Elhunyt Kósa Bálint
Teremtett világunkban, lám, a vadkörtefa deszkákba vésett metszetek megálmodásának is vége szakadt, mesterének le kellett tennie éles acélpengéjét, amellyel leheletfinom rajzai, csodaszép virágai, pillangós metszetei művészettörténeti értéktár részeivé válnak, s egy megpróbáltatásokban sem szűkölködő alkotó életet a kór befejezetté kényszerített. A Kormos mente sajátos hangulatú fa- és linómetszeteinek mestere már a Tortoma irányába emelkedő olaszteleki temető lakója.
Vonzó, színes, szépségükben hiteles könyvjelzőink alkotója biológus is volt. A tavaszi kökörcsinek, az árvalányhaj, a virágokon pihenő pillangók cáfolják azt az érzést, hogy egy halálra ítélt műfaj részei volnának, olyan kis grafikai alkotások, amelyek miniatűr voltukban, színesen tündökölve értékei hazai képzőművészetünk eme ágának. Kósa Bálint ex librisei, hisz ezekben csúcsosodott ki művészete, immár féltve őrzött kötetek, legdrágább könyveink értékei, s ember legyen, aki egy csokorba tudná szedni azokat a dedikált példányokat, amelyek egy-egy verses- vagy éppen történelmi könyv értékes jegyei Erdővidéken, jelesen Baróton, Kolozsváron és szerte a Kárpát-hazában. Metszőjük a kis remekművek révén állt be a nagy fametszők sorába, ahol mestere a bitai gyökerekkel is rendelkező Gy. Szabó Béla és a magyar sors üldözöttjeként a műfaj ragyogó művelője, Kósát oly messziről is biztató-ösztökélő, Floridában élő Petry Béla volt. Kósa műhelyében készültek a helybeli nemes családok festett címerei, amelyeket a református templom portikuszában őriznek, a magyar nemzet jeleseinek portréi, Székelyország tündérszép tájainak, várainak képmásai, s szobám falán pedig kedvencem, a szúrósan is szelíd és szép mácsonya. Kósa Bálint évtizedekig vegyészként vezette a szénipari vállalat laboratóriumát, rajongója, mestere és egykor tagja is a bányász-fúvószenekarnak, keresztkomája e búcsúsorok írójának s az Erdővidék Kultúrájáért-díj immár örök tulajdonosa.
Legyen neki könnyű a szülőfalu hantja.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lesz még magyar konzulátus Vásárhelyen?
Magyarország legfontosabb erdélyi külképviseleti irodái továbbra is Csíkszeredában és Kolozsváron fognak működni.
E két főkonzulátusnak a létjogosultsága vitathatatlan, ám ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Marosvásárhely a legnagyobb magyar lakosságú erdélyi város, valamint azt, hogy a magyar kormány már több éve (egészen pontosan 2013-ban) igényelte, illetve bejelentette egy vásárhelyi konzuli irodának a megnyitását, akkor fölmerül néhány kérdés. Elsősorban az, hogy ki vonható felelősségre amiatt, hogy nem nyílt meg ez az iroda. Kinek állt érdekében ennek a folyamatnak a megállítása? Kinek kell ezt újrakérvényeznie? Kitől?
Az egyik fő gyanúsított nem más, mint a román kormány. Ennek tagjai lehettek azok, akik megakadályozták a javaslat végrehajtását, de az is lehet, hogy azt válaszra sem méltatták. Még érdembeli tárgyalása előtt elvetették. Legalábbis ezt az álláspontot képviseli a magyar diplomácia. Ezt akár el is lehetne fogadni magyarázatként, de akkor a visszautasított félnek illett volna egy részletes tájékoztatást bemutatnia, amelyből kiderül, hogy melyik tisztségviselő, illetve melyik kormány okolható ezért a kudarcért, hiszen közben újabb miniszterek, államtitkárok és más papírtologató személyek jöttek-mentek. A probléma viszont maradt a régi.
A Vásárhely–Kolozsvár-, illetve a Vásárhely–Csíkszereda-kiruccanásokkal. Egy-egy nagyon sürgősen igényelt irat megszerzéséért. És ez csak a felszín, ez csak a jéghegynek a teteje. Annál is inkább jó lenne megtudni a bukaresti „illetékes elvtársak” kilétét, mivel a tisztelt erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetünk egy újabb összebútorozási mutatvánnyal állt elő a román kormányt alakító díszes társasággal. A PSD–ALDE-vel. Na már most, ha megtudnánk, hogy ezek a fiúk nem azok a fiúk, akik akkoriban elutasították a vásárhelyi konzulátus létrejöttét, akkor máris nyert ügyünk lenne, hiszen Dragneáék golyóstolla sok mindent elbír a kegyelmi törvénytől a rádióilleték-eltörléséig, szóval Kelemen Hunorék nagy eséllyel tehetnék le az új kormány asztalára a régiek által visszautasított irodaalapítási kérelmet. Ezért küldtük őket Bukarestbe, ezért koptatják a parlamenti irodák padjait, ezért kapják a fizetésüket.
Ha pedig ellenkezőleg, olyasmire derülne fény, hogy éppen a mi kedves és bájos „partnerünk” volt az, amelyik nem hagyta jóvá a konzulátus létrejöttét, akkor keskenyebbre foghatnák a mosolyt az arcukon, amikor egy újabb szerecsenmosdató törvényhez adják szavazataikat. Sőt akár ellenzékbe is vonulhatnának. És nyugodtan lemondhatnának a különféle bizottsági, titkári és alelnöki funkcióikról. Azért, hogy nyomást gyakoroljanak ennek a stratégiai fontosságú hivatalnak, a marosvásárhelyi konzuli irodának a létrehozásáért. Enélkül, vagyis ha csak a titkosszolgálatokban való bennfentességért, a kirakatpolitizálásért és az aprópénzes jövedelmeikért mentek politizálni a Kárpát-medencén kívülre, akkor kár volt a nagy felhajtásért, kár volt a lelkesedésért.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: a kormány belátta tévedését
A bukaresti kormánypártok belátták, hogy tévedtek, amikor sürgősségi rendlettel módosították a büntetőtörvénykönyvet és büntetőeljárást – reagált Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke február 4-én, szombaton arra, hogy Sorin Grindeanu miniszterelnök bejelentette: a kabinet hatálytalanítani fogja a nagyszabású tiltakozási hullámot kiváltó sürgősségi rendeletét.
„Egy országot nem lehet sürgősségi kormányrendeletekkel vezetni. De a mai döntés csupán a kormány hibáját korrigálja, a probléma megmarad: a Btk. több mint 40 cikkelye továbbra is alkotmányba ütközik. Mi jogállamot akarunk és egyértelmű törvényeket. Ehhez pedig az szükséges, hogy – egy széles körű vita után – módosítsuk a Btk.-t a parlamentben” – idézte az RMDSZ elnökét a szövetség sajtóirodájának közleménye.
Az MTI emlékeztet, román sajtó korábban a parlamenti többség egységének meglazulásaként értelmezte azt, hogy az RMDSZ bírálta a PSD-ALDE kormánykoalíciót – amellyel decemberben parlamenti együttműködési megállapodást kötött –, amiért kormányrendelettel módosította a büntetőjogot. Az RMDSZ-frakció a parlamenti pártok közötti egyezséget javasolt, amelyben minden politikai alakulat vállalná, hogy kormányra kerülése esetén nem fogja sürgősségi rendelettel módosítani a Btk.-t és a büntetőeljárást.
A kormányfő bejelentését a helyzet „normalizálása” felé tett fontos lépésként értékelte Madalina Dobrovolschi, Klaus Johannis államfő szóvivője. „A kormány súlyos hibát követett el, és a kormány felelőssége, hogy megoldja az általa előidézett válságot. Az emberek tiltakozása legitim, demokratikus és korrekt” – jelentette ki az elnök szóvivője.
Nicușor Dan, a – mostanihoz hasonló civil mozgalmakból született, ellenzéki – Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) elnöke „az utca hatalmas győzelmének" nevezte a rendelet hatálytalanításáról szóló kormányfői bejelentést. A Btk.-módosító kormányrendelet hatályának felfüggesztését közigazgatási bíróságtól kérő Augustin Lazăr legfőbb ügyész úgy vélekedett: a „ráció a rendes kerékvágásba terelte a dolgokat”, amit ő is a civil társadalom sikereként értékelt.
Romániában az utóbbi két évtized legnagyobb tiltakozó mozgalmát váltotta ki az, hogy a szociálliberális kormány a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács véleményezése nélkül kedd este a kormányülés napirendjén nem szereplő sürgősségi rendelettel módosította a büntetőjogot. Az ország nagyvárosaiban estéről estére százezrek tüntettek az intézkedés ellen, amelynek szerintük valódi célja az, hogy megmentse a korrupt politikusokat a felelősségre vonástól.
Országszerte százezrek vonultak utcára szombaton is. Bukarestben több mint 90 ezren tüntettek, Temesváron (ahol egy kiáltványt is elfogadtak) és Kolozsváron pedig mintegy 40-40 ezer ember gyűlt össze a Főtéren. Az Agerpres szerint a kincses városi megmozduláson Ştefan Pop 70 éves forradalmár 1989-ben kilyukasztott nemzeti zászlaját egy kétéves kisfiúnak ajándékozta, aki apjával vonult fel a tüntetésen. Nagyszebenben mintegy 25 ezer tiltakozó gyűlt össze, de Erdély, a Partium és a Bánság más nagyvárosaiban is sok ezren folytatták a tüntetést.
Krónika (Kolozsvár)

Bepillantás a Bolyaiak mindennapjaiba
Bolyai Farkasról és fiáról, Jánosról sok pletyka terjedt, főleg Marosvásárhelyen. Az utóbbi húsz-harminc évben jelentek meg tudományos kutatási eredmények, hiteles írások arról, hogy milyenek voltak a mindennapjaik, hogyan vélekedtek Dózsa György parasztvezérről, Kossuth Lajosról, az 1848-as forradalomról – hívta fel a figyelmet Oláh-Gál Róbert Bolyaiakról írt könyvének jelentőségére Kása Zoltán egyetemi tanár, a Scientia Kiadó igazgatója Marosvásárhelyen, a Teleki Téka freskós termében tartott könyvbemutatón, a szerző ez irányú kutatásainak fontosságát hangsúlyozva.
A matematikus, Bolyai-kutató Oláh-Gál ez alkalommal nem annyira a tudományra, hanem az élettörténetekre helyezte a hangsúlyt, a két Bolyai mindennapjainak sajátosságaira, családjaik életmódjára, olyan érdekességekre, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek a nagyközönség számára.
Oláh-Gál Róbert Érdekességek a két Bolyairól című kötetében többek között kiderül, hogy a család cselédlányának, Szőcs Júliának nagyon sokat köszönhet az utókor, hiszen ő volt az, aki Bolyai János halálos ágya mellett ült, majd utolsó útjára kísérte a nagy matematikust, illetve megjegyezte és harminc évvel később megmutatta annak sírját a református temetőben. A kötetből azt is megtudhatjuk, hogy Bolyai Farkas féltestvére, Bolyai Gergely, aki Bólyán gazdálkodott, Székelyföldre, Fenyédre költözött, és ott is halt meg a 19. század végén.
A rendezvényen két másik, szintén a Bolyaiakhoz kötődő személyről szóló könyvet is bemutattak. Bolyai Farkas arcképfestője, Szabó János. Kismonográfia Szabó János (1790–1851) festőművészről című könyvét Apor Eszter művészettörténésszel közösen adta ki Oláh-Gál Róbert. A kötet ugyancsak Bolyaihoz kötődik – hangzott el a rendezvényen, hiszen a méltatlanul elfeledett festőművész Bolyai Farkastól tanult, majd továbbadva tudását, ő tanította Barabás Miklóst, a legnagyobb magyar arcképfestőt. A kötetet Oniga Erika mutatta be a két szerző jelenlétében.
A szerző harmadik, Oláh-Gál Róbert Báró altorjai Apor Károly (1815–1885) életének és munkásságának vázlatos bemutatása című könyvéből megtudhatjuk, hogy Apor Károly annak ellenére, hogy anyja gróf- vagy bárókisasszonyt szánt neki, polgári származású lánnyal házasodott. A fiatalkorát, családjának történetét, marosvásárhelyi tartózkodását is leírja a szerző, aki kutatásai során olyan dokumentumokat tárt fel és tett közzé, amelyek hiánypótlók a történelemkutatók számára, mutatott rá Nemes Gyula történész. Apor báró császárpárti volt, az 1848-as forradalomban mégis beállt nemzetőrnek, de hamarosan Bécsbe távozott, és csak a forradalom és szabadságharc leverése után tért haza. Az első magyar fényképészek között említik a nevét, de kiváló borász is volt, és életműve a kézirat- és könyvgyűjtő szenvedélyében csúcsosodott ki, derül ki Oláh-Gál Róbert kötetéből.
Antal Erika |
Dr. Oláh-Gál Róbert: A Bolyaiak a mindennapok sodrásában. Érdekességek a két Bolyairól, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016.
Dr. Oláh-Gál Róbert: Báró altorjai Apor Károly (1815–1885) életének és munkásságának vázlatos bemutatása, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2016.
Dr. Oláh-Gál Róbert, Apor Eszter: Bolyai János arcképfestője Szabó János – kismonográfia – társzerző, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2016.
Krónika (Kolozsvár)

„Reményteljes jövőt tervezek”
Az Erdélyi Református Egyházkerület legnagyobb, 1965 lelket számláló vidéki gyülekezete Kovács Tibort, a Kolozsvári Református Kollégium korábbi iskolalelkészét és a kollégium keretében működő szakiskola igazgatóját választotta lelkészének. Féléves tapasztalat után a gyülekezeti életről és a tervekről beszélgettünk vele a szépen felújított parókián. – Kolozsváron a teendőim két- harmada már nem lelkipásztori munka volt, hanem adminisztráció és irodavezetés. Azonban bennem mindig ott élt, hogy Isten engem arra hívott el, hogy lelkipásztorként szolgáljak. Tavaly a panitiak meghívtak az imahétre, aztán megkérdezték, hogy eljönnék-e ide lelkipásztornak? Nem volt könnyű dönteni. Van egy bibliai ige (Jeremiás 29:11), ami folyamatosan visszatért az életünkbe: „Csak én tudom, mi a tervem veletek, nem romlást, hanem reményteljes jövőt tervezek.” Úgy érzem, hogy Kolozsváron mindent sínen hagytunk. – Milyennek találja a lelkipásztori munkát Mezőpanitban? – Most megváltozott a munkám jellege, eddig többnyire fiatalokkal foglalkoztam, nem kellett temetni, keresztelni, esketni. A panitiak viszont éppen az ifjúsági munkára fókuszáltak, s olyan lelkészt kerestek, aki ehhez ért, hiszen az ifjúság a jövő. Nagy kihívás volt számomra, azonban a presbitérium, a gyülekezet százszázalékosan támogatott. Az elmúlt fél évben próbáltam fel- térképezni a gyülekezetet, azokat a munkaterületeket, ahol több bevetésre van szükség, s próbáljuk beütemezni azt a munkát, amit a következő öt évben el kell végezni. Nagyon hálás vagyok, s ezt az elődömnek, Pitó Antal tiszteletes úrnak is meg kell köszönnöm, hogy az egyházközség infrastruktúrája ki van építve. Rendben kaptuk a templomot, a gyülekezeti házat, mindent. Nagyon aktív, fiatal, tettre kész presbitériumunk van. Mindenki őszinte, tiszta ragaszkodással végzi a feladatát. A lelkipásztornak szinte csak a lelki munkára kell koncentrálni. Közismert, hogy Panit egy kegyes lelkületű gyülekezet. Van olyan vasárnap, hogy négyszázan gyűlnek össze isten- tiszteletre. Nagyon nagy igény van az igehallgatásra és az igényes szolgálatra. 110 év alatt három lelkésze volt a falunak, s ez a három lelkész nagyon mélyen meghatározta a gyülekezet lelkiségét, természetesen pozitív értelemben. – Milyen igényeket fogalmazott meg a gyülekezet? Milyen új szolgálatra lesz szükség? – A közösségnek vannak igényei, és jó, hogy vannak! Az egyház és a haladás kérdése nem lehet tabutéma Mezőpanitban sem. Elterveztem, hogy meglátogatok minden ágyhoz és házhoz kötött beteget. Eddig száz családhoz jutottam el. A polgármesterrel, akiben egy nyitott, lendületes, hívő emberre találtunk, eldöntöttük, hogy közösen beindítjuk az intézményes házi beteggondozást, hiszen szociális szolgáltatás nincs a faluban. Most zajlottak az állásinterjúk, két személyt alkalmazunk a meglévő diakónusunk mellé, és havonta ötven betegről fogunk gondoskodni községszinten. A diakonisszánk egyedül nem győzi el- látni a munkát. Azt szeretnénk, ha a betegeink párhuzamosan testi és lelki ápolásban részesülnének. Aztán idős személyeknek egy napközi otthont szeretnénk beindítani, ahová házhoz kötött időseket fogunk behozni. Igény fogalmazódott meg arra is, hogy egy új közösségi teret bizto- sítsunk a gyülekezetnek, főleg a fiataloknak, akik istentisztelet után maradnának még beszélgetni. Ehhez a templom melletti kertben egy parkot, grillkonyhát, társalgás- hoz alkalmas tereket alakítunk ki, hiszen fontosnak tartjuk az ifjúság igényeit is. – Nemcsak új lelkésze, hanem új kántora is van a gyülekezetnek. – Igen, 46 év után nyugdíjba vonult Pálfi Lajos kántor. Helyébe egy ügyes fiatal kántort tudtunk alkalmazni, aki Krasznáról költözött ide. Jakó Sándor új színfolt a gyülekezet életében, vezetésével megújult a gyülekezeti éneklés, az orgonajáték és a kórus élete is. – A reformáció 500. évfordulóját ünnepeljük idén. Milyen „mutatókkal” és tervekkel áll a gyülekezet ennek küszöbén? – A mezőpaniti református egy- házközség életképes gyülekezet. Tavaly 19 keresztelés és 22 temetés volt. A beköltözésekkel együtt gyarapodást jegyeztünk. Idén húszan konfirmálnak. Az elmúlt 45 évben száz lélekkel apadt a gyülekezet, ami nem sok, mert máshol felére, negyedére csökkent a lélekszám. A mutatók jók, de motiválni kell a fiatalokat, hogy vállaljanak gyermekeket, érezniük kell ebben az egyház támogatását. A tiszteletes asszonytól óvónőként sok segítséget kapok az ifjúsági és a nőszövetségi munkában. Kiépült a házasok csoportja is. Szerteágazó az érdeklődési kör, emiatt úgy alakítjuk ki a gyülekezeti csoportokat, hogy mindenki megtalálja a magának megfelelőt és szívesen jöjjenek a gyülekezetbe. Hétfőn reggel istentiszteletet tartunk, kedden nőszövetségi alkalom van, szerdán kóruspróba, csütörtökön gyülekezeti bibliaóra, pénteken házas bibliaóra, szombaton vallásórák és kátéórák vannak. A vasárnap az ifjúságé. A szerdai napon terepen vagyok, családokat látogatok. Tehát mindent megteszünk, hogy életképes közösségként ünnepelhessünk. Idén nagyon sok rendezvényünk lesz. Közösen ünnepelünk a test- vérgyülekezetekkel, szórványba látogatunk, elkezdtünk egy kátémagyarázatos igehirdetés-sorozatot, s mindent megteszünk annak érdekében, hogy felmutassuk és megerősítsük református értékeinket. Itt van például a parókia előtt a székely kapu, amely A kategóriás műemlék 1787-ből, idén szeretnénk felújítani, s megújultan szeretnénk kinyitni a következő 500 évre – fogalmazott Kovács Tibor lelkipásztor.
Népújság (Marosvásárhely)

