Kárpát-medencei fiatal magyar írók találkoznak Kolozsváron
Hétfőn kezdődik a második Kolozsvári Kikötő: a Kárpát-medence hét országának huszonhat fiatal alkotója részvételével. A háromnapos rendezvényt az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezi.
„Az esti felolvasások és beszélgetések java a Bulgakov Kávéház és Kultúrbisztró fedélzetén zajlik délután 6 órai kezdettel, délelőttönként ugyanakkor kolozsvári magyar tannyelvű iskolákba is ellátogatnak a délvidéki, erdélyi, felvidéki, magyarországi és kárpátaljai fiatal hajósok, fedélzeti tisztek.
A Liniște, pace, perversiuni, heppiend – tineri poeți maghiari din Transilvania című antológia bemutatójára hétfőn délután 4 órától kerül sor a Book Corner – Librariumban (Deák Ferenc/Eroilor 15.), a meglepetés Ex-Yu Bárka horvát, szerb, illetve szlovén tengerészei pedig a Sapientia EMTE Aula Magnájában (Tordai út/Calea Turzii 4.) horgonyoznak le december 6-án délután 2 órától, az eseménysorozatot E-MIL-gálaesttel zárul Marosán Csaba színművész közreműködésével. A felszállás díjtalan, szeretettel látunk minden érdeklődőt a fedélzeten!” – olvasható a szervezők közleményében. maszol.ro

Brüsszel befogadta az erdélyi kisebbségügyi petíciót
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnöke idén februárban juttatta el az Európai Unió illetékes szerveihez azt a petícióját, amelyben az erdélyi nyelvjogi helyzetre hívta fel a figyelmet. Beadványára az EU Petíciós Bizottságától pozitív választ kapott. A fejleményekről a kolozsvári politikust kérdeztük.
– Mit tartalmaz az Európai Unió Petíciós Bizottságához benyújtott keresete?
– A petícióban a kolozsvári táblaügy körül kialakult helyzetet ismertetem kitérve az anyanyelvi jogok betartására Kolozsváron. Arra kértem az illetékes uniós szerveket, hogy vizsgálják meg a kérdést és foglaljanak állást az ügyben.
– Mennyire számít újdonságnak, hogy erdélyi petíciókat fogad be az Európai Unió?
– Évente hozzávetőleg 200 petíciót adnak le Romániából különböző ügyekben, ezek kétharmadát fogadják be és vizsgálják ki. Erdélyből több petíciót befogadtak már, többnyire magánkezdeményezéseket, de néhány közösségi ügyben is adtak le már beadványt. Legutóbb Tőkés László egyházi ingatlanok visszaadása kapcsán benyújtott petícióját fogadták be. Elmondható, hogy mi, erdélyi magyarok sajnos ritkán élünk ezzel az eszközzel, pedig nagyon sok lehetőséget tartogat.
– Mi lehet az eredménye egy ilyen beadvány kivizsgálásának? Mit várnak tőle?
– Először is a petíció napirenden tartja a kérdést, és magyarázkodásra kényszerítheti az illetékes szerveket. Az Európai Bizottságnak meg kell vizsgálnia a kérdést, és jelentést kell róla írnia, Romániának válaszolnia kell a vádakra. Ha a kivizsgálás kimutatja, hogy jogsértés történt, akkor az Európai Bizottság nyomást gyakorolhat az önkormányzatra. Bármilyen is legyen a kimenetele, az ügy szempontjából hasznos lesz.
– Hogyan ítéli meg, milyen Erdélyben a magyarság nyelvi jogainak a használata? Milyen mértékben élünk a törvény nyújtotta lehetőségekkel, illetve milyenek a szabályozások?
– A széleskörű lehetőségek ellenére a helyzet elszomorító. A nyelvi jogok nagyon gyengén érvényesülnek, és ezért a felelősség közös. Sokszor a dekoncentrált közigazgatási szervek nem tartják be ezeket a jogokat tudatlanságból, érdektelenségből és gyakran szándékosan, de sokszor mi magunk nem élünk jogainkkal. Ebben az is szerepet játszik, hogy sokan nincsenek tisztában az őket megillető jogokkal, emellett sokszor nem szólalunk fel, amikor a hivatalos szervek nem tarják be ezeket. Mindenek előtt fontos lenne tájékoztatni a közösséget, hogy tudatosan éljen a lehetőségekkel. Sokszor a magyar önkormányzatainkat kellene a törvény betartására kötelezni.
– Ebben az ügyben hogyan tudnának hatékonyabban segíteni az EP-képviselők?
– A petíció kapcsán a magyar EP-képviselőink más nemzetiségű kollégáik és a közvélemény tájékoztatásával állhatnának mellénk. Erre néhányan már ajánlatot is tettek. Sokat számíthat az ügy kimenetelében, hogy ezt mennyire támogatják ottani képviselőink.
Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 38. (részletek)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték.  A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki. 
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek. 
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla. 
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Írók és vallomások
Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Szonda Szabolcs és Tamás Kincső volt a vendége annak az irodalmi estnek, amelyet az Írók a Sétatéren című rendezvénysorozat részeként tartott Sepsiszentgyörgyön a könyvkiadóként működő kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület. A négy szerzővel Fekete Vince költő beszélgetett a könyvtár Gábor Áron Termében.
A rövid felvezető után mindössze egy kérdésre válaszoltak a meghívottak, mert az ezután következő felolvasások miatt további beszélgetésre már nem maradt idő. Azonban a rendezvény így is elérte célját, a feltett kérdés ugyanis a Helikon folyóirat egykori bemutatkozó rovatának ki vagy te? kérdése volt, amelyre a meghívottak elmondhatták mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, a felolvasott versek és rövid prózai szövegek pedig ugyancsak reprezentatívak voltak írói egyéniségük szempontjából. Szonda Szabolcsot, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatóját jól ismeri már a sepsiszentgyörgyi irodalomkedvelő közönség, de azt bizonyára nem mindenki tudja róla, hogy az ezredforduló környékén három verseskötete is megjelent, és ugyanabban az időszakban a Romániai Magyar Szó munkatársaként rövidprózát is írt. Jelenleg a könyvtár igazgatása és a sepsiszentgyörgyi irodalmi élet szervezése mellett román prózaírókat fordít. Mint mondta, próbál következetes maradni önmagához mindenben, amit tesz.
Molnár Vilmos csíkszeredai író bemutatkozásában mesélt a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium padlásáról – amelynek fontos szerepe volt az életében, ugyanis a lógásai alatt mindig ott olvasott –, majd részletesen kifejtette, hogy Bodor Ádám karcolatai hatására kezdett el írni, de nem túl termékeny szerző, hogy fiatalkorában a hegyekbe való kirándulás jelentette számára a mindennapok problémái elől való menekülés lehetőségét, és hogy íróvá válásában a Szamosnak is volt némi szerepe. Tamás Kincső, aki idén jelentkezett első prózakötetével, ugyancsak csíkszeredai származású, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon érdekelte az irodalom, ugyanis egész mappányi oklevelet gyűjtött össze szavaló és prózamondó versenyeken, végül mégis gyógyszerészeti egyetemet végzett. Többnyire családi okok miatt költözött Sepsikőröspatakra, de már elvált, megjelent kötete pedig arról szól, hogy hogyan lehet vígan élni férfi nélkül az erdő szélén. Később megtudtuk, hogy verseket is ír, és további három regénye vár kiadásra. Lakatos Mihály neve szintén ismerős a szentgyörgyieknek, ugyanis a közelmúltban négy évig ő volt a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője, ezúttal azonban írói, költői minőségében volt jelen a beszélgetésen. Egy Fekete Vincével folytatott rövid baráti csipkelődés után elmondta, sok minden történt vele az elmúlt ötvenkét év alatt, de a halállal továbbra sem ért egyet, Woody Allenhez hasonlóan ő sem csak az emberek emlékezetében szeretne továbbélni, hanem a nappaliban is.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgyiek előadása Marosvásárhelyen (A Magyar Tudomány Napja Erdélyben)
Két sepsiszentgyörgyi előadója volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) által 15. alkalommal meghirdetett Magyar Tudomány Napja Erdélyben című fórum marosvásárhelyi rendezvényének, amelyet múlt szombaton tartottak a Kultúrpalotában. A Marosvásárhely és a Maros megyei magyarság történetéből tematikájú, az EME helyi fiókja és a Boros Tamás Egyesület által szervezett konferencián hat helybeli és nyolc idegen (Budapest, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós) előadó osztotta meg kutatási eredményeit.
Sepsiszentgyörgyről Boér Máté, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesteri képzős hallgatója és Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke vett részt az eseményen. Előbbi Kovásznai Sándor, a marosvásárhelyi kollégium professzora egy Cicero- és egy Cellarius-fordítását elemezte akképp, hogy leszűrt belőlük egy olyan oktatási koncepciót, amely világosan eltér mind az Erdély-szintű oktatásügyi reformtervezetet (Norma Regia) védő katolikus, mind az azt támadó református állásponttól. Szekeres Attila István Címerek a marosvécsi református templomban című előadásában bemutatta a patrónus magyargyerőmonostori Kemény család tagjai emlékére állított címeres táblákat, a szószéket és az orgonakarzatot díszítő címereket. A Kemény család több címere mellett megjelenik a vajai Vajay, kisrédei Rhédey, hadadi Wesselényi, cegei Wass és homoródszentpáli Szentpáli család címere. Ugyanakkor a Kemény-kastélyban megmaradt egyetlen címert, Kendi Ferenc erdélyi vajda 1555-ből származó emléktábláját is bemutatta. A konferencián szó volt még Marosvásárhely jelképeiről (Mihály János, Simon Zsolt), a Borsos-hagyatékról (Rüsz-Fogarasi Enikő), Jeney József honvéd őrnagy életútjáról (Süli Attila), Dósa Elek marosvásárhelyi jogtudorról (Somogyi Gréta), a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltóegyletről (Petelei Klára), a búzaházi nyomdáról (Nemes Gyula), az 1913-as erdélyi katolikus zsinatot előkészítő marosi esperesi kerület koronagyűléséről (Tamási Zsolt), az 1916-os román betörésről (Pál-Antal Sándor, Garda Dezső), a marosvásárhelyi zsidók 1945–1948 közötti helyzetéről (Sebestyén Mihály), a marosvásárhelyi tudományos könyvtárakról (Lázok Klára). (M. I.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Óváry-Óss József Útravalója
Az Útravaló szerzője, az 1913-ban Désen született, 1981- ben Budapesten elhunyt újságíró, kiadói lektor Óváry-Óss Józsefről, a kolozsvári Ellenzék egykori szerkesztőjéről ma már keveset tud a kollektív emlékezet. A Kráter kiadó kötete, a négy nagyobb egységre – Zászlós a fronton, Az Ítélet napjai, Iránytű nélkül, Füveskönyv – osztott, publicisztikát, verseket, leveleket, dramolettet, naplójegyzeteket tartalmazó gyűjtemény ezen próbál változtatni. A kiadvány nyilván nem csak erről a kevéssé ismert életműről nyújt átfogó képet, a zaklatott korszakot is felmutatja, amely Óváry-Óss sorsát is meghatározta. A könyv nem jöhetett volna létre a szerző lánya, Óss Enikő színésznő nélkül, ő volt az, aki édesapjának ily módon is méltó emléket kívánt állítani. A kötet előszavá- ban, amelyet mellékletünkben közlünk, elmondja, hogyan született az Útravaló, de érdemes beleolvasni azokba az ajánló sorokba is, amelyek a kiadvány hátsó borítóján Szász István Tas tollából méltatják Óss Enikő vállalkozását: „A kincses város reménykedés után lassan reményét vesztő éveiben, ravaszul meghúzott vándorló határok korszakában, fegyverek zajában, egy gyönyörű és művelt fiatal házaspár házában született a kisleány, akit aztán későbbi évtizedekben Óss Enikő néven ismert és szeretett meg Erdély és Amerika magyar színházi közönsége. Édesapját elsodorta a háború és az újra vándorló határ végleg elválasztotta őket. Életét a szolgálat szelleme irányította. A művészeté és ezen keresztül a nemzeté. Egy szép és hasznos színpadi pályafutás ki tudja hányadik szakaszában írta meg színes memoárját, de nem érte be ennyivel. A szeretett apa, egy rendkívül összetett egyéniség, akinek tehetségét a történelem fogaskerekei darálták be, mindenkor ott élt génjeiben és emlékeiben. Most elérkezettnek látta az időt, hogy a tőle fennmaradt mozaikokból összeállítsa ezt az emléknek és emlékműnek szánt kötetet. Egy generáció, egy erdélyi magyar társadalmi réteg, egy kihalóban levő férfiideál felvillanásai fedezhetők fel ebben a könyvben.” Népújság (Marosvásárhely)

Fülön csípésből jeles: tízéves a kolozsvári Paprika rádió
Otthon, barátok, család – általában ezeket a fogalmakat nem a munkahelyéhez köti az ember. A tízéves Paprika rádió csapattagjaival beszélgetve viszont visszatérő motívumként fogalmazódtak meg a rádiózás velejárójaként. És bár a kezdeti csapat „családjából” már csak ketten dolgoznak a rádiónál, a hangulat változatlanul családias, a műsorok frissek, lendületesek és valóban fülön csípnek. Ennek titkáról faggattuk összeállításunk alanyait, akiknek ezúton is még sok tízéves szülinapot kívánunk!
Antal Karola 6 és fél éve műsorvezető a rádiónál és a Paprikát a második otthonának tekinti.
– A kollégák összetartanak, segítik egymást, ennél többet nem is kívánhatnék. Minden jó műsor sikerélménynek számít. A hallgatók visszajelzései, a beszélgetéseinkhez való hozzászólásaik, a kedves szavak mindig megerősítik bennem az érzést: nagyon szeretem a munkám! Kicsit rosszul is esik munkának nevezni, hiszen számomra annál sokkal több. Ugyanakkor a kollégáim is inkább barátaim, akikkel mindig szívesen találkozom, és akikkel bármikor jókat tudunk beszélgetni, nevetni. A legnagyobb sikerélményem talán az, hogy ennek a közösségnek tagja lehetek, itt formálódhattam emberileg és szakmailag az elmúlt hat évben – mesélt a rádióhoz fűződő kapcsolatáról.
– Nagyon sok kedves rádiós élményem van, amiket a kollégáimnak és a hallgatóknak köszönhetek. Születésnapi köszöntések, a Kolozsvári Magyar Napok alatt kihelyezett stúdiózások, találkozások a hallgatókkal, a munkatársaimmal eltöltött mindennapok – sorolta a műsorvezető. És hogy mit kíván a tízéves rádiónak? Jó hangulatot, sok mosolyt, mert ha ezek megvannak, a többi jön magától.
Bogáti-Bokor Ákost hét éve bírja meg a rádió a fedélzetén, jóban-rosszban, örömben-bánatban.
– Dumából, poénokból soha nem szenvedtem hiányt... Ezer éve mondogatták, hogy rádiónál kéne dolgoznom... hát, ez össze is jött. Zenészként meg különösen jó, kicsit értek is hozzá, szeretni viszont nagyon tudom. Ha ehhez még a kollégákat is hozzáadjuk, máris valami ideális dolog körvonalazódik. A kapcsolat pedig mindig megújul, mert a rádiós lét csupa új kihívás. Minden reggel harcba kell indulni a rosszkedv ellen... és nem csak a másoké ellen, a sajátunkat is le kell küzdenünk, hogy délben, amikor átadjuk a mikrofont, már más emberekként távozzunk. A Paprika számomra baráti kör, de már annál is több, második család, ahol szerencsére a hölgyek vannak többségben, így érzelmeiben, gondolatiságában finomabb és még kedvesebb a környezet. De nem csak ezekért vagyok hálás ... a kihívások mellett ott van a sok érdekes ember, történet. Mindig érdekeltek a rendhagyó dolgok, szerencsére ezekből itt bőséggel kijut, így a beszélgetések során néha képtelenség leállítani – fogalmazott a műsorvezető.
– A siker ismérve a sok irigy, akik itt-ott közösségi oldalakon próbálnak erényt kovácsolni maguknak abból, hogy bennünket szidnak. Azt is sikerként élem meg, hogy vannak, akik konkurenciának érzik a Paprikát (egyébként nem véletlenül). Ma Kolozsváron bizonyos elit körökben „illik” szidni a kereskedelmi médiát, kicsit irigylik a fiatalos lendületet, és a kötetlen szabadságot, ami a Paprikából árad. A kritika is jó, innen tudjuk, hogy minden tábor bennünket hallgat, miközben a hibáinkat lesi! Ezeken jókat derülünk, mert Kolozsvár elég kicsi ahhoz, hogy minden visszajusson a fülünkbe. A Paprika élő műsort sugároz, ezért vannak bakik, de ettől van tétje igazán ennek a munkának. A legnagyobb sikerélmény mindig az, amikor egy-egy viccem „betalál”... azonnal jönnek az sms-ek, szeretem, amikor a „fárasztó” poénokra felszisszennek. Nem vagyok nagy közösségi médiás, így az arcomat szerencsére sokan nem is ismerik (mondjuk ezen a Magyar Napok nagyon sokat változtatott). Sok esetben kapok kedves mosolyokat, ha valamit kérek a boltban, vigyáznom kell, miket és hogyan mondok „civilben”, mert pont a hangom árul el – beszélt  sikerélményeiről a rádiós.
– A legjobb történetek az alig ismert csodabogaraktól jönnek. A teljesség igénye nélkül pl. ott volt Jocó, aki ultramegamarathont futott Franciaországban, és aki másnap lazításként felszaladt a Mont Blanc-ra, vagy a kutyapszichológus Gerő, aki az állatok lelkébe lát, a madárleső webkamerás ornitológusunk, az ‚56-ot kutató újságíró lélekember, a pokemonokat kergető sétások, a gyermek-fociklubos edző, a tánc-harcművész leányka, a rákos gyerekekért harcoló szőke tündér, hétköznapi útinfós hőseink, akiket már név szerint ismerünk, Attila, aki meglepetésből csokitortát hozott egyik hajnalban nekünk, a gyerekek, akik évente legalább kétszer átveszik nálunk az irányítást és megtöltik sztorikkal a stúdiót. Külön személyes kedvencem Dr. Flóra-Orosz Katalin, aki sorra hozza el az úszóvilág szenior világbajnoki aranyérmeit és közben a legkedvesebb jelenség! Estig sorolhatnám, milyen jó volt pl. Laár Andrással, Vuity Tvrtkoval, Nyári Krisztiánnal beszélgetni, mindegyik külön világ, külön történet, külön csoda – mesélt címszavakban kedvenceiről a műsorvezető, aki sok-sok csodabogarat, kedves történeteket, poénokat, játékokat, még több jó hírt, szép színes őszt kíván a tizedik Paprika Rádiós szülinapra.
– Titkon azért remélem, hogy egyszer sokkal nagyobb térerejű antennát kapunk szülinapra, hogy messzebbre is eljusson a hangulatunk – árulta el.
Veres Zsolt zenei-kreatív vezető, produkciós munkatárs a kezdetektől a rádiós stáb tagja.
– Az aktuális csapatból ketten vagyunk Paprikásak az indulástól. Márkus Évi még mindig híradózik, én meg azóta is a zenei kínálatért felelek, az arculati elemeket készítem, és a kreatív feladatokat igyekszem hatékonyan kivitelezni. Célközönségünk már a kezdetektől igen széleskörű, most is minden magyar ajkú kolozsvárihoz szólunk, ezért a szerethető zenei változatosság megteremtése mellett a paprikás csomagolást sem könnyű évente újraszabni. A zenék közt elhangzó szignálokkal, hanganyagokkal erre törekszem, reményeim szerint sajátos, markánsan pozitív benyomást keltve a hallgatókban – mesélt a munkájáról a rádiós.
– Legtöbben a zenéért választják a rádiót, de a dalok közt elhangzó apró kis dolgok határozzák meg a viszonyunkat, a cél pedig az, hogy mikor jó társaság reményében bekapcsolják a rádiót, akkor időponttól függetlenül nálunk megtalálják ezt – jegyezte meg.
– Emberileg és szakmailag is hihetetlenül jó kollégákkal dolgozhatok ezen, bármennyire is közhelyes, hatalmas mázlista vagyok, hogy a Paprikánál szabad kézzel csinálhatom azt, amit imádok. Nem is kell ennél több, de ha kívánhatok, akkor jöhet még tíz hasonlóan jó év – fogalmazott a rádió zenefelelőse.
Gnandt Márkus Éva a másik régi motoros a rádiónál.
– Hogy milyen a rádióhoz fűződő kapcsolatom, az éppen pár nappal ezelőtt szintén egy újságíró kérdésére fogalmazódott meg bennem. Azt mondtam, és állítom most is, hogy olyanok vagyunk, mint egy jóban-rosszban egymás mellett kitartó házaspár. 10 éve vagyunk jelen egymás életének legjelentősebb pillanataiban, sőt a kevésbé jelentős pillanatokban is – fogalmazott.
– A rádióhoz sosem úgy jöttem be, mint egy munkahelyre, hiszen mindig barátok közt voltam, és a munkámat is imádtam, persze a szabadidőmet sem sajnáltam, ha éppen szükség volt rám. Talán ennek tudható be ez a hosszú kapcsolat – tette hozzá.
Tíz évvel ezelőtt mély vízbe dobták őket, de ahelyett, hogy belefulladtak volna, megtanultak úszni. 2006-ban a kereskedelmi rádiózás keveseknek volt ismert műfaj, ezért nekik is bele kellett tanulniuk a szakmába.
 – Én hoztam egy kis híradós tapasztalatot Szatmárnémetiből, a City Rádióból, de Kolozsvár és az igények is másak voltak. A hallgatók olyannyira magukénak érezték a rádiót, hogy lépten-nyomon üzenetekkel bombáztak, egyesek lelkesítően, mások kevésbé, de utólag mindegyikért hálásak lehetünk, hiszen ezek formáltak minket és nem utolsósorban a rádiót – értékelte az elmúlt tíz évet Márkus Éva.
– Nehéz lenne bármit is kiemelni az elmúlt tíz év emlékeiből, mert szinte minden napra jutott legalább egy kiemelkedően jó sztori, de talán a legfrissebbet mesélném el. A 78 éves Albi bácsi a rádió születésnapján, november 23-án toppant be hozzánk egy szobanövénnyel, ugyanígy tett 9 évvel ezelőtt, az első születésnapunkon is. Akkor is és most is arra kért, hogy ápoljuk, gondozzuk, hogy nőjön szépen, mint a Paprika. Kevés, ennél kedvesebb történet van egy rádiós életében. Ezekért érdemes dolgozni – mesélte a rádiós, aki sok ilyen hűséges hallgatót kíván a Paprikának, akiknek mindennapjaiba vidámságot és kedvességet lophat.
Krippán Kinga műsorvezető a „legfrissebb” csapattag, de ő is ugyanilyen szeretettel mesél a munkahelyéről.
 – Nagy álmom volt a rádiózás, sokáig KMDSZ-eztem, ezért rendszeresen járunk interjúkra, és nagyon megszerettem a társaságot. Kommunikáció szakon végeztem, és mindig is érdekelt a sajtós munka rádiós oldala, aztán kínálkozott a lehetőség, és nehezen ugyan, de rávettem magam, hogy megrpóbáljam – beszélt arról, hogyan lett műsorvezető.
A rádió szülinapját elsősorban játékokkal ünneplik, nemrég zárult a kincskeresés, amelynek okostelefon volt a nyereménye. Aki pedig eltalálta, hány paprikát tartalmaz az utazóbőrönd, az a hallgató ciprusi utat nyert.
 – Sok szülinapi üzenetet, paprikás képet, paprikát kaptunk már ajándékba. Már nyáron elkezdtük az ünneplést a rádió arculatváltásával, és azóta is folyamatosan szervezünk valamit az évforduló aporpójám – mesélte a rádiós, amikor a szülinapi eseményekről faggattam. – Legkedvesebb emlékként a legélénkebben az él bennem, hogy a kollégák mennyire segítőkészek voltak a betanulási időszakomban. Akadt olyan, aki munkaidőn kívül is bevállalta, hogy itt marad velem, más a keverőhasználat megtanításából vette ki a részét, de olyan is volt, aki a műsoraimat hallgatta és ellátott jótanácsokkal – mesélt a segítőkész munkatársakról a rádiós. 
Székely Zsuzsa a rádió igazgatótanácsának tagjaként elmondta: helyi üzletemberekként megfogalmazódott bennük, hogy Kolozsváron kereskedelmi rádiót tartsanak fenn, ami 24 órában magyar nyelven sugároz, és olyan reklámfelületet biztosít, amely célzottan a helyi hallgatóknak kínál szolgáltatásokat.
 – Egy kereskedelmi rádió elsősorban üzlet a mai gazdasági világban, ha makrogazdasági szempontból nézzük. Annak idején fontosnak éreztük a rádió beindítását Kolozsvár élete, a mindennapi hallgató, a fogyasztó szempontjából – fogalmazott a tulajdonos. – Ha egyenleget kell készítenem az első tíz évről, akkor elkülöníthető egy kezdeti szakasz, amikor nagyon boldogak voltunk, mert szólt a rádió, ellenben a közösségépítés kevésbé volt jellemző, mert nem volt még kialakult kolozsvári arculat. Utána következett az átalakulás, amit nagyon pozitívan tudok jellemezni, amikor a lelkes csapat felismerte, hogy úgy kell megszerveznie önmagát és a rádió műsorait, hogy ezek a kulturális, közéleti, sport, gazdasági, kereskedelmi híranyagok Kolozsvárhoz kötődjenek – beszélt fejlődésről.
– Az elmúlt 5-6 évben megtörtént az, amit mindannyian, akik ezt a rádiót megalapítottuk és működtetjük, szerettünk volna: hogy a Paprika kolozsvári legyen és a kolozsváriaknak szóljon – tette hozzá. – Nagyon büszke vagyok a csapatra és azt kívánom, hogy a rádió még sokáig szóljon a kolozsváriak otthonában – köszöntötte a tízéves Paprikát.
Dézsi Ildkó Szabadság (Kolozsvár),

Folytatódik a kolozsvári táblaper
December 6-án lesz az első tárgyalása a kolozsvári táblaper új kiírásának. A fellebbviteli bíróság idén szeptemberben megsemmisítette a törvényszék korábbi döntését, ami szerint a Minority Rights Egyesület keresete indokolatlan és visszarendelte az ügyet első fokra, a törvényszékre.
Tavaly tavasszal több száz kolozsvári polgár csatlakozott a perhez, ami egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy a kolozsváriak igénylik a valós kétnyelvűséget és hajlandóak kiállni a többnyelvű helységnévtáblákért. Az elmúlt hetekben a törvényszék idézéseket küldött a felperesi csatlakozóknak.
A Musai-Muszáj Mozgalom felhívja azoknak a figyelmét, akik kaptak idézést, hogy senkinek nem kötelező részt venni a tárgyaláson, a kézhez kapott dokumentum csak informatív jellegű. A tárgyaláson való részvétel jog és nem kötelesség. Bármilyen döntés születik, az a felperesekre nézve nem járhat anyagi vagy más teherrel. Az ügyben a főfelperes, a Minority Rights Egyesület képviselői járnak el. További információk a tárgyalással kapcsolatban ezen a linken érhetők el. 
Mint ismeretes, a törvényszék korábbi ítéletében megállapította, hogy a Minority Rights Egyesületnek van felperesi minősége, illetve a polgármester feladata kihelyezni a többnyelvű helységnévtáblákat, viszont a kereset megalapozatlan. maszol.ro

A szellemi fiúöltöző
„Az lenne a normális, ha te is elnéznéd a trikolórt, és ők is a lobogót március 15-én” – mondtam valakinek, akit elragadott a sztereotipikus „magyarság”: hogy utálja a trikolórt december elsején. „Én elnézem” – visszakozott rögtön.
Tekintve, hogy egy kamaszról van szó, talán még van remény, hogy ne abban a félreértett magyarságban szocializálódjon, mely a félreértett románsággal vívja reménytelen csatáit. Illetve természetesen abban is szocializálódik, de tán meggondolja, amit mondtam neki, és mélyebben, mintsem hogy másnapra elfeledje – jól ismerem, van neki mivel.
Minden tréfán és személyes vonatkozáson túl azonban tényleg ez lenne a cél. Gyakran eltöprengek fölötte, hányan és hányszor idézik József Attilát, hányan hallgatják-mondják A Dunánált könnyes szemmel: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.” És: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” Jóval több ez, mint a tankönyv unalma, üres szédelgés egy „nagy költő” előtt, jóval több, mint anyakönyvi kivonat: lélekkönyvi kivonat ez, egy valóban nagy költő, egy nagy érzékenység formába szorított, tehát annál igazabb igazsága. Annál is igazabb, mert érződik az eljutás: a folyamat, ahogyan a beszélő eljutott ehhez a felismeréshez, ahogyan megpróbálta kibékíteni magában a sokféleséget, és ahogy a versben sikerült, tehát nem próbálta becsapni magát.
A romániai magyarság már a szellemi higiénia érdekében is megpróbálhatná végre elfogadni a múltat, és tovább lépni, s nem úgy élni, mintha egy átmeneti állapotban élne, mielőtt ismét „visszakapjuk” Kassát és Kolozsvárt. Így csak túlélni lehet, élni a szó teljes értelmében semmiképpen sem.
Mint ahogy a félreértett románság is kigyógyulhatna végre önmagából. A politikusok, közéleti szereplők és más fontos emberek minden december elsején hangzatos mondatokat eregetnek az egyesülésről, lehetőleg úgy, hogy megmaradjanak önnön görcsös, merev, gumicellás identitásukban, mely csak a „törzskönyvezett románokat” fogadja el.
November 30-án írt román cikkem alatt olyan gyűlöletáradat folyik, hogy alig merek felé nézni, nehogy beleszédüljek, holott semmi olyasmit nem írtam, amit egy normális közegben ne vállalhatnék nyugodtan. Csakhogy nem a szellemi normalitásban élünk, hanem a szellemi fiúöltözőben.
Fűzzük be már a cipőnket, menjünk ki, és vágjuk be az ajtót.
Demény Péter maszol.ro

Húszezer lejt gyűjtött a Kincses Kolozsvár Egyesület a magyarlapádi szórványkollégiumnak
A Magyar Szabadság Éve Kolozsváron jubileumi rendezvénysorozat hat hete alatt a Kincses Kolozsvár Egyesület és partnerszervezetei összesen 20 ezer 191 lejt, mintegy 1.4 millió forintnyi adományt gyűjtöttek a Magyarlapádi Szórványkollégium javára - közölte a Kincses Kolozsvár Egyesület. Az adakozási akció elsősorban Kolozsváron zajlott, de Bogányi Gergely Kossuth-díjas zongoraművész októberi koncertkörútjának, illetve Wittner Mária 1956-os szabadságharcos novemberi előadókörútjának köszönhetően más erdélyi városokra – Székelyudvarhelyre, Csíkszeredára, Nagyváradra és Marosvásárhelyre – is kiterjedt. A gyűjtésből befolyt összeget a programsorozatot koordináló Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök, Szabó Lilla ügyvezető igazgató és Csigi Levente gazdasági igazgató november 29-én adta át a Magyarlapádi Szórványkollégium képviseletében Sipos Ferencnek, az Ethnika Kulturális Alapítvány elnökének, Borbándi András református lelkipásztornak és Bánffy Farkasnak. Az október 12. és november 21. között zajló, összesen 38 programot felölelő rendezvénysorozaton több mint háromezer látogató vett részt Kolozsváron. Bogányi Gergely erdélyi hangversenykörútján minden helyszínen teltházas koncertet tartott, de Wittner Mária előadókörútját is jelentős éredeklődés követte Erdély-szerte. A Kincses Kolozsvár Egyesület köszönetet mond minden nagylelkű adakozónak, és azoknak a kolozsvári és erdélyi partnerszervezeteknek, akik felvállalták a jó ügy képviseletét, ezáltal is hozzájárulva az erősen szórványosodó Küküllő-menti falvakból származó magyar gyerekek anyanyelvi oktatásához. A Magyarlapádi Szórványkollégium nemcsak oktatási központként, hanem az ott tanuló diákok magyar identitásának őrzőjeként is fontos szerepet játszik - áll a közleményben. A programsorozatot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta. (hírszerk.)
Transindex.ro

Akinek elege van Romániából – beszélgetés Sabin Ghermannal románokról, magyarokról, Erdélyről
Csak közös román–magyar párt létrehozásában lenne partner, de abban nagyon. A román közvélemény szemében fekete báránynak számító Sabin Gherman kolozsvári újságíróval román ünnepekről és Erdély autonómiájáról is beszélgetett Csinta Samu újságíró.
 Van kedvenc román történelmi alakja?
– Nincs. Inkább olyan példákat tudnék felhozni, amelyek nagyon zavarnak. Baba Novac kolozsvári emlékművén például az áll, hogy magyarok által megölt román hős. Márpedig ha ugyanazt művelném, mint Baba Novac, hasonló bánásmód járna nekem is. Mert mit érdemel egy kém? Ő ugyanis szerb betyárként az ortodox pappal szövetkezve pénzért szolgáltatott információkat a temesvári pasának, hogy mikor kellene megtámadni Lugost és Karánsebest.
– Az 1918. december elsejei nagy egyesüléssel azért csak jobb a viszonya...
– Nem feltétlenül. Az én diákkoromban a nagy egyesülés korántsem volt még akkora esemény, gyakorlatilag mindent augusztus 23-ában élt ki a Ceaușescu-rezsim. A gyulafehérvári események nem sokat mondtak nekem, jelentőségük csak jóval később kezdett tudatosodni bennem. És az is, hogy december elseje nem más, mint egy győzelemre, illetve veszteségre való emlékezés apropója, amelyben mindkét érdekelt fél, a román és a magyar is abban hibázik óriásit, hogy aránytalanul felnagyítja a pillanat súlyát. Márpedig a történelmet nem lehet újrajátszani.
– A gyulafehérvári kiáltványban foglalt vállalásokat sem? Például amelyik teljes nemzeti szabadságot ígér valamennyi együtt élő nép számára.
– És amely vállalásokat a mai napig elmulasztottuk életbe léptetni. A Kárpátokon túl a magyarokat ma is hazátlanoknak, bozgoroknak nevezik, bennünket, románokat pedig magyar keverékeknek, boanghenoknak. Ha te lebozgorozod a magyart – szoktam ilyenkor válaszolni –, akkor én is az vagyok, mert azzal vagyok szolidáris, aki mellettem él Erdélyben. Persze tudom, hogy ez édeskevés.
– A magyar és román történetírás pedig továbbra is párhuzamos pályákon fut. December elseje tekintetében is.
– Ami a történelemkönyvekben ma zajlik, egyszerre szomorú és abszurd. A magyar szemlélet Erdély elvesztésének folyamatos siratásában merül ki. A román nacionalizmus ugyanakkor furcsa kettősségben fuldoklik: miközben állandóan a román felsőbbrendűséget hangsúlyozza, nem bízik saját történelmében. Minden győzelem mögött ott érzékelhető az örökös frusztráció, hogy bennünket, románokat mindig nyomorult jobbágyokként kezeltek. A német és francia diákok viszont ma saját térségük összefésült történelmét tanulják. Pedig közöttük több száz éves háborúskodás húzódik, míg mi, magyarok és románok ezer év alatt talán kétszer-háromszor estünk egymásnak háborúban, akkor sem feltétlenül nemzeti okokból. A német–francia példa alapján kellene nekünk is megírnunk közös történelmünket, előtte viszont olyan környezetet kellene kialakítanunk, amelyben mindenki saját nyelvén írhat, olvashat, énekelhet, és ebből semmiféle hátránya nem származhat.
– Közel húsz éve jelent meg a nagy vihart kavart, Elegem van Romániából című vitairata. Másként fogalmazna, ha ma írná?
– Részben biztosan, időközben ugyanis változott a befogadó közeg. A román állampolgárok negyedének van már elege ebből a Romániából, derül ki egy nem régi felmérésből. Én mindenekelőtt gazdasági érvekkel próbálom meggyőzni az embereket. Miért kell 41 megye, amikor hét régió sokkal hatékonyabban működhetne? Mindenkinek szüksége van gazdaságilag érvényesíthető régiós identitásra, Erdélynél ismertebb régió pedig kevés van a világon. A hivatalos kurzus azonban Erdélyt ma is csak az időjárás-jelentésben nevezi a nevén. Holott Erdély több száz éve létezett, amikor Romániának még nyoma sem volt. Amikor Havasalföld és Moldva még valahol a ködben bolyongott, Erdély már a vesztfáliai béke aláírói között szerepelt. Az egyik jelentős román szociológus – nevét saját védelmében hallgassuk el – máig nem merészeli nyilvánosságra hozni annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, amelyben arra kérdeztek rá, hogy hányan szorgalmaznák Erdély adminisztratív-pénzügyi autonómiáját. Nos, 62 százalékról van szó.
– Mi akadályozza leginkább az erdélyi autonomista mozgalom – amelynek érdekében megalapította az Erdély–Bánság Ligát – sikerét? A magyarok jelenléte?
– Ellenkezőleg. Ez a mozgalom csak akkor teljesedhet ki, amikor a magyarok, a románok és a szászok egyformán akarják. Sokan megkeresnek, hogy csináljunk külön pártot. Én viszont kizárólag egy alku tárgyát soha nem képező elv- és alapvetésrendszer mentén, váltott elnökséggel működő erdélyi párt létrehozását támogatom. És ezt a magyar pártok vezetői felé is többször egyértelműsítettem már.
– Ebben a műfajban viszont elég riasztó a felvidéki Most–Híd párt példája...
– Valóban, az a modell legalább tíz évvel késleltette a mi törekvéseinket. Azóta az aludttejet is tízszer megfújja mindenki ebben a témában. A Most–Híd esetében az volt az alapvető hiba, hogy nem fektették le azokat a soha alku tárgyát nem képező alapelveket, amelyek megszabják a párt működését. Ilyen az anyanyelv használata, egy másik kulturális-nyelvi közösségben való lét jogosságát és jogegyenlőségét szabályozó megállapodás. Mindig elképeszt, amikor a magyarok kisebbségként határozzák meg magukat. Hagyjátok ezt a Ceaușescutól hallott kifejezést, mondom nekik, ti nemzeti közösség vagytok, amely az én identitásomat is alakította. Érdemes lenne a nemzeti közösségek szintjén is érvényesíteni a felvinciek és alvinciek példáját. A két Fehér megyei település lakói annak idején megegyeztek, hogy soha nem emlegetik fel az elődök által egymás ellen elkövetett sérelmeket. Sőt, a gyerekeiknek sem mondják el, hogy ne mérgezzék a tudatukat.
– A történelem elhallgatható? Mi több: elhallgatandó?
– Nem ebben az értelemben. Ha egy csepp tintát öntünk egy pohár vízbe, máris oda a tisztaság. Egyetlen csepp gyűlölettel egész nemzedékeket mérgezhetünk meg. A történelmet úgy kell ismernünk és értékelnünk, ahogy megtörtént, a teljes körülményeikkel együtt. Ki kell mondani, milyen őrült dolgokat voltunk képesek művelni egymással. Hogy mi sem voltunk okosabbak a korabeli világnál. Erdély velünk, mindannyiunkkal az igazi, ezért nem vagyok hajlandó más pártban gondolkodni, csakis vegyes pártban.
– Akkor az RMDSZ elbukásáért szurkol a december 11-i parlamenti választáson?
– Nem feltétlenül, ha ugyanis az RMDSZ nem éri el az ötszázalékos küszöböt, és csak alternatív útvonalon, mondhatni a hátsó bejáraton jut be a parlamentbe, sebzett farkassá válik, amelyet az ép farkasok – akikkel korábban kormányon volt – kíméletlenül széttépnek. Azonnal a többi jelentéktelen magyar párt közé sorolják, feladat kipipálva, ellenség hatástalanítva, mondják majd a nagy román pártok. Nem kívánom az RMDSZ vesztét, bár nem kedvelem túlságosan. Azt szerettem volna ugyanis, hogy engem, az erdélyi románt is képviseljen a parlamentben. Ezt nem nagyon érzem, de lévén az egyetlen erdélyi identitású regionális párt, szurkolok neki. Ugyanakkor számomra az egyetlen erkölcsileg elfogadható párt. Egyetlen adalék: a dák állam központját, Sarmisegetuza maradványait Kelemen Hunor kulturális miniszter mentette meg a leaszfaltozástól.
– Mit gondol, Erdély autonómiája esetén Románia milyen tekintetben veszítené a legtöbbet?
– Semmiféle veszteséget nem szenvedne el Erdély saját lábra állásával. Nyereségről annál inkább beszélhetünk. Mindenekelőtt hatástalanítani lehetne a nacionalizmust, eltűnne az a kép, miszerint a románok magyart reggeliznek, és fordítva. Egy jóléti Erdély ugyanakkor több szomszédos régiót is képes lenne maga után húzni. Persze nem az 1927-es szinten, amikor Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság biztosította. Ma Bukarestben adóznak az ország legnagyobb cégei, az a 2500 vállalat, amelynek éves üzleti forgalma meghaladja az 50 millió eurót. Csak így érdemes értelmezni, hogy Bukarest adja a hazai össztermék 25 százalékát. Az ország bármelyik Mol-kútjánál vásárolsz benzint, annak adóvonzatai a bukaresti kasszát gazdagítják. Arról nem is beszélve, hogy míg országszerte 600 ezer köztisztviselő dolgozik, Bukarestben 430 ezerre rúg a számuk.
– Hol tápláltak a fejébe ennyi „hazaáruló” gondolatot?
– Így alakult. A Marosvásárhelytől 35 kilométerre fekvő Mezőzáhon születtem, Vásárhelyen éltünk, s ma is sajnálom, hogy nem tanultam meg tisztességesen magyarul. Magyar barátaink szülei ugyanis mindig arra kérték anyámat, beszéljünk románul, hogy az ő gyerekeik is megtanulhassák a nyelvet. Az egyik első dilemmám is Záhról fakad: az iskolai tankönyvekből a népnyúzó magyar nemesekről tanultunk, az öregektől viszont azt lehetett hallani, hogy a falu földesura, Ugron István egyáltalán nem a hétfejű sárkány megtestesítője volt, hanem visszahúzódó, diszkrét ember, aki sokat segített az embereken. És ott volt a gyönyörű kastély, amely mindig is meghatározta a falu identitását. 1989-ig nem is volt magyar- vagy románkérdés: együtt húsvétoztunk, szilveszterkor román és magyar éjfélkor egyaránt koccintottunk, normálisan éltünk. A disznóság a forradalmat követően tört ki, amikor hirtelen sok embernek lett fontos a nemzetiségi kérdés.
SABIN GHERMAN
Újságíró, publicista, Erdély adminisztratív autonómiája ügyének animátora. A Maros megyei Mezőzáhon született 1968. november 22-én, a craiovai egyetem román–francia szakán diplomázott, 1992 és 1999 között szerkesztőként dolgozott a köztelevízió kolozsvári stúdiójában. Ma a kolozsvári székhelyű Transilvania Look tévé népszerű műsorvezetője. A Monitorul de Cluj napilapban 1998-ban közölte a nagy vitát gerjesztő, Elegem van Romániából című vitairatát, amelyet a ProTransilvania Alapítvány saját kiáltványává nyilvánított. 2000 májusában megalapította az Erdély–Bánság Ligát, amelynek elnöke is volt. Az Európai Szabad Szövetség romániai jelentéstevője.
[Háromszék] itthon.ma/erdelyorszag

Segítség lépésről lépésre: interjú Semjén Zsolttal
Egészen biztos, hogy a Kárpát-medencében, de nem Magyarországon élő magyar közösségek helyzetéről, a nekik nyújtható és nyújtandó segítség mértékéről és állapotáról más képe van egy magas posztot betöltő kormányzati tisztviselőnek, mint az érintetteknek. A MÁÉRT idei plenáris ülését követően Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest kérdeztük.
Ön szerint milyen helyzetben van ma a felvidéki Magyar Közösség Pártja?
A Magyar Közösség Pártja stabilizálta a helyét, ami egy rendkívül komoly teljesítmény. Nagyon erős és elkötelezett szavazóbázisa van, ami magas szlovákiai szavazói részvétel esetén viszont nem elég a pozsonyi parlamentbe szükséges 5 %-hoz, hanem annál ugyan nem sokkal, de alacsonyabb. Szerény szlovákiai választói aktivitás esetén viszont elég! Ugyanakkor akár bent vannak a pozsonyi parlamentben, akár nem, vitathatatlan, hogy a magyarlakta országrészekben regionális pártként ők a meghatározó erő. A Magyar Kormány számára nem elengedhetetlenül szükséges, hogy partnere parlamenti párt legyen az adott országban. Természetesen mi örülünk annak, ha ez mégis így van, és többnyire minden támogatást meg is adunk ehhez, de azt is nagyon nagy értéknek tekintjük, ha a magyar közösség egy stabil, regionális párttal rendelkezik. És az MKP ilyen!
A szavazóbázisa biztos, megújuló, és erős pártstruktúrával is rendelkezik. Ráadásul, miután a felvidéki magyarok a szlovák-magyar határ mentén élnek, ezért az ottani települések szoros együttműködést alakítottak ki a szomszédos magyarországi megyékkel. Ennek is szerepe van abban, hogy az MKP hosszú távon kiszámítható, komoly erő, amiből az is következik, hogy akár a következőkben is átlendülhet a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöbön, és akkor immár parlamenti párt lehet!
Mi a véleménye a vegyes pártot illetőleg?
A Most-Híd kérdését sem kívánom megkerülni, hiszen ők is Szlovákia politikai életének a formálói. Szerencsétlen és tragikus, hogy a magyarság abba a helyzetbe került, hogy egy tisztán etnikai és egy vegyes párt közül kellett választania! Ráadásul sokan arra a következtetésre jutottak, ha a helyzet ilyen, akkor inkább egyáltalán nem vesznek részt a választásokon, vagyis a magyar szavazóbázis széthullott!
Ha a Felvidéken többen lennénk, akkor megkerülhetetlenek lennénk. Akkor Szlovákiában nem lenne ilyen nyelvtörvény, és az állampolgársági törvény is más lenne, a V4-ek együttműködése pedig gyorsabb, és sikeresebb lenne, hiszen olajozottabban működne. A fő problémánk a Híddal a Kárpát-medencében főként az, hogy megalapozza a félelmünket. Ugyanis ha létrejön egy vegyes párt, utána könnyen bekövetkezhet, hogy ebben a vegyes szlovák pártban előbb lesz egy magyar tagozat, majd a magyar tagozat esetleges felbomlása esetén néhány magyar képviselő marad.
Ezért a MÁÉRT a statútumában ki is mondta, hogy a MÁÉRT tagszervezeteinek kizárólag az etnikai magyar pártokat tekinti. De abban például mi nem foglalunk állást, ha az MKP a Híddal tárgyal. Ha az ottani legitim magyar civil szervezetek: a Csemadoktól, a pedagógusok szövetségén át a Via Nováig ezt fontosnak látják, és ebben megegyezésre is tudnak jutni, nem fogjuk őket ebben akadályozni.
Mi a helyzet ugyanebben a kérdésben Erdélyben? Ott december 11-én parlamenti választások lesznek.
Erdélyi vonatkozásban tisztában kell lenni azzal, és itt a személyes pártszimpátiáknak nem szabad szerepet játszaniuk, hogy ha az RMDSZ megroppan és – ne adj Isten! – nem, vagy csak nagyon megroggyant állapotában jut be a bukaresti parlamentbe, mondjuk 5% alatti eredménnyel, akkor ennek nem az lesz a következménye, hogy egy másik magyar párt jut oda be, hanem nem lesz ott a magyarok közül senki. Veszélyes, hogy a magyar értelmiség ideológiailag a román pártstruktúrába kezd el integrálódni, hogy a székelyföldi polgármesterek esetleg elkezdenek kliensrendszeri alapon helyezkedni, hogy valamiképpen mégiscsak juthassanak forrásokhoz, mert ez az erdélyi magyar érdekképviselet végét jelentené!
Ezért van minden összefogásra és szavazatra szükség, és ezért kulcsfontosságú, hogy december 11-én legyen meg az 5 százalék, már csak azért is, mert Romániában az úgynevezett regionalizáció réme is fenyeget bennünket, melynek során Maros, Hargita és Kovászna megye tömbmagyarságát különböző régiókba sorolnák be. Ha a három megyével ezt megteszik, és egyiküket Brassóhoz, másikukat a kolozsvári régióhoz csatolják, ahol e jelentős iparterületek óriási román többséggel rendelkeznek, akkor ott a magyarság nyomasztó kisebbségbe szorul, ami a magyar érdekérvényesítés megroppanását jelentené. Mindezt csak úgy tudjuk megakadályozni, hogy az RMDSZ kellő súllyal jelen van a bukaresti parlamentben.
A MÁÉRT és a Magyar Kormány is felszólította a román állampolgársággal is rendelkező magyarokat, hogy vegyenek részt a választásokon. Ez végül is nem személyes szimpátia kérdése, mert Kövér László házelnök úrról például tudható, hogy volt konfliktusa az RMDSZ-szel. De az adott helyzetben a kérdés nem az, hogy valaki nekem szimpatikus-e, vagy volt-e vele vitám, hanem létfontosságú, hogy a magyar párt, a Magyar Összefogás bent legyen a bukaresti parlamentben!
Az utóbbi hónapokban a Vajdaság, majd utána Kárpátalja kapott jelentős gazdasági támogatást. A felvidéki politikusok között van, aki sérelmezi, hogy különösen a Felvidék keleti része: az Ipolyságtól a Királyhelmecig húzódó területsáv mostohagyermeke a szlovák államnak. Úgy látják, hogy a helyzet itt rosszabb, mint bárhol másutt. Erre persze a magyar politikusok mondhatják, hogy az aggteleki térség, vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megye Szlovákia határával érintkező járásai szintén Magyarország mostohagyermekeinek számítanak. Voltak-e, vannak-e az említett régió felemelésével kapcsolatos elképzeléseik, vagy a helyzet az, hogy bár voltak ilyenek, de egyszerűen nem jut rá anyagi erő?
Most jutottunk el először oda, hogy Magyarországon stabil állapotok vannak. A bővülő gazdaság gyümölcsét mindenki élvezheti: fizetés- és nyugdíjemelésről is szó van. Nagy összegű gazdasági támogatást tudunk ezért nyújtani – elsősorban a Vajdaságnak, majd Kárpátaljának is. Miért pont nekik? Azért, mert ők vannak az unión kívül. Vagyis uniós pénzekhez ők ilyen formában nem tudnak hozzájutni. Gazdasági értelemben Szlovákia nem szegényebb, mint Magyarország, Románia pedig szintén az Európai Unió része. Tehát nekünk az első segítséget oda kellett juttatni, ahol az ínség a legnagyobb és egy nem uniós ország nyilvánvalóan nehezebb helyzetben van, például azért is, mert nincs módja uniós pályázatokhoz hozzájutni. Ráadásul Kárpátalján kvázi háborús helyzet van…
Aminek következtében bármikor menekülésbe kezdhetnek az emberek…
Behívhatják őket katonának, vagyis a katonai behívó, de a nyomor és a kilátástalanság elől is útra kelhetnek. Kétségtelen, hogy a Felvidék keleti részén nehéz a helyzet. Persze az is igaz, hogy Miskolc és Kassa között a helyzet szintén hasonló, sőt, ettől keletre a magyar oldalon sem Kánaán például Borsod északi része. De azért mégsem hasonlítható össze azokkal az állapotokkal, amelyekkel Kárpátalján találkozik az ember.
Mindemellett nem teszünk le arról, hogy lépésről lépésre a Délvidék és Kárpátalja mellett az erdélyi és felvidéki vállalkozóknak is nyújtsunk segítséget.
Gecse Géza Felvidék.ma

Kolozsvári táblaper: beidézték a magánszemélyeket is
Kedden tárgyalják újra első fokon a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére vonatkozó pert a Kolozs megyei törvényszéken.
A tárgyalásra ezúttal beidézték valamennyi felperest – mint ismeretes, időközben a Musai–Muszáj civil akciócsoport felhívására több mint 400 magánszemély is csatlakozott a Minority Rights Egyesület által kezdeményezett perhez. Bethlendi András, a Musai–Muszáj képviselője a Krónikának elmondta: először fordul elő, hogy a perhez csatlakozó magánszemélyeket is beidézte a bíróság.
Hozzáfűzte, a dolog váratlansága miatt többen megijedtek, ezért a mozgalom közleményt adott ki, amelyben igyekeznek megnyugtatni mindenkit, aki idézést kapott, hogy senkinek sem kötelező részt venni a tárgyaláson. A kézhez kapott dokumentum csupán informatív jellegű, a tárgyaláson való részvétel jog és nem kötelesség. Hangsúlyozta: bármilyen döntés születik, az a felperesekre nézve nem járhat anyagi vagy más teherrel. A mozgalom tagjai arra kérik a kolozsváriakat, osszák meg ezt az információt azokkal, akikről tudják, kaptak idézést a törvényszéktől.
Kérdésünkre elmondta: természetesen, ha az emberek úgy döntenek, hogy elmennek a tárgyalásra, annak örülnek, ugyanis a tömeg jól mutat majd a teremben, hiszen „a kereset hitelességét nyomatékosítaná". Hozzátette: ami a tárgyalás kimenetelét illeti, bármi megtörténhet, a bíróság azonnal dönthet, de akár el is halaszthatja a tárgyalást.
Mint ismeretes, a kolozsvári polgármesteri hivatalt eredetileg a Hollandiában bejegyzett Európai Magyar Emberjogi Alapítvány perelte be, hogy helyezze ki a többnyelvű helységnévtáblákat a város bejárataihoz. Első fokon a bíróság helyt adott a keresetnek, kötelezve a városvezetést, hogy a település öt bejáratánál lévő helységnévtáblákon magyar nyelven is tüntesse fel a város nevét. Később a táblabíróság helyt adott a hivatal kifogásának, miszerint egy külföldi szervezetnek nincs perbeli minősége, ezért a civilek újabb pert indítottak, immár a hazai bejegyzésű Minority Rights Egyesület nevében. A lassan kétéves pereskedés legutóbbi tárgyalásán a kincses város többnyelvű helységnévtábláinak dossziéját a kolozsvári táblabíróság újratárgyalásra visszaküldte az első fokon eljáró Kolozs megyei törvényszéknek. „Elfogadták a fellebbezést, ami nagyon jó, de visszaküldték első fokra, azaz nagyjából ott tartunk, mint másfél évvel ezelőtt" – értékelt akkor a Krónikának Szőcs Izabella, a felperes Minority Rights Egyesület képviselője.
Kiss Előd-Gergely
kronika.ro Erdély.ma

Hol vagytok, temesvári magyarok?
Hatalmas érdeklődést váltott ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) legújabb riportkötetének temesvári bemutatója, amely Hol vagytok, temesvári magyarok? címmel jelent meg a nagyváradi Europrint Kiadónál. A közel kéttucatnyi hazai és vajdasági újságíró riportjaiból összeállt több mint 450 oldalas kötetet Rácz Éva MÚRE-elnök és Szűcs László, a kötet szerkesztője mutatta be a temesvári közönségnek az Új Ezredév Központban, a beszélgetést Bartha Csaba rádiós szerkesztő moderálta.
A szombat esti könyvbemutató résztvevőit Gazda István házigazda lelkipásztor köszöntötte, majd Rácz Éva beszélt a MÚRE legújabb riportkötet sorozatáról, amely 2014-ben indult az Időutazás Farnastól Zsobokig című, kalotaszegi témájú kötettel. 2015-ben jelent meg a besztercei szórványról szóló Nem magyarul magyarok című kötet és idén született meg a harmadik, eddig legterjedelmesebb Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet, amely a MÚRE újságíróknak a nagyvárosi szórványban szerzett tapasztalatait foglalja kötetbe. A terjedelmes könyv a 2016. július 8–10. között megszervezett temesvári MÚRE-riporttábor hozadéka, az ötletgazda nem más, mint a színházi bemutatókról, fesztiválokról elmaradhatatlan Simon Judit nagyváradi újságíró, aki a nagyvárosi környezetben van igazán elemében, akkor is, ha egy szórványközösségről kell írni.
Mi van a kötetben? Erről Szűcs László szerkesztő számolt be az olvasóknak, aki szerint a Brassóból, Nagyváradról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, a Székelyföldről és a Vajdaságból érkezett újságíróknak az volt az első temesvári benyomása, hogy külföldön járnak. Az írott és az elektronikus sajtó jeles képviselői felosztották egymás közt a „vadászterületeket”: a város múltja, történelme, egyházak, kultúra, művészetek, oktatás, helyi személyiségek, intézményemberek vagy a hétköznapok hősei (pincér, nyugdíjas, szállodai dolgozó, önkéntes stb.). Az újságírók nyomába eredtek a multikulturalizmus, a bánsági soknyelvűség mítoszának és mai valóságának, felkutatták a székely gyökerekkel rendelkező temesváriakat, de szó esik a kötetben a művészeti élet sajátos helyi fejlődéséről, az anyanyelv oktatásának és színháznak, a kulturális intézményeknek a kulcsszerepéről a szórványban. A temesvári magyarságról szóló különleges kötet szerzői: Ambrus Attila és Ambrus Melinda (Brassói Lapok), Antal Erika (maszol.ro), Bakó Zoltán (Vásárhelyi Hírlap), Bodolai Gyöngyi (Népújság), Bögözi Attila (Erdélyi Riport), Deák Gyöngyi (Kolozsvári Rádió), Farkas-Ráduly Melánia (Nőileg Magazin), Gáspár Sándor (Marosvásárhelyi Rádió), Kemenes Henriette nagyváradi költő, kulturális újságíró, Kovács Péter és Prózsa Lilla-Zsuzsanna egyetemi hallgatók (BBTE), Maksay Magdolna (Kolozsvári Rádió), Martinek Imre (Hét Nap, Vajdaság), Rácz Éva (Kolozsvári Rádió), Sarány István (Hargita Népe), Simon Judit (Erdélyi Riport), Szekeres Attila (Háromszék), Szucher Ervin (Krónika) és Tóth Lívia (Hét Nap, Vajdaság).
A riportkötet címét provokálónak, figyelemfelkeltőnek szánta a kötet szerkesztője, de ugyanakkor azt a realitást is tükrözi, hogy a temesvári utcán csak elvétve hall magyar szót az ember, és csak előzetes tájékozódás, hosszas előkészítés nyomán találtak riportalanyaikra a messzi földről érkezett újságírók. „A teljesség igénye nélkül, de a hitelesség igényével igyekszik ez a könyv megmutatni legalább néhány vonását e város arcának, Temesvár sokarcúságának” – mondja a kötet előszavában Szűcs László. A kötetbe becsúszott néhány apró pontatlanság, ami nem meglepő, viszont megbocsátható, hiszen a riporttábor résztvevői közül sokan először jártak életükben Temesváron. A színes és fekete fehér fotókkal illusztrált Hol vagytok, temesvári magyarok? című kötet 25 lejbe kerül, és bárkinek ajánlom, akit érdekel a temesvári magyar közösség múltja és jelene, épített öröksége, intézményei, örömei és bánatai, mindennapos küzdelmei.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Interferenciák: varázslatos alakítások és csalódások
A budapesti Vígszínház előadásával, Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek című darabjából született, Jóembert keresünk című produkcióval zárul vasárnap este az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál Kolozsváron. 
A november 24-én kezdődött seregszemlére több európai országból, továbbá Amerikából és Dél-Koreából is érkeztek vendégművészek, számos, különféle rendezői stílust és koncepciót, sokszínű színpadi nyelvezetet és színészi játékot vonultattak fel a fesztiválra érkezett produkciók.
A seregszemle nívója egyenetlen volt: bár számos színpadi megnyilvánulás jelentett igazi élményt, a néző több ízben is azt érezhette, a megtekintett előadás valójában nem „érinti meg", nem nyújt maradandó élményt, felejthető és nem illik egy nemzetközi fesztivál színvonalához. A rendezvénysorozat keretében több kiállítást nyitottak meg, könyvbemutatókat tartottak, az előadások alkotóival találkozhatott a közönség, és koncertek is várták esténként a nagyérdeműt. Csütörtökön mutatták be Visky András dramaturgnak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetőjének a Koinónia kiadónál napvilágot látott, Ki innen című, hét színpadi szöveget tartalmazó kötetét.
Túlzások egy „lakhatatlan világról"
A vasárnap esti budapesti záróelőadást valószínűleg azért is várták sokan, mert Brecht A szecsuáni jólélek című darabját már láthatta az Interferenciák közönsége pénteken este Andrei Şerban rendezésében, a bukaresti Bulandra színház előadásában. A korábbi években a neves rendezőnek számos nagyszerű színpadi alkotását láthatta a kolozsvári közönség – elég, ha csak Csehov Ványa bácsijára gondolunk, amelyet tíz éve mutatott be a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata és amelyre éveken keresztül érkeztek más városokból, sőt külföldről is érdeklődők. A Ványa bácsit több rangos díjjal jutalmazták, akárcsak Ibsen Hedda Gablerét vagy Bergman Suttogások és sikolyokját – ezeket a produkciókat szintén Şerban állította színpadra a kolozsvári magyar társulattal.
Így nem meglepő, hogy az Interferenciák közönségének egy része hasonlóan ragyogó előadásra számított, azonban kissé csalódottan nyugtázhatta, hogy Şerban bukaresti rendezése, A szecsuáni jólélek nem jelent igazi élményt. Az üzenet kissé szájbarágósra sikeredett, akárcsak a közönség felé irányuló, fölöslegesnek tűnő „kikacsintások", „kiszólások". Az előadás több pontján is indokolatlannak, túlzónak tűnt a rendezői koncepció, amelynek értelmében a brechti világ karikatúraszerűen tart tükröt elénk. Az aktuális romániai társadalmi-politikai helyzetre a figyelmet felhívó színpadi eszközök túlságosan direktnek bizonyultak, a néző hiányolta a şerbani rendezésekre általában jellemző árnyaltságot, letisztultságot.
A színészi játéknak köszönhetően azonban összességében véve fordulatosnak, pörgőnek és változatosnak tűntek a színpadi történések. A főbb szerepeket játszó művészek játéka átütő és kitűnő volt, külön kiemelendő a címszereplő utcalányt, Sen Tét alakító Ana Ularu alakítása. Brecht 1940-ben írt drámájának főhőse, a segítőkész Sen Te a Szecsuánba látogató, egyetlen jó embert kereső istenek jóvoltából vagyonhoz jut, majd rá kell jönnie, ha jót akar cselekedni, kíméletlennek is kell lennie. Rádöbben, senkire vonatkozóan nem hozható egyértelmű ítélet, és arra is, hogy – mint elhangzik: „a világ lakhatatlan".
Elsöprő erejű egyszemélyes előadás
A fesztivál egyik legkiemelkedőbb eseményét, Jaram Lee: Stranger's Song (Az idegen éneke) című előadását szombaton este láthatta a közönség. A Gabriel García Márquez Jó utat, elnök úr című novellája nyomán írt pansori-előadást a dél-koreai Pansori Project ZA vitte színpadra Ji Hye Park rendezésében. A pansori hagyományos koreai előadásmód, amely egy énekes előadót és egy őt kísérő, bukon (népi ütős hangszeren) játszó zenészt vonultat fel. A műfajnak az az egyik jellegzetessége, hogy az előadó közvetlen kapcsolatot teremt a nézőkkel.
Kiss Judit, Sárosi István | Krónika (Kolozsvár)

Sógor: visszavehetik a megszerzett jogainkat
Már nem az a kérdés, hogy a romániai magyarság bővítheti-e a megszerzett jogait, hanem az, hogy visszaveszik-e azokat a közösségünktől – jelentette ki Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által szervezett szombati kolozsvári fórumon. 
A politikus szerint mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a magyar közösséget érő újabb és újabb támadások uniós szinten is figyelmet kapjanak, hiszen a nyomásgyakorlás kitűnő eszköze lehet a brüsszeli fellépés. Hozzátette: Románia a csatlakozáskor vállalta a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, ennek ellenére az utóbbi években visszafejlődés tapasztalható ezen a téren.
Csoma Botond képviselőjelölt, kolozsvári városi tanácsos véleménye szerint a nyelvhasználat és a kisebbségi jogok az utóbbi időben többször felmerültek témaként európai intézményekben. Meglátása szerint az Európai Unió keretében is szükség lenne egy kisebbségi és nyelvhasználati keretszabályozásra. A jelölt elképzelése szerint Romániában a nyelvhasználati küszöböt a jelenlegi 20 százalékról 10 százalékra kellene csökkenteni, valamint egy számszerűsített, ötezer fős alternatív küszöböt is be kellene vezetni a magyar nyelvű ügyintézés és a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése érdekében.
Hegedüs Csilla képviselőjelölt az erdélyi magyar iskolákat ért támadásokat vetette fel. A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium igazgatójának eltiltása hivatalának gyakorlásától, akárcsak a kolozsvári Apáczai-gimnázium képzőművészeti osztályának esete is a kisebbségi oktatás ellen elkövetett támadásként értelmezhető. Éppen ezért Csoma Botonddal közösen célul tűzték ki, hogy képviselői mandátumuk alatt megvédik a magyar iskolákat, és azon dolgoznak majd Bukarestben, hogy minden magyar gyermek anyanyelvén tanulhasson.
László Attila szenátorjelölt arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Unió huszonnyolc tagállamából mindössze kettőben, Romániában és Franciaországban van rezidensvizsga, más országokban személyes interjú alapján alkalmazzák a kórházak a fiatal orvosokat. „Nálunk is el kellene törölni a rezidensvizsgát ebben a formájában, és lehetővé kellene tenni, hogy a rezidensek ne csak egyetemi központokban végezhessék gyakorlatukat, hanem akár megyei vagy városi kórházakban is” – mondta.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár) 

Ők koccintanának augusztus 30-án?
Bár tudvalevő, hogy választási kampányban fokozott érzékenységről tesznek tanúbizonyságot a politikusok és az állami intézmények egyaránt, enyhén szólva is túlzás, amit Bukarest leművel a magyar külügyminiszter december elsejével kapcsolatos rendelete miatt. 
Egészen pontosan arról van szó, hogy Szijjártó Péter megtiltotta a magyar diplomatáknak a részvételt a román nemzeti ünnepen való megemlékezéseken. Sőt a tárcavezető meg is indokolta a lépést: a magyaroknak nincs mit ünnepelniük december 1-jén, amikor 98 évvel ezelőtt, 1918-ban kimondták Erdély egyesülését a Román Királysággal. Nem tudjuk, hogy a magyar külgazdasági és külügyminiszter idei gesztusa összefüggésben áll-e a közelgő romániai parlamenti megmérettetéssel, az viszont egyértelmű, hogy a magyar államnak már jóval korábban egyértelművé kellett volna tennie, miként is viszonyul ehhez a naphoz. Mint ahogy az is hasznos lett volna, ha az RMDSZ nem csak most, kampány idején eszmél rá, miszerint december 1. csak gyásznap és veszteség Magyarország, valamint az elcsatolt területeken élő magyar közösségek szempontjából.
És itt nem is arról van szó, hogy bárki elvitatná Románia, a románok ahhoz fűződő jogát, hogy megünnepeljék december elsejét Bukarestben, Csíkszeredában, Kolozsváron vagy az ország budapesti nagykövetségén. Ahhoz viszont nagyfokú intoleranciára van szükség bárki részéről, hogy elvárja, miszerint ezen a napon a magyarok jó nagyokat mosolyogva eldiskuráljanak román testvéreikkel a történelem tanulságairól, a jószomszédi kapcsolatokról és egyebekről. Ugyan elmenne-e koccintani valamelyik román politikus vagy diplomata a bukaresti magyar nagykövetségre vagy a kolozsvári főkonzulátusra, ha ott éppen a második bécsi döntés évfordulójának tiszteletére rendeznek fogadást augusztus 30-án? A válasz egyértelműen – és magától értetődően! – nemleges.
Aki ezen kifogást keres, az nem akarja megérteni mások történelmi érzékenységét, és rossz úton keresi a román–magyar megbékélés módozatait. Aki azt állítja, hogy az effajta gesztusokkal és koccintásokkal a magyar érdekeket igyekezett képviselni – mint például Kelemen Atilla és Verestóy Attila 2002-ben a budapesti Kempinski Hotelben Medgyessy Péter és Adrian Năstase oldalán vagy Szász Jenő hét évvel később a Cotroceni-palotában –, az egyszerűen félrebeszél, és hülyének nézi az embereket. Akárcsak a román külügyminisztérium, amely most úgy beszél egy ország értékei és a nemzeti jelképek iránti tiszteletről, mintha ezeket az értékeket és jelképeket éppenséggel nem a román hatóságok taposnák sárba, amikor a magyar közösségről van szó.
Rostás Szabolcs | Krónika (Kolozsvár)

Akinek leverték a veséjét, az nem az informátor személyiségére kíváncsi
„... Te vagy az az ember...”
(Sámuel próféta II. könyve 12,7)
Érdeklődéssel olvastam a Krónika november 23-ai és 25–27-ei számában megjelent két tudósítást(Az EP-ben tiltakozott Tőkés, illetve Az nem fontos, ki volt informátor). Mindkettő „kényes”, de sajnos mára „átszabott” témát boncolgat.
Tőkés László a rá jellemző pragmatizmussal, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) elvi szinten kezeli az informátori kérdéskört. Előbbi saját tapasztalatból két szekuritátés kulcsfigurát nevesít, mintegy jelezve, hogy a hálózat működtetői nem lettek elszámoltatva. Sőt egy negyedszázad múltán újra reflektorfénybe kerülnek. Utóbbi szociológiai, lélektani oldalról közelít a témához. Lőrincz József álláspontja sajátosan hangsúlyos e vonatkozásban. Megállapítása szerintem meredek: „...nem az a fontos, hogy eldöntsük, ki volt informátor, és ki nem, hogy morálisan ez a tevékenység mennyire igazolható vagy igazolhatatlan, hanem hogy az eseteket a maguk komplexitásában vizsgáljuk...”
Véleményem szerint akinek leverték a veséjét, aki éveket töltött el Szamosújváron, a Duna-deltában, akinek jövője derékba tört, az nem arra kíváncsi, milyen volt a „tégla” személyisége, hanem hogy kinek köszönheti tönkrement életét. Könczei Csilla is nem véletlenül szeretett volna választ kapni személyhez kötötten édesapja halálának körülményeire. Nyilván ezek a legtragikusabb esetek, amikor az informátor létében tett tönkre életet, életeket. Ilyenkor tizedrangú kérdés, hogy „az informátorok tevékenységének volt-e hatása a mindennapi életükre, beleivódott-e az életmódjukba”.
Amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László püspök kezdeményezésére elsőként indította el az átvilágítást, a cél a múlt tárgyilagos feltárása volt személyhez kötötten. Az érdemi munka a törvényi szabályozás után – megkésve – kezdődhetett el. A létrejött átvilágító bizottság munkája, illetve dr. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című dokumentumgyűjteménye személyre szabottan elemezte 45 lelkipásztor múltját (köztük az enyémet is). Néhányan magunk kértük ki s adtuk át dossziéinkat az átvilágító bizottságnak. Sajnos volt néhány olyan eset is, amikor az illetékes hatóság valószínűleg szándékosan tarthatott vissza terhelő iratokat, egész dossziékat azok védelmében, akik megbízható ügynökeik voltak, sőt részükre felmentő igazolást is adtak. Külön kategóriát képeznek azok, akik érintettekként „idejében” külföldre, elsősorban Magyarországra távoztak. Ezért illúzió az L. J. által ajánlott összehasonlítási módszer, nem beszélve arról, hogy Magyarországon csak nyomokban történt, történik átvilágítás.
Nos, ha a társadalom egészére próbáljuk kivetíteni az ügynökkérdést, úgy gondolom, ez lehetetlen próbálkozás főleg amiatt, mert eltelt egy bő negyedszázad. Legfennebb reménykedhetünk abban, hogy az egyre fogyó „koronatanúk” megszívlelik Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének intelmét: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.”
P. S. A téma egyházi vonatkozása iránt érdeklődőknek szíves figyelmébe ajánlom dr. Molnár János lelkipásztor, történész tudományos igényességgel írott dokumentumgyűjteményét.
Varga Károly
A szerző nyugalmazott lelkipásztor, a nagybányai református egyházmegye volt esperese Krónika (Kolozsvár)

Kárpát-medencei magyar írók találkozója Kolozsváron
Hét ország huszonhat fiatal alkotójának részvételével szervezi meg december 5. és 7. között az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a Kolozsvári Kikötő 2.0 – Kárpát-medencei fiatal magyar írók találkozója elnevezésű rendezvényt.
A másodízben szervezett nemzetközi esemény keretében az esti felolvasások és beszélgetések java a Bulgakov kávéház és kultúrbisztró fedélzetén zajlik délután 6 órai kezdettel, délelőttönként kolozsvári magyar tannyelvű iskolákba is ellátogatnak a délvidéki, erdélyi, felvidéki, magyarországi és kárpátaljai fiatal hajósok, fedélzeti tisztek – közölték a szervezők.
A Linişte, pace, perversiuni, heppiend – tineri poeţi maghiari (Csend, béke, perverziók, heppiend – fiatal erdélyi magyar költők antológiája) című kötetet december 5-én du. 4 órától mutatják be a Book Corner könyvesboltban a Deák Ferenc/Eroilor utca 15. szám alatt. Az Ex-Yu Bárka elnevezésű rendezvény keretében horvát, szerb, illetve szlovén szerzők mutatkoznak be a Sapientia EMTE Tordai úti épületében december 6-án délután 2 órától.
Az eseménysorozat E-MIL-gálaesttel zárul Marosán Csaba színművész közreműködésével. A belépés díjtalan, a szervezők várnak minden érdeklődőt a Kolozsvári Kikötőben. Az esemény társszervezője többek közt a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet, a Helikon Kulturális Egyesület, a József Attila Kör, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, a Fiatal Írók Szövetsége, a Magyar Írószövetség, a Sapientia EMTE, a Szépírók Társasága. Krónika (Kolozsvár)

Volt egyszer egy Communitas kör
A román kommunista diktatúra legsötétebb éveiben működött a Communitas kör, amely egyáltalán nem azonos a kilencvenes évek végén létrejött Communitas Alapítvánnyal.
Előbbi ugyanis a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gînduri Studențești című diákfolyóirata keretében alakult meg, és az orvostanhallgatók általános műveltségi színvonalának az emelését szolgálta. Az alakulásakor még el nem nevezett kör első találkozójára a szerkesztőség szűknek bizonyuló szobájában került sor 1986. november 24-én, amelyen Mészáros József Könyv és ember címmel értekezett. Két héttel később is megtisztelte körünket, és az alábbi szövegű cédulával oldotta meg névadó dilemmánkat: „A kör nevének javasolnám: Kommunitas – kis közösség, társaság – gondolom, ez mindkét nyelven megfelelne!” Egyöntetűen elfogadtuk, és tapintatból Communitasnak írtuk.
A diáklap akkori főszerkesztője, Andrei Cristian nagy szerepet játszott abban, hogy a Communitas körnek hivatalos alapot és hátteret találtunk. Az már más kérdés, hogy román nyelven csupán egyetlen találkozóra került sor, amely Mircea Eliade munkásságát ismertette. Magyar nyelven viszont több mint három éven át kéthetente egymást követték a találkozók. Igényeinkből fakadtak. A tervezett programot közösen állítottuk össze, és alapító-szervező társaimmal együtt (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) leosztottuk a feladatokat.
Az előadások története a találkozóról találkozóra vezetett Communitas-emlékfüzet, amely összesen harmincnyolc szellemi együttlét krónikája 1986 novembere és 1989 májusa között. Művelődéstörténeti jelentőségét alátámasztja, hogy a meghívottak gondolatait, némely esetben verseit, novelláit tartalmazza, és általuk ismert személyiségek egykori vallomásai elevenednek meg. A Communitas kör tizedik születésnapjára emlékkönyv készült, amely az emlékfüzet anyagán kívül néhány egykori előadó és résztvevő visszaemlékezését, valamint újságcikkeket is tartalmaz, és röviden beszámol az 1990 novemberét követő újjáalakulás összesen tizennégy találkozójáról. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989 őszén is sor került négy előadásra, akkor összesen 56 értelmiségi találkozó volt megszervezve a Communitas kör égisze alatt (Communitas Emlékkönyv 1986–1996, szerkesztette Ábrám Zoltán, kiadja a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, 1996).
Jelképes köszönetünk mindazoknak, akik erdélyi magyar értelmiségi felelősségük birtokában eleget tettek az egykori marosvásárhelyi orvostanhallgatók lelkes meghívásának. Az egykori meghívottak közül ma már sokan nincsenek az élők sorában, tisztelettel adózunk nekik. A Communitas kör vendégeinek a nagy családját alkotják: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András és Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó és Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla és Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon (Öcsi Bácsi), Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István–Könczei Árpád–Kostyák Botond–Sinkó András–Fazakas János kvintett, Domokos Géza. Milyen csodálatos társaság! Egy aranykorszakbeli jelképes vásárhelyi találkozó, vagy marosvécsi találkozó résztvevőiként bizonyára nem vallottak volna szégyent!
Az emlékfüzet tanúsága szerint régebbi meghívottakkal szervezett kerekasztal-beszélgetéssel ünnepeltük meg a kör fennállásának kétéves évfordulóját. Továbbá az Igaz Szó szerkesztőit többször vendégül láttuk, jöttek külön-külön, de egyszer szerkesztőségként is. Hajdú Győző nélkül, azaz Hajdu Victort a telefonkönyvben hagyva. Sütő Andrást viszont nem hívhattuk meg, erre „jóindulatú” figyelmeztetést kaptunk. Rajta kívül még akadt olyan személy, akitől el kellett tekintenünk.
A köri találkozók közül a disszidensnek számító Cs. Gyimesi Éva jelenléte volt a legemlékezetesebb. Az 1989. április 3-ai köri találkozón száznál többen vettünk részt, számosan nem orvostanhallgatók. A találkozót követően az alábbi bejegyzést tettem az általam vezetett emlékfüzetbe: „Létköltészet a modern és a posztmodern határán. Végre létrejött a mai találkozó! Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészkar előadótanára Szilágyi Domokos költészetét méltatta hibátlan logikai építkezéssel, gondolati okfejtéssel. A kör osztatlan sikeréhez hozzájárult Nagy Zsuzsa VI. éves orvostanhallgató egyéni előadóműsora, aki a költő verseiből szavalt.” Meghívottunk – többek között – az alábbiakat írta az emlékfüzetbe: „A remény ugyan enyhülést kínál, de a költő ehhez is ellentmondásosan viszonyul: hol elfogadja, hol elveti, remény és reménytelenség között hányódik. Az emberi lét mélységeinek és magasságainak, a történelem pozitív és negatív tanulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedni az ironikus megalkuvás felülnézetével.” (A sors iróniája: idén halottak napján Szilágyi Domokos negyven évvel ezelőtti halálára emlékeztünk; öt esztendeje Cs. Gyimesi Éva szintén öngyilkosságot követett el.)
A fentieken kívül számomra másért vált felejthetetlenné 1989 áprilisa. Akkoriban ugyanis Marosvásárhelyen gyakran megfordultam a Borsos Tamás utcában (itt működött a Szekuritáté), pedig még nem oda szólt a személyi igazolványom. A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem ekkor „gyümölcsöt termett”. Az I/B ügyosztályt irányító Sabin Bordea őrnagy jóváhagyásával 1989. április 24-én Ștefan Pocan őrnagy, az egyetemünkért felelő szekustiszt írásbeli figyelmeztetésben részesített. Az előző évben már megfogalmazott, szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezet vádpontjai alapján: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás.
Nem voltam hős, de szerencsére áldozat sem lettem. Csak azt tettem, amit tennem kellett, amit egy értelmiségitől el lehetett, el lehet várni: felvenni a küzdelmet a belenyugvás, a megalkuvás, a közöny ellen. A hatalom helyett a lelkiismeretet választottam. És ma is hiszem, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló.
Ábrám Zoltán 
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár)

Sorsdöntő választás
Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottsága elnökének meghívására Benkő Erika, az RMDSZ háromszéki képviselőjelöltje részt vett a bizottság tegnapi zárt ülésén, ahol tájékoztatta a bizottság tagjait az erdélyi magyarság sorsát meghatározó vasárnapi választások tétjéről, a magyar közösség helyzetéről, valamint a választásokat követő kihívásokról. A testület ülése utáni sajtótájékoztatón Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Németh Zsolt egyaránt sordöntőnek nevezte a december 11-i választást az erdélyi magyarság szempontjából. 
Az ülést Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyitotta meg, aki maga is kiemelte annak fontosságát, hogy az erdélyi magyarságnak erős képviselete legyen a bukaresti parlamentben. Semjén Zsolt úgy fogalmazott: döntő jelentőségű, hogy az RMDSZ, együttműködve a Magyar Polgári Párttal, átlépje az ötszázalékos küszöböt, és ott legyen a parlamentben. „Ha egyszer nem jutnak be, akkor más magyar szervezet sem tud bekerülni a parlamentbe. Ez a magyar képviselet végét jelentené” – hangsúlyozta. Hozzátette: minden magyar embernek erkölcsi és politikai kötelessége az egyetlen magyar erőre szavazni. Nemcsak Erdélyben, de Magyarországon is, ha rendelkezik román állampolgársággal.  Semjén Zsolt a sajtótájékoztatón kitért arra is, hogy a visszaszerzett egyházi ingatlanokat a Ceauşescu-időket idéző módon próbálják visszaállamosítani, s kriminalizálják a magyar vezetőket, hogy ne vállaljanak politikai szerepet. A miniszterelnök-helyettes kérdésre azt mondta, a megromlott viszonyban a magyar diplomáciának nincs felelőssége, ha kritika illeti, csak abból a szempontból, hogy „nem vágtak előbb az asztalra”. Világosan meg kell mondani, a románok átlépték a határt, amit még a magyarság el tudna viselni. 
Németh Zsolt azt mondta: a magyar–román viszony rendkívül kedvezőtlenül alakult az elmúlt időszakban. Úgy látta: december 11-e esély a viszony javítására, és nagyon fontos, hogy minél nagyobb arányban éljen ezzel az eséllyel minden érintett. Az RMDSZ számára is esély a voksolás, hiszen a párt a romániai magyarság parlamenti képviselettel rendelkező pártja. Minél erősebb képviselettel bír a romániai magyarság, annál nagyobb az esélye, hogy sikerül megváltoztatni a magyar–román viszonyt – mondta. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy a magyarok minél nagyobb számban menjenek el és adják le szavazatukat a magyar listára. A voksolás tétjéről szólva kiemelte: az erdélyi magyarság egyértelműen megfogalmazta, hogy az autonómia stratégiai cél. Ennek megvalósítása nem lehetséges, ha nincs jó magyar–román viszony – mutatott rá. Az ülésen részt vett Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet vezetője és Ilyés Gergő politológus, aki adatokkal támasztotta alá azt, hogy szükséges a magyarság nagyarányú részvétele a december 11-i választásokon ahhoz, hogy a magyar közösség érdekeit a bukaresti törvényhozásban sikeresen védelmezni lehessen.
Benkő Erika többek között arról tájékoztatta a Külügyi Bizottságot, amelyet a magyar parlamenti pártok képviselői alkotnak, hogy „sajnos a NATO- és EU-csatlakozás után a magyar közösség helyzetében nem történt előrelépés, a létező jogaink gyakorlására nincs lehetőség, újabban egyfajta visszarendeződés tapasztalható mind a nyelvi jogok, mind az egyházi restitúció terén. Mindezek eszköze az úgynevezett független igazságszolgáltatás, hiszen bíróságok döntenek a magyar feliratok műemlék épületekről való eltávolításáról, és kötelezik a székelyföldi polgármestereket a székely zászló levevésére a polgármesteri hivatalokról.”
Az ülést követő közös sajtótájékoztatón Benkő Erika elmondta, milyen kihívások előtt áll az erdélyi magyarság a választások után, különös tekintettel az 1918-as centenáriumra, tekintve, hogy a román és a magyar közösségek eltérően ítélik meg és eltérően viszonyulnak ehhez a kérdéshez, mindenképpen fokozódni fog a hangulat. Ebben a kontextusban a közelgő regionalizáció is elengedhetetlen témakör. A közigazgatási átszervezés Romániában hatalmas veszélyeket tartogat a magyar közösség számára. Erőteljes központosító törekvésekre lehet számítani a következőkben, ugyanis a román kormány célja már régóta az, hogy feldarabolja Székelyföldet, olyan közigazgatási régiókat kialakítva, amelyekben csupán 25 százalékot tenne ki a magyarság. „Teljesen mindegy, milyen összetételű kormányról van szó, egyikük régiósítási terve sem elfogadható a magyar közösség, különös tekintettel a székelység számára. Ahhoz képest, hogy jelenleg Kovászna és Hargita megyében közel 80 százalék, Maros megyében csak negyven százalék a magyar lakosság száma. A régiósítási terv azt eredményezné, hogy kb. 25–27 százalék között lenne az arányunk az új megarégióban” – fogalmazott Benkő Erika. „Ezért nagyon fontos az, hogy az erdélyi magyarságnak erős képviselete legyen a román parlamentben, hiszen a múltban is csak így tudtuk megakadályozni a hasonló régiósítási kísérleteket, és ezután is csak így lehetséges” – tette hozzá.
A vasárnapi választáson való részvételt, a magyar lista, a magyar jelöltek támogatását kéri az erdélyi magyaroktól Szili Katalin, a Miniszterelnökség miniszterelnöki megbízottja. Közleményében azt írta: december 5-e, a 2004-es népszavazás évfordulóján különösen az összefogásra figyelmeztet. Kiemelte: a nemzet mindenekfelett álló érdeke, hogy az erdélyi magyarság erős képviselettel rendelkezzen az elkövetkező időszakban Románia parlamentjében. Ehhez szükséges, de – mint írta – „nem elégséges” lépés volt, hogy egy magyar listára lehessen szavazni. Az érdekek együttes képviselete és egységes álláspont érdekében az európai gyakorlatnak is megfelelő autonómia kérdésében a több mint egy éve Kolozsváron megkezdett egyeztetést a politikai, társadalmi szervezetekkel tovább folytatja a kormány. Ugyanezen közös cél érdekében kérik Erdély magyarságát is, hogy a vasárnapi választáson támogassák a magyar listát, a magyar jelölteket – áll Szili Katalin közleményében. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukarest erős, központosító politikája nem csak a műemlékvédelem terén érződik
Interjú Hegedüs Csillával, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltjével
Az épített örökség jövője nemcsak Erdélyben, hanem egész Romániában fontos, csak változtatni kell a viszonyuláson. Nem terhet, fölösleges pénzkiadást kell látni a kastélyok, kúriák, egyházi, vagy bármilyen műemlékek felújításában. De azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy kulturális örökségünk hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében kell történjen. Azt azonban, hogy épített örökségünket ne csak mi, a magyar közösség, hanem törvények is védjék, csak Bukarestben lehet elérni – véli Hegedüs Csilla ügyvezető alelnök, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltje.
- Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnökeként számos jelentős program, így a Transylvania Trust Alapítvány koordinálása, a bonchidai Bánffy kastélyban működő Oktatási és Kulturális Központ, az Örökségünk Őrei program és az Erdélyi Magyar Értéktár létrehozása is az Ön nevéhez köthető. Milyen jövőt szán ezeknek a kezdeményezéseknek és hogyan látja Erdély épített örökségének jövőjét az új műemlékvédelmi törvény és a közelmúlt jogi intézkedéseinek tükrében?
- A felsorolt kezdeményezések mindegyike roppant fontos számomra és természetesen azt szeretném, hogyha ezek évtizedek múlva is működnének, ha nem is mai formájukban, de azokkal az elvekkel és alapokkal, amelyekkel elindítottuk őket. A legfontosabb összekötő kapocs ezek között, az az örökség - legyen az épített vagy kulturális. Mindegyik kezdeményezéssel az a cél, hogy minél több és minél változatosabb hátterű egyént megszólítsunk, úgy mutatva be például műemlékeinket, hogy a mai kor igényeihez és elvárásaihoz is igazodunk. Az épített örökség jövője nem csak Erdélyben, hanem egész Romániában fontos, csak változtatni kell a viszonyuláson. Nem terhet, fölösleges pénzkiadást kell látni a kastélyok, kúriák, egyházi, vagy bármilyen műemlékek felújításában. Nagyon fontos tudatosítani, hogy ezek a befektetések megtérülnek - gazdaságot fellendítő tényezőként működhetnek, hiszen munkát teremtenek. De nem csak a helyreállítás idejére, hanem a későbbiekben is, elég ha csak arra gondolunk, hogy a turizmus mennyit nyerhet mindezzel. Viszont nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy kulturális örökségünk hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében kell történjen. Azt azonban, hogy épített örökségünket ne csak mi, a magyar közösség, hanem törvények is védjék, csak Bukarestben lehet elérni.
- Az elmúlt hetekben számos iskolában megfordult, végiglátogatva az Örökségünk Őrei – fogadj örökbe egy műemléket program résztvevőit is. Hogyan értékeli az erdélyi magyar fiatalok műemlékek és kulturális eseményekhez fűződő viszonyát?
- Akármilyen hangulatban is kerestem fel az osztályokat, eddig mindig feltöltődve jöttem el tőlük. A diákok lelkesedése, a pozitív hozzáállásuk hihetetlen - olyan jó azt hallani egy 16 évestől, hogy „vagány az a ház, mert boltíves pincéje van”. Hangsúlyozni szoktam, hogy nekünk, felnőtteknek, nem csak tanítani kell a fiatalokat, hanem odafigyelni rájuk és tanulni tőlük. Az Örökségünk Őrei az egyik legjobb példa erre, amikor 2012-ben, a kezdeményezés első változatát kidolgoztuk, olyan közösségépítő program elindítása volt a cél, amelyben a műemlék ürügyet jelent a találkozásra, a közös cselekvésre. Mostanáig Erdély-szerte több mint ezer fiatal kapcsolódott be, akik közel száz műemléket fogadtak örökbe. Idén, csak Kolozsváron 13 csapat jelentkezett. Készültek dokumentumfilmek az épületekről, kitakarították a műemlékek környezetét, kertjét, felkerestek olyan idős személyeket a diákok, akiknek közük volt az adott házhoz - velük interjúkat vettek fel, de rendeztek flashmobokat is, valamint folyamatosan jelen vannak az online felületeken. Ezek alapján nem lehet azt mondani, hogy fiataljaink ne lennének érdeklődőek. Ha megteremtjük számukra a keretet és megfelelő módon szólítjuk meg őket, akkor odaadással viszonyulnak a kulturális rendezvényekhez, de az épített örökségünkhöz is. Úgy gondolom, hogy valahol az iskola feladata is ez lenne: olyan információkat közölni a gyermekekkel, mely hasznukra válik, mindezt olyan formában, hogy érdekesnek is tartsák.
- Az idei kampány szlogenje éles határt húz Erdély és Bukarest között. Mennyire érzékelhető Bukarest dominanciája az erdélyi műemlékvédelemben és milyen megoldásokat javasol ilyen téren?
- Bukarest erős, központosító politikája sajnos nem csak a műemlékvédelem terén érződik, hanem mindenhol. Gondoljunk csak az Apáczai képzőművészeti osztályának az ügyére. Vagy visszatérve a műemlékvédelemre: a nyáron leváltották a Regionális Műemlékvédelmi Bizottság két magyar tagját - Guttmann Szabolcsot és Csók Zsoltot.  Az a célunk, hogy az országos műemléki bizottságban, az albizottságaiban és a területi bizottságokban legyenek magyar szakemberek, ahogyan a  Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium erdélyi megyei igazgatóságainak alkalmazottai között is, a megye magyar lakossága részarányának megfelelően. Itt rólunk van szó, magyarokról - a műemlékek döntő hányada magyar vonatkozású, az írott források is sokszor magyarul vannak. Például hogyan lehetne sikeres egy olyan felújítás, ahol az előtanulmányok megírásában nem vesznek részt magyarul tudó személyek? A válasz egyszerű: sehogyan, hiszen így alapvető adatok, információk maradhatnak ki.
- Kolozsváron óriási mértékben szaporodtak meg a városi beruházások, amelyek nagyban rongálják és gyorsítják a műemlékek pusztulását. Januárban több műemlékértékű épület is megrongálódott és a megyei műemlékvédelmi bizottságból kizártak két magyar tagot. Hogyan valósítható meg a városi épített örökség közpénzekből történő felújítása és megóvása?
- Ahogyan az elején is említettem már, a szemléletváltás a legfontosabb ezen a téren és annak a tudatosítása, hogy műemlékeink értékesek, megőrzésük - utána hasznosításuk - kiemelten fontos. Azt szeretnénk, hogy az országos helyreállítási tervből arányosan részesedjenek azok a műemlékek, amelyek a magyar kulturális örökség részét képezik, valamint azt is, hogy állami támogatással - közpénzek bevonásával lehessen az egyházi jellegű műemlékek állagmegőrző, felújító munkálatait elvégezni. A városi épített örökség felújításában sokat segítene, ha ÁFA-mentesítenék a helyreállításokat, ez a befektetéseket is ösztönözni tudná. Mindennek a hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében törtéhet, emiatt szorgalmazzuk a széles körű társadalmi összefogást: önkormányzatok, civilszervezetek, oktatási és kulturális intézmények, egyházak együttműködését. Ami az építkezések elszaporodását illeti: szigorúan érvényt kell szerezni a törvénybe foglaltaknak és “bezárni” a kiskapukat, de ezek már helyi szinten nem kezelhető problémák, ezért megyek Bukarestbe.
- Az elmúlt időszakban többször kifejtette, olyan körülményeket kell teremteni Erdélyben,  hogy a fiatalabb nemzedék itthon maradjon a szülőföldjén, megtalálja itt a lehetőségeket és a kihívásokat, s ne a külföldre való kitelepedést válasszák. Mit lehet tenni ennek érdekében a parlamentben, milyen eszközökkel, módon érhető el ennek a célnak a megvalósítása?
- Elsőként a minimálbér növelése sokat segítene, hogy biztosítani tudjuk a versenyképes fizetéseket. Támogatni fogjuk a magas szintű foglalkoztatás ösztönzését és a minőségi munkahelyek megteremtését. Bátorítanunk kell a munkavállalókat, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, ennek az alapja a magas színvonalú oktatás és képzés biztosítása. A társadalmi szolidaritás legjobban működő színtere a család. De az itthonmaradás, vagy a hazaköltözés melletti egyik legfőbb érv is - pont ezért olyan adókulcsot akarunk kidolgozni, amely őket segíti. Meg akarjuk valósítani a szülők személyi jövedelemadójának csökkentését a gyermeklétszám függvényében. Ez két gyermek után 4, három gyermek után 6, négy gyermek után 8 százalék jövedelemadó-kedvezményt jelentene. Az intézkedés most 155 000 magyar családot érintene. Úgy látom, hogy december 11 fontos nap számunkra: olyan embereket küldhetünk a parlamentbe, akik a mi ügyeinkért harcolnak, és Erdélyt, Kolozs megyét képviselik - a megújult csapat pedig annak a biztosítéka, hogy a helyi közösséget, a választókat fogja képviselni, megfelelő szaktudással és határozottsággal, nem hátrálva meg, hiszen ha a képviseletünk erős, a védekezés is erőteljesebb lesz a többség félresöprő szándékával szemben. Megvárjuk, hogy gyermekeink külföldre költözzenek, vagy megteremtjük nekik itthon is a lehetőségeket? Végignézzük, ahogy ezer éves épített örökségünket lerombolják, vagy megvédjük azokat? December 11-én erről döntünk.
– Mi a véleménye arról, ahogyan az UNESCO tanácskozásán a csíksomlyói búcsúra vonatkozó kezdeményezéssel elbántak?
- Nem volt példa arra az elmúlt években, hogy egy ország ne álljon ki a saját felterjesztése mellet, de most Románia megtette. Mindez szégyenteljes rengeteg szempontból: először is semmibe vették annak a 100 embernek a munkáját, aki összeállította a felerjesztési dossziét. De semmibe vették azt a több ezer zarándokot, aki mindent évben részt vesz búcsún, valamint az erdélyi magyarságot is. Románia keresztény országnak vallja magát. A csíksomlyói búcsú volt az első olyan előterjesztés, amely az ország keresztény értékeire hívja fel a figyelmet a világ előtt. Megengedhetetlen, hogy a kulturális államtitkár elgáncsolja az előterjesztést csak azért, mert magyar ügyről volt szó. Az UNESCO egy apró szóbeli kiegészítést kért a román államtitkártól. Ugyanazt a kiegészítést, amit a moldvai szőttes ügyében is kért. Az államtitkár a moldvai szőttes esetében megadta a kiegészítést, a csíksomlyói búcsú kapcsán pedig mellébeszélt. Az ülésen készült felvételek nyilvánosan is elérhetőek, bárki meghallgathatja.
Amikor a múlt örökségének megőrzéséről, továbbadásáról van szó, félre kelleni tenni a nemzetiségi vonatkozású sztereotípiákat, nézeteltéréseket. De látjuk, hogy erre nem hajlandó a jelenlegi román vezetőség, ezért is kérjük a kulturális miniszter lemondását. Értékeinket és érdekeinket senki nem fogja helyettünk képviselni Bukarestben. Ott kell lennünk, ahol a döntések születnek, csak így tudunk hatékonyan küzdeni az erdélyi magyar közösségért!
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Tóth-Guttman Emese: a Kodály-módszer a béke és a szeretet jele
Tóth-Guttman Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) elnöke üdvözölte, hogy a Kodály-módszer felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség listájára, ám sajnálattal jegyezte meg, hogy a világhírű módszert Erdélyben már alig alkalmazzák.
Az Etópiában sorra került tanácskozáson, amely elutasította a csíksomlyói búcsú védettségére vonatkozó kezdeményezést, a népzene Kodály-módszer szerinti megőrzésével kapcsolatban kedvezően döntött. Az UNESCO, elismerve Kodály Zoltán etnomuzikológiai, zenepedagógia és zeneszerzői munkásságát, a 2017-es évet kiemelt Kodály-évfordulónak szenteli.
- Zenészként, karénekesként és karvezetőként nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a Kodály-módszer felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség listájára. A Kodály-módszer teljes mértékben alkalmas arra, hogy bármilyen korú gyermek elsajátítsa a tiszta intonációt, megszeresse a kóruséneklést és a komolyzenét. Mindez hozzásegíti ahhoz, hogy hivatásos zenésszé vagy értő zenehallgatóvá váljon. A Kodály-módszer számomra a békét, a szeretetet és a megtartó erőt is jelenti. Sajnos, a romániai magyar tananyagban nem szerepel a Kodály-módszer, tehát elméletileg ezt sehol nem tanítják. Mégis édesanyám, Guttman Gabriella, a kolozsvári zenelíceum tanára az 1950-es, 1960-as, 1970-es években igyekezett a Kodály-módszert követve oktatni a kisdiákokat zeneelméletre. Tudomásom szerint Erdélyben talán már nincs is olyan zenetanár, aki ismerné és alkalmazná ezt a módszert, pedig az eredményessége vitathatatlan – nyilatkozta lapunknak Tóth-Guttman Emese.
Az UNESCO indoklása szerint az elmúlt évszázadban a hagyományos népzene megőrzésének Kodály-módszere segítette a helyi hagyományok átadását, terjesztését és dokumentálását Magyarországon és a külföldi közösségekben. A Kodály Zoltán zeneszerző, -pedagógus és -kutató által kigondolt módszer elősegíti, hogy a hagyományos népzene hozzáférhetővé váljon mindenki számára a közoktatásban és a civil szervezetek által, fejleszti a zenei készséget, az érintett közösségeket bátorítja a zene mindennapos használatára. Elősegíti a kutatás, oktatás, közösségi kultúra és a zeneművek együttélését, az összes zenei hagyomány tiszteletben tartását.
A Szellemi Kulturális Örökség UNESCO listáján jelenleg szereplő magyar elemek a Busójárás Mohácson – Maszkos farsangvégi télűző (felvétel ideje: 2009); táncház-módszer (2011); matyó népművészet (2012); solymászat, az élő emberi örökségelem. A solymászat 2010-ben 11 ország felterjesztéseként került fel a UNESCO reprezentatív listára, amelyhez 2012-ben további két ország – köztük Ausztria és Magyarország – csatlakozott.
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

Egységes cselekvésre van szükség
Interjú Kulcsár-Terza József képviselőjelölttel 
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt közötti együttműködési megállapodás nyomán a szövetség képviselőjelölt-listájának harmadik helyén Kulcsár-Terza József jogász, a polgáriak háromszéki elnöke szerepel. Megyei tanácsosként eddig elsősorban azáltal vált ismertté a közvélemény számára, hogy számos esetben kiállt a székelyföldi magyarság nyelvi és szimbólumhasználati jogaiért. Célkitűzései közé tartozik, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megillető jogoknak érvényt szerezzen a parlamenti képviselet adta lehetőségek által. Kulcsár-Terza Józseffel az összefogás szükségességéről, illetve jövőbeli terveiről beszélgettünk.
– A Magyar Polgári Párt elnökeként, ellenzéki politikusként miért döntött úgy, hogy vállalja a jelölést, és képviselőjelöltként szerepel az RMDSZ választási listáján?
– Jelenleg országos szinten is van egy együttműködési megállapodásunk az RMDSZ-szel, de Háromszéken már régebb sikerült megegyeznünk a szövetség helyi vezetőivel, hogy nemzeti kérdésekben a közös fellépés útját választjuk. Engem nagyon megragadott Böjte Csaba atya egyik gondolata, miszerint legyen verseny, amikor lehetséges, de legyen egység, amikor szükséges. Saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy olyan időket élünk, amikor egységes cselekvésre van szükség, és nagy hiba lenne megosztani az erőinket. Voltak és vannak vitáink az RMDSZ-szel, nem mindenben értünk egyet, de abban igen, hogy a személyes vagy más jellegű nézeteltéréseket félre kell tenni, és az együttműködés lehetőségében kell gondolkodni akkor, amikor a közösség érdeke úgy kívánja. Ennek jegyében ajánlottak fel Háromszéken is egy képviselői helyet az MPP-nek, és mivel a párt országos vezetése engem kért fel, úgy gondoltam, megyei elnökként kötelességem vállalni a feladatot és az azzal járó felelősséget.
– Miért tartja fontosnak, hogy az MPP is jelen legyen képviselői által a bukaresti törvényhozásban?
– A Magyar Polgári Pártot az az igény hozta létre 2008-ban, hogy legyen egy olyan politikai alakulat az erdélyi magyarságon belül, amely mind a helyi, mind az országos politikában hallassa a hangját, vagyis fogalmazza meg azokat a célokat, amelyek fontosak megmaradásunk érdekében; ugyanakkor vállalja fel politikai szinten is a székelyföldi autonómia-törekvéseket, de ezen túlmenően tevőlegesen is hozzájáruljon ahhoz, hogy megalapozzuk közösségünk jövőjét. Ennek egyik eszköze a parlamenti képviselet, mert csak jelenlétünk által tudjuk befolyásolni a történéseket.
– Az erdélyi és székelyföldi magyarság szempontjából melyik az a legégetőbb probléma, amelyet meglátása szerint sürgősen orvosolni kell?
– Láthattuk a román nemzeti ünnep kapcsán is, hogy a magyar és a román állam viszonyában bizonyos feszültség érzékelhető. Ennek az állapotnak a fenntartása egyik félnek sem érdeke, legkevésbé nekünk, Erdélyben élő magyaroknak. Nem kérdés, hogy ezen enyhíteni kell, de ez nem fog megtörténni mindaddig, amíg nem érvényesülnek az erdélyi magyarság nyelvi, valamint szabad szimbólumhasználatára vagy éppen közösségi autonómiájára vonatkozó jogai. Viszont Románia közigazgatási átszervezése, ahogyan azt Bukarestben elképzelték, nem megoldást jelentene minderre, hanem a székelyföldi magyarság számára újabb hátrányos központosítást hozna. Ezért minden erőnket arra kell összpontosítanunk, hogy ezt megakadályozzuk, és ez egy újabb érv amellett, hogy milyen fontos ott lennünk, amikor erről fognak törvényt alkotni a parlamentben. Meg kell értetni tehát a román féllel, hogy az Európai Unió tagországaként a román államnak is érvényesítenie kell azokat az emberi jogokat, amelyekre egyébként a csatlakozáskor kötelezettséget is vállalt, hasonlóképpen az 1918-ban Gyulafehérváron tett ígéretekhez.
– Milyen további tervei vannak még a következő négyéves parlamenti ciklusra nézve?
– Számomra egyértelmű, hogy nagy előrelépés lenne, ha adóinkból minél nagyobb százalékban sikerülne visszajuttatni összegeket Székelyföldre, magyarok által lakott településekre. Ezért meg kell vizsgálni alaposan azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül ez megvalósítható, hiszen pénz nélkül nem beszélhetünk jó életről. De meg kell említenem az oktatás kérdését is, hiszen ebben én is érintett vagyok olyan értelemben, hogy két iskoláskorú gyermekem van, és a feleségem is a tanügyben dolgozik. El kell érnünk azt, hogy a magyar gyermekek a román nyelvet idegen nyelvként, más módszerekkel tanulják ahhoz, hogy azt tényleg megtanulhassák, és hiányos nyelvtudásuk miatt később ne kerüljenek hátrányba. Ugyanakkor gyermekeink túl vannak terhelve, hiszen alig marad szabadidejük. Ezt meg kell szüntetni, és időt, keretet kell biztosítani számukra arra is, hogy a sport, a művészetek területén kibontakozhassanak. De komoly gondok vannak a bérezés területén is, ahol szintén jelentős változásokra van szükség. Magyarán, a cél az, hogy tisztességes munkáért mindenki tisztességes fizetést kapjon, és akkor talán fiataljainkat is itthon tudjuk tartani.
– Habár a politikai szerepvállalás sokszor teljes embert igényel, ha éppen nem a köz ügyeivel van elfoglalva, mivel tölti szívesen szabadidejét, mi tartozik kedvenc elfoglaltságai közé?
– Szabadidőmből igyekszem a lehető legtöbbet a családomnak szentelni. Két kiskorú fiam van, akiknek szükségük van az apjukra is, ezért, amikor otthon vagyok, elsősorban velük foglalkozom. Amikor csak lehet, közös programokat szervezünk, szívesen kirándulunk együtt. Fiaimmal együtt lelkes szurkolói vagyunk Sepsiszentgyörgy focicsapatának, el szoktunk menni a meccsekre is. De gyermekkoromból hozom magammal az opera iránti rajongásomat is, és valahányszor csak lehetőségem adódik, Kolozsváron vagy Budapesten szívesen megnézek egy-egy operaelőadást. Kertészkedni is szeretek, otthon kisállatokat tartunk, hiszen mindez a kikapcsolódás mellett a család szükségleteit is jelentős mértékben biztosítja. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Születésnapi beszélgetés Ambrus Lajossal – Évelődöm a világ bajain
Ambrus Lajos tanár, író, irodalomszervező november 2-án töltötte a 75 évet. Korondon született és ott is töltötte életének java részét. Kérdéseimre e-mail-en válaszolt.
– Bár rendszerint igyekszem időben megkeresni születésnapos interjúalanyaimat, néha egy-egy ünnep, jeles nap közbeszól. Így történt ez most is, amikor a halottak napja „akadályozta”, hogy idejében felvegyem Önnel a kapcsolatot. És a halottak napja éppen az Ön születésnapja… Mennyire befolyásolta ez a születési dátum a születésnapjainak megünneplését, hangulatát?
– Az atyhai asszony azt mondta, hogy ki amilyennek született, olyannak marad, csak egy kicsit nő. Hogy a halottak napi születésűekre áll-e ez a furcsa determinizmus, sose foglalkoztatott. Az ismeretlen költővel vallom, hogy ilyenkor nálunkfelé „összeborulnak a nyerges hegek, s lábuk előtt kigyúl a vérvörös szikony, mert senki se születhet, el se tűnhet nyomtalanul”. És igaza van a már a csillagok közül, az ég tornácáról ránk figyelő barátnak, hogy – ha megírtad a magad (huszonöt!) könyvét – mint a „szép hegyünk, a Firtos, vesszőzéshez lassan felveheted a fehér inget”. Különben – ha az évek során egy-egy születésnapozás összejött – a szóban forgó egybeesés nem befolyásolta a hangulatot.
– Foglalkozásánál rengeteg szakma, hivatás szerepel: író, költő, szerkesztő, irodalomszervező, tanár, könyvkiadó. Melyiket érzi a legközelebbállónak, a legkedvesebbnek sokrétű tevékenységéből?
– A foglalkozásom sora gyanúsan hosszú és hangzatos. De én – annyi év után is – mondom, mint akit még nem vertek szájon, hogy aki Székelyföldön magyartanár lesz, a felsorolt szerepekből bizony fel kell vállalnia. Ma talán még inkább! Igen, mert itt nem kell senkit magyarra megtanítanunk. Arra kell közösen rájönnünk, hogy a mi anyanyelvünk is szép. Igaz, nekem szerencsém volt. A barátaimnak köszönhetően több mint két évtizedig a korondi középiskola nevelési aligazgatója lehettem. Különben már a változások után egy csoporttal Székelyudvarhelyre mentünk. Az értekezlet előtt beültünk egy kávézóba. A fejesünk, aki elment rendelni, azzal tért vissza, hogy egy fiatal lány a személyzet közül mint szenzációt közölte a társaival, hogy az egyik asztalnál az ő egykori tanára jelent meg…
– Hogyan lett a nyelv, az írás szerelmese? Emlékszik a könyvekkel való találkozására? Van meghatározó élménye, amely miatt a magyartanári pályát választotta?
– Már a szovátai Ady Endre Középiskolába az írás bűvöletével érkeztem otthonról. Volt időszak, amikor csábított a színpad, de az irodalmi érdeklődésem mindvégig megmaradt. Bizony egyes tanórákon is, ha csak tehettem, a könyvtári könyveket olvastam. Fiatal tanáraim elvették, ha rajtacsíptek, de nekem – különösen miután egy színjátékomat be is mutattuk a szovátai színpadon – a megérdemelt korholások közepette az elkobzott bűnjeleket visszaadták. Így – ha nem is ment simán – a magyartanári pálya borítékolható volt. Érettségi után a korondi unitárius tiszteletes figyelmeztetett, hogy a papság ugyan nem nagy uraság, de még mindig meg lehet belőle élni, de én – ha nem is válaszoltam akkor még Weöres Sándorral, hogy: „Valamikor én is úr akartam lenni, / hej, ha jó szolga lehetnék! / De szolga csak egy van, az Isten, / úrral tele a végtelenség.” – mégiscsak az írás és a tanári pálya mellett maradtam.
– Korondon született, és majdnem egész életét Korondon, illetve a Sóvidéken élte le. Azt olvastam, hogy először egy szerkesztője bízta meg azzal, hogy a faluról írjon. Valóban így volt? Hogyan is kezdődött tulajdonképpen szépirodalmi munkássága? Könnyen vagy nehezen?
– Se könnyen, se nehezen. Biztathattak ösztönzően már a kezdetekkor Kolozsvárról és Bukarestből, hogy a „költő ne járjon az őszben, hanem nézzen szét mai szemmel”, mind verset, mind szépprózát, sőt publicisztikát is – elsősorban a Hargitának, a Napsugárnak, a Jóbarátnak, az Ifjúmunkásnak és a Magyar Szó elődjének, az Előrének köszönhetően – rendszeresen csak a hetvenes évekkel kezdődően közöltem. Össze is állt hamarosan, és a Ion Creangă Kiadónál meg is jelent A korondi nézőedény című elbeszéléskötetem. Ezt követően kaptam az üzenetet, hogy ha Kolozsváron járok, keressem fel Varró Jánost. Mint kiderült, a jeles író arra biztatott („mert van mesélőkedve” – mondta), hogy írjak egy Korondról szóló faluregényt. Megígértem. De a regénnyel adós maradtam. Hanem egy nagy székely közösség szellemi életének értékeit vizsgálva, beleértve szokás- és hiedelemvilágát is, megszülettek egymás után mese- és mondáskönyveim, néprajzi kiadványaim, természetesen a verskötetek mellett. Különben egy olyan faluban születni és élni, amelyből Kriza János szerint az isteni küldött, a fodorfehér bárány Júlia szép leányt fölvitte a szent szüzek közé, miközben éltében hallhatta, hogy miként siratja el őt holtában az édesanyja, egy írónak különlegesen ritka adomány. Különösen, ha ott élt Páll Lajos is, aki egy kicsit a mérce volt. Ide tartott haza többek közt Molnos Lajos, Benczédi Sándor, Szálassy Ferenc, Ráduly János, Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Bölöni Domokos, Majla Sándor, Bíró Á. Zoltán, K. Kovács András, Molnos Ferenc és az atyhai Vinczeffy László Simó Mártonnal.
– Huszonhat éve már, hogy 1990 elején megalapította a Firtos Közművelődési Egyletet és szinte azonnal a Hazanéző folyóiratot is. Mit tart a legfontosabbnak ebből a 26 évből? Mi volt több, az elégtétel vagy a csalódás? Egész mozgalom szerveződött a tevékenysége köré (gondolok itt táborokra, szoborra stb.). Mennyire kapcsolódnak be a korondiak ezekbe a tevékenységekbe? Mennyire érzik magukénak az Anyanyelv szobrát?
– Igen, egy emberöltőnyi idő, hogy szerényen, sorsunkra várva pedagógusokul a hozzánk csatlakozó más értelmiségiekkel és kézművesekkel együtt, Bölöni Domokos bábáskodásával, megalapítottuk a Firtos Művelődési Egyletet. Én – mert tudták korábbról rólam, hogy vallom: „Mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van”– a független civil szerveződés vezetője lettem. S hogy az otthon, az igaz, tiszta beszéd legyen a varázseszközünk, amellyel mindig hazatalálunk, létrehívtunk folyóiratot, közéleti újságot, könyvsorozatot, hangoskönyvet, hanglemezeket, könyvtárat, képgyűjteményt, szobrot, emlékkopjafákat, irodalmi és képzőművészeti táborokat, miközben a közösségeink szellemi, kulturális életét egyre gazdagabbá próbáltuk tenni, természetesen a ránk figyelő szervek, szervezetek és tiszteletre méltó személyek áldásos támogatásával. S mert egynek még örülni is szaporátlan, köszönet mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattunk.
– Milyennek látja a mai Korondot?
– Mint a világot. Minden rohamosan változik. Akár egy tehetséges nagy kamasz. Csak a fejlődési zavarok és a káros, idegen kinövések elkerüljék. Ha nem? Marad a Tófalvi Zoltán szép megfogalmazása, hogy a Hazanéző prózaantológiája huszonhét szerzője közül egyet se lehet úgy megsérteni, hogy erről a „szívdobbanásnyi” földről rosszat írjon. Jó, hogy hallgattam a kezdő szerzőnkre s a címe maradt: Szülőföld, szerelem. Különben ez vonatkozik azokra is, akik nem kedvelik, nem érzik magukénak esetleg az Anyanyelv szobrát. Mert a harag nem, csak a szeretet lehet gyógyír.
– Mivel tölti napjait? Gyerekek, unokák? Nekik írta a meséket? Min dolgozik? Melyek a legközelebbi tervei?
– Olvasással. És évelődöm a világ bajain. A meséket meg mindenkinek írtam. Most egy szép és okos szerkesztőnőnek – mert aki tőlünk kér írást, csak olyan lehet – egy olyan angyalról kellene írnom, aki nem a jó, hanem a rossz gyermeknek visz angyalfiát, mert az szorul segítségre. Jövőben előbb egy gyűjteményes novellakötettel, majd a publicisztikai írásaimmal szeretnék Isten segedelmével a könyvpiacon jelentkezni.
– Mindig ilyen szűkszavú és lényegretörő?
– Lehet, ha nem is mindig és nem minden esetben. Pedig valamikor arra figyelmeztettek, hogy a sok beszéd szegénység.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

Marosvásárhely épített örökségéről értekeznek
A város színeváltozása címmel harmadszor szerveznek tudományos értekezletet a Marosvásárhely műemléki topográfiája program munkatársai. December 10-én, szombaton 9 órától a Maros Megyei Múzeum várbeli épületében elsősorban a projekt keretei között zajló kutatások 2016-os eredményeit mutatják be.
A Marosvásárhely épített örökségét felleltározó művészettörténészek ezúttal főleg a 19–20. század fordulójának építészetét kutatták. Az utcakép változásait illetően olyan, az építészeti arculatukat tekintve kevéssé ismert városrészeket ismerhetnek meg az érdeklődők, mint az egykori IV. Béla király út (a mai Cuza Vodă utca déli szakasza) szecessziós lakóházai, vagy a Baross Gábor (Horea) utca 1911-ben épült látványos és különleges emlékei, Földi Imelga illetve Barabás Kisanna előadásában.
De szó esik majd számos egyedi emlék történetéről is: a programot vezető Orbán János ezúttal a Rózsák tere 52. szám alatti emlék (Zanza kávézó) történetéhez kapcsolódó kutatásait ismerteti, Oniga Erika egy Kossuth utcai szecessziós lakóház mindennapjainak rejtelmeibe vezet be, Anthony Gall a közüzemek Kós Károly által tervezett épületéhéhez köthető friss kutatásait ismerteti, Karácsony István pedig a hajdan nagy népszerűségnek örvendő Transzilvánia Szálló stílusváltozásait veszi számba a historizmustól napjainkig.
Ezúttal sem maradnak el a szobrászati témájú előadások: Vécsei Hunor a Kossuth Lajos és Iskola utcák környékének köztéri szobrait elemzi a dualizmus korától napjainkig, Székely Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóintézetének munkatársa pedig a Székelyföldi Iparmúzeum elhelyezésének és szobrászati programjának tanulságairól értekezik előadásában. Mindemellett bemutatják a Marosvásárhely műemléki topográfiája program inventarizációs eredményeinek online adatbázisát is.
A műhelykonferencián bemutatják a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben (Szerk. Orbán János. Maros Megyei Múzeum – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Marosvásárhely–Kolozsvár, 2016,) című művészettörténeti tanulmánykötet is, mely kilenc Erdélyben is tevékenykedő építész pályáját mutatja be a 17. századtól a 20. század elejéig. A vásárhelyiek kiemelt érdeklődésére tarthat számot a Jelinek Antal, Dósa László és Toroczkai Wigand Ede itteni tevékenyégét bemutató három tanulmány. A kötetet Entz Géza művészettörténész méltatja.
A rendezvényen a részvétel ingyenes, a szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Antal Erika | 
Székelyhon.ro,

Kevés erdélyi műemlékre került magyar felirat
Kevés erdélyi településen alkalmazták azt a miniszteri rendeletet, amely előírta, hogy 2015 végéig a magyar vonatkozású műemlékeket magyar nyelvű felirattal is el kell látni – mondta az MTI-nek a nyelvi jogokról szervezett kedd esti kolozsvári pódiumbeszélgetés után Hegedüs Csilla, aki 2014-ben kulturális miniszterként írta alá a rendeletet.
Hegedüs Csilla megemlítette: tudomása szerint Nagyváradon, Kolozsváron és Tordán kerültek ki a rendelet kihirdetése óta többnyelvű feliratok a műemlékekre; Kolozsváron és Tordán a rendelet kihirdetése előtt elindult folyamat folytatódott.
Az RMDSZ színeiben képviselői mandátumra pályázó politikus az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) által szervezett pódiumbeszélgetésen idézte fel a jogszabály elfogadtatásának a körülményeit. Megjegyezte: a minisztérium jogászai nem járultak hozzá, hogy a rendelet szankciókat is tartalmazzon, és elfogadása óta olyan kormányai voltak Romániának, amelyek nem kérték számon a jogszabály betartását, sok önkormányzat pedig arra hivatkozva nem hajtja végre a rendeletet, hogy nincsen erre pénze.
A beszélgetésen részt vevő Vincze Loránt FUEN-elnök arra figyelmeztetett, hogy a többnyelvűség nemcsak viszi, hanem hozhatja is a pénzt. Egy baszkföldi kutatás adatait említette, amely szerint a baszk nyelv újraélesztési programja munkahelyek tízezreit teremtette meg, és több bevételt hozott, mint amennyibe került. A FUEN-elnök azt is megemlítette, hogy az európai államok akkor is lehetnek nagyvonalúak a kisebbségekkel szemben, ha nincs erre törvény. Példaként a franciaországi Bretagne és Elzász régiók esetét említette, amelyekben megszokott gyakorlat a többnyelvű feliratozás.
Vincze Loránt megemlítette: csak azok az országok várhatják el a területükön élő nemzeti kisebbségektől a lojalitást, amelyek olyan környezetet teremtenek, amelyben a kisebbség jól érzi magát. Úgy vélte: a romániai magyarság otthonossági érzetét szolgálná, ha hivatalos regionális nyelvvé válna Romániában a magyar nyelv.
Bethlendi András jogász, a többnyelvű kolozsvári helységnévtáblákért küzdő Musai-Muszáj akciócsoport képviselője elmondta: a táblák ügyében folytatott per keddi tárgyalásán fordulat történt, ugyanis sikerült bizonyítaniuk, hogy valótlan állításon alapul a polgármesteri hivatal érvelése, mely szerint a többnyelvű feliratozást előíró közigazgatási törvény életbe lépésekor a kolozsvári magyarság aránya már nem érte el a 20 százalékos küszöbértéket. Hozzátette: a statisztikai hivataltól kapott irattal bizonyították, hogy a törvény életbe lépésekor az 1992-es népszámlálás adatait kellett figyelembe venni, akkor pedig a kolozsvári magyarság aránya meghaladta a küszöböt.
Csoma Botond kolozsvári önkormányzati képviselő, parlamenti képviselőjelölt elmondta: meggyőződése szerint a kolozsvári helységnévtábla ügye nem egyszerű nyelvhasználati ügy, hanem jelképes tartalommal is bír. Hozzátette: ha parlamenti mandátumot szerez, a nyelvhasználati küszöb csökkentését fogja kezdeményezni.
MTI
Erdély.ma

Adalékok az erdélyi magyar mezőgazdasági oktatáshoz
Agrovilág – mezőgazdaság, vidékfejlesztés, agroturizmus
Tiszta szándékkal, önzetlen kitartással  
Dr. Jakab Sámuel, a nyárádszeredai oktatási központ volt vezetője A szükség parancsa címmel kiadott könyvébe foglalta össze a nyárádszeredai kertészmérnöki képzés történetét. A továbbiakban közöljük Thiesz Rezső a bemutatón elhangzott ismertetőjének szerkesztett változatát.
Jelen kötet – ahogy azt a kiadó már az elöljáróban kiemeli – a nyárádszeredai kertészmérnökképzés részletes, minden oldalról megvilágított bemutatását tekinti fő célkitűzésének. Elemzi a rendszerváltás utáni magyar nyelvű kertészmérnök-oktatás szükségességét, megszületésének és 23 évi működésének menetét, sikereit és nehézségeit, valamint megszűnésének körülményeit.
A szerző – dr. Jakab Sámuel – a nyárádszeredai oktatási központ vezetője volt. Ezzel a megbízással kapcsolatosan a következőket írja: „Az RMGE nagyenyedi országos konferenciáján döntötték el, hogy kertészmérnöki képzéssel kell indulni. A képzés székhelyéül Nyárádszeredára esett a választás, noha voltak olyanok, akik azt gondolták, hogy nem lehet színvonalas képzést biztosítani egy ilyen kis vidéki településen, amelynek akkor még városi rangja sem volt”.
 A könyv első fejezetét az erdélyi felsőfokú agrároktatás múltja és jelene részletes leírásának szenteli a szerző.  Az előzmények között szerepel a Kolozsmonostori Gazdasági Tanintézet (1869) létrehozásával és működésével kapcsolatos leírás. Az intézet hároméves tanulmányi idejű volt. 1873-ban elkészült az intézet főépülete, évről évre javult a laboratóriumok felszereltsége, ame-lyekben komoly kutatási munka zajlott. Az oktatás minőségi javulása, társadalmi, gazdasági súlya, jelentősége növekedésének eredményeként 1906-ban az intézetet egyetemi rangra emelik, és a Kolozsvári Gazdasági Akadémia  nevet kapja. 
1914-ben az általános mozgósítás miatt a Kolozsvári Gazdasági Akadémia beszünteti működését, majd 1918-ban újra indul évfolyam. Az 1919–1920-as tanévben párhuzamos (magyar-román nyelvű) oktatás folyik, de az ezt követő évben nem engedélyezik a magyar oktatást. Ettől kezdve hároméves mezőgazdasági akadémiaként működik az intézmény (Academia Agricolă din Cluj), román nyelvű oktatással. 1940-ben Kolozsváron újraindul a magyar nyelvű oktatás, eleinte 
hároméves tanulmányi idővel, majd 1942-től négyévessel. Ez 1945-ig tart. 1948-ban a Magyar Népi Szövetség javaslatára a román főiskola keretében megalakul a magyar tagozat, amely 1949-ben önálló karrá alakul, saját dékánnal, adminisztrációval, saját oktatókkal és elég nagy diáklétszámmal. Ez a megoldás 1955-ig tart. 1956 őszén nem indul elsőéves évfolyam, csak a kimenő évfolyamok folytatják az anyanyelvű oktatást.        1990-ben még volt egy próbálkozás a magyar kar visszaállítására, de ezt az egyetem szenátusa visszautasította. Elkezdődött az útkeresés időszaka. Egyik lehetőség a fiataljaink magyarországi egyetemekre küldése lett volna. Járható útnak látszott magyarországi egyetemek kihelyezett tagozatainak létrehozása hazai alapítvány működtetésével. A szerző érthető magyarázatot ad arról, hogy miért éppen Nyárádszeredát választották a kertészképzés székhelyéül, mert ez a Nyárádmente központjának számít, a vidéknek pedig komoly hagyománya van a zöldségtermesztés és gyümölcstermesztés terén, a szomszéd völgy, a Kis-Küküllő mente híres borvidék. Dísznövénytermesztésben pedig híresek a Marosvásárhely körüli termesztők. Harmadszor, a választást alátámasztotta az a tény is, hogy Nyárádszeredában működött Maros megye egyedüli, kizárólag magyar oktatási nyelvű középiskolája. Elsődlegesen olyan üzemmérnöki szintű, biológiailag megalapozott szakmai tudással rendelkező, gyakorlatorientált kertészek képzése, kiművelése volt a cél, „akiknek többsége lakóhelyén, szülőföldjén marad, önálló kertészeti gazdaság létrehozására képes”. A képzés végső célja pedig „egy önálló erdélyi magyar egyetem keretében kertészeti szak vagy kar létrehozása” volt. A következő lépés az induláshoz a magyarországi egyetem megkeresése volt. A szerző szerint ez sem ment simán, hisz az első próbálkozás – a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Gyöngyösi Főiskolai Karával folytatott tárgyalás – kudarcot vallott. Emiatt egy évet késett az oktatás elindítása. Sikerrel jártak viszont a budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem vezetőségével folytatott tárgyalások. 
A Kertészeti Kar Kari  Tanácsának 1993. március 19-i ülésén megszavazták a kar nyárádszeredai központú távoktatási képzésének elindítását. Itthon közben meg kellett keresni a számításba jöhető konzulens tanárokat, és biztosítani kellett az oktatás bizonyos anyagi feltételeit (pl. épület, felszereltség stb.). A tulajdonképpeni indulásra 1993. augusztus 21-én került sor az első felvételi vizsga megszervezésével.
Nem egyetem, hanem egy budapesti egyetem kihelyezett tagozata létesült. 
Induláskor a tantervet a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Kertészeti Kara biztosította. A tanterv alapozó tárgyakat és szaktárgyakat tartalmazott. Minden tárgynak volt egy magyarországi tantárgyfelelőse és egy erdélyi konzulens tanára. A tagozatvezetőnek a legtöbb fejtörést az itteni oktatói közösség megszervezése jelentette. A 23 évig tartó képzés ideje alatt Nyárádszeredában 53 budapesti tantárgyfelelős és 68 erdélyi konzulens oktató dolgozott. Az itteni oktatói közösség képezte később a Sapientia EMTE keretében indított nappali kertészmérnöki tagozat oktatói magját is.
Az évente meghirdetett 50-60 hallgatói helyre az esetek többségében túljelentkezés volt. Az oktatási forma legnagyobb előnyét az jelentette, hogy nem volt életkorhoz kötve. Tanulmányaik második évében a diákoknak szakirányt kellett választani zöldségtermesztés, gyümölcstermesztés, szőlőtermesztés, dísznövénytermesztés és gyógynövénytermesztés között. Az oktatás szakdolgozat készítésével, annak megvédésével és komplex záróvizsgával végződött. Nagyon sok kiemelkedő értékű szakdolgozat készült az évek során.  Több erdélyi és magyarországi alapítvány is támogatta az oktatást. Mivel minden kertészeti oktatás alapja a megfelelő gyakorlati képzés, és a központnak nem volt saját tangazdasága, a  gyakorlati oktatás alapját a magyarországi tapasztalatok jelentették. 
 A 461 diplomát szerzett hallgató sorsával kapcsolatosan a kötet egy összefoglaló táblázatot közöl. Ebből látni lehet, hogy a végzett hallgatók túlnyomó többsége (94,8%) szülőföldjén maradt és 83,5%-a szakmai ismereteit hasznosítani tudó területen dolgozik. A nyárádszeredai kertészmérnökképzés hozadéka:  461 korszerű szakismerettel felvértezett kertészmérnök, 19 doktori iskolába irányított fiatal oktató vagy volt hallgató (ebből 14 doktori című).  A nyárádszeredai konzulens tanárok közül szelektálták a Sapientia EMTE kertészmérnöki nappali tagozata oktatói csapatának jó részét, a végzett hallgatók közül sokan mesteri fokozaton folytatták és folytatják képzésüket. Több volt hallgató rendszeresen publikál az Erdélyi Gazda szaklapban és szaktanácsadással szolgál a Marosvásárhelyi Rádió Gazdaélet című adásában.
 VAJDA GYÖRGY
(Folytatjuk) 
A szükség parancsa - Az erdélyi magyar kertészképzés szolgálatában - Összeállította és az ismertető részt írta Jakab Sámuel /KREATÍV KIADÓ, Marosvásárhely, 2016/ Népújság (Marosvásárhely)

Évtizedes vita tárgya Kolozsváron a nyelvi jogok alkalmazása, ami elfogadhatatlan …
Interjú Csoma Botonddal, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltjével
Szeretnénk elérni, hogy a fiatalok számára a vidék a jövőt is jelenthesse, ne csak a város nyújtson munkalehetőségeket. Meg kell győznünk a befektetőket, hogy vidéken is hozzanak létre munkahelyeket. Ily módon törekednünk kell arra, hogy csökkentsük az életszínvonalbeli különbségeket Kolozsvár és megye többi régiója között. Segítenénk a fiatalokat vállalkozásaik elindításában, szeretnénk, hogy lehetséges legyen számukra otthon, vidéken is jövőt építeni, ehhez szeretnénk minden segítséget megadni – nyilatkozta lapunknak Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, városi tanácsos, a szövetség megyei képviselőjelölt-listájának vezetője.
– Hogyan érvényesülnek a nyelvi jogokat Kolozsváron, Kolozs megyében?
– Véleményem szerint elfogadhatatlan, hogy 50.000 ember nyelvi jogainak érvényesítése egy több mint 10 éve húzódó vita tárgya Kolozsváron. Több száz kolozsvári polgár jelenleg perben áll saját önkormányzatával (Ezer per tavasza), mert azt próbálják velünk elhitetni, hogy ez a város csak Cluj-Napoca. Pedig mi tudjuk, hogy ugyanúgy Kolozsvár és Klausenburg is. A kisebbségeket megilleti a szabad anyanyelvhasználat joga. Szeretnénk, ha nem lenne probléma senki számára, hogy a településnevek magyarul, vagy akár németül is szerepeljenek a város/falu bejáratánál. Szeretnénk elérni, hogy anyanyelven is tudjunk ügyeket intézni a hivatalokban, mind városon, mind vidéken. Ha ezek a dolgok megvalósulnának, a magyar emberek sokkal inkább otthon érezhetnék magukat szülőföldjükön. Azért megyek Bukarestbe, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20 százalékról 10 százalékra csökkentsük, illetve elérjük egy abszolút számban kifejezett alternatív küszöb meghatározását is.
Az RMDSZ programjában az szerepel, hogy minden magyar gyermeknek kell biztosítani az anyanyelven való oktatás lehetőségét. Kolozsváron, illetve Kolozs megyében hol vannak gondok, és milyen elképzelések vannak ezek megoldására?
A célunk valóban az, hogy Kolozs megyében minden magyar gyermek az anyanyelvén tanulhasson, akkor is, ha vidéken él, és akkor is, ha épp képzőművészeti oktatásban szeretne részt venni.
A 17 éve elkezdett mezőségi szórványoktatási program eredményeként szeptemberben sikerült létrehozni a Mezőség egyik legmodernebb iskolai épületét, a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumot. Erdély történelmi régiói között most már Mezőségnek is van olyan oktatási-nevelési központja, amely a térség egyik szellemi központjává, katalizátorává fejlődhet.
Olyan esetekben, ahol nem lehetséges magyar iskola működtetése, a megoldás magyar osztályok létrehozása, vagy a szállítás biztosítása a gyermekek számára otthonuk és a legközelebbi magyar iskola között.
Folyamatosan azon dolgozunk, hogy a magyar gyermekek a bölcsődétől az egyetemig anyanyelvükön, minőségi oktatásban vehessenek részt.
– Van-e reális esély a megyeközpont forgalmának tehermentesítésére az elkövetkező mandátumban? Milyen eszközökkel lehet hatni arra, hogy elkészüljenek a még hiányzó terelőutak, körgyűrűk? Lehet-e gyorsítani a parkolóházak építését?
- Tíz éve vagyok városi tanácstag, és ez idő alatt sokszor beszélgettünk Kolozsvár infrastruktúrájának a fejlesztéséről.  Ezek a projektek és ötletek, sajnos, a megbeszélés szintjén maradtak, és nem kerültek megvalósításra. A helyi civil tanács nemrégi ülésén több jelölt jelenlétében is ezt a témát feszegettük. Kolozsvár és az egész megye forgalmát csökkenteni kellene. Az elmúlt évek legnagyobb terve egy déli körgyűrű kialakítása, amelyre nagy eséllyel kapnánk Európai Uniós támogatást is. Erre most reális esély mutatkozik, ugyanis a Szállításügyi Minisztérium jóváhagyta azt a középtávú beruházási tervet – idegen kifejezéssel élve az ún. master plan-t –, amely tartalmazza ezt, a Kolozsvár számára valóban kulcsfontosságú infrastrukturális beruházást. Ez azonban továbbra is terv egyelőre, Bukarestben minden erőfeszítésünkkel azért is kell dolgoznunk, hogy ezek a nagy beruházások megvalósulhassanak, mert sajnos Romániában elterjedt gyakorlat, hogy amint létrejön egy új kormány, egyetlen tollvonással megszünteti, vagy elfeledkezik az előző kormányok tervezeteiről. Többek között ez is az egyik oka, hogy tűrhetetlen állapotok uralkodnak városunkban, például ha esik az eső, a forgalom lehetetlenné válik Kolozsváron, vagy ha valaki a Monostorból el akar jutni a Mărăşti negyedig, annak muszáj végigmennie a zsúfolt városközponton. Ha megvalósulna ez a kerülő út, akkor a Főtér és a Deák Ferenc utca csak a gyalogosoké és a bicikliseké lehetne. Itt feltétlenül meg kell említeni a parkolóházak problémáját is, ami ugyan önkormányzati hatáskör, viszont központi szinten meg lehetne teremteni a kedvező törvényes kereteket annak érdekében, hogy a befektetők nagyobb kedvvel ruházzanak be az ilyen objektumokba. Az RMDSZ-frakció a helyi tanácsban minden alkalommal támogatta a parkolóházak építését, azonban sok esetben kiderült, hogy valamilyen jogi vita, törvénybeli ellentmondás miatt parkolóházakat építeni nem is egyszerű. Ennek ellenére, úgy néz ki, hogy a közeljövőben sikerül több parkolóházat is tető alá hozni Kolozsváron.
– Milyen más infrastrukturális beruházások kell, hogy prioritást élvezzenek Kolozs megyében, Kolozsváron?
– Mielőbb össze kell kötnünk a Szamosfalva és Bányabükk között létező kerülőutat az autópályával. A vidéki utak javítása, a csatornázás elengedhetetlen feltétele a kényelmes, élhető vidéki létnek. Ezen felül a decentralizációval együtt járna a vidéki önkormányzatok hatáskörének növelése. Mivel az adott község, falu polgármestere ismeri legjobban a település és a lakosok problémáit, meg kell neki adni a lehetőséget és az eszközöket, hogy megoldja azokat.
Szeretnénk elérni, hogy a fiatalok számára a vidék a jövőt is jelenthesse, ne csak a város nyújtson munkalehetőségeket. Meg kell győznünk a befektetőket, hogy vidéken is hozzanak létre munkahelyeket. Ily módon törekednünk kell arra, hogy csökkentsük az életszínvonalbeli különbségeket Kolozsvár és megye többi régiója között. Segítenénk a fiatalokat vállalkozásaik elindításában, szeretnénk, hogy lehetséges legyen számukra otthon, vidéken is jövőt építeni, ehhez szeretnénk minden segítséget megadni.
– Milyen fontosabb célkitűzéseket szeretnél megvalósítani parlamenti munkád során, amennyiben sikerül képviselői mandátumot szerezned?
Mint említettem, tíz éve képviselem a kolozsvári magyarokat a városi tanácsban, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnökeként pedig a vidéken élő magyarok gondjaival is nap mint nap találkozom. Munkám során számos olyan problémába ütköztem, amely a kolozsvári közösséget érinti, de Bukarestben dől el … ezért indulok képviselőként.
Egyik fontos célkitűzésem – amint azt korábban is kifejtettem - nyelvi jogaink védelmére vonatkozik, mely szerint a nyelvhasználati küszöböt 20 százalékról 10 százalékra kell csökkenteni, illetve egy számszerűsített alternatív küszöböt is meg kell határozni. Emellett minőségi oktatást akarunk biztosítani minden magyar gyereknek! Kolozs megyében több helyen veszélyben van a magyar oktatás, sok osztályt a megszűnés veszélye fenyeget, ugyanakkor sok magyar szülő román iskolába adja gyermekét. Meg kell teremtenünk a magyar oktatás feltételeit a megye minden részén! A vidékre gondolva pedig úgy vélem, Kolozs megye értékeit a vidéken őrizzük leginkább, mégsem figyelünk oda kellőképpen ezekre a településekre. Fejlődő vidéki gazdaságot akarunk Kolozs megyének!
Számomra december 11. több kérdést is felvet: tovább harcolunk eredménytelenül, vagy a törvényhozás szintjén, Bukarestben rendezzük problémáinkat? Megteremtjük a magyar oktatás feltételeit Kolozs megyében, vagy hagyjuk, hogy román iskolába adják a szülők gyermekeiket? Végignézzük, hogy a vidékről elmenjenek a fiatalok, vagy lehetőséget adunk nekik? December 11-én erről döntünk.
Balázs Bence Szabadság (Kolozsvár)

Csúsztattak a kolozsvári táblaperben
Január 31-ére halasztotta kedden a Kolozs megyei törvényszék a Minority Rights Egyesület által a többnyelvű kolozsvári helységnévtáblák kihelyezéséért indított per újabb tárgyalását. Szőcs Izabella, a felperes képviselője ugyanakkor az ügy fejleményeiről számolt be lapunknak. 
Kiderítették például, hogy hibás az a hivatalos dokumentum, amely alapján az alperes polgármesteri hivatal megindokolja a táblák kihelyezésének elmulasztását azzal, hogy igazolják: Kolozsváron a magyarság aránya nem teszi ki az összlakosság 20 százalékát. Az okiratban ugyanis mindvégig a 2001-es népszámlálás adataira hivatkoznak, holott Romániában abban az évben nem, csak 2002-ben tartottak cenzust. Az önkormányzat vélhetően a 2011-es népszámlálás statisztikáit kívánta felsorolni, de elírták az évszámot. Az egyesület jelezte, hogy hiba történt, ennek nyomán a bíróság hivatalos dokumentumot kért a statisztikai intézettől arra vonatkozóan, hogy melyik években tartottak cenzust, illetve melyek a hivatalos adatok.
A kolozsvári polgármesteri hivatal által előterjesztett, hibásan dátumozott adatokat a Kolozs Megyei Statisztikai Hivatal szolgáltatta, és a per során kulcsfontosságú érvként szolgált amellett, hogy nem kell kiírni magyarul is a kincses város nevét. Ugyanis a többnyelvű helységnévtáblákat szabályozó 2001/215-ös számú törvény hatályba lépésének éve 2001, és a jogszabály 131-es cikkelye kimondja: amennyiben a törvény hatályba lépésének pillanatában az adott kisebbség aránya meghaladta a 20 százalékot, kötelező feltüntetni a település nevét a kisebbség nyelvén is.
A Minority Rights Egyesületnek a Kolozs Megyei Statisztikai Hivatal lepecsételt dokumentumban igazolta, hogy a népszámlálási adatokon kívül nem létezik más hivatalos adat a magyar lakosság arányáról, azok pedig a rendszerváltást követően 1992-ből, 2002-ből és 2011-ből állnak rendelkezésre. Annak ellenére, hogy saját maga bonyolította le a 2002-es népszámlálást, a városháza a statisztikai hivataltól kapott hibás dokumentumra hivatkozva 2001-es népszámlálási eredményekként mutatta be az adatokat. A táblaügyben pereskedő szervezet szerint a polgármesteri hivatal ezzel azt akarta elérni, hogy a 2001/215-ös számú törvény alkalmazásánál az 1992-es népszámlálási adatok helyett a 2011-es adatokat vegyék figyelembe, amelyek alapján a magyarok aránya már 20 százalék alá csökkent. A bírónő halasztást rendelt el.
Szőcs Izabella arról is beszámolt: a bírónő kifogásolta, hogy nincs közös jogi képviselője annak a mintegy négyszáz civil felperesnek, akik – a Musai–Muszáj civil akciócsoport kezdeményezésére – az ügy mellett kiállva támogató kereseteket nyújtottak be. Mint ismeretes, noha a két éve húzódó per során erre még nem volt példa, a keddi tárgyalásra valamennyi érintett magánszemély idézést kapott. Noha ez semmilyen jogi következménnyel nem jár a civil felperesek számára, a bírónő mégis túlságosan költségesnek ítélte ezt az eljárást, ezért szeretné, ha csak egyetlen, közös képviselőnek kellene ezentúl idézést küldeniük. Szőcs Izabella rámutatott: a bírónőnek nem egyértelmű, hogy a felperesek közös képviselője a Minority Rights Egyesület.
Mint arról beszámoltunk, eredetileg a Hollandiában bejegyzett Európai Magyar Emberjogi Alapítvány perelte be a kolozsvári polgármesteri hivatalt, hogy helyezze ki a többnyelvű helységnévtáblákat a város bejárataihoz. Első fokon a bíróság helyt adott a keresetnek, arra kötelezve a városvezetést, hogy a település öt bejáratánál lévő helységnévtáblákon magyar nyelven is tüntesse fel a város nevét. Később a táblabíróság helyt adott a polgármesteri hivatal kifogásának, miszerint egy külföldön bejegyzett civil szervezetnek nincs perbeli minősége. Ezért ezt követően a hazai bejegyzésű Minority Rights Egyesület indított újabb pert az ügyben. A legutóbbi tárgyaláson a kolozsvári táblabíróság visszaküldte újratárgyalásra a dossziét az első fokon eljáró Kolozs megyei törvényszéknek. 
Kiss Előd-Gergely | Krónika (Kolozsvár)