Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Noua Dreapta felvonulás Kolozsváron
A mintegy száz tagú csoport az Avram Iancu téren kezdte meg felvonulását, majd az Eroilor sugárúton masírozott végig a kincses város fél központján – mindezt persze hatósági engedéllyel.
A menetelők több, értelemszerűen nacionalista, magyarellenes transzparenst vonultattak fel, olyan feliratokkal, mint „Mi románok vagyunk e föld ősi urai!”, „Ki az ország ellenségeivel!”, „Hargita, Kovászna, román föld!” vagy „Romániát a régi határai közé!”.
Utóbbira nem mondhatunk mást, mint hogy hallgattassék meg az akaratuk! Öngól!
szatmar.ro
Erdély.ma

Quo vadis romániai magyar felsőoktatás?
A rendszerváltás után a romániai magyarság bízott abban, hogy visszaállható az önálló állami magyar egyetem Kolozsváron, Marosvásárhelyen pedig két egyenjogú, magyar és román nyelvű tagozat jöhet majd létre az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE). A körülmények azonban úgy alakultak, hogy ez az álom nem valósult meg. A tavaly megreformált oktatási törvény azonban lehetővé teszi a magyar felsőoktatás megerősítését és önállóságának bizonyos fokú megszerzését is. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen lehetővé vált magyar intézetek létrehozása, egyedül a biológiai karon ütközött ellenállásba a magyar tagozat önállósodásának kérdése. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) azonban 2011 júniusa óta „áll a bál” a magyar tanszék tervezett létrehozása miatt. Annak ellenére, hogy az új román törvény lehetővé teszi a magyar nyelven történő oktatást, a vásárhelyi helyzetet politikai közbenjárás nélkül nem sikerül megoldani. A megfélemlítésektől és politikai fennhangoktól sem mentes kérdést járjuk most körbe, összefoglalva az elmúl fél év eseményeit.
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Úgy ís tűnhetne, hogy megvan az esély rá, hogy rendeződjön a magyar tagozat kérdése. Mindeközben az egyetem etikai bizottsága által lefolytatott vizsgálat alapján a MOGYE rektora írásos figyelmeztetésben részesítette Brassai Attila professzort, az orvosi fakultás gyógyszertan tanszékének vezetőjét, aki szerintük megszegte a tanárok számára előírt lojalitás kötelezettségét. Románia a meglepetések és az ellentmondások országa – ezért már meg sem lepődik az ember, hogy ilyen hírek váltják egymást az ajtóban.
Magyarellenesség felsőfokon
A MOGYE többségben lévő román vezetősége ellenzi, hogy az új tanügyi törvény értelmében bármilyen struktúrális változások menjenek végbe az egyetemen, az önálló magyar kar kialakításáról pedig hallani sem akarnak. 2011 júniusában, mikor az egyetem vezetősége a kérdésről szavazott, a magyar tanárok és diákok távolmaradásukkal tették lehetetlenné a szenátus működését, mivel az nem vette figyelembe sem a korábbi megállapodásokat, sem magát az új oktatási törvényt. Júliusban kiderült, hogy az általános orvosi karon a magyar hallgatókat megfosztották a tandíjköteles helyektől: a nyolcvan fizetős hely mindegyikét román hallgatók nyerték el. Tették ezt annak ellenére, hogy a megállapodás szerint a helyeket fele-fele arányban osztják el magyar és román hallgatók között.
Nézzen szét Marosvásárhelyen!
Constantin Copotoiu, akkori rektor diszkriminatív döntése ellen többen is felemelték hangjukat, a Marosvásárhelyen bejegyzett Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) pedig tiltakozó akciók szervezésébe kezdett. A román fél töbszöri hitegetés után sem tette lehetővé a magyar karok létrehozását, az ősszel elfogadott új egyetemi charta pedig egyértelmű visszalépést jelentett, hiszen eleve kizárta a magyar önállósodási célok elérését. A kialakult helyzet miatt a RMOGYKE a Bolyai Kezdeményező Bizottsággal együtt kérvénnyel fordult Dorin Florea marosvásárhelyi polgármesterhez, melyben egy, a város főterén szervezett tiltakozó akcióhoz igényelte az önkormányzat beleegyezését. Ezt azonban a város vezetősége nem tette lehetővé. A helyi rendőrség igazgatója arra hivatkozott, azért nem engedélyezik a békés tüntetést, mert az egyetem problémáit nem az utcán kell megoldani. Florea hozzátette, hogy miután beszélt az egyetem vezetőségével, világossá vált számára, hogy nincs semmiféle probléma, csak egyesek akarják szítani a kedélyeket.
A polgármester szerint: „Meg kell nézni, kik szerveznék a tüntetést, hisz mind olyanok, akik soha semmit nem tettek az életben.” A szervezők azonban nem hátráltak meg, így augusztus közepén a marosvásárhelyi református vártemplomban imaestet tartottak. A tiltakozásoknak ezzel azonban nem lett vége. A RMOGYKE titkára többedmagával a tiltakozás egy nem mindennapi formáját választotta. Fiatalokkal együtt orvosi ruhába öltözve, rajtuk egyenlőséget és a magyar intézet létrehozását követelő feliratokkal párokba rendeződve sétálnak a város utcáin. Az akció résztvevői elmondták, voltak, akik gratuláltak és bíztatták őket, de mindjárt az első nap a román rendőrök is beléjük kötöttek, illetve román fiatalok is követték őket és a fekete március idejében ismertté vált magyarelennes mondatot kiabálták feléjük. Szeptemberben a MOGYE szenátusa 15 tanárt, köztük kilenc magyar nemzetiségűt helyezett nyugállományba. Ezzel a lépéssel még inkább megnehezítették a magyar tagozat önállósodását.
Előzmények
A 2011 januárjában megjelent új román Nemzeti Oktatási Törvény célja többek között, hogy átfogó reformokkal tegye még hatékonyabbá a román oktatásügyet. A törvény a romániai magyarság számára azért is jelentős, mert három egyetem esetében mondták ki azok multikulturális jellegét, lehetővé téve ezzel azt, hogy ezeken az egyetemeken magyarul is folyhat az oktatás. A törvény 363. cikkelye előírja, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) is létre kell hozni magyar tagozatot. A törvény eme rendelkezését kihasználva a MOGYE magyar oktatói a gyógyszerészeti és a fogorvosi karon magyar tanszéket akarnak létrehozni, az általános orvosi karon pedig beleegyeztek abba a megoldásba, hogy itt öt román és három magyar tanszéket hozzanak létre. A törvényről szóló Kitekintő-elemzést itt olvashatják)
Román aggályok
Bár a kérdés politikailag átitatott, magyarellenes fennhangokkal együtt, a román fél aggályait is meg kell említeni. Az egyetemi vezetőség leginkább attól tart, a magyar önállósodás ellehetetlenítené az egyetem működését. Ha valaki ma Romániában orvos szeretne lenni, a román nyelv (mely az egyetlen hivatalos nyelv) ismerete nélkül ez nem sikerülhet. Az egyetem rektora hozzátette, hogy bár igaz, hogy kilenc magyar oktatót helyeztek nyugállományba, de másik hat helyre pályázatot hirdettek meg. A kiírt pályázatokra vagy nem jelentkeztek a magyar tanárok, vagy nem feleltek meg a követelményeknek. A rektor szerint az egyetem oktatói és kutatói által megjelent publikációk mindössze 20%-a származik magyar kutatók tollából.
Bukarestből máshogyan látják az ügyet..
Utazzon el oda is a Kitekintővel!
Azt is kiemelte, hogy korábban a magyar nemzetiségű hallgatók sokkal jobban teljesítettek román társaikhoz képest, ez a tendencia az utóbbi időszakban megfordult: a román diákok 9,3-as átlaggal is csak költségtérítéses helyekre nyernek felvételt, míg a magyar diákok már ennél gyengébb átlaggal is államilag támogatott képzésben tanulhatnak. A román diákok is kifejezték egyet nem értésüket. Szerintük nincs értelme etnikai elvek alapján ketté osztani a hallgatókat, mivel ez szerintük zárt társadalmak kialakulását eredményezheti hosszú távon. Természetesen a nacionalisták sem maradhatnak csendben egy ilyen kérdésben.
A román ellenzéki pártok a kérdés kapcsán a szeparatizmus bátorítását emlegették és az egyetem, valamint a páciensek, korházak és orvosok etnikai szétválását predestinálták, felelősségre vonva ebben a Demokrata-Liberális Párt és az RMDSZ politikusait. A Nemzeti Liberális Párt és a Szociális Párt politikusai szerint, ha engedélyezik a magyar karok létrehozásá, a konfliktus odáig fajulhat, hogy a magyar orvosok csak magyar pácienseket akarnak majd/tudnak csak gyógyítani. Florian Buicu, a Szociáldemokrata Párt politikusa szerint a magyar fiatalok értelmi képességével nincs gond, de ha már eddig románul tanultak, a továbbiakban is megtehetnék. A Nemzeti Liberális Párt Maros megyei elnöke hozzátette:„Értsék meg: mi együtt akarunk dolgozni. Nem akarunk szeparatizmust. Mert lehet, hogy holnap jönnek majd a tatárok, és külön tatár fodrászüzletet kérnek.”
Állóháború két fronton
Miután szeptemberben a MOGYE vezetősége ismételten elutasította a magyar fél kezdeményezését, október elején a román egyetemi vezetés ígéretet tett arra, hogy a kérdést egy héten belül rendezik. A bukaresti kormány 200 helyet hagyott jóvá a MOGYÉ-n, melyre magyar hallgatókat kell felvenni, ám a román fél rögtön hozzá is tette, hogy ehhez az egyetemnek nincs megfelelő struktúrája sem a tanárok, sem a laboratóriumok tekintetében. A román ígéret miatt hivatalosan az októberre tervezett újabb magyar tüntetést nem tartották meg, ám az aradi vértanúkról való megemlékezésen a MOGYE kérdése akarva-akaratlanul felszínre került. A megemlékezés után a jelenlevők 1500 sárga, fehér és piros szekfűt helyeztek le az egyetem épülete előtt. A Bolyai Kezdeményező Bizottság továbbra is bátorítja a magyar tanárokat, hogy hozzák létre akár önállóan a magyar tagozatot, az RMDSZ-től pedig azt kérik, hogy érje el, hogy a magyar tagozatnak járó összegeket külön számlára utalják.
Per és plágium
Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem
Az egyetem a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi karából nőtte ki magát 1948-ban. 1962-ben a román állam bevezette a kétnyelvű oktatást annak ellenére, hogy eredetileg az intézményt a magyar nemzetiségű diákok számára hozták létre. Míg 1963-ban 88 végzős diákből 81 magyar volt, 1994-ben a 240 végzősből csak 28 volt magyar nemzetiségű. 1990 márciusában a magyar diákok egyenlő jogokat követelve sztrájkba kezdtek, melyhez tanárjaik is csatlakoztak (fekete március). Mindezek ellenére csak 17 évvel később kerültek ki a magyar feliratok az egyetemre. Jelenleg három karon összesen 12 szakon folyik az oktatás. Az egyetem hivatalos honlapja csak román nyelven érhető el.
Mivel az egyetemi vezetőség meg sem halgatta a magyar felet, a RMOGYKE az egyetem szenátusa elleni per megindítása mellett döntött, melytől a civil szervezet vezetője gyors győzemet várt. Az egyesület szerint a MOGYE illegálisan működik, hiszen az egyetemi charta szembe megy a román oktatási törvénnyel. Az egyetem vezetősége azonban a minisztérium ajánlására sem volt hajlandó változatni azon. 2012 februárjában a MOGYE is bírósági útra terelte a kérdést, az egyetem vezetése egyenesen az oktatási minisztériumot perelte be. A marosvásárhelyi közigazgtási bíróságnak az egyetemi autonómia jogosságát és sérthetetlenségét kell megvizsgálnia.
A MOGYE ugyanis azért nem veszi figyelembe az őket ért vádakat, mivel az egyetem autonóm, így az ott felmerülő kérdéseket az egyetem falain belül, politikamentesen kell megoldani. Ábrám Zsolt orvosprofesszor szerint azonban ez csak időhúzás az egyetem részéről, és a legjobb védekezés a támadás elv alapján abban reménykednek, hogy a mérleg nyelve végérvényesen az ő oldalukra billen majd. A kialakult helyzet egyik érdekes mozzanata, hogy idén januárban a BKB képviselője, Hantz Péter, aki a bázeli Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet munkatársa, plágiummal vádolta meg Constantin Copotoiu rektort és Klara Branzaniuc rektorhelyettest. Az érintettek beismerték a plágium tényét.
Politikai hatásgyakorlás
Időközben a MOGYÉ-n rektorválasztás is zajlott, melynek eredményeként a rekotr Leonard Azemferei lett, aki szintén nem támogatta a magyar tagozat létrehozását. Markó Béla az események alakulását látva kijelentette, ha a MOGYE nem tartja tiszteletben az oktatási törvényt, kilép a kormányból. 2012. március 2-án hét órás, éjszakába nyúló tárgyalás zajlott az egyetem vezetése és a román oktatási tárca között, melynek eredményeként Catalin Baba, a tárca vezetője bejelentette, hogy a MOGYE magyar tagozatát kormányrendelet hozza létre. A volt rektor szerint a magyar fél képtelen volt a kompromisszumra, és a román vezetés több engedményére is nemet mondtak. A magyar fél szerint azonban a román kollégákban csak addig volt meg a kompromisszumkészség, míg el nem jutottak az önálló tanszék létrehozásának kérdéséhez. A döntés után a Nemzeti Liberális Párt elnöke kijelentette: „Függetlenül attól, hogy milyen módszerekkel hozzák létre a magyar intézeteket a MOGYÉ-n, amint hatalomra kerülünk, megszüntetjük.” Kelemen Hunor arra hatalmazta fel az RMDSZ képviselőit, hogy amíg a határozat nem készül el, ne vegyenek részt a képviselőház ülésein.
Nemzetközi viszhang
A MOGYE ügye az Európai Parlament különböző fórumain is bemutatásra került. Először Sógor Csaba, romániai EP képviselő ismertette a kialakult helyzetet. Tőkés László először felhívásban reagált a kérdésre, majd november 19-én Strasbourgan Tőkés meghívására Dr. Brassai Attila ismertette a MOGYÉ-n kialakult helyzetet a Gál Kinga néppárt képviselő által elnökölt Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoportjában. Tőkés az elrománosítás egyik újabb példájának nevezte az esetet, Brassai pedig kitért arra, hogy a hatvan éve még színtiszta magyar intézményben olyan radikális változások mentek végbe, hogy napjainkban még egy magyar kar beindítása is szinte lehetetlen még annak ellenére is, hogy a román törvényi szabályozás lehetőséget adna rá.
Romániában legyőzi a nacionalista láz az erdélyi magyarokat címmel a Le Monde mértékadó francia liberális lap is beszámolt a marosvásárhelyi helyzetről. A cikk szerzője, Mirel Bran szerint „a látszólagos nyugalom ellenére a nacionalizmus szellemei megszálták a helye kisvárost.” Hozzáteszi továbbá, hogy a fő kérdést nem a magyar nyelvű oktatás okozza – mely korábban is megvolt bizonyos szinten az egyetemen – hanem az önálló kart kezdeményező RMDSZ számára a kérdésnek a választások miatt politikai tétje is van. Ezt azzal magyarázza, hogy a korábbi választások során a romániai pártoknak – legyen szó jobb vagy baloldaliakról – eddig mindig szövetségre kellett lépniük a magyar páttal a kormányalakítás tétje miatt, 2008-tól azonban másik két kisebb párt halássza el a szavazatokat a most a kormányban koalícióból politizáló RMDSZ elől.
Kinek a javára válik?
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Az új kar a következő szakokat tartalmazza: általános orvosi képzés magyar nyelven (200 hely), általános orvosi képzés angol nyelven (50 hely), nővérképző magyar nyelven (50 hely), gyógyszerész-képzés magyar nyelven (75 hely, a szak egyelőre ideiglenes működési engedéllyel rendelkezik, egy év alatt kell az akkreditációs feltételeket megteremtsék), szülésznő-képzés (25 hely, amely fele-fele arányban oszlik a magyar és a román kar között). Román diákok továbbra is tüntetnek a döntés ellen. Egyrészt a már korábban is említett okok miatt, másrészt elutasítják, hogy politikai síkon sikerült megoldani egy ilyen jellegű kérdést. A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség pedig aláírásgyűjtésbe kezdett, melyben az oktatási törvény betartását követelik.
Románia választások előtt áll, és ebben az időszakban az ilyen jellegű kérdések még érzékenyebbek, hiszen minden párt igyekszik ilyen vagy olyan módon a maga számára értékes szavazatokat szerezni. A legszomorúbb az egészben azonban mégis az, hogy még létre sem jött a magyar kar, máris megkezdődött az oktatók megfélemlítése: az egyetem nem hivatalosan működő etikai bizottsága máris vizsgálódni kezdett a magyar oktatók után, akik közül Dr. Brassai Attila tavalyi strasbourgi szereplése miatt írásbeli figyelmeztetést kapott, mert szerintük azzal “rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Közben újabb és újabb rágalmakat fogalmaz meg a román vezetőség a magyar tanári kar többi tagjával szemben. Ezek szerint a gyakorlatokon nem hajlandóak románul megszólalni és a román diákokat is a magyar nyelv elsajátítására kötelezik.
Annak ellenére, hogy a kormánytervezetről különféle fórumokon is közvitákat szerveztek, a sárdobáláson és a rágalmazáson kívül érdemi javaslattal a román fél nem állt elő. Ezért valószínű, hogy a múlt héten elfogadott kormányjavaslaton a tíz napos vita után komolyabb változtatás nem lesz. A június óta húzódó kérdés kormányzati szinten rendeződni látszik tehát, a gyakorlatban azonban semmi garanciája nincs annak, hogy a kormányrendelet elfogadása után nem csak papíron jöhet majd létre a magyar tagozat. Remény azonban mindig van, még ebben a faramuci helyzetben is. Hiszen ha figyelembe vesszük, hogy angol nyelvű oktatás is lesz az egyetemen (és elviekben a kormányfő a német nyelvű oktatást is támogatja), ez olyan nyitást eredményezhet, mely le- (esetleg teljesen) elhalkíthatja a soviniszta hangokat. Bár az egyetem rektora az egyetemi autonómiával védekezik, azt nem szabanda összekevernie a korlátok nélküli hatalommal. Bárhogy is alakul a MOGYE kérdése, annak nyilvánvalóan hatása lesz a közeledő választásokra is.
Kitekintő.hu

”Nem faragtak elég kemény fából...”
Vallomásórák Tánczos Vilmos néprajzkutatóval
Együtt utaztak Kolozsvárról egy szombat esti Látó-beszélgetésre Marosvásárhelyre, az Ariel székházába. Házigazdai minőségében Demény Péter lapszerkesztő – aki a nyilvánosság előtt születő párbeszéd hamvassága védelmében semmit sem árult el az úton a “kérdezz-felelek” forgatókönyvéről, pár órával később, a “félházas” publikum előtt pedig bevallotta, hogy úgy érzi magát, mint Forrest Gump a vietnami tapasztalatokra kíváncsi tömeg előtt –, és a vendég, dr. Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár, esszéíró, a Bookart Kiadó gondozásában megjelent sikerkönyv, az Elejtett szavak szerzője. A kolozsvári szerzőket felvonultató, illetve kolozsvári ihletettségű alkotásokat tartalmazó márciusi Látó-szám kedvcsinálójának is tökéletesen bevált ez a két és fél óra – ahogy februárban Demény Egyed Péterrel folytatott eszmecseréje is –, de talán több is volt ennél. Régmúlt és jelenközeli történések egyetlen vallomásba illesztése, gondolatok, lélekszínek bőkezű felkínálása. Élmény.
Schuller Rudolf, az erdélyi értelmiség, a kiválasztottak – Kányádi Sándor, Székely János mellett Tánczos Vilmos – “mentora” megidézésével indult a párbeszéd, ezt megelőzően pedagógusléte titkaiból villantott fel párat a meghívott. Harminc éve változatlanul lámpalázas az órák előtt – ez segít abban, hogy jobbat, többet nyújtson a diákoknak, bár az is előfordult már, hogy jobban sikerült az az előadás, amelyre kevésbé volt felkészülve –, az ötven-hatvan perc sikeréről az arcok, tekintetek biztosítják – rémálma, hogy egyszer egy diák nem néz vissza rá, igaz, erdélyi hallgatóival ilyen még nem fordult elő –, és még sohasem mert belenézni tanítványai jegyzeteibe – derült ki az elkövetkező percekben.
– A tanár színész is egyben. Fontos, hogy élő legyen az óra – jegyezte meg Tánczos Vilmos, majd a Schuller Rudolftól kapott útravalóról szólt.
– A legegyszerűbb emberre is tudott figyelni, ez volt a legfontosabb, amit tanultam tőle. A világirodalmi élményeket nem tudtam hasznosítani, de az, hogy kacérkodom ilyenekkel, nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy nála illett irodalommal foglalkozni – mondta a meghívott, akit először tizedikes diákként, tantárgyversenyen egy Toldi-idézettel érintett meg a múzsa.
– Kilencedikben nem tudtam helyesen írni magyarul, tizedikre aztán a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban “helyreszedtek”. Szupermatekes osztályból magyar-orosz szakra készültem – pergette vissza még jobban az időt Tánczos Vilmos, majd a beszélgetőtárs kérésére arról vallott, miért lett belőle néprajzos.
– Meg akartam osztani az élményt egy megsemmisülőben levő világról, amelyet falusi gyermekként ismertem meg. Tudtam, milyen volt szülőfalumban, Csíkszentkirályon a lakodalom, éreztem nagyszüleim mestergerendás házának illatát. Romantikus indíttatásból választottam ezt a hivatást. 1979–80-ban kezdtem járni Moldvába. Amikor 1983-ban tanár lettem, a nyári szünidőben imákat gyűjtöttem ezen a vidéken. Belekeveredtem ebbe a néprajzos históriába, többen voltunk, és számon tartottuk egymást. Kollégáim a rendszerváltás után rögtön szóltak, hogy megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. A kolozsvári egyetem tanszékére 1992-ben versenyvizsgáztam.
Pályája alakulásáról, tudományos szövegekkel való viszonyáról így vallott a vendég:
– Lehet, hogy nem vagyok elég kemény fából faragva, de nem a néprajzos szakirodalommal alszom el, hanem szépirodalmi művekkel, és számomra ünnep, amikor leveszek egy verseskötetet a polcról. Van, aki úgy gondolja, vétek, hogy egy tudós ember ilyesmivel foglalkozik. Én úgy gondolom, rengeteg mennyiségű szöveget termelünk, amelyet soha senki nem olvas el, ha mégis, akkor csak szakmai kötelességből. Téved, aki azt mondja, hogy a képek világában, és nem a szöveg világában élünk. Az esszéimről mindig kedvező visszajelzést kaptam, a tudományos szövegeimről is, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezeket meg kellett írni. Egy igazi tudós szakemberben fel sem merül ilyesmi. Engem az élet egészében érdekel. Ha terepre megyek, nem egy konferenciához gyűjtök anyagot, csak úgy ellötyögök Moldvában. Nem szeretek, és nem is szoktam pályázni. Ebben az a nagyon jó, hogy szabad lehetek.
Tánczos Vilmos gyűjti a szavakat – derült ki a továbbiakban –, a székely mellett a budapesti nyelvi humort is élvezi, a kolozsvári viszont ritkán örvendezteti meg, a jövőben pedig egy csíkszentkirályi szótár létrehozását tervezi. Kutatásai során mindig a változás mibenléte izgatta –”úgy tűnik, hogy a magyarországi falu nem is falu, nincs élet benne, ezzel szemben ha Moldvában megjelenek, tíz perc alatt történik valami”. Az Elejtett szavakkal, melyet édesapja 80. születésnapjára írt, a csíki székely ember nyelvét, világképét menti át az új időkbe. Ebből az alkotásból olvasott fel részleteket Tánczos Vilmos az egybegyűltek őszinte örömére.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Tüntetés az életért, az abortusz ellen
Országszerte mintegy 20 nagyvárosban szervezett abortuszellenes felvonulást szombaton délután több keresztény egyesület és egyház. Kolozsváron a tüntetés délben, a Főtérről indult, s a mintegy 500 résztvevő „Válaszd az életet”, „Ne ölj”, „Az élet a fogantatáskor kezdődik” stb. feliratokkal vonult végig a belváros néhány utcáján, a Bocskai/Avram Iancu és Szentgyörgy/Béke/L. Blaga tér érintésével, szórólapokat osztogatva a járókelőknek.
A „tüntetésen” részt vett Florentin Crihălmeanu görög katolikus megyéspüspök is. Statisztikai adatok szerint 1958 óta Romániában 22 millió abortuszt hajtottak végre, ami több, mint Románia jelenlegi teljes lakossága. Az 1989-es forradalom után 8 millió meg nem született életet oltottak ki országunkban, és jelenleg az EU-tagországok közül a lakosság arányára vonatkoztatva Romániában a legmagasabb az abortuszok száma. A felvonulók egyben azt kérik a politikai osztálytól: fogadjon el minél több családbarát törvényt.
Szabadság (Kolozsvár)

RENDSZERHIBA
Tévesek a népszámlálási adatok, de esély sincs jobb statisztikára
A számok vitathatóak, de nem azért, mert csaltak volna a népszámlálást lebonyolítók, hanem azért, mert képtelenség nyilvántartásba venni az állampolgárok szabad mozgását.
Nem lehet készpénzként kezelni a népszámlálási adatokat, ezek mégis nélkülözhetetlenek: az államnak szüksége van egy olyan fajta kimutatásra, amelyet a közigazgatás igénybe vehet, vagy amely egyéb kutatások alapjául szolgálhat – körülbelül így fogalmazható meg a II. Szociológus Napok hivatalos nyitórendezvényeként megtartott kerekasztal-beszélgetésnek.
Veres Valér és Horváth István szociológusok, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docensei a tavalyi népszámlálás jelenleg elérhető eredményeit magyarázta a többnyire szociológia szakos diákoknak.
Veres Valér A felvezetőben elmondta, a Szociológiai Nyílt Napok egyaránt szól a szociológusoknak, akik már a szakmában dolgoznak, a diákoknak, hiszen olyan kérdések is terítékre kerülnek, amelyekről a formális tanrendben nem esik szó. Ugyanakkor a szociológia iránt érdeklődő, nem szakmabeliek is találhatnak a maguk számára érdekes témákat a szociológiai szemszögből megközelített tematikák között, akár a sajtón keresztül, akár közvetlenül érdeklődnek. Idén is kiválasztottak egy pár ilyen közérdekű témát, az egyik a népszámlálás.
Veres elmondta, csak ideiglenes eredmények a legelső adatok, amelyeket eddig közzétettek, az előzetes adatok csak ezután jelennek meg. Az ideiglenes adatokat az Országos Statisztikai Intézet azzal a figyelmeztetéssel tette közzé, hogy még változhatnak, de ez a változás várhatóan nem lesz számottevő, kevesebb mint 1%-osra becsülhető.
Horváth István elmagyarázta, az ideiglenes és az előzetes adatok között az a különbség, hogy az előbbit a számlálóbiztosok szolgáltatják az általuk megszámolt, körülbelül 300 személy adatainak az összesítését követően, az előzetes adatok már a számítógépes feldolgozás eredményei.
A népszámlálási adatok közül referenciaként tekintenek az ország állandó népességére vonatkozó adatokra. Tavaly mintegy 19 millió állandó vagy stabil lakost számoltak meg, az EU-szabályozások és standardok értelmében ide tartoznak azok a román és más állampolgárok, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és akik kevesebb mint egy évet tartózkodtak külföldön.
Ugyanakkor ide tartoznak azok a külföldi állampolgárok is, akik már több mint egy éve Romániában tartózkodnak, de a hivatalos lakhelyük külföldön van.
Etnikai megoszlás szerint a jelen pillanatban elérhető nem végleges eredmények szerint a románok aránya picit csökkent, a magyarok aránya viszonylag stabil, a romák aránya enyhén nőtt, 59 ezer fő nem rögzített etnikumú.
A beszélgetés moderátora, Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője azt vetette fel, hogy bár ismerjük a sarokszámokat, a kérdés az, hogy ezek mennyire megbízhatóak.
Horváth István szerint a demográfia nem egy egzakt tudomány, noha megkreálta magáról azt a benyomást, hogy egzakt módon tud számolni.
„Dekonstruálhatjuk a népszámlálást, elmondhatjuk hogy relatívak az adatok, ám mégis ezek alapján állapítják meg, milyen nyelvi jogokat kaphat egy település, vagy hogy a felekezetek mekkora összegre jogosultak, vagy hogy egy ország hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe” – magyarázta Horváth a népszámlálás tétjét.
Kifejtette, a kérdőjelek és a nyitott kérdések abból erednek, hogy a demográfia egy más korszak, más népesség-ellenőrzési logikában kreálta meg a népszámlálás gyakorlatát, de időközben ez a fajta valóság megváltozott. „Az államok annyira zárt rendszerként működtek, akár a konténerek: amikor kimásztál az egyik konténerből és nagy nehezen átmásztál egy másikba, akkor ott volt valaki és feljegyezte az átmászás tényét. Így az államok eléggé pontosan tudták regisztrálni a népességet” – ábrázolta Horváth, hogy mennyire kontrollált volt egykor a kivándorlás, illetve a határátlépés.
Elmondta, a népszámlálás intézménye, ahogyan azt annak idején elgondolták és felépítették, két alaphipotézisre épült: hogy kivételes lesz az állampolgárok nagyméretű mozgása, illetve, hogy ellenőrizhető és pontosan regisztrálható lesz. A román népszámlálás során, noha elég sok botorságot elkövettek, a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy az alaphipotézisek nem valósultak meg.
Rámutatott, Romániának sikerült egy bizonyos számú kivándorlót regisztrálni, ám a kapott adatoknak semmi közük nincs a valósághoz.
”Ezzel a problémával nemcsak Románia, hanem a legtöbb állam szembesül. Mivel a legtöbb ember nem akar titkosrendőr lenni Kanadában, vagy parkolóőr Magyarországon, kimenetelének tényét nem fogja bejelenteni a román hatóságoknál” – mutatott rá Horváth, majd ismertette a kivándorlóknak a célországban történő regisztrálásának a módját.
”A külföldön való tartózkodások regisztrálása is elég furcsa. 2010-es adatok szerint 2,8 millió román állampolgárt regisztráltak különböző államokban, mint ott tartózkodókat, de különböző logikák szerint jegyezték fel őket tartósan ott tartózkodókként” – mondta. A szociológus szerint például Németországban bizonyítani kell, hogy az illető már egy éve ott tartózkodik, míg Spanyolország esetében elegendő egy olyan papírnak a felmutatása, amely szerint nincs korlátozva az ott tartózkodásának az ideje.
A népszámlálás alatt 1,57 milliónyi külföldön élőt regisztráltak. Az adatok szerint a '90-es években 1,1 millió személy tartózkodott külföldön, az átlag kivándorló 30 év körüli, az első munkahelyén túl levő férfi volt. Tíz év elteltével jellemzően megnövekedett azoknak az emigránsoknak a száma, akik rurális, elmaradott vidékekről származtak, és akik többnyire a húszas éveikben járó nők.
Elhangzott, van olyan ország, ahol más módszert használnak a népesség számának a nyilvántartására, azonban a módszer nem mondható jobbnak.
Például az 1,6 millió lakosságú Szlovéniában egy bürokratikus rendszer alapján történik a népesség számának a nyilvántartása: az adózás révén tűnik fel a rendszerben egy-egy személy. Ennek hibája, hogy aki például egy év alatt nem fizetett be adót, az kiesik a nyilvántartásból.
Kolozsváron a magyar közösség kudarcként élte meg a népszámlálás eredményét, mely szerint 17%-ra csökkent a magyarság számaránya. Noha a kolozsvári magyarság arra készült, hogy az arány eléri a 20%-ot, és végre érvényesítheti nyelvi jogait. Horváth elmondta, szociológusi, szakértői körökben nem arról szólt a vita, hogy a kolozsvári magyar közösség eléri-e vagy sem a 20%-os küszöböt, hiszen erőteljes volt a szuburbanizáció, és így inkább azt találgatták, hogy ez a jelenség mekkora mértékben érinti a magyar közösséget, azaz, hogy a magyarok mennyire költöznek ki Szászfenesre, Szucságba vagy Kisbácsba.
Transindex

Székely István: nem mondtam, hogy „Vásárhely elveszett!”
Nem maradt visszhangtalan a Krónika hétfői lapszámában a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt-állításról, annak esélyeiről közölt, Vásárhely elveszett! című írásunk. Mint ismeretes, ebben megírtuk, hogy az EMNP és az RMDSZ között újabb nézeteltérések támadtak dr. Vass Levente választási koalíció formájában történő indítása kapcsán. Másrészt ismertettük Székely Istvánnak, az RMDSZ főtitkárhelyettesének egy kolozsvári konferencián elhangzott helyzetértékelését, miszerint magyar szempontból nem jók a kilátások a marosvásárhelyi polgármester-választáson.
Ennek kapcsán hétfőn a szövetség társadalomszervezési főtitkárhelyettese pontosítást juttatott el szerkesztőségünkhöz, amelyben cáfolja, hogy a március 24-én Kolozsváron megtartott Tájoló című erdélyi közéleti konferencián kijelentette volna a címünkben kiemelt megállapítást, miszerint „Vásárhely elveszett!”
„Kijelentem, hogy ezt a megfogalmazást előadásomban nem használtam, ugyanis nem gondolom, hogy egy város magyar mivolta az önkormányzati választásokon megszerezhető tisztségektől függ, hanem az ott élő polgárok hitétől, tenni akarásától. Ha pedig választásokon megszerezhető mandátumokban gondolkodnánk, Marosvásárhelyen sajnos már 12 éve, 2000-óta nem magyar a polgármester” – szögezte le állásfoglalásában Székely István.
„Marosvásárhelyen nem lehet nyerni”
A lapunkban a főtitkárhelyettesnek tulajdonított kijelentés helyreigazításra szorul, hiszen Székely István valóban nem mondta ki, hogy „Vásárhely elveszett!”
Az elhangzottak tisztázása végett az alábbiakban közöljük a Reconstructio Egyesület, valamint az Integratio Alapítvány által a kincses városban rendezett konferencia panelbeszélgetésén Székely István előadásának idevágó, hangfelvétel alapján leírt szövegét.
„Marosvásárhelyen született három felmérés az elmúlt fél évben. A helyzet a következő: a szavazóknak 44 százaléka magyar, a választásokon való részvételi hajlandóságuk több mint 10 százalékkal elmarad a románokétól, a fiatalok 15-17 százaléka átszavaz a jelenlegi polgármesterre. A jelenlegi polgármester – ugye, egy román személyről van szó – az egyik magyar üzletfelét indítja a választásokon magyar jelöltként. Az hab a tortán, hogy ezt a Magyar Polgári Párt jelöltjeként teszi. Ugyanakkor az összlakosság 3 százalékát kitevő magyar nyelvű romákat kiszervezték, magyarul megvásárolta a polgármester. Tehát összefoglalva: Marosvásárhelyen nem lehet nyerni, sem összefogással, sem anélkül. Ennek mindenki tudatában van. Annak is tudatában van, hogy a lakosságnak körülbelül 82 százaléka megegyezés párti. Marosvásárhelyen 90 százalék feletti a megegyezéspártiak aránya, innentől kezdve teljesen természetes, hogy mindenki akarja a megegyezést. Ami most Marosvásárhelyen folyik, az már az őszi parlamenti jelölésekre való hangolás, annak tudatában, hogy Marosvásárhelyt sajnos visszaszerezni nem lehet.”
A hangfelvétel elérhető itt.
Kovács Péter: „a végsőkig küzdünk Vásárhelyért”
Cikkünk kapcsán tegnap közleményt bocsátott ki Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára is, leszögezve: „az RMDSZ a végsőkig küzd annak érdekében, hogy Marosvásárhelynek magyar polgármestere legyen. „Különböző közvélemény-kutatások eredményei valóban nem biztatóak, azonban az utolsó szavazatig fogunk harcolni annak érdekében, hogy dr. Vass Levente irányíthassa a várost. Meggyőződésünk: a marosvásárhelyi magyar és román közösség érdeke, hogy váltás legyen a városvezetésben. Háztól házig, embertől emberig megyünk annak érdekében, hogy hangsúlyozzuk: dr. Vass Levente fiatal, tapasztalt, jó menedzseri kvalitásokkal rendelkezik, szakmájában többszörösen bizonyított, irányításával Marosvásárhely elindulhat egy valós fejlődés útján” – mondta Kovács. A jelölt mögötti politikai összefogással kapcsolatosan a főtitkár leszögezte: az RMDSZ továbbra is fenntartja, hogy „az ajtót kivette a helyéből, a zárat leszerelte, a kulcsot eldobta, és vár mindenkit, aki hajlandó ezen bejönni”. „Dr. Vass Levente személyével kapcsolatosan senki nem fogalmazott meg kifogásokat, ezért bízunk abban, hogy támogatását illetően az EMNP és az MPP jobb belátásra bírható, ugyanakkor a 2009-es európai parlamenti választásokhoz hasonlóan Tőkés László is rávehető arra, hogy az összefogás útját válassza” – zárta nyilatkozatát Kovács Péter.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Összefognak a rektorok
Az elkövetkező öt évben nem kivitelezhető a teljes körű magyar egyetemi hálózat létrehozásának terve, egy rendszeresen összehívott rektori konferencia viszont komoly szolgálatot tenne a magyar tannyelvű felsőoktatási intézmények közti szorosabb együttműködés érdekében – hangzott el a Tájoló közéleti konferencián, Kolozsváron, A magyar felsőoktatás jövője című panelbeszélgetésen.
Dávid László professzor, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora felszólalásában hangsúlyozta, jelentős előrelépésnek számít, hogy az új tanügyi törvény szavatolja a magyar karok létrehozását, melyek – ha nem is tudtak megalakulni mindenhol – lehetőséget biztosítanak arra, hogy fejlődni tudjon a magyar oktatás.
Soós Anna, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese szerint azzal, hogy a magyar rektorok – magyarországi mintára – eldöntötték, hogy létrehoznak egy rektori konferenciát, melynek keretében a magyar diákok számára nyújtott kínálat összehangolása mellett a háttérintézmények együttműködési lehetőségeit is megvizsgálják. Szabó Béla, a MOGYE professzora úgy látja, a jelenleg működő magyar vonalak megerősítése sokkal fontosabb ma, mint egy önálló állami magyar egyetem létrehozása.
A Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) állami finanszírozási lehetőségei kapcsán felmerült kérdésre János-Szatmári Szabolcs, a PKE rektora elmondta, mindkét egyetem közszolgálatinak számít, mindkét intézmény hiánypótlónak számít egy adott régióban, ezért reális elvárás lenne a kormánytámogatás. Dávid László rámutatott: a román és a magyar kormány közti egyezményben szerepel az is, hogy a Sapientia EMTE kérhet és kaphat állami támogatást, amennyiben az intézményt akkreditálják, ami már megtörtént.
Krónika (Kolozsvár)

A kommunizmus exhumált áldozatairól nyílik kiállítás Aradon
A romániai kommunista rendszer exhumált áldozatairól nyílik kiállítás kedden Aradon – közölte az MTI-vel a tárlat anyagát összegyűjtő Marius Oprea történész, a Romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ (CICCR) vezetője.
A “Közös nevező: a halál” című kiállítás azokat a tárgyi emlékeket és dokumentumokat tárja a nyilvánosság elé, amelyeket a kommunizmus idején ítélet nélkül kivégzett áldozatok felkutatása és kihantolása során gyűjtött össze a történész és négyfős csapata. Az Arad Megyei Múzeumban rendezett kiállítás anyagát először 2009-ben Kolozsváron mutatták be. Azóta 13 másik romániai városban, 2010-ben pedig Prágában is nyilvánosság elé került.
A CICCR a kommunista politikai rendőrség, az egykori Securitate feljegyzései alapján, az áldozatok családtagjainak kérésére kutatja fel a kommunisták által meggyilkolt áldozatokat, akikről a hozzátartozók évtizedekig nem tudták, hol földelték el őket. Marius Oprea az MTI-nek elmondta: becslése szerint tízezerre tehető a kommunisták által ítélet nélkül, törvénytelenül kivégzettek száma, közülük a CICCR-nek kevesebb mint 100 áldozatot sikerült felkutatnia, és kihantolnia, hogy a családjuk méltó módon újratemethesse őket.
Marius Oprea 2005 és 2010 között a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézetet vezette: menesztése óta az általa létrehozott hasonló nevű központ, a CICCR folytatja az áldozatok és gyilkosaik felkutatását. Állítása szerint nemhogy támogatást nem kap, de akadályozzák is munkáját. Most magánalapítványok segítik, a sírokban talált személyes tárgyak restaurálását pedig a kolozsvári székhelyű, Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum szakemberei végezték.
”Egy lelőtt paraszt bocskorában például egy kanalat és villát találtunk, egy másik áldozat ruhájában, aki szökevényeket rejtegetett, egy kis tükör lapult – ezek nagyon egyszerű, értéktelen tárgyak, mégis megrendítő hatásúak. Hiszen olyanokról van szó, akiket csak azért lőttek agyon, mert megtagadták a katonai szolgálatot vagy ellenálltak az erőszakos kollektivizálásnak” – mondta Oprea.
Hozzátette: az aradi kiállításon többek között egy ítélet nélkül agyonlőtt szatmári magyar vasutas történetét is megismerheti a látogató. “Ha van valami, ami igazán összeköti a románokat és magyarokat, az az, hogy egyformán megszenvedtük a kommunista terrort, sőt, azt kell mondanom, hogy a magyarokra kétszeresen rájárt a rúd, mert nemzetiségük miatt is üldözte őket a Securitate”.
A “Közös nevező: a halál” című kiállítás március 27. és április 11. között látogatható az Arad Megyei Múzeum Klió-termében, a Horea utcában, keddtől vasárnapig 9-től 17 óráig. A belépés ingyenes.
erdon.ro

Tisztelt Sajtószolgálat!
Szeretném figyelmükbe ajánlani, hogy miként jött létre a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyen. Teszem ezt, mert célszerű lenne ezt tekinteni alapnak!
Amikor egész Erdélyre (1945. március 9. után) kiterjedt a román adminisztráció hatalma, s Groza alkuba bocsátkozott a Magyar Népi Szövetség vezetőivel (akkor még Márton Áron püspök is tagja volt a szervezetnek!!!), megállapodás született az egyetem ügyében.
A Nagyszebenből visszaköltözött román egyetem természetesen visszavette azokat az épületeket, melyekbe 1918 decembere után költözött be. A Groza-adminisztráció bizonyos megkötésekkel engedélyezte a magyar nyelvű felsőoktatást Kolozsváron. Ilyen, erre vonatkozó döntés volt, hogy az orvosi karnak azonban nincs helye a városban.
Az ok igen egyszerű volt: a magyar kormány a második bécsi döntés után az orvosi kar klinikáit felszerelte a korabeli legmodernebb eszközökkel. Ezt nem akarták visszaadni. Helyette kijelölték Marosvásárhelyen a volt Hadapród Iskola épületét, amely különben is a magyar állam tulajdona volt. Így került az orvosi kar Vásárhelyre 1 – azaz EGY– LÁDA műszerrel, amely legfeljebb körömlevételhez volt alkalmas. Erre a már kivéreztetett és többszörösen kirablott Magyar Állam ismét felszerelte a most már önállónak nyilvánított magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az egyetemmel a kapcsolat 1948-ig zavartalan volt (azaz Magyarország folyamatosan támogatta), akkor azonban, hivatkozással arra, hogy ellenséges, reakciós cikkeket is küldtek, megtiltotta a közvetlen szakmai kapcsolatot. A reakciós, imperialista cikkek a penicillinre vonatkoztak.
A küldött felszerelések a magyar tannyelvű oktatást szolgálták adomány formájában. Itt tehát egyszerűen az elvett javak visszaszolgáltatásáról van szó, mely elvételek egyszerűen a visszaadás kategóriába tartoznak.
Tisztelettel: Töttössy Magdolna
A szerző az Antall-kormány oktatásügyi szakpolitikusa volt.
http://hunhir.info

Nyelvőrző – „s midőn az ember érti már / sorsának szent zenéjét, / ajkát szavakra nyitja meg, / hogy mások is megértsék”
Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny, XVII. országos szakasz
Március 23-án, pénteken kezdődött, és egész hétvégén zajlott Kolozsváron az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny XVII. országos szakasza, amelynek mottója a címben idézett Csanád Béla-versrészlet volt, házigazdája pedig hagyományosan az Apáczai Csere János Elméleti Líceum. A versenyt azon iskolák diákjai számára hirdették meg, ahol beszédművelő körök működnek; a felhívás sikeresnek bizonyult, hiszen Erdélyből és a Partiumból 19 beszédművelő kör képviseletében 80, a magyar nyelvet szerető nyelvművelő diák és felkészítő tanára vett részt a vetélkedőn.
Késő délután a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében újra felcsendült a Szivárvány havasán című népdal, az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny ünnepi nyitánya. A gyönyörű, sokakat megható népdalt ezúttal Csüdöm Tímea, az Apáczai-líceum XI. osztályos tanulójának előadásában hallgathattuk meg, majd Adorjáni Zoltán lelkész, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánjának áhítata következett. Lászlóffy Aladár Nyelvében él... című írását Szabó Eszter harmadéves bölcsészhallgató adta elő.
A rendezvényt Egyed Emese, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének professzora, a Georgius Aranka Társaság elnöke nyitotta meg, aki a meghívottak köszöntése után a bírálóbizottság tagjait mutatta be. A Nevelési, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium képviseletében Várady Izabella magyar nyelv és irodalom oktatásáért felelős szakreferens méltatta a rendezvényt, kitérve a helyes beszéd fontosságára.
„Az anyanyelv szabaddá teszi a gondolatot”
A vendéglátók nevében Vörös Alpár iskolaigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, hogy jó érzés erdélyi magyarnak lenni. Wacha Imre, Lőrincze Lajos-díjas főiskolai docens Pál apostolt idézve arra biztatott mindenkit: szeressük anyanyelvünket, hiszen „szavam lehet zengő érc vagy pengő cimbalom, ha szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok”. Az anyanyelv örömet szerez, ha sokféleképpen használják, szabaddá teszi a gondolatot, fűzte hozzá. A megnyitó befejező mozzanataként megzenésített verseket és zsoltárokat adott elő a Református Kollégium kórusa.
Másnap, szombaton reggel 8 órakor vette kezdetét a vetélkedő a vendéglátó líceum három tanteremében. Az Édes anyanyelvünk kategória résztvevői nyelvtani, nyelvhelyességi, helyesírási, illetve stilisztikai feladatokat kaptak; a Szép magyar beszéd versenyzőinek szövegjelöléssel, szövegértéssel és értelmezéssel kapcsolatos feladatokat kellett megoldaniuk; a Versben bujdosó kategóriában indulók kreatív szöveggyakorlatokkal, versírással próbálkoztak (mindhárom kategória két, illetve három fordulóból, egy írásbeli és egy vagy két szóbeli próbából állt). A feladatok megoldására két óra állt rendelkezésre; ezalatt a tanároknak, meghívottaknak Keszeg Anna és Zörgő Noémi, a BBTE oktatói(Képi retorikák: a vizuális írástudás alapjai), továbbá Virginás Andrea, a Sapientia EMTE adjunktusa (A sztori világa – mindennapi történeteink) tartott előadást, majd elkezdődött a Georgius Aranka Társaság Közgyűlése.
Szóban is helyt kellett állniuk
Az Édes anyanyelvünk versenyzőinek egyet-egyet kellett kiválasztaniuk a megadott témák közül, majd rövid felkészülési idő után a bírálóbizottság és a közönség előtt beszéltek azokról. A Szép magyar beszédben résztvevők egy előkészített, szabadon választott szöveget olvastak fel, majd első olvasatban tolmácsolták Wacha Imre írását. A Versben bujdosókategória versenyzőinek egy-egy előre megtanult verset kellett előadniuk, itt Dsida Jenő és József Attila versei közül válogathattak. Ezt követően a IX–X. osztályos diákok Orbán Ottó Érdeklődő, a XI–XII. osztályosok pedig Somlyó GyörgyA múzsa csókjai – mint isten útjai – kiszámíthatatlanok P. J.-nek című versét szavalták el.
A délelőtti próbák után a versenyzők felszusszanhattak, a bírálóbizottságok tagjai pedig munkához láttak. Délután elhangzott a Táborba hívó szó, és a tavalyi III. Aranka-tábor vetítettképes összefoglalóját is megtekinthettük. Ezután az Édes anyanyelvünk kategória kiértékelésével kezdődött a szakmai elemzés: mint kiderült, az írásbeli nyelvhasználati feladatai okoztak ugyan némi fejtörést a diákok többségének, a nyelvtani résznél azonban jól teljesítettek. A szóbeli kiértékelésénél Keszeg Anna a beszéd közbeni nonverbális kommunikációt emelte ki pozitívumként, illetve a szövegre figyelésre intette a versenyzőket.
A Szép magyar beszéd verseny szövegértelmezési feladatának értékelését Siposné Virág Erzsébet tartotta, majd Kerekes Barnabás, az Anyanyelvápolók Szövetségének társelnökeismertette a szövegjelölési példamondatok helyes megoldásait. A Versben bujdosó kiértékelésén megtudtuk, hogy a fiatalok többsége számára az utolsó feladat bizonyult a legnehezebbnek, amelyben Balassi-strófát használva kellett háromszakaszos verset írniuk, kedvenc énekesükről. A szóbeli fordulóról Albert Júlia színművész számolt be, a hanghordozás és a légzés fontosságát hangsúlyozva. A kiértékelő záró mozzanataként Lestyán Attila, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum XI. osztályos tanulója Dsida Jenő Hulló hajszálak elégiája című költeményét szavalta el.
A hosszú versenynapot musical zárta, a Frank L. Baum műve nyomán Zalán Tibor átdolgozásában készült, Puskás Zoltán által rendezett Óz, a nagy varázsló című előadás, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban láthattunk.
„Nyisd ki a szemed, s figyelj, nagy erővel…”
Március 25-én, vasárnap reggel került sor a díjak kiosztására és a záróünnepségre. Ferenczes István Szerelmes vers című művét Buchman Wilhelm, a Református Kollégium XI. osztályos tanulója adta elő elsőként. Egyed Emese elmondta: kellemes együttlétet, sikeres versenyt tudhatunk magunk mögött, ami nem csoda, hiszen az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny a szakmai együttlét lehetősége.
A magyarországi küldöttség részéről Kerekes Barnabás méltatta a rendezvényt, kifejtve: napjaink modortalansága, igénytelensége, durvasága ellen kellene összefognunk, hogy megőrizhessük, „ami még emberi ebben a világban”. Szavaira rímelt a két legutóbbi magyarországi anyanyelvi tábor útravalóul idézett jelmondata: „Építsünk hidat, tiszta szavakból, határok fölé” valamint: „Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni”. A tanár úr szavait a díjkiosztás követte; az értékes jutalomkönyvek mellett az Édes anyanyelvünk első kilenc helyezettje és a Szép magyar beszéd első tíz helyezettje részt vehet a Kárpát-medencei döntőn, Sátoraljaújhelyen, illetve a győri Kazinczy-versenyen. Várady Izabella köszönetet mondott a résztvevőknek és szervezőknek, majd kiemelte: a visszatérő versenyzők azt bizonyítják, hogy a diákok magukénak érzik az Aranka-vetélkedőt.
Befejezésül Márai Sándor Figyelj című írását idézte Vörös Alpár: „Ne akarj nagyon szépet, sem különösen meglepőt, sem vészesen egyénit és eredetit mondani. Nyisd ki a szemed, s figyelj, nagy erővel. Aztán hunyd be a szemed, és emlékezz, nagy erővel. Aztán hallasz egy hangot, látsz egy arcot vagy egy tájat, valami dereng… Akkor írjál nagyon lassan, gondosan. A többit bízd Istenre.”
TÖRÖK KAROLA
Szabadság (Kolozsvár)

Végleg eltűnhet a magyarság a nagyvárosokból
Egyre nagyobb bajban van a romániai szórványban élő magyarság, mivel az ő esetükben áll fönn leginkább az asszimiláció és a nyelvváltás – mondták el szakértők annak kapcsán, hogy a Székelyföldet leszámítva jelentős veszteségeket szenvedett el az erdélyi magyarság a legfrissebb népszámlálási adatok szerint. Úgy látják, vannak pozitív példák a folyamatok megfordítására, de ezek száma sajnos elenyésző.
194 ezerrel csökkent a 2002-es népszámláláshoz képest a magyarok száma Romániában: 2002-ben még 1 millió 432 ezer, 2011-ben 1 millió 238 ezer magyar élt keleti szomszédunknál. Így a jelenleg mintegy 19 milliós Romániában a magyar nemzetiségűek aránya 6,5 százalék, ez minimális csökkenést jelent a 2002-es 6,6 százalékhoz viszonyítva.
Sajnos a magyarok aránya a „széleken” fogyott, ami azt jelenti, hogy van olyan megye (régió), ahol a fogyás az elmúlt húsz évben megfelezte a magyarság számát (Krassó-Szörény, Hunyad, Szeben és Bukarest). A másik legfőbb tendencia, hogy az erdélyi magyarság egyre inkább elszékelyesedik.
Vannak pozitív példák is
A szórvány fogalom sem a román, sem a szlovák, sem a szerb, sem az ukrán nyelvben nem létezik, ez a kifejezés mindenképpen „hungarikum” – mondta el Bodó Barna egyetemi oktató. Románia mindig területalapú politikát folytatott, de a Szerbiában élő vlach szórvány esetében a közösség elvét követték, hasonlóan a magyar nemzetpolitikához – tette hozzá. „Szórványban a magyar elit román vicceket mond, ami már egyfajta átlépést jelent, megkettőződik a személyiség.”
A szakértő pozitív példaként emelte ki a dévai központot és a válaszúti iskolát, mivel ezekben valamilyen mértékben sikerült megfordítani az asszimilációs folyamatot. Temesvárról az utóbbi időben egyre többen költöznek Székelyföldre, így biztosítják azt, hogy magyarként maradhassanak fenn – mutatott rá Bodó.
A lakótelepek a legveszélyeztetettebbek
A magyarság fogyása sajnos a nagyvárosokban is megfigyelhető, amely a Székelyföldtől távolodva drasztikus méreteket ölt. Míg Sepsiszentgyörgyön 2002-ben 74,92, addig most 76,9 százalék volt a magyarok aránya, de ezen kívül csak Nagykároly, Nagyszalonta és Kézdivásárhely esetében látható arányjavulás a javunkra. Kolozsváron és Nagyváradon három-, Marosvásárhelyen kétszázalékos csökkenés figyelhető meg, de a többi nagyvárosban sem kedvezőbb a helyzet.
Az asszimiláció szempontjából a legnagyobb problémák az erdélyi nagyvárosokban és azok lakótelepein figyelhetők meg, mivel a magyarok ott vannak legjobban kitéve a nyelvváltás veszélyének – mutatott rá Székely István. Az RMDSZ munkatársa példaként hozta föl a kolozsvári monostori lakótelepet, ahol bár 10 ezer magyar él, de nincs komolyabb integráló intézmény.
Kovács András
MNO

ÚJ FORMÁTUM, RÉGI ELVEK
Interjúk, kulturális témák kerülnek előtérbe az Erdélyi Naplóban
Csinta Samu váltja az Erdélyi Napló élén Makkay Józsefet. Nemcsak főszerkesztő-csere megy végbe a jobboldali hetilapnál: ősztől a kiadvány teljesen új ruhát ölt.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. lapkiadó megbízatásából április elsejétől Csinta Samu veszi át a Kolozsváron szerkesztett Erdélyi Napló hetilap főszerkesztői tisztségét Makkay Józseftől. SMS-interjúnkban az előtte álló munkáról, a lap szerkesztésében végbemenő változtatásokról kérdeztük.
Miért vállaltad el az Erdélyi Napló főszerkesztői tisztségét?
Csinta Samu: – Nagy kihívásnak érzem hozzájárulni az első hazai magyar nyelvű magazin típusú hetilap megteremtéséhez. Ősztől ennek megfelelő formátumban, világszínvonalú kivitelezésben jelenik meg.
Mit értesz az alatt, hogy világszínvonalú?
- Csúcsminőségű papírt és nyomdai kivitelezést, teljes színességet.
5 jelző segítségével “rajzold meg” az Erdélyi Napló olvasójának a fantomképét. Ugyancsak öt jelzőben: hogyan módosul ez a robotkép a lap formátumában bekövetkező változtatást követően?
- Érett felnőtt, konzervatív értékrendű, széles látókörű, érdeklődő, hűséges. Másrészt: egyre fiatalabb szellemű, konzervatív értékrendű, nemzeti érzelmű, érdeklődő, hűséges.
Rád mennyire jellemzőek az imént felsorolt értékek?
- Vallom őket.
Milyen lesz ugyanabban az irodában dolgozni a Krónika szerkesztőségével, aminek néhány éve a felelős szerkesztője voltál?
- Remek.
Magazinszerű hetilap szerkesztését vállaltad. Miért távolítanád el a hetilap küllemtől az Erdélyi Naplót?
- Éppen ezáltal kapja meg a hetilapos köntöst.
A lap tartalmában milyen típusú változások várhatóak?
- A legfontosabbak: előtérbe kerülnek az interjúk, kulturális témák, hasznos olvasnivalók.
Lesz valamilyen személyi változás a szerkesztőségben? Hány személy szerkeszti a lapot, és mikor jelenik meg az első általad szerkesztett lapszám?
- Az átlényegülés az ősz folyamán következik be, az állománybővítés azt követően válik aktuálissá.
Mekkora lesz a példányszám és mennyibe kerül majd egy példány a standoknál?
Ezek a közeljövő megválaszolandó kérdései. Most az átmenet előkészítésének periódusa kezdődött el.
(Csinta Samu 2003 és 2008 között a Krónika napilap felelős szerkesztőjeként tevékenykedett, korábban sportújságíróként dolgozott. 2008-ban azt fontolgatta, politikai pályára lép: MPP-s színekben megpályázta a sepsiszentgyörgyi polgármesteri tisztséget. A választásokból vesztesként került ki, ezt követően a Háromszék napilapnál vállalt újságírói állást.)
Kertész Melinda
Transindex.ro

Az RMDSZ és az MPP Kolozs megyei szervezeteinek figyelmébe
Tisztelt Máté András Levente elnök úr! Tisztelt Csép Sándor elnök úr!
A közelgő helyhatósági választások ritkán tapasztalt, kiélezett román–román politikai versengést ígérnek, így talán mindannyian egyetértünk abban: idén rendkívül fontos, hogy magyar közösségi képviseletünk a Kolozs megyei és a kolozsvári testületekben is a lehető legnagyobb számban jelen legyen, illetve a mérleg nyelvét jelentse. Politikai szervezeteink együttműködésének erejében bízva, közös mozgósító erőnk tudatában, a tárgyalási szándékunkról kívánunk újfent tanúbizonyságot tenni.
Tiszteletben tartjuk és elismerjük az RMDSZ és az MPP választói bázisát. Ugyanakkor, arra kérjük Önöket, ne tévesszék szem elől: az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését megelőző aláírásgyűjtés is igazolja, hogy jelentős támogató tömeg sorakozik fel a Néppárt mellett. Olyan magyar emberek sokaságáról van szó, akik az elmúlt két évtizedben elfordultak az RMDSZ-től és a MPP mögé sem tudnak jó szívvel odaállni. Jogos elvárás részükről, hogy képviselőik ott legyenek az önkormányzatokban. Meggyőződéssel állítjuk, hogy együtt, a három párt összefogva jóval több magyar választópolgárt képes megszólítani, mintha erőinket külön utakon, önös érdekeket képviselve vezetnénk.
Éppen ezért, az egyik legutolsó lehetőséget kihasználva, tisztelettel kérjük Önöket, vizsgáljuk meg közösen a helyi választási együttműködés lehetséges formáit. Mi a magyarság érdekeit szem előtt tartva, a közös munkához keresünk partnert. Nyitottak vagyunk a méltányos együttműködésre, ahogyan ezt már számos alkalommal elismételtük és bizonyítottuk. Bár kérésünk jobbára válasz nélkül maradt, még bízunk az építő szándékban. Hiszünk abban, hogy tárgyalóasztalhoz ülhetünk, és közös céljainkat felismerve segítő kezet nyújthatunk egymásnak.
Meggyőződésünk szerint a felajánlásunk egybecseng a kolozsvári és Kolozs megyei magyarok túlnyomó többségének elvárásával.
Várjuk megtisztelő válaszukat!
Kolozsvár, 2012. március 29.
Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

Elsőbbséget a szórványnak
A Communitas Alapítvány kuratóriuma arra kéri a pályázatok elbírálását végző szaktestületeket, hogy kiemelten támogassák a szórványban működő civil kezdeményezéseket és programokat – nyilatkozta Kolozsváron Kovács Péter kuratóriumi tag, az RMDSZ főtitkára. A politikus elmondta: a tapasztalat szerint a szórványokban gyakran csak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Communitas Alapítvány támogatása áll a szervezetek rendelkezésére, nincsenek magyar vállalkozók, a román többségű önkormányzatok nem elég nyitottak, ezért számos civil kezdeményezés léte függ ettől a segítségtől. „Nem azt kérjük a szaktestületektől, hogy ne támogassák a tömbmagyar vidékek pályázatait, hanem arra szeretnénk figyelmeztetni, hogy a szórvány részesüljön pozitív diszkriminációban” – hangsúlyozta Kovács, majd kijelentette: Székelyföldön vagy más vidékeken, ahol nagyszámú magyarság él, a helyi közösségek képesek fenntartani a társadalomszervező munkát végző egyesületeiket, a szórványban azonban külső segítségre van szükség. A Communitas Alapítvány pályázati rendszere több mint egy évtizede működik, nyolc szaktestületéhez az idei évben mintegy 2500 pályázat érkezett, amelyet közel nyolcvan szaktestületi tag bírál el.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Devictus vincit – Mindszenty József emlékest Kolozsváron
Mindszenty József bíborosra, esztergomi érsekre, Magyarország utolsó hercegprímására emlékezett születésének 120. évfordulóján a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Hivatal a Római Katolikus Nőszövetség székhelyén megtartott rendezvényen. Fábián Mária, a nőszövetség elnöke kifejtette: Mindszenty a magyar katolikus egyház XX. századi kiemelkedő személyisége volt. Fodor György piarista konfráter arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy tudomása szerint ez az első, s mindmáig egyetlen esemény Erdélyben, amelynek során megemlékeztek Mindszentyről. – Nem először történik meg, hogy Kolozsvár elöl jár a kezdeményezések terén, egyházi vonatkozásban is. Mindszenty József követendő példa a Krisztus iránti papi engedelmesség szempontjából is – hangsúlyozta a konfráter. A Szent Mihály Plébánia Szent Cecília kórusa Potyó István karnagy vezetésével három ismert vallásos művet adott elő, Jancsó Miklós színművész pedig Mindszenty emlékirataiból olvasott fel részleteket.
Mindszenty József életét Kovács Sándor római katolikus főesperes ismertette. – Ki volt Mindszenty József bíboros, Esztergom érseke, Magyarország utolsó hercegprímása? Egyéniségét a legválasztékosabban megfogalmazott szavak sem tudják méltóképpen a mai nemzedék elé tárni. Születésének 120. évfordulóján megpróbálom feleleveníteni erőt sugárzó és irányt mutató tanítását – tette hozzá a főesperes, majd boldog II. János Pál pápát idézte, aki szerint „Esztergom rendíthetetlen bíboros érseke magasztos erények példáját adta a katolikus világnak. Nagy lelkipásztor méltóságával hordozta a fejére helyezett töviskoronát, olyan magasztos egyházi személy emlékét hagyva ránk, aki hosszú éveken át tudott imádkozni és szenvedni népéért”.
Kovács Sándor előadásából megtudtuk: Mindszenty József a Vas megyei Csehimindszenten született 1892. március 29-én, szülei Pehm János és Kovács Borbála voltak. Ifjú korában újságíró akart lenni, aki tollal harcol minden ellen, ami gonosz, ám az akkori erdélyi püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly kérésére elhatározta, hogy pap lesz. Érettségi után a szombathelyi szemináriumban kezdte el teológiai tanulmányait. 1915. június 12-én szentelte pappá a szombathelyi székesegyházban Mikes János megyéspüspök. Első szolgálati helye Felsőpaty településen volt. 1917. február 1-jén kinevezték a zalaegerszegi állami főgimnázium hittan tanárává. Az 1919-es vörös őszirózsás forradalom idején rövid ideig letartóztatták, és kitoloncolták a megye területéről. Huszonöt évesen megbízták Zalaegerszeg plébániájának és az ide tartozó filiálék vezetésével. Javaslatára új népiskolák létesültek, zárdatemplomot építtetett. Elvállalta a Keresztény Párt megyei elnökségét. Ezt azzal indokolta meg, hogy „A lelkipásztori életben a politika szükséges rossz. De mivel a politika ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a halhatatlan lelket, súlyosan kötelező lelkipásztori feladatnak tekintette a szavazó polgárok alapos tájékoztatását”.
1927-ben az egyházmegye zalai részének püspöki biztosává nevezték ki. Az elkövetkező évtizedben 9 új plébániatemplom, 7 plébániaház, 9 ideiglenes miséző hely, 11 ideiglenes plébánialak, 12 új iskola és egy aggmenhely felépítését valósította meg. 1937-ben pápai prelátusi tisztséggel tüntették ki, majd 1944. március 4-én XII. Pius pápa veszprémi megyéspüspöknek nevezte ki.
– Róma választása azért esett Mindszenty Józsefre, mert a püspöki kar megerősítésére olyan főpapokat kívántak, akik a háború befejezésének időszakában kemény és állhatatos, a totalitárius rendszerrel szembeszegülő, az egyházhoz és a hazához hűek maradtak – magyarázta Kovács Sándor.
Az 1944-es zsidóüldözés közepette védelmébe vette az üldözötteket: körlevélben hozta az ország közvéleményének tudomására állásfoglalását. 1944. november 27-én a nyilasok újból fogságba vetették. 1945. húsvét éjszakáján, április 20-án térhetett haza székvárosába, Veszprémbe. XII. Pius pápa 1945. szeptember 15-én nevezte ki esztergomi érseknek, majd ugyanazon év októberében iktatták be érseki és hercegprímási kettős méltóságába. XII. Pius pápával először 1945. decemberében találkozott. 1946. februárjában a pápa bíborossá avatta. 1948-ban Mária-évet hirdetett meg: fáradhatatlanul járta az országot, hogy imádságra és engesztelésre szólítsa fel a nemzetet, és a magyarok Nagyasszonyának pártfogását kérje az újjáépítéshez. A kommunista hatalom kémkedéssel, valutaüzérkedéssel és összeesküvéssel vádolta, majd 1948. december 26-án letartóztatták. 1949. február 3-án kirakatperben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1956. október 31-én kiszabadult, ám ez csak a forradalom leveréséig tartott, akkor újra közellenséggé nyilvánították. Ezt követően másfél évtizedet az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén töltött, majd 1971. szeptember 28-tól a bécsi Pázmáneumban tartózkodott. 1975-ben bekövetkezett haláláig járta a világot, felkeresve és lelkesítve a hazájukból elmenekült magyarokat. Először a saját maga által választott osztrák búcsújáróhelyen, Máriacellen temették el, majd 1991. május 3-án az esztergomi bazilika altemplomában, annak érseki sírkápolnai részében kapott végső nyughelyet.
Zárszóként Kovács Sándor főesperes elmondta: Mindszenty boldoggá avatási eljárása folyamatban van.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyar sajtó-újságírás a két világháború között (1918-1938)
Az erdélyi sajtó mindig színvonalas részét képezte az általános magyar újságírásnak. Fontossága főleg az impériumváltást követően nőtt, mivel a Romániához csatolt erdélyi magyar kisebbség egyetlen megnyilatkozása volt, Ligeti Ernő szavaival élve „az egyetlen kopoltyú, amelyen a magyarság lélegzett.” Az addigi határ menti sajtóközpontok a román hatóságok szigorú ellenőrzése miatt korlátozottan tudták csupán ellátni a feladatukat. Ilyen volt Nagyvárad esete, amely az erdélyi újságírás élvonalába volt sorolható, mivel itt dolgozott újságíróként Ady Endre, Juhász Gyula, Krúdy Gyula stb., a változás után azonban elköltöztek Váradról.
Egy néhány példa az impériumváltás előtti sajtóból (a felsorolt újságok napilapok):
- Arad: Aradi Közlöny, Arad és vidéke, Függetlenség, Aradi Hírlap
- Nagyvárad: Szabadság, Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Új Nagyvárad, Tiszántúl, Friss Újság.
- Temesvár: Temesvári Hírlap, Temesvarer Zeitung.
- Kolozsvár: Újság, Kolozsvári Hírlap, Esti lap, Ellenzék.
- Brassó: Brassói Lapok.
- Szatmár: Szamos.
- Marosvásárhely: Székely Napló.
Sajtótörténeti szempontból 3 fő korszakra lehet osztani a két világháború közötti korszakot: A hőskor (1919-25), a virágzás kora (1926-30), a helytállás kora (1931-37).
A szerkesztőségek voltak a politikai megbeszélések búvóhelyei, így az újságírás szorosan összefonódott a politikával. A sérelmek üzenésein kívül a román hatóságok is a sajtón keresztül érintkeztek a magyarsággal. A napilapok és az irodalmi folyóiratok szoros összekapcsolódása is megfigyelhető, mivel legtöbb újságíró irodalmár, költő is volt. Továbbá a „transzilvanizmus” eszmerendszerének továbbítását is elsősorban a korabeli sajtó vállalta fel.
Ahol jó színvonalú napilapok voltak, ott később és nehezebben született meg az irodalmi folyóiratok. Így az első komolyabb irodalmi folyóiratok nem Kolozsvárott, hanem Nagyváradon, Aradon és Marosvásárhelyen születtek.
A Hőskorban 330 erdélyi lap jelent meg, egyedül Kolozsváron 113. Az impériumváltással bekövetkező közhangulatot befolyásolta a sajtó, ezek „szomorú idők” voltak, ami azt is mutatja, hogy csupán 12 humorisztikus lap jelent meg. Legtöbb újság ebben a korszakban megszűnt, vagy tulajdonost váltva átalakult. Nem volt nehéz lapot indítani: 1939-ig a román kormány a lapkiadást nem kötötte engedélyhez. Így azonban jelentkezett a dömpingsajtó (krajcároslapok megjelenése) amely a színvonal csökkenését eredményezte. Minden lap hivatalosan és nyíltan fizette a cenzort (de ez nem jelentette, hogy nem voltak kiskapuk). Ebből következőleg Belső-Erdély sajtója jobban virágzott ebben a korszakban: minél beljebb került a határtól, annál nagyobb volt a sajtószabadság. Ebben a vonatkozásban beszélhetünk Kolozsvár- és főleg a későbbiekben Brassó, mint szabad és fontos sajtóközpontokról.
Megemlítendő az Újságírói Szervezet, amely fennállása alatt kongresszusokat rendezett Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Temesváron. Komoly eredménynek számított, hogy elsőnek vetették fel Romániában az újságírói nyugdíj intézményét. Nagyobb városokban újságírói klubok létesültek, ahol gyakran rendeztek felolvasóesteket, illetve a közönség találkozhatott azon személyiségekkel, kik írásait nap, mint nap olvashatta. További eredménynek számított a tusnádfürdői Szanatórium létesítése, amely gyakorlatilag újságírói üdülőként szolgált. Több mint 300 bejegyzett taggal rendelkezett, román személyiségek, politikusok is gyakran látogatták, mivel egy ilyen komoly létszámú szervezet határozta meg az erdélyi magyarság politikai közhangulatát.
Vizsgabizottságot is létesítettek, így csak az lehetett képezni újságírásra, aki megfelelt a vizsgabizottság feltételeinek. Tagdíjas rendszer volt, az újságírás ekkor becsületes megélhetést biztosított. Egyes érdemes újságírók, akik valamilyen igazolt okból hagyták ott állásukat, teljes fizetésüket kapták, amíg újra el nem tudtak helyezkedni.
A továbbiakban két kiemelkedő példával szeretném ábrázolni az erdélyi újságírás két korszakát. Kolozsvár, mint már említett sajtóközpont, főleg a 20-as években számított fontos tényezőnek. Ez a Keleti Újság elsődleges sikerének tudható be. A lapot már a háború alatt tervezték megjelentetni, de végeredményben a sors iróniájaként a román csapatok Kolozsvárra való bevonulásakor (1918. December 24-én) jelent meg az újság első száma. A sikert nagymértékben befolyásolta, hogy budapesti tapasztalt lapszerkesztők dolgoztak itt, mint Szentmiklósi József, vagy később Ignotus (aki a Nyugatnak volt szerkesztője). A hatalmas példányszám áttörte a határokat, a demarkációs vonalakat is, így Kassán és Debrecenben 2-3000 példány is elfogyott naponta. A lap későbbi szerkesztője Zágoni István lett, majd a csődtől való megmentés érdekében megvásárolta a lapot az Országos Magyar Párt. Így hivatalos pártlappá vedlett, veszítve politikai függetlenségéből, szabadelvűségéből.
Egy másik említett sajtóközpont Brassó volt ebben az időszakban. Felemelkedésében főleg a 30-as évek válságai, politikai- ideológiai törésvonalai járultak hozzá. A gazdasági válság több lap megszűnését eredményezte, ugyanakkor megjelent egy új, fiatal generáció is, amely már a 20-as évek viszonylataiban szocializálódott (Bányai László, Méliusz József, Wass Albert stb.). A Brassói Lapok megerősödésében a központiság is szerepet kapott. Mindamellett, hogy igen színvonalas országos lap volt, gyakorlatilag felvehette a versenyt Erdély szinte bármelyik városának a reggeli napilapjával. Fontos szempont, hogy szinte minden városban volt szerkesztője, illetve a román városokban elő magyar közösségekhez is eljutott, sőt ezen kívül még Bulgáriába is szállított több száz példányt. Színvonalas irodalmi mellékletét Kuncz Aladár szerkesztette és lehetőséget adott a Helikoni közösségen kívül rekedt fiatal generációknak a publikálásra. A cenzúra is szerepet játszott a sikerben, ugyanis amíg más városban megjelenő újságokban a helységneveket csak románul lehetett leírni, addig ezeket a Brassói Lapok magyarul közölte. A kezdeti jobboldalisággal felhagyva a 30-as években a Keleti Újság szabadelvűségét próbálta pótolni, nem kevés sikerrel.
F.J.
kolozsvaros.ro. Erdély.ma

Kivonulásdit előidéző magyarok
Szűknek bizonyulna az újságoldal, ha fel szeretnénk leltározni azt a több folyóméter „objektív kifogást”, „autonomista nyilatkozatot” és „aggodalmat”, melyet többségi polgártársaink fogalmaztak meg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar struktúráinak létrehozása kapcsán.
Rangsorolni sem lenne könnyű őket, főként, ha az ember nem is tudja, nevessen vagy sírjon a nagyobbnál nagyobb mondások hallatán. Az én 10-es rangsoromban pillanatnyilag a város amúgy is dúsgazdag fantáziával megáldott polgármesterének aranyköpése számít toronymagas listavezetőnek.
A Münchhausen bárót bármikor könnyen megszégyeníteni képes mesemondónk szerint a magyar kar létrehozása elűzheti a városból az éppen megtelepedni készülő amerikai számítástechnikai óriást, a kutatóközpont létrehozását tervező IBM-et. Hogy miért félnek tőlünk és leendő orvosainktól a csúcstechnológiában utazó amcsik, nem tudom, de rendkívül megtisztelőnek tartom. Lehet, hogy némi késéssel csak most jutott el a tudatukig, netán a szívükig Attila hun vezérünk seregeinek az idő görbéjében eltévedt nyílvesszője?
A polgármesteri logikából kiindulva még az is megeshet, hogy a Nokia azért távozott Nemeszsukról, mert egy névtelen maroktelefonáló bejelentette, hogy a közeli Kolozsvár multikulturális egyetemén magyar nyelvű oktatás is folyik. Az Unilever pedig valószínűleg azért zárta be vásárhelyi margaringyárát, mert a színiegyetem súgó nénijétől meghallották, hogy ott magyar művészeket is képeznek. Most már csak az következik, hogy a Renault behúzza a kéziféket a Dacia-gyárban, ha a franciák fülébe jut, hogy Romániában magyarul is lehet gépkocsivezetést tanulni.
De az is megeshet, hogy a következő téli fűtési idény beállta előtt faképnél hagynak az E.on német gázszolgáltatói is, ha valaki elárulja nekik, hogy a székelyföldi fogyasztóik egy része magyar nemzetiségű. És azért nem szerződött a marosvásárhelyi kosárlabdacsapathoz az Egyesült Államok minden idők legeredményesebb játékosa, Michael Jordan, mert az előre küldött kémei azt jelentették, hogy a meccsek végén a zsúfolásig megtelt lelátó a „Szép volt, fiúk!” magyar nyelvű szlogent szokta skandálni. De az is lehet, hogy miattunk kimasíroz az országból a NATO, meg itt hagy bennünket az IMF, és netán még az EU is összehúzza határait.
Csak azt nem értem, ha már azok a magyar nyelvű oktatásra oly érzékeny nyugatiak sorra vonulnak ki Erdélyből, a még érzékenyebb, tájainkon szintén nemrég megtelepedett balkániak miért nem vesznek példát tőlük?
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Extra Hungaiam…
Magyarország szuverenitásának állandósult hangoztatásával Orbán Viktor Trianont szentesíti. Körülöttünk, Ukrajna kivételével az Európai Unió tagállamai terülnek el. Szerbia most kap zöld jelzést, mert be akar kerülni oda, ahonnan mi kifelé tartunk. A Fidesz-kormány bezárkózik a szuverenitásba, a két világháborúban kijelölt határok közé, ahelyett, hogy Trianon meghaladására törekedne.
Jó lesz újra a határnál álldogálni órákat, ha Kolozsvárra vagy Komáromba, netán Bécsbe akarunk menni. Az Európai Unión kívüli országok utasainak kijelölt folyosóban várni a repülőtereken a bejutást az európai városokba. Mert a szuverenitás ezzel jár. Jól belezárkózunk. Se ki, se be. Legfeljebb hosszas várakozással a drágán megfizetett vízumért, kijelölt átkelőhelynél, megadott időintervallumban majd kiutazhatunk Olaszországba. A fedő visszakerül a fazékra. Szuverénül itthon vállalhat munkát mindenki a Fidesz által teremtett egymillió munkahely valamelyikén, és nem kell félni, hogy az orvosok elmennek, mert természetesen mi befejeztük a munkaerő, az áruk, az eszmék szabad áramlását.
Az eredetileg a Jobbik által követelt Károlyi-szobor internálását - sok más jobbikos követeléssel együtt - magáévá tette a Fidesz. Így a Jobbiktól elcsent "Nem leszünk gyarmat!" szlogen, a békemenetelők molinóján feszülve is szervesült a Fidesz politikájába, hiszen a kormány úgy véli, ez biztosítja újra a kétharmados támogatottságát. De a nem leszünk gyarmat, szuverének vagyunk - bebetonozza Trianont. Jobban, mint azt megálmodói valaha gondolták.
Mi magyarok önként mondunk le arról, hogy a 2004/2007 óta átjárható határok, a közös régiófejlesztések, intézményfejlesztések, infrastruktúra-építés lehetőségeit kihasználva meghaladjuk, amit a XX. századi jobboldali kormányok felelőtlen politikájukkal kétszer is elhibáztak, mérhetetlen szenvedést okozva elsősorban a határokon kívül került magyarságnak, de a megmaradt ország lakosságának is.
Az IMF-tárgyalások lebegtetésével, a Fidesz Morvai Krisztina Jobbikos EP-képviselő Magyarország EU-ból való kilépésének követelését is teljesítheti. Igaz, akkor Morvai is csomagolhat Brüsszelben, s csak az ELTE Jogi Karán hirdetheti a forradalmi ifjúságnak az igét. Lesznek hallgatói.
De nem lesznek gyarmati áruk. Sőt, áruk sem. Mert nem lesz import sem, meg export sem. Extra Hungariam non est vita. Nem kufárkodunk idegenszívűek módjára - idegenekkel. Lesz viszont hiánygazdaság, óriási munkanélküliség. A 2007-2013 közötti 8000 milliárd forintos európai uniós forrásból 2500 milliárdot használtunk fel eddig, ám sajátos módon fel vagyunk háborodva a 2013-ra tervezett kohéziós források harmada visszatartásának még a gondolatára is. Mert ugyan kilépünk az EU-ból, de a "píz, az jár".
Így lehet a demokráciadeficitet átalakítani nemzeti szabadságharccá. Politikailag ügyes, s az, hogy nem oldja meg a gazdaság zsugorodását, a holnap gondja. Legfeljebb kettős állampolgárok leszünk! Nem hiába volt a sietség, hiszen mi is lehetünk magyar-román, magyar-szlovák stb. állampolgárok. S akkor a csavaros észjárásunkkal mi kint is vagyunk, meg bent is leszünk az EU-ban.Thomas Mann, az a "fehérek közt egy európai", egykor arról beszélt: nem német Európát, hanem "európai Németországot" szeretne!
Hol vagyunk mi egy európai Magyarországtól? - ahol a fülkeforradalmárok József Attila szobrát is eltávolítanák a Duna mellől. A honvágy a hazába megszűnik a kisajátított tér világában. Az elveszett presztízst pedig bóvli országnak, bóvli elnökkel nem lehet visszaszerezni.
Törzsök Erika szociológus. Népszava

Eckstein Kovács Péter indul a polgármesteri székért Kolozsváron
Eckstein Kovács Péter indul az RMDSZ színeiben Kolozsváron a polgármesteri tisztség megszerzéséért. Az RMDSZ jelöltje számít az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) támogatására is, mivel ő az egyedüli magyar jelölt. A választások során minden szavazatnak döntő jelentősége van. Ahhoz, hogy Eckstein polgármester lehessen meg kell szereznie legalább a szavazatok 35%-át.
Gergely Balázs, az EMNP elnöke szerint korai lenne még a támogatással kapcsolatos témát boncolgatni, viszont nyitott bármilyenfajta együttműködési lehetőségre. A párt csak akkor fog álláspontot foglalni, miután választ kapott a választási együttműködési javaslatot tartalmazó nyílt levélre Máté András megyei RMDSZ-elnöktől, valamint Csép Sándor megyei MPP-elnöktől.
Eckstein egyébként elnöki tanácsadóként is dolgozott 2009-től a parlamentben, de tavaly lemondott tisztségéről, mivel nem értett egyet a verespataki aranybánya engedélyezésével.
Kolozsváron a hivatalos határidőig tizenegy RMDSZ-es helyi tanácsos-jelölt nyújtotta be a jelentkezéshez szükséges iratokat: Gyenge Zoltán, Irsay Miklós, Molnos Lajos, Csoma Botond, Horváth Botond, Somogyi Gyula, Oláh Emese, László Attila, Geréd Imre, Grabán Zsolt-Attila és Horváth Anna. Rangsorolásuk azonban még nem készült el, feltehetően április 13-án kerül erre sor.
Paprika Rádió. Erdély.ma

Eltemették a Csipike íróját
Százak búcsúztak hétfőn délután Fodor Sándor József Attila-díjas írótól, számos novelláskötet, regény, színdarab, és a rendkívül népszerű Csipike című meseregény-sorozat szerzőjétől a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő egyéniségét Kolozsváron, a Kismezei temetőben helyezték örök nyugalomra, a gyászmisén az erdélyi magyar közélet elöljárói – politikusok, írók, költők, értelmiségiek – mellett Fodor Sándor román pályatársai is végső búcsút vettek az alkotótól.
gyászmisére délután egy órakor a főtéri Szent Mihály-templomban került sor, Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébános mondott gyászbeszédet, majd délután fél háromkor a Kismezei temetőben a politikusok, pályatársak is elbúcsúztak a szerzőtől.
Kelemen Hunor művelődési miniszter úgy fogalmazott: Fodor Sándor halálának híre döbbenetet és fájdalmat okozott. „Soha nem kereste a reflektorfényt, de jelenléte több volt, mint egyszerű itttartózkodás. Hálásak lehetünk a sorsnak, a teremtőnek, hogy kortársaként nemcsak a műveit olvashattuk” – hangzott el többek közt a tárcavezető beszédében. Kiemelte: a Csipike Fodor Sándort a világirodalom nagyjai közé emelte.
Az Erdélyi Magyar Írok Ligája és az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy képviseletében Orbán János Dénes költő, író búcsúzott az írótól. „Azon ritka írók sorába tartozott, aki úgy lett klasszikus, hogy közben nem volt polgárpukkasztó” – jellemezte Fodor Sándor munkásságát Orbán János Dénes.
Zsigmond Emese, a Napsugár gyermeklap főszerkesztője így búcsúzott a folyóíratot alapító Fodor Sándortól: „Úr volt az elvtársak között is: a jómodor arisztokratája.”
A Magyar Írószövetség részéről Erős Kinga, a Romániai Írószövetség képviseletében pedig Adrian Popescu vett végső búcsút a halhatatlanná vált pályatárstól.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Az EMNP még bízik az összefogásban az RMDSZ-szel
Visszautasítja Kelemen Hunor, „Lenin és Ceauşescu méltó utódjának” hadüzenetét az Erdélyi Magyar Néppárt – jelentette ki hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. Az EMNP és az EMNT hétfőn Nagyváradon tartott közös elnökségi ülést.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke, Tőkés László és Toró T. Tibor a hétfői sajtótájékoztatónA pártelnök az RMDSZ elnökének hétvégi nyilatkozatára utalt, amelyben Kelemen úgy fogalmazott, hogy a két szervezet között nem jöhet létre egyszerre együttműködés és politikai versengés, ami a közelgő helyhatósági választásokat illeti. A szövetségi elnök ugyanakkor azt a kérdést is feltette, milyen lehet az a futballkapus, „aki a futballpályán együtt akar működni azzal, aki gólt rúg neki, abból milyen eredmény lesz?”
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke válaszképpen kijelentette: hidegzuhanyként érte ez a megfogalmazás, hiszen, mint mondta, az erdélyi magyar összefogás idején már azt hitte, megtört a jég, és a tisztújítást követően azt gondolta, újfajta, fiatalosabb, demokratikusabb politizálás kezdődik az RMDSZ-ben, de ennek nyomát sem látni.
„Ugyanaz a megcsontosodott egypártrendszeri felfogás uralkodik, mint azelőtt, ami itt, Erdélyben megengedhetetlen. A bolsevik típusú kirekesztő egységet hirdeti ez a felfogás” – utalt Tőkés Borbély László minapi kijelentésére, amely szerint „egységesnek kell lenni”. Ez az egység azonban Tőkés László szerint pusztán pártegység, holott Erdélyre mindig a sokszínű, befogadó típusú egység volt jellemző.
Toró T. Tibor bejelentette: az EMNP jelöltállítási folyamata április közepére ér véget, és ekkorra tisztulnak le az esetleges helyi megállapodások is. Kérdésünkre a pártelnök elmondta: Kézdivásárhelyen már be is mutatták jelöltjüket, Udvarhelyen is hamarosan sor kerül erre, Kolozsváron és Kolozs megyében pedig régóta körvonalazódik a közös jelöltállítás, s Toró a tárgyalásoktól eredményt vár.
Az elnök ugyanakkor kijelentette: az EMNP még mindig bízik benne, hogy Marosvásárhelyen is sikerül megegyezni az RMDSZ-szel, hiszen elmondása szerint az utóbbi három ciklusban világossá vált, hogy magyar pártjelölt nem tudja megnyerni a polgármesteri tisztséget az akár az autonóm Székelyföld fővárosa címre is jogot formálható, stratégiai fontosságú városban.
Toró T. Tibor ugyanakkor azt is kijelentette: pártja sem a többi politikai szereplőt, sem a román pártokat nem tekinti ellenségnek, csakis az egységes román nemzetállami szemléletet, és az ellen harcol. Ennek a harcnak lehet fontos állomása a helyhatósági választás. Hozzátette: azokon a településeken, ahol külön-külön listával mindhárom magyar pártnak sikerül bejutnia az önkormányzati testületekbe, a képviselőknek szövetkezniük kell egymással.
Újságírói kérdésre Tőkés László arra is reagált, hogy az RMDSZ szombaton bejelentette: Cseke Attila volt egészségügyi minisztert indítja a nagyváradi polgármesteri tisztségért. „A Bihar megyei RMDSZ jól tudhatta, hogy a különböző korrupciós ügyekbe keveredett, hitelét vesztett Biró Rozália helyett új embert kell jelöltként megneveznie” – mondta az EMNT elnöke. Toró szerint Biharban is biztosan külön listával indul majd a két párt, a polgármesteri és megyeitanács-elnöki tisztség esetében ezt még át kell gondolni.
Az EMNP hétfőn egy állásfoglalást is közzétett Kelemen Hunor RMDSZ-elnök hétvégi kijelentésére reagálva. A párt úgy véli, hogy az RMDSZ tulajdonának tekinti az erdélyi magyar embereket; az elmúlt években folyamatosan felszámolta az erdélyi magyar demokráciát, végletesen megosztotta a magyarságot, és félmillió választót riasztott el a közügyekben való részvételtől.
„Kelemen Hunor hétvégi, marosvásárhelyi nyilatkozata azt mutatja, hogy Vlagyimir Iljics Lenin és Nicolae Ceaușescu méltó utódaként úgy gondolja, hogy aki nincs velük, az ellenük van: az RMDSZ tulajdonának tekint minden erdélyi magyar embert. A Néppárt ezzel szemben azt vallja, hogy gondolkodhatunk különböző módon, tevékenykedhetünk bármely szervezetben, mi mind együtt vagyunk, az erdélyi magyarság közös ügyét szolgáljuk” – áll az állásfoglalásban, amelyet Toró T. Tibor pártelnök írt alá.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Azonnali válasz Kuti Mártának
Kedves Márta!
Nem köszönöm meg kedvetlenné tevő s elkedvetlenítő soraidat, ugyanis Téged, minden nagyrabecsülésem ellenére, csupán városfelemnek és nem szakmabélinek tekintelek. Igaz, a te érdemed, hogy elsőnek és eddig egyetlenként reagáltál erre a kötetre, amely vaskosságával csak az avatatlanokat ijeszti el. A mutatók kezelése, elismerem, kíván némi jártasságot, könyvtárosi gyakorlatot (vö. ETO), hiszen azokban nem a szokásos módon, hanem témakörök szerint csoportosítottam a felvett tárgyi információkat.
Miként már az első kötet előszavában is jeleztem, munkám, az Időtár (nomen est omen) az idő tárolására szolgál elsősorban, a végtelenségig szaporítható, van benne elegendő rakhely és szaporítani is kell, hiszen sohasem fogunk eleget tudni a múltról, ami egyre gyarapszik.
A két világháború közötti Vásárhely történetének nincs összefoglaló monográfiája, nincs olyan kutatója, akinek kizárólag ez lenne a szakterülete. Korábban sem volt. A kortárs M. Kiss Pál a maga Vásárhely-történetében kísérletet sem tesz arra, hogy az általa tudatosan megélt húsz évet (1919–1940) összefoglalja, vagy adatokkal szolgáljon e korról. Magamnak kellett tehát elvégezni az első átfogó munkálatokat az adatok időrendbe szedésével és felsorakoztatásával. Ehhez a kor politikai napisajtóját használtam, a magyart, mert ennek folytonossága volt az elsőrendűszempont. Az általad vindikált Tükör nem jelent meg naponta, és megkésve reagált például a napi eseményekre, ami számomra döntő volt. Hiszen létünk a mindennapokból épül fel. Évente 365-366-ból. Az Erdélyi Helikon pedig az eseménytörténet vonatkozásában szóba sem jöhetett, hiszen az irodalmi folyóirat volt és Kolozsvárott szerkesztették. Hivatkozol a Kriterion kis világtörténeti kronológiájára. Abban vajon mekkora helyet foglal el a kultúra? Elenyészőt. Éppen ezért szakítottam az általam ismert kronológiákkal és beemeltem a kistérség kultúrje-lenségeit is. Jelentőségükhöz többé- kevésbé mérten.
Hogy neked túlteng Bernády, arról nem tehetek, ő a legjelentősebb személyiség, az ő alakja a leginkább ismert, és őt tartja számon a csekély mértékű kutatás, ami mégis született e témakörben, a közemlékezet, az utókor. Neki már saját korában is volt referencia- irodalma. Úgy gondolom, ő mindenkinek eléggé magyar és konzervatív értékmentő szellem, megosztó is, egységbe szervező is volt. Életútja vitára ingerlő. És amit teremtett, az a két világháború között elegendőnek bizonyult, hogy a frontvárossá nyilvánított Vásárhely magyarsága sikeresen álljon ellen az asszimilációs törekvéseknek, az elidegenítésnek, a Dandea típusú gátlástalan zsoldosvezéreknek.
Hogy miért kell bevenni a kötetbe olyan csekély értékűnek látszó információkat, mint például azt, hogy B. nem tartózkodik a városban valamely napon vagy lánya gyógykezelésére utazott? Nos, ezeket a történet végének ismerete indokolja, ui. az adatsorok figyelmesebb összeillesztése nyomán (ami az olvasó dolga) világossá válik, miként lehetett megbuktatni a királyi Románia egyetlen magyar municípiumi (a szabad királyi város emlegetése anakronisztikus lenne) polgármesterét második mandátumának lejárta előtt.
Szeretném szíves figyelmedet felhívni arra, hogy az Időtár minden erőfeszítésem ellenére sem kultúrtörténet, mi több, nem irodalom- és sajtótörténeti adattár. Ezek csak járulékos elemei egy város sokrétű életmegnyilvánulásainak, amibe éppen úgy beletartoznak a történész véleménye szerint a kenyérárak, bérkocsik, nyilvános vécék, perek, szobordöntések és lakásépítések, telekspekulációk, magyarellenes intézkedések, politikai pártcsoportosulások és a színház fenntartása körüli hercehurca, a városi tanács ülései, a bűnügyek, hivatali előléptetések, sztrájkok, a bal- és jobboldali mozgalmak, hitközségi csetepaték, a cigányok is.
Hogy Osvát h nélkül írta nevét, az bizony hiba részemről, de ez mit sem változtat érdemein s talán az enyémen sem. És ezért elverni az Időtár szerzőjén a port, inkább afféle egyéni elégtételszerzésnek tűnik, sőt hitelrontásnak (ugyanis ez is kihámozható elkedvetlenítő soraidból). Távol áll viszont az avatott szakmai bírálattól. Kifogásolod, hogy nincs elég író nevesítve a mű lapjain. Állítom, akadnak irodalmárok, akikről gyakran esett szó a lapokon, mint Molter vagy Antalffy, Kemény János és Sényi László, emezek jelenléte folyamatos volt a korszak egészében, s megítélésem szerint Osvát szerepével felértek. Morvay Zoltán éppenséggel 13-szor szerepel a névmutató tanúsága szerint. Bőven jelen van a KZSIT is. Ne játsszunk könyvelősdit. Méltatlan lenne a jobb ügyhöz, Marosvásárhelyhez.
A kötet nem folyamatos olvasásra született, többször is figyelmeztettem a fogyasztót. Ám aki ebből a kötetből azt a következtetést vonja le, hogy Marosvásárhely nem magyar szellemiségű város, az mit sem értett meg munkámból.
Nem mentségként jegyzem meg, hanem jogos büszkeséggel, hogy efféle vaskos várostörténeti kronológia, mely a XIII. századtól 1944-ig (sőt most már 1989-ig) terjed, nem létezik egyetlen erdélyi település vonatkozásában sem. Tudtommal másutt sem sok hasonló vállalkozás született. Igaz, másutt több és sokféle várostörténet jelent meg, ami Vásárhely esetében egyelőre még várat magára. Ha tán történészként szemlélnéd a teljesítményt, akkor másként vélekednél.
Én például még így is ösztövérnek érzem a könyvet, mert számos tény került azóta látókörömbe, és azokat mindenképpen a negyedik kötet végéhez szeretném csatolni, máris összegyűlt több mint húszoldalnyi, kb. 150 új adat alig egy hónap alatt. Újabb várostörténeti dolgozatok láttak napvilágot, kerültek föl a világhálóra, folyton színesedik, árnyaltabbá válik a múlt- képünk.
Ha valami fontos tény hiányzik ebből a kötetből (és rengeteg minden hiányzik még!), annak magyarázata (nem mentsége) roppant egyszerű: vagy nem létezik feldolgozása, publikált változata (ugyanis az egyszerűség kedvéért csak a nyomtatott anyagot vontam be vizsgálódásaimba, ti. a levéltári adatokban elveszni ezúttal nem volt célom), vagy nem került a kezembe a vonatkozó irodalom. Az összes elkerült szerzőtől ezúton kérek bocsánatot. Remélni merem, hogy a fehér foltokból arra is következtetni lehet, hol érdemes tovább kutatni és mit kéne publikálni, másfelől mit kell a szerzőnek (nekem) és/vagy az Időtár folytatójának be- illetve kipótolnia.
Hiszem, hogy könyvem nélkül nem születhet meg Marosvásárhely történetének oly nagyon hiányzó minden korszakot felölelő monográfiája (Pál-Antal Sándor munkájának első, már megjelent kötete 1848-ig bőven hivatkozik az Időtárra…), melyhez ez elengedhetetlen segédkönyv lehet, időmutató és egyben időt megtakarító vállalkozás, könnyebbítő segédlet, még akkor is, ha gyakorló városlakók és irodalompártolók ajkán és tollán csak fanyalgást szül.
Végszóként: akinek nem tetszik, alkosson méltóbbat, különbet. Maradok elkötelezett vásárhelyi, és a gyűjtést töretlenül folytatom maradék olvasóim számára.
Sebestyén Mihály
1 Egyetemes tizedes osztályozás. Könyvtári információs rendszer
Előzmény: Népújság (Marosvásárhely), 2012. márc. 31.
Amikor a kevesebb több
– Jegyzetek az Időtár III. margójára* Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam – Gyászbeszéd a ravatalnál
A koporsóban nyugvó Fodor Sándor íróval, műfordítóval és hitvalló katolikus lapszerkesztővel, vagy ahogy pályatársai hívták őt, “Fodor Úrral” néhai Tamási Áron farkaslaki temetése okán és egy akkortájt általa adott interjú kapcsán kerültem kapcsolatba egy, a Napsugár szerkesztőségébe címzett, de személyesen neki írt levél által, ezt követően pedig haláláig tartó töretlen barátságba. Az említett levélben, mivel az írókollégák nem búcsúztatták, illetve nem búcsúztathatták Tamásit a kommunista rezsim terrorja miatt, afelől érdeklődtem, hogy mi a véleménye a néhai farkaslaki plébános, Birton István ott és akkor elhangzott beszédéről, amely egyetlen, írásban fennmaradt dokumentum a nagy erdélyi írásművész hazai temetéséről. Mi tagadás, én egyfajta méltatlankodásomnak adtam hangot az írók totális némasága miatt, és így fejeztem ki magam: „Bezzeg, a pap beszélt”. Fodor Úr, valamelyest félreértve a „bezzeg” szóval kezdődő megjegyzésemet, ezt válaszolta: „A farkaslaki pap beszédét szépnek és igaznak tartom, még akkor is, ha Ön megbotránkozik ezen”. Mondanom sem kell, én egyáltalán nem botránkoztam meg, ellenkezőleg, nekem is ugyanaz volt a véleményem, és kifejezetten örültem a túlzás nélkül irodalmi rangú papi beszédnek. Még csak annyit ehhez a régi történethez, hogy Sütő András 5 évvel később önkritikusan ezt írta, „az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat”.
Gyászoló Testvérek! A Csíksomlyóról, illetve (saját szavai szerint) „Mária lábától” indult Fodor Sándort az irodalmi élet elsősorban kivételes tehetségű novellistaként tartja számon. Írásművészetének az értékelése természetesen nem az én tisztem, de egyik-másik írásából néhány mondatot alkalmi üzenetként kiemelek, hogy ravataláról is ő, a bölcs ember okítson bennünket.
Elsőként a Büdös gödör című művéből veszek egy száraz ténymegállapítást, mely így szól: „Teljes bizonyosság csak kettő van. Egyik az élet, a másik a halál”. A Vereség című novellájában írja Hemingwayt idézve: „az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem”. Az idézett bölcsességet rögtön önmagára alkalmazva így folytatja: „Az Embert (így általában nagy E-vel) – nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem – le lehet győzni”!
Immár kézzelfogható bizonyság szavainak igazsága mellett az előttünk látható koporsó, s benne ő, a megfáradt író, Fodor Sándor. Igen, 85 évesen végképp legyőzetett, földi élete befejezést nyert, s mint ő maga mondta Babitsot idézve egy interjúban: eddig mérték ki élete idejét „az égi és ninivei hatalmak”.
Nagyon elgondolkodtató felismerést fogalmazott meg Az első hó című elbeszélésében is: „A beteget nem a tengődésnek, hanem az életnek kell visszaadni”.
Nos, Testvérek, mi most a Szent Mihály-templomban éppen ezt tesszük, az életnek, mégpedig a nagybetűs Életnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, amit a gyászmise prefációja fejez ki ekképpen: „Vita mutatur, sed non tollitur”. Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik! Igen, ez a mi győzedelmes húsvéti hitünk, és ez volt az ő hite is. Hát, ezért kérte az utóbbi években többször is a gyógyító szentségeket (a gyónást és a szentáldozást, legutóbb pedig a betegek kenetét), végképp kiengesztelődve e szentségek vétele által Istenével, önmagával és családjával: elsősorban festőművész feleségével, akivel több mint 60 évet tölthetett el békés, kiegyensúlyozott házasságban, Budapesten élő leánygyermekével, aki a legnagyobb odafigyeléssel ápolta őt betegsége végső szakaszában, aztán nagyrabecsült vejével, imádott unokáival, közeli és távoli csíki rokonaival, valamint pályatársaival, szomszédjaival, tisztelőivel és olvasóival, akiket most búcsúzóul általam, a pap-barát által Mózesként és Áronként megáld. (Hadd mondjam még itt el, hogy amikor felmutattam előtte halálos ágyán a Szent Kenyeret, az Oltáriszentségben titokzatos módon köztünk élő Jézus Krisztust, beszélni már nem tudott, de katona módjára magasba emelte kezét és szalutált!).
Legismertebb novellája minden bizonnyal A feltámadás elmarad című. Az ugyanezt a címet viselő legújabb és egyben legutolsó könyvéből Benedictus atya ajkára adott szavaiból idézek egy húsvét küszöbén mindenkinek szóló, üzenet értékű részletet: „Egyetlen csoda van: az élet, és egyetlen csodatevő: az Úristen. Őt imádjátok. Én csak az ő alázatos szívű szolgája vagyok, egyben a ti szolgátok is, hiszen mindnyájan az Ő képmásai vagyunk. Csókoljátok az ő szent keresztjét, és szeressétek egymást, örvendjetek nagy csodájának, az életnek”. Igen az élet, amiről ő itt beszél, a nagybetűs Élet – él, és élni akar! – ahogy zengi ezt a költőóriás is, Ady. Joggal állítható az elmondottak után, hogy az ő feltámadása – nem marad el!
Emlékszem, a kereken 40 évvel ezelőtt, 1972-ben elvesztett nagyobbik lánya ideiglenes tölgyfakeresztjén ez a felirat volt olvasható: „Fodor Évike, 1954. VII. 29. – 1972. XII. 26.”. E keresztfelirattal összefüggésben a Tíz üveg borvízből és az Egy nap – egy élet című vallomásból egy mondat, még ma is mellbe vág, s ez így szól: „Az Ő neve van rajta (mármint az Évikéé), – holott bennünket feszített rá a halál: édesanyját és engem”. A bekövetkezett tragédia súlya alatt nem csoda, ha Mária lábától a sündisznóállásig című életrajzi regényében szó szerint ezeket írja: „Én, aki annyira ragaszkodtam szülőföldemhez, aki el sem tudtam képzelni, hogy máshol temessenek el, mint Csíksomlyón – immár azt hiszem, végső nyughely dolgában is Kolozsvárhoz kötődtem, 18 éves korában eltávozott nagyobbik leánykám, Évike mellé, a kismezői temetőben”. Aztán a tragédiát évtizedek teltével, éppen a keresztény hit erőt adó vigasztalása nyomán begyógyította a kegyelem közvetítette béke, a lelki harmónia, illetve az Isten akaratában való keresztény megnyugvás.
Gyászoló Testvérek! Fodor Sándor közismerten nagyon szerény, halk szavú és mégis köztiszteletnek örvendő, minden embertársát őszintén megbecsülő és szerető személyiség volt. Másokról rosszat soha, de jót annál többször és annál többet mondott. A Fekete erdő című kisregényéhez írt ajánló soraiban a következőket vetette papírra: „Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok”. És mit mondott? Többek között azt, hogy – és ismét tőle idézek – „egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke–barátság–testvériség ügyének, mint amennyit valamennyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte...” Ezért, fejezi be idézett mondandóját így: „ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik”.
Kortársuk voltam – kortársaim voltak című kötetében pedig egy örökidőszerű, mindannyiunk okulására szóló erkölcsi figyelmeztetés olvasható: „Ítélkezni a csetlő-botló, az olykor akár súlyosan vétkező ember fölött is, a végtelen Igazság, s Irgalom dolga”. Milyen jó lenne ezt minden, nem egészen megfontoltan, netán „szemet-szemért, fogat fogért” alapon bosszúból ítélkező embernek alaposan meggondolnia, hiszen – egyikünk sem makulátlan!
És ezt követően, ugyanott, elmesél egy igen megható történetet, amivel be is fejezem búcsúbeszédemet, és ez így szól: „A háború alatt – ezt egy papbarátomtól hallottam – egy katolikus tábori lelkész súlyos sebesülteket gyóntatott. Egy haldokló SS-katona ezt nyöszörögte neki: Atyám, én annyi rosszat tettem, annyi súlyos bűnt követtem el, hogy nekem az Úristen nem bocsáthat meg. És jót nem tettél senkivel? Soha? – kérdezte a pap. A katona gondolkodott, majd elhaló hangon suttogta. Egyszer egy éhező lengyel özvegyasszonynak adtam egy fél kenyeret. A pap feloldozta: Amikor majd a Bíró elé kerülsz, mondd el neki ezt is”.
Sándor bátyám, aki szintén voltál háborút viselt és hadifogságot is átélt katona, végső búcsúzóul egy ideig még itt maradt barátodként mit tanácsolhatnék Neked, aki Pál apostol szavaival egyetértve magad is vallottad, hogy „mindenki önmagáról ad majd számot Istennek”? Hát azt, hogy ha töprengtél is eleget életed utolsó szakaszában lefolytatott meghitt beszélgetéseink során azon, hogy miképpen állj az ítélkező és számonkérő Bíró elé, – csakis a legnagyobb hálával a Tőle kapott talentumokért és teremtményi alázattal. De egyet mindenképpen mondj el számonkérő Istenednek, nevezetesen azt, hogy megírtad a Csipikét, mely által a tovatűnt évtizedek során annyi őszinte mosolyt varázsoltál különféle nemzetiségű gyermekeknek a csodálkozó arcára. Írtad ugyanis ezt a művet elejétől végig abban a felismerésben és boldog hitben, hogy a gyermekek kacagásánál szebb imádság ezen a földön nincsen! Nyugodj békében! A földi vég, illetve a vele egyidejű égi kezdet után legyen jutalmad az örök élet.
Jakab Gábor plébános. Szabadság (Kolozsvár)

Mentor-díj erdélyi magyar oktatóknak
Kolozsváron ünnepélyes keretek között adták át szerda délután a kiváló oktatóknak, edzőknek ajánlott Mentor-díjat; négy magyar oktató szerepelt a díjazottak között.
A Közösségért Alapítvány és a MOL Románia által alapított díjat olyan oktatóknak, edzőknek, művészeknek ítélik oda, akik több generáció tehetséges gyermekeit indították el a sikerek útján. A tíz díjazott a Ioan Nemtoi világhírű üvegművész tömör üvegből készített trófeája mellett személyenként 8000 lej (537 ezer forint) pénzjutalmat is kap. A kolozsvári Szabók bástyájában tartott díjátadó gálán rövid portréfilmet vetítettek le valamennyi díjazottról.
Az idei díjazottak között négy kiváló magyar oktató szerepelt: Dolóczky Márta tanító, a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Iskola tanítónője, Guttmann Mihály nyugalmazott zenetanár, a kolozsvári zeneiskola egykori igazgatója, az erdélyi kórusmozgalom lelkes szervezője, Kiss Lóránd, a gyergyóalfalvi Sövér Elek Iskola kémiatanára, és Rend Erzsébet, a Margittai Horváth János Iskolaközpont fizikatanára. MTI

XVIII. Báthory Napok Kolozsváron
Tizennyolcadik alkalommal szervezték meg idén a Báthory Napokat Kolozsváron. A háromnapos rendezvény minden évben kiváló alkalom a diákoknak a megmérettetésre, tehetségük megmutatására, sportolásra és a szórakozásra. Idén a napok az Iskola Másként országos mozgalom hetével is egybeestek, így a diákoknak semmi más elfoglaltságuk nem volt, mint kihasználni a Báthory napok szórakozási lehetőségeit.
A több mint 400 éves iskolát a humanista műveltségű, római-katolikus erdélyi fejedelem, Báthory István alapította a protestánsok uralta Erdély központjában, Kolozsváron. Behívta a jezsuitákat, akik egységes, bevált és magas szintű tanrendszer alapján tanítottak Európában. A Báthory István Elméleti Líceumot ma is az erdélyi magyar oktatás egyik elitképzőjeként tartják számon. Az iskola 970 diákja a napokban színes programsorozaton, a Báthory napokon vett részt, amelyre minden év áprilisában kerül sor.
Nagy keletje van a Ki mit tud versenynek, hiszen itt mutathatják meg a diákok rejtett tehetségüket. Idén összesen 29 produkció nevezett be. A másik népszerű program a vállalkozói verseny.
A Báthory Napokon különböző tantárgyversenyekre is sor kerül. A napokig zajló pontszerző versenyen általános műveltséget mérnek fel, a legügyesebb osztályt pedig a záróünnepségen díjazzák.
Timár Ágnes, a Báthory István Líceum igazgatója: „A célja egyrészt a közösségi érzésnek az erősítése, az ünneplés mert nagyon nagy szükségünk van az ünnepekre. Mindig ilyen három-négy napos rendezvénysorozattal lehetőséget adunk a gyerekeknek, hogy játszanak, megmutassák, hogy mit tudnak, a tehetségüket.”
Idén először kiállításokat is szerveztek a Báthory Napokon. Az egyik legnépszerűbb kiállítás az állattani múzeum darabjaiból készült.
Székely Blanka
Erdély Tv. Erdély.ma

Látó-lapszámbemutató a Gaudeamusban: Kolozsvártól Örkényig
Ahány ember, annyi Kolozsvár, ahány történet, élmény, anekdota, annyi értelmezési lehetőség a várossal kapcsolatban – derül ki a Látó szépirodalmi folyóirat márciusi számából, amelyben esszék, novellák, versek és interjú révén kerülünk közelebb a kincses városban élő vagy ahhoz számos tekintetben kapcsolódó szerzők Kolozsvár-képéhez. A lapszámot, csakúgy, mint az Örkény-centenárium apropóján összeállított áprilisi Látót szerdán délután mutatták be a Gaudeamus könyvesboltban.
Kenéz Ferenc Szabadnak lenni mit jelent? című Kolozsvár-oratóriumával indul a Látó márciusi száma, majd Láng Zsolt, Egyed Péter, Laskay Adrienne, Kántor Lajos, Sebestyén Mihály, Király László, Jánk Károly, Vida Gábor, Demény Péter, Szabó Róbert Csaba, Láng Orsolya, Keszeg Anna, Soó Éva és Visky András írásai olvashatók. Talált versként szerepel a kötetben Áprily Lajos Kolozsvári éjjel és Jékely Zoltán Anteus című költeménye, a mellékletben pedig a vers kategóriában 2010-ben nívódíjjal kitüntetett Kenéz Ferenc plakátja található. – Színvonalas ez a szám, mindenki a saját Kolozsvár-történetét, élményét, anekdotáját mondja el benne – hangsúlyozta a bemutatón Demény Péter, az Esszé rovat vezetője. Utalt ugyanakkor a Ha mélyre szívjuk a kolozsvári levegőt… című ankétra, amelynek kapcsán Kolozsvárról Budapestre távozott személyiségeket (Fritsch László Zoltán közgazdász; Hajós Erika mesetulajdonos; Józsa Márta író; Soó Zöld Balázs, a Quadro Galéria társtulajdonosa; Tompa Andrea író, színikritikus) kérdeztek meg egyebek között arról, hogy mikor és hogyan távoztak Romániából, tervezik-e a hazaköltözést stb.
Weghofer Erna, a Gaudeamus könyvesbolt vezetője kérésének eleget téve, hogy Kolozsvárhoz fűződő élményeiket idézzék fel a szép számban egybegyűlt érdeklődők előtt, Láng Zsolt a Szerelemváros. Kolozsvár című esszéjében megfogalmazott történetet elevenítette fel: tizennégy éves korában, egy országos asztalitenisz gyerekbajnokság apropóján járt először a városban. Első ittlétéről mesélt a jelenlévőknek Vida Gábor, Király László pedig az Utunk szerkesztőségéhez fűződő kalandjait mesélte el. Demény Péter, aki kolozsvári születésűként jelenleg is itt él, „festői” hasonlattal élve Rembrandtot idézte: „bár soha nem utazott el Amszterdamból, attól még Rembrandt maradt”.
A folytatásban az áprilisi Látó ismertetőjére tért rá Demény: mint mondta, születésének századik évfordulója alkalmából Örkény István munkássága előtt tisztelegtek a negyedik lapszámban. Radnóti Zsuzsa, az író özvegyének köszönhetően irodalomtörténeti csemegével szolgálnak az érdeklődőknek: mellékletként Örkény Április című, eddig ki nem adott kisregényének részletét találjuk. A lapszámban interjút olvashatunk Radnóti Zsuzsával és Parti Nagy Lajossal, Kötő József erdélyi, Zakariás Erzsébet pedig kolozsvári vonatkozásban tekinti át az Örkény-művek színpadi megjelenítését. További szerzők, akik hozzájárultak a negyedik lapszám megjelentetéséhez: Sebestyén Rita, Csík Mónika, Hatházi András, Csutak Gabi, Fodor Györgyi, Papp-Zakor Ilka, Ungvári Zrínyi Ildikó, Adorjáni Panna, Laskay Adrienne, Visky András, Tim Conley és Székely Melinda.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Az EMNP a Hiszünk Erdélyben! jelszóval vág bele a helyhatósági választási kampányba
A „Hiszünk Erdélyben!" jelszóval vág bele a június 10-i helyhatósági választások kampányába az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) – jelentette ki Toró T. Tibor pártelnök egy Kolozsváron tartott sajtótájékoztatón. A párt kampányfőnöke Gergely Balázs országos alelnök lesz, a szóvivői feladatokat Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke vállalta, a szóvivő helyettese Sándor Eszter, az EMNP kolozsvári szervezetének jegyzője lesz. Toró T. Tibor azért tartotta megfelelőnek a választott jelmondatot, mert – mint mondta – a néppárt az erdélyi magyar politikában új lendületet képvisel. Olyan fiatal jelöltekkel vág neki a kampánynak, akiket nem a funkciók és a honoráriumok érdekelnek, hanem „a szülőföldjük kedvéért munkára szerződtek." Toró a választási szerepléssel kapcsolatban azt tartotta a legfontosabbnak, hogy minél több fiatalt, feddhetetlen politikust juttassanak be az önkormányzatokba. Hozzátette, hosszú távon gondolkoznak, a közképviseleti munka révén egyelőre tapasztalatot akarnak gyűjteni, hogy 2015-2016-ra, a választási ciklus végére Erdély legeredményesebb és egyben legnépszerűbb magyar pártjává váljanak. Gergely Balázs kampányfőnök elmondta: a választási kampányra készülve az EMNP több mint ezer önkéntese április közepén Erdély-szerte mintegy százezer kézzel kitölthető véleménykártyát oszt szét. Hozzátette, hogy a kezdeményezés során a közösség javaslataira, a helyi szinten megoldható gondokra fókuszálnak. Toró T. Tibor pártelnök úgy fogalmazott: „a választási küzdelemre készülő néppárti jelöltek egyelőre ezekre a kérdésekre, és nem a megszerzendő tisztségekre figyelnek". MTI
Erdély.ma

Standon a Szabadság. Digitálstandon
Egy újság kiadása során számos célt megfogalmazunk: a tájékoztatást, iránymutatást, eligazítást, nevelést, összefogást, közösségi szellem erősítését, hagyományok őrzését.
A felsorolást még hosszasan lehetne folytatni, amint arról is lehetne értekezni, mi mindent sikerül ezekből a közösségi szolgálatnak is nevezhető feladatokból, célokból megvalósítani, mi az oka az esetleges hiányoknak, az elképzelések elmaradásának. Mert az újság – manapság szinte minden újság – problémákkal is küszködik, olyan nehézségekkel, amelyek akadályozhatják céljainak elérését, szolgálatának teljesítését. Ilyen gondot jelent például az újság terjesztése, de nemkülönben az is, hogy nem kevesen évekig ingyen akarnak hozzájutni egy olyan minőségi termékhez, amely sok ember fáradságos munkájával készült, akiknek márpedig valamiből szintén meg kell élniük.
Egy újság élete és egyáltalán a léte nem egyszerűen önmagáért szól, hanem elsősorban és mindenekelőtt az olvasókért. Azt is mondhatnánk, az újság „társas lény”, hiszen akkor van értelme létének, akkor éri el célját, ha olvassák. Az újság akkor él, ha eljut olvasóihoz: fellapozva szóhoz jut, megszólít, megmutat, képeket jelenít meg, életmozzanatokat őriz meg a történelemnek, érzéseket és élményeket közvetít, sőt – összeköt távolságokat térben és időben. Az olvasóhoz (általános megfogalmazással: a fogyasztóhoz) jutás a média világában az újságnak a legnehezebb. Mert amíg valamely rádió- vagy tévéadót ülve, kényelmesen elhelyezkedve is „megtalálhatjuk” egy gombnyomással vagy -tekeréssel, addig a friss-ropogós újságot valahonnan meg kell vásárolni, elő kell rá fizetni, a postásnak vagy lapkihordónak azt házhoz kell szállítani. Az újságolvasás élménye pedig összehasonlíthatatlan és egyedi: az írott szó, illetve a nyomtatott szöveg képes megteremteni a gondolkodásnak és elmélkedésnek azt a meghittségét, amelyet nem tud pótolni vagy helyettesíteni a más típusú „médiafogyasztást” kínáló rádió és televízió. Ezért nem érdemes, ezért nem szabad lemondani az újságolvasásról. Ennek érdekében természetesen az újságnak el kell jutnia olvasóihoz – ezzel minden kiadó tisztában van. És itt visszajutunk a lapterjesztés problémájához, amellyel manapság minden kiadó küszködik.
A lapárusítást, az újságok előfizetéses rendszerben történő terjesztését végző cégek gazdasági szempontjai, vagy éppenséggel gazdasági ügyeinek nem megfelelő kezelése-tervezése, nem mindég szolgálja a lapterjesztés ügyét, érdekeit. Ezért küszködik sok újság a terjesztés problémájával, azzal, hogy képtelen eljutni az olvasóhoz, és emiatt hasztalan próbálja céljait elérni, feladatát teljesíteni, hiszen képtelen olvasóit kiszolgálni.
A Szabadság is ki van szolgáltatva a lapterjesztésnek, amely egyre bajosabb és nehézkesebb: nem tudunk eljutni távolabbi megyékbe, a határon túli terjesztésről nem is beszélve, pedig lenne igény rá. Kolozsvárról elköltözött olvasóinknak sokszor a Szabadság jelenti a kapcsolatot szülővárosukkal, az újság révén tudják, illetve sikerül nekik megőrizni a valahova tartozás sokat jelentő érzését. A Szabadságe zért most egy újszerű terjesztéssel próbálkozik, illetve igyekszik olvasóinak igényét minél távolabb és minél szélesebb körben kielégíteni: úgynevezett virtuális újságos standon is megtalálható, megvásárolható a Szabadság! Ezentúl nem jelent akadályt a tér és a határ, nem okoz bosszúságot a lapkihordást fáradságos megerőltetésnek vagy előnytelen vállalkozásnak tekintő cég, postahivatal (amely a távolabbi megyékbe vagy a közelebbi falvakba képtelen megszervezni a terjesztést). Olvashatóvá válik a Szabadság az interneten, nyomtatott változatában: a jelenlegi webszabadság mellett, amely elsősorban hírportálként működik, megrendelhető interneten a Szabadság nyomtatott változata. Lapozható ez az újság, ugyanolyan tördelésben és terjedelemben, ahogyan a nyomdában készül: a papírújság tökéletes mását vásárolhatják meg ezentúl az interneten! Ugyanakkor bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között olvasni lehet, nemcsak számítógépen, hanem okostelefonon és tabletten is. És a virtuális stand a megvásárolt példányokat megőrzi, így azok később is fellapozhatók. Megkérjük, látogassanak el a https://www.digitalstand.hu/szabadsag honlapjára, és ott a „virtuális újságos standon” megtalálják a Szabadságot is, amelyet bankkártyával, kezelési költség nélkül, naponta megvásárolhatnak, de elő is fizethetnek rá, ezzel is támogatva munkánkat és fenntartva az újságot. Egyik elsődleges célunk, hogy eljussunk olvasóinkhoz: a digitálstandon megjelenő Szabadság külföldön és hazai terjesztési körzetünkön kívül élő olvasóinknak nyújt egy szeletkét itthonról, az otthonról.
ÚJVÁRI ILDIKÓ. Szabadság (Kolozsvár)

Ünnepel az EMKE
Az erdélyi magyar közművelődés napját ünneplik ma, április 12-én. 1885-ben ugyanis ezen a napon tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést.
Az erdélyi magyar közművelődés napját ünneplik ma, április 12-én. 1885-ben ugyanis ezen a napon tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést.
Marosvásárhelyen ünnepi műsor keretében az oklevélben részesít Országos Elnökség olyan személyeket, akik a helyi kisközösségek önszerveződő tevékenységében eredményes munkát vállaltak. A három díjazott Bíró István lelkész, Tóth Sándor tanár és Demeter József vállalkozó lesz. Kolozsváron szombaton, április 14-én 10 órától a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai/Avram Iancu tér 13. sz.) az EMKE közgyűlésén kerül sor az EMKE-díjak és díszoklevelek ünnepélyes átadására, amelynek során többek között lapunk vezető szerkesztője is kitüntetésben részesül. Cseke Péter Tamás az erdélyi magyarság jövőjét szolgáló publicisztikai tevékenységéért veheti majd át a Spectator díjat. Rajta kívül több mint tíz, az erdélyi kulturális életben meghatározó szerepet játszó alkotó veszi át az egyesület elismerését. Életmű-díjat kap Marosi Ildikó irodalomtörténész, ketten pedig tiszteletbeli tagokká válnak a szombati ünnepi közgyűlésen.
T. K. I. Új Magyar Szó (Bukarest)