Magyar beszédük miatt bántalmaztak három fiatalt Kolozsváron
Pisztolyt is rántottak a támadók
Bántalmaztak három fiatalt szombat hajnalban Kolozsvár belvárosában, az utcán – írja a Stiridecluj.ro hírportál, amely szerint a fiatalokra azért támadtak rá, mert magyarul beszéltek. Az összetűzés tényét a rendőrség megerősítette, de az okokat még vizsgálják.
A hírportál egy szemtanúra hivatkozva közölte, hogy egy belvárosi utcán a három fiatal amiatt került összetűzésbe egy másik csoport tagjaival, mert magyarul beszéltek. A szóváltás dulakodásba torkollott, amire az egyik támadó gázpisztolyt vett elő, és előbb a levegőbe, majd az egyik magyar fiatal felé lőtt, végül fejbe vágta a fegyverrel. A fiatal megsérült. A tanú arról számolt be a portálnak, hogy az összetűzés helyszínén a rendőrség is vizsgálódott.
Carmen Jucan, a Kolozs megyei rendőrség szóvivője megerősítette az összetűzés tényét. Hozzátette: az okokat, és azt, hogy valóban történt-e fegyverhasználat, még vizsgálják.
A szóvivő elmondta, a rendőrséget hajnali négy óra körül riasztották a Central áruház melletti Szappany/Tipografiei utcába. A rendőrök három 26 és 31 év közötti magyar nemzetiségű fiatalt találtak a helyszínen, akik azt mondták, hogy két férfi támadt rájuk. A három fiatalt kórházba szállították, ezért nem lehetett tőlük vallomást kérni. A szóvivő hozzátette, a bántalmazottak várhatóan a nap folyamán tesznek panaszt bántalmazás és minden bizonnyal fenyegetés miatt is a rendőrségen.
„Egyelőre nem tudom megerősíteni, hogy a konfliktus hátterében a bántalmazottak magyar beszéde állt volna. A fegyverhasználatot sem tudom megerősíteni, de az egyik sérült azt mondta a helyszínelő rendőrnek, hogy pisztoly nyelével verték fejbe. Folyamatban van a tanúk kihallgatása is, és a környék térfigyelő kameráinak ellenőrzése” – mondta el Carmen Jucan.
Hozzátette: az ügynek már vannak gyanúsítottai, és a rendőrség most ellenőrzi, hogy azok valóban részesei voltak-e a szombat hajnalban történt incidensnek.
MTI
szabadsag.ro

Decemberben is magyar fiatalokat vertek meg Kolozsváron
Sajnos nem először fordul elő, hogy Kolozsváron azért támadnak valakire, mert magyarul beszél. Három nemrég történt eset jutott a tudomásunkra.
Több magyar fiatalt bántalmaztak románok karácsony előtt Kolozsvár központjában. Az esetről már akkor tudomást szereztünk, de az érintettek az esetleges retorziótól tartva ezidáig nem akartak a sajtónak erről beszélni. A múlt heti eset után azonban egyikőjük úgy döntött, neve elhallgatását kérve elmeséli a történetet. 
Az eset karácsony előtt történt a Kolozsvár központjában lévő Karolina téren. A hét magyar egyetemista (5 fiú és 2 lány) a Caro szórakozóhelyről távozott hajnali 4 – fél 5 körül, N. állítása szerint nem voltak ittasok. „Szembejött velünk két srác, akik magyarul beszéltek. Megkérdeztük tőlük, hogy honnan jönnek, és ott jó buli van-e. Mivel azt mondták, ott sem jó a buli, ezért úgy döntöttünk, hazamegyünk” – meséli. Azonban alig tettek pár lépést, a hátuk mögött valakik üvöltözni kezdtek: Afară cu ungurii din ţară! Ungaria suge pula! – hallották. „Nem tudtuk, kik és miért ordibálnak, ezért megfordultunk. Ezután már nem pontosak az emlékeink a sokk miatt. Én azt láttam, hogy az egyik lakótársam a földön fekszik, eszméletlenül. A másik lakótársamat hátulról úgy fejbe verték, hogy felhasadt a feje, és elkezdett ömleni a vér. Az egyik lány lehajolt a lakótársam mellé, elkezdte pofozgatni, hogy mi történt, de az egyik támadó megfogta és hozzávágta az épület falához, majd elkezdte rúgni a földön fekvő lakótársam” – meséli N. Elmondása szerint a támadók négyen-öten lehettek az elején, de egyikük elszaladt, és hamarosan erősítéssel, még további körülbelül tíz személlyel tért vissza. A támadókat nem ismerné fel, annyit tud róluk mondani, hogy 25 éven felülieknek tűntek, egyiküknek a ruhájára emlékszik, fekete kapucnis felsőben volt. A támadók véleménye szerint nem voltak részegek, és N. elmondása szerint úgy tűnt, jól tudják, mit csinálnak, nem először vehettek részt hasonlóban. „Az elején a fejemet védtem az ütésektől, de egy idő után leengedtem a karom, és próbáltam kérni őket, hogy beszéljük meg, hogy miért estek nekünk. De nem válaszoltak semmit, csak tovább ütöttek” – emlékszik vissza N., akinek a szeme dagadt be az ütésektől. Hozzáteszi: az lehetett a szerencséjük, hogy a lakótársa, akinek behasadt a feje, erősen vérzett, ezért a támadók egy idő után leálltak és otthagyták őket. A lányok azt mesélik, miután megtörtént az egész, a támadók röhögve mentek el. N. szerint az egyik támadó boxert használhatott: „boxerrel kellett megüssék a lakótársam, mert felhasadt a fejbőre, az oldalára is kapott egy ütést, és ott is felhasadt.” Kérdésünkre, hogy a két magyar fiatallal, akivel korábban szóba álltak, mi történt, N. elmondta: ők a Caro előtt cigiztek, és végignézték az egészet. Mások is cigiztek ott, és senki nem szólt közbe, senki nem hívta ki a rendőrséget. A támadást követően a fiatalok nem hívtak rendőrt, hanem taxiba ültek és hazamentek. „Mivel a lakótársam nagyon vérzett, miután hazaértünk hívtam a 112-t, és részletesen elmondtam, mi történt. Azt mondták, csak mentőt küldenek.” N. beszámolója szerint a mentősök félvállról kezelték az ügyet, és ügy tűnt, tudnak hasonló esetekről. Egyikük megjegyezte: "nem kellene Kolozsváron ebben az órában sétálgatni.” N. lakótársát elszállították. N. elmondta: egyik ismerőse mesélte neki, hogy két héttel az ő esetük után, januárban ismét volt egy verekedés a Caronál, ismét azért támadtak magyar fiatalokra, mert magyarul beszéltek. Ennek az esetnek azonban már más lett a vége: a magyarok többen voltak, és megverték a rájuk támadókat. Kérdésünkre, hogy van-e tudomása további hasonló kolozsvári esetekről, N. egy tavaly őszi történetet idézett fel. Egyik barátja a Midi szórakozóhelyről a főtér fele indult, éjjel 2-3 óra körül, egyedül. A tömbházak között haladt, és közben telefonon beszélt magyarul. Az út túlsó oldaláról átszaladt négy fiatal, és úgy megverték, hogy felhasadt a bőr a szeme fölött és alatt, 12 öltéssel kellett összevarrják – meséli.
TUDSZ hasonló esetekről? Írd meg nekünk! 
Balázsi-Pál Előd
Szerkesztőségi álláspont
Az esetek ismertetésével nem a románok és magyarok közti feszültségek szítása a célunk. Meggyőződésünk, hogy ezekben az esetekben alapvetően nem a románok és magyarok közti konfliktusról, hanem néhány szélsőséges akciójáról van szó.
Transindex.ro

MÁTYÁS KIRÁLY SZÜLŐHÁZÁTÓL A HALÁLTÁBOROKIG
Ötezer kolozsvári civilt kényszerítettek rabságba a szovjet és a román hatóságok
A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vetítéssel egybekötött nagyszabású dokumentumfilm-bemutatóval és kötetlen beszélgetéssel zárta a Gulag-emlékévet. A rendezvény végén pedig egy egyszerre korszerű és a maga nemében páratlan idegenvezető eszközt mutattak be.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelemtanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak. Minderről a Gulag-év zárónapján esett szó szombaton, amely ünnepi rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm (Farkas György: Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?, Tóth Orsolya: A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron) ősbemutatóját nézhettük meg, valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésen vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Murádin János Kristóf egyetemi adjunktustól megtudtuk, hogy magyar civilek összegyűjtésére azért volt szükség, mert 1944 őszén a tordai csatában nem elég, hogy a szovjet erőket majdnem egy hónapig feltartották a magyar és német erők, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul képesek voltak szervezetten visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. A rabszolgamunkára kiválasztott ötezer férfi jelentős részét a román hatóságok ajánlása nyomán fogdosták össze, akik között ott találjuk a magyar szellemi élet színe-javát. Például a Farkas utcában lakó egyetemi tanárokat és diákokat is így gyűjtötték össze, akiknek a többsége nem élte túl az embertelen körülményeket, ma is jeltelen sírban nyugszanak valahol Szibériában. Itt jegyzendő meg, hogy az értelmiség megtizedelése olyan nagy szellemi veszteséget okozott a városnak, amelyet Erdély magyar közössége máig nem tudott kiheverni.
Erről is beszél az említett mobilapplikáció, amelyet a rendezvény végén ki is próbáltunk: „Kolozsvár mindig iskolaváros volt. Erdély magyarságának szellemi központja, amelynek olyan szimbolikus szellemi terei vannak, mint például a Farkas utca. Csak a közelben álló református kollégiumból tíz tanárt és tizenhét diákot hurcoltak el, hogy azután Mátyás királyunk szülőháza előtti terecskén várakozzanak az embertelen kínokkal járó utazásra és fogságra.” A tartalmas szöveget részletes térképekkel támogatja és kiváló fényképekkel illusztrálja az alkalmazás, amely azonnal felismerte, hogy hol tartózkodtunk. A tudósok, filmesek, szoftverfejlesztők abban a reményben dolgoztak a magyar kormány által anyagilag és szellemileg támogatott Gulag-emlékévben, hogy a magyar társadalom minél többet tudjon meg történelmünk eddig kevéssé feltárt és máig nem oktatott múltjáról.
Erdélyi Eszkimó Péter (Kolozsvár)
Magyar Idők (Budapest)

Kolozsvári bántalmazott fiatalok - kibékültek az érintettek, visszavonták a feljelentést
MTI - Kibékültek a szombat hajnalban egy kolozsvári belvárosi utcán történt összetűzés érintettjei, és a fejbe vert székelyföldi fiatal visszavonta a vasárnap tett feljelentését - közölte Carmen Jucan rendőrségi szóvivő a a Krónika honlapján közölt beszámoló szerint.
A szóvivő a lapnak elmondta: a rendőrség azonosította az agresszió elkövetésével gyanúsított két fiatalt, és ki is hallgatták őket. A megyei rendőrkapitányságon a felek tisztázták, hogy nem etnikai színezetű volt a konfliktus, kibékülték, és ennek következményeként a sértett Hargita megyei fiatalember visszavonta a feljelentését.
A szóvivő hozzáfűzte, az incidenssel kapcsolatban emlegetett fegyvernek látszó tárgyról kiderült, hogy pisztoly alakú gázspray, azaz nem bejelentésköteles fegyver.
A Krónika kérdésére a szóvivő elmondta: a feljelentés visszavonása nem azt jelenti, hogy a támadó büntetlenül megússza az esetet, ugyanis a rendőrség garázdaság vagy közbotrány okozás miatt bírságot készül kiróni. Hozzátette, még nem döntötték el, hogy milyen besorolást kap a cselekmény.
A Stiridecluj.ro kolozsvári hírportál szemtanúra hivatkozva közölte, hogy szombat hajnalban Kolozsvár egy belvárosi utcáján amiatt került három fiatal összetűzésbe egy másik csoport tagjaival, mert magyarul beszéltek. A portál úgy tudta, hogy a dulakodásba torkollott szóváltásban lövések is eldördültek.
Vasárnap este a rendőrségi szóvivő az MTI-nek elmondta: a konfliktus abból pattant ki, hogy a magyar fiatalok hangosan nevettek az utcán, és a két román fiatal úgy vélte: velük csúfolódnak.
Szabadság (Kolozsvár)

Korunk kulcsot adományoztak Markó Béla költőnek
A Korunk szerkesztősége tizennegyedszer adta át hagyományos évi díját, a Korunk kulcsot – ezúttal Markó Bélának ítélték a rangos elismerést. A kulcs átadására február 27-én került sor Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében, a díjat a Korunk folyóirat főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy nyújtotta át a díjazottnak. Laudációt Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke mondott. Markó Béla a tizenötödik díjazottjuk (egyik évben két személy részesült díjban), múltjához tartozik, hogy két kormány idején is Románia miniszterelnök-helyettese volt. Markó Bélára azonban nem az egykori magas tisztség miatt esett a választás: ő az első ízig-vérig költő a Korunk-kulcsosok közül – hangzott el a laudációban. A díj átvétele után Markó Béla előadást tartott Rajtunk-e a világ szeme? címmel, összegezve a Romániában az elmúlt évtizedekben átvett kulturális minták és politikai modellek fenntarthatóságát.
Szabadság (Kolozsvár)

Táncházünnep: korjelenség és ami mögötte van
Mindig akadt olyan személy, aki tovább örökítette a hagyományt
A negyvenéves kolozsvári táncházmozgalom ünnepét ülték a hétvégén Kolozsváron a Bogáncs – Zurboló Egyesület szervezésében, amelyre meghívták mindazokat, akik valaha muzsikáltak, táncot tanítottak vagy szervezték, tevékenyen támogatták a „mindenkori” táncházat. A rendezvénysorozat péntek esti könyvbemutatóval indított, a 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. (1977–1990) című kötetet mutatta be Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Pávai István népzenekutató és Könczei Csongor, a kötet szerkesztője. Másnap aprók táncával folytatódott a program, amelyen a Rezeda zenekar muzsikált és a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes, a Morzsabogáncs és az Apróbogáncs csoportjainak oktatói vezették a táncot. Ezt követően pedig a Duna tévé évfordulós dokumentumfilmjeivel idézték fel az elmúlt évtizedek táncházas eseményeit.
A legátfogóbb képet a táncházmozgalom beindulásáról, a néptánc- és népzeneoktatás iránti igény felmerüléséről a Vallomások szóban, zenében és táncban a kolozsvári, erdélyi táncház első évtizedeiről című rendhagyó előadás nyújtotta az ünneplőknek. A Pávai István vezetésével zajló, népzenei betétekkel fűszerezett baráti hangulatú beszélgetésen a Bodzafa, az Ördögszekér, a Regősök, a Tarisznyás és az Üsztürü zenekarok, valamint régi kolozsvári táncházasok emlékeztek a kezdeti időszakra.
A korjelenségnek nevezett mozgalom beindulása nem tűnt zökkenőmentesnek képzett népzenészek és -táncosok hiányában, de ez nem gátolta a kezdeményezőket, ahogyan a helyszínekről való kilakoltatás vagy a kommunizmus áldatlan körülményei sem. A népi kultúra iránti vágy olyannyira erősnek bizonyult, hogy 1977 februárjának egyik csütörtökén a kolozsvári bábszínház klubtermében megtartották az első erdélyi táncházat. A Lajtha László gyűjtéséből autódidakta módon okult népzenészeknek, és időközben néptáncoktatói képzésben is részesült fiataloknak sikerült életben tartaniuk a táncházmozgalmat. „Elvándorlásuk” esetén is mindig akadt olyan, aki tovább örökítette a lelkesedést, a tudást.
A baráti hangulatú beszélgetés, amelyet az elhunyt népzenészekre való megemlékezéssel indítottak, nem szűkölködött a táncházmozgalom szempontjából jelentős történetekben. Pávai István bevezetőjében hangsúlyozta, megpróbálnak kicsit emlékezni a régi dolgokra, főleg azért, hogy a fiatalok megismerjék a táncházmogalom eredetét.
„Többek között a budapesti zenekadémia népzenei tanszékén is tanítok, ahol remek fiatal zenészek muzsikálnak, de közben semmit nem tudnak a táncház múltjáról. Úgy gondolják, hogy ez mindig is létezett, úgymond alanyi jogon jár. De ebből a történetből ki fog derülni, hogy ez nem egészen így van” – fogalmazott a népzenekutató.
Míg a kezdeti években egyetlen zenekar is alig állt össze, hogy a talpalávalót húzza a folyamatosan költöző táncházakban, mára Kolozsvár és térsége számos tehetséges fiatal népzenésszel büszkélkedhet, akárcsak néptáncoktatása is, amely tehetséges táncosokat tudhat magáénak. A néptánc amellett, hogy életforma számos igaz barátság forrása is, fogalmazták meg a néptáncosok a beszélgetés során, és ennél sokatmondóbb következtetéssel nem is zárhatták volna a jubileumot. Ennél kifejezőbb már csak táncuk, és az általuk megszólaltatott dallamok voltak. (Fotóriportunk a www.szabadsag.ro honlapon látható.)
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Érdekkonfliktussal gyanúsítják Horváth Annát
Adminisztratív jellegű érdekellentétet állapított meg az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség Horváth Anna kolozsvári alpolgármester esetében, ugyanakkor megállapította, hogy fennáll a büntetőjogi érdekellentét gyanúja is, ennek kivizsgálása érdekében az Országos Korrupcióellenes Ügyészséghez fordult.
Az ügynökség által az Agerpres hírügynökséghez küldött tájékoztatás szerint 2012 és 2016 közötti alpolgármesteri mandátuma idején Horváth Anna részt vett azon a tanácsülésen, amelyen 90.000 lej kiutalásáról döntöttek a Claudiopolis Egyesületnek, amelynek Horváth Anna az elnöke. Ugyanakkor 30.000 lejt juttatott a helyi tanács a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek, amellyel az alpolgármester tanárként szerződéses viszonyban állt.
A feddhetetlenségi ügynökség az Országos Korrupcióellenes Ügyészség Kolozs megyei szervezetéhez fordult annak megállapítására, fennáll-e Horváth Anna esetében az érdekkonfliktus bűncselekménye. A feddhetetlenségi ügynökség közleménye hozzáteszi: az alpolgármestert értesítették a vele kapcsolatban indított kivizsgálásról, aki írásban foglalta össze álláspontját. agerpres.ro
Erdély.ma

Kelemen: lejáratási kampány zajlik Horváth Anna ellen
„A Horváth Anna ellen folytatott lejáratási kampány újabb fejezetének" tekinti a Romániai Magyar Demokrata Szövetség azt, hogy az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) érdekkonfliktus gyanúja miatt feljelentést tett a DNA-nál a kolozsvári alpolgármester ellen.
„Az ANI eljárásrendjében kivételesnek számít ez az azonnali feljelentés – amely megfosztja az érintett politikust ahhoz való jogától, hogy előbb bíróságon megfellebbezve az adminisztratív döntést, bizonyítsa a vádak alaptalanságát -, egyértelműen diszkriminatív jellegű, és a visszaélés gyanúját veti fel" – áll a Kelemen Hunor szövetségi elnök által aláírt állásfoglalásban.
Ez felidézi a Horváth Anna esetében felhozott gyanút, miszerint alpolgármesterként 2013-ban egy olyan tanácsi határozat elfogadásában vett részt, amellyel a Claudiopolis Egyesület, illetve a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kulturális pályázatai is támogatást nyertek.
„Horváth Anna az ANI-nak már idén januárban elküldött tájékoztatása szerint, a törvényes előírások betartásával, 2012 júniusában – tehát 8 hónappal a vizsgált tanácshatározat elfogadása előtt – közjegyző előtt lemondott a Claudiopolis Egyesület elnöki tisztségéről. Az alpolgármester arról is tájékoztatta az Ügynökséget, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel tanácsosi mandátumának elnyerését megelőzően, 2008-ban, 2009-ben, valamint 2010-ben állt szerződéses viszonyban, de nem a törvény által tiltott munkaszerződés vagy kereskedelmi szerződés kötelékében dolgozott, hanem civil szerződéssel, óraadó tanárként, amely által 2008-ban összesen 700, 2008-ban összesen 1100, illetve 2010-ben összesen 1400 lejnyi összeget kapott' – részletezi a dokumentum.
Kelemen Hunor szerint ez az ügy is azt bizonyítja, hogy „Romániában nem beszélhetünk jogállamról", hogy az erőszakszervezetek irányítják az országot.
„Horváth Anna alpolgármesterként, de a szövetség politikusaként mindig azt bizonyította kiállásával, hogy a nehezen értelmezhető törvénykezés közepette sem szabad meghátrálni, a magyar emberek érdekeiért végzett törekvéseknek nincs alternatívája, ezért minden időben ki kell állni a közösség jogainak érvényesítéséért, bátran, tisztességgel és becsülettel kell politizálni. A szövetség továbbra is hisz Horváth Anna ártatlanságában" – zárja állásfoglalását Kelemen Hunor.
Erdély.ma

Először szervez magyarságtörténeti olimpiát az Oktatási Minisztérium
Idén először szervezzük meg az Oktatási Minisztérium által jóváhagyott és finanszírozott Magyarságtörténeti olimpiát – nyilatkozta Király András, az RMDSZ oktatásügyi államtitkára a tantárgyversenyeket tartalmazó versenykalendárium megjelenését követően.
Kifejtette: a megmérettetésen azok a VI. és a VII. osztályos tanulók vehetnek részt, akik a törzsanyag részeként tanulmányozzák a Romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgyat. Az olimpiára az érvényben lévő tanterv tematikája alapján lehet felkészülni, a versenyre két tagú csapatok jelentkezhetnek.
Az olimpia országos szakaszán a megmérettetésnek két része lesz: egy írásbeli, ahol a tételek kidolgozására szánt idő 2 óra, valamint egy szóbeli, amelyen egy maximum 4 perces jelenetet kell minden csapatnak bemutatnia a magyarság történetének fejezeteiből. A csapatmunka révén a diákoknak módjukban áll felismerni a közös feladatmegoldás hasznosságát.
Az olimpia szervezésének fő célja, hogy hangsúlyosabbá tegye a történelem/ magyarságtörténet oktatását, érdekes és újszerű terepet biztosítson a tehetséges diákok kibontakozásának, valamint még nagyobb kedvet ébresszen bennük a romániai magyarság történelmének megismerésére.
Az olimpiát a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia karán belül működő Kolozsvári Magyar Történeti Intézettel partnerségben szervezzük – hangsúlyozta az oktatásügyi szakember.
Idén az Oktatási Minisztérium a magyar ajkú diákok számára összesen 4 olimpiát, 27 országos versenyt – ebből 17 finanszírozottat –, valamint 10 regionális versenyt szervez.
Közlemény
Erdély.ma

Tóth Ilonka – a budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka Kolozsváron
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának közreműködésével vendégszerepel a kolozsvári színházban a budapesti Nemzeti Színház az 1956-os forradalom 60. évfordulójának tiszteletére színre vitt Tóth Ilonka című előadással. A Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója által rendezett előadás ősbemutatójára 2016 októberében került sor a varsói Teatr Polskiban, a Magyar–Lengyel Szolidaritás Éve, valamint a lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretében.
Az előadás április 6-án, csütörtökön este 7 órától látható a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében.
Az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő megtorlás első és egyetlen nyilvános pere a Tóth Ilonkáé volt, azért, hogy a Kádár-rendszer bebizonyíthassa a világ közvéleményének: Budapest utcáin nem ártatlan fiatalok harcoltak Magyarország szabadságáért, hanem köztörvényes bűnözők gyilkoltak ártatlan kommunistákat. A Moszkva közvetlen irányításával megrendezett színjátékper a huszonnégy éves medika beismerő vallomásával és kivégzésével ér véget – írja Szilágyi Andor, a történetet feldolgozó dráma szerzője.
Az előadás főszerepét Waskovics Andrea játssza. A produkció különlegessége, hogy Bodrogi Gyula, Csurka László, Dózsa László, Mécs Károly és Voith Ági színészek maguk is a forradalom résztvevői, tanúi voltak. További szereplők: Bánsági Ildikó, Bakos-Kiss Gábor, Rubold Ödön, Szélyes Ferenc, Krausz Gergő, valamint a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói. Hangfelvételről közreműködik: Blaskó Péter.
„A darab feszültséggel teli atmoszféráját az egymással párhuzamosan zajló, olykor összefüggő, olykor kontrasztban álló cselekményszálak káoszszerű hatása adja, amelyből csak egy-egy jelentős esemény, pillanat emelkedik ki. A díszlet és a rendezés bizonyos elemei a kafkai világot idézik” – írja Forgách Kinga az előadásról.
Szabadság (Kolozsvár)

„Kunyhóból is jöhet nagy ember” - Nyárády Erazmus Gyula emlékezete
Kolozsváron a Botanikus kertben is található Nyárádytól herbárium
Nyárády Erazmus Gyula (1881-1966) neves erdélyi tudós botanikusról és munkásságáról tartottak emlékülést az EME Jókai/Napoca utcai székházában, halálának 50. évfordulója alkalmából. A rendezvényen jelenlevők közül többen személyesen ismerték, az ülésen részt vett egyik unokája is, a Budapesten élő Újvári Előd. Kékedi Nagy László, az EME Természettudományi Szakosztályának elnöke nyitotta meg az ülést. Bartók Katalin nyugalmazott egyetemi tanár előadásában bemutatta sokévi munkájának eredményeként tavaly a Kriterion gondozásában megjelent szép kivitelezésű, tartalmas kötetét Nyárády Erazmus Gyula emlékezetéről. A könyv megjelenése biztosíték arra, hogy a folytonosság jegyében a fiatalok is tudomást szereznek a jeles botanikus életútjáról.
Személyes indítékból is részt vettem az EME szervezte emlékülésen, hiszen egyetemista koromban egy tudományos értekezleten ott láttam Nyárády E. Gyula hatalmas alakját, és mellette ült Alexandru Borza, az apró termetű, de szintén nagy egyéniségű botanikus. Ez a kép pedig a mai napig megmaradt bennem. Sokszor használtuk munkánk során az általa készített, Kolozsvár környéki növényhatározót. Később tudtam meg, hogy Borzával szoros kapcsolatban voltak, hiszen meghívta Nyárádyt múzeumőrnek a Kolozsvári Egyetem Botanikai Múzeumába. Innen járta be az országot gyűjtő útjai során, érintette Románia csaknem minden jellegzetes növényzeti táját. Herbáriumokat hagyott hátra, amelyeket gondos és előrelátó emberek megőriztek önálló vagy vegyes gyűjteményekben. Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetemhez tartozó Botanikus kertben a gyűjtéséből jelenleg is tizenhatezer préselt növénypéldány található. Ezen kívül Nagyszebenben, Krajován, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szovátán, Abrudbányán is fellelhetők gyűjtései. A kötet szerkesztője ezekre a ma is létező herbáriumokra is kitért vetítettképes előadásában.
A Kriterion kiadó első kötete Nyárádiról 1988-ban, 29 éve jelent meg Bukarestben. Címe: Nyárády Erazmus Gyula, a természettudós. Szerzői: Váczy Kálmán és Bartha Sándor. Utóbbi gyakran elkísérte botanikai útjain, Váczy pedig húsz évig volt közvetlen munkatársa. Fia, Nyárády Antal halála után felesége, Piroska is elhagyta a kolozsvári házat, ahonnan a szomszédok mindent elvittek, de a szétszóródott iratok ott maradtak, és ezeket Váczy gyűjtötte össze, köztük fontos dokumentumokat.
Ma is elismert munkásság
Az 1988-ban megjelent mű alapmunkának számít, de már rég nem kapható. Bartók Katalin érdekes megoldást választott új könyve szerkesztésekor. Megőrizte a teljes régi tartalmat, amit az újabb kutatások alapján gazdagon és gondosan kiegészített friss adatokkal. Sok, azóta felderített újdonságot, kutatási eredményt említ a kötetben (kéziratban fennmaradt esszéjét, „Egy mód önerőből a tudomány magasabb lépcsőjére lépni”, vagy a Korunkban megjelent (1964), „Az alkotás öröme” című írását, illetve egy máig szintén kiadatlanul maradt, kalandos életű kézirata a „Szovátafürdő és környékének helyrajzi és növénytani leírása”). A Nyárády időszerűsége című fejezetből kiderül, hogy munkásságát ma is elismerés övezi, ami további kutatásokra serkent. Időszerűségének példája, hogy a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum a Bolyai Kupa keretében Nyárády E. Gyula Országos Biológiai Tantárgyversenyt rendezett. A Kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum biológia köre felvette Nyárády E. Gyula nevét. L. Filipas, akkoriban a Kolozsvári Biológiai Kutatóintézet fiatal kutatója, doktori tézisében (Flora si vegetatia municipiului Cluj-Napoca 2007) összehasonlította a Nyárády által leírt Kolozsvár és környéke növényeit (1940-1944) a mai helyzettel: a növények 14%-a eltűnt, a növénytársulásokból viszont a neofiták (újonnan megjelent, nem őshonos növények) száma ötszörösére nőtt.
Ritka keresztnév-adás furcsa története
Mindkét kötetben, a régiben és az újban benne van a ritka, különleges keresztnév, az Erazmus, amit a botanika jeles tudósa viselt. Apja a vasúti őrháznál dolgozott, ezért szolgálat közben nem hagyhatta el a munkahelyét. A kisfiú azonban nem a szolgálati rend szerint „érkezett”, és az apa megkérte egyik jó ismerősét, hogy vigyék el az újszülöttet a szomszéd faluba a paphoz keresztelésre. A szülői döntés Gyula névre szólt. Útközben a keresztszülők a szekérben megtalált pálinkából többet ittak a kelleténél, és a megérkezéskor már fogalmuk sem volt a névről. Ám az öreg pap feltalálta magát, és egy régi kalendáriumból az Erazmus nevet választotta. Így jutott a későbbi nagy tudós „véletlenül” e ritka névhez, de a Gyulát használta.
Bakó Botond
/Az interneten több esetben nem hozzák az egész írást/
Szabadság (Kolozsvár)

Itthon is van tennivaló
Interjú a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központ új vezetőjével
Szebeni Zsuzsa színháztörténész személyében november óta új vezetője van a bukaresti Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának. A kolozsvári születésű igazgatónőt az ide vezető útról, küldetéstudatáról, elképzeléseiről, terveiről, és az intézmény már körvonalazódott programjáról kérdeztük.
– Hogyan lett az irodalom és filozófia szakot végzett értelmiségiből színháztörténész, majd kulturális diplomata?
– Már egyetemista koromban érdekelt a színház és a vizuális művészetek, ezért a filozófia karon belül esztétikát tanultam Debrecenben. Az irodalom–filozófia oklevél megszerzése után rövid ideig újságírással foglalkoztam, majd egy ösztöndíjnak köszönhetően Budapestre kerültem, és felvételt nyertem az Országos Színháztörténeti Múzeumhoz és Intézethez. Az itt végzett kutatásaim eredményeinek köszönhetően sikerült néhány színházi és irodalmi személyiség pályáját mélyebben megrajzolnom. Ugyanakkor kiállítások kurátori tevékenységét is folytattam, miközben az intézet határon túli referense voltam. A Balassi Intézet – Magyar Kulturális Központ megüresedett tisztségére ebben a minőségemben pályáztam.
– Mi indokolta ezt a lépést?
– A színházi referensi pályát kezdtem szűknek érezni, munkám nagy részét Erdélyben végeztem, így célszerűbbnek láttam visszajönni, mert úgy éreztem, itthon is akad tennivalóm. Kolozsváriként és több mint húszéves magyarországi kulturális tapasztalattal a hátam mögött hidat szeretnék képezni a két kultúra között, és mindkét helyen be szeretném mutatni azokat az értékeket, melyeknek a felfogásom, neveltetésem, tanulmányaim következtében, valamint tapasztalataim nyomán az ismerője vagyok.
– Mit tart a küldetésének?
– A szó legnemesebb értelmében vett kultúra képviseletét az Erdélyre és ezen belül Székelyföldre jellemző különleges és pozitív jelenségek, valamint sajátosságok figyelembevételével. Mindkét kultúrából felmutatni azt, ami a másikból hiányzik, vagy kevésbé van jelen.
– Több mint két hónapja vette át a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának kulcsait. Sikerült-e beilleszkednie?
– A beilleszkedés hosszabb folyamat, de nagy örömmel jöttem ide, és jól érzem itt magam. Amellett, hogy rendezvényeket szervezek, igyekszem a másokén is részt venni.
– A jövőre nézve milyen elképzelései vannak az intézmény működésével kapcsolatban?
– Elsősorban azt szeretném, hogy az általam vezetett intézmény cselekvő részese legyen a város kulturális életének, és együtt lüktessen vele. A programjainkat pedig igyekezem a hagyományostól kissé eltérően, valami szokatlant, különlegeset is belefoglalva megszervezni.
– Mik a tervei, célkitűzései?
– Számomra fontos az eddigi, például a Bánffy Miklóssal kapcsolatos kutatásaim folytatása. Ugyanakkor, tekintettel a reformáció 500. évfordulójára, teret szeretnék szentelni Kemény Jánosnak és Makkai Sándornak is, illetve vissza szeretnék emelni néhány erre méltó női személyiséget a köztudatba. Köztük olyanokét is, mint Ignácz Rózsa és Kiss Manyi, akik ennek a megyének a szülöttei.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tudatosan csúsztat az ANI Horváth Anna ügyében?
Nemcsak megfosztotta Horváth Annát a fellebbezés lehetőségétől, de hatalmasat csúsztatott is a Kolozsvár alpolgármestere elleni vádak megfogalmazásakor a feddhetetlenségi ügynökség (ANI). Így talán már nem is csoda, hogy a vádakat egyértelműen cáfoló iratokat sem vette figyelembe.
Mint ismert, az ANI érdekkonfliktus bűncselekményének gyanújával feljelentette Horváth Annát a korrupcióellenes ügyészségnél (DNA). Ezt a gyanút a keddi közleménye szerint arra alapozza, hogy az alpolgármester önkormányzati képviselőként részt vett annak a tanácsi határozatnak a megszavazásában, amellyel 90 ezer lejt utaltak ki a Horváth Anna által – az ügynökség szerint – elnökölt Claudiopolis Egyesületnek. A polgármesteri hivatal honlapján keresgélve hamar kiderül, hogy városi tanács a 2013/194-es határozatában nem 90 ezer lejt, hanem mindössze 9 ezer lejt utalt ki az egyesületnek.
Horváth Anna korábban a Maszolnak elmondta, hogy eljuttatta az ügynökséghez az ANI vádjait cáfoló iratokat. Az alpolgármester bizonyítani tudja, hogy már nem volt a Claudiopolis Egyesület elnöke 2013-ban, amikor a városi tanács elfogadta a szervezetnek pénzt kiutaló határozatot. A politikus 2012 júniusában közjegyző előtt mondott le az egyesület elnöki tisztségéről, és még a közjegyző által kibocsátott számlát is elküldte az ügynökségnek.
Horváth Anna azt is bizonyítani tudja, hogy nem szegte meg a törvény Sapientának kiutalt pénzösszeg esetében sem, mert nem munkaszerződése, hanem óraadásról szóló polgári szerződése volt az egyetemmel 2008-2010-ben. Az ezt igazoló iratokat az alpolgármester és a felsőoktatási intézmény is elküldte az ügynökségnek.
A Maszolnak nyilatkozva Horváth Anna értetlenségét fejezte ki amiatt, hogy az ANI nem vette figyelembe az általa elküldött dokumentumokat, és azt is, hogy az ügynökség egyenesen ügyészségi feljelentést tett, megfosztva őt a fellebbezés lehetőségéről. Ezt a lehetőségét az ANI működését szabályozó2010/176-os törvény 22. cikkelye írja elő.
A fentieket figyelembe véve a Maszol szerdán az ANI sajtóirodájához fordult a következő kérdésekkel:
- tudatában vannak-e annak, hogy hamis információkat tartalmaz a Horváth Anna elleni vádakat felsorakoztató közleményük, és szándékukban áll-e pontosítani az adatokat egy újabb közleményben?
- miért nem adták meg a törvényben szavatolt fellebbezési lehetőséget az alpolgármesternek?
- miért nem ismerték el a vádakat egyértelműen cáfoló bizonyítékokat?
Ha az ANI-tól választ kapunk, cikkünket frissítjük.
Cs. P. T.
maszol.ro

Barokk fogadalmi kaput tártak fel a Főtéren
Csók Zsolt és Emilian Bota, az Erdélyi Történeti Múzeum régészeinek felügyeletével három különböző helyszínen zajlanak régészeti ásatások a Főtér nyugati oldalán. A leglátványosabb és legkiterjedtebb feltárást a Szent Mihály-templom bejárata előtt végzik, ahol – Csók Zsolt beszámolója szerint – az egykori barokk kapu alapfalait találták meg. A Johannes König bajor építész által tervezett, a templom főbejáratával szemben felállított fogadalmi kaput 1747 után, a kolozsvári pestisjárványt követően építtette Bíró József akkori plébános. A kapu körül a 18–19. században számos kisebb épület, így többek között egy szíjgyártó műhely is épült. A műhely és az eredeti, majdnem hat méter magas kapu mellett kerítés húzódott. Az 1890-es években készült archív fotókon még látható az eredeti kapu is, amelyet 1898-ban a templomot körülvevő kis épületekkel együtt lebontottak.
A jelenleg a Szent Péter-templom előtt álló kapu az eredetinek csak sematizált másolata, sem annak méreteit, sem stílusát nem követi. Csupán az eredeti szobrok maradtak meg érintetlenül.
Az ásatás további két helyszínén – a Wass Ottília-ház előtt és a Rhédey-ház előtti átjárónál – római emlékek kerültek felszínre. A munkálatok az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai és kolozsvári egyetemi hallgatók közreműködésével történik és remélhetőleg újabb, jelentős adalékokkal szolgál majd Kolozsvár ókori és újkori történetének megismeréséhez.
A városban több helyszínen zajlanak jelenleg mentőásatások, így többek között az Egyetemi Központi Könyvtár melletti udvaron és a Jósika-ház hátsó udvarán is.
A régészeti ásatások egy hete zajlanak a Főtér nyugati oldalán, a tér nyugati oldala felújításának és sétálóutcává alakításának velejárójaként. Amint arról lapunk részletesen beszámolt, a nagyléptékű projekt részeként elindult csatornázási munkálatokat kötelező régészeti felügyelet nélkül kezdték el. T. Szabó Csaba történész, a Szabadság munkatársának felhívására az Erdélyi Történeti Múzeum régészei azonnal leállították a munkálatokat, amelyet a tegnap már a régészek jelenlétében folytattak tovább.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Egyre népszerűbbek a Mathias Corvinus Collegium képzései Erdélyben
Megkétszereződött a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Középiskolás Programjában részt vevő erdélyi magyar diákok száma a januári felvételi időszakot követően, így már 16 város 310 tanulója vesz részt az iskola mellett végezhető képzéseken Erdélyben. Az intézmény a kolozsvári magyar ifjúságért végzett munkájáért Kolozsvári Cimbora Díjban részesült, amelyet a Magyar Ifjúsági Központ Egyesülete tavaly év végén adott át az MCC vezetőinek.
A Magyarországon húszéves múltra visszatekintő, hagyományos oktatást kiegészítő képzéseket kínáló tehetséggondozó intézmény középiskolás programja 2013-ban indult útjára Erdélyben. A társadalomtudomány-fókuszú, e-learningen alapuló ingyenes kurzusok valamennyi erdélyi magyar középiskolás számára elérhetők.
„Az MCC küldetésének tekinti a Kárpát-medencei tehetséges fiatalok felkarolását: nemcsak Magyarországon vagyunk jelen, hanem a kolozsvári irodán keresztül az erdélyi magyar diákokat is meg tudjuk szólítani helyben kínált képzésekkel. A program népszerűségét az a megszerezhető tudás adja, amely nemcsak az érettségi sikeres teljesítésében segít, de az angol nyelvű kurzusoknak köszönhetően azok számára is kiemelkedő lehetőséget biztosít, akik külföldön is próbára szeretnék tenni magukat. Emellett a tanuló egy olyan közösség része lesz, ahol azonos érdeklődési körű, a világra nyitott diáktársak, barátok veszik körül, amely kapcsolatok a jövőben meghatározók lehetnek az egyén életében" – idézte Lánczi Pétert ügyvezetőigazgató-helyettest az MCC közleménye.
Akik a képzésre jelentkeznek, négy- és nyolchetes periódusokra osztott e-learning kurzusokon és havi egy személyes képességfejlesztő tréningnapon vehetnek részt. Ez utóbbiakat szombati napokon Kolozsvárott és Székelyudvarhelyen tartják felváltva. A programban a tanulók érdeklődésüknek megfelelően számos kurzus közül választhatnak: a modern kori történelem, nemzetközi kapcsolatok, társadalmi tanulmányok, közgazdaságtan mellett a népszerű pszichológia, jog, valamint egy magyar és angol nyelvű íráskészség kurzus is felkerült a választható témák közé. Az idegen nyelvű kurzust leszámítva az oktatás nyelve minden esetben magyar.
Annak érdekében, hogy a havi egy kontaktalkalmakon a szociálisan hátrányos helyzetű, nagy távolságból érkező diákok is megjelenhessenek, az intézmény utazási támogatást biztosít, valamint egy meghatározott útvonalon MCC-s busz is közlekedik.
„Iskolánk a kezdetektől együttműködő partnere a Mathias Corvinus Collegiumnak, évről évre egyre több diákunk jelentkezik a középiskolás programba, jelenleg több mint 40 tanuló vesz fel kurzusokat. Úgy gondolom, hogy az MCC képzései Erdélyben hiánypótlók és kitűnő lehetőséget teremtenek főként azoknak, akik a társadalomtudományok terén szeretnék a tudásukat mélyíteni. A színvonalas oktatásról és nagyszerű közösségről diákjaink is nagyon pozitív véleménnyel vannak" – mondta Dimén-Varga László, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium társadalomtudomány tanára.
A középiskolás program elvégzése után a diákoknak egyetemistaként sem kell lemondaniuk a kiegészítő képzésekről, hiszen felvételizhetnek az MCC kolozsvári vezetőképző programjába, ahol nemzetközileg elismert professzorok tartanak angol nyelvű kurzusokat. A középiskolásoknak szóló program következő felvételi időszaka ez év áprilisában indul. A képzésről további információ azintézmény honlapján, a középiskolás program menüpontban olvasható.
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) a Tihanyi Alapítvány által működtetett különleges képzési intézmény, amelynek célja, hogy Magyarországon a felső tagozattól az egyetem végéig a hagyományos oktatást kiegészítő, Nyugat-Európában már régóta eredményesen működő, magas színvonalú képzési formát honosítson meg. Az MCC a fiatal tehetségek oktatásával, nevelésével és felkarolásával a tehetséggondozás minőségi formáját valósítja meg, amellyel célja a felelős értelmiség nevelése.
Krónika (Kolozsvár)

Multikulturális park épül Szejkefürdőn
A Mini-Erdély park első kilenc épületmakettjét kedden átszállították a Hargita megyei Szejkefürdőre. Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium ezen projektjének ötletgazdája szeretné megmutatni Erdély látnivalóit és hozzájárulni a világ kulturális örökségéhez.
A Székelyföldi Legendárium Mini-Erdély projektjének első kilenc épületmakettjét kedden a Hargita megyei Szejkefürdőre szállították, ahova a park megépítését tervezik. Eddig a székelyderzsi erődtemplom, a barcarozsnyói, a dévai, a berethalmi, a fogarasi vár, a törcsvári, valamint a vajdahunyadi vár, illetve a Jézus-kápolna és Kolozsvár kicsinyített mása készült el – fejtette ki Fazakas Szabolcs, a projekt ötletgazdája.
Hozzátette, összesen kilencven makettet rendeltek meg, ezekből fog összeállni Szejkén a brüsszeli Mini-Európa park mintájára készülő Mini-Erdély park. Ezzel a 17. és a 19. század közti időszakot szeretnék megjeleníteni, különös figyelmet fordítva azokra az épületekre, amelyeket Orbán Balázs, a legnagyobb székely is láthatott. Egy dimbes-dombos részen fogják megépíteni a parkot az egyik szejkei villa mellett, hogy ez még jobban emlékeztessen az erdélyi tájra. Fazakas rámutatott, pünkösdre tizenkét makett készül el, akkor szeretnék megnyitni a kiállítást, először Udvarhely központi zónájában, ahol többnyelvű tárlatvezetés várja az érdeklődőket.
Fazakas Szabolcs elmondta, a park elkészítésének ötlete a brüsszeli Európa park megtekintése során fogalmazódott meg benne, ahol azt tapasztalta, hogy egyetlen erdélyi épület sem szerepel, pedig ezek is részei a világ kulturális történetének. „Megmutatjuk, hogy Erdélyben is van látnivaló, és hozzájárultunk a világ kulturális örökségéhez" – fogalmazott. Fazakas Szabolcs rámutatott, multikulturális parkot szeretnének, ezért román, magyar és szász épületek kicsinyített másait is ki fogják állítani.
Láthatóak lesznek szász, móc, magyar és székely építkezésrészletek is, ahogyan például a várfallal körbevett Brassó, Segesvár, Kolozsvár, Medgyes, Szeben, valamint a bonchidai és a Rhédey-kastély. Makett készül arról a Vajdahunyad melletti kohóról, ahol a párizsi Eiffel-torony alkatrészeit öntötték, a gyergyói örmény udvarokról, a dési zsinagógáról, a marosvásárhelyi zenélő kútról, de a szaploncai vidám temetőről is – jegyezte meg érdekességként az ötletgazda.
A rekonstrukcióban Gyöngyössy János történeti grafikus segíti a Legendárium csapatát, a maketteket a székelykeresztúri származású Vajda Domokos készíti budapesti műhelyében, az épületeket pedig Németh Hajnal művész festi ki. Fazakas Szabolcs azt szeretné, ha a parkban minden, Erdélyhez kötődő nemzet tagjai megtalálnák a számukra érdekes épületeket. Ez fontos, hiszen turisztikai szerepe is van a projektnek. Az érdeklődők a székely gőzöst felelevenítő minivasúton is körbeutazhatják a kiállított épületeket.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Tizenhétből két keresztény templom maradt
Brassó, Kolozsvár, Harangláb, Héjjasfalva, Horebeke. Ezek azok az erdélyi helységek, amelyek Buzogány Tihamér életének állomásai voltak. A református teológiát végzett, holland feleségével és négy fiával jelenleg Gentben élő lelkipásztor a belgiumi református egyházban szolgál – holland nyelven. Kalandos életútjáról kérdeztük.
– Hogyan kerültél 1991-ben a kolozsvári teológiára?
– A középiskolát Brassóban végeztem, akkor már nem szüleimmel, hanem nagynénémnél laktam. Sokáig nem tudtam, mit fogok kezdeni az életemmel. Az Áprily Lajos Gimnáziumban viszont egy kiváló magyarszakos tanár tanított, akire most is nagy szeretettel emlékszem vissza. Ő ébresztette fel bennem a vágyat, hogy többet foglalkozzak a magyar irodalommal és a Bibliával. Tizenhét éves voltam, amikor eldöntöttem: a teológiára fogok felvételizni. Ezt otthon bejelentettem a családban – meg is lepődtek rendesen.
– Brassó után következett öt év teológia, ezt követően viszont vidékre kerültél, Haranglábra, egyedül, család nélkül. Hogyan befolyásolta mindez az életedet?
– Amíg Kolozsváron éltem, nem gondolkodtam azon, hogy házasodni kellene. Aztán 1996-ban kikerültem Haranglábra, egy szülőfalumtól nem messze fekvő településre, amely hamar hozzánőtt a szívemhez. Egy idő után azonban éreztem: itt nem olyan az élet, mint Kolozsváron. A sors úgy hozta, hogy megismerkedtem a holland testvérgyülekezetből egy lánnyal, aki nemsokára a feleségem lett.
– Miként fogadta feleséged családja lányuk döntését?
– Vilma feleségem soha nem beszélt arról, hogy szüleinek mi volt a véleménye. El tudom képzelni, nem voltak nagyon boldogak. Márciusban házasodtunk össze, s a háziorvos, akivel már akkor nagyon jó viszonyt ápoltam, azt mondta nekem: ez a lány nem fogja megérni itt a káposztavágást. Végül annyira megszokta, hogy elég sok káposztavágást megért, hiszen 1998-tól 2010-ig éltünk együtt Erdélyben.
– Hogyan sikerült megszoknia feleségednek az erdélyi életet? Miként viszonyult hozzá a gyülekezet?
– Jól beilleszkedett, és hamar alkalmazkodott a kultúránkhoz. Megtanult nagyon jól magyarul, mind Haranglábon, mind Héjjasfalván, ahol szolgáltunk, teljes mértékben elfogadták és kedvelték. Szerettem a puliszkát: egy idő után már velem együtt ette a túrós puliszkát. Furcsa volt viszont az, amikor a bablevest vöröshagymával ettem, ő pedig elcsodálkozott. Milyen emberek lehetnek ezek, akik a hagymát nyersen eszik? – tette fel a kérdést.
– Egy ideig Hollandiában is voltatok. Akkor tanultad meg a nyelvet?
– Ösztöndíjat kaptam 2004-ben, egy évet Utrechtben tanultam. Ez idő alatt velem volt a családom is. Kapcsolatom elején feleségemmel németül társalogtam, aztán idővel ismerkedni kezdtem a hollanddal is, és gyerekeim anyanyelvét együtt tanultuk otthon. Az utrechti ösztöndíj ideje alatt tökéletesítettem a holland nyelvtudásomat.
– Több mint hat éve élsz Belgiumban, hogyan kerültél oda?
– Feleségemmel 2009 nyarán úgy döntöttünk, kiköltözünk. Soha nem voltak anyagi gondjaim, ezért döntésünk hátterében nem ez állt. Diplomám elfogadása miatt Hollandiába talán nehezebb lett volna kijutni. Így maradt Belgium, ahol több holland nyelvű gyülekezet is lelkipásztort keresett. Az egyik honlapon találtam rá az álláshirdetésre. Kiutaztam, kilencedik jelöltként meghallgatták szolgálatomat – a többi nyolc holland és belga származású volt –, majd hazajöttem. Nagy meglepetésemre kisvártatva telefonáltak, hogy a kilenc jelölt közül engem választottak meg.
– Vajon minek köszönhetően?
– Sokáig én sem tudtam, aztán megkérdeztem a gyülekezeti tagokat. Azt mondták azért, mert az első találkozás alkalmával én voltam az egyetlen, aki a templomból kijövet szóba állt az emberekkel, és megkérdezte a híveket, hogyan érzik magukat. Számomra ez természetes volt.
– Melyik gyülekezetbe kerültél?
– Horebeke az egyetlen Belgiumban, amely 1541 óta folyamatosan él és működik. Az országban a református egyház soha nem volt nagy – Belgium lakosságának különben kevesebb mint 0,1 százaléka református –, abban az időben spanyol uralom alatt éltek katolikus világban. Ez a kicsiny gyülekezet – jelenleg alig 180 lelkes – azonban a dombok között eldugva, évszázadokon keresztül meg tudta tartani hitét. Kevés olyan hely van, ahol az emberek annyira büszkék hitükre, mint ott. Ebben a helységben van az egyetlen református temető egész Belgiumban. Sokáig nem volt szabad templomot építeniük, hiszen ezt a katolikusok nekik megtiltották. Csupán az 1700-as évek második felében született egy olyan határozat, amely lehetővé tette számukra a templomépítést azzal a feltétellel, hogy ne legyen út mellett, ne legyen tornya és harangja, ne hasonlítson katolikus templomra, és kicsi ajtaja legyen. Ez az épület még mindig megvan, ma már gyülekezeti teremnek használják. Változtak az idők, így 1817-ben felépítettek egy szép templomot, majd a 19. század második felétől – egy helybeli katolikus család adományaképpen – parókiát is. Különben a napóleoni rendeletek nyomán a reformátusokat is elismerték, azóta az állam támogatja őket, a lelkipásztorok is az államtól kapják a fizetésüket. Mint ahogy támogatják a humanista közösségeket is, ahol nem Istenről és Jézus Krisztusról beszélnek, hanem erkölcsről és különböző humanista értékekről.
– Ma is érvényesek a napóleoni rendeletek?
– Igen, még az iskolákban is. Kötelező egy református gyermekért külön vallástanárt alkalmazni. Például az iskolában – ahova jártak a gyermekeim – 1200 tanuló közül öt református volt, ebből négyen a fiaim, különböző osztályokban. Minden alkalommal magánórákat tartottak nekik külön-külön református vallásból. Amúgy az iskolában a katolikus hittanra el-eljárogatnak ugyan néhányan, de a leglátogatottabb az erkölcstan óra.
– Hány évig szolgáltál abban a gyülekezetben? Hova kerültél innen?
– Több mint öt évig voltam Horebekeben. Ezt követően – nagy meglepetésemre – meghívtak Gent városába, így most jelenleg ott szolgálok. Szeretném megértetni velük azt, hogy a keresztyénség nem olyan rossz, mint ahogy azt egyesek szeretnék elhitetni. Ha hiszünk abban, aki teremetett minket, s ebbe a világba belehelyezett, és egyek tudunk lenni, akkor még lehet jövője a református egyháznak Belgiumban is.
– Mennyire különbözik az itteni gyülekezeti élet az ottanitól?
– Teljesen más, mindent meg kellett szokni. Próbálok megmaradni annak, aki mindig is voltam, ugyanakkor igyekszem tiszteletben tartani az ottani szokásokat, de mindig az Igét hirdetni. Úgy, ahogy azt a kolozsvári teológián megtanultam. Úgy látszik, ez tetszik a belgáknak, hiszen első szolgálati helyemen a templomlátogatottság folyamatosan nőtt.
– A migrációval kapcsolatban előtérbe kerül a nyugat-európai emberek vallásossága, a keresztyénség léte. Franciaországban régi templomokat rombolnak le, hogy helyükbe üzletek épülhessenek. Németországban keresztény templomokat akarnak mecsetekké alakítani. Mi a helyzet Belgiumban?
– Még nem hallottam arról, hogy Belgiumban keresztény templomokat romboltak volna le, de azt tudom, hogy első szolgálati helyem környékén 17 katolikus templom állt, ebből 15-öt bezártak. A megmaradt kettőből csak az egyikben tartanak misét, a másikat nagyritkán esküvőre használják. Amúgy az esküvő Belgiumban nem divat, az emberek inkább „összeállnak, mint a lovak” – ahogy egyik kollégám szokta mondani. A migrációval kapcsolatban a médiából sokszor nem arról szerzünk tudomást, ami a valóság. Keresztyénként nem tudjuk a helyzetet kezelni. Ki az én felebarátom? Csak az, aki a templompadban mellettem ül? Az is, aki a szomszédom a tömbházban? Vagy az is, aki a háborús övezetből Európába menekül? Ezek azok a kérdések, amelyekre a nyugat-európai keresztyének nem találták meg a választ. Nem azokról beszélek, akik senkiben nem hisznek, mert azok nyilván támogatják Merkel asszony bevándorlási politikáját. Bár úgy látom, hogy a tavalyi március 22-i brüsszeli robbantások kissé felébresztették az ottani társadalmat. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy teljesen megváltozott a felfogásuk, csupán azt, hogy az utóbbi időben nagyon megnézik, ki az, aki valóban menekült, és ki az, aki a gazdasági jólét miatt érkezik az országba.
– A párizsi terrortámadásokat Brüsszelből irányították. Várható volt, hogy Belgiumban is robbantanak? Hogyan fogadták az emberek?
– Várható volt a robbantás, csak azt nem lehetett tudni, hogy hol és mikor. A Párizsban székelő Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett támadás után mindenki Charlie akart lenni, ez volt a „menő szöveg”. Az azt követő őszi terrorsorozat után már sokan gondolkodóba estek, és azt mondták: azért ez így nem mehet tovább. Amikor közel ért Belgiumban az emberekhez a terror, és a repülőtéren, valamint a metróban robbantottak, már sok ember arcán látszott a harag. Azok a napok sokakban törésvonalat jelentettek. A robbantásokat Moolenbeek – Malompatak – negyedből irányították. Itt olyan polgármester volt, aki évtizedeken keresztül csak arra gondolt, hogy megkapja a megfelelő számú szavazatot, és nem érdekelte, hány külföldi költözik a városrészbe. Ott felnőtt egy zárt társadalom, amely flamandul nem tud, a franciát is csak törve beszéli, így könnyű volt onnan irányítani a támadásokat. Most ott igyekeznek tisztogatni, de rengeteg munka van még ezen a téren.
– Hogyan vélekednek a migrációról az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján?
– Az európai emberben – hívőben és hitetlenben egyaránt – önkéntelenül is benne van az, hogy szeresd felebarátodat. És ezt ott igyekeznek gyakorolni is, csakhogy szerintem ez túl erőltetett. Amit látunk a tévében – vagyis hogy Nyugat-Európában mindenki tárt karokkal fogadja a migránsokat – nem igaz. De az ellenkezője sem. A migránskérdésben megoszlanak a vélemények a belga társadalomban. Sokan pedig félnek véleményt mondani.
– Mennyi időre választottak meg Gentbe lelkésznek?
– A lelkipásztor-választás úgy történik, mint itt Erdélyben. Azt tartják, hogy legalább öt évre választanak, de ha talál a szó, hosszú ideig maradhatsz.
– Gyerekeid több nyelvet beszélnek, ők minek tartják magukat?
– Magyaroknak. Mondtam nekik, hogy holland vér is csörgedezik az ereikben, erre azt válaszolták, hogy nekik Hollandiához nincs semmi közük.
– Gondolkoztatok-e azon, hogy visszatérjetek Erdélybe?
– Nem szoktam elzárkózni semmi elől, de meggondolatlan kijelentéseket sem szeretek tenni. Nem én vagyok a sorsom kovácsa. Ha Isten úgy rendeli, hogy ott legyek, akkor ott szolgálok.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kimúlik majd magától? (Kármentő)
A Kolozs megyei törvényszék múlt heti ítélete szerint magyarul is ki kell írni a kincses város bejáratainál Kolozsvár nevét. A polgármesteri hivatal természetesen fellebbez az ítélet ellen, hiszen a polgármester Boc tart – mitől mástól? – a választóitól, ezért a régi polgármester, Funar szellemiségét követve, nem vetheti alá a tanácsot egy ilyen megalázó határozatnak.
A hivatal arra hivatkozik: ha belenyugszanak az ítéletbe, a számvevőszék vagy bárki feljelentheti őket, hogy nem védték körömszakadtáig igazukat, és a pereskedésre fordított hatalmas összeg, az 50 (azaz ötven) lej a pervesztés miatt elúszik. Ha muszáj lesz kitenni a kétnyelvű táblát, majd azért is lehet perelni, mert nem tudják magyarra lefordítani vagy rosszul fordítják a Napocát.
A magyarok ugyanis a félrefordítás mesterei. Például a primăriát nem polgármesteri hivatalnak, hanem faluhelyen községházának fordítják, míg városon városházának, és sok helyen ezek a feliratok díszelegnek a hivatalok homlokzatán. A törvény éber őrei, úgy látszik, a nem hivatásos (félre)fordítók is, akik jobban ismerik a magyar nyelvet, mint a magyarok, ezért minden esetben kénytelenek beperelni az intézményeket, és leveretni ezeket a feliratokat. Csakis holmi hivatásos feljelentők tudnak hitelesen, szó szerint ferdíteni, és olyant, mint a hidegfelvágott, románra recesustăiatnak fordítani.
A marosvásárhelyi csendőrség – a kolozsvári polgármesteri hivatalhoz hasonlóan – ugyancsak fellebbez, mert felmentették a tavaly március 10-ei székely szabadság napja mintegy száz szervezőjét és résztvevőjét, pedig az az összejövetel annak rendje-módja szerint be volt jelentve, és a rendezvényen (a csendőrség korábbi állítása szerint) nem volt semmiféle rendbontás. Ezek után attól lehet tartani, hogy meg fogják hurcolni az elnök Iohannist is, aki felbujtóként vett részt január végén a kormány hírhedt, 13-as számú sürgősségi rendelete elleni tüntetésen, amelynek első menetéről azt sem lehet tudni, hogy egyáltalán be volt-e jelentve. A végén a dolog még az elnök állásába is kerülhet. A tüntetők nemcsak Bukarestben, hanem még számos nagy- és kisvárosban nehezítették a közlekedést, sőt, akadályozták a forgalmat is, ezért megérdemelnék, hogy jól megbüntessék őket. Büntetni minden törvénytelenségért kell, másképp nálunk nem lesz rend.
A korrupcióellenes ügyészség kénytelen olyan törvénytelenségek esetén is fellépni, mint amilyen a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnáziumnál történt, amelyet annak ellenére indítottak be, hogy nem rendelkezett a működéséhez szükséges összes engedéllyel. Elnökünk, Iohannis már tavaly megmondta, hogy a romániai iskolák felének nincs működési engedélye. Ki is adta az utasítást, hogy „az egyesülés 2018-as ünnepléséig már ne legyen egy olyan iskola sem, amely nem rendelkezik a tanulók és tanárok biztonságát szavatoló működési engedéllyel”. Ezek után nem csoda, ha akcióba lendült az ügyészség, és eljárást indított a Maros megyei főtanfelügyelő és az említett iskola igazgatója ellen. Az ügy annyira súlyos, hogy még a szülőket is kénytelenek kihallgatni. Azt kérdezik tőlük, önként adták-e gyerekeiket az említett iskolába, vagy valaki sugallatára. Azt rebesgetik, hogy az ott tanulókat is meghallgatják, és nem zenei hallásuk felmérése céljából.
Talán nem ártana minden gyereket, aki Romániában magyar iskolába jár, megkérdezni: nem valakik sugallata, netán szülei akarata kényszerítette e vétkes lépésre őket? Aztán, ha kiderül, hogy igen, meg kell büntetni a szülőket. Bár sokkal könnyebb lenne, ha csendben, a régi jó titkosszolgálati módszereket alkalmaznák az ilyen dolgok felderítésére. Ha minden jól megy, 2018-ig annyit bár el lehet érni, hogy egyetlen magyar oktatási nyelvű iskola se maradjon, amelynek nincs működési engedélye. Biztos, ami biztos alapon, a tévedések elkerülése végett legjobb lenne mindegyiket bezárni, akkor nem kerülne sor olyan kellemetlenségekre, mint most Marosvásárhelyen. Ilyen irányban az első lépés már megtörtént, hiszen az említett iskola nulladik, ötödik és kilencedik osztályába már iratkozni sem lehet. Így kimúlik majd magától.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Milyen is a 14 éves Agnus Rádió
Egykori munkatársak, de inkább a rádió barátai, hallgatók, önkéntesek vettek részt az Agnus Rádió családias hangulatú 14. születésnapján. Az Agnus szépen színesíti a rádiós média kínálatát, a közösségi projektben lelkészek, tanárok, újságírók, egykori ifisek dolgoznak, többségük önkéntesként. Mihály Noémi főszerkesztőt arról faggattuk, éppen hol is tart az Agnus Rádió ma.
– Igyekeztünk mozgalmasra alakítani az idei szülinapot, de másképpen, mint tavaly. Múlt évben egész napos rendezvény volt a stúdióavatás miatt, de azt láttuk, hogy természetesen délben mindenki ebédel, délután nem szívesen jön vissza. Így a 14. születésnapra az ősszel indított Naprakész beszélgetős rovatunkat szerveztük meg kicsit kibővített formában. A hallgatóinkkal közösen beszélünk meg valamilyen őket foglalkoztató aktuális eseményt. Lelkipásztort hívunk segítségül, aki felváltva a 12 kolozsvári gyülekezet egyikéből kerül ki. Ezúttal a tüntetés volt a téma és az, hogy Protestál-e a protestáns? Illetve hogy ezekben az igazságtalanságokban miként is kellene helytállni keresztényként, reformátusként. Adorjáni László beszélgetőtársa Mádly András („a tüntető”, aki többször szólt műsorában a tömeges utcai tiltakozásokról) és Szenkovics Dezső volt, az Agnus Média Alapítvány kuratóriumának elnöke. Bekapcsolódott a közönség is a beszélgetésbe, aminek nagyon örültünk, hiszen ez volt a cél. A tortalicit lassan a rádiónk védjegye lesz, különleges tombolánkon pedig mindenki nyert – az ezekből származó bevételt Pataki Boróka életmentő műtétjére ajánlottuk fel (kislánya annak a Pataki Leventének, akinek áhítatait gyakran hallhatják a rádiónkban, és akit nemcsak én, de a hallgatók is nagyon szeretnek). Több mint 2200 lejt sikerült összegyűjteni, amit nagyon-nagyon köszönünk, hiszen leginkább a résztvevők nagylelkűségén múlott, nem pénztárcájuk vastagságán, hogy ilyen szép összeget sikerült adományozni.
Plusz egy Zsuzsa, mínusz egy Zsuzsa
– Kik az állandó munkatársaitok, hány önkéntes dolgozik a rádióban?
– Szoktunk poénkodni, hogy vigyázunk a nevek egyensúlyára. Deák Anita helyett Szabó Anita jött, Csomos Zsuzsát pedig Both Zsuzsa váltotta. És bár nem hiszem, hogy kapcsolódna a rádióhoz, de az elmúlt három évben szerkesztőségünk hét munkatársából 5-en házasodtak, szóval akár így is reklámozhatnánk... De komolyabbra véve a szót, szerintem az látszik itt, hogy mi a házasságot értéknek tartjuk. A rádió is kiáll ezen értékek mellett.
Állandóan bent vagyunk Szecsődi Árpival és Szegedi Csabával (a többiek részmunkaidőben dolgoznak: Nagy Ibolya, Szabó Anita nemrég kinevezett főszerkesztő-helyettes, Both Zsuzsa, Boldizsár Zeyk Anna). Nagyon gyakran hallható önkéntesünk Mádly András, ő a román műsor házigazdája, remek gondolatokkal, és a román köznyelvet is segít elsajátítani, hiszen az ő anyanyelve tulajdonképpen a román. Feischmidt Mária és Nagy Márta vallásos (Credo, Keresztyén Élet) műsorainkban olvasnak fel. Időnként besegít Ferencz Amália, akinek már kisfia is otthonosan érzi magát nálunk, gyakran játszott, aludt (délutáni pihi) a stúdióban. Rádiónk egykori főszerkesztője mindig hoz egy kis napsugarat jelenlétével, csodás hangjával. Beolvas vagy vág, néha csak helyretesz ezt-azt, időnként önkénteseket is foglalkoztat.
– Amúgy ki lehet önkéntes az Agnus Rádiónál?
– Mindenkit szívesen látunk, igyekszünk minden jelentkezőnek testhezálló feladatot adni. Valóban egy közösségi rádió, nem csak munkatársak vagyunk. Kreativitásra bátorítjuk az embereket, s amiben tudunk, igyekszünk segíteni is. Azt hiszem, hallatszik is, hogy nem (megrovástól való) félelemre épül ez a munka – bár kétségtelenül igyekszünk minél jobban teljesíteni a ránk bízottakat.
– Hosszú út vezetett a Kétágú templom alagsori stúdiójában készült félórás műsortól addig, hogy tavaly beköltöztetek a református sajtóközpontba, és ma már akár 24 órában is hallgatni lehet benneteket, interneten is (agnusradio.ro). Mi az előnye a mai helyzetnek és mi ebben a kihívás, nehézség?
– Az előny egyértelmű: 24 óra a félhez ☺. A 24 órás élő adáshoz igazából még nagyon sok munkatárs kellene, legalább másfélszer ennyi, s talán akkor már a stúdió is időnként szűkös lenne. Nagyon jó, hogy a központban vagyunk, hogy van egy szerkesztőség (Konstanca utca 1–3.), ahova bejárunk dolgozni, együtt vagyunk, ötletelünk, jobban megismerjük egymást, és így a munka is jobban megy. Ma már nagyobbak az elvárások, szerintem – bár én csak öt éve vagyok az Agnus Rádió tagja, így nem tudom milyen volt a kezdet, csak sejtem –, de ez így van rendjén. Sőt nőjenek, mert az azt jelenti, hogy jó úton vagyunk, s ezáltal fejlődünk mi is.
– Hogyan készültök a Reformáció 500. évfordulójára?
– Új műsorokkal nem készülünk. Rengeteg rendezvény van, jó lenne, ha ezekről mind be tudnánk számolni (nem fogunk tudni...). A meglévő műsorokba csempésszük be ezeket a témákat. pl az áhítat idén Luther Márton gondolatait tartalmazza, ezeket Pataki Levente református lelkipásztor olvassa fel. A szülinapi nyereményjátékunk amolyan hitvalló játék volt: rövid magyarázatot követően (II. helvét hitvallásról vagy a heidelbergi kátéról) jött ebből egy kérdés, de voltak hallgatóink, akik egészen jól dokumentálódtak, s akár többoldalas válaszlevelet küldtek. A fődíj stílusosan egy Calvin bicikli volt, Rozsnyai László nyerte.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Ref500: Könyvritkaságok az Akadémiai Könyvtárban
Többszázados bibliákat és teológiai tárgyú könyveket tekinthetünk meg március 31-ig az Akadémiai Könyvtár előcsarnokában, hétköznap reggel 8 és délután 4 óra között. A könyvtár legféltettebb kincseit tette közszemlére azon a kiállításon, amelyet a Reformáció 500 éves évfordulója kapcsán tegnap nyitottak meg. Sorin Crisan egyetemi tanár, a könyvtár igazgatója kifejtette: Luther reformációja nemcsak az egyházat reformálta meg, hanem az ember és az egyház közötti kapcsolatot is, és ezáltal újfajta attitűdöt honosított meg. Ioan Aurel Pop, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora elmondta: a reformáció által új vallás született, amely hatással volt a romániai ortodoxiára is.
– Kolozsvárnak kötelessége foglalkozni a reformációval, és megemlékezni róla, hiszen több vallású és több kultúrájú Európában élünk – magyarázta a rektor.
Bogdan Ivanov ortodox egyházi tanácsos hangúlyozta: itt már több évszázada öt keresztény egyház él békében, az ökuménia szellemében.
A kiállított bibliák és vallásos könyvek kapcsán Daniel Avram görögkatolikus lelkész a könyvek fontosságát ecsetelte. – Vajon milyen hatással vannak ma ránk a könyvek? – vetette fel a kérdést. – Biztos vagyok abban, hogy a most kiállított könyvek soha nem tűnnek el, hanem a mi életünket és gondolkodásmódunkat is nagyban befolyásolják – magyarázta a pap.
Kovács Sándor római katolikus főesperes a bibliának a római katolikus egyházban betöltött szerepére összpontosította mondanivalóját. Majd Ferenc pápát idézte, aki Lutherhez hasonlóan úgy vélekedett, hogy Isten nélkül semmit sem tehetünk. – Mindig Isten a kezdeményező, és megelőz bármiféle emberi választ. Több mint negyvenéves papi pályám alatt többször éreztem a keresztényeknek az egységre vonatkozó óhaját. Ezt Márton Áron püspökünk már 1939-ben is megfogalmazta, amikor azt mondta, a krisztusi evangélium az együttműködést, a testvériséget segíti elő – összegzett a főesperes.
Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök a reformáció áldásaként említette a biblia több nyelvre való lefordítását, ami az emberek szellemi fejlődését eredményezte. – A keresztények számára a biblia a kiteljesedés felé vezető út, amely által megismerjük a teremtőt és a világot. A mi feladatunk, hogy megőrizzük ezt a gazdagságot, éljük meg szabadon a hitünket, és legyünk nyitottak a párbeszédre – fogalmazott az unitárius püspök, majd arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy jövőre az unitárius egyház ünnepli fennállásának 450. évfordulóját.
Ioan Chirilă egyetemi professzor, a BBTE szenátusának elnöke nemcsak a kiállítást ajánlotta a figyelmünkbe, hanem arról is tájékoztatott, hogy márciusban csütörtökönként vallásos tárgyú előadásokra kerül sor: március 9-én az ortodox, 16-án a római katolikus, 23-án a görögkatolikus, míg 31-én a református teológiai kar oktatói tartanak előadást a reformációval kapcsolatosan. Megkeresésünkre Sorin Crişan könyvtárigazgató elmondta: az eseményre meghívták a református és az evangélikus-lutheránus egyház vezetőit is, de azok elfoglaltságukra és korábban leszögezett eseményeken való részvételük miatt nem lehettek jelen a rendezvényen.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Robotolás robot módra, génkutatás emberi bölcsességgel
Kolozsváron is hódít a digitális ipari forradalom
A Kolozsvári Műszaki Egyetem Elektromérnöki Karának alkalmazott informatikában és ipari vezérlésekben szakosodott oktatója, kutatója Szász Csaba, aki szemmel láthatóan testestől-lelkestől hivatásának tekinti munkáját. Az egyetem Tordai úti épületében levő laboratóriumában, klasszikus asztali és ipari számítógépek társaságában kerestük fel, ahol megosztotta velünk gondolatait szakterülete néhány aktuális kérdéséről. Megtudtuk tőle: az ipari robotok tagadhatatlan világszintű térnyerése nem jelenti azt, hogy valaha is képesek lesznek szellemileg túlteljesíteni az embert, a huszonegyedik század egyik legnagyobb tudományos kihívása pedig a bioinformatika világában rejlik. Olyan világba léptünk, – vallja – amelyben ha valaki mellőzi az informatikai kutatás vívmányait, végleg lemarad a kegyetlen globális termelési versengésben.
Munkatárs, de nem vetélytárs a robot
– Alkalmazott informatikában, az ipari folyamatok digitális vezérlésében szakosodtam – kezdi laboratóriumában a beszélgetést Szász Csaba.
– Ez miben konkretizálódik?– Az emberek csak annyit tudnak, hogy bemennek az üzletbe, és megveszik, mondjuk, azt a tejet, amelyből sok százezer litert gyártanak, akár naponta. De e mögött a termelési folyamat mögött teljesen automata gyártósorok működnek. Ma bármit termeljenek bárhol, az nagyrészt automatikusan történik. Ha valaki nem tud így termelni, akkor a terméke már nem piacképes a költségek miatt. Még nálunk is, habár igen jelentős lemaradás van, a termelés jelentős részben automatizált. Különböző gyártósorok, palackozó sorok, hegesztősorok, csomagolósorok, automatacímkézők, stb.
– Csupán a kiadások miatt van ez?
– Nem teljesen. Annak ellenére, hogy egy ilyen automata rendszer megtervezése és létrehozása igen magas színvonalú mérnöki tudást és intelligenciát igényel, valamint a befektetés nagyon költséges, ha megfelelően működik, akkor viszonylag hamar megtérül a befektetett szellemi munka és pénzkiadás, és hozza magával azokat az előnyöket, amelyek a mai korszerű termelési folyamatok velejárói.
– Nagy ellentmondás körvonalazódik: túlnépesedett bolygónkon mi lesz az emberi munkaerő-fölösleggel, ha ennyire teret nyernek a robotok?
– Ha, mondjuk, száz évvel ezelőtt legyártottak egy bizonyos terméket, és erre sok ember munkájára volt szükség, manapság néhány tucatnyi vagy néhány száz emberrel lehet gyártani nemcsak egy országnak, hanem akár egy teljes kontinensnek is. De ez nem jelenti, hogy egyáltalán nem kell emberi munkaerő. Mert egyetlen automata rendszer sem működhet csak úgy egymagában. Valahol mégis ott kell lennie a humán erőforrásnak is, amelyik felügyeli, működteti, ellenőrzi, vagy éppen áttervezi, átalakítja ezt. Valószínű, hogy ezért a közeljövőben sok másfajta munkakör is ki fog alakulni ezen a területen. De az bizonyos, hogy egyre kevesebb és kevesebb emberi munkaerőre lesz szükség az egyre automatizáltabb termelésben. Ugyanakkor, nemzetközi téren óriási a verseny az új gyártókapacitások elnyeréséért. Az az ország, amelyik most minél több piacképes gyártókapacitást el tud nyerni külföldi befektetésekkel, vagy saját erőből létre tud hozni, az talpon marad. Egyszerű: ha valaki gyárt és termel, akkor abból nyeresége lesz, tehát vásárlóereje. Aki csak vásárol, és nem termel, annak valamiből majd elő kell teremtenie a pénzt a vásárláshoz.
– Folyik-e ilyen jellegű kutatás Kolozsváron?
– Automata digitális vezérlőrendszerek témakörben itt és másfele is igen jelentős kutatómunka folyik. Ebben a laboratóriumban arra a kérdésre tudunk javarészt választ adni, hogy egy adott ipari alkalmazásra melyik a legjavasoltabb és leghatékonyabb digitális vezérlőrendszer típus (felépítés, működés, processzor típus, programozás, stb.). Tehát meg tudjuk mondani pontosan milyen hardware (fizikai eszközök) és software (program) eszközök szükségesek egy bizonyos ipari alkalmazás automatizálásához. Tudunk tervezni ilyen rendszereket, valamint megépíteni és működtetni ezeket. Például, ha Kolozsvár napi áramfogyasztását kell követni valahol, akkor sok minden más mellett olyan típusú számítógépekre is szükség van, amelyek nagyfelbontású képernyőkön lehetővé teszik az információk vizuális nyomkövetését és kiértékelését a megfelelő software programok segítségével. Viszont, ha csak egy szobában akarjuk automatikusan mérni a hőmérsékletet, vagy fényerősséget, akkor elég lesz egy megfelelő chip (szilícium integrált áramkör) és az ehhez szükséges interfész áramkörök, amelyek egyszerű kijelzők segítségével (fénydióda, 7 szegmenses kijelző) mutatják a megfelelő ingformációkat a felhasználónak. Szóval ipari számítógéptípus is többféle van, mindenfajta felépítésben, kivitelezésben.
– Elterjedt a hír, hogy hamarosan a robotok uralják az emberiséget a munkában, kereskedelemben, háztartásban, mindenben.
– Ez még utópia. Valóban egyre több robot jelenik meg, de sosem fogja teljesen helyettesíteni az embert (elvégre, ki fogja megjavítani a már elromlott robotot, vagy ki táplálja majd energiával?). Például olyan robotkart, amely mindazt el tudná végezni, amire egy emberi kéz vagy kar képes, soha nem lehet megtervezni és megépíteni. Azt, amit az evolúció évmilliók alatt alakított ki a természetben, nem lehet robotokkal utolérni vagy tökéletesen leképezni. Csak követni lehet valamilyen szinten. Viszont a robot sohasem fárad el, és gyakran akár mikrométeres pontossággal végezhet el egy bizonyos folyamatot számtalanszor, amire az ember még rövidebb ideig sem képes. És amíg táplálva van energiával, megállás nélkül dolgozhat (könnyen 24 órát is egy nap), rendkívülien gyors és pontos lehet, nem sztrájkol, nem kér fizetésemelést, nem megy betegszabadságra stb. Egy robot soha nem lesz okosabb az őt megtervező és létrehozó embernél. Még akkor sem, ha már vannak olyan robotok, amelyeknek a memóriája többet meg tud jegyezni, mint amennyit képes egy átlagos emberi agy. Vagy olyan folyamatokat (helyzeteket) és megoldásokat tud könnyen generálni, amit az emberi agy csak nehezen, vagy bizonyos körülmények között egyáltalán nem.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár),

Fiatal pályakezdőkkel találkozott Borboly Csaba Kolozsváron
Versenyképes fizetés, jó munkaközösség, valódi szakmai tapasztalat – ezeket biztosítja a fiatal pályakezdők számára Hargita Megye Tanácsa, tudtuk meg péntek délután Borboly Csabától Kolozsváron. A kötetlen beszélgetésen a tanácselnök az intézmény önkéntességi lehetőségeiről, gyakornoki és ösztöndíjprogramjairól is beszélt.
Borboly Csaba mindenek előtt a fiatalokkal való folyamatos kapcsolattartást tartja fontosnak, hiszen ez alapozhatja meg a jövőbeni jó, hatékony együttműködést. Úgy véli, „teher alatt nő a pálma”, tehát fénymásolás és kávéfőzés helyett felelősségteljes feladatokat bíznak a fiatal jelentkezőkre. Arra is odafigyelnek, hogy a pályázónak lehetősége legyen az érdeklődési területe szerint feladatot vállalni, a rendezvényszervezéstől, a pályázatíráson át a diplomáciai feladatokig minden ötletre nyitottak. Mindezzel pedig céljuk, hogy a fiataloknak esélyt adjanak a tapasztalatszerzésre, hogy platformot biztosítsanak terveik és kezdeményezéseik megvalósításához.
Legkevesebb két hétig foglalkoztatják a gyakornokokat, de ha az illető személy ért a munkájához és hajlandó is dolgozni, szívesen fogadják hosszú távú munkatársként is, tette hozzá a tanácselnök. Az önkénteseknek pedig a Székelyföld Napok szervezésétől a Régizene Fesztiválig mindenre lehetőségük van, mondta.
A munkaközösség átlagéletkora 30 év körül mozog, a 22 alintézményével együtt a megyei tanács összesen 2700 személyt foglalkoztat, derült ki a tanácselnök tájékoztatójából. „Nem hiszek a klasszikus közigazgatási versenyvizsgában” – fogalmazott Borboly Csaba, arra utalva, hogy a törvény által előírt követelményrendszer mellett felvételi esetén a jelentkező kompetenciáira, motivációjára is kíváncsiak. A találkozón jelen volt Szőcs István vezérigazgató is, aki többek között ismertette a versenyvizsga szakaszait: a jelentkezéshez szükséges papírok benyújtását követően írásbeli és szóbeli megmérettetésre kerül sor, amelyen szakmai tudást is mérhetnek, de egy-egy szakkönyv, törvény összegzésére, véleményezésére is rákérdezhetnek. A jelentkezéseket egy 3–5 fős bizottság bírálja el.
Borboly továbbá arról is tájékoztatott, hogy Hargita Megye Tanácsánál részmunkaidőben is el lehet helyezkedni, heti tíz órás állást is ajánlanak az egyetemisták számára.
A leendő önkéntesek és gyakornokok jelentkezését azinfo@borbolycsaba.ro e-mail címre várják, a munkalehetőségeket és ösztöndíjprogramokat pedig itt (www.hargitamegye.ro) lehet vadászni.
Tasi Annabella
maszol.ro

A népművelés szolgálatában
Kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola
Kovászna kis város, de nem szűkölködik közművelődési eseményekben. Az ajánlat nagy, sokszor egymásra is tevődnek az események. A Kádár László Képtárban egymást követik a tárlatok, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub mágnesként vonzza a literatúra kedvelőit, több színtársulat, kórus, zenekar, tánccsoport tart előadásokat, az egyházközösségek a kulturális életből is kiveszik részüket, a művelődési központ megnyitása új színfoltot vitt a város életébe, szellemiségét gazdagítja a Fábián Ernő Népfőiskola is. Vezetőjével, Balogh Zoltánnal, a kovásznai belvárosi egyházközség lelkipásztorával, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével beszélgettünk a kör tevékenységéről.
A kovásznai népfőiskola a kilencvenes évek elejétől működik a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület fiókintézményeként. Célja, hogy a kovásznai közösség rálátást kapjon a világban történő nagy eseményekre, nagyjaink, történelmünk jeles évfordulóira. Ugyanakkor figyelemmel követik az anyaországuktól elszakadt kisebbségek körüli történéseket is. Fontos, hogy felszínre kerüljenek a magyarság aktuális fájdalmai, nehézségei – számolt be az esperes. A népfőiskola ajtaja bárki előtt nyitva áll, az előadásokra minden hónap első keddjének délutánján kerül sor a városi művelődési házban (korábban hétfő volt a megszokott időpont). Állandó hallgatói köre mintegy ötven személyre tehető, de az előadások függvényében mindig vannak jelen újabb érdeklődők is. Az előadásokat plakátokkal, személyre szóló meghívókkal, a sajtóban népszerűsítik. Örvendetes, hogy a fiatalság is fogékony a népfőiskola ajánlata iránt, a mindennapok nagy taposómalmában, az örök rohanásban is tudnak időt szakítani egy-egy előadásra. Az ifjak a történelem iránt érzékenyek nagyon – méltatta a fiatalok hozzáállását Balogh Zoltán. Épp ezért számos előadást szentelnek a „történelem helyreállításának”, így a népfőiskolán egészen más megvilágításban ismerhetik meg a történelmet, mint azzal az iskolai oktatásban szembesülhetnek. A hagyományőrzés, a régészeti kutatások eredményeinek bemutatása, a magyarság eredetének boncolgatása ugyancsak a kedvelt témák közé tartozik, a sorból nem maradhat ki Kőrösi Csoma Sándor életműve sem. Az elmúlt évben olyan személyiségek voltak a meghívottak között, mint Marosán Csaba kolozsvári színész, Czeglédi Katalin nyelvész, nyelvészeti-őstörténész, az altajisztika doktora, nyelvtanár, Csinta Samu újságíró, Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró, Balázs Lajos egyetemi docens, Jánó Mihály művészettörténész, Székely Zsolt régész, Szekeres Attila István heraldikus, Szakály Sándor professzor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, Raffay Ernő történész professzor, Mandics György tanár, költő, író, újságíró, esszéíró, rovásíráskutató, Puskás Attila nyugalmazott tanár. Szorosan együttműködnek a népművelésben részt vállaló civil szervezetekkel, valamint a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal, a Székely Nemzeti Múzeummal.
Idénre is vannak már konkrét tervek. Március idusában Marosvásárhelyről hoznak előadást, hagyományőrző csoport fellépésével egybekötve a forradalom körüli események kerülnek a középpontba. Ezt követően a Kőrösi Csoma Sándor Napokhoz kapcsolódóan a Csoma-kutatások kerülnek előtérbe. Nagy tervet is dédelget Balogh Zoltán: a Balassi Intézet által korábban nagyvárosokba elvitt történelmi előadás-sorozatát szeretné Kovásznára csalogatni. Hiába végez közművelődési munkát, a kovásznai népfőiskola sem mentesül az anyagi háttér biztosításának körülményességétől. Fel kell vállalni az előadók utazási költségeit, szállás-kiadásait. Kevés tagsági díj folyik be a kasszába, a pályázati úton elnyert pénzek jelentik a másik jövedelemforrást. A pályázatok elkészítését a Kőrösi-egyesület elnöke, Gazda József nyugalmazott tanár korát meghazudtoló lendülettel vállalja, bonyolítja le – emelte ki Balogh Zoltán. A terhek vállalásában azonban számíthatnak a barátokra, önkéntesekre, akik saját otthonukba fogadják be a vendég előadókat, megosztják velük asztalukat is – értékelte a közösségi hozzáállást az esperes.
Kovászna lakosságának hozzáállása arra ösztönöz, hogy minden körülmények között folytatni kell a népfőiskolában zajló munkát, tovább kell vinni a már hagyományosnak mondható népművelési feladatot – zárta a beszélgetést Balogh Zoltán.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Néprajzi életműdíj Albert Ernőnek
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tegnap tartott Székely kapuk című tudományos ülésszak megnyitójaként a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjjal tüntette ki Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatót, a társaság tagját, az indoklás szerint a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában végzett kiemelkedő munkásságáért.
A méltatásban Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja elmondta: a csíkdánfalvi születésű Albert Ernő a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, hosszú ideig pedig igazgatója volt, de pedagógusi munkája mellett tanítványaival együtt több ezer, változatokban gazdag háromszéki népballadát gyűjtött össze és közölte a Faragó József szerkesztésében megjelent Háromszéki magyar népballadák című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973). Pozsony Ferenc kiemelte, Albert Ernő a legnehezebb években is folyamatosan végezte gyűjtő tevékenységét, 1989-ben jelent meg az Édesanyám sok szép szava című gyűjteménye, amelyben egy ditrói asszony, Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekeit, ritka régi balladáit és dalait közölte. Eredményeit mégis inkább a rendszerváltozás után tudta megjelentetni, köztük az 1995-ben közzétett Rigó és madár című kötetet (alcíme: A főd népe – egy gyimesi csángó család élete), amely az elmesélt élettörténet-kutatás módszerét követte – hangsúlyozta a méltató. 2004-ben jelent meg A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák című kötet Sepsiszentgyörgyön, amely hézagpótló gyűjtemény, mivel a folkloristák legtöbbször elkerülték ezt a vidéket. A méltató továbbá elmondta, Albert Ernő a magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtött balladáit és dalait, valamint a betelepülés-történetükkel, életmódjukkal kapcsolatos eredményeit forrásértékű kiadványokban jelentette meg: Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001). Szintén levéltári kutatásaiból született meg 2004-ben A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című dokumentumkötete is. A méltatás után Pozsony Ferenc átadta a díszoklevelet, Albert Ernő megköszönte a kitüntetést.
A Kriza János Néprajzi Társaság 2012-től adományoz életműdíjat. Elsőként P. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, a népi Mária-kultusz, a vallásos népszokások és az archaikus népi imádságok kutatása terén elért tudományos eredményeiért kapta meg az elismerést, 2013-ban Kovács Piroska máréfalvi székelykapu-mentőt tüntette ki a társaság, következő esztendőkben Almási István népzenekutató, Szentimrei Judit és Kallós Zoltán néprajzkutató kapott életműdíjat.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan”
Marosvásárhelyen született, de sok éve Kolozsváron él, író, egyetemi oktató. Milyen felelősséggel jár és szerep-e számára ez a két hivatás, hova vonul el írni, hogyan született meg a Moszkvában esik című új regénye, mi a véleménye az erdélyi magyar társadalom tabutémáiról – íme néhány kérdésfelvetés egy múlt heti beszélgetésen. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának vendége Selyem Zsuzsa volt, a meghívottat a sorozat házigazdája, mellesleg egyetemi évfolyamtársa, László Noémi faggatta.
Elsősorban tanárként és civilként érez felelősséget, hiszen a kapcsolattartás milyensége fontos mindkét minőségében. Íróként más a helyzet, ilyenkor tulajdonképpen egyfajta „téren kívüli” állapotban van az ember a munkafolyamat során. Két könyve – 9 kiló – Történet a 119. Zsoltárra, és a tavaly megjelent Moszkvában esik – esetében úgy hozta a sors, hogy nyugalmas helyre vonulhatott el, és ennek megfelelően, ideális körülmények között írhatott. A Koinónia kiadónál 2006-ban megjelent 9 kiló megírását egy stuttgarti Solitude-ösztöndíj, a Jelenkornál 2016-ban napvilátot látott Moszkvában esik megszületését pedig szintén egy alkotói ösztöndíj biztosította, a helyszín ezúttal egy svájci kisváros kolostora volt.
Mindkét kötetét kísérleti regényként határozza meg a szerző, és mint kiderült, ezeknek a megírására szükség volt az elvonulásra, arra, hogy ne kelljen nap mint nap készülni az egyetemi órákra.
Egyetemi oktató és író – két hangsúlyos „szerep”, egyáltalán, szerepek ezek, kérdezte László Noémi. „Mindent megteszek, hogy ne az legyen”, érkezett a válasz. Selyem Zsuzsa előbb matematikát végzett a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, majd két év középiskolai tanárkodás után beiratkozott a bölcsészkarra, magyar–angol szakra, ahol 1996-ban diplomázott. Mint kiderült, nagyon szeretett matematikát tanítani, de hamarosan rájött, hogy mégsem szeretne matektanár maradni, mert nagyon rossz volt az iskolákban a matematika megítélése, „több előítélet élt a matekkel kapcsolatban, mint a szőke nőkkel”.
– Nagyon nehéz volt ezt ledolgozni. Hiába voltam abszolút közvetlen, és hiába magyaráztam, hogy örömből kell matekkel foglalkozni, hiszen mennyi elegancia van benne, egyszerűen nem lehetett átvinni ezt a dolgot. Kőműves Kelemen szituáció volt, nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan. A tanárok sem erősítettek ebben. Úgyhogy, ez tényleg szerep volt, így utólag belegondolva – magyarázta a meghívott.
László Noémi felidézte, hogy egyetemistaként pedagógiai gyakorlatot tanultak, és vetésforgóval mindig másnak kellett órát tartania a többiek előtt. Egyszer Selyem Zsuzsa volt a soron, aki Arany János kétsorosáról beszélt – „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” – , és azt mondta, hogy szerinte ez az első posztmodern vers a magyar irodalomban. – De én nem emiatt jegyeztem meg ezt az „órát”, hanem amiatt, mert te nem álltál ki az osztály elé, mint ahogyan kellett volna tenni az órát tartóknak, hanem fölültél az első padra, velünk szembefordulva. Nem tanári pozíciót vettél föl. Nekem leesett az állam, hogy te milyen szabad ember lehetsz, milyen könnyű neked, hogy képes vagy erre – mondta László Noémi.
Egyetemi oktatóként most is ezt csinálja, de járkálni is szokott a teremben, jegyezte meg Selyem Zsuzsa. Szerinte ugyanis a mai korban nagyon meg kell becsülni azt a helyzetet, amikor fizikailag is együtt vagyunk. Próbál tehát mindenkivel legalább szemkontaktust tartani az órákon, ezért is járkál a térben. A demokratikus pedagógia híve, mint mondta, csak párbeszéd formájában lehet tanítani. – Ugyanannyit tanulok a folyamat során, mint amennyit tanítok. Az enyém a felelősség az óra alatt, de hogy ez jól történjen meg, mindenféle hierarchiát meg kell szüntetni – jegyezte meg.
Szereti a rövid műfajokat, például a verseket, „mert megvan a sűrítettsége”, de személy szerint csak egy kivételes alkalommal írt verset, felkérésre pedig egyáltalán nem, mert úgy érzi, nem tud rutinosan verset írni.
Pedagógusi munkájáról beszélve, kiderült továbbá, hogy véleménye szerint az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál az általa felmutatott értékrendhez, hanem azt is ismerve, egy újat fog kitalálni. A follower-viszonyulás valójában árulás, fűzte hozzá.
A Moszkvában esik. Egy kitelepülés története című kötetére rátérve, amelyért 2016-ban megkapta a Déry Tibor-díjat, a szerző elmondta, hogy a regény alapjául anyai nagyapja élettörténete szolgált. Mint elhangzott, Zsuzsa nagyapja, Beczássy István dálnoki születésű földbirtokos volt, akit „osztályellenségként” családjával együtt Dobrudzsába telepítettek ki 1950-ben. – Sokszor beszélgettem erről nagyapámmal, de csak töredékesen számolt be a megpróbáltatásokról. Háromszéki földesúrként számára nem létezett kudarc, a neveléséből kifolyólag csak hőstörténeteket tudott elmondani. Diktafonba mondta el nekem az élettörténetét, vagy legalábbis annak egy részét, de voltak olyan kérdések, amelyeket egyszerűen nem akart meghallani. Így sok minden dokufikciós formában volt számomra csak elérhető a regény megírásakor, ez azt jelenti, hogy volt mondjuk például három adatom, a közötte levő emocionális viszonyulásokat, történéséket pedig nekem kellett kitalálni – magyarázta Selyem Zsuzsa.
Különössé, jellegzetessé teszi a könyvet az állati narrátorok szerepeltetése, és furcsamód amikor az állatok mesélik a történetet, akkor az emberi szereplők „humánokként” jelennek meg, jegyezte meg László Noémi, majd megkérdezte a szerzőt, hogy hogyan jutott erre a döntésre, úgy érezte, hogy szükség van erre az eltávolító gesztusra?
Igen, kellett ez a távolságtartás, válaszolta a meghívott. Részletesen utánaolvasott az etológiában, hogy melyik állatra mi jellemző, hogyan kommunikál, milyen a látása stb., és úgy „szerepelteti” őket, mint akiknek a tudásában nincs korlát.
Ahogyan a nagyapa nem beszélt a megpróbáltatásokról, ugyanúgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom az ügynökmúltat, tabutémaként kezeli, és emiatt a rendszerváltás óta nem dolgozta fel azt, hogy a közösség egyes tagjai hogyan éltek az elmúlt rendszerben, állapította meg László Noémi. – Úgy tűnik, hogy közösségünkben ez olyanfajta tabu, amire nincsen szó, nincsen rá hétköznapi megoldás. Hamarosan kikopnak azok a generációk, akik ezt a műveletet végrehajthatták volna, és mi történik az erdélyi magyar közösséggel, hogyha ez kimarad? Továbbra sem találja majd a szavakat – fűzte hozzá a moderátor.
– Én csak azt tudom, hogy mit tennék én, ha rajtam múlna. De azt nem mondhatom egy idős emernek, hogy „az lenne neked is jobb, ha tisztáznád, ha nem bagatellizálod el”. Egyáltalán, ezt a kérdést nem lehet elbagatellizálni, hiszen minden elfedés később sokkal rosszabbul fog előjönni. Jobban járnánk, ha ezekkel a dolgokkal szembesülnénk, nem pedig elkennénk – mondta Selyem Zsuzsa, aki azt is nagyon súlyosnak találja, hogy erről nem lehet beszélni, a fiatal generáció számára pedig önkéntelenül is azt sugallja ez a magatartás, hogy „nincs tétje annak, hogy morálisan hogyan viselkedsz egy adott szituációban”. Ez sajnos érzékelhető is nagyon gyakran manapság, jegyezte meg.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)

Amikor a Szent Mihály-templom tornya is kilengett…
Negyven éve, 1977. március 4-én több mint másfél ezer halálos áldozatot követelő földrengés pusztított Romániában, az 55 másodpercig tartó rengés leginkább Bukarestet érintette. A földmozgást Kolozsváron is lehetett érezni, különösen a tömbházak felső emeletein lakók körében keltett riadalmat. Az egykori Igazság napilap szerint voltak olyanok is, akik látták, hogy a rengés másodpercei alatt a főtéri Szent Mihály-templom tornya kileng. „Lesznek nemzedékek, amelyek már csak hírből, leírásból, dokumentum-film összeállításból, talán éppen játékfilmből tudnak a március 4-i szerencsétlenségről” –olvastuk egy jegyzetecskében ugyancsak az Igazság hasábjain. Szerencsére az azóta felnőtt generációk valóban csak hírből ismerik az ilyen erősségű földrengéseket, nem kellett átélniük hasonló természeti katasztrófát itt, az országban. Számukra készült alábbi összeállításunk az egykori kolozsvári napilap számaiban tallózva.
A román köztévé silány kínálatának Édeskeserű című bolgár filmje sokunk számára emlékezetes maradt, és nem elsősorban művészi értékéért: este 9 óra 22 perckor a kolozsváriak többsége először adáshibára gyanakodva, majd a félbeszakadt közvetítésből, a csillárok lengéséből, poharak koccanásából következtethettek valami rendellenesre. Bukarestben viszont más volt a helyzet, a fővárosban és környékén hatalmas pusztítást végzett a földrengés. Az 1.578 halálos áldozatból 1424-et a Bukarestben regisztráltak. A sebesültek száma országszerte 11.300 volt, 32.900 épület súlyos kárt szenvedett. A pusztítás ereje felért az 1945-ben Hiroshimára dobott atombomba tízszeresével – írta annak idején a France Press, amelyet az Adevărul idéz az évforduló alkalmával készült összeállításában. A Világbank 1978-as jelentése kétmilliárd dollárra becsülte az anyagi károkat.
„Kiakadt az egész hálózat”
– Azon a napon, ügyeletes szerkesztőségi titkárként a nyomdában irányítottam a tördelést, szerkesztettem az Agerpres hírügynökségtől telexen érkező híreket-anyagokat – emlékezik vissza az akkori eseményekre Dózsa Sándor kollégánk.
– Úgy este kilenc óra körül hirtelen elsötétült a tv-készülék és leálltak a telex gépek. Az áramszolgáltatás nem szakadt meg. Azonnal hívtam a postai telex-ügyeletet. Kérdésemre, hogy miért állt le az adás, ők sem tudtak válaszolni. „Kiakadt az egész hálózat”, mondta a telex-műhely főnöke. A kolozsvári telefonok működtek, de Bukarest nem válaszolt. A făcliás kolléga a brassói lapot csengette, azok telefonon válaszoltak ugyan, de a telex-tv-hálózat ott sem működött, viszont az ottani szerkesztő jelezte, hogy valami nagy baj lehet a Kárpátokon túl, mert ők is éreztek valami rezgéseket.
Máskor is előfordult rövidebb-hosszabb adásszünet, de hogy telefonálni sem lehetett, az Agerpresnek, arra nem volt rá példa. Megpróbáltam telefonálni Mag Máriának, az Agerpres magyar adása vezetőjének a lakására, de minden telefon néma volt.
Közben valami rádióhírből kiderült, hogy a fővárosban hatalmas földrengés pusztított. Ez már nagy gond volt. Minket annyiban érintett, hogy félig üres volt az első oldalunk és a külpolitikai hírek is hiányoztak. Átgondoltam a helyzetet, átcsoportosítással, képekkel be tudtam volna fejezni a lapot, de még korán volt, tehát várakoztunk. A Honvéd utcai katonai parancsnokságon nagyon jól ismertem még lugosi sorkatonaságom idejéből egy hiradós vezérkari századost. Hirtelen ötlettel felcsengettem otthonában telefonon és röviden elmondtam, mi a problémám, vagyis, hogy szeretnék telefonálni az Agerpresnek. Meghallgatott, azt mondta visszahív. Meg is tette, úgy negyedóra múltán közölte: a hadsereg rádió-telefonján kapok öt percre egy vonalat, azon hívhatom az Agerpres számát. Néhány perc múlva csengett a telefon és bejelentkezett egy híradós, hogy beköt a vonalba. Én máris hívtam az Agerprest, de nem válaszolt.
Erre gondoltam egy merészet és felhívtam volt főszerkesztőm, Kovács András Drumul Taberei utcai lakását. Ő jelentkezett. Azt kérdeztem, ÉLTEK? – Igen, élünk – mondta csak apróságok törtek össze, az óriási robaj azonban nagy bajt jelezhet, de.....és itt megszakadt a beszélgetés. Én ennek a röpke szóváltásnak is nagyon örvendtem, megbizonyosodtam, hogy Kovácsék túlélték a katasztrófát – elevenítette fel a negyven éve történteket Dózsa Sándor.
Szükségállapotot vezettek be
Az Igazság másnap végül címoldalán közölte öles betűkkel az elnöki rendeletet a szükségállapot bevezetéséről. A Ceauşescu-házaspárt nigériai látogatásán érte a tragédia híre, értesülések szerint a vizitet azonnal félbeszakítva indultak haza. „Tekintettel az 1977. március 4-én este történt földrengésre, amely emberi áldozatokat és jelentős anyagi veszteséget okozott, annak érdekében, hogy biztosítsák a földrengés következményeinek felszámolását és meggátolják újabb károk keletkezését, az egész gazdasági-társadalmi tevékenység normális feltételeinek megteremtése érdekében, Románia Szocialista Köztársaság Alkotmánya 75. szakasza 13. pontja alapján, Románia Szocialista Köztársaság elnöke, a Fegyveres Erők főparancsnoka kihirdeti a szükségállapotot” – állt a rendeletben.
Az Agerpres tájékoztatása szerint, amelyet az Igazság is átvett, a földrengés epicentruma Vrancea térségben volt, a rengésfészek körülbelül 100 km mélységben helyezkedett el a földkéreg alatt. A kéregmozgás erősségét a Richter skála szerint 7,2 fokozatra becsülték, ami azt jelenti, hogy a legerősebbek közé tartozott Romániában. A földrengés érezhető volt az ország egész területén, de még a szomszéd országokban is, Bulgáriába 120 halottja volt a katasztrófának. Utórengéseket regisztráltak március 5-re virradó éjjel, ez a szakemberek véleménye szerint azt jelenti – idézzük továbbra is a négy évtizeddel ezelőtti hírügynökségi jelentést -, hogy a földkéregben és a kéreg alatt felgyülemlett és a március 4-ei földrengést előidéző energia legnagyobb részt felszabadult, hasonló földrengés tehát nem várható. Egyébként a világszerte regisztrált hasonló kéregmozgások vizsgálata azt mutatja, hogy az erős rengéseket rendszerint nem követik újabb rengések – igyekeztek valamelyest megnyugtatni a pánikban levő lakosságot az idézett szakemberek.
Kolozsváron a toronyházakban csaknem mindenki érezte
Bár Kolozsváron is lehetett érezni a bukaresti földrengés jellegzetes kísérőjelenségeit, sérülések, anyagi károk nem keletkeztek. A csillárok, a falra akasztott lámpák ingaszerűen mozogtak, az ingaórák megálltak, a vitrinekben elhelyezett edények, üvegpoharak összekoccantak, a falon levő képek kissé elmozdultak. Erre az erősségi fokra az is jellemző – olvasható dr. Xantus János ismert földrajztudósnak a kolozsvári lapban közölt cikkében –, hogy az utcán járók nem észlelik, a házakban tartózkodók, különösen a magas emeleten lakók, vagy fekvő helyzetben lévők azonban igen. Ezért a toronyházakban csaknem mindenki érezte. Sokakon szédülés vett erőt, mások hányingerre panaszkodtak. A kolozsvári földmozgások erősségének érzékelését az egyéni érzékenység is befolyásolta, emellett pedig az is számított, hogy az illető épület milyen altalajra épült. A laza szerkezetű kavicsos-homokos rétegek veszedelmesebbek – írta.
„Igen érdekes egyik olvasónknak az a megfigyelése – folytatja a szerző –, hogy Szent Mihály-templom tornya kilengett. Az ablakkerethez viszonyítva észlelte többekkel együtt ezt. Ingaórájának elmozdulásából, illetőleg megállásából igen helyesen három szeizmikus hullámot állapított meg”.
Romániában hasonló intenzitású földrengés csak 1802-ben és 1940-ben történt (mindkét esetben 7,4-es erősségű), több utórengéssel, az utóbbinál ezek hetekig tartottak, de a lakosság már nem érezte meg. Erdély területén 1170 és 1909 között 127 földrengésről számolnak be a krónikák, ezek közül Kolozsvárt csak egynéhány érintette komolyabban, annál több azonban Brassót és a Barcaságot. Néhány példa: az 1620. november 8-i, majd 1782. február 15-i rengés során templomtornyok dőltek le, épületek omlottak le. Az 1802-es és 1832-es rengések erőssége meghaladta az 5-6-os fokozatot. 1880. október 3-án a rengések a Szilágyságra is kiterjedtek, akárcsak az 1885. május 26-i földmozgások, amelyeknek központja Zsibó környékén volt.
Tíz nap után is találtak túlélőket
A tragédiát követő napokban a lapban is kezdtek megjelenni a Bukarestben élő kollégák – rádiósok, tévések, újságírók – személyes beszámolói annak az 55 másodpercnek egy életre szóló rémületéről: „A föld bömbölt, ijesztően dübörgött aztán csend lett, bántóan nagy csend és nyugalom, sötétség” – olvasható az egyikben. A szerző megjegyzi: a földrengés nyomai jobban megrendítették a bukarestieket, nagyobb hatással voltak mindenkire, mint a közel egy percig tartó hánykolódás, amikor az ember tudja, hogy menekülni kéne, de nincs hova.
A mentések több mint tíz napig tartottak – nem hiába. Egy 58 éves tanárnőt tíz nap után találtak meg élve a romok alatt. A nő egy zsebrádió segítségével értesült arról, hogy a mentési munkálatok folynak, ezt tartotta benne a lelket, a reményt, hogy őt is kimentik. Szerencséje volt, még időben érkeztek a mentőalakulatok. Keringtek történetek olyanokról is, akik csodával határos módon menekültek meg. Egy egyéves kisfiú például az összeomlott épület hetedik emeletéről szánkózott le ágyacskájának matracán és a romok közt téblábolt az éjszakában. Később anyját és apját is megmentették. Sok gyerek azonban árván maradt. A sajtóban is megjelent a felhívás, amelyben örökbefogadásra buzdítja azokat, akik segíteni akarnak a kicsiken.
Érkeztek azonban más hírek is: az Igazság halálozási rovatában A Hét munkatársától, Dankanics Ádámtól és kisfiától búcsúztak a megrendült hozzátartozók, ismerősök, mindketten a bukaresti katasztrófában vesztették életüket.
A Ceauşescu-házaspárnak a mentési akciókban és a nyugalom helyreállításában kifejtett „fáradhatatlan, önzetlen” tevékenységéről a pártpropaganda ontotta a dicshimnuszokat a javából, ezeknek az „árnyékában” azért meg-meghúzódott egy-két emberibb hangú jegyzet, amely a bukarestiek tragédiáját átérző szolidaritásról szólt. Az egyik ilyen írás például arról szólt: Gy. Szabó Béla a legelsők között volt, aki adományt ajánlott fel. Nem kis összeget, hanem tízezer lejt. Akárcsak az 1970-es árvíz pusztítása idején …
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár),

Nem futja lelkészre Székelyföldváron
Nincs anyagi fedezete a lelkipásztor fenntartására a székelyföldvári református gyülekezetnek, így leányegyházközséggé alakul. Erdély-szerte számos település van hasonló helyzetben.
Visszavonta a lelkészi állás betöltésére kiírt pályázatot a nagyenyedi református egyházmegyéhez tartozó székelykocsárdi egyházközség presbitériuma, indoklásuk szerint „az egyházközség szűkös anyagi helyzeténél fogva képtelen biztosítani a lelkipásztor javadalmát”. A mintegy húsz évig anyaegyházközségként, saját lelkipásztorral működő földvári gyülekezet kénytelen leányegyházközséggé alakulni, az egyházi szolgálatokat a szomszédos Székelykocsárd lelkésze végzi majd.
Szabó Gergely a Krónikának elmondta, a 28 lelket számláló gyülekezet régóta készül erre a lépésre, ugyanis nem tudja biztosítani a lelkészi fizetés ráeső részét. A hívek közül 19-en élnek a Nagyenyedtől 20 kilométerre található faluban, a többiek a városban, Gyulafehérváron, Kolozsváron laknak, csak az egyházi adót fizetik szülőfalujukba. Az otthon lévők zöme 60 év fölötti, aki pár száz lejes téesznyugdíjból kénytelen megélni. Anyagi helyzetükre való tekintettel az egyházközségben a legalacsonyabb az egyházi adó – személyenként 60 lej évente –, holott egyházkerületi szinten 75 lejre emelték, és vannak egyházközségek, ahol 80-100 lejt hagyott jóvá a presbitérium, avatott be a részletekbe a székelykocsárdi református lelkipásztor.
A költségekre sincs pénz
A földvári döntést az is befolyásolta, hogy a korábbi lelkész, a nemrég nyugdíjba vonult Kónya Gerő a paplak helyett Kocsárdon lakott, de ha új lelkész érkezne a parókiára, az épület fenntartási költségeit, a szolgáltatások díját is fizetni kellene, és ez meghaladja a gyülekezet erejét. „Ez az egyetlen kiút, hogy megmaradjanak, és minden vasárnap legyen istentisztelet” – fogalmazott a székelykocsárdi lelkész a leányegyházközséggé való nyilvánításra utalva, hozzátéve, a kérést már benyújtották az egyházmegyei tanácshoz, amely várhatóan következő ülésén jóvá is hagyja azt.
Szabó Gergely január 11-étől beszolgáló lelkészként viseli gondját a leányegyházzá váló földvári gyülekezetnek, vasárnaponként 11 órától Kocsárdon, 12.30-tól Földváron hirdeti az igét. Az elmúlt héten, amikor Kocsárdon egyetemes imahetet tartottak, a földvári hívek is részt vettek az alkalmakon, de családlátogatásra, az elmúlt vasárnap pedig a böjtfői úrvacsoraosztásra is sor került. A nagyenyedi egyházmegyében nem a földvári az egyetlen, ahol a párlelkes gyülekezet képtelen lelkészt fenntartani. Csombordnak, Marosdécsének is van leányegyházközsége, míg Magyarigenhez szórványmissziós egyházközségként több egy-két lelkes település is tartozik. Bár az elöregedés Székelykocsárdon is érzékelhető, egyházmegyei szinten a 364 lelkes gyülekezet számít a második legfiatalabbnak a magyarlapádi után, a községben még működik az 5–8. osztályos magyar iskola, és több mint húsz gyerek jár vallásórákra.
Egyre gyakoribb a társulás
„Már elerőtlenedett, nem képes önmagát fenntartani” – jellemezte a székelyföldvári egyházközség helyzetét a Krónikának Gyenge János, az Erdélyi Református Egyházkerület személyzeti ügyosztályának előadója. Elmondta, 1992 előtt is leányegyházközség volt, és Székelykocsárdhoz tartozott, de akkor volt egy anyásítási hullám az egyházkerületben, és a földváriak is éltek vele. „Ez mostanig működött” – jelentette ki az előadó, aki szerint továbbra is megmarad az egyházközség önállósága, presbitériuma, önálló gazdálkodást folytat, csak a lelkészi állást nem tölti be. „Nem ez az egyetlen példa, egyre gyakoribb az összecsatolás. A elnéptelenedett egyházközségek szövetkeznek, úgynevezett társult egyházközségeket hoznak létre, és közösen tartanak fenn egy lelkészt” – magyarázta Gyenge János. Elmondta, az enyedi egyházmegyében van 3-4 eset, de az utóbbi időben már Kalotaszegen is gyakorolják, például Középlak és Nagypetri társult.
Az elsősorban a szórványra jellemző, de már tömbvidéken is érzékelhető elöregedő, elnéptelenedő gyülekezetek miatt egyházkerületi szinten az átszervezés is szóba került. „Előbb-utóbb oda fogunk jutni, hiszen a hunyadi egyházmegyében nincs már ötezer lélek, és van tíz egyházközség. Tehát ötezer lelket gondoz tíz lelkipásztor, míg egy háromezer lelkes városi gyülekezetet egy irányít. Itt látszanak az erőviszonyok. Előbb-utóbb rákényszerülnek, hogy feladják az önállóságukat, mert nem tudják fenntartani magukat. Nem tudják az épületeket karbantartani, az alkalmazottakat fizetni” – jellemezte a helyzetet Gyenge János, aki szerint Erdély-szerte jó pár egyházközség akad, ahol az átlagéletkor 60 és 70 év között van.
Az egyházi épületek fenntartásáról a kánon rendelkezik, ezek annak az egyházközségnek a tulajdonába kerülnek, amelyikhez átcsatolják az illető települést. Ennek ellenére fennáll a veszély, hogy leromlanak az épületek. „Van rá példa, hogy egyik-másik gyülekezetnek a temploma összeomlott, vagy omlófélben van emiatt” – ismerte el az előadó, aki szerint pályázati pénzből, az egyházkerület segítségével, illetve a kormány, a megyei és helyi önkormányzatok támogatásával igyekeznek karbantartani, renoválni ezeket.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Illúziók ideje
Novák Csaba Zoltán (szerk., kísérőtanulmány): Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011, 574 oldal.
Novák Csaba Zoltán fiatal történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, akinek munkássága a kommunista időszak kisebbségkutatásában már komoly eredményeket hozott.[1] A könyv egy hosszabb kutatási folyamat eredménye, összefügg a szerző doktori disszertációjával. Tulajdonképpen egy dokumentumkötetről van szó: a bevezető egy több mint százoldalas tanulmány, melyet a címben megjelölt korszakra vonatkozóan korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek, statisztikák segédletek, hivatalos kiadványok követnek. A felsorolt dokumentumok forrása főleg a román nemzeti történeti levéltár (Archivele Naţionale Istorice Centrale, ANIC), a volt biztonsági titkosszolgálat levéltára (Archivele Consiliului Naţional pentru Studierea Archivelor Securitaţii, ANDJC), illetve több megyei (Kovászna, Hargita, Maros) levéltár.
A kötet mind külalakjában, mind felépítésében a sorozat korábbi köteteinek mintáját követi.[2] A fedőlap igencsak kifejező: a fényképen Ceauşescu 1966-os marosvásárhelyi látogatásán, a Teleki Tékában látható, körülötte pedig helyi pártképviselők, értelmiségiek. Megfigyelhető, hogy a tükörképen, amelyen ugyanaz a kép szerepel, csupán a pártvezér képe marad élesen, a többiek elhalványulnak mellette, jól szimbolizálva a korszak kádercseréit, amelyekről a könyv is részletesen beszámol.[3] Érdekes, hogy kötet megjelenése egybeesik egy országos nosztalgiahullámmal, amelyről nemrégiben végeztek felméréseket. Eszerint a romániai lakosság majdnem fele úgy véli, hogy a kommunizmus idején jobb volt az élet.[4] Erre a hazai filmipar is ráharapott, s ennek megfelelő produkciókkal jelentkezett az elmúlt években.[5]
A kötet előszavában ismerteti azon változásokat, amelyek az 1945 és 1989 közötti korszak kutatásában történtek. A témára vonatkozó szakirodalom és kutatási projektek bemutatása után Novák Csaba Zoltán kiemeli, hogy a dokumentumok kiválogatásakor három tartalmi szempontot vett figyelembe:
azok az iratok amelyek közvetlenül említik vagy érintik a magyar kisebbséget,
azok az iratok amelyek részben említik, de nemzetpolitikai szempontból nem tartoznak az erdélyi magyarságra, illetve
azok az iratok, amelyek nem említik közvetlenül a kisebbségeket, de nagymértékben meghatározzák azok alakulását, helyzetét).
Szerzőnk a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszakot két részre osztja. Az első korszak 1965 és 1974 közé tehető (értelemszerűen a kötet is ezt a periódust célozta meg), míg a második 1974-től az 1989-es változásokig tartott. Az említett korszakolás, illetve a tartalmi szempontok leírása egy bonyolult struktúraként érthető, ami bizonytalanságot vetíthet elő a könyv lehetséges célközönségének meghatározásakor.
A kutatásokat megnehezítette a még rendezetlen források használhatatlansága, illetve az, hogy korszak forrásanyagában rengeteg az egyáltalán nem vagy csak részben kutatható állomány. A rendelkezésre álló magyar és román nyelvű forrásanyag a korszerű kutatási módszerek használata miatt így is a kötet komoly erőssége. A szerző fontosnak tartja aláhúzni, hogy bár a kötetben megjelölt periódusban nagymértékű elnyomás és diszkrimináció érte az erdélyi magyarságot, a könyv nem probléma- vagy sérelemkatalógus.
Az előszót követő bevezető tanulmány egyrészt választ ad azokra a kérdésekre, amelyek az elemzett korszakkal kapcsolatosan feltehetőek (például a címre, amely szintén kérdőszóból áll: „Aranykorszak” volt-e ez egyáltalán az erdélyi magyarságra nézve?). Másrészt pedig segítséget nyújt a több mint négyszáz oldalnyi dokumentum értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez. Az előtanulmány bevezetője mindössze két, tömérdek lábjegyzettel ellátott oldalba sűríti az 1944-1964 közötti húszéves periódust, mivel ennek a korszaknak komoly szakirodalma van (és nem tartozik a kötet tárgyához).
A következő fejezet az előbbinél már hosszabb terjedelemben taglalja az 1964-től kezdődő folyamatokat, amelyek Románia számára az úgynevezett „külön utas” politika folytatását jelentették, illetve a későbbiekben Ceauşescu hatalmának konszolidációját hozták. A „Deji örökség” felvázolásában fontos szerepet kap a „függetlenségi nyilatkozatként” elhíresült pártdokumentum, amely a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását ítéli el (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, 103-111.o.). Pozitívum, hogy Novák Csaba Zoltán nem csupán a belpolitika pontos ismertetésére törekedett; a fejezetben helyet kap a külpolitikai irányzatok vizsgálata is, illetve ezek hatása Románia nemzetközi kapcsolataira.
A tanulmányban szerzőnk elméleti kérdést is boncolgat. A nacionalizmus megjelenése a politikumban különféle diskurzusokat szült a „szocialista nemzet” fogalmának meghatározásakor. A Nicolae Ceauşescu-i új vezetés a Dej-i merevséggel szemben jobban odafigyelt e fogalom meghatározására, amennyiben a nemzet fogalmába tartozónak tekintette a kisebbségeket is. Az erre az elvi alapra épülő új politika fő hivatkozási pontját Ceauşescu 1965-ös székelyföldi látogatása jelentette.
A tanulmány következő fejezete egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt fontos pillanatot, az 1968-as eseményeket vázolja fel. Az esztendő történései a külpolitikában, majd a belpolitikában is sikert hoztak Ceauşescu számára. A magyar kisebbség három fejleményt értékelt kedvezően: a közigazgatási reformot, a magyar értelmiségiekkel való találkozót és egyeztetést, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának (MNDT) létrehozását. A fejezetben mindhárom intézkedésről külön elemzést olvashatunk. Az új közigazgatási reform, a megyésítésekkel járó bonyodalmas folyamat nem jelent újdonságot a szerző számára.[6] Ez a folyamat konfliktusoktól sem volt mentes. Egyrészt a kérdést a párton belül is viták kísérték, akárcsak a székelyföldi megyékben.
A pártvezetés két lehetőséget, a „nagy székely megyét”, illetve a „kis székely megyét” mérlegelte. A politikusok véleménye megoszlott, ám Ceauşescu türelmesen reagált, figyelmet fordított az érintett területek lakosságának igényeire is. Fazekas János szerepe fontos volt e folyamatban, ugyanis a kezdetektől részt vehetett a tárgyalásokon, és a magyarság képviselőjének is tekintette magát ebben az ügyben. (Tőle származik a megyék későbbi elnevezése – Hargita és Kovászna – is.) Lokális szinten a „nagy székely megye” lehetősége három város közti konfliktust eredményezett: Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy egyaránt pályázott volna a megyeszékhelyi státusra. Végül Kovászna megye megalakulását követően az előbbi két város között folytatódott a vita, amely olyannyira eldurvult, hogy Csíkszeredában tüntetés szerveződött, miután a tervezetben a pártvezetés Székelyudvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. Egy csíki küldöttség ellátogatott Bukarestbe, és végül Ceauşescu engedett a követelésnek, ismét „türelmességet és odafigyelést tanúsítva.”[7]
A romániai magyar társadalommal való kiegyezési törekvés másik nagy lépését a párt a magyar értelmiségiekkel és pártkáderekkel való találkozóval próbálta elérni. A ritka alkalomnak számító esemény során (1949 óta nem volt erre példa) a kisebbség képviselői egy problémakatalógust állítottak össze, de a felvetődött gondok megoldása nem járt teljes sikerrel. Az egyik fő vita a romániai magyarság jogi státusának elismerése körül zajlott. Mivel a pártvezetés nem ismerte el (továbbra sem) a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, elvetette a statútum elkészítését. A másik stratégiai téma az oktatás kérdésköre volt, azonban néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva itt sem történt komoly előrelépés. A megbeszélés következményeként a kultúra világában lett a legkézzelfoghatóbb a változás: létrehozták a Kriterion Könyvkiadót és A Hét című kulturális-közéleti hetilapot (továbbá emelték a meglévő magyar sajtótermékek példányszámát). Ekkortájt indultak el (néhol újra) a román televízió és rádió magyar nyelvű adásai is.
A hangos kisebbségi elégedetlenségtől mentes hátország biztosításának szándéka külpolitikai fejleményekkel magyarázható. Bár Ceauşescu nem értett egyet a Dubcek-fémjelezte lazítással, elítélte a csehszlovákiai intervenciót. Az ezt követő sikerek, illetve politikai csúcspont elérése után rögtön Székelyföldre látogatott, ahol több beruházást ígért, és magyarul is köszöntötte az embereket – ez szintén emelt népszerűségén. Az MNDT létrehozásával a magyarság egy olyan fórumot kapott, amelyben a párttal való kapcsolattermés és problémamegoldás lehetőségét láthatta. Az események arra utalnak, hogy ezen gesztusokkal a legfelsőbb vezetés a székely identitás tudatos elsorvasztására törekedett: a lokális önazonosság alakítása szinte versengésbe sodorta egyes régiók azonos nemzetiségű lakosait.
Az 1970-es évek elejét Ceauşescu számára a teljes belpolitikai siker jellemezte. Az események további menetét meghatározta az 1971-ben kihirdetett, „júliusi tézisekként” ismert ideológiai önmeghatározás. A tanulmány következő részét a júliusi tézisek következményei és ezek lehetséges értelmezései alkotják. A következményekhez sorolható a nagymértékű szisztematizálási tervek (értsd: falurombolások) beindítása, amelyek több száz magyarlakta falut érintettek. Ehhez hozzájárult az erőszakos iparosítás, amely a román munkások addig magyar többségű városokba történő – nyilvánvalóan asszimilációs szándékú – betelepítésével járt. Az ideológiai szigor és az ezzel járó káderrotáció bevezetése a párthoz lojális, de túl sok hatalomra szert tevő helyi vezetők leváltását vagy egyéb funkciókba való kinevezésüket eredményezte.
A magyar politikai és kulturális elit alakulásának elemzése szintén nem új téma a szerző számára.[8]Megtudhatjuk, hogy volt rá példa arra, magyar káderek bejuthattak a legfelsőbb vezetésbe (KB, VB, PB, minisztériumok stb.), az efféle karrierhez azonban bizonyos feltételek szükségeltettek: a kézenfekvő párthűség mellett számon tartották a megfelelő családi hátteret (elvárt volt munkás- vagy parasztcsaládból való származás), és az illető káder viszonyulását az 1956-os és 1968-as eseményekhez. Fontos volt továbbá különválasztani a nemzeti és a politikai identitást. A tanulmányban a két legtöbbször előforduló társadalomszervezésre befolyással levő személyiség, Fazekas János és Király Károly esete egyedinek számít. Nem véletlen, hogy Novák az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben mindkettejük munkásságát kiemelten értékeli.
A tanulmány utolsó két fejezete már az összegzést, következtetéseket és a kiértékelést tartalmazza. Kiderül, hogy a romániai magyarság mikortól és hogyan jelentett belbiztonsági problémát, és a pártvezetés miként próbálta a Securitate révén ellenőrzése alá vonni a kisebbséget.[9] A korszakot egyértelműen az 1974-es XI. kongresszus zárta, amelyen többek közt Ceauşescut államfőnek választották. Érdekes figyelni a diktátor képének a kötet tanulmányából, dokumentumaiból kirajzolódó változását, amelynek során a politikus elveszítette a kezdetben a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított türelmét. Ezen időszaktól leértékelődik a korábban korszakjellemző három elem: külpolitikai téren a Szovjetuniótól való eltávolodás, gazdasági szempontból az életszínvonal növelése, valamint az értelmiségiekkel való kiegyezés a belpolitikában.
A forrásokban nem szűkölködő tanulmányt a dokumentumok követik, a tanulmányhoz hasonló felosztásban, időszakolásban.[10] A dokumentumok fordítását és jegyzetekkel való ellátását, kiválogatását Novák Csaba Zoltán és Kuszálik Eszter végezte. A kötet végén található háromnyelvű (magyar, román, angol) rezümén kívül a hely-, intézmény- és személynévmutató, valamint a kulcsszemélyek életrajzi adatainak felsorolása adatbázisjelleget ad a könyvnek. A kötet célközönsége nem tisztázott, de a leírt korszakkal foglalkozó kutatóknak mindenképpen hasznos és hiánypótló munkának számít. Remélhetőleg lesz majd folytatása, a további évek elemzésével. Célszerű lenne a meglévő anyag lefordítása, legalább angol és román nyelvre.
Jegyzetek
[1] A rengeteg tanulmány és kötet mellett kiemelném a Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentését, melyben elítélte a kommunizmust és Novák Zoltán a magyarságra vonatkozó alfejezetnek a társszerzője: Raport Final. Comisia Prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România, Bucureşti, 2006.
[2] A sorozat korábbi hat kötete: GYÖRGY Béla: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. A vezető testület jegyzőkönyvei, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március), Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; Stefano BOTTONI: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-Print, Csíkszereda, 2006; LÁSZLÓ Márton: Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Pro-Print, Csíkszereda, 2008; GIDÓ Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940), Pro-Print, Csíkszereda, 2009; NAGY Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953, Pro-Print, Csíkszereda, 2009.
[3] A Ceauşescut körülvevő személyek közül beazonosítható Fazekas János, Erdélyi István (a Teleki Téka akkori igazgatója), Elena Ceauşescu és Gere Mihály. A könyvben jól jönne információpótlásként a képen szereplő személyek felsorolása.
[4] Az említett felmérést a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet végezte; az országos reprezentatív mintájú felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezettek 47%-a véli úgy, hogy a kommunizmus egy „roszszul alkalmazott, de jó ötlet”. Lásd Kétszer többen vannak a kommunizmus után vágyakozók, mint elítélői, Krónika Online 2010. szeptember 23., www.kronika.ro/index.php?action=open&res=42706
[5] Gondolok itt a Constantin Popescu és Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur, illetve Andrei Ujică Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu című alkotásaira, amelyek különbözőképpen világítják meg ugyanazt a korszakot.
[6] Vö. NOVÁK Csaba Zoltán: A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában 1967–1968 = Integrációs stratégiáka magyar kisebbségek történetében, szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 455–421 (megjelent román nyelven is); NOVÁK Csaba Zoltán – OLTI Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescu-nál 1968-ban), Székelyföld 2008/7., 85–111.
[7] A küldöttség látogatásakor zajlott a párt plenáris ülése, Ceauşescu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttséggel. Érdekes a tény, hogy Csíkszeredának 1966-ban 8459 lakosa volt, míg Székelyudvarhelyen ugyanekkor 15 901-en laktak.
[8] Lásd NOVÁK Csaba Zoltán: A párt szolgálatában. Kádersors a Székelyföldön, Múltunk 2005/4., 100–128; UŐ.: Intelectuali maghiari de stânga în conflict cu noile autorităţi comuniste, Anuarul Institutului de Cercetări Socio-Umane „Gheorghe şincai” (Târgu Mureş), 2006, 372–382.
[9] Itt érdemes kiemelni Domokos Géza példáját, aki többszörös megfigyelés alatt állt, és az informátorai saját kollégái voltak.
[10] A levéltári és sajtóforrások mellett, illetve a korszerű szakirodalom felhasználásán kívül a szerző interjúkat is készített. A kötetet egyértelműen gazdagítja például a 2008-ban készített Király Károly-beszélgetés.
Fodor János
erdelyikronika.net

Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia Kolozsváron
Kevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak.
A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak.
Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést.
A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST
– A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek.
– A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt.
Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól.
16 ÉVES GYERMEK VOLTAM…
– Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat.
A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba.
Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül.
A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt.
NEM KELLETTEK SZEMTANÚK…
Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták.
– Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk.
CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT
Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt!
– Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley.
Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan.
“AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG”
Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely.
Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően.
Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly.
A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni.
– A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész.
VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS
Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész.
AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT
Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Erdélyi Eszkimó Péter
pestisracok.hu

Rejtegetik Kolozsvár magyar építészeti örökségét
Átörökítés vagy kultúrharc az erdélyi városrehabilitálás? A válasz kiderült azon a kedd esti beszélgetésen, amelyre a Kolozsvár Társaság hívta meg korzózni Guttman Szabolcs építészt, műemlékvédőt, a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókjának elnökét. Korzózni, ugyanis első felvonásként levetítették az M5 tévécsatorna Építészkorzó sorozatának Erdélyben, Guttmannal forgatott epizódját, amelyben az építész Csontos János riportert vezette körbe Nagyszeben, Medgyes és Kolozsvár belvárosában.
Míg megmászták a tornyokat, megbeszélték, hogyan és milyen kontextusban zajlott, illetve zajlik a három város központjának felújítása, amelynek tétje a közterek minősége, illetve az, hogy a középkor, újkor szász és magyar építészeti örökségét mennyire érzi magáénak a román többség. A város és lakóinak identitása kölcsönösen függ egymástól. Ha nem érzik magukénak az örökséget, nem lesznek érdekeltek a megőrzésében sem, ahogy láthattuk tavaly a kolozsvári városháza „tűzoltó beavatkozásán”. Ők is attól lesznek valódi kolozsváriak, hogy a rendezvények díszleteiként vagy felújítások tárgyaiként megismert, megszeretett épületek révén kapcsolatba kerülhetnek az építőik történeteivel, történelmével, és azok örököseinek is érzik majd magukat. (szabot)
foter.ro
Erdély.ma