Az anyanyelv utazó kalandora
73 éves lenne Lászlóffy Aladár
A költő, akit a magyarság és a magyar- örménység is egyik legnagyobb alkotójának tart. A költő, aki egy éve távozott közülünk és aki annak idején valóban új hangot jelentett az erdélyi magyar irodalomban. A költő, akire a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület szép lélekszámú közönség látogatta irodalmi esttel emlékezett múlt kedd délután a Deus Providebit Házban. A költő, Lászlóffy Aladár, aki idén lett volna hetvenhárom éves.
Puskás Attila, az egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd Nagy Attila, az egyesület alelnökének előadását Kilyén Ilka színművésznő szavalata vezette fel.
– Az erdélyi magyar irodalom egyik legkomplexebb költőjére emlékezünk, de ünnepeljük inkább születési évfordulóját, mint haláláét, hiszen május 18-án született – kezdte értekezését a költőtárs, Nagy Attila. Lászlóffy 1937-ben született Tordán, a kolozsvári Református Kollégiumban, majd a bölcsészkaron tanult. De államvizsgázni, a "hülyejánosok" miatt csak 1971-ben engedik. Dolgozni kezd, közben minden műfajban ír, műveire rögtön rá lehet ismerni. A magyar irodalom egyik legműveltebb költője, hatalmas tudásanyaggal rendelkezett a biológiától az irodalmon keresztül a zenéig. Sok tanítványa volt, segítette a fiatal költőket, ha kellett, hosszasan veszekedett a szerkesztőkkel érdekükben – körét úgy is emlegették, mint Ali baba és a negyven költő. '56-ban Budapesten érti meg, hogy neki, aki sehova sem illeszkedik, befelé kell fordulnia. A világ mozzanatait leképezni a közösségre. Első kötete '62-ben jelent meg: az avantgárd eszköztárát használja ugyan, de az Ént jeleníti meg, mutatja be vele. "Legnagyobb kalandként utazom a nyelvet" – mondta. A magyar irodalom legtakarékosabb költője, verseiből még a vesszőt is sajnálta kivágni. Romániában 1985-ig publikál, utána elhallgattatják. Magyarországra költözik és '93-ban már a Kriterionnál jelenik meg soron következő kötete, a Keleti reneszánsz, amely Kelet-Európa újjáéledéséről szól – egy agymosott világot tár elénk, amelyben válságba került az ember. Ebből azonban nem lát kiutat, erre utal a kötetzáró, nagyszerű vers, a Homo letargicus. Amikor berobbant az irodalomba, tele voltak vele az újságok. És mennyire idegesítették művei az akkori társadalmat, az apámék generációját... legalább annyira, mint a Beatles. Aztán észreveszik, hogy mennyire modern – és elismerik, '85-ben viszont elhallgattatja a hatalom. Utána kristályosodik ki míves, magyaros verselése. Kultúreurópában hisz és eltérően más költőktől, akik a kilencvenes évektől verseikben szerepet játszanak, ő tudatosan építi bele műveibe a neveket, amelyeket használ, hogy az embert okítsa, művelje. Hisz az alkotás erejében, képei csodálatosak, meghökkentőek, döbbenetesek. Nagy tisztelettel viseltetett az asszonyok iránt és újra beemelte a költészetbe a szinte elfelejtett metaforát, szinesztéziát – azokban az időkben, amelyekben a magyar költészetben szinte kizárólag a trágárság és a pornó uralkodott. A legnagyobb gond viszont az, hogy mindezek ellenére máig eléggé ismeretlen maradt. Mert ma az a divat, hogy csak egyesekről írnak. Róluk viszont rengeteget. És ezért más, igen értékes alkotókról elfeledkezünk – hallottuk Nagy Attila vers- és életműelemzésben gazdag, vetített képes előadásában, amelyet Kilyén Ilka szavalata zárt.
Nb.
Népújság (Marosvásárhely)

Két háromszéki tudós a Magyar Tudományos Akadémián
Száznyolcvanadik közgyűlésén huszonkét külső tagot választott a Magyar Tudományos Akadémia, köztük két háromszéki származásút is. A baróti születésű Benedek József, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Földrajztudományi Karának dékánhelyettese a Gazdaság- és Jogtudományok Osztályban nyert külső tagságot.
Szűkebb kutatási területe a regionális tudomány, mely szakágazatnak erdélyi vezető egyénisége, megalapozója és fejlesztője. Pozsony Ferenc Zabolán született, jelenleg a BBTE Magyar Néprajzi és Antropológiai Tanszékének tanára, a filológiai tudományok doktora, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának külső tagja. Szűkebb szakterülete a folklór, a szokáskutatás, a társadalomnéprajz és Erdély népeinek interetnikus viszonyai. A folklorista-antropológus tudós a hazai magyar néprajz egyik vezető szakembere, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke. Erdélyből még külső tagságot nyert Kovács András kolozsvári történész-művészettörténész, Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltárkutató, Csibi Vencel-József, a kolozsvári Műszaki Egyetem professzora.
Erdély.ma

Erdélyi gyermekirodalom
Erdélyben két nagy múltú, értékközvetítő gyermekkiadvány: a Napsugár és a Szivárvány próbál igényes tartalommal szembe menni a kommersszel. Harmincéves születésnapját ünneplik Székelyudvarhelyen a Kárpát-medence legnagyobb példányszámú kiadványának, a Kolozsváron megjelenő Szivárvány gyermekfolyóiratnak.
A Szivárvány az ötvenéves Napsugár kistestvére. Nemzedékek nőttek fel a meséken, verseken, történeteken és rajzokon, mellyel időről időre megajándékozta a gyerekeket a két újság. A kiadványok sikere töretlen, igaz ebben nagy szerepük van a pedagógusoknak is.
Erdélyben még nincs akkora veszély, mint a nyugati világban, ahol a gyermekek egyre inkább virtuális világban élnek – mondják a pedagógusok. A számítógép még nem általános a háztartásokban, ezért van az, hogy a Napsugár és a Szivárvány folyóiratokat ma harmincezer szülő rendeli meg a gyermekének.
Fábián Kornélia
Duna Tv/TÉRkép
Erdély.ma

Itt az ideje, hogy Kolozsvár visszakapja saját nevét
Javallott az indokolatlan Napoca utónév elhagyása
Kolozsvár jelenlegi hivatalos elnevezését a kommunista időkből örökölte. A kincses város akkoriban kapta a Cluj-Napoca változatot azzal a szándékkal, hogy így elfogadhatóbbá tegyék a helybeliekre vonatkozó dáko–római elmélet dogmáit. A történelemhamisításnak ez a változata azért is veszélyes, mert az agymosás szintjén szinte észrevétlenül settenkedve hat a tömegekre, gyökeret ereszt, és a szokás hatalmával szemben nagyon nehéz eredményesen fellépni. Húsz év múltán, az ún. rendszerváltással járó gyakorta zűrzavaros események közepette most felerősödött azoknak a hangja, akik szerint értelmetlenség tovább ragaszkodni a mesterkélten kéttagú városnév használatához, s ideje végre elhagyni ezt az összefüggésben indokolatlan, szégyenteljes Napoca toldalékot. A kérdéssel kapcsolatban témában jártas történészt, valamint városi tanácsosokat kérdeztünk.
Pap Ferenc, az Erdélyi Történeti Múzeum nyugdíjas történésze szerint a Napoca elnevezés először Ptolemaiosz leírásában tűnik fel, Napuca változatban. Felirat formájában egy Ajtonynál felfedezett, Kr. u. 107–108-ból származó távolságot mérő „kilométerkövön” találtak rá. Egy másik leleten (kb. 118–124-ből) a municípium szót fedezték fel. A második század végén a várost colonia rangra emelték. Aztán a rómaiak kivonulása után a település visszafejlődött, de a népvándorlás idején sem halt ki.
A középkorból ránk maradt legrégibb városnévforrás 1173–1177-ből származik: bizonyos Thomas comes Clusiensis, azaz Clusból való Tamás került elő egy oklevélben. 1213-ből feltűnt Cristofor comes de Cluj, és két Clus-i castrenses (településrész), majd a Clwsuar, Culuswar és más variánsok is fel-felbukkannak. A XIV. században már Colosvar, Clusenburg, Clussenberch (a sárkányölő Szent György szobrán), 1405-ben a Clausenburk, Clausenburg elnevezés tűnik fel. A humanizmus idején a latin Claudiusból származtatják a Claudiopolist, ami tulajdonképpen a magyar és német névváltozat latinosított alakja, de van, aki a szláv Kluč (= kulcs) szóval hozza összefüggésbe. Mások a latin clusae (=megerősített hely) vagy clusa (= szűk hely) mellett törnek lándzsát. Többen a német Klause (= szoros) vagy clusa (= vámpont) magyarosított formáit tartják kiindulópontnak. A leghihetőbb azonban a Nicolaus, Mikluš, Kluš, Kolos, Clus gróf nevétől származtatott elnevezés. A fentieket megerősíti Márki Sándornak 1904-ben a Földrajzi Közleményekben közölt munkája. A középkorban a Napoca nevet tehát teljes homály borította, csupán némelyik ókorra vonatkozó írásban tűnt még fel.
Az „átkeresztelést” 1974-ben valaki, a politikából hasznot húzni kívánó személy javasolta a diktátornak, a város fennállásának 1850. évfordulóját használva ürügyként: akkor történt a Napoca név felvétele. Történész szempontból a „kerek évforduló” is sántít, mert bizonytalan az erre vonatkozó forrás. A változtatás nemcsak nehézkessé tette a város nevének kiejtését, de sok pénzbe is került, mert ki kellett cserélni a közigazgatásban használatos összes eszközt (pecsétet, címert, nyomtatványokat, cégtáblákat stb.). A város lakossága sosem szerette ezt a formát, és csendben mellőzte a Napoca toldalékot. Ugyanilyen nevetséges lenne ennyi erővel napjainkban, például, Párizst Paris-Lutetianak vagy Strasbourgot Strasbourg-Argentoratumnak nevezni. Itt az ideje, hogy Kolozsvár, ez a kultúrközpontú város végre visszakapja igazi nevét – mondta lapunknak a történész.
Molnos Lajos RMDSZ-es városi tanácsos azon a véleményen van, hogy civil kezdeményezésről van szó, amelynek jelentőségét növeli, hogy román emberektől származik. Ezért, éppen a siker érdekében, kell hagyni, hogy ők járják ki ennek az ügynek a megoldását. Csoma Botond jogász, városi tanácsos szerint az interneten már hónapok óta folyik az aláírásgyűjtés ebben a kérdésben. Úgy gondolja, hogy a politikát távol kell tartani ettől a hatalmi összezördülésekre alkalmat szolgáltatni képes témától.
Azzal kapcsolatban, hogy miként lehet megváltoztatni egy település nevét, Csoma Botond kifejtette: nem könnyű eligazodni az ide vonatkoztatható jogszabályokban, de volt már precedens ilyen esetekre. Például az 1990-as évek elején Ocna-Şugatag is úgy kapta vissza eredeti elnevezését, amit annak idején a Ceauşescu-korszak Ocna-Maramureşuluira változtatott, hogy a helyi közösség számára népszavazást szerveztek, majd a parlament törvényt bocsátott ki ezzel kapcsolatban. A jogász-politikus véleménye szerint hasonlóképpen kell eljárni Kolozsvár esetében is.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár),

Sérült diplomásokért
ELTE–EMTE-eszmecsere
Az ismeret- és a diákközpontú pedagógiai kultúrákról, a személyre szabott oktatásról, a magyarországi gyógypedagógus-képzésről, illetve a fogyatékkal élő fiatalok továbbtanulási lehetőségeinek megteremtéséről esett szó tegnap a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának közös szakmai napján.
A koronkai campusban Határon túli magyarok felnőttképzési programjának támogatása címmel megszervezett tapasztalatcsere előzményeiről a projekt vezetője, dr. Cser Erika, a gyógypedagógiai kar egyetemi adjunktusa számolt be.
– Idén másodízben pályáztunk a Magyar Köztársaság Szülőföld Alap irodájához, 2008-ban már volt egy sikeres programunk, és most is megkaptuk a támogatást, ezúttal a Sapientiával való együttműködéshez. Két évvel ezelőtt Szabadkán voltunk, az ottani Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karával szerveztünk közös programot. Már akkor a fogyatékos személyek társadalmi integrációjára összpontosítottunk, az idei találkozó tulajdonképpen ennek az eszmecserének a folytatása. Akárcsak 2008-ban, idén is eljött velünk a Gyógypedagógiai Kar néhány hallgatója, illetve a témában érintett budapesti civil szervezetek is.
Dr. Balázs János, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar tudományos és nemzetközi dékánhelyettese kérésünkre a magyarországi gyógypedagógus-képzést körvonalazta (erről bővebben dr. Papp Gabriella főiskolai tanár előadásából értesülhettek a résztvevők).
– Az ELTE tíz évvel ezelőtt integrálta a korábbi, százéves Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát. Ezen a karon valamennyi fogyatékossági típusra különálló szakirányon zajlik a képzés a bolognai rendszerű alapképzésben. A mesterképzésben két szakirány van: a terápiás ismereteket bővítő, illetve a társadalmi integrációs képzés, ez utóbbi nem a közoktatás számára, hanem a fogyatékos személyek mindennapjait segítő feladatokra készíti fel a hallgatókat. Az idei évtől doktori címet is lehet szerezni nálunk gyógypedagógiából, ez egy nagyon komoly megvalósítása az ELTE-nek, korábban ugyanis erre nem nyílt lehetőség. Gyógypedagógiai alapképzés más egyetemeken is megtalálható, de csak egy-egy szakirányon – tudtuk meg dr. Balázs Jánostól, aki a továbbiakban a fogyatékos személyek felsőfokú képzésével kapcsolatos gondolatait összegezte:
– Ma még nálunk is nagyon alacsony a sérült személyeknek a hallgatókon belüli aránya. A felsőoktatásnak nyitottnak kell lennie a legkülönfélébb fogyatékosságú hallgatók befogadására. Ehhez hozzátartozik a képzési programoknak a hallgatók szükségleteihez való igazítása, a speciális oktatástechnikai felszerelések biztosítása. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy az egyetem erkölcsileg, etikailag az egész társadalomért felelős, kötelessége olyan ismereteket terjeszteni, amelyek a társadalmat egyre nyitottabbá, befogadóbbá teszik a fogyatékos személyekkel szemben.
A Sapientia és az ELTE további együttműködését illetően a vendégelőadók elmondták, hogy a Bárczi Gusztáv Kar nyitva áll a szakirányos továbbképzésre jelentkező erdélyi diákok előtt – akik Romániában kizárólag Kolozsváron részesülhetnek magyar nyelvű gyógypedagógus-képzésben –, ugyanakkor szívesen tartanak előadásokat a sapientiás diákok számára. Erre az EMTE – remélhetőleg – ősszel induló egészségügyi szakpolitikák és szolgáltatások szakán lenne is lehetőség.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Mérlegeljék, kit sújtanak a levonások! – Az EMNT területi elnökeinek felhívása az RMDSZ vezetőségéhez
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács területi szervezeteinek elnökei Kolozsváron adták ki szombaton az alábbi felhívást a parlamenti képviselettel rendelkező és a jelenlegi román kormány túlélését biztosító RMDSZ-nek címezve.
A világgazdasági válság begyűrűzése Romániába nyilvánvaló és elkerülhetetlen volt, ám ennek kezelésére a jelenlegi kormány mindeddig képtelennek bizonyult. Megfelelő gazdaságélénkítő és ugyanakkor a szociális egyensúlyt biztosító megoldások hiányában társadalmi földrengés fenyeget, amely nemcsak a kormány és a mögötte álló koalíciós erők politikai tőkéjét emészti fel, de a magyar parlamenti képviselet monopóliumát birtokló RMDSZ kormányzati szerepvállalása következtében ez a negatív kép kivetül a romániai magyarság egészére is.
A magyar parlamenti képviselet végzetes hitelvesztésének megállítása érdekében az EMNT területi elnökei határozottan felszólítják az RMDSZ politikáját alakító csúcsvezetést, hogy a törvényhozásban és a végrehajtásban a leszegényedett lakosságot, a közalkalmazottakat, a pedagógusokat és nem utolsósorban a kisnyugdíjasokat próbálja képviselni akkor, amikor az államelnök és a nagyobbik kormánypárt a társadalmi genocídiumot közelítő általános megszorító intézkedésekben gondolkozik. A mi álláspontunk szerint az elszabadult költségvetési hiány csökkentését célzó megszorításokat elkerülni nem lehet, de több megfontoltsággal és differenciáltan alkalmazni minden bizonnyal lehetséges, ha a politikai döntéshozók ezzel párhuzamosan hajlandók az állami intézmények mindeddig elodázott reformjára. Megfontolásra ajánljuk a következőket:
– az állami intézményeket átszövő korrupció több bevételtől fosztja meg az állami költségvetést, mint a gazdasági és pénzügyi világválság negatív következményeinek összessége – ennek visszaszorítására kell elsősorban koncentrálni;
– gazdaságélénkítő intézkedések nélkül az életminőséget lerontó intézkedések hiábavaló áldozatnak bizonyulnak, legfeljebb a lakosság amúgy is fogyófélben levő bizalmát emésztik fel a politikai döntéshozók vezetési képességeiben;
– a közalkalmazottak esetében is differenciált kezelés szükségeltetik. Ha az oktatást kiemelt stratégiai ágazatnak tekintjük, nem lehet a pedagógustársadalom amúgy is hátrányos helyzetét tovább rontani.
– külön védelmet igényelnek a megszorítások közvetlen negatív hatásaival szemben a nagycsaládok és a kisgyermeket nevelők;
– a kisnyugdíjasok jövedelmének megnyirbálása nemcsak haszontalan, hanem erkölcstelen is. Ha a nyugdíjalap kiadásait csökkenteni kell, mert az állami költségvetés nem győzi a hiányt pótolni, akkor ezt nem a kisnyugdíjak további kurtításával kell elérni, hanem például a kommunista diktatúra védelmében elévülhetetlen érdemeket szerzett egykori állami és pártnómenklatúra, különösen a politikai rendőrség tagjainak kiemelt állami nyugdíját kell a minimálnyugdíj szintjéhez közelíteni. Könnyen kimutatható, hogy egy aránytalanul és érdemtelenül odaítélt nyugdíj fele akár több tíz kisnyugdíjast megnyomorító összeg megvonását is fedezheti.
Ismételten kérjük az RMDSZ képviselőit, mérlegeljék mindezeket akkor, amikor – vélt koalíciós lojalitásból vagy magasabb rendű állami érdekre hivatkozva – az őket szavazatukkal döntéshozói tisztségekbe segítő százezrek érdekei ellen kell hogy döntsenek.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az önrendelkezésről átfogóan
Autonómiának neveznek mindent, ami nem az – mutatott rá a fogalommal való félremagyarázásokra BÁCSFAINÉ HÉVIZI JÓZSA pénteken Nagyváradon. A tisztánlátás érdekében előadás keretében tisztázta a szó jelentését az Ezredévi emléktéri Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A budapesti Szent Margit Gimnázium történelem és angol szakos tanára, a históriatudomány doktora az autonómiaformák történeti és a napjainkban meglévő megjelenéseiről egyaránt szólt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által meghirdetett Trianon-emlékév keretébe illeszkedett a rendezvény. Nagy József Barna, az EMNT megyei szervezetének ügyvezető elnöke szólt a köszöntés rendjén a hiánypótló könyvről, Bácsfainé Hévizi Józsának a Püski Kiadó gondozásában megjelent Autonómiatípusok Magyarországon és Európában című kötetről.
A kötet szerzője előadását a történeti résszel kezdte. Beszélt a Magyar Királyságban jelentkező önrendelkezési formákról, így például a székelységet megilletőről. Egyébként a népcsoport napjainkig el nem szórványosodását az esetükben erősen meglévő közbirtokossággal magyarázta. Államon belüli állam volt az övék, lényegében saját nemzetgyűléssel. A hospesek is hasonló jogok birtokában illeszkedhettek be Magyarországra (pl. a szászok). Az Szent Korona országaiban nem csak területi, hanem népi autonómiák is léteztek, mégpedig egyedülállóan Európában. Szólt ugyanakkor a városi önrendelkezésekről. Eleinte nyelvi alapon tettek különbséget (például Zsolnán a 15. században a városi tanácsban szlávul is beszéltek, de például Kolozsvárt, Budán is fele-fele arányban voltak képviseltetve a németek és magyarok). Később, a reformáció megjelenése után a felekezeti szempontokat is figyelembe vették a helyi tanácsokban. A Magyarországon a legkorábbi időktől létező és működő önrendelkezési formákat összevetette a nyugat-európaiakkal. Például az Angol Királyság esetében nem létezett semelyik autonómiaforma. A megszállt szomszédos kelta eredetű népeknek nem biztosítottak önrendelkezést, ezzel magyarázható, hogy nyelveik, a walesi, a skót, az ír kihaltak. Franciaországban még szörnyűbb feltételeket teremtettek a mindenáron egységesíteni akaró irányzat nevében. Bácsfainé Hévizi Józsa vetítettképes előadását történetekkel is közérthetőbbé tette (pl. amennyiben breton nyelven szólalt meg a diák az iskolában, a facipőjét a nyakában kellett hordania, addig, amíg egy társa hasonló „bűnét” nem árulta el).
A mai autonómiák rendjén szólt a nagy-britanniairól. Észak-Írországban – a konfliktusok jellemezte utóbbi évtizedek után – most teljesedik ki az autonómia, amely a protestáns angolok és a római katolikus írek békés együttélésének feltétele lehet. Skóciának teljes körű területi autonómiát biztosítanak az Egyesült Királyságban. Beszélt még a finnországi, az olaszországi, a spanyolországi önrendelkezési formákról is.
Az áttanulmányozott autonómiaformák alapján az előadó az aprólépéses taktikát javallta. Hangoztatta, hogy a kulturális önépítésnek nagyon fontos a feladata.
A félszáz jelenlévő vastapssal köszönte meg az előadást, melyet Bácsfainé Hévizi Józsa gondolatébresztőnek szánt. Hangoztatta, hogy mindössze egy órában mindent nem mondhat el a témáról. Átfogóbb képet fest a könyvében, valamint történelemtanároknak, diákoknak szívesen jön beszélni, ha hívják. Vallotta, hogy az önrendelkezési jogról szólni kell, terjeszteni ennek igazságát, üdvösségét. Számos hozzászólással jelezte a hallgatóság, hogy bizony szívesen beszél minderről. Egy jelenlévő szükségét látta a fogalom definiálásának. Mint mondta, tájainkon az adminisztrációs autonómiát összemossák a valódival. Hosszasan beszélgettek még az előadóval a kulturális, a gazdasági autonómia-típusok előnyeiről, hátrányairól.
Bácsfainé Hévizi Józsa könyvét is meg lehetett vásárolni, és a továbbiakban is mindenki beszerezheti ezt a hiánypótló kötetet Nagyváradon az Illyés Gyula Református Könyvesboltban 25 lejért.
Megyeri Tamás Róbert
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Felmentették az ’56-os vádlottakat
Kincses Előd ügyvéd tegnap sajtóértekezleten bejelentette: sikerült elérnie, hogy a Kolozs megye ítélőtábla érvénytelenítse 1958-as döntéseit, amelyekkel a katonai törvényszék több mint ötven személy ítélt el, egyeseket halálra, amiért részt vettek az 1956-os magyarországi forradalomban.
Kincses Előd elmondta: 1958-ban a III. számú Észak Kolozs Régió katonai törvényszéke 57 személyt ítélt el, amiért azok részt vettek az 1956-os magyarországi forradalom utáni erdélyi megmozdulásokban, majd a döntést megerősítette a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága is. Ekkor ítélték halálra és végezték ki Szoboszlay Aladárt és társait.
Az ügyvéd a sajtó tudomására hozta, hogy 2009 márciusában a Kolozs megyei Ítélőtábla elutasította a perújrafelvételt, ám azt elfogadta a Legfelső Ítélő és Semmítőszék, így visszaküldték az iratcsomót újratárgyalásra alapfokra Kolozsvárra, és most ez a bíróság hozott kedvező ítéletet.
„Sikerült érvényt szereznünk Szoboszlay Aladár testvére kérésének, és semmisnek nyilvánították az 1958-as ítéletet, felmentették az összes vádlottat” – mondta el Kincses. Hozzáfűzte: „végre az igazságszolgáltatás teljesítette kötelességét”.
Kincses elmondta: „Sikerült elérnünk az összes vádlott felmentését, visszanyerte katonai rangját Constantin Drăgăniţă, a híres kézilabdás Cezar Drăgăniţă édesapja. Édesanyját és édesapját egyaránt elítélték ebben az ügyben. A büntetőtörvénykönyv 211-es cikkelye alapján, fegyveres felkelést bűntette miatt ítéltek el mindenkit” – nyilatkozta Kincses, aki leszögezte, ilyesmiről szó sem volt.
Az ügyvéd elmondta, védőbeszédében arra hivatkozott, hogy a Tismăneanu-jelentés is embertelennek nevezte a kommunista rezsimet és kimondta, a katonai törvényszék abban az időben a politikum kiszolgálója volt.
„Nem az igazság kiderítése volt a céljuk, hanem az ellenállók eltiprása, a másképp gondolkodók fizikai megsemmisítése” – fejtette ki az ügyvéd, akinek ismeretei szerint jelenleg az 57 elítéltből hárman vannak még életben: Ferenc Ervin barát, Gyergyószárhegyen, Orbán Péter és testvére Etelka Csíkszeredában.
Az 1956-os magyarországi forradalom után a szolidarizáló erdélyiek közül sokakat meghurcoltak, bebörtönöztek vagy kivégeztek. Kolozsváron a katonai törvényszék 57 személyt ítélt el 1958. május 30-án, tíz vádlottat, Szoboszlay Aladárt, Fântânaru Alexandrut, Ábrahám Árpádot, Huszár Józsefet, Kónya Istvánt, Lukács Istvánt, Orbán Istvánt, Orbán Károlyt, Tamás Dezsőt és Tamás Imrét halálra ítélték, és 1958. szeptember elsején kivégezték.
Szabadság (Kolozsvár)

Anyagi gondok késleltetik a kolozsvári Mátyás-szobor restaurálását
Beigazolódott azoknak a szakembereknek a félelme, akik attól tartottak, hogy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport felújítására kiírt közbeszerzési eljárás lebonyolításához hasonlóan maga a restaurálás sem lesz zökkenőmentes, és várhatóan az érdemi munka is elhúzódik a bürokratikus és egyéb jellegű akadályok miatt. Az elmúlt időszak fejleményei viszont a legpesszimistább jóslatokat is felülmúlták. Annak ellenére ugyanis, hogy a budapesti kormány már jóval a Fadrusz-alkotás restaurálásáról kötött szerződés tavaly júliusi aláírását megelőzően átutalta a kolozsvári önkormányzatnak a magyar állam által felvállalt 400 ezer eurót, a restaurátorok most arra panaszkodnak, hogy pénz hiányában képtelenek hatékonyan folytatni az érdemben februárban megkezdett felújítást.
Kolozsi Tibor szobrászművész a kolozsvári Szabadság napilap keddi számában felpanaszolta, hogy a polgármesteri hivatal ismeretlen okokból nem folyósítja a restauráláshoz szükséges pénzt, ami jelentősen gátolja a munkálatokat.
A kivitelező nagyszebeni Concefa Rt. által a bronzalakok restaurálására szerződtetett szakember tegnap a Krónikának elmondta: jelenleg például rozsdamentes acélrudakon kellene dolgoznia, számos alapanyagot kellene beszereznie, ám semmire sincs pénz. Hasonló helyzet alakult ki a kőtalapzat helyreállításában is: itt Nagy Benjámin marosvásárhelyi restaurátort hátráltatja, hogy a vistai mesterek szintén leállították a kőkockák faragását, kerek perec kijelentve: fizetség híján nem hajlandók dolgozni. „Teljesen ki vagyunk zsigerelve, feléltük a tartalékainkat.
Ha sürgősen nem részesülünk egy kis anyagi elsősegélyben, hogy felgyorsítsuk a munkát, akkor a pénzhiány elgáncsolhatja a restaurálást, és nemhogy a határidőre nem készülünk el, de a felújítás elnyúlhat a következő télig is, ami katasztrófát jelentene” - nyilatkozta lapunknak Kolozsi Tibor. Márpedig a megrendelő nem hivatkozhat pénztelenségre, hiszen a magyar állam időben a kolozsvári városháza rendelkezésére bocsátotta a restaurálásra szánt összeg felét, 400 ezer eurót, ami már önmagában fedezi a Concefának a versenytárgyalás során odaítélt 375 ezer eurót (1,6 millió lej). (Mint ismeretes, Bukarest és Budapest fele-fele arányban vállalta a költségek fedezését.)
Mezős Tamás, a budapesti Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke tegnap kérdésünkre megerősítette: tud a felmerült finanszírozási gondokról, amit már felvetett a kolozsvári illetékeseknek, ám mivel a restaurálás anyagi vonzata nem tartozik a hatáskörébe, részletekbe nem kívánt bocsátkozni. Megkeresésünkre Kelemen Hunor művelődési miniszter elmondta, nem ismeri a Mátyás-szoborcsoport felújításáról kötött megállapodás részleteit, nem tudja, hogy a román fél a központi vagy a helyi (kolozsvári) büdzséből kell-e biztosítsa a rá eső 400 ezer eurót, és lapunktól értesült az anyagi bizonytalanságról.
„Tény, hogy a tárca 2010-es költségvetésében ez a tétel nem szerepel. Utánanézek az ügy hátterének” – jelentette ki az RMDSZ-es tárcavezető. Eközben a valóság az, hogy a Tăriceanu-kormány 2008 októberében elfogadott 1310-es számú határozatával kiutalta a felújítás költségének fele részét, ám mivel a munkálatok abban az évben nem kezdődtek meg, az összeget visszahívták Bukarestbe. László Attila kolozsvári alpolgármester lapunknak azt állította: nem felel meg a valóságnak, hogy a városháza nem fizet; éppen tegnap egyeztettek arról a kivitelező céggel, hogy bizonyos munkafázisok befejezése után utalnak pénzt a Concefának.
Benedek Zakariás, a szebeni cég műszaki igazgatója ugyancsak cáfolta, hogy finanszírozási gondok lennének, és jónak nevezte a városházával való együttműködést. A Concefa illetékesétől megtudtuk: eddig a munkálataik ellenértékének egy részét (árajánlatuk 25 százalékát) kapták meg az önkormányzattól, jelenleg pedig a lovasszobor fölé emelt fémszerkezet, valamint az eredeti kivitelezési tervben nem szereplő munkálatok költségének finanszírozásáról folynak a tárgyalások. „Romániában jelenleg valamennyi beruházás terén felmerülnek gondok, meggyőződésem viszont, hogy a Mátyás-szobor felújítása körül nem lesznek problémák” - nyilatkozta a Krónikának Benedek Zakariás.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Biharországnak saját hírügynöksége lesz
Alig tucatnyian vettek részt tegnap azon a megyeházi tanácskozáson, amelyet a bukaresti távközlési és informatikai minisztérium szervezett az úgynevezett e-kormányzásról, s amelynek médiapartneréül csak az RMDSZ-es sajtót kérték fel. Az e-karaván körútjának első állomása volt Nagyvárad, ma Kolozsvár, holnap Marosvásárhely lesz a helyszín, a végállomás pedig Csíkszereda. A jó húsz perces késéssel kezdődött rendezvényen a házigazdákat Sarkady Zsolt alprefektus képviselte, az RMDSZ beharangozott politikusai (Csutak István, Kiss Sándor, Szabó Ödön) távol maradtak. Moldován József államtitkár, Sarkadyhoz hasonlóan, általánosságban beszélt annak szükségességéről, hogy a távközlési és informatikai rendszereket a közélet minden szegmensében használjuk. Kérdésünkre válaszolva közölte: akciójuk célja valójában az lett volna, hogy az önkormányzati elöljárókat tájékoztassák a szaktárcánál futó, uniós finanszírozást élvező projektekről. Ezekről viszont mindössze annyi hangzott el konkrétan, hogy iskolák, egyetemek és távoktatással foglalkozó szervezetek még leadhatják pályázatukat az e-oktatás (e-learning) programra. A megyei és községi elöljárók érdektelenségét az államtitkár azzal próbálta magyarázni, hogy a polgármestereknek bizonyára sok dolguk van most a beharangozott jövedelemcsökkentések és leépítések miatt...
Biró Rozália váradi alpolgármester a konkrétumoknál maradt: röviden összefoglalta, hogy a megyeszékhely polgárai számára milyen online-szolgáltatásokat kínál már évek óta az önkormányzat (parkolójegy-váltástól a kártyás adófizetésig), s számokkal igazolta, hogy ezek egyre népszerűbbek. Egy induló projektről számolt be Nagy-Máté András, a megyei önkormányzat fejlesztési igazgatóságának helyettes vezetője: a Bihar és Hajdú-Bihar megye lakosait a térség eseményeiről tájékoztató hírügynökség létrehozásáról. Az eurorégiós projekt vezetője a magyarországi regionális hatóság; a Bihar megyei önkormányzatra jutó százezer eurós hozzájárulás 98 százalékát vissza nem térítendő uniós forrás adja, a teljes beruházás meghaladja a félmillió eurót. A pénzből tévé- és rádióműsorokat készítenek, létrehoznak egy hírportált, és előbb természetesen beszerzik a technikai felszerelést. A projektindító egy hét múlva lesz.
A „karaván” előadóiként jelen lévő magyarországi szakemberek a budapesti kormánypénzből finanszírozott e-magyar pontokról, a mostanra belőlük kialakult gerinchálózatról szóltak. Ennek létrehozása 1,3 milliárd forintba került – mondta Szentgyörgyi Lajos, a Miniszterelnöki Hivatal határon túli informatikai és kommunikációs programjainak felelőse. Ő tanácsadójával, Szabó Lászlóval az azóta megszüntetett Határon Túli Magyarok Hivatalánál volt e téma szakértője. A romániai 170 e-magyar pont működtetését koordináló e-Transylvania Egyesület irodavezetője, Dániel Csaba előadásából megtudhattuk, hogy a 2003-ban indult kezdeményezés eredményeként mára nyolc kárpát-medencei ország és az Egyesült Államok magyarlakta vidékein létesült e-magyar pontok között teremt kapcsolatot a hálózat.
M. Zs.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Sepsiszentgyörgyön az I. Székelyföldi Grafikai Biennále
Hagyományőrző és hagyományteremtő a Székelyföldi Grafikai Biennále
Kedden nyílt meg Sepsiszentgyörgyön az I. Székelyföldi Grafikai Biennálé, majd azt követően díjazták az alkotókat. A hiánypótló versenykiállítás felhívására, a rövid határidő ellenére, összesen 693 alkotás érkezett be 11 országból.
Az első grafikai biennále egyszerre hagyományőrző és hagyományteremtő – hangsúlyozta Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter, a rendezvény fővédnöke. "Székelyföldön a képzőművészetnek nemcsak hagyománya, de jelene és jövője is van – ezt bizonyítja ez a rendezvény. A képzőművészetnek nincs köze a politikához, mégis voltak olyan román politikusok, akik lemondásomat kérték a biennále miatt, őket nem a művészet, hanem a Székelyföld zavarta. Ez a kiállítás azt is bizonyítja, hogy Székelyföld a művészeten keresztül is meg tudja jeleníteni identitását, és az, hogy más országból is jelentkeztek alkotók, azt is mutatja, hogy a képzőművészet nyelve univerzális, amelynek nem lehet határt szabni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a megnyitón, megígérve: a minisztérium 2012-ben is partnere lesz a biennálénak.
"A nyolcvanas, kilencvenes években Sepsiszentgyörgy Románia egyik legfontosabb avantgárd művészeti központja volt, a Baász Imre nevével fémjelzett Medium kiállítások nemcsak az országos, hanem a nemzetközi porondon is kiemelkedő szerepet kaptak. Ezt követően az Etna Alapítvány által szervezett AnnART fesztiválon Európa legfontosabb performance művészeit látta vendégül" – emlékeztetett a grafikai biennále megnyitóján Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, aki szerint a mostani szemle méltó Baász Imre szellemi hagyatékához.
Vécsi Nagy Zoltán a zsűri részéről méltatta a grafikai biennálét. Áttörésnek minősítette a szemle székelyföldi megszervezését, hisz végre nem a mi művészeink kellett elmenjenek, hanem hozzánk jöttek külföldi alkotók.
A biennále fődíját, amelyet a Vegyépszer Zrt. ajánlott fel, Fürjesi Csaba (Budapest) kapta Születés című munkájáért. A Hargita Megye Tanácsa által felajánlott díjat Léstyán Csaba (Csíkszereda) kapta Búvár című alkotásáért, Maros Megye Tanácsa Cristian Opris (Kolozsvár) Autoportet în întuneric című munkáját díjazta, míg Kovászna Megye Tanácsának díját Daradics Árpád (Budapest) vehette át az Ebédre várok-é vagy talán meg is halok? című alkotásáért. A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ hat különdíjat ajánlott fel, amelyek grafikai műhelytáborba szóló meghívások. Ennek nyertesei: Siklódy Ferenc (Csíkszereda), Lyubomir Atanasov Krastev (Ruse, Bulgária), Elena Marinosyan (Plovdiv, Bulgária), Stoian Gabriel (Kolozsvár), Szép Veronika (Budakalász), Câmpean Tudor (Kolozsvár).
A kiválasztott alkotások két hétig megtekinthetők a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban, majd Csíkszeredában és Marosvásárhelyen is látogatható lesz a tárlat.
A zsűri kiválasztotta azt a 71 alkotást, amelyek publikussá válnak a biennále katalógusában.
Népújság (Marosvásárhely)

Média-díjak Kolozsváron
Kolozsvár – Kolozsváron átadták a Médiakiválóság díjakat. A rendezvény célja, hogy az előző évben Kolozsvár és Erdély fejlődéséhez jelentősen hozzájáruló személyiségeket díjazza.
Idén csaknem 30 kolozsvári közéleti személyiséget díjaztak az írott és elektronikus sajtóképviselői az üzleti élet, a tudomány, a kutatás, a sport, a civil szféra, a művészet területéről, köztük Tompa Gábort, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóját és Bogdán Zsolt színművészt.
(www.erdely.ma)
erdon.ro

Speciális magyar osztályellenségek
Fel kell számolni a kolozsvári Báthory István Elméleti Gimnáziumban működő speciális osztályokat, mert túlságosan költséges a fenntartásuk. A Kolozs megyei tanfelügyelőségnek az év elején kiadott rendelete alapján ősztől megszűnik ez az oktatási forma az egyetlen olyan romániai magyar tanintézményben, ahol speciális integrált tanítás folyik magyar nyelven.
A Kolozs megyei tanfelügyelőség főként finanszírozási nehézségekre hivatkozva utasította el az iskola és a Báthory Szülői Szövetség kérését, hogy az osztályokat tovább működtessék. A felajánlott megoldás szerint a szóban forgó gyerekeket vagy normál osztályba, vagy súlyosan fogyatékos gyerekeket foglalkoztató osztályba kellene beírat, tudhattuk meg a Báthory Szülői Szövetség sajtótájékoztatóján.
A szakemberek egyöntetű véleménye szerint egyik megoldás sem lenne jó számukra, és a mostani a legeredményesebb oktatási módszer, mivel egyszerre valósítja meg a személyre szabott speciális nevelést és integrációt, ugyanis több extrakurrikuláris tevékenységet a speciális igényű gyerekek együtt folytatnak a többiekkel.
Egy kis történelem
A speciális oktatási vonal létszükségletként, lelkes szakemberek kezdeményezésére jött létre a Báthory Gimnáziumban, ezelőtt tizennégy évvel, 1996-ban. „Amikor az RMDSZ Tanügyi Szakosztálya indítványozta a magyar nyelvű speciális oktatás elindítását, az iskolánk volt az egyedüli, amely igennel válaszolt, zöld utat nyitva ezzel a különleges igényű gyerekek fejlődésének, tanulási lehetőségeinek”– mondta lapunknak Albert-Nagy Erika, a Pszichopedagógiai Katedra felelőse.
Kezdetben egyetlen elemi osztállyal indult az oktatás, majd a 2007-2008-as tanév befejeztével már a harmadik VIII. osztály került ki az iskolából. A hagyományostól eltérően az oktatás differenciált formában történik, ami annyit jelent, hogy a legtöbb esetben a tanterv egyénre, illetve kis csoportokra szabott, de minden esetben a nemzeti kerettanterv követelményeit követi, osztály- és képességszintet szem előtt tartva.
Felszámolás előtt
„Január végén minden iskolaigazgató összeállítja a következő tanévre szóló beiskolázási tervet, amikor az iskolánk igazgatója elment ezzel a tanfelügyelőségre, akkor azt mondták, a speciális osztályokat vegye ki a beiskolázási tervből, mert különben nem veszik el a beiskolázási tervet” – tudtuk meg Albert-Nagy Erikától a mostani felszámolási indítvány első mozzanatait. Akkor az igazgatónk arra kényszerült, hogy ott helyben újranyomtassa az anyagot, a mi osztályaink nélkül, hogy le tudja adni a beiskolázási tervet.
Az iskola másnap írt egy hivatalos átiratot a tanfelügyelőségnek, hogy engedélyezzék a speciális osztályok visszahelyezését is a beiskolázási tervbe. Akkor kaptunk harminc napra rá egy levelet a tanfelügyelőségtől, hogy ők azt javasolják, a gyerekeket osszuk szét, akik értelmesebbek iratkozzanak be a normál osztályokba, a fogyatékosabbak pedig menjenek fel a Hallássérültek 2-es Számú Intézetébe, mert ott is van kisegítő osztály. De egyik sem jó megoldás, mert a hallássérültek iskolájában erősen sérült gyerekekkel foglalkoznak, a normál osztályokban lévő követelményeket meg nem tudják teljesíteni.
A tanfelügyelőség értesítőjében ráadásul nincs hivatkozás egyetlen törvényre sem. Csak annyi az indoklás, hogy nincs rá pénz.
Ezt a helyzetet senki nem tudta elfogadni, sem a tanári kar, sem az igazgató, sem a szülők. Egy újabb kérést adott le az iskola vezetősége, egy vaskos indoklási dosszié kíséretében, amelyben minden egyes gyerekre nézve szakszerű indoklás a fejlődési igényeire vonatkozóan, a gyermekjogvédelem iratai, amellyel ők ide küldik hozzánk ezeket a speciális igényű gyerekeket. Ekkor már a szülők is elindultak, tiltakoztak, kérvényeztek, az iskola igazgatója úgyszintén, de erre a második kérésre is ugyanaz az elutasító válasz érkezett: nincs pénz, és a gyerekeket szét kell osztani különböző osztályokba.
Abszurd helyzet
„A helyzet abszurd – mondta lapunknak Daray Attila a szülői szövetség képviselőjeként –, mert a tanfelügyelőség kezdetben arra hivatkozott, nincs pénz az osztályok fenntartására, mert kevés a gyerek, és minden osztályban két pedagógus van. Utána azonban kiderült, hogy a speciális igényű gyerekek oktatása nem a városi tanács fennhatósága alá tartozik, hanem a megyei tanács hatásköre. A megyei tanács támogatná a Báthoryban működő speciális osztályokat, csakhogy a tanfelügyelőség ki kellene utalja ezt a feladatkört a megyei tanácsnak. És ezt a rendeletet nem akarják már megírni a tanfelügyelőségen. Mert ők már kétszer utasították az osztályok megszűnését, most már nem változtatnak az állásukon.”
Király: nem pénzkérdés
Király András tanügyi államtitkár lapunk megkeresésére elmondta, tud kolozsvári helyzetről. „Tímár Ágnes, a Báthory Líceum igazgatója személyesen megkeresett, ő maga is volt Kolozsváron, az említett osztályokban. Világossá vált számunkra, hogy nem pénzkérdés miatt akarják megszüntetni ezeket az osztályokat” – jelentette ki az államtitkár. Mint elárulta, a Kolozs megyei tanfelügyelőségen van néhány ellenzője a dolognak, éspedig a román szaktanfelügyelő és a főtanfelügyelő egyik helyettese. A főtanfelügyelő és annak magyar helyettese, Péter Tünde támogatólag állnak hozzá.
„Az év elején elfogadták azt, hogy csökkenteni kell a tanügyi állások számát, és jó lehetőségnek tűnt, hogy nyolc állást lehet felszámolni egyszerre. De hát miért éppen azt számoljuk fel, ami jól működik? Ráadásul arról is tudunk, hogy ugyancsak Kolozsváron osztályokat adtak még pluszba, tehát nem mindenhol érvényesült annyira az állások csökkentésének szempontja” – tette hozzá Király András.
Baló Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)

Közéleti személyiségek a kettős állampolgárságról: „Trianon jóvátétele”
Elsöprő, 97 százalékos többséggel fogadta el tegnap az országgyűlés az állampolgársági törvény módosítását, amely megkönnyíti a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését. Szlovákia magyarellenes lépéssel válaszolt. Az erdélyi magyar politikusok, közéleti szereplők, művészek, sportolók túlnyomó többsége örömmel fogadta a hírt, hogy a magyar Országgyűlés megszavazta a határon túli magyaroknak állampolgárságot biztosító törvényt. A Krónika által megszólaltatott személyiségek többsége élni is fog a jogszabály adta lehetőséggel.
Meghatódva gondol vissza nagyszüleire a magyar állampolgársági törvény módosítása kapcsán Tőkés László európai parlamenti képviselő. Tőkés a Krónikának elmesélte: nagyanyja, Vass Istvánné Máté Ilona Szépkenyerűszentmártonban, Erdély egyik legszebb nevű falujában volt tanítónő, s a trianoni békediktátumot követő impériumváltozáskor nem volt hajlandó hűségesküt tenni a román államnak, ezért elbocsátották állásából. Nagyapja, Tőkés József a Háromszéki Református Egyházmegye esperese volt, 1940 és 1944 között pedig az Országgyűlés felsőházának tagja. 1944-ben a Maniu-gárdisták halálfejet rajzoltak az ajtajára – mesélte az EP-képviselő.
„Európai polgárok és magyar nemzetpolgárok lehetünk egyazon időben. Reméljük, a továbbiakban nem kell félnünk a hasonló retorzióktól” – fogalmazott Tőkés. Hangsúlyozta: Trianont minden határon túlra szakadt magyar család megszenvedte, s most megtörtént a jelképes jobbá tétel, amelyet remélhetőleg ennek a sebnek a begyógyítása követi egy egységes Kárpát-medencei nemzetpolitika alapján. „Édesanyám és édesapám szavai csengnek a fülembe. Azt mondták: amit elrontottak, jóvá kell tenni. Kilencven éve olyan rontás történt a magyar nemzettel, amit ideje jóvátenni” – folytatta Tőkés László. Mint hangsúlyozta, gratulál a törvénytervezet kezdeményezőinek, akik meglátása szerint beírták nevüket a történelembe. „A nemmel szavazó Gyurcsány Ferenc és társai azonban végképp kiírták magukat a politikából, és beírták nevüket a nemzetárulók fejezetébe” – szögezte le Tőkés. Kijelentette: ő maga biztosan kérvényezni fogja a magyar állampolgárságot, és úgy véli, ezt minden, magára valamit is adó határon túli megteszi majd, ugyanis igaznak látja a mondást, mely szerint az a magyar, akinek fáj Trianon.
Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Takács Csaba szerint is Budapest egy jóvátételi politikai döntést hozott válaszul az évtizedek során sok elhibázott, határon túli magyarokat sújtó döntés ellensúlyozásaként. Az ügyvezető elnök azonban nem árulta el, hogy ő maga igényli-e majd a kettős állampolgárságot. „Ez egy személyes ügy, én sem kérdem meg senkitől, hogy felveszi-e a magyar állampolgárságot vagy sem” – szögezte le. Takács Csaba hozzáfűzte, hogy amennyiben a magyar kormány a szövetség támogatását kérik, az RMDSZ – akárcsak a kárpótlási jegyek, magyar igazolványok vagy oktatási támogatás esetében, szívesen vállalja a közvetítői szerepet.
Üdvözli a kezdeményezést és örül az elfogadásának Biró Rozália, Nagyvárad RMDSZ-es alpolgármestere, a szövetség SZKT-elnöke is. „A december 5-i sikertelen népszavazás okozta sebet, amelyet magunkban hordunk, pont ilyen és hasonló döntésekkel, mindennapi együttműködéssel és kölcsönös felelősségvállalással lehet begyógyítani” – fogalmazott. Mint elmondta, maga is igényelni fogja a magyar állampolgárságot, ha gyakorlatba ültetik a törvényt, és meghatottan gondol arra, hogy gyermekeinek 76 és 74 esztendős nagyszülei is megérhették ezt a napot.
„Fontos gesztus, amely valamelyest oldja a 2004. december 5-i sérelmeket” – jelentette ki Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, aki szintén igényli a kettős állampolgárságot. „A magyarság nem élhet kérdőjelekkel, és fontos, hogy az anyaországi magyarok a határokon kívül élő magyarság felé tudjanak fordulni, mert elérkezett az ideje az összefogásnak” – mondta Borboly, aki szerint ezt sugallja az Országgyűlésben lezajlott szavazás is, ugyanis néhány kivétellel minden parlamenti frakció az indítvány mellett szavazott. „Ez jó alap lehet az újrakezdéshez” – szögezte le Borboly, kifejtve, hogy a magyar állampolgárságot nem azért kérik majd az erdélyi magyarok, hogy elhagyják szülőföldjüket, sem az ottani társadalmi juttatásokért, hanem azért, mert ez nekik kijár. A Hargita megyei közgyűlés elnöke ugyanakkor bízik abban, hogy a magyarországiak is hamarosan meggyőződnek arról, hogy a határaikon túl élő magyarság nem akarja a munkahelyeiket elvenni.
„Minden székely ember szívében benne él, hogy a magyar nemzet része, az elmúlt ezer évben ez így volt, de az elmúlt kilencven év után nagyon jól jött a magyar Parlament szinte egyhangú döntése” – fogalmazta meg Tamás Sándor. A háromszéki önkormányzat elnöke elmondta: „eddig is arccal Budapest felé, a magyar nemzet kulturális értékei felé tekintve éltünk, ezt erősítette meg az erdélyi magyarságban a magyar Országgyűlés döntése”. A döntés erős szimbolikus töltete mellett, annak gyakorlati haszna is ismert, és az Európai Unió sok országában elfogadott, fogalmazott Tamás Sándor. Az önkormányzat elnöke szerint a jelenlegi magyar kormány, amelynek sok tagját régről ismerik, olyan partnere lehet Erdélynek, Székelyföldnek, amely nemcsak a kettős állampolgárságot szavatolja, hanem a székelyföldi területi autonómia kivívásában is komoly támogató hátországot jelenthet.
A Maros megyei önkormányzat elnöke, Lokodi Edit Emőke úgy érzi: a tegnap elfogadott törvénnyel nem egy többletjogot kapott, hanem visszakapta azt, ami neki jár. „Nem én döntöttem a határok átrajzolásáról, ezt a nagyhatalmak tették. Marosvásárhelyi magyar nemzetiségű, román állampolgárként én mindig is magyarnak éreztem magam. Ennek neveltek szüleim és ennek neveltem én is a gyermekeimet” – fogalmazott. Szerinte a jogorvoslással az anyaországi politikum lényegében megerősítette a határon túlra szakadtakban az együvé tartozás érzését. Lokodi Edit Emőke hozzátette: az elsők között fog élni a törvény adta lehetőségekkel.
Csehi Árpád Szabolcs, a Szatmár megyei önkormányzat elnöke szerint az erdélyi magyaroknak felelősségteljesen kell majd „sáfárkodniuk” a magyar állampolgárságukkal. „Nem lenne jó, ha a magyarok tömegesen vándorolnának ki Erdélyből, és hazát cserélnének az új állampolgárságukat felhasználva” – fogalmazott Csehi. A tanácselnök továbbá üdvözölte azt a tényt, hogy a magyar Országgyűlés nagy többségben fogadta el a törvénytervezetet. Szerinte ez erkölcsi elégtétel a 2004. december 5-i népszavazásért, és a magyar döntéshozók a korábbi általános széthúzással ellentétben bebizonyították, hogy nemzeti kérdésekben az egyéni akarat a pártérdek fölött áll. Csehi személy szerint még nem döntötte el, él-e majd a kettős állampolgárság jogával, hiszen, mint mondta, ehhez behatóbban kell tanulmányoznia a hazai közigazgatási törvényeket és a magyar állampolgárságról szóló törvénytervezetet. Nem szeretné ugyanis, hogy a jogszabályok ütközése miatt utólag derülne ki, nem képviselheti tovább a szavazóit abban a funkcióban, amelyre megválasztották.
„A kettős állampolgárságnak jelentős érzelmi értéke van a romániai magyarok számára, ezért fontosnak tartom és üdvözlöm a megszavazását” – nyilatkozta Fekete Emőke, a Kolozs megyei közgyűlés alelnöke, aki leszögezte, igényelni fogja a magyar állampolgárságot.
„Elsősorban a szívnek és a léleknek fontos a kettős állampolgárság” – fogalmazta meg Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint fontos, hogy az anyaországiak végre minden cirkusz és referendum nélkül jelzik, hogy nem csak Magyarországon élnek magyarok. A szimbolikus jelentősége mellett a kettős állampolgárságnak gyakorlati haszna is van az erdélyi magyarok számára, hiszen így vízum nélkül utazhatnak vagy vállalhatnak munkát olyan országokban, ahol román állampolgárként ezt még nem tehetik meg, véli Antal. Mint elmondta, ő és idős nagymamája is kérni fogja a magyar állampolgárságot, mert mindkettőjük számára ugyanazt a pozitív tartalmat, a magyarság öszszetartozását szimbolizálja.
Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere csak akkor dönti majd el, kéri-e a magyar állampolgárságot, ha alaposan megismeri a magyarországi törvény szövegét.
Pozitívan értékelte a tegnapi döntését Szász Jenő, Székelyudvarhely alpolgármestere, a Magyar Polgári Párt elnöke is, aki ezt egyben fontos üzenetnek tartja azért, mert ezúttal csupán 3 ellenszavazattal és 5 tartózkodással elfogadták, hogy a határon túl élő magyarok is megkapják a magyar állampolgárságot. Ezek után számára nem is kérdés, élni fog a lehetőséggel, hogy az anyaország állampolgára is legyen, és mint elmondta, azon lesznek, hogy közvetítő szerepet vállaljanak ez ügyben, leegyszerűsítve az embereknek az állampolgársághoz való hozzáférés lehetőségét. „Ezek után el lehet gondolkodni a folytatásról is, az összes többi jogosultságról is egyeztetni kell mindazt, amit a magyar állampolgárság hoz magával” – részletezte Szász.
Pap Kincses Emese csíkszeredai közíró, MPP-s politikus elmondta, véleménye szerint a kettős állampolgárság igénylése összetartozási vágyunkat szimbolizálja. „Nemhogy én igényelném, hanem szerintem minden, Magyarország határain kívül élő magyar igényelni fogja, még akkor is, hogyha csak a szimbolikus összetartozást jelenti” – fogalmazott.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs is örömének adott hangot, mondván, hogy ezáltal az anyaország és a határon túli magyarság viszonya is rendeződhet. „Megnyílnak a távlatok, a lehetőségek arra, hogy ez a kapcsolat átértékelődjön, szorosabbá váljon” – értékelte a budapesti parlament döntését Izsák. Az SZNT elnöke természetesnek nevezte, hogy ő maga is igényelje a magyar állampolgárságot. „Számomra ez most egy jelkép lenne, viszont bízom abban, hogy közösségünk számára előbb-utóbb ennél több lesz. De ezt majd eldönti az Országgyűlés meg a történelem” – fejtette ki Izsák Balázs.
„Gondolom, hogy amennyiben lehetséges, a csángómagyarok többsége igényelni fogja a magyar állampolgárságot, még akkor is, ha Moldva soha nem tartozott a történelmi Magyarországhoz” – véli Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyar Szövetség elnöke, aki szintén igényelni fogja a magyar állampolgárságot. Szerinte ugyanakkor a tegnapi döntés nagyon jó alkalmat kínál a csángók identitástudatának erősítésére.
Böjte Csaba ferences szerzetes, a Szent Ferenc Alapítvány vezetője lapunk kérdésére elmondta, igényelni fogja a kettős állampolgárságot. „Bárki, aki felénk nyújtja szeretettel a kezét, az egy pozitív dolog” – fogalmazott az atya, hozzáfűzve, hogy ez nem jelenti azt, hogy most mindannyian Magyarországra költözünk, csupán azt, hogy az anyaország elfogadott, szeret bennünket. „A minap az egyik gyerek azzal a javaslattal hozakodott elő, hogy meg kellene köszönnünk az anyaországi honfitársainknak ezt a szép gesztust” – tette hozzá. Éppen ezért június elején Csaba testvér száz gyerekkel megy majd Budapestre, és a Szent István-bazilikában celebrált szentmise keretében mond köszönetet „a helyes szavazásért”.
Varga László marosvásárhelyi nyugalmazott református lelkész még gondolkozik azon, hogy igényelje-e az állampolgárságot vagy ne. Az egykori politikai fogoly, aki hét évet töltött a kommunista rendszer legkegyetlenebb börtöneiben, elsősorban erkölcsi szempontból értékeli az új magyar hatalom lépését. A lelkipásztor viszont úgy véli: a magyarországi politikusoknak már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenniük ezt a lépést.
Kassay Péter, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetője is igényli majd a kettős állampolgárságot. Kassay is a magyar Országgyűlés döntését gesztusértékűnek tekinti, egy olyan döntésnek, „amellyel Magyarország tartozott nekünk”. Szerinte azonban a kettős állampolgárság megadása a határokon kívül élő magyarságnak jelentős lépés az összetartozás folyamatában, viszont mivel nem jár szavazati joggal, nem látja a hozadékát az erdélyi ember szemszögéből.
Cserey Csaba, a Szatmárnémetiben élő dzsesszdobos úgy nyilatkozott, magyarnak érzi magát, ez az anyanyelve, így minden további nélkül szert kíván tenni a kettős állampolgárságra. „Jó ötletnek tartom a kezdeményezést, és nem látom, miért ne lenne ez jó az erdélyi magyaroknak. Az ismerőseim többsége is osztja a véleményem” – mondta.
„Rendkívül értékelendő és évek óta várt gesztus a kettős állampolgárságról szóló törvény megszavazása” – szögezte le Dancs Annamari. A fiatal énekesnő felidézte azokat a helyzeteket, amikor havonta kénytelen volt átlépni a határt, hogy „pecsételtessen”, ha munkája miatt ennél több időt kellett Magyarországon töltenie, vagy amikor bizonyos pénzösszeg felmutatását kérték a határnál. „Ez a bánásmód megalázó volt számunkra, mint ahogy az is fájt, amikor az anyaországiak szegény rokonként kezelték az erdélyi magyarokat, kenyerüket, munkahelyüket féltették tőlünk” – fejtette ki Annamari, aki szintén kérni fogja a magyar állampolgárságot.
„Természetes, hogy jogunk lehet magyar állampolgárságot könnyített eljárással felvenni, hiszen ugyanezt az előjogot megkapták a moldovai köztársaságbeli románok is anyaországuktól – mondta a Krónikának Holló Kinga nagyváradi képzőművész. – Sok előnye van, például utazáskor gyakran szembesülök azzal, hogy a román állampolgárokkal szemben sok a restrikció, sőt az előítélet is. Sajnos az utóbbi időben olyan romániaiakat ismertek meg a más országbeliek, akik miatt igen negatív kép alakult ki bennük az országról, és ez rajtunk, magyarokon is lecsapódik.”
Pászkány Árpád kolozsvári üzletember, a román élvonalbeli futballbajnokságban aranyérmet nyert Kolozsvári CFR tulajdonosa pragmatikus embernek tartja magát, és mivel semmi konkrét előnyt nem lát a felkínált magyar állampolgárságban, nem fogja kérelmezni azt. „Őszinte leszek: nekem nem kell a magyar állampolgárság. Ha már úgyis benn vagy az Európai Unióban, olyan mindegy, hogy melyik tagállamának vagy állampolgára. Különösebb előnyt nem látok benne. Jelen pillanatban az adórendszer sem jobb Magyarországon, mint Romániában” – nyilatkozta Pászkány Árpád.
Kádár Kálmán, a sorozatban negyedik román bajnoki címét ünneplő Nagyváradi VSK vízilabda-együttesének csapatkapitánya, a román válogatott egyik alapembere nem kíván élni a magyar kormány által felkínált lehetőséggel, ugyanis ezt politikai húzásnak tartja. „Én nem fogom igényelni a magyar állampolgárságot, az biztos. Egyrészt azért, mert nekem tulajdonképpen semmilyen előnyöm nem származna abból, ha magyar állampolgár lennék. Másrészt ezt a politikusok azért találták ki, hogy a jövőben több szavazatot kapjanak a választásokon, mondjuk majd Erdélyből, vagy akárhonnan, ahol magyarok élnek. Mi hiába foglalkozunk azzal, hogy mi történik majd Magyarország belterületén, az az ő dolguk, ott ők szavazzanak, nekünk az a dolgunk, hogy itt szavazzunk, hiszen mi Romániában élünk – mondta a 31 éves nagyváradi sportoló. – Nem azért mondom ezt, mert kevésbé érzem magam magyarnak, mint mások, egyszerűen azért, mert úgy érzem, ez egy politikai húzás, és én nem szeretnék ennek részese lenni.”
Miklós Edit csíkszeredai alpesi síző azonban élni kíván a kettős állampolgárság igénylésének lehetőségével. „Mindenképpen igényelem, egyelőre azért, hogy legyen meg. Ugyanakkor előfordulhat, hogy egyszer Magyarországnak szeretnék versenyezni, és csak úgy igazolhatok át, ha állampolgár vagyok” – mondta.
Krónika (Kolozsvár)

Vegyes iskolák pró és kontra
Az etnikailag vegyes oktatási rendszerek hatékonyságáról vitatkoztak a hétvégén Kolozsváron, a Szegregáció és beiskolázás című konferencián. A három országot – Románia, Magyarország és Dánia – átfogó kutatóprogram ugyanahhoz az eredményhez vezetett: a vegyes etnikumú iskolákban jobb eredményeket érnek el a tanulók, mint ott, ahol etnikailag „egynemű” az oktatási rendszer.
Ezekben az intézményekben kevésbé érzik jól magukat a diákok, több a stressz, a kihívás, de jobbak az eredmények – állítják a kutatók – akik szerint az optimális cél nem a kisebbségi tanulók asszimilációja, hanem az identitásuk sikeres kialakítása és képviselete.
A probléma ugyanaz
A kutatás az Edumigrom nevű uniós keretprogramnak a része, amely a kisebbségben élők és bevándorlók problémáit tanulmányozza a fiatalkorúak szemszögéből. Az Edumigromhoz négy régi (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Svédország, Dánia) és négy új uniós tagállam (Románia, Magyarország, Szlovákia és Csehország) csatlakozott. Az átfogó felmérések meglepő eredménye az, hogy a kisebbségi problémák a nagyon eltérő szerkezetű társadalmakban is hasonlóan jelentkeznek – derült ki a hétvégi eszmecserén.
Többet használ, mint árt
Vera Messing, a budapesti Central European University oktatója az iskolai önértékelés jelenségét részletezte. Az önértékelés működését – mint felszólalásából kiderült – az iskola alig-alig befolyásolja, ugyanis az a családban, illetve a kisebb közösségben alakul ki és erősödik vagy gyengül. Az előadó bebizonyította, hogy az etnikailag homogén iskolákban a gyerekek jól érzik magukat, viszont a tanulmányi eredményeik nagyon gyengék.
Ezzel szemben az etnikailag vegyes iskolákban például a roma gyermekek sokszor nem érzik jól magukat, stresszt vagy frusztrációt élnek át, ez viszont versenyzésre és bizonyításra ösztönzi őket. Bolette Moldenhawer, a Koppenhágai Egyetem tanára a bevándorlók helyzetét vizsgálta. Három identitásmodellt vázolt fel: a nemzeti büszkeség, a nemzeti kisebbségérzet és a reflektált nemzettudat modelljét. Utóbbi modell az, amelyik egy egészséges magatartásformát tesz lehetővé, és működőképes a vegyes etnikumú iskolákban.
Vincze Enikő – aki a szegregáció okait és következményeit ismertette – kitért arra, hogy a foglalkoztatáspolitika, a szociális problémák, illetve a városszerkezet által is meghatározott diszkrimináció hogyan befolyásolja az oktatási rendszer működésének elégtelenségét.
Baló Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)

Civil kurázsi – Kulturált jövő 2009–2010 – Összefoglaló
A Kráter Műhely Egyesület 2009 őszétől 2010 májusáig lezajlott rendezvénysorozata a Kárpát-medencei magyar civil kezdeményezések fokozottabb együttműködését szolgálta. Az öt, filmvetítéssel egybekötött határon túli találkozón felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és bácskai-bánáti civil szervezetek képviselőivel folytatott kerekasztal-beszélgetést a KME delegációja.
Turcsány Péter író, a KME elnöke a rendezvényeket bevezető előadásaiban a civil világ és az állam lehetséges új kapcsolatait vázolta fel. Minden esetben hangsúlyozta a szervezett formájú civil együttműködések, a közös fellépések és állásfoglalások jelentőségét.
A felvidéki úton (érsekújvári és ipolysági találkozó) a Kárpát-koszorú – Csángóföldtől Őrvidékig című, Csontos Jánossal közös kötetet jegyző Mihály Zoltán fotóművész is jelen volt. Diavetítéssel egybekötött előadását komoly beszélgetés követte. Emelte a hangulatot Elmer István a Lépcsők c. kötet szerzőjének felolvasással egybekötött előadása. A mindenkori keresztény értelmiség kálváriajárása példamutató lehet a felvidéki nemzetrész magyar kisebbsége számára is.
Az ipolysági találkozón a résztvevők és a rendezők nagy örömére szolgált Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártja tiszteletbeli elnöke problémafeltáró és közös civil cselekvésekre buzdító előadása. Példának hozta fel a komáromi székhelyű Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás tevékenységét, mely mára komoly közéleti és mozgósító erővel bír. Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke a magyar–magyar, magyar–szlovák, ill. a magyar és uniós kapcsolatok lehetőségeiről beszélt.
A kárpát medencei civil körkép című film levetítése a résztvevők véleménye szerint – nemcsak itt, hanem a további fórumokon is – jelentős példával szolgál(t) a jövőben alakuló civil szervezetek számára is, és segíti a Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködés programját.
Rendezvénysorozatunk harmadik állomása alkalma szándékosan egy kárpátaljai kis magyar falu művelődési otthonába vezetett. Iskolások, fiatalok és turisztikai szakértők voltak a közönség soraiban. Az itteni összefogást jól tükrözi a helyi civil és a régiós turisztikai szervezetek együttműködése, melynek egyik motorja Szuhán András, Bene polgármestere.
A régiós sajtó erőteljesen van jelen e többnemzetiségű táj civil közösségeinek hétköznapjaiban. A beszélgetés után a résztvevők kiemelték a civil szervezetek munkahelyteremtő és kultúramegtartó jelentőségét is.
A negyedik út a patinás Kolozsváron, a Farkas utcai Református Kollégium dísztermébe vezetett. Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője és Székely Árpád, a kollégium igazgatója fogadta az ide „tékozló fiúként” hazalátogató Kovács Attila Zoltánt, a Kráter főszerkesztőjét, és Turcsány Pétert, az ismert Wass Albert-kutatót. A filmvetítés kapcsán a szervezők megállapodtak abban, hogy október elején megismételt nagyszabású rendezvényre hívják össze az egyetemváros ifjúságát és civil szervezeteit. Külön öröm számunkra, hogy programunkkal szinte egy időben ülésezett és hozta meg határozatát a Kárpát-medencei Civil Egyeztető Fórum. Az alapító szervezetekhez a KME – mint aki másfél évtizede foglalkozik hasonló tevékenységekkel – örömmel csatlakozott.
Csak emlékeztetőül: 2007. szeptember 21-én több magyar civil szervezet tisztségviselőivel közösen a KME vezetése megállapodott a Kárpát-medencei Civil Együttműködési Lánc (KCEL) létrehozásában és működtetésében.
Ezt a kezdeményezésünket sajnálatosan nem követte igazi megvalósulás; nem az aktivitás hiányzott, hanem a kellő pályázati feltételek biztosítása, melyek révén működtetni lehetett volna ezt a fórumot. A tervezett elektronikus portál kialakításáról természetesen a jövőben sem mondunk le. 
Zentai rendezvényünk társszervezője a „Ci-Fi” Civil Központ volt, mely Zsoldos Ferenc irányításával a tájegység legkiválóbb előadóit hívta meg fórumunkra: Dr. Hódi Sándor, a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet igazgatója, Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Horváth László, a kishegyesi Dombos Fest főszervezője voltak az est vendégei.
Ezen a beszélgetésen már előtérbe került az összegző, zárókonferencia témája is. Az előadókat és az érdeklődő közönséget egyformán foglalkoztatta, vajon rombolja-e a személyiséget a névtelen kommentek világa, vagy éppen közösségteremtő hatásukat kellene-e kiemelni; mennyire veheti át az internet más adathordozók, hírközlők szerepét, milyen az internetes nyelv hatása az anyanyelvre, és milyen változást hozhat a műveltségben. Mindentudóvá lesz az internetező vagy elbutul? Hogyan segítheti az oktatást a világháló?
Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója hangsúlyozta a bácskai tanárgenerációk és fiatalok szép együttműködését és közös munkáját a délvidéki magyar folyóirat- és könyvkultúra elektronikus feldolgozása terén. Horváth László az épített kultúra további megmentését sürgette, a civil összefogás és civil lehetőségek megmutatásával.
Dr. Hódi Sándor nagyszabású előadásban, mintegy az e-galaxis kultúrájának „apostolaként” szólalt fel, mely különböző fordításportálok és -programok lehetőségével képes egyenrangúvá tenni magyar anyanyelvi kultúránkat a világ nagyobb lélekszámú nemzeteinek kultúráival. Gondként említette, hogy a kisebb települések sávszélesség-problémák miatt nehezen tudnak csatlakozni a világhálóra.
Gruik Ibolya a zentai Magyar Szó munkatársa az e-galaxis oktatásban és tájékoztatásban betöltött szerepét nyomatékosította, hiszen nagy lehetőség, hogy a kultúrában is naprakész társai lehetünk a Kárpát-medencében többfelé szakítva, sőt egyes helyeken jelentős szórványban élő magyaroknak.
Fórumsorozatunk Pomázon megrendezett zárókonferenciája kapta a legszélesebb körű nyilvánosságot, ezt kísérte a legnagyobb érdeklődés. A tanácskozás összefoglalóját és az elhangzott előadásokat külön írásokban tettük közzé.
A Nemzeti Civil Alapprogram Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Integráció Kollégiuma által támogatott rendezvénysorozat betöltötte hivatását. Körútjaink és konferenciáink a civil szférában több, együtt megoldandó kérdésre hívták fel a figyelmet. Szerencsés volt az időpont választása is, mert a magyar Országgyűlés nemzetépítő és nemzetegyesítő szándéka párhuzamba került a civil világ fokozottabb közéleti jelenlétének és együttes fellépésének szándékával.
A munka folytatódik: a PoLíSz-ban közzétett beszámolók és írások a jövőben is képesek az elindított folyamatot továbbgenerálni; erre a KME szervezőgárdája, honlapunk és társszervezeteink is készen állnak.
A rendezvénysorozatról összesen 34 médiamegjelenés adott hírt, 35 különböző sajtóorgánumban. Ezek közül a legtöbb anyag az interneten látott napvilágot (29 db), ezt követte 2 televíziós, illetve 4 írott sajtóbeli megjelenés. Egy alkalommal a Katolikus Rádió is beszámolt a rendezvényről, összegzéséről.
Köszönettel tartozunk azoknak a civileknek és munkatársaknak, akik munkájukkal segítették a fórumsorozat megvalósulását:
Csemadok Érsekújvári Alapszervezete (Szlovákia)
Honti Corvin Kör – Polgári Társulás (Szlovákia)
Bene Alapítvány (Ukrajna)
Diaszpóra Alapítvány (Kolozsvár)
Művelődés Egyesület (Kolozsvár)
„Ci-Fi” Civil Központ (Szerbia)
Pest Megyei Ifjúságért Egyesület (Pomáz)
Hitünk szerint ma már nem kell „civil kurázsi” a civil együttműködéshez, de nemzetünk és társadalmunk gondjai egyként igénylik a civil leleményességet, az együttműködést, a közös kiállást – s ha kell, a közös kurázsit is.
Pomáz, 2010. május 31.
(Kráter Press)
Polísz (Budapest)

Szivárvány- közelben
Néhány héttel ezelőtt Erdély-szerte utolérték, és ha akarták, meg is érinthették a Szivárványt a kis és nagy gyerekek. A harmincéves gyermeklap marosvásárhelyi megállójánál Zsigmond Emesével, a Szivárvány és a Napsugár főszerkesztőjével beszélgettünk.
– A szerkesztőségi munkának van egy szépséghibája: nemigen találkozhatunk az olvasókkal. Pedig mi nemcsak meséink, verseink, ismeretterjesztő írásaink révén szeretnénk üzenni a gyermekeknek, szükségét érezzük annak, hogy szemükbe is nézhessünk mindazoknak, akik a lapjainkat kézbe veszik. Ezért szervezzük meg rendszeresen az illyefalvi Napsugár-tábort, illetve a születésnapi nagy találkozókat. A tízéves Szivárvány – akkori nevén A haza sólymai – igazi megünneplésére nem került sor, erre a kommunizmusban nem nyílt lehetőségünk, a huszadik évforduló pedig egybeesett a rendszerváltással. A harmincadik az első Szivárvány-szülinap, amelyet az olvasóinkkal közösen töltünk. Előzőleg egyetlen nagyobb ünnepünk volt: a Napsugár 50 évének örömére szerveztünk közönségtalálkozót Kolozsváron, ennek a sikere adta az ötletet a "szivárványos" körútra is.
– Virtualizálódó, multimédiás világunkban csökkent-e a Szivárvány és Napsugár iránti igény?
– Továbbra is a legnagyobb példányszámmal jelenünk meg a Kárpát-medencei irodalmi gyermeklapok közül. Ugyanakkor nálunk is észlelhető bizonyos csökkenés. A kisebbeknek szóló Szivárvány 16, a Napsugár 14 ezer példányban jut el havonta a gyerekekhez, összesen 30 ezer óvodás és iskolás várja ezeket a lapokat, de volt idő – a 90-es évek közepén –, amikor 50 ezer olvasóval is büszkélkedhettünk. Apad az erdélyi magyarság lélekszáma, gyengül a családok anyagi helyzete, ugyanakkor az olvasási kedv sem a régi.
– Maros megyében mekkora a keletje ezeknek a lapoknak?
– A megyeszékhelyen, illetve a kisebb városokban és vidéken egyaránt igen népes olvasótáborunk van. Rengeteg levelet, rajzot kapunk az itteni gyerekektől, a kiváló óvónői és tanítói közösségnek köszönhetően nagyszerűen együttműködünk a helyi tanintézetekkel.
– Harminc év alatt milyen irányban változott a Szivárvány?
– Céljaiban, szellemiségében nem módosult egyik lapunk sem: legfőbb igyekezetünk igényes, értékbecsülő olvasókká nevelni a gyerekeket. Ugyanakkor próbálunk megfelelni a kor kihívásainak. Az elmúlt években tehetséges, fiatal írók kerestek meg kézirataikkal, így bővült a lap külső munkatársainak köre, színesedett a tartalom. Ugyanez érvényes a képanyagra is. A lap grafikusai mindig is az erdélyi magyar képzőművészet legjobbjai voltak, most is rengeteg nagyszerű munkatársunk van, úgy próbálunk nekik teret adni a lapban, hogy minden oldalt más-más rajzoló illusztrál. A mai nyomdai lehetőségek mellett nagyon fontos, hogy minél tetszetősebb, "piacosabb" külsőt öltsön a Szivárvány és a Napsugár, ezt a gyerekek el is várják. A színesebb külcsín azonban soha nem mehet a tartalom rovására. Régebb több irodalmi anyaggal szolgáltunk, most rövidebb szövegeknek, ismeretterjesztő írásoknak is helyet teremtünk a lapban, ezekhez számos fotót mellékelünk "étvágygerjesztőként."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A régió egyházi és kulturális központjává válna Bálványosváralja
A régió egyházi és kulturális központjává válna a jövőben a Déstől 16 kilométerre fekvő Bálványosváralja, a célok elérésééig azonban számos teendő akad még a valamivel több mint 1900 lelket számláló Kolozs megyei faluban.
A település lakói közül egyre kevesebben gondolják úgy, hogy érdemes gazdálkodással foglalkozni – egyre több a parlagon maradt szántóföld és a gondozatlan legelő –, a fiatalok pedig amiatt panaszkodnak, hogy kevés lehetőségük adódik tartalmas kikapcsolódásra. A bálványosváraljai közösség azonban két néptánccsoportot és zenekart tart fenn, a helyi labdarúgócsapat pedig sok helybéli sportkedvelő örömére idén megnyerte a körzeti bajnokságot.
Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke a hétvégén ellátogatott a településre a helyi közösséget foglalkoztató problémák feltérképezése érdekében, a látogatásra a Krónika is elkísérte az elöljárót. „Nagyon fontos, hogy a megyei önkormányzat érdemi információval lássa el a helyi közösségeket, és az is, hogy helyszínen tájékozódjunk a vidéken élők napi gondjairól, hogy azokról érdemben tudjunk tárgyalni és közösen keressünk megoldásokat” – mutatott rá Fekete Emőke. A Kolozsvártól mintegy hatvan kilométerre található falu nemrég felújított művelődési otthonában a megyei önkormányzat alelnöke falugyűlésen találkozott a helybeliekkel is.
Asszimilációs kísérletek?
Barabási Ferenctől, a falu református lelkészétől megtudtuk, a településen közel 1750 magyar él. „Az itt élő románok kivétel nélkül tudnak magyarul, ami példaértékű” – jegyezte meg Barabási, aki ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy bár rendkívül erős, összetartó magyar közösség a bálványosváraljai, a román asszimilációs törekvések itt is megfigyelhetők. Példaként említette, hogy a faluban óriási ortodox parókiát építenek.
A lelkész szerint kulturális életére büszke Bálványosváralja. Van népi zenekaruk, egy ifjúsági néptánccsoport, továbbá a neves népzenegyűjtőről, Bartalos Istvánról – a falu szülöttjéről – elnevezett csoport is működik.
Megtudtuk még, Bálványosváralja lakói többnyire kisiparosok vagy nyugdíjasok. Sok köztük a kőműves, néhányan Magyarországon keresik kenyerüket, de van, aki saját vállalkozásba kezdett. A többiek pedig Désre ingáznak dolgozni. Több olyan nyugdíjas is él a faluban, aki korábban a Zsil-völgyében dolgozott bányászként. Barabási hozzátette, igaz ugyan, hogy a falu lakossága fogy, de a népesség csökkenése nem drasztikus: 150 általános iskolást, és 70–75 óvodást tartanak nyilván a településen.
Falu a vár alatt
Bálványosváralja a Várhegy tövébe épült, ahol régen történelmi jelentőségű vár állt. A falu a Várhegy északi lejtőjén keletkezett, majd onnan később húzódott lennebb a Bándó-völgyébe.
Váralja lakossága a népszámlálás szerint 1927 fő, ebből: 1756 magyar, 168 román. Bálványosváralja egyik legmagasabb dombján állt a falunak nevet adó Bálványos vára.
A várat első alkalommal 1269-ben névtelenül, majd 1291-től említik név szerint. 1537-ben az erdélyi vajda serege foglalta el és megerősítette. Valószínűleg 1538-ban rombolták le, köveit Szamosújvár építéséhez használták fel. Ma már csekély maradványai láthatók.
„A legtemplomosabb gyülekezet”
Barabási Ferenc megfogalmazása szerint „a bálványosváraljai az egyik legtemplomosabb gyülekezet”: minden vasárnap telt ház van az istentiszteleten. Az Árpád kori templom ráadásul műemlék épület – a 13. században építette a ciszterci rend. 1912-ben egy hatalmas szélvihar rongálta meg az épületet, a természeti katasztrófáról azóta évente megemlékeznek. Az egyházközség és a falu jó viszonyt ápol egyházi és világi alapon több külföldi testvértelepüléssel, így hollandiai, belga, franciaországi és magyarországi településekkel is jó a kapcsolatuk. „Nem titkolt szándékunk, hogy a jövőben regionális egyházi és kulturális központtá akarunk válni, ezért az 1866-ban épült parókia emeletén vendégszobákat, konferenciatermet alakítanánk ki” – mutatta meg Barabási Ferenc az egyelőre még berendezésre váró felső emeletet.
Falugyűlés válságról, pályázati lehetőségekről
A falugyűlésen Fekete Emőke beszámolt a falubelieknek a kormány megszorító intézkedéseiről és annak hatásáról, és arról, hogy mi az RMDSZ álláspontja a kérdésben. Majd a megyei tanács által társfinanszírozott programokat is ismertette. Mureşan Ildikót, Bálványosváralja polgármesterét elsősorban a pályázati lehetőségek és annak technikai részletei érdekelték, mert a helyi önkormányzat éppen egy sportcsarnokot épít pályázati forrásokból, és gondjaik vannak az építkezés befejezésével.
A helybeliek közül többen az erdő-visszaszolgáltatások körüli visszásságokról panaszkodtak a megyei önkormányzat alelnökének. Egyikük beszámolójából kiderült, a gondot az okozza, hogy több esetben az örökösök úgy igényelték vissza jogos tulajdonukat, hogy csak egyikük nevét tüntették fel a hivatalos okmányokban. A kedvezményezett örökösök pedig nem minden esetben hajlandóak osztozni a többi örökössel.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Trianontól Schengenig – az igazság és a megbékélés útján
A világnyelveken beszélő nagy nemzetek fiai, történelmi, irodalmi, művészeti és tudományos nagyságai közismertek – mi, magyarok is számon tartjuk és értékeljük őket. Nem így az ún. kis nemzetek nagy emberei. Külföldön járván nemegyszer már annak is örülhettünk, hogyha valaki a "magyar aranycsapat" nagy labdarúgójáról, Puskás Ferencről hallott…
Az Európai Unió nemzeteinek közössége, az őket összekapcsoló kölcsönös megismerés, tisztelet és szolidaritás szelleme, egymás, illetve közös értékeiknek a megbecsülése jó alapot és lehetőséget szolgáltak arra, hogy világhírre érdemes – de mégis kevéssé ismert – nagy magyarjainkat is megismertessük európai testvérnépeinkkel. Ezért jött létre ez a kiállítás, melynek címe: Hírneves magyarok – A trianoni múltból a schengeni jövőbe.
Ezen túlmenően viszont – akarva-akaratlanul – egy gyászos évfordulót is idéz a kiállítás. Olvassuk csak a nagy magyar neveket: Bolyai János matematikus, Liszt Ferenc zeneszerző, Munkácsy Mihály festőművész, Ady Endre költő, Bartók Béla, a magyar zene másik géniusza, Márai Sándor, a XX. század nagy regényírója – hogy csak néhányat említsünk a legjavából. Rögtön ezután pedig vessünk egy pillantást Kelet-Közép-Európa térképére: hol is születtek ezek a kiváló nagyságok? Szülőhelyüket hiába keresnénk Magyarországon. Kolozsvár / Cluj-Napoca – Románia, Doborján / Raiding – Ausztria, Munkács / Munkacevo – Ukrajna, Érmindszent / Eriu-Mecensiu és Nagyszentmiklós / Sânnicolau Mare – Románia, valamint Kassa / Kosice – Szlovákia, és a sort a délszláv államokkal folytathatnánk – íme ők valamennyien "külföldön" születtek...
A világhírű magyar nevek rendhagyó "térképével" egyben a II. világháborút lezáró békekötések, a Magyarországot darabjaira szakító trianoni békediktátum 90. évfordulójára is emlékeztetni szeretnénk, mely az ország 2/3 részét, lakosságának pedig több mint a felét a szomszédos országok fennhatósága alá juttatta, megkérdezésük nélkül magyarok millióit taszítva kisebbségi elnyomatásba, a másodrangú állampolgárság és a mesterséges asszimiláció állapotába.
Távol áll tőlünk a revizionizmusnak még csak a gondolata is. A szomszédos népeket sem akarjuk sérteni, hiszen velük együtt tartozunk vagy éppen igyekszünk a közös Európába. Kilenc évtizeddel a magyar történelem egyik legnagyobb katasztrófája után viszont – úgy érezzük – tartozunk azzal, hogy a sokáig elhallgatott vagy letagadott történelmi valósággal szembenézzünk, és – amint nagy költőnk, József Attila írta – "a múltat bevalljuk" és "rendezzük végre közös dolgainkat".
Tavaly a kommunista múlt szörnyűségeivel nézett szembe az Európai Parlament. Az ateista-kommunista diktatúra idején Trianon és a kisebbségi elnyomás tabunak számított. Félnünk és hallgatnunk kellett – még a magyarságuk miatt üldözött és meggyilkolt halottainkat sem temethettük el méltóképpen. A nacionál-kommunista rezsimek meghamisították a történelmet, s az emberi gyászhoz való alapvető emberi jogunktól is megfosztottak.
A szabad és egyesült Európában, ahol éppen az Európai Történelem Háza közös tervének a megvalósításán fáradozunk, úgy ítélem, itt az ideje, hogy nyíltan kimondjuk az igazságot, és Antigoné módjára, akár a posztkommunista kreoni hatalommal is szembeszállva, végtisztességet tegyünk Polüneikésznek – testvéreinknek, akik a szovjet "malenkij robotban", Tito partizánjainak vérengzéseiben vagy a Maniu-gárdisták kegyetlenkedéseiben tízezrével hullottak el gyászolatlanul, vagy a csehszlovákiai deportálásoknak és Ceausescu homogenizációs politikájának váltak áldozataivá. Mi, magyarok készek vagyunk a saját történelmi vétkeinket is beismerni, ugyanis tisztán látjuk, hogy a lágerek és a gulágok tömegsírjaival, az egymás ellen elkövetett bűnök tehertételével egyetlen nép sem lehet jó lelkiismerettel az egyesült Európa tagja.
"A múlt rendezése" és a megbékélés viszont a valóság beismerésével és az igazság kimondásával kezdődik. És minden nép és nemzet – nemcsak a többség, hanem a kisebbségek – emberi és kollektív jogainak az elismerésével folytatódik. – Az örmény holokauszt jóvátétele nélkül Törökország sem válhat az unió teljes értékű tagjává!
Mi nem revansizmust – hanem békét és testvéri együttműködést szeretnénk Európában. Olyanképpen, ahogyan Bartók Béla megfogalmazta: "Az én igazi vezéreszmém … a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és viszály ellenére… ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás…" Nos, ebből a "tiszta forrásból" erednek Márai Sándor szavai is, aki ekképpen vall Európáról: "A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélküli, közös, óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit."
Tőkés László erdélyi EP- képviselő
Népújság (Marosvásárhely)

Bologna: áldás és átok
Többet ártott, mint használt a bolognai rendszer a hazai magyar felsőoktatásnak, az új tanügyi törvény bevezetésekor erre is tekintettel kell lenni – derült ki azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet egyetemi szakértők és szociológusok tartottak tegnap Kolozsváron.
Éretlen rendszer
A felszólalók többsége egyetértett abban, hogy a következő időszak legfontosabb problémája az egyetemi struktúra, az egyetemi oktatás formájának újragondolása. A három plusz két éves képzésidő működtetése a minőségi oktatás rovására mehet – hangsúlyozták a jelenlévők. Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora kijelentette: „A bolognai rendszer nem tett jót az oktatásnak, sem nálunk sem máshol”.
Az egyetemeken folyó, de főiskolai szintű alapképzést követően kevesebb diák iratkozik vissza a mesterképzésre, ráadásul a diákok közt bevett szokás – figyelmeztetett Veres Valér szociológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója –, hogy ilyenkor már munkát vállalnak. A szakértő szerint ez azzal jár, hogy a mesterképzős hallgatók nehezebben vonhatók be az egyetemi munkába, sokat hiányoznak.
A bolognai rendszer másik akut problémája a pedagógusképzés, rendkívüli tétje van annak, hogy milyen felkészítésben részesülnek a jövő tanárai. Ha a pedagógus nincs jól felkészülve, akkor a diákja még annyira sem lesz felkészülve, és ez egy lefelé haladó spirál – figyelmeztettek a résztvevők. „A pedagógusképzést mindenképpen ki kellene venni a bolognai rendszerből” – érvelt Dávid.
A felsőoktatásról tartott kolozsvári vitán oktatási szakértők, szociológusok vettek részt
Máshol másképp van
A kolozsvári megbeszélés előtt hasonló szakmai egyeztetésre került sor Iaşi-ban, a helyi egyetem oktatói azonban teljesen más következtetésre jutottak: a bolognai rendszer ugyan rossz, mert a hallgatók „éretlenül” diplomáznak, nincs kellő idejük a szakmai felkészülésre, de a nyitott képzés lehetőséget nyújt a munkaerőpiacra való betörésre.
Iaşi-ban – a kolozsvári egyetemi szakértőkkel ellentétben – úgy vélték: a felsőoktatás célja és feladata már az egyetemi padból „belőni” a hallgatókat a megcélzott állásokra, mielőbb kiépíteni a szakmai kapcsolatokat a munkáltatókkal.
A bolognai rendszerben van egy jó gondolat, az európai felsőoktatás egységesítésének ötlete – emlékeztettek a kolozsvári kerekasztal résztvevői – de az elképzelés kivitelezése kívánnivalót hagy maga után. Ha az eredeti terv működőképes lett volna, mobilisabbak lennének az oktatók, könnyebb lenne a hallgatók egységes értékelése, az átjárás az egyetemek között.
A gyakorlatban azonban ez nem működik, mert az egyetemeknek külön egyezményt kell aláírniuk a tantárgyak megfeleltetéséről, nehézkes a kapcsolattartás. Ráadásul az erdélyi egyetemek nincsenek abban a helyzetben, hogy a nyugati diákokat idevonzzák, sokkal inkább fennáll annak a veszélye, hogy elveszítik saját hallgatóikat – összegezte a negatív tapasztalatokat Péter László szociológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója.
Féltik az autonómiát
A bolognai rendszer kritikáját szervesen kiegészítette az a beszámoló, amit Veres Valér szociológus tartott a készülő tanügyi törvényről. Markó Béla miniszterelnök-helyettes tanügyi tanácsadója a törvénycsomag problémáira hívta fel a jelenlévők figyelmét. A szakember szerint fontos tény, hogy az új jogszabály módosítaná az egyetemi vezetők megválasztásának rendszerét, s így érzékenyen érintené az egyetemi autonómia alakulását.
Az új törvény lehetőséget kínál arra, hogy egyetemi vezetők lehessenek olyan személyek is, akik nem tartoztak az illető egyetemi struktúrához. „Ez egy jó gondolat, de őszintén, nem látom, hol vannak azok az emberek, akik a rendszeren kívül vannak, és akik szóba jöhetnek egyetemi vezetőkként” – figyelmeztetett Veres. „Fontos, az hogy aki egy egyetem vezetőjévé lesz, az maximálisan elsajátítsa az illető intézmény értékrendszerét, ezért perdöntő, hogy köteléken belüli személyre essen a választás” – véleményezte a kérdést Dávid.
Péter László amerikai felsőoktatási intézetek példáira hivatkozott, és azzal érvelt, hogy egy egyetemi vezető megválasztásánál figyelembe kell venni annak menedzseri képességeit, piacérzékenységét. A „Yale-t számos esetben vezette külsős, hogy az intézmény fennmaradjon a kemény piaci harcban” – figyelmeztetett a szociológus.
Baló Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)

Versenyképes a román-magyar jogászképzés
A 2010–2011-es tanévtől, több éves előkészület után a Sapientia EMTE kolozsvári kara román-magyar kétnyelvű jogászképzést indít Kolozsváron.
Hogy miért éppen Kolozsváron? Ennek történelmi okai is vannak. Erdély első jogászképzése itt működött, a Báthory István fejedelem által 1581-ben alapított Jezsuita Kollégiumban. Később, 1774-ben Mária Terézia is alapított jogi képzést, de az első folytonos és modern egyetemi keretek között folyó jogászképzés végül 1872-ben indult el – Pest után magyar nyelvterületen másodikként – a Ferenc József Tudományegyetemen. Az 1919-es impériumváltás eredményeként a magyar jogászképzés megszűnt Kolozsváron. 1940-ben, Kolozsvár visszacsatolásának következtében újraindul, majd 1945 után a Bolyai Egyetem keretein belül végül egészen 1959-ig létezett. Újabb előrelépésre csak közel 40 év után került sor, 1997-től a felvételin magyar helyeket biztosítanak a Babeş-Bolyai Tudományegyetem jogi karán, de az oktatás nyelve – néhány tárgy kivételével – továbbra is a román maradt.
A történelmi érvek mellett az alapvető ok természetesen a város akadémiai jellege és vonzereje. Minőségi jogászképzést csak olyan környezetben lehet szervezni, ahol ennek megvan a hagyománya, ahol rendelkezésre áll a tanári gárda és a kellő hallgatói érdeklődés is.
Őszintén el kell ismerni, hogy Romániában a jogászképzés területén jelentős problémák vannak. A jogi képzést nyújtó állami és magánegyetemek száma túl nagy. Kolozsváron eddig is három egyetem nyújtott nappali jogászképzést. A kilencvenes évek második feléig a képlet egyszerű volt: az egyetemeket jó állami és rossz magánegyetemekre osztotta fel a közvélekedés. A helyzet ma annyival lett bonyolultabb, hogy az állami egyetemek száma is megsokszorozódott, és az állami egyetemek jelentős része leértékelődött, illetve néhány magánegyetemnek sikerült – legalábbis romániai szinten – minőségi képzést nyújtó oktatói állományt kialakítania. A nyugat-európai jogászképzés színvonalától azonban még messze állunk.
Elviekben a sok jogi kar léte versenyhez vezet, amely ösztönzőleg hat a képzés minőségére. A gyakorlat azonban teljesen más képet mutat. Várady Tibor, a Central European University jogászprofesszora rendkívül pontosan ismerte fel, hogy a magánegyetemeket, de Romániában az állami egyetemek jelentős részét is, a verseny nem a minőség, hanem a könnyű diplomaszerzés irányába sodorta. Az egyetemek úgy versengenek (a fizetőképes) hallgatókért, hogy egyre könnyebb vizsgákat és államvizsgákat szerveznek. Az egyetemek részéről ez túlélési technika. Ha valamelyik egyetem szigorítaná, pontosabban normalizálná a vizsgáztatási rendszerét, elveszítené a hallgatóit.
Ilyen körülmények között, a Sapientia kolozsvári karán ősztől induló jogászképzés esetében feltehetjük a kérdést: létjogosult-e ez a képzés? Szükséges-e ez a képzés? A kérdésre elutasító és támogató válasz is adható. Mitől függ ez a válasz? Attól, hogy milyen lesz – nyelvében, koncepciójában, tartalmában és minőségében – ez a szak.
Megpróbálom összefoglalni, az említett négy kritérium mentén, hogy miképpen szándékozunk hasznos és sikeres kolozsvári Sapientiás jogászképzést kialakítani.
A nyelv szempontjából a tiszta magyar nyelvű jogászképzés nem versenyképes. A jogi pályán a román szaknyelv olyan szintű – írott és beszélt – ismerete szükséges, amelyet teljesen magyar nyelvű képzéssel, bármennyire is egészítse ki ezt terminológiai jellegű oktatás, nem lehet elsajátítani. A teljesen román nyelvű képzés viszont szükségtelen: állami- és magánegyetemek sokasága kínálja ezt a képzést. Tehát ami újszerű lehet: a rendkívül pontosan megtervezett kétnyelvű, magyar–román képzés. Az EMTE-n indított képzés ezt a kétnyelvűséget tűzte ki célként és vállalta fel. Egyes tárgyak román, mások magyar nyelven lesznek hallgathatóak, mindkét esetben a másik szaknyelvi támogatással.
Koncepciójában az összes romániai jogi karon folyó képzés rendkívül elavult. Elvont és elméleti, konkrét és gyakorlati helyett. A bekövesedett tantárgystruktúra igen fontos diszciplínákat mellőz vagy félreszorít, a hangsúlyok rosszul vannak elhelyezve. Átadott ismeretek és piaci igények között jelentős a különbség. Fel sem merül a jogi pályához szükséges készségek átadása, vagy akár a jogászi etikára történő nevelés. Ha az EMTE-n a jogászképzés ezeket a problémákat kezelni tudja, és a piaci igényeket is figyelembe veszi, akkor ez a szak megállja a helyét a piacon. Oktató és hallgató között szoros szakmai kapcsolatot kell kialakítani. A tantárgyak számát a szükséges minimális szinten kell tartani. A jó képzés titka nem a tantárgyak nagy száma és a hallgatók túlterhelése, hanem az oktatás intenzitása.
Tartalmában szintén elavult a romániai jogászképzés. Több tantárgyat át kellene alakítani. A romániai jogi karokon nem történt meg a közösségi/európai jog megfelelő színvonalú beépítése az egyes tantárgyakba, annak ellenére, hogy ezt szinte valamennyi tárgy oktatása szükségessé teszi. A koncepcionális és tartalmi újítást a nyugat európai példák segítségével meg kell oldani.
A jogi oktatás minőségének tekintetében sem lesz könnyű a feladat. Az egyik feltétel az, hogy az EMTE ne tömegképzést tűzzön ki célul, korlátozza a felvett hallgatók számát. Minőségi kritérium a színvonalas oktatói állomány is. A magas színvonalú tanári kar összeállítása is lehetséges. Egyrészt a román kollegákra is lehet alapozni, másrészt a romániai magyar jogászok közül egyre többen rendelkeznek már doktori fokozattal, mások a fokozatszerzés utolsó fázisaiban vannak. A vendégtanárok bevonása is több tantárgy esetében lehetséges.
A fenti feltételeket teljesítő, és az ősztől itt, Kolozsváron induló román–magyar jogászképzés jelentősen el fog térni attól, amelyet jelenleg az állami- és magánegyetemek kínálnak. Ez jelenti versenyképességének titkát.
Szabadság (Kolozsvár)

Pesszimisták a székelyek
Elhúzódó gazdasági válságra számítanak a Hargita és Kovászna megyei vállalkozók, mivel forgalmuk csaknem 11 százalékkal csökkent 2009-ben az előző évhez képest, ugyanakkor elégedetlenek a székelyföldi munkaerő nyelvtudásával és számítógépes ismereteivel – derült ki többek között a Kvantum Research közvélemény- és piackutató cég csütörtökön Kolozsváron bemutatott felméréséből.
A kutatást az Iskola Alapítvány a Szülőföld Alap Iroda és az Oktatási és Szakképzési Kollégium Munkaerő-piaci kereslet Hargita és Kovászna megyében elnevezésű projektjének keretében Barna Gergő, Kiss Tamás és Kozák Gyula szociológusok irányításával végezte el a piackutató cég. A felmérés során 119, legalább öt alkalmazottat foglalkoztató – Hargita és Kovászna megyei – cégtulajdonost kérdeztek meg május 3. és 12. között. Statisztikai adatok szerint a két székely megyében 2008-ban 13 319 cég működött, ami az országosan aktív cégek mindössze 2,4 százalékát teszi ki. A legtöbb cég – 36 százalék – kereskedelemmel foglalkozik, a vállalatok 19 százaléka a feldolgozóiparban fejti ki tevékenységét, 14 százalékuk ingatlanügyletekkel foglalkozik, míg egytizedük az építőiparban igyekszik boldogulni. „A foglalkoztatottságot tekintve az tapasztalható, hogy Hargita és Kovászna megyében továbbra is az országos átlag fölötti a munkanélküliség, viszont a gazdasági válságnak tulajdonítható visszaesés épp ennek következtében kisebb arányú volt, mint az országos átlag, illetve jóval alacsonyabb, mint Erdély más magyarlakta régióinak átlaga” – olvasható a tanulmányban. A megkérdezett cégvezetők túlnyomó többsége állítja, a megterhelő adórendszer, a könyvelési szabályok gyakori változása és a kereslet csökkenése a legfőbb gondjuk. Érdekesség, hogy a különböző lehetséges problémák közül a korrupciót a székelyföldi cégvezetők az utolsó helyre sorolták. Ugyanakkor úgy vélik: a turizmus fejlesztése lehet a térség gazdasági fellendülésének a kulcsa, emellett infrastrukturális fejlesztésektől, a vállalkozók támogatásától és a külföldi befektetésektől várnak javulást. Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

„Ne féljetek, nem megyünk haza!” – Hová jutottunk Trianon óta?
A magyar megosztottság és egymásra találás 90 esztendeje
A trianoni diktátum legfontosabb következménye, hogy a történelmi Magyarország megszűnte, az ország kétharmadának elcsatolása következtében létrejönnek azok a kényszerközösségek, melyekre ma azt mondjuk, „külhoni magyarok” – fogalmaz Bárdi Nándor történész. Az ő segítségével próbáltuk áttekinteni a békediktátum óta eltelt időszakot mind a határon túli magyarság, mind az anyaország szemszögéből.
Trianon értelmezése, szemlélete már a létrejöttének pillanatától eltér határon túli és magyarországi nézőpontból: Brassóból vizsgálva ezt a helyzetet más a történtek értelmezése, mintha Budapestről állapítjuk meg, mi történt – szögezi le Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Kisebbségben Magyarországról nézve Trianon alapvetően az ország területi vesztesége, míg kisebbségi szempontból a közösség létrejötte kapcsolódik ehhez az eseményhez – folytatja a kutató, aki Kolozsváron is rendszeresen tanít. – Ezek ugyanis egy politikai döntés, nem pedig valamilyen társadalomtörténeti folyamat során létrejött közösségek. E kényszerközösségek mint sorsközösségek 90 év alatt vállalt, regionális közösségekké váltak, s ez a magyar nemzetfelfogást is meghatározza.
A külhoni magyar látószög némiképp eltér a hazaitól. A kisebbségi magyar közösségeket az anyanyelv és a kultúra szervezi, így sokkal „nemzetesítettebb” közösségek, a nemzeti kultúrának fontosabb szerepe van, mint Magyarországon.
Míg a magyarországi népesség jelentős részének az ország a haza, s az állampolgársághoz köti ezt a fogalmat (bