Háromszáz euróba kerültek a 3D „kacsintósok”
A Kolozsvár kétnyelvű helységnévtábláit népszerűsítő háromdimenziós (3D) reklámplakátoknak buszokban történő kihelyezésének ötletével a Muszáj-Musai önkénteseinek sikerült ugyan első helyezést elérniük a Com’on, Kolozsvár! pályázaton, ám az erre kiutalt pénzt vissza kell fizetniük, ezért gyűjtést szerveznek – jelentette be tegnapi sajtótájékoztatóján Szakáts István és Bethlendi András, a civil akciócsoport két képviselője. A kulturális sokszínűség gyakorlati vonatkozásai mellett elkötelezett Muszáj-Musai nehezményezi, hogy sem a városháza, sem a fiatalok részvételi költségvetésének programját lebonyolító Pont Csoport nem segítette elő az ügyet.
– Azt tapasztaltuk, a román közösség már nem ellenzi a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezését – fogalmazott Szakáts.
– Érdekes viszont megjegyezni, hogy a magyar lakosság érdeklődése lankad. Augusztus 20-án megtapsolják Emil Boc polgármestert a jó napot kívánok köszöntéséért, de nem neheztelnek eléggé rá a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésének akadályozásáért. Az, hogy az önkormányzat és a közszállítási vállalat is hozzájárult a projekt sikeréhez, nem ok a hálára. Szükséges lépés volt. Hosszú út vezetett ide: ne feledjük az ezer per tavaszát, a villámcsődületeket, a nyílt levelet, illetve azt, hogy Bethlendi Tamás az ENSZ Genfben tartott egyik kisebbségvédelmi értekezletén is felszólalt. A városházán közöltem: ha nem lépnek, a Svájcban tartandó konferencián botrányt szervezünk. Azt hiszem, ez volt a fordulópont – nyilatkozta a kétnyelvű helységnévtábla kapcsán Szakáts István.
Szakáts szerint a Szociológiai Kutatások Háza (Casa de Cercetări Sociologice Transilvania – CCST) által végzett felmérésből kiderül, hogy a kolozsváriak 40 százaléka támogatja, 35 százaléka semleges állásponton van és csupán közel 25 százalékuk vélekedik negatívan a többnyelvű táblák kihelyezéséről. Hozzátette: mivel a gáncsoskodások miatt kifutottak az időből, vissza kell utalniuk a városházának a nyertes pályázatra megítélt 4500 lejt. – Két-három ember a saját zsebéből fedezte a 3D nyomtatásra szükséges 300 eurót. Emellett 320 lejbe került, hogy tíz napig, azaz év végéig három autóbuszon reklámfelületet bérelhessenek. Gyűjtést szervezünk, hogy összegyűjtsük az eddig erre fordított összeget, és amennyiben több pénz gyűl, meghosszabbítjuk a közszállítási vállalattal kötött reklámszerződést – jegyezte meg Szakáts.
Aki adományozni szeretne, az megteheti a Transilvania Bankban nyitott folyószámlára utalással, RO16BTRL 00501201754130XX – Stanik Bence, valamint a PayPal online fizetési rendszeren keresztül https://www.paypal.me/clujnapocakolozsvar.  
Bethlendi András az ügyben folyó, a Szabadság által részleteiben ismertetett perről beszélt. Álláspontja szerint a január 31-én sorra kerülő következő bírósági tárgyaláson megjelenhetnének a perhez csatlakozott kolozsvári polgárok is. – Arra bátorítjuk őket, jöjjenek el, hadd lássa a bíró, hogy az ügynek van társadalmi támogatottsága – ösztönözte a lakosságot.
Kiss Olivér Szabadság (Kolozsvár)

Besúgók voltak, listák nincsenek
A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta.  A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat. 
- A titkosszolgálatok levéltári anyagainak kérdése darázsfészek a kelet-közép-európai társadalmakban. A múlt héten Budapesten is bemutatott, a marosvásárhelyi színház történetével foglalkozó, A színház kiterjedése című kötetében ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele. Most épp néma csend honol ebben a témában mind a magyar, mind a romániai társadalomban, miért érezte fontosnak, hogy ezt a vonatkozást is beemelje könyvébe?
- Elárulok egy nagy titkot. Én egyetemista vagyok, történelem szakon első éves doktori iskolába járok. (Gáspárik Attila 1965-ben született, végzettsége szerint színész, van már egy doktorátusa, tanár, oktatói szintű projektmenedzser, volt a román Országos Audiovizuális Tanácsnak alelnöke és ügyvivő elnöke, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora, jelenleg a magyar-román tagozatú színház igazgatója.) Ezt az egyetlen módját találtam annak, hogy megértsem a múltat. Elkezdtem foglalkozni a marosvásárhelyi színház történetével, de nem sztorizgatni akartam, azt már rég megtették mások. Ez az első próbálkozás volt ilyen téren, az első ilyen jellegű írásom.
- Az első olyan, ami a Securitate levéltári anyagokra is támaszkodik?
- Igen. Én a pozitivista történelemszemlélet híve vagyok, ami azt jelenti, hogy nagyon sok forrásanyagot felsorakoztatunk egymás mellé és ebből próbálunk meg levonni valamiféle következtetést, vagy hagyjuk, hogy az utánunk jövő generáció vonjon le egy olyan következtetést amilyen az ő korát érdekli. Az intézmény, amiről írni akarok az a Székely Színház. Hetven éve alakult. Lassan eljött az idő, hogy megírjuk az indulását. Ha túl közel vagy egy korszakhoz valószínűleg nem látod, hogy mi történik.
- Miért épp a marosvásárhelyi székely színház története kapcsán nyúlt a szekus levéltári anyagokhoz?
- Mindig is bosszantott, hogy van egy siker sztorija a romániai magyarságnak, amit úgy hívnak, hogy marosvásárhelyi színház, székely színház vagy marosvásárhelyi intézményes színjátszás, de alig tudunk valamit róla. Elkezdtem ezzel foglalkozni, s akkor éreztem, hogy meghaladja a felkészültségemet. Ezután felvételiztem a történelemre, a doktori iskolába. Amikor elmentem a levéltárba és kézbevettem a színház pártdokumentumait egy egészen más világ tárult elém. És nagyon jó, a működés tisztázására alkalmas anyagokat találtam a titkosszolgálattól is.
- Belenyúlt a darázsfészekbe. Mit vall e téren – kell bolygatni ezt a vonulatot, vagy már úgysem érdekel senkit, hagyni kell az egészet, nem érdekes, ki volt besúgó, ki volt a tartótiszt?
- Ez az elhallgatjuk vagy sem, nagyon bonyolult kérdés, mert igazából mai napig nem tudjuk, hogy mi van a raktárban. Mai napig nem adta le az összes utódszervezet az archívumát. Soha nem létezett romániai titkosszolgálatokon belül amolyan stasis-németes leltározás. Hamis dolog arra gondolni, hogy van egy lista, amin írja, hogy kik voltak a besúgók és kik az üldözöttek. Nincsenek ilyen listák. Illetve nagyon sok lista van. Van olyan személy, aki kollaboráns és üldözött is volt egy személyben. Be lehet azonosítani egy-egy embert 3-4 fedőnévvel, miközben az is megtörténhet, hogy valójában nem is volt beszervezve. De mivel szocialista tervgazdálkodás szerint működött a Securitate is, minden tisztnek megvolt a normája, hogy hány jelentést kell összeszednie a hónap végéig. Amikor látszott, hogy ez nem sikerül, nem jön össze az a 3-4 vagy akárhány, nos, akkor gyorsan bement abba az intézménybe, ahol különben mindenki tudta, hogy ő a szekus. Ezek bizalmi emberek voltak, ők szerezték az útleveleket is az intézmények dolgozóinak, nem lehetett csak úgy kitérni előle, ha beszélgetni akart. Bement, elbeszélgetett egy-két emberrel, hazament, leírta, adott egy fedőnevet beszélgetőtársainak és megvolt a havi terv. Most ott tartunk, hogy szőrözzük, szálazzuk, hogy a konkrét jelentések miért és hogyan születtek.
- És kiszálazható?
- Hihetetlenül nagy szakértői munka. Legalábbis számomra annak tűnik. Vegyük az én kutatási területemet. Ha beazonosítjuk végre, melyik színészről van szó, akkor vehetjük a repertoárt, a 30-40 évvel ezelőtti próbarendet, s megnézzük, hogy akkor volt-e neki próbája. Hogy egyáltalán jelenthetett akkor vagy épp más városban volt kiszálláson, és a jelentés kamu? Merthogy ilyen is van.
- Szóval eléggé csúszós ez a terep is, az állambiztonsági szervek levéltára sem oldja meg a nagy kérdést, hogy nyilvánosságra kell hozni vagy nem az egykori besúgók nevét?
- Nagyon egyszerű lenne kimenni a sajtóba és azt mondani, hogy mindenki besúgó volt, aki valamikor valamiért aláírt, valamilyen módon részese volt az egésznek. De ennek az objektív fokmérőjét, bevallom, én nem találom. Ezért próbálom a mechanizmusát megérteni. Ha nagyon röviden, és egy kicsit primitíven foglalnom össze, akkor azt mondom, hogy a Securitate a pártot védte, nagyon sokáig, míg nem önállósodott a 80-as évek vége felé. Addig a pártot és a rendszert védte azzal, hogy megpróbált minél több befolyást szerezni minden szinten – a tejvásárlástól az útlevélosztásig, a benzinvásárlásig. És ott volt mindenhol, legfőbb feladatának azt tekintette, hogy pozitívan befolyásolja a dolgokat. A szekus jelentések nagy részét megkapta a párt, vagyis a PÁRT és a színházigazgató. Ők részesei voltak a rendszenek? Az ő cinkosságukat miben mérjük? Én elég sok dossziét átolvastam és nem találtam olyan egyént, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak volna, aki ellen fizikai atrocitást alkalmaztak volna, megvertek volna valamely feljelentés alapján. És ez több száz embert érintő dolog volt, sok esetben az sem tudta, akit befolyásoltak. Általános félelem, bizalmatlanság uralkodott, ami megmérgezett sok emberi kapcsolatot.
- Mire használták ezeket a jelentéseket?
- Ebben az időben és ezekben a körökben a szekunak mindenekelőtt azért kellettek ezek a mindenkire kiterjedő adatok, mert potenciális zsarolóeszköz volt az adott intézmény, az egész társadalom kézben tartására. Mindent ellenőrizni akartak, minden vélt, valós veszélyforrást kontroll alatt tartani. Nem akartak látványos megtorlást, mert akkor már tudták, hogy ha elcsattan egy pofon, akkor holnap már nagyobb kell és elszabadulhat a pokol. Ezek a tisztek nagyon elegánsan csinálták – műveltek voltak, pszichológiai felkészültséggel. Jártak színházba, könyvbemutatókra, kiállításokra stb. Befolyásolhattak karriereket.
- Volt ilyen?
- Azt hiszem, nagyon kevesen voltak, akit a szeku nem engedett kibontakozni, egyetlen ilyen konkrét esetet tudunk, a Visky Árpádét. Ő börtönbe került, hivatalosan öngyilkos lett. Nos, hogy valaki öngyilkos lesz vagy öngyilkosságba kergetik, nem igazán tudjuk mérni. Tény, hogy az öngyilkosság után a Securitate megíratja az özveggyel az amerikai kongresszushoz a levelet, hogy „a férjem öngyilkos lett, ne nyomozzanak utána és ne kérdezgessék, hogy mi van”. Képzeljük el, amikor egy feleséget ilyesmire rávesznek. Hogyan? Mivel? De levelet írt az amerikai kongresszusnak a színház igazgatója és az orvos is, aki kezelte.
- Meglepettnek látszik az orvos miatt.
- Tényleg. Ilyesmire én nem gondoltam. Pedig aranybánya volt a titkosszolgálat számára minden nőgyógyász, pszichiáter és sok más orvos. Mivel tilos volt az abortusz, az nagyon kiváló információ volt, hogy ki mikor terhes, ki mikor „csináltatja el a gyereket”. Akit ilyesmivel megfogtak, azokon már nem kellett bosszút állni, nem kellett fenyíteni, büntetni, ők már dolgoztak nekik életük végéig, mindenféle beszervezési papír nélkül. Ugyanígy jártak el a pszichiátriai kezeléseknél. A szocialista rendszerekre jellemző, de nemcsak, hogy amikor már nem tudtak mit kezdeni valakivel, akkor bezáratták őket. A pszichiáterek kulcsemberek voltak, bár azt hiszem, ők sem tudtak róla, hogy mennyire kulcsszerepet töltenek be a rendszer működésében.
- Említ egy-két nevet a könyvében, olyanokét, akik annak idején besúgók voltak, aztán mégis közszereplők maradhattak, az MMA tagjai is. Mi a feladata a kutatónak, leleplezni őket? A rendszerváltás után igencsak élénken élt az igény arra, hogy minden besúgót és tartótisztet le kell leplezni. Aztán nem lett belőle semmi. És az igény is mintha kihalt volna. Szükség van erre vagy nincs? Tönkre tehetünk fölöslegesen életeket?
- Igen, határozottan tönkre tehetünk életeket. A múltunkat úgysem adja vissza már senki. A vonatkozó román törvénykezés nagyon komoly, ezt a kutatónak is tiszteletben kell tartania. De én nem is hiszem, hogy a tudományos kutató feladata az, hogy erkölcsi mércéket kezdjen bevezetni a társadalomba. Tudom, hülyén hangzik, de voltak becsületes besúgók is. A jelentésekből látszik, hogy egyesek őszintén védelmeznek valamely ügyet. Őket beszervezték, a törvény alapján besúgók voltak, de soha nem okoztak rosszat senkinek, sőt elodáztak egy-két problémát néhány évig. A paragrafusok szerint viszont besúgók voltak. Egy dolgot azonban nem tudok megérteni, egyszerű emberként: több mint húsz év alatt miért nem tudtak egy módot találni arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a „sötét múltjukról”. A tisztek hallgatnak, a volt besúgók hallgatnak. Egyesek szélsőjobbosként kompenzálnak…
- Mi alapján nyilvánítható valaki besúgónak e paragrafusok szerint?
- Három dolog kell ahhoz minimum Romániában, hogy valakit besúgónak nyilvánítsanak – a beszervezési nyilatkozat, a jelentések és annak igazolása, hogy ő ezekért pénzt kapott. Ha az egyik hiányzik, - és hangsúlyozom, a Securitate nem a Stasi volt, ki tudja még hány szekrény alján hány dokumentum rohad -, a jelenlegi tudásunk szerint nem besúgó. A két személyről, akiket megnevezek a könyvemben, nem én állapítottam meg, hanem a titkosszolgálatokat felügyelő testület adott papírt róla, hogy ők besúgók voltak. Azt hiszem, egy történésznek nem lehet az a feladata, hogy ítéletet mondjon.
- Hagyjuk a fenébe, spongyát rá?
- Nem ilyen egyszerű. Persze vannak közöttük nagyon bosszantó esetek. Olyanok is, akik meghaltak, de mindvégig zászlóként lobogtak eseményeken. Mások a rendszerváltás után vezető szerepet vívtak ki maguknak a társadalomban. Őket vajon egy-egy telefonnal nem lehetett figyelmeztetni, hogy…? Summa summarum: Nagyon nehéz mindenkire, aki valaha jelentett, azt mondani, hogy besúgó volt, vagy egyértelműen kijelenteni, hogy ártatlan volt és áldozata a rendszernek. Akad olyan, akiknek van két jelentési dossziéja és van három, amiben őt követik. Na de hát akkor ő mi volt?
- Nem lehetne árnyalni a képet?
- Nos, volt 26 év erre. Ennyi idő alatt nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne lett volna annyi ideje, hogy vegyen egy papírt és ceruzát és leírja, pontosan mi és hogyan is történt. Miért kellett megvárnia szinte mindegyiknek, hogy az orra alá nyomják, hogy ezt te írtad alá, ezt te jelentetted, ezt a pénzt te kaptad érte? Nem, nem kell homályban hagyni a történteket, de nézzük a lényeget.
- És mi a lényeg?
- A Securitate a pártot szolgálta. Akkor kit kell büntetni inkább, azt, aki szolgált, vagy azt, akit szolgált? Az 50-es években megfogalmazták, hogy a szeku a párt acél karja. Nézzük meg kit védett, és akkor eljutunk olyan, tisztességben megőszült emberekhez, akik nem voltak besúgók, hanem vagy a központi bizottságban ültek, vagy annak póttagjai voltak és asszisztáltak mindehhez, vagy részt vettek az „ahogy lehet mozgalomban”. Ez utóbbi sajátosan romániai magyar dolog volt, a „gyerekek elégedjünk meg azzal, ami van, fogjuk be a szánkat, ne elégedetlenkedjünk, mert még ennyi sem lesz” jelenség. Ezeket védte a szeku, és akkor ki a bűnösebb, aki védte, vagy akit védett? Verjük el tényleg a besúgókon az egészet, de feledkezzünk el arról, hogy ma Magyarországon több volt szekuritatés tiszt él a magyar állam nyugdíjából? A legismertebb közülük Alexandru Draghici volt, aki belügyminiszterként abban az időben irányította az állambiztonsági szerveket, így a Securitatét is, amikor még tombolt a terror, 1952-65 között. Ő a rendszerváltás után kapott menedékjogot Magyarországtól, 1991-ben. 1992-ben pedig az Antall-kormány (Boross Péter belügyminisztersége alatt) elutasította Románia kiadatási kérelmét, azzal az indokkal, hogy a magyar jog szerint Draghici bűntettei elévültek. Akkor meg miről beszélünk?
- Addig, míg ezek a titkosszolgálati levéltári anyagok elérhetetlenek, addig a magyar hivatal honnan tudhatná, ha valaki ilyen priusszal érkezik?
- Én azt tudom, hogy minden országnak szüksége van titkosszolgálatokra. Szeretem, nem szeretem, az ország biztonságát és az én, mint állampolgár biztonságát az adja meg, ha van egy jól működő titkosszolgálata az országnak. Egy jól működő titkosszolgálat pedig csak tudja, amikor egy volt szekuritatés ezredes áttelepedését kéri. Itt is van III/III-as törvény, ha alávetik ezeket az embereket, elbuknak. De hát Magyarország Argentína volt néhány ember számára. A német fasiszták közül ugyebár sokan Argentínában találtak menedéket, mert az ottani törvények szerint sem követtek el semmit. Gondolom, de ez csak rosszindulatú feltételezés, hogy amikor valaki szekusként áttelepül egy másik országba, a bőröndjébe a szalonna mellé betesz egy-két dossziét ami érdekes lehet másoknak… Novák Csaba Zoltán pont azt kutatja, hogy a román titkosszolgálat hány titkos ügynököt dobott át Magyarországra 1989 előtt…. 
- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?
- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?
- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?
- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.
- Tizenéves gyerek volt.
- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne-, hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.
- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?
- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.
- Miért?
- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956–nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.
- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?
- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.
- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?
- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.
- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?
- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.
- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?
- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.
- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.
- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.
- Vagy Rómában…
- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.
Gál Mária Népszava

Díjazták a Minerva kötetét is
Tibori Szabó Zoltán és Újvári Mária A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948) című kötetét is díjazta kedd délutáni ünnepségén az Octavian Goga Megyei Könyvtár. A tavaly megjelent kiadványok közül szakemberekből álló zsűri választotta ki a legjobbakat, munkájuk során 70 kiadó által küldött 1549 művet értékeltek.
A Minerva Művelődési Egyesület kiadójának gondozásában napvilágot látott kötet mellett Goia Laura Ion Pop Reteganul – bibliografie (Şcoala Ardeleană Kiadó) című könyve is elismerésben részesült az irodalomtörténeti kategóriában, a néprajzi munkák közül pedig Pozsony Ferenc Háromszéki ünnepek: dolgozatok háromszéki népszokásokról (Kriza János Néprajzi Társaság) című munkájára esett a választás. Szépirodalom kategóriában két magyar vonatkozás is van, az egyik Kovács Katalin Arc(más)ok árnyékában (Avalon Kiadó), míg a másik Balázs Imre József Erdélyi magyar irodalom-olvasatok (Egyetemi Műhely Kiadó) című kötete. Elismerésben részesült továbbá Papp Kinga műve, a Tollforgató Kálnokiak, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadójánál jelent meg (kalandozások Erdély történetében), valamint Kelemen Attila Magyar–Norvég szótár; Ungarsk–Norsk ordbok (Napoca Star Kiadó) című munkája (útikönyvek és szótárak idegennyelv-tanuláshoz).Tizennégy kategóriában díjazták a legjobbakat az ünnepségen, a kortárs román irodalom népszerűsítéséért a Limes Kiadót jutalmazták, a regionális és országos örökség és a kultúra népszerűsítéséért pedig a Casa Cărţii de Ştiinţă és a Şcoala Ardeleană tevékenységét ismerték el.Immár tizedik alkalommal díjazták a Kolozs megyében megjelent kiadványokat, tavaly többek között Asztalos Lajos és Papp Annamária 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása (Exit Kiadó), Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai (Polis) és Demeter ZsuzsaKöltői tradíció és könyvkiadás (Erdélyi Múzeum-Egyesület) című munkája is a legjobbak közé került.
 Szabadság (Kolozsvár)

„Hol ő gyakorol, hol én”
Beszélgetés Horváth Zoltán zongoraművésszel
A kamarazene-estek két gyakori szereplője a Horváth művész-házaspár, Edit és Zoltán. Mindketten zongoraművészek, fellépéseik fémjelzik a hangversenyek minőségét. Legutóbb a Romániai Magyar Zenetársaság Mozart–Bartók hangversenyén léptek fel, ekkor beszélgettem Horváth Zoltánnal, akit arra kértem, avasson be a család „műhelytitkaiba”.
– Mi indított el titeket ezen a pályán, kik voltak a tanáraitok, hogyan alakult a pályátok?– Középiskolai tanulmányaimat Kolozsváron, feleségem pedig Marosvásárhelyen végezte, én Györkös Éva tanárnőnél, Edit pedig Szőnyi Zoltánnál. Mindkét tanár évtizedeken át zongorista generációk sorát nevelte fel, mégpedig nem akárhogyan. Éva néni nem csak zongorázni tanított, hanem zenére nevelt, a filharmónia hangversenyeire vitt és állandóan klarinétosokat is kísért. A feleségemmel a Zeneakadémián, Adriana Bera osztályában „találkoztunk” össze. Végül is mindkettőnk számára nagyon sokáig az ő személyiségének a hatása vált meghatározóvá, valahogy nagyon belé tudta oltani a diákjaiba a szakma iránti szívós elkötelezettséget, tudatosságot, már-már fanatikus igényességet, és a zene szeretetét. Visszapillantva nagyon hálás lehetek, hogy két Amirás Gábor növendék taníthatott engem, így elmondhatom kissé nagyképűen, hogy valamennyire Neuhaus „dédunokája” is vagyok. Ha jól belegondolok, a mostani állapotokkal összehasonlítva, a 90-es évek társadalmi-kulturális környezete is kedvezett ennek az elkötelezettségnek, hisz annak ellenére, hogy a „forradalom” után voltunk, attól még mindig egy szürke, lassan reagáló, zárt (és nem ultrainformatizált) társadalom volt, amiben nem repkedtek csak úgy különböző lehetőségek. Aki akart, gyakorolt...nem csapta az ujjainkra a zongorafedelet senki, és nem is csábított másra ezernyi dolog. De hálásak is voltunk, hiszen fiatalon olyan ritka lehetőségeket tudtunk kihasználni, amelyek olyan nagyszerű tanárokhoz vezettek, mint engem Némethy Attilához vagy Rohmann Imréhez, feleségemet pedig a Salzburgi Mozarteum lengyelországi háromszemeszteres intenzív kamarazene képzéséhez, amelyen akkor, szó szerint, a világ legjobb művészei és kamarazene tanárai tanítottak.– Mivel foglalkoztok, amikor éppen nem hangversenyeztek?– Én inkább úgy kérdezném, hogy mivel foglalkozunk, amikor éppen nem tanítunk, mivelhogy „alapjáratban” mindketten tanárok vagyunk és energiáink nagy részét ez emészti fel. A koncertezés valahogy szakmai mentálhigiénés szükséggé vált, nem tudtunk „leszokni” róla diákkorunk óta. Nem is tudom, játszás nélkül hogyan is tanítanánk? Nekem nehéz lenne... Majdnem húsz év oktatói munka után nagyon sok olyan diák végzett nálam, aki már aktív zenész, tanár-kolléga, zongorista, vagy még éppen főiskolás. Nemcsak szakmailag, de emberileg is életre szólóan fontos szálak számomra.   – Mindketten zongoristák vagytok, az előadóművészetet magas fokon művelitek – ez azt jelenti, hogy a fellépések mögött rengeteg munka, gyakorlás áll. Házastársak esetében hogyan valósul meg a gyakorlatban?– A válasz talán egyszerű: hol ő gyakorol, hol én. Amúgy, ha sűrű a határidő, valóban nem kis logisztikai bravúr kiszorítani a hétköznapokban a kreatív, gyakorlásra szánt időt. Ennek a megszervezése rendszerint szeptemberben kezdődik, amikor már az órarendjeinket úgy kell alakítanunk, hogy legyen külön-külön egy-két szabad délelőttünk. Amúgy soha nem vállaltunk erőnkön felül órákat, sem én az iskolában, sem Edit az akadémián.–Hogy történik a művek elosztása a koncerteken? Van esetleg ilyenkor stílusbeli preferencia vagy egy kialakult előadói partneri viszony határozza ezt meg? Egyáltalán van-e állandó partner?– Talán a legtöbbet az utóbbi másfél évtizedben Béres Melinda hegedűművésszel játszottunk együtt. 2004-ben vele egy közös alkotói ösztöndíjam is volt, amikor is egy sor jelentős hegedű-zongora szonátát vittünk színpadra. Ő a rendkívül intenzív koncertélete, valamint a hazai-, nemzetközi tapasztalatainak köszönhetően most már nagyon magas színvonalon szárnyal, talán fel sem fogjuk, hogy egy széles látókörrel, repertoárral és stílusismerettel bíró európai hegedűművész „sétálgat” itt közöttünk. Nekünk mindig nagy öröm vele játszani. Edit az utóbbi két-három évben Melindával és Kostyák Előddel (gordonka) –, akinek szintén szívügye a kolozsvári kamarazene élet – többször is fellépett zongorás trió felállásban és Erdély több filharmóniájával is eljátszották Beethoven hármasversenyét. Mindketten többször kísértük Kele Brigittát, akivel egy közös lemezfelvételünk is van, amit a Zenetársaság adott ki. Az énekesek közül Daniela Păcurar-ral és Pataki Adorjánnal is többször együttműködtem. Ezenkívül számomra mindig lelki–zenei felüdülés a Dénes-házaspárral, Csongorral és Annával koncertezni, legutóbb októberben Schumann-estünk volt Székelyudvarhelyen, Barabás Zsuzsa szoprán megtisztelő társaságában. Egyébként Kolozsváron nagyon sok zenélni vágyó, jól képzett muzsikus tevékenykedik, és most hirtelen talán nem is tudnám felsorolni mindazokat, akikkel valaha együtt játszottunk...Ami a kérdés első felét illeti, nincsenek stílusbeli preferenciáink, amolyan „mindenevők” vagyunk. Viszont a XX. századra különösen Edit nyitottabb, ő Lajthát, Messiaent, Ligetit, Sosztakovicsot és nyilván Bartókot is könnyedebben bevállal.–  Hangversenyeiteket kizárólag a kamaramuzsika határozza meg, vagy vállaltok szólisztikus fellépéseket is?– Végül is az élet és a lehetősége(in)k alakították így, hogy „statisztikailag” inkább a kamarazene koncertjeink vannak többségben, de néha én szóló orgona fellépéseket is vállalok, egy évben egyet mindenképp, mivel lassan negyedszázada az evangélikus templom orgonistája is vagyok. Nekem nagy élmény az orgonisták világába is belelátni és belekóstolni egy-egy patinás hangszer fortélyaiba.  –  Figyeltek egymásra, megbeszélitek, kritikával illetitek-e egymást? Ha igen, mennyire „húsbavágó?– Ebben a tekintetben mi inkább diákok maradtunk: egymás felé nem nagyon „tanárkodunk”, egy-egy hangverseny után inkább az a kérdés, hogy hogyan zökkenjünk vissza a hétköznapokba és mi is lesz a következő esemény. Amúgy pedig egy mai zenész számára a különböző világszínvonalú felvételek kattintásnyi közelségében vannak, olyan magasan van a mérce, hogy már ez az egymásmelletiség is elég húsbavágó önkritikára ösztönöz.  – Van egy beszélgető műsorod a Györkös-Mányi Emlékház ernyője alatt, ami igen nagy népszerűségnek örvend. Egy-egy markáns művészegyéniséget faggatsz annak érdekében, hogy jobban megismertesd őt a közönséggel. Hogyan született meg ez a műsor?– Az eredeti indítóok az volt, hogy amikor a felújítás után újból visszakerült a Györkös-ház Kolozsvár kulturális terébe, Kós Katival tanakodtunk, hogy miképpen folytathatnánk a ház szellemiségét őrizve a néhai László Ferenc és a Zenetársaság által elkezdett szombat déli hangversenyeket, amelyek szervezésébe a vége felé még annak idején én is bekapcsolódtam. Nem tartom viszont az „én beszélgető műsorom”-nak: olyan formát szerettem volna „intézményesíteni”, amely a moderátor személyének felcserélésével is működik, egy amolyan zenei „író-olvasó találkozó” képe lebegett a szemem előtt. A moderátori szerepet pedig azóta többen is felvállaltuk.– Milyen más területen tevékenykedtek, milyen terveitek vannak?– A közeljövőben, pontosabban 2017 februárjában, Zerkula György, erdélyi származású jelenleg Svájcban élő hegedűművésszel lesz egy romániai körutunk. Vele a tavaly is koncerteztünk itthon Kolozsváron. Az evangélikus templomban rendszeresen szervezek orgona és immáron zongorás kamarahangversenyeket is. Fontosnak tartom, hogy a kolozsvári alternatív koncertélet-térképre ezzel a kis ékszerszerű Yamaha-zongorával most már beírta magát ez a helyszín is.A segesvári Nyári akadémián Edittel már másodízben kísértük az idén nyáron a kurzuson résztvevő vonós diákokat. Ez nagyon vonzó nyári kikapcsolódás: az egész esemény-sorozatnak jó a hangulata és igényes a zenei színvonala. És nem utolsó sorban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz is kötődöm immáron több éve különböző zenei feladatok kapcsán, számomra nagy megtiszteltetés ezzel a kimagasló színvonalú társulattal együtt dolgozni.– És egy utolsó, személyesebb kérdés: mindezek hogyan férnek bele egy család életébe?– Mi Edittel így boldogok vagyunk, az igazi kérdés inkább az, hogy a gyermekeink, Eszter és Fülöp, hogyan élik meg mindezt. Szerencsére egyikünk sem tartja előbbre valónak a szakmánkat a családnál. És nagy szerencsénk van a tanügyiseknek kijáró vakációkkal, amelyeket igyekszünk tartalmasan velük tölteni. Legalábbis mi így képzeljük...
LASKAY ADRIENNE Szabadság (Kolozsvár)

Teológus hallgatók karácsonya
A teológusok nemcsak egyetemi áhítatokat tartanak, hanem évente háromszor gyülekezetekben szolgálnak. Karácsonykor ismét legációba indulnak igét hirdetni, tapasztalatot szerezni. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákjaival beszélgettünk a család nélküli szentestéről, a barátságos fogadtatásról és a megnevettető esetekről.
A lelkésznövendékek számára a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi időszak nem pihenés, hanem munka a javából: ők ilyenkor nem otthonra csomagolnak, hanem idegen gyülekezetekbe indulnak prédikálni, úrvacsorát osztani. Ilyenkor a szentestét is a vendéglátó lelkész otthonában töltik, húsvétkor pedig a helybeli gyülekezet tagjaihoz járnak locsolni. Előfordultak már visszás esetek is, de az általunk megkérdezettek mindegyike barátságos fogadtatásban részesült. Az egyetemisták elmondták, a szolgálatok száma változó: van, aki könnyebben megbirkózik a feladattal, de olyan gyülekezetek is vannak, ahol a teológus naponta kétszer-háromszor hirdet igét, így készülve a rá váró lelkészi hivatásra.
A közösségről szóló karácsony
„Ami más egyetemistáknak szakmai gyakorlat, az nekünk a legáció, kereseti és tapasztalati forrás is egyben. Ilyenkor tudunk javítani prédikálási készségeinken és ellesni az egyházi életet elősegítő ötleteket. Például számos gyülekezet esetében problémát jelent, hogy a roma közösségeknek nincs lehetőségük kifizetni az egyházadót, viszont akad olyan lelkész, aki egyházi közmunka során hívja segítségül őket, ezzel pedig kifizetettnek tekinti az egyházi hozzájárulást” – meséli Kelemen Álmos. A tanárok gyakran tanácsolják, hogy a teológusok igyekezzenek minél több tájegységre eljutni, hogy ismerjék meg a különböző világszemléletű, habitusú gyülekezeteket, így majd oda kérik a kihelyezésüket, amelyik közösséggel a leginkább azonosulni tudnak. „Sokan azt gondolják rólunk, hogy a karácsonyt nem könnyű idegeneknél ünnepelni, de engem nagyon kedvesen fogadtak eddig, kivétel nélkül minden legációs helyemre visszamennék” – teszi hozzá a teológus.
Nagy Henrietta unitárius lelkésznövendék elmeséli: az első karácsonyi legáció alkalmával még az édesanyja is megsiratta, hogy nem otthon ünnepel a családdal. De akkor tudatosodott benne: ezen az ünnepen sehol sem lehetne jobb és szeretetteljesebb helyen, mint egy gyülekezetben. „Csodaszerű az érzés, amikor mosolyogva szembenézhetek embertársaimmal, és áldást kérhetek a gyülekezetre. Számomra teljesebb és élhetőbb az ünnep, amikor tőlem is függ, hogy más hogyan érzi át annak hangulatát, jelentőségét” – osztja meg érzéseit a legációra készülődő diáklány. Úgy véli, a teológus teljesebb emberré válik ilyenkor, hiszen megtapasztalja a valódi közösségi életet. Nagy Henrietta azt is elmondja, legtöbbször egy nappal az ünnepi istentiszteletek kezdete előtt már elutaznak a lelkészcsaládhoz, hogy ismerkedjenek, az ünnepre hangolódjanak, hiszen a karácsonyfa köré is együtt ülnek szenteste, megajándékozva egymást.
„Az ünnepek jelentősége minden teológus számára átalakul, hiszen a legációknak köszönhetően már nemcsak róla és családja szeretetéről szól a karácsony, hanem egy közösség öröméről, aminek ő is a részese és a felelőse” – fogalmaz az unitárius teológus.
Szakmai tapasztalatszerzés
„A cél alapvetően az lenne, hogy az egyetemen tanult elméletet a gyakorlatba ültessük, hogy tanuljuk és szokjuk meg az emberekkel történő foglalkozást” – mondja Borháci Dávid evangélikus teológus, aki azért tartja hasznosnak a kötelező legációt, mert ilyenkor egy tapasztalt lelkipásztor útmutatása során tanulja meg, hogyan zajlanak ünnepekkor az egyházi szolgálatok. „Ilyenkor tudok tanácsot kérni a lelkipásztoroktól arra vonatkozóan, mit kell még a beszédstílusomon javítani. Olyan apróságnak tűnő, de fontos elemekről van szó, amelyekre nem fektetünk elég hangsúlyt az egyetemi órákon” – fejti ki Borháci Dávid, aki szerint nemcsak a szakmai tapasztalatszerzés jelent előnyt, hanem más gyülekezetek, régiók hagyományait is megismerik, amelyekkel később saját gyülekezeteiket is gazdagíthatják.
„Amíg mások ilyenkor vakációznak, addig mi dolgozunk, szolgálunk, de az igazság az, hogy a későbbiekben ez lesz a kötelességünk. Ha ezt a hivatást választottuk, legalább belelendülünk ebbe az életformába. Örvendünk, ha azt látjuk, hogy az emberek szabadnapjukon eljönnek a templomba, hogy hallják az evangéliumot, hogy lelkileg feltöltődjenek” – magyarázza az evangélikus diák.
Lajos József református teológus, az egyetemi diáktanács alelnöke szerint ilyenkor kóstolnak bele a gyülekezeti életbe, de ugyanakkor részben tehermentesítik is a lelkipásztort. „A lelkésznek lehetősége lesz arra, hogy megélje az ünnepet a szolgálat mellett, mi pedig minden alkalommal új gyülekezetet ismerhetünk meg annak minden szokásával, programjával együtt.” Elmondása szerint csak pozitív eredményei vannak a legációknak. Nincs két egyforma gyülekezet, s bár sok esetben hasonló problémákkal küszködnek, a diákok mindenhol új megoldási lehetőségekkel és ötletekkel találkoznak. „Jártam olyan városi gyülekezetben, ahol az egyházközséget körzetekre osztották, és mindenikkel egy-egy presbiter tartotta a kapcsolatot. Ezt a módszert inkább a kisebb lélekszámú, vidéki gyülekezetek esetében alkalmazzák” – meséli tapasztalatait Lajos József.
A legáció időtartama változó: általában három napig szolgálnak, de gyülekezettől függően két nap is lehet, ahol pedig délutáni és bűnbánati istentiszteletet is tartanak, szinte egy hétig besegítenek a helyi lelkésznek.
Nem a pénz az első
A diákok a szükséges tapasztalatok mellett megmosolyogtató történetekkel is gazdagodnak szolgálataik során, így őszintén meséltek ezekről is. „Egy pünkösdi alkalommal Székelyzsomborra mentem szolgálni, ahol a lelkész és családja aktívan foglalkozik állattenyésztéssel és mezőgazdasággal. A szüleim folyton azt ismételgették, hogy mindenhol az első benyomás a legfontosabb. Miután megérkeztem a parókiára – látva, hogy senki nincs az udvaron és a kopogásra sem válaszolnak –, hangosan elkiáltottam magam: erős vár a mi Istenünk! Amint meghallotta, a lelkipásztor előugrott csizmában a pajtából és a szénásvillával a kezében rohant engem üdvözölni” – mesélte nevetve az evangélikus egyetemista.
Kelemen Álmos egy vele történt, kényelmetlen esetről mesél másodéves korából. „Karácsonykor úrvacsoraosztás alkalmával, amikor a kenyeret osztottam, pillanatnyi figyelmetlenségemben nem vettem észre, hogy kit vezetnek elém. Ti vagytok a világ világossága – mondtam, és csak utólag figyeltem az idős hölgyre, aki világtalan volt”.
A legációhoz ugyanakkor nemcsak a szakmai tapasztalatszerzési lehetőség, de a legátum is hozzátartozik, azaz a gyülekezet adománya a szolgálatot teljesítő diáknak. „Vannak, akik azért várják a legációt, mert pénzt kapnak és nem azért, mert úgy érzik, hogy erre a feladatra hívta el őket Isten. Ez nyilván elszomorító, de minket, evangélikus hallgatókat nem fenyeget az anyagiasság veszélye, hiszen mi legációkor csak egy szimbolikus összeget kapunk” – meséli Borháci Dávid. Nagy Henrietta szerint, amikor visszatérnek Kolozsvárra, elsősorban nem azt mesélik el, hogy ki milyen összegű legátumot kapott, hanem olyan élményeket osztanak meg, amelyekkel erősítik egymást. Lajos József is úgy véli, nem lehet fontosabb az anyagi háttér a szükséges gyakorlatnál, azonban sokan vannak, akiknek az adományként kapott pénzre nagy szükségük van. „Idősebb lelkészek mesélték, hogy régen a három nagy ünnepi legáció után az adományokból a növendékek fedezni tudták a bentlakás költségeit, de manapság is sokan vannak, akiknek ezt az összeget kell beosztaniuk” – magyarázza a diáktanács alelnöke. A legátum bizonyos százalékát minden szolgálat után az egyetem diákköltségvetésébe kell befizetni, amelyet később az egyetemisták közös tevékenységek támogatására használnak fel.
Több gyülekezet fogadhatna legátust
A diákok szerint változásokra lenne szükség a legációs rendszerben. „Minden hallgatónak a karácsonykor választott legációs helyre kellene mennie húsvétkor és pünkösdkor is, mert így a lelkipásztorok az adminisztrációs feladatokba is be tudnának vonni minket” – vélekedik Borháci Dávid. A legáció végén a teológusokat az őket befogadó lelkész értékeli ki annak alapján, milyen magatartása volt a szószéken, a gyülekezet tagjaival szemben, illetve milyen alapossággal készült fel a  szolgálatra.
„Én bevezetnék egy hasonló kiértékelési lehetőségről szóló nyomtatványt, amelyet a teológus töltene ki, vázolva a lelkipásztorral töltött időt, hiszen ugyanolyan fontos tudni, hogy a hallgató hogyan érezte magát, milyen pozitív és negatív tapasztalatokkal érkezett vissza” – osztja meg velünk gondolatait Lajos József. Kelemen Álmos szerint ugyanakkor ünnepi alkalmakkor több lelkésznek kellene fogadnia legátust, ugyanis ma számos, több száz lelkes gyülekezet van az országban, amely nem szerepel a legációs helyek listáján.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Akik élethosszig Karácsonyok
Lecsi-pecsiztünk Sikaszóban, úrjöveti gyertyákat gyújtottunk Bethlenfalván, Zetelakán a családtagokkal kértük Istent, hogy az ünnepre mehessen haza a kórházból a ház asszonya. Udvarhelyen pedig kimondtuk: fontos a takarítás, de a szívekben legyen karácsony. Karácsonyváró ízelítő a Karácsony nevet viselőktől.
Vidámító ötletből indultunk felfedezőútra: ismerjük meg az Udvarhelyi Híradó Karácsony családnevű előfizetőit, és lepjük meg őket karácsonyra. Akadt köztük, akit korábbról ismertünk, másokról első hallásra nem tudtuk, hogy már találkozhattunk. Közreműködtek terjesztőink, lapkézbesítőink, ám a találkozás csodáit, a történetek sokszínűségét a Jóistennek is megköszönjük.
Adventi disznóvágás
Ha zetelaki és Karácsony Dénes, akkor ő az Éva férje – gondoltam. Személyes ismeretségünk még izgalmasabbá tette a tervezést, és az a tény is, hogy szentestén Éva névnapját is ünnepli. Hogyan készülnek? Elsőként az adventi disznóvágást említette. Kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen a család hagyományai szerint a nagyszülőktől örökölt birtokon élő szüleinél testvérei és a sógorság mellett barátnői is segédkeznek.
Érkezésünkkor a disznó, amely Ádám és Éva napján, azaz szentestén majd „belép” a káposztásfazékba, már búcsút mondott a házi kosznak. A férfiak a húsvétra füstölendő sonkát kerekítették, és a kaszálás étkét, a szalonnát téglalaposították. A néhai Sánduly lányok nagy egyetértésben kockázták a kolbászhúst. A nyári konyha cseréptűzhelyén az apróléknak való abálódott, a szabad tűzhelyen a nagyobb darabok főttek. Manci néni terített, Laci bácsi a puliszkás üst körül serénykedett. Mi Dénessel – aki büszke is arra, hogy szülei által ilyen névvel áldotta meg a Jóisten – családjukról beszélgettünk.
Több Karácsony nevű család él Zetelakán, de még a további két Dénes nevűvel sem rokonok. Különlegesnek érzi Dini a családnevét: egyesek rácsodálkoznak, a román ajkúak pedig nem tudják kimondani. A házaspár a rendszerváltást követően hat évig Magyarországon élt. Tímea lányuk ott született, hathetes volt, amikor visszaköltöztek Zetelakára. Beszélgetőtársam egy fafeldolgozó vállalat ügyvezetője, immár tizenhat éve. Tímea lányuk Kolozsváron bank-pénzügy szakon tanul, Zsófia és Beáta Udvarhelyen képzősök.
A segítőkkel ültük körbe az asztalt. Munka közben ők koccinthattak is, mi örültünk az adventi disznóvágás ízeinek, illatainak, hangulatának. Előfizetéssel is járó jókívánságaink után hagytuk dolgozni a népes családot.
Ki örökli?
Mind a négy meglátogatott családban felvetődött a kérdés, hogy ki viseli tovább a Karácsony nevet. Szerteágazóbbak lennének a családfák, ha a nagyapák testvéreit nem viszi el az első világháború, ha itthon alapítottak volna családot azok a férfiak, akik kivándoroltak Amerikába. Előfizetőink családjában szinte kizárólag lányok születtek. Igaz, annyira kedvelik nevüket, hogy férjhezmenetelük után sem változtatták meg.
Mosolyok
Bethlenfalván Dávid bácsi és Ella néni mosolyogva fogadtak. Hűséges olvasóink még a Zetelakán tartott Hit-Vallás születésnapon is részt vettek. A férj nevéről asszonyának van egy mondása: ők télben-nyárban Karácsonyok. Dávid bácsit a katonaság idején tette próbára neve. Valahányszor más írta le, betűznie kellett az első hangtól az utolsóig. Ragaszkodott, hogy helyesen vessék papírra. Megnéztük a családi képet: dédnagyapjáig vissza tudja vezetni zetelakai ágú családfájukat. A többieket elmondása szerint a temetői fejfákon követi le.
„Könny nélküli karácsonya nem volt”
Régi karácsonyokra tereltük a szót. Megtelt a szeme könnyel az emlékezéstől. 1945 gyászos szentestéje örökre megpecsételte a család életét. Korábban levente katona testvére tűzszerészeti baleset áldozatává vált. Többé nem volt könny nélküli karácsonya édesanyjuknak. „Szegényesen bár, de az angyal utána is jövögetett. Amikor már kételkedtek benne, vallásórán tudták meg a mellbeverő igazságot. Az akkor nagyon mélyen érintette a kisfiút. A nemrégiben elhunyt Ervin atyánál volt elsőáldozó – emlékezett. Az autóvezetést megtanulva nyugdíjazásig azon a pályán maradt. Sokat járta az országot. Amikor csak lehet, a nevezetesebb ünnepeken és vasárnap elmennek a templomba. Vallja: amíg tiltották a vallást vagy folyton úton volt, ebből sok elmaradt… Az teszi egésszé az ünnepet és a hétvégét, ha el tudnak menni szentmisére. Míg beszélgettünk, megérkezett Katalin lányuk az egyik unokával, így nagyobb családi körben idézhettük fel közös emlékeinket.
Karácsony Dénes és unokája, Jocóka
Előbb Karácsony Dénes feleségével beszéltünk telefonon. Mondta, mehetünk nyugodtan bármikor. Igaz, ő kórházban fekszik, de férje és lánya otthon van. Első kérdésünk a családanyára vonatkozott volna, de elvonta figyelmünket a kisunoka. Nyáron Magyarországon élnek, a telet itthon töltik. Ő Dénes bácsi szeme fénye. Másik lánya Budapesten, fia Kecsetben lakik. A többi unokától korban kisebb Jocóka, így nem csoda, hogy kibélelik őt ragaszkodással. „Szóval kimondani nem lehet, hogy mennyire szeretem” – mondta elpárásodó tekintettel. És rá is kérdezett: hogy lehet, mondja meg, ennyire szeretni a legkisebbet? A házigazda büszke szépen hangzó nevére. Soha nem is engedte Craciunra fordítani. Veszélyes helyen, köszörűsműhelyben dolgozott harmincöt évig – érzi is ennek kárát a tüdején.
Amikor a karácsonyról kérdeztük, egy darabig nem jött válasz sem a lányától, sem tőle. Újabb kérdést tettem fel: hazaengedik-e a sürgősségi műtét után feleségét. Sóhajjal válaszolt: nagyon reméljük! Hátha kiengedik az ünnepre… De azt is tudja: a baj elől kitérni nem lehet. Úgy adtuk át előfizetési ajándékutalványunkat, hogy majd egymás kezébe adhatják élete párjával lapunkat. Kívánjuk, teljesüljön a család leghőbb óhaja, gyógyuljon fel Jocóka nagymamája.
A szívemben van a karácsony
Látogatássorozatunk idei utolsó meglepetése Udvarhelyen ért. A kapucsengő hangjára hófehér hajú, mosolygó néni jött elém. Korát tekintve nemsokára nyolcvanéves lesz, de hangja, fürgesége sokkal kevesebbre utal. Számos Zetelakához tartozó iskolában, majd óvodában tanított. Miután férjhez ment, Udvarhelyről ingázott. Családja zetelaki, egy testvére Bethlenfalván él. Innentől már csak össze kellett illesztenünk a mozaikkockákat: Dávid bácsi testvérénél vagyunk. Közvetlen hangon, mély bizalommal osztotta meg családjának történetét – mintha már réges-régen ismernénk egymást. Elemlegettük testvére életének tragikus utolsó karácsonyát, szüleik fájdalmát, akiknek összesen tizenegy gyermekük született. Az öt Karácsony lányhoz jó szívvel, énekszóval mentek az aprószententekelők. Testvéreivel, nagynénjével minden adventben rórátéra jártak, szenteste kántálni, majd éjféli misére mentek. A templomba járás kivételével ezeket a szokásokat nem honosíthatta meg a városban. Az édesanyjától eltanultakat viszont gyakorolta. A kopogtató és az adventi koszorú régen nem volt divatban. A bejárati ajtót idén is lánya ékesítette fel. A nyugdíjas tanítónő igazodik családja ünnepléséhez: lányaival, unokáival és dédunokájával várják a karácsonyt. A takarítást már befejezte, fontosnak érzi. Mosolyogva jegyezte meg: „nekem a szívemben van a karácsony”.
E sorok írójának örök emlék marad az úrjöveti időben idegenként bekopogni a Karácsonyokhoz, majd ismerősként, a viszontlátás reményével és sok-sok jó kívánsággal búcsúzni. Ezzel a rendhagyó Karácsonyozással áldódott meg ünnepünk. Hasonlóban legyen részük az Istent és embert szeretőknek!
Molnár Melinda Székelyhon.ro

Kolozsvár közeli szórvány karácsonyi ajándékként
Gáspár Károly: Látok jövőt Bodonkúttól Magyarfodorházáig
Semmiség az a húsz kilométer, amit meg kell tennie naponta Kolozsvárig bodonkúti otthonából, ahova alig két hete költözött be feleségével és a 4 és fél éves Szilárddal. És ahova áprilisra a kislányukat várják. Újdonatúj szolgálati helyén Gáspár Károly egyszerre hat településen fog szolgálni, amelyeket korábban két lelkész pásztorolt. S bár az egymástól legtávolabb eső két szolgálati helye között a távolság nem kevesebb, mint 18 kilométer, ő mégis tele van örömteli bizakodással, és reméli, hogy a gyülekezet kezdeti lelkesedése is hosszasan kitart. Addig, amíg egyre többen, nagyon sokan, mindannyian meglátják azt a bizonyos jövőt, amit Gáspár Károly már megpillantott.
Ha Kolozsvártól Nyugatra nézünk, a kalotaszegi színmagyar, szinte színreformátus falvak gyöngysorát látjuk. Ha derékszögnyit északra fordulunk, teljesen átalakul a kép: olyan szórványra tekintünk, amely a mezőségihez hasonló demográfiai összetételű területen inkább már csak a méltó elmúlás lehetőségét hordozná. Sokan
Bodonkút–Magyarfodorháza–Magyarmacskás háromszögében is ezt látják. Nem úgy Gáspár Károly, a három település és a hozzájuk tartozó, egyetlen lelket számláló Magyarderzse, szintén néhány híves Páncélcseh és 18 lelkes Kisesküllő új lelkésze, aki a hat gyülekezetben összesen is csak alig mintegy kétszáz lelket szolgál.
Lipcsétől Bodonkútig
– Nagy öröm számomra, hogy a gyülekezeteim tekintettel vannak egymásra. Ahogy a kisfiunk készül most a testvére születésére, megnevezve a húgának szánt játékait, készítgetve a majdani helyét, ahogyan osztozik az életterén, hogy abban a kicsinek is helye legyen, úgy a három gyülekezet is egymáshoz igazodva próbálja kialakítani például a vasárnapi istentiszteletek rendjét, a nagyheti szertartásokat, hogy sikerüljön mindenhova eljutnom, ugyanakkor felmérik azt is, hogy nem lehetek ott naponta minden gyülekezetben, és nem is várják el. Viszont a kéthetenkénti istentisztelet helyett igényelték, hogy minden vasárnap meglátogassam őket, ami számomra igen kellemes meglepetés – részletezi Gáspár Károly. A három kisebb gyülekezetbe havonta egyszer jut majd el, de így is nagyobb közelségben lesz minden hívéhez, így sor kerülhet a fodorháziak által igényelt családlátogatásokra is már januárban. – Szívesen megyek, hiszen a családlátogatás a kulcspontja egy kialakulóban levő, újjáalakuló gyülekezeti közösségnek. Ily módon a hívek gondjait, problémáit is közelről lehet érezni, megkísérelni orvoslásukat.
A Gáspár család hosszú utat tett meg Bodonkútig. Két évi dési segédlelkészség után Németországban töltöttek el négy esztendőt, a lipcsei tanulmányi szabadságot követően pedig Gáspár Károly megkapta első egyéni parókiáját a mintegy 120 lelkes Kékesen (Beszterce-Naszód megye). A lelkész kékesi nagy elődeiről beszél, akik a faluban gyülekezeti házat építettek, és akiknek nyomdokain haladva értékes tapasztalatra tehetett szert. Sok terve van, szeretné megmozgatni az embereket új szolgálati helyén. A karácsonyi csomagban egy új otthon mellett sok teendőt is kapott: a páncélcsehi templom tetőszerkezetét magyar kormányzati pénzből tervezik megjavítani, hogy a már romos műemlék állagát megőrizhessék, de a többi település templomainak tetőszerkezetét is javítani kell, hogy a beázások ne okozzanak nagyobb rongálódást. A fodorházi parókia csatornarendszerének a felújítása éppen zajlik, de Kisesküllőn a templomba be kéne vezetni az áramot, hiszen a nyolcvanévesnél idősebb Károly bácsinak már nehéz a harangozás.
Szimbiózisban Kolozsvárral
– A város terjed, ezt megállítani nem lehet. Mi pozitívan tekintjük ezt a lehetőséget. A gyülekezeti tagjaink gyermekei, unokái Kolozsváron élnek, de nagyon sokan naponta ingáznak kolozsvári munkahelyükre – a környék családi szinten összenőtt Kolozsvárral. Nagyobb ünnepeken, így karácsonykor is megtelik a templom olyanokkal, akik nem laknak itt – mondja a lelkész, aki ebben lehetőséget lát. Úgy véli, a gyülekezet élni akar, az emberek nyitottak, és őket is tettekre sarkallja, hogy új lelkészük családostól közöttük fog lakni. Alighanem valami ilyesféle öröm hajthatta őket, és így a faluhoz kapcsolódó sok lelkes vállalkozónak köszönhetően röpke két hónap alatt teljesen felújították a bodonkúti parókia belsejét, a központi fűtést újracserélték, a porond helyén beton és padló van ma már. Az egyik vállalkozó saját költségén készítette el az egyik szobát.
Gáspár Károly a lehetőségeket is keresi, amelyekkel azt a bizonyos jövőt meg lehetne alapozni. Egyik kulcsát a faluturizmusban látja, amihez nagy előny a város közelsége, hiszen az infrastruktúra sokkal jobb (mint például Kékes környékén volt), bár nem tökéletes. A városi közszállítás járatai kijutnak Bodonkútra, Magyarmacskásig, a távolsági buszjáratok is elég gyakran közlekednek a főbb útvonalon, a Macskásra vezető utat frissen aszfaltozták, éppen két hete adták át. – Ide biciklivel is könnyű kijutni – mondja a lelkész, és neki elhisszük, hiszen évekig az 1200 kilométerre levő Lipcséből utazgattak haza, de a felesége szüleihez, a 250 kilométerre levő Székelyudvarhelyre is gyakran utaznak, négy éven át pedig 112 kilométert ingáztak Kékesről Kolozsvárra. A közgazdász Tímeát ugyanis ide kötötte a munkahelye, és a kisfiuk is ide jár óvodába.
Múzeum, gyermektábor, vendégszoba
A bodonkúti Budai Nagy Antal Egyesületben és elnökében, Jakab Istvánban is támogatóra vél találni a fiatal lelkész. Az egykori parasztfelkelés vezéregyéniségéről elnevezett egyesület gondozza a volt felekezeti iskolát, Gáspár Károly szerint ott akár kis múzeumot lehetne kialakítani, vendégszobákkal bővíteni, valahol esetleg egy emlékművet felállítani – utóbbi ötlet megvalósításához egyébként adományokat fogad el az egyesület. Rendelkezésre áll egy szép telek is, ahova már két gyülekezet jelezte, hogy gyermektábort szervezne. A lelkész nem riad vissza a pályázatírástól, de a kétkezi munkától sem – Kékesen nem volt vezetékes ivóvízrendszer, ennek helyettesítéséhez több hidrofort kellett összekötni, javítani, karbantartani, meg kellett oldani, hát megoldottuk.
Októberi kinevezése óta megtette a tiszteletköröket az illetékes önkormányzatoknál, járt már Nagyesküllőn és Kajántón is a polgármester asszonyoknál bemutatkozni, és úgy érezi, szintén támogatókra találhat e hivatalokban. Egyikük azzal fogadta, tud adni még ezer lejt az idén, a másik pedig így szólt: ha megjavítják az ortodox templom kerítését, hát hogy nézne majd ki, ha mellette a református templomé dől össze...?
Az ifjú pap nagyon hálás a kolozsvári gyülekezeteknek a sok segítségért, azért, ahogyan útját, otthonteremtését egyengetni igyekeztek. Hiszi, amit egyik kollégája mondott, amikor Bodonkúton őt bemutatta: „A közösen végzett munkának építő ereje van.” Gáspár Károly továbbviszi e gondolatot: – Én is ezt szeretném, hogy együtt gondolkodjunk, együtt dolgozzunk, Isten segítségével tanuljunk meg együtt járni.
Kerekes Edit Szabadság (Kolozsvár)

Kancsura – 111 rajz
Meglepő kötet. Azt is kimondom: páratlan. Pedig nálunk Dunát, de Kolozsváron is úgy hiszem, Szamost tudnánk rekeszteni az egykori néma évtizedek közönyét elfeledtető, legkülönfélébb művészeti ágazatokat lelkesen népszerűsítő kiadványok mára egyre duzzadó áradatával.
Immár eljött az idő, amikor a digitális manipulációk káprázatától valósággal szikráznak a kiadói paletták. Talán éppen ezért érintett mélyen a Kancsura István 111 rajzát magába foglaló, több tekintetben is rendhagyónak nevezhető albummal való találkozás. De valóban album ez? Vagy a kolozsvári Quadro Galériában nemrég bemutatott és a teljes képanyagot magába foglaló impozáns katalógus? Netán egy pőrén kitárulkozó vérbeli művész röntgenfelvételek igazmondásával egyenértékű pszichológiai önarcképe? Művészetfilozófiai ABC? Gondolkodási kézikönyv? A múló pillanat fekete tusba mártott tollal rögzített kardiogramja? Esetleg egy tisztes művészélet fehér papírlapra rótt kendőzetlen számvetése? Vajon műfaji értelemben vázlatok ezek, vagy végleges és befejezett művek? És sorolhatnánk a dilemmákat még tovább, mert az a látványsor, ami az oldalakat tovapörgetve szemünk előtt feltárulkozik, magában hordozza tágabb perspektívából értelmezve a művészet elméleti és gyakorlati vektorai közé feszülő tér nem egy sarkalatos aspektusát.
Aki Kancsura Istvánt személyesen is ismeri, jól tudhatja, hogy a művésznek jellemző lelki sajátja a rendkívüliség; állíthatom mindezt bátran azok után, hogy pontosan ötvenöt éve és négy hónapja találkoztam vele először a képzőművészeti egyetem felvételijének idegpróbáló momentumainál. Kétségtelen: sajátos utakon járó alkat. Példaként: midőn a hatvanas évek közepe táján a modernizmus fuvallatai vérszegényen bár, de azért mihozzánk is eljuttattak néhány frissítő oxigénmolekulát a szocreál megrekedt világába, Ő századokkal visszalépve Rembrandt nagyságát szavalta. Amikor viszont a diktatúra áttörhetetlennek tűnő sötétsége fedte el a Napot, a fény kinetikai tulajdonságainak kísérleteivel foglalatoskodott: utópisztikusnak vélt erőfeszítésekkel ugyan, de lankadatlanul hitt annak szemet-lelket-elmét gyógyító hatásában, varázslatos erejében. Ma pedig, a művészet digitális elmaszatolásának hőskorában, miközben az elektronikus programozások mankója kopog végig a klaviatúrák megszámlálhatatlan variációkat felkínáló lehetőségei között – megfojtva ezzel a személyes poézist –, akkor Kancsura mindehhez viszonyítva majdhogynem kőkorszakbéli eszközökkel, pusztán a „szabadkézzel” meghúzott és megismételhetetlen vonal rezdüléseivel áll ki világunk színe elé. A szemfényvesztő színek kavalkádjának korában, csupán a fehér és fekete drámai erejének puritán megfogalmazásaival.  
Köztudott, hogy sokféle változás jellemezhet egy alkotót megtett életpályája során, ami alól természetesen nem kivétel művészünk sem. De mégis van valami, valami egészen különös, ami állandóan visszatér művei emocionális indítékaiban: ez pedig az idolként tisztelt Vincent Van Gogh művészi attitűdjének határtalan elismerése. Ámbár megjegyzem, egyáltalán nem egyedüli esetről van szó. Hiszen már a reneszánsz festő Filippo Lippi is oly mértékű tisztelettel adózott a firenzei Santa Maria del Carmine templom Brancacci kápolnájának freskóit elkészítő Masaccio tehetsége előtt, hogy a legendás krónikás Giorgio Vasari szavaival élve: „Masacció szelleme Filippóba költözött”. Ki tudja, talán itt is valami ilyesféléről lehet szó, mert egész pályafutásában visszatérő élményként látom megtestesülni a Van Gogh-szindróma minduntalan feltörő karizmatikus hatását. Ezek után vélem úgy, hogy tán éppen az említett holland festő szellemiségéhez, művészetfilozófiájához kapcsolható az Ő erőtereinek mibenléte is; itt rejtezik a valódi kulcs; ez tehát a sarkalatos pont az életmű ethoszának megfejtéséhez. Pedig gondolati tartalomra épülő képi ikonográfiája jobban közelít a Klee, Tanguy vagy Dalí szürrealista látomásaihoz, mint Vincent posztimpresszionista szemléletmódjához.  
Kancsura művészete sokrétű, rendszerint igen tág szakmai, irodalmi és filozófiai ismeretek buzgó forrásaiból merít; ezt képes igencsak magával ragadó retorikai módon elő is adni. Ám mindennek ellenére bennem mégis az a színe él legtisztábban, amely szerint ő a tőmondatok nagymestere, az aforisztikus, lényeget megvilágító, tisztán megfogalmazott gondolatok prófétája. Egyik rajzának testében olvasható a beírás: „Szelíden, halkan, de intenzíven szólni!”. Ez a kötet – kancsurás módon –, jellemző alkotói sajátosságait félreérthetetlenül felszínre hozza, vagyis megtestesíti mindazt, ami a művész többhangzású egójának lényege.
Eddig alig tapasztalt szűkszavúságra vall, hogy a kötetben betűkkel jelzett szöveg mindösszesen ennyi áll: Kancsura: 111 Drawings.Ezután oldalakon át már csak a rajzok következnek. Rajzok címek nélkül, méretek nélkül, technikai megjelölések nélkül. A curriculum vitae is alig valamivel hosszabb egyetlen szonettnél. Mert ami nem lényeges a mondanivaló szempontjából, az itt kegyetlenül mellőzve lett; olyannyira mellőzve, hogy még az oldalszámok is hiányoznak, ami jelzi: művészünknek a tipográfiai hagyomány sem szent. Hát persze, mert ez nem egy könyv. Ez a könyv.
És lapról lapra előrehaladva megkezdődik a poézis, az „opus manum”, a kéz művének parádéja: öreg-hó színű papíron pokol-feketével, reszketeg idegvonalakkal tekerőző érverései a mindennapi létnek. Egy rajz – olykor csupáncsak egyetlen vonal születése és eltűnése. S mivel eme aforisztikus tömörség a piktogramok lényegi sajátja is, így az is meglehet, hogy az előtűnő motívum akár többé már el sem felejthető. Hiszen tudjuk, a takarékos vonalakkal való rajzolás a szűkszavú képi fogalmazás nyelve. Első pillantásra éppen e miatt, néha még vázlatszerűnek is tűnhet egynémely ábra a hozzá nem értő szemnek, pedig állítom: határozottan nem az. Mert egy vázlat arra való, hogy azt később tovább fejlesszék. Viszont ezek úgy kész művek, ahogy a kötetben láthatók. Művek – a vonalrajz sallangmentes műfajában elbeszélve. Székely Bertalan ide illő szavait sokan idézték már, és meglehet, hogy ő is mástól hallotta egykor, de voltaképpen a gondolat lényege, ami számunkra fontos, eszerint: „aki nem tud firkálni, az rajzolni sem tud”. Ugyanis a „firka” a Rajz abszolút szabad megnyilvánulása. Csak annak értelmetlen, aki nem képes „olvasni” a nyomvonalat. Aki nem ismeri a képolvasás alfáját és ómegáját. Egy „művészfirka” kuszasága tehát csupáncsak látszat, mivel annak mélyén valós racionalizmus húzódik meg; hosszú évek munkája eredményeként az irányítottság könnyed magabiztossága. De hadd említsük ugyanitt Picasso kijelentését is, amelyben így nyilatkozott: „Már serdülő koromban úgy rajzoltam, mint Raffaello, de egy élet kellett ahhoz, hogy úgy tudjak rajzolni, mint egy gyermek”.
A Kancsura rajzok nem csupán a látvány leképzését jelentik, és elsősorban nem azt. Gondolati művekről beszélünk, amelyek origója a tapasztalás, tehát a megélés forrásaiból merít, ezért elkerülhetetlen átérezni és helyesen értelmezni azt a nyelvezetet, amelyen Ő beszél, amelyen egyéni stílusával papírra vetett mondanivalóját elénk tárja. Vonalteremtményei már-már a szavak tartalmi erejével válnak egyenértékűvé. Úgy is mondhatnánk: képszavakat teremt. És ugyanakkor képmondatokat. Voltaképpen ez maga a „szókimondó” képi epika. Így aztán nem véletlenül jelenik meg a kézírás is itt-ott rajzokba beépülve, ezzel gazdagítva tovább azok irányított narratív erejét. Valahogy úgy épül össze ábráin a rajz és a hozzá illesztett szöveg, miként a zenében jár kézen fogva a partitúra és a librettó. Dal és szöveg – egymásért vannak. Egymásért is születtek. 
A fentiekből az is következik, hogy Kancsura István nem egy „divatos” művész, mivelhogy képi fogalmazványait mindenekelőtt az állandóság jelrendszereinek sugalma lengi be. Festőként pedig tudja, a szín nem arra való, hogy a rajz hiányosságait eltusolja, elfedje. Ha fest, kiérlelt koloritja alatt is ugyanaz a stabil szerkezet húzódik meg, ami éppen ennek a kötetnek a lényege.
Persze a fehér papír látványa a mindennapok világában rendszerint az üresség érzetét sugalmazza, ám illúzió ez, mivel valójában fehér pontok milliói szorongnak ilyenkor egymás mellett. A művészi munka lényege pedig éppen abban áll, hogy el kell dönteni, mely pontokat jelöljük meg a végtelen sok közül, hogy attól a pillanattól fogva már láthatóvá is váljanak. Átgondolt lépések sorozatáról van tehát szó, ahol – mint egy fordított sakkpartinál –, a figurák, jelzések egymást követve jelennek meg a táblajáték színterén. És feltűnnek a kötet lapjain művészünk váltakozó tartalommal megidézett tárgyai, felismerhető és felismerhetetlen formaelemei: az oszlop, a kígyó, a fényforrás, a kéz, a mitológiai történésekre és föld feletti lebegésre utaló szárnyas boka, az összetett értelmezést hordozó különféle edények, álom-formák, vagy az utak, amelyek egymást átmetszve szó szerint is kereszt-utakká lényegülnek. És újra meg újra a korsók, korsók és megint korsók, vízzel töltve, üresen, repedten, széthullva, tömören, áttetszőn, párosan, magányosan, az élet italát vagy a pusztulás mérgét felkínálva. A legmélyebb emberi érzések pedig az anya jelzésértékű megidézésében jutnak méltó kifejezésre, ami egyszerre maga a jóság, a szeretet, a kezdet és a vég.
Zárszóként úgy érzem, nemigen lehetne ezt az írást nyugodt lélekkel berekeszteni anélkül, hogy bár egyetlen gondolat erejéig éppen a már emlegetett Van Gogh szavait ne idéznénk fel. Akkor, hát legyen úgy. Íme: „Még nem érezzük magunkat közel a halálhoz, de érezzük a valóságot: keveset jelentünk és súlyos árat fizetünk azért, hogy egy szem vagyunk a művészek láncában. Fizettünk az egészségünkkel, a fiatalságunkkal, a szabadságunkkal, aminek sohasem örülhetünk, éppoly kevéssé nem, mint az a konflisló, amely húzza a kocsit, benne a tavaszba vidáman menő emberekkel”.
Magukkal ragadó, őszinte rajzokról írtam, ahol minden vonal csordultig lett töltve művészi energiával.
ÁRKOSSY ISTVÁN Szabadság (Kolozsvár)

Érdemleges munkát végezni (Új vezető a Balassi Intézet élén)
Mondhatni, az angyal hozta el. Hiszen mire mindenféle adminisztrációs és diplomáciai – román és magyar részről egyaránt felállított – akadályon sikerült túllépnie, lassan eljött a karácsony. De végül is az a fontos: a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete hosszú szünet után – korábbi vezetőjének, Lakatos Mihálynak a megbízatása tavaly augusztusban járt le – folytathatja tevékenységét, immár Szebeni Zsuzsa irányításával.
Szebeni Zsuzsa 1970-ben született Kolozsváron, irodalom–filozófia szakon végzett, színháztörténész. Egy ösztöndíjjal került Budapestre, házassága, majd munkája oda kötötte. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referenseként pályázta meg a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségét, ami azért fontos, mert – bár munkája színházközpontú volt – húszéves muzeológiai háttérrel jószerével minden Kárpát-medencei kulturális intézményt sikerült megismernie. Munkássága Háromszéken sem ismeretlen, több, a Székely Nemzeti Múzeumban is bemutatott kiállítás kurátora volt, és néhány általa szervezett tárlatnak utóélete is lett: a 2010-es Bánffy-kiállításnak köszönhetően készült el a Székely Nemzeti Múzeumban az a Csaba királyfi-vitrálium, amelyet még Bánffy Miklós tervezett, vagy a 2008-as Ignácz Rózsa-kiállítást követően nyílt az írónőnek emlékszobája Kovásznán, a Kiss Manyi-kiállítás után Zágonban. A Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének frissen megyeszékhelyünkre költözött vezetőjét terveiről kérdeztük.
– Mi ösztönözte arra, hogy a fiókintézeti vezetői tisztségét megpályázza? Mi volt ebben a kihívás?
– Úgy kerüljek vissza Erdélybe, hogy érdemleges munkát végezhessek. A Bánffy-emlékév és a Koronázási emlékévnek az a része, amit sikerült eddig vinnem, megerősített, hogy a munka, amelyet végzek, talán nem haszontalan. Főleg az motivált, hogy úgy éreztem, valamilyen szinten folytatni tudom a húsz éve elkezdett munkát, de az én elképzelésem a kultúráról az utóbbi tíz évben érett be inkább, és itt nagyobb lehetőségem nyílik kitalálni azokat a komplex elképzeléseket, amelyeket szeretnék megvalósítani. És azért is mertem ezt a pályázatot elkészíteni, mert olyan kutatási területem van – a századforduló művészete, ezen belül az erdélyi Helikon –, amely további kiteljesedésre ad lehetőséget, és Sepsiszentgyörgy olyan város, ahol a színházi kultúra, a mozgásművészet, a képzőművészet virágzik. Tehát azt hiszem, sok területre tudjuk ezeket a programokat bevinni, kicsit gazdagítani, illetve olyan mezsgyékre vinni, amelyek eddig esetleg nem kaptak különlegesebb hangsúlyt. – Színházi emberként programelképzelései is színházközpontúak?
– Nem, pontosan azért, mert Erdély, ha nem a magyar nyelvterület egyik legjobb színháza működik Sepsiszentgyörgyön, és nyilván nekik nagyon konkrét és szilárd elképzelésük van a színházról. Ehhez én legfennebb egy kisebb szelettel tudok hozzájárulni, színháztörténeti témákra gondoltam, ezek általában nagyon sikeresek és népszerűek. 
– Pályázatában általános tervet kellett leadnia elképzeléseiről, ellenben, úgy tudom, az első évre, tehát 2017-re már a konkrét programok is megvannak.
– Vannak kiemelt, súlyozott programjaink, és fontos szempontként előtérben tartom a történelmi és művészeti témákban is a női szerepvállalást. Vannak olyan programok, amelyek szeretném, ha rendszeresek lennének. Ilyenek a könyvbemutatók, de a könyvbemutatókat egy picit bővíteni szeretném. Például a tavalyi év gasztrosikerkönyve volt Alexandre Dumas szakácskönyve, ennek bemutatását  főzésbemutatóval színesítjük. Vagy a Karády Katalinról szóló kötetet sanzonesttel szeretnénk összekötni, a Mesélő jelmezek című színháztörténeti alapmunkát divatbemutatóval. Ha nem is minden hónapban, de legalább öthetenként szeretnénk egy-egy könyvújdonságot bemutatni.
– Intézetvezetőként Sepsiszentgyörgyön egy képzőművészeti kiállítás szervezőjeként mutatkozott be.
– Nagyon nehéz az alternatív művészetéről híres Sepsiszentgyörgyre képzőművészeti területen érdekességet vagy újdonságot hozni, de megpróbáljuk. A debreceni Ajtósi Dürer Kör grafikusainak a kiállítása egy klasszikus műfaj tovább élésének a példája, Magyarországon is ritkaságnak számít ez az anyag, és úgy gondoltam, hogy az adventi időszakhoz illik egy ilyen témájú tárlat. A jövő év egyik fontos eseménye lesz a Gazda József által Kós András szobrászművészről írott kötethez kapcsolódó kiállítás: Kós Andrásnak azokat a munkáit mutatjuk be, amelyek korábban nagyközönség elé nem kerültek. Aztán olyan területre is „tévedtem”, amely nekem alapszakom volt, de soha nem voltam filozófus: van egy gyönyörű Hamvas Béla-tárlat, amely szeptemberben kerül ide, és én nagyon fontosnak tartom, hogy itt is megismerjék, mert az egyetemes magyar értékeket mutatja be. – Hamvas Béla az Ön elődjének, Lakatos Mihálynak is szívügye volt, hiszen az első román Hamvas-fordítás kiadását ő segítette elő. Ön tervez könyvkiadást? 
– A nők Háromszéken is hősök című őszi programunk az első világháborúhoz kapcsolódó női szerepvállalásról fog szólni, ezzel bővítjük is a Balassi Intézet Magyarországon és Bukarestben is nagy sikerrel bemutatott kiállítását, de a kutatási eredmények kötetben is megjelennek. A már említett Kós András-kötetet szintén együttműködésben adjuk ki, tervezzük Bornemissza Elemérné Szilvássi Carola – ő volt Bánffy Miklós múzsája – háborús naplójának a kiadását, és valószínűleg ugyancsak az egyik őszi kiállításunk alkalmával jelenik meg a H. Müller Ilona alkalmazott grafikusról szóló kötet. – Más kiemelt programok?
– Célul tűztük ki a csomakőrösi emlékszoba felújítását korszerű követelményeknek megfelelően a Kőrösi Csoma Sándor Emléknapokra, és ehhez kapcsolódóan egy nagyobb szabású rendezvénysorozatot is tervezünk. Illetve, aki engem ismer, az tudja, hogy előbb-utóbb gróf Bánffy Miklósba is belefutunk: mostanára összegyűlt egy tekintélyes anyag, mintegy ötven publikálatlan fotó a nevezetes Bánffy-ménesről, a Székely Vágtához kapcsolódóan szeretnénk ebből létrehozni egy szabadtéri tárlatot.
– Átbarangoltunk művészetekről más tudományok irányába: történelem, sport. E területeken is szándékszik programokat szervezni?
– Szeretnék olyan történészeket meghívni, akik érdekes témákkal foglalkoznak, egyelőre Ablonczy Balázsnak az előadása körvonalazódik. Van egy másik téma, amely a jeles történelmi évfordulóhoz kapcsolódik, bár inkább irodalom: Makkai Ádámnak van egy kitűnő verses műsora, amelyet sikerült még az ’56-os emlékév kapcsán meghívnom, és szeretném, hogy minél több helységbe eljusson ez a Budapesten nagyon sikeres előadás.
– Zene?
– Folytatni kívánom azt a kitűnő együttműködést, amely a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Kulturális Központ és a dzsesszegyüttesek között működik. Az emlékévekhez kapcsolódóan – bár már zárjuk a Bartók-emlékévet –: van egy kitűnő Bartók-kiállítás, azt szeretnénk itt is bemutatni, koncerttel összekötve, és ugyanígy kívánatos lenne a Kodály-emlékévet is méltóképpen ünnepelni – kiállítással és a hozzá kapcsolódó zenei programsorozattal. És ha minden jól megy, akkor egy kitűnő zenetörténész-menedzser, Zsoldos Dávid is eljön, illetve valószínűleg előadást is tart majd Sepsiszentgyörgyön. S talán a Magyar Állami Operaház székelyföldi turnéja is megvalósul.  – A sepsiszentgyörgyi fiókintézet elsősorban Székelyföld szolgálatára jött létre, ellenben elődei, Hadnagy Miklós és Lakatos Mihály is sokkal tágabb kitekintésben gondolkodtak, és amennyiben lehetett, odafigyeltek a szórványra is.
– Ez a tervem nekem is, elsősorban Brassóra és Szebenre szeretnék figyelni, de bárhová elviszünk programokat, ahol van fogadókészség. Ha van olyan rendezvényünk vagy olyan kiállításunk, amelyet meg lehet helyi alkalmazással valósítani, szeretném, ha kisebb településekre is eljutna. Egyes átfogó programok pedig egész Erdélyre kiterjednek.
– A Bukaresti Magyar Kulturális Központ nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a magyar kultúrát a román közönséggel is megismertesse, megszerettesse. Igaz ugyan, hogy Székelyföldön magyar többség van, de azért jelentős románság is él itt. Megszólításukra van elképzelése?
– Minden kiállításunkat, ha kivonatosan is, de lefordítjuk román nyelvre, éppen azért, hogy a román közönség is hozzájusson. Nemsokára megjelenik Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája román nyelven, Marius Tabacu fordításában, szeretném ezt is minél szélesebb közönség elé vinni. Volt ebből egy ízelítő, egy német-román felolvasás Kolozsváron, amely kitűnően sikerült, tehát azt hiszem, lesz fogadókészsége a kötetnek. Azt gondolom, fontos, hogy amikor szükséges, biztosítsuk a román fordítást, a plakátjainkon is megjelenjenek román nyelven az információk, ugyanis ha csak egy-két érdeklődő is figyel fel egy rendezvényünkre, de lényeges, hogy ők is tudomást szerezzenek arról, mi is történik tulajdonképpen egy ilyen magyar kulturális központban.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Leróni az adósságot
Az erdélyi magyar sebészet története (I.)
Az 1906-ban alakult Magyar Sebész Társaság (MST) 110. születésnapjára jelent meg egy elegáns, szépen szerkesztett könyv, amelynek előszavában Lukács Géza, a könyv szerkesztője az elmúlt tíz év eseményeit veszi számba. Bemutatja a táraság jelenlegi vezetőségét, volt elnökeit, szekcióit, gazdag képanyaggal illusztrálva a felsorolt szakterületeken tartott kongresszusokat. Ezekből kiderül, hogy milyen utakon jár, milyen eredményeket tud felmutatni a magyarországi sebészet. A könyvből megismerhetjük a Magyar Sebész Társaság kitüntetéseit és azok nevét, akik a kitüntetéseket kapták. Színes beszámolók szólnak a magyar és német, valamint a magyar és japán sebészek közötti kapcsolatról. Olvashatjuk az MST tiszteletbeli tagjainak, a Prof. dr. Regöly-Mérei János Alapítvány díjazottjainak nevét és a 2006–2016 között megjelent sebészeti könyvek jegyzékét. A kötet érdekessége számunkra az a 23 oldalas tanulmány, amely az erdélyi magyar sebészet történetéről szól. A szerkesztő szerint a centenáriumi kiadványból kimaradt adatok, események közlésével az erdélyi sebésztársaikkal szembeni adósságot akarták leróni. A történelmi visszatekintő megírására a szerkesztő a kolozsvári születésű dr. Péterffy Árpád szívsebész professzort, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzettjét kérte fel, akinek édesapja is a híres erdélyi sebészorvosok közé tartozott. Péterffy professzor írása a kezdetektől tekinti át az erdélyi sebészet történetét. A Mária Terézia által 1775-ben alapított három karral bíró egyetemet az utód, II. József, aki „nem sok empátiát táplált a magyarok iránt”, 1785-ben lyceummá minősítette vissza, száz évvel késleltetve a kolozsvári magyar egyetem megalakulását. A lyceumban két évig tartó oktatás keretében sebész- és szülészmestereket, valamint bábákat képeztek. Léczfalusi Keresztes Elek orvos-sebész tudor tanársága idején (1809– 30) jött létre az önálló Orvos-sebész Tanintézet. Pattantyús Ábrahám Bogdánt, aki 1847-ben először alkalmazta az éternarkózist, V. Ferdinánd király a „különös elméleti sebészet” és a „sebészi gyógygyakorlat” tanárává nevezte ki. A lassan fejlődő kolozsvári tanintézet ellen az önkényuralom idején megtorló intézkedéseket léptettek életbe. 1853-ban elrendelték a német nyelv használatát az oktatásban, emiatt Lenhossék József, a tanintézet bonctanprofesszora a téli hideg ellenére kocsival Bécsbe utazott, hogy a magyar nyelvű oktatás megszüntetésére vonatkozó rendelet visszavonását kérje. Fáradságos útján elérte a célját, száz év elteltével azonban az erdélyi magyar utódoknak nem sikerült az önálló magyar nyelvű oktatást Bukarestben megvédeni – írja a tanulmány szerzője. Az elavuló sebészképzésen sokat lendített a Kolozsvári Tudományegyetem 1872-es megalapítása négy önálló karral, amelyek egyike az orvosképzés volt. Kezdetben a kórházak elhanyagoltsága és az épülethiány nehezítette a helyzetet. A fellendülés, az építkezések időszaka gróf Csáki Albin minisztersége idején következett be. 1902-ben felépült az egyetem ma is impozáns központi épülete, amire 2,5 millió koronát fordított a magyar állam. 1906–07 között épült fel Közép-Európa legkorszerűbb könyvtára, ami 1919-ben 40.000 kötettel rendelkezett. A gróf Mikó Imre által az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek adományozott tízholdas Mikó-kertben tetemes költségekkel járó teraszos megoldással épültek fel három szinten pavilonrendszerben a klinikák, az egyetemi építkezések 1913-ig folytatódtak. 1882 és 1914 között 63 új épület készült el, amire 9 millió koronát költött a magyar állam. A nagyszabású, szakszerű építkezések elsősorban az orvoskar fejlődésének kedveztek, ami az orvosok számának a 2,5-szörös emelkedését eredményezte Magyarországon. 1895-től engedélyezték a királygyűrűs doktorok avatását, ugyancsak attól az évtől a nők rendes hallgatóként való felvételét. A 63 épület között 1899-ben épült fel a 100 ágyas új sebészeti klinika, amelyben jelentős szerepe volt Brandt Józsefnek, az egyetem első tanszékvezető sebészprofesszorának, aki sebészműtői amfiteátrumot hozott létre és 1905-ig irányította a klinikát. Az orvosi kar 11 tanszéke 1919-ig 17-re növekedett, ahol 13 rendes, két rendkívüli és két helyettes tanár, valamint hét adjunktus, 37 tanársegéd, 20 gyakornok és néhány sebész szakorvosjelölt dolgozott. Kolozsvár 1918. december 24-i katonai megszállása után az egyetem élete, tevékenysége jelentős mértékben megváltozott. 1919. május 12-én a román hatóság Scheller István rektort az egyetem átadására kényszerítette. A román egyetemen 1919 októberében kezdődött meg az oktatás, ami az átvett korszerű létesítmények ellenére sem volt egyszerű. A román tudósok mellé külföldi, elsősorban francia egyetemi tanárt is alkalmaztak. A Kolozsváron maradt tanárok az erdélyi magyarság számára felekezetközi magánegyetemet, tanárképző intézetet próbáltak létrehozni, de nem kaptak rá engedélyt. A sikertelen egyetemmegtartás után a magyar tanszemélyzet és a diákok nagy része kényszerűségből Budapestre távozott, majd 1921-ben a jogfolytonosságot megőrizve Szegeden Ferenc József Tudományegyetem névvel folytatódott a tevékenység – olvashatjuk Péterffy professzor történeti visszatekintőjében.
(bodolai)
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve 2006-2016. Szerkesztette: Lukács Géza Népújság (Marosvásárhely)

Koszorú helyett vers Gelu Păteanu Vadasdon
Gelu Păteanu, azaz Gyalu 1986. május 18-án járt Vadasdon. Pontosabban: Kutasi Mihály etédi igazgató-tanár Vadasdon elhunyt édesapjának temetésére jött el. Akkor az etédi tízosztályos általános iskola román szakos tanára volt, Etéden lakott – négy évvel korábban költözött le Énlakáról. Gyaluról tudni kell, hogy 1925. június 3- án született Kolozsváron, s Budapesten halt meg 1995. március 25-én. A román állambiztonság egyik jól megfigyelt alakja volt, akinek minden lépését követték, irodalmi tevékenységét, amikor lehetett, gáncsolták. Koholt vádak alapján többször végeztek nála házkutatást, telefonbeszélgetéseit lehallgatták, leveleit cenzúrázták, személyes kapcsolatait követték. Tíz évig, 1970-79 között volt A Hét szerkesztője Bukarestben, Huszár Sándor főszerkesztő idejében. 1990. március 15-én jelen volt az első szabad fehéregyházi március 15-i ünnepségen, ahol beszédet is mondott magyar nyelven. Később, nyár elején, a fokozódó zaklatások és üldözések elől menekülve, áttelepedett Budapestre. Élete utolsó éveiben csak magyarul írt; saját bevallása szerint örömmel fordított románról magyarra és fordítva is. Az általa románra átültetett Toldi-kézirat jelenleg is a Kőrispatakon élő Kutasi Mihály nyugalmazott magyar-román szakos tanár tulajdonában van. Még nem akadt kiadó, aki megjelentesse! *** Gyalu egy autóval utazó tanárcsoporttal érkezett Vadasdra, K.M. szülői házához, közvetlen a temetés kezdete előtt. Akikkel utazott, azok egy-egy koszorút vittek a halott emlékére, amit a házba felvezető betonlépcsők vaskorlátjára aggattak (később szekérre rakták, s kivitték a temetőbe). A ház ajtaján belépve mindannyian a halottasszobába tartottak, hogy részvétet nyilvánítsanak. Mikor rá került a sor, a részvétnyilvánítást követően egy fehér borítékot nyújtott át a koporsó mellett álló Kutasi Mihálynak, a következőket mondva: én nem koszorút hoztam, hanem egy verset. A vers címe: Sóhaj, alcíme: K. Mihály barátom édesapja, Dezső bácsi halálára.
A lét s a nemlét közt sovány
és szűk a gyarló mezsgye:
csak botorkálsz, találgatod,
ha itt a lélek estje.
És tovább hogyan kísérnéd,
akármint is szeretted, azt,
kit a keskeny földi út
nem tűr meg már melletted…
Etéd, 1986. május 18.
Aláírás: Gelu Păteanu
Gelu Păteanu már korábbról ismerte Kutasi Mihály édesapját, a jó hangú, jó humorú Kutasi Dezső (1914-1986) gazdálkodót, cimbalmost, aki gyakran járt a Küsmöd-patak völgyében, Etéden és Kőrispatakon. A vers eredeti példányát Kutasi Mihály ma is őrzi Kőrispatakon, családi lakásán. Cseppet sem mellékes: ezenkívül számtalan Gyalu-kézirat, levél, vers van a birtokában, amit egykori tanár barátja, az író, műfordító, az európai demokratikus eszméket már a múlt század második felében fennen hirdető román költő hagyott rá. Talán érdemes volna egyszer erre is felfigyelniük irodalmunk vezetőinek, a szép szó szerelmeseinek. Népújság (Marosvásárhely)

Ajándékokkal segítik a szórványt
Nem várt gyakorisággal tért be az angyal az elmúlt napokban-hetekben a Bástya Egyesület által működtetett vicei és magyardécsei szórványkollégiumokba. Bár a karácsony tájékán megnövekedett adományozási kedv nem oldja meg a 43 mezőségi és csángó gyerek iskoláztatását és teljes ellátását biztosító civil szervezet problémáit, képviselőiben növeli a hitet, hogy van értelme a munkájuknak. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy az összes tervünkre elég legyen” – jegyezte meg a Krónikának a rendszerint anyagi problémákkal küszködő egyesület elnöke, Kerekes Zoltán.
Kanadától Kolozsvárig, Angliától Kozárvárig számos helyről kapott adományokat karácsonykor a Beszterce-Naszód megyében két szórványkollégiumot is működtető Bástya Egyesület. Kerekes Zoltán egyesületi elnök szerint meg is lepődtek a sok ajándék láttán, főleg, hogy idén először a környékbeli román közösség részéről is érkezett az angyal, de a Facebook közösségi portálon szerveződő bethleni csoporton kívül besztercei és szászlekencei vállalkozók is segítettek.
A bethleni adományozók képviselői a szórványkollégiumokban tett látogatás után el is kötelezték magukat az egyesület mellett, jelezve, hogy húsvétkor és jövő karácsonykor is visszatérnének a névre szóló csomagokkal, mesélte a Krónikának az elnök. „Nem is tudom, honnan szereztek tudomást rólunk, hiszen nem hirdettük, hogy segítséget várunk. De úgy tűnt, nagyra értékelik a munkánkat, megköszönték a látogatással kapott élményt, és jelezték, hogy a jövőben is segítenének” – adott hangot meglepetésének Kerekes Zoltán, aki szerint az alig hatszázalékos magyarsággal rendelkező észak-erdélyi megyében ritka, hogy a többségi közösség magyar gyerekeket támogasson.   „Érezzék ők is, hogy karácsony van”
Természetesen megmaradtak a hagyományos adományozók is, Zabolai Sándor kozárvári református lelkipásztor és Bányai József kolozsvári ügyvéd idén is szervezett gyűjtést a vicei és magyardécsei bentlakók számára, ahogy a helyi, illetve környékbeli települések – Apanagyfalu, Magyarborzás, Tacs – magyar közösségei is adakoztak annak érdekében, hogy szebbé tegyék a többnyire szegény sorsú gyerekek karácsonyát. Míg előbbi településeken gyűjtést, utóbbin karácsony másodnapján jótékonysági bált szerveztek, annak a bevételét ajánlották fel a Bástya Egyesületnek, de a rendszeres támogató magyardécsei adventista közösség segítsége sem maradt el.
„Minden évben kapunk adományokat, de idén különösen sok érkezett. Volt, amit ki sem osztottunk, későbbi időpontra tartogatjuk” – mesélte Kerekes Zoltán. Az adományozók között akadt, aki tartós élelmiszerrel, befőttekkel, mások tisztálkodási és tisztítószerekkel segítettek, de a legtöbben gyümölcsöt és édességet, illetve életkorra és nemre való tekintettel összeállított, névre szóló „cipősdobozt” küldtek. De mindig hiánycikknek számító lábbeli is akadt a zsákokban, ahogy sokan pakoltak ruhaneműt is, utóbbit kiválogatják, a kisebb méretűekkel, illetve a felnőttruhákkal a szegény sorsú gyerekek családját segítik Mezőségen és Moldvában egyaránt. Idén főleg egy visai családnak jutott az adományokból – „érezzék ők is, hogy karácsony van”  – fogalmaz Kerekes Zoltán, aki szerint a több mint tíz gyerek közül hétnek az oktatását és ellátását az egyesület biztosítja.
Hiányzik a megnyugtató megoldás 
Az adományok jelentős segítségnek bizonyulnak a két szórványkollégiumban lévő közel félszáz gyerek napi ellátásában, ruháztatásában, ilymódon csökken az e célra fordított kiadás, mely a két bentlakás esetében havi 2500–3200 lej között mozog. Bár adnak egyfajta biztonságot, nem jelentenek megnyugtató megoldást a számos más erdélyi szórványkollégiumhoz hasonlóan év elején rendszerint pénzhiánnyal küzdő Bástya Egyesület számára.
A magyar kormánynak a Bethlen Gábor Alapból biztosított normatív támogatása ugyanis márciusig rendszerint elfogy, év elején már csak a januári bérek és különböző illetékek kifizetésére futja, és az áprilisban várható újabb pályázati pénzig alternatív forrásokat kell keresni. Az átmeneti időszak a gyerekeket nem érinti, elsősorban az alkalmazottak látják kárát, mondja Kerekes Zoltán, aki szerint nem is lehet elvárni, hogy az összes kiadást a magyar kormány állja, a helyieknek is tenniük kell valamit saját érdekükben.
Mint meséli, a BGA erre a tanévre eredetileg 20 millió forintot utalt ki a vicei és magyardécsei magyar iskolák fennmaradását biztosítani hivatott Bástya Egyesület számára, az összeget a romániai béremelések miatt később újabb 3 millió forinttal egészítette ki. Ez elegendő is lenne a 27 millió forintos költségvetéssel rendelkező egyesület számára, hiszen a maradék 4 millió forintot rendszerint sikerül „összekalapozni”, ám idén végre megvásárolták a vicei bentlakás épületét, és az összekalapozott összegből annak fizették ki az első részletét.   Elengedhetetlen a saját épület
A saját épület pedig elengedhetetlen a helyhiánnyal küzdő egyesület számára, mely a helyi gyerekek létszámának folyamatos csökkenése, illetve a környékbeli magyar iskolák megszűnése miatt kénytelen egyre több bentlakót befogadni és az ingatlant is ennek megfelelően fejleszteni. Pályázati pénzt pedig csak saját tulajdon bővítésére lehet igényelni, magyarázza az illetékes. „Növelni kellene a létszámot, mivel Vicében egyre kevesebb a gyerek” – mondja Kerekes Zoltán, aki szerint a Dsida Jenő Általános Iskolában évről évre nehezebb a két összevont elemi osztályt fenntartani, és örülnek, ha a különálló osztályokat legalább gimnáziumban sikerül hosszabb távon biztosítani.
A helyhiányt és a kiadásokat tetézi, hogy az egyesület a nyolcadik osztályt elvégző „véndiákokról” is gondoskodik, megfelelő szülői támogatás hiányában biztosítva továbbtanulásukat. A 15 fiatal között már egy egyetemista is van, aki a támogatásért cserében szociálismunkás-tanoncként az egyesület tevékenységét segíti, míg a középiskolások ellátásának biztosítását a befogadó oktatási intézmények segítségével oldják meg: Nagyenyeden a jól működő keresztszülőprogram, Gyulafehérváron a római katolikus egyház, míg Székelyudvarhelyen a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) segítsége révén. Alkalomadtán a véndiákok is Vicébe „járnak haza”, ugyanakkor az újonnan érkezőknek is szállást kell biztosítani, így egyre sürgősebb a bentlakás tervezett manzárdosítása, mely elé játszóteret is szeretnének a gyerekek számára, a fejlesztéseket pedig pályázati pénzből finanszíroznák.
Magyardécsén is építkeznek 
Magyardécsén a helyi iskola oktatói által létrehozott Schola Alapítványban és az – egyébként Beszterce-Naszód megyében egyetlen magyar vezetésű – árpástói önkormányzatban leltek partnerre, amely felvállalta, hogy a községhez tartozó 5–8. osztályos décsei iskola emeletén 20–40 férőhelyes bentlakást alakít ki a máshonnan érkező gyerekek számára. A tervek szerint a cseresznyéjéről és gyümölcsöseiről híres településen tanuló 12 mezőségi és moldvai gyerek ősztől költözne át ide a jelenlegi bérelt épületből. Addig azonban még rengeteg a tennivaló, a mintegy kétmilliárd lejes beruházásba pedig lehetőségei szerint a Bástya Egyesület is próbál besegíteni. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy valamennyi tervünkre elég legyen. De az is nagyon fontos, hogy gondolnak ránk, próbálnak segíteni, ez már ad egy lelki pluszt. Úgy, ahogy most, karácsony tájékán is mindenki segíteni akart, remélem, hogy a többi problémánk is megoldódik” – adott hangot optimizmusának Kerekes Zoltán.
A magyar kormány nemzeti jelentőségű intézményként tartja számon a Bástya Egyesületet, amelyet 2006-ban alapítottak a vicei Dsida Jenő Általános Iskola oktatói azzal a céllal, hogy az egyre csökkenő gyereklétszámot moldvai csángó gyerekekkel gyarapítsák, biztosítva a tanintézet fennmaradását. Az egyesület tagjai évek óta visszajárnak a moldvai csángó falvakba, és főleg szegénysorú gyerekek magyar nyelven való taníttatását, ellátását, gyógykezelését, utaztatását vállalják. A pár száz lelkes településre a csángók szinte „hazamennek”, a vicei származású Gergely István (Tiszti) volt csíksomlyói plébános segítségével ugyanis korábban már több csángó család telepedett le itt.
A tízévnyi működés során a vicei szórványkollégium feladata lett az is, hogy magyar nyelvű oktatást biztosítson a Mellyes völgye, valamint a Bethlen és Szászlekence közötti térség bezárt tanintézetei miatt román iskolába kényszerülő magyar gyerekek számára. 2010 óta az egyesület a szórványmegye legnagyobb magyar településének számító Magyardécsére is kiterjesztette tevékenységét, ahol jövő szeptemberben adnák át az új szórványkollégiumot.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Megszüntetik az Erdélyi Riportot
A portál munkatársai azonban önerőből szeretnék folytatni.
Anyagi okok miatt, meghatározatlan időre szünetelteti az Erdélyi Riport működését a hírportál kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony, a munkatársakkal pedig szerződést bont. Ezt a szerkesztőség tagjai közölték a portálon, a közlemény szerint a kiadó január elsejétől nem finanszírozza tovább az orgánum működését.
A portál munkatársai közölték, kérték a kiadó vezetőjét, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget számukra a 14 évnyi munka folytatására, befektetők, támogatók bevonásával. Ugyan a kiadó nem zárkózott el ettől, ez idáig csupán arról biztosították őket, hogy az archívum, valamint a megjelent anyagok elérhetőek lesznek a továbbiakban is.
Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta.
„Ugyan a kiadó úgy döntött, nincs szükség az Erdélyi Riportra, a szerkesztőség ragaszkodik az erdélyiséghez, ahhoz, hogy működjön transzszilván szellemiségű sajtóműhely. Ezért a munkát önerőből, meggyőződésből, elveinkhez következetesen folytatjuk” - áll a közleményben.
béel foter.ro

