LAM-történet: A mozgalom erkölcsi felelőse (Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása)
A Kató Bélával folytatott interjú első részében a nevéhez fűződő, rendkívül termékenynek nevezhető újítás és kezdeményezéssorozat legszemélyesebb indítékairól vallott, valamint arról az erkölcsi fordulatról és felismerésről, mely az alapítványt a kedvező feltételek melletti hitelezés útján elindította.
Ezzel legalább két alapcéljához juttatta közelebb a mozgalmat, így valósítva meg a kis- és középvállalkozási szféra erősítése mellett a piacgazdasági feltételek ismeretébe való bevezetést, a szükséges szakmai és üzleti ismeretek terjesztését is azok körében, akik támogatásában részesültek. A viszonylag szerény anyagi eszközök fölött rendelkező mozgalom kisugárzása mondhatni fordított arányosságban áll pénztőkéje nagyságával. Ennek titkait is firtatjuk az alábbiakban.
Településfenntartók
– A riporter is tartozik egy vallomással. Nem állt szándékomban LAM-történetet írni, de a gazdatársadalomnak szentelt sorozataimban az utóbbi két évtizedben akarva-akaratlan mindenütt a megyében a LAM-kapcsolat példáira bukkantam. Azt kell mondanom, hogy a viszonylag szerény tőkét, mely azonban kezdetben relatíve többet nyomott a latban, mint ma, senki hatékonyabban nem forgatta, mint Önök, s az emberi kapcsolati háló mint bizalmi tőke legalább olyan szerepet játszott, mint a befektetésekre szánható kölcsönök. Azt a hitet sugározta, hogy lehet boldogulni az új világban, rámutatva a kiutak egyikére is. Ahol falvainkon valami-valaki mozog és mozgat, ahhoz, mint kisült, Önöknek mindig volt valami közük. Ahol kezdetben még csak egy gép, kaszáló vagy vetőgép, eke vásárlására mertek gondolni, Önök jelen voltak, de azok a használt svájci felszerelések is jó évtizedig vagy tovább kiválónak bizonyultak, és kiszolgálták az akkori igényt.
– Nem elhanyagolható az a 600 kint járt ember sem. Nem mindenki gazdálkodik ugyan közülük, de azok is világot láttak, és megismertek egy másik társadalmi berendezkedést.
– Továbbmennék: a svájci inaskodás hónapjai bekerültek a családi legendáriumba, valósággal folklorizálódtak. Amit korábban a katonatörténetek jelentettek, azok szerepét az alpesek alján termett tapasztalat adomái vették át a beszélgetésekben, a mesélésnek szentelt meghitt percekben.
– Igen, már nem a doberdói, hanem a svájci "kalandokat" hallgatják a gyerekek. Nekem akkora öröm, valahányszor nyaranta falun járok, és svájci rendszámú autót látok a kapuk előtt! Ezeket a kapcsolatokat már nem követtük, nem a mi dolgunk, de a svájci gazdák jönnek látogatóba, a kapcsolat kitart húsz év múltán is. Talán ha eltelik még egy kis idő, az is világosabb lesz, hogy ennek a befektetésnek – emberekbe fektettünk be – milyen óriási a hozadéka. Mert ezek a gazdák ama falu legértelmesebb rétegét képezik, ők az iskolafenntartók, ők alapítanak ott családot, ők gondolkodnak abban a faluban, ha egy emelő, egy traktor kell valamilyen közcélra, az náluk megtalálható. Ők az élet kútfeje. Erdélyben ugyanis nem egy olyan falu akad – sajnos –, ahol már nincs, akit megszólítani, nincs, akit összefogásra bírni. Nos, az említett réteg falufenntartóként élhet és dolgozhat.
Találkozás Sorossal a Gyimesekben
– Legyen szabad néhány olyan dologra rákérdeznem, mely tevékenységük vitatottabb oldalaira vonatkozik. Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy Soros Györggyel is történt kapcsolatfelvétel, a plutokrata világmágnás mesés tőkéje egy részét a "nyitott társadalmat" építő alapítványai szolgálatába állította. Mintha lenne valami közük a Bangladesben működő, ún. népi bankokhoz...
– Nincs. A bangladesi hitelezés lényege az, hogy ők arra a világra kitalált rendszereket hoztak létre, melyek pici összegekkel dolgoznak. Ha például öt nőnek adnak száz rúpiát, és egy kecske húsz rúpiába kerül, akkor azok vesznek öt kecskét, és mindenkinek vissza kell fizetnie a rá eső részt, mert ha egy nem teszi, akkor nem kapnak többet. Ezek nagyon egyszerű dolgok. Egy másik modell, amit az amerikaiak akartak velünk gyakorolni, felajánlván a segítségüket, arra vonatkozott, hogy fogalmazzunk meg projekteket, és ők ehhez támoga­tást nyújtanak. Összehívtuk az embereket, hatalmas listám volt már, mit kellene tenni. S akkor megjöttek repülőgépen tizennégyen – csak a jegyek mibe kerülhettek? Hogy mennyire nem ide illő dolgot ajánlottak, az abból látszott, hogy 15 ezer dollárjuk volt összesen erre a célra. Akkor már viszont nálunk egy vállalkozást öt-, tízezer dollárból még csak megindítani sem lehetett. A felajánlott száz dollárokkal tehát nem lehetett semmire sem menni. Nem mérték fel: ez egy más kontinens, ez Európa, ez egy más ország, úgyhogy ezt el kellett utasítanunk. Nálunk a svájci támogatás volt az alap, ők végig itt voltak szakmai segítségükkel mind a mai napig. No de Soros: Romániában a Soros Alapítvány egy kiépített irodahálózatot működtetett. A kolozsvári fiókot Salat Levente irányította. Jó viszonyt ápoltam vele és sógorával, Zakariás Attilával is, akik annak idején az illyefalvi imaterem építésében is segédkeztek. Ezekben az években sok olyan konferenciát tartottunk Illyefalván, amelyet a Soros Alapítvány finanszírozott, és sokan reménykedtek ebben a támogatásban. Nekünk akkor nagyon kellett a pénz a fejlesztésekre, és megkértem őket, közvetítsenek, vessék fel: nem ajándékot kérnénk, hanem kölcsönt, kedvező kamattal. Soros ellátogatott Romániába az akkori feleségével és két kisgyerekével, kiment a Gyimesekbe, ahol Salatéknak házuk volt, és biztattak, itt az alkalom, gyere ki! Találkoztam vele, és elmondtam, mivel foglalkozunk, s hogy a pénzt visszafizetjük. Nagyságrendileg olyan három-négymillió dollárról lett volna szó. Ez a kilencvenes évek végén még mindig nagyon komoly összegnek számított a mi viszonyaink között. Azt felelte, nagyon tetszik neki a dolog, hazamegy, és küldi a megbízottjait. És itt történt a baj, mert a lengyel irodavezető, akit küldött, nem Kolozsvárra szólt be, hanem egyenesen Bukaresthez fordult, és a bukaresti ügyvédjei lebeszélték, mert mi az, hogy alapítvány, és nem is biztos, hogy legális, ki tudja... Ezzel a dolog be is fejeződött, hogy aztán értesüljünk, Moldovában ugyanabból a forrásból megcsinálták. Hogy azzal mi lett, nem tudom, de nem kizárt, a kész ötletet, a mienket használták fel hozzá.
– De siker esetén részükről vajon semmi feltételt nem támasztottak volna?
– Nem. Nekünk pedig a kedvező kamatlábra volt szükségünk, mert ma is úgy tudunk csak segíteni, ha kisebb kamattal kapjuk, és ehhez mi csak annyit teszünk hozzá, amennyibe a pénzkihelyezés kerül, és így a felvevők, az emberek is jól járnak.
Korrupciómentesen
– Munkatársa említette a hollandokat mint lehetséges partnereket.
– Történt kapcsolatfelvétel az Oikokredit holland egyházi pénzintézettel, amely az egyházban összegyűjtött tőkét adja tovább fejlesztésre. Velük sokat tárgyaltunk, de olyan kemény kapitalista feltételeket szabtak, hogy végül lemondtunk róla. Tárgyaltunk még néhány német és svájci alapkezelővel, jó együttműködés jött létre velük. Én ’90 után nem Magyarország, hanem a Nyugat irányába indultam el, sok erdélyi magyartól eltérően. Miért? Nekem nem voltak magyarországi ismerőseim. A másik: a nyelvtudásom, a korábbi egyházi kapcsolataim Svájc felé irányítottak. Magyarországon ráadásul eléggé zavaros volt a helyzet. És nem bántam meg, mert az első éveket teljesen korrupciómentesen és politikai befolyásolásoktól függetlenül, játszmák nélkül tudtuk végigvinni. Akkora szabadságot jelentett, amit csak ma tudunk igazán felbecsülni. A LAM a Horn-kormány idején is sokak érdeklődését felkeltette. Tabajdi Csaba többször személyesen is lejött, és akkor fogalmazta meg híres tézisét, miszerint Erdélyben autonómiaszigeteket kell építeni, és Illyefalva ebből ad példát. Elkezdtem gondolkodni: mi a svájci segítséget jól fel tudtuk használni, de milyen kár, hogy a magyar támogatások annyi csatornán keresztül annyifelé szétfolynak, és nem látszik semmi eredmény. Ha nem is voltak túl nagy összegek, de azért hol itt, hol ott jelent meg, hogy ennyit adtak, annyit adtak. Nem lehetne azt is tisztességesen kezelve valóban népünk hasznára fordítani? Kisebb-nagyobb próbálkozásokra sor került, de igazából soha nem értette meg senki, mi a teendő, mert a politika sajátos módon viszonyul az adakozáshoz, mindig elvár érte cserébe valamit. Nem értették meg, hogy nem kell egyre újabb bombasztikus ötleteket kiötölni, hanem a jól bejáratottakat kellene támogatni. Sokszor a támogatások a klientúraépítés eszközévé váltak.
"Csodálatos" dolgok
– Nagyon érdekes, hogy két évvel a mostani kormány hatalomra kerülése után nekünk lejárt az Új Kézfogással kötött egyik szerződésünk, amit azért kötöttünk, hogy segítsük a föld megtartását a régió gazdái kezén. A piacon ugyanis pontosan a tőkehiány miatt mások kezdték el felvásárolni a földeket, olyanok, akiknek semmi közük nem volt sem a faluhoz, sem a mezőgazdasághoz. Mi azoknak juttattunk hitelt, akik ott laktak helyben, és akik gazdálkodtak. A hitel garanciáját a föld képezte. Hét-nyolc éves bérlet fejében meg lehetett vásárolni azt a földet, arra János bácsinak nem volt pénze, hogy egyszerre kifizesse, ezért bérlethez folyamodott. Viszont ha tőlünk kölcsönt kap, és a bérrel azonos összeget nekünk törleszti, akkor a föld idővel az övé lesz. Nagyszerűen ki van gondolva. Tapasztalhatjuk a Székelyföldön, hogy évente olyan húsz hektárt "vernek dobra" falvanként, mert kihalnak a gazdák, és a földek gazdát cserélnek. Kiváló projekt volt, mi ehhez a pénzt az Új Kézfogástól kölcsönkaptuk tíz évre. A keretszerződés, úgy hiszem, talán 300 ezer dollárról szólt volna. Minden faluból bárki jöhetett, aki földet szeretett volna vásárolni. Az első kilencvenezret meg is kaptuk, azt gyümölcsözően forgattuk, aztán a szocialista kormány tovább nem folyósította a pénzt! No de eltelt tíz év, ismét Fidesz-kormány van. Mi a megállapodás szerint jártunk el, azt hiszem, 70–80 ember látta hasznát, mert a visszafizetett összegeket rögtön újra kiadtuk, jöhetett a régióból bárki. Tavaly lejárt a szerződés, és mi jelentkeztünk, hogy a kölcsönvett pénz megvan, és "csodálatos" dolog lett belőle. Az új kormány illetékesei nagyon csodálkoztak: Megvan az egész pénz? Hát hogy? Jaj, akkor gyorsan küldjük vissza!... És visszautaltuk mind az utolsó centig... Én azért megkérdezném, hogy azokból a támogatásokból, amiket nem ajándékként, hanem hitelként kaptak az emberek, hányat és mennyit fizettek vissza. Hányról hallottuk, hogy a projekt bebukott, hogy ellopták, hogy magánkézbe került a pénz... Tényleg az a kérdés: létezik-e egyáltalán erkölcsi tartás? Tényleg meg kell a pénz világában mindenkinek tébolyulnia? Vagy pedig lehet az egészet úgy kezelni, hogy abból a közösség is lásson valamit...
B. Kovács András
Előző rész: A mozgalom erkölcsi felelőse (LAM-történet), Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2012. május16.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Furdalása van
Parászka Boróka
Andrassew Iván Tőkés László magánéletéről, válásáról és családtagjairól állított össze kötetet. Ki ítél és ki ítéltet? A kötet szerzőjével beszélgettünk.
Hogy érzed magad a könyv megjelenés után? Kaptál hideget-meleget egy hét alatt.
Azt nem mondom, hogy jól, mert nekem vannak itt furdalásaim. De örülök a sikernek, mert a bookline.hu és a bookline.ro oldalon is első helyen áll ez a könyv, ami azt jelenti, hogy nagyon nagy az érdeklődés.
Mire vártál, hogy fogják fogadni?
Amikor ezt elkezdtem írni, akkor megmérgedtem. Abban se voltam biztos, hogy megjelenik. Hosszú ideig vártam, vártam, hogy… aki elolvassa ezt a könyvet, az pontosan tudja, miért voltak kétségeim. Ezért semmire sem gondoltam, semmire se számítottam. Kétségeim azért vannak, mert ez egy nagyon brutális könyv. De brutális a téma.
Itt mindenféle gazembernek beállítanak engem, miközben van egy szakmai kötelességtudat az emberben, és van egy etikai érzék. A kettő küzd. Megtehetem-e azt, ami szakmai szempontból a kötelességem? Egy újságírónak, egy írónak az a kötelessége, hogy beszéljen arról, amiről nem lehet, és ha olyan információk jutnak elé, amelyek döntően befolyásolják egy olyan ember megítélését, aki emberek százezreire, millióira van hatással, akinek nagy hatalma van, akkor azt a következmények mérlegelése nélkül köteles nyilvánosságra hozni.
Másrészt tudom, hogy mindezzel embereket sértek. Nemcsak Tőkés Lászlót, hanem azokat, akiknek az a kincs jutott az életükbe, hogy őt szeretik. Azt ne felejtsük el, hogy ő egy hős, aki a példaképünk volt. Nagyon fura érzéseim voltak végig. Végülis Tőkés László magatartása bírt rá, hogy mindez jelenjen meg.
Kaptál-e visszajelzést a kötet szereplőitől?
Nem, csak Tőkés Lászlótól kaptam, aki följelentett. Ugyanaz fogja képviselni, aki Pörzse Sándort és a goj motorosokat képviselte.
Láttál-e ehhez hasonló könyvet magyar nyelven? Mi az a műfaj, amihez ezt a kötetet közel akartad vinni?
Egyrészt ezt nem néztem, valószínűleg nincs ilyen. Nem akartam semmit. Sorba raktam azokat a dokumentumokat, amelyek elém kerültek a világhálón, és kicsit kommentáltam őket. Én novellaíró vagyok, még csak regényben sem tudok gondolkodni. Egyszerűen összeállt ez a kép és ez a történet.
Persze nagyon sok mindent nem írtam meg, és nem hoztam nyilvánosságra. Például csak 1992-es anyagi ügyeket tárgyalok, nem véletlenül. Nem akarok beleszólni a mostani politikába azzal, hogy vizsgálatok induljanak. Nekem nem volt célom a közvetlen beavatkozás.
Mégis felmerült a gyanú, hogy ez egy kampánykötet, amely jelentős szerepet tölthet be a közelgő romániai választások során.
Valóban kampánykötetnek indult abban az értelemben, hogy én attól tartottam, hogy Tőkés Lászlót Magyarország köztársasági elnökévé választhatják. Volt erre esély. Látszott, hogy Schmitt Pál nem lesz sokáig köztársasági elnök, majd meg is bukott. Már olyan értelemben, hogy kiderült róla egy csomó dolog. Nagyon sok olyan utalás van Orbán Viktor beszédeiben, hogy ő a magyarság köztársasági elnöke is, nekünk is van olyan elnökünk, mint Václáv Havel.
Amikor ezt írtam, fogalmam sem volt, hogy mikor lesz választás Romániában. Amikor elkészült, már láttam, de ez engem egyszerűen nem befolyásolt. Bármikor jelenik meg egy könyv, azt lehet azzal vádolni, hogy kampánykötet. Az más kérdés, hogy mindig lesznek emberek, akik ezt kihasználják. Ha megjelenik egy ilyen könyv, akkor azt fel fogják használni hivatkozásként Tőkés László ellen azok, akik őt nem szeretik.
Nem érzed úgy, hogy beleavatkoztál egy olyan történetbe, amibe neked nem kellett volna? Mennyire vagy te kívülálló? A legtöbb erdélyi író és olvasó ember, akivel erről a könyvről beszélgettem, azt mondta: „hogy jön ehhez egy kívülálló, hogy ő írja meg”.
Miért nem írták meg ők? Ezek a történetek, dokumentumok szerteszét keringenek egész Erdélyben, Magyarországon is. Egyrészt.
Másrészt hadd legyen egy kicsi közöm Erdélyhez is. Kolozsvári származású vagyok. Éveken át dolgoztam az erdélyi és csángó költészet antológiáján, több száz költő több ezer versével. Életem jelentős részét Erdélyben töltöttem, gyerekkoromat a nagymamámnál, Erdélyhez nagyon erősen kötődöm. Egyébként meg az Európai Uniónak a polgára vagyok. Ugyanannak a birodalomnak, mint bárki más.
Harmadrészt meg azt is vegyük figyelembe, hogy Tőkés László EP-képviselő, volt alelnök. Azért az én sorsomra is meg a magyarországi magyarok sorsára is rendkívül jelentős befolyással van az, amit ő csinál.
Szerinted miért nem írták meg erdélyiek ezeket a történeteket? Azokat, amelyeket nagyon sokan ismertek, és amelyekről nagyon sokan beszéltek. Mi a véleményed arról, hogy a magánélet szentségét tiszteletben kell tartani?
Hogy miért nem írták meg? Erdélyben járva azt tapasztaltam, hogy Tőkés Lászlóról elképesztő dolgokat mesélnek. Amikor bekapcsolom a magnót, vagy föl akarom írni a mondottakat, akkor azonnal figyelmeztetnek, hogy jaj, „de nem én mondtam”. Újságírók is így viselkednek. Az volt az érzésem, mintha a magyarországi félelem, a Fidesz hatalma bekúszott volna Erdélybe is.
Amint viszont hazaérek, jönnek a telefonok, emailek, hogy ezt nézd meg, azt nézd meg, figyelj oda. Nem tudom, mi az alaphangulat Erdélyben, de valami nagyon-nagyon fura dolog történik. A magyaroszágihoz nagyon hasonló. Talán mások a függelmi viszonyok az újságírók között, vagy a hatalom és az újságírók között, pontosabban a vélt hatalom és az újságírók között.
Én azt gondolom, hogy ott is nagyon erős öncenzúra működik. Nem tudom, miért, de ezt érzem. Azt gondolom egyébként, hogy ezt a könyvet egy erdélyinek kellett volna megírnia, és nagyon sajnálom, hogy végülis nekem kellett megcsinálni. És bocsánatot kérek az erdélyi kollégáktól.
Igaz az, hogy ezt a könyvet több ezres példányszámban, ingyen szórják?
Hallottam, sőt azt hallottam, hogy Tőkés László följelenti azokat, akik ezt szórják. Én nem tudom…
Elképzelhetőnek tartod?
Igen. Hát miért ne? Bár milyen jog korlátozza, hogy fölvásárolják és szórják azoknak, akik hangadók? Fogalmam sincs, ki lehet, de hát bocsánat, de van ilyen a politikában.
Ha ez igaz, akkor ez a kötet propaganda anyaggá minősül, és egy csomó más dimenziója, amiről lehetne beszélni – szövegminőség, szerkesztés, módszertan, műfaj – mind eltörpül. És marad a kötet mint kampánytéma: az idei választásokkor megjelentek az óriásplakátok, a szórólapok, a rádiószpottok és a te műved. Mi lehet ennek a könyvnek a következménye?
Most ítéljem el azokat, akik terjesztik a könyvemet? Lehet bárki, ad absurdum Tőkés belső ellenségei. Majd biztos kiderül. Mindenesetre bocsánat, hogy nem ítélem el. Propaganda anyagként használják, de nem gondolom, hogy ez az érdeklődés fő csapásiránya, hiszen az eladási listán is vezet. Tehát valamiféle közérdeklődést is kifejez.
Elég fura, hogy bármilyen terjesztő ellen eljárást akar indítani Tőkés László. Ezek szerint együtt kerülünk a máglyára. Hát igen, vannak ilyen módszerek is. Elég régóta híre terjed annak, hogy írom ezt könyvet, valakik úgy gondolták, hogy akkor ez jó lesz.
Nem keresett meg írás közben senki, nem akart segíteni, megállítani? Éreztél bármilyen irányú pressziót?
Nem.
Nem válaszoltál a következményre vonatkozó kérdésemre.
Egyetlen célom van. Hogy kapjon mindenki reális képet erről az emberről. Az előbb kérdezted a magánélet szentségét. Igen, a magánélet szentsége megillet mindenkit mindaddig, amíg nem egy olyan jelentőségű politikusról van szó, aki döntően befolyásolja az életünket.
Itt kiderül, családon belüli erőszakról van szó, én annak nevezem. Magyarországon most készül az új büntető törvénykönyv. Ebben az úgynevezett „ridegen tartást”, a lelki nyomást, nyomasztást már büntettként nevezik meg. Ha Tőkés Lászlóról kiderülne, hogy a kutyáit úgy tartja, hogy bezárja őket, és soha nem szól hozzájuk, csak bedobja nekik a húst, és hogy a kutyakölykökkel is borzalmasan bánik, akkor egy idő után a romániai sajtó a lemondását követelné. És teljes joggal.
Na most, ha a feleségével, aki pontosan ugyanolyan hős volt, mint ő, hiszen terhesen végig küzdötte annak idején a forradalmat, így bánhat, akkor senki sem szólhat, mert úgy illik, hogy ne szóljunk. Valami közmegegyezés van, hogy a kutya még igen, a család meg már nem. Ez egyszerűen abszurdum.
Ez nem a magánéletről és a közéletről szól. Egy embert szembesíteni kell a saját tanaival, prédikációival, politikai megnyilvánulásaival, és azt gondolom, hogy amit ő leír, amit róla írnak, azt nem lehet, az tűrhetetlen. manna.ro

Templomot építene a „félkész” szászfenesi egyházközség
Ezer református költözött Szászfenesre az utóbbi néhány év alatt
A szászfenesi reformátusok minden bizonnyal eddigi legboldogabb pünkösdjükre készülnek: szinte minden jogi és adminisztratív akadály elhárult a templomépítés útjából. Ma, amikor sorra elnéptelenedő magyar templomokról hallani, nem szokványos jelenség egy új egyházközség születése. Mihelyt sikerül pénzt szerezni, azonnal kezdődhet a település első református templomának tervezése, felépítése a kijelölt telken. A néhány évvel ezelőtt alig pár családot számláló gyülekezet lélekszáma a Kolozsvár peremtelepüléseinek irányába történő népességmozgás miatt robbanásszerűen megnőtt, a legfrissebb adatok már több mint ezer reformátusról árulkodnak. Ágoston Attila kinevezett lelkészt fáradságot nem ismerő, tenni akaró presbitérium segíti, és immár több mint 500-an szerepelnek a lelkipásztor nyilvántartásában. A formálódó gyülekezetről lapunk mellékletében, a Református Híradóban olvashatnak. Szabadság (Kolozsvár)

Szeretjük a várost, szeretünk benne élni
Bemutatták a Kincses Kolozsvár Kalendáriumot
Minden résztvevő a bemutatott kiadvány egy-egy példányával távozhatott szerdán este a Reményik Galériából, ahol az Erdélyi Magyar Nemzeti tanács (EMNT) és a Kriterion Könyvkiadó közös munkája gyümölcsének örvendhettek a lokálpatrióták. A Kincses Kolozsvár Kalendárium 2012 hiánypótló kiadvány, amely a nehezebben megközelíthető rétegekhez, a külvárosokban élő, mindennapi gondokkal megterhelt magyarsághoz is kíván szólni.
– Másfél éve, az első Kolozsvári Magyar Napok sikeres megszervezése után megtapasztaltuk, mekkora igény van olyan közösségi terek kialakítására, amelyek túlmutatnak a rendezvényeken. Az értelmiségi réteg többnyire megtalálja az eszmecsere lehetőségét, a hétköznapi emberekkel azonban nehezebb a kapcsolattartás: ezért találtuk ki műfajilag a kalendáriumot, amelynek ötletét Éder Ottó tanár úr adta – elevenítette fel a kezdeteket Gergely Balázs, az EMNT Kolozs megyei alelnöke, a kötet egyik kezdeményezője, aki az előszóban is leszögezi: „Mi otthon vagyunk Kolozsváron.” Ezt követően felsorolta mindazon szerzők, szerkesztők és munkatársak nevét, akik részt vettek a kalendárium anyagának összeállításában. A tekintélyes névsor egyfajta garancia is arra, hogy a kötet gazdag tematikát ölel fel, a helytörténettől a sporton és gasztronómián át az irodalomig sok minden helyet kapott benne.
A kalendárium egyfajta lírai értékelésének feladatát Szántai János író-kritikus vállalta, Idők és marslakók című rövid jegyzete akár egy hagyományos évkönyv utolsó, üresen hagyott oldalaira kívánkozna. Az idő telésén-múlásán elmélázó írás végkövetkeztetése egy anekdota kapcsán: nem vagyunk marslakók, és az a dolgunk, hogy ne is váljunk azzá.
– Voltak időszakok, amikor kezdtük elhinni, hogy nincs helyünk Kolozsváron, meg kell húzódnunk, háttérben kell maradnunk. Ez a kötet annak a bizonyítéka, hogy be tudjuk lakni ezt a várost – fejtette ki H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója, aki szerint Kolozsvár még számos kincset rejteget, ezért érdemes tovább kutakodni, és a kalendárium folytatásán gondolkodni. Kiemelte: a múltbéli események, épületek és emberek „csokorba gyűjtése” során a szerkesztők is rengeteg újdonsággal, érdekességgel szembesültek, és izgalmas anekdotákat is sikerült beemelni, amelyekből sokkal jobban megismerhető és megérezhető egy város hangulata. – Jó ebben a városban élni, szerethető a múltja és a jelene, és dolgoznunk kell a jövőjén – összegezte az igazgató.
A kalendárium egyik érdekessége és erőssége a kétnyelvű, műemlékjegyzékkel kiegészített várostérkép, amelyről Asztalos Lajos helytörténész elmondta: régi utcaneveink szellemi műemlékek, ilyenként pedig sérülékenyek, megőrzésre, védelemre szorulnak. A kötet igényes külleme Könczey Elemér munkáját dicséri, tartalma pedig a kellemes olvasnivalókon túl hasznos információkat is kínál politikai és civil szervezetekről, egyházakról és egyebekről.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Brudaşcu mondja: magyaroké a kultúrház!
A helyi tanács tegnapi ülésén tájékoztatták a városatyákat a Városi Művelődési Ház „száműzése” körül kialakult helyzetről, és felszólalt Dan Brudaşcu is, az intézmény vezetője. „Félrevezették az igazságszolgáltatást, hiteles dokumentumokkal rendelkezünk afelől, hogy a Munkaadók és Kisiparosok Egyesülete (Asociaţia Patronilor şi Meseriaşilor – APM) alaptalanul nyerte el a Főtér 24. szám alatti épületet, nem törvényes jogutódjai a Kolozsvári Iparos Egyletnek, amely számára épült az ingatlan” – közölte az igazgató, bemutatva a dokumentumokat. „Hiába kértük az illetékeseket, nem vették figyelembe ezeket az iratokat, két napja már be sem engednek az épületbe” – tette hozzá Brudaşcu, megjegyezve, hogy az esetet Brüsszelben is ismertetik júniusban.
A városi tanács nem sokat tehet az ügyben – a városházát nem vonták be korábban a perbe –, de számukra is világos, hogy „tolvajlás” történt. László Attila alpolgármester sem gondolja, hogy hiteles igazságszolgáltatás történt, de az érem másik oldalát világította meg, és meglepődésének adott hangot lapunknak tett nyilatkozatában: „Én arra számítottam, hogy Dan Brudaşcu azért jelent meg a tanácsülésen, mert benyújtja a felmondását. A bírósági végzés csak egyik vetülete az esetnek, ettől eltekintve azonban ne felejtsük el, hogy a Főtér 24. szám alatt kultúrház sem működött! Egyik szervezet sem jogutódja a Kolozsvári Iparos Egyletnek. Számunkra az a legfontosabb, hogy azt az épületet felújítsák – nekünk erre nincs keretünk –, és az APM éppen erre a célra pályázott és nyert el uniós pénzeket, amelyeket időben rá kell fordítaniuk a pályázatban megfogalmazottakra. Ráadásul felnőttképzést végeznének az épületben, vagyis azt a rendeltetést szolgálnák, amelyet az Iparosegylet is művelt”.
László Attila elmondta, a Dan Brudaşcu vezette intézménynek felajánlották a Diákművelődési Házat, ahol zavartalanul fejthetnék ki tevékenységüket. Brudaşcu több más helyszínt is kért a városházától, és az alpolgármester szerint bárhova ment volna, csak ne kelljen a városháza ügyintézése alá tartozó Diákművelődési Házba költöznie.
Dan Brudaşcu lapunk kérésére elmondta: „Két okból nem akartunk a Diákművelődési Házba költözni. Egyrészt két különböző profilú szervezet vagyunk, eltérő tevékenységekkel és közönséggel. Némileg konkurenciát is képezünk, és a látogatóink szemében is csorbulna a tekintélyünk, ha a diákok számára fenntartott művelődési házban működnénk. Másfelől reális esélyek vannak arra nézve, hogy olyan helyszínre költözzünk, ahol nem zavarjuk más intézmény működését. Ha erre nem lenne esély, akkor minden további nélkül a Diákművelődési Házba költöznénk” – nyilatkozta az igazgató.
„Nem értem, hogy teheti meg egy, a polgármesteri hivatalnak alárendelt intézmény vezetője, hogy ne engedelmeskedjen, és azt sem, hogy hogyan állhat egy ilyen intézmény élén olyan személy, aki a Funar-korszakban alapember volt” – közölte az alpolgármester, akivel Molnos Lajos RMDSZ-es tanácsos is egyetért: „Brudaşcu valóban nagy legény volt abban az időszakban, Funar egyfajta sajtószóvivője, egyik jobbkeze volt”. Szabadság (Kolozsvár)

Eckstein-Kovács Péter: Visszaadom a New York szállót!
Eladják a kolozsvári Continental szállodát a június 15-én megtartandó árverésen – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Eckstein-Kovács Péter. Az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje kifejtette: a helyi önkormányzatnak elővásárlási joga van, jómaga pedig élni fog ezzel, arra utalva, hogy a fentebbi időpontban már a város polgármestere lehet. Eckstein-Kovács az 1894-ben Pákey Lajos tervei alapján épült ingatlan földszintjén a hagyománynak megfelelően kávézót alakítana ki, az emeleten pedig civil szervezeteknek biztosítanának székhelylehetőséget, továbbá kulturális központként üzemeltetné az ingatlant.
Kolozsvár és Erdély szíveként romjaiból éled újjá az egykori New York, ma Continental szálló. Ez nemcsak a kolozsváriaknak tett ígéret itt, a Conti előtt: Kolozsvár polgármestereként ez az első megoldott feladatom lesz – mondta Eckstein-Kovács Péter.
Úgy vélte, a Continental szálló megérdemli, hogy hamvaiból újjáéledjen, és újra a kolozsváriaké legyen. Mivel a kulturális tárca nem gyakorolja elővásárlási jogát, a Polgármesteri Hivatal meg fogja vásárolni, és ezáltal visszaadja a kolozsváriaknak. Eckstein-Kovács tájékoztatása szerint elkészült a helyreállítási terv, a felújítás 6,7 millió euróba kerül, de ez a befektetés megtérül a kolozsváriaknak hozott haszonból.
– A felújítást európai uniós forrásokból kell megvalósítanunk. A Conti Kulturális Központnak a kolozsvári kultúra 0. kilométerkövévé kell válnia, azzá a jelképpé, amely magába sűrítené mindazokat az energiákat, amelyek hitelesen akarják Kolozsvárt élő, nyitott és kozmopolita európai fővárossá tenni. A Conti a „Kolozsvár Európai Kulturális Főváros 2020” projekt otthona lehet – mondta Eckstein.
Az RMDSZ polgármesterjelöltje leszögezte: ellenfelei, akik nem reális projektekben, hanem felmérésekben versenyeznek, és próbálják felhívni magukra a kolozsváriak figyelmét, arról beszélnek, hogy Kolozsvár 2020-ban Kulturális Főváros lesz, a sétatéri parkban található egykori Kaszinót kulturális központtá alakítják, mi több, hogy törődnek Kolozsvárral!
Nem telik el sok idő, és a bukaresti felfüggesztett utakat Kolozsváron is megépítjük. Nem részletezem, hogy mennyire légből kapottak és megfontolatlanok ezek az ígéretek. De azért mindenképpen meg kell említenem egy példát: áprilistól júliusig a Műcsarnok, Budapest legfontosabb kortárs művészeti galériája, a kolozsvári művészeti utóbbi tíz évének szentelt kiállításnak ad otthont. Ez nemzetközi elismerését jelenti azoknak a művészeknek, akikre Berlin, New York kiállítótermeiben figyelnek fel, de saját városukban, amely európai kulturális fővárosi címről álmodik, nincs egy reprezentatív kiállító terük – tette hozzá Eckstein-Kovács Péter. Szabadság (Kolozsvár)

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

Új iroda, nagy tervek (Gazdaságfejlesztés anyaországi segítséggel)
A Román–Magyar Kereskedelmi Kamara, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Demokrácia Központok közösen hoznak létre több gazdaságfejlesztő irodát Erdélyben, ezek feladata lesz a Mikó Imre Terv operatív életbeültetésén dolgozni – mondta el Jakabos Janka, a nagyszabású terv egyik kidolgozója. A sepsiszentgyörgyi irodát június 7-én avatják, a régi ITD Hungary-képviselet alakul át.
"Ez lesz az első lépése a Mikó Imre Terv operatív megvalósításának. A terv most már teljesen elkészült, de nem volt kivitelező csapat, amely életbe ültesse, ebben segítenek a HITA (Nemzeti Külgazdasági Hivatal) erdélyi irodái" – fejtette ki Jakabos Janka.
Kolozsváron már megnyílt az iroda, pénteken avatják Nagyváradon, majd Székelyudvarhelyen, 7-én pedig Sepsiszentgyörgyön, irányítója Ferenczi Ágnes lesz. Első feladatuk a magyar vállalkozók adatbázisának elkészítése, az egyezség értelmében azok a cégek vehetnek részt a programokban, az általuk meg­hirdetett pályázatokon, amelyeknek legalább 40 százaléka magyar tulajdonú. Ez elég nagy adminisztratív munka, tulajdonképpen leköti az első hónapokban az itteni munkatársakat, eközben Budapesten a nemzetgazdasági minisztériumban, a tervezési hivatalban a Mikó Imre Terv kidolgozói összeállítják a következő egy év konkrét programját – mondta el Jakabos Janka, aki a kapcsolatot tartja majd a budapesti központ és a sepsiszentgyörgyi iroda között. Folyamatosan figyelnek a helyi visszajelzésekre, az itthoni igényekre – ígérte. Elmagyarázta: jelen pillanatban nem volt arra forrás, hogy felállítsák a helyi szakértőket foglalkoztató erdélyi fejlesztési ügynökséget, ezért használják most a magyarországi szakértőket. Itthon összegyűjtik az információt, ott együtt összeállítják a programokat, majd itthon életbe ültetik – ismertette az elképzelést.
Már vannak pályázatok, folyamatosan próbálják azonosítani a potenciális külföldi befektetőket. Időközben kiderült, sokkal komolyabb üzleti terveket várnak, mint amit itthon elképzeltek, ezért elkészítették angol nyelven annak a pontos lebontását, hogy mit kell tartalmazniuk az üzleti terveknek, és a napokban már letölthető lesz honlapjukon.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyirő József „ellenséges” irodalma
Idén két gólya költözött a katolikus templommal átellenben lévő, romosodó ház kéményére – a szomszédok örülnek, mert tavaly még nem volt párja a kelepelő madárnak. Nyirő József író nyomai után kutatva Székelyzsomboron járunk, a Kis-Homoród mentén, a színmagyar falut 1968-ban, a megyésítés idején leválasztották Székelyföldről, és Brassó megyéhez csatolták. Székelyudvarhely felől érkezve, Hargita megye határán, a falutól néhány kilométerre elfogy az aszfalt az autó kerekei alól. Nyirő, mit nyírsz?
Eredetileg szászok lakták, ez ma is jól látszik a porták erődítményszerű kapuin és a kontyos házakon. Egy pestisjárvány után jöttek homoródalmási székelyek a kiüresedett portákra, hogy aztán később Ceauşescu adja el márkáért a legutolsó német ajkú lakost is Németországnak. A 2002-es népszámlálás alapján a falut 483-an lakták, ebből 408 magyar. Kunos Lajos evangélikus lelkész fogad, ő huszonhárom esztendeje szolgál itt. Tavaly négyet temetett, kettőt keresztelt – a számok ellenére nem kihalásra ítélt falu, hiszen a fiatalok itt maradnak gazdálkodni. Annyi állatot tartanak, hogy négy vállalat is küld naponta tartálykocsit az itt lefejt tej elszállítására. A lelkész szerint a falu büszke nagy szülöttjére, Nyirő Józsefre. Már 1993-ban emléktábla került a kultúrotthonra, azóta az író születésének hónapjában minden évben tartanak kisebb-nagyobb megemlékező ünnepséget. 2004-ben mellszobrot is avattak. A katolikus egyház gondnoka kinyitja az egykori kántori lakot, amelyben az iskola is működött. Még megvan az egyik iskolapad, megmutatják azt a szobát is, amelyben a Nyirő család lakott. Előkerül az iskolanapló, benne Nyirő József neve mindjárt az első helyen azédesapa, a kántortanító gyöngybetűivel. Az első osztály bejegyzéseinél még július 26. a születési dátum, de a többi három esztendőben már 28. – ezek szerint az édesapa is rosszul emlékezett gyereke születésére. Jó és nagyon jó jegyek sorakoznak a különféle tantárgyaknál, a földrajz és a rajz volt a leggyengébb. Egy történetet is felemlegetnek: az akkori evangélikus pap „Nyirő, hogy nyírsz?”-szel cukkolta a kisfiút a kapuban, mire az követ dobott feléje. A pap elugrott, de a fejét beverte a kapu felső gerendájába, és elájult. A gyerek megijedt, és a szemben lévő templom tornyába menekült. Órákig tartott, amíg le tudták csalogatni, ám így sem úszta meg az atyai pofonokat. A verés nem viselte meg túlságosan, délután már csengő hangon szavalta a március 15-i ünnepségen a Nemzeti dalt. Kide, az utolsó sziget
Következő állomásunk Kide, ahol az író előbb katolikus papként, majd – immár megnősülve – molnárként szolgált. Aváltást okozó pillanatot, amely vészterhes időben, egy lélekerősítőnek szánt mise utolsó perceiben történt, így írja le Isten igájában című önéletrajzi ihletésű regényében: „Némelyike gondolkodva, mások ujjongva távoztak... Ekkor az embertömegen át a szószék lábáig jött egy fiatal, ismeretlen szép leány, a földről felvett egy arany falevelet, könyvébe tette, hálásan a szemembe nézett, pirulva egy »köszönöm«-öt susogott, és sietve eltűnt. Megbénulva állottam. Bensőmön végignyilallt valami csodálatos érzés, és önkéntelenül kérdeztem meg: – Ki volt?
A kántor mosolyogva hajlott a füleimhez:
– Székelyföldről menekült kisasszony. Azt mondják, hogy a bádoki tanítónő testvére. A leány eltűnt, de tudtam, éreztem, hogy abban az imakönyvbe rejtett kis aranykoporsóban egész életem boldogságát magával vitte.”
Csak harmincöt kilométerre vagyunk Kolozsvártól, de a távolság évtizedekben is mérhető. A szamosháti dombság zsákfalujába elképesztő állapotú úton lehet csak eljutni. Talán az elzártságának is tulajdonítható, hogy a magyar többségű falu megmaradt a román tengerben. A százötven fős településnek öt temploma is van (a református Árpád-kori eredetű), szilvapálinkájuk messze földön híres, a busz hetente kétszer, kedden és pénteken megy Kolozsvárra. Horváth István gondnok nyitja ki a katolikus templomot, ahol egykor Nyirő is szolgált – a falra akasztott listán huszonötödik az itt szolgáló papok sorában. Az idős férfi szomorúan mondja, hogy ma már csak nyolc katolikus él a faluban, a legfiatalabb is elmúlt ötven. Keresztelni? Hosszan gondolkodik, és azt mondja: talán akkor, amikor az ő legkisebb fiát keresztelték. Az akkori csecsemő ma negyvenegy esztendős... A faluból jelenleg négyen járnak bentlakásos iskolába Válaszútra, néhány gyermeket Kolozsvárra hordanak a szüleik. Egy román kisgyerekért minden nap iskolabusz érkezik, hogy a tizenöt kilométerre lévő Újfaluba vigye tanulni. Kidén nagyon büszkék az íróra, közéjük valónak tartják. Megőrizték azt a malomkövet is, amellyel a falu megélhetését biztosította a nagyon nehéz idők alatt: amikor kilépett a papságból és megnősült, azért lett molnár, hogy segítsen éhező népén. Uz Bence faluja
A Borsa-patak völgye után egy másik zsákfaluba, a Hargitán lévő Varságba igyekszünk. Hosszú kilométereken át kanyargunk az elszórt, inkább tanyavilágra emlékeztető házak között a Nagyküküllő mentén, a helyiek szerint településük hosszabb, mint Bukarest. Lehet benne valami, hiszen a Zsindelyországnak is nevezett település a hivatalos adatok szerint is hetvenhét négyzetkilométeren fekszik, de mindössze ezerötszáz székely lakja. Azért látogatunk ide, hogy felkutassuk Úz Bence nyomait: talán legismertebb regényének főhősét az író egy itt élő figuráról mintázta. A falu temetőjéhez érkezve egy néni, Finta Erzsébet készségesen igazít útba, hiszen ő kisgyerekként még ismerte Sári papót, a marhapásztort, aki állandóan vicces történeteket mesélt, és mindenre volt agyafúrt válasza. Amikor például a plébános számon kérte, hogy miért kerüli atemplomot, ő azonnal visszavágott: „A múlt héten (templomkerülés idején – a szerk. megj.) maguk is kerülgették, így nekem is szabad!” Pál Sári Dénes sírkövén fotó van az idős székelyről, ahogy kedves kutyájával áll, és a felirat, hogy ő volt Uz Bence. Nyirő figurái különben nem csak az olvasók emlékezetében élnek tovább, hanem az írói képzelet is élteti őket. A Sepsiszentgyörgyön élő író-költő, Czegő Zoltán tavaly megjelent regényébe, a Katonabogárba átemelt egy másik figurát, Üdő Mártont. A kafkai világot megjelenítő regény egy székely falu története, ahol egy közelgő nagy baj hírnökeiként megjelennek a katonabogarak. A tragédiát nem sikerült elkerülni: a hatalom – hogy egy új fegyvert próbáljon ki – behívja az összes férfit egy hadgyakorlatra, a kísérlet során az összes férfi elpusztul. A könyv nagy siker, hamar elkapkodták, mostanában nyomják a második kiadást. „Nyirő Úz Bencéje egész életemben végigkísért, kisgyerek koromban édesanyám ebből olvasott fel rendszeresen a konyhában nekem és nyolc testvéremnek. Később, az egyetemen egy zárt könyvtári részen juthattunk hozzá az „indexre tett” könyvekhez, így a tiltott gyümölcs ízének örömével is olvashattuk a regényeit. Amikor a Katonabogarat írtam, szükségem volt egy időtlen, a falu életét végigélt ősöreg emberre, akit soha senki az élők között nem látott fiatalon. Ennek a figurának az a szerepe, hogy a maradék hagyományrendszert képviselje, így az olvasó is elgondolkodhat rajta, mi is maradt abból a régi, valós értékeken alapuló világból. Üdő Márton a sejtjeimben él, egyesek szerint annyi éves, mint Dávid király a Bibliában. Olyan figura, aki a dupla fenekű ég lakóival szót tud érteni.
Bezúzott könyvek
A négy generáció óta fényképészettel foglalkozó székelyudvarhelyi Kováts-család napfénytetős műtermében megtudjuk: a nevesebb klienseknek saját dobozuk volt. Így aztán hamar megtalálták a Nyirő-fotográfiákat rejtő üveglapokat. Egyelőre húsz felvétel bukkant elő: az akkor már neves író udvarhelyi évei alatt a környéken gyűjtött anyagot könyveihez. Az egyik képen például három jó barát látható: az író társaságában a múzeumalapító Haáz Rezső tanár, valamint idős Kováts István fényképész áll. Ők hárman bejárták a vidéket, mindenki a saját műfajában próbálta felleltározni az értékeket. Kováts Árpádnál mintegy nyolcvanezer negatív vár még feldolgozásra, ezek nem csak egy fényképészdinasztia archívumát jelentik, hanem egész Udvarhelyszék kulturális, népművészeti és szociográfiai múltját is.
A Maros megyei Radnóton, Balázs Imre portáján szembesülhetünk azzal, hogy milyen megtorlástól kellett tartania annak, aki tiltott irodalmat, például Nyirő-könyveket birtokolt Ceauşescu Romániájában. A elyi hőerőműben dolgozó férfi zaklatása 1981-ben kezdődött egy tévéműsor után, amelyben a könyvek iránt érdeklődő munkásifjakat mutattak be. Előbb a helyi pártitkár és rendőrparancsnok érkezett leltározni a lakására, majd a megyei örökségvédő hivatal semmihez sem értő szakemberei. Aztán megérkezett három szekus.
„Soha nem felejtem el azt a napot, 1982. május huszadikát – meséli Balázs Imre. – Épp ebédeltünk a feleségemmel, amikor három ember érkezett. Egyikük bejött a konyhába, kettő őrt állt a kijáratnál. Egyből rájöttem, hogy kik ők, és mit akarnak. Házkutatási parancsuk volt, mindent feldúltak, a nejem intim holmijait is, még a kéménybe is benéztek tükörrel, hogy nincs-e ott valami tiltott tárgy. A házkutatás hat órán át tartott, sok mindent elvittek, köztük egy balatoni hangverseny fénymásolt, aláírt műsorfüzetét, szerintük az is provokatív propagandának számított. Természetesen a legféltettebb könyveimet is magukkal vitték, köztük hat halinakötéses Nyirő-kötetet. Utána volt még egy ellenőrző házkutatás, állandó megfigyelés alá kerültem, háromszor vittek be vallani a Szekuritátéra. Arra voltak kíváncsiak, hogy milyen erdélyi és magyarországi írókat és művészeket ismerek, ők milyen híreket hoznak-visznek, ki csempész aranyat, és én miért akarom eladni Erdélyt. A rendszerváltást követően Balázs Imre levelet írt a hatóságokhoz, hogy adják vissza a könyveit. A Maros megyei Nemzeti Megmentési Front akkori vezetője, Kincses Előd magyarul írott válaszában nem voltak jó hírek: a Szekuritáte jegyzőkönyvei szerint az elkobzott ellenséges irodalmat bezúzták. Megtagadott engedély
Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésének előkészületeit több sajnálatos esemény zavarta meg. Az esemény helyi szervezői a város RMDSZ-es polgármesterétől, Bunta Leventétől a válaszadási határidő utolsó napján elutasító választ kaptak közterület-foglalási kérelmükre. Sőt, az elöljáró azt is jelezte, hogy az emlékműsor színhelyének tervezett Márton Áron téren várhatóan felszedik a kockaköveket. A döntés hátterében kimondatlanul az áll, hogy a polgármester szólni szeretett volna az eseményen – a pünkösdvasárnapi újratemetés után két héttel helyhatósági választásokat tartanak –, ezt azonban sem a helyi szervezők, sem az újratemetést kezdeményező magyar Országgyűlési Hivatal nem támogatta. A politikus pártja néhány éve bíróságon támadta meg a Nyirő-szobornak is helyet adó Emlékezés parkjának a megvalósítását, Bunta többek közt azt nehezményezte, hogy Csaba királyfi szobra hasonlít Orbán Viktorra.
Lukács Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Búcsú: a büntetések elengedése
A csíksomlyói búcsú több száz éves múltra tekint vissza, nemzeti kegyhellyé pedig a 20. század elején vált. Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem docensével a csíksomlyói búcsú eredetéről és hagyományos szokáselemeiről beszélgettünk. – Olyan magától értetődően mondjuk, s halljuk mindenhol, hogy „csíksomlyói búcsú”, hogy az értelmén tán el sem gondolkodunk. Mit jelent voltaképpen a búcsú? – A „búcsú” szónak több jelentése van, de a legalapvetőbb a „büntetéstől való szabadulás”, amit a latin „indulgentia” szó fejez ki. A katolikus egyház lehetővé teszi, hogy a hívek bizonyos körülmények között a már megbocsátott bűneikért kiszabott túlvilági büntetéseiktől megszabaduljanak. A búcsú tehát nem a bűnbocsánatot, hanem a büntetések elengedését jelenti. Előbbit ugyanis már a gyónás során el lehet nyerni, ám ezzel a bűnökért kiszabott túlvilági büntetés még nem szűnik meg, csak akkor, ha búcsút nyer az ember. Búcsút nyerni több úton lehet, mindenekelőtt a kiváltsággal rendelkező kegyhelyek meglátogatásával. Ilyen kiváltsággal rendelkeznek általában a ferences templomok, de saját búcsús ünnepén minden más templom is. A búcsúnyerés alapvetően tehát helyhez és időhöz kapcsolódik, de kötődhet személyhez – így az első misés pap áldásának is búcsúkiváltsága van – vagy tárgyakhoz is, például az ereklyekultusz esetében. A búcsút időben mérik, ezért létezik részleges és teljes búcsú, ami azt jelenti, hogy a búcsúnyerés által a hívő megszabadulhat egy bizonyos ideig tartó tisztítótűzben való szenvedéstől, vagy akár a teljes büntetését is elengedhetik. A búcsú fel is ajánlható – például a halottak tisztítótűzből való szabadulásáért. Mindennek dogmatikai alapja a szentek és vértanúk szenvedése és vértanúhalála által összegyűlt úgynevezett „thesaurus ecclesiae”, vagyis mennyei kincstár, amelyet az Anyaszentegyház megnyithat azon hívei számára, akik a búcsúnyerés feltételeinek eleget tesznek. Ezek a feltételek a következők: meg kell látogatni a kegyhelyet, ott szentmisét kell hallgatni, a kegyhelyen való gyónás és áldozás által el kell érni a kegyelmi és tiszta állapotot, és a „pápa szándékára” kell imádkozni. – Mit lehet tudni a csíksomlyói búcsú eredetéről? – A búcsúval kapcsolatos legelső adat 1444-ből származik: ekkor IV. Jenő pápai bullában adományozott búcsúkiváltságot Csíksomlyónak. Akkor a búcsú július 2-án, a templom búcsús ünnepén, azaz Sarlós Boldogasszony napján volt. Vagyis Csíksomlyó azon Mária-kegyhelyek közé tartozik, amelyek már a középkorban jelentősnek számítottak. A következő adat viszont csak 1649-ben kelt, tehát két évszázad búcsúiról semmit sem tudunk. A 17. század közepéről származó jezsuita források pedig már nem a Sarlós Boldogasszony napi búcsúról, hanem egyértelműen a pünkösd szombatiról tudósítanak. Az időpontváltozásra kétfajta magyarázat létezik: az egyik a nagyerdei – vagy hargitai – csata története, mely szerint 1567-ben János Zsigmond erdélyi fejedelem haddal akarta a katolikus székelységet az unitárius vallás felvételére kényszeríteni. Szűz Mária segedelmével viszont győztek a székelyek, ezért megfogadták, hogy minden évben búcsút tartanak a győzelem és a hit megőrzésének emlékére. Nem létezik hiteles történelmi bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a csata valóban megtörtént volna. Néprajzi szempontból hitelesebb az a magyarázat, ami a pünkösd szombati búcsú eredetét a napkultusszal kapcsolja össze, ez logikai összefüggésben áll a Szentlélek eljövetelének pünkösdi ünneplésével. A pünkösdi naptisztelet népi formáinak rítusára rakodhatott rá utólagosan a hargitai csata legendája. A napba nézésnek van teológiai magyarázata is, hisz a Szentlélek tüzes nyelvek formájában nyilvánult meg. De Csíksomlyón ez a keresztény gondolat egy ősibb napkultuszra épült rá. A nagyerdei csata ugyanakkor nem tisztán legenda, mivel a 16. század közepén az adott történelmi és társadalmi körülmények, vallásháborúk időszaka közepette egy valóban létező feszültség nyert magyarázatot ebben a legendában. Ám a csíksomlyói búcsújárás magyarázata kétségkívül nem ez, a búcsújárási gyakorlat ennél mélyebb gyökerű. – Csíksomlyó viszont mindenekelőtt Mária-kegyhely. Hogyan fejlődött a Mária-tisztelet? – A búcsú legelső, 1444-es említése kifejezetten ezzel kapcsolatos. Amikor a 17. században ismét megerősödött Székelyföldön a ferences rend, megerősödött a Mária-tisztelet is. 1744-ben Csíksomlyó már Erdély legjelentősebb búcsújáró helyei közé tartozott Máriaradna és Kolozsvár mellett. Csíksomlyó eredetileg még kizárólag Székelyföld és a moldvai csángóság búcsújáró helye volt, de a 19. század végén a kegyhelyen már megjelentek a román ókirályságból, a „Regátból” érkező magyarok, sőt később az „amerikázó” magyarok is, tehát a közlekedési viszonyok javulásának köszönhetően a regionális jelleg fokozatosan megszűnt. Nemzeti kegyhellyé Csíksomlyó csak a trianoni trauma után vált. Elég ellentmondásos módon a magyar nemzeti búcsújáróhely Románia közepén alakult ki... E tekintetben a búcsú egyik leglényegesebb vonatkozása a Regnum Marianum eszmeisége, amely a Szűzanyának felajánlott Szent Korona gondolatán alapul. Ez az eszme, amely szerint Mária megvédi a gondjaira bízott országot, történelmileg a középkorig nyúlik vissza, folytonossága pedig azóta is megszakítatlan maradt. Csíksomlyó mégis alapvetően a Segítő Máriával való találkozás helye, a búcsú pedig ennek alkalma. Pünkösdkor Csíksomlyón a „Maria advocata”, azaz a „Mária közbenjáró” dogma megnyilvánulását tapasztalhatjuk. Mária közbenjárásában pedig akkor lehet bizakodni, ha áldozatot is hozunk érte. Ezért a búcsúsok vállalják a „via sacra” áldozatát: többek közt ez különbözteti meg az igazi búcsújáró zarándokot az egyszerű turistától. – Melyek a búcsú hagyományos szokásrendjének főbb elemei? – A búcsú rendjéhez mindenképpen hozzátartozik a kegyszobor meglátogatása és annak megérintése. A kegyszoborhoz érintett tárgyaknak – az úgynevezett „búcsúágnak”, a ruhadaraboknak, a rózsafüzérnek vagy imakönyvnek – mágikus, gyógyító erőt tulajdonítanak. A búcsújárás hagyományos cselekvéssorának része a keresztútvégzés, a négy kápolna meglátogatása, a napvárás pünkösd szombat- és vasárnap hajnalban és a templomalvás, a vigília is. Ez utóbbi, archaikus gyökerű szokás különösen a moldvai csángókra és távolabbról érkezettekre jellemző. Mária közelében, Csíksomlyón a hagyományos ember nagyon otthonosan viselkedik a szent térben. Régebb a vigília alkalmával helyi vallásos népénekek sokasága hangzott el. Sajnálatosnak tartom, hogy a ferences rend igyekszik irányított liturgikus keretek közé szorítani és szabályozni ezeket a népi megnyilvánulásokat, azt pedig kifejezetten nehezményezem, hogy tévécsatornák a búcsúnak ezeket az éjszakai, legintimebb pillanatait is élőben közvetítik. Ez egyfajta merénylet az egyén személyes vallásosságával szemben. Végül pedig a búcsúvásár is lényeges szokáselem: a búcsú egy részét a hagyományos ember haza akarja vinni az otthon maradottaknak. Vannak, akik kifejezetten szentelt vallási tárgyakat visznek haza, akad, aki ajándékot vesz, sokan pedig nem is figyelnek arra, hogy voltaképpen szent eseményen vesznek részt.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az RMDSZ szerint Gergely Balázs félretájékoztat a kolozsvári Kétágú templom ügyében
Gergely Balázs félretájékoztat, és a kolozsvári magyarság megvezetésén dolgozik - áll abban a közleményben, amelyet az RMDSZ elnöki hivatala bocsátott ki azok után, hogy az EMNP kolozsvári polgármester-jelöltje azt mondta egy sajtótájékoztatón, hogy Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszteri minőségében, illetve a város alpolgármestere rekord-idő alatt engedélyezte a templom mögötti telken történő építkezést. Kelemen Hunor szövetségi elnök, volt kulturális és örökségvédelmi miniszter arra figyelmeztet, hogy az önkormányzati választások kampány-hevében az EMNP a közvélemény megvezetésén dolgozik, teljes mértékben félretájékoztat. A Ne használják ócska kampányfogásokra a kolozsvári Kétágú Templomot! című közleményben a kolozsvári Kétágú templom ügyében a volt kulturális tárcavezető közli, tavaly került a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumhoz az az engedélyeztetési dokumentáció, mely szerint a Kétágú templom mögé tornatermet építtetne a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség. A közlemény szerint, mivel a dokumentáció tartalmazta a Református Egyház képviselőjének az egyetértését (amelyet 2010. július 26-án írt alá a Kolozsvár Alsóvárosi Református Egyházközség nevében Székely József lelkész és Kudor Pál-András főkurátor), Kelemen Hunor tárcavezető jóváhagyta a tervet. "Miután Kolozsvár polgármesteri hivatala az építkezési engedélyt is kibocsátotta, kiderült, hogy a református egyház mégsem ért egyet a tervvel. Ekkor Kelemen Hunor 2011. július 26-án utasította a Megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóságot, hogy állítsák le a munkálatokat, és régészeti kutatást rendelt el a területen" - áll a közleményben. A szövetségi elnöki hivatal által kibocsátott dokumentum szerint Kelemen Hunor miniszteri mandátuma alatt az építtető és a beruházó nem kapott jóváhagyást a kulturális tárcától a munkálatok folytatására, mivel valószínűsíthető volt, hogy a telken értékes régészeti leletek vannak, amelyeket in situ kell megőrizni. "Amennyiben a kolozsvári Alsóvárosi református egyházközség idejében, még az építkezési engedély kibocsájtása előtt jelezte volna írásban a polgármesteri hivatalnak, hogy nem ért egyet az építkezéssel, az el sem kezdődhetett volna. Azonban ez nem történt meg. Mindezek ellenére Kelemen Hunor tárcavezető mindent megtett annak érdekében, hogy az egyház utólagos kérését teljesítse, a műemlék templom környezetét megvédje" - áll a közleményben. A dokumentum szerint komoly tájékozatlanságra vall az a kijelentés, hogy a kulturális tárcavezető építkezési engedélyt ír alá. "Ugyanakkor visszautasítunk minden olyan félretájékoztatást, amely a tények elferdítésére és a kolozsvári magyar emberek megvezetésére összpontosulnak. Felhívjuk a politikai élet szereplőit, viselkedjenek és nyilatkozzanak felelős politikus módjára, hagyjanak fel a hamis kampánytémákkal!" - szólítja fel az illetékeseket a közlemény. A közlemény továbbá beszámol arról, hogy a kolozsvári Kétágú templom tornyainak helyreállítási munkálatai 2011 áprilisában kezdődtek el a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium támogatásával. "A tárca fontosnak tartotta a templom felújítását, hisz annak építése és karbantartása mindeddig a felekezet tagjainak adományaiból történt, s emiatt is Kolozsvár magyar lakosságának egyik szívügye a templom. A tervezési költségeket az egyházközség fizette, a kulturális minisztérium pedig a kivitelezési munkálatokat támogatta 530.000 lej értékben. Ebből az összegből a tornyok helyreállítása valósul meg. Kelemen Hunort tavaly, a helyszínen tájékoztatták, hogy a helyreállítás során kiderült, a kőelemek károsodottabbak, mint gondolták, de ez csak a torony felállványozása után derült ki. A kőelemek javítási tervét tavaly májusban adták le az Országos Műemlékvédelmi Bizottsághoz engedélyeztetés végett. Az engedélyt néhány napra rá írta alá Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter. Emellett további 550 000 lejjel támogatta a tárca a tornyok kőelemeinek javítását, azaz összesen 1.080 000 lejjel támogattuk a templom helyreállítását. Kolozs megyében a kolozsvári Kétágú templom volt az első, elkezdődött kivitelezés, amelyet a Kelemen Hunor által vezetett tárca finanszírozott. A többi helyszínen - a kalotaszegi református templomok (Gyerőmonostor, Magyarvalkó), a tordai katolikus templom, az ótordai református templom, a kolozsvári unitárius püspöki palota, az evangélikus-lutheránus templom, a kolozsvári Kakasos templom, a kolozsmonostori Kálvária templom - esetében a tervek készítése illetve az engedélyeztetésük történik" - áll még a közleményben. (hírszerk.) Transindex.ro

Szép város Kolozsvár – hirdeti az EMNP
A kolozsvári Hója-erdőben tartott pénteken kora délután sajtótájékoztatót Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kolozsvári polgármesterjelöltje. Kálmán Imre Marica grófnő című operettjéből az ismert sláger, a Szép város Kolozsvár csendült fel dzsesszesített változatban a polgármesterjelölt kampányautójából.
Gergely Balázs elmondta: a Hója-erdő elejének – azaz a sajtótájékoztató színhelyének – a tulajdonjoga még nem tisztázott. Mind a Kolozs Megyei Tanács, mind a Kolozsvári Városi Tanács magáénak akarja, és ezért pereskedik a városi és a megyei önkormányzat.
A Hója-erdőnek ez a része az egyik legjobb hely arra, hogy ifjúsági és diáktáborokat szervezzünk. Ha Tusványoson és a marosvásárhelyi Félszigeten lehet ifjúsági tábort szervezni, úgy Kolozsváron a Hója-erdő eleje lehetne a megfelelő helyszín. A tábor létesítéséhez elengedhetetlen a terület közművesítése és bekerítése. Továbbá, nem csak az ifjúság használhatná a területet, hanem a civil szervezetek is – hangsúlyozta Gergely Balázs.
Kifejtette: a Kolozsvári Városi Tanácsban a Hója-erdő közművesítése és táborhely létesítése lesz az első javaslata. Gergely Balázs kifejezte reményét, hogy mind a román pártok, mind pedig az RMDSZ felkarolja ezt. Továbbá, a falumúzeumnak is nőhet a látogatottsága az ifjúsági táborok résztvevőivel – tette hozzá Gergely Balázs.
Az EMNP alelnöke azt is elmondta, hogy a Kolozsvár környéki erdők – például a Hója és a Bükk – nagyon szemetesek. Főleg építkezési hulladékkal vannak tele, ez pedig felér egy óriási méretű természetrombolással.
– Az elkövetkező fél évben a tájfutókkal közösen elkészítjük a kolozsvári erdők szeméttérképét, ősszel pedig egy egyhetes program keretében összegyűjtjük az erdei szemetet – mondta Gergely Balázs.
A Marica grófnő operett ismert slágerét zenélő kampányautóról elmondta: már végigmentek ezzel a városon, és mindenkinek tetszett. Gergely Balázstól azt is megtudtuk, hogy a sláger dzsesszesített változatát a Hot Jazz Band készítette el számukra. Az elkövetkező napokban is ezzel az autóval járják majd a várost és a vidéket, szintén a Hot Jazz Band és a Dixieland zenével szórakoztatva a kolozsváriakat.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Szobrot állítottak Vályi Gyulának
Újabb, ezúttal marosvásárhelyi születésű tudósnak avattak tegnap délben szobrot Marosvásárhelyen, azon a helyen, ahol korábban M. Eminescu román költő szobra állt. Vályi Gyula kiváló matematikus volt, kidolgozta a légcsavarok hatékonyságának elméletét, amely alapján elkezdték gyártani a motoros hajókat és a repülőgépeket. Tudományos munkássága és tanári tevékenységének elismeréseként a nevét viselő társaság kezdeményezésére leplezték le műemlékét a várfal tövében.
Az avatóünnepségen, a Vályi Gyula Társaság tagjai mellett, többek között tanárok, matematikusok, diákok voltak jelen. A város képviseletében részt vett Dorin Florea polgármester, Csegzi Sándor alpolgármester és több helyi tanácsos is. A rendezvény dobjátékkal kezdődött. Balázs Oszkár Triók című szerzeményét Domide Nichita, Ciulei Ionut, Ercsei Ferenc, a Művészeti Líceum zene szakos diákjai adták elő Kovács János tanár vezetésével, a líceum kórusa a Gaudeamust énekelte, majd Kilyén Ilka színművész Nagy Attila Da Vinci álma – In memoriam Vályi Gyula című versét tolmácsolta. Miután a műsorvezető Kárp György nyugalmazott színművész néhány szóban ismertette Vályi Gyula munkásságát, az alkotást Csegzi Sándor alpolgármester és Sebestyén Júlia tanárnő, a Vályi Gyula Társaság elnöke, az emlékműállítás kezdeményezője leplezte le. Sebestyén Júlia többek között elmondta: mindenkinek vannak álmai, célkitűzései, ő a tudós professzor emlékének ápolását tűzte ki zászlajára. Ezért alapította 1994-ben a Vályi Gyula Társaságot, és hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az emlékműállítás valóra váljon. A tanárnő kifejtette, ez méltó elismerése egy olyan tudósnak, aki az oszloptól nem messze levő házban látta meg a napvilágot, majd innen útja a református kollégiumon keresztül Kolozsvárra, majd Berlinbe vezette, hogy hazatérte után a kolozsvári tudományegyetemen tanítson. Ő dolgozta ki a légcsavarok hatékonyságának elméletét, amellyel jelentősen hozzájárult a technika fejlődéséhez, megalkotta a másodrendű parciális differenciális elméletet, tanulmányozta a perspektíva tetraédereket.
Sebestyén Júlia megköszönte az alkotónak, Miholcsa Józsefnek, hogy megértette a társaság szándékát, és nemcsak egy mellszobrot, hanem egy különleges alkotást hozott létre, valamint Balogh József öntőmesternek, Keresztes Géza építészmérnöknek és Csegzi Sándor alpolgármesternek, hogy támogatták ötlete kivitelezésében.
Kárp György a matematikus, költő Ion Barbu (Dan Barbilian): Panteism című versét olvasta fel, majd Csegzi Sándor alpolgármester lépett mikrofonhoz. Vályi Gyula a differenciálás és az integrálás elméletét fejlesztette ki. A jövő polgármesterének kell tudnia integrálni – ezt üzeni a szobor – mondta, majd hozzáfűzte: a Bolyai-emlékhelyek felállítása és ápolása mellett most már a Vályi Gyula szobra is megerősíti azt, hogy Marosvásárhely a tudományt, a technikát tisztelő városok sorába került. A szobor a tudományt, a matematikát és a műszakiságot jelképezi. Vályi Gyula matematikusként beépült a Bolyai szellemiségbe, ami több mint matematika, ez már egy elvont és valós értékrend, amely képes közösségünket, de az emberiséget is előremozdítani, jövőképet építeni – mondta többek között az alpolgármester, majd megköszönte Sebestyén Júlia kitartását, illetve a polgármesteri hivatal alkalmazottainak a munkáját, azt, hogy segítettek a talapzat kivitelezésében és a környék rendbetételében.
A beszédek sorát Kilyén Ilka Szőcs Kálmán: Csöndes kiáltvány című versének szavalata zárta, majd Nagy László főjegyző az unitárius, Ötvös József esperes a református és Oláh Dénes esperes a katolikus egyház nevében áldotta szentelte meg, majd a polgármesteri hivatal, a helyi tanács, a Vályi Gyula Társaság, oktatási intézmények képviselői és magánszemélyek megkoszorúzták a szobrot.
Az avatóünnepség végén a Művészeti Líceum kórusa Beethoven Örömódáját énekelte.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Külgazdasági irodák Erdélyben
Külgazdasági irodák nyílnak Erdély-szerte, a Mikó Imre-terv operatív megvalósításának első lépéseként – közölte Jakabos Janka, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sepsiszéki elnöke.
Június 7-én nyílik a sepsiszentgyörgyi HITA iroda, mely a román és magyar kereskedelmi kamara, az EMNT és a demokrácia központ első lépése a Mikó Imre Terv operatív megvalósítására. Az iroda már Kolozsváron és Nagyváradon nyitva áll az érdeklődők és befektetők előtt, most Háromszéken is előkészülnek a feladatokra. A Hungarian Investment and Trade Agency (HITA) feladata egy adatbázis létrehozása, a magyar vállalkozások számára – mondta Jakabos Janka, az iroda működésével pedig nyilvántartást vezetnek a cégeknek és a Mikó Imre-terv szakmai irányításának egy része is átkerül az irodákhoz, ugyanakkor feltérképezik azokat a cégeket, melyek potenciális partnerek lehetnek a tervben megfogalmazott nemzetgazdasági célok elérésében. A gazdaságfejlesztő iroda kapcsolattartója Magyarországgal Jakabos Janka lesz, a sepsiszentgyörgyi irodában pedig ketten dolgoznak majd. A projekt vezetője elmondta: a sepsiszentgyörgyi irodát június 7-én avatják majd fel, és a régi ITD Hungary képviselet alakul át HITA-irodává.
Bús Ildikó. szekelyhon.ro

Tőkés: az RMDSZ olyan, mint a Napkirály
Tőkés Lászlót nem érdekli a róla szóló botránykönyv, Schmitt Pál távozását viszont a nemzeti ügy vereségének tartja. Az EP-képviselő szerint Romániában posztkommunista visszarendeződés van, erőteljes magyarellenességgel, ám magát nem tartja felelősnek a kialakult helyzetért. Interjú Strasbourgból.
A nemrég kinevezett új román kormány több, az erdélyi magyarságot kedvezőtlenül érintő intézkedést hozott. Leváltották a magyar prefektusokat, egy törvény szerint közigazgatási tisztséget csak románul tökéletesen tudók tölthetnek be. Ez mennyire értékelhető magyarellenességnek?
Különbséget kell tennünk az esetek között. A prefektusi kinevezések pártfüggők. Azt nem tudom igazán kifogásolni, hogy az egyes kormányzó pártok mindig a saját embereiket ültetik a kormányzati tisztségekbe. Amúgy sem sokat veszítettünk ezzel, hiszen az RMDSZ prefektusai, alprefektusai olykor szégyenletes intézkedéseket hoztak, nem egy esetben szembemenve a magyar érdekekkel. A román nyelvtudás, mint diszkriminatív tényező viszont már kisebbség- és nyelvpolitikai ügy. Ez egy tűrhetetlen állapot. A legfontosabb követeléseink egyike kerül előtérbe: a magyar nyelvnek a regionális hivatalos nyelvként való használata. De ezek csak a legfrissebb történések, az elmúlt hetekben az egyik magyarellenes megnyilatkozás a másikat érte. Gondolhatunk itt a közigazgatási átszervezésre, a kisebbségi törvény megcsonkítására, vagy a választási törvényre. Ezek mind egyértelmű jelzések a magyarellenesség fokozódására. Mindez persze a kibontakozó választási kampány összefüggésében értelmezendő. Idén helyhatósági és országgyűlési választás is lesz Romániában. Még mindig a magyar kártya kijátszásával gyűjtenek szavazatot.
Mit tehetnek, mit tesznek egy ilyen helyzetben a romániai magyar szervezetek?
Az RMDSZ közvetlenül felelős a kialakult helyzetért, hiszen kormányzati szerepet játszott és sajnos politikai alku tárgyává tette nem egy esetben a magyarság jogait. Jelenleg egy posztkommunista visszarendeződés megy végbe Romániában, 22 évvel a kommunista diktatúra bukása után egy posztkommunista hatalom tér vissza várhatóan ősszel az országos választáson. Ilyen helyzetben minden romba dől, amit az RMDSZ pártpolitikai alkukban elért.
Ön idén márciusban lépett csak ki az RMDSZ-ből. Magát is felelősnek tartja a kialakult helyzetért?
Engem 2003-ban vetettek ki az RMDSZ vezetőségéből. Én a magyar közképviselet iránti lojalitásomat fejeztem ki. Úgy, ahogy egy egyszerű egyháztag nem hibáztatható azért, amit az egyházkormányzat tesz, vagy, ahogy az egyszerű kommunista párttagok nem voltak hibáztathatók a Ceaucescu-diktatúráért, vagy a Kádár-rendszerért, ugyanúgy én magam is, mint egyszerű RMDSZ-tag nem vagyok felelős azért, amelyet az az RMDSZ-vezetőség követett el, amelyik lényegében Erdély MSZP-je lett egy idő után.
Az Orbán-kormány viszont a romániai magyarok közti összefogásra szólít fel. Az önök szervezete hajlandó lenne összefogni, együttműködni az RMDSZ-szel?
Az Erdélyi Magyar Néppárt azzal indult, hogy új egységet akarunk. Nem pártegységet, hanem nemzeti egységet, amelynek keretében egy irányba húzzák a lovak a szekeret. Ez a felhívás süket fülekre talált. Az RMDSZ úgy viselkedik, mint XIV. Lajos király: azt mondják, „a magyarság én vagyok”. Emiatt nem sikerült együttműködni például a helyhatósági választáson a polgármesteri posztért Marosvásárhelyen. Kolozsváron az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megegyezett. Sepsiszentgyörgyön a Néppárt feltétel nélkül támogatja az RMDSZ-es polgármestert, mert jó városgazdának bizonyult. Tehát helyi kivételek vannak, ám az RMDSZ letiltotta országos szinten az összefogást.
A november 30-i parlamenti választáson milyen magyar eredményre számít?
Most fogadták el az új választójogi törvényt, amely a többségi elvet érvényesíti a választókörzetekben. Ez egészen új helyzetet teremt. Kötelező lesz összefogni, máskülönben egyszerűen elveszítjük azokat a helyeket is, amelyek magyar jelölteknek járnának. Fh.hir24.hu

Csak verskedvelőknek
A Veres Péter irányította székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában 2010-ben látott napvilágot először A VERS (főszerkesztő: P. Buzogány Árpád, munkatárs: Bölöni Domokos). Az immár 6. lapszámához érkezett kiadvány Beköszöntőjének tanúsága szerint „A folyóirat semmilyen politikai, társadalmi, kulturális, karitatív, egyházi szervezetet nem képvisel. Tartalma kimondottan csak versekből, versfordításokból, versekkel kapcsolatos rövid prózai írásokból és kritikákból áll. A VERS, a jó ízlés keretein belül, igyekszik teret biztosítani az arra érdemes lírai értékkel bíró alkotásoknak.”
A 6. lapszámban többek között Albert-Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Ana Blandiana, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Burján Emil, Dsida Jenő, Elekes Ferenc, Kiss-Székely Zoltán, Laczkó Vass Róbert, Nichita Stănescu, P. Buzogány Árpád, Pethő László, Ráduly János, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, Vasile Tarţa versei, valamint P. Buzogány Árpád Bartalis Jánosról írott tanulmánya olvasható. A folyóirat Kolozsváron a Phoenix Könyvesboltban kapható. A szerkesztőség e-mail címe: avers.kapcsolat@gmail.com
(-n-) Szabadság (Kolozsvár)

Kampányfélidő: bizakodik az EMNP
Országos és helyi kampányeseményekről is beszámoltak tegnap, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetői, azaz Toró T. Tibor országos elnök és Gergely Balázs alelnök. – Kolozsvár kiemelt fontosságú az EMNP számára, hiszen ez a város jelenti a Székelyföldet és Partiumot összefogó pillért. Értékelem a néha nehéz körülmények között dolgozó kolozsvári és Kolozs megyei EMNP-csapat tevékenységét. Reménykedjünk, hogy a június 10-i helyhatósági választás után beköszöntenek a „dolgos békeidők”. Az EMNP és az RMDSZ partnerré lép elő, és az erőszakos román érdekkel szemben egységesen képviselik majd a magyarságot – fejtette ki Toró T. Tibor.
Megtudtuk: mind az országos, mind a megyei EMNP által szervezett kampányrendezvényeken előfordult, hogy azokat megzavarták. – Az RMDSZ rossz üzenetet közvetít a választók felé, amikor azt mondja: az összes, nem az RMDSZ-re leadott szavazat elvész. Így csak a rossz érzést, a félelmet és a görcsöket erősíti meg a szavazókban. Az EMNP pozitív üzenetet fogalmaz meg választói felé: merjünk változtatni, hozzuk ki az emberekből a jót, buzdítsuk arra, hogy lépjenek túl a félelmeiken. Minden ránk adott szavazat növeli az esélyt, hogy az ne vesszen el, hanem hasznos szavazattá váljon. Minden esély megvan arra, hogy az új kolozsvári tanács kiegyensúlyozottabb legyen, mint a jelenlegi. A választások után az EMNP hajlandó koalíciót kötni azokkal a román pártokkal, akik írásban vállalják azt, hogy a magyar közösség igényeit figyelembe veszik. A magyar tanácsosok most is a „mérleg nyelve” lehetnek – magyarázta Gergely Balázs polgármesterjelölt.
Ami az EMNP és a magyar sajtóval való kapcsolattartást illeti, a párt vezetői megjegyezték: az RMDSZ-hez közeli sajtó ritkán jön el rendezvényeikre, és a párt által küldött közleményeket sem hozzák le. Példaként emlegették a Paprika rádiót, amelynek kuratóriuma úgy döntött: óránként 30 másodperces ingyenes spotot biztosít mind az RMDSZ, mind az EMNP részére. A párt képviselői szerint lapunknak a kampányban tanúsított hozzáállását kiegyensúlyozottnak nevezték.
N.-H. D. Szabadság (Kolozsvár)

Visszahelyezi a négynyelvű táblát és feljelentést tesz az EMNP
Két és fél órával a felszerelése után ismeretlenek eltávolították a Kolozsvár határába kitett román-magyar-cigány-német nyelvű táblát. A feliratot egy kereskedelmi reklámfelületre, egy óriáspannóra helyeztette el választási hirdetésként az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a város Nagyvárad felőli bejáratától mintegy 500 méterre, Szászfenes község közigazgatási területén. Gergely Balázs, az EMNP alelnöke, a párt kolozsvári polgármesterjelöltje szerint a tábla eltávolítását Szászfenes polgármesteri hivatala rendelte el. Az EMNP feljelentést tesz az ügyben.
Gergely Balázs szerda délután sajtótájékoztatón közölte: a szászfenesi polgármester utasítására távolították el ismeretlenek a táblát, két és fél órával kihelyezése után. Mint mondta, egy választási óriásplakátról van szó, amelynek elhelyezéséről az EMNP hivatalos szerződést kötött a reklámpannókat bérbe adó céggel.
Az EMNP alelnöke elmondta: csütörtökön visszahelyezik az óriásplakátot a pannóra, és büntetőjogi feljelentést tesznek az ügyben.
A sajtótájékoztatón részt vevő Szőcs Sándor Attila ügyvéd, büntetőjogi szakember szerint hármas bűncselekmény történt, mivel a kihelyezett plakátot eltulajdonították, ezzel ugyanakkor a reklámpannót is megrongálták, és hatósági visszaélés is történt, mivel a szászfenesi polgármesteri hivatal a rendőrség jelenlétében távolíttatta el jogtalanul a táblát.
Az ügyvéd hangsúlyozta: az EMNP a törvényes előírásokat nem sértő feliratot tett közzé, magánterületen.
Ioachim Vancea, Szászfenes polgármestere az MTI-nek elmondta, a táblát azért vették le a polgármesteri hivatal illetékesei, mert az azon megjelent hirdetés után nem fizették be a szászfenesi polgármesteri hivatalnak járó illetéket. Hozzátette, az illetéket a hirdetőtáblát fenntartó cégnek kell befizetnie minden egyes új hirdetés után. A polgármester állítólag utasította alkalmazottait, úgy távolítsák el a hirdetést, hogy az ne rongálódjon meg. A levett feliratokat a polgármesteri hivatal raktárában őrzik, és csütörtökre a hivatalba várják az érintetteket, hogy tisztázzák a jogi helyzetet.
Az óriáspannón Kolozsvár neve szerepelt románul, magyarul és németül, mellette a város történelmi címere, és az Isten hozta felirat románul, magyarul, cigányul és németül. A pannó alsó felében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jele szerepelt.
Gergely Balázs a tábla elhelyezése alkalmával a helyszínen tartott szerdai sajtótájékoztatón elmondta: azt a többnyelvű táblát szerették volna ekképpen pótolni, amelynek kihelyezéséről 2002-ben döntött a városi tanács, és amely azóta sem került ki a város bejárataihoz.
A 2002-ben hozott tanácsi határozatra hivatkozva 2011 májusában az RMDSZ helyi politikusai helyeztek ki ötnyelvű (román-magyar-német-angol-francia) köszöntő táblákat a város bejáratainál, a táblákat azonban egy nappal később ismeretlenek eltávolították.
Gergely Balázs elmondta, a következő napokban Kolozsvár többi bejáratához is hasonló táblákat helyeznek el. Hozzátette, kereskedelmi reklámfelületet béreltek a felirat számára, amelynek költségeihez cégek és személyek nyújtottak támogatást. „Szégyennek tartjuk, hogy fizetnünk kell olyan valamiért, ami megilletne bennünket” – jelentette ki Gergely Balázs. Hozzátette, addig folytatják az akciót, amíg a táblaügy meg nem oldódik. Hozzátette, a választási kampány lejártával várhatóan a városhoz közelebb tudnak pannót bérelni. Azt is elmondta, fontosabbnak tartották, hogy az EMNP jelöltjeit bemutató óriásplakátok helyett e felirat számára béreljék a reklámfelületet.
Gergely Balázs elmondta, azt tervezik, hogy mozgalmat hoznak létre a többnyelvű kolozsvári feliratozás érdekében. A választások után kihelyezendő feliraton már nem fog szerepelni a párt logója, helyette a támogató cégek logói kerülnek a tábla aljára.
Újságírói kérdésre az EMNP alelnöke elmondta, a város több mint hatszáz éves címerét és hagyományos megnevezését tüntették fel a táblán. A város hivatalos román megnevezéséből (Cluj-Napoca) lemondtak a Napoca (a város római kori neve) elemről, melyet a kommunista diktatúra idején pártutasításra ragasztottak a város hagyományos nevéhez. A Gheorghe Funar korábbi szélsőséges nacionalista polgármester által terveztetett városcímer helyett pedig azt a címert használták, amely több mint hatszáz éven át jelképezte a várost. Krónika (Kolozsvár)

A nemzet hullái
Parászka Boróka
Temetni tudni és akarni kell. A hullákkal való játék halottgyalázás. Mit hoztak Nyirő urnájában a politikai csempészek? És hova dugták el a haló porokat?
A halál utastársa
Ötszáz pengőbe kerül a halottszállítás Kolozsvárról Rákosra, de a jószívű koporsós négyszázért is megszámítja az utolsó utat. Ennyi engedmény sem elég a szegény székelynek, aki a nagyvárosból, sikertelen orvosi kezelés után, minden áron otthoni sírba akarja temetni elhunyt szerelmét.
Az alkudozás eredménytelen, nincs elég pénz a szállításra, az élő a holttal mégis útra kel – ez az utazás a magyar filmtörténet egyik legmegrázóbb jelenete.
A történet szerint a férfinak csak harminc pengője van, élőknek járó – olcsó – jegyet vesz hát halott kedvesének is, s úgy ülnek fel ketten, az élő és a holt, a hazafelé vivő vonatra. A kegyeletből és szerelemből csaló férfi beszél a hullához a személyvonat padján, a testet az ablaknak támasztja, megigazítja a kendőjét. Mintha élne.
A szerelem örök, a halál pedig tilos a vonaton: rejt és szeret a férfi, simogató, becéző, hullának suttogott szavaival. Hiába az álca, oly korban ülnek együtt az utasok a fapadon, amikor a halált nem lehet elrejteni. Utastársai értik a férfit, a hullát, a nincstelenséget, az utaztatást és a hazai sír fontosságát.
„Sokat szenvedtünk, csak tetűnk vagy háromféle volt. Az udvarba kettős sorba parancsoltak bennünket, s a sorok közt egy zsákból leöntöttek valami régi, dohos puliszkalisztet, hogy aki éhes, az nyalja. Aztán bévágott közibénk a flektifusz, hullott az ember, mint az őszi légy. A katonák nagy meszes gödröt ástak, s lapáttal hengergették be a holtesteket, hogy a betegség ne terjedjen” – mondja, mintegy mellékesen, a rettenetes példázatot az egyik útitárs, válaszként a felesége hulláját becéző-bíztató férfinak.
Kint, a vonatablakon túl, hegyes-völgyes erdélyi táj, a szerelvényen az utastárs a halál. A bent ülők nem tiltakoznak, csak félnek. Furcsa, szolidaritás veszi körül a temetetlen holtat, a hulláját ölelő szerelmest, a hazafelé utazókat. Arcok egészen közelről, szemvillanások, fények, árnyak: háborús filmkockák egy békebeli filmen. Figyelmeztetés? Tiltakozás? A filmet 1942-ben Szőts István rendezte.
A forgatókönyv Nyirő József novellájából íródott.
Az Emberek a havason a velencei biennálé művészeti nagydíját nyerte el abban az évben. Szőts eljutott Viscontiig, de Sicáig, nélküle a neorelizmus sem lett volná azzá, ami.
Azért hatott, mert a kor populáris kultúrájától eltérően (erről lásd részletesen Margitházi Beja írását) „igazi volt”. Igazi emberek igazi nyomora igazi természetben hóval, fenyőkkel, farkasüvöltéssel.
Mit jelentett 1942-ben az igazság? Túl a műtermi műviség lebontásán, az igazi helyszíneken és farkashangon? Milyen viták, nézetkülönbségek, kompromisszumok árán jött létre az Emberek a havason? Kinek a filmje ez az erdei film?
Nyirő helyszínei, figurái, történetei.
Olyannyira a Nyirőé, hogy a saját birtokai közelében forgatták. De Szőts erejétől válik világhírű alkotássá: ő áll ellen, hogy ne lehessen propaganda belőle. Miközben Nyirő a Magyar Erő című hetilapot szerkeszti, aközben Szőts azért dolgozik, hogy ebben a történetben, az ő filmjében a tragédia valóban látható, követhető legyen, és kiszoruljon a korabeli kurzus.
Olyan kevés kellene ahhoz, hogy az Emberek a havason ne legyen több gyilkosságra, pogromra való felbujtásnál a Horthy-éra végén, a nyilas korszak előszobáján. De Szőts ellenáll: ebben a történetben nem lesz bűnös sem a zsidó, sem a román.
Nyirő nem áll ellen: a nyilas puccs idején Magyarországon, a háború után emigrációban tart ki a szélsőjobb, a hungarizmus mellett.
Szőts végül még egy játékfilmet rendezhetett hosszú élete során, 1948-ban Móra Ferenc műve alapján az Ének a búzamezőkrőlt. Emigrációban él ő is, akárcsak egykori munkatársa, forgatókönyvírója. Bár állami elismeréseket 1989 után kapott, életműve tulajdonképpen le nem forgatott filmek, remekmű-ígéretek sorozatából áll. Most azonban nem rá emlékezünk. Emlékeznek. Nyirőre sem.
Ha Nyirő szövegei lennének fontosak, különös, borzongató történetei, figurái, helyszínei, akkor ma is követhető lenne az a keskeny pászma a propaganda és az ellenállás között, a giccs és az esztétikai hitelesség között, amit Szőts – az író-pap és nyilas politikus mellett, azzal szemben – kijelölt. Érthető lenne, hogy mindaz, amit Nyirő szövegbe öntött, miért volt akkor, 1942-ben megkerülhetetlen és vállalhatatlan. Érthető lenne, hogy mitől törékeny, szegényen gazdag és önveszélyes a nemzeti kultúránk.
Van itt egy munka,
amit a magyar közélet, kultúra nem hajlandó türelemmel, önfegyelemmel, kritikával végigcsinálni. És ez az, amit Szőts felvállalt: szembenézett a félelmekkel, az előítéletekkel, a sémákkal, és megtalálta ezek számára a megtisztítás, megtisztulás módját. A közös nevezőt, nyelvet, képet, formát. Majdnem lehetetlen vállalkozás.
A forgatókönyvíró, akinek a filmjében elhangzik, hogyan lapátolják közös verembe az elhullottakat, két évvel a képes tiltakozás után így vall politikai hűséget:
„Most már tudom, hogy ki vagy! Németország szellemi életének vezére, a világégés kellős közepében, amikor hazája dicsőséges harcát vívja, édes anyanyelve tisztaságától borul el. Ez megmagyaráz mindent: azt is, hogy ki Josef Göbbels Reichsminister, és hogy miért ilyen nagy és legyőzhetetlen Németország!”. Ez így együtt Nyirő politikai-művészeti hagyatéka, bizonyítványa, valódi szándéka.
Hogyan lehetséges ez?
Hát így. Hogy minden benne van a magyar kultúrában, Göbbels is, és a penészes puliszkalisztet nyaló, tífusztól rettegő székelyek is. Nyirő, Tormay Cécile, Wass Albert is. Ady, József Attila, Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos is. Amit a magyar kormány csinál most, az az eddig eltitkolt, (joggal) elszégyellt kulturális örökség kanonizálása, más kánonok semmissé nyilvánítása, kiebrudalása, lejáratása. Ez a neobarokk retro kora, írja György Péter.
Nem az a baj, hogy a magyar kormány most kánonokat sajátít ki, hogy a magyar jobboldal két évtized alatt elhasználta Sütőt, Márait, Wass Albertet, eljutott Tormay Cécile-ig és most Nyirőt zabálja. Nem. A kultúra politikai kisajátítása – megint csak idézem György Pétert – olyan hagyomány, amelyet a Kádár rendszer is kedvvel gyakorolt. (És hány, meg hány korábbi rendszer, teszem hozzá.)
A hatalmi akaratra életművek mentek rá, jobb és rosszabb életművek egyaránt. Szövegek váltak egysíkúvá, formák váltak tarthatatlanná, tartalmak szegényedtek el. Vannak szövegek, amelyek túlélték az ilyen folyamatokat, és vannak művek, amelyek nem. Legyünk hálásak a hatalomnak, ami felfalja önmagát. Az sem baj, hogy a mai magyar kultúrpolitika büntet, mellőz és megaláz.
Most megtanuljuk, hogy mit jelent az ellenállás, a szellemi autonómia, a politikai részvétel. Kellett ez a tanulási folyamat, nagyon. Az sem baj, hogy előkerült mindaz, amiről eddig nem tudtunk, vagy nem akartunk tudni. Ha hamarabb, jobban ismerjük Nyirőt, Tormay Cécile-t, talán ma óvatosabbak, felkészültebbek, határozottabbak lennénk. Tisztábbak, tudóbbak.
A bűn az, hogy a magyar kormány a magyar nemzeti kultúra nevében felszámolja a kultúrát. A kisajátítás után kioltja a kánonokat, semmissé nyilvánítja azokat.
Nyirő József nem szerzőként érdemelte ki az újratemetést. Nem forgatókönyvíróként vált újra érdekessé, kérdésessé és kérdezhetővé. Nyirő József nyilas propagandistaként egy politikai árucsomag védjegyeként került forgalomba.
Így vált az idei önkormányzati választások egyik médiahack-eszközévé. Ezért volt az előre bejelentett és (a magyar szervezők által) szándékosan elszabotált temetésének „kommunikációs vezetője”, akinek egyetlen valódi feladata a provokáció, a figyelemfelkeltés volt. Semmiképpen sem az emlékezés és az emlékeztetés. Mert eladni akartak vele. Nyirő Szász Jenő csatolt áruja.
Miért pont Nyirő?
Azért, mert a jobboldal már mindent kiárusított, eladott, ami eladható. Még ő maradt a sublódban. Ma már az olvasó nem ingerelhető Wass Alberttel, mert könyvei túl sokáig vártak vevőre a ponyván. Mert felteltek a háztartások a köteteivel. Mert túl sokat idézték.
Ideológiai és nem kulturális verseny zajlik. Egyre egyszerűbb, egyre hatásosabb üzenetekre van szükség. Most a nyilasokig jutottunk. Még incselkedünk a már elszabadított, rettenetes szellemmel. „Nem is annyira nyilas”, „azért vannak jó mondatai” – mentegetik, akik mentegetik Nyirőt. Igen, vannak.
Szőts kell a mondatok mellé, munka és figyelem. Most azonban nem állt Nyirő mellé Szőcs Géza, és nem kapott szót Szőts István. Most maradt a propaganda, a provokáció, az értelmezésnek és az értelemnek való makacs ellenállás. A következő lépés már csak az lehet, hogy a kultúra ürügyként, mázként sem kell. Amikor nyíltan ki lehet mondani, hogy Szálasi, Sztójay a mi emberünk.
Ha a Fidesz a politikai versenyben lenyúlta a Horthy-korszakot, a Jobbiknak (Erdélyben utazó vetélytársának) tehát mi más maradt, mint a Szálasi-korszak? Ma Nyirő, holnap maga Szálasi, már nem válogatunk. Kipróbáltuk, mindent lehet.
Azért még emlékezzünk arra, hogy felnyaltuk a földről a puliszkát, és hulláinkat lapáttal hányták a gödörbe. Manna.ro

Eltávolították az EMNP többnyelvű üdvözlőtábláját
Rövid életűnek bizonyult a Kolozsvár–Szászfenes közötti területen az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által tegnap elhelyezett többnyelvű feliratú tábla, ugyanis alig pár óra után a szászfenesi polgármesteri hivatal utasítására leszerelték a pannót. A táblán három nyelven – románul, magyarul és németül – írták ki a város nevét. Ezen kívül négy nyelven – románul, magyarul, cigányul és németül – szerepel az Isten hozta!, illetve a Viszontlátásra! köszöntés.
Gergely Balázs, az EMNP országos alelnöke elmondta: ezzel az akcióval több kolozsvári polgár óhajának tettek volna eleget, ugyanis a kolozsvári tanács 2001-ben hozott határozata szerint a város határában többnyelvű helységnévtáblákat kell elhelyezni. Az EMNP kolozsvári polgármesterjelöltjétől megtudtuk, hogy az EMNP egy hónapra bérelte ki a szóban forgó felületet. – A pannó elhelyezését magánszemélyek és cégek támogatásával valósítottuk meg. Szégyenletes, hogy fizetnünk kell jogaink érvényesítéséért. A héten Kolozsvár–Kisbács határában állítunk fel hasonló feliratú táblát, a helyhatósági választások után pedig a Torda és a Dés felé vezető úton is – magyarázta Gergely Balázs.
Lapunknak az EMNP politikusa elmondta: a pannót a szászfenesi önkormányzat vétette le, ezért feljelentést tesznek az ügyészségen lopás, rongálás és hatósági visszaélés vádjával. – Érvényes szerződést kötöttünk a többnyelvű tábla elhelyezésére, amely semmi kifogásolnivalót nem tartalmazott. Ha a szászfenesi polgármesteri hivatal levétette a többnyelvű táblát, akkor vállalnia kell tettéért a felelősséget is – összegzett Gergely Balázs.
A néppárt ügyvédjének telefonos megkeresésére a szászfenesi rendőrség képviselője elismerte, hogy a polgármester utasítására szálltak ki a helyszínre, és vettek részt a tábla leszerelésében, minderről jegyzőkönyvet is írtak. Mindezt újságírói érdeklődésre maga a szászfenesi polgármester is megerősítette: ő adta a tábla levételére az utasítást, és a pannó jelenleg a helyi önkormányzat raktárában található. A polgármester intézkedését azzal indokolta, hogy nem tudta, ki van-e fizetve a megfelelő illeték a táblára, és a néppártnak van-e érvényes szerződése a bérlő céggel. Továbbá kijelentette, ha minden rendben van, akkor a táblát akár vissza is helyezhetik.
Csigi Leventét, az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnökét a szászfenesi rendőrség beidézte, hogy adjon számot arról, mit keresett tegnap délben kovásznai rendszámtáblájú kocsija Szászfenes környékén.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Végső búcsú Szombati Gille Ottótól
A nagyváradi színház nyugalmazott rendezőjétől, Szombati Gille Ottótól vettek végső búcsút tisztelői tegnap délben a színház előcsarnokában felállított ravatalnál. Temetésére 14 órától került sor a Rulikovszky temetőben. A rendező május 24-én, életének 82. évében hunyt el szülővárosában.
Szombati Gille Ottó Nagyváradon született, 1930. január 29-én. A kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben végzett 1954-ben. Nagyváradra szerződött. 1957–58-ban a temesvári Állami Magyar Színház tagja, majd visszaszerződött Nagyváradra. 1990-ig, nyugdíjazásáig a színház rendezője volt. A modern nyugati drámairodalom rendhagyó szerkezetű, különleges lélektani drámáit állította színpadra. Előadásai látványként is megkapóak, néha titokzatosak voltak.
Első rendezése a nagyváradi magyar társulatnál az Új ember kovácsa volt(1955), de ahogy ő maga fogalmazott: már pályája elején olyan darabokat volt lehetősége színpadra állítani, mint Henrik Ibsen Nórája (1956), vagy Schiller Ármány és szerelem (1956)című műve. De hosszú pályája során olyan remekműveket is megrendezhetett, mint: Móricz Zsigmond: Rokonok (1960), Szophoklész: Antigoné (1962), F. R. Dürrenmatt: A fizikusok (1965), Play Strindberg (1975); Miller: Salemi boszorkányok (1965), Slawomir Mrožek: Emigránsok (1985), Shakespeare: Szentivánéji álom (1986).
Szombati Gille Ottó /Nagyvárad, 1930. jan. 29. - Nagyvárad, 2012. május24./ Szabadság (Kolozsvár)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Könyv az egykori püspök botrányos magánéletéről
Tőkés: van-e tovább?
„Két ember kezében van Tőkés László sorsa: Orbán Viktoréban és Kelemen Hunoréban.” Így összegezte a napokban megjelent új Tőkés-kötet következményeit Kelemen Attila, a kolozsvári Transindex kiadója, aki vitairattal reagált a kiadványra. PARÁSZKA BORÓKA írása.
A Tőkés László magánéletéről szóló könyv nem érte váratlanul az erdélyi magyar közösséget. Nem is lepte meg, hiszen olyan információkat tartalmaz, amelyek évek óta ott éltek a köztudatban. Az egykori püspök vitákkal, botrányokkal kísért válása majdnem teljesen a nyilvánosság előtt zajlott. Az ahhoz vezető konfliktusokról, a későbbi EP-alelnök viselkedéséről válófélben lévő felesége, Joó Edith juttatott el feljegyzéseket a sajtónak, egyházi elöljáróknak. Ezeknek jelentős része az Andrassew-könyv törzsanyaga, s évek óta fent van a világhálón, érintőlegesen cikkezett azokról a romániai magyar sajtó is.
Mindaz, amivel most szerkesztett, rendszerezett formában szembesült az olvasó, ismert, de sokak által, sokféle megfontolásból mellőzött információ volt. A kötet megjelenése annyiban teremtett új helyzetet, hogy tartalma immár nem tekinthető semmisnek, lényegtelennek: a könyv a boltokba került, megrendelhető, terjeszthető. Nagyon sokan meg is rendelik, terjesztik: ez lett az első erdélyi magyar politikai botránykönyv.
A Tőkés mögött álló Erdélyi Magyar Néppárt öt nappal a kötet megjelenése után sajtónyilatkozatban tiltakozott a kiadvány és annak „liberális gyűlöletimportja” ellen. A néppárti szöveget Sándor Krisztina az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként ellenjegyzi, és úgy fogalmaz, hogy a szerző, illetve a kötetet Budapesten bemutató Kuncze Gábor „hazugságkampányt folytat az erdélyi magyarok ellen, Andrassew és Kuncze ismét bizonyítja, hogy a hazugság az ő igazi otthonuk, s mert Magyarországon már senkinek sem kellenek, ezért most másutt próbálkoznak. Joggal tehető fel a kérdés: ugyan miért most, kampányban folyamodnak a Securitate által kedvelt eszközhöz, a hazugság fegyveréhez? Ki volt a megrendelőjük? Kitől kapta Andrassew és Kuncze a megbízást? Ki pénzelte őket? Kinek az érdekeit képviselik a förtelmes, erkölcsileg minősíthetetlen munkájukkal? Ki fizetett azért, hogy Erdélyben minden lelkészhez, paphoz, polgármesterhez eljusson postai úton a szerény számítások szerint is több ezer kötet – ismeretlen feladótól?” – sorolja a vádló kérdéseket a kommüniké.
Tőkés László személyesen érdemben nem reagált a könyvre, de pert indított a szerző, illetve a romániai terjesztők ellen. Romániában azért, mert rontja a hitelét a május eleje óta tartó választási kampányban a kiadvány. Szembesült azonban azzal, hogy milyen következményei lehetnek a dokumentumok megjelentetésének. Három nappal a kötet budapesti bemutatója után, Szilágy megyei kampánykörútján két fiatal lépett hozzá, és dedikáltatni akarta vele a róla szóló kötetet. Szemtanúk szerint Tőkés úgy reagált: „farizeusok”, és feldúltan visszavonult az őt kísérő EMNP-s csapat körébe. Nem kommentálta egyelőre az RMDSZ sem az ellenzékének kampányoló Tőkés László botrányos ügyét. A szövetség láthatólag igyekszik távolságot tartani, hiszen deklaráltan nem kíván negatív kampányeszközökhöz folyamodni az idei választási harcban.
Demeter Szilárd, Tőkés sajtóközpontjának irányítója úgy tudja, ismeretlen feladó több ezer ingyenpéldányt küldött szét a könyvből lelkészeknek és olyanoknak, akik részt vesznek a romániai magyar közéletben. Ilyen „terítés” tényét egyelőre nem bizonyították, Demeter azt állítja, szúrópróbaszerűen kérdeztek meg embereket, és többektől kapták azt a választ, hogy érkezett hozzájuk a könyvből. Az EMNP-ből többen tudni vélik: nem az országos RMDSZ-kampány része a kötet, azt csupán a Tőkéssel éles ellentétben álló Bihar megyei tagszervezet támogatta és terjeszti.
Andrassew Iván nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valakik kampánycéllal terjesztik a művét, de az ismeretlen feladókról semmit sem tud, mint ahogyan azt is hangsúlyozza: dokumentumkötetét nem a romániai kampányra időzítette, eredetileg azért írta, mert felmerült: esetleg Tőkés László lehet Schmitt Pál utódja. Szintén EMNP-s vélemény azonban, hogy az időzítés azért történt, hogy „megakasszák” az RMDSZ ellenzékének a kampányát.
Demeter Szilárd úgy tudja: a kötet előkészítéséről és megjelenéséről tudott a Kövér László által támogatott Szász Jenő, aki mögött a romániai magyar szavazatokért az EMNP és az RMDSZ mellett harmadikként ringbe szálló Magyar Polgári Párt áll. Szász – ugyancsak Demeter Szilárd szerint – maga terjesztette a Joó Edith által rendelkezésére bocsátott, leleplezőnek szánt dokumentumokat a sajtónak. Az utóbbi hetekben élesedik a konfliktus nemcsak az RMDSZ és az ellenzéke kötött, de a két ellenzéki párt is egymásnak feszült: a Tőkés körüli botrányra – amelyet közvetve tehát Szász Jenő és Kövér László gerjeszt – ezért is irányul most rendkívüli figyelem.
A könyv megjelenésének fontosságát sem a bírálók, sem a támogatók nem vitatják. Andrassew Iván korábbi nyilatkozataiban azt hangsúlyozta, Tőkés tulajdonképpen „karakter-öngyilkosságot” követett el, mert bár tudomása volt a magánéletéről szóló információk terjedéséről, azokra nem reagált. Demeter Szilárd azt mondja: az egykori püspök, EP-alelnök készült a magánéletét érintő „coming outra”, de ennek lehetőségét elvette tőle a most megjelent kötet. A könyvet ismertető vagy bíráló szerzők, mint például a Kolozsváron élő szociológus-politológus, Magyari Nándor László úgy fogalmazott, a munka „fércmű”, és így valójában alkalmatlan a Tőkés életművével, politikai-közéleti felelősségével kapcsolatos szembesítésre. Ugyanakkor megsért egy olyan, két évtizede általánosan elfogadott erdélyi magyar közéleti normát, amelyet eddig pártállástól függetlenül mindenki tiszteletben tartott: a politikai vita részévé emeli a politikus magánéletét.
Kelemen Attila szintén azt hangsúlyozza: egy jobban átgondolt, alaposabban megírt munkával, amely tényleg látni engedi Tőkés László valódi személyiségét, környezetét, a közéleti szereplései mögötti magánéletét, hatékonyabb lehetett volna ez a vállalkozás. Andrassew Iván a felvetésekre úgy reagált: ezt a könyvet igazából egy erdélyi szerzőnek kellett volna megírnia, erre a feladatra azonban a romániai nyilvánosságban dolgozók – jelentős részben az Erdélyben tapasztalható öncenzúra, továbbá a Fidesz miatti, határon átszivárgó félelem miatt – nem vállalkoztak. Kelemen Attila viszont úgy látja: míg Magyarországon már majdnem mindent lehet, ha politikai vitákról, érdekekről van szó, hiszen szétestek a normarendszerek, addig Erdélyben még tartja magát néhány elv, ezért bírálja Andrassew könyvét tulajdonképpen az erdélyi baloldali-liberális elit is.
Függetlenül az Andrassew-kötet megítélésétől, tény: a szellem kiszabadult a palackból. Tőkés László politikai jövője több szempontból is megkérdőjelezhetővé vált. Nemcsak azért, mert rávetül a családon belüli erőszak árnyéka, hiszen a gyanú szerint méltatlanul bánt feleségével és gyermekeivel. Megítélése azért romlik érezhetően napról napra, mert a kirobbant botránnyal sem tud mit kezdeni: a radikalizmusáról, határozott fellépéséről ismert politikus egyre bizonytalanabbnak, politikai szempontból egyre erőtlenebbnek mutatkozik. Láthatóan kicsúszott a kezéből saját magánéletének az irányítása. Eddig egyetlen nyilatkozata volt az Andrassew-kötettel kapcsolatban. „Nem olvastam. Nem méltó, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Hányingerem van az olyan politikai támadásoktól, amelyek belegázolnak az ember magánéletébe” – fogalmazott Tőkés. Aki, úgy tűnik, még nem tudja, van-e tovább élet számára a kötet után – politikán innen és magánéleten túl. 168 Óra

Egyesül az erdélyi és az anyaországi unitárius egyház
Egyesül az erdélyi és az anyaországi unitárius egyház: az Erdélyi Unitárius Egyház Képviselőtanácsa és a Magyarországi Unitárius Egyházkerület Képviselőtanácsa június 28-án tartja a két egyházrészt újraegyesítő és a Magyar Unitárius Egyház alaptörvényét megalkotó zsinati ülését.
A kolozsvári belvárosi unitárius templomban tartandó ülés tárgysorozata: az egyesülési határozat elfogadása, a Magyar Unitárius Egyház alaptörvényének megalkotása, valamint néhány, hatályba léptetési határozat és a szükséges átmeneti rendelkezések meghozatala.
Helyreáll a történelmi egység
Mint arról beszámoltunk, az erdélyi és anyaországi unitárius egyházak egyesülését református mintára magyarországi lelkészek javasolták, az Erdélyi Unitárius Egyház vezetősége pedig üdvözölte a kezdeményezést. A kezdeményezők érvelése szerint az új egyház létrehozásával helyreáll a Kárpát-medencei unitáriusoknak a hívek döntő többsége által óhajtott történelmi egysége, melynek több évszázados hagyományát a trianoni békediktátum és a kommunista diktatúrák hatalomra jutása szakította meg.
Az elképzelés szerint – akárcsak Trianon előtt – a Magyar Unitárius Egyház székhelye Kolozsváron lenne, és azt az Erdélyi Unitárius Egyház jelenlegi püspöke, Bálint-Benczédi Ferenc vezetné. „Az egyesülés gondolata, vágya minden jóérzésű erdélyi és magyarországi unitárius hívőben elsősorban az együvé tartozást és a testvéri összefogás érzését jelenti, tehát érzelmi jellegű” – vélik a kezdeményezők. Szerintük az is az egyesítés mellett szól, hogy csupán Erdélyben van unitárius lelkészképzés, ugyanakkor a magyarországi unitáriusok kétharmada erdélyi származású.
Újjáéledt kapcsolatok
Mint ismeretes, az unitárius egyház kezdetét 1568-tól, a lelkiismereti szabadságot első ízben kimondó tordai országgyűléstől számítják. Az új hit hamarosan elterjedt Erdélyen kívül is, főleg Magyarország különböző részein. 1902-ben a Királyhágón túli egyházközségekből alakult meg az unitárius egyház kilencedik, Duna–Tisza Menti Egyházköre, mely szerves része lett az Erdélyben levő, kolozsvári központtal működő, akkori nevén Magyarországi Unitárius Egyháznak. 1940-ben az augusztus 30-i bécsi döntés Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz.
Ez alkalmat nyújtott a kilencedik egyházkör önállóságának megszüntetésére és közigazgatásilag a kolozsvári püspökséghez való visszacsatolására. A második világháború után visszaálló határok miatt a mai Magyarország területén élő unitáriusok ismét kénytelenek voltak önálló egyházi életet gyakorolni. Az erdélyi unitárius egyház 1949-ben elfogadott szervezeti szabályzatában már nem szerepelt a Duna–Tisza Menti Egyházkör, politikai okokból ekkorra minden hivatalos kapcsolat megszakadt a magyarországi és az erdélyi unitárius egyház között. Az 1968. augusztus 21-i zsinat engedélyezte az egyházkör egyházzá alakulását, ennek eredményeként alakult ki 1971-re a Magyarországon maradottak mai státusa.
Az Erdélyi és a Magyarországi Unitárius Egyház kapcsolatai az 1989-es rendszerváltást követően hivatalosan is újraéledtek. A két egyházban létező egyházközségek között testvérgyülekezeti kapcsolatok jöttek létre, a két egyház vezetősége között pedig felmerült az egyesítés kérdésköre. Krónika (Kolozsvár)

Visszakerült a többnyelvű óriásplakát
Beismerte tévedését a szászfenesi polgármester: tegnap délelőtt rövid tárgyalást követően jóvátette hibáját, és a tegnapelőtt kihelyezett háromnyelvű helységnév-, valamint négynyelvű üdvözlőtábla visszakerült arra az acélszerkezetre, amelyről korábban leszereltette.
Emberemlékezet óta nem volt arra példa Kolozs megyében, hogy az illetékes hatóságok beismerjék tévedésüket – áll az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóközleményé­ben –, jelen esetben azt, hogy a helyi önkormányzat jogtalanul tulajdonította el az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezete által kihelyezett többnyelvű óriásplakátot. Egyébként a tény, hogy a szászfenesi polgármester kezdeményezésére és rendőri felügyelettel szerelték le a táblát, azt mutatja, hogy a hatóságok még mindig képtelenek normálisan viszonyulni a magyar közösség jogos elvárásaihoz. Az EMNP megyei szervezete nem saját érdemeként, hanem a város többnemzetiségű lakossága iránt kifejezett tiszteletként és Kolozsvár szellemiségének sikereként könyveli el a tábla visszaállítását. A szervezet addig kívánja folytatni az elindított mozgalmat, amíg a kolozsvári önkormányzat érvényt nem szerez a 2002-ben meghozott tanácsi határozatának és Kolozsvár bejáratai nem kapnak magyar nyelvű helységnévtáblákat – szögezi le a közlemény. Szabadság (Kolozsvár)

Eckstein: állandó párbeszédre van szükség a civil szervezetekkel
A civil szférából jövök, ide mindig visszatérek” - mondta Eckstein-Kovács Péter a magyar civil szervezetekkel való csütörtöki találkozóján. A résztvevők azokat a problémákat vetették fel, amelyekkel nap mint nap szembesülnek civil tevékenységeik során. Az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje kiemelte programjának azon pontját, amely a városi költségvetés 5%-nak elosztásáról szól. Hangsúlyozta: ezt a pénzösszeget a civil szervezetek legfőbb igényeinek figyelembe vételével kell elosztani. A beszélgetés során többek között a civil szervezetek székhelyeivel, a város turizmusával, a pályázatokkal, illetve a hátrányos helyzetű személyekkel kapcsolatos kérdések merültek fel. A civil szervezetek képviselői nehezményezték, hogy székhelyeik nem adómentesek, ami jelentős terhet ró rájuk, mivel ezek fenntartása amúgy is igen költséges. Tehermentesítésük érdekében szorgalmazták a kiadások csökkentését, az adózás megszüntetését. Megoldási javaslataként felmerült a Conti Kulturális Központ, amely otthont biztosíthat a civil egyesületek számára. Megfogalmazódott az is, hogy a szállót akár közös erővel és befektetéssel újítsák fel, hogy majd a munkafolyamat végeztével a hozzájárulók bérmentesen használhassák a szálló egy részét. A civil szervezetek ugyanakkor úgy vélekedtek, hogy a város turizmusa nincs kellőképpen népszerűsítve, az ebben rejlő lehetőségek nincsenek megfelelően kihasználva. Egy olyan jellegű programot kezdeményeztek, amelynek keretén belül lehetne ismertetni Kolozsvár, mi több, Erdély területén működő kulturális intézményeket. „Ki kell használni Erdélynek azt a jellegzetességét, hogy színes kultúrájú és sok felekezetű területe Európának” – hangzott el. Problémaként fogalmazták meg a szociális jellegű szervezetek rendelkezésére álló pályázatok működését. Ennek leghatékonyabb megoldását a meghívásos pályázatok kiírásában látták, amelyeket a polgármesteri hivatal koordinálna. A résztvevő képviselők megjegyezték, hogy hatékonynak tartanák a fórum jellegű találkozók rendszeresítését, amelyek során a politikai és a civil élet képviselői két havi rendszerességgel találkoznának konzultáció, közös, hatékony problémamegoldás végett. (hírszerk.) Transindex.ro

Helyére kerül Erzsébet királyné 130 éves emlékköve
Az illetékesek nem restaurálják a megrongálódott feliratot
A magyarok iránti rokonszenve miatt nagy tiszteletnek örvendett annak idején – és örvend a mai napig is – Erzsébet királyné: az utóbbi másfél században Magyarország-szerte utcákat, utakat, sétatereket, szállodákat, fürdőket, hidakat stb. neveztek el róla. Nem volt ez másképp Kolozsváron sem, ahol a napokban ismét előkerült egy Erzsébet királynét idéző emlék. A megviselt állapotú, szögletes emlékkő a Sétatéren állt, húsz éve még olvasható volt rajta a dátum. Az öt betű és két szám azonban a föld szintje alá került, és szétmállott, így csak az évszám maradt épen. Most viszont kiásták a követ, és ismét a régi helyén áll – de korántsem a régi „pompájában”. Sőt, a jelek – és a Sétatér felújítását felügyelő építész – szerint nem is fogják restaurálni, így továbbra is csak az évszámot olvashatják le róla azok, akik észreveszik a Rákóczi (Napoca) hidat az egyetem Vegyészeti Karának Arany János utcai épületével összekötő sétány mellett.
Erzsébet királyné sokat tartózkodott Magyarországon, jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar arisztokratákkal, politikusokkal, művészekkel. Megtanult magyarul. Személyi kapcsolatai révén igyekezett elősegíteni a kiegyezést, és ebben jelentős szerepet játszott. Népszerűsége 1867 – a kiegyezés – után tovább nőtt. Magyarország-szerte utcákat, utakat, sétatereket, szállodákat, fürdőket, hidakat stb. neveztek el róla, ezek egy része Magyarországon napjainkig fönnmaradt. Mivelhogy Kolozsvárt 1920-ban, majd 1947-ben Romániához csatolták, a királynéhoz kötődő elnevezéseket hivatalosan törölték. De számos, hozzá fűződő emlék a magyarság körében máig megőrződött.
Így a Sétatéren, a Rákóczi-hidat az egyetem Vegyészeti Karának Arany János utcai – a Bolyai Egyetem egykori – épületével összekötő sétány mellett, a híd felől jövet 50–60 méter távolságra, baloldalt, egy pad mögött szerény, kb. 30 cm magas, megviselt állapotú, szögletes emlékkő állt. László Csabának az 1990-es évek elején készült felvételén a hónap és a nap is látszik. Rohonyi D. Iván 2005 szeptemberében készített fotóján az alsó sor már olvashatatlan: a két felvétel közötti idő alatt a nedves földben az öt betű és a két szám szétmállott.
A kő megállíthatatlanul, egyre mélyebbre süllyedt a földben. A Sétatér tavaly tavasszal kezdődött általános rendezése során el is tűnt, a talaj szintjének kiegyenlítésekor földet hordtak rá. Nemrég a munkálatok irányítói kiásták az emlékkövet, amely még rosszabb állapotban van, mint hét évvel ezelőtt.
Eredeti felirata: 1879/APRIL 24. Az uralkodó, Ferenc József és felesége, Erzsébet királyné ezüstlakodalma alkalmából Magyarország-szerte faültető mozgalom kezdődött. A Sétatéren Zobátz Ferenc kertész kis halmot emelt, amelyre gróf Esterházy főispán két fát ültetett. Ezt jelöli ez a kő. A kis halom rég eltűnt, nyoma már az 1990-es évek elején sem látszott.
Adrian Borda építész, aki a Sétatér és a Kaszinó épületének felújítási munkálatait felügyelte, érdeklődésünkre elmondta: a követ nem kell restaurálni, így otthagyják eredeti helyén.
– A Sétatér felújítási munkálatai során figyelmeztettem az egyik mestert, hogy ügyeljen a kőre. A munkások ezért földet hordtak rá, hogy ne szenvedjen semmilyen károsodást. Most pedig, a munkálatok végeztével újra kiásták a követ. A közelben levő fa pedig továbbra is védelmet biztosít a több mint százharminc éves kőnek – magyarázta az építész, majd hozzátette: nem hiszi, hogy a kő közelében lévő fa azonos lenne az 1879-ben ültetett fával.
ASZTALOS LAJOS, NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

K… mint összekötő
Kiegészítés városunk „reneszánszához”
Természetesen tudom, hogy sokféle kiegészítés fűzhető a pár nappal ezelőtt, a Szabadság „Vélemény” oldalán közölt kérdésfelvetésemhez; most csak a tér és idő szorításában kimaradt két, egymástól nagyon különböző területről vett példát próbálok pótlólag hozzáadni a „reneszánsz” vitához, egyúttal pedig a nemzeti önvizsgálat szükségességéhez.
Utaltam a Budapesten sorra kerülő Hitel-konferenciára, ezzel kapcsolatban pedig Szabédi László hetven évvel ezelőtt elhangzott figyelemfelhívására: a magyar önvizsgálatra. Azóta (május végén) a Magyar Írószövetségben lezajlott egy egész napos tudományos tanácskozás a Kolozsvárt 1935 januárjában indult, 1936-ban újraindított és 1944-ig megjelent folyóirat, a meglehetősen elfelejtett, noha igazán jelentős szerzőket és tanulmányokat, felméréseket közölt Hitel éveiről, reális helyéről az erdélyi és az egész magyar folyóirat-történetben. Szó került az egyes előadásokban a felejtés okairól, mulasztásokról és bűnökről. Nem kívánom összefoglalni a rendkívül hasznos rendezvényen elhangzottakat, igazságot téve a közülünk régebb eltávozottaknak Makkai Lászlótól és Venczel Józseftől Tamási Áronig (aki mintha kezdene háttérbe szorulni, messze Nyirő mögé, a médiában és a helyszíni beszédekben átpolitizált múltban-jelenben) s a Hitel-feledtetésben nem alaptalanul elmarasztalt Balogh Edgárig. Mindenesetre szükségesnek tartanám, hogy e 2012. májusi, budapesti kezdetet kövesse majd egy kolozsvári, további tisztázást segítő tanácskozás. A Kolozsvár Társaságban remélhetőleg fogunk tudni erre is vállalkozni.
A másik pótlás a sport világába visz. Lehet, egyeseknek furcsa, de hát a nemzeti önképnek nem akármilyen tartozéka „dicsőségünk” (netán a szégyen) e részlege. Álljon tehát itt a legutóbbi K… mint összekötőből helyszűke miatt kimaradt alfejezet.
Sportpályákon: a nemzet büszkesége vagy szégyene?
A Korunk európai labdarúgásra (Európa-bajnokságra) és a londoni olimpiai játékokra „előzetest” ígérő számának szerkesztése közben az ember folyamatosan figyel arra is, ami már nem fér be a tanulmányok, esszék nyersanyagába. A büszkeség és a szégyen ugyanis természetszerűen újratermelődik. Bukaresti román tévéadón (TVR2) követni a debreceni úszó Európa-bajnokságot (M1 vétel híján), magyarként, ritka öröm volt. Annyi dicséretet a „szomszéd” nemzetről rég nem hallottam, mint ezektől a román közvetítőktől. Hát persze, megérdemeltük. Még azt is – pozitívan – szóba hozták, hogy Magyarország miniszterelnöke adta át Cseh Lászlónak a harmadik aranyérmét. (És van a világbajnok amerikai Sőni-lány vagy unoka után anyai ágon erdélyinek mondott Európa-bajnokunk, Kapás Boglárka. – De ezt már én mondom.)
Egy másik médiás sportélményemről is szólnom kell az elmúlt hetekből. Ellenkező előjelű, noha „autochton” ügy. Talán nem is a sportról szól. A kolozsvári CFR országos bajnoki címéhez, az idáig vezető úthoz kapcsolható. Ismét az ún. magyar futballcsapat a főszereplő, amelynek bajnoki címe a kolozsvári „testvércsapat”, a román nemzeti színeket hagyományosan képviselő-megtestesítő, egyébként most a 7. helyre jó „U”, az egyetemista gárda elleni mérkőzéstől függött. Ráadásul ez a sorsdöntő meccs a most felépült városi stadionban került sorra. Elvben ez a mutatós, modern stadion Kolozsvár minden csapatának egyformán otthona, a gyakorlatban azonban ez nem így van. Mindenütt olvasni, hallani lehetett, hogy az egész ország az „U”-nak szurkol – a Pászkány Árpád tulajdonában levő CFR drukkereit kivéve természetesen egész Kolozsvár is. És amikor az úgymond egyetemisták tettlegessége miatt, CFR-vezetésnél, félbeszakadt a mérkőzés, Bukarestben a hivatalosak egyformán marasztalták el a két csapatot, újrajátszást rendeltek el. A második meccset is megnyerte – immár horvát játékvezető bíráskodása mellett – a CFR. Természetesen a horvát bíró részrehajló volt, netán lefizették, mondta egyik-másik tévés kommentátor. De már nincs mit tenni, nem lehetett a Vasluit vagy a páratlan egykori juhász Gigi Becali csapatát, a Steauát kihozni országos bajnoknak. A BL selejtezőjében a CFR indulhat.
Én csak azt nem értem, hogyan fér össze ez az „U” kontra CFR ügy – ennek a kolozsvári oldala – a városvezetés és a lakosság óhajával, hogy 2020-ban Kolozsvár legyen Európa kulturális fővárosa. Horvát bírót kérünk majd a pályázat elbírálásához?
(Netán a PSD-s miniszterelnök Victor Pontának és liberálisnak mondott szövetségesének, Crin Antonescunak is ajánljunk egy horvát vagy még inkább finn tanácsadót?)
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Időtálló emberi értékek költője
100 éve született Kiss Jenő
A Helikon-Kemény János Alapítvány és a Mentor Kiadó közös rendezvényen méltatta az 1912. szeptember 13-án Mócson született költő és műfordító életművét. A marosvásárhelyi Vártemplom gótikus termében május 29-én lezajlott bensőséges Helikon-esten többen idézték fel az 1995. december 16-án Kolozsváron elhunyt lírikus egyéniségét, költészetét abból az alkalomból, hogy a Mentor szép, elegáns kivitelezésben Nyíl helyett toll címmel megjelentette Kiss Jenő válogatott verseit. H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke azt hangsúlyozta, hogy a költő emléke indokolatlanul hullt ki a mai irodalmi köztudatból, nagyon keveset beszélünk róla, ami a mi veszteségünk is. Ezért is tekinthető eseménynek a Nagy Pál szerkesztésében és mértéktartó válogatásában kiadott kötet közreadása.
Ezt már a költő teljes pályaképét és munkásságának jelentőségét nagy empátiával és a valóban fontos szerzőknek kijáró igényességgel kirajzoló Gálfalvi Zsolt irodalomtörténésztől idéztük. Kiss Jenő kimagasló költői nemzedék rendkívüli sikerrel indult tagja volt – mondotta a méltató –, a XX. század második erdélyi költőgenerációjának képviselője. Olyan kiváló pályatársak fémjelzik ezt a 20-as évek végén, 30-asok elején feltűnt tollforgató nemzedéket, mint Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Szabédi László, Horváth Imre, akik már a Trianon utáni időszakban, kisebbségi sorsban, s az ebből adódó korlátozó lehetőségek között nőttek fel, s ehhez igazodva, örök küzdelemben hirdették és tették azt, amit tenni kell: az itthon maradás imperatívuszát éltették. Emberi feltételeket próbáltak biztosítani egy embertelen világban. Így nekik s köztük Kiss Jenőnek is köszönhető, hogy az erdélyi magyar irodalom fennmaradhatott. Szervesen kapcsolódva az összmagyar irodalomhoz, szellemhez. A Nyugat hatása alatt erős népi kötöttség alakította ki költői arculatukat. A nagy hatású budapesti folyóirat igényességét tette magáévá az Erdélyi Helikon is, amely meghatározó volt a sokoldalúan tehetséges mezőségi ifjú költői kiteljesedésében is. Kemény János még a költő első kötete (Kormos üvegen, 1937) megjelenése előtt, 1935-ben meghívta a marosvécsi találkozóra, s attól kezdve Kiss Jenő igen tevékeny tagja lett a helikoni írói közösségnek. A lap száz versét közölte különböző évfolyamaiban. Hosszú és termékeny alkotói munkássága (utolsó verskötete, az Időverten 1994-ben jelent meg a Püski Kiadónál) jelentős része a műfordítás. Ezt is igazi hivatástudattal és különleges műgonddal végezte. A folklórtudós Faragó József közreműködésével 150 román népballadát és kolindát ültetett át magyarra. Huszonötezer sora öt kötetben Plugor Sándor nagyszerű illusztrációival gazdagítva látott napvilágot. Szerkesztőként közéleti szerepléseivel is kiérdemelte, hogy megőrizzük emlékezetünkben. De mindenekelőtt az időtálló emberi értékek költészete adja meg hagyatéka súlyát, jelentőségét – hallhattuk a méltatásban.
Múzsa régebbi olvasói emlékezhetnek, hogy Kiss Jenő élete utolsó éveiben mellékletünk számára is többször küldött verset. A mostani válogatott kötetben, amelynek születéséről Káli Király István, a Mentor Kiadó vezetője és Nagy Pál, ugyancsak a Mezőség elkötelezett szülöttje is beszélt az esten, 200 költeményt nyújt át a versbarátoknak. A jelenlevők Balázs Éva színművész ihletett előadásában hallgathattak meg néhányat ebből „az élet szerelmével” telített lírából. A megemlékezésen részt vett Kiss Jenő egykori munkatársa, Jánosházy György is. A nemsokára 90 esztendős költő, műfordító elmondta, hogy 1943-ban ismerte meg a lírikust, s az Erdélyi Helikon szerkesztőségében két évig dolgozhatott vele. Később az Igaz Szó is egybekötötte őket.
A napokban szülőfalujában, majd Kolozsváron is emlékrendezvényen idézték fel, szólaltatták meg Kiss Jenő költői örökségét.
N. M. K. Népújság (Marosvásárhely)

Az összetartozást ünnepelték Erdély- és Magyarország-szerte
Több erdélyi és magyarországi településen is ünnepi rendezvényekkel emlékeztek a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójára hétfőn, a nemzeti összetartozás napján.
Hagyományteremtő ünnep. Kolozsváron, a Mikó-kertben elültették a nemzeti összetartozás fáját
Több erdélyi településen is ünnepi rendezvényekkel emlékeztek a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára tegnap, a nemzeti összetartozás napján. Június 4-ét 2010-ben nyilvánította a nemzeti összetartozás napjává a Magyar Országgyűlés, kijelentve, az államhatárok által elszakított magyarság minden tagja és közössége részese az egységes magyar nemzetnek.
Sepsiszentgyörgyön a magyar pártok a választási kampány ellenére tegnap este közösen emlékeztek a trianoni döntésre, a Magyar Polgári Párt az előző évekhez hasonlóan az Erzsébet parkban, az egykori országzászló helyén szervezte meg ünnepségét, amelyre az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselőit is meghívta. Ezt követően a színház előtt kulturális műsort tartottak, melynek főszónoka Böjte Csaba ferences szerzetes volt. Kolozsváron hagyományteremtő szándékkal tartottak trianoni megemlékezést tegnap délután a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (Kifor) és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) szervezésében. A résztvevők elültették a Mikó-kertben a nemzeti összetartozás fáját, majd megkoszorúzták Mikó Imre szobrát. Ezt követően dr. Tóth Szilárd egyetemi adjunktus tartott előadást Trianon a mítosz és a valóság között címmel a Heltai Alapítvány székhelyén. A szervezők szerint a rendezvény célja, hogy a különböző nemzedékekben erősödjön az összetartozás érzése. Mint kifejtették, megemlékezésükkel hagyományt szeretnének teremteni, hogy a városban élő magyarság méltóképpen emlékezhessen a trianoni döntésre.
Székelyudvarhelyen Tarlós István, Budapest főpolgármestere volt a meghívottja a rendezvénynek, aki bejelentette: a magyar főváros testvérvárosi kapcsolatot létesítene a székely anyavárossal. A millenniumi emlékoszlop előtt tartott sajtótájékoztatón Tarlós hangsúlyozta: a nemzeti összetartozás napján jött a testvérvárosi szerződés szándéknyilatkozatával Székelyudvarhelyre. Óbudai polgármesterként már a kilencvenes évek elején testvérvárosi szerződést írt alá Csíkszereda elöljáróival. „Húsz évig Budapest főpolgármestere nem tulajdonított jelentőséget a határon túli magyarságnak, ez most megváltozott” – jelentette ki Tarlós. Hozzátette: az iratot Szász Jenőnek, a Magyar Polgári Párt elnökének, polgármesterjelöltnek adja át, mert úgy tartja, ő ért el igazi eredményeket a város fejlesztésében. Szász a „székely anyaváros, a június 10. utáni székely főváros” nevében köszöntötte Tarlóst.
Budapesten is ünnepeltek
Hétfőn reggel Budapesten a nemzeti ünnepeken megszokott külsőségek között katonai tiszteletadással, a közjogi méltóságok jelenlétében a Himnusz hangjaira vonták fel Magyarország nemzeti lobogóját Budapesten. A zászlófelvonáson részt vett Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök. Az ünnepi eseményen a közjogi méltóságokon kívül jelen voltak kormánytagok, több parlamenti párt képviselője és a diplomáciai testület tagjai, valamint kétszáz, a határok mindkét oldaláról érkező gyerek. Az elcsatolt országrészekből érkezett tanulók többsége népviseletbe öltözött, és közvetlenül az országzászló tartóoszlopa mellől, a kizárólag számukra kijelölt helyről kísérhették figyelemmel a zászlófelvonást.
Közös jövő az összetartozás
Délelőtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az összetartozás napja ifjúsági programjainak megnyitóján azt hangsúlyozta: az összetartozás a közös jövőnk. A kormányfő kereszténydemokrata helyettese kiemelte: a magyar megmaradásnak két feltétele van, a nemzet közjogi egyesítése és a kulturális örökségünk megerősítése. A megemlékezések és a visszatekintések látszólag a múlttal foglalkoznak, de a küldetésük valójában nem az, hogy keseregjenek a múlton, és nem is csak annyi, hogy megismertessék a valódi, hamisítatlan történelmet, hanem az, hogy a magyar megmaradást szolgálják – fogalmazott Semjén Zsolt külhoni és anyaországi diákok előtt. Hozzátette: ez akkor lehetséges, ha mindenkiben benne él az egész magyar történelem, az egész magyar kultúra, „annak a küldetéstudata, hogy meg kell maradni”. Rámutatott: a magyar állam minden eszközt mozgósít annak érdekében, hogy mind a kulturális megerősítéssel, mind a közjogi egyesítés révén a nemzeti örökséget meg lehessen őrizni, mert ez alapvetően nemcsak a múltról szól, hanem ez az összetartozás a közös jövő. Semjén Zsolt megköszönte a külhoni magyaroknak, hogy sokszor nehéz körülmények között is megőrizték magyarságukat.
Áder János államfő közleményben szögezte le: a trianoni döntés egy minden ízében igazságtalan, a vesztes és a győztes népek számára is megalázó helyzetet teremtő békediktátum. Kijelentette, hogy az ebből adódó veszteség és a fájdalom mindörökre a miénk marad, azt is hangsúlyozta, hogy az összetartozás érzése nem táplálkozhat másból, mint az egymásért viselt felelősség felismeréséből és vállalásából. „A múltba csak egy út vezet, az emlékezeté, s a jövőbe is csak egy út visz, az életé” – fogalmazott a köztársasági elnök.
Kövér: a szellemiség fontos
Egy nemzet nagyságát nem országának területe, hanem szellemisége határozza meg – fogalmazott Kövér László, az Országgyűlés elnöke megemlékező beszédében a parlamentben. A házelnök emlékeztetett arra: csaknem egy évszázada annak, hogy a magyarok elveszítették országuk területének kétharmadát, tízből három magyar ember pedig idegen ország fennhatósága alá került. „A történelmi veszteségek közepette azonban annak történelmi lehetőségét is elnyertük, hogy felismerjük, egy nemzet nagyságát nem országának területe, hanem szellemisége határozza meg” – hangsúlyozta Kövér László, aki az ülésen köszöntötte a határon túlról érkezett közösségek képviselőit is. A politikus szerint pontosan tudnunk kell, mit élt túl a nemzet a történelme során. A mai magyaroknak, akik túlélték a világháborúkkal, bolsevik forradalommal, megszállásokkal, árulásokkal, gázkamrákkal, kommunizmussal terhelt XX. századot, tudniuk kell, hogy napjainkban elsősorban a magyarság szellemi léte a tét – fogalmazott. Hozzátette, a szellemi honvédelem feladata ma, hogy közösségek építésével megőrizze a nemzet szellemi létét. Minden magyar ember felelős minden magyar emberért – zárta parlamenti beszédét Kövér László.
Az Emberi Méltóság Tanácsa jogvédő szervezet a szlovák állampolgársági törvény hatályon kívül helyezésére szólította fel a szlovák kormányt az összetartozás napján. A szervezet – Lomnici Zoltán, a szervezet elnöke, valamint Berényi József MKP-elnök által is szignált – közleménye rámutat: a szlovák állam saját alkotmányát, az emberjogi egyezményt és uniós jogszabályokat figyelmen kívül hagyva indított harcot a magyar állampolgárságot nyilvánosan felvállaló polgárai ellen.
A nemzeti összetartozásról több rendezvényen is megemlékeztek. Délután fél öt, a trianoni békeszerződés aláírásának időpontja után elültették az összetartozás almafáit Szarvason, „Kárpát-haza” közepén, valamint külhonban Nagyszelmencen, Kisszelmencen, Marosvásárhelyen, Királyhalmán, Csúzán, Szerdahelyen és Őriszigeten. Este a József Attila Színházban zártkörű díszelőadáson Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című darabját mutatták be. A nagyközönség októbertől láthatja a darabot.
Az MSZP és a DK nem kért a nemzeti összetartozásból Az MSZP és a Gyurcsány Ferenc volt kormányfő vezette Demokratikus Koalíció nem vett részt a nemzeti összetartozás napja alkalmából szervezett megemlékezésen az Országgyűlés plenáris ülésének elején. Mesterházy Attila, az MSZP elnöke úgy fogalmazott: pártja elutasítja a kormány képmutatását, hazug és történelmet meghamisító politikáját, amely „a trianoni tragédiát és a Horthy-rendszer iránti nosztalgia felélesztését a nemzeti összetartozás jelszavával, a nemzet megosztására használja fel”. Krónika (Kolozsvár)