Újratervezés? Punktum
 Két friss példa arra, miért tűnik felületesnek, álságosnak az RMDSZ lépten-nyomon hangoztatott újratervezése, megújulása.
1.) A szövetség továbbra is süketnek tetteti magát, amikor felerősödik az utca hangja. Nem először bizonyosodik be, hogy hiába a kolozsvári Főtérről messze szálló, egyre csak erősödő jajkiáltás: a Majális utcai székház nyílászárói kiválóan szigetelnek. A teljes társadalmat érintő problémák megoldásával kampányoló, a legmodernebb romániai párt címet megcélzó alakulatot ezúttal is hidegen hagyja százezrek forrongó haragja. A nemrég még a Megmentjük Kolozsvárt Bukaresttől szlogennel korteskedők most tétlenül vonogatják a vállukat a lehúzott redőnyök mögött, és azon morfondíroznak: na de mi van akkor, ha Kolozsvár és Bukarest a barikád egyazon oldalán áll?!
Az RMDSZ politikusai eleinte kivártak. Nincs közös álláspont, meg kell vizsgálni, nem olyan egyszerű kérdés – mondogatták a közkegyelmi, illetve a büntető törvénykönyv módosítását célzó tervekről. Aztán az egy héttel ezelőtt az éjszaka leple alatt megalkotott sürgősségi kormányrendelet láttán ejnyebejnyézni kezdtek, hogy ezt nem így kellett volna, de közben – a Szociáldemokrata Párt taktikáját követve – a Cioloș-kormány által szintén sürgősségi rendeletekkel meghozott Btk.-módosítások felemlegetésével próbálták súlytalanítani a problémát.
És mindvégig kitartva a PSD–ALDE-val kötött együttműködési megállapodás mellett. Mert ha egyszer a Majális utcában elhatároznak valamit, az úgy is lesz. Punktum. Nem számítanak a nemzetközi aggodalmak, az évtizedek óta példátlan népharag: ez az egy hónap alatt totálisan hitelét vesztett kormány fogja valóra váltani az RMDSZ ígéreteit. Majd Liviu Dragnea teszi második hivatalos nyelvvé a magyart a Székelyföldön, majd Sorin Grindeanu csökkenti az anyanyelvhasználati küszöböt, majd Călin Popescu-Tăriceanu vet véget a jelképüldözésnek, majd Lia-Olguţa Vasilescu építi meg az észak-erdélyi autópályát (székely–oltyán közös munkásbrigádokkal). Punktum.
2.) A szövetség makacsul próbálja fenntartani azt a látszatot, miszerint képviselői szentek és sérthetetlenek. A három év letöltendő börtönbüntetését megfellebbező, a rendkívül vitatott háromszéki Schweighofer-projekt támogatójaként is hírhedtté vált Olosz Gergely múlt hétvégi kitüntetése megdöbbenést, ellenkezést váltott ki – egy korábbi díjazott le is mondott Ezüstfenyő elismeréséről.
Ebből is látszik, hogy RMDSZ vezetősége továbbra sem hajlandó különbséget tenni a pártkatonái ellen indított korrupciós ügyek között. Mindegy, milyen súlyosak a vádak (fesztiválbelépőkben vagy félmillió eurókban mérhetők), nem számít, hány hónapot vagy évet, felfüggesztettet vagy letöltendőt kap: mindenki ártatlan, mindenki mellett kiállunk, mindenkivel vagyunk, hiszen kivétel nélkül mindenkit azért hurcolnak meg, mert a magyarságot szolgálta. Mert az RMDSZ maga a purgatórium: aki belép, az nyomban megtisztul, ellene mond mindennek, majd méltatlanul bűnhődik. Punktum.
Páva Adorján 
Krónika (Kolozsvár)

Szeleink lingvisztikája
Ahogy én a mai Kolozsvárt elnézem, itt nekünk lassan befellegzett.
Háromszéken kiadott hajtási jogosítványomat (a szomszédba költöztem, tehát az eljárás természetes, de érzékelnem kell, hogy korántsem mindegy, bár végülis annak kellene lennie) kolozsvárira kellett felcserélnem. Ott állok a sorban. Előttem egy fiatalember, kezében a jól olvashatóan címezet dosszié, név szerint (itt most tapintatos leszek, hamis, de ékezetileg maradéktalanul precíz nevet adok meg) Mészáros Győző. Az ember (a világ minden táján) főként a hivatalok környezetében társakat keres (egy magyar fokozottan is lehetne), hát én is megszólítom, hadd viseljük együtt a tartós, és kiterjedésében aligha indokolt várakozást. A válasz megdöbbentő: Nu vă supărați, dar nu știu ungurește. Aztán hibátlan románsággal azt is elmeséli, hogy miért. A szülei (mindketten magyarok) gyári munkások voltak, reggel 6-ra indultak munkába, és a bevásárlásokat, meg egyebeket követően, késő délután hulla fáradtan kerültek haza.  A házasságuk sem volt éppen ideális.  Oda ültek a tévé elé, akkor csak román adás volt, s végül az ágyaikban kötöttek ki. Ő reggelente – kulccsal a nyakában – egymaga ment el a közeli iskolába. Magyar csak a központban lett volna, szülei tehát – takarékossági okokból is – a román elemibe íratták, oda buszozás nélkül is elmehetett. S a román iskola az érvényesülés szempontjából is több eséllyel kecsegtetett. Aztán azt is megtudom, hogy mindhiába, nem csinált „karriert”, árumozgató az egyik szupermarketben.  Megbecsülik, de ezért többet kell teljesítenie, mint a román nevűeknek. „Nem szeretem a nevemet, maga igen?”
Bánthattam volna? Ezt Sepsiszentgyörgyön gondolkodás nélkül megteszem. Érzem, hogy itt nem illene. Mindazonáltal élvezetesen elcsevegünk. Vistaiként (itt csaknem mindenki magyar) nekem is jól esett egy kis román beszéd. (Arról nem is beszélve, hogy ebből Sepsiszentgyörgyön – néhány román ismerőstől eltekintve, akikkel ingázóként meglehetősen ritkán találkozhattam – viszonylag kevés részem lehetett.)
Másik.
Orvosnál vagyok. A rokonszenves fiatalembert Ambaruși-nak hívják (a név ismét eufemizmus).  A háziorvos azért küldött hozzá, mert úgymond magyar. Kissé még meg is bántott, hiszen – akkor még úgy gondoltam – nem lenne szükségem efféle diszkriminációra, de megszokta, hogy az én korombeli falubelieket, akik még ma sem mind tudnak igazán jól (!) románul, úgymond, segíteni kell.  Az asszisztensnőnek (rögtön érzékelem, ő kezeli az irataimat) nem vagyok éppen rokonszenves. Leckéztetget. Effélét már (echt székely) diákjaimtól is tapasztaltam, szemrebbenés nélkül viselem.  De mint a világ minden – az egészségügy ítélőszéke elé került – embere, én is zavarban vagyok. Ráadásul – román tudás ide vagy oda – (az egyetemen is oktattam románul) zavaromban a szél (mármint a fing) általam is jól ismert terminusa (bășină meg társai) az irodalomban, melyet – főként szemináriumaimon – kifejezettem román irodalmi anyagon szemléltettem, eléggé el nem ítélhető módon egyetlen egyszer sem fordult elő, aernek fordítottam. Rögtön le is esett a tantusz, hogy a posztmodernben bizony – bășină és egyebek gyanánt vagy még nyersebb alakzatokban – sűrűn találkoztam vele, de ezek nem illettek volna az egészségügyben honos fennköltebb román irodalmi nyelvbe. S akkor csapott belém a villám, hiszen mégiscsak tudogatok románul, hogy az általam kimondott mondat, „am aere” fatálisan más jelent. S még csak nem is a megbocsátható (bășină, purț és egyéb) értelmében, hanem – egy egyetemi tanártól még szánalmasabb – nagyzolás értelmében.  Hogy – itt és most – magyarul is illendő zavarban legyek, „meg voltam semmisülve”, hiszen a munkaadó igazolásomból kiderült, hogy egy Sapientia nevezetű egyetem román-angol szakán oktatok. (Arról már nem kell beszélnem, hogy annak a gyalázatos légnemű dolognak a román neve, mármint a „gaz” is rögtön eszembe jutott. De már a felismerést is okosabb volt visszatartanom.)
Nos, a magyar orvos, aki nyilván érzékelte mind kínosabbá fajuló zavaromat, nem lépett közbe. Persze a szigorú asszisztensnő társaságában (ma már mindinkább tudom) kockázatos is lehetett volna. Szomorú, de soha nem voltam (főként, ha a karrieremre ment volna ki a játék) túlságosan elvetemült „emberjogi” harcos. Feltehetőleg én sem szólalok meg magyarul. (Bár – mint sok minden egyébben – ma már ebben is vannak kétségeim. Nyugdíjasként nyilván.)
Tudom mindez lehet merő véletlen (egyedi eset, ahogy mondani szokták), de élek a gyanúperrel, hogy sajnos nem így van. Sőt, egy kolozsvári magyar épp annyira meg lehet döbbenve, mint a fentebb említettek: Mi van itt, amin meg lehetne döbbeni? És mintha továbbra is érteném a hiányt.
Mégis: döbbenetes, hogy itt állunk, szelektől feszülő beleinkkel egy multikulturálisnak aposztrofált Európa közepén, és másként nem tehetünk.
Bíró Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Fordulatra várva III.
Azt kérdeztem legutóbb, milyen belső átrendeződés, koncepcióváltás zajlik érdekvédelmi szervezetünk berkeiben, s a nyilvánosságra jutott hírek alapján bajos lenne kielégítően válaszolnom rá, ezért inkább az általam kívánatosnak tartott irányokról írnék. 
Az anyaország határok fölötti nemzetegyesítési törekvése felerősödőben, ez szavatolna egy olyan új helyzetet, melyben a belső érdekvédelemnek is váltania kellene, hogy megfeleljen küldetésének. Pillanatnyilag ígéret van – hányadszor már? – a meglehetősen kilúgozott kisebbségi törvénytervezet naprendre tűzésére és elfogadására, s az a kulturális önigazgatás némi előképével kecsegtet. Székelyföldön nyilvánvalóan távolról sem lenne elegendő, itt ugyanis kollektíve nagyobb a mozgástér, s éppen ez ütközik állandóan, már rendszeres vegzálásnak minősíthetően, korlátokba. 
Mert mi ma a Székelyföld és rajta a mi 80 százalékos többségünk, a legutóbb összeszámolt közel hétszázezer lélek, aki szinte ötszáz településén éli ezeréves hagyományra visszamenően a maga tömbszerűen szervezett és megalapozott, nagy arányban még mindig öntörvényű, bár jogilag nem kellőképpen kanonizált életét? E szinte 13 ezer négyzetkilométer sajnos máig kibocsátó területnek számít, ami magyarán azt jelenti, hogy különben évszázadok óta több itt az ember, mint akit e terület társadalma eltartani tud. Most nem Pesten és Kolozsváron cselédkednek, napszámoskodnak kivándorlói, a Regátban sem, inkább Magyarországon, illetve annak érintésével vagy a románság különben ijesztő exodusától is sodortatva, még nyugatabbra keresi e sajnálatosan felesleges többletnek minősülő tömeg a maga boldogulását. Kelet-Európában persze általános jelenség, legfeljebb fékezni lehet, s még közép távon sem felszámolható. Lassítani és megfordítására törekedni viszont kötelesség, mert gyengíti az itthoniak helyzetét, bár időszakosan hasznát is láthatják az itthoniak. A folyamat kimeneteléről jósolni még korai, de a belső munkahelyteremtés és életnívó emelés annál parancsolóbb követelmény. Kellő ütemben és források birtokában folyik-e ez? Erről a vélemények nagyon eltérőek, de hogy többet is tehetnénk, mindenki elismeri. Hát még ha átfogó társadalomépítés is kezdetét vette volna?
B. Kovács András 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kelemen József, aki minden szavával tanított (Régi iskolaigazgatók)
Életét három stáció: Barátos–Kolozsvár–Sepsiszentgyörgy között élte le. Kovászna felé utazva érintjük Barátost, ahol az úttesttől jobbra eső,  gyümölcsöstől takart házban látta meg a napvilágot 1930. január 9-én. A Kelemen család tősgyökeres barátosi, édesapja, József műbútorasztalos és gazdálkodó, édesanyja, Deák Ida cófalvi származású, Szebenben tanulta a szülésznői mesterséget.
Kelemen József szülőfalujában végezte a négy elemit, majd egy polgári után Sepsiszentgyörgyön iratkozott be a Székely Mikó Kollégiumba, ahol 1949-ben érettségizett. Következett Kolozsvár, a Bolyai-egyetemen történelem szakból szerzett tanári oklevelet 1953-ban. Tanárai felismerték kitűnő szellemi adottságait, nagyszerű felkészültségét, és visszatartották mint tanársegédet az egyetemen. Ő ezt nem vállalta el, visszatért Sepsiszentgyörgyre. A 2. számú Magyar Tannyelvű Leányiskola történelem katedrájára nevezték ki, ahol megszakítás nélkül, nyugdíjazásáig, 1990-ig tanított és igazgatott. 1953. szeptember 29-én nőül vette a szintén történelem szakos, kolozsvári születésű Sebe Margitot. Házasságukból született 1955-ben egyetlen gyermekük, Zsolt – ezúton köszönöm neki az adatszolgáltatást –, aki ma Bécsben él.
Szakmai tudását, igényességét elismerve a felsőbb szervek nagyon fiatalon – alig 25 évesen –, 1955-ben kinevezték az intézmény igazgatójának. Legénynek kellett lennie a talpán, aki a helyi pártszervek utasításai közepette is meg tudta őrizni az intézmény személyiségét. „A helyi pártszervek igen gyakran zavarták az igazgatóság mindennapi tevékenységét... beleszóltak olyan kérdések megoldásába, amelyek kimondottan az iskolára tartoztak” – írja az általa összeállított iskolamonográfiában.
Az iskola vezetésében Székely Margitot váltotta, aki további hat évig aligazgatóként segítette munkájában. Együtt vezették be a koedukációt, támogatta az esti oktatás meghonosítását, kezdeményezte a kultúrotthon és egyben ebédlő és könyvtár építését 1957-ben, amelyet 1959-ben avattak fel – ő akkor már csak tanárként vesz részt az avatóünnepségen. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ezen az ünnepségen mutatta be a líceumi tagozat színjátszó csoportja a Kiss-Seprődi Anna vezetésével színre vitt Görög Ilonát, valamint fellépett az Albert Ernő és Péter Albert vezette népi tánccsoport. Ki tudja, miért, 1958-ban leváltották, helyébe Albert Ernőt nevezték ki, akit kétévi igazgatás után, 1960-ban ismét ő váltott. Újra építő munkába kezdett. A mai hadkiegészítő központ (a volt zárda) épületét tette rendbe, új szárnnyal bővítette, az emeletre laboratóriumot létesített, az alagsorban (a politechnikai oktatás bevezetése igényeként) a fiúk számára lakatosműhelyt hozott létre. 1961-ben befejezte a sporttelep építését (a mai törvényszék erre épült), együtt dolgozott a diákokkal és a szülőkkel. További „építő” tevékenységét ebben az épületben nem tudta folytatni, mert az iskolát újabb megpróbáltatás elé állították a helyi pártszervek. A Fegyveres Erők Minisztériuma lemond a mai Mihai Viteazul Főgimnázium épületéről és telkéről, s ide költöztetik a „licit”. A leromlott épületet kellett nagyon gyorsan oktatási célra visszaalakítani, felújítani úgy, hogy az oktatás ne érezze kárát. Tanárok, tanulók, szülők összefogásával ez sikerült is, és 1961 szeptemberében már itt indult el a tanítás az első épületben. A hátsó, ún. B épületben bentlakást, étkezdét létesített. Gazdasági jellegű foglalatossága mellett tervezte az oktatás tartalmi színvonalának emelését, történelmet és latint tanított, órákat látogatott, tanácsokkal látta el kollégáit. Közben nagy érvágás érte az anyanyelvi oktatást az iskolában: 1962 őszén, ezúttal legfelsőbb utasításra, bevezették a líceumi tagozaton a román vonalat, ezzel az 1874-től csak magyar tannyelvű intézmény kétnyelvűvé vált.
Szintén 1962 őszétől az eddigi Textil Művek által patronált esti tagozat a líceum saját tagozatává vált. Újabb fejtörés, újabb nehézségek az iskola vezetése előtt. A higgadt, kiegyensúlyozott igazgató ezeket is megoldotta. Nem élvezhette sokáig munkája gyümölcsét, mert 1963 őszén ismét leváltották, de tapasztalatára szükség volt. Az esti tagozat aligazgatója lett, ezt a tisztséget 1970-ig töltötte be. Ezután nyugdíjazásáig történelmet és latint tanított a legnagyobb hozzáértéssel és szakmai szeretettel.
Tévedhetetlen memóriával volt megáldva. Nemcsak a történelmi eseményeket ismerte a legapróbb részletekig, hanem munkatársai életrajzi adatait is, nem beszélve iskolánk végzettjeiről, akiket igazi pedagógusként követett életpályájukon, évek múltán is tudta, ki hol van, él, mivé lett.
Ki volt számunkra Kelemen József? – tesszük fel a kérdést. Egy szóval: az ember, aki minden szavával tanított, okított és tanácsokkal látott el. Olyan igaz ember, akitől, ha úgy adatott, félni kellett, vagy akihez éppen a legnagyobb tisztelettel kellett fordulni. Egész lényében, a katedrán vagy a civil életben ízig-vérig pedagógus volt. Tőle tanultunk pontosságot, igazságérzetet, az elődök iránti tiszteletet, leküzdeni a kicsinyességet. Kelemen József sokrétű személyiség volt: pedagógus, iskolavezető, zenekedvelő és -művelő, egyházi és civil zenekari vezető, helytörténész. Iskolánkban 90 tagú leánykórust szervezett, 1972–1981 között megalapította az iskolai fúvószenekart, ő maga is játszott benne. Eredményességét igazolta, hogy 1975-ben a zenekar Năvodari-on első díjat nyert. Felpártolta az iskola művelődési életét, támogatta a kórust és a tánccsoportot: ő kezdeményezte az iskola kultúrcsoportjainak falujárását, ezzel is hozzájárulva az intézmény tekintélyének növeléséhez.
Közéleti szerepet is vállalt. Tagja volt a Textil Művek fúvószenekarának, 1970-től a barátosi fúvószenekar újjászervezésében vállalt oroszlánrészt, karmestere lett. Közben nem feledkezett meg az utánpótlás neveléséről sem, 1988-tól a gyermek-fúvószenekar létrehozásának egyik fő mozgatója. A zenekar teljesítményét országos szinten is elismerték: 1980-ban és 1982-ben nagyon jó, 1984-ben kitűnő elismerésben részesítették a Buziáson megtartott országos vetélkedőkön. 1991-ben felléptek a Székely Mikó Kollégium véndiákjainak II. világtalálkozóján. Három évtized után adta át a karmesteri pálcát. Nyugdíjba vonulása után a vártemplomban kántorizált, több helytörténeti jellegű előadást tartott. Ha igaz a mondás, miszerint az írás a lélek tükre, akkor ez százszorozva is igaz Kelemen Józsefre. Erről a legmeggyőzőbb gyöngybetűs írásával kinyomtatott két könyve: A sepsiszentgyörgyi községi felső leánytanodától a Mikes Kelemen Líceumig (1999) és Barátos monográfiája (2001). A Mikó Kollégium Évkönyve is nagyrészt az ő kutatásai alapján készült el. Életpályáját felelevenítve nem hagyhatom ki azt az iskolánk történetében meghatározó, korszakalkotó javaslatát, amely 1990. január 18-án hangzott el, miszerint intézményünk vegye fel a Mikes Kelemen nevet. A Mikes Kelemen Líceum vezetőtanácsa az iskoláért tett munkája elismerése jeléül a líceum örökös tiszteletbeli igazgatója címet adományozta.
Halála hirtelen következett be 2004. november 3-án. A háromszéki pedagógustársadalom nagy vesztesége volt. Fáradt teste a vártemplomi református temetőben nyugszik. 
Jancsó Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ugron Zsolna sikerei
Hollóasszony – Libri Kiadó, 2016
Néhány éve már, hogy a pesti metró legmélyebb részén lefelé vitt a mozgólépcső, amikor megpillantottam a reklámok közt többször is előforduló Úrilányok Erdélyben címlapját. Örömmel konstatáltam, hogy én már olvastam a könyvet (írni szerettem volna róla). 
Lektűrújdonságnak, kitűnőnek tartottam arra, hogy az olvasót közel vigye Erdélyhez, a szokásokhoz, a nyelvi gazdagsághoz. 
Azóta Ugron Zsolna sokat dolgozott, megjelent a trilógia két része Báthory Annáról, az erdélyi fejedelmi udvarok, paloták asszonyainak titkairól, most pedig (úgy közben) egy olyan nagyasszonyról írta Hollóasszony című könyvét, aki talán mindenki másnál jobban él a szívünkben, mert Arany János csodálatos balladájából jobban megismertük, mintha hosszú történeteket olvastunk volna róla. 
A Mátyás anyja az anyai szeretet, a messzeségben raboskodó fiához csoda módra közelítő anya olyan valósághű drámai pillanatainak megjelenítése, hogy soha ki nem megy az eszünkből, nemegyszer ismételgetve magunkban: – ki kopog, mi kopog? 
A drámai pillanatok közepette egyszerre megnyugszunk, megérkezett az üzenet, az anyai ösztön, a szívszeretet legyőzi a távolságot, aggódást, igaz, ehhez a legendás holló kellett, a Hunyadiak hollója, aki a vadászó Mátyás gyűrűjét lopta el valaha. 
Ugron Zsolna Szilágyi Erzsébetet nem az érzelmek világában látja és láttatja, hanem a valós, igazi nagyasszonyt, nagy tervek szövőjét, a Hunyadiak felemelkedésének előmozdítóját, ha úgy tetszik, megalapozóját. A regény címe találó, hiszen a Hunyadiak hollós címerében a legendás „gyűrűtolvaj” és Arany eszes madara szimbóluma a mondáknak, meséknek. Legenda és valóság, egy asszony mi mindent tehet ügyességgel, ravaszsággal, éleslátással, bár olykor ő a legtragikusabb hős, amikor nagyobbik fiát nem mentheti meg a bakó pallosától.
Az író megint rátalált egy kiváló asszonyhősére, közben adós maradt Báthory Anna történetének harmadik kötetével. Tudatosnak érzem viszont, hogy ezt meg kellett írnia, és nem meglepőnek. A nagy király szobrának árnyékában gyermekeskedni, eljárni szülőháza mellett, a Gyalui-havasok frissítő szelét mindennap érezni, a bástyákra tekinteni, csoda-e, hogy Kolozsvár, az erdélyi történelem, annak is asszonyvilága fő témája lett az íróvá növekedett Ugron Zsolnának?
Képzelete és a sok fellelt rokoni elbeszélés a Szilágyiak és anyai ágon a Bellyéniek nyomán döbbenetes az a rész, amikor a gyermek Erzsébet visszatér a halálból. Az anyja erős akarata hozza vissza, és erről mondja Simon deák, Szilágyi László írástudó deákja: „Aki kicsit is járatos az Úristen útjainak tanulmányozásában, mint jómagam, tudhatta már akkor, kivételesen adakozóan áldja majd meg az Úr ezt a páratlan lelket. Nagy dolgokra hivatott, isteni küldetéssel felruházott volt Erzsébet”.
Az egyes fejezetekben a környezetében élők, testvére, Szilágyi Mihály, a nádor felesége, tescheni hercegnő és Zsófia, saját húga mondják el Erzsébetről a legkülönösebb történeteket, de megérzik, megértik a csodát, amiért érdemes volt mindent latba vetnie, hogy azon a fagyos februári napon, a Duna jegén az addig széthúzó, hatalomért mindent elkövető urak egyszerre kiáltsák ki Mátyást, Szilágyi Erzsébet fiát, magyar királlyá. Szép, megható jelenet, amikor a szikár, istenfélő, magától mindent megtagadó asszony ennek a látványnak az igézetében mosolyog. 
„A nagy, kegyes fehér holló kitárta oltalmazó szárnyait. Fehér homlokán sem gond felhője, sem a megelégedettség közönségessége. Halvány keze rebbent, ruhaujja lobogott a szélben. Ott állt diadalának teljes glóriájában, rendíthetetlenül.”
Amint egyik interjúbeszélgetéséből kitűnik, akárcsak a Báthory Anna-képben és környezetében az írónő nem riadozik a történelmi személyek, bárók, főurak, királyok gyarlóságainak hatalmi vágyból vagy botorságból eredő „barbár” szokásainak érzékletes leírásától, az egyébként vallásos, istenfélő asszony borzalmas dühkitöréseinek jeleneteitől.
Milyen is volt, hogy öltözött, mennyire volt szerethető (mert Hunyadi János valóban szerette) ez a nem mindennapi asszony? Ismerjük Józsa Juditnak Szilágyi Erzsébetet ábrázoló kerámiaszobrát, nem tudom, mi ihlette a megmintázásra, mivel korabeli festmény vagy rajzolat a krónikákból, levelekből származó leírásokon kívül nem maradt róla. 1846-ban előkerült egy olajfestmény, amelyet többen elfogadtak volna Erzsébet portréjaként, mivel egy holló is látható volt a képen, és egy gyűrűt tartott a csőrében.
Az pedig mindennél meggyőzőbb, hiszen a Hunyadi család címerének egyik alakja, és innen ered a Hunyadiak latin neve (Corvin – corvus – holló). Nagy volt a híre, hogy előkerült egy 500 éves portré Erzsébetről. Sajnos, a későbbi elemzések megállapították, hogy a portré egy szentté avatott angol királyt ábrázol (Falvai Róbert a Hunyadiak asszonyai c. könyve nyomán). 
Így a képzeletre, a róla szóló leírások, levelek, itt-ott fellelhető családi megjegyzések utalásaira bízhatjuk a nagyasszony ábrázolását. Ugron Zsolna könyve mindenképpen egy kivételes asszonyról szól, a magyar történelem legtöbbet emlegetett, legnagyobb költőink soraiban felidézett királyasszonyáról, hiszen Mátyás királynénak őt tekintette később. Egy hatalmas földes-úri birodalmat gyarapító, megtartó, éles eszű, nagyon szigorú asszony, erről tanúságot tesz a könyv fejezeteiben első személyben mesélő testvérhúga, anyja és nagynénje, vagy éppen a Szilágyi-ágból származó közeli rokonok. Lehet, hogy ily módon a Szilágyiakat, a Hunyadiakat, az egyezkedő Garákat, a vad, barbár harcokat és az esetlen királyt, Lászlót jobban megismerjük, hogy eljussunk a Bécsből győztesen hazatérő nagy király látványához, ha bármikor megállunk a kolozsvári szobor előtt. Olyankor Vörösmartyt idézve:
„S felrobognak hadvész-ülte képpel 
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.”
Ugron Zsolna az erdélyi nagyasszonyok sorsának olykor regényes, ebben az esetben valószerű dokumentumaiban történelmet idéz, de érdekes tévéműsoraiban megismerteti a nemzet élő nagyjait, és sikerül közelhoznia a nagy színészt, a nagy építészt, a nagy rendezőt, akikről elmondja a leglényegesebbeket. Van, akiktől kérdésekkel, de nem ostromló módon, hanem könnyed társalgással, érdeklődő modorban tudja meg és tudjuk meg, mi volt sorsdöntő az életükben, hogy küzdöttek meg ezernyi nehézséggel, miért volt szép a munkájuk, az életük, hogy máig is – fizikai értelemben is – szépet, jót mutatnak nekünk. 
Nem fogott rajtuk az idő, bár a sors nemegyszer megpróbálta őket. Példájuk olykor derűs, sokszor elszomorító, ha éppen a Szervátiusz Tiborral készült műsorra gondolunk, de mindannyian művészetük, hazaszeretetük őszinte kitartásával Nagyok lettek, mellettük, velük élünk, ők jelentik a Szépet és a Jót. 
Ugron Zsolna bizalmukat elnyerte, és ne nehezteljen rám senki, ha azt mondom: erdélyisége, közvetlen kedvessége, mosolya, nem kevésbé ismeretei jól eligazítják a Nagyok közt. Tehetsége egy irányból jött, de sokfelé mutat. Sikere pedig megérdemelt.
A könyvet édesanyjának és édesapja emlékének ajánlja. 
Végh Júlia színes illusztrációi megtalálják a könyv hangulatának, múltidézésének igézetes jeleneteit, ezzel is gazdagítják a Hollóasszony világát.
RÓZSA MÁRIA
Népújság (Marosvásárhely)

Fordulatra várva IV.
Mit szeretünk a Székelyföldben? Sokféle válasz adható rá, én a magamét úgy fogalmaznám meg: teljes értékű emberi és magyar életet szeretnék itt élni minden minőségemben. Az egyén a viszonylag szerény életfeltételekkel, a polgárosodás alacsonyabb fokával is megbékél, ha alapvető emberi igényei bár részben vagy belátható jövőben, vagy akár valós remények formájában kielégülnek, ha nem a maga, legalább közvetlen utódai életében.
Nem dicsekedhetek páli fordulattal, nem Damaszkusz felé tartva tértem meg a Székelyföldre, ugyanis sosem kerültem, mi több, riporterként kimondottam kerestem a székely témákat és helyszíneket, és egyre közelebb sodródtam hozzájuk. Szárhegyről és Bözödújfaluból elszármazott székely őseim azonban Kolozsváron keresték a maguk megélhetését, szüleim itt találtak egymásra, én Kolozsvárott nőttem fel, s az ántivilág kihelyezési körhintájáról pottyantam le Brassóba tanári pályámat elkezdendő. Riporterként már Bukarestből utaztam Szatmártól Udvarhelyig végig Erdélyt, s amikor tíz év után ismét választani kellett, nem akaratom ellenére döntöttem Sepsiszentgyörgy mellett, ahol családalapítási terveim valóra is váltak a szakmaiakkal egyetemben. Nem bántam meg, most azonban azzal szembesülök, hogy itt nevelt fiaim esetleg másutt telepednek meg, a székely vándorsors mintegy folytatódik bennük. No de annál székelyebbek leszünk, vigasztalom majd magam, ha valóban úgy lesz. Én, miután végiglaktam az ország pár vidékét, állítom: magyarnak még mindig itt érdemes a leginkább élni. A székely tömb ugyanis mindenképpen marad, és számára új reményt kellene nyújtani. 
Ez lenne a  következő évtizedek nemzeti és székely feladata, egy intenzívebb gazdaságfejlesztési gyakorlattal megtámogatva, melyet összhangba kell majd hozni az etnikai arányok megtartásának feladatával, mert ha azok ellenünkre alakulnak e többségi, egyelőre fölöttébb tökéletlen demokráciában, az jogfosztáshoz vezetne, márpedig itt joggyarapításra, sőt ún. pozitív diszkriminációra van szükség, pontosan a teljes értékű, asszimilációmentes emberi lét megélése érdekében. 
B. Kovács András 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Több erdélyi magyar diák tanulna külföldön, mint román. Vajon hazajönnek?
Bár átfogó tanulmány nem készült még, helyi adatok alapján úgy tűnik, hogy az erdélyi magyar fiatalok a románoknál nagyobb arányban iratkoznak külföldi egyetemekre.
A romániai középiskolások legkevesebb 16 százaléka szeretné külföldön folytatni a felsőfokú tanulmányait - derül ki egy tavalyi tanulmányból, melyet az Ipsos közvéleménykutató cég egy civil szervezettel (Şcoli de Valori) közösen készített. A diákokat az oktatás magasabb színvonala, a kecsegtetőbb karrierlehetőségek és a hazainál magasabb bérek ösztönzik az idegenben való továbbtanulásra.
A külhoni egyetemek felé kacsingatók motivációja arra enged következtetni, hogy jó eséllyel nem fognak hazatérni tanulmányaik végeztével. A tanulmány azt mutatja, hogy a külföldre tartó végzősök aránya a városi elit líceumokban jóval magasabb az országos átlagnál. A többség orvosi, informatikai és mérnöki tanulmányokat szeretne folytatni. A megkérdezettek 21,6 százaléka nem tudott, illetve nem akart válaszolni, 1,4 százalék határozatlannak mondta magát, 61 százalék pedig hazai felsőoktatási intézménybe akar beiratkozni.
Akik maradnak, kényszerből teszik?
Az a tény, hogy a diákok túlnyomó többsége idehaza szándékozik folytatni a tanulmányait, örvendetes, ám jelentős részük ezt kényszerből teszi, ugyanis anyagi okoból nem engedheti meg magának, hogy külföldre menjen - hangsúlyozzák a tanulmány készítői. Ez abból derül ki, hogy a sokan a külföldinél jóval alacsonyabb költségeket nevezték meg választásuk fő okaként.
Az itthon továbbtanulók körében a társadalomtudományok a legnépszerűbbek (21 százalékkal), 16 százalék mérnöki, 13 százalék közgazdasági, 11 százalék orvosi, 8 százalék pedig katonai pályára készül. Szakemberek szerint ez messzemenően nem tükrözi a munkaerőpiac igényeit, mérnökből ugyanis jóval többre lenne szükség, míg a társadalomtudományok terén túlképzés van.   
A székelyek 20 százaléka menne külföldre
Az erdélyi magyar fiatalok körében nem készült hasonló tanulmány - mondja Horváth István, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szociológia tanszékének oktatója. Helyi felmérések vannak, melyek azt mutatják, hogy a magyar diákok körében nagyobb az elvándorlási szándék, mint a románoknál. Egy 2015-ben, székelyföldi elit líceumokban végzett felmérés során a tanulók körülbelül 20 százaléka  nyilatkozott úgy, hogy külföldön akar továbbtanulni. Azok aránya, akik ténylegesen határon túli egyetem hallgatói lesznek, ennél minden bizonnyal alacsonyabb - hangsúlyozza Horváth István.  
A szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium végzősei esetében a fentebb említett értékek körüli a külföldi egyetemeken tanulók aránya, ugyanakkor növekvő tendenciát mutat. A 2014-ben érettségizett 156 diák közül 20 választott határon túli felsőoktatási intézményt, ez 12,8 százalékos arányt jelent. Egy évre rá a végzősök 19,6 százaléka preferált külföldi egyetemet, tavaly pedig 15,6 százalékuk. A népszerűségi rangsorban toronymagasan Magyarország vezet, három év alatt 72 kölcseys közül 67 ment az anyaországba, s csupán öten választottak nyugati egyetemet.
Debrecen miatt?
B. néhány éve végzett a nagyváradi Ady Endre Líceumban. Az osztályába 29-en jártak. Hárman nem tanultak tovább, tízen erdélyi egyetemre iratkoztak be, tizenhatan pedig külföldire, utóbbiak közül egy az Egyesült Államokban van, a többiek Magyarországon. Az osztálynak 55 százaléka döntött tehát külföld mellett, ha pedig csak azon diákokat számoljuk, akik folytatták a tanulmányaikat, akkor az arány még magasabb, 61 százalék.
Szíve szerint B. leginkább Kolozsvárra iratkozott volna, azonban barátai szinte kivétel nélkül Magyarország mellett döntöttek, ő pedig velük akart maradni. Elképzelhető, hogy Nagyvárad esetében az erdélyi átlagnál nagyobb a külföldön továbbtanulók aránya a debreceni egyetemi központ közelsége miatt.
2007-ben még hozzávetőleg 170 ezer diák fejezte be Romániában a XII. osztályt, tavaly már csak 86 ezer szerzett érettségi diplomát. A magyar osztályok végzőseinek száma is csökkent. A kedvezőtlen demográfiai folyamatok, melyeket a külföldre irányuló mobilitás felerősít, oda vezettek, hogy egyes magyar egyetemi szakokra lasszóval kell fogni a jelentkezőket, a Partiumi Keresztény Egyetemen pedig több szakot megszüntetnek. 
Pengő Zoltán
maszol.ro

Új templom, új gyülekezet
Az öt éve önállósult, mintegy ötven lelket számláló szászfenesi református közösség magyar állami támogatással idén ősszel avatja fel új templomát. Az egyházközség Erdély egyik legfiatalabb gyülekezete, amely az építkezések nyomán az ország legnépesebb községébe történő betelepülőkkel együtt akár ezer tagot számláló gyülekezetté válhat. 
Kolozsvár szomszédságában fekszik az ország legnépesebb községe: a 2011-es népszámlálás adatai szerint Szászfenes 21 832 lakosából 3299-en vallották magukat magyarnak és mintegy ezren reformátusnak. A zömében római katolikusként számon tartott szászfenesi magyarság soraiban elsősorban a református gyülekezet tagjait lepte meg a népszámlálás eredménye: az addig 40–50 tagra becsült szórványgyülekezet csodálkozva tapasztalta, hogy a környék legvirágzóbb ingatlanpiacának köszönhetően a tömegesen betelepülő fiatal családok révén számottevően nőtt a magyar református közösség is.
Az erdélyi települések rendjén ritka jelenség az ilyesmi, így nem véletlen, hogy a szomszédos magyarlónai egyházközséghez tartozó szászfenesi szórványgyülekezet 2012-ben vált önállóvá. Temploma nem volt – az istentiszteleteket a helyi kultúrházban tartották –, a presbitérium, a lelkipásztor és a mintegy ötven aktív tagot számláló gyülekezet mégis úgy döntött, hogy meg kell ragadni a lehetőséget, és új távlatokban kell gondolkodni.
Magyar állami segítség
A zömében Kolozsvárról beköltözött reformátusok felkutatása nem bizonyult könnyű feladatnak. A presbitérium, a régi pap és a tavaly tavasztól Máté István személyében meghívott új lelkipásztor csapatmunkájának köszönhetően ma már 640 református tag szerepel az egyházközség nyilvántartásában. Igaz, ezek közül egyelőre csak 164-en fizetnek egyházfenntartói járulékot, de az új gyülekezet már így is sokkal nagyobb, mint amiről az „őslakos” szászfenesi reformátusok valaha is álmodni mertek.
Máté Istvánnal bejárjuk a kisvárosnyi település egyik dombjára épülő egyházi épületegyüttest, amely hőgazdálkodását tekintve a környék egyik legkorszerűbb temploma lesz. Több mint egy éve csak a falak állnak és áznak: a félmillió euróra tervezett beruházásnak eddig a töredékével készültek el. Az eredeti elképzelések szerint idénre tervezték a tetőszerkezet elkészítését, de cserépre így sem futná, ezért az eső elől egy speciális fóliával védenék a belső teret. Nemrég derült ki azonban, hogy a Bethlen Gábor Alapon keresztül a magyar kormány támogatni fogja az egyházi épületegyüttes átadását: a megítélt 160 millió forintból idén befejeznék a munkálatokat, így a reformáció 500 éves évfordulójára Erdélyben új református templom is épül.
A 2017-es templomátadásról a gyülekezet álmodni sem mert: a legoptimistább elképzelések szerint is több évet vett volna igénybe az Erdély-szerte meghirdetett gyülekezeti gyűjtés, a helyi hívek adományai, az egyházkerület anyagi segítsége, illetve a magyarországi és nyugat-európai pályázati források révén folytatott építkezés. A presbitérium és a lelkész számított magyar állami támogatásra, az összeg nagysága azonban mindenkit meglepett. A hátralevő összköltség mintegy 90 százalékát kitevő pénz új helyzetet teremtett: most folyik a tavaly nyáron abbahagyott építkezés gyors újrakezdésének az előkészítése. Reményeik szerint idén ősszel Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor személyesen is részt vesz a templom felszentelésén.
Istentisztelet a panzióban
Egy négyemeletes tömbház földszinti lakásában kötünk ki Máté Istvánnal: ez az egyházi iroda, innen intézi a gyülekezet dolgait. Volt itt már istentisztelet is, de a gyarapodó közösségnek a panellakás szűknek bizonyult. A falu egyik közismert vendéglátó egységét, a Jozefini Panziót ajánlotta fel teljesen ingyen tulajdonosa az egyháznak a vasárnapi gyülekezeti alkalmakra. A lelkipásztor szerint minden kényelem adott az istentiszteletek megtartására, az igazi megoldás azonban mégis a templom. Ennek hiányában sokan nem tudnak megválni a kolozsvári gyülekezetektől: ott keresztelnek, ott konfirmálnak, ott esküsznek. Igaz, tavaly már öt fiatal konfirmált a helyi gyülekezetben. A lelkész javaslatára a templom falai közé – a rossz időjárás esetére – sátort húztak, így került sor az első istentiszteletre. Az emberek meggyőződtek, hogy most már csak idő kérdése templomuk birtokba vétele. „Ha lesz templomunk, sokan át fognak jönni a kolozsvári gyülekezetekből, akik még oda tartoznak, de már évek óta itt laknak. Elmagyarázzuk az embereknek: annak a gyülekezetnek legyenek a tagjai, ahol laknak. Ebben a kolozsvári lelkipásztorok is támogatnak” – magyarázza Máté István. Az „alvó” egyháztagok megtalálása Kolozsváron sem könnyű feladat, hiszen a 12 református gyülekezet és a népszámlálás adatai nem egyeznek: mintegy tízezer református magyar él Kolozsváron, aki egyetlen gyülekezethez sem tartozik. A szászfenesi hívek egymásra találását Facebook-csoport is segíti, és a lelkészházaspár igyekszik egyre több hívét személyesen is felkeresni. Az öt éve önállósult új közösség Erdély legfiatalabb gyülekezete: a reformáció ötszázadik születésnapján írják be magukat az erdélyi egyháztörténetbe.
 Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hatvan éve hunyt el Horthy Miklós, az országgyarapító
Pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1957 február 9-én távozott az élők sorából Magyarország korábbi kormányzója, aki majd negyed századig vezette a trianoni diktátum következményeképpen ezer sebből vérző, ellenségektől körülvett, sokak által a térképről is eltüntetni akart országot.
Vitéz nagybányai Horthy Miklós személyéről rengeteg dolgot elmondtak már, elfogult, gyűlölködő, vagy éppen tárgyilagosságra törekvő írásokban. Mi, határokon túlra került magyarok nem tudunk és nem is igazán akarunk  a politikai korrektség, vagy a történészi precizitás ismérveinek megfelelni, amikor felrémlik szemünk előtt a kormányzó alakja. Horthy Miklós számunkra egy ikon, aki jelképpé magasztosult személyében hordozza mindazt, ami magyarként számunkra fontos lehet, majd száz évvel a trianoni gaztett után. 
 A kiváló államférfi sokak szerint az egyetlen olyan huszadik századi magyar vezető volt, aki sikerélményt adott nemzetének. Ez ránk nézve hatványozottan igaz, hiszen mi, a trianoni csonka országon kívül rekedt magyarok (illetve nagyszüleink) csupán szűk négy esztendeig érezhettünk ebből valamit. Számunkra a huszadik századból valódi sikerélményt csak az 1940-44 közötti időszak hozott, ez a négy év pedig eltéphetetlenül a kormányzó nevéhez kapcsolódik. 
Talán nem túlzás azt mondani, hogy az akkor visszacsatolt területeken ma még azért találni magyar önazonosságú embereket, mert a kormányzó vezette anyaország húsz évi következetes munkával elérte a trianoni diktátum békés, részleges felülvizsgálatát. Képzeljük el, hány magyar élne ma Nagyváradon, Kolozsváron, vagy éppen Marosvásárhelyen, e nélkül a négy év nélkül? Elég ránézni a teljesen szórvánnyá vált, magyar szempontból kiürült dél-erdélyi nagyvárosokra, hogy belássuk annak a négy évnek mekkora közösségmegtartó ereje volt. Ha másért nem (pedig ezer egyéb ok is volna) már csak ezért is a legnagyobbjaink sorában kellene számon tartanunk Horthy Miklós személyét. Ami biztos, hogy a nemzetben gondolkodó magyarok között osztatlan tisztelet övezi személyét, hiszen minden bizonnyal létező emberi, politikusi hibái mellett egy óriási erényt tudhatott magáénak: mindig, minden körülmények között nemzet javát szolgálta, az általa helyesnek vélt eszközökkel. Ezt pedig napjainkban igen kevés politikusról mondhatjuk el. 
Barta Béla
    
http://itthon.ma//szerintunk

Csütörtökön is tüntetések voltak a kormány ellen
Tizedik napja tüntettek csütörtökön Bukarestben a kormánypalota előtt, a Grindeanu-kabinet lemondását követelve.
Becslések szerint mintegy négyezer személy gyűlt össze a Győzelem téren, hogy a kormány ellen tiltakozzon.
Néhány óráig az emberek kormányellenes jelszavakat skandáltak, Románia, az Európai Unió és az Egyesült Államok zászlóit lengették.
A tüntetők táblákat tartottak a kezükben olyan feliratokkal, mint „Egy demokráciában a tolvajok a sitten ülnek", „Éjjel, mint a tolvajok", „Pihentebben, ismét itt vagyok", „Nem őrizhetünk benneteket minden éjjel".
A kormány épületére azt vetítették: „Folytatjuk". A tiltakozók telefonjaikkal világították meg a teret. Az ország több nagyvárosában, többek közt Kolozsváron, Nagyszebenben, Nagyváradon, Brassóban és Konstancán is voltak tüntetések. Kolozsváron este 8 óráig a rendfenntartó erők becslése szerint mintegy 1000 személy gyűlt össze a Főtéren, követelve a Grindeanu-kabinet lemondását. A tüntetés már este 7-kor elkezdődött.
Nagyszebenben szintén körülbelül ezren tüntetnek a hatóságok ellen, a megmozdulások szervezője, Doru Apostol szerint.
Nagyváradon 50, Brassóban 70 körüli volt a kormány ellen tüntetők száma csütörtök este.
agerpres.ro
Erdély.ma

250 ezren a Schweighofer ellen
Negyedmillió romániai, németországi és ausztriai követeli a Holzindustrie Schweighofer osztrák fafeldolgozó óriáscég fenntartható erdőgazdálkodásra vonatkozó tanúsítványának visszavonását. A romániai de-clic nevű fórum által indított online aláírásgyűjtő akcióhoz csatlakozott a németországi Campact nevű szervezet is, így sikerült mintegy 250 ezer támogató aláírást összegyűjteni.
A petícióban kérik, hogy a Felelős Erdőgondnoksági Tanács (Forest Stewardship Council – FSC) határolódjon el az osztrák fafeldolgozótól, és vonja meg végleg a cég jelenleg felfüggesztés alatt lévő tanúsítványát. A környezetvédő civilek Bonnban adták át kedden a Felelős Erdőgondnoksági Tanácsnak a 250 ezer európai polgár aláírását tartalmazó petíciót, az akció azért időszerű, mert az FSC ezekben a napokban (február 7–10.) ülésezik, és tárgyalja a Holzindustrie Schweighofer átmenetileg felfüggesztett tanúsítványának ügyét is. (Maszol) A KREATIVITÁS MÚZEUMA. Múzeumot hoznak létre Kolozsváron az elmúlt napok kormányellenes tüntetéssorozatának képi és tárgyi emlékeiből: összegyűjtik és archiválják a tüntetésekről készült képeket, videófelvételeket, a használt táblákat, jelmezeket, improvizált hangszereket. A Z. Angles Galéria tulajdonosa, Székely Sebestyén György művészettörténész elmondta, a kezdeményezéssel elsősorban a kreativitás különböző formáit szeretnék megőrizni, hisz az, hogy a plakátok és egyéb tárgyak mennyire tekinthetők műalkotásnak, vitatható. (Krónika) TÍZMILLIÓ FORINT A MARIAN COZMA EGYESÜLETNEK. A Magyarországon gyilkosság áldozatául esett Marian Cozma halálának nyolcadik évfordulója alkalmából Íjgyártó István, Magyarország kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkára átadta a Külgazdasági és Külügyminisztérium tízmillió forintos pénzadományát a sportoló nevét viselő egyesületnek Bukarestben. Az MKB Veszprém és a román kézilabda-válogatott játékosának emlékére édesapja, a szintén kézilabdázó-múlttal rendelkező Petre Cozma Marian Cozma Egyesület néven nonprofit szervezetként működő egyesületet hozott létre 2009-ben a hátrányos helyzetű gyermekek sporttevékenységének támogatása érdekében. (MTI) A LEGJOBB SZÁLLODÁK. A marosvásárhelyi Hotel Privo az ország legjobb szállodája 2017-ben a TripAdvisor utazóközösségének véleménye alapján. A második helyre a brassói Hotel Kronwell, a harmadik helyre a bukaresti Hotel Epoque került a világ legnagyobb turisztikai ajánló oldala szerint. A marosvásárhelyi Hotel Privo nem először kapott ilyen jellegű elismerést, korábban a világ legjobb luxus dizájnszállodájának is választották. A Hotel Privo 2014-ben nyílt meg, Marosvásárhelyen a Dózsa György utcában található. A szecessziós stílusú Csonka-villa kiegészítéseként épült negyvenszobás épületet úgy tervezték, hogy annak minden szobájából rálátás legyen a Csiszár Lajos által megálmodott hatszobás villára. Idén a világ legjobb szállodájának az Aria Hotel Budapestet választották. (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akadémikusok, mint fossziliák
Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy híres egyetemi professzor leszek, aki az ókori történelmet fogja oktatni az egyik egyetemen. Azt is elképzeltem, hogy a sok titulus között, ami az öreg professzoroknak ugyebár jár, ott lesz az akadémikus is. Azóta a naivitás felhőiből a tudományos élet csínytevései felébresztettek, kicsit felnőttem, elkezdtem enyhén őszülni és rájöttem, hogy elég nagy az esélyem, hogy soha nem leszek akadémikus – és most már nem is akarok az lenni. Olyanokkal kellene ugyanis egy bársonyszéken osztozni, akik jelenleg Romániában a legsötétebb idők nacionalizmusának retorikáját és konzervativizmusát ontják elénk az ország felébredésének és naiv vágyálmainak legélesebb pillanatában.
Felháborodásomnak oka – amelyhez megnyugtatóan mondhatom, hogy több tucatnyi értelmiségi és kutató-társam is társult a szociális hálón kifejtett véleményük révén – a Román Tudományos Akadémia azon nyilatkozata, amelyet 84 neves akadémikus aláírásával a napokban közöltek. A kiáltvány az „Identitás, szuverenitás és nemzeti egység” címet viseli. A „nemzet egységét” másfél évszázada szolgáló legfőbb tudományos fórumként öndefiniált akadémia feladatának érzi, hogy egy olyan nyilatkozatot adjon ki, amelyben hangot ad azon aggodalmának, amelyet a kortárs nemzetközi és hazai helyzet teremtett. Úgy vélik, hogy a globalista tendenciák, a politikai korrektségből fakadó tevékenységek, a történelmi mítoszrombolás, az ország természeti erőforrásainak kisajátítása, a korrupció, az alkotmányellenes autonómia-törekvések és a nemzeti identitást és szimbólumokat sértő jelenségek sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem hasznosak a régiónak. A Victor Voicu gyógyszerész, Ioan Aurel Pop történész és Gheorghe Păun matematikus által kezdeményezett kiáltványt 81 további akadémikus írta alá. Az aláírók között számos, konzervativizmusáról ismert akadémikus, így Kolozsvár díszpolgára, Emil Burzo fizikus vagy Dan Berindei történész is ott van, de sajnos több meglepetésként ható név, így az akadémia volt elnöke, Ionel Haiduc kémikus vagy Alexandru Zub történész is ott szerepel a szégyenletes listán. Az egésznek a legfurcsább abszurduma már csak az, hogy a Román Tudományos Akadémia kevés magyar származású tagjainak egyike, Vékás László Miklós fizikus, az akadémia levelező tagja is aláírta a kiáltványt. Talán ez is egy lépés a teljes tagság felé – bólogathatnánk sztoikusan.
A kiáltvány – bár felháborító és elfogadhatatlan, amellyel szemben az erdélyi magyar és a liberális, európai elveket való román értelmiségieknek vehemensen állást kellene foglalnia – nem jött váratlan villámcsapásként. Közeledik a Nagy Egyesülés centenáriuma, így érthető, hogy az ehhez hasonló böszmeségek elharapóznak majd értelmiségi körökben is. A kiáltvány több pontjának patetikus szólamai mögött jól kivehető jelenségek szerepelnek: Lucian Boia és társainak mítoszromboló történetírása, a székelyek autonómia-törekvése, a hagyományos családot egyesek szerint fenyegető gender és LGBT mozgalom romániai térnyerése, a romániai erdőirtások és Verespatak ügye. A Román Tudományos Akadémia mindegyik ügyben állást foglalt már az elmúlt időszakban, így érthető, hogy most ismét egy egységes fórumként léptek föl. Fontos azért megjegyezni, hogy a 168 levelező és rendes tagnak csak a fele írta alá a kiáltványt.
Az akadémiák mindig is a konzervativizmus, időtlen tudományosság legszentebb, már – már szakrális fórumai voltak. Raffaello híres festménye a platóni akadémiáról is egy idealizált, a görög tudományosság legjavát tömörítő tudományos fórumot jelenít meg az európai kereszténység egyik központjában, a Vatikánban.  Az egyik legrégebbi modellje a mai európai akadémiáknak, a Francia Akadémia „hallhatatlannak” nevezett tagjai immár évszázadok óta az egyetemes francia kultúra és nyelv szakrális, méregzöldbe öltözött őrzői. Őket Jean Sévillia az értelmiség terrorizmusával is vádolta már, hisz évtizedek óta – különösen az igen forrongó 1960-as években – monopolizálták tudományos narratíváikkal és közéleti szereplésükkel a francia politikát és gazdaságot is. Mindehhez legitimitást akadémiai pozíciójuk adott. Érdekes konfliktust láthatott a magyar értelmiség, amikor Szilágyi János Györgyöt, a magyar ókortudomány és klasszika-filológia nemrég elhunyt doyenjét a Magyar Tudományos Akadémia két alkalommal is elutasította tagfelvételét. Azt a tudóst nem kívánták maguk közzé emelni, akinek már 1947-ben Devecseri Gábor nem kevesebbet, mint a világirodalom egyik legnagyobb gyöngyszemét, az Odüsszeiának a magyar fordítását ajánlotta fel. Ez is jól jelezte, hogy a magyar akadémia is furcsa és sokszor túlságosan szubjektív, a tudományosság szenvtelenségétől és személyességtől független állapotától távol lévő attitűddel működik. Ezt tapasztaljuk most a Román Tudományos Akadémia kiáltványában is, amely sajnos 2017-ben, a XXI. század második évtizedének küszöbén elavultnak, régiesnek és tragikomikusnak hat. Csak bízni tudunk abban, hogy néhány évtized múlva olyan idős tudósokat látunk majd a parnasszusi tudomány magaslatain, akik nemcsak szakmai eredményeikkel, de ideológiai elveikkel is a kitárt szárnyú sas szabadságát vagy Minerva emberi gyarlóságok feletti szentségét, szűziességét tudja képviselni – ahogy a román, vagy magyar akadémiák szimbólumai sugallnák.
T. Szabó Csaba
 
Szabadság (Kolozsvár)

Átszervezik az élelmiszeripari képzést a csíkszeredai Sapientián
Az ország nyolc egyetemén összesen 30 szak megszüntetésére készül az oktatási minisztérium: az intézkedés a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet (EMTE) is érinti.
Dávid László rektor ugyanakkor árnyalta a képet: elmondása szerint szó sincs arról, hogy a kormány erőszakkal beleavatkozik az intézmény működésébe. A Ziua de Cluj hírportál beszámolója szerint a tanügyi tárca által közvitára bocsátott kormányhatározat-tervezet szerint a 2017/2018-as tanévtől megszüntetik a Sapientia csíkszeredai karának alapképzésén működő élelmiszeripari biotechnológia szakot.
Dávid László a Krónikának kifejtette: arról van szó, hogy a képzés jelenleg két, az élelmiszeripari biotechnológia és a génsebészet szakiránnyal működik. Mivel azonban a felvételizők száma alapján csak az egyikre van szükség, úgy döntöttek, a kevésbé népszerű képzést megszüntetik. Az ügyben kikérték a diákok véleményét is, akik a génsebészetet tartották vonzóbbnak. „Az élelmiszeripari génsebészetre jóval többen jelentkeznek, így erre érdemes fektetnünk a hangsúlyt, a másik képzést pedig felfüggesztjük, nincs értelme két, majdnem azonos szakirány fenntartásának. Tulajdonképpen formai kérdésről van szó” – magyarázta a rektor. Hangsúlyozta: a kormány nem a fejük fölött határozott, hanem tudomásul vették a felsőoktatási intézmény döntését.
Dávid László arra is emlékeztetett: a bolognai, azaz háromciklusú felsőoktatási rendszer bevezetésekor az volt az elképzelés, hogy jelentősen csökkentik az alapszakok számát, a hallgatók pedig a magiszteri szinten szakosodnak. Ehelyett viszont Romániában épphogy bővült az alapképzés. „Olyan sok szakunk van, mint sehol máshol a világon. Ez nonszensz, mert éppen a bolognai rendszernek mond ellent” – magyarázta Dávid. A rektor úgy véli: az oktatási minisztériumnak minél hamarabb rendet kellene tennie ezen a téren.
A Ziua de Cluj hírportál beszámolójából az is kiderült: a közvitára bocsátott tervezet szerint a Dimitrie Cantemir egyetem Kolozsváron működő közgazdasági karán megszűnik a vállalkozásvezetési szak, míg a Nagyváradi Tudományegyetem művészeti kara a szobrászat- és restaurátorképzésről mond le. Az intézkedés ugyanakkor a nagyszebeni, a szatmárnémeti, valamint a bukaresti egyetemeket is érinti.
Kiss Előd-Gergely 
Krónika (Kolozsvár)

A mesék világában
Alkotás, gyereknevelés és tervek 
Sikó-Barabási Eszter pedagógus, meseíró, feleség és négy gyerek – a hat és fél éves Samu, az öt és fél éves Sára, a három és fél éves Emma, valamint a fél éves Vilma – édesanyja. A Bihar megyei Szalárdon született 1981-ben, Sepsiszentgyörgyön nevelkedett. Két mesekötete jelent meg, a Kabátvigasz, gombszomor és a Csillagvándor, idén kerül kiadásra a harmadik könyve, és egy mesejátéka. Az írónővel a mesékről, a családról és a tervekről beszélgettem.
– Harminchat éves leszek májusban, van 4 gyermekem, s majdnem négy meséskönyvem – mondja mosolyogva, miközben kávéját kortyolgatja, majd folytatja. – Szépen indult ez az év, a Koinónia-kiadó elfogadta azt a könyvtervet, amit tavaly nyújtottam be, s így hamarosan megjelenik a negyedik meséskönyvem, a marosvásárhelyi Kreatív Kiadó pedig vállalta egy verses mesejátékom megjelentetését. Ezzel el is fogytak a kész mesék. Közel félszázat írtam eddig, és idén megjelenik minden, tehát vár a munka, le kell ülni újakat írni – teszi hozzá.
Az első mesejátékát 24 évesen írta Kolozsváron, amikor a Montessori Iskolában tanított, az első meséskötete 2013-ban jelent meg.
– Az akkori osztályomnak írtam a mesejátékot, amit be is mutattunk, aztán egy év múlva egy újabb született, s ahogy nőttek a gyerekek, a téma is változott. Aztán rám találtak a mesék. Azért nem vers, mert az túl egyszerű, és tökéletességig csiszolt, én meg szeretem jó bő lére ereszteni a történetet, bevonni az olvasóközönséget is ebbe a csodavilágba. Hatalmas élmény és elégtétel volt, amikor megjelent az első kötetem. Mindenképp a Koinónia-kiadót akartam, mert amikor Kolozsváron tanítottam, sokszor kaptunk tőlük ajándékkönyveket, s azok nagyon tetszettek nekem, gyönyörűek voltak, s a másik ok, hogy olyan írók írásait jelentették meg, akikről addig nem hallottam. Úgy gondoltam, ha ők teret biztosítanak a pályakezdőknek, akkor az én meséimnek ott lesz a legjobb dolguk. Elküldtem az anyagot, s két nap múlva felhívtak, hogy kiadják.
Az Eszter által írt mesék főszereplői a gyerekei, Samu és Sára, az egyik történetbe Emmát is beleírta, de a féléves Vilmából ezután lesz meseszereplő.
– A mesék különböző módon születnek, van, hogy képet látok, s annyira erős, hogy azt meg kell írni, máskor meg egy-egy egyszerű helyzetet gondolok tovább. Véleményem szerint a mese pont olyan izgalmas kell legyen, mint egy jó film. Kell legyen egy jó cselekmény, feszültség, dráma, igazi érzéseket kell kiváltson. Írtam már arról is mesét, hogy milyen nehezen tanult meg feljönni a fiam a negyedik emeletre. Vannak tervek is persze, szalvétára lejegyzett ötletek. Az írás számomra egyfajta önterápia, öngyógyítás, hiszen az anya is ember, tele kétségekkel. Sokat dolgozom a meséken, nem nagyon szoktam őket átírni, ha igen, akkor a cél a rövidítés. 
Lesz folytatás, meseregényt szeretne.
– Egy kicsit a kényelmi zónában vannak a Samu–Sára-történetek, s innen ki kellene kukkantani. Szeretnék egy meseregényt. A rímeket nem hagynám, mert az nagyon segít. No meg a kisebb gyerekeimet is bele kell írjam a mesékbe – teszi hozzá mosolyogva.
Nagy szeretettel beszélt tanítói munkájáról, a kolozsvári Montessori Iskolában töltött négy évéről, a mikós és bodoki negyedikeseiről, valamint a waldorfos kisdiákokról.
– Öt és fél év gyereknevelés után tavaly előkészítő osztályt kaptam a Waldorfban. Nagyon megszerettem őket, jövőre visszaveszem a csapatot. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a mikós diákjaim, akiket nyolc évvel ezelőtt tanítottam, meghívtak a maturandus ünnepségükre – meséli elérzékenyülve.
Mindig nagycsaládot akart, a gyerekneveléssel járó nehézségek soha nem riasztották meg. 
– Mindig kell hely legyen az ölemben. Azért viselek hordozókendőt is, hogy legyen szabad a két kezem – vallja.
A fegyelmezést is játékosan teszi, ő a hajóskapitány, s akkor a matrózok sorakoznak, pizsamát húznak. Egy rendes matróz pedig összetakarítja maga utána morzsákat s a tányérokat beteszi a mosogatókagylóba.
Hogy mi a különbség a 18 és a 36 éves Eszter között? Lényegében semmi, tele van optimizmussal, életörömmel, energiával.
– Az a lány 18 éves korában úgy készült színésznőnek, hogy szinte elfelejtette, hogy 13 éves korában volt egy gerinctörése. Osonóztam, a színház volt az életem alfája és ómegája. Nem vettek fel. Aztán elmentem filozófia szakra, egy év után beiratkoztam a pedagógia–angol főiskolára, szinte egyszerre végeztem el a kettőt. Rossz irányba, azt hiszem, nem változott semmi, ugyanúgy hiszem az élet szépségét, mint akkor. Tapasztaltabb lettem, és az elmúlással is gyakrabban találkozom. A gyerekeimet is arra nevelem, hogy lássák meg a szépet, a jót, legyenek optimisták, és ne nyugodjanak bele az első elutasításba.
Némethi Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

In memoriam Kosztándi Jenő
Élete millió gyökerű volt. Nyolcvanhetedik életévében is minden hétköznap az alkotó ember friss, teremtő szándékával dolgozott műtermében, csak a vasárnap szentségét tisztelve tartott pihenőnapot. Halála napján befejezte a havas tájban őrként várakozó fenyőfás képet (Díszben), és aznap még új festési megoldásról beszélt. Mondta: ennek a képnek befelé hívogató mélységet adott. Egy megkezdett mű félben maradt, és új vásznak fehéren árválkodnak. Életévei ellenére fiatalos útkereséssel alkotott, környezetét nevelte, ötleteivel városunk arcát szépítette.
Kosztándi Jenő pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. Az egyetemi éveket záró diplomamunkája (Tanulmányi kirándulás, 1955) a varsói világkiállításon szerepelt, és ez nemzetközi elismerést jelentett. A Ion Andreescu Főiskola kiállításai és a kolozsvári tárlatok az induló művésznek versenyhelyzetben felívelő művészi életteret teremtettek.  Meghatározó egyetemi tanárai: Kovács Zoltán, Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla és Miklóssy Gábor. Kolozsváron Harag György felkérésére gyakran színházi díszletet is készített. Szülővárosába, Kézdivásárhelyre letelepedve a brassói Mattis-Teutsch munkássága és barátsága a modern képiség szabadsága felé adott impulzusokat. Őszi és tavaszi tárlatok rendszeres résztvevője Marosvásárhelytől Brassóig, Sepsiszentgyörgyig, Kovásznáig, Kézdivásárhelyen a képzőművészeti élet és a tavaszi tárlatok szervezője. Hazai kiállítások végtelen sora jelzi, hogy Kosztándi Jenő művészete erdélyi sorsvállalás, közösségteremtő erejű.  Munkái magángyűjtemények mellett múzeumok és rangos galériák tulajdonában vannak. Itthon csaknem minden erdélyi városban és a Kézdivásárhely közeli településeken. Külföldi gyűjtemények: Budapest, Mezőhegyes, Gyöngyös, Ausztria, Svédország és Los Angeles.  A Kosztándi házaspár Kézdivásárhelyen felnevelt egy műértő közönséget. Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin kezdeményezésével és irányításával 1971-ben a Nagy Mózes Elméleti Líceumban gimnáziumi szinten létrejött a rajztagozat, felkészítésével tizenkilenc diákja szerzett diplomát a képzőművészeti felsőoktatásban. Aktívan részt vett a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létrehozásában. 2010-től Hegedűs Ferenc magánvállalkozó támogatásával Kézdivásárhely főterén megnyílt a Kosztándi Galéria, amely a művészházaspár életművének válogatását mutatja be. 2016-ban Kosztándi Jenőt Áder János magyar köztársasági elnök a Magyar Arany Érdemkeresztjellel tüntette ki.
A kisvárosi környezetben a közösségi feladatvállalás mellett folyamatosan építette képeinek magas esztétikai mércéjét. Kosztándi Jenő olajképein a modern egyetemesség szintézisét és az erdélyi művészet emelt szintű téziseit ismerhetjük fel. Láthatjuk környezetünk, múltunk és életünk felismerhető jeleit, amelyek szigorú struktúrák, zárt kompozíciók és aranymetszések mérnöki tervezésével a veszendő egyszeriből örök érvényű szabályrendszert, megtartó rendet teremtenek.  A főiskolai képzés szocrelatív neveltetését korán a posztimpresszionizmus tájelemeinek illuzórikus formakereső elemeire, majd az expresszionizmus felfokozott érzékiségére vagy a kubizmus felbontott síkjaira váltotta. Művészetében meghatározó az op-art fény-árnyék tükröződő látványelemeinek modernsége. A magas műveltségű formakultúra mégis erdélyi életszemléletet hordoz. Mitologizáló képein az örök visszatérés mítoszait festi újra. A táj felbontott síkjai, visszavert fénysávjai, megsokszorozódó képelemei a látszólagos és véletlenszerű mögött egyensúlyt keresnek. Úgy teremt plasztikusnak tűnő szilárdságot, hogy a véletlenszerűt és egyedit bontja fel és tágítja ki kozmikus távlatokba – emeli egyetemes rangra. A szintézisteremtő stílus ismérve képein alárendelődik egyéni látásmódjának. A formában az elem részelemekre tagolható, és azok megsokszorozódásából építkező fényjátéka a változó és változatlan együttes hatását sugallja. 
Gyakran építkezik a történelmi tudat megörökítésére. Kompozícióin a keresztek és nemzeti jelképek a szimbolikus térben és időben közösséggé nemesült sorsvállalás emblematikus képei. Az egyéni sorsszimbólumok megsokszorozódása közösségi összetartozásba szerveződött magasabb rendű értékszférát jelöl. A stílusgazdagságból épülő szintézis mellett a képek hangulatgazdagsága is megmutatkozik. A nézőre gyakran nagy hatást gyakorol a közelmúltban készült képek megoldásainak változatossága. A kidolgozott részletgazdagságot és tökéletes formakultúrát néha a minimális ábrázolás egyszerűségében rejlő végtelen nyitottság váltja, majd következő alkotás a hiperrealizmus művességét követi.  Hitvallásával zárom művészetének vázlatos bemutatását: „A művész nem titkolt szándéka a rendteremtés. Ehhez egyetlen területe a fehér vászon, amely arra kötelezi, hogy a kor ritmusát úgy láttassa, amint érzelmei sugallják és értelme vezérli.” Kosztándi Jenő volt az éber tekintet, aki előtt a hétköznapok rutinjában, a sokszor látott dolgok mögött is felcsillant az egyszeri és megismételhetetlen életöröm. Ötletei a gyerekkori repülés szabadságával vitték új kihívások felé. Kiváló anekdotázó tehetségében érzékeny és magas intellektus élt. Szellemisége halhatatlan, mert ifjú szívekben él tovább. 
DEÁK FERENC LORÁND
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dani Péter (1936–2017)
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az ÚR, az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4, 7–8)
 Dani Péter (1936–2017)
 Barcaújfaluban született 1936. november 15-én. Evangélikus teológiai magiszterjelölt volt Kolozsváron. Neve már egy, az evangélikus teológusokról 1957. május 24-én kelt besúgói jelentésben szerepelt. 1958-ban lelkésszé szentelték és szintén ez év december 15-én, doktoranduszként tartóztatták le, az államrend elleni tevékenység vádjával. Egy későbbi besúgói jelentés szerint szerepe volt a kar egyes tanárai ellen írott beadvány szerkesztésében. Tizenöt év börtönbüntetésre ítélték, amelyből hat évet töltött le, többek között a Brăilai Nagyszigeten. Szabadulása után Nagyszentmiklóson, Székelyzsomboron, majd Aradon (1976–1982 között) szolgált lelkészként. Innen a hatóság toloncoltatta ki, mivel nem akart az akkori hatalomnak behódolni. Ekkor települt ki Németországba. Eschwegenben dolgozott főlelkészként nyugdíjazásáig, 1996-ig. Börtön-, és a későbbi, aradi meghurcoltatásairól szóló élményeit, atrocitásait 2006-ban jelenttette meg Budapesten Ez volt..., így volt Börtönországban címmel. Ugyanebben az évben Paulskircheben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök a Szabadság hőse emlékéremmel tűntette ki. 2017. február 7-én 80 éves korában hazaköltözött mennyei Urához.
A vasárnap délelőtt 10 órától tartandó istentiszteletünkön megemlékezünk Dani Péter lelkésztestvérünkről az aradi evangélikus gyülekezetben.
Jakab István lelkész
Dani Péter: Ez volt..., így volt Börtönországban 
Egy evangélikus lelkipásztor élete a román diktatúrában /Püski, Budapest, 2006/
Nyugati Jelen (Arad)

Saját generációjukról szóló, kétnyelvű előadást mutatnak be fiatal alkotók Kolozsváron
A rendszerváltás és a Colectiv-tragédia utáni generációról, a 21. század Romániájáról, a román-magyar kapcsolatról – mindezek fényében pedig a család működéséről, vagy épp működésképtelenségéről szóló előadást mutatnak be szombat este hét órától a kolozsvári ZUG Zone-ban. A PAS(SZ) címet viselő előadás szövegét Lovassy Cseh Tamás jegyzi, a rendező pedig Leta Popescu.
A szöveg arról a generációról igyekszik beszélni, mely érzékeli ugyan, hogy a körülötte lévő társadalom jelentős változásokon megy keresztül, nyughatatlanságának pontos okát azonban nem képes megfogalmazni. „Mintha az élet csak egyszerűen megtörténne velünk, mi pedig ennyit érzékelünk: valami baj van. Két lehetőségünk maradt: fáradhatatlanul kérdezünk, vagy hagyjuk, hogy a körülöttünk mindinkább eluralkodó őrület diktáljon. A PAS(SZ) nem ígér megoldást, mindössze egy generáció – ha úgy tetszik, egy társadalom – pillanatnyi állapotát és érzeteit igyekszik rögzíteni három szereplőjén keresztül” – vall az előadás ismertetőjében a szerző.
Leta Popescu rendező így nyilatkozott az előadásról: „Lényegtelen, hogy egy szakításról, a halálról, nemzeti identitásunkról vagy szexuális orientációnkról beszélünk, mondandóm tulajdonképpen ugyanaz: oda kell figyelnünk magunkra. Ezt próbáltam megfogalmazni ebben az előadásban is. Sem nagy, sem aprócska drámáink nem elhanyagolhatóak. Egy olyan korszakban élünk, melyben egyre inkább kötelezővé válik, hogy ismét magunkra figyeljünk. És miközben körbetekintünk, egy társadalmat látunk. Egy zavarodott társadalmat. Amilyenek mi is vagyunk. Van mit tennünk. Van mit újragondoljunk. És nem, nem <>-olhatunk semmit.”
Az előadás három fiatalról beszél: Andiról, a valamiért furcsán viselkedő színésznőről, Eszterről, aki szerint Budapest olyan, mint a rák, és Victorról, aki egy késő délutáni kávézás alkalmával megismer valakit. Az alkotók véleménye szerint a PAS(SZ) nem egy tragédia, és nem egy jobb élethez készült használati utasítás, sokkal inkább egy kortünet és egy kérdés: mi lesz velünk?
A Reciproca Egyesület és a Váróterem Projekt közreműködésében létrejött előadás időtartama 1 óra, az előadást két nyelven - magyarul és románul - játsszák. A felirat mindkét nyelven biztosított. Az előadást 14 éven felüli nézőknek ajánlják.
PAS(SZ) Szöveg: Lovassy Cseh Tamás (Elcsété) Rendező: Leta Popescu Színészek: Doru Mihai Talos, Pál Emőke, Sigmond Rita Dramaturg: Győrfi Kata Zene: Bocsárdi Magor Díszlet: Anna Kupas Fordítás: Győrfi Kata, Sigmond Rita, Szende Kisgyörgy Technikai munkatársak: Sipos Júlia, Csoma Nóra
maszol.ro

Tizenharmadik napja tüntettek Bukarestben és az ország nagyvárosaiban
Tizenharmadik napja tüntettek vasárnap a kormánypalota előtt Bukarestben, a Grindeanu-kabinet lemondását követelve.
A tömeg fütyült, dobolt, vuvuzelát fújt és kormányellenes jelszavakat skandált: „Lemondás, lemondás", „Románia ébredj", „Le a Grindeanu-kormánnyal".
A tüntetők táblákat tartottak a kezükben olyan feliratokkal, mint „Stop teleorMANIA, ellopták a demokráciát", „Iskolákat és kórházakat, ne bűncselekményeket", „Románia szálljon le a korrupció pályájáról" és Románia, az Európai Unió, illetve az Amerikai Egyesült Államok lobogóját lengették. 
Este kilenckor a több tízezer ember az otthonról hozott, illetve a téren osztogatott színes papírokból hatalmas piros-sárga-kék zászlót rakott össze. A lapokat alulról a mobiltelefonjaikkal világították meg.
Hivatalos források szerint 30.000, a sajtó szerint 70.000 ember gyűlt össze a Victoria-téren.
Kolozsváron hivatalos becslés szerint mintegy 3.500, a sajtó szerint 14.000 ember gyűlt össze a Főtéren. Este 8 órakor a tiltakozók elindultak a város negyedeibe.
Nagyszebenben mintegy 5.000, a sajtó szerint 10.000 tiltakozó vonult ki a Nagypiacra, a tüntetők itt is körbejárták a város nagyobb sugárútjait, majd visszatértek a polgármesteri hivatal elé. Temesváron több mint 4.000, a sajtó szerint 5.000 személy tiltakozott a kormány ellen, itt arra figyelmeztetik a tömeget, hogy a parlament jövő héten elutasíthatja a 14-es rendeletet, amely hatályon kívül helyezné a 13-as rendeletet. A temesváriak kérik a két ház elnökének, Liviu Dragneanak és Călin Popescu Tăriceanunak, valamint a Nép Ügyvédjének, Victor Ciorbeanak is a lemondását.
Brassóban és Iaşiban is körülbelül 1.500-an vonultak utcára. Tüntetésekről érkezett hír Gyulafehérvárról, Konstancáról, Piatra Neamţról, Tulcearól, Suceavaról, Brăilaról is.
A tüntetők minden városban kormányellenes szlogeneket skandáltak.
agerpres.ro
Erdély.ma

Eseteim lágyszívű szekusokkal
SZILÁGYI ALADÁR újabb emlékező írása arról szól, hogy miként került közvetlen, személyes-szívélytelen kapcsolatba a Securitate néhány tisztjével a hetvenes-nyolcvanas években.
Fiatal házasokként a régente Sal Ferenc (manapság Dunărea) nevű utcában laktunk, annak sikátorrá szűkülő felvégén, melynek alvégén, szemtől szembe a Barátok templomával a Securitate székelt. Mivel naponta elhaladtunk a laktanyaépület előtt, gyakran láttuk ki-bejárkálni kapuján a belbiztonságiakat. Sokukat ismertük látásból, s néha azzal szórakoztunk a párommal, hogy a hátuk mögött haladva, a tarkójuk láttán tippeltünk: az ipse benyit-e vagy sem a Dunărea 2. szám alatti szárazkapun. Valamiféle aurája lehetett az elvtársak tarkójának is, hiszen általában beváltak a tippjeink…
Sokáig volt szemközti szomszédom itt, az Eminescu (régente: Szaniszló) utcán egy kvietált kapitány, aki forgalmas ügyvédi irodát működtetett. Magyar volt az istenadta, hangulatos úr benyomását keltette. Hamar köszönőviszonyba kerültünk. Még javában fúrtam-véstem új otthonunk falait az elavult szerelékeket kicserélendő, amikor egy délelőtt beállított, és érdeklődéssel asszisztálta a bergmanncsövekkel való birkózásomat. Egyszer rajta kapott, amint a létra tetején – a saját munkamorálom emelése végett – munkadalokat improvizálok, afféléket, hogy „nincs szebb, mint a szerelem, / míg a villanyt szerelem…” Produkcióm sikert arathatott, mert hazaugrott, és egy jóféle szatmári szilvapálinkát tartalmazó butykossal tért vissza. Amidőn alkoholszintje a kérkedhetnékig emelkedett, elmesélte, hogy ő ifjúkorában – már a Securitate állományának tagjaként – Kolozsvárott tanult jogot, méghozzá magyarul, a Bolyai Egyetemen. És tejfölösszájú hadnagyocskaként azt a harci feladatot kapta, hogy néhány kollegájával karöltve személyesen faggassa ki a professzorait, Balogh Edgár, Demeter János és Jordáky Lajos elvtársakat. Sajnos, a későbbiekben már nem vette elő ilyen mértékű őszinteségi roham, bár szívesen rögzítettem volna az emlékeit, legalább azzal az ominózus koncepciós egyetemi perrel kapcsolatban.
Egyébiránt derék magyar lehetett, nyugodjék békében, elvégre az RMDSZ létrejötte után, annak hőskorában, ott láttam tüsténkedni az alapító atyák körében. Jogi tudományoknak sem lehetett híjával, hiszen ő maga készítette fel sikeresen egy szem lányát az egyetemre. Az ambíciózus leányzó – szülei nem kis büszkeségére – a rendszerváltás után nem sokkal egyetemet váltott, a Babeş-Bolyait otthagyva, meg sem állott Oxfordig…
Az őrnagy, aki közel fél esztendőn keresztül „foglalkozott velem” a 70-es években, a nagy „Ady-körös balhénk” idején, joviális hivatalnok kinézetű emberke volt. Verejtékben úszva rótta gyöngybetűit a kihallgatási jegyzőkönyv lapjaira. Ha pocolista korában még létezett volna olyan diszciplína, hogy „szépírás”, bizonyára csupa kitűnővel jutalmazta volna a tanító nénije. Alapos önismeretre vallott, hogy amikor úgy érezte, be kell erősítenie, csatlakoztatott maga mellé egy szúrósabb tekintetű, megtermettebb fickót, segítségül. Nem, nem bántottak, meg se simogatták a fejemet. Én meg úgy védekeztem, ahogy tudtam. Amikor egy-egy éjszakai műszak leteltével fölszólt a villanytelep portársa a vezérlőterembe, hogy „Sziszikém, már várnak!”, mire a kapuhoz értem, gyakran sikerült kívülre helyeznem magamat magamon. Ilyen felülkerekedett állapotban, outsiderként mertem nekik szegezni a kérdést:
„Árulják el, magukat addig nem engedik haza, amíg nem produkálnak rólunk valamit, akármit, irredenta szeánszot, szexorgiát, székelyhimnuszt, egyebet?”
Olyankor szemlátomást meg is sértődtek, de az én őrnagyom hamar túltette magát az efféléken.
Később, amikor felső utasításra lezárták – ha nem is tették ad acta – az ügyünket, összefutottam vele a Fő utcán. Őrnagyom széles mosollyal üdvözölt, és megkérdezte: „Ce mai face cenaclul Ádi?” Úgy érdeklődött az Ady kör hogyléte felől, mintha egy kedves, közös ismerősről lett volna szó…
Harmadik példaesetem a rendszerboruláshoz közeli történet. Ennek a lakásnak, melyet 1982-ben béleltünk otthonunkká, előzőleg egy román család volt az albérlője. Az asszony tanárnő, a férfi szekus alezredes volt. Valamiféle nosztalgia mocoroghatott bennük az Eminescu utcai kertes ház iránt, hiszen elköltözésük után néha meg-meglátogatták az udvar lakóit. Egyszer az alezredes egyedül állított be. Az volt a feltűnő rajta, hogy ez a mindig kifogástalan öltözékű, vőfély eleganciájú, kinyalt férfiú, most fésületlenül, megbontott nyakkendővel, nyitott ingnyakkal, alkoholbűzbe burkolózva jelent meg. A markában egy félig telt borosüveget szorongatott. Egyedül voltam otthon, éppen bevallatlanul rejtegetett írógépemen pötyögtettem valamit a kerti bádogasztalon. Elmagyarázta, hogy az ő ötvenedik életévét ünneplő szülinapi bankettjéről szökött meg. Engedélyt kért, hogy letelepedhessen velem szemben. Majd arra is, hogy kicsit körülnézhessen a lakásban, mely „az első nagyváradi otthonunk volt, ahol nagyon boldogok voltunk, ahol a kisfiúnk gügyögte az első szavait, ahol megtette az első lépéseit stb., stb.” Bejelentetlen látogatóm nosztalgiája elég csöpögősre-nyúlósra sikeredett. Valamit kiolvashatott tartózkodó testtartásomból, mert kérdezés nélkül, diszkrét böffentések közepette, elkezdett mentegetőzni. Elmagyarázta, hogy őurasága szívesebben maradt volna a tanári pályán, csak hát fiatal házasokként semmi esélyük sem volt arra, hogy az isten háta mögötti hegyi faluból, ahová repartizálták őket, jobb helyre kerülhessenek. A Securitate a 60-as években fiatal, több nyelven beszélő értelmiségieket toborzott, ő az anyanyelvén kívül magyarul, oroszul is értett, angolul is valamelyest. Jelentkezett, és fél éven belül bekerültek Nagyváradra, ebbe a zárt városba, a felesége is kapott állást. Három évig laktak itt albérletben, aztán saját lakáshoz jutottak a központban. Mindezt sűrűn mentegetőzve, sunnyogva szövegelte, talán megérezhetett valamit a széljárásból, hiszen ’89 őszét írtuk akkoriban…
Rezzenetlen arcom láttán, elibém tolta a maradék italt. Amikor felállt, akkor vettem észre, hogy megereszkedett nadrágján jókora húgyfolt terjeszkedik.
A negyedik eset nem sokkal későbbi, 1989. október hatodikához kötődik. Gábor barátom a maga nyíltan merész módján felhívott telefonon, és aziránt érdeklődött, hogy holnapután nem tartok-e vele Aradra. Igenlő válaszom mások érdeklődését is fölkelthette, mert másnap délelőtt három férfiú állított be hozzánk. Bevezettem őket, s az egyikük ékes magyarsággal próbált lebeszélni arról, hogy hajnalban felüljek az aradi vonatra. Azt nem kérdeztem meg hívatlan vendégeimtől: ugyan honnan van tudomásuk arról, hogy hová készülünk, inkább affelől érdeklődtem: mitévők lettek volna, ha nem találnak idehaza? Holnap hajnalban az állomáson vártuk volna – válaszolták készségesen. Kiderült, hogy a másik két vizitelőm is beszél magyarul. Anyanyelvemre fordítva a szót, kevésbé választékosan, de nagy igyekezettel igyekeztek lebeszélni a zarándoklatról. „Ezek az idők nem alkalmasak az ilyen gyülekezésekre!” – hajtogatták sokat sejtetően.
Valóban, nem mentem el. Másnap este a Kossuth rádió bemondta, hogy az aradi vesztőhely környékét október 6-án motorverseny miatt lezárták, meg sem lehetett közelíteni. Tehát „beigazolódott” jóakaróimnak az időpont „alkalmatlanságára” vonatkozó jóslata. Különben amikor távoztak, az egyikük visszaszólt:
„Reméljük, be is tartja az ígéretét, nehogy holnap véletlenül egy autó elgázolja Aradon!”
Értettem a szóból. Azt viszont én sem sejtettem, hogy a kisebbik gyermekem aznap nem ment iskolába, mindent hallott a szomszéd szobából. A tizenhat éves leányka riadt őzikeszemekkel került elő az érettem „aggódó” szekusok távozása után…

erport.ro

Műemlékvédelmi területen építkeznek a Petőfi utcában
A Petőfi utca 23–25. és Farkas utca 8. közötti területen, az egykori Gilovics-háztól keletre található, a Nemes-Bethlen-házhoz tartozó kert területén újraindultak az építkezések, amelynek első lépéseként kivágták az évszázados fákat, amelyek egykor a kúria magánkertjét képezték.
A Dumitru Ghişe és Rodean nagyszebeni vállalkozók által felvásárolt területen a tervek szerint egy nyolcszintes szálloda fog épülni. A nagy sajtóvisszhangot kapott építkezések a 19. század elején épült és műemlékvédelmi épületnek számító (kód: CJ-II-m-B-07367) ún. Gilovics-ház 2010-es lebontásával kezdődtek. Az épület ma félig romos állapotban áll. A szálloda megépítéséhez szükséges műemlékvédelmi igazolás és engedélyt a szebeni nagyvállalkozók már 2010-ben sem kapták meg a kolozsvári regionális műemlékvédelmi bizottságtól. 
A bukaresti fellebbezésüket követően viszont sikerült engedélyt nyerniük a Nemzeti Műemlékvédelmi Bizottságtól. Virgil Pop kolozsvári műépítész és a regionális műemléki bizottság szakembere elmondta: bár azóta Kolozsvárnak lett egy új, 2013-ban elfogadott Általános Városrendezési Terve is (PUG), sajnos a területen történő építkezések elsősorban a városháza hatásköréhez tartoznak, így a kolozsvári műemlékvédelmi bizottság többszöri elutasítása ellenére elindulhattak az építkezések. Az építkezések részeként lebontásra került a Petőfi utca 25. szám alatti késő-szecessziós épület is, amely már a műemlékvédelmi várólistán szerepelt.
Szabadság (Kolozsvár)

Az RMGE-Maros is felkarolja a kezdeményezést
Agrovilág – mezőgazdaság, vidékfejlesztés, agroturizmus
Február 10-én, pénteken a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezet marosvásárhelyi, Laposnya utcai székházában találkoztak a Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság vezetőségi tagjai: Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés című havilap  főszerkesztője, a társaság elnöke Kolozsvárról; dr. Ábrám Zoltán, az EMKE közép-erdélyi régiójának alelnöke Marosvásárhelyről és Balla Zoltán, a Human Reform Alapítvány vezetője  Székelyudvarhelyről – mindketten a szervezet alelnökei. Házigazda volt Csomós Attila alelnök, az RMGE-Maros elnöke.
A Népfőiskolai Társaság vezetősége elemezte a megalakulása óta eltelt időszak tevékenységét. Elmondták: szükségessé vált a társaság hálózatának az újraszervezése, a tömbmagyarság kapcsolatának erősítése a szórvánnyal.  Fő célkitűzésük olyan felnőttoktatási formák beindítása, amelyek révén az erdélyi magyarok könnyebben találhatnak munkahelyet, és hozzásegíti a résztvevőket, hogy megbirkózzanak a nehézségekkel az élet minden területén. A megbeszélés a marosvásárhelyi Regionális  Agrárgazdasági Oktatási és Információs Központban volt, nem véletlenül, mivel a gazdaképzés egyik fontos szakterülete lehet a népfőiskolának. 
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)

„Előbb-utóbb” lesznek többnyelvű helységnévtáblák Kolozsváron
Egyhamar nem reménykedhetnek a kolozsváriak többnyelvű helységnévtábla kihelyezésében: a megyei törvényszék alapfokon készül ítéletet hozni, eközben az RMDSZ-szel helyi szintű megállapodást kötött PNL megyei elnöke szerint az ügy „előbb-utóbb” rendeződik.
Miközben a Kolozs megyei törvényszéken alapfokon ítélet várható a kolozsvári kétnyelvű helységnévtábla ügyében indított perben, úgy tűnik, hogy a kérdésre egyhamar nem születik politikai megoldás. Noha a február elsejei tárgyaláson még arról volt szó, hogy a törvényszék 14-én hoz döntést első fokon, az ítéletet kedd estig nem közölték. Szőcs Izabella, a felperes Minority Rights Egyesület képviselője korábban a Krónikának úgy nyilatkozott: a pereskedés még további másfél évet eltarthat, ugyanis biztosra lehet venni, hogy bármilyen döntés is születik, a vesztes fél fellebbezni fog.
Lapunk megkeresésére eközben Daniel Buda európai parlamenti képviselő, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) Kolozs megyei szervezetének elnöke semmilyen konkrétumot nem említett arra vonatkozóan, hogy az RMDSZ-szel a tavaly nyári helyhatósági választások után kötött koalíciós megállapodásnak megfelelően mikor kerülnek ki a többnyelvű helységnévtáblák Kolozsvár bejárataihoz. Buda kedden a Krónikának úgy fogalmazott: az intézkedésről „előbb-utóbb” döntés születik, dolgoznak az ügyön.
Az EP-képviselő kifejtette: a törvényes eljárás valamennyi lépcsőfokát végig kell járni, a táblák kihelyezése nem az RMDSZ vagy a PNL megyei elnökének egyszemélyes döntésén múlik. Hozzátette: jelenleg is folyamatban van a városháza által kiírt licit, amely arra vonatkozik, hogy hogyan nézzenek ki a kincses város bejáratai. „Ez nem csak a helységnévtáblákra vonatkozik, átfogóbb projektről van szó. A témában közmeghallgatást is kell tartani, amint ezek lejárnak, a gyakorlatban is megvalósul a projekt” – magyarázta Daniel Buda.
Kérdésünkre, hogy a román közösségnek lenne-e kifogása a többnyelvű helységnévtáblák ellen, az EP-képviselő Kolozsvár multikulturalitását hangsúlyozta, amelyet szerinte a kulturális rendezvények sokszínűsége is bizonyít. „A törvény által megfogalmazott szempontokat kell figyelembe venni, nem más jellegű kifogások miatt nincsenek még kihelyezve a táblák” – fogalmazott Buda. Úgy véli: többszörösen is bizonyították, hogy „igazi multikulturális városunk van, ennek a román, a magyar, a német, a szász és más közösségek egyaránt örülhetnek”.
Azzal kapcsolatban, hogy az RMDSZ országos szinten a Szociáldemokrata Párttal (PSD) kötött a parlamenti együttműködésről szóló megállapodást, a PNL Kolozs megyei elnöke úgy nyilatkozott: természetes, hogy valamennyi politikai párt igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a lehetőségeiből. „Szerettünk volna országos megállapodást kötni az RMDSZ-szel, de ez nem jelenti azt, hogy jóvátehetetlen dolgok történetek. Engem kolozsváriként az érdekel, hogy jól működjünk együtt megyei és városi szinten, ami meg is történik” – magyarázta.
Az RMDSZ és a PNL által tavaly nyáron kötött megyei és helyi megállapodásban az szerepelt, hogy háromnyelvű, román–magyar–német helységnévtáblákat helyeznek el Kolozsváron és a többi Kolozs megyei településen, ahol a két politikai alakulat alkot többséget a helyi önkormányzatban. Az egyezség értelmében azokon a településeken is el kellett fogadni az erre vonatkozó tanácsi határozatokat, ahol a nemzeti kisebbségek számaránya nem éri el a közigazgatási törvényben rögzített húsz százalékos küszöböt. Ugyanebben a megállapodásban szerepelt egyébként, hogy Horváth Anna marad a kincses város alpolgármestere, és Vákár István lesz a Kolozs Megyei Tanács alelnöke. Az időközben parlamenti képviselővé választott Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke akkor úgy nyilatkozott: Kolozsvár nagyon sok tekintetben példa az ország települései számára, elérkezett az idő arra, hogy a nyelvi jogok érvényesítése terén is példává váljék. Kiss Előd Gergely
Kiss Előd-Gergely 
Krónika (Kolozsvár)

Unitárius egyház: megzsarolták Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkészt
Kovács István unitárius lelkész feljelentette a bűnüldöző szerveknél Horváth Alpárt, a Székely Idő főszerkesztőjét, mert az újságíró megzsarolta és nyilvánosan rágalmazta – közölte szerdán az unitárius egyház sajtóirodája.
Az egyház közleménye szerint idén január 15-től kezdődően Horváth Alpár leveleket és telefonüzeneteket intézett egykori barátjához, Kovács Istvánhoz, amelyben a Szekuritátéval való együttműködéssel „és más alaptalan vádakkal” illette.
Az újságíró részletesen ecsetelte Kovács István pszichopata mivoltát, felrótta neki, hogy válásakor nem állt ki mellette volt felesége ellenében, számon kérte, hogy 15 évvel ezelőtt  nem vállalt kezességet egy általa felveendő banki kölcsönhöz, majd egy negyedszázaddal ezelőtti állítólagos tetemes „kölcsön” visszafizetését követelte kamatostól, mert ellenkező esetben folyóiratában megjelenteti az ún. terhelő bizonyítékait.
„Lelkiismeretem tiszta”
Kovács István levélben válaszolt Horváth Alpárnak az újságíró vádjaira. Ebben leszögezi: lelkiismerete tiszta, senkiről semmilyen jelentést nem írt, sem az elmúlt rendszerben az államvédelmi szerveknek, sem a rendszerváltás után. „Ha te mégis rendelkeznél valamilyen általad bizonyítéknak nevezett dokumentummal az egyértelműen hamisítvány” – írta a lelkész, aki a főszerkesztő anyagi követeléseit is alaptalannak tartja.
Az erősödő nyomásgyakorlásra Kovács István január 27-én ügyvéd általi felszólítást küldött a zaklatójának, kilátásba helyezve, hogy a zsarolás és rágalmazás folytatása esetén kénytelen lesz az állami bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervekhez fordulni. Ennek hatására Horváth Alpár a 2017. január 30-i telefonos üzenetében Kovács Istvánt az ő meggyilkolásának szándékával is megvádolta.
„21 órás ultimátum”
Az újságíró január 29. és február 8. között öt levéllel fordult az egyház főhatóságához és a szélesebb körű egyházi nyilvánossághoz. Az első három levelet a Székely Idő főszerkesztőjeként jegyezte, a továbbiakat pedig főszerkesztőként és a Székely Önrendelkezési Tanács ideiglenes ügyvivőjeként. Első levelében 21 órás (!) ultimátumot küldött az egyházvezetőségnek, amelynek a lényegét így fogalmazta meg:
„Hétfőn (január 30-án) este kilencig módjukban áll leállítani KOVÁCS ISTVÁN szennyesének nyilvánosságra hozását, ha megfelelő döntést hoznak. (…) Ha Önök látnak megoldást, azt egy fél nap alatt is megtalálhatják (pl. a Kovács Istvánnak a palásttól való megfosztása), s így az egyház becsületét is menthetik a hívek előtt. Ha nem találnak Önök sem megoldást, a „Kovács István viselt dolgai” vagy valami hasonló cím alatt a Székely Idő kedden-szerdán megjelenő lapszámában már olvashatják a „feuilleton” első részét – természetesen hiteles fénymásolat-ábrákkal dokumentáltan!”
A főszerkesztő a február 1-én küldött leveléhez mellékelt, majd az újságjában is közölt, 1984. november 15-i és december 7-i keltezésű jelentésekből kiderült, hogy azok egy olyan orosztanártól származnak, aki 1984 őszén Sepsiszentgyörgyön orosz nyelvű magánórákat tartott Bajna Erzsébet középiskolás diáklánynak. Abban az időszakban Kovács István teológiai hallgató volt Kolozsváron, nem tudott oroszul, tehát 1984 őszén nem adhatott oroszórákat Sepsiszentgyörgyön – emlékeztet az egyház közleménye.
Az orosztanár volt a besúgó
Ezt követően Kovács István február 1-én felhívta Horváth Alpárt, akit tájékoztatni akart arról, hogy névazonosságból fakadó félreértés áldozata lehet. A  félreértés abból adódhatott, hogy az általa elküldött két besúgói jelentés (Notă informativă) forrásának fedőneve szintén „Kovacs Istvan”. A lelkész csak a főszerkesztő feleségével tudott beszélni, az újságíróval nem.
Február 2-án Bajna Erzsébet (a jelentésekben szereplő egykori diáklány) egyértelműen megnevezte a jelentéstevő, „Kovacs Istvan” fedőnevű korabeli sepsiszentgyörgyi orosztanárát, majd levélben tájékoztatta Horváth Alpárt a volt besúgó orosztanár valódi kilétéről, aki nem azonos Kovács István lelkésszel. Az egyház közleménye szerint ez sem akadályozta meg a főszerkesztőt  abban, hogy a Székely Idő legutóbbi lapszámában megjelentesse írását Kovács István általa feltételezett besúgói mivoltáról és „más valótlan rágalmairól”. Az újságíró a fenyegetését azután váltotta valóra, miután Bajna Erzsébet már elküldte neki a névazonossággal kapcsolatos félreértést tudatosító levelét.
Kovács Istvánt már átvilágították
Az egyház közleménye felidézi, hogy a Magyar Unitárius Egyház a belső átvilágítási folyamat keretében – 2009-től kezdődően – kérvényezte a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanácstól (románul: Consiliul Național pentru Studierea Arhivelor Securității) a hozzáférést a korábbi és jelenlegi közép- és felsőszintű tisztségviselők iratgyűjteményeihez.
Kovács István esetében az illetékes államigazgatási intézmény többször is nemleges nyilvántartási igazolást állított ki az esetleges iratgyűjteményeivel kapcsolatban (ügyiratszám: P935/10), vagyis azt igazolta, hogy nyilvántartásukban nem szerepel semmilyen iratgyűjtemény Kovács István nevén.
Az egyház vezetése idén február 2-én kérvényezte a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanácstól, hogy – tisztázás céljából – fedjék fel a Horváth Alpár által megnevezett „Kovacs Istvan” és „Fănuș” ügynökök/besúgók valódi személyazonosságát.
Kerestük ebben az ügyben a Székely Idők főszerkesztőjét is, ám egyelőre nem tudtuk elérni.
maszol.ro,

Élő egyház: Békesség Nagyajtán, közösségépítés Köpecen (Nagy Károly Kázmér református lelkipásztor szolgálatáról)
Nagy Károly Kázmér 1975. július 28-án született Kézdivásárhelyen, apja – Nagy Károly – akkor Bodosban volt református lelkipásztor, 1980-ban került Köpecre, és 36 esztendőn át szolgált ott. Nagy Károly Kázmér Baróton érettségizett 1993-ban, majd 1998-ban elvégezte a teológiát Kolozsváron. A frissen végzett lelkész a leányegyházból anyaegyházközséggé vált Nagyajtára került. Olyan közösségbe, ahol dupla kisebbségben éltek a reformátusok – meséli –, ezt mindig szóvá tették: nem elég az erdélyi nyomorúság, ott van a felekezeti kisebbség is. Ez nagyon érződött, éles helyzetek is kialakultak a múltban, meséli a lelkész, aki közel 17 évi nagyajtai szolgálat után a nyugdíjba vonult apja helyén, Köpecen szolgál már egy éve. Nagyajtáról nősült, felesége tanítónő, született Fazakas Adél, három gyerekük van, Károly hetedikes, Adél Réka ötödikes, Magor harmadik osztályos. A tiszteletest nagyajtai szolgálati éveiről, a köpeci kezdetről kérdeztük.
Nagyajtán Nagy Károly Kázmér: Elsődleges célomnak tekintettem, hogy a felekezeteket közelebb vigyük egymáshoz, ami az unitárius kollégával – Fekete Leventével – együtt sikerült. A családok java része vegyes házasságban él, és a felekezeti különbözőség kihatott a családi életre is. Kemény küzdelmet folytattunk, mivel az unitárius többség rányomta bélyegét mindenre, tagjai átnéztek a reformátusokon. Sikerült az évek alatti régi sebeket, fájdalmakat annyira tisztába tenni, hogy most már társként tekintenek egymásra. Gondolok a temető ügyére: valamikor pereskedtek, ásós-kaszás összecsapások is voltak. Egyértelmű, hogy a templom az unitáriusoké, de a vár közös, a vártól balra eső keleti rész az református temető, amit telekkönyv is igazol. Korábban szembekacagtak, amikor ezt erősítettem. Aztán a jóisten kegyelméből jött egy pályázat, és a pályáztató kiegészítést kért: a társtulajdonos beleegyezését is. Így kérték a segítségemet, amit örömmel megadott a presbitérium, hiszen a falu és történelmünk közös értékéről volt szó. Ilyen harcok, küzdelmek voltak. Az önkormányzatnál is érződött, hogy a reformátusok súlytalanok. Megjegyzem, 270 lélekkel vettem át Nagyajtát, közben fogyott is a gyülekezet, 220 lélekkel adtam át majdnem tizenhét év szolgálat után. Erre a mellőzésre úgy kerülhetett sor, hogy korábban csak beszolgáló lelkészek foglalkoztak a faluval. Nem csoda, hogy elhanyagolt volt a református közösség.
Gyermekekkel, fiatalokkal sikerült pezsgőbbé tenni a református életet. Ez közmunkákban is meglátszott. Másik nagy teher az anyagi nyomorúság, de pályázatokkal sikerült haladnunk, a templomot, majd a lelkészi lakást is javítanunk. Adományból indulva fogtunk neki az egykori kántori lak melléképülete átalakításának, abból kemény közmunkával gyülekezeti házat létesítettünk. Pályázati pénzből anyagot vásároltunk, a többit magunk végeztük, gyülekezeti tagok, presbiterek s a lelkész. Ez az épület ad otthont most a Mesekunyhónak, amelyet Nagyajta megnyert. Hangulatossá tettük a berendezést is, olyan környezetet teremtettünk, ahol istentiszteletet is lehet tartani, de kézműves-foglalkozásokat is. Ez indította a sort. Egyik vállalkozó presbiter kerítést és gyalog székely kaput adományozott a gyülekezeti ház mellé. Utána újabb kihívás következett, mivel a parókia kapuja vasból volt. Nagyajta írásos említésének 800. évfordulójára az unitárius egyházzal közösen székely kaput állítottunk a temető bejáratához. A megmaradt anyagot felajánlották a református egyháznak. Megköszöntük, de nem volt pénzünk kifaragtatni. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának közbenjárására az anyaországi Szerencsejáték Zrt. támogatott, a kaput Péterffy Dénes készítette. Hasonlóképpen, ha sikerült pályázattal a faluba behozni a pénzt, igyekeztünk azt itt tartani, helybeliekkel dolgoztattunk.
Amikor ide kerültem, egyfajta bizalmatlansággal találkoztam: mondták is, itt maradok egy, legfennebb két évet, majd továbbdobbantok. Amíg együtt tudunk dolgozni, nem rohanok el – jeleztem. Onnan is nősültem. Az ott töltött esztendők alatt megértették, van, ahova fordulni, ahova tartozni, hisz lelkiekben is igyekeztünk megtartani a közösséget. Egyre több a betelepült, ezért volt egyfajta széthúzás, végül sikerült a közös hangot megtalálni. Hasonlóképpen a nőszövetségnél az idősek nem akartak a fiatalokkal, a fiatalok az idősekkel közösködni. Végül úgy jöttem el Nagyajtáról, hogy bár anyagiakban szűkölködő, de lelkiekben életképes gyülekezetet hagytam magam mögött. Akik ott voltak, tudták, mit hogyan kell tenni, és tovább küzdenek. Feleségem elindította a Magocska furulyacsoportot, az bővült, most már népiskolai keretek között működik. Ebből a szikrából pattant ki a hangszeroktatás. Volt olyan nemzedék, amelynek tagjai, mire érettségiztek, három-négy, akár öt hangszeren is játszottak. Megpezsdült az élet, volt, akivel és volt, akinek.
Köpecen 2015. június végén édesapám 36 év szolgálat után nyugdíjba vonult. A köpeciek már korábban rebesgették, hogy haza szeretnének hozni. Meghívtak. Aztán a procedúra két hónap helyett hat hónaposra dagadt. A meghívásból aknamunkával pályázat lett. Újból megkerestek, és arra kértek, hogy pályázzam, mert engem szeretnének. Óriási fölénnyel megválasztottak. A jóistennek is ez volt a szándéka, és a gyülekezet akaratával szemben senki nem tudott mit tenni. A közgyűlés 2015. november 22-én megválasztott, 2016. január 1-jei hatállyal megkaptam a jóváhagyást. Nagyon szép ünnepség során léptem be január 10-én, köszöntött elődöm, édesapám és a gyülekezet, a presbitérium, a nőszövetség. A hangulatos beköszönő istentiszteletet sajnos más szolgálattal, temetéssel kellett folytatnom, ami egyre gyakoribb. Úgy érkeztem Köpecre, hogy mindenkinek a lelkésze kívánok lenni faji, felekezeti különbségre való tekintet nélkül. Feleségemmel együtt igyekszünk visszaadni Köpec régi fényét, ezért is dolgozunk. Lejárt a régi bányászkorszak, amikor ragyogott a település, innen került ki a bánya tisztikara, minden második családban volt egyetemet végzett fiatal, tele volt élettel, dalárda működött. Ezeket igyekszünk fokozatosan mind beindítani. Februárban jó hangulatú farsangtemetést tartottunk. Össze kell rázni az egy településen belül élő gyerekeket. Áldatlan állapot alakult ki, a gyerekek fele Köpecen, másik fele Baróton jár iskolába. Vallásórán szembesültem azzal, hogy itt szakadás van, a gyerekek nem ismerik egymást. Lassan egy év alatt úgy összerázódott a társaság, hogy örömmel jönnek vallásórára, vakációs bibliahétre és istentiszteletre is. Elindult a néptánc, a kézműves-foglalkozások oktatása, újraindult a református dalárda, alkalomról alkalomra, ünnepről ünnepre igyekszünk minden nemzedéket megmozgatni. A vallásórás korú reformárus gyermekek száma 40–50 közötti, közösségi rendezvényeken 60–70–80 gyerek jelenik meg. Az adventi gyertyagyújtáson a zuhogó eső ellenére mintegy 120-an voltunk. A 620 református lelket számláló Köpec mellett ide tartozik a 42 lelkes Miklósvár. Ott kéthetente tartunk istentiszteletet. Köpecbánya kicsiny közössége ünnepekkor lejár templomba Köpecre, de igényelték, hogy ott is legyen istentisztelet. Azt is bevezettük, így havonta egyszer az iskola épületében szolgálok. 20–25 ember jön el. Úgy látom, megtermeli a maga gyümölcsét, felekezettől függetlenül lelkesen jönnek, gyermekek is, nem csak felnőttek. A gyülekezet azzal fogadott, hogy a lelkészi lakást belül felújította és újrafödte. A külső tatarozást már ittlétem alatt végeztük. Hátravan még a tereprendezés, amit tavasszal számítunk megoldani. Feladatunk még megfelelő rendeltetést találni a volt külső iskolánknak, ahol öregotthon is működött. A belső iskolánkat használjuk: táncpróbákat tartunk, kiállítást szervezünk, szeretetvendégségek helyszíne, a másik terem a fiatalok klubja.  Májustól feleségem átvette a kántori szolgálatot, kézműves-foglalkozásokat tart, a népiskola hivatalos oktatója, énekvezetőként a dalárda karnagya. Az ő biztatására a bibarcfalvi Fehérváry Egyesület szervezésében bútorfestő tanfolyam volt a nyáron, résztvevői többek között elkészítették a köpeci festett utcanévtáblákat.
Igyekszünk úgy élni a gyülekezetben, hogy az látszodjék a településen is. Nem csak a reformátusoknak dolgozunk, azt szeretnénk, hogy a faluban mindenki érezze jól magát. Vallásórára, bibliaórára más felekezetű gyerekeket is várok, s jönnek is. A dalárdapróbák, bibliaórák jó hangulatban zajlanak. Akármilyen rendezvény volt, az emberek részt vettek, odaálltak, segítettek. Nemrég a földvári fogolytábor áldozatai emléktábla-avatásának előkészületeiben kérés nélkül segítettek. A lelkiek mellett a közösségépítésre és a hagyományőrzésre is hangsúlyt fektetünk. A falu nemcsak szereti a pörgést, hanem oda is áll. Köpec élni akar.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nem voltam csodagyerek”
Demény Balázs 1989-ben született Kolozsváron. Tanulmányait szülővárosában kezdte, 2004-től pedig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban Eckhardt Gábor tanítványa volt. 2009-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója, Erasmus-ösztöndíjjal pedig a berlini Hochschule für Musikban is tanult. Később párhuzamosan végezte a budapesti és a berlini egyetemek zongora-mesterszakát.
Demény Balázs rangos koncerttermek és fesztiválok meghívottja és számos nemzetközi verseny díjazottja volt már. A múlt csütörtöki szimfonikus hangversenyen a váradi közönség vastapssal fogadta, és búcsúztatta a zongoraművészt, és amint megtudtuk tőle, ő maga is szeret „hazajárni” Váradra koncertezni. A hangverseny előtt beszélgettünk vele életéről és szerelméről, a zenéről.
 Koncertezik, versenyzik, tanít
Demény zenész családba született: édesapja zeneszerző, nagyanyja pedig népdalgyűjtő volt, aki Kodály Zoltánnal is dolgozott. Elmondása szerint nem volt rajta szülői nyomás, természetesen őt is irányítgatták tanulmányai megkezdésekor, mert – ahogy fogalmazott – nem volt „csodagyerek”. Úgy emlékszik, kamasz korában, 12–13 évesen döntötte el, hogy zenével szeretne foglalkozni hivatásszerűen. Bevallása szerint az ő életében a mai napig is vannak hullámvölgyek, kételyek szakmaválasztásával kapcsolatban, de ezeket az előadó a művészet természetes velejárójának tartja.
Elmondása szerint a művészszakmában teljesen normális, hogy az ember olyan mentorokat keres, akiktől a legtöbbet tanulhat, így került ő Berlinbe. Természetesen Budapesten és Kolozsváron is egy életre meghatározó zenei útravalót kapott. Demény Balázs minden évben szívesen hazajár, mint mondta, Váradon már sokadik alkalommal koncertezett múlt héten, Szebenben három héttel ezelőtt játszott, de tavasszal tervez egy lemezbemutató koncertkörutat Erdélyben. Egyébként mindenhol szívesen játszik, Európa-szerte gyakran fellép különböző műsorokkal.
Demény Balázs a koncertezés és versenyzés mellett a budapesti Zeneakadémián tanít is, egészen fiatalokkal is foglalkozott már, de most a doktorálás és témája, Veress Sándor, a kolozsvári zeneszerző, teljesen lekötik az idejét.
Nincs kedvenc közönsége
Demény Balázs szívesen játszik külföldön és otthoni közönség előtt egyaránt, de „kedvenc” közönsége nincsen, mint mondta, oda megy koncertezni, ahova hívják, ugyanakkor ő inkább az előadandó művekkel szeret foglalkozni. Természetesen nagyon szívesen játszott olyan külföldi, rangos eseményeken és helyszíneken, mint például a Gasteig München, a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Művészetek Palotája vagy a Berlini Filharmónia Nagyterme. Számára már önmagában élményt jelent egy ilyen helyen fellépni, „de ilyenkor is a mű a fontos, és nem a helyszín” – tette hozzá. Egyébként szerencsésnek tartja magát, novemberben például játszhatott Japánban az International Piano Concert Series-ben, ami az ország legrangosabb, fiatalokat bemutató sorozata, ahová a világ minden tájáról csupán négy zongoristát hívnak meg.
Kamarazenészként és szólistaként is szívesen játszik, legutóbb például Váradon Lászlóffy Zsolttal együtt tartottak egy Bartók–Mozart négykezes zongoraestet a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében a Mozart–Bartók-fesztivál keretében. Nem szereti szétválasztani a kamarazenét a szólózástól, számára egy zene létezik. Ebből következik, hogy a zenekari játékot is egyenrangú kamarazenének tartja.
Demény Balázst elmondása szerint a művek foglalkoztatják, és a horizontját is úgy próbálja tágítani 27 éves létére, hogy „minden beleférjen”: versenyezni szeretne, ameddig a korhatár megengedi, ugyanakkor érdekli a zenetudomány és a művészetek. Bár szerinte szubjektív szakma lévén megkérdőjelezhető a versenyek értéke, úgy gondolja, hogy egy versenyre való felkészülés művészi fejlődési lehetőségeket is magában hordoz.
A szív és a lélek összhangja
A zene miértjét pályára lépésétől kezdve próbálja magának megfogalmazni. A zenei gesztusok a legfontosobbak számára, ami – mint mondta – könnyen félreérthető szóhasználat, ugyanis nem a színpadi mozgásról van szó. Egy billentyűt akár egy kanállal is le lehet ütni, ez semmiféle előképzettséget nem igényel. De már mindenképpen nehezebb, komolyabb feladatot jelent két egymás utáni hang eljátszása. Természetesen nem azért, amiért fizikailag nagyobb erőfeszítés leütni két hangot, hanem azért, mert két hangot már csak eljátszani lehet: az első hanghoz képest rögtön létrejön egy viszonyítási pont és akarva-akaratlanul egyfajta viszonyrendszer jön létre. Ebben pedig számára az csodálatos, hogy amint megszületik a viszonyrendszer, úgy az ösztöneink és tudatunk működésbe lépnek, fontossági sorrendet állítanak fel, és kapcsolatokat teremtenek a hangok közötti űrben, miközben a szív és a lélek összhangban áll egymással. Ez az összhang határozza meg, hogy milyen lesz a két hang közti fizikai kapcsolat, ettől függ, hogy az előadás jó vagy rossz, hiteles, meggyőző vagy mű. Ennek a kutatását érzi Demény az előadó-művészet lényegének.
Kiss Erzsébet Janka
Reggeli Újság (Nagyvárad)