Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. december 21.
2060-ra a magyarság már nem lesz tényező”
Mind Romániában, Szerbiában és Horvátországban csökkent az ország népessége, és ez alól vélhetően a magyarság sem képez kivételt, bár a részletes nemzetiségi adatok egyelőre nem ismertek. Ami biztos, egyre kisebb a magyarság részaránya Nagyváradon és Kolozsváron, míg Sepsiszentgyörgyön egyre nagyobb.
A 2011-es év nemcsak hazánkban, hanem a velünk szomszédos országokban is részben a népszámlálás jegyében telt. Túl sok adatot egyelőre nem ismerünk, azonban néhány apróbb információ révén képet kaphatunk a velünk határos országokban élő magyarság demográfiai viszonyairól. A legelső adatok Romániából érkeztek, amely szerint az ország lakossága 20 millió fő alá csökkent, és egyes vélemények szerint a teljes feldolgozottság után 19 millió alá is mehet ez a szám. Ami számunkra kedvező hír, hogy kisebb arányban fogy a székelyföldi magyarság, mint Románia lakossága általában. Országos szinten egyedül Ilfov megyében nőtt a lakosság száma. Kovászna megyében 5,03 százalékkal, Hargita megyében 6,57 százalékkal élnek kevesebben, mint 2002-ben.
Megfordult egy közel százéves trend
A két székelyföldi megyében kisebb arányban csökkent a magyarok aránya, mint a románoké. Háromszéken a román 12,4 százalékkal, a magyar közösség 7,6 százalékkal fogyatkozott. Hargita megyében a magyarok 6,4 százalékkal, a románok 14,7 százalékkal vannak kevesebben. Úgy tűnik, sikerült megfordítani azt a trendet, ami 1910-től 2002-ig jellemezte a román–magyar arányt ebben a két megyében: az a tendencia, hogy a románok aránya folyamatosan nőtt egyik népszámlálástól a másikig, most változott.
A városok közül Sepsiszentgyörgyön 41 898 fő (76,7 százalék) vallotta magát magyarnak, 12 142-en (22,2) románnak és 417-en (0,8) cigánynak. Az adatok azt mutatják, hogy a 2002-es népszámláláshoz viszonyítva a háromszéki megyeszékhelyen 1,78 százalékkal nőtt a magyarok aránya. Eközben a román közösség aránya 0,83 százalékkal csökkent, illetve 0,71 százalékkal apadt a cigányok aránya, mivel sok magyar anyanyelvű roma magyarnak vallotta magát.
Nagyváradon és Kolozsváron nem rózsás a helyzet
Ezekkel az eredményekkel szemben bő három százalékkal, 27-ről 23,81 százalékra csökkent a magyar lakosság aránya Nagyváradon, Nagyszalontán azonban 57-ről 58,3 százalékra nőtt. A Bihar megyei városok lakosságának száma általában csökkent, a megyét pedig 40–50 ezerrel kevesebben lakják, mint tíz évvel ezelőtt. A magyarok részaránya több vidéki településen nőtt, a csökkenés főleg a kis- és szórványtelepüléseken figyelhető meg.
Kolozsváron tizenhét százalékra csökkent a magyar lakosság aránya, amelyben több tényező együttes hatása játszott közre. Egyrészt a magyar közösségnek kedvezőtlen a korfája, vagyis elöregedett, másrészt továbbra is létezik kivándorlás, s ehhez járul még a jelentős mértékű külföldi munkavállalás. Újra kétmillió alatt a Vajdaság
Több mint 377 000-rel van kevesebb lakosa Szerbiának, mint a kilenc évvel ezelőtti népszámlálás alkalmával, ami a teljes populációt tekintve ötszázalékos csökkenés. Az országnak 7 120 666 lakosa van, az előző összeírás alkalmával regisztrált 7 498 001 lakossal szemben. Vajdaság népessége 2002 óta újra kétmillió alá csúszott (1 916 889 fő). Az elmúlt tíz évben közel 100 ezerrel csökkent a tartományban a népességszám. A betelepülők nagy száma ellenére negatív a migrációs mérleg, mintegy 15 ezer fővel többen költöznek el, mint ahányan jönnek a Vajdaságba.
A Vajdaságban született gyermekek 12 százaléka, az elhunytaknak pedig 17 százaléka magyar nemzetiségű. Ez a tendencia előrevetíti a népességen belüli arány erőteljes csökkenését. 2002-ben Vajdaság népességének 14,3 százaléka volt magyar nemzetiségű, és ez az arány 2011-re valószínűleg lecsökkent 13 százalék körülire. A magyar népesség száma és aránya a jövőben vélhetően továbbra is lineárisan fog csökkenni.
Mi lesz 2060-ra?
Horvátországban is fogy a lakosság, hiszen a népszámlálás előzetes eredményei szerint a felmérés időszakában Horvátországnak 4 290 612 lakosa volt, ezzel szemben a legutóbbi népszámlálás alkalmával az ország lakossága 4 millió 300 ezret tett ki. Bár a nemzetiségi adatok nem ismertek, a horvátországi magyarok csak remélni tudják, hogy létszámuk nem csökkent számottevően.
Egyesek a tendenciát követve nem túl bizalomgerjesztő következtetéseket vontak le: Horvátországban a magukat magyarnak vallók száma Trianon idején 120 ezer, 1948-ban ötvenegyezer volt, ’53-ban 48 ezer, ’61-ben 42 ezer, ’71-ben 35 ezer, ’81-ben 25 ezer, ’91-ben 22-ezer, 2001-ben pedig 16 585. Szakemberek elképzelhetőnek tartják, hogy 2060-ra az itt élő magyarság már nem lesz demográfiai tényező.
Kovács András
MNO
Mind Romániában, Szerbiában és Horvátországban csökkent az ország népessége, és ez alól vélhetően a magyarság sem képez kivételt, bár a részletes nemzetiségi adatok egyelőre nem ismertek. Ami biztos, egyre kisebb a magyarság részaránya Nagyváradon és Kolozsváron, míg Sepsiszentgyörgyön egyre nagyobb.
A 2011-es év nemcsak hazánkban, hanem a velünk szomszédos országokban is részben a népszámlálás jegyében telt. Túl sok adatot egyelőre nem ismerünk, azonban néhány apróbb információ révén képet kaphatunk a velünk határos országokban élő magyarság demográfiai viszonyairól. A legelső adatok Romániából érkeztek, amely szerint az ország lakossága 20 millió fő alá csökkent, és egyes vélemények szerint a teljes feldolgozottság után 19 millió alá is mehet ez a szám. Ami számunkra kedvező hír, hogy kisebb arányban fogy a székelyföldi magyarság, mint Románia lakossága általában. Országos szinten egyedül Ilfov megyében nőtt a lakosság száma. Kovászna megyében 5,03 százalékkal, Hargita megyében 6,57 százalékkal élnek kevesebben, mint 2002-ben.
Megfordult egy közel százéves trend
A két székelyföldi megyében kisebb arányban csökkent a magyarok aránya, mint a románoké. Háromszéken a román 12,4 százalékkal, a magyar közösség 7,6 százalékkal fogyatkozott. Hargita megyében a magyarok 6,4 százalékkal, a románok 14,7 százalékkal vannak kevesebben. Úgy tűnik, sikerült megfordítani azt a trendet, ami 1910-től 2002-ig jellemezte a román–magyar arányt ebben a két megyében: az a tendencia, hogy a románok aránya folyamatosan nőtt egyik népszámlálástól a másikig, most változott.
A városok közül Sepsiszentgyörgyön 41 898 fő (76,7 százalék) vallotta magát magyarnak, 12 142-en (22,2) románnak és 417-en (0,8) cigánynak. Az adatok azt mutatják, hogy a 2002-es népszámláláshoz viszonyítva a háromszéki megyeszékhelyen 1,78 százalékkal nőtt a magyarok aránya. Eközben a román közösség aránya 0,83 százalékkal csökkent, illetve 0,71 százalékkal apadt a cigányok aránya, mivel sok magyar anyanyelvű roma magyarnak vallotta magát.
Nagyváradon és Kolozsváron nem rózsás a helyzet
Ezekkel az eredményekkel szemben bő három százalékkal, 27-ről 23,81 százalékra csökkent a magyar lakosság aránya Nagyváradon, Nagyszalontán azonban 57-ről 58,3 százalékra nőtt. A Bihar megyei városok lakosságának száma általában csökkent, a megyét pedig 40–50 ezerrel kevesebben lakják, mint tíz évvel ezelőtt. A magyarok részaránya több vidéki településen nőtt, a csökkenés főleg a kis- és szórványtelepüléseken figyelhető meg.
Kolozsváron tizenhét százalékra csökkent a magyar lakosság aránya, amelyben több tényező együttes hatása játszott közre. Egyrészt a magyar közösségnek kedvezőtlen a korfája, vagyis elöregedett, másrészt továbbra is létezik kivándorlás, s ehhez járul még a jelentős mértékű külföldi munkavállalás. Újra kétmillió alatt a Vajdaság
Több mint 377 000-rel van kevesebb lakosa Szerbiának, mint a kilenc évvel ezelőtti népszámlálás alkalmával, ami a teljes populációt tekintve ötszázalékos csökkenés. Az országnak 7 120 666 lakosa van, az előző összeírás alkalmával regisztrált 7 498 001 lakossal szemben. Vajdaság népessége 2002 óta újra kétmillió alá csúszott (1 916 889 fő). Az elmúlt tíz évben közel 100 ezerrel csökkent a tartományban a népességszám. A betelepülők nagy száma ellenére negatív a migrációs mérleg, mintegy 15 ezer fővel többen költöznek el, mint ahányan jönnek a Vajdaságba.
A Vajdaságban született gyermekek 12 százaléka, az elhunytaknak pedig 17 százaléka magyar nemzetiségű. Ez a tendencia előrevetíti a népességen belüli arány erőteljes csökkenését. 2002-ben Vajdaság népességének 14,3 százaléka volt magyar nemzetiségű, és ez az arány 2011-re valószínűleg lecsökkent 13 százalék körülire. A magyar népesség száma és aránya a jövőben vélhetően továbbra is lineárisan fog csökkenni.
Mi lesz 2060-ra?
Horvátországban is fogy a lakosság, hiszen a népszámlálás előzetes eredményei szerint a felmérés időszakában Horvátországnak 4 290 612 lakosa volt, ezzel szemben a legutóbbi népszámlálás alkalmával az ország lakossága 4 millió 300 ezret tett ki. Bár a nemzetiségi adatok nem ismertek, a horvátországi magyarok csak remélni tudják, hogy létszámuk nem csökkent számottevően.
Egyesek a tendenciát követve nem túl bizalomgerjesztő következtetéseket vontak le: Horvátországban a magukat magyarnak vallók száma Trianon idején 120 ezer, 1948-ban ötvenegyezer volt, ’53-ban 48 ezer, ’61-ben 42 ezer, ’71-ben 35 ezer, ’81-ben 25 ezer, ’91-ben 22-ezer, 2001-ben pedig 16 585. Szakemberek elképzelhetőnek tartják, hogy 2060-ra az itt élő magyarság már nem lesz demográfiai tényező.
Kovács András
MNO
2011. december 21.
Tovább bővül az EMNT
Megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi regionális egyeztető tanácsa – jelentette be Szabó László, az EMNT új közép-erdélyi regionális elnöke és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alapító alelnöke.
A tanács feladata az EMNT közép-erdélyi területi szervezetei tevékenységének összehangolása, illetve a közös érdekképviselet elősegítése lesz. Szabó az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt viszonyáról elmondta: a két szervezet partnerségben, egymást kiegészítve, a civil társadalom, illetve a politika eszközeit használva tevékenykedik. Gergely Balázs leköszönő régióelnök a közeljövőben a néppárt Kolozs megyei szervezeteinek megalapítását irányítja.
A regionális egyeztető tanács keddi alakuló ülésén ügyvezetőnek Szabó Lillát, az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökét választották. Az ülés keretében a tavalyi év legsikeresebb akciói között a Kolozsvári Magyar Napokat és a közép-erdélyi régió öt irodájában (Kolozsvár, Nagyenyed, Bethlen, Déva és Nagyszeben) működő, a honosításban segítséget nyújtó demokrácia-központok tevékenységét említették.
Krónika (Kolozsvár)
Megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi regionális egyeztető tanácsa – jelentette be Szabó László, az EMNT új közép-erdélyi regionális elnöke és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alapító alelnöke.
A tanács feladata az EMNT közép-erdélyi területi szervezetei tevékenységének összehangolása, illetve a közös érdekképviselet elősegítése lesz. Szabó az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt viszonyáról elmondta: a két szervezet partnerségben, egymást kiegészítve, a civil társadalom, illetve a politika eszközeit használva tevékenykedik. Gergely Balázs leköszönő régióelnök a közeljövőben a néppárt Kolozs megyei szervezeteinek megalapítását irányítja.
A regionális egyeztető tanács keddi alakuló ülésén ügyvezetőnek Szabó Lillát, az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökét választották. Az ülés keretében a tavalyi év legsikeresebb akciói között a Kolozsvári Magyar Napokat és a közép-erdélyi régió öt irodájában (Kolozsvár, Nagyenyed, Bethlen, Déva és Nagyszeben) működő, a honosításban segítséget nyújtó demokrácia-központok tevékenységét említették.
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 21.
Magányból – az örökkévalóságba
Lőrinczi László halálára
2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László.
A gyászjelentő minden fájdalmat magába rejtő, száraz mondatai egy sokoldalú, termékeny írói pálya lezárását adják hírül.
Hogy ki volt ő, azt talán legjobban egyik közeli barátjának, Bántó Istvánnak egy nem is olyan régi születésnapi jellemzését idézve mondhatjuk el:
„Csöppnyi derűvel, szívesen mondogatta magáról, hogy ő tulajdonképpen az irodalom napszámosa. Amikor először hallottam tőle ezt a ma már divatja múlt kifejezést, sehogy se fért a fejembe, hogy ez az elegánsan öltözködő, szigorúan pedáns, kimért, udvarias úriember napszámosként görnyedezzen akár irodalmi művek kimunkálásában. Pedig ezt tette. Könyvkiadói, majd szerkesztőségi munkája utáni szabadideje lett az ő irodalmi műszakja. Itt lelte igazi örömét az alkotásban a szépség parancsának engedelmeskedve, itt töprengett, vívódott irodalmi művei szárba szökkenésén, művészi megformálásán, dolgozott a maga megszabta igényességgel, felelősséggel. Tehetsége közismert nagy műveltséggel párosult, hitt az irodalom gondolat- és érzésformáló hatásában, elkötelezettje volt az író közösségi szolgálata eszméjének. Írói műhelyének légkörét mindezek együttes hatása alakította, ami aztán kifejezést nyert szépirodalmi munkásságában.”
1919. január 21-én született a Szeben megyei Pusztacelinán. Joghallgatóként 1935-ben közölte első verseit az Ifjú Erdély, majd nemsokára novelláit az Erdélyi Helikon, nemzedéke nevében vitázó cikkeit a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Független Újság. 1946-ig joggyakornok, törvényszéki albíró volt Kolozsváron, akkor rövid ideig a Művelődésügyi Minisztériumban a magyar művelődés ügyeinek háború utáni gondját felvállaló államtitkár, 1949-től – fél évszázadra Bukarestben ragadva – a román főváros megpezsdülő magyar szellemi életében könyvkiadói és lapszerkesztő, a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet bukaresti megbízottja.
Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (A Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévekcímmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót.
A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad „világrengető deszkáira” merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe(2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár Fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a Fekete Kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek.
Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél(korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén.
A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: „SOLULS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a Mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallható városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is.
A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította.
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)
Lőrinczi László halálára
2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László.
A gyászjelentő minden fájdalmat magába rejtő, száraz mondatai egy sokoldalú, termékeny írói pálya lezárását adják hírül.
Hogy ki volt ő, azt talán legjobban egyik közeli barátjának, Bántó Istvánnak egy nem is olyan régi születésnapi jellemzését idézve mondhatjuk el:
„Csöppnyi derűvel, szívesen mondogatta magáról, hogy ő tulajdonképpen az irodalom napszámosa. Amikor először hallottam tőle ezt a ma már divatja múlt kifejezést, sehogy se fért a fejembe, hogy ez az elegánsan öltözködő, szigorúan pedáns, kimért, udvarias úriember napszámosként görnyedezzen akár irodalmi művek kimunkálásában. Pedig ezt tette. Könyvkiadói, majd szerkesztőségi munkája utáni szabadideje lett az ő irodalmi műszakja. Itt lelte igazi örömét az alkotásban a szépség parancsának engedelmeskedve, itt töprengett, vívódott irodalmi művei szárba szökkenésén, művészi megformálásán, dolgozott a maga megszabta igényességgel, felelősséggel. Tehetsége közismert nagy műveltséggel párosult, hitt az irodalom gondolat- és érzésformáló hatásában, elkötelezettje volt az író közösségi szolgálata eszméjének. Írói műhelyének légkörét mindezek együttes hatása alakította, ami aztán kifejezést nyert szépirodalmi munkásságában.”
1919. január 21-én született a Szeben megyei Pusztacelinán. Joghallgatóként 1935-ben közölte első verseit az Ifjú Erdély, majd nemsokára novelláit az Erdélyi Helikon, nemzedéke nevében vitázó cikkeit a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Független Újság. 1946-ig joggyakornok, törvényszéki albíró volt Kolozsváron, akkor rövid ideig a Művelődésügyi Minisztériumban a magyar művelődés ügyeinek háború utáni gondját felvállaló államtitkár, 1949-től – fél évszázadra Bukarestben ragadva – a román főváros megpezsdülő magyar szellemi életében könyvkiadói és lapszerkesztő, a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet bukaresti megbízottja.
Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (A Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévekcímmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót.
A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad „világrengető deszkáira” merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe(2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár Fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a Fekete Kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek.
Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél(korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén.
A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: „SOLULS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a Mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallható városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is.
A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította.
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)
2011. december 21.
Ősbemutató a Kiss Stúdió Színházban
Lászlóffy Csaba Szerelmi torzó című művét mutatták be december 20-án a Kiss Stúdió Színház termében. Az előadást előszőr a váradi közönség tekinthette meg.
A Lászlóffy Csaba költő, próza-, drámaíró, műfordító legújabb drámájának, a Szerelmi torzónak ősbemutatóját tekinthette meg a váradi közönség. A dráma a Nemzeti Kultúrális Alap támogatásával jött létre. Lászlóffy Csabának öt drámakötete jelent meg eddig és egy kétkötetes gyűjteménye. A szerző többek között József Attila-, Arany-, Berzsenyi-díjas, Péterfi Vilmos és Misztótfalusi Kis Miklós életműdíjas. Legutolsó kitüntetése a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje. A drámaíró Változások létezésre című művében így vall magáról: „Szellemi szülővárosom Kolozsvár; tágabb szülőföldem s állandó otthonom a magyar nyelv.” A kedd esti felolvasó színház alkalmával a drámát Kiss Törék Ildikó, Varga Vilmos és Fazakas Márton Erzsébet színművészek keltették életre, amely Jung, a világhírű pszihológus és Sabina Spielrein közötti terápiás, szerelmi és munkakapcsolatát mutattja be. A mű zenéjét Lászlóffy Zsolt szerezte.
Előadás
„2011-ben Jung halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztek Európában. A december 20-i nagyváradi színházi produkció viszont korántsem szakállas emlékünnepség a világhírű tudós tiszteletére. Több benne a groteszk felhang, a fölismerés amivel rendszerint az élet, a múlt alapos ismerete ajándékoz meg bennünket”-hangzott el bevezetésként. F. Márton Erzsébet Sabina Spielrein alakját is bemutatta: a főhősnő a pszihoanalízis történetének egyik első nőalakja.1904-ben szkizoid jellegű hisztéria tüneteivel került a zürichi Burghölzli Klinikára, ahol ő volt Jung első pszichoanalízissel kezelt páciense. Lászlóffy Csaba drámája azt mutattja be, hogy a páciens és orvos közötti kapcsolat hogyan alakult át szerelmi kapcsolattá, és ezt követően munkatársi viszonnyá. Sabina (Kiss Törék Ildikó) két alakban jelenik meg a drámában: a konfliktusokba sodródó és az emlékező szerepében. Az Emlékező Sabina a múltba tekintve meséli el emlékeit, míg a különböző idősíkokban játszódó eseményekben, az emlékekben már feltűnik, a házas Jung (Varga Vilmos) alakja is. A dráma tulajdonképpen egy százéves történet, amely az örök szerelmi háromszög példáját mutatja be, ugyanakkor a tudomány történetének egy fontos, bizarr epizódját is. A másfélórás előadás alatt a közönségnek alkalma volt belelátni egy beteg nő gondolataiba, aki legyőzve saját magát a pszihiátriában helyezkedett el. A színházi előadást követően meg lehetett vásárolni Lászlóffy Csaba könyveit, amelyeket az író dedikált.
Nagy Noémi
erdon.ro
Lászlóffy Csaba Szerelmi torzó című művét mutatták be december 20-án a Kiss Stúdió Színház termében. Az előadást előszőr a váradi közönség tekinthette meg.
A Lászlóffy Csaba költő, próza-, drámaíró, műfordító legújabb drámájának, a Szerelmi torzónak ősbemutatóját tekinthette meg a váradi közönség. A dráma a Nemzeti Kultúrális Alap támogatásával jött létre. Lászlóffy Csabának öt drámakötete jelent meg eddig és egy kétkötetes gyűjteménye. A szerző többek között József Attila-, Arany-, Berzsenyi-díjas, Péterfi Vilmos és Misztótfalusi Kis Miklós életműdíjas. Legutolsó kitüntetése a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje. A drámaíró Változások létezésre című művében így vall magáról: „Szellemi szülővárosom Kolozsvár; tágabb szülőföldem s állandó otthonom a magyar nyelv.” A kedd esti felolvasó színház alkalmával a drámát Kiss Törék Ildikó, Varga Vilmos és Fazakas Márton Erzsébet színművészek keltették életre, amely Jung, a világhírű pszihológus és Sabina Spielrein közötti terápiás, szerelmi és munkakapcsolatát mutattja be. A mű zenéjét Lászlóffy Zsolt szerezte.
Előadás
„2011-ben Jung halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztek Európában. A december 20-i nagyváradi színházi produkció viszont korántsem szakállas emlékünnepség a világhírű tudós tiszteletére. Több benne a groteszk felhang, a fölismerés amivel rendszerint az élet, a múlt alapos ismerete ajándékoz meg bennünket”-hangzott el bevezetésként. F. Márton Erzsébet Sabina Spielrein alakját is bemutatta: a főhősnő a pszihoanalízis történetének egyik első nőalakja.1904-ben szkizoid jellegű hisztéria tüneteivel került a zürichi Burghölzli Klinikára, ahol ő volt Jung első pszichoanalízissel kezelt páciense. Lászlóffy Csaba drámája azt mutattja be, hogy a páciens és orvos közötti kapcsolat hogyan alakult át szerelmi kapcsolattá, és ezt követően munkatársi viszonnyá. Sabina (Kiss Törék Ildikó) két alakban jelenik meg a drámában: a konfliktusokba sodródó és az emlékező szerepében. Az Emlékező Sabina a múltba tekintve meséli el emlékeit, míg a különböző idősíkokban játszódó eseményekben, az emlékekben már feltűnik, a házas Jung (Varga Vilmos) alakja is. A dráma tulajdonképpen egy százéves történet, amely az örök szerelmi háromszög példáját mutatja be, ugyanakkor a tudomány történetének egy fontos, bizarr epizódját is. A másfélórás előadás alatt a közönségnek alkalma volt belelátni egy beteg nő gondolataiba, aki legyőzve saját magát a pszihiátriában helyezkedett el. A színházi előadást követően meg lehetett vásárolni Lászlóffy Csaba könyveit, amelyeket az író dedikált.
Nagy Noémi
erdon.ro
2011. december 24.
Történelmi városkalauz Kolozsvárhoz
Megjelent Gaal György új kötete a Tortoma Kiadónál
Útikönyvek című sorozatának első kötetével jelentkezett a baróti székhelyű Tortoma Kiadó, a Kolozsvár. Történelmi városkalauz című kiadvány szerzője a sokak számára jól ismert hely- és irodalomtörténész, nyugalmazott történelemtanár, Gaal György. A csíkszeredai nyomdából frissen kikerült kötetet december 22-én, csütörtökön este mutatták be az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában. A rendezvényen a szerző mellett jelen volt Demeter László, a kiadó igazgatója, a könyv fotóillusztrációit készítő László Miklós fényképész, valamint a kötetet méltató akadémikus, történészprofesszor, Egyed Ákos.
Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke köszöntötte a számos érdeklődőt valamint a vendégeket, kiemelve: örömmel adtak helyet az eseménynek, hiszen egyrészt a könyv Kolozsvárról szól, tehát rólunk, másrészt mindhárom meghívott – Gaal György, László Miklós, Egyed Ákos – az EMKE tiszteletbeli tagjai.
A köszöntő után Demeter László bemutatta a 2006-ban alapított kiadót, és beszélt az azóta megjelent kiadványokról. Miért jelentet meg egy baróti székhelyű kiadó egy Kolozsvárról szóló kalauzt, merülhet fel a kérdés sokakban. Demeter László válasza így szólt: kevés erdélyi városnak van korszerű történelmi, helytörténeti turista kalauza, ezért úgy gondolták, megpróbálnak megbirkózni ezzel a feladattal, Kolozsvárral indítva az Útikönyvek sorozatot. – Felhívtam Gaal György tanár urat, elmondtam, hogy mit szeretnénk, ő pedig azt mondta, rendben van. Tulajdonképpen ezen a szándékon, elgondoláson elindulva formálgattuk a kötet létrejöttét – magyarázta Demeter. Az igazgató, Gaal György mellett megköszönte a kötet fotóillusztrációit készítő László Miklósnak a munkáját is, aki nagyban segítette a kiadó szándékát. Hozzáfűzte: arra törekedtek, hogy a lehető legkorszerűbb térképanyaggal is ellássák a kötetet, hiszen nemcsak a kolozsváriaknak, hanem turistáknak is szánják a kiadványt, a tájékozódás tehát elengedhetetlen. A térképeken igyekeztek megjeleníteni mind a mostani, hivatalos utcaelnevezéseket, mind pedig a történelmi neveket.
A kötet bemutatására Egyed Ákos akadémikus-történészt kérte fel a kiadó, de mint az akadémikus hangsúlyozta: inkább ajánlás lesz, mint könyvbemutató. – Angyalfiaként kerülhet a karácsonyfa alá ez a szép, értékes kiadvány. A szerző Kolozsvár kiváló ismerője. Házról házra ismeri a várost, de azokat is, akik hajdan ezekben a házakban éltek, a tereket, azoknak a szerepét, funkcióját, az utcákat, azok történetét, külön-külön. Aki elolvassa, hogy mit ír a szerző Kolozsvárról, azt fogja mondani: Gaal György nem csak ismeri, hanem nagyon szereti Kolozsvárt. Azt hiszem, ezzel még sokan vagyunk így – mondta Egyed Ákos.
A történész hangsúlyozta: a szerző régóta kutatja Kolozsvárt, és szerepet vállalt abban, hogy a város értékeit jobban megismerje nem csupán Kolozsvár és Erdély magyarsága, hanem mások is. – Ennek a könyvnek a segítségével meg fogják tapasztalni, hogy miért érdemes szeretni Kolozsvárt, milyen értékeket halmozott fel ennek a városnak a múltja és hagyott örökségül ránk és a következő nemzedékekre. De ez a könyv azt is sugallja nekünk, hogy félteni kell Kolozsvárt. Kérdezhetnénk persze, hogy mitől és miért. Tudjuk, hogy nemrég átalakult a főtér, nem is éppen úgy, ahogy szerettük volna, de naponta elgondolkodunk ezen, és azt kérdezzük, mi lesz a funkciója, és az vajon méltó lesz-e Kolozsvár főteréhez. Félteni kell a Sétateret is. 2010-ben zárul a kronológia, a szerző tehát akkor még nem láthatta, hogy mivé válik ez a hatalmas, nagyon szép és nagyon jelentős parktörténelmi örökség, amely gazdagodott ugyan egy nagyon nagy épületkomplexummal, de odavan a tulajdonképpeni park meghittsége és nagyrészt a rendeltetése, funkciója is – részletezte az akadémikus. Felhívta ugyanakkor a figyelmet, hogy a kalauzt a legegyszerűbb ember is kézbe veheti és meggyőződhet arról, miért érdemes itt élni, miért szép, értékes ez a város.
Ezt követően a szerző beszélt a most megjelent kötet „elődjeiről”. Az első, jóval szerényebb változata, Kalauz a régi és az új Kolozsvárhoz címmel 1992-ben jelent meg, a Korunk felkérésére. Tíz év eltelte után, a Polis Kiadó felvetésére, nekilátott a bővített változat elkészítéséhez, ez 2001-ben látott napvilágot, majd 2002-ben új lenyomatban. Minthogy ez is elfogyott, éppen kapóra jött Demeter László felkérése, hogy jelentessék meg a Kolozsvárról szóló útikalauzt, magyarázta Gaal György. – Úgyhogy újra nekifogtam a kibővítéshez, aktualizáláshoz, volt mit beledolgozni a kalauzba. Ennek a kötetnek a nagy újdonsága, hogy színes, ez az első olyan Kolozsvár-kalauz, amelyik színes képekkel, térképekkel dolgozik, minden fejezet előtt ott található a térkép, amelyen a magyar utcanevek szerepelnek, alatta pedig ábécésorrendben a román utcanevek – fűzte hozzá. Kinek is szól ez a kötet, tette fel a kérdést a szerző. – Elsősorban Kolozsvár magyarságának, azoknak, akik nap mint nap itt járnak az utcákon és kíváncsiak Kolozsvár múltjára, történelmére. De haszonnal forgathatják az egyetemi hallgatók, vagy akár az iskolások is, akik innen ismerhetik meg azt a várost, amelyik esetleg pár évre, vagy talán egész további életükre befogadja őket. És nem utolsósorban az idelátogató, de azért a magyar kultúrában jártas turistáknak is hasznos ez a könyv, tehát mindenki számára, aki a magyar múltra kíváncsi. Tisztában vagyok azzal, hogy egy angol vagy román érdeklődőnek másként kellene elmagyarázni múltúnkat, más keretbe kéne beállítani, hiszen ez kifejezetten magyar szempontú kötet. Egy kis módosítással ki lehetne majd adni úgy, hogy a román közönség is haszonnal forgassa. Ez sajnos az egyik nagy hibánk, nekünk, magyaroknak is, hogy mi mondjuk a magunk történetét, a románság pedig a magáét, a kettő pedig nagyon ritkán találkozik, nincs átjárás. Sajnos a mai román fiatalság nagy része alig-alig tud magyarul, tehát jobban tudnák használni az angol, vagy a román változatot – fejtette ki nézőpontját Gaal György. A szerző összegzése szerint „ez a kötet a jelen Kolozsvárt próbálja elénk tárni, de mindig úgy, hogy az adott helyen visszamegy a múltba, amennyire lehet a kezdetekig, forgassák hát haszonnal”. A könyv a Röser, Phoenix, valamint a Gaudeamus könyvesboltokban vásárolható meg Kolozsváron.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)
Megjelent Gaal György új kötete a Tortoma Kiadónál
Útikönyvek című sorozatának első kötetével jelentkezett a baróti székhelyű Tortoma Kiadó, a Kolozsvár. Történelmi városkalauz című kiadvány szerzője a sokak számára jól ismert hely- és irodalomtörténész, nyugalmazott történelemtanár, Gaal György. A csíkszeredai nyomdából frissen kikerült kötetet december 22-én, csütörtökön este mutatták be az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában. A rendezvényen a szerző mellett jelen volt Demeter László, a kiadó igazgatója, a könyv fotóillusztrációit készítő László Miklós fényképész, valamint a kötetet méltató akadémikus, történészprofesszor, Egyed Ákos.
Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke köszöntötte a számos érdeklődőt valamint a vendégeket, kiemelve: örömmel adtak helyet az eseménynek, hiszen egyrészt a könyv Kolozsvárról szól, tehát rólunk, másrészt mindhárom meghívott – Gaal György, László Miklós, Egyed Ákos – az EMKE tiszteletbeli tagjai.
A köszöntő után Demeter László bemutatta a 2006-ban alapított kiadót, és beszélt az azóta megjelent kiadványokról. Miért jelentet meg egy baróti székhelyű kiadó egy Kolozsvárról szóló kalauzt, merülhet fel a kérdés sokakban. Demeter László válasza így szólt: kevés erdélyi városnak van korszerű történelmi, helytörténeti turista kalauza, ezért úgy gondolták, megpróbálnak megbirkózni ezzel a feladattal, Kolozsvárral indítva az Útikönyvek sorozatot. – Felhívtam Gaal György tanár urat, elmondtam, hogy mit szeretnénk, ő pedig azt mondta, rendben van. Tulajdonképpen ezen a szándékon, elgondoláson elindulva formálgattuk a kötet létrejöttét – magyarázta Demeter. Az igazgató, Gaal György mellett megköszönte a kötet fotóillusztrációit készítő László Miklósnak a munkáját is, aki nagyban segítette a kiadó szándékát. Hozzáfűzte: arra törekedtek, hogy a lehető legkorszerűbb térképanyaggal is ellássák a kötetet, hiszen nemcsak a kolozsváriaknak, hanem turistáknak is szánják a kiadványt, a tájékozódás tehát elengedhetetlen. A térképeken igyekeztek megjeleníteni mind a mostani, hivatalos utcaelnevezéseket, mind pedig a történelmi neveket.
A kötet bemutatására Egyed Ákos akadémikus-történészt kérte fel a kiadó, de mint az akadémikus hangsúlyozta: inkább ajánlás lesz, mint könyvbemutató. – Angyalfiaként kerülhet a karácsonyfa alá ez a szép, értékes kiadvány. A szerző Kolozsvár kiváló ismerője. Házról házra ismeri a várost, de azokat is, akik hajdan ezekben a házakban éltek, a tereket, azoknak a szerepét, funkcióját, az utcákat, azok történetét, külön-külön. Aki elolvassa, hogy mit ír a szerző Kolozsvárról, azt fogja mondani: Gaal György nem csak ismeri, hanem nagyon szereti Kolozsvárt. Azt hiszem, ezzel még sokan vagyunk így – mondta Egyed Ákos.
A történész hangsúlyozta: a szerző régóta kutatja Kolozsvárt, és szerepet vállalt abban, hogy a város értékeit jobban megismerje nem csupán Kolozsvár és Erdély magyarsága, hanem mások is. – Ennek a könyvnek a segítségével meg fogják tapasztalni, hogy miért érdemes szeretni Kolozsvárt, milyen értékeket halmozott fel ennek a városnak a múltja és hagyott örökségül ránk és a következő nemzedékekre. De ez a könyv azt is sugallja nekünk, hogy félteni kell Kolozsvárt. Kérdezhetnénk persze, hogy mitől és miért. Tudjuk, hogy nemrég átalakult a főtér, nem is éppen úgy, ahogy szerettük volna, de naponta elgondolkodunk ezen, és azt kérdezzük, mi lesz a funkciója, és az vajon méltó lesz-e Kolozsvár főteréhez. Félteni kell a Sétateret is. 2010-ben zárul a kronológia, a szerző tehát akkor még nem láthatta, hogy mivé válik ez a hatalmas, nagyon szép és nagyon jelentős parktörténelmi örökség, amely gazdagodott ugyan egy nagyon nagy épületkomplexummal, de odavan a tulajdonképpeni park meghittsége és nagyrészt a rendeltetése, funkciója is – részletezte az akadémikus. Felhívta ugyanakkor a figyelmet, hogy a kalauzt a legegyszerűbb ember is kézbe veheti és meggyőződhet arról, miért érdemes itt élni, miért szép, értékes ez a város.
Ezt követően a szerző beszélt a most megjelent kötet „elődjeiről”. Az első, jóval szerényebb változata, Kalauz a régi és az új Kolozsvárhoz címmel 1992-ben jelent meg, a Korunk felkérésére. Tíz év eltelte után, a Polis Kiadó felvetésére, nekilátott a bővített változat elkészítéséhez, ez 2001-ben látott napvilágot, majd 2002-ben új lenyomatban. Minthogy ez is elfogyott, éppen kapóra jött Demeter László felkérése, hogy jelentessék meg a Kolozsvárról szóló útikalauzt, magyarázta Gaal György. – Úgyhogy újra nekifogtam a kibővítéshez, aktualizáláshoz, volt mit beledolgozni a kalauzba. Ennek a kötetnek a nagy újdonsága, hogy színes, ez az első olyan Kolozsvár-kalauz, amelyik színes képekkel, térképekkel dolgozik, minden fejezet előtt ott található a térkép, amelyen a magyar utcanevek szerepelnek, alatta pedig ábécésorrendben a román utcanevek – fűzte hozzá. Kinek is szól ez a kötet, tette fel a kérdést a szerző. – Elsősorban Kolozsvár magyarságának, azoknak, akik nap mint nap itt járnak az utcákon és kíváncsiak Kolozsvár múltjára, történelmére. De haszonnal forgathatják az egyetemi hallgatók, vagy akár az iskolások is, akik innen ismerhetik meg azt a várost, amelyik esetleg pár évre, vagy talán egész további életükre befogadja őket. És nem utolsósorban az idelátogató, de azért a magyar kultúrában jártas turistáknak is hasznos ez a könyv, tehát mindenki számára, aki a magyar múltra kíváncsi. Tisztában vagyok azzal, hogy egy angol vagy román érdeklődőnek másként kellene elmagyarázni múltúnkat, más keretbe kéne beállítani, hiszen ez kifejezetten magyar szempontú kötet. Egy kis módosítással ki lehetne majd adni úgy, hogy a román közönség is haszonnal forgassa. Ez sajnos az egyik nagy hibánk, nekünk, magyaroknak is, hogy mi mondjuk a magunk történetét, a románság pedig a magáét, a kettő pedig nagyon ritkán találkozik, nincs átjárás. Sajnos a mai román fiatalság nagy része alig-alig tud magyarul, tehát jobban tudnák használni az angol, vagy a román változatot – fejtette ki nézőpontját Gaal György. A szerző összegzése szerint „ez a kötet a jelen Kolozsvárt próbálja elénk tárni, de mindig úgy, hogy az adott helyen visszamegy a múltba, amennyire lehet a kezdetekig, forgassák hát haszonnal”. A könyv a Röser, Phoenix, valamint a Gaudeamus könyvesboltokban vásárolható meg Kolozsváron.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)
2011. december 29.
Tőkés: lövészárok-életformát folytatok
Számba vettük a személyét ért egykori és jelenlegi támadásokat, a balesetnek álcázott merényletet, titkosszolgálati módszereket és újabb terveit. Titkokat is megosztott a Magyar Hírlapnak Tőkés László, az erdélyi magyarok európai parlamenti képviselője, aki nem pályáz újabb alelnöki tisztségre az uniós törvényhozásban.
– A minap éppen feldúlták budapesti irodáját, miközben ismét lejárató kampányt indított ön ellen a román sajtó. Újabb keletű a meggyilkolására való felhívás is. Mennyiben lehet elvonatkoztatni az eseményeket attól a rejtélyes autóbalesettől, amely önnel régebben történt? – Az említett autóbaleset nagyon régi esemény, de annyiban helye van a felemlegetésének, hogy ha időmilliomos lennék, akkor az elmúlt huszonkét esztendőre visszamenően bőséges jegyzéket tudnék összeállítani a tettlegességig is fajuló cselekményekről, amelyek ellenem irányultak. Gondolok itt lejáratási kampányokra, buktatási kísérletekre vagy nagyváradi lakásom ablakának betörésére. Mindezeket egy csokorba fogva nagyon nehéz azt képzelni, hogy ezek között nincs összefüggés. Hétköznapi halandókkal ilyesmik nem történnek. Mi pedig bokszoljuk az árnyékokat, hiszen homály fedi a tetteseket. Módszereiket azonban régóta ismerem. Teljesen azonosak az 1989 előtti titkosszolgálati zaklatások forgatókönyveivel, természetével és mechanizmusával.
– Miként lehet mindezt emberileg elviselni?
– Lövészárok-életformát folytatok. Sajnos, ezt is meg lehet szokni, de mindig imádkozom a Jóistenhez, hogy bírjam lelkierővel, mert ez az a fajta felőrlő, eróziós, titkosszolgálati típusú, az emberi gyarlóságra építő hadviselés, amely az embereket elidegeníti a közélettől.
– Nevezzük nevén a gyermeket: kinek lenne félnivalója öntől?
– Amikor valamilyen jó ügy érdekében lépek fel a bajtársaimmal, akkor már előre várható a diverziós aknamunka. Ez végső soron nagyfokú elismerést jelent. Mert látnivaló, hogy mitől félnek a titkosszolgálat eszközeit latba vető nacionalista, posztkommunista politikai körök: az autonómiától, az egyházak megerősödésétől és közéleti szerepvállalásától, a magyarság megerősödésétől. Veszélyeztetve látják az elnemzetietlenítő pánromán és pánortodox nacionalista stratégia sikerét. Ezért aztán mindenütt már a kezdetekkor igyekeznek összezavarni a kártyáinkat, a vizeinket, elfojtani a legapróbb kezdeményezéseinket, összezavarni az embereket – a barátságokig vagy éppenséggel a magánéletig terjedően.
– Sikerül ez nekik?
– Hát ma nem mondhatnám, hogy nem eredményes a munkájuk. Szétzilálták a magyar közéletet és érdekképviseletet. Annál többre kellene viszont becsülnünk azt, ami még megmaradt, és azokat a politikai törekvéseket, amelyek a helytállás jegyében töretlenül tovább folytatják az 1989-ben elkezdett magyar nemzetpolitikai irányvonalat a nemzeti felemelkedés útján. – Úgy tudom, nem vállal azonban újabb EP-alelnöki mandátumot.
– Számottevő európai és budapesti politikusokkal vitattam meg ezt a döntést, nevezzük inkább erőátcsoportosításnak. Az ügyet, amelyre megválasztottak, az európai képviselői munka mellett most otthon, Erdélyben tudom a legjobban szolgálni. Romániában jövőre választások lesznek, építkezni kell az Erdélyi Magyar Néppártban is. – Elégedetten áll fel az alelnöki székből?
– Az EP-alelnökség kegyelmi ajándék volt, amelyet igyekeztem messzemenően kihasználni abban a Brüsszelben és Strasbourgban, ahol isten malmai a leglassabban őrölnek. Nagy horderejű eredményeket számon kérni egy ciklus után még az EP elnökétől is nehéz. Azt hiszem, a lehetőségekhez képest derekasan megálltam a helyem, és új dimenziót adhattam a magyar politikai érdekképviseletnek. Önmagában az a körülmény is, hogy az ötszázmilliós Európa huszonhét országa közül nyolcnak képviselője van az EP elnökségében, rendkívüli politikai súlyt és presztízst kölcsönöz. A másik szintje a munkámnak a protokoll és a reprezentáció volt. Se szeri, se száma azoknak a tanácskozásoknak, ahol az EP-t, annak elnökét, valamint magyarságunkat képviseltem. Ez pedig nagymértékben hozzájárult ahhoz is, hogy európai vagy világszinten egyáltalán tudomást szerezzenek vagy többet tudjanak meg Erdélyről, és az ott élő magyarságról. Még tovább szűkítve a kört, az én alelnökségem alatt indult be az intézményesítése annak a párbeszédnek, amelyet az unió folytat az egyházi és a humanista szervezetekkel. – Milyen megfoghatatlan, titokzatos világ ez. A kisember szemszögéből mindenképpen. – Pedig két dolgot egyáltalán nem titkolok. Az egyik az, hogy rendkívül nehéz terepen nagyon bonyodalmas munkát kellett végezni. A szekularizáció és a rossz értelemben felfogott szabadság, azaz inkább szabadosság miatt ugyanis az individualizmus és az Európában, illetve a modern világban elharapózott több különféle izmus következtében nagyon nehéz közös nevezőre hozni az egyházi és egyházon kívüli felfogásokat. Gittegylet nagyságú szervezetek olyan részt kívánnak a párbeszédből maguknak, mint az évszázados, hatalmas tömegeket magukba foglaló egyházak. – És még mit nem titkol?
– Azt, hogy velük egyeztetve nem tagadhattam meg önmagam. Én az egyház embere vagyok, ha úgy tetszik, az erdélyi egyházi türelem, az ökuménia, a testvéri párbeszéd híve. Így nem vonatkoztathattam el Európa keresztény gyökereitől, amiért aztán nem egyszer vádoltak meg azzal, hogy elfogult vagyok.
– Strasbourgra ma is úgy tekintenek az elzászi vagy az anyaországi németek, mint mi, magyarok az egykor kincses Kolozsvárra. Milyen értelmet nyer itt és ilyen körülmények között az erdélyi magyarok autonómiáért folytatott küzdelme?
– Olyan nagymértékű és átfogó folyamatok zajlanak a világban, hogy sajnos eltörpül és átértékelődik mellettük a mi autonómiánk. A méretek, a folyamatok és azon belül az életek, a népek, a közösségek, az országok súlyozása egészen más, mint ahogy elképzeli valaki, aki Csíkban vagy Kolozsváron él. Mindazonáltal az emberi jogok felértékelődésének a korszakát éljük. Európa nem szűnik kiállni a tibetiek vagy a muzulmánok ügye mellett. Tehát azt mondhatjuk, hogyha a kis részek ennyire felértékelődnek, akkor nem vagyunk esélytelenek. Egyelőre azonban senki nem törődik azzal, hogy mi megy végbe a Felvidéken, vagy miként románosították el Erdélyt röpke évtizedek alatt. Egyfelől tehát nagyon rosszul állnak a dolgaink, másfelől viszont minden esélyünk megvan arra, hogyha a cigánykérdést feltornáztuk a legkiemelkedőbb európai üggyé, akkor megtehessük ugyanezt a magyar üggyel is. Meg kell találnunk tehát ehhez a politikai eszközöket, majd pedig ezek használatához olyan méretű nemzeti összefogást kell teremtenünk, amely esélyt ad arra, hogy a határon túli területek magyarságának sorskérdéseit nemzetköziesítsük. – Lehet, hogy a ciklus második felében éppen ezzel szeretne majd foglalkozni? – Mintha kitalálta volna a gondolataimat. Arra készülök, hogy olyan tervet készítsünk a hátralevő két és fél évre, amelynek megvalósítása érdemben viszi előre a magyarság ügyét, s amelybe máris beiktathatjuk az Európai Unió kisebbségvédelmi rendszere kiépítésének tervét.
Kristály Lehel, Magyar Hírlap
Erdély.ma
Számba vettük a személyét ért egykori és jelenlegi támadásokat, a balesetnek álcázott merényletet, titkosszolgálati módszereket és újabb terveit. Titkokat is megosztott a Magyar Hírlapnak Tőkés László, az erdélyi magyarok európai parlamenti képviselője, aki nem pályáz újabb alelnöki tisztségre az uniós törvényhozásban.
– A minap éppen feldúlták budapesti irodáját, miközben ismét lejárató kampányt indított ön ellen a román sajtó. Újabb keletű a meggyilkolására való felhívás is. Mennyiben lehet elvonatkoztatni az eseményeket attól a rejtélyes autóbalesettől, amely önnel régebben történt? – Az említett autóbaleset nagyon régi esemény, de annyiban helye van a felemlegetésének, hogy ha időmilliomos lennék, akkor az elmúlt huszonkét esztendőre visszamenően bőséges jegyzéket tudnék összeállítani a tettlegességig is fajuló cselekményekről, amelyek ellenem irányultak. Gondolok itt lejáratási kampányokra, buktatási kísérletekre vagy nagyváradi lakásom ablakának betörésére. Mindezeket egy csokorba fogva nagyon nehéz azt képzelni, hogy ezek között nincs összefüggés. Hétköznapi halandókkal ilyesmik nem történnek. Mi pedig bokszoljuk az árnyékokat, hiszen homály fedi a tetteseket. Módszereiket azonban régóta ismerem. Teljesen azonosak az 1989 előtti titkosszolgálati zaklatások forgatókönyveivel, természetével és mechanizmusával.
– Miként lehet mindezt emberileg elviselni?
– Lövészárok-életformát folytatok. Sajnos, ezt is meg lehet szokni, de mindig imádkozom a Jóistenhez, hogy bírjam lelkierővel, mert ez az a fajta felőrlő, eróziós, titkosszolgálati típusú, az emberi gyarlóságra építő hadviselés, amely az embereket elidegeníti a közélettől.
– Nevezzük nevén a gyermeket: kinek lenne félnivalója öntől?
– Amikor valamilyen jó ügy érdekében lépek fel a bajtársaimmal, akkor már előre várható a diverziós aknamunka. Ez végső soron nagyfokú elismerést jelent. Mert látnivaló, hogy mitől félnek a titkosszolgálat eszközeit latba vető nacionalista, posztkommunista politikai körök: az autonómiától, az egyházak megerősödésétől és közéleti szerepvállalásától, a magyarság megerősödésétől. Veszélyeztetve látják az elnemzetietlenítő pánromán és pánortodox nacionalista stratégia sikerét. Ezért aztán mindenütt már a kezdetekkor igyekeznek összezavarni a kártyáinkat, a vizeinket, elfojtani a legapróbb kezdeményezéseinket, összezavarni az embereket – a barátságokig vagy éppenséggel a magánéletig terjedően.
– Sikerül ez nekik?
– Hát ma nem mondhatnám, hogy nem eredményes a munkájuk. Szétzilálták a magyar közéletet és érdekképviseletet. Annál többre kellene viszont becsülnünk azt, ami még megmaradt, és azokat a politikai törekvéseket, amelyek a helytállás jegyében töretlenül tovább folytatják az 1989-ben elkezdett magyar nemzetpolitikai irányvonalat a nemzeti felemelkedés útján. – Úgy tudom, nem vállal azonban újabb EP-alelnöki mandátumot.
– Számottevő európai és budapesti politikusokkal vitattam meg ezt a döntést, nevezzük inkább erőátcsoportosításnak. Az ügyet, amelyre megválasztottak, az európai képviselői munka mellett most otthon, Erdélyben tudom a legjobban szolgálni. Romániában jövőre választások lesznek, építkezni kell az Erdélyi Magyar Néppártban is. – Elégedetten áll fel az alelnöki székből?
– Az EP-alelnökség kegyelmi ajándék volt, amelyet igyekeztem messzemenően kihasználni abban a Brüsszelben és Strasbourgban, ahol isten malmai a leglassabban őrölnek. Nagy horderejű eredményeket számon kérni egy ciklus után még az EP elnökétől is nehéz. Azt hiszem, a lehetőségekhez képest derekasan megálltam a helyem, és új dimenziót adhattam a magyar politikai érdekképviseletnek. Önmagában az a körülmény is, hogy az ötszázmilliós Európa huszonhét országa közül nyolcnak képviselője van az EP elnökségében, rendkívüli politikai súlyt és presztízst kölcsönöz. A másik szintje a munkámnak a protokoll és a reprezentáció volt. Se szeri, se száma azoknak a tanácskozásoknak, ahol az EP-t, annak elnökét, valamint magyarságunkat képviseltem. Ez pedig nagymértékben hozzájárult ahhoz is, hogy európai vagy világszinten egyáltalán tudomást szerezzenek vagy többet tudjanak meg Erdélyről, és az ott élő magyarságról. Még tovább szűkítve a kört, az én alelnökségem alatt indult be az intézményesítése annak a párbeszédnek, amelyet az unió folytat az egyházi és a humanista szervezetekkel. – Milyen megfoghatatlan, titokzatos világ ez. A kisember szemszögéből mindenképpen. – Pedig két dolgot egyáltalán nem titkolok. Az egyik az, hogy rendkívül nehéz terepen nagyon bonyodalmas munkát kellett végezni. A szekularizáció és a rossz értelemben felfogott szabadság, azaz inkább szabadosság miatt ugyanis az individualizmus és az Európában, illetve a modern világban elharapózott több különféle izmus következtében nagyon nehéz közös nevezőre hozni az egyházi és egyházon kívüli felfogásokat. Gittegylet nagyságú szervezetek olyan részt kívánnak a párbeszédből maguknak, mint az évszázados, hatalmas tömegeket magukba foglaló egyházak. – És még mit nem titkol?
– Azt, hogy velük egyeztetve nem tagadhattam meg önmagam. Én az egyház embere vagyok, ha úgy tetszik, az erdélyi egyházi türelem, az ökuménia, a testvéri párbeszéd híve. Így nem vonatkoztathattam el Európa keresztény gyökereitől, amiért aztán nem egyszer vádoltak meg azzal, hogy elfogult vagyok.
– Strasbourgra ma is úgy tekintenek az elzászi vagy az anyaországi németek, mint mi, magyarok az egykor kincses Kolozsvárra. Milyen értelmet nyer itt és ilyen körülmények között az erdélyi magyarok autonómiáért folytatott küzdelme?
– Olyan nagymértékű és átfogó folyamatok zajlanak a világban, hogy sajnos eltörpül és átértékelődik mellettük a mi autonómiánk. A méretek, a folyamatok és azon belül az életek, a népek, a közösségek, az országok súlyozása egészen más, mint ahogy elképzeli valaki, aki Csíkban vagy Kolozsváron él. Mindazonáltal az emberi jogok felértékelődésének a korszakát éljük. Európa nem szűnik kiállni a tibetiek vagy a muzulmánok ügye mellett. Tehát azt mondhatjuk, hogyha a kis részek ennyire felértékelődnek, akkor nem vagyunk esélytelenek. Egyelőre azonban senki nem törődik azzal, hogy mi megy végbe a Felvidéken, vagy miként románosították el Erdélyt röpke évtizedek alatt. Egyfelől tehát nagyon rosszul állnak a dolgaink, másfelől viszont minden esélyünk megvan arra, hogyha a cigánykérdést feltornáztuk a legkiemelkedőbb európai üggyé, akkor megtehessük ugyanezt a magyar üggyel is. Meg kell találnunk tehát ehhez a politikai eszközöket, majd pedig ezek használatához olyan méretű nemzeti összefogást kell teremtenünk, amely esélyt ad arra, hogy a határon túli területek magyarságának sorskérdéseit nemzetköziesítsük. – Lehet, hogy a ciklus második felében éppen ezzel szeretne majd foglalkozni? – Mintha kitalálta volna a gondolataimat. Arra készülök, hogy olyan tervet készítsünk a hátralevő két és fél évre, amelynek megvalósítása érdemben viszi előre a magyarság ügyét, s amelybe máris beiktathatjuk az Európai Unió kisebbségvédelmi rendszere kiépítésének tervét.
Kristály Lehel, Magyar Hírlap
Erdély.ma
2011. december 30.
2011 a szórványban
Idegen nyelvterületbe, elszórtan beékelődött, más nyelvű kisebb embercsoport. Egészen pontosan ezt jelenti a szórvány. A kifejezést egyre gyakrabban használjuk Erdély-szerte, hiszen nagyon sok településen élnek kisebbségben, elszórtan a magyarok. A 2011-es év kiemelkedő volt a hazai szórvány szempontjából.
Iskolák, magyar házak és kulturális rendezvények talán ezekből kellene még több a Hunyad, Arad, Temes, Szilágy, Máramaros és Brassó megyékben élő szórvány közösségeknek. Szakemberek szerint legfontosabb megerősíteni ezeket a közösségeket. Ennek érdekében már tavaly is több kezdeményezés született Erdélyben. Az idei pedig, ahogy Hunyad megye prefektusa nevezte a huszadik század legsikeresebb éve volt a szórvány szempontjából.
Dézsi Attila Hunyad megye prefektusa: „Bár elég sokat és rohamosan fogy Hunyad megyében a magyarság száma, viszont észrevehető és egy érdekes, talán egy érdekes folyamat, sokkal többet vártunk, hogy apadtunk, ezzel szemben nagyon sokan újra vállalják azt, hogy magyarok.”
Erdélyben lassan kétféle szórványról beszélünk. Egyike a földrajzi szórvány. Itt legtöbbször kicsi magyar közösségről, falvakról van szó, melyeket nagyobb román közösségek vesznek körül. Ugyanakkor szociológusok egyre gyakrabban hozzák szóba a „városi szórványt” is.
Winkler Gyula EP képviselő: „Ez egy új fogalom. Itt ugye olyan településekről van szó, olyan nagyvárosokról mint akár Nagyvárad, akár Temesvár, akár Kolozsvár, akár Marosvásárhely. Amelynek megvannak a tömbház rengetegi szórványai, ha szabad így fogalmazni, megvannak ugye azok a magyar családok, azok a magyar személyek, akik az asszimilációnak vannak fokozottan kitéve, azáltal, hogy nem kapcsolódnak be a közösségi életbe, a magyar közösségi életbe.”
Idén ezért is jött létre egy megállapodás a hazai szórvány illetve tömbmagyarságban dolgozó RMDSZ szervezetek között. Cél egymással megismertetni a közösségeket. Ugyanakkor több szórvány településen mint például Hunyad megyében és Kolozsváron magyar napokat szerveztek.
Markó Attila a Kisebbségi Hivatal államtitkára: „Van egy fajta felerősödés, van egy fajta jelentősebb odafigyelés és én mindenképpen úgy látom, hogy a szórvány meg fog erősödni a jövőben. Annak ellenére, hogy minden trend azt mutatta az előző években, hogy egyre jobban fogy, hogy egyre nagyobb a fogyási arány a szórványban, én úgy látom, hogy ez most megállítható és intenzívebben odafigyelhetünk.” Ugyanakkor az Erdélyi Magyar Televízió céljai között is szerepel, bemutatni, megismertetni és segíteni a szórványban élő magyarokat. Idén például karácsonyi gyűjtést szerveztünk, mellyel a Fehér megyei, türi magyar ház felújítását segítettük.
Pintye Amália
Erdély Tv
Erdély.ma
Idegen nyelvterületbe, elszórtan beékelődött, más nyelvű kisebb embercsoport. Egészen pontosan ezt jelenti a szórvány. A kifejezést egyre gyakrabban használjuk Erdély-szerte, hiszen nagyon sok településen élnek kisebbségben, elszórtan a magyarok. A 2011-es év kiemelkedő volt a hazai szórvány szempontjából.
Iskolák, magyar házak és kulturális rendezvények talán ezekből kellene még több a Hunyad, Arad, Temes, Szilágy, Máramaros és Brassó megyékben élő szórvány közösségeknek. Szakemberek szerint legfontosabb megerősíteni ezeket a közösségeket. Ennek érdekében már tavaly is több kezdeményezés született Erdélyben. Az idei pedig, ahogy Hunyad megye prefektusa nevezte a huszadik század legsikeresebb éve volt a szórvány szempontjából.
Dézsi Attila Hunyad megye prefektusa: „Bár elég sokat és rohamosan fogy Hunyad megyében a magyarság száma, viszont észrevehető és egy érdekes, talán egy érdekes folyamat, sokkal többet vártunk, hogy apadtunk, ezzel szemben nagyon sokan újra vállalják azt, hogy magyarok.”
Erdélyben lassan kétféle szórványról beszélünk. Egyike a földrajzi szórvány. Itt legtöbbször kicsi magyar közösségről, falvakról van szó, melyeket nagyobb román közösségek vesznek körül. Ugyanakkor szociológusok egyre gyakrabban hozzák szóba a „városi szórványt” is.
Winkler Gyula EP képviselő: „Ez egy új fogalom. Itt ugye olyan településekről van szó, olyan nagyvárosokról mint akár Nagyvárad, akár Temesvár, akár Kolozsvár, akár Marosvásárhely. Amelynek megvannak a tömbház rengetegi szórványai, ha szabad így fogalmazni, megvannak ugye azok a magyar családok, azok a magyar személyek, akik az asszimilációnak vannak fokozottan kitéve, azáltal, hogy nem kapcsolódnak be a közösségi életbe, a magyar közösségi életbe.”
Idén ezért is jött létre egy megállapodás a hazai szórvány illetve tömbmagyarságban dolgozó RMDSZ szervezetek között. Cél egymással megismertetni a közösségeket. Ugyanakkor több szórvány településen mint például Hunyad megyében és Kolozsváron magyar napokat szerveztek.
Markó Attila a Kisebbségi Hivatal államtitkára: „Van egy fajta felerősödés, van egy fajta jelentősebb odafigyelés és én mindenképpen úgy látom, hogy a szórvány meg fog erősödni a jövőben. Annak ellenére, hogy minden trend azt mutatta az előző években, hogy egyre jobban fogy, hogy egyre nagyobb a fogyási arány a szórványban, én úgy látom, hogy ez most megállítható és intenzívebben odafigyelhetünk.” Ugyanakkor az Erdélyi Magyar Televízió céljai között is szerepel, bemutatni, megismertetni és segíteni a szórványban élő magyarokat. Idén például karácsonyi gyűjtést szerveztünk, mellyel a Fehér megyei, türi magyar ház felújítását segítettük.
Pintye Amália
Erdély Tv
Erdély.ma
2011. december 30.
Tovább nyit a közönség felé (Székely Nemzeti Múzeum)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum idei megvalósításairól és jövő esztendei terveiről kérdeztük Vargha Mihály igazgatót.
– Mit tart az idei legnagyobb megvalósításnak?
– Infrastruktúrafejlesztés szempontjából legfontosabb a múzeum déli szárnyának teljes felújítása, a tetőszerkezet és födém rendbetétele, mert szú és gomba támadta meg. Szakemberek jelezték, hogy ezzel nem szabad várni. A szerkezet már rendben, a többi folyamatban. Fontos, hogy rendeztük a portánk elejét, felújítottuk a kerítést, egyes kerítéslábakat teljesen újjáépítettünk. Restauráltuk a nálunk levő öt székely kaput.
– Rendezvények szempontjából mit emelne ki?
– Elsősorban az Apor-kódex köré épített Haza a mélyben magyar kultúrtörténeti kiállítást emelem ki (kurátor Boér Hunor), melynek hozadéka, hogy felújítottuk a múzeum szentélyét, magyar állami segítséggel restauráltuk a zabolai szárnyas oltárt. Az Országos Széchényi Könyvtár partnerségével létrejött tárlatot augusztusban bemutattuk Kolozsváron a Marianumban, a hungarológiai kongresszuson. Nagy sikert aratott A fekete leves, a kávé, a kávéfőzés, kávéivás történetét bemutató kiállítás, a budapesti Vendéglátó-ipari Múzeum tárlata, amely két és fél hónapot volt itt. Nem azért fontos csak, mert a kávé történetébe nyerhettünk betekintést, hanem azért is, mert működtettünk egy kávéházat a múzeumkertben. Három hónapig kávézhattak a látogatók, hetente egyszer dzsesszkoncert, filmvetítés, divatbemutató volt, tehát sikerült életet vinni a múzeum udvarába. Rendhagyó tárlatunk volt A sár mesterei – téglavető cigányok című néprajzi kiállításunk (kurátor Kinda István), amely egy avantgárd szemléletű tárlat. A főépületben most is látogatható még a Kiss Manyi-kiállítás. A Gyárfás Jenő Képtárban kiemelem egy nemzetközi szimpózium zárókiállítását, a Spirált, amelyen finn és svéd képzőművészek alkotásait állítottuk ki, a csíkszeredai Márton Árpád életmű-kiállítását. Őneki még soha nem volt itt tárlata, ezáltal rehabilitáltuk – ha lehet így fogalmazni. A Magma Kortárs Művészeti Galéria rendezvényei közül kiemelem Bukta Imre Munkácsy-díjas művész, illetve Dan Perjovschi tárlatát. – Kiadványaik?
– Megjelent a múzeum gyűjteményeit bemutató könyvecskénk. Végre szép, színes melléklettel bőven ellátott könyvünk is van, amely átfogó képet nyújt belső és külső egységeinkről, gyűjteményeinkről. Késsé megkésve, hamarosan megjelenik évkönyvünk, az Acta Siculica is. – Egyéb tevékenységek?
– Megmentettünk egy 1833-as székely kaput a pusztulástól, Futásfalváról hoztuk be, adományként kaptunk egy nagyon megrongált Gyárfás Jenő-festményt, melyet restauráltunk. Fontos, hogy múzeumpedagógiai foglalkozás is indult a képtárban és Csernátonban, Kézdivásárhelyen már régen működik. A kávékiállítás idején esti tárlatvezetéseket tartottunk, melyek sikeresek voltak. Sokan jelezték, hogy este nyolckor igazán találó az időpont. Igyekszünk, hogy hozzáférhetővé tegyük programjainkat, próbálunk mi is alkalmazkodni közönségünkhöz. A Szent György-napok rendezvényeibe idén szervesen bekapcsoltuk a múzeumkertet. Jó hangulat volt, közel háromezer ember látogatott el a kézművesvásárra, a borsátorba. Célunk a nyitás. A szomszédos telek megvásárlása nagy fegyvertény. Fontos a múzeum bővítése, gond a raktározás. Bővíteni kell a kínálatot, nem lehet megállni, a múzeum is bővülni akar. Érezzük, hogy az emberek szeretik a múzeumot, megnőtt az adományozók száma, régi képeket, festményeket, porcelánedényt kaptunk. Válság ide vagy oda, 55 000-en látogatták meg múzeumunkat, ami enyhe növekedést jelent tavalyhoz képest. – Mit terveznek a jövő évre?
– Jövőre százéves lesz a Kós Károly tervezte főépület. Ezt meg akarjuk ünnepelni. Gróf Bánffy Miklós-emlékkiállítást szeretnénk rendezni. Elkészíttetjük a Bánffy által tervezett, Csaba királyfit ábrázoló vitráliumot. Ki szeretnénk adni egy könyvet Kós Károly sepsiszentgyörgyi és székelyföldi épületeiről. A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeummal közösen székely szőttesekből rendezünk tárlatot, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal az Üzenet a múltból – székelyföldi pecsétek és címerek című tárlatot mutatjuk be, a szentendrei skanzen elhozza az Erdély virágai című kiállítását. Halad a képtár korszerűsítése, jövőben be szeretnénk fejezni. El szeretnénk érni a múzeum akkreditációját is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum idei megvalósításairól és jövő esztendei terveiről kérdeztük Vargha Mihály igazgatót.
– Mit tart az idei legnagyobb megvalósításnak?
– Infrastruktúrafejlesztés szempontjából legfontosabb a múzeum déli szárnyának teljes felújítása, a tetőszerkezet és födém rendbetétele, mert szú és gomba támadta meg. Szakemberek jelezték, hogy ezzel nem szabad várni. A szerkezet már rendben, a többi folyamatban. Fontos, hogy rendeztük a portánk elejét, felújítottuk a kerítést, egyes kerítéslábakat teljesen újjáépítettünk. Restauráltuk a nálunk levő öt székely kaput.
– Rendezvények szempontjából mit emelne ki?
– Elsősorban az Apor-kódex köré épített Haza a mélyben magyar kultúrtörténeti kiállítást emelem ki (kurátor Boér Hunor), melynek hozadéka, hogy felújítottuk a múzeum szentélyét, magyar állami segítséggel restauráltuk a zabolai szárnyas oltárt. Az Országos Széchényi Könyvtár partnerségével létrejött tárlatot augusztusban bemutattuk Kolozsváron a Marianumban, a hungarológiai kongresszuson. Nagy sikert aratott A fekete leves, a kávé, a kávéfőzés, kávéivás történetét bemutató kiállítás, a budapesti Vendéglátó-ipari Múzeum tárlata, amely két és fél hónapot volt itt. Nem azért fontos csak, mert a kávé történetébe nyerhettünk betekintést, hanem azért is, mert működtettünk egy kávéházat a múzeumkertben. Három hónapig kávézhattak a látogatók, hetente egyszer dzsesszkoncert, filmvetítés, divatbemutató volt, tehát sikerült életet vinni a múzeum udvarába. Rendhagyó tárlatunk volt A sár mesterei – téglavető cigányok című néprajzi kiállításunk (kurátor Kinda István), amely egy avantgárd szemléletű tárlat. A főépületben most is látogatható még a Kiss Manyi-kiállítás. A Gyárfás Jenő Képtárban kiemelem egy nemzetközi szimpózium zárókiállítását, a Spirált, amelyen finn és svéd képzőművészek alkotásait állítottuk ki, a csíkszeredai Márton Árpád életmű-kiállítását. Őneki még soha nem volt itt tárlata, ezáltal rehabilitáltuk – ha lehet így fogalmazni. A Magma Kortárs Művészeti Galéria rendezvényei közül kiemelem Bukta Imre Munkácsy-díjas művész, illetve Dan Perjovschi tárlatát. – Kiadványaik?
– Megjelent a múzeum gyűjteményeit bemutató könyvecskénk. Végre szép, színes melléklettel bőven ellátott könyvünk is van, amely átfogó képet nyújt belső és külső egységeinkről, gyűjteményeinkről. Késsé megkésve, hamarosan megjelenik évkönyvünk, az Acta Siculica is. – Egyéb tevékenységek?
– Megmentettünk egy 1833-as székely kaput a pusztulástól, Futásfalváról hoztuk be, adományként kaptunk egy nagyon megrongált Gyárfás Jenő-festményt, melyet restauráltunk. Fontos, hogy múzeumpedagógiai foglalkozás is indult a képtárban és Csernátonban, Kézdivásárhelyen már régen működik. A kávékiállítás idején esti tárlatvezetéseket tartottunk, melyek sikeresek voltak. Sokan jelezték, hogy este nyolckor igazán találó az időpont. Igyekszünk, hogy hozzáférhetővé tegyük programjainkat, próbálunk mi is alkalmazkodni közönségünkhöz. A Szent György-napok rendezvényeibe idén szervesen bekapcsoltuk a múzeumkertet. Jó hangulat volt, közel háromezer ember látogatott el a kézművesvásárra, a borsátorba. Célunk a nyitás. A szomszédos telek megvásárlása nagy fegyvertény. Fontos a múzeum bővítése, gond a raktározás. Bővíteni kell a kínálatot, nem lehet megállni, a múzeum is bővülni akar. Érezzük, hogy az emberek szeretik a múzeumot, megnőtt az adományozók száma, régi képeket, festményeket, porcelánedényt kaptunk. Válság ide vagy oda, 55 000-en látogatták meg múzeumunkat, ami enyhe növekedést jelent tavalyhoz képest. – Mit terveznek a jövő évre?
– Jövőre százéves lesz a Kós Károly tervezte főépület. Ezt meg akarjuk ünnepelni. Gróf Bánffy Miklós-emlékkiállítást szeretnénk rendezni. Elkészíttetjük a Bánffy által tervezett, Csaba királyfit ábrázoló vitráliumot. Ki szeretnénk adni egy könyvet Kós Károly sepsiszentgyörgyi és székelyföldi épületeiről. A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeummal közösen székely szőttesekből rendezünk tárlatot, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal az Üzenet a múltból – székelyföldi pecsétek és címerek című tárlatot mutatjuk be, a szentendrei skanzen elhozza az Erdély virágai című kiállítását. Halad a képtár korszerűsítése, jövőben be szeretnénk fejezni. El szeretnénk érni a múzeum akkreditációját is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. január 4.
Évértékelő: sikerek és kudarcok
Akadémiai tagság
Pál-Antal Sándor akadémikus, történész, levéltáros, az EME marosvásárhelyi fiókszervezetének elnöke:
– 2011 nagyon eredményes év volt számomra, ekkor vált érezhetővé, tapinthatóvá, a közönség számára is elérhetővé A székely székek a XVIII. században című sorozatom negyedik és ötödik kötete (Mentor Kiadó). Teremtő élet címmel szerkesztettem meg a marosvásárhelyi személyiségekről készült kötetet, amelyben három tanulmányom jelent meg. Csíkszeredában már nyomdában van a Jelképek a Székelyföldön. Címerek, pecsétek, zászlók című gyűjteményes kötet, amelyben öt tanulmányom kapott helyet.
A tudományos élet terén a magyar tudományos akadémiai tagságra a koronát a szeptember 15-én Budapesten megtartott székfoglaló előadásommal tettem fel. Mindezek mellett a magyar tudomány napja alkalmából sikeres tudományos ülésszakot szerveztem november 12- én Nyárádszeredában a Székelyföld történetéről. Az előadások népes hallgatóságot vonzottak a helybeliek mellett Marosvásárhelyről és Kolozsvárról is.
Bár elfáradtam egy kicsit, készülök már a következő tanulmánykötetre, A székelyek földje és népe, valószínűleg ez lesz a címe. Ezt követi A marosvásárhelyi magyarság történetének harmadik kötete, s újabb tanulmányok. Ha mindezekkel elkészülök, akkor fogok hozzá Marosvásárhely történetének a folytatásához.
A múlt év nagy vesztesége édesanyám halála, akit 93 éves korában, október elsején temettünk. Születünk, felnövünk, az idő eltelik fölöttünk, s a számunkra legkedvesebb személyek elvesztése is sajnos hozzátartozik a mindennapokhoz.
Marad a remény
Dr. Nagy Örs egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora:
– A legnagyobb örömöt 2011-ben az unokám megszületése hozta, Dorottya lett a család szeme fénye. Szakmai téren a legmagasabb fokú elismerést jelentette számomra, hogy a Semmelweis Egyetem díszdoktorává avattak. Nagy megtiszteltetés egy európai hírű egyetem díszdoktorának lenni.
Szakmai szempontból a Megyei Kórház Ortopédiai Klinikáján, amelyet vezetek, eleget tettünk a követelményeknek, s tavaly is jó eredményeket értünk el az ortopédia és traumatológia területén. Ezt az országból és külföldről is érkező betegek nagy száma igazolja, akik értékelik az itt folyó munkát. Igyekszünk minden szempontból a legmagasabb szintű ellátást biztosítani, s a megyei tanács támogatásával sikerült már három olyan kórtermet komfortosítani, ahol magánklinikai körülmények között látjuk el a frissen operált betegeinket, s ez a folyamat idén is folytatódik. Az egészségügyi szaktárca és a megyei tanács jóvoltából egy új digitális, hordozható röntgengéppel bővült a klinika felszerelése, az öt éve meglévő Siemens gépet is digitalizáltuk, amivel megtakarítjuk a röntgenfilmekre és előhívó anyagokra költött pénzt. Ezenkívül ígéretünk van öt új monitorra az intenzív terápiai osztályra és doziméterekre, a frissen operált betegek fájdalmának megszüntetésére szolgáló korszerű készülékekre.
Amit nem sikerült elérni, holott az összeget is kiutalták, az ortopédiai kórház manzárdosítása volt. Túl későn tudtuk megtartani a versenytárgyalást, de azt ígérték, hogy idén újabb lehetőséget kapunk. Az emeletre biomechanikai laboratóriumot és egy csontbankot terveztünk. A biomechanikai labor lehetőséget teremt az alapkutatásra, a kísérletezésre, hisz a tudományos munkában a klinikai eredmények bemutatása már nem elég. A csontbank pedig lehetővé teszi, hogy a jelenlegi, a pácienstől vagy a rokonoktól vett kisebb beültetések mellett lehetőségünk nyíljon nagyobb csontok átültetésére is a megfelelő donortól, az engedélyünk ugyanis megvan egy regionális transzplantációs központ működtetésére.
A 2011-es év nagy sikertelensége egyetemi vonalon az a sok huzavona, ami a februártól életbe lépett új tanügyi törvény alkalmazása körül kialakult, s így nem sikerült megalakítani az önálló magyar tagozatot. Tudom, hogy rajtunk is múlott, s nagyobb összefogásra van szükség továbbra is, de abban reménykedem, hogy valaminek történnie kell, a jelenleg kialakult helyzeten tovább tudunk lépni, s a 2012-es év a magyar tagozat megalakítása szempontjából sikeres lesz.
”Igazi campusunk legyen”
Dr. Székely Gyula, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának dékánja:
– Miután 2010-ben visszautasították a karunkon működő kertészmérnöki szak akkreditációját, a szaktanszék oktatóinak és diákjainak odaadó munkájával sikerült a 2011. novemberi akkreditációs ellenőrzéskor olyan szinten megfelelni a követelményeknek, hogy a bizottság európai szintű oktatást állapított meg. Ennek következtében meg is született a hivatalos döntés, miszerint a kertészmérnöki szak akkreditált, és oktatási kapacitásunk elismeréséül a helyek számát 30-ról 50-re emelték. Számomra ez volt az év legnagyobb sikerélménye. Kudarcból kettő is jutott a tavalyi évre, nem tudnám rangsorolni őket. Egyrészt, bár 2010 októberében Schmidt Pál elnök úr letette az egyetem diákotthonának alapkövét, 2011-ben el sem kezdődött az építkezés. Ugyanakkor lényegbevágó és hosszas megbeszélések után úgy tűnt, hogy megindul egy magánbefektetés a Sapientia marosvásárhelyi színhelyén, a Lambda cég és a Sapientia közös fejlesztési- prototípusgyártási kutatóközpontjáról lett volna szó, 1800 négyzetméteres hasznos felülettel. Sajnos, ez a fejlesztés sem indult el 2011-ben. Szeretném, hogy az új esztendőben sikeresen szerepeljünk a kommunikáció és közkapcsolatok szak akkreditációján, kapjuk meg az 5 évre szóló működési engedélyt és növelhessük a létszámot, jelenleg ugyanis csak 30 diákot szabad felvennünk, bár folyamatosan túljelentkezés van, hárman felvételiznek egy helyre. Fontos lenne ugyanakkor, hogy elindíthassuk a tájépítész- mérnöki képzést. Ez több éve halasztódik, most reális esélyünk van rá. Jövőbeli terveim között szerepel a diákkollégium építésének elkezdése, hogy igazi campusszá válhasson ez a szép, fejlődőképes egyetemi színhely. Magánbefektetőkkel két fejlesztési és szolgáltatási központ építését is tervezzük, amelyek sok diáknak nyújtanának lehetőséget a szakmai gyakorlat elvégzéséhez, végzős szakembereinknek pedig munkahelyet biztosítanánk. Jó lenne ugyanakkor egy helyi sportklub indítványozására, közös célokat szolgálva, elindítani egy sportterem építését a marosvásárhelyi Sapientia területén.
”Sportemberként is látom a jövőt”
Gáspárik Attila színművész, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója:
– Több sikerélményben is részem volt 2011-ben, amelyeket nehéz rangsorolni. Az egyik legnagyobb elégtételem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemhez kapcsolódik, végtelenül boldoggá tesz, hogy olyan besorolást kapott az egyetem, amilyent még soha, ez óriási munka eredménye. Ugyanakkor az is örömömre szolgál, hogy sikerült befejeznünk az építkezést az egyetemen. A másik nagy sikerélményem természetesen az, hogy pályázatommal sikerült megnyernem a Nemzeti Színház vezérigazgatói tisztségét. Nem utolsósorban pedig az okozott számomra nagy örömöt, hogy újra a sportklub leigazolt sportolója lettem, régi álmom vált ezzel valóra. Ami a kudarcokat illeti, számomra egyértelműen a Művészeti Egyetemen sorra került rektorválasztás eredménye a legnagyobb. Egy nagyon jó projekt, egy nagyon jó lehetőség mellett mentünk el, és úgy gondolom, az új helyzet visszalépést jelent az egyetem életében. Számomra az jelenti a legnagyobb kudarcot, hogy nem sikerült meggyőznöm kollégáimat az általam javasolt döntés helyességéről. Az új esztendőben azt szeretném elérni, hogy még nagyobb figyelmet kapjon, még keresettebb legyen a kultúra Marosvásárhelyen. Szeretném, ha a 20. nemzetközi alternatív filmfesztivál olyasmit tudna nyújtani a vásárhelyieknek, amit a korábbi szemlék még soha. Ami pedig sportolói jövőmet illeti, nagyon szeretnék megnyerni egy triatlonversenyt.
Sikerekben nem volt hiány
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója:
– Több szempontból is sikeres év volt a tavalyi. A kiállítások terén a modern román művészeti galéria megnyitása jelentette számunkra a legnagyobb elégtételt, a közönség részéről is ennek az eseménynek volt a legnagyobb visszhangja. Egy négyéves folyamat zárult le ezzel, az építkezéstől az infrastruktúra kialakításán át a katalóguskészítésig. Ami a beruházásokat illeti, a marosvásárhelyi várban lévő régészeti, történelmi múzeum felújításához kapcsolódik a legnagyobb sikerélmény, a munkálatok 70 százalékban készültek el, októberben pedig megnyílt a múzeumkávézó. Az ideiglenes kiállítások közül a kávétörténeti bizonyult a legsikeresebbnek, ez a tárlat egy egész folyamatot generált, ennek kapcsán jött létre a múzeumkávézó is. A rendezvényeink közül a Múzeumok éjszakája volt a legsikeresebb. Kevesebb pénzből kellett megszerveznünk, mint 2010-ben, mégis legalább ugyanannyi kultúrabarátot sikerült megszólítanunk, mint akkor. Ami a kudarcokat illeti, sok panaszra nincs okunk, a múzeum folyamatosan fejlődik, és ez nagymértékben a támogatásoknak, elsősorban a megyei tanács alkalmazottai pozitív hozzáállásának, az elnök asszony kultúrával szembeni nyitottságának köszönhető. Állandó nehézséget és kudarcot jelent viszont számunkra a szakemberhiány, az, hogy a hátrányos bérezési rendszer miatt nehezen lehet idevonzani a fiatal, tehetséges szakembereket. Tavaly kevés projektet sikerült megnyernünk, a természetrajzi múzeum felújításáról szóló pályázatunk nem ért el elégséges pontszámot, ez is kudarcnak számít. Idén folytatjuk a beruházásokat, a várbeli munkálatok, illetve a Kultúrpalota előcsarnokának és lépcsőházának felújítása számít prioritásnak. Az új esztendőben szeretnénk átadni a várban lévő régészeti, történeti múzeum kincstárkiállítását, illetve egy XVII. századbeli helytörténeti kiállítást. A várban zajló munkálatoknak várhatóan ősszel kell befejeződniük. A néprajzi részlegen a fűtésrendszer cseréjére kerül sor, ugyanakkor itt is szeretnénk létrehozni egy kávézót. A természetrajzi múzeum egy új, raktárként működő, illetve múzeumpedagógiai tevékenységeknek otthont adó épülettel bővül. Azt szeretnénk, ha az elkövetkező években a megyei múzeum bekerülne a három legjelentősebb erdélyi, illetve a tíz legfontosabb romániai kulturális intézmény közé.
Bodolai Gyöngyi és Nagy Székely Ildikó írásai
Népújság (Marosvásárhely)
Akadémiai tagság
Pál-Antal Sándor akadémikus, történész, levéltáros, az EME marosvásárhelyi fiókszervezetének elnöke:
– 2011 nagyon eredményes év volt számomra, ekkor vált érezhetővé, tapinthatóvá, a közönség számára is elérhetővé A székely székek a XVIII. században című sorozatom negyedik és ötödik kötete (Mentor Kiadó). Teremtő élet címmel szerkesztettem meg a marosvásárhelyi személyiségekről készült kötetet, amelyben három tanulmányom jelent meg. Csíkszeredában már nyomdában van a Jelképek a Székelyföldön. Címerek, pecsétek, zászlók című gyűjteményes kötet, amelyben öt tanulmányom kapott helyet.
A tudományos élet terén a magyar tudományos akadémiai tagságra a koronát a szeptember 15-én Budapesten megtartott székfoglaló előadásommal tettem fel. Mindezek mellett a magyar tudomány napja alkalmából sikeres tudományos ülésszakot szerveztem november 12- én Nyárádszeredában a Székelyföld történetéről. Az előadások népes hallgatóságot vonzottak a helybeliek mellett Marosvásárhelyről és Kolozsvárról is.
Bár elfáradtam egy kicsit, készülök már a következő tanulmánykötetre, A székelyek földje és népe, valószínűleg ez lesz a címe. Ezt követi A marosvásárhelyi magyarság történetének harmadik kötete, s újabb tanulmányok. Ha mindezekkel elkészülök, akkor fogok hozzá Marosvásárhely történetének a folytatásához.
A múlt év nagy vesztesége édesanyám halála, akit 93 éves korában, október elsején temettünk. Születünk, felnövünk, az idő eltelik fölöttünk, s a számunkra legkedvesebb személyek elvesztése is sajnos hozzátartozik a mindennapokhoz.
Marad a remény
Dr. Nagy Örs egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora:
– A legnagyobb örömöt 2011-ben az unokám megszületése hozta, Dorottya lett a család szeme fénye. Szakmai téren a legmagasabb fokú elismerést jelentette számomra, hogy a Semmelweis Egyetem díszdoktorává avattak. Nagy megtiszteltetés egy európai hírű egyetem díszdoktorának lenni.
Szakmai szempontból a Megyei Kórház Ortopédiai Klinikáján, amelyet vezetek, eleget tettünk a követelményeknek, s tavaly is jó eredményeket értünk el az ortopédia és traumatológia területén. Ezt az országból és külföldről is érkező betegek nagy száma igazolja, akik értékelik az itt folyó munkát. Igyekszünk minden szempontból a legmagasabb szintű ellátást biztosítani, s a megyei tanács támogatásával sikerült már három olyan kórtermet komfortosítani, ahol magánklinikai körülmények között látjuk el a frissen operált betegeinket, s ez a folyamat idén is folytatódik. Az egészségügyi szaktárca és a megyei tanács jóvoltából egy új digitális, hordozható röntgengéppel bővült a klinika felszerelése, az öt éve meglévő Siemens gépet is digitalizáltuk, amivel megtakarítjuk a röntgenfilmekre és előhívó anyagokra költött pénzt. Ezenkívül ígéretünk van öt új monitorra az intenzív terápiai osztályra és doziméterekre, a frissen operált betegek fájdalmának megszüntetésére szolgáló korszerű készülékekre.
Amit nem sikerült elérni, holott az összeget is kiutalták, az ortopédiai kórház manzárdosítása volt. Túl későn tudtuk megtartani a versenytárgyalást, de azt ígérték, hogy idén újabb lehetőséget kapunk. Az emeletre biomechanikai laboratóriumot és egy csontbankot terveztünk. A biomechanikai labor lehetőséget teremt az alapkutatásra, a kísérletezésre, hisz a tudományos munkában a klinikai eredmények bemutatása már nem elég. A csontbank pedig lehetővé teszi, hogy a jelenlegi, a pácienstől vagy a rokonoktól vett kisebb beültetések mellett lehetőségünk nyíljon nagyobb csontok átültetésére is a megfelelő donortól, az engedélyünk ugyanis megvan egy regionális transzplantációs központ működtetésére.
A 2011-es év nagy sikertelensége egyetemi vonalon az a sok huzavona, ami a februártól életbe lépett új tanügyi törvény alkalmazása körül kialakult, s így nem sikerült megalakítani az önálló magyar tagozatot. Tudom, hogy rajtunk is múlott, s nagyobb összefogásra van szükség továbbra is, de abban reménykedem, hogy valaminek történnie kell, a jelenleg kialakult helyzeten tovább tudunk lépni, s a 2012-es év a magyar tagozat megalakítása szempontjából sikeres lesz.
”Igazi campusunk legyen”
Dr. Székely Gyula, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának dékánja:
– Miután 2010-ben visszautasították a karunkon működő kertészmérnöki szak akkreditációját, a szaktanszék oktatóinak és diákjainak odaadó munkájával sikerült a 2011. novemberi akkreditációs ellenőrzéskor olyan szinten megfelelni a követelményeknek, hogy a bizottság európai szintű oktatást állapított meg. Ennek következtében meg is született a hivatalos döntés, miszerint a kertészmérnöki szak akkreditált, és oktatási kapacitásunk elismeréséül a helyek számát 30-ról 50-re emelték. Számomra ez volt az év legnagyobb sikerélménye. Kudarcból kettő is jutott a tavalyi évre, nem tudnám rangsorolni őket. Egyrészt, bár 2010 októberében Schmidt Pál elnök úr letette az egyetem diákotthonának alapkövét, 2011-ben el sem kezdődött az építkezés. Ugyanakkor lényegbevágó és hosszas megbeszélések után úgy tűnt, hogy megindul egy magánbefektetés a Sapientia marosvásárhelyi színhelyén, a Lambda cég és a Sapientia közös fejlesztési- prototípusgyártási kutatóközpontjáról lett volna szó, 1800 négyzetméteres hasznos felülettel. Sajnos, ez a fejlesztés sem indult el 2011-ben. Szeretném, hogy az új esztendőben sikeresen szerepeljünk a kommunikáció és közkapcsolatok szak akkreditációján, kapjuk meg az 5 évre szóló működési engedélyt és növelhessük a létszámot, jelenleg ugyanis csak 30 diákot szabad felvennünk, bár folyamatosan túljelentkezés van, hárman felvételiznek egy helyre. Fontos lenne ugyanakkor, hogy elindíthassuk a tájépítész- mérnöki képzést. Ez több éve halasztódik, most reális esélyünk van rá. Jövőbeli terveim között szerepel a diákkollégium építésének elkezdése, hogy igazi campusszá válhasson ez a szép, fejlődőképes egyetemi színhely. Magánbefektetőkkel két fejlesztési és szolgáltatási központ építését is tervezzük, amelyek sok diáknak nyújtanának lehetőséget a szakmai gyakorlat elvégzéséhez, végzős szakembereinknek pedig munkahelyet biztosítanánk. Jó lenne ugyanakkor egy helyi sportklub indítványozására, közös célokat szolgálva, elindítani egy sportterem építését a marosvásárhelyi Sapientia területén.
”Sportemberként is látom a jövőt”
Gáspárik Attila színművész, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója:
– Több sikerélményben is részem volt 2011-ben, amelyeket nehéz rangsorolni. Az egyik legnagyobb elégtételem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemhez kapcsolódik, végtelenül boldoggá tesz, hogy olyan besorolást kapott az egyetem, amilyent még soha, ez óriási munka eredménye. Ugyanakkor az is örömömre szolgál, hogy sikerült befejeznünk az építkezést az egyetemen. A másik nagy sikerélményem természetesen az, hogy pályázatommal sikerült megnyernem a Nemzeti Színház vezérigazgatói tisztségét. Nem utolsósorban pedig az okozott számomra nagy örömöt, hogy újra a sportklub leigazolt sportolója lettem, régi álmom vált ezzel valóra. Ami a kudarcokat illeti, számomra egyértelműen a Művészeti Egyetemen sorra került rektorválasztás eredménye a legnagyobb. Egy nagyon jó projekt, egy nagyon jó lehetőség mellett mentünk el, és úgy gondolom, az új helyzet visszalépést jelent az egyetem életében. Számomra az jelenti a legnagyobb kudarcot, hogy nem sikerült meggyőznöm kollégáimat az általam javasolt döntés helyességéről. Az új esztendőben azt szeretném elérni, hogy még nagyobb figyelmet kapjon, még keresettebb legyen a kultúra Marosvásárhelyen. Szeretném, ha a 20. nemzetközi alternatív filmfesztivál olyasmit tudna nyújtani a vásárhelyieknek, amit a korábbi szemlék még soha. Ami pedig sportolói jövőmet illeti, nagyon szeretnék megnyerni egy triatlonversenyt.
Sikerekben nem volt hiány
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója:
– Több szempontból is sikeres év volt a tavalyi. A kiállítások terén a modern román művészeti galéria megnyitása jelentette számunkra a legnagyobb elégtételt, a közönség részéről is ennek az eseménynek volt a legnagyobb visszhangja. Egy négyéves folyamat zárult le ezzel, az építkezéstől az infrastruktúra kialakításán át a katalóguskészítésig. Ami a beruházásokat illeti, a marosvásárhelyi várban lévő régészeti, történelmi múzeum felújításához kapcsolódik a legnagyobb sikerélmény, a munkálatok 70 százalékban készültek el, októberben pedig megnyílt a múzeumkávézó. Az ideiglenes kiállítások közül a kávétörténeti bizonyult a legsikeresebbnek, ez a tárlat egy egész folyamatot generált, ennek kapcsán jött létre a múzeumkávézó is. A rendezvényeink közül a Múzeumok éjszakája volt a legsikeresebb. Kevesebb pénzből kellett megszerveznünk, mint 2010-ben, mégis legalább ugyanannyi kultúrabarátot sikerült megszólítanunk, mint akkor. Ami a kudarcokat illeti, sok panaszra nincs okunk, a múzeum folyamatosan fejlődik, és ez nagymértékben a támogatásoknak, elsősorban a megyei tanács alkalmazottai pozitív hozzáállásának, az elnök asszony kultúrával szembeni nyitottságának köszönhető. Állandó nehézséget és kudarcot jelent viszont számunkra a szakemberhiány, az, hogy a hátrányos bérezési rendszer miatt nehezen lehet idevonzani a fiatal, tehetséges szakembereket. Tavaly kevés projektet sikerült megnyernünk, a természetrajzi múzeum felújításáról szóló pályázatunk nem ért el elégséges pontszámot, ez is kudarcnak számít. Idén folytatjuk a beruházásokat, a várbeli munkálatok, illetve a Kultúrpalota előcsarnokának és lépcsőházának felújítása számít prioritásnak. Az új esztendőben szeretnénk átadni a várban lévő régészeti, történeti múzeum kincstárkiállítását, illetve egy XVII. századbeli helytörténeti kiállítást. A várban zajló munkálatoknak várhatóan ősszel kell befejeződniük. A néprajzi részlegen a fűtésrendszer cseréjére kerül sor, ugyanakkor itt is szeretnénk létrehozni egy kávézót. A természetrajzi múzeum egy új, raktárként működő, illetve múzeumpedagógiai tevékenységeknek otthont adó épülettel bővül. Azt szeretnénk, ha az elkövetkező években a megyei múzeum bekerülne a három legjelentősebb erdélyi, illetve a tíz legfontosabb romániai kulturális intézmény közé.
Bodolai Gyöngyi és Nagy Székely Ildikó írásai
Népújság (Marosvásárhely)
2012. január 5.
Február 25-én tartja alakuló kongresszusát az EMNP
Az Erdélyi Magyar Néppárt alakuló kongresszusát február 25-én, Csíkszeredában tartják – jelentette be Toró T. Tibor megbízott elnök csütörtökön, Kolozsváron. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnökével, Sándor Krisztinával közösen tartott sajtótájékoztatójukon a felek kijelentették: sikeres volt az EMNT 2011-es tevékenysége, a Néppárt megalapítása révén idén együttműködve, a politikum és a civil szféra eszközeit is kihasználva folytatják tevékenységüket.
Az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnökségének döntése szerint az alakuló kongresszust február 25-én, Csíkszeredában tartják – jelentette be Toró T. Tibor elnök. Itt fogadják majd el a szervezeti és működési szabályzatot, a bővített programot, valamint a választási esztendő prioritásait is. Mint elmondta, januárban folytatódnak a helyi szervezetek megalakulásai, melyeket februárban a megyei szervezetek létrehozása követ. Az alapító elnök hozzátette: a párttörvény értelmében a helyi szervezetek székházait az önkormányzatok kellene biztosítsák, a Néppárt igénylései eddig azonban jobbára válasz nélkül maradtak.
Toró közölte: a Néppárt az időközi választásokra is készül. A Hargita megyei választókerületben önálló jelöltet álítanak. „Az etnikai arányoknak köszönhetően nincs veszélyben a magyar képviselet, sőt, a verseny serkent és munkára késztet” – jelentette ki Toró. Mint fogalmazott, kusza a jogszabályi háttér, de a Néppárt értelmezése szerint törvényesen indíthatnak önálló jelöltet. „Semmiképp sem a megfonnyadt tulipán jele alatt indulunk” – tette hozzá a megbízott elnök. A Néppárt Bihar megyében ugyanakkor már tavaly jelezte az RMDSZ-nek, hogy konszenzusos döntést, és pártoktól független jelölt állítását javasolják. „Most majd kiderül, hogy az RMDSZ együttműködési szándéka csak retorikai fogás, vagy komolyan vehető. Egyelőre a támogatásukra szólítanak fel, de még jelöltjük sincs. Nem akarjuk, hogy megint előhúzzanak egy kétes közéleti szereplők a kalapból” – fogalmazott Toró. Kijelentette: korrupciós vádaktól mentes, a helyi közösségbe kellőképpen beágyazott, kreatív, a pártpolitikától független jelöltre van szükség. A Bihar megyében megüresedett képviselői szék esetében a kiírásra a törvény által előírt 90 nap január 17-én jár le, de volt már arra precedens, hogy a hatóságok megkerülték a törvényt és elodázták a kiírást.
Az EMNT leköszönt ügyvezető elnöke eredményesnek nevezte a szervezet 2011-es tevékenységét. A húsz területi szervezet olyan közösségépítő rendezvények sokaságát koordinálta, mint a Kolozsvári Magyar Napok vagy a Brassói Magyar Napok. Sikeres évet zárt a magyar állampolgárság megszerzéséért segítséget nyújtó Demokrácia Központ-hálózat is. A honosítás közszolgálati munkáját 30 iroda vállalta, ahol 143 ezer személy kapott tájékoztatást és 74 ezer személynek állítóttoák össze az iratcsomóját. Az EMNT a népszámlálás alatt nagyméretű kampányt folytatott a magyar identitás vállalásáért. „Az eddigi hírek nem túl biztatóak, de reménykedve várjuk a hivatalos eredményeket” – mondta a népszámlálás sikeréről Toró T. Tibor. A két szervezet viszonyáról elmondta: közös, nemzeti értékrendben gondolkodó csapat áll mögöttük, akik két különböző szervezeti keretben bár, de azonos célokért küzdenek. „Az érdekérvényesítés egy új eszköze az Erdélyi Magyar Néppárt, amelyet a közösség kezébe adunk” – jelentette ki.
Toró elmondta: kíváncsian várják, hogy a román kormány a magyar miniszterein keresztül milyen döntést hoz a verespataki bányaberuházás ügyében, amely egyben politikai és erkölcsi kérdés is a Néppárt számára. Az esetleges bányanyitás „nemzetbiztonsági veszélyforrás” lenne – mutatott rá az elnök. Az új magyar Alaptörvény elfogadása kapcsán úgy fogalmazott, hogy „egy új korszak kezdődik a magyar nemzet történetében.” Mint mondta, büszkék rá, hogy az EMNT javaslatainak egy része szövegszerűen is helyet kapott az Alaptörvényben. „Aktív nemzetpolitikára sarkall és számos elem jelzi, hogy nem csak a 10 millió magyarországi Alaptörvénye, de az egész Kárpát-medencei magyar nemzeté is” – mutatot rá Toró T. Tibor. A Magyar Szocialista Párt tiltakozó akcióiról kifejtette: nevetséges, hogy azok, akik az elmúlt nyolc évben a nemzetpolitikát „lebutították”, a 2004. decemberi sikertelen népszavazás felelősei, így tiltakoznak a nemzetpolitikai fordulat ellen. „Határozottan szolidaritást vállalunk az új alaptörvény kidolgozóival, és örülünk annak, hogy érvénybe lépett” – jelentette ki a politikus.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács új ügyvezető elnöke elmondta: sikeres, kiépített hálózatot tartanak fent az EMNT-szervezetek, amelyeket nagymértékben a tavalyi évben sikerült megerősíteni. Hozzátette: a társadalomszervező munkát folytatják, arra törekednek, hogy a már létező helyi rendezvények közös szervezése mellett a párhuzamosan dolgozó civil szervezetek munkáját is összehangolják, valamint a már elkezdett országos terveket folytassák. Az EMNT jelenléte 2012-ben is meghatározó lesz a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen. Az ügyvezető elnök véleménye szerint a magyar honosítás igénylése a továbbiakban is az eddigi mértékben alakul, így szeretnék megismételni a tavalyi számokat.
Az új tervekről kifejtette: az EMNT és a Néppárt szakmai hátterét a Bálványos Intézet keretein belül működő szakbizottságok fogják biztosítani. „Ebből is látszik, hogy a két szervezet együtt halad tovább” – mutatott rá Sándor Krisztina. Az EMNT idén hozza létre a Közszolgálati Szabadegyetemet is, amely jelölteknek, a közéletben aktív, köszolgálatot vállaló szereplőknek nyújt majd szakmai képzést.
Az EMNT új országos elnöksége január folyamán megtartja első ülését, valamint a Választmány is ülésezik, amelynek tagjai az országos elnökség mellett a területi elnökök és a szakbizottságok elnökei is – ismertette az ügyvezető elnök. Decemberben a Közép-erdélyi régió vezetésében is megtörtént a „staféta” átadása, és megalakult a területi egyeztető tanács is. Ennek mintájára a partiumi és a székelyföldi régióban is hasonló egyeztető tanácsok megalakítása van folyamatban – tette hozzá.
Újságírói kérdésre felmerült a fiatalok nagyobb arányú bekapcsolódása, melyet mindkét fél egyaránt örvendetesnek és ígéretesnek tartott. „Az elmúlt időszakban a MIT házatájáról valóban több fiatal döntött úgy, hogy az ifjúsági szférában szerzett tapasztalatait, tudását a továbbiakban a civil-politikai erőtérben kamatoztatja, s ezt egy szerencsés és természetes folyamatnak tartom” – értékelt Sándor Krisztina.
EMNP-közlemény
Erdély.ma
Az Erdélyi Magyar Néppárt alakuló kongresszusát február 25-én, Csíkszeredában tartják – jelentette be Toró T. Tibor megbízott elnök csütörtökön, Kolozsváron. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnökével, Sándor Krisztinával közösen tartott sajtótájékoztatójukon a felek kijelentették: sikeres volt az EMNT 2011-es tevékenysége, a Néppárt megalapítása révén idén együttműködve, a politikum és a civil szféra eszközeit is kihasználva folytatják tevékenységüket.
Az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnökségének döntése szerint az alakuló kongresszust február 25-én, Csíkszeredában tartják – jelentette be Toró T. Tibor elnök. Itt fogadják majd el a szervezeti és működési szabályzatot, a bővített programot, valamint a választási esztendő prioritásait is. Mint elmondta, januárban folytatódnak a helyi szervezetek megalakulásai, melyeket februárban a megyei szervezetek létrehozása követ. Az alapító elnök hozzátette: a párttörvény értelmében a helyi szervezetek székházait az önkormányzatok kellene biztosítsák, a Néppárt igénylései eddig azonban jobbára válasz nélkül maradtak.
Toró közölte: a Néppárt az időközi választásokra is készül. A Hargita megyei választókerületben önálló jelöltet álítanak. „Az etnikai arányoknak köszönhetően nincs veszélyben a magyar képviselet, sőt, a verseny serkent és munkára késztet” – jelentette ki Toró. Mint fogalmazott, kusza a jogszabályi háttér, de a Néppárt értelmezése szerint törvényesen indíthatnak önálló jelöltet. „Semmiképp sem a megfonnyadt tulipán jele alatt indulunk” – tette hozzá a megbízott elnök. A Néppárt Bihar megyében ugyanakkor már tavaly jelezte az RMDSZ-nek, hogy konszenzusos döntést, és pártoktól független jelölt állítását javasolják. „Most majd kiderül, hogy az RMDSZ együttműködési szándéka csak retorikai fogás, vagy komolyan vehető. Egyelőre a támogatásukra szólítanak fel, de még jelöltjük sincs. Nem akarjuk, hogy megint előhúzzanak egy kétes közéleti szereplők a kalapból” – fogalmazott Toró. Kijelentette: korrupciós vádaktól mentes, a helyi közösségbe kellőképpen beágyazott, kreatív, a pártpolitikától független jelöltre van szükség. A Bihar megyében megüresedett képviselői szék esetében a kiírásra a törvény által előírt 90 nap január 17-én jár le, de volt már arra precedens, hogy a hatóságok megkerülték a törvényt és elodázták a kiírást.
Az EMNT leköszönt ügyvezető elnöke eredményesnek nevezte a szervezet 2011-es tevékenységét. A húsz területi szervezet olyan közösségépítő rendezvények sokaságát koordinálta, mint a Kolozsvári Magyar Napok vagy a Brassói Magyar Napok. Sikeres évet zárt a magyar állampolgárság megszerzéséért segítséget nyújtó Demokrácia Központ-hálózat is. A honosítás közszolgálati munkáját 30 iroda vállalta, ahol 143 ezer személy kapott tájékoztatást és 74 ezer személynek állítóttoák össze az iratcsomóját. Az EMNT a népszámlálás alatt nagyméretű kampányt folytatott a magyar identitás vállalásáért. „Az eddigi hírek nem túl biztatóak, de reménykedve várjuk a hivatalos eredményeket” – mondta a népszámlálás sikeréről Toró T. Tibor. A két szervezet viszonyáról elmondta: közös, nemzeti értékrendben gondolkodó csapat áll mögöttük, akik két különböző szervezeti keretben bár, de azonos célokért küzdenek. „Az érdekérvényesítés egy új eszköze az Erdélyi Magyar Néppárt, amelyet a közösség kezébe adunk” – jelentette ki.
Toró elmondta: kíváncsian várják, hogy a román kormány a magyar miniszterein keresztül milyen döntést hoz a verespataki bányaberuházás ügyében, amely egyben politikai és erkölcsi kérdés is a Néppárt számára. Az esetleges bányanyitás „nemzetbiztonsági veszélyforrás” lenne – mutatott rá az elnök. Az új magyar Alaptörvény elfogadása kapcsán úgy fogalmazott, hogy „egy új korszak kezdődik a magyar nemzet történetében.” Mint mondta, büszkék rá, hogy az EMNT javaslatainak egy része szövegszerűen is helyet kapott az Alaptörvényben. „Aktív nemzetpolitikára sarkall és számos elem jelzi, hogy nem csak a 10 millió magyarországi Alaptörvénye, de az egész Kárpát-medencei magyar nemzeté is” – mutatot rá Toró T. Tibor. A Magyar Szocialista Párt tiltakozó akcióiról kifejtette: nevetséges, hogy azok, akik az elmúlt nyolc évben a nemzetpolitikát „lebutították”, a 2004. decemberi sikertelen népszavazás felelősei, így tiltakoznak a nemzetpolitikai fordulat ellen. „Határozottan szolidaritást vállalunk az új alaptörvény kidolgozóival, és örülünk annak, hogy érvénybe lépett” – jelentette ki a politikus.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács új ügyvezető elnöke elmondta: sikeres, kiépített hálózatot tartanak fent az EMNT-szervezetek, amelyeket nagymértékben a tavalyi évben sikerült megerősíteni. Hozzátette: a társadalomszervező munkát folytatják, arra törekednek, hogy a már létező helyi rendezvények közös szervezése mellett a párhuzamosan dolgozó civil szervezetek munkáját is összehangolják, valamint a már elkezdett országos terveket folytassák. Az EMNT jelenléte 2012-ben is meghatározó lesz a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen. Az ügyvezető elnök véleménye szerint a magyar honosítás igénylése a továbbiakban is az eddigi mértékben alakul, így szeretnék megismételni a tavalyi számokat.
Az új tervekről kifejtette: az EMNT és a Néppárt szakmai hátterét a Bálványos Intézet keretein belül működő szakbizottságok fogják biztosítani. „Ebből is látszik, hogy a két szervezet együtt halad tovább” – mutatott rá Sándor Krisztina. Az EMNT idén hozza létre a Közszolgálati Szabadegyetemet is, amely jelölteknek, a közéletben aktív, köszolgálatot vállaló szereplőknek nyújt majd szakmai képzést.
Az EMNT új országos elnöksége január folyamán megtartja első ülését, valamint a Választmány is ülésezik, amelynek tagjai az országos elnökség mellett a területi elnökök és a szakbizottságok elnökei is – ismertette az ügyvezető elnök. Decemberben a Közép-erdélyi régió vezetésében is megtörtént a „staféta” átadása, és megalakult a területi egyeztető tanács is. Ennek mintájára a partiumi és a székelyföldi régióban is hasonló egyeztető tanácsok megalakítása van folyamatban – tette hozzá.
Újságírói kérdésre felmerült a fiatalok nagyobb arányú bekapcsolódása, melyet mindkét fél egyaránt örvendetesnek és ígéretesnek tartott. „Az elmúlt időszakban a MIT házatájáról valóban több fiatal döntött úgy, hogy az ifjúsági szférában szerzett tapasztalatait, tudását a továbbiakban a civil-politikai erőtérben kamatoztatja, s ezt egy szerencsés és természetes folyamatnak tartom” – értékelt Sándor Krisztina.
EMNP-közlemény
Erdély.ma
2012. január 5.
Halogatja László Attila a Iorga-tábla eltávolítását
Teljes kudarcba fulladt Kolozsváron a Nicolae Iorga történésztől származó, Mátyás királyt román nemzetiségűként beállító idézettel ellátott köztéri tábla eltávolításának terve. Noha László Attila, a kincses város alpolgármestere már december elején úgy nyilatkozott: reális esély van arra, hogy karácsonyig, legkésőbb év végéig leszereltessék a Mátyás-szoborcsoport talapzata elől a bronzplakettet, erre a mai napig nem került sor. Miközben az RMDSZ-es elöljárót a korrupcióval vádolt Sorin Apostu letartóztatása óta magyar civil szervezetek is felszólították, rendelje el a tábla eltávolítását, László Attila a Krónikának tegnap is úgy nyilatkozott: „mindent a maga idejében”.
Mint ismeretes, Fadrusz János 1902-ben leleplezett monumentális alkotására 1932-ben szerelték fel a Nicolae Iorga történésztől származó idézettel – „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányánál, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult” – ellátott táblát. A román fél később is úgy állította be a történteket, hogy a Mátyás-szoborcsoportot tulajdonképpen az igazságos uralkodót románként beállító felirat mentette meg attól, hogy a mócok ledöntsék.
A szélsőségesen magyargyűlölő Gheorghe Funar expolgármester 1992. december 1-jén, a román nemzeti ünnepen helyezte el ismét a műemlék talapzatára, a Mathias rex felirat alá az 1932-es táblát, ideologikus értelmezésbe helyezve „a saját nemzetére támadó, de legyőzött királyt”. A szoborcsoport 2009-ben kezdődött restaurálási munkálatai során a tábla lekerült a mellvédről, ahová a helyreállítás befejezése alkalmából 2011. április 2-án rendezett ünnepségig nem is került vissza. Nem is kerülhetett, hiszen műemlékvédő szakértők egybehangzó véleménye szerint mindez törvénytelenség lenne, hiszen annak idején Funar is építkezési engedély nélkül helyezte el a plakettet.
Csakhogy ezzel mit sem törődött Sorin Apostu akkori polgármester, aki – vélhetően román történészek, akadémikusok nyomására – május végén, az éj leple alatt kirakatta a Iorga-idézetet a talapzat előtti zöldövezetre. Különben Apostu hamisan állította, miszerint a tábla szerepelt a restaurálási tervben, ugyanakkor nem sok jót ígér, hogy annak idején vehemensen követelte a tábla újrahelyezését Radu Moisin alpolgármester is, aki Apostu letartóztatása után ideiglenesen ellátja a polgármesteri teendőket.
Apostu november 10-ei letartóztatása után a Iorga-tábla eltávolítására szólította fel László Attilát a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), amely szerint erre immár törvényes eszközökkel lehetőség nyílna. Annál is inkább, mivel az ügyben korábban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, később pedig a Kelemen Hunor vezette kulturális minisztérium is bűnvádi feljelentést tett az ügyészségen; a nyomozó hatóság azóta sem fejezte be a nyomozást. Kolozsvár alpolgármestere novemberben leszögezte: az eltávolítás nem jöhet szóba, amíg az ügyészség le nem zárja az ügyet, később, december elején több sajtóorgánumnak sokat sejtetően azt nyilatkozta, hogy a tábla eltűntetésének reális az esélye, és ez „rövidesen, karácsonyig” megtörténik.
László Attila tegnap a Krónika megkeresésére, miszerint a tábla még mindig a helyén van, úgy válaszolt: „mindent a maga idejében”. Kérdésünkre, miszerint van-e esély arra, hogy esetleg januárban eltávolítsák onnan, a politikus úgy válaszolt: „van”.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)
Teljes kudarcba fulladt Kolozsváron a Nicolae Iorga történésztől származó, Mátyás királyt román nemzetiségűként beállító idézettel ellátott köztéri tábla eltávolításának terve. Noha László Attila, a kincses város alpolgármestere már december elején úgy nyilatkozott: reális esély van arra, hogy karácsonyig, legkésőbb év végéig leszereltessék a Mátyás-szoborcsoport talapzata elől a bronzplakettet, erre a mai napig nem került sor. Miközben az RMDSZ-es elöljárót a korrupcióval vádolt Sorin Apostu letartóztatása óta magyar civil szervezetek is felszólították, rendelje el a tábla eltávolítását, László Attila a Krónikának tegnap is úgy nyilatkozott: „mindent a maga idejében”.
Mint ismeretes, Fadrusz János 1902-ben leleplezett monumentális alkotására 1932-ben szerelték fel a Nicolae Iorga történésztől származó idézettel – „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányánál, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult” – ellátott táblát. A román fél később is úgy állította be a történteket, hogy a Mátyás-szoborcsoportot tulajdonképpen az igazságos uralkodót románként beállító felirat mentette meg attól, hogy a mócok ledöntsék.
A szélsőségesen magyargyűlölő Gheorghe Funar expolgármester 1992. december 1-jén, a román nemzeti ünnepen helyezte el ismét a műemlék talapzatára, a Mathias rex felirat alá az 1932-es táblát, ideologikus értelmezésbe helyezve „a saját nemzetére támadó, de legyőzött királyt”. A szoborcsoport 2009-ben kezdődött restaurálási munkálatai során a tábla lekerült a mellvédről, ahová a helyreállítás befejezése alkalmából 2011. április 2-án rendezett ünnepségig nem is került vissza. Nem is kerülhetett, hiszen műemlékvédő szakértők egybehangzó véleménye szerint mindez törvénytelenség lenne, hiszen annak idején Funar is építkezési engedély nélkül helyezte el a plakettet.
Csakhogy ezzel mit sem törődött Sorin Apostu akkori polgármester, aki – vélhetően román történészek, akadémikusok nyomására – május végén, az éj leple alatt kirakatta a Iorga-idézetet a talapzat előtti zöldövezetre. Különben Apostu hamisan állította, miszerint a tábla szerepelt a restaurálási tervben, ugyanakkor nem sok jót ígér, hogy annak idején vehemensen követelte a tábla újrahelyezését Radu Moisin alpolgármester is, aki Apostu letartóztatása után ideiglenesen ellátja a polgármesteri teendőket.
Apostu november 10-ei letartóztatása után a Iorga-tábla eltávolítására szólította fel László Attilát a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), amely szerint erre immár törvényes eszközökkel lehetőség nyílna. Annál is inkább, mivel az ügyben korábban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, később pedig a Kelemen Hunor vezette kulturális minisztérium is bűnvádi feljelentést tett az ügyészségen; a nyomozó hatóság azóta sem fejezte be a nyomozást. Kolozsvár alpolgármestere novemberben leszögezte: az eltávolítás nem jöhet szóba, amíg az ügyészség le nem zárja az ügyet, később, december elején több sajtóorgánumnak sokat sejtetően azt nyilatkozta, hogy a tábla eltűntetésének reális az esélye, és ez „rövidesen, karácsonyig” megtörténik.
László Attila tegnap a Krónika megkeresésére, miszerint a tábla még mindig a helyén van, úgy válaszolt: „mindent a maga idejében”. Kérdésünkre, miszerint van-e esély arra, hogy esetleg januárban eltávolítsák onnan, a politikus úgy válaszolt: „van”.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)
2012. január 5.
Szent László Napokat szervezne az idén az EMNT
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi szervezete idén júniusban meg szeretné szervezni a Szent László Napokat.
A nagyváradi Demokrácia–Központban csütörtökön tartott sajtótájékoztatón jelentette be a két érintett azt, hogy Nagy József Barna lett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi régióelnöke, aki Orbán Mihályt váltja ezen a poszton. Nagy József Barna partiumi régióelnök kifejtette: mivel a különböző erdélyi régióknak sajátos problémái vannak, ezért az EMNT-ben is három régióra – székelyföldi, a közép-erdélyi és a partiumi – bontott szervezeti struktúrát alakítottak ki. Nagy József Barna elmondta, hogy a Partiumban a határ közelsége sok feladatot adhat az EMNT-nek, kiemelve a határon átnyúló együttműködési lehetőségeket, és az ezekre megszerezhető pályázati támogatásokat. Ugyanakkor fontosnak nevezte az Érmellék és a Hegyköz tömbmagyarságának felkarolását, és a különböző uniós pályázati lehetőségek megragadását. Hozzátette, nagyon fontos a civil öntudat erősítése, mert etekintetben gyengék a civilek, hiszen különféle érdekcsoportok függőségében vannak, holott a nem kormányzati szervezeteknek az lenne a feladatuk, hogy a közösséget szolgálják. A civil szervezetek önállóságának hangsúlyozása után
Nagy József Barna leszögezte, hogy az EMNT mindenben támogatni fogja az Erdélyi Magyar Néppártot.
Szent László Napok
Az idei évre vonatkozó tervekre vonatkozó kérdésünkre válaszolva Nagy József Barna kiemelte, hogy az EMNT szeretné Nagyváradon megszervezni a Szent László Napokat, melynek ötletét többek között az adta, hogy Kolozsváron évek óta nagy sikernek örvendenek a Kolozsvári Magyar Napok. Nagy József Barna és Orbán Mihály elmondták, hogy a Szent László Napokat június 27-e körül szeretnék megszervezni; az elképzelések szerint ez egy több napos kulturális rendezvénysorozat lenne, amelyben koncertek, konferenciák, valamint Szent László király kultuszához kapcsolódó események kapnának helyet. Mindketten hangsúlyozták azt, hogy a rendezvénysorozatnak egyelőre sem az időpontja, sem a konkrét programja nincs rögzítve. Az EMNT további projektje a Partium Ízei elnevezésű rendezvény, melynek keretében Máramaroszigettől Bánságig a román-magyar határ két oldalán lévő települések, térségek jellegzetes étel- és italkülönlegességeit mutatnák be. Az idén is szervez az EMNT szórványkonferenciát, illetve az érmelléki autonómiatörekvések jegyében is előkészít különböző projekteket. Nagy József Barna elárulta, hogy a partiumi szervezet különös figyelmet kíván fordítani a magyar anyanyelvű roma közösségekre is. Etekintetben az egyik lényeges tervük az, hogy megismertessék a partiumi magyar anyanyelvű romák helyeztét a magyar kormányzat magas rangú képviselőivel.
Pap István
erdon.ro
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi szervezete idén júniusban meg szeretné szervezni a Szent László Napokat.
A nagyváradi Demokrácia–Központban csütörtökön tartott sajtótájékoztatón jelentette be a két érintett azt, hogy Nagy József Barna lett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi régióelnöke, aki Orbán Mihályt váltja ezen a poszton. Nagy József Barna partiumi régióelnök kifejtette: mivel a különböző erdélyi régióknak sajátos problémái vannak, ezért az EMNT-ben is három régióra – székelyföldi, a közép-erdélyi és a partiumi – bontott szervezeti struktúrát alakítottak ki. Nagy József Barna elmondta, hogy a Partiumban a határ közelsége sok feladatot adhat az EMNT-nek, kiemelve a határon átnyúló együttműködési lehetőségeket, és az ezekre megszerezhető pályázati támogatásokat. Ugyanakkor fontosnak nevezte az Érmellék és a Hegyköz tömbmagyarságának felkarolását, és a különböző uniós pályázati lehetőségek megragadását. Hozzátette, nagyon fontos a civil öntudat erősítése, mert etekintetben gyengék a civilek, hiszen különféle érdekcsoportok függőségében vannak, holott a nem kormányzati szervezeteknek az lenne a feladatuk, hogy a közösséget szolgálják. A civil szervezetek önállóságának hangsúlyozása után
Nagy József Barna leszögezte, hogy az EMNT mindenben támogatni fogja az Erdélyi Magyar Néppártot.
Szent László Napok
Az idei évre vonatkozó tervekre vonatkozó kérdésünkre válaszolva Nagy József Barna kiemelte, hogy az EMNT szeretné Nagyváradon megszervezni a Szent László Napokat, melynek ötletét többek között az adta, hogy Kolozsváron évek óta nagy sikernek örvendenek a Kolozsvári Magyar Napok. Nagy József Barna és Orbán Mihály elmondták, hogy a Szent László Napokat június 27-e körül szeretnék megszervezni; az elképzelések szerint ez egy több napos kulturális rendezvénysorozat lenne, amelyben koncertek, konferenciák, valamint Szent László király kultuszához kapcsolódó események kapnának helyet. Mindketten hangsúlyozták azt, hogy a rendezvénysorozatnak egyelőre sem az időpontja, sem a konkrét programja nincs rögzítve. Az EMNT további projektje a Partium Ízei elnevezésű rendezvény, melynek keretében Máramaroszigettől Bánságig a román-magyar határ két oldalán lévő települések, térségek jellegzetes étel- és italkülönlegességeit mutatnák be. Az idén is szervez az EMNT szórványkonferenciát, illetve az érmelléki autonómiatörekvések jegyében is előkészít különböző projekteket. Nagy József Barna elárulta, hogy a partiumi szervezet különös figyelmet kíván fordítani a magyar anyanyelvű roma közösségekre is. Etekintetben az egyik lényeges tervük az, hogy megismertessék a partiumi magyar anyanyelvű romák helyeztét a magyar kormányzat magas rangú képviselőivel.
Pap István
erdon.ro
2012. január 6.
Helytállt tavaly a kolozsvári magyarság, de nehéz év jön
Összességében pozitív előjellel zárta 2011-et Kolozsvár, de kellemetlenségek is adódtak szép számban: EU-s pénzek lehívásának tekintetében az ország legjobbja a város, de a korrupciós botrány térképén is előkelő helyet foglal el. Radu Moisin ideiglenes polgármester tegnapi évértékelő sajtótájékoztatóján látványos előrelépésekről számolt be, László Attila alpolgármester pedig elégedetten nyilatkozott lapunknak a kolozsvári magyarság elmúlt évéről. A Kolozsvári Magyar Napok példaértékű minőségről tanúskodik, a Brassai-ügy megoldása „régi i-re” tett pontot, az alpolgármester pedig határozottan ígéri a Mátyás-szoborcsoportról a Iorga-tábla eltávolítását – amely ugyancsak 2011 terméke. Az idei esztendőt nagyobb költségvetéssel kezelheti az önkormányzat, a fejlesztésekre elkülönített összeg 2012-re először emelkedett 40 százalék fölé. Mégis László Attila szerint naiv gondolat optimizmusra buzdítani a lakosságot.
Első helyen az EU-s pénzek tekintetében
Románia fejlesztési pólusai közül jelenleg Kolozsvár áll a legjobban uniós pénzek lehívásának tekintetében: hét EU-s finanszírozású program kivitelezése folyamatban van, további ötre benyújtották a kérelmet, újabb három pedig előkészítési fázisban áll – összegzett Radu Moisin a 2011-es esztendőt értékelő tegnapi sajtótájékoztatóján.
Az önkormányzat rendelkezésére álló összegek 87 százalékára már letették a pályázatot – közölte lapunkkal László Attila alpolgármester.
A villamosvonal két szakaszban történő korszerűsítése, a Sétatér és a Kaszinó épületének felújítása, az ötvenállomásos kerékpárkölcsönző-rendszer kiépítése, az Albac utcai szociális lakások kialakítása, az e-alapú közintézés létrehozása, valamint a turisztikai fejlesztést szolgáló Séta a kincses városban elnevezésű program futtatása az a hét EU-s projekt, amelyek megvalósítása már folyamatban van.
A kreatívipari képzőközpont, a városi közszállítás új jegyrendszerrel való felújítása, az ipari negyed úthálózatának korszerűsítése, további szociális lakások, két multifunkcionális szociális ellátó központ kialakítására benyújtották a pályázatot (32 millió euró vissza nem térítendő támogatás).
A városháza három további EU-finanszírozású program előkészítésén dolgozik: üzletkötési központ, öregotthon, valamint hajléktalanok ellátását biztosító központ valósulhat meg EU-s pénzekből a közeljövőben.
Látványos előrelépések oktatás terén
A városháza három bölcsődét bővített, így 210-zel növekedett a szóban forgó intézmények befogadóképessége. 78 iskolában végeztek felújítási munkálatokat, és szakértők bevonásával javították az iskolák étkezdéjében felszolgált étrend minőségét.
Az új tanügyi törvény lehetőségeivel élve szorosabb együttműködést szorgalmazó iskolai vezetői tanácsokat alakítottak szülők, tanárok és városi tanácsosok bevonásával.
Emelkedett továbbá az iskolai érdemi, a tanulmányi és a szociális ösztöndíjak értéke is, ugyanakkor a támogatottak száma is növekedett.
Nem utolsósorban az egészséges életformára való nevelés terén is előremutató programokat indítottak – például a középiskolák közti labdarúgó- és kosárlabda-bajnokságot.
Magyar vonatkozásban 2011 legnagyobb eredménye a Brassai-kérdés megoldása, de a zeneiskola helyzetének orvoslása is fontos fejlemény. „Idén már egyetlen magyar gyermek sem jár délután iskolába, és egyetlen magyar diák sem marad ki a magyar nyelvű oktatásból” – nyilatkozta László Attila alpolgármester. „Újraindult a Ferencz József (Horea) úti magyar nyelvű oktatás is, 2012-ben pedig továbbfejlesztenénk ezt a rendszert – gondolok elsősorban a kerekdombi magyar tagozatra”.
Zöldültek és „megvilágosodtak” a közterek
Az elmúlt év során négy új parkot avattak: kettőt Monostoron (a Mehedinţi utcán és a Unirea Sporttelep mellett), egyet a Karjala (Coastei) utcán, egyet pedig a Tóközi negyedben. Felújították továbbá a Györgyfalvi negyedi Detunata-parkot.
Ezek zömét felszerelték szabadtéri fitneszgépekkel is, így szinte minden lakónegyed rendelkezik a szabadtéri mozgást szorgalmazó berendezésekkel. A Munka út környékén 12 ezer csemetét ültettek el, és menhelyet hoztak létre nagytestű állatok számára. Ezek megvalósulását különböző zöldszervezetekkel való együttműködés segítette.
Közvilágítás terén is fejlődést könyvelhetett el a városvezetés: 103 utcán és sétányon több mint 2500 villanyoszlopot szereltek fel, míg a régiek egy részét kicserélték. A közvilágítás egyik gyöngyszeme az Erzsébet-híd díszkivilágításának megoldása.
Két többéves útfelújítási program is folyamatban van. Ezeknek keretében 36 utcát, illetve 180 sétányt aszfaltoztak újra és építettek újjá, ezen felül több mint 100 utcán végeztek karbantartási munkálatokat.
Felújították a Malomárok egy részét, sétálóutcákat alakítottak ki a várfal és az óvár bizonyos részein. Az esztétikai értéket növeli hét belvárosi homlokzat helyi pénzekből való felújítása is.
Gördülékenyebb közlekedés
A közúti forgalom terén is javult a helyzet: városszerte 2682 parkolóhelyet létesítettek a parkolóházak megnyitásával, illetve az utcák menti parkolók átszervezésével. További három parkolóház épülőben van, összesen közel 800 új parkolóhellyel.
Kiterjesztették a kelet-nyugat irányú „zöldhullámot”, négy körforgalmat létesítettek a gyorsabb haladásért, ugyanakkor térfigyelő biztonsági kamerákkal szerelték fel a legforgalmasabb kereszteződéseket, útszakaszokat. A kamerák felszerelése óta 19 százalékkal csökkent a balesetek száma. A biztonságot növeli a helyi rendőrség újraszervezése is.
2011-ben a kulturális és sportrendezvények is javultak minőségi szempontból, és hogy ez a jövőben sem változik, azt mi sem igazolja jobban az épülő sportcsarnoknál vagy a filharmóniának is otthont adó Transilvania Kulturális Központ hamarosan elkezdődő építésénél.
Öregedünk és fogyunk
Kevesebb születésről és házasságkötésről, viszont több halálesetről tanúskodik az a statisztika, amelyet László Attila alpolgármester mutatott be Radu Moisin ma déli sajtótájékoztatóján.
Az adatok 5801 újszülöttet, 2055 házasságkötést, valamint 4133 elhalálozást jegyeznek. Ezek a számok 2010-ben 6363-at, 2280-at, illetve 4095-öt mutattak.
2757 lány és 3044 fiú született, de fontos tudnivaló, hogy ezek a számok nem feltétlenül kolozsvári gyermekekről árulkodnak: a Kolozsváron született környékbeli gyermekeket is ide sorolják. A kifejezetten kolozsvári újszülöttek száma kétezer körül mozog – tudtuk meg az alpolgármestertől.
Lakosság-nyilvántartás szempontjából természetesen az október végi népszámlálás a legjelentősebb esemény, ezek eredményeire további fejlemények után térünk vissza.
Rekordarányú fejlesztési alap 2012-re
Kolozsvár 962 millió lejből gazdálkodhat, tehát 13,14 százalékkal nagyobb pénzkeretet használhat fel, mint 2011-ben. Ez az emelkedés annak köszönhető, hogy egyes nagy horderejű uniós alapokból finanszírozott programok idei lezárása miatt több EU-s pénzt hívhat le a polgármesteri hivatal.
Az általános költségvetés több mint 43 százaléka fejlesztési alapokat szolgál: a 415,194 millió lej 59,38 százalékos növekedést jelent a tavalyi 260,51 millió lejhez képest. Az összeg részben amiatt emelkedett 154,6 millió lejjel, mert a működési alap egyes fejezeteiből egy-egy százalékot átcsoportosított a városháza fejlesztésekre.
A korábbi évekhez képest 2011-ben emelkedett a helyi adókból befolyt összeg is: magánszemélyektől 29,46 millió lej, jogi személyektől pedig 50,44 millió lej gyűlt a város kasszájába – tudtuk meg Radu Moisintól a tegnapi sajtótájékoztatóján.
Magánszemélyek 2008-ban még „csak” 19,7 millió lejt, 2009-ben 20,3 milliót, 2010-ben már 27,09 millió lejt fizettek be, a jogi személyek esetében pedig az utóbbi négy év leforgása alatt 38,7 millió lejről nőtt 50,4 millióra az összeg.
László Attila: prioritás a munkahelyteremtés
Sok tekintetben nem egyezik Radu Moisin és László Attila álláspontja a 2012-es prioritások kapcsán, Moisin ugyanis kevésbé foglalkozik munkahelyek biztosításával, illetve a metropoliszövezet felkarolásával. „Az első számú prioritás a munkahelyteremtés. Külön munkacsoport működik azért, hogy befektetést ösztönző csomagot ültessünk gyakorlatba, amely segítséget nyújt a munkahelyet teremtők számára, illetve lakhatási feltételeket biztosít a dolgozóknak” – mondta az alpolgármester, hangsúlyozva, hogy a villamos-felújításhoz vagy a stadionépítéshez hasonló beruházások szép számban biztosítanak munkahelyeket, de ezek hosszú távon nem kötik Kolozsvárhoz a dolgozókat.
A prioritások sora László Attila szerint a szociális ellátás hálózatának fejlesztésével, a közoktatás rendszerének fenntartásával, a kulturális élet fejlesztésével, valamint a temetők bővítésével folytatódik. „Az évszázadok során kialakult oktatási rendszer egyre nagyobb figyelmet és ráfordítást követel a városházától a gyermeklétszám csökkenése miatt” – nyilatkozta az alpolgármester.
2012 és az elkövetkező évek egyik legnagyobb kihívása László Attila szerint Kolozsvár metropoliszövezetének kiépítése. „Meg kell tanulnunk együttműködni a környező településekkel, mert oktatás, közlekedés, katasztrófavédelem terén rengeteget kell fejlődnünk. Naponta 75 ezer ember ingázik Kolozsvárra” – közölte.
Meg vannak számlálva a Iorga-tábla napjai?
„Jogalkotás és tanácsi határozatok terén – annak ellenére, hogy csupán öten vagyunk magyarok egy 27 tagú tanácsban – a legtöbb esetben sikerült érvényesítenünk az akaratunkat. Ritkán kerültünk olyan helyzetbe, hogy a véleményünk ellenére történt bármi is” – nyilatkozta lapunknak László Attila alpolgármester, nem titkolva, hogy Sorin Apostu tisztségéből való felfüggesztését követően meglehetősen kellemetlen helyzet alakult ki a városházán az adminisztrációs tevékenységek szintjén. „Több mint 10 ügyosztályt kellett átvennem szakbizottságokkal együtt, kb. a ’40-es évek óta nem volt magyar tisztviselő Kolozsváron ehhez hasonlóan szerteágazó feladatkörrel” – jegyezte meg élcelődve az alpolgármester.
Az RMDSZ véleményének ellenére került a szintén 2011-ben felújított Mátyás-szoborcsoport talapzata elé az ominózus Iorga-idézetet tartalmazó tábla. László Attila ígéri: kezeskedik afelől, hogy a tábla hamarosan eltűnik az emlékműről.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)
Összességében pozitív előjellel zárta 2011-et Kolozsvár, de kellemetlenségek is adódtak szép számban: EU-s pénzek lehívásának tekintetében az ország legjobbja a város, de a korrupciós botrány térképén is előkelő helyet foglal el. Radu Moisin ideiglenes polgármester tegnapi évértékelő sajtótájékoztatóján látványos előrelépésekről számolt be, László Attila alpolgármester pedig elégedetten nyilatkozott lapunknak a kolozsvári magyarság elmúlt évéről. A Kolozsvári Magyar Napok példaértékű minőségről tanúskodik, a Brassai-ügy megoldása „régi i-re” tett pontot, az alpolgármester pedig határozottan ígéri a Mátyás-szoborcsoportról a Iorga-tábla eltávolítását – amely ugyancsak 2011 terméke. Az idei esztendőt nagyobb költségvetéssel kezelheti az önkormányzat, a fejlesztésekre elkülönített összeg 2012-re először emelkedett 40 százalék fölé. Mégis László Attila szerint naiv gondolat optimizmusra buzdítani a lakosságot.
Első helyen az EU-s pénzek tekintetében
Románia fejlesztési pólusai közül jelenleg Kolozsvár áll a legjobban uniós pénzek lehívásának tekintetében: hét EU-s finanszírozású program kivitelezése folyamatban van, további ötre benyújtották a kérelmet, újabb három pedig előkészítési fázisban áll – összegzett Radu Moisin a 2011-es esztendőt értékelő tegnapi sajtótájékoztatóján.
Az önkormányzat rendelkezésére álló összegek 87 százalékára már letették a pályázatot – közölte lapunkkal László Attila alpolgármester.
A villamosvonal két szakaszban történő korszerűsítése, a Sétatér és a Kaszinó épületének felújítása, az ötvenállomásos kerékpárkölcsönző-rendszer kiépítése, az Albac utcai szociális lakások kialakítása, az e-alapú közintézés létrehozása, valamint a turisztikai fejlesztést szolgáló Séta a kincses városban elnevezésű program futtatása az a hét EU-s projekt, amelyek megvalósítása már folyamatban van.
A kreatívipari képzőközpont, a városi közszállítás új jegyrendszerrel való felújítása, az ipari negyed úthálózatának korszerűsítése, további szociális lakások, két multifunkcionális szociális ellátó központ kialakítására benyújtották a pályázatot (32 millió euró vissza nem térítendő támogatás).
A városháza három további EU-finanszírozású program előkészítésén dolgozik: üzletkötési központ, öregotthon, valamint hajléktalanok ellátását biztosító központ valósulhat meg EU-s pénzekből a közeljövőben.
Látványos előrelépések oktatás terén
A városháza három bölcsődét bővített, így 210-zel növekedett a szóban forgó intézmények befogadóképessége. 78 iskolában végeztek felújítási munkálatokat, és szakértők bevonásával javították az iskolák étkezdéjében felszolgált étrend minőségét.
Az új tanügyi törvény lehetőségeivel élve szorosabb együttműködést szorgalmazó iskolai vezetői tanácsokat alakítottak szülők, tanárok és városi tanácsosok bevonásával.
Emelkedett továbbá az iskolai érdemi, a tanulmányi és a szociális ösztöndíjak értéke is, ugyanakkor a támogatottak száma is növekedett.
Nem utolsósorban az egészséges életformára való nevelés terén is előremutató programokat indítottak – például a középiskolák közti labdarúgó- és kosárlabda-bajnokságot.
Magyar vonatkozásban 2011 legnagyobb eredménye a Brassai-kérdés megoldása, de a zeneiskola helyzetének orvoslása is fontos fejlemény. „Idén már egyetlen magyar gyermek sem jár délután iskolába, és egyetlen magyar diák sem marad ki a magyar nyelvű oktatásból” – nyilatkozta László Attila alpolgármester. „Újraindult a Ferencz József (Horea) úti magyar nyelvű oktatás is, 2012-ben pedig továbbfejlesztenénk ezt a rendszert – gondolok elsősorban a kerekdombi magyar tagozatra”.
Zöldültek és „megvilágosodtak” a közterek
Az elmúlt év során négy új parkot avattak: kettőt Monostoron (a Mehedinţi utcán és a Unirea Sporttelep mellett), egyet a Karjala (Coastei) utcán, egyet pedig a Tóközi negyedben. Felújították továbbá a Györgyfalvi negyedi Detunata-parkot.
Ezek zömét felszerelték szabadtéri fitneszgépekkel is, így szinte minden lakónegyed rendelkezik a szabadtéri mozgást szorgalmazó berendezésekkel. A Munka út környékén 12 ezer csemetét ültettek el, és menhelyet hoztak létre nagytestű állatok számára. Ezek megvalósulását különböző zöldszervezetekkel való együttműködés segítette.
Közvilágítás terén is fejlődést könyvelhetett el a városvezetés: 103 utcán és sétányon több mint 2500 villanyoszlopot szereltek fel, míg a régiek egy részét kicserélték. A közvilágítás egyik gyöngyszeme az Erzsébet-híd díszkivilágításának megoldása.
Két többéves útfelújítási program is folyamatban van. Ezeknek keretében 36 utcát, illetve 180 sétányt aszfaltoztak újra és építettek újjá, ezen felül több mint 100 utcán végeztek karbantartási munkálatokat.
Felújították a Malomárok egy részét, sétálóutcákat alakítottak ki a várfal és az óvár bizonyos részein. Az esztétikai értéket növeli hét belvárosi homlokzat helyi pénzekből való felújítása is.
Gördülékenyebb közlekedés
A közúti forgalom terén is javult a helyzet: városszerte 2682 parkolóhelyet létesítettek a parkolóházak megnyitásával, illetve az utcák menti parkolók átszervezésével. További három parkolóház épülőben van, összesen közel 800 új parkolóhellyel.
Kiterjesztették a kelet-nyugat irányú „zöldhullámot”, négy körforgalmat létesítettek a gyorsabb haladásért, ugyanakkor térfigyelő biztonsági kamerákkal szerelték fel a legforgalmasabb kereszteződéseket, útszakaszokat. A kamerák felszerelése óta 19 százalékkal csökkent a balesetek száma. A biztonságot növeli a helyi rendőrség újraszervezése is.
2011-ben a kulturális és sportrendezvények is javultak minőségi szempontból, és hogy ez a jövőben sem változik, azt mi sem igazolja jobban az épülő sportcsarnoknál vagy a filharmóniának is otthont adó Transilvania Kulturális Központ hamarosan elkezdődő építésénél.
Öregedünk és fogyunk
Kevesebb születésről és házasságkötésről, viszont több halálesetről tanúskodik az a statisztika, amelyet László Attila alpolgármester mutatott be Radu Moisin ma déli sajtótájékoztatóján.
Az adatok 5801 újszülöttet, 2055 házasságkötést, valamint 4133 elhalálozást jegyeznek. Ezek a számok 2010-ben 6363-at, 2280-at, illetve 4095-öt mutattak.
2757 lány és 3044 fiú született, de fontos tudnivaló, hogy ezek a számok nem feltétlenül kolozsvári gyermekekről árulkodnak: a Kolozsváron született környékbeli gyermekeket is ide sorolják. A kifejezetten kolozsvári újszülöttek száma kétezer körül mozog – tudtuk meg az alpolgármestertől.
Lakosság-nyilvántartás szempontjából természetesen az október végi népszámlálás a legjelentősebb esemény, ezek eredményeire további fejlemények után térünk vissza.
Rekordarányú fejlesztési alap 2012-re
Kolozsvár 962 millió lejből gazdálkodhat, tehát 13,14 százalékkal nagyobb pénzkeretet használhat fel, mint 2011-ben. Ez az emelkedés annak köszönhető, hogy egyes nagy horderejű uniós alapokból finanszírozott programok idei lezárása miatt több EU-s pénzt hívhat le a polgármesteri hivatal.
Az általános költségvetés több mint 43 százaléka fejlesztési alapokat szolgál: a 415,194 millió lej 59,38 százalékos növekedést jelent a tavalyi 260,51 millió lejhez képest. Az összeg részben amiatt emelkedett 154,6 millió lejjel, mert a működési alap egyes fejezeteiből egy-egy százalékot átcsoportosított a városháza fejlesztésekre.
A korábbi évekhez képest 2011-ben emelkedett a helyi adókból befolyt összeg is: magánszemélyektől 29,46 millió lej, jogi személyektől pedig 50,44 millió lej gyűlt a város kasszájába – tudtuk meg Radu Moisintól a tegnapi sajtótájékoztatóján.
Magánszemélyek 2008-ban még „csak” 19,7 millió lejt, 2009-ben 20,3 milliót, 2010-ben már 27,09 millió lejt fizettek be, a jogi személyek esetében pedig az utóbbi négy év leforgása alatt 38,7 millió lejről nőtt 50,4 millióra az összeg.
László Attila: prioritás a munkahelyteremtés
Sok tekintetben nem egyezik Radu Moisin és László Attila álláspontja a 2012-es prioritások kapcsán, Moisin ugyanis kevésbé foglalkozik munkahelyek biztosításával, illetve a metropoliszövezet felkarolásával. „Az első számú prioritás a munkahelyteremtés. Külön munkacsoport működik azért, hogy befektetést ösztönző csomagot ültessünk gyakorlatba, amely segítséget nyújt a munkahelyet teremtők számára, illetve lakhatási feltételeket biztosít a dolgozóknak” – mondta az alpolgármester, hangsúlyozva, hogy a villamos-felújításhoz vagy a stadionépítéshez hasonló beruházások szép számban biztosítanak munkahelyeket, de ezek hosszú távon nem kötik Kolozsvárhoz a dolgozókat.
A prioritások sora László Attila szerint a szociális ellátás hálózatának fejlesztésével, a közoktatás rendszerének fenntartásával, a kulturális élet fejlesztésével, valamint a temetők bővítésével folytatódik. „Az évszázadok során kialakult oktatási rendszer egyre nagyobb figyelmet és ráfordítást követel a városházától a gyermeklétszám csökkenése miatt” – nyilatkozta az alpolgármester.
2012 és az elkövetkező évek egyik legnagyobb kihívása László Attila szerint Kolozsvár metropoliszövezetének kiépítése. „Meg kell tanulnunk együttműködni a környező településekkel, mert oktatás, közlekedés, katasztrófavédelem terén rengeteget kell fejlődnünk. Naponta 75 ezer ember ingázik Kolozsvárra” – közölte.
Meg vannak számlálva a Iorga-tábla napjai?
„Jogalkotás és tanácsi határozatok terén – annak ellenére, hogy csupán öten vagyunk magyarok egy 27 tagú tanácsban – a legtöbb esetben sikerült érvényesítenünk az akaratunkat. Ritkán kerültünk olyan helyzetbe, hogy a véleményünk ellenére történt bármi is” – nyilatkozta lapunknak László Attila alpolgármester, nem titkolva, hogy Sorin Apostu tisztségéből való felfüggesztését követően meglehetősen kellemetlen helyzet alakult ki a városházán az adminisztrációs tevékenységek szintjén. „Több mint 10 ügyosztályt kellett átvennem szakbizottságokkal együtt, kb. a ’40-es évek óta nem volt magyar tisztviselő Kolozsváron ehhez hasonlóan szerteágazó feladatkörrel” – jegyezte meg élcelődve az alpolgármester.
Az RMDSZ véleményének ellenére került a szintén 2011-ben felújított Mátyás-szoborcsoport talapzata elé az ominózus Iorga-idézetet tartalmazó tábla. László Attila ígéri: kezeskedik afelől, hogy a tábla hamarosan eltűnik az emlékműről.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)
2012. január 6.
A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy 13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy 13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. január 7.
Pro Minoritate
”Miénk itt a tér”
A térhasználat őseredetű. Az állatok ösztönösen jelölik meg területüket, amelyet megvédenek, valahányszor idegen téved arra. Az ember is ősidők óta nyomot hagyott környezetén. Az alkotók a barlangrajzoktól a futurisztikus építményekig jeleket, üzeneteket “írtak” a jelennek és hagytak hátra a jövőnek. A történelem során a tereket az adott kor szemlélete, ízlése szerint alakították ki az építők és az építtetők, s ezek nagyrészt politikai, kulturális, ideológiai és nem utolsósorban gazdasági szempontok szerint változtak, mert a helyhez kötődésről, az identitásról szólnak. Ezzel az érdekes kérdéskörrel foglalkozik a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által negyedévenként kiadott magazin 2011-es téli lapszáma. A kisebbségi létben különös fontossága van ezeknek a védjegyeknek, amelyek az adott teret, épületegyüttest valamilyen más kultúrához kötik. Nem kell nagyon messze visszanyúlnunk az építészettörténetben, hogy szemléltessük, milyen események határozták meg egy-egy település fő vagy más tereit. Az első, majd a második világháborút követő hatalomváltások nemcsak Európa térképét rajzolták át, hanem városokban romboltak le olyan köztereket, amelyek meghatározóak voltak egyes etnikumok számára. Hogy aztán a második világégést követő szocialista, majd kommunista szemlélet is kialakítsa a maga (ön)imádó tereit. Az uniformizáló, urbanizációs tendencia múltat, történelmet és kultúrát tiport le buldózerekkel, exkavátorokkal, s öltött új ruhát égbe törő darukkal. Hogy ne is beszéljünk a legdiabolikusabb ötletről, a Ceausescu-féle falurombolásról. A ’90-es évek kelet-európai változásai megállították a gigantomániás tervek kivitelezését. Aztán azokon a helyeken, ahol a saját akaratukon kívül más politikai határok közé kényszerítették a kisebbségeket, megindult a terek szimbolikus visszafoglalásának harca. Kolozsvár, Marosvásárhely, Dunaszerdahely, a Nyárád és Küküllő mente, Kalotaszeg – sorolhatnánk azokat a településeket, illetve régiókat, amelyek a többségi bürokráciával és szemlélettel megküzdve, immár több mint 20 éve próbálják visszavenni mindazt, amit valaha egy tollvonással elvettek tőlük. Helység- és utcanevek, szobrok, épületdíszek, zászlók, féldomborművek, székely kapuk, tornácos házak, kúriák, kastélyok a múltról, több évszázados jelenlétünkről beszélnek és üzennek, megtartó, helyhez kötő erejük van. Ezeknek a történetét olvashatjuk a folyóiratban, szakemberek szemszögéből, a tanulmányok tényszerű leírásában. A szemlét készítők pedig további izgalmas olvasnivalót kínálnak a Pro Minoritatét forgatóknak.
Tartalom
Etnikai térformáló tendenciák – kisebbségi építészet
Ványolós Endre: Modern tér történetek Kelet-Európából
Péter László: “Kié itt a tér?”A kolozsvári Főtér színeváltozásai egy diskurzuselemzés tükrében
György V. Imola: A tér szimbolikus birtoklása Marosvásárhelyen
Vajda Barnabás: Az emlékezés helye: a Május 1. tér
Szakály Tamás: Kikötők
Demeter Csanád: Urbanizációs kísérletek Székelyföld elmaradott régióiban
Vizi György: A Kárpát-medencei építőipari szakközépiskolák együttműködése az épített örökség megismertetésében
Sebestyén József: Az épített örökség településléptékű dokumentálása a Kárpát-medence magyarlakta térségeiben (1996–2009)
Szemle
Sebestyén József: Rendezetlen gondolatok “az eltűnt (eltünedező) idő nyomában” (Fekete Zsolt: Az idő fényképe / The Photograph of Time, Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2010)
Zákonyi Botond: A kis magyar világról (Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940–1944, Jaffa Kiadó, Budapest, 2011)
Tófalvi Zselyke: A huszadik század több szempontból (Kovács Kiss Gyöngy – Romsics Ignác (szerk.): A mi 20. századunk, Korunk – Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2011) Pál Zoltán: Fájdalmas közös történelem (Borsi-Kálmán Béla: Megközelítések. Tanulmányok a magyar–román (román–magyar) kapcsolattörténetről és identitásról, Kisebbségkutatás könyvek, Lucidus Kiadó, Budapest, 2011)
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)
”Miénk itt a tér”
A térhasználat őseredetű. Az állatok ösztönösen jelölik meg területüket, amelyet megvédenek, valahányszor idegen téved arra. Az ember is ősidők óta nyomot hagyott környezetén. Az alkotók a barlangrajzoktól a futurisztikus építményekig jeleket, üzeneteket “írtak” a jelennek és hagytak hátra a jövőnek. A történelem során a tereket az adott kor szemlélete, ízlése szerint alakították ki az építők és az építtetők, s ezek nagyrészt politikai, kulturális, ideológiai és nem utolsósorban gazdasági szempontok szerint változtak, mert a helyhez kötődésről, az identitásról szólnak. Ezzel az érdekes kérdéskörrel foglalkozik a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által negyedévenként kiadott magazin 2011-es téli lapszáma. A kisebbségi létben különös fontossága van ezeknek a védjegyeknek, amelyek az adott teret, épületegyüttest valamilyen más kultúrához kötik. Nem kell nagyon messze visszanyúlnunk az építészettörténetben, hogy szemléltessük, milyen események határozták meg egy-egy település fő vagy más tereit. Az első, majd a második világháborút követő hatalomváltások nemcsak Európa térképét rajzolták át, hanem városokban romboltak le olyan köztereket, amelyek meghatározóak voltak egyes etnikumok számára. Hogy aztán a második világégést követő szocialista, majd kommunista szemlélet is kialakítsa a maga (ön)imádó tereit. Az uniformizáló, urbanizációs tendencia múltat, történelmet és kultúrát tiport le buldózerekkel, exkavátorokkal, s öltött új ruhát égbe törő darukkal. Hogy ne is beszéljünk a legdiabolikusabb ötletről, a Ceausescu-féle falurombolásról. A ’90-es évek kelet-európai változásai megállították a gigantomániás tervek kivitelezését. Aztán azokon a helyeken, ahol a saját akaratukon kívül más politikai határok közé kényszerítették a kisebbségeket, megindult a terek szimbolikus visszafoglalásának harca. Kolozsvár, Marosvásárhely, Dunaszerdahely, a Nyárád és Küküllő mente, Kalotaszeg – sorolhatnánk azokat a településeket, illetve régiókat, amelyek a többségi bürokráciával és szemlélettel megküzdve, immár több mint 20 éve próbálják visszavenni mindazt, amit valaha egy tollvonással elvettek tőlük. Helység- és utcanevek, szobrok, épületdíszek, zászlók, féldomborművek, székely kapuk, tornácos házak, kúriák, kastélyok a múltról, több évszázados jelenlétünkről beszélnek és üzennek, megtartó, helyhez kötő erejük van. Ezeknek a történetét olvashatjuk a folyóiratban, szakemberek szemszögéből, a tanulmányok tényszerű leírásában. A szemlét készítők pedig további izgalmas olvasnivalót kínálnak a Pro Minoritatét forgatóknak.
Tartalom
Etnikai térformáló tendenciák – kisebbségi építészet
Ványolós Endre: Modern tér történetek Kelet-Európából
Péter László: “Kié itt a tér?”A kolozsvári Főtér színeváltozásai egy diskurzuselemzés tükrében
György V. Imola: A tér szimbolikus birtoklása Marosvásárhelyen
Vajda Barnabás: Az emlékezés helye: a Május 1. tér
Szakály Tamás: Kikötők
Demeter Csanád: Urbanizációs kísérletek Székelyföld elmaradott régióiban
Vizi György: A Kárpát-medencei építőipari szakközépiskolák együttműködése az épített örökség megismertetésében
Sebestyén József: Az épített örökség településléptékű dokumentálása a Kárpát-medence magyarlakta térségeiben (1996–2009)
Szemle
Sebestyén József: Rendezetlen gondolatok “az eltűnt (eltünedező) idő nyomában” (Fekete Zsolt: Az idő fényképe / The Photograph of Time, Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2010)
Zákonyi Botond: A kis magyar világról (Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940–1944, Jaffa Kiadó, Budapest, 2011)
Tófalvi Zselyke: A huszadik század több szempontból (Kovács Kiss Gyöngy – Romsics Ignác (szerk.): A mi 20. századunk, Korunk – Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2011) Pál Zoltán: Fájdalmas közös történelem (Borsi-Kálmán Béla: Megközelítések. Tanulmányok a magyar–román (román–magyar) kapcsolattörténetről és identitásról, Kisebbségkutatás könyvek, Lucidus Kiadó, Budapest, 2011)
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)
2012. január 9.
kérdezett:Bakk-Dávid Tímea ELNAPOLT KATARZIS Akire 84 informátort állítottak: egy katolikus pap és a Szeku Az egyház a szocialista átalakítás ellenpólusa volt, ám kebeléből is akadtak, akik jelentettek a “veszélyes elemekről”.
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro
2012. január 10.
2012-ben is a a magyar közösség akarata a legfontosabb az RMDSZ számára
A 2012-es esztendő törvényhozási és kormányzati prioritásairól számolt be január 10-én, kedden, bukaresti sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki tájékoztatott továbbá az egészségügyi törvényről illetve az idén sorra kerülő választásokról is.
A Szövetség idei prioritásairól szólva Kelemen Hunor leszögezte: „ebben az évben is, úgy, mint eddig, számunkra a legfontosabb a magyar közösség akarata, ezt tartjuk szem előtt akkor, amikor döntéseket hozunk. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 2012-ben is elkerüli a populista, jól hangzó szólamokat, csak arról beszélünk, aminek valós alapja van. Az elmúlt két évben megteremtett gazdasági stabilitás minden állampolgár közös erőfeszítésének is köszönhető, a Szövetség ezt a stabilitást kívánja megőrizni. Ehhez szükséges a koalíció zökkenőmentes működése. Törvényhozási szempontból prioritás az RMDSZ számára a kisebbségi törvény, de olyan formában, amely a kulturális autonómiát hozza létre, és annak jogköröket és hatásköröket biztosít, mert egy kiüresített kisebbségi törvényre nincsen szükség. Mi nem mondunk le erről a törvényről, újrakezdjük annyiszor, ahányszor kell, addig, amíg megszavazza a Parlament” – mondta el az RMDSZ elnöke.
A Szövetség kiemelt figyelmet szentel a szociális problémák megoldásának, ennek érdekében egy olyan törvénycsomagot készül letenni a Parlament elé, amely elsősorban a családok segítségére lenne. „Úgy, ahogy a Szövetségi Képviselők Tanácsán eldöntöttük, 2012-re prioritás marad annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a kismamák szülés után hamarabb visszatérhessenek dolgozni, amennyiben óhajtják, de egy olyan jogszabályban is gondolkodunk, amely pénzügyi vonzata által a gyerekvállalási kedvet ösztönzi és lehetőséget teremt a jövő tervezésére, itthon, a szülőföldön” – ismertette az RMDSZ terveit Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök kijelentette, az RMDSZ sürgeti az időközi választások mihamarabbi kiírását, erről már egyeztetett Emil Boc kormányfővel. „Mi azt javasoltuk, hogy március második felében tartsuk meg az időközi választásokat, mint ismert, az RMDSZ parlamenti frakcióiban két képviselői és egy szenátori mandátum maradt üresen. Nekem az a véleményem, hogy Hargita megyében a szenátori hely és Bihar megyében a képviselői hely az időközi választások után továbbra is az RMDSZ-é marad” – nyilatkozta Kelemen Hunor. Ami az ősszel esedékes önkormányzati és parlamenti választásokat illeti, az RMDSZ elnöke szerint márciusban és áprilisban nevezi meg a Szövetség az önkormányzati jelöltjeit, és késő nyáron a képviselő- és szenátorjelölteket.
Raed Arafat egészségügyi államtitkár lemondásával kapcsolatosan Kelemen Hunor kijelentette, ezt sajnálatosnak tartja. „Mi Raed Arafatot egy nagyon jó szakembernek tartjuk, és próbáltuk meggyőzni, hogy ne adja be lemondását, de természetesen tiszteletben tartjuk a döntését. Én személyesen nagyon sajnálom a távozását az egészségügyi tárcától és abban reménykedem, hogy a továbbiakban is fontos szereplője lesz a romániai egészségügyi rendszernek” – szögezte le az RMDSZ elnöke. Hozzátette, az egészségügyi törvénytervezetről ezen a héten, csütörtökön egyeztetnek az RMDSZ Elnökségi Ülésén, Kolozsvárott.
Kelemen Hunor megismételte, hogy az egészségügyi törvénytervezettel van néhány alapvető probléma, ami körültekintő elemzésre szorul. A tervezet ugyanis privatizálná az egészségbiztosítási rendszert, a jelenlegi állami pénztár szerepét nyolc regionális magánbiztosító venné át. Ez a rendszer az Egyesült Államokban és Svájcban jól működik, de jelentős állami költségvetési támogatás segítségével. Az RMDSZ elnöke szerint a magánbiztosítók elsősorban a saját profitjukat tartják szem előtt, ami nem az adófizetők érdekeit szolgálja, ugyanakkor a biztosítók monopolhelyzetet alakíthatnak ki családi orvosok, gyógyszer gyártók hálózata révén. Aggályokat vet fel az is, hogy a tervezet lehetővé teszi, hogy az állami tulajdonban lévő kórházakat magáncégek működtessék, de nem tisztázza megfelelően, mi történik ezekkel a létesítményekkel, ha csődbe jut a működtető cég – érvelt Kelemen Hunor szövetségi elnök.
erdon.ro
A 2012-es esztendő törvényhozási és kormányzati prioritásairól számolt be január 10-én, kedden, bukaresti sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki tájékoztatott továbbá az egészségügyi törvényről illetve az idén sorra kerülő választásokról is.
A Szövetség idei prioritásairól szólva Kelemen Hunor leszögezte: „ebben az évben is, úgy, mint eddig, számunkra a legfontosabb a magyar közösség akarata, ezt tartjuk szem előtt akkor, amikor döntéseket hozunk. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 2012-ben is elkerüli a populista, jól hangzó szólamokat, csak arról beszélünk, aminek valós alapja van. Az elmúlt két évben megteremtett gazdasági stabilitás minden állampolgár közös erőfeszítésének is köszönhető, a Szövetség ezt a stabilitást kívánja megőrizni. Ehhez szükséges a koalíció zökkenőmentes működése. Törvényhozási szempontból prioritás az RMDSZ számára a kisebbségi törvény, de olyan formában, amely a kulturális autonómiát hozza létre, és annak jogköröket és hatásköröket biztosít, mert egy kiüresített kisebbségi törvényre nincsen szükség. Mi nem mondunk le erről a törvényről, újrakezdjük annyiszor, ahányszor kell, addig, amíg megszavazza a Parlament” – mondta el az RMDSZ elnöke.
A Szövetség kiemelt figyelmet szentel a szociális problémák megoldásának, ennek érdekében egy olyan törvénycsomagot készül letenni a Parlament elé, amely elsősorban a családok segítségére lenne. „Úgy, ahogy a Szövetségi Képviselők Tanácsán eldöntöttük, 2012-re prioritás marad annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a kismamák szülés után hamarabb visszatérhessenek dolgozni, amennyiben óhajtják, de egy olyan jogszabályban is gondolkodunk, amely pénzügyi vonzata által a gyerekvállalási kedvet ösztönzi és lehetőséget teremt a jövő tervezésére, itthon, a szülőföldön” – ismertette az RMDSZ terveit Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök kijelentette, az RMDSZ sürgeti az időközi választások mihamarabbi kiírását, erről már egyeztetett Emil Boc kormányfővel. „Mi azt javasoltuk, hogy március második felében tartsuk meg az időközi választásokat, mint ismert, az RMDSZ parlamenti frakcióiban két képviselői és egy szenátori mandátum maradt üresen. Nekem az a véleményem, hogy Hargita megyében a szenátori hely és Bihar megyében a képviselői hely az időközi választások után továbbra is az RMDSZ-é marad” – nyilatkozta Kelemen Hunor. Ami az ősszel esedékes önkormányzati és parlamenti választásokat illeti, az RMDSZ elnöke szerint márciusban és áprilisban nevezi meg a Szövetség az önkormányzati jelöltjeit, és késő nyáron a képviselő- és szenátorjelölteket.
Raed Arafat egészségügyi államtitkár lemondásával kapcsolatosan Kelemen Hunor kijelentette, ezt sajnálatosnak tartja. „Mi Raed Arafatot egy nagyon jó szakembernek tartjuk, és próbáltuk meggyőzni, hogy ne adja be lemondását, de természetesen tiszteletben tartjuk a döntését. Én személyesen nagyon sajnálom a távozását az egészségügyi tárcától és abban reménykedem, hogy a továbbiakban is fontos szereplője lesz a romániai egészségügyi rendszernek” – szögezte le az RMDSZ elnöke. Hozzátette, az egészségügyi törvénytervezetről ezen a héten, csütörtökön egyeztetnek az RMDSZ Elnökségi Ülésén, Kolozsvárott.
Kelemen Hunor megismételte, hogy az egészségügyi törvénytervezettel van néhány alapvető probléma, ami körültekintő elemzésre szorul. A tervezet ugyanis privatizálná az egészségbiztosítási rendszert, a jelenlegi állami pénztár szerepét nyolc regionális magánbiztosító venné át. Ez a rendszer az Egyesült Államokban és Svájcban jól működik, de jelentős állami költségvetési támogatás segítségével. Az RMDSZ elnöke szerint a magánbiztosítók elsősorban a saját profitjukat tartják szem előtt, ami nem az adófizetők érdekeit szolgálja, ugyanakkor a biztosítók monopolhelyzetet alakíthatnak ki családi orvosok, gyógyszer gyártók hálózata révén. Aggályokat vet fel az is, hogy a tervezet lehetővé teszi, hogy az állami tulajdonban lévő kórházakat magáncégek működtessék, de nem tisztázza megfelelően, mi történik ezekkel a létesítményekkel, ha csődbe jut a működtető cég – érvelt Kelemen Hunor szövetségi elnök.
erdon.ro
2012. január 10.
Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)
2012. január 12.
Baljós csend a cenzus körül
Rosszat sugall, hogy a nagyobb erdélyi városok magyar elöljárói óvakodnak nyilvánosságra hozni a már rendelkezésükre álló népszámlálási adatokat. Míg a „jól álló” Székelyföldön alig pár nappal a cenzus lezárása után bejelentették, hogy „van magyar jövő”, a Partiumban és Közép-Erdélyben viszont titkolóznak az illetékesek.
Kolozsvár 17 százalék alatt
Kolozsvár magyar lakosságának aránya és abszolút számban kifejezett lélekszáma is az erdélyi magyar lakosság arányának csökkenő képét mutatja – tudtuk meg Csoma Botond RMDSZ-es városi tanácsostól. Amint azt az ÚMSZ-nek elmondta, a tavalyi népszámlálás kolozsvári eredményeinek összesítése során kiderült, hogy a városban már csak 16,4 százalékot tesz ki a magyar lakosság, ami abszolút számokban kifejezve ötvenezer alatti lélekszámot jelent. „Az erdélyi és a kolozsvári magyarság elöregedőben van. Igaz ugyan, hogy négy-öt éve a gyerekvállalás emelkedő pályára állt, az elmúlt években megnőtt a magyar anyanyelvű elsőosztályosok száma, ám ez nem tudja ellensúlyozni a rendkívül magas elhalálozási arányt” – mondta el lapunk kérdésére Csoma Botond.
Maradt a status quo Marosvásárhelyen ?
Marosvásárhelyen még nem történt meg a teljes adatfeldolgozás, ezért nincsenek még számadatok – mondta el lapunknak Csegzi Sándor. Az RMDSZ-es alpolgármestertől megtudtuk, hogy a polgármesteri hivatal nem készített párhuzamos adatbázist, a kitöltött űrlapokat átadta a statisztikai hivatalnak, onnan várja az eredményeket. „Jelzések voltak, hogy nem mentek el mindenhová a számlálóbiztosok, vagy nem szerepelt mindenki a listán, ahogy én sem. Ahol jelezték a rendellenességeket, ott természetesen intézkedtünk” – mondta Csegzi, aki megerősítette korábbi véleményét, miszerint Marosvásárhely lélekszáma hozzávetőlegesen húszezerrel csökkent, a nemzetiségi arányok viszont nem változtak.
38 százalékos magyarság Szatmárnémetiben
Ugyancsak jelentősen visszaesett Szatmárnémeti lakossága, a tíz évvel ezelőtti 112 ezerről 96 ezerre apadt a Szamos-parti település népessége. Ilyés Gyula RMDSZ-es polgármester lapunknak elmondta, az előzetes, nem hivatalos adatok szerint a magyar közösség többnyire a teljes lakossággal arányosan csökkent, így a településen 38 százalékra tehető a magyarság aránya.
Apadás Nagyváradon
Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke csak jövő hónapra ígért előzetes adatokat Nagyváradot illetően, de annyit elárult az ÚMSZ-nek, hogy a Körös-parti városban csökkent a magyar lakosság aránya. Egy korábban közzétett számítás szerint a tíz évvel ezelőtti 27 százalékról 23,81 százalékra esett vissza a város magyarságának aránya. A csökkenés a külföldre telepedéssel, a Nagyvárad környéki településekre való kiköltözéssel magyarázható, de – Kolozsvárhoz hasonlóan – a magyar közösség kedvezőtlen korfája is rontott a magyarság statisztikai adatain.
Székelyföldön a románok fogytak
A partiumi és közép-erdélyi régióval ellentétben Székelyföldön kisebb arányban csökkent a magyarok száma, mint a románoké. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy szociológus végzettségű polgármestere korábban azzal magyarázta az 1910 óta fennálló trend megfordulását, hogy a magyarság korstruktúrája sokkal kedvezőbben alakult a románságénál. „Háromszéken a románok 12,4 százalékkal, a magyar közösség 7,6 százalékkal fogyatkozott. Hargita megyében a magyarok 6,4 százalékkal, a románok 14,7 százalékkal vannak kevesebben” – mondta Antal Árpád.
Új Magyar Szó (Bukarest)
Rosszat sugall, hogy a nagyobb erdélyi városok magyar elöljárói óvakodnak nyilvánosságra hozni a már rendelkezésükre álló népszámlálási adatokat. Míg a „jól álló” Székelyföldön alig pár nappal a cenzus lezárása után bejelentették, hogy „van magyar jövő”, a Partiumban és Közép-Erdélyben viszont titkolóznak az illetékesek.
Kolozsvár 17 százalék alatt
Kolozsvár magyar lakosságának aránya és abszolút számban kifejezett lélekszáma is az erdélyi magyar lakosság arányának csökkenő képét mutatja – tudtuk meg Csoma Botond RMDSZ-es városi tanácsostól. Amint azt az ÚMSZ-nek elmondta, a tavalyi népszámlálás kolozsvári eredményeinek összesítése során kiderült, hogy a városban már csak 16,4 százalékot tesz ki a magyar lakosság, ami abszolút számokban kifejezve ötvenezer alatti lélekszámot jelent. „Az erdélyi és a kolozsvári magyarság elöregedőben van. Igaz ugyan, hogy négy-öt éve a gyerekvállalás emelkedő pályára állt, az elmúlt években megnőtt a magyar anyanyelvű elsőosztályosok száma, ám ez nem tudja ellensúlyozni a rendkívül magas elhalálozási arányt” – mondta el lapunk kérdésére Csoma Botond.
Maradt a status quo Marosvásárhelyen ?
Marosvásárhelyen még nem történt meg a teljes adatfeldolgozás, ezért nincsenek még számadatok – mondta el lapunknak Csegzi Sándor. Az RMDSZ-es alpolgármestertől megtudtuk, hogy a polgármesteri hivatal nem készített párhuzamos adatbázist, a kitöltött űrlapokat átadta a statisztikai hivatalnak, onnan várja az eredményeket. „Jelzések voltak, hogy nem mentek el mindenhová a számlálóbiztosok, vagy nem szerepelt mindenki a listán, ahogy én sem. Ahol jelezték a rendellenességeket, ott természetesen intézkedtünk” – mondta Csegzi, aki megerősítette korábbi véleményét, miszerint Marosvásárhely lélekszáma hozzávetőlegesen húszezerrel csökkent, a nemzetiségi arányok viszont nem változtak.
38 százalékos magyarság Szatmárnémetiben
Ugyancsak jelentősen visszaesett Szatmárnémeti lakossága, a tíz évvel ezelőtti 112 ezerről 96 ezerre apadt a Szamos-parti település népessége. Ilyés Gyula RMDSZ-es polgármester lapunknak elmondta, az előzetes, nem hivatalos adatok szerint a magyar közösség többnyire a teljes lakossággal arányosan csökkent, így a településen 38 százalékra tehető a magyarság aránya.
Apadás Nagyváradon
Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke csak jövő hónapra ígért előzetes adatokat Nagyváradot illetően, de annyit elárult az ÚMSZ-nek, hogy a Körös-parti városban csökkent a magyar lakosság aránya. Egy korábban közzétett számítás szerint a tíz évvel ezelőtti 27 százalékról 23,81 százalékra esett vissza a város magyarságának aránya. A csökkenés a külföldre telepedéssel, a Nagyvárad környéki településekre való kiköltözéssel magyarázható, de – Kolozsvárhoz hasonlóan – a magyar közösség kedvezőtlen korfája is rontott a magyarság statisztikai adatain.
Székelyföldön a románok fogytak
A partiumi és közép-erdélyi régióval ellentétben Székelyföldön kisebb arányban csökkent a magyarok száma, mint a románoké. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy szociológus végzettségű polgármestere korábban azzal magyarázta az 1910 óta fennálló trend megfordulását, hogy a magyarság korstruktúrája sokkal kedvezőbben alakult a románságénál. „Háromszéken a románok 12,4 százalékkal, a magyar közösség 7,6 százalékkal fogyatkozott. Hargita megyében a magyarok 6,4 százalékkal, a románok 14,7 százalékkal vannak kevesebben” – mondta Antal Árpád.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. január 13.
Emlékezés a nagy elődre: kétszáz éve született Szathmári Pap Károly
Kerekasztal-beszélgetés, tárlatmegnyitók az egyéves program nyitónapján
Egyéves eseménysorozattal tisztelegnek – kolozsvári, bukaresti és más helyszínekkel – a 200 évvel ezelőtt született Szathmári Pap Károly fotó- és festőművész emléke előtt, jelentette be Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese azon a tegnap délelőtti kerekasztal-beszélgetésen, amely a jubileumi ünnepségsorozat indítórendezvénye volt. Az RMDSZ és a Romániai Fotóművészek Szövetsége által szervezett beszélgetésen felszólalt Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, Tóth István, a fotósszövetség elnöke, Murádin Jenő művészettörténész, Dan Matei, a kulturális minisztérium képviselője pedig bemutatta a Szathmári Pap Károly tiszteletére létrehozott weboldalt. A délután folyamán a magyar opera előcsarnokában átadták az Év Fotográfusa díjat, ezt követően a Bánffy-palotában megnyitották a Szathmári Pap Károly jubileumi Nemzetközi Fotóművészeti Szalont, és díjakat adtak át a Romániai Fotóművészet Napja alkalmából.
Szathmári Pap Károly festő- és fotóművész 1812. január 11-én született Kolozsváron. Románia első, és mindmáig legjelentősebb művészfotósa volt, kolozsvári, bécsi és itáliai tanulmányai után visszatért szülővárosába, majd Bukarestbe került. A világ első hadifényképészeként tartják számon, megörökítve a krími háború egyes hadszíntereit, dolgozott I. Miklós orosz cár és a török szultán részére is, udvari festő és fényképész volt a román királyi udvarnál, 11 nyelvet ismert. Neve előfordul Szathmáry Pap Károly és Szathmári Papp alakban is, románul pedig Carol Pop, vagy Carol Popp de Satmari változatban.
Kelemen Hunor, a román kulturális tárca vezetője, a Romániai Fotóművészek Egyesületével konzultálva, 2010-ben a romániai fotóművészet napjává nyilvánította január 11-ét, Szathmári Pap Károly születésnapjához kapcsolva a dátumot. Idén, a kerek évfordulóra való tekintettel, egy éven át szerveznek különböző rendezvényeket, Kolozsváron, Bukarestben és más helyszíneken. Az ünnepségsorozatot az Iskola Alapítvány székhelyén tegnap délelőtt sorra került, Szathmári Pap Károly hozzájárulása az európai fotóművészethez című kerekasztal-beszélgetés indította útjára, majd két másik helyszínen – a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában, valamint a Művészeti Múzeumban – lehettünk tanúi a romániai fotóművészet napja alkalmával szervezett eseményeknek.
Az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Fotóművészek Szövetsége (RFSZ), és társszervezőként az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által rendezett délelőtti beszélgetés első felszólalója Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Kulturális és Örökségvédelmi miniszter volt. – A kezdeményezés, hogy január 11-e, Szathmári Pap Károly születésnapja legyen a romániai fotóművészet napja, több helyről érkezett, de a legerősebb impulzust Tóth Istvántól, a Romániai Fotóművészek Szövetsége elnökétől kaptam, aki már 2009 legvégén, közvetlenül miniszteri kinevezésem után fölvette velem a kapcsolatot. 2010. január 11-én a bukaresti Kereskedelmi Kamara előcsarnokában, a fotóművészek szövetsége által szervezett kiállításon beszéltünk részletesebben Tóth Istvánnal és a kollégákkal arról, hogy a szellemi örökség jegyében kötelességünk lenne ezt a napot a romániai fotográfia napjává nyilvánítani. Ezt 2010 májusában meg is tettük, egy kormányhatározat révén. Persze nem volt túlságosan egyszerű ez a folyamat, de mivel olyan lelkes emberek álltak mellettünk, mint Tóth István és munkatársai, valamint az én munkatársaim, így a román kollégákkal is meg tudtuk értetni és elfogadtatni azt, hogy miért éppen Szathmári Pap Károly születésnapja a legindokoltabb erre a célra – magyarázta a miniszter, visszaidézve az akkori eseményeket. Hozzáfűzte: ezzel a döntéssel arra is vállalkoztak, hogy Szathmári Pap Károly nevét és a hozzáfűződő szellemi és tárgyi örökséget visszahozzák a XXI. századi erdélyi magyar kulturális életbe, a köztudatba. Kelemen ugyanakkor bejelentette: napirenden tartják azt az elhatározásukat, hogy Romániában létrejöjjön a fotográfia múzeuma, ahol Szathmáritól kezdve a kortárs fotóművészekig összegyűjthetik az értékes alkotásokat, amelyek helyet találhatnak majd ebben az intézményben. Mint mondta, pillanatnyilag a helyszínkeresés folyik, szóba kerülhet Nagyvárad, Brassó, Bukarest, esetleg Kolozsvár is, mihelyt megtalálják azt az épületet, amely erre a célra alkalmas, kormányhatározattal megalapítják a fotográfia múzeumát, hiszen minden egyéb rendelkezésre áll.
Tóth István, a RFSZ elnöke elmondta: amikor felkérték a Romániai Fotóművészek Szövetségének harmincvalahány társszervezetét, hogy véleményezzék a tervbe vett dátumot, mint a romániai fotóművészet napját, számos pozitív visszajelzést kaptak az ország minden részéből, így semmiféle akadálya nem volt annak, hogy Szathmári Pap Károly születésnapját jelöljék ki erre a célra. – Azt tapasztaltuk, hogy nevét nagyon sokan ismerték az országban. Sajnos, Magyarországon kevésbé tudnak róla, de azt reméljük, hogy az ez évi ünnepségsorozat nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy ott is megismerjék a személyiségét és a művészetét – hangsúlyozta Tóth István.
Hegedüs Csilla moderátor ezt követően átadta a szót Murádin Jenő művészettörténésznek, a Szathmári Pap Károlyról szóló kismonográfia szerzőjének, aki a fotó- és festőművész életútjáról tartott rövid előadást. Hangsúlyozta: Szathmári pályája két kultúrkör vonzásában teljesedett ki, és hogy mindkét nép, a magyar és a román egyaránt magáénak vallja, azt a kódolt üzenetet hordozza, hogy mindkét nép számára egyformán fontos volt. Életének egy része, harmincéves koráig, Erdélyhez, illetve szülővárosához, a másik szakasza pedig a Kárpátokon túli vidékhez, a román kultúra gyarapításához fűződik. – A Szathmári életműből két olyan vállalkozás tartozik Kolozsvárhoz, ami azelőtt nem létezett. Az egyik az, hogy elsajátítva a litográfia technikáját, megalkotta az első erdélyi arcképcsarnokot, az 1842-es erdélyi országgyűlés alkalmával hetven embert örökített meg, ezáltal kibontakozik a teljes rendi társadalom képe. A másik megvalósítása az Erdély képekben című album, ami a Jakabffy Elemér Egyesület és Kelemen Hunor támogatásával újra megjelenik – magyarázta a művészettörténész. Egyetemes szinten a fotóművészete a legfontosabb, ő alakít először fényképészeti műtermet Bukarestben, de üzleti érzéke is nagyon jó volt, fűzte hozzá Murádin. Méltatása végén felhívta a figyelmet: nem az a lényeg, hogy románnak tartják egyesek, inkább az a kódolt üzenet a fontos, hogy ez az örökség a mindannyiunké.
A rendezvény utolsó mozzanataként Dan Matei, a bukaresti kulturális örökségvédelmi hivatal szellemi és tárgyi örökség igazgatóságának a vezetője bemutatta a még épülőfélben lévő, de már működő, kétnyelvű weboldalt, amelyet Szathmári Pap Károly tiszteletére hoztak létre. A magyar és román nyelvű honlapot, amelyre részletekben kerülnek fel a tartalmak év végéig, később angol nyelvű változatban is elérhetővé szeretnék tenni. Az építkezés egyelőre folyamatban van, pillanatnyilag 130 fénykép, 129 grafika és 27 festmény látható (www.szathmari.ro). Dan Matei elmondta: foglalkozva a weboldal létrehozásával, alaposabban is megismerhette a művész életét. Mint mondta, rájött, hogy a vitathatatlan művészi tulajdonságai mellett Szathmári egyáltalán nem volt félős ember, mindenbe belevágott. Azt is megtudta, hogy neve nem is annyira ismeretlen a világ számára, mint eddig gondolta, felfedezte például, hogy Erzsébet angol királynő tulajdonában van az a kollekció, amelyet annak idején Viktória királynő rendelt meg a fotóművésztől, és amelyek digitális változatát meg lehet vásárolni, de rendkívül fontos a hadifényképészeti munkája is. Dan Matei felhívta a figyelmet: hogyha valaki hibát fedez fel a honlapon a munkák elnevezésében, vagy tudomást szerez egyéb, a honlapon fel nem fedezett alkotásokról, azok jelezzék, ezáltal is segítve az életmű összegyűjtését.
A művész magyarságára vagy románságára reflektálva, Matei viccesen megjegyezte: az az érzése, hogy Szathmári románsága leginkább a cherchez la femme jelenségnek tulajdonítható, hiszen, mint kiderült hat felesége volt.
Szabadság (Kolozsvár)
Kerekasztal-beszélgetés, tárlatmegnyitók az egyéves program nyitónapján
Egyéves eseménysorozattal tisztelegnek – kolozsvári, bukaresti és más helyszínekkel – a 200 évvel ezelőtt született Szathmári Pap Károly fotó- és festőművész emléke előtt, jelentette be Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese azon a tegnap délelőtti kerekasztal-beszélgetésen, amely a jubileumi ünnepségsorozat indítórendezvénye volt. Az RMDSZ és a Romániai Fotóművészek Szövetsége által szervezett beszélgetésen felszólalt Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, Tóth István, a fotósszövetség elnöke, Murádin Jenő művészettörténész, Dan Matei, a kulturális minisztérium képviselője pedig bemutatta a Szathmári Pap Károly tiszteletére létrehozott weboldalt. A délután folyamán a magyar opera előcsarnokában átadták az Év Fotográfusa díjat, ezt követően a Bánffy-palotában megnyitották a Szathmári Pap Károly jubileumi Nemzetközi Fotóművészeti Szalont, és díjakat adtak át a Romániai Fotóművészet Napja alkalmából.
Szathmári Pap Károly festő- és fotóművész 1812. január 11-én született Kolozsváron. Románia első, és mindmáig legjelentősebb művészfotósa volt, kolozsvári, bécsi és itáliai tanulmányai után visszatért szülővárosába, majd Bukarestbe került. A világ első hadifényképészeként tartják számon, megörökítve a krími háború egyes hadszíntereit, dolgozott I. Miklós orosz cár és a török szultán részére is, udvari festő és fényképész volt a román királyi udvarnál, 11 nyelvet ismert. Neve előfordul Szathmáry Pap Károly és Szathmári Papp alakban is, románul pedig Carol Pop, vagy Carol Popp de Satmari változatban.
Kelemen Hunor, a román kulturális tárca vezetője, a Romániai Fotóművészek Egyesületével konzultálva, 2010-ben a romániai fotóművészet napjává nyilvánította január 11-ét, Szathmári Pap Károly születésnapjához kapcsolva a dátumot. Idén, a kerek évfordulóra való tekintettel, egy éven át szerveznek különböző rendezvényeket, Kolozsváron, Bukarestben és más helyszíneken. Az ünnepségsorozatot az Iskola Alapítvány székhelyén tegnap délelőtt sorra került, Szathmári Pap Károly hozzájárulása az európai fotóművészethez című kerekasztal-beszélgetés indította útjára, majd két másik helyszínen – a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában, valamint a Művészeti Múzeumban – lehettünk tanúi a romániai fotóművészet napja alkalmával szervezett eseményeknek.
Az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Fotóművészek Szövetsége (RFSZ), és társszervezőként az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által rendezett délelőtti beszélgetés első felszólalója Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Kulturális és Örökségvédelmi miniszter volt. – A kezdeményezés, hogy január 11-e, Szathmári Pap Károly születésnapja legyen a romániai fotóművészet napja, több helyről érkezett, de a legerősebb impulzust Tóth Istvántól, a Romániai Fotóművészek Szövetsége elnökétől kaptam, aki már 2009 legvégén, közvetlenül miniszteri kinevezésem után fölvette velem a kapcsolatot. 2010. január 11-én a bukaresti Kereskedelmi Kamara előcsarnokában, a fotóművészek szövetsége által szervezett kiállításon beszéltünk részletesebben Tóth Istvánnal és a kollégákkal arról, hogy a szellemi örökség jegyében kötelességünk lenne ezt a napot a romániai fotográfia napjává nyilvánítani. Ezt 2010 májusában meg is tettük, egy kormányhatározat révén. Persze nem volt túlságosan egyszerű ez a folyamat, de mivel olyan lelkes emberek álltak mellettünk, mint Tóth István és munkatársai, valamint az én munkatársaim, így a román kollégákkal is meg tudtuk értetni és elfogadtatni azt, hogy miért éppen Szathmári Pap Károly születésnapja a legindokoltabb erre a célra – magyarázta a miniszter, visszaidézve az akkori eseményeket. Hozzáfűzte: ezzel a döntéssel arra is vállalkoztak, hogy Szathmári Pap Károly nevét és a hozzáfűződő szellemi és tárgyi örökséget visszahozzák a XXI. századi erdélyi magyar kulturális életbe, a köztudatba. Kelemen ugyanakkor bejelentette: napirenden tartják azt az elhatározásukat, hogy Romániában létrejöjjön a fotográfia múzeuma, ahol Szathmáritól kezdve a kortárs fotóművészekig összegyűjthetik az értékes alkotásokat, amelyek helyet találhatnak majd ebben az intézményben. Mint mondta, pillanatnyilag a helyszínkeresés folyik, szóba kerülhet Nagyvárad, Brassó, Bukarest, esetleg Kolozsvár is, mihelyt megtalálják azt az épületet, amely erre a célra alkalmas, kormányhatározattal megalapítják a fotográfia múzeumát, hiszen minden egyéb rendelkezésre áll.
Tóth István, a RFSZ elnöke elmondta: amikor felkérték a Romániai Fotóművészek Szövetségének harmincvalahány társszervezetét, hogy véleményezzék a tervbe vett dátumot, mint a romániai fotóművészet napját, számos pozitív visszajelzést kaptak az ország minden részéből, így semmiféle akadálya nem volt annak, hogy Szathmári Pap Károly születésnapját jelöljék ki erre a célra. – Azt tapasztaltuk, hogy nevét nagyon sokan ismerték az országban. Sajnos, Magyarországon kevésbé tudnak róla, de azt reméljük, hogy az ez évi ünnepségsorozat nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy ott is megismerjék a személyiségét és a művészetét – hangsúlyozta Tóth István.
Hegedüs Csilla moderátor ezt követően átadta a szót Murádin Jenő művészettörténésznek, a Szathmári Pap Károlyról szóló kismonográfia szerzőjének, aki a fotó- és festőművész életútjáról tartott rövid előadást. Hangsúlyozta: Szathmári pályája két kultúrkör vonzásában teljesedett ki, és hogy mindkét nép, a magyar és a román egyaránt magáénak vallja, azt a kódolt üzenetet hordozza, hogy mindkét nép számára egyformán fontos volt. Életének egy része, harmincéves koráig, Erdélyhez, illetve szülővárosához, a másik szakasza pedig a Kárpátokon túli vidékhez, a román kultúra gyarapításához fűződik. – A Szathmári életműből két olyan vállalkozás tartozik Kolozsvárhoz, ami azelőtt nem létezett. Az egyik az, hogy elsajátítva a litográfia technikáját, megalkotta az első erdélyi arcképcsarnokot, az 1842-es erdélyi országgyűlés alkalmával hetven embert örökített meg, ezáltal kibontakozik a teljes rendi társadalom képe. A másik megvalósítása az Erdély képekben című album, ami a Jakabffy Elemér Egyesület és Kelemen Hunor támogatásával újra megjelenik – magyarázta a művészettörténész. Egyetemes szinten a fotóművészete a legfontosabb, ő alakít először fényképészeti műtermet Bukarestben, de üzleti érzéke is nagyon jó volt, fűzte hozzá Murádin. Méltatása végén felhívta a figyelmet: nem az a lényeg, hogy románnak tartják egyesek, inkább az a kódolt üzenet a fontos, hogy ez az örökség a mindannyiunké.
A rendezvény utolsó mozzanataként Dan Matei, a bukaresti kulturális örökségvédelmi hivatal szellemi és tárgyi örökség igazgatóságának a vezetője bemutatta a még épülőfélben lévő, de már működő, kétnyelvű weboldalt, amelyet Szathmári Pap Károly tiszteletére hoztak létre. A magyar és román nyelvű honlapot, amelyre részletekben kerülnek fel a tartalmak év végéig, később angol nyelvű változatban is elérhetővé szeretnék tenni. Az építkezés egyelőre folyamatban van, pillanatnyilag 130 fénykép, 129 grafika és 27 festmény látható (www.szathmari.ro). Dan Matei elmondta: foglalkozva a weboldal létrehozásával, alaposabban is megismerhette a művész életét. Mint mondta, rájött, hogy a vitathatatlan művészi tulajdonságai mellett Szathmári egyáltalán nem volt félős ember, mindenbe belevágott. Azt is megtudta, hogy neve nem is annyira ismeretlen a világ számára, mint eddig gondolta, felfedezte például, hogy Erzsébet angol királynő tulajdonában van az a kollekció, amelyet annak idején Viktória királynő rendelt meg a fotóművésztől, és amelyek digitális változatát meg lehet vásárolni, de rendkívül fontos a hadifényképészeti munkája is. Dan Matei felhívta a figyelmet: hogyha valaki hibát fedez fel a honlapon a munkák elnevezésében, vagy tudomást szerez egyéb, a honlapon fel nem fedezett alkotásokról, azok jelezzék, ezáltal is segítve az életmű összegyűjtését.
A művész magyarságára vagy románságára reflektálva, Matei viccesen megjegyezte: az az érzése, hogy Szathmári románsága leginkább a cherchez la femme jelenségnek tulajdonítható, hiszen, mint kiderült hat felesége volt.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. január 13.
Múltról a jelennek
Nagy Károly Tanúság című kötetét mutatták be szerdán délután a Minerva Művelődési Egyesület alagsori termében. A könyv a Kriterion Kiadó gondozásában látott napvilágot, a szerző pedig édesapja, Nagy István író alig ismert vonásait tárja az olvasók elé. Emellett az 1940 és 1977 közötti évek, főként a Kolozsváron végbement politikai események kulisszatitkai előtt is fellebbenti a fátylat, és a nagyközönség elé tárja Józsa Béla munkásmozgalmi mártír 1943 nyarán írt naplószerű feljegyzéseit is.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója szerint az utókor tartozik azzal, hogy árnyaltabb képet fessen a közelmúltról, ennek tekintetében is fontos a most bemutatott kötet, amelyből Nagy István másik, kevésbé ismert arcát is megismerhetjük. Az 1944 és 1977 közötti időszakról értekezett Asztalos Lajos helytörténész, személyes és társadalmi vonatkozásban egyaránt, hangsúlyozva: Nagy Károly könyvéből eddig nem nyilvános történések is kiderülnek, több más mellett a Bolyai egyetem felszámolásával kapcsolatban. Mint mondta, a szerző édesapja több szempontból is kiállt az „eredeti eszmeiség” mellett: őszintén hitt benne, ellentétben a többséggel, haszonélvezője azonban soha nem volt a rendszernek.
Emlékezetből írta meg a könyvet, magyarázta Nagy Károly, írott szövegekhez csak akkor fordult, amikor egyik-másik eseményt már nem tudta „leellenőrizni”. – Nemcsak Nagy István tragédiája olvasható ki ebből a könyvből, hanem azon radikális baloldali személyiségeké, akik vállalták egészségük megromlását, a börtönt és sok esetben a halált, s ezzel együtt a tömegeké is, amiért emberibb, igazságosabb társadalom létrejöttében reménykedtek – mondta a szerző.
(f)
Szabadság (Kolozsvár)
Nagy Károly Tanúság című kötetét mutatták be szerdán délután a Minerva Művelődési Egyesület alagsori termében. A könyv a Kriterion Kiadó gondozásában látott napvilágot, a szerző pedig édesapja, Nagy István író alig ismert vonásait tárja az olvasók elé. Emellett az 1940 és 1977 közötti évek, főként a Kolozsváron végbement politikai események kulisszatitkai előtt is fellebbenti a fátylat, és a nagyközönség elé tárja Józsa Béla munkásmozgalmi mártír 1943 nyarán írt naplószerű feljegyzéseit is.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója szerint az utókor tartozik azzal, hogy árnyaltabb képet fessen a közelmúltról, ennek tekintetében is fontos a most bemutatott kötet, amelyből Nagy István másik, kevésbé ismert arcát is megismerhetjük. Az 1944 és 1977 közötti időszakról értekezett Asztalos Lajos helytörténész, személyes és társadalmi vonatkozásban egyaránt, hangsúlyozva: Nagy Károly könyvéből eddig nem nyilvános történések is kiderülnek, több más mellett a Bolyai egyetem felszámolásával kapcsolatban. Mint mondta, a szerző édesapja több szempontból is kiállt az „eredeti eszmeiség” mellett: őszintén hitt benne, ellentétben a többséggel, haszonélvezője azonban soha nem volt a rendszernek.
Emlékezetből írta meg a könyvet, magyarázta Nagy Károly, írott szövegekhez csak akkor fordult, amikor egyik-másik eseményt már nem tudta „leellenőrizni”. – Nemcsak Nagy István tragédiája olvasható ki ebből a könyvből, hanem azon radikális baloldali személyiségeké, akik vállalták egészségük megromlását, a börtönt és sok esetben a halált, s ezzel együtt a tömegeké is, amiért emberibb, igazságosabb társadalom létrejöttében reménykedtek – mondta a szerző.
(f)
Szabadság (Kolozsvár)
2012. január 13.
Kötelez a hely szelleme”
Hely szelleme igenis van, és úgy a többségnek, mint a kisebbségnek nagyon kellene vigyáznia rá, háborúsdi helyett – hangzott el a Pro Minoritate folyóirat téli számának kolozsvári bemutatóján, amelynek címe Etnikai térformáló tendenciák – Kisebbségi építészet.
A kiadvány szerzői – építészek és szociológusok – ezúttal azt a kérdéskört járták körül, miképpen igyekszik egy kisebbség a köztereket szimbolikusan birtokolni, visszaszerezni, számára otthonossá tenni. „Kisebbségi téralkotás igazából nem létezik, mert teret mindig a többség hoz létre. A kisebbség esetleg bebútorozza” – vélekedett Guttmann Szabolcs városépítész a Bulgakov Irodalmi Kávéházban. A szakember (aki az Európa Kulturális Fővárosa címet viselő Nagyszeben főépítésze volt), elsősorban a kolozsvári Főtér körül zajló szimbolikus térhódítási akciókat emelte ki: „Még egyetlen városban sem hallottam ennyi vitát, beszédet arról, hogy kié a Főtér, mint Kolozsváron” – jegyezte meg. Hozzátette: nagyszebeni munkásságának óriási tanulsága, hogy a közteret, akármelyik nemzet is hozta létre, a hatalmat birtokló többség is magáénak kell hogy érezze ahhoz, hogy a kisebbség jól érezze magát benne.
Kocsmacégér Sepsiszentgyörgyön. Nem kérdés, hogy kié
„Székelyföldön a legnehezebb az olvasás. Azt írja az állomáson, hogy Izvoru Olt, és úgy kell olvasni, hogy Csíkszentdomokos” – anekdotázott Horváth István szociológus azokra a stratégiákra utalva, ahogy a kisebbségek igyekeznek átalakítani a fizikai teret, amelyet a többség dominál a maga eszközeivel. Térszervezésként, egyfajta honfoglalásként értelmezhető az utcanév-adás, az emléktáblák, szobrok, emlékművek kihelyezése. Ezért tárgya annyi politikai és etnikumközi vitának, és ezért jelent hálás témát a politikusok számára, akik ezekkel az ügyekkel a közösséget látványosan képviselhetik. A tér ugyanis a társadalmi folyamatokat is meghatározza – tudtuk meg a szociológusok és építészek beszélgetéséből.
A Pro Minoritate folyóirat téli számában a kolozsvári Főtér „színeváltozásai” mellett a marosvásárhelyi Bernády-kultuszról, a székelyföldi települések Ceauşescu-féle, erőszakos urbanizációjáról lehet olvasni tudományos igényességgel megírt tanulmányokat. A térformálás és térbirtoklás kérdése, mint a beszélgetésen elhangzott, folyamatosan aktuális. „Ez a vita nem fog elülni” – mondta Péter László szociológus – „szükség van rá”.
T. Koós Imola
Új Magyar Szó (Bukarest)
Hely szelleme igenis van, és úgy a többségnek, mint a kisebbségnek nagyon kellene vigyáznia rá, háborúsdi helyett – hangzott el a Pro Minoritate folyóirat téli számának kolozsvári bemutatóján, amelynek címe Etnikai térformáló tendenciák – Kisebbségi építészet.
A kiadvány szerzői – építészek és szociológusok – ezúttal azt a kérdéskört járták körül, miképpen igyekszik egy kisebbség a köztereket szimbolikusan birtokolni, visszaszerezni, számára otthonossá tenni. „Kisebbségi téralkotás igazából nem létezik, mert teret mindig a többség hoz létre. A kisebbség esetleg bebútorozza” – vélekedett Guttmann Szabolcs városépítész a Bulgakov Irodalmi Kávéházban. A szakember (aki az Európa Kulturális Fővárosa címet viselő Nagyszeben főépítésze volt), elsősorban a kolozsvári Főtér körül zajló szimbolikus térhódítási akciókat emelte ki: „Még egyetlen városban sem hallottam ennyi vitát, beszédet arról, hogy kié a Főtér, mint Kolozsváron” – jegyezte meg. Hozzátette: nagyszebeni munkásságának óriási tanulsága, hogy a közteret, akármelyik nemzet is hozta létre, a hatalmat birtokló többség is magáénak kell hogy érezze ahhoz, hogy a kisebbség jól érezze magát benne.
Kocsmacégér Sepsiszentgyörgyön. Nem kérdés, hogy kié
„Székelyföldön a legnehezebb az olvasás. Azt írja az állomáson, hogy Izvoru Olt, és úgy kell olvasni, hogy Csíkszentdomokos” – anekdotázott Horváth István szociológus azokra a stratégiákra utalva, ahogy a kisebbségek igyekeznek átalakítani a fizikai teret, amelyet a többség dominál a maga eszközeivel. Térszervezésként, egyfajta honfoglalásként értelmezhető az utcanév-adás, az emléktáblák, szobrok, emlékművek kihelyezése. Ezért tárgya annyi politikai és etnikumközi vitának, és ezért jelent hálás témát a politikusok számára, akik ezekkel az ügyekkel a közösséget látványosan képviselhetik. A tér ugyanis a társadalmi folyamatokat is meghatározza – tudtuk meg a szociológusok és építészek beszélgetéséből.
A Pro Minoritate folyóirat téli számában a kolozsvári Főtér „színeváltozásai” mellett a marosvásárhelyi Bernády-kultuszról, a székelyföldi települések Ceauşescu-féle, erőszakos urbanizációjáról lehet olvasni tudományos igényességgel megírt tanulmányokat. A térformálás és térbirtoklás kérdése, mint a beszélgetésen elhangzott, folyamatosan aktuális. „Ez a vita nem fog elülni” – mondta Péter László szociológus – „szükség van rá”.
T. Koós Imola
Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. január 14.
Magyar Kulturális Intézet Kolozsváron?
A magyar kulturális politika két fontos intézményének a vezetője, L. Simon László fideszes országgyűlési képviselő, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke, 2011. októberétől a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, valamint Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója látogatott Kolozsvárra. Hatos Pál csütörtök délutáni kijelentése szerint indokolt lenne Magyar Kulturális Intézet nyitása Erdély fővárosában, Kolozsváron.
A két meghívott L. Simon László Személyes történelem című esszékötetének bemutatójára, és az azt követő kötetlen esti beszélgetésre érkezett a Bulgakov irodalmi kávévázba. A hallgatóság részéről elhangzott kérdésre, miszerint mikor lesz Kolozsváron is magyar kulturális intézet, Hatos Pál elmondta: Kolozsváron, Erdély fővárosában is létre kellene hozni egy kulturális intézetet a létező bukaresti és a sepsiszentgyörgyi központok mellett, de ehhez a román fél pozitív hozzáállása is szükséges. Magyarország nyitott minden ilyen jellegű kezdeményezésre – tette hozzá a Balassi Intézet főigazgatója. Az Erdélyi Magyar Néppárt örvendetesnek tartja és üdvözli a magyar kulturális kormányzat álláspontját és ezúton fordul Kelemen Hunorhoz, hogy a romániai Kulturális és Örökségvédelmi minisztérium vezetőjeként indítsa el ezt az erdélyi magyar kulturális élet szempontjából fontos lépést, amely ugyanakkor pozitívan befolyásolja a román-magyar kapcsolatokat is. A leendő kulturális intézet egyedi értéket képviselne, ugyanakkor az alkalom is kedvező: a magyar intézet létrehozása pozitívan befolyásolná a kincses város esélyeit az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséhez. Az Erdélyi Magyar Néppárt bizakodással várja a román kulturális tárca és személyesen Kelemen Hunor miniszter helyzetteremtő válaszát.
A könyvbemutató előtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttsége – Sándor Krisztina ügyvezető elnök, Mátis Jenő gazdasági alelnök, Csigi Levente, Kolozs megyei elnök, Szabó Lilla, közép-erdélyi ügyvezető, valamint Sánta Levente, a Kolozsvári Magyar Napok fesztiváligazgatója – találkozott a vendégekkel a szervezet közép-erdélyi regionális irodájában. A Nemzeti Kulturális Alap és a Balassi Intézet elöljárói az általuk vezetett intézmények pályázati lehetőségeiről, a strukturális változásokról, valamint az újonnan alakult szakmai kuratóriumokról tájékoztatták az EMNT képviselőit, akik viszont bemutatták a szervezet országos jelentőségű kulturális rendezvényeit és jövőbeni terveit.
Erdély.ma
A magyar kulturális politika két fontos intézményének a vezetője, L. Simon László fideszes országgyűlési képviselő, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke, 2011. októberétől a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, valamint Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója látogatott Kolozsvárra. Hatos Pál csütörtök délutáni kijelentése szerint indokolt lenne Magyar Kulturális Intézet nyitása Erdély fővárosában, Kolozsváron.
A két meghívott L. Simon László Személyes történelem című esszékötetének bemutatójára, és az azt követő kötetlen esti beszélgetésre érkezett a Bulgakov irodalmi kávévázba. A hallgatóság részéről elhangzott kérdésre, miszerint mikor lesz Kolozsváron is magyar kulturális intézet, Hatos Pál elmondta: Kolozsváron, Erdély fővárosában is létre kellene hozni egy kulturális intézetet a létező bukaresti és a sepsiszentgyörgyi központok mellett, de ehhez a román fél pozitív hozzáállása is szükséges. Magyarország nyitott minden ilyen jellegű kezdeményezésre – tette hozzá a Balassi Intézet főigazgatója. Az Erdélyi Magyar Néppárt örvendetesnek tartja és üdvözli a magyar kulturális kormányzat álláspontját és ezúton fordul Kelemen Hunorhoz, hogy a romániai Kulturális és Örökségvédelmi minisztérium vezetőjeként indítsa el ezt az erdélyi magyar kulturális élet szempontjából fontos lépést, amely ugyanakkor pozitívan befolyásolja a román-magyar kapcsolatokat is. A leendő kulturális intézet egyedi értéket képviselne, ugyanakkor az alkalom is kedvező: a magyar intézet létrehozása pozitívan befolyásolná a kincses város esélyeit az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséhez. Az Erdélyi Magyar Néppárt bizakodással várja a román kulturális tárca és személyesen Kelemen Hunor miniszter helyzetteremtő válaszát.
A könyvbemutató előtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttsége – Sándor Krisztina ügyvezető elnök, Mátis Jenő gazdasági alelnök, Csigi Levente, Kolozs megyei elnök, Szabó Lilla, közép-erdélyi ügyvezető, valamint Sánta Levente, a Kolozsvári Magyar Napok fesztiváligazgatója – találkozott a vendégekkel a szervezet közép-erdélyi regionális irodájában. A Nemzeti Kulturális Alap és a Balassi Intézet elöljárói az általuk vezetett intézmények pályázati lehetőségeiről, a strukturális változásokról, valamint az újonnan alakult szakmai kuratóriumokról tájékoztatták az EMNT képviselőit, akik viszont bemutatták a szervezet országos jelentőségű kulturális rendezvényeit és jövőbeni terveit.
Erdély.ma
2012. január 14.
L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények
A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében. A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események
a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények
A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében. A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események
a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro
2012. január 16.
Forrong Románia (Több ezren vonultak utcára országszerte)
Románia huszonnégy nagyvárosában tüntettek az elmúlt napokban, a főként közösségi oldalakon toborzott megmozdulások a Raed Arafat melletti szolidarizálásból államelnök- és kormányellenes gyűlésekké alakultak.
Általában pár száz, a fővárosban néhány ezer tiltakozó gyűlt össze péntek óta estéről estére, a hatalom igen jelentős számú rendfenntartót vonultatott fel. Szombat, majd vasárnap este Bukarestben a rohamrendőrséget is mozgósították, a tüntetők és a rendfenntartók összeverekedtek, könnygázt is bevetettek. Több tüntető és rendőr is megsérült. Az ellenzék rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását követeli, Emil Boc miniszterelnök tegnap délután bejelentette, a koalíció ma egyeztet az egészségügy reformjáról. Traian Băsescu államelnök a péntek délutáni, az egészségügyi törvény visszavonását kérő bejelentés után többet nem nyilatkozott, tegnap egy szűkszavú jelentésben köszöntötte a Román Kultúra Napját. Nem szólalt meg az RMDSZ és egészségügy minisztere, Ritli László sem. Az összes romániai nagyvárosban, köztük Kolozsváron, Temesváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen volt tüntetés szombaton és vasárnap, az összesereglett tiltakozók Traian Băsescu államfő lemondását, a kormány menesztését követelték, előrehozott választásokat, azt, hogy ne vonják össze az önkormányzati és parlamenti voksolást, méltányos és a polgárok javát szolgáló egészségügyi rendszer kiépítését, nagyobb költségvetést a tanügynek, a nyugdíjak emelését.
Összecsapások Bukarestben
A legnagyobb és leghangosabb tömeg Bukarestben gyűlt össze, nem hiányoztak a provokátorok, a futballhuligánok sem. A rendfenntartók könnygázt használtak, a tüntetők kövekkel dobálták a csendőröket, a mentők és a SMURD adatai szerint 29 civil és csendőr szorult sürgősségi ellátásra az Egyetem téren zajlott tiltakozás során, hatot közülük kórházba kellett szállítaniuk. Volt, aki gázmérgezés miatt szorult orvosi kezelésre, 11-en elájultak, egy esetben lázat észleltek, két személynek mellkasi fájdalmai voltak. Három személy koponyasérülést szenvedett.
Megszólaltak a politikusok
Vasárnap, akárcsak szombaton, a tüntetők többnyire délután, estefelé kezdtek gyülekezni, nem késlekedtek a politikusok sem, már szombaton beindult a nyilatkozatháború. A liberális párt elnöke, Crin Antonescu bejelentette: az NLP arra kéri a jelenlegi hatalmat, mielőbb készítsék elő az előrehozott választásokat, hiszen ez az “egyetlen megoldás” arra, hogy 2012-ben “a közelégedetlenségből fakadó megnyilvánulások ne mélyüljenek el”. Antonescu kifejtette azt is, ma arra kéri az alakulat politikai bizottságát és USL-s szövetségeseit, hagyják jóvá az aláírásgyűjtést és a közvitát az államfő tisztségből való felfüggesztéséért. Elmondta, az NLP “teljes mértékben szolidáris” mindazokkal, akik az elmúlt napokban utcára vonultak tiltakozni, jóllehet “az NLP semmilyen módon nem vett részt” a bukaresti és más városokban tartott tüntetések szervezésében. A kormánypárt részéről a DLP szóvivője, Sever Voinescu nyilatkozott: pártja felvállalja az egészségügyi törvény teljes kidolgozási folyamatának újrakezdését, és nem ragaszkodik mindenáron ahhoz, hogy a visszavont tervezet legyen a kiindulópont. “Teljes mértékben jogos a lakosság elégedetlensége az ország egészségügyi rendszerével szemben, és az annál frusztrálóbb, minél tovább halogatják a reformot a politikai döntéshozók” – nyilatkozta Voinescu. Victor Ponta, az SZDP elnöke tegnap üdvözölte a tiltakozásokat, de elutasította az erőszakot, és a déli órákban az Szociál-Liberális Szövetség (USL) kiadott egy közleményt, amelyben rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását kéri, amelyen megvitatnák “a jelenlegi politikai helyzetet és az előzmény nélküli szociális feszültségeket, és olyan politikai megoldást találjanak, amellyel elejét vehetnék a feszültségek fokozódásának”.
Új törvényt ígér Boc
Emil Boc kormányfő tegnap azt követően nyilatkozott, hogy a Floreasca Kórházban meglátogatta azt a csendőrt, aki szombat este az Egyetem téren megsérült a csendőrök és a tüntetők közötti összecsapásban. A miniszterelnök nagyon röviden annyit közölt: a koalícióban ma tárgyalnak egy új egészségügyi rendszerről szóló törvény kidolgozásáról, amely nem írja majd elő a rohammentő-szolgálat (SMURD) felszámolását vagy a sürgősségi ellátás magánosítását. Mint mondta, az új tervezetet a politikai erőkkel és a civil társadalommal partnerségben dolgozzák ki. Vasárnap délután, este a szombatihoz hasonló módon folytatódtak a tüntetések. A közösségi hálón, főként a Facebookon történő mozgósításnak köszönhetően majd mindenütt nőtt az utcára vonulók száma, megjelentek a szakszervezeti vezetők, politikusok is. Vasárnap este a bukaresti Egyetem térre több száz diák is kivonul, itt azonban elszabadultak az indulatok, erőszakba torkollott a tiltakozás. A tömeg üvegekkel, kövekkel dobálta a rendfenntartókat, azok könnygázzal válaszoltak, egy férfi a Molotov-koktéltól lángolni kezdett, a körülötte állók oltották el. Lapzártakor tartott a macska-egér játék az Egyetem téren, a tüntetők többször átszakították a csendőrök védőláncát, és megpróbálták elfoglalni a teret, a rendfenntartók azonban rövid időn belül visszaállították a kordont. Több fiatalt őrizetbe vettek.
Erdély.ma
Románia huszonnégy nagyvárosában tüntettek az elmúlt napokban, a főként közösségi oldalakon toborzott megmozdulások a Raed Arafat melletti szolidarizálásból államelnök- és kormányellenes gyűlésekké alakultak.
Általában pár száz, a fővárosban néhány ezer tiltakozó gyűlt össze péntek óta estéről estére, a hatalom igen jelentős számú rendfenntartót vonultatott fel. Szombat, majd vasárnap este Bukarestben a rohamrendőrséget is mozgósították, a tüntetők és a rendfenntartók összeverekedtek, könnygázt is bevetettek. Több tüntető és rendőr is megsérült. Az ellenzék rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását követeli, Emil Boc miniszterelnök tegnap délután bejelentette, a koalíció ma egyeztet az egészségügy reformjáról. Traian Băsescu államelnök a péntek délutáni, az egészségügyi törvény visszavonását kérő bejelentés után többet nem nyilatkozott, tegnap egy szűkszavú jelentésben köszöntötte a Román Kultúra Napját. Nem szólalt meg az RMDSZ és egészségügy minisztere, Ritli László sem. Az összes romániai nagyvárosban, köztük Kolozsváron, Temesváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen volt tüntetés szombaton és vasárnap, az összesereglett tiltakozók Traian Băsescu államfő lemondását, a kormány menesztését követelték, előrehozott választásokat, azt, hogy ne vonják össze az önkormányzati és parlamenti voksolást, méltányos és a polgárok javát szolgáló egészségügyi rendszer kiépítését, nagyobb költségvetést a tanügynek, a nyugdíjak emelését.
Összecsapások Bukarestben
A legnagyobb és leghangosabb tömeg Bukarestben gyűlt össze, nem hiányoztak a provokátorok, a futballhuligánok sem. A rendfenntartók könnygázt használtak, a tüntetők kövekkel dobálták a csendőröket, a mentők és a SMURD adatai szerint 29 civil és csendőr szorult sürgősségi ellátásra az Egyetem téren zajlott tiltakozás során, hatot közülük kórházba kellett szállítaniuk. Volt, aki gázmérgezés miatt szorult orvosi kezelésre, 11-en elájultak, egy esetben lázat észleltek, két személynek mellkasi fájdalmai voltak. Három személy koponyasérülést szenvedett.
Megszólaltak a politikusok
Vasárnap, akárcsak szombaton, a tüntetők többnyire délután, estefelé kezdtek gyülekezni, nem késlekedtek a politikusok sem, már szombaton beindult a nyilatkozatháború. A liberális párt elnöke, Crin Antonescu bejelentette: az NLP arra kéri a jelenlegi hatalmat, mielőbb készítsék elő az előrehozott választásokat, hiszen ez az “egyetlen megoldás” arra, hogy 2012-ben “a közelégedetlenségből fakadó megnyilvánulások ne mélyüljenek el”. Antonescu kifejtette azt is, ma arra kéri az alakulat politikai bizottságát és USL-s szövetségeseit, hagyják jóvá az aláírásgyűjtést és a közvitát az államfő tisztségből való felfüggesztéséért. Elmondta, az NLP “teljes mértékben szolidáris” mindazokkal, akik az elmúlt napokban utcára vonultak tiltakozni, jóllehet “az NLP semmilyen módon nem vett részt” a bukaresti és más városokban tartott tüntetések szervezésében. A kormánypárt részéről a DLP szóvivője, Sever Voinescu nyilatkozott: pártja felvállalja az egészségügyi törvény teljes kidolgozási folyamatának újrakezdését, és nem ragaszkodik mindenáron ahhoz, hogy a visszavont tervezet legyen a kiindulópont. “Teljes mértékben jogos a lakosság elégedetlensége az ország egészségügyi rendszerével szemben, és az annál frusztrálóbb, minél tovább halogatják a reformot a politikai döntéshozók” – nyilatkozta Voinescu. Victor Ponta, az SZDP elnöke tegnap üdvözölte a tiltakozásokat, de elutasította az erőszakot, és a déli órákban az Szociál-Liberális Szövetség (USL) kiadott egy közleményt, amelyben rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását kéri, amelyen megvitatnák “a jelenlegi politikai helyzetet és az előzmény nélküli szociális feszültségeket, és olyan politikai megoldást találjanak, amellyel elejét vehetnék a feszültségek fokozódásának”.
Új törvényt ígér Boc
Emil Boc kormányfő tegnap azt követően nyilatkozott, hogy a Floreasca Kórházban meglátogatta azt a csendőrt, aki szombat este az Egyetem téren megsérült a csendőrök és a tüntetők közötti összecsapásban. A miniszterelnök nagyon röviden annyit közölt: a koalícióban ma tárgyalnak egy új egészségügyi rendszerről szóló törvény kidolgozásáról, amely nem írja majd elő a rohammentő-szolgálat (SMURD) felszámolását vagy a sürgősségi ellátás magánosítását. Mint mondta, az új tervezetet a politikai erőkkel és a civil társadalommal partnerségben dolgozzák ki. Vasárnap délután, este a szombatihoz hasonló módon folytatódtak a tüntetések. A közösségi hálón, főként a Facebookon történő mozgósításnak köszönhetően majd mindenütt nőtt az utcára vonulók száma, megjelentek a szakszervezeti vezetők, politikusok is. Vasárnap este a bukaresti Egyetem térre több száz diák is kivonul, itt azonban elszabadultak az indulatok, erőszakba torkollott a tiltakozás. A tömeg üvegekkel, kövekkel dobálta a rendfenntartókat, azok könnygázzal válaszoltak, egy férfi a Molotov-koktéltól lángolni kezdett, a körülötte állók oltották el. Lapzártakor tartott a macska-egér játék az Egyetem téren, a tüntetők többször átszakították a csendőrök védőláncát, és megpróbálták elfoglalni a teret, a rendfenntartók azonban rövid időn belül visszaállították a kordont. Több fiatalt őrizetbe vettek.
Erdély.ma
2012. január 16.
Kolozsvári magyar intézetet akarnak
„Indokolt lenne magyar kulturális intézet nyitása Kolozsváron, de ehhez szükség van a romániai kulturális minisztérium együttműködésére is” – hangzott el L. Simon László író-politikus, a magyar Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága, valamint a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, Személyes történelem című esszékötetének bemutatóját követő csütörtök esti beszélgetésen.
L. Simon László a kolozsvári Bulgakov kávéházban szervezett eseményen úgy nyilatkozott: a Kárpát-medencében Kolozsvárnak kell az egyik első helyszínnek lennie, ahol új magyar kulturális intézet nyílik. Hozzátette: véleménye szerint többek között Pekingben is fontos lenne létrehozni az intézetet. L. Simon László beszélgetőtársa, Hatos Pál történész, a Balassi Intézet főigazgatója megerősítette: van igény a bővítésre, a zágrábi és a belgrádi magyar kulturális intézet létrehozása folyamatban van, illetve Kínával is tárgyalnak.
Mint mondta: a bukaresti és a sepsiszentgyörgyi központok mellett Kolozsváron is létre kell hozni egy hasonló intézményt. Az eseményen részt vett Szilágy Mátyás kolozsvári magyar főkonzul is, aki elmondta: a kolozsvári magyar kulturális intézet régi terv, amelynek több szempontból is létjogosultsága van. A főkonzul kifejtette: nemcsak a magyar–magyar viszonylatban lenne haszna az intézetnek, hanem a románság felé is közvetíteni tudná a magyar kultúrát, ugyanis a bukaresti intézet csak a szűk román értelmiségi elitet szolgálja ki.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ezzel kapcsolatban a hétvégén közleményt adott ki, amelyben üdvözli a magyar kormány álláspontját, illetve egyúttal Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi minisztert kérik arra, hogy indítsa el az intézmény létrehozásához szükséges folyamatot. „A leendő kulturális intézet egyedi értéket képviselne, ugyanakkor az alkalom is kedvező: a magyar intézet létrehozása pozitívan befolyásolná a kincses város esélyeit az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésében” – indokolja a közlemény az EMNP kérését.
A kultúra mint eszköz
Hatos Pál a csütörtök esti beszélgetésen elmondta: a kultúrpolitika a kultúrát eszközként használja. Mint részletezte, a Balassi Intézet feladata a magyarság jó hírének fenntartása. „A magyar kulturális örökség, identitás pozitív viszonyainak végiggondolása az intézet filozófiája” – jelentette ki Hatos. Mint kifejtette: Németországban vagy az Egyesült Államokban a magyar kultúra bemutatását nem lehet Trianonnal kezdeni. Hozzáfűzte: ha a nagy nemzeteket nem érdekli a magyarság, akkor Közép-Európát, az itteni viszonyokat kell nekik bemutatni.
L. Simon László ugyanakkor arról számolt be, hogy 2 milliárd forinttal növelték a Nemzeti Kulturális Alap forrásait, így több mint 11 milliárd forint lesz év végéig az intézmény költségvetése, a pénz nagy részét pedig a kulturális intézmények viszik el. „Az, hogy én lettem az elnök, garancia arra, hogy erdélyi írók még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA támogatásaira” – válaszolta a hallgatóságból érkező kérdésre L. Simon László.
Aki szereti a magyar kultúrát, minimum gyanús
A kulturális politikáról szóló eszmecserét megelőzően L. Simon László Személyes történelem című esszékötetét mutatta be Király Zoltán kolozsvári író. A szerző a Mire való a magyar kultúra című esszéjét olvasta fel a hallgatóságnak. Mint részletezte, a könyvben szereplő esszék mind 2004. december 5. után születtek, olyan írásokról van szó, amelyekből egyfajta identitáskeresés köszön viszsza. Korábbi kritikákra reagálva a szerző elmondta: nincs abban semmi feudalista nosztalgia, ha valaki leírja, hogy mi hiányzik neki a régmúltból. „Nincs ellentét a konzervatív és progresszív fogalmak közt, speciális betegség Magyarországon, hogy ha valaki szereti a magyar kultúrát, az minimum gyanús” – fűzte hozzá L. Simon László.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
„Indokolt lenne magyar kulturális intézet nyitása Kolozsváron, de ehhez szükség van a romániai kulturális minisztérium együttműködésére is” – hangzott el L. Simon László író-politikus, a magyar Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága, valamint a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, Személyes történelem című esszékötetének bemutatóját követő csütörtök esti beszélgetésen.
L. Simon László a kolozsvári Bulgakov kávéházban szervezett eseményen úgy nyilatkozott: a Kárpát-medencében Kolozsvárnak kell az egyik első helyszínnek lennie, ahol új magyar kulturális intézet nyílik. Hozzátette: véleménye szerint többek között Pekingben is fontos lenne létrehozni az intézetet. L. Simon László beszélgetőtársa, Hatos Pál történész, a Balassi Intézet főigazgatója megerősítette: van igény a bővítésre, a zágrábi és a belgrádi magyar kulturális intézet létrehozása folyamatban van, illetve Kínával is tárgyalnak.
Mint mondta: a bukaresti és a sepsiszentgyörgyi központok mellett Kolozsváron is létre kell hozni egy hasonló intézményt. Az eseményen részt vett Szilágy Mátyás kolozsvári magyar főkonzul is, aki elmondta: a kolozsvári magyar kulturális intézet régi terv, amelynek több szempontból is létjogosultsága van. A főkonzul kifejtette: nemcsak a magyar–magyar viszonylatban lenne haszna az intézetnek, hanem a románság felé is közvetíteni tudná a magyar kultúrát, ugyanis a bukaresti intézet csak a szűk román értelmiségi elitet szolgálja ki.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ezzel kapcsolatban a hétvégén közleményt adott ki, amelyben üdvözli a magyar kormány álláspontját, illetve egyúttal Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi minisztert kérik arra, hogy indítsa el az intézmény létrehozásához szükséges folyamatot. „A leendő kulturális intézet egyedi értéket képviselne, ugyanakkor az alkalom is kedvező: a magyar intézet létrehozása pozitívan befolyásolná a kincses város esélyeit az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésében” – indokolja a közlemény az EMNP kérését.
A kultúra mint eszköz
Hatos Pál a csütörtök esti beszélgetésen elmondta: a kultúrpolitika a kultúrát eszközként használja. Mint részletezte, a Balassi Intézet feladata a magyarság jó hírének fenntartása. „A magyar kulturális örökség, identitás pozitív viszonyainak végiggondolása az intézet filozófiája” – jelentette ki Hatos. Mint kifejtette: Németországban vagy az Egyesült Államokban a magyar kultúra bemutatását nem lehet Trianonnal kezdeni. Hozzáfűzte: ha a nagy nemzeteket nem érdekli a magyarság, akkor Közép-Európát, az itteni viszonyokat kell nekik bemutatni.
L. Simon László ugyanakkor arról számolt be, hogy 2 milliárd forinttal növelték a Nemzeti Kulturális Alap forrásait, így több mint 11 milliárd forint lesz év végéig az intézmény költségvetése, a pénz nagy részét pedig a kulturális intézmények viszik el. „Az, hogy én lettem az elnök, garancia arra, hogy erdélyi írók még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA támogatásaira” – válaszolta a hallgatóságból érkező kérdésre L. Simon László.
Aki szereti a magyar kultúrát, minimum gyanús
A kulturális politikáról szóló eszmecserét megelőzően L. Simon László Személyes történelem című esszékötetét mutatta be Király Zoltán kolozsvári író. A szerző a Mire való a magyar kultúra című esszéjét olvasta fel a hallgatóságnak. Mint részletezte, a könyvben szereplő esszék mind 2004. december 5. után születtek, olyan írásokról van szó, amelyekből egyfajta identitáskeresés köszön viszsza. Korábbi kritikákra reagálva a szerző elmondta: nincs abban semmi feudalista nosztalgia, ha valaki leírja, hogy mi hiányzik neki a régmúltból. „Nincs ellentét a konzervatív és progresszív fogalmak közt, speciális betegség Magyarországon, hogy ha valaki szereti a magyar kultúrát, az minimum gyanús” – fűzte hozzá L. Simon László.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2012. január 16.
Arafattól a napi politikáig: felszínen a társadalmi feszültségek
Vasárnapra futótűzszerűen terjedtek az országban az egyre nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések, amelyek a múlt héten lemondott Raed Arafat egészségügyi államtitkár-helyettes iránti szolidaritás kifejezéseként kezdődtek, majd az aktuális társadalmi, gazdasági helyzettel és a politikai hatalommal szembeni nagyfokú tiltakozásba torkolltak. A dominóeffektus-szerű megmozdulások hangsúlyos hulláma pénteken este indult: az egészségügyi törvénytervezet visszavonását követően Bukarestben többszázan a Cotroceni-palota elé vonultak, kormány- és államfőellenes rigmusokat skandálva. A tiltakozások szombaton is országszerte folytatódtak. Bukarestben könnygázt is bevetettek a tüntetők ellen, többen megsérültek. Vasárnap estére Kolozsváron mintegy ötszázan vonultak fel a város utcáin, a fővárosban pedig ismét erőteljes összetűzések történtek a demonstrálók és a rendfenntartó erők között, lapzártáig a sérültek számáról nem érkezett hír.
Kolozsvár Főterén szombaton kezdődtek a tiltakozások: mintegy félszázan fejezték ki általános elégedetlenségüket az országban uralkodó állapotok miatt. A megmozdulás eredetileg a Raed Arafat volt egészségügyi államtitkár-helyettes melletti szimpátia-demonstrációként indult – akárcsak az ország többi városában –, de rövidesen szélesebb skálájú sérelmekre is kiterjedt.
A Mátyás-szobor tövében ilyen feliratokat lehetett látni: „Ne bilincseljék meg a demokráciát!”, „Ne ítéljenek bennünket halálra!”, „Az egészségnek nem kell luxuscikké válnia!”, „Hiszek Raed Arafatban”. Vasárnap délben a metsző hidegben ismét összegyűltek a Boc- és Băsescu-ellenes rigmusokat skandáló polgárok, akiknek száma az esti órákra már ötszázra emelkedett.
A kolozsvári vasárnapi tüntetésre kivonult csendőrség szóvivője a sajtónak elmondta: utasítást kaptak arra, hogy csakis incidensek esetén avatkozzanak be. Arra a kérdésre, hogy pontosan mit értenek incidens alatt, nem érkezett válasz. A tüntetők ma átadják követeléseik listáját Florin Stamatiannak, Kolozs megye prefektusának. Igényléseik között szerepel egyebek között Traian Băsescu államfő és a kormány lemondása, az állampolgárok javát szolgáló méltányos egészségügyi rendszer létrehozása, a bérek és nyugdíjak emelése, a tanügy költségvetésének kiegészítése, a verespataki aranykitermelésre irányuló szerződés felbontása, valamint az állami televízió politikától való mentesítése is.
Mint ismeretes, Raed Arafat múlt kedden mondott le egészségügyi államtitkár-helyettesi tisztségéről, miután Traian Băsescu államfő élő adásban bírálta amiatt, hogy nem ért egyet az új egészségügyi kerettörvénynek a sürgősségi ellátásra vonatkozó előírásaival.
Az államelnök pénteken az egészségügyi törvénytervezet visszavonását kérte Emil Boc kormányfőtől a Cotroceni-palotában elhangzott nyilatkozatában. Döntését azzal indokolta, hogy meglátása szerint sem az adófizetők, sem pedig az egészségügyben dolgozók többsége nem óhajtja a rendszer reformját. „Hazugságoknak” minősítette azokat a felvetéseket, hogy a javasolt jogszabály a SMURD magánosításához, felbomlásához vagy előnytelen átalakításához vezetne, a közegészségügyi sürgősségi ellátás színvonala pedig romlana.
Pénteken este Emil Boc kormányfő felkérésére Ritli László egészségügyi miniszter vissza is vonta a közvitáról a törvénytervezetet.
Ugyanaznap este már többszázan vonultak a bukaresti Egyetem térről a Cotroceni-palota elé, kormány- és államfő-ellenes rigmusokat skandálva, illetve Arafat melletti szimpátiatüntetések zajlottak Brassóban, Temesváron és Nagyszebenben is. Marosvásárhelyen már csütörtökön mintegy 1500 személy gyűlt össze a rohammentő-szolgálat és megalapítója iránti támogatásuk kinyilvánítása céljából. Raed Arafat nyilvános felkérést intézett a polgárokhoz, ne vonuljanak az utcákra, és ne engedjék magukat politikai szempontból befolyásolni az interneten vagy az elektronikus médiában terjedő felszólítások vagy egyéb eszközök által.
Mindemellett szombaton az ország több nagyvárosában, így Kolozsváron, Jászvásáron, Ploieşti-en, sőt Galacon is szimpátiatüntetések zajlottak Raed Arafat, a romániai rohammentő-szolgálat megalapítója mellett, az események azonban többnyire Băsescu-, illetve kormányellenes megnyilvánulásokba torkolltak. Bukarestben a rendőrség szombaton már könnygázt vetett be, és letartóztatásokat eszközölt a tüntetők ellen, akik a kormány és Băsescu távozását követelték, a hatalom megszorító intézkedései miatt hangsúlyosan lecsökkent lakossági életszínvonalra hivatkozva. Az AFP, az Associated Press és a Reuters hírügynökség megállapítása szerint 2004-től kezdődően az utóbbi napok eseményei minősíthetők a legjelentősebb romániai tüntetéseknek. Beszámolnak arról is, hogy kilenc személy megsérült a tüntetők és a rendfenntartó szervek közötti összetűzések során, köztük egy televíziós újságíró, illetve néhány csendőr is. Megjegyzik, hogy a rendőrség által feltartóztatott 29 demonstráló között erőszakos megnyilvánulásaikról híres futball-rajongók is voltak. A Mediafax hírügynökség tájékoztatása szerint a Bukarest – Ilfov megyei mentőszolgálat és a SMURD szombaton déli két óra és éjfél között 29 civilt és csendőrt látott el, hat személyt kórházba szállítottak.
Aurel Moise, a román csendőrség közrendészeti és közbiztonsági osztályának vezetője vasárnapi sajtótájékoztatóján közölte: az országban szombaton szervezett tüntetéseken 3–4 ezer ember vett részt, és mintegy ezer csendőr vigyázott a rendre. Mint mondta, Bákó volt az egyetlen város, ahol a tiltakozók engedélyt kértek és kaptak a megmozdulásra.
Aurel Moise szerint január 14-én országos szinten ötven figyelmeztetést vagy bírságot róttak ki, főként súlyos csendháborítás és engedély nélküli gyülekezésekben való részvétel miatt.
Bukarestben az Egyetem téren tegnap is több száz ember tüntetett, a Boc-kormány távozását kérve. A dominóeffektus-szerűen terjedő megmozdulásokból Szatmárnémeti, Brassó, Déva, Vajdahunyad, Resicabánya és Krajova városa sem maradt ki. Kolozsváron vasárnap estére már mintegy ötszáz főre emelkedett a város utcáin demonstráló, a Főtér és az Bocskai (Avram Iancu) tér között felvonuló polgárok száma. A hatósági engedéllyel nem rendelkező tüntetők között a csendőrök röplapokat osztogattak, amelyek arról tájékoztatták őket, hogy bírságot kockáztatnak.
Lapzártakor: Bukarest belvárosát feldúlták, gyújtogattak a tüntetők. Több demonstráló Molotov-koktéllal, kövekkel dobálózott, a csendőrség könnygáz bombákat vetett be.
Emil Boc kormányfő vasárnap bejelentette, hogy a hétfői koalíciós egyeztetésen egy újabb egészségügyi törvénytervezetről tárgyalnak majd, amely nem írja elő a közegészségügyi sürgősségi ellátás magánosítását, sem a SMURD megszüntetését. Az új javaslatot a politikai szereplőkkel és a civil társadalom képviselőivel dolgozzák majd ki – hangsúlyozta. Mint kifejtette, az egészségügyi rendszer reformjára szükség van, a megoldás pedig nem az erőszakos megnyilvánulásokban rejlik. Újságírói kérdésre válaszolva azt mondta: a kormány sorsát a törvényhozásnak kell eldöntenie, a politikai állandóság pedig kiemelten fontos válság idején.
A Szociál-liberális Szövetség (USL) közleményben jelezte, hogy rendkívüli parlamenti ülés összehívását kérik a „jelenlegi politikai helyzet és az előzmény nélküli társadalmi feszültségek” megtárgyalása és a megfelelő megoldás kidolgozása érdekében. Mindemellett internetes aláírásgyűjtő kampányt indítanak az államfő lemondatására. Az űrlapot a http://uslonline.ro/petitie/ honlapon tölthetik ki a szándékukkal egyetértő polgárok. Az USL szerint csak az államfő leváltásával, és előrehozott parlamenti választásokkal lehet kilépni a válságból.
Szabadság (Kolozsvár)
Vasárnapra futótűzszerűen terjedtek az országban az egyre nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések, amelyek a múlt héten lemondott Raed Arafat egészségügyi államtitkár-helyettes iránti szolidaritás kifejezéseként kezdődtek, majd az aktuális társadalmi, gazdasági helyzettel és a politikai hatalommal szembeni nagyfokú tiltakozásba torkolltak. A dominóeffektus-szerű megmozdulások hangsúlyos hulláma pénteken este indult: az egészségügyi törvénytervezet visszavonását követően Bukarestben többszázan a Cotroceni-palota elé vonultak, kormány- és államfőellenes rigmusokat skandálva. A tiltakozások szombaton is országszerte folytatódtak. Bukarestben könnygázt is bevetettek a tüntetők ellen, többen megsérültek. Vasárnap estére Kolozsváron mintegy ötszázan vonultak fel a város utcáin, a fővárosban pedig ismét erőteljes összetűzések történtek a demonstrálók és a rendfenntartó erők között, lapzártáig a sérültek számáról nem érkezett hír.
Kolozsvár Főterén szombaton kezdődtek a tiltakozások: mintegy félszázan fejezték ki általános elégedetlenségüket az országban uralkodó állapotok miatt. A megmozdulás eredetileg a Raed Arafat volt egészségügyi államtitkár-helyettes melletti szimpátia-demonstrációként indult – akárcsak az ország többi városában –, de rövidesen szélesebb skálájú sérelmekre is kiterjedt.
A Mátyás-szobor tövében ilyen feliratokat lehetett látni: „Ne bilincseljék meg a demokráciát!”, „Ne ítéljenek bennünket halálra!”, „Az egészségnek nem kell luxuscikké válnia!”, „Hiszek Raed Arafatban”. Vasárnap délben a metsző hidegben ismét összegyűltek a Boc- és Băsescu-ellenes rigmusokat skandáló polgárok, akiknek száma az esti órákra már ötszázra emelkedett.
A kolozsvári vasárnapi tüntetésre kivonult csendőrség szóvivője a sajtónak elmondta: utasítást kaptak arra, hogy csakis incidensek esetén avatkozzanak be. Arra a kérdésre, hogy pontosan mit értenek incidens alatt, nem érkezett válasz. A tüntetők ma átadják követeléseik listáját Florin Stamatiannak, Kolozs megye prefektusának. Igényléseik között szerepel egyebek között Traian Băsescu államfő és a kormány lemondása, az állampolgárok javát szolgáló méltányos egészségügyi rendszer létrehozása, a bérek és nyugdíjak emelése, a tanügy költségvetésének kiegészítése, a verespataki aranykitermelésre irányuló szerződés felbontása, valamint az állami televízió politikától való mentesítése is.
Mint ismeretes, Raed Arafat múlt kedden mondott le egészségügyi államtitkár-helyettesi tisztségéről, miután Traian Băsescu államfő élő adásban bírálta amiatt, hogy nem ért egyet az új egészségügyi kerettörvénynek a sürgősségi ellátásra vonatkozó előírásaival.
Az államelnök pénteken az egészségügyi törvénytervezet visszavonását kérte Emil Boc kormányfőtől a Cotroceni-palotában elhangzott nyilatkozatában. Döntését azzal indokolta, hogy meglátása szerint sem az adófizetők, sem pedig az egészségügyben dolgozók többsége nem óhajtja a rendszer reformját. „Hazugságoknak” minősítette azokat a felvetéseket, hogy a javasolt jogszabály a SMURD magánosításához, felbomlásához vagy előnytelen átalakításához vezetne, a közegészségügyi sürgősségi ellátás színvonala pedig romlana.
Pénteken este Emil Boc kormányfő felkérésére Ritli László egészségügyi miniszter vissza is vonta a közvitáról a törvénytervezetet.
Ugyanaznap este már többszázan vonultak a bukaresti Egyetem térről a Cotroceni-palota elé, kormány- és államfő-ellenes rigmusokat skandálva, illetve Arafat melletti szimpátiatüntetések zajlottak Brassóban, Temesváron és Nagyszebenben is. Marosvásárhelyen már csütörtökön mintegy 1500 személy gyűlt össze a rohammentő-szolgálat és megalapítója iránti támogatásuk kinyilvánítása céljából. Raed Arafat nyilvános felkérést intézett a polgárokhoz, ne vonuljanak az utcákra, és ne engedjék magukat politikai szempontból befolyásolni az interneten vagy az elektronikus médiában terjedő felszólítások vagy egyéb eszközök által.
Mindemellett szombaton az ország több nagyvárosában, így Kolozsváron, Jászvásáron, Ploieşti-en, sőt Galacon is szimpátiatüntetések zajlottak Raed Arafat, a romániai rohammentő-szolgálat megalapítója mellett, az események azonban többnyire Băsescu-, illetve kormányellenes megnyilvánulásokba torkolltak. Bukarestben a rendőrség szombaton már könnygázt vetett be, és letartóztatásokat eszközölt a tüntetők ellen, akik a kormány és Băsescu távozását követelték, a hatalom megszorító intézkedései miatt hangsúlyosan lecsökkent lakossági életszínvonalra hivatkozva. Az AFP, az Associated Press és a Reuters hírügynökség megállapítása szerint 2004-től kezdődően az utóbbi napok eseményei minősíthetők a legjelentősebb romániai tüntetéseknek. Beszámolnak arról is, hogy kilenc személy megsérült a tüntetők és a rendfenntartó szervek közötti összetűzések során, köztük egy televíziós újságíró, illetve néhány csendőr is. Megjegyzik, hogy a rendőrség által feltartóztatott 29 demonstráló között erőszakos megnyilvánulásaikról híres futball-rajongók is voltak. A Mediafax hírügynökség tájékoztatása szerint a Bukarest – Ilfov megyei mentőszolgálat és a SMURD szombaton déli két óra és éjfél között 29 civilt és csendőrt látott el, hat személyt kórházba szállítottak.
Aurel Moise, a román csendőrség közrendészeti és közbiztonsági osztályának vezetője vasárnapi sajtótájékoztatóján közölte: az országban szombaton szervezett tüntetéseken 3–4 ezer ember vett részt, és mintegy ezer csendőr vigyázott a rendre. Mint mondta, Bákó volt az egyetlen város, ahol a tiltakozók engedélyt kértek és kaptak a megmozdulásra.
Aurel Moise szerint január 14-én országos szinten ötven figyelmeztetést vagy bírságot róttak ki, főként súlyos csendháborítás és engedély nélküli gyülekezésekben való részvétel miatt.
Bukarestben az Egyetem téren tegnap is több száz ember tüntetett, a Boc-kormány távozását kérve. A dominóeffektus-szerűen terjedő megmozdulásokból Szatmárnémeti, Brassó, Déva, Vajdahunyad, Resicabánya és Krajova városa sem maradt ki. Kolozsváron vasárnap estére már mintegy ötszáz főre emelkedett a város utcáin demonstráló, a Főtér és az Bocskai (Avram Iancu) tér között felvonuló polgárok száma. A hatósági engedéllyel nem rendelkező tüntetők között a csendőrök röplapokat osztogattak, amelyek arról tájékoztatták őket, hogy bírságot kockáztatnak.
Lapzártakor: Bukarest belvárosát feldúlták, gyújtogattak a tüntetők. Több demonstráló Molotov-koktéllal, kövekkel dobálózott, a csendőrség könnygáz bombákat vetett be.
Emil Boc kormányfő vasárnap bejelentette, hogy a hétfői koalíciós egyeztetésen egy újabb egészségügyi törvénytervezetről tárgyalnak majd, amely nem írja elő a közegészségügyi sürgősségi ellátás magánosítását, sem a SMURD megszüntetését. Az új javaslatot a politikai szereplőkkel és a civil társadalom képviselőivel dolgozzák majd ki – hangsúlyozta. Mint kifejtette, az egészségügyi rendszer reformjára szükség van, a megoldás pedig nem az erőszakos megnyilvánulásokban rejlik. Újságírói kérdésre válaszolva azt mondta: a kormány sorsát a törvényhozásnak kell eldöntenie, a politikai állandóság pedig kiemelten fontos válság idején.
A Szociál-liberális Szövetség (USL) közleményben jelezte, hogy rendkívüli parlamenti ülés összehívását kérik a „jelenlegi politikai helyzet és az előzmény nélküli társadalmi feszültségek” megtárgyalása és a megfelelő megoldás kidolgozása érdekében. Mindemellett internetes aláírásgyűjtő kampányt indítanak az államfő lemondatására. Az űrlapot a http://uslonline.ro/petitie/ honlapon tölthetik ki a szándékukkal egyetértő polgárok. Az USL szerint csak az államfő leváltásával, és előrehozott parlamenti választásokkal lehet kilépni a válságból.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. január 16.
Tüntetések országszerte, utcai harcok Bukarestben
Tiltakozó megmozdulások zajlottak a hétvégén az ország nagyvárosaiban az egészségügyi törvénytervezet, a Boc-kormány és Traian Băsescu államfő ellen, illetve Raed Arafat, a szaktárca napokban lemondott államtitkár-helyettese mellett. A szombat és vasárnap esti bukaresti tüntetések erőszakba torkolltak, a résztvevők – futballszurkolók, valamint a szélsőségesen nacionalista Noua Dreaptă szimpatizánsai – összecsaptak a csendőrökkel, utóbbiak közül többen súlyosan megsérültek, mintegy harminc tüntetőt előállítottak. Băsescu utasítására Ritli László egészségügyi miniszter visszavonta a közvitára bocsátott jogszabályt.
Bukarestben a csendőrséget is utcára vezényelték az incidensekkel tarkított tüntetés idejére
Erőszakba torkolltak az egészségügy részleges magánosítása ellen, valamint Raed Arafat, a SMURD rohammentő-szolgálat megalapítója iránti szolidaritásból Bukarestben rendezett tüntetések. A nemrég közvitára bocsátott egészségügyi törvénytervezettel szembeni elégedetlenség miatt több nagyvárosban – elsősorban Marosvásárhelyen és Kolozsváron – már csütörtök este utcai megmozdulást rendeztek, az akciók az ország más régióira is átterjedtek. Nem csillapította a kedélyeket az sem, hogy péntek este Traian Băsescu államfő utasítására Ritli László egészségügyi miniszter visszavonta az egészségügyi jogszabályt: szombaton még nagyobbra duzzadt a rohammentő-szolgálat és az egészségbiztosítás privatizációját is lehetővé tévő elképzelések ellen tiltakozók száma.
Erőszakba torkollt a tüntetés
Miközben vidéken mindenütt békésen zajlottak a megmozdulások, a fővárosban a tüntetők szombaton és vasárnap este összecsaptak a kezdetben kis létszámban kivezényelt csendőrökkel, majd a rohamrendőrökkel is. Engedély nélküli demonstrációjuk során a bukaresti tüntetők – a rendvédelmi szervek becslése szerint több mint ezren – előbb az 1990 tavaszán a posztkommunista Iliescu-rezsim ellen tartott megmozdulások helyszínén, az Egyetem téren gyülekeztek.
Itt azonban már nemcsak az egészségügyi tárca államtitkár-helyettesi posztjáról a múlt héten távozó Raed Arafatot éltették, hanem bírálták a 2010-ben foganatosított megszorító intézkedéseket, ugyanakkor távozásra szólították az Emil Boc vezette kormányt és Traian Băsescu államfőt. A tüntetők a nap folyamán elvonultak az államelnöki hivatalnak otthont adó Cotroceni-palota elé is, majd visszatértek az Egyetem térre, ahol a kora este folyamán torkollt erőszakba a demonstráció. A résztvevők először megpróbálták áttörni a rendfenntartó erők által létesített kordont, később többen kövekkel, üvegekkel dobálták a csendőröket, akik könnygázzal válaszoltak. Három csendőr súlyos sérüléseket szenvedett, valamennyiüket kórházban ápolják.
Törtek, zúztak a „demonstrálók”
Többen megsérültek a tiltakozók közül is, őket a helyszínen a SMURD rohammentő-szolgálat munkatársai látták el, akiket a tömeg nagy ovációval fogadott. A hatóságok a demonstrálók között azonosították a bukaresti Steaua és Dinamo klubcsapat szurkolótáborának tucatnyi tagját és vezetőjét is, Aurel Moise, a csendőrség rendvédelmi szervének parancsnoka szerint ők tehetők felelőssé az összecsapások kiprovokálásáért. Georgian Enache, a csendőrség szóvivője közölte, a szombati incidensek során harminc személyt állítottak elő és bírságoltak meg engedély nélküli tüntetésen való részvétel, közrendháborítás, valamint különböző erőszakos cselekedetek, például a rendfenntartók dobálása miatt.
A bukaresti demonstráción nagy számban vettek részt a szélsőségesen nacionalista Noua Dreaptă (Új Jobboldal) szimpatizánsai is. Az utcai harcok vasárnap este megismétlődtek: az Egyetem teret elfoglalni kívánó tüntetők egy része kövekkel, üvegekkel, sőt Molotov-koktélokkal dobálta a csendőröket, akik ismét könnygázt vetettek be.
A tüntetők törtek, zúztak, több üzlethelyiség ablakait betörték, hirdetőtáblákat tettek tönkre, kerítéseket döntöttek ki. Egy mobiltelefon-boltot teljesen kifosztottak, újságosbódékat vertek szét, szemeteskukákat gyújtottak fel.
A csendőrség mintegy 40 tüntetőt állított elő és kísért be.
Arafat felhívása a tüntetőkhöz
Raed Arafat egyébként felhívást intézett a tüntetőkhöz, amelyben a demonstrációk berekesztésére szólított, és arra kérte az egészségügyi törvénytervezet ellenzőit, ne engedjék magukat „politikailag manipulálni”. Az ellenzéki Szociálliberális Unió (USL) vezetői szolidaritásukról biztosították a tüntetőket, túlzottnak nevezték a rendvédelmi szervek beavatkozását, egyúttal a parlament rendkívüli ülésszakának összehívását követelték az „ország politikai helyzetének megvitatása és a társadalmi feszültségek enyhítése” érdekében.
Az államelnöki hivatal hallgat
Egyébként az államelnöki hivatal nem foglalt állást a tüntetések ügyében azóta, hogy Traian Băsescu viszszavonatta a sokat vitatott egészségügyi törvénytervezetet. Az államfő péntek este szólította fel Emil Boc miniszterelnököt az államelnöki hivatal egészségügyi szakbizottsága által kidolgozott jogszabály társadalmi vitájának leállítására, amit Ritli László miniszter aznap este végre is hajtott. Băsescu csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a szakma és a lakosság egy része is ellenzi az egészségügy reformját, holott szerinte a jelenlegi rendszer rosszul működik, „virágzik a korrupció”.
„A fiatal orvosokon kívül sem a kórházak, sem a háziorvosok, sem a rohammentő-szolgálat nem támogatja az ágazatban tervezett változásokat, és ahogy az elmúlt napokban tapasztaltam, a nyilvánosság egy része is elégedett a jelenlegi egészségügyi rendszerrel” – állapította meg az államfő, aki egy héttel ezelőtt „kiprovokálta” a mentőszolgálat magánosítását hevesen ellenző Arafat lemondását egy televíziós vita során. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök helyesnek nevezte a törvény visszahívását, szerinte ugyanis „erőszakkal nem lehet változást kieszközölni”.
Emil Boc: új egészségügyi törvény jön
Emil Boc – miután a Floreasca kórházban meglátogatta a szombati tüntetés során megsérült Virgil Coroboianu csendőr őrmestert – tegnap bejelentette: a koalíció már ma egyeztetni fog egy új egészségügyi jogszabály kidolgozásáról, amelyben nem lesz szó a SMURD megszüntetéséről vagy a sürgősségi mentőszolgálat magánosításáról. A kormányfő egyúttal nyugalomra és párbeszédre intett az ágazati reformról szóló közvita kapcsán, szerinte ugyanis az erőszak, a „téglák jobbra-balra hajigálása” nem jelent megoldást.
(Békés demonstrációk az ország több városában. A hétvége folyamán az ország számos városában – Kolozsváron, Nagyszebenben, Gyulafehérváron és Jászvásáron – zajlottak hasonló szimpátiatüntetések, incidenseket azonban Bukaresttel ellentétben sehol sem jegyeztek. Ezek valamennyi esetben a Traian Băsescuval és a kormánnyal szembeni megmozdulássá fajultak: Kolozsváron például a tüntetők vasárnap követeléslistát állítottak össze, amelyben az államfő és a Boc-kabinet lemondásán kívül szorgalmazták többek között a bérek és nyugdíjak 25 százalékos emelését, a Verespatakra tervezett aranybánya elutasítását, a helyhatósági és parlamenti választások összevonásáról szóló törvény visszavonását.)
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Tiltakozó megmozdulások zajlottak a hétvégén az ország nagyvárosaiban az egészségügyi törvénytervezet, a Boc-kormány és Traian Băsescu államfő ellen, illetve Raed Arafat, a szaktárca napokban lemondott államtitkár-helyettese mellett. A szombat és vasárnap esti bukaresti tüntetések erőszakba torkolltak, a résztvevők – futballszurkolók, valamint a szélsőségesen nacionalista Noua Dreaptă szimpatizánsai – összecsaptak a csendőrökkel, utóbbiak közül többen súlyosan megsérültek, mintegy harminc tüntetőt előállítottak. Băsescu utasítására Ritli László egészségügyi miniszter visszavonta a közvitára bocsátott jogszabályt.
Bukarestben a csendőrséget is utcára vezényelték az incidensekkel tarkított tüntetés idejére
Erőszakba torkolltak az egészségügy részleges magánosítása ellen, valamint Raed Arafat, a SMURD rohammentő-szolgálat megalapítója iránti szolidaritásból Bukarestben rendezett tüntetések. A nemrég közvitára bocsátott egészségügyi törvénytervezettel szembeni elégedetlenség miatt több nagyvárosban – elsősorban Marosvásárhelyen és Kolozsváron – már csütörtök este utcai megmozdulást rendeztek, az akciók az ország más régióira is átterjedtek. Nem csillapította a kedélyeket az sem, hogy péntek este Traian Băsescu államfő utasítására Ritli László egészségügyi miniszter visszavonta az egészségügyi jogszabályt: szombaton még nagyobbra duzzadt a rohammentő-szolgálat és az egészségbiztosítás privatizációját is lehetővé tévő elképzelések ellen tiltakozók száma.
Erőszakba torkollt a tüntetés
Miközben vidéken mindenütt békésen zajlottak a megmozdulások, a fővárosban a tüntetők szombaton és vasárnap este összecsaptak a kezdetben kis létszámban kivezényelt csendőrökkel, majd a rohamrendőrökkel is. Engedély nélküli demonstrációjuk során a bukaresti tüntetők – a rendvédelmi szervek becslése szerint több mint ezren – előbb az 1990 tavaszán a posztkommunista Iliescu-rezsim ellen tartott megmozdulások helyszínén, az Egyetem téren gyülekeztek.
Itt azonban már nemcsak az egészségügyi tárca államtitkár-helyettesi posztjáról a múlt héten távozó Raed Arafatot éltették, hanem bírálták a 2010-ben foganatosított megszorító intézkedéseket, ugyanakkor távozásra szólították az Emil Boc vezette kormányt és Traian Băsescu államfőt. A tüntetők a nap folyamán elvonultak az államelnöki hivatalnak otthont adó Cotroceni-palota elé is, majd visszatértek az Egyetem térre, ahol a kora este folyamán torkollt erőszakba a demonstráció. A résztvevők először megpróbálták áttörni a rendfenntartó erők által létesített kordont, később többen kövekkel, üvegekkel dobálták a csendőröket, akik könnygázzal válaszoltak. Három csendőr súlyos sérüléseket szenvedett, valamennyiüket kórházban ápolják.
Törtek, zúztak a „demonstrálók”
Többen megsérültek a tiltakozók közül is, őket a helyszínen a SMURD rohammentő-szolgálat munkatársai látták el, akiket a tömeg nagy ovációval fogadott. A hatóságok a demonstrálók között azonosították a bukaresti Steaua és Dinamo klubcsapat szurkolótáborának tucatnyi tagját és vezetőjét is, Aurel Moise, a csendőrség rendvédelmi szervének parancsnoka szerint ők tehetők felelőssé az összecsapások kiprovokálásáért. Georgian Enache, a csendőrség szóvivője közölte, a szombati incidensek során harminc személyt állítottak elő és bírságoltak meg engedély nélküli tüntetésen való részvétel, közrendháborítás, valamint különböző erőszakos cselekedetek, például a rendfenntartók dobálása miatt.
A bukaresti demonstráción nagy számban vettek részt a szélsőségesen nacionalista Noua Dreaptă (Új Jobboldal) szimpatizánsai is. Az utcai harcok vasárnap este megismétlődtek: az Egyetem teret elfoglalni kívánó tüntetők egy része kövekkel, üvegekkel, sőt Molotov-koktélokkal dobálta a csendőröket, akik ismét könnygázt vetettek be.
A tüntetők törtek, zúztak, több üzlethelyiség ablakait betörték, hirdetőtáblákat tettek tönkre, kerítéseket döntöttek ki. Egy mobiltelefon-boltot teljesen kifosztottak, újságosbódékat vertek szét, szemeteskukákat gyújtottak fel.
A csendőrség mintegy 40 tüntetőt állított elő és kísért be.
Arafat felhívása a tüntetőkhöz
Raed Arafat egyébként felhívást intézett a tüntetőkhöz, amelyben a demonstrációk berekesztésére szólított, és arra kérte az egészségügyi törvénytervezet ellenzőit, ne engedjék magukat „politikailag manipulálni”. Az ellenzéki Szociálliberális Unió (USL) vezetői szolidaritásukról biztosították a tüntetőket, túlzottnak nevezték a rendvédelmi szervek beavatkozását, egyúttal a parlament rendkívüli ülésszakának összehívását követelték az „ország politikai helyzetének megvitatása és a társadalmi feszültségek enyhítése” érdekében.
Az államelnöki hivatal hallgat
Egyébként az államelnöki hivatal nem foglalt állást a tüntetések ügyében azóta, hogy Traian Băsescu viszszavonatta a sokat vitatott egészségügyi törvénytervezetet. Az államfő péntek este szólította fel Emil Boc miniszterelnököt az államelnöki hivatal egészségügyi szakbizottsága által kidolgozott jogszabály társadalmi vitájának leállítására, amit Ritli László miniszter aznap este végre is hajtott. Băsescu csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a szakma és a lakosság egy része is ellenzi az egészségügy reformját, holott szerinte a jelenlegi rendszer rosszul működik, „virágzik a korrupció”.
„A fiatal orvosokon kívül sem a kórházak, sem a háziorvosok, sem a rohammentő-szolgálat nem támogatja az ágazatban tervezett változásokat, és ahogy az elmúlt napokban tapasztaltam, a nyilvánosság egy része is elégedett a jelenlegi egészségügyi rendszerrel” – állapította meg az államfő, aki egy héttel ezelőtt „kiprovokálta” a mentőszolgálat magánosítását hevesen ellenző Arafat lemondását egy televíziós vita során. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök helyesnek nevezte a törvény visszahívását, szerinte ugyanis „erőszakkal nem lehet változást kieszközölni”.
Emil Boc: új egészségügyi törvény jön
Emil Boc – miután a Floreasca kórházban meglátogatta a szombati tüntetés során megsérült Virgil Coroboianu csendőr őrmestert – tegnap bejelentette: a koalíció már ma egyeztetni fog egy új egészségügyi jogszabály kidolgozásáról, amelyben nem lesz szó a SMURD megszüntetéséről vagy a sürgősségi mentőszolgálat magánosításáról. A kormányfő egyúttal nyugalomra és párbeszédre intett az ágazati reformról szóló közvita kapcsán, szerinte ugyanis az erőszak, a „téglák jobbra-balra hajigálása” nem jelent megoldást.
(Békés demonstrációk az ország több városában. A hétvége folyamán az ország számos városában – Kolozsváron, Nagyszebenben, Gyulafehérváron és Jászvásáron – zajlottak hasonló szimpátiatüntetések, incidenseket azonban Bukaresttel ellentétben sehol sem jegyeztek. Ezek valamennyi esetben a Traian Băsescuval és a kormánnyal szembeni megmozdulássá fajultak: Kolozsváron például a tüntetők vasárnap követeléslistát állítottak össze, amelyben az államfő és a Boc-kabinet lemondásán kívül szorgalmazták többek között a bérek és nyugdíjak 25 százalékos emelését, a Verespatakra tervezett aranybánya elutasítását, a helyhatósági és parlamenti választások összevonásáról szóló törvény visszavonását.)
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2012. január 17.
Valaki hajt a forgalommal szemben”
Mire jó a magyar kultúra címmel került sor arra a múlt heti rendezvényre, amelynek vendégei – L. Simon László író, magyarországi fideszes országgyűlési képviselő, a magyar parlament kulturális- és sajtóbizottságának elnöke, a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke és Hatos Pál történész, a Balassi Intézet főigazgatója – „történelemről, kultúráról, borról és politikáról” beszélgettek a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéházban. Az est moderátora Lakatos Mihály, a Sepsiszentgyörgyön működő, Magyar Kulturális és Koordinációs Központ igazgatója volt. L. Simon László Személyes történelem című esszékötetét Király Zoltán költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezetője mutatta be.
A kötet bemutatása előtt Király Zoltán arra kérte a szerzőt, hogy olvassa fel a Mire jó a magyar kultúra című írását, majd ezt követően méltatásában – Valaki hajt a forgalommal szemben címmel – kifejtette: az egykori „avantgárd költő, borász és parlamenti képviselő, képzőművész és tanár, néhai civil harcos és szervező az X-faktorizált magyar trenddel, az »ahol élek az a hazám« világpolgár szindrómával” hajt szembe, s közben olyanokról ír, „mint haza és hazaszeretet, barátság, libává változott dédapa és nagyanyák, szülőföld, szőlő és bor, nemzet, és a városi ember gyomrát felfordító, törköllyel bőven öntözött disznóvágás”. Mindeközben pedig a szerzőt „hol vígan zsidózzák, mert megnézett, sőt, horribile dictu, végigült egy Alföldi Róbert-előadást a Nemzetiben, más fórumokon meg médiadiktátor-fasisztaként emlegetik a magyar országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága elnökeként”. Az esszékötetet olvasva kezdjük nem érteni a diskurzust, fejtette ki Király Zoltán, ugyanis a szerző – a forgalommal szembehajtva, „pozitív jövőképet ábrázol, teszi mindezt a múlt tanulságaiból táplálkozva. Az író-politikus L. Simon megengedi magának és olvasóinak, amit gyakorló Kárpát-medencei magyar politikus nem, mégpedig azt, hogy nem akar meggyőzni igazmondása felől. Újra mondom tehát, valaki jó irányban hajt a forgalommal szemben”, fejezte be méltatását Király.
A moderátor kérdésére, hogy hogyan állt össze a 2011-ben megjelent könyv, L. Simon László kifejtette: körülbelül kétkötetnyi írása hever kiadatlanul, ebbe a mostaniba kifejezetten azokat az írásokat válogatta össze, amelyek valamilyen identitáskeresést vagy identitásproblémát tükröznek vissza. Hozzáfűzte: úgy tűnik, nemsokára megjelennek majd a képzőművészeti tárgyú esszéi. Az országgyűlési képviselő elmondta: „Nagyon sok hülyeséget csináltam életemben, a politikai riválisaim most keresik és kutatják, és szeretik a régi verseimet is előszedni, azokból idézgetni, amelyekre azt mondhatják, hogy értelmetlen zagyvaság”. Hozzáfűzte azonban: soha semmiért nem szégyellte igazán magát, a hülyeségeiért sem, de 2004. december 5-én, és azután egy jó darabig nagyon szégyellte magát. Úgy érzi, talán ezért is kezdte el írni azokat az esszéket, amelyek bekerültek a kötetbe. „Nem képverseket készítettem már, meg nem obszcén verseket írtam, amelyekkel most utólag támadnak – nem voltak obszcének azok a versek, csak vannak benne olyan szövegek, amelyeket nem értenek a művelt vagy a félművelt olvasók –, és teljesen más irányba haladt az érdeklődésem irodalmi szempontból is. Hát ennek a lenyomatai ezek az írások”.
Lakatos Mihály felvetésére, hogy személy szerint jó ideig úgy érezte, minthogyha szégyen lenne a szülőföldről, a hazafiságról beszélni, de mintha ez a trend mostanság kezdene megfordulni, L. Simon válaszában kifejtette: „Egyáltalán nem látszik megfordulni ez a trend, csak most mi kormányzunk, és ez egy kicsit más színt ad a dolgoknak, különben ugyanannyian fenik a késüket, és ugyanannyian gondolják ezeket, mint eddig”. A képviselő úgy vélte továbbá, hogy „óriási bajban vagyunk, mert ez a nemzet egyáltalán nem tud dolgok mellé úgy fölállni, mint ahogy a lengyelek képesek például. Vannak közös ügyek, értékek, amelyeket senki nem kérdőjelez meg náluk, a kommunista ugyanúgy büszke rá, mint a kereszténydemokrata. A magyarnak pedig az a speciális betegsége, hogy mindig mindent tagadni akar”. Az, amit Lakatos Mihály trendként érzékel, „csak és kizárólag a mi pillanatnyi politikai előretörésünknek köszönhető jelenség. Ahhoz, hogy ebben változás legyen, arra van szükség, hogy legalább három évtizedig konzervatív politika irányítsa Magyarországot, és hogy okos ösztöndíjprogramokkal, megfelelő felsőoktatás-politikával, remek kultúratámogatással – ezek most mind hiányoznak – segítsük hozzá az utánunk jövő nemzedékek sorát ahhoz, hogy ne szégyelljék azt, hogy magyarok, hogy olyan értékekhez ragaszkodnak, amelyeknek a vállalása ma ciki.”
Milyen elképzelések léteznek a magyar kultúrpolitika terén, tette fel a kérdést a moderátor, tekintve, hogy L. Simon László három hónappal ezelőtt vette át a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) irányítását, ezen kívül pedig ő a parlament kulturális bizottságának az elnöke. Az író-politikus kifejtette: Minőség a kultúrában címmel két évvel a választások előtt dolgozták ki azt a kultúrpolitikai koncepciót, amellyel – egyebek mellett – a Fidesz-KDNP kétharmados többséggel megnyerte a választást. Ez a koncepció – amelyet egyébként nem sokan olvastak el, mondta, de letölthető pdf-formátumban –, most is vállalható. Amikor feladatként megkapta az NKA irányítását, hogy tegye rendbe a kultúra legközvetlenebb finanszírozását, másfél hónap alatt a 17 kuratóriumot lecsökkentették kilencre, a 152 kurátor helyett 72 végzi a munkát, mindemellett pedig körülbelül 2 milliárd forinttal növelték a forrásaikat, ami óriási mozgásteret jelent a jelenlegi, igen szűkös gazdasági helyzetben, fűzte hozzá. „Az, hogy én lettem az NKA elnöke, garancia arra, hogy a határon túli magyar művészek, írók, a határon túli magyar kulturális élet szereplői még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA-nál”, hangsúlyozta a politikus.
Ezt követően a moderátor Hatos Pált, a Balassi Intézet főigazgatóját (2010 augusztusában vette át az intézet vezetését) arra kérte, beszéljen az elképzelésekről, stratégiai célkitűzésekről. A főigazgató úgy vélte, mindenütt a világon csökken a kultúrafinanszírozás, és sok helyütt csak az a lényeges, ami eladható. „2010-ben úgy határoztuk meg, az intézet célja eljuttatni a nemzetek közösségébe a magyarság jó hírnevét. Ez nagyon patetikus mondat, de szándékos. Mi magyarok igenis nagyon érzékenyek vagyunk arra, hogy hogyan vélekednek rólunk a nagyvilágban. Paradox módon, nem teszünk meg mindent azért, hogy meghalljuk a híreket. Az idegennyelv-tudásunk az utolsó előtti az Európai Unióban – az utolsó Nagy-Britannia, de ők ezt valahogy megengedhetik maguknak. Tehát a jó hírnév nekünk nagyon fontos, és mivel nincsen kőolajunk, leginkább a kulturális teljesítményben van az erőnk. Mi azért elég régóta hozunk létre kulturális teljesítményt, régi kultúra vagyunk, ezt nem árt nem elfeledni. A Balassi Intézet feladata tehát, hogy a magyarság jó hírnevét ne terjessze, hanem fenntartsa, működtesse”, magyarázta Hatos Pál. Hozzátette: ha azonban vendégségbe megyünk, akkor alkalmazkodni kell, „tehát, ha Németországba, Franciaországba, az Egyesült Államokba visszük a kultúránkat, történelmünket, nem kezdhetjük rögtön a trianoni katasztrófával. Nem azért, mert a magyar nemzet nem szenvedett volna annyit, hanem azért, mert igenis azt kell bemutatnunk, hogy ezer év írott kultúra áll mögöttünk, nem kell rögtön panaszkodni, és nem kell az áldozati szerepet hangsúlyozni. Ezért a Balassi Intézetnek a filozófiája a magyar kulturális örökségnek vagy általában véve a magyar identitásnak pozitív viszonyulási pontok mentén történő végiggondolása”. Mint mondta, 19 magyar kulturális intézet van a világon, a magyar kulturális diplomácia egyik feladata pedig még mindig az: kimenni külföldre, ahogy kimentek Apáczaiék, Misztótfalusiék okosodni, és onnan hazahozni valamit. Persze ennek megvan a veszélye, hogy sokan kint is maradnak, és ott gazdagítják az illető országokat mindazzal, amit tanultak, „de ettől függetlenül nem adhatjuk fel”. Véleménye szerint a Balassi Intézet hivatása nem az, hogy kirakatként megmutassa magát egy estére, nem bemutatni, hanem teremteni kell. Felhívta a figyelmet arra, hogy „ha a nagy nemzeteket önmagában nem érdekli a magyarok világa, akkor be kell mutatni Közép-Európa világát, és be kell mutatni azt a fajta Közép-Európát, amelyben Kolozsvár az egyik középpont, vagy Eperjes, Budapest, Prága, és mindig azt kell mutatni, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz”.
A beszélgetés eme részénél Király Zoltán felvetette: látnak-e a meghívottak esélyt arra, hogy Kolozsváron is nyíljon magyar kulturális központ. Hatos Pál elmondta: az említett 19 intézetből 16 Európában működik – ebből kettő Románia területén, Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön. Európán kívül New Yorkban, Kairóban és Delhiben létezik magyar kulturális központ. „Van igény a bővítésre, nagyon jó lenne, ha lehetne intézeteket nyitni Zágrábban, Belgrádban, ezek előkészület alatt is vannak, de létezik egy miniszterelnöki megállapodás Kína és Magyarország között is. A munka tehát zajlik, kicsit azonban közbeszólt a világgazdasági válság. Ám az is feladat, hogy fenntartsuk azt, ami megvan. Akkor jó, ha élettel tudjuk ezeket megtölteni. Ez ugyanúgy vonatkozik a bukaresti magyar intézetre is, ahol nemrégen változás történt, de ennek csupán az volt az oka, hogy azt gondoltuk, intenzívebb életet kell oda varázsolni, ugyanis ezek épületek, de épületekből hellyé kell lenniük”. A főigazgató úgy vélte, a magyar kulturális diplomácia, a magyar kulturális export – nem a politika jóvoltából, hanem az igen erős és folyamatos kortárs magyar kultúratermelés miatt – továbbra is élénk, erőteljes és számontartott. „Persze nem kerülöm meg a kérdést, de kénytelen vagyok egy diplomáciailag értelmezhető választ adni, mégpedig azt, hogy egy kulturális intézethez két szereplő kell: az egyik fél az Románia, és Romániában a kulturális tárca. Tehát, ha a román kulturális tárca, illetve az azt képviselő miniszter, úgy döntenek, hogy Kolozsváron legyen ilyen intézet, akkor mi teljesen nyitottak vagyunk. De attól is boldogok vagyunk, hogy Erdélyben megszülethetett egy. Természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy nagyon sok fontos szellemi központ van Erdélyben, de kincses Kolozsvár mégiscsak Erdély fővárosa”.
A témához L. Simon László hozzáfűzte: ő politikus, neki nem kell annyira árnyaltan fogalmazni, ennek megfelelően tehát azt gondolja: „Magyarországnak nagyon jó lenne, ha Kolozsváron lenne kulturális központja, lenne bázisa. A kulturális intézetek a magyar államnak az intézményei. Pekingben is erről tárgyaltunk, mert ma Magyarország számára minden szempontból fontosak a kínai–magyar kulturális és gazdasági kapcsolatok erősítése. De hogyha nemzetstratégiai célokat fogalmazunk meg, akkor valóban fontos, hogy Kolozsváron legyen a magyar államnak, a konzulátuson túl, kulturális intézményi formában is egy erőteljes alapja, ezért mindent meg kell tenni. Szerintem a romániai magyar politikai erőknek ez óriási felelősségük, hogy emellé állnak-e, ezt a maguk országában kezdeményezik-e, a maguk kormányzati pozícióit fölhasználva erősítik-e”, hangsúlyozta a politikus.
A beszélgetés végén lehetőség nyílt kérdések felvetésére a közönség részéről is. Mindenki egyenlő eséllyel pályázhat-e, és kizárólag szakmai szempontból hoznak-e döntést a pályázatok elbírálásakor, kérdeztem L. Simon Lászlótól, mivel a beszélgetés alatt hangsúlyozta, hogy személye „garancia arra, hogy a határon túli magyar művészek, írók, a határon túli magyar kulturális élet szereplői még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA-nál”. „Nem is értem a kérdését”, hangzott a válasz. „Elfogadhatatlan, hogy egy olyan szerv, amely a magyar állam legnagyobb kulturális mecenatúra szerve, amely több mint 11 milliárd forintos költségvetési összeggel gazdálkodik; amely 2012-ben több mint ötmilliárd forintot fog szétosztani a magyar kulturális szereplők között, és még további többmilliárd forintos tartalékkal rendelkezik; amelynek a 72 fős kuratóriumi testületét ötven százalékban a szakmai szervezetek delegálták, a szakma kiválóságai közül, ötven százalékban pedig, az ő javaslataikat figyelembe véve, a miniszter; amely kuratóriumokban a magyar tudományos és szellemi élet kiválóságai ülnek, hogy ne szakmai alapon döntenének, hogy ne lenne esélyegyenlőség. Nem is értem tehát a kérdést”, fogalmazott válaszában L. Simon László.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)
Mire jó a magyar kultúra címmel került sor arra a múlt heti rendezvényre, amelynek vendégei – L. Simon László író, magyarországi fideszes országgyűlési képviselő, a magyar parlament kulturális- és sajtóbizottságának elnöke, a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke és Hatos Pál történész, a Balassi Intézet főigazgatója – „történelemről, kultúráról, borról és politikáról” beszélgettek a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéházban. Az est moderátora Lakatos Mihály, a Sepsiszentgyörgyön működő, Magyar Kulturális és Koordinációs Központ igazgatója volt. L. Simon László Személyes történelem című esszékötetét Király Zoltán költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezetője mutatta be.
A kötet bemutatása előtt Király Zoltán arra kérte a szerzőt, hogy olvassa fel a Mire jó a magyar kultúra című írását, majd ezt követően méltatásában – Valaki hajt a forgalommal szemben címmel – kifejtette: az egykori „avantgárd költő, borász és parlamenti képviselő, képzőművész és tanár, néhai civil harcos és szervező az X-faktorizált magyar trenddel, az »ahol élek az a hazám« világpolgár szindrómával” hajt szembe, s közben olyanokról ír, „mint haza és hazaszeretet, barátság, libává változott dédapa és nagyanyák, szülőföld, szőlő és bor, nemzet, és a városi ember gyomrát felfordító, törköllyel bőven öntözött disznóvágás”. Mindeközben pedig a szerzőt „hol vígan zsidózzák, mert megnézett, sőt, horribile dictu, végigült egy Alföldi Róbert-előadást a Nemzetiben, más fórumokon meg médiadiktátor-fasisztaként emlegetik a magyar országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága elnökeként”. Az esszékötetet olvasva kezdjük nem érteni a diskurzust, fejtette ki Király Zoltán, ugyanis a szerző – a forgalommal szembehajtva, „pozitív jövőképet ábrázol, teszi mindezt a múlt tanulságaiból táplálkozva. Az író-politikus L. Simon megengedi magának és olvasóinak, amit gyakorló Kárpát-medencei magyar politikus nem, mégpedig azt, hogy nem akar meggyőzni igazmondása felől. Újra mondom tehát, valaki jó irányban hajt a forgalommal szemben”, fejezte be méltatását Király.
A moderátor kérdésére, hogy hogyan állt össze a 2011-ben megjelent könyv, L. Simon László kifejtette: körülbelül kétkötetnyi írása hever kiadatlanul, ebbe a mostaniba kifejezetten azokat az írásokat válogatta össze, amelyek valamilyen identitáskeresést vagy identitásproblémát tükröznek vissza. Hozzáfűzte: úgy tűnik, nemsokára megjelennek majd a képzőművészeti tárgyú esszéi. Az országgyűlési képviselő elmondta: „Nagyon sok hülyeséget csináltam életemben, a politikai riválisaim most keresik és kutatják, és szeretik a régi verseimet is előszedni, azokból idézgetni, amelyekre azt mondhatják, hogy értelmetlen zagyvaság”. Hozzáfűzte azonban: soha semmiért nem szégyellte igazán magát, a hülyeségeiért sem, de 2004. december 5-én, és azután egy jó darabig nagyon szégyellte magát. Úgy érzi, talán ezért is kezdte el írni azokat az esszéket, amelyek bekerültek a kötetbe. „Nem képverseket készítettem már, meg nem obszcén verseket írtam, amelyekkel most utólag támadnak – nem voltak obszcének azok a versek, csak vannak benne olyan szövegek, amelyeket nem értenek a művelt vagy a félművelt olvasók –, és teljesen más irányba haladt az érdeklődésem irodalmi szempontból is. Hát ennek a lenyomatai ezek az írások”.
Lakatos Mihály felvetésére, hogy személy szerint jó ideig úgy érezte, minthogyha szégyen lenne a szülőföldről, a hazafiságról beszélni, de mintha ez a trend mostanság kezdene megfordulni, L. Simon válaszában kifejtette: „Egyáltalán nem látszik megfordulni ez a trend, csak most mi kormányzunk, és ez egy kicsit más színt ad a dolgoknak, különben ugyanannyian fenik a késüket, és ugyanannyian gondolják ezeket, mint eddig”. A képviselő úgy vélte továbbá, hogy „óriási bajban vagyunk, mert ez a nemzet egyáltalán nem tud dolgok mellé úgy fölállni, mint ahogy a lengyelek képesek például. Vannak közös ügyek, értékek, amelyeket senki nem kérdőjelez meg náluk, a kommunista ugyanúgy büszke rá, mint a kereszténydemokrata. A magyarnak pedig az a speciális betegsége, hogy mindig mindent tagadni akar”. Az, amit Lakatos Mihály trendként érzékel, „csak és kizárólag a mi pillanatnyi politikai előretörésünknek köszönhető jelenség. Ahhoz, hogy ebben változás legyen, arra van szükség, hogy legalább három évtizedig konzervatív politika irányítsa Magyarországot, és hogy okos ösztöndíjprogramokkal, megfelelő felsőoktatás-politikával, remek kultúratámogatással – ezek most mind hiányoznak – segítsük hozzá az utánunk jövő nemzedékek sorát ahhoz, hogy ne szégyelljék azt, hogy magyarok, hogy olyan értékekhez ragaszkodnak, amelyeknek a vállalása ma ciki.”
Milyen elképzelések léteznek a magyar kultúrpolitika terén, tette fel a kérdést a moderátor, tekintve, hogy L. Simon László három hónappal ezelőtt vette át a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) irányítását, ezen kívül pedig ő a parlament kulturális bizottságának az elnöke. Az író-politikus kifejtette: Minőség a kultúrában címmel két évvel a választások előtt dolgozták ki azt a kultúrpolitikai koncepciót, amellyel – egyebek mellett – a Fidesz-KDNP kétharmados többséggel megnyerte a választást. Ez a koncepció – amelyet egyébként nem sokan olvastak el, mondta, de letölthető pdf-formátumban –, most is vállalható. Amikor feladatként megkapta az NKA irányítását, hogy tegye rendbe a kultúra legközvetlenebb finanszírozását, másfél hónap alatt a 17 kuratóriumot lecsökkentették kilencre, a 152 kurátor helyett 72 végzi a munkát, mindemellett pedig körülbelül 2 milliárd forinttal növelték a forrásaikat, ami óriási mozgásteret jelent a jelenlegi, igen szűkös gazdasági helyzetben, fűzte hozzá. „Az, hogy én lettem az NKA elnöke, garancia arra, hogy a határon túli magyar művészek, írók, a határon túli magyar kulturális élet szereplői még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA-nál”, hangsúlyozta a politikus.
Ezt követően a moderátor Hatos Pált, a Balassi Intézet főigazgatóját (2010 augusztusában vette át az intézet vezetését) arra kérte, beszéljen az elképzelésekről, stratégiai célkitűzésekről. A főigazgató úgy vélte, mindenütt a világon csökken a kultúrafinanszírozás, és sok helyütt csak az a lényeges, ami eladható. „2010-ben úgy határoztuk meg, az intézet célja eljuttatni a nemzetek közösségébe a magyarság jó hírnevét. Ez nagyon patetikus mondat, de szándékos. Mi magyarok igenis nagyon érzékenyek vagyunk arra, hogy hogyan vélekednek rólunk a nagyvilágban. Paradox módon, nem teszünk meg mindent azért, hogy meghalljuk a híreket. Az idegennyelv-tudásunk az utolsó előtti az Európai Unióban – az utolsó Nagy-Britannia, de ők ezt valahogy megengedhetik maguknak. Tehát a jó hírnév nekünk nagyon fontos, és mivel nincsen kőolajunk, leginkább a kulturális teljesítményben van az erőnk. Mi azért elég régóta hozunk létre kulturális teljesítményt, régi kultúra vagyunk, ezt nem árt nem elfeledni. A Balassi Intézet feladata tehát, hogy a magyarság jó hírnevét ne terjessze, hanem fenntartsa, működtesse”, magyarázta Hatos Pál. Hozzátette: ha azonban vendégségbe megyünk, akkor alkalmazkodni kell, „tehát, ha Németországba, Franciaországba, az Egyesült Államokba visszük a kultúránkat, történelmünket, nem kezdhetjük rögtön a trianoni katasztrófával. Nem azért, mert a magyar nemzet nem szenvedett volna annyit, hanem azért, mert igenis azt kell bemutatnunk, hogy ezer év írott kultúra áll mögöttünk, nem kell rögtön panaszkodni, és nem kell az áldozati szerepet hangsúlyozni. Ezért a Balassi Intézetnek a filozófiája a magyar kulturális örökségnek vagy általában véve a magyar identitásnak pozitív viszonyulási pontok mentén történő végiggondolása”. Mint mondta, 19 magyar kulturális intézet van a világon, a magyar kulturális diplomácia egyik feladata pedig még mindig az: kimenni külföldre, ahogy kimentek Apáczaiék, Misztótfalusiék okosodni, és onnan hazahozni valamit. Persze ennek megvan a veszélye, hogy sokan kint is maradnak, és ott gazdagítják az illető országokat mindazzal, amit tanultak, „de ettől függetlenül nem adhatjuk fel”. Véleménye szerint a Balassi Intézet hivatása nem az, hogy kirakatként megmutassa magát egy estére, nem bemutatni, hanem teremteni kell. Felhívta a figyelmet arra, hogy „ha a nagy nemzeteket önmagában nem érdekli a magyarok világa, akkor be kell mutatni Közép-Európa világát, és be kell mutatni azt a fajta Közép-Európát, amelyben Kolozsvár az egyik középpont, vagy Eperjes, Budapest, Prága, és mindig azt kell mutatni, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz”.
A beszélgetés eme részénél Király Zoltán felvetette: látnak-e a meghívottak esélyt arra, hogy Kolozsváron is nyíljon magyar kulturális központ. Hatos Pál elmondta: az említett 19 intézetből 16 Európában működik – ebből kettő Románia területén, Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön. Európán kívül New Yorkban, Kairóban és Delhiben létezik magyar kulturális központ. „Van igény a bővítésre, nagyon jó lenne, ha lehetne intézeteket nyitni Zágrábban, Belgrádban, ezek előkészület alatt is vannak, de létezik egy miniszterelnöki megállapodás Kína és Magyarország között is. A munka tehát zajlik, kicsit azonban közbeszólt a világgazdasági válság. Ám az is feladat, hogy fenntartsuk azt, ami megvan. Akkor jó, ha élettel tudjuk ezeket megtölteni. Ez ugyanúgy vonatkozik a bukaresti magyar intézetre is, ahol nemrégen változás történt, de ennek csupán az volt az oka, hogy azt gondoltuk, intenzívebb életet kell oda varázsolni, ugyanis ezek épületek, de épületekből hellyé kell lenniük”. A főigazgató úgy vélte, a magyar kulturális diplomácia, a magyar kulturális export – nem a politika jóvoltából, hanem az igen erős és folyamatos kortárs magyar kultúratermelés miatt – továbbra is élénk, erőteljes és számontartott. „Persze nem kerülöm meg a kérdést, de kénytelen vagyok egy diplomáciailag értelmezhető választ adni, mégpedig azt, hogy egy kulturális intézethez két szereplő kell: az egyik fél az Románia, és Romániában a kulturális tárca. Tehát, ha a román kulturális tárca, illetve az azt képviselő miniszter, úgy döntenek, hogy Kolozsváron legyen ilyen intézet, akkor mi teljesen nyitottak vagyunk. De attól is boldogok vagyunk, hogy Erdélyben megszülethetett egy. Természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy nagyon sok fontos szellemi központ van Erdélyben, de kincses Kolozsvár mégiscsak Erdély fővárosa”.
A témához L. Simon László hozzáfűzte: ő politikus, neki nem kell annyira árnyaltan fogalmazni, ennek megfelelően tehát azt gondolja: „Magyarországnak nagyon jó lenne, ha Kolozsváron lenne kulturális központja, lenne bázisa. A kulturális intézetek a magyar államnak az intézményei. Pekingben is erről tárgyaltunk, mert ma Magyarország számára minden szempontból fontosak a kínai–magyar kulturális és gazdasági kapcsolatok erősítése. De hogyha nemzetstratégiai célokat fogalmazunk meg, akkor valóban fontos, hogy Kolozsváron legyen a magyar államnak, a konzulátuson túl, kulturális intézményi formában is egy erőteljes alapja, ezért mindent meg kell tenni. Szerintem a romániai magyar politikai erőknek ez óriási felelősségük, hogy emellé állnak-e, ezt a maguk országában kezdeményezik-e, a maguk kormányzati pozícióit fölhasználva erősítik-e”, hangsúlyozta a politikus.
A beszélgetés végén lehetőség nyílt kérdések felvetésére a közönség részéről is. Mindenki egyenlő eséllyel pályázhat-e, és kizárólag szakmai szempontból hoznak-e döntést a pályázatok elbírálásakor, kérdeztem L. Simon Lászlótól, mivel a beszélgetés alatt hangsúlyozta, hogy személye „garancia arra, hogy a határon túli magyar művészek, írók, a határon túli magyar kulturális élet szereplői még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA-nál”. „Nem is értem a kérdését”, hangzott a válasz. „Elfogadhatatlan, hogy egy olyan szerv, amely a magyar állam legnagyobb kulturális mecenatúra szerve, amely több mint 11 milliárd forintos költségvetési összeggel gazdálkodik; amely 2012-ben több mint ötmilliárd forintot fog szétosztani a magyar kulturális szereplők között, és még további többmilliárd forintos tartalékkal rendelkezik; amelynek a 72 fős kuratóriumi testületét ötven százalékban a szakmai szervezetek delegálták, a szakma kiválóságai közül, ötven százalékban pedig, az ő javaslataikat figyelembe véve, a miniszter; amely kuratóriumokban a magyar tudományos és szellemi élet kiválóságai ülnek, hogy ne szakmai alapon döntenének, hogy ne lenne esélyegyenlőség. Nem is értem tehát a kérdést”, fogalmazott válaszában L. Simon László.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)
2012. január 18.
A Mátyás szobor megrongálása gyáva vandalizmus
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség határozottan elítéli a január 17-én, kedden este történt vandál tetteket, amelyeknek célpontja ezúttal az erdélyi magyarok jelképe, Kolozsvár szimbóluma, a Mátyás király szobor volt.
A tiltakozásnak, a tüntetésnek helye van, és helye kell legyen egy demokratikus országban. A politikusok és a politikai pártok ellen irányuló kritikának is helye van a társadalmunkban. Nincs helye viszont annak, hogy felelőtlen emberek köztéri szobron, féltve őrzött műemléken töltsék ki bosszújúkat. Nincs helye annak, hogy egyesek békés tiltakozást használjanak fel arra, hogy megalázzanak egy egész nemzeti közösséget.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség határozottan elítéli az ilyen és ehhez hasonló, aljas tetteket.
Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta: „beszéltem a belügyminiszterrel, arra kértem, hogy határozottan lépjenek fel a huligánok ellen, és büntessék meg őket. Ezúton is szeretném hangsúlyozni, hogy a békés, civilizált tüntetéseknek helyet kell adni, de nem engedhetjük meg, hogy ezek a tiltakozások magyarellenes uszításokba torkolljanak” – nyilatkozta az RMDSZ elnöke.
Kedden este, a kolozsvári Főtéren lezajlott tüntetés után magyarellenes, sértő és gyalázkodó felirat jelent meg a Mátyás szobor talapzatán. A rendőrök azonosítottak és őrizetbe vettek négy fiatal férfit, akiket a vandál tett elkövetésével gyanúsítanak. Az ügyben kivizsgálás kezdődött.
erdon.ro
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség határozottan elítéli a január 17-én, kedden este történt vandál tetteket, amelyeknek célpontja ezúttal az erdélyi magyarok jelképe, Kolozsvár szimbóluma, a Mátyás király szobor volt.
A tiltakozásnak, a tüntetésnek helye van, és helye kell legyen egy demokratikus országban. A politikusok és a politikai pártok ellen irányuló kritikának is helye van a társadalmunkban. Nincs helye viszont annak, hogy felelőtlen emberek köztéri szobron, féltve őrzött műemléken töltsék ki bosszújúkat. Nincs helye annak, hogy egyesek békés tiltakozást használjanak fel arra, hogy megalázzanak egy egész nemzeti közösséget.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség határozottan elítéli az ilyen és ehhez hasonló, aljas tetteket.
Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta: „beszéltem a belügyminiszterrel, arra kértem, hogy határozottan lépjenek fel a huligánok ellen, és büntessék meg őket. Ezúton is szeretném hangsúlyozni, hogy a békés, civilizált tüntetéseknek helyet kell adni, de nem engedhetjük meg, hogy ezek a tiltakozások magyarellenes uszításokba torkolljanak” – nyilatkozta az RMDSZ elnöke.
Kedden este, a kolozsvári Főtéren lezajlott tüntetés után magyarellenes, sértő és gyalázkodó felirat jelent meg a Mátyás szobor talapzatán. A rendőrök azonosítottak és őrizetbe vettek négy fiatal férfit, akiket a vandál tett elkövetésével gyanúsítanak. Az ügyben kivizsgálás kezdődött.
erdon.ro