Erősödött a magyar képviselet a romániai önkormányzatokban és törvényhozásban
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Kolozsvár, 2016. december 31., szombat (MTI) - Romániában a júniusi önkormányzati és a decemberi parlamenti választások határozták meg a 2016-os év politikai eseménynaptárát. A választások következtében az erdélyi magyarságnak sikerült megerősítenie önkormányzati és parlamenti képviseletét, a sikerhez azonban a román állam intézményei is hozzájárultak a közösség által magyarellenesnek ítélt intézkedéseikkel.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) decemberben magyar kihívó nélkül mérette meg magát a parlamenti választásokon, a Magyar Polgári Párttal (MPP) kötött együttműködési megállapodás eredményeként azonban az MPP két jelöltje is befutó helyre került az RMDSZ jelöltlistáján. Besegített a kampányba Kövér László, az Országgyűlés elnöke, valamint Orbán Viktor miniszterelnök is.
A kiváló mozgósítással a szövetségnek sikerült megfordítania támogatottsága évtizedes csökkenő tendenciáját, és a szenátusban a szavazatok 6,24 százalékával kilenc, a képviselőházban pedig a szavazatok 6,18 százalékával 21 mandátumot szerzett. Az RMDSZ-re leadott szavazatok aránya megközelíti a magyarság 6,5 százalékos romániai számarányát. A szövetség képviselete nagy mértékben megújult: a parlamenti mandátumot szerzett harminc magyar politikus közül 17-en újoncok lesznek a bukaresti törvényhozásban.
A jó előjelek már a júniusi önkormányzati választásokon megmutatkoztak, melyeken a magyar pártok jelöltjei összesen 210 polgármesteri tisztséget szereztek: 195-öt az RMDSZ, 13-at az MPP, és kettőt az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) koalíciója. Az RMDSZ-nek sikerült visszaszereznie a négy éve elvesztett Szatmárnémeti polgármesteri tisztségét, Marosvásárhelyen azonban a teljes magyar összefogás sem volt elég a várost 2000 óta vezető Dorin Florea leváltására.
Az RMDSZ-nek a megyei önkormányzatokban is jó alkukat sikerült kötnie, amelyek révén a fölényesen uralt székelyföldi Hargita és Kovászna megye mellett Maros, Szatmár és Bihar megyében is megszerezte a megyei elnöki tisztséget.
A választási sikerekhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy a romániai magyarság 2016-ban sem érezhette a román állam intézményeinek a kisebbségbarát megnyilvánulásait. Folytatódtak a székely zászló kitűzése miatt, valamint a polgármesteri hivatalok homlokzatára felírt községháza és városháza feliratok miatt indított perek, amelyek többségét immár nem a prefektusok, hanem a székelyföldi románok érdekvédőjeként fellépő Méltósággal Európában Polgári Egyesület (ADEC) indította. E több tucat per szinte mindegyikében a magyar szimbólumok és a magyar feliratok ellen ítélt a bíróság.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által szervezett március 10-i marosvásárhelyi felvonulás és autonómiapárti tüntetés a hatóságok példátlan reakcióját váltotta ki. Noha a csendőrség szóvivője a rendezvény végén úgy nyilatkozott, hogy a tiltakozás rendbontás nélkül zajlott le, ugyanaz a csendőrség közel száz szervezőt és résztvevőt bírságolt meg összesen 70 800 lejre (4,95 millió forint) "be nem jelentett, be nem iktatott, vagy tiltott tömegrendezvény" szervezése, illetve csendháborítás miatt. A Maros megyei törvényszék júliusban jogerősen is kimondta, hogy a szervezők törvényesen jártak el, így sikerekkel indulhatott a bírságok érvénytelenítéséért indított pereskedés.
A romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA) az év során három olyan vizsgálatot is indított, amelyek magyar közösségi vezetők ellen irányultak, és amelyeket a közösség a hatóság túlkapásaként érzékelt. Február közepén Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert gyanúsította meg azzal, hogy az eredeti rendeltetéstől eltérő célra használt fel egy a város által felvett hitelt. A polgármestert 60 napra eltiltották a hivatala gyakorlásától.
A DNA október közepén Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét gyanúsította meg befolyással való üzérkedéssel, és tiltotta el hivatala gyakorlásától. Az ügyészek szerint Horváth Anna közbenjárt a kolozsvári városházán dolgozó hivatalnokoknál annak érdekében, hogy egy beruházó gyorsabban kapja meg az ingatlanprojektjéhez szükséges jóváhagyásokat. Ellenszolgáltatásként hatvan fesztiválbérletet kapott, amelyeket később a választási kampányában segédkező az önkénteseknek adott át. Az ügyészségi eljárás során kiderült, hogy Horváth Anna 2016 februárja óta nemzetbiztonsági okokból állt titkosszolgálati megfigyelés alatt. E megfigyelés hozta felszínre a felfüggesztéséhez vezető ügyet.
November elejétől a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium működése lehetetlenült el az intézmény 2014-es létrehozása körüli vélt törvénytelenségek ügyészségi kivizsgálása miatt. A DNA az ügy kapcsán házi őrizetbe helyezte Maros megye román főtanfelügyelőjét, és kitiltotta az iskolából Tamási Zsoltot, a gimnázium igazgatóját.
Barátságtalanul járt el a román kulturális tárca a magyar és a római katolikus közösséggel szemben decemberben is, amikor államtitkára nem képviselte a román állam beadványát, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) Etiópiában ülésező testülete nem sorolta a védett szellemi kulturális örökségek listájára a csíksomlyói búcsút.
Az erdélyi magyarok megannyi rendezvény, esemény alkalmával ismerkedhettek Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök életével, munkásságával. A magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága 2016-ot a 120 éve született püspök emlékévévé nyilvánította. Az 1980-ban elhunyt Márton Áron hamvait szeptember végén kőszarkofágba helyezték a gyulafehérvári érseki székesegyházban, hogy a hívek könnyebben imádkozhassanak sírjánál a boldoggá, majd szentté avatásáért. A püspök mindenféle elnyomással szembeni következetes kiállása a 21. század elején is példamutató lehet az erdélyi magyarság számára. MTI

Hivatalos: Kelemen Hunor sajtótanácsost váltott
Hivatalossá vált a Krónika értesülése, miszerint Nagy-Debreczeni Hajnal már nem Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosa. Ezeket a teendőket január 4-étől a 23 éves Könczei Árpád látja el.
Lapunk keddi számában közölt, az RMDSZ által finanszírozott portálok háza táján bekövetkezett változásokról szóló cikkünkben számoltunk be arról, hogy információink szerint Nagy-Debreczeni Hajnal lemondott a szövetségi elnöki hivatalban betöltött sajtótanácsosi tisztségről. Amikor az érintettet hétfőn megkértük, erősítse meg vagy cáfolja értesülésünket, a volt televíziós újságíró „hülyeségnek" nevezte az információt. Mindazonáltal hozzátette: majd ha lesz hivatalos tájékoztatás az ügyben, akkor azt a Krónika is megkapja.
Nos, ez a hivatalos megerősítés nem sokat váratott magára. Kedden ugyanis éppen Nagy-Debreczeni Hajnal tájékoztatta arról kör-emailben a magyar sajtót, hogy január 4-étől Kelemen Hunor szövetségi elnök sajtótanácsosa Könczei Árpád lesz. Utóbbiról egyelőre annyit sikerült megtudnunk, hogy 1993-ban született Kézdivásárhelyen, és a Kolozsvárt székelő szövetségi elnöki hivatal munkatársa.
Mint megírtuk, Nagy-Debreczeni Hajnalnak az RMDSZ-elnök mellől történt távozása azzal állhat összefüggésben, hogy a korábbi televíziós újságíróról 2015-ben kiderült: évekig javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová a közszolgálati televíziótól való áthelyezése útján került.
Bár a rádiós állás betöltése az RMDSZ-elnök tudtával – és minden bizonnyal a befolyásának köszönhetően – történt, a nagy port kavart ügy vélhetően kínossá vált Kelemen Hunor számára. A politikus egyébként éppen 2016 szeptemberében vált meg a Kolozsvári Rádiónál 27 éve betöltött állásáról, amelyet 1997-ben történt államtitkári kinevezése óta tartottak fenn számára.
Nagy-Debreczeni Hajnal jelenleg az RMDSZ által működtetett Progress Alapítvány (ez a kiadója a megszüntetés alatt álló Erdélyi Riport, illetve a Maszol.ro portálnak) elnöki tisztségét tölti be, ugyanakkor a Román Közszolgálati Televízió (TVR) igazgatótanácsának a szövetség által delegált tagja.
Rostás Szabolcs
kronika.ro

Aláírásgyűjtés indult az Erdélyi Riport megszüntetése ellen
Aláísgyűjtést indított Demény Péter író, publicista az Erdélyi Riport január elsejei hatállyal történt megszüntetése ellen. A petíció, amelyet eddig 317-en írtak alá, azt szeretné elérni, hogy a Progress Kiadó gondolja át azt a döntését, mely az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezetett. "Ezen az online felületen véleményünk szerint (és minden ellenkező híreszteléssel szemben) kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg. Az ott (be)dolgozó újságírók (Szűcs László, Simon Judit, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Tasnádi-Sáhy Péter, Ady András stb.) minden műfajban alkottak, a glosszától a tudósításig, a riporttól a jegyzetig, az interjútól a tárcáig sok mindent olvashattunk a portálon. Ráadásul az újságírók mindenre figyeltek, a kül- és belpolitikától az irodalomig, a színháztól a menekültkérdésig. Kezdeményezésünknek szociális célja is van. Az erdélyi magyar újságírók nem tartoznak a szakma társadalmilag és gazdaságilag megbecsült rétegéhez. Ha a kiadó megszünteti az Erdélyi Riportot, azzal nemcsak azt üzeni, hogy az erdélyi nyilvánosságnak egyre inkább be kell érnie egy szűkített szemhatárú sajtóval, hanem azt is, hogy az újságírók bármikor (akár karácsony előtt), minden emberi szempont dacára szélnek ereszthetők" - áll a petícióban. Az Erdélyi Riport kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony előtt értesítette a lap szerkesztőségét, hogy 2017. január 1-től anyagi okok miatt határozatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont. Az Erdélyi Riport szerkesztősége ezt december 30-án egy közleményben, hozta nyilvánosságra, amelyben azt is közölték, hogy a szerkesztőség önerőből folytatni szeretné a munkát. A kiadó egyébként szintén január elsejétől megvált az általuk kiadott másik sajtótermék, a maszol.ro a Vélemény rovatának több szerzőjétől is - köztük a rovatvezető Ágoston Hugótól is, akinek levele itt olvasható. (hírszerk.)
Kedves kollégák!
Tudatom veletek, hogy mától nem vagyok a Maszol munkatársa, vezető publicistája, rovatvezetője, miután a Kiadó (a Progress Alapítvány) nem újítja meg a szerződésemet.
December 19-én, hétfőn Debreczeni Hajnal kiadóigazgató (a Maszol impresszumában nem szerepel) telefonon közölte, hogy „köszöni a munkámat”, említett „gazdasági okokat” is; másnap Cseke Péter főszerkesztő elárulta, hogy a döntés már régen megszületett.
Fel voltam rá készülve. Régebben fontolgattam, hogy lemondok, de kezdetben azzal áltattam magam, hogy tudjuk még normálisan működtetni a rovatot, utána pedig elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségtől, az erkölcsi következményektől.
Sajnálom, hogy nem mindig sikerült megvédenem a szerzőimet. Nem szolgál mentségemre a bánásmód: a Vélemény rovat cikkei nem kerülnek fel a Facebookra, minősíthetetlen kommentek, becsületsértő trollkodások jelentek meg és maradtak tendenciózusan az oldalon a jegyzetek alatt, nem egyszer a védekezés lehetősége nélkül. (Alighanem példátlan, hogy egy rovatvezetőt letiltanak a kommenteléstől a saját lapjában. És az is, hogy nincs beleszólása szerzőinek honorálásába.)
Zavartak a fenyegetőzések is, még inkább az, hogy az utóbbi időben már nem csak azt mondták meg, kiről/miről ne írjunk, hanem azt is, hogy milyen megadott politikai témákat kell feldolgozni és hogyan. Ezeket a főszerkesztő által tolmácsolt igényeket olyankor adtam tovább a szerzőknek, amikor nem ellenkeztek a szakmai és erkölcsi megfontolásaimmal. Zavart az is, hogy a rovatot a főszerkesztő feje fölött – a kampányban legalábbis – a kiadóigazgató irányította. Legjobban azonban természetesen az viselt meg, amikor megszerkesztett és közlésre leadott jegyzetek nem jelentek meg, még ha ez nem gyakran fordult is elő.
Nem kell részleteznem, hiszen nálatok jobb tanúim nincsenek, de nyomatékosítom: én magam egyetlen cikket sem vétóztam meg, és mindegyik letiltott anyag esetében jeleztem, hogy amennyire egyetértek a szemléletével, mondanivalójával, annyira nem értek egyet cenzurális leállításával. Ezért is telt a pohár, gyűltek ellenem a panaszok, bár leginkább persze az írásaimat érte kifogás.
Nem csak a lelki szemeimmel láttam, hogy némelyek hajlamosak lennének engem mint rovatvezetőt (is) cenzúrázással vádolni. Aki ilyesmit tesz, akár célzás formájában vagy egy kalap alá véve engem a Kiadóval és a főszerkesztővel, számíthat határozott válaszomra.
Részben azért is folytattam a munkát, mert fontosnak tartottam, hogy a kampány alatt ne okozzunk zavart, ne tereljük el a figyelmet érdekképviseletünk céljairól, tudatosítsuk, hogy a közösség érdekei fontosabbak a belső vitáknál, hatalmi villongásoknál, nemzedéki konfliktusoknál, személyes kicsinyességnél, elvtelenségnél. Két hetet pedig azért vártam ezzel a levéllel, noha eltávolításom már biztos volt, hogy a rovat hátralevő anyagai tudjanak zavartalanul megjelenni, és hogy ne rontsam el az év végi ünnepeinket. Az utóbbi három napban a főszerkesztő és az új vezető publicista, rovatvezető levelei alaposan lecsökkentették tájékoztatóm „hírértékét”, mégis kivártam, időt adva magamnak is a gondolkodásra, tájékozódásra, tisztázó beszélgetésekre.
Kétlem, hogy az RMDSZ-ről írott, gyakran útszéli módon kommentált cikkeink miatt kellett meneszteni minket – korábbi reakciók a legmagasabb szinteken, majd az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány antidemokratikus politikájának, legfőképpen lélekölő gyűlöletkampányának és a sajtóval való bánásmódjának, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata volt az ok. (Ezt illetően egyetértek a bukaresti rádióban elhangzott interjú kijelentéseivel: http://www.bukarestiradio.ro/2016/12/19/a-het-hirei-2016-december-16.)
Máris túl sokat magyaráztam, mindnyájan tudjuk, valójában miről van szó. Szükség esetén egyéb részletekkel, dokumentumokkal, levelekkel is visszatérek, alább elolvashatjátok az üggyel kapcsolatos levélváltást. Először a főszerkesztőnek írtam, december 20-án. Több mint egy hét várakozás után, 28-án tudtam meg, hogy kérésem ellenére levelemet nem továbbította, ezért hivatalos indoklásért a Kiadó igazgatójához fordultam. (És a folyamodványt elküldtem Kelemen Hunor szövetségi elnöknek is.) Válaszában az igazgató megerősítette eltávolításom tényét, de nem indokolta meg, hogy annyi év után miért pont most nem hosszabbítják meg a szerződésemet, miért nem végezheti az alapító főszerkesztő tovább azt a munkát, amelyet eddig végzett, annál a rovatnál, amelyet maga gondolt ki, épített fel, irányított és gondozott.
Bevallom, még mindig irtózom a nyilvánosságtól, de ha elkerülhetetlen, és a velünk történtek (derűs vezetői szóhasználattal: „a publicisták kicserélése”, értitek ugye az utalást a nyilvánosházra...) a sajtóban felszínre kerülnek, biztosítalak, hogy az igazat fogom mondani, persze lehetőség szerint kímélve azokat, akik maguk is csupán végrehajtók, eszközök egy alantas játszmában, amelynek ha bevallott célja nem is, de eredménye mindenképpen az erdélyi magyar nyilvánosság leépítése, teljes kiszolgáltatása.
Leszögezem: kirúgásomat – mert vezető publicistává és rovatvezetővé történt kinevezésem indoklás nélküli visszavonását, lecserélésemet annak tekintem – szakmai és erkölcsi szempontból alaptalannak tartom, politikai indítékú önkényes intézkedésnek egy olyan összefüggésrendszerben, amelynek megértése véleményem szerint meghaladja végrehajtóinak szellemi képességeit és erkölcsi érzékét. (Ezt illetően egyetértek az Erdélyi Riport megszüntetésérőltájékoztató cikkértékelésével, remélem, hogy következtetései alapján minden kollégában tudatosodnak a lehetséges következmények.)
Külön kifejezem a hálámat azoknak a munkatársaknak, akikkel az Új Magyar Szó kezdeteitől együtt csináltuk a rovatot, a maga nemében a legjobbat az erdélyi sajtóban. A folytatás természetesen mindenkinek személyes ügye – szabad emberek vagyunk, szabad lelkiismerettel.
Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-nek vissza kell nyernie belső pluralizmusát, egyensúlyát és függetlenségét, sajtónknak pedig a pártatlanságát és közszolgálatiságát, amit az Új Magyar Szó és a maszol.ro portál Vélemény rovata mindvégig becsülettel érvényesített.
Kívánok mindnyájatoknak boldog, nyugodt új évet!
Barátsággal, köszönettel,
Hugó
Transindex.ro

Az erdélyi magyar sajtónak is vége -Orbán Viktor a határokon túl sem tűri az ellenvéleményt
A budapesti jobboldali kormányzat nem tűri el, hogy akár a határon túlról bírálják.
Magyarországon – pontosabban: Budapesten – még vannak nyomai az ellenzéki sajtónak, különösen az interneten, de a rádiózásban (amely sokkal jelentősebb, mint amennyire a digitális honpolgárok számon tartják) és a tévében ezek a nyomok eltűnőben vannak, a regionális és a helyi médiák pedig a maguk teljes egészében a jobboldali propaganda- és államgépezet kezében vannak. (Az ellenzéki lapok pedig olyan politikailag érdekelt oligarchák kezében, mint Simicska úr és Puch László úr – de azért függetlenek is akadnak.) A bulvármédiák, a sport- és poprádiók stb. is Orbán Viktor úr nézőpontját és világlátását terjesztik, az MTI keretében működő központi (és ingyenes!) hírgyár pedig még az ellenzéki lapokra és portálokra is erősen hat, másutt meg egyáltalán nincs versenytársa. A magukat ellenzékinek tartó olvasóknak fogalmuk sincs, milyen nagy mértékben szól a kormány hangja a fejükben.
Az utódállami magyar kisebbségek helyzete és belső élete Csonka-Magyarországon ismeretlennek tekinthető; a sajtó (minden oldalon!) többnyire csak a hagyományos nacionalista témák (jelképhasználat és effélék) iránt érdeklődik, Romániáról vagy Szerbiáról szólván csak a „magyarellenes” jelző bukkan föl a pavlovi térdreflex szabályszerűségével. Az erdélyi, vajdasági, felvidéki portálokat nagyon kevesen nézik Magyarországon, s a beavatatlanoknak nem is mindig könnyű megérteniük őket. A román, szerb, szlovák nyelvű sajtó meg:terra incognita.
Tudni való, hogy „a határokon túli” magyar nemzetiségek körében az etnikailag harciasnak tekinthető Orbán-rezsim rendkívül népszerű: az antidemokratikus magyarországi rendszerrel szemben csupán meglehetősen apró kisebbség bizalmatlan vagy kritikus, bár ez a kisebbség létezik, és vannak szószólói a nyilvánosság előtt. Ám mind a népszerűség, mind a népszerűtlenség dimenziói mások, mint itt Csonka-Magyarországon. Vannak olyan emberek a kisebbségi magyarok között, akik a Duna TV és/vagy a TV2 politikai világában élnek este, miközben napjaikat a többnemzetiségű, urambocsá multikulturális munkahelyi, egyetemi, politikai környezetben töltik, ahol olyan hatások érik őket, amilyenekről még a magyar nemzetiségi sajtó se számol be – vagy nem is tud róluk. Vannak olyan kisebbségi magyarok, akiknek az „országos” román, szerb, szlovák politikában olyan a véleményük és a magatartásuk, amely logikailag egyáltalán nem fér össze a szűkebb nemzetiségi környezetben ápolt Orbán-kultusszal. Olyan esetek is bőven akadnak, amelyekben valaki – mintegy magánemberként – magyar marad, magyar nyelvű iskolába íratja a gyerekeit, de politikailag kimutatkozott a magyarságból, és egészen más preferenciákat követ,például inkább az „államalkotó” többség médiáiból tájékozódik, és egyre inkább nem magyar nyelvű könyveket olvas (ezt Szlovákiában tovább bonyolítja Prága óriási kulturális húzóereje; nagyon sok szlovákiai magyar diák cseh egyetemeken tanul), politikai elkötelezettségei se magyar nemzetiségi jellegűek.
Erdélyben az RMDSZ (az ottani magyar nemzetiségi egypárt plusz érdekképviselet) és Orbán Viktor magyar miniszterelnök taktikai szövetsége – ami újdonság – az elvárható következményekkel jár. A számtalan erdélyi magyar nemzetiségi intézményt – egyébként helyesen – támogató budapesti kormány láthatólag benyújtotta a számlát: az Orbán-rezsimet akár óvatosan bíráló sajtótermékeket az RMDSZ tulajdonában vagy befolyása alatt álló alapítványok, médiacégek megszüntetik vagy ideológiailag átalakítják.
Az amúgy is nehéz anyagi és logisztikai helyzetben lévőErdélyi Riportnevű portált egyszerűen megszüntették, nagyjából úgy, mint Budapesten aNépszabadságot. De ennél még súlyosabb tény, hogy azÚj Magyar Szóinternetes utóda, a maszol.ro, amely a leglátogatottabb erdélyi magyar portál, a politikai „átállítás” áldozata lett. Egyszeriben elbocsátották a lap alapító főszerkesztőjét, szilveszterig a publicisztikai rovat vezetőjét, Ágoston Hugót – az egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb romániai magyar újságírót –, fölmondtak Gál Máriának, akit Magyarországon kitűnő külpolitikai újságíróként ismernek, továbbá levélben közölték a külső munkatársakkal, közírókkal (majdnem minddel), hogy szolgálataikra többé nem tartanak igényt. Az érintett újságírók internetes közleményeiből kiderül, hogy az ok: a magyarországi rezsim (mindig hangfogós, szerény-józan, nyugodt) bírálata, amely még ezen az óvatos módon is megengedhetetlen. Az utóbbi időben az RMDSZ „sajtósa” a szerkesztőség feje fölött kivett anyagokat a lapból. Más hasonló erőszakos manipulációk is történtek. (A részletes történetet lásd Kettős Mérce blogkétírásában.)
De persze a magyarországi olvasónak nem szabad azt képzelnie, hogy ezek a lapok (pár kivételtől eltekintve) kemény ellenzéki orgánumok voltak; általában követték az RMDSZ „vonalát”, különösen a romániai politikának és a romániai magyar párt manővereinek tekintetében, s óvakodtak tőle, hogy az erdélyi magyar közvéleménnyel szembeszálljanak – ám a szélsőjobboldalivá züllött magyarországi kormánypolitika brutalitásait már nehezen tűrhették. S különösen vigyáztak rá, nehogy a romániai országos (magyar nemzetiségi érdeket csak közvetve érintő) politikában önálló álláspontot foglaljanak el; néhány finom célzástól eltekintve. A „románsággal” szemben leginkább némi „orientalizmus” jellemezte őket: a „balkáni” és „bizánci” furcsaságokkal szembeni fönsőbbséges irónia. Azt azonban nem lehetett sokáig titkolni, hogy Románia, a romániai közélet és nyilvánosság mennyivel szabadabb, sokrétűbb, fesztelenebb, vitaképesebb, konfliktustűrőbb, mint akár a magyarországi, akár az erdélyi magyar megfelelője. De ebből senki nem vont le semmiféle látványos következtetést, holott világos, hogy a román állami tulajdonban álló közszolgálati médiák (és magyar adásaik!) mennyivel pluralistábbak és demokratikusabbak, mint a magyarországi (jobboldali-szélsőjobboldali) vagy RMDSZ-fönnhatóság alatt álló újságok és portálok külön-külön és együtt. (A médiaszerkezet is más: olyan típusú lapból, mint azÉlet és Irodalom, Bukarestben 7 darab található: ismétlem, nem egy, hanem hét.)
Hasonló a helyzet Szerbiában és Szlovákiában is.
Elég paradox, hogy a kisebbségi magyar médiákban a sajtószabadság garanciája a román, szerb, szlovák közszolgálat (aminek persze a román, szerb szlovák állam magyarok iránti közönye a fő magyarázata).
De persze az ottani magyar közvélemény nem nagyon bízik az utódállami közszolgálat – ahogy ott értik: a többségi etnikum befolyása alatt álló állami rádió és tévé – elfogulatlanságában.
Mindenesetre Szerbiában sikerült döntő orbánista befolyást szerezni az egyetlen vajdasági napilap, aMagyar Szószerkesztőségében – interneten vannak ellenzéki próbálkozások, amelyek hatásáról nincsenek megbízható adataim. Romániában pedig egészen különleges helyzet állt elő: a magyarországi kormányzó jobboldalnak sikerült lapokat betiltani vagy megrendszabályozni és cenzúrázni – egy külföldi állam területén!
Ez nemzetközi jogi és külpolitikai téren is aggályos kissé. Arra nem is akarunk gondolni, hogy a román állam mit tart afelől, hogy a részben a román költségvetésből is (közvetve) támogatott romániai médiákat a budapesti Cinege utcából vagy a Miniszterelnökségről (vagy Habony úr albérletéből) cenzúráznak, tiltanak be, irányítanak, netán szerkesztenek.
Ilyesmi még a két világháború között se nagyon sikerült az akkori budapesti kormányoknak, pedig nem sajnálták rá a pénzt; az egyetlen analógia, amelyet ismerünk, a csehszlovákiai német sajtó gleichschaltolása az 1930-as években – ebbe beletartozott a korábban liberálisPrágai Magyar Hírlap„átállítása” is…
Azzal, hogy ártalmatlanná tették a talán legfontosabb, legelterjedtebbországosromániai magyar hírportált – a regionális és helyi (megyei/városi) erdélyi magyar sajtó vagy (1) a Fidesz–KDNP által közvetlenül birtokolt és politikailag ellenőrzött, vagy pedig (2) az ottani mérsékelt (magyar) nacionalista áramlatok által irányított, vagy (3) az „összmagyar” kérdésekben néma változatokban létezik, mindenfajta politikai és világnézeti vitát mellőz, és általában mélyen konzervatív –, az erdélyi magyar politikai tájkép épp olyan lett, mint a magyarországi, csak még rosszabb.
Ennek az a legfontosabb következménye, hogy „magyar szempontból” Kolozsvár és Marosvásárhely és Nagyvárad semmivel se sajátságosabb és eredetibb, mint Zalaegerszeg, Tatabánya vagy Szombathely. Legalábbis nyilvánosan. Aki ismeri egy kicsit az erdélyi magyar szellemi életet, az tudja, hogy ott más is van, mint az orbánista hungarizmus helyi változata – bár szemben Magyarországgal, Erdélyben vannak jelentős alkotók, akik Orbán Viktor miniszterelnök úr hívei; Budapesten kormányhű, ám mégis komolyan vehető írókat és gondolkodókat egyáltalán nem ismerünk. (Pedigvanmagyar konzervatív értelmiség.) Fáj is ez a miniszterelnök úrnak, és rengeteg pénzébe is kerül – ráadásul a legújabb jobboldali irodalmi vezéregyéniséget, Orbán János Dénes tehetségápoló urat, aMagyar Időknevezetű szélsőjobboldali, egyben állami-kormányzati hírharsona rovatvezetőjét is Erdélyből kellett importálni (kitűnő vendéglője van egyébként Kolozsvárt, mindenkinek ajánlom) és sok százmillió tehetségkutatási forinttal megajándékozni. (Ezeket a forintokat a létező magyar irodalomtól vonták el.)
A hatalom azonban Orbán dr. úréké a magyar glóbuson, és a szimbolikus jelentőségű erdélyi térfélen ez a hatalom nem tűri a még oly halk és udvarias feleselést se.
Mi a jó ebben az RMDSZ-nek?
Igaz ugyan, hogy választóinak jelentős része egyben a Fidesz–KDNP választója is (hála a kettős állampolgárságnak – bár az erdélyi magyarok budapesti mozgósítása nem egyértelműen sikeres), ezért a „ballibsi” és „migránssimogató” színben föltüntethető és most kihajított hírlapírókért talán nem sok erdélyi szív dobban meg. Ugyanakkor az RMDSZ teljesen kiszolgáltatja magát a budapesti rezsimnek – miközben lojális és „konstruktív” része a román hatalmi struktúrának is. Ilyen körülmények között el fogja veszíteni az önállóságát, kezdeményezőkészségét, tehát a politikai befolyását. Ez stratégiai tekintetben hiba, a demokratikus erkölcs tekintetében pedig bűn.
„Összmagyar” vonatkozásban pedig az erdélyi nyilvánosság elveszti érdekérvényesítő képességét, az erdélyi kultúra pedig a mindenki másétól különböző sajátszerűségét. Az is baj, hogy Zalaegerszegnek és Tatabányának és Szombathelynek sincs önálló karaktere, de ilyesmire Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad esetében kevesen számítottak. Az erdélyi magyar értelmiség persze majd a hivatalos médiaszerkezeten kívül is valahogy majd megszervezi önmagát, de az RMDSZ-szel folytatott gyöngéd viszonyának alighanem vége. Így is túl sokáig tartott, és a kölcsönös tolerancia záloga – a hallgatás és a mellébeszélés – már nem áll, mert nem állhatfönn.
Egyelőre azonban nincs olyan gazdaságilag és politikailag önálló része a Duna-medencei magyar életnek, amelyben ne Orbán miniszterelnök úr hatalma lenne a döntőbíró. Kikerülni már nem lehet. Szembeszállni vele azonban még mindig lehetséges.
Tamás Gáspár Miklós
hvg.hu

Két muzeális értékű könyv
500 éves a reformáció
Az alábbiakban két olyan muzeális értékű könyvet mutatunk be, amelyek a Gecse utcai (kistemplomi) gyülekezet megőrzésében vannak, ám a tíz marosvásárhelyi református gyülekezet közös kincsét és büszkeségét jelentik.
Az Öreg Graduál (1636)
Graduálnak nevezzük azokat a protestáns énekgyűjteményeket, amelyek a lelkész, a kántor és a kórus által énekelt gregorián szertartási énekeket tartalmazzák. Tehát nem a mai gyülekezeti énekeskönyveinkhez hasonló, hanem szertartási énekeskönyvek, melynek helye általában a templom központi részén elhelyezett, a kántor által használt pulpitus, az úgynevezett éneklőszék volt (amilyen a Vártemplomban is megőrződött). A protestáns gyülekezetekben a 18. századig énekelték ezeket a magyar gregorián szertartási énekeket, míg aztán a református egyházban addig nem használt orgona a 18. század második felétől megváltoztatta a gyülekezeti éneklést, és a graduálok használaton kívül kerültek. A kalotaszegiBánffyhunyadé az egyetlen olyan református gyülekezet, ahol a mai napig éneklik a nagypénteki passiót: az Öreg Graduál Máté passiójának egy rövidített változatát.
A reformációt követően a magyar nyelvű graduálok többnyire kéziratos formában terjedtek. A sorozatos másolás azonban az énekanyag megromlásához vezetett, ezért az Öreg Graduál előszavában a következőket olvassuk: „egyik exemplárból másokba való sokszori által meg által írattatások miatt közéjük sok tapasztalható fogyatkozások elegyedtek, az exemplárok is egymással sokban nem egyeztek, mert az énekek egyben sokkal többek s különbek voltak, mint másban.” Ezeket a hibákat szerette volna kiküszöbölni az a graduál, amit Keserűi Dajka János püspök és Geleji Katona István udvari lelkész „iminnen-amonnan bekéretett graduálokból” állított össze, Bethlen Gábor támogatásával, hogy az mintagraduálként szolgáljon.
Ennek a kéziratos graduálnak a kiegészítését és sajtó alá rendezését Geleji Katona István immár püspökként fejezte be. Kinyomtatására 1632–36 között került sor a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában, I. Rákóczi György fejedelem bőkezű támogatásával, aki szívügyének tekintette a könyv megjelentetését. A közel nyolcszáz oldalas graduál két részből áll: az elsőben az egyházi év ünnepeinek énekei, a másodikban zsoltárok és más énekek találhatók, nem öt-, hanem négyvonalas kottákkal.
A graduál létrejöttét az előszó így foglalja össze: 
„KESERŰI DAJKA JÁNOSNAK
ÉS
GELEJI KATONA ISTVÁNNAK, 
ERDÉLY ORSZÁGÁBAN LEVŐ MAGYAR 
Keresztyén Reformata Ecclesiáknak 
Püspökinek, és az GYULA-
FEIRVARINAK Lelki Pásztorinak 
fáradtságos munkájok által.
És elsőben... BETHLEN GÁBOR Fejedelem Urunknak... gondviseléséből ez itt való 
FEIRVARI Ecclesiabéli szolgálatra kézzel, nagy öreg bötükkel le íratott. S-most immár... RÁKÓCI GYÖRGY Fejedelmünknek keresztyéni szorgalmatoskodásából,... még az írottnál is sokkal tellyessebben 
és tisztábban ki nyomtattatott. 
GYULA FEIR-VARATT 
MDCXXXVI. ESZTENDŐBEN”
Rákóczi Györgynek a graduállal kapcsolatos ügybuzgalmát tanúsítja az is, hogy a kétszáz példányban kinyomtatott graduál minden egyes példányát a fejedelem aláírta, beírta jelmondatát (Non est currentis, neque volentis, sed miserentis Dei – Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. – Róm 9,16) és azt, hogy melyik gyülekezetnek szánták (pl.: Maros vasarheli ecclesiaje). 
Az Öreg Graduál kétszáz példányából huszonegy maradt fenn: tizenöt darab könyvtárakban, a többi gyülekezetek tulajdonában. A mi graduálunk az egyik legteljesebb és legjobb állapotban megőrzött példány. Jelenlegi kötése Szentgyörgyi Mihály compactor (könyvkötő) munkája 1710-ből. A kötést díszítő ezüst köldökvereteket, sarkokat és kapcsokat Lakatos Jeremiás helybeli ötvös készítette 1637-ben – tehát minden bizonnyal a graduál első kötéséről származnak. A kötet üres lapjai több latin és magyar nyelvű kéziratos bejegyzést (köztük a Vártemplom és a Kistemplom kántorainak névsorát) tartalmaznak. Ezek közül az előzéklapra lejegyzett, az 1710-es újrakötés alkalmával írt versből idézünk:
Dállayi György Deák már sokat énekölt
Ebbül, mellyért gyakrann jó Reggel föl-is költ,
Cantori Tisztibenn sok jó idő is tölt
Mostis megh szolgállja VÁROS mit réá költ.
Tiéd légyen míg élsz a szép CANTORIA’.
Tenéked ajánlja szent CURATORIA.
Torkodis ne légyen rekedező soha
Mígh élsz. Holtod utánn Menybenn a KORONA.
A Váradi Biblia (1660–1661)
A Váradi Biblia a harmadik olyan bibliakiadásunk, amely azzal a céllal készült, hogy a Károli Gáspár által készített fordítás revíziója legyen. A Köleséri Sámuelnagyváradi teológiaprofesszor által javított és lapszéli jegyzetekkel ellátott szöveg kiadásának előkészületei I. Rákóczi György fejedelem támogatásával kezdődhettek el. A kiadás költségeit, Rákóczi mellett, Rhédey Ferenc és Barcsay Ákos fejedelmek, Gyulay Ferenc váradi kapitány és főleg Bethlen István viselték (végrendeletében ezer tallért hagyott e célra).
Nagyváradon, Szenci Kertész Ábrahám nyomdájában kezdték meg a nyomtatást 1657-ben, tízezer példányban. Az Újszövetség nyomtatása 1660-ra el is készült. A munkát azonban 1660-ban félbeszakította Ali pasa seregének ostroma. A 45.000 főből álló török sereg július 14-én vette ostrom alá a 850 fő által védett várat. Augusztus 27-én (46 napos ostrom után) az árulással is gyengített, reménytelen helyzetben levő vár védői kapituláltak. A vár feladásának egyik feltétele az volt, hogy a Biblia már kinyomtatott példányait, a nyomtatáshoz szükséges papírt és a nyomdai felszerelést a törökök épségben kiengedik a várból: „Az oskolához, szent egyházhoz tartozó minden dolgok, könyvek, minden eszközök (mellyeken typographia s a végeződésben levő bibliai exemplárok, ahoz tartozó sok tallér érő papiros... értetnek vala...) kezekhez adatván szabadosan birassanak.” 
A törökök állták szavukat, és a feladott várat prédáló janicsárok ellen is őrséggel védték a nyomdát. Augusztus 29-ének hajnalán a török lovasság kettős sorfala által biztosított védők kivonultak a várból. A súlyos veszteségek dacára is több tízezer fős török sereg döbbenten nézte a várból kivonuló, nőkön és gyermekeken kívül alig háromszáz maradék várvédőt.
A Biblia kinyomtatott és szekerekre rakott példányai közül a Debrecenbe küldött négyezer példány odaveszett. Kolozsvárra hatezer példány érkezett meg, és ott, az újonnan felállított nyomdában fejezték be a nyomtatást 1661-ben. A hatezer Biblia néhány év alatt elfogyott, noha az ára magas volt: 10-12 forint (két ökör ára). 
A Váradi Biblia előszavában Szenci Kertész Ábrahám a következőket írta: „Arra kellene minden szent buzgósággal igyekeznünk, hogy mentül tisztább és hibátlanabb Biblia jönne szemünk eleibe és forgana kezűnkben, tudván hogy ez egy kiváltképpen való fegyverünk minden mi lelki ellenségeink ellen”. 
A nemes szándék – hála a tudós professzornak és a kiváló, tudományosan is képzett nyomdásznak, a bőkezű patrónusoknak és a vár hős védőinek – megvalósulhatott. A Váradi Biblia azóta is az egyik legmagasabb teológiai, nyelvi és nyomdai minőséget képviselő bibliakiadásunk.
A Váradi Bibliának mintegy kétszáz példánya maradt fenn gyülekezetek, könyvtárak és magánszemélyek tulajdonában. A mi példányunk aranyozott ezüst kapcsokkal ellátott, fatáblás, aranyozott bőrkötése 1764-ben készült Kolozsváron. 
Lakatos Péter lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulok
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

A rádióba tart az RMDSZ távozó ügyvezető elnöke
A Krónika értesülései szerint a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségéhez tart az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségéről lemondó Kovács Péter. Úgy tudjuk, a politikus döntésének oka a szövetség csúcsvezetőségében fennálló személyi ellentétekben keresendő.
Megválik az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségétől Kovács Péter, aki egyúttal az alakulatból is távozik. Váratlan döntését a politikus szerdán, aTransindex hírportálnak adott interjúban hozta nyilvánosságra, közölve: lemondását aznap iktatja az RMDSZ-nél.
„Minden embernek joga van váltani. Még a politikusoknak is. Nem tudom elfogadni azt az érvelést, hogy aki egyszer belevágott a politikába, az meg van bélyegezve, más feladatot nem végezhet, onnan kell nyugdíjba menjen" – jelentette ki a portálnak a 42 éves politikus, aki 1999-ben kezdett dolgozni az ügyvezető elnökség struktúrájának legalsó szintjén, majd végigjárta a ranglétrát. Kovács elmondta, az azóta eltelt 18 év alatt rengeteg tapasztalatot és tudást szerzett, volt része sikerekben és kudarcokban, barátokat és ellenfeleket egyaránt szerzett, és az utolsó hat évre a legbüszkébb, amikor az „első vonalban", Kelemen Hunor jobbján dolgozhatott.
Távozása okairól az ügyvezető elnök csupán annyit mondott, hogy voltak személyes ellentétek az RMDSZ-ben, ami ennyi idő alatt óhatatlanul összegyűl, és voltak olyan döntések, amelyekkel nem feltétlenül értett egyet, részletekbe azonban nem bocsátkozott. A Transindex kérdésére, hogy hol folytatja pályafutását, Kovács közölte: visszatér „első szerelméhez", a médiához, ifjú korában ugyanis erre készült, bővebben azonban nem beszélt a terveiről.
A Krónika úgy tudja, az RMDSZ egykori második embere a Kolozsvári Rádió frissen megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségét készül átvenni. Mint ismert, a magyar szerkesztőség irányításával együtt járó poszt azután üresedett meg, hogy a tavaly októberben kinevezett Szentannai Ágota a budapestiRomán Kulturális Intézethez igazolt át. A fluktuáció egyáltalán nem kedvezett a szerkesztőségnek, amely novembertől a korábbihoz képest karcsúbb állománnyal volt kénytelen áttérni az egész napos sugárzásra.
És hogy mi köze a kolozsváriBabeș-Bolyai Tudományegyetem politikatudományok szakán diplomázott, majd a bukarestiCarol I. Nemzetvédelmi Egyetem Nemzetvédelmi Kollégiumának posztgraduális továbbképzésén részt vett Kovács Péternek a sajtóhoz? Annyi, hogy 1997-1998-ban éppen a kolozsvári területi rádióstúdiónál dolgozott szerkesztőként (ifjúsági műsorokban), 1999-ben pedig sajtóelőadóként kezdte az RMDSZ sajtóirodájánál.
Lapunk információi szerint Kovácsnak az ügyvezető elnöki posztról való – hónapok óta tervezett – távozása mögött belső személyi ellentétek lapulnak. Több forrásból is úgy értesültünk, hogy a szövetség második embere a Nagy Zoltánnal, Kelemen Hunor elnök kabinetigazgatójával – valamint utóbbi feleségével, a sajtótanácsosi tisztségről frissen lemondott Nagy-Debreczeni Hajnallal – régóta fennálló nézeteltérései miatt döntött úgy, hogy nem folytatja tovább az alakulatban. A hatalmi harcot már csak azért is volt nehéz csillapítani, hogy a szövetségi elnök bizalmasának számító Nagy egyúttal ügyvezető alelnöki tisztséget is betöltött az RMDSZ-nél, vagyis Kovács közvetlen beosztottja volt.
Kovács Péter egyébként nyolc évig töltött be alelnöki tisztséget a kolozsvári ügyvezető elnökségen, 2011-ben pedig – Kelemen Hunor megválasztása után nem sokkal, az elnök javaslatára – megkapta a frissen létesült főtitkári posztot, amelyet 2015-től „visszakereszteltek" ügyvezető elnökségre. Az RMDSZ „ fő megmondóemberének" számító politikus államtitkári rangban irányította az Országos Ifjúsági Hatóságot is, emellett 2003-2007 között a Communitas Alapítvány igazgatója volt. A 2009 óta rendezett választásokon az RMDSZ kampányfőnökeként is tevékenykedett.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Lemondott Pákai Enikő, a kolozsvári magyar tévéadás főszerkesztője
Lemondott főszerkesztői tisztségéről Pákai Enikő, aki a közszolgálati televízió (TVR) kolozsvári területi stúdiójának magyar adását vezette –adta hírül szerdán a Szabadság.
A kolozsvári napilap szerint a Román Televíziótársaság által működtetett területi stúdióknál december végén lejárt a vezető beosztású személyek szerződése, vezérigazgatói döntéssel azonban minden főszerkesztő mandátumát meghosszabbították újabb három hónapra.
Pákai a napilapnak elmondta, nem vállalja tovább a magyar szerkesztőség vezetését. Ezzel egy időben lemondott a román nyelvű adás főszerkesztője, Adrian Rozenberg is. Azzal indokolták lépésüket, hogy a stúdióban elmérgesedett a helyzet, és nem tudnak együttműködni a területi stúdió vezetőségével. Pákai Enikőt szerda estig nem tudtuk elérni.
Krónika (Kolozsvár)

Életképek
2016-ban jelent meg Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyve. 
A rendkívül szép kivitelezésű kötet címzettje Jancsó Miklós, színész, egyetemi oktató, író. „Édes gyermekem, régi tervem, hogy leírom neked mindazt, amit az én drága szüleimről s azok családjáról tudok, hogy maradjon meg legalább ennyi róluk a te emlékedben…. Az élet határán visszafelé fordul az ember, azok felé, akiknek az életét köszönheti, akiket szeretett, ha mindnyájukat nem ismerte is, de a róluk szóló mozaikszerű történetek tovább élnek a családban”. A kézirat gondozói H. Szabó Gyula és Székely Melinda. A szerző az írását nem kiadási szándékkal írta. A kézirat gondozói adták a címet és az alcímet-Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról. Az Emlékirat című könyv a korabeli polgári család életébe nyújt betekintést. Az olvasó képet alkothat Kuncz Aladár életpályájának alakulásáról is. Kuncz Aladár (1885, Arad- 1931, Budapest) író, szerkesztő, műfordító, kritikus. Ugyanakkor a szerző rendkívül fortélyosan felvázolja a hajdani, mára már letűnt életvitelt. (Hol van oly bő gyermekáldás?) Mindenki mindenikről jóformán mindent tud. Ennek megfelelően a családok belső élete nyitott. Feltár egy olyan kort, mely ma már jóformán ismeretlen. Többek között ennek is köszönhető mondanivalójának értéke.
A könyvről
A kézirat első része a szerző gyermekkori élményeiről szól. Bele kerültek a történetbe levelek, családi napló részletei, vendégszöveg, a sajtóban megjelent anyag is. Több, mint száz személyről van szó, egyeseket becenevénemlíti. A kézirat fontos része a Kuncz Aladár és a szerzőközti levélváltás anyaga. Kuncz Aladár különböző alkalmakkor írt levelet, például mikor ösztöndíjasként Párizsban volt, vagy fogsága idején. Érdekességként megjegyezhető, hogy franciául leveleztek. A kötet Függelék című fejezetében értékes információk olvashatók a kézirat kiadásáról, a kéziratbanidézett Máthé-Szabó Magdához írt francia nyelvű levelek keltezési sorrendjéről is. A rokoni kapcsolatok áttekintését segíti a leszármazási tábla. A kézirat gondozói a szerkesztés folyamatába nyújtottak betekintést. „A szöveg digitális változata az Országos Széchenyi Könyvtárban letétbe helyezett gépirat alapján készült… Kétféle jegyzetelést alkalmaztunk, csillaggal jelöltük a szerző, illetve a címzett, Jancsó Miklós jegyzeteit, a gondozókét számoztuk. A francia nyelvű levelekben csak az az ékezet-és vonzathibákat javítottuk ki, meghagyva az esetleges sutaságokat, magyarosságokat.” A levélrészleteket a szerző fordította. Mondhatni kevés a képanyag. A fényképeket Jancsó Miklós bocsátotta a szerkesztők rendelkezésére, a 2016-s felvételeket H. Szabó Gyula készítette.A könyv 126 oldal, 20×14 cm. A borító Matei László munkája.Az Emlékirat a múlt történelmének hiteles tanúja.
Kuncz Aladár-kép
Az emlékiratszerző önmagáról, az általa átélt eseményekről, az emberi kapcsolatokról ír.Jellegzetessége a szubjektív rálátás. Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda szubjektív látásmódján keresztül ismerhetjük meg Kuncz Aladár életpályájának eddig kevésbé ismert vonatkozásait, életének kolozsvári színhelyeiről kaphatunk képet.A könyv kolozsvári bemutatóján Jancsó Miklós elmondta, hogy édesanyjának szívügye volt a Kuncz hagyaték. A Kuncz hagyaték egy része Budapesten, az Országos Széchenyi könyvtárban van, a másik része a Jancsó család tulajdonában.A szerző folyamatosan rendezte az emlékiratot. Ő maga gépelte. Az írásából kiderül, emlékeiben hogyan élt Kuncz Aladár egyénisége.„Dadi társaságbeli lény volt. Szeretett színházba, hangversenyekre, vacsorákra, uzsonnákra, táncmulatságokra, kávéházba járni. Mégis felírta a Görögtemplom utcai kert filagóriájának falára:” Ha egyedül vagyok, szeretnék néha társaságba menni. Ha társaságban vagyok, mindig szeretnék egyedül lenni.… És a nagy, barna, jóságos szemeivel, szerető érdeklődéssel figyelt mindenkit és mindent. De érezte, és bizonyos fokig élvezte, hogy őt figyelik.”  Idéz más szerzőknek Kuncz Aladárral kapcsolatos véleményét is. Dadi munkamódszerét a következőképp jellemzi Trócsányi: „Kuncz Aladár a könnyen tanuló, és dolgozó típushoz tartozott.” A kolozsvári piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1903-1907 között Budapesti Egyetem magyar-latin szakos hallgatója, az Eötvös József Collegium tagja. Nagyrabecsült tanára Riedl Frigyes volt. Doktori értekezését Toldy Ferencről írta. Budapesten főgimnáziumi tanárként dolgozik. Az Emlékiratban idézi PomogátsBéla: Kuncz Aladárról szóló monográfiából: „Dadi hivatást látott a munkájában, latint és magyart tanított, emellett iskolai kirándulásokat szervezett, az ifjúsági könyvtárat, a diákok franciakörét ő irányítja, előadásokat tart, ünnepségeket rendez. Közben részt vesz a haladótanárok, a radikálisok és az új irodalommozgalmaiban. Pedagógiai tárgyú írásai felvilágosultságról és radikalizmusról vallanak.”1909-1914 között a Nyugat munkatársa. „Pomogáts rámutat Dadi kapcsolatára a Nyugattal. „Kuncz filológusnak, kritikusnak, írónak készül, az eddig elmondottak már sejtetik, hogy az új magyar irodalom soraiban találja meg otthonát.” Nagy érdeklődést tanúsított a francia irodalom és kultúra iránt. Többször volt Párizsban. 1912-13-ban tanulmányi szabadságot és ösztöndíjat kap.14 hónapot tölt Párizsban, találkozik barátaival, francia ismerőseivel. Az első világháború kitörése Franciaországban érte. Mint ellenséges ország állampolgárát internálják egy franciaországi faluba, így lett a Noirmoutier, illetve az Ile d’ Yeu foglya. Mindezekről a történtekről az apjához, Kuncz Elekhez írott levelekből kaphatunk képet.1923-ban Kolozsváron telepedik le.A fogság élményeit a Fekete kolostor című remekművében, dokumentumértékű emlékiratában örökítette meg. 1931 márciusában kezdődött a betegsége.„Betegsége alatt javította Dadi a Fekete kolostor kefelenyomatát- idézi Marosi Ildikót, aki a Helikon levelesládája című könyvében közli Kovács Laciné visszaemlékezését. „Kovács Laciné szerint Dadi nálunk gépelte a Fekete kolostort, s amikor befejezett egy részt, bejött a másik szobából, és felolvasta nekünk. Dadi kézzel írta a könyvét, gépelni nem is tudott, ennél az íróasztalnál írta, amelynél én most ezeket a visszaemlékezéseket gépelem.A kézirat, amit annak idején Dédi bácsinak elküldtem, jóformán javítás nélküli.”Kuncz Aladárt sokan meglátogatták betegsége alatt. „Barátai, írótársai, a rokonok szeretettel vették körül. Babits, Kosztolányi, Móricz a Fekete kolostorról írottakat kefelenyomatban az ágyánál olvasták fel, meg akarták szerezni neki ezt az utolsó örömet, siettek, mert nem tudták, lesz-e már ideje, hogy meghallgassa.”
Érdemes elolvasni Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyvét, amely rendkívül érdekes és olvasmányos. Filológiai szempontból is értékes, mivel kutatás tárgyát is képezheti.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Elhunyt Fátyol Tibor
Életének 82. évében Győrbenjanuár 5-én elhunyt Fátyol Tibor zeneszerző, az erdélyi magyar zenei élet jelentős alakja. 
Fátyol Tibor zenész család sarjaként született Kolozsváron 1935. október 9-én. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát zeneszerzés-karmesteri szakon. 1959-től a Ciocârlia román népi együttes folkloristája és zenei vezetője, 1978-tól a Maros Művészegyüttes művészeti titkára volt. Balettek, szimfonikus művek, kamarazenék, valamint színpadi zenék és népdalfeldolgozások szerzője. Megannyi magyar és román költő verseit zenésítette meg, Lászlóffy Aladár verseire dramatikus oratóriumot, Lászlóffy és Szilágyi Domokos verseire a capella kantátát szerzett. Magyarul és románul is közölt kritikákat, zenei tárgyú írásokat a romániai kulturális sajtóban. 1988 és 1992 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanított, 1989 után a Szatmárnémeti Filharmónia igazgatója volt. 1993-ban Magyarországra költözött, és visszavonult a közéletből.
[Gyászjelentés Népújság (Marosvásárhely),2017. január 12.]
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák (3.)
Odaállok a sor végére, előttem-mellettem egy ötven körüli munkásasszony. Hallgatunk egy darabig, de két-három percnél nem bírja tovább. Felém fordul, a szemembe néz, és kérdez valamit, mindegy, mit, fő, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
Például: „Nem tudja, hoztak tegnap kolbászt?” Erre aztán én akár igennel, akár nemmel felelek, az neki teljesen mindegy, mert ő már el tudja kezdeni a magáét: „Úgy gondoltam, beállok már én is ide, hátha kifogunk valamit, egy kis kolbász, az nagyon jó lenne, mert az uram azt nagyon szereti, tudja, úgy megsütve, egy kis tört paszullyal mellé, fokhagymával, úgy szokta meg az anyjánál, aki most nálam lakik, mert apósom meghalt tavaly, Isten nyugtassa, szerencsétlenség érte, aztán most minálunk lakik az anyósom is, de baj van a gyomrával, ilyesmit, mint kolbász, nemigen bír enni, neki is kellene főzzek valamit, de sosincs megelégedve vele, ha így csinálom, az a baj, ha úgy, akkor azért nem jó, nem is tudom, mit tudjak vele csinálni, tegnap is mondom neki, hogy …” – és így tovább, csak azért nem a végtelenségig, mert közben mégiscsak elérünk az ajtóig, ahol kiderül, hogy a kolbász elfogyott, mehetünk haza. Ezek az emberek mégsem álltak itt hiába: kiöntötték a szívüket, holnap már könnyebben viselik a bajokat. S ha megint nehéz lesz a lelkük, megint eljönnek, a sor meglesz a jövő héten is, és akkor is akad majd valaki, aki meghallgassa őket.
A legcsodálatosabb éppen ez: hogy mindig van türelmes hallgató. S ha az ember őt figyeli, látni lehet, hogy csakugyan odafigyel, látszik az arcán, hogy érdekli a másik ember baja, sőt át is érzi. Időnként bólogat, megjegyzést tesz. Másutt az ilyesmit már tanítani kell. Ezek az emberek még tudják maguktól.
Lehet, hogy a másik ember meghallgatása nem is önálló része ennek a kultúrának, hanem beletartozik abba az általános érvényű, íratlan, de annál szigorúbb törvénybe, hogy segítségkérést semmilyen körülmények között sem szabad visszautasítani. A nagy segíteni akarás olykor egészen megmosolyogtató, a kívülálló számára nem kis bosszúságot okozó formákat is ölthet. Bukarestbe érkező erdélyi ismerőseim számára az utóbbi években az volt az első tanácsom, hogy ha valahová el akarnak jutni, és nem ismerik az utat, három ember egybehangzó véleménye alapján szabad csak elindulni, mert különben egész nap bolyonghatnak a különböző jó tanácsok labirintusában. A bukaresti ember ugyanis egyszerűen restelli bevallani, hogy halvány fogalma sincs, merre lehet az a bizonyos utca, ahová a kérdező el szeretne jutni, de hogy meg ne sértse („Nehogy azt higgye, hogy nem akarok rajta segíteni!”), inkább eligazítja valamerre, ötvenszázalékos eséllyel fordított irányba. Mentségére legyen mondva, nagyon messzire sohasem küldi. Például olyat sohasem mond, hogy szálljunk fel erre meg erre a villamosra, menjünk el a végállomásig, ott szálljunk át egy autóbuszra, s úgy menjünk tovább. Nem. A szokásos formula ez: „Üljön fel itt akármelyik trolira, menjen vele három megállót, és ott még kérdezze meg!” Aki tudja, hogy ez mit jelent, természetesen felé sem megy a trolinak, hanem tovább érdeklődik, de aki nem érti, utazgathat így reggeltől estig, s aztán elátkozza még a napot is, amikor Bukarestbe tette a lábát.
1989. december 22-én este az egész Európa szorongva, döbbenten és csodálattal nézte a Televízió épülete köré gyűlt embereket, és levonta magának a konklúziót, hogy íme, ezek az emberek mindenre el vannak szánva, ezek a kommunizmust nem tűrhetik tovább, inkább ott halnak meg, de haza nem mennek. Volt ebben valami, persze, de a jelenség teljes megértéséhez ismerni kell ezeket az embereket. Az történt ugyanis, hogy délután öt óra körül a tévébemondó kétségbeesve fordult a lakossághoz: „Emberek, jöjjetek a segítségünkre, kétezer felfegyverzett terrorista közeledik a Televízióhoz, el akarják foglalni, nagy bajban vagyunk! Segítsetek!” Mire a bukaresti ember felállt a készülék elől, vette a kabátját, kezébe egy lécdarabot, s már indult is. Segítséget kértek – nem lehet otthon maradni. Hogy ott lőni fognak? Senki sem kerülheti el a sorsát. Ha úgy volt elrendelve, úgyis meghalunk, ha meg nem, akkor úgysem árthat a golyó.A segítségkérés az ügyintézésben is csodát művelhet. Az erdélyi, aki járatlan a bukaresti életszabályokban, általában úgy próbál ügyet intézni, ahogy azt otthon megszokta: átad egy halom papírt a hivatalban, precízen elmondja, mire van szüksége, és csak csodálkozik, mikor azt hallja: „Hát uram, ezt nagyon nehéz lesz elintézni. A főnök nincs itt, nem tudom, mikor jön, nem tudom, kihez vigyem, nem tudom, kinek adjam” – és egyáltalán: nem tudok semmit, és különben is, mi közöm nekem ehhez az egészhez? S ha erre a gyanútlan jámbor a hivatali kötelességre mer hivatkozni (mert, ugye, otthon az szent dolog!), akkor holtbiztos, hogy minden elveszett. Mert akkor hirtelen felcsattan a hivatalnok, akár férfi, akár nő, és már kiabál is, mégpedig a számára elérhető legmagasabb hangfekvésben: „Hol képzeli magát, uram? Azért jött ide hozzám, hogy kioktasson engem, mi az én kötelességem? Hát nem tudom én, mi az én kötelességem? Nézzünk oda! Na, viszontlátásra, befejeztük!”
A bukaresti ember ugyanis talán semmit nem utál jobban, mint azt a szót, hogy kötelesség. És ez teljesen érthető ebben a kultúrában. Hiszen a kötelesség személytelen, formális viszony, a bukaresti ember pedig nem szeret, nem tud, és nem is akar ilyen relációban mozogni. Ahhoz, hogy boldogulni lehessen vele, először személyessé kell tenni számára a problémát, úgy, hogy érezze, ez a dolog neki valahogyan személyét érintő ügyévé vált. Ennek legegyszerűbb módja, hogy az ember segítséget kér tőle: nem a hivatalnoktól, hanem az embertől. Például úgy, hogy az ügyintézést ilyenformán kezdjük: „Drága asszonyom, van nekem egy nagy problémám. Tudom, hogy nem könnyű megoldani, de Maga talán tud rajtam segíteni.” Erre a válasz már ilyesmi: „Mondja, miről van szó, ha tudok, segítek.” És ettől kezdve sínen a dolog. A probléma személyessé tételének más módjai is vannak. Egy külföldi szappan, egy tábla csokoládé, egy akármilyen „kis figyelmesség” („o mică atenţie”) nagyon jól betölti ugyanezt a szerepet, ha a megfelelő formát is ismerjük hozzá. Nagy tévedés volna ebben mindjárt korrupciót látni. Van persze Bukarestben is korrupció, olykor elképesztő méretekben. De ez nem az. Ez inkább egy gesztus, egy rítus, amelynek szimbolikus értéke jóval nagyobb, mint az ajándék közvetlen használati értéke. Annak jele, hogy én most veled nem mint intézménnyel, hanem mint emberrel szeretnék kapcsolatba lépni. Embertől emberig – „de la om la om”.
P. S.
Lassan egy éve lesz, hogy elkerültem Bukarestből. Néha megkérdik tőlem élcelődve, nem vágyom-e vissza. Meglepődnek, amikor azt válaszolom, hogy olykor igen. De mi hiányzik? Hát az emberek. Persze, persze, ott a román értelmiség színe-java. Elmosolyodom. Hogy is tudhatnám megmagyarázni, hogy nekem azok a rosszul öltözött, tülekedő, sorbanálló, veszekedő, síró-nevető egyszerű emberek hiányoznak inkább?
(Ez a kiegészítés még 1995-ből való. Akkor gondoltam rá először, hogy kötetbe gyűjtöm addigi írásaimat, de aztán félretettem mégis, mert még nem telt el elég idő ahhoz, hogy megfelelő távlatom legyen hozzá. Ehhez az íráshoz azonban megírtam az alább következő folytatást, és ehhez most sincs semmi hozzátennivalóm.)
Úgy gondolom, mindezt nemigen lehetne másképp látnom ma sem. Tartozom azonban vele, hogy kiegészítsem néhány észrevétellel. Csokorba szedett tapasztalataim nagyrészt a ’89 előtti időből valók. 1990 októberében Kolozsvárra költöztünk, azóta nem tudtam közelről és folyamatosan követni, mi történik ezekkel az emberekkel az új körülmények között. Ritkán utazom Bukarestbe, de így is volt alkalmam megfigyelni néhány nem éppen örvendetes változást.Hallottam például egy olyan esetről, szavahihető forrásból, hogy az egyik tízemeletes tömbházban elakadt a lift, és benne rekedt egy ott lakó arab diák. Nosza, összefogtak a lakók, hogy itt a nagy alkalom, addig nem engedjük ki, míg nem fizet 500 dollárt. Elkezdődött az alkudozás, amely öt óra hosszat tartott, miközben – tudván, hogy valami nagy célért történik – a lakók vállalták az áldozatot, zokszó nélkül gyalogoltak a kilencedik-tizedik emeletre, az alkudozásban egy nyugalmazott ügyvéd volt a közvetítő, végül a diáknak sikerült lealkudnia a summát 175 dollárra, és akkor kiszabadították. Csak hüledeztem, amikor ezt hallottam, és arra gondoltam, Istenem, mi lett ezekből a szegény emberekből! Hiszen azelőtt teljesen elképzelhetetlen volt, hogy ilyen helyzetben a segítségnyújtást egyáltalán feltételhez kössék, nemhogy ilyenhez. Más esetek is jelzik, hogy a pénz, a gyors meggazdagodás csábítása mennyire telibe kapta az embereket. Nem hinném, hogy ezen sok csodálnivaló volna, elég csak arra gondolni, hogy miután éveken át csak az üres boltokhoz szoktak hozzá, egyszer csak ott látják a kirakatokban azokat a csudaárukat, amelyeket a tévében, különösen a műholdas műsorokban folyton reklámoznak, és nekik még a megélhetésre is alig futja. A külföldiekről, például az arab diákokról azt hiszik, hogy azoknak dugig a zsebük dollárral, s az irigység ilyen torz viselkedéshez vezet, vagy az olyanokhoz, mint a diáknegyedbeli konfliktusok voltak a román és arab diákok között (amiben azonban egyes arab diákoknak is megvolt a maguk szerepe).Bukaresti ember a külföldiekhez különben is mindig ambivalensen viszonyult: egyrészt volt benne egyfajta tartózkodás, valami lappangó xenofóbia (ami ebben a kultúrában nem dicséretes ugyan, de érthető, hiszen az uralkodó réteg, amely elképzelhetetlen módon szipolyozta ki a föld népét, évszázadokon át idegenekből állt), másrészt meg ugyanakkor nagy csodálattal viseltetett minden iránt, ami külföldi, a rágógumitól a farmernadrágig. E vegyes érzelmek egyesítésére az irigység felel meg a legjobban, hiszen ha valakire irigykedünk, abban benne van annak elismerése is, hogy van rajta, mit irigyelni, de az is, hogy ettől még nem szeretjük őt különösebben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Január 13., a Vallásszabadság ünnepe
Világelsőként az Erdélyi Országgyűlés mondta ki
A Magyar Unitárius Egyház 2017. január 13-án, pénteken a vallásszabadság napján ünnepséget szervez Tordán és Kolozsváron.
A megemlékezés délelőtt 10.30 órakor istentisztelettel kezdődik Tordán. Az unitárius templomban tartandó ünnepi istentiszteleten a szószéki szolgálatot Csécs Márton torockói lelkész végzi. Az ünnepi köszöntőt Balog Zoltán, a magyarországi kormány emberi erőforrások minisztere tartja. Az ünnepi műsor keretében fellép a kolozsvári Flauto Dolce. A 2000-ben alakult régizene együttes a színes, soknemzetiségű Erdély 17-18. századi zenéjét bemutató műsorral lép fel korabeli hangszereken, Majó Zoltán művészeti vezető irányításával. Az ünnepi istentiszteletet követően sor kerül Körösfői-Kriesch Aladár Az 1568-iki tordai országgyűlés című festményének megtekintésére a tordai múzeumban.
Este 18 órától Kolozsváron, a belvárosi unitárius templomban ünnepi istentisztelettel folytatódik a megemlékezés. A szószéki szolgálatot Mezei Csaba, Kolozsvár-Íriszi Unitárius Egyházközség lelkésze végzi. A köszöntések után fellép a Flauto Dolce együttes, valamint a János Zsigmond Unitárius KollégiumPéterffy Gyula kórusaErcsey-Ravasz Ferenc vezetésével. Az eseményt 19.30 órától állófogadás zárja.
A Magyar Unitárius Egyház Zsinata tizenöt évvel ezelőtt január 13-át egyházi ünneppé, a vallásszabadság napjává nyilvánította. Az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház az 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozatától kezdődően számítja létét. Az erdélyi rendek 1568-ban törvénybe iktatták – a világon addig sehol nem ismert mértékben – a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot: „... a prédikátorok minden helyen az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse az ő lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, kinek tanítása neki tetszik. Ezért senki a szuperintendensek közül, se mások a prédikátorokat ne bánthassák, ne szidalmaztassék senki a vallásért senkitől, az előbbi constitutio szerint, és nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításáért bárkit is fogsággal, vagy helyéből megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, ez hallásból lészen, mely hallás Isten igéje által van” – tájékoztatta lapunkat Márkó László, a Magyar Unitárius Egyház sajtóreferense.
Nyugati Jelen (Arad)

Recenzió - Látlelet az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről
Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség
Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és a 2011. romániai népszámlások tükrében
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem gondozásában jelent meg Veres Valér szociológus Erdély népességszerkezetét és főbb demográfiai folyamatait az 1992 és 2011 közötti romániai népszámlálások alapján elemző kötete.
/Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi romániai népszámlálások tükrében. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó,  2015, 263. p./
Demográfia, de miért is?
A népszámlálás előzetes eredményeit Kiss Tamás és Barna Gergő korábban már közétették[1], de ez nem teszi fölöslegessé a végleges eredmények újabb szakszerű, a tágabb kontextust is szem előtt tartó munka elkészítését. A népszámlálás végleges adataival a szerző az előzetes adatközlésekhez képest új szempontok alapján vizsgálhatta Románia és azon belül a magyarság demográfiai helyzetét.[2] Ez adja az ismertetendő kötet aktualitását. A jelenlegi erdélyi magyarság demográfiai helyzetének megértése nélkül nem tudunk egy sor más, például etnoszociális, oktatási, gazdasági, politikai vagy más társadalmi problémát sem megérteni, sem helyesen értelmezni. Veres Valér a népességszám változását (nemzetiség és anyanyelv tekintetében), szerkezeti rétegződését (korszerkezet, iskolázottság, foglalkoztatottság), természetes népmozgalmát (születés, halálozás, termékenység stb.), családi állapotát, illetve a magyarságot érintő migrációs folyamatokat a romániai keretbe ágyazva vizsgálja. A nemzetiség adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi.
Egy „félre síklott” népszámlálás
A könyv elején a szerző rávilágít a 2011. évi népszámlálás sajátosságaira. Ez volt Románia első Európai Uniós követelmények szerint végrehajtott népességösszeírása. Az Eurostat ajánlása alapján az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem számították be az ország állandó népességébe. Ugyanakkor az egész módszertant és az eredményeket elbizonytalanítja, hogy a stabil népességszámot utólag 1 183 000 fővel megnövelték.[3] Románia népességét ez alapján 20 121 541 főben határozták meg. De ebből csak 18 884 800 fő esetében ismert a nemzetiségi és a vallási hovatartozás, valamint az anyanyelv. Ez egyfelől annak a következménye, hogy az említett három adat közlése önkéntes bevallás alapján történt, másfelől, hogy a népszámlálás során összeírt közzel 1,2 millió fő esetében az említett három kritérium nem ismert. A hivatalos álláspont szerint – melyet a szerző is közöl – a következő okok vezettek a népszámlálás kiegészítéséhez: a népszámlálás előkészítésében és lebonyolítása során problémák adódtak, amelyek előre jelezték a népesség alulszámolását, illetve hogy erkölcsi kérdés az ország népességének korrekt megismerése. Kiss Tamás ezt némileg árnyalja: a hivatalos népességelőrejelzések 2011 elejére 21 413 000 lakosságot jósoltak, de ebben gyakorlatilag csak a természetes népmozgalmi veszteséggel számoltak. A szakértők nem kalkuláltak azzal, hogy 2,5-3 millió román állampolgár él és dolgozik majd külföldön.[4] A hiányt pedig valahonnan pótolni kellett. Ez felveti az adatkettőződés lehetőségét és megkérdőjelezi a népszámlálás hitelességét.
Veres a továbbiakban ismerteti a népszámlálás megszervezése és lebonyolítása körül felmerült problémákat. A 2011 és 2013 között publikált újságcikkek (Krónika, Új Magyar Szó, Szabadság, Transindex) kapcsán kitér a közzétett eredmények társadalmi fogadtatásának értékelésére is. A sajtó folyamatosan beszámolt a Statisztikai Intézet által kiadott közleményekről, az RMDSZ népszámlálási karavánjáról és az EMNT kampánygyűléseiről. Az RMDSZ „Minden magyar számít!” kampányát három stratégia mentén kívánta megvalósítani: sajtókommunikáció, médiaklipp és tájékoztató anyagok terjesztése, illetve karaván a szórványtelepüléseken. A szerző a megjelent fontosabb médiaközlemények számbavétele és a politikai alakulatnak a népszámlálás kapcsán felmerülő diskurzusainak bemutatásán túl éppen csak megemlíti az összeírás során felmerült rendellenességeket. Holott „A népszámlálás lebonyolításával kapcsolatos rendellenességek, >kapkodás<” (22-23.) című alfejezetnek elméletileg ezt a célt kellett volna szolgálnia. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, a továbbiakban eltekintünk minden egyes fejezet részletekbe menő bemutatásától helyette néhány módszertani és szemléletbeli kérdésre hívnánk fel a figyelmet.
A kötet felépítése és módszertana
Mind a hét fejezet egy-egy népességszerkezeti aspektust, népesedési eseményt vizsgál.[5] Veres Valér a korábban már említett demográfiai jelenségeket először országos szinten tanulmányozza, majd pedig regionálisan és a magyarságra fókuszálva. A magyar nemzetiségű népesség főbb jellemzőit és sajátosságait a fejlesztési régiók szintjén és megyénként vizsgálja a szerző. A hangsúly minden esetben az aktuális 2011. évi népszámláláson van. A statikus adatoknak a folyamatokban való értelmezése érdekében az összeírás eredményeit korábbi népszámlálásokéval vetette össze. Az egyes fejezetek végén mellékletként közölt értékes táblázatok más munkák kiindulópontjául szolgálhatnak.
A vizsgálatok lehatárolásaként használt léptékek közül problémásnak tartjuk a fejlesztési régió használatát. A demográfiai esemény vizsgálatakor, főleg ha az egy adott nemzetiség szempontjából közelít a problémához, nem hagyhatók figyelmen kívül Erdélynek a hosszú évszázadok alatt kialakult etnikai-földrajzi sajátosságai. Mint ismeretes, ezek a nagyobb régiók (történeti Erdély, Partium, Bánság) eltérő etnikai, gazdasági, társadalmi jellemzőkkel bírnak. A kohéziós erő demográfiai helyzetéből adódóan egyelőre nagyobb a történeti régióknak, illetve a megyéknek, semmint a fejlesztési régióknak a szintjén. A fejlesztési régiók a történeti tájegységek mellőzésével önkényesen rajzolják át Erdély, illetve az azon kívüli területek térképét. Az így kapott eredmény nem mindig felel meg a napi gyakorlati felhasználásnak, és ilyenkor vélt és/vagy manipulált következtetéshez vezet. Ezért járhatóbb útnak tartjuk Kiss Tamás és Barna Gergő megközelítését. A szerzőpáros az erdélyi magyarok demográfiai helyzetének vizsgálatakor hat régiót alakítottak ki, amelyek a megyéket tömörítik.
Ez alól csak közép-Erdély és a székelyföldi régió képez kivételt, amely Maros megye különböző részeit tartalmazza.[6] Például sokkal reálisabb képet kapunk a partiumi magyarságról ha azt határain belül vizsgáljuk (Bihar, Szatmár és Szilágy megye), mintha ugyanezt a mesterségesen kialakított Északnyugati régió keretében (Bihar, Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye) tennénk. Ha csak az utóbbit vesszük, az így kapott eredmények a valós arányok torzításához vezetnek. Kiss Tamás és Barna Gergő a hat régió kialakításakor nem a történeti szempontokat vették figyelembe, hanem Erdély valós demográfiai helyzetéből indultak ki. Ha a történeti szempont lett volna a meghatározó, akkor a Partiumi régióba kellett volna sorolják Arad megyét is. Akkor is ezen elv mentén jártak el, amikor Maros megye egyes részeit leválasztották a székelyföldi régiótól. Kiss Tamás szavával élve: a jelenkori Erdélyben „demográfiai szétfejlődés” ment végbe.[7] De a folyamat nem zárult le.
Székelyföld etnikai tömb, nincs konkrét határa, de elsősorban a történeti Székelyföldre értendő. Itt él az erdélyi magyarság 33-40%-a. Az itt élők célja, hogy egyetlen közös egységbe szerveződjenek. Az önkormányzat és a megyei intézmények – mivel magyar irányítás alatt vannak – elősegítik a magyar identitás újratermelését.
Partium, Bihar, Szatmár és Szilágy megyékkel együtt alkotott határ menti sáv. Itt él a teljes romániai magyar népesség 23-35%-a. De amennyiben csak a magyarok által lakott megyerészekre fókuszálnánk, akkor 50% körüli arányhoz jutnánk. Ezt Kiss Tamás egyfajta paritásos kisebbségként írja le: a mindennapokban a magyar-román viszony kevésbé aszimmetrikus. Kiegyensúlyozott a nyelvhasználat, az önkormányzatok szintjén egyfajta intézményesedés figyelhető meg a román-magyar hatalommegosztásban.
Tág és széles interetnikus zónát találunk Máramarostól Kolozs megyén és Maros megye nem székelyföldi részein keresztül egészen Dél-Erdélyig és a Bánságig. Itt a magyarok tényleges kisebbségben, illetve szórványban vannak. De ezen belüli arányuk igen széles skálán mozog.
Veres Valér saját hermeneutikai megközelítése kapcsán rögzíti: „[…] terjedelmi korlátok miatt, nem minden 2011, vagy a. évi népszámlálási adat, rétegződési vagy demográfiai mutató mentén tudtuk a regionális vagy megyei tendenciákat is megvizsgálni. Esetenként vagy a regionális megyei szintű elemzéstől eltekintettünk, a redundanciát elkerülendő, vagy amikor a regionális átlagok elfedték az eltéréseket, csupán a megyei tendenciák voltak relevánsak.” (8.)
A demográfiai jelenségek etnikailag lehatárolt közösségekben történő vizsgálata kapcsán két alapvető szemléletbeli problémára szeretnénk rávilágítani. (1.) Erdélyi vagy romániai magyarság? (2.) Demográfiai értelemben a romániai / erdélyi magyarságra mint önálló entitásra kell-e tekintenünk vagy sem? A kötet szerzője a romániai és erdélyi magyarság fogalmakat rokon értelműként használja, „mivel demográfiai értelemben a magyar nemzetiségűek 99%-ban Románián belül a tág értelemben vett Erdély területén éltek a 2002. és 2011. évi népszámlálás szerint is.” (9.) A második kérdés ennél már összetettebb. Veres sorra veszi az egyes tudományterületeknek az e kérdésre adott válaszait. Antropológiai megközelítésben a romániai magyarság „társadalomként működik”, és olyan magatartáshalmazt feltételez, ami kollektív identitást termel.
Történetileg 1920 után beszélhetünk „önálló” kisebbségi (erdélyi) magyar társadalomról. A szerző e tekintetben Bárdi Nándor és Szarka László munkáira támaszkodik. Az ő elgondolásukat Kántor Zoltán elméletével egészíti ki. Miszerint egy nemzeti kisebbség is hasonló politikai és közéleti keretek között szervezkedik, mint egy állam. Hangsúlyozza a nemzeti elvet, amely meghatározza és egyben behatárolja azokat az eszközöket, amely mentén egy adott kisebbség szerveződik. Kántor szerint ez adja az erdélyi magyarság összetartó és szervező erejét, ez védi az asszimilációtól, és magyarázza, hogy miért törekszik a kisebbség a többségivel párhuzamos intézményrendszer és tágabban vett társadalom kialakítására.[8] Kiss Tamás Erdély etnikai rétegződését történeti léptékben is vizsgáló tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi erdélyi magyar társadalom megléte a mobilitási csatornák függvénye. Enélkül az önálló kisebbségi magyar társadalom vagy entitás már nem fenntartható, tehát előbb vagy utóbb megszűnik létezni.[9]
Az említett referenciapontok bemutatása után Veres arra a megállapításra jut, hogy a magyar kisebbségi közösségek sajátosságai nemcsak a többségi társadalommal való összehasonlításban érhetőek tetten, hanem a „belső szerkezetből, a területi-regionális eloszlásból származó sajátosságokon” (10.) keresztül is megragadhatóak. Ha a területi-regionális eloszlás alatt esetleg településszintű megközelítést ért, akkor egyet is értünk vele. A regionális, fejlesztési régió szerinti megközelítéssel kapcsolatos aggályainkat már kifejtettük. Szerinte, ha a kisebbségi magyar társadalom és a többségi román társadalom demográfiai jellemzői között nincs szignifikáns eltérés „az nem jelenti azt, hogy ne lennének az illető etnikai-nemzeti közösségnek a többségtől eltérő reprodukciós vagy strukturális sajátosságai, amennyiben a jelenséget a közösség belső szerkezeti sajátosságai szerint is megvizsgáljuk és longitudinálisan is elemezzük”. (10.) Véleményünk szerint Veres Valér saját álláspontja igazolásakor önellentmondásba keveredik. Egyfelől leszögezi: lehet olyan, hogy egy adott demográfiai jellemző azonos a magyar és román nemzetiségű esetében. De ha különbség van magyar és magyar etnikumú demográfiai jellemzője között, akkor magyar és román között is adódhat különbség, holott egyikből nem következik a másik. Azzal viszont egyetértünk, hogy a magyar etnikumú közösségek, a kisebb és nagyobb régiók közötti különbségek és hasonlóságok vizsgálata is ugyanolyan fontos, mint a magyaroknak a románokkal vagy más etnikai csoportokkal történő összehasonlítása.
A továbbiakban a magyarok és románok demográfiai eltéréseire kívánunk reflektálni. Ezzel is rávilágítva, a kisebbségi létből adódó demográfiai sajátosságokra, amelyek a magyarok belső viszonyainak elemzéséből nem derülnek ki. Az erdélyi magyarság demográfiai és társadalmi szétfejlődése ellenére sok hasonlóság figyelhető meg egyaránt a kisebbség és a többség népességszerkezetében. Az erdélyi magyar népesség belső szerkezetének és sajátosságainak a rövid ismertetésétől, illetve más nemzetiségűekkel történő összehasonlítástól, például mint a cigányok, most eltekintünk.
Elöregedő (erdélyi) magyar társadalom
Az erdélyi magyarok öregedési indexe (143,7%) jóval magasabb, mint a románoké (116,8%). Mivel a nők tovább élnek, ezért az ő elöregedési mutatójuk jóval magasabb. Ami a korösszetételét illeti, Veres Valér felhívja a figyelmet arra, hogy a magyarok korstruktúrája már 1992-ben elöregedőbb volt, mint a románoké. Ez azzal magyarázható, hogy 1990 után megszűnt az abortusztilalom, ami csökkenést okozott a születésszámokban, végső soron termékenységcsökkenéshez vezetett. A másik magyarázóelv a kivándorlás, amiből elsősorban az aktív korosztály vette ki a részét.
A fiatalok demográfiai lehetőségei és az oktatás
A népesség iskolázottsága és iskolázottság szerinti rétegződésének vizsgálata érdekes eredményekre hívja fel a figyelmet. 2011-ben a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya mindössze 10,2.[10] Ez 4 százalékpontal marad el az országos átlagtól és 4,5 százalékponttal a románokétól. Az elmúlt évtizedben megváltozott strukturális háló ellenére továbbra is megmaradt Budapest vonzereje. Ezzel szemben a Bukarest mint főváros iránti érdeklődés a magyar népesség körében elenyésző. Bizonyosan van alapja Veres Valér ezen megállapításának, de problémát jelent, hogy nem szolgáltat semmilyen statisztikai adattal arra vonatkozóan, hogy hány erdélyi magyar egyetemista jár Budapestre vagy Bukarestbe, vagy máshová. (78.)
A 2013-ban végzett Kárpát-medencei magyar doktorandusz-életpálya vizsgálata szerint Romániában összesen 225 magyar nemzetiségű doktorandusz hallgató van. Ebből öt hallgató tanul Bukarestben, Magyarországon pedig 210 erdélyi származású doktoranduszt számoltak össze.[11] Kiss Tamás 2011-ben végzett survey vizsgálata során kitér az iskolázottság különbségeire is. Ennek keretében azt vizsgálta, hogy bizonyos tényezők (születési hely, etnikum, apa iskolázottsága, a nem és a születés ideje) menyire befolyásolják az egyetemi diploma megszerzésének esélyét Romániában.[12] Bukaresttől eltekintve a születési hely magyarázó ereje a legkisebb. Ha ezt összekapcsoljuk a település típusával, már értelmezhető: egy városi nagyobb eséllyel végez egyetemet, mint egy falusi. Az etnikai hovatartozás is befolyásolja az egyetem elvégzésének lehetőségét, ha a társadalmi hátterükben megnyilvánuló egyéb különbségeket is figyelembe vesszük. A változók közül a legnagyobb befolyással az apa iskolai végzettsége bír. E szerint a kevésbé iskolázott apával rendelkezők esetében a magyar származás komoly hátrányként jelenik meg. De az egyetemet végzett magyar és román szülők gyermekei szinte ugyanolyan eséllyel szereznek diplomát.
A felsőoktatás alatti szinteken a román és magyar nemzetiségűek trendjei fej-fej mellett haladnak. Kivételt csak a szakoktatás képez, ahol a magyarok aránya 2,5%-kal magasabb, illetve az általános iskola, ahol alacsonyabb. Erre vonatkozóan sem kapunk egyértelmű magyarázatot a szerzőtől. Szerintünk a válasz az erdélyi magyarság rétegstruktúrájában keresendő, amely szoros korrelációban van az urbanizációs és gazdasági folyamatokkal. Az ún. szocializmus alatt végrehajtott erőltetett iparosítás következtében Romániában gyors urbanizáció ment végbe. A faluról városba való beköltözésből a románok nagyobb arányban részesültek, mint a magyarok. Ezzel párhuzamosan a városok magyar lakossága (főleg a nyolcvanas évektől) a folyamatos elvándorlás miatt megcsappant. Ezért napjainkban a magyar etnikumú urbánus népesség alatta marad a románokénál. Kiss Tamás is rámutat, hog

Családi legendáriumtól küldetéstudatig
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Ravasz László élete
2016-ban a Jaffa kiadó történettudományi sorozatában jelent meg Hatos Pál „Szabadkőművesből református püspök című” könyve, amely Ravasz László életét mutatja be, az egyházi és a közéleti tevékenységére reflektál.
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében tartott könyvbemutatón Mile Lajos főkonzul az eseményt felvezető beszédében kiemelte, 2017-es év a reformáció jegyében zajlik le. A jelen est méltó eseménye a megemlékezésnek. „Ravasz László (1882- 1975) a „láthatatlan református pantheon” egyik legfontosabb alakja. A 20. századi református egyház Erdélyből jött karizmatikus püspöke, lenyűgöző szónok és író, a modern magyar protestantizmus nagy hatású közéleti személyisége volt. Pályája azonban egy másfajta emlékezetben ellentétes megítélés alá esik, egyike a két világháború közötti antiszemitizmus ideológiai megalapozóinak.”- olvasható az Előszóban.
Hiánypótló könyv
A Főkonzulátus rendezvénytermében tartott könyvbemutatón L. Simon László író, országgyűlési képviselő méltatta a könyvet. Hiánypótló alkotásnak nevezte. Rendkívül olvasmányos, amely nem von le semmit a tudományos jellegéből. Idézett Ravasz László Magamról-című önvallomásából „Beszélek azért, mert tanúságos ez a pálya: lehet rajta szemléltetni nagy szellemi átalakulásokat.” Ravasz László A milói Vénusz karja című írásában fogalmazta meg „…majdnem minden életnek van olyan része, amelyik elveszett, amelyik fájdalmasan, kiáltóan hiányzik. Nem lehet-e ebből arra az egyetemes törvényre következtetnünk, hogy sokkal inkább formálja az emberi életet az, amivé nem lehetünk soha, mint az, amivé lettünk vagy lehetünk? Mi átmegyünk ezen az életen és megjelenünk a mi ítélőbíránk előtt…” Lehet szemléltetni a nagyszámú átalakulást. A könyvet Kolozsváron mutatják be, mert a nagy püspök munkásságának egy része elválaszthatatlanul kötődik Kolozsvárhoz. Ugyanakkor L. Simon László felveti a kérdést: hogy van az, hogy egy ízig, vérig katolikus ember református püspökről ír? A könyvet a zsúfolásig telt teremben mutatták be, a szerző jelenlétében. Simon László árnyaltan taglalta Ravasz László különböző életszakaszait. A karizmatikus püspök életét három nagy időszakra lehet osztani. Az első, erdélyi korszak születésétől, 1882-től 1921-ig tart, amikor a Dunamelléki Református Egyházkerület meghívta püspökének. Ezért elhagyja Erdélyt. A második szakasz 1945-ig terjedő jelentős időszak. A püspökségének és közéleti szereplésének döntő része erre a korszakra esik. A kor történelmi alakulása is befolyásolja. Harmadik szakasz magába foglalja a 1945-1948-as időszakot, az útkeresést. Az 1956-os forradalmi események időszakát. Majd azokat az évtizedeket, mikor fokozatosan kiszorítják az egyházi életből (1948-1953, 1956-1975). A diktatúra éveiben alig lehet hallani Ravasz Lászlóról. A könyv érdeme, nem kerüli meg a kényes kérdéseket. Ugyanakkor a szerző választ keres arra, miként jelent meg Ravasz László antiszemitizmusa. Amely nem a családi környezetéből származik. Utal arra a beszélgetésre, mely az elemista Ravasz László és édesapja között folyt le. Ekkor tudták meg, László fiuk megsértett egy zsidó gyereket. Arra kérték, nyilvánosan bocsánatot kérjen a gyermektől.
„Alakját a történelem ítéli meg”
Ravasz László a két világháború között a magyar szellemi közösségnek markáns személyisége volt. Politikai szerepvállalása, prédikációi, igehirdetései rendkívül ismertté tették. A rádióban tartott vasárnapi igehirdetését egymillió ember hallgatta. A Horthy-rendszer támogatója volt. Mint a Felsőház tagja megszavazta a zsidótörvényeket. Azonban 1944-ben a német megszállás idején a keresztény egyházak vezetői határozottan felléptek a zsidóüldözésekkel szemben. Ravasz László szerint „Az egész zsidóság érdekében nyíltan és határozottan kellett szembe szállni az államkormányzattal, az egyes mentességek érdekében alázatos esedezésekkel kellett megnyerni az illetékes miniszter vagy tábornok jóindulatát. Ez az álláspont ismételten a „tragikai vétség” toposzát mozgósítja.” A könyv nagy erénye, sok erdélyi vonatkozása van. A szerző rendkívül jól érzékelteti Ravasz László személyiségének alakulását. Ennek következtében kialakulhat az olvasóban egy Ravasz László-kép. Milyen tényezők határozták meg igen változatos közéleti tevekénységét. A könyv zárófejezetében olvasható Ravasz László által írt saját gyászjelentése, ami az ifjú Bibó István közléséből tudható meg: „Alakját a történelem ítéli meg…” Gyászjelentését már évekkel korábban megírta.
Rendkívüli személyiség hogyan formálta a történelmi közösséget
Hatos Pál a könyve megírására tíz évet fordított. „Jelen munka az első kísérlet életművének monografikus igényű összefoglalására, ráadásul szerzője nem teológus és nem protestáns…. célom nem lehetett teológiatörténet vagy a szűkebben vett egyháztörténet szempontrendszerének érvényesítése. Inkább annak a bemutatását kíséreltem meg, hogy a 20. századi történelem kényszerei és lehetőségei hogyan formáltak egy rendkívüli személyiséget, és hogyan formálta ő maga azt a történelmi közösséget és emlékezetet, amelyet a magyar protestantizmusnak nevezünk.” A szerző kiemelte, hogy Ravasz László életművének főleg 1921 utáni korszakát ismerjük, holott figyelemre méltóak a gyermek, az ifjúkorának eseményei is. A könyv betekintést nyújt a Ravasz család életébe, az iskolai életbe, a készülő teológus tevékenységének alakulására. Az olvasónaplójából kiderült, hogy végig olvasta a magyar irodalom alkotásait, filozófiai műveket is tanulmányozott. Több nyelven- magyar, francia, német, angol- beszélt. A könyv címében szerepel: szabadkőműves. Igen, 1910-1917 közötti időszakban a kolozsvári Unió szabadkőműves páholy tagja volt. Mikor megismerte a páholyban uralkodó szellemet, kilépett. A könyvben szereplő idézetek korabeli helyesírását a mai gyakorlathoz igazította, a könnyebb olvasás érdekében. A szerző rendkívül gazdag forrásanyagot használt. A 344 oldalas könyv 20x15cm. Borítóterve Hegyi Péter ízlésvilágát dicséri. Tipográfia Sipos Géza. Felelős szerkesztő: Jolsvai Júlia. Felelős kiadó: Rados Richárd. A Jegyzetek című több mint 30 oldalas fejezetben találjuk meg a felhasznált könyvtári, levéltári anyagok jegyzékét. A dunamelléki, tiszáninneni és tiszántúli egyházkerületek könyvtári és levéltári anyagát elemezte. Mint a szerző írja, a Ravasz-életmű kutatásához hozzájárultak a Ravasz László unokáival való beszélgetések, amelyek értékes információkat jelentettek. A könyvben szereplő képanyag a Ravasz László örököseinek tulajdonában van.„Életműve minden ellentmondásával az egyetemes magyar szellemtörténet megőrzésre és számvetésre késztető öröksége.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Gordiuszi csomó: kinevezték a régi-új iskolaigazgatókat
Kitart Kósa Mária mellett a Brassai-líceum közössége
Év eleji lendülettel kezdhették meg tegnap tevékenységüket azok az iskolaigazgatók és aligazgatók, akik sikerrel vették a tanügyminisztérium által tavaly ősszel megszervezett versenyvizsgát. A betöltetlenül maradt intézményvezetői tisztségekre a megyei tanfelügyelőségeken tegnap próbáltak megoldást találni. A kolozsvári Brassai-líceum esetében az iskola közössége továbbra is kitart Kósa Mária volt igazgató mellett, ezért a tanfelügyelőség által kinevezett Iszlai Enikő tegnap már be is nyújtotta lemondását. Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk: lemondása ellenére Iszlai Enikőnek 20 napon át el kell látnia az igazgatói tisztséget, ezt követően viszont új személyt neveznek ki. Az „új” igazgató kérdésünkre elmondta: a tanintézet továbbra is támogatja volt igazgatóját, és megjegyezte: a legújabb minisztériumi rendelet szerint Kósa Mária továbbra is betöltheti igazgatói tisztségét.
Jó sok fejtörést okozhatott a megyei tanfelügyelőségek illetékeseinek, hogy megoldást találjanak azon tanintézmények gondjaira, ahol az őszi iskolaigazgatói versenyvizsgára nem jelentkezett senki, vagy a jelentkező sikertelenül vizsgázott. A pár nappal ezelőtt kibocsátott tanügyminisztériumi rendelet – miszerint azokban az iskolákban, ahol nem volt jelentkező, vagy az illető személy nem érte el a szükséges pontszámot, az igazgató továbbra is megőrizheti tisztségét – sem oldotta meg a „gordiuszi csomót”.Például a Brassai-líceum esetében a tanári kar javaslatára Iszlai Enikő volt aligazgatót nevezte ki a megyei tanfelügyelőség, ám a pedagógus a kinevezését követően be is nyújtotta a lemondását.
– A Brassai-líceum tantestületének javaslata Kósa Mária volt, akinek ősszel nem sikerült a versenyvizsgája. Mivel egy előző tanügyminisztériumi rendelet szerint a sikertelenül vizsgázók nem tölthetik be az igazgatói, esetenként az igazgatóhelyettesi tisztséget, ezért elvállaltam az igazgatóságot, de a legújabb tanügyminisztériumi rendelet ezt a tilalmat feloldotta. A Brassai-líceum tanári kara ezért reméli, hogy Kósa Mária továbbra is betöltheti az iskolaigazgatói tisztséget, mivel mindannyian nagyon tiszteljük, és szeretnénk, ha visszaállna a régi rend – nyilatkozta lapunknak Iszlai Enikő.
Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk: felmondása ellenére húsz napig Iszlai Enikő tölti be a Brassai-líceum igazgatói tisztségt, és ezt követően dönt a tanfelügyelőség arról, hogy elfogadja vagy nem Iszlai lemondását. Hozzátette: lát esélyt arra, hogy Kósa Mária visszakerüljön a Brassai-líceum élére. 
– A legújabb tanügyminisztériumi rendeletnek vannak jó oldalai is, hiszen ennek tulajdoníthatóan lett igazgatója és igazgatóhelyettese kilenc Kolozs megyei tanintézménynek. Az új iskolaigazgatói versenyvizsgát állítólag idén augusztusban szervezik meg, de még nem lehet tudni, hogy milyen módszertan alapján – közölte lapunkkal Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Megoldódni látszik a Körösfői Kós Károly Általános Iskola helyzete is – ahol az addigi igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára –, mivel a tanfelügyelőség elfogadta a tantestület javaslatát, és kinevezte igazgatónak Török-Kis Erikamatematikatanárt.
A tanügyminiszter döntésére az elnöki hivatal felháborodottan reagált, arra figyelmeztetett: súlyos következményei lehetnek a vizsgált elbukó igazgatók tisztségbe való visszahelyezésének. Pavel Năstase tanügyminiszter azzal indokolta a döntést, hogy ily módon akarják feloldani a patthelyzeteket bizonyos tanintézményekben.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Változtatások előtt a Sapientia
Újabb mandátumot nyert nemrég Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Az intézményvezetővel az egyetem jelenlegi helyzetéről, a felmerülő akadályokról, illetve további terveiről beszélgettünk. Mint kiderült, egyre kevesebb fiatal vállalja, hogy Csíkszeredában tanul tovább, így átszervezésre van szükség.
– Hogyan élte meg, hogy 90,1 százalékos többségi szavazattal nyerte el újabb rektori mandátumát?
– Megtiszteltetés számomra, hogy a kollégáim úgy értékelték az elmúlt négy évet, hogy ilyen arányban választottak vissza rektornak. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy egy fejlesztés kellős közepén tartunk, a terveink egy részét sikerült megvalósítani, a másik részének is nekifogtunk, de messzemenően nem fejeztük be. Az oktatási szakok jó részét már kialakította a Sapientia, de van egy pár olyan szak, amelyeket előkészítettük, viszont még nem indítottuk el: az építőmérnöki és erdészmérnöki szakokra gondolok, előbbi már a Sapientia kezdetétől benne volt a terveinkben, utóbbit pedig anyagi-, illetve emberi források hiányában nem tudtuk elindítani Sepsiszentgyörgyön az agrármérnöki szakunkkal egy időben.
– Milyen további tervei vannak, melyek a következő időszak nagy kihívásai az egyetem életében?
– Feltett szándékom, hogy erősítsem az egyetemen folyó tudományos kutatást. A romániai magánegyetemek nehéz helyzetben vannak a kutatások tekintetében, mivel minden rangsorolás a kutatási eredményekre alapoz, de azt is figyelembe kell venni, hogy egy viszonylag fiatal egyetem jóval nehezebben fér hozzá a nemzetközi alapokból finanszírozott kutatásokhoz. Segíteni kell a fiatal kollégákat, hogy rendesen el tudják végezni ezt a munkát, el tudják számolni, és ezzel nem csak az egyetem hírnevét emeljük, hanem a kutatások munkálatai során ki tudják egészíteni a nem túl magas fizetéseiket is. Az itthoni oktatásban a fizetések nem magasak, egy fiatal roppant nehezen tud megélni, ha csak az oktatásért kapott összeget nézem. Célom az is, hogy kialakítsunk egy rendszert arra vonatkozóan, hogy milyen arányban vegyen részt, illetve legyen jelen az egyetem a különböző helyszíneken. Ismert tény, hogy a kezdeteknél roppant nagy igény volt erre az egyetemre Székelyföldön. Azonban azt a trendet is figyelni kell, hogy kevés fiatal vállalja, hogy Csíkszeredába megy egyetemre, még akkor is, ha ütőképes és jó szakokat tudnak felmutatni. Azzal kell szembesülni, hogy a vonzáskörzete csak a szűk régióra korlátozódik, és egészen más a helyzet a kolozsvári és a marosvásárhelyi karok esetében, ahová sokkal több helyről érkeznek hallgatók. Minden helyszínre és minden tudományterületre szükség van, de úgy kell az egyetem fejlesztését menedzselni, hogy mindenki megkapja a helyét. Az egyetem hálózatos jellegének köszönhetően minden helyszínen más gondok jelennek meg. Elindítottunk egy átszervezést, de ez nem azt jelenti, hogy bizonyos szakokat áttelepítünk másik helyszínre. A jövőben sokkal jelentősebb lesz a vízszintes szervezés, akár a hallgatóság vízszintes átjárhatóságát is biztosítani kell. Ha egy félévet egy másik helyszínen tanulnának, azzal csak nyernének. Ez azért nehéz, mert a mai akkreditációs feltételek mindent helyszínhez és szakhoz kötnek.
– Mit gondol az új kormány azon döntéséről, miszerint az oktatásügyi tárcától különválasztják a kutatást? A Sapientia oktató vagy inkább kutató egyetemnek számít?
– Egy olyan rendszert próbálunk létrehozni, ahol kellő egyensúly alakul ki az oktatási és a kutatási tevékenység között. A mai trendek alapján az történne, hogy mivel az egyetemet és az egyéneket is a kutatási eredményeik szerint bírálják el, teljesen természetes lenne, ha az oktatási tevékenységet visszaszorítanánk, és csak másodlagosan lenne fontos az, hogy hogyan és mit oktatunk. Azt azonban egy egyetem nem engedheti meg, hogy az oktatáson próbáljon spórolni. Azt is figyelembe kell venni, hogy az egyetemi óraszámokra való tekintettel nagyon sok kolléga erősen le van terhelve, és ezért a kutatási tevékenység nehezen fér bele az idejébe. Ezt úgy lehet megoldani, ha a mesterképzésben és a doktorátusban részt vevő hallgatók a kutatást erősítik, előbbi esetében ez már most lehetséges, a doktori iskola kiépítése pedig folyamatban van. Egy dolog az, hogy kutató egyetemet szeretnénk létrehozni, viszont azt is meg kell nézni, hogy melyik tudományterületeken van erre lehetőség. Sok esetben megcéloztuk a kutatói minősítést, és jó úton vagyunk afelé, hogy elnyerjük, viszont még be kell járni ezt az utat. Mindent úgy kell kiépítenünk, hogy ugyanabban az időben tanítsuk a hallgatókat, és neveljük a fiatal oktatókat. A felszereltség nagyon fontos, de ugyanolyan mértékben lényeges az is, hogy ezt a felszereltséget ki is tudják használni a fiatal oktatók. A mérnökképzés nagyon fontos, hiszen egy-egy régió felemelkedése csak akkor lehetséges, ha olyan szakemberek vannak jelen, akik anyagi javakat tudnak létrehozni. Nagy kérdés Székelyföld esetében, hogy mi hiányzik a legjobban. Véleményem szerint az, hogy a megfelelő cégek nem érdeklődtek eléggé az iránt, hogy megfelelő munkahelyeket biztosítsanak a fiataloknak. Ezt kell megváltoztassuk az egyetem segítségével.
– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával említette, problémát jelent, hogy az idősebb oktatók elérték a nyugdíjkorhatárt. Hogyan orvosolják ezt a helyzetet, van kellő számú és minőségű utánpótlás?
– Nagyon fontosnak tartom a fiatalítást, ezt már évek óta mondom. Azzal szembesültünk, hogy az egyetem elindításánál fontos szerepet vállaló oktatók elérték azt az életkort, mikor már egészségügyi és más feltételek miatt nem tudnak oly sokat vállalni, mint eddig, így át kell adniuk a stafétabotot a fiataloknak. Ha a főállású oktatóink számát nézem, azt kell mondanom, hogy stagnál. Az idősebb kollégák nyugdíjaztatását ugyan pótolják a fiatalok, de nem olyan mértékben, ahogy szeretnénk. A törvények értelmében csak az lehet főállású oktató, akinek tudományos címe van, ez pedig azt eredményezte, hogy egy adott pillanatban harmincan voltak abban a helyzetben, hogy bár be voltak iratkozva, de még nem szerezték meg a minősítést. Ebből jelenleg több mint húszan megszerezték a címet, így az egyetem oktatóinak átlagéletkora nagyon ütőképes lett. Jelenleg egy olyan szimbiózis alakul ki, ahol még jelen vannak az idősebb kollégák is, de a ciklus végén teljes egészében a fiatalokra fogok támaszkodni. A fiatalokat egyébként a 40–50 éves korosztályra értem, akik pont abban a korban vannak, amikor megfelelő energiával rendelkeznek, és megvan a kellő tapasztalatuk.
– Megtalálta-e a helyét országos szinten a Sapientia magyar magánegyetemként?
– Ma a Sapientia egyetem a magyarul tanuló romániai fiatalok több mint egynegyedét oktatja. Ha ezt hosszútávon kivetítem, és kiszámolom, hogy az évek során hány diák végez nálunk, azt lehet előrevetíteni, hogy az erdélyi magyar értelmiség 40–50 százaléka a Sapientia egyetemen fog végezni. Ez mutatja a legjobban a felelősségünket, hiszen nem mindegy, hogy ez az értelmiség milyen hatással lesz a társadalmunkra. Azt fogja mondani, hogy mindent megtanultam, most már elmehetek, vagy több erőfeszítéssel, de inkább itthon képzelem el a jövőmet? A Sapientiát többféleképpen lehet jellemezni: mint hiánypótló intézmény, már az első ciklusokban megtalálta a helyét; mint magyar mérnökképző intézmény, szintén megtalálta a helyét; de ha azt nézem, hogy elérte-e azt a tudományos megbecsülést, amit én hosszútávon kívánok, akkor azt kell mondjam, azért még dolgozni kell. Idő kérdése, hogy milyen eredmények születnek, és milyen együttműködések valósulnak meg. A magyarországi egyetemek majdnem száz százalékosan teljes jogú partnernek tekintenek, illetve a romániai neves egyetemek szintén. Együtt pályázunk kutatásokra, együtt dolgozunk, és úgy tartják, hogy a Sapientia ugyanazt a tudást biztosítja, mint amit ők nyújtanak. A bukaresti, brassói, kolozsvári és temesvári neves egyetemekre gondolok, és azt hiszem, ennél több nem is kell, hiszen belülről látták, hogy milyen minőségben tanítunk, és számos olyan hallgatónk van, akik tanulmányaik befejezése után ezeken az egyetemeken doktoráltak kimagasló eredményekkel.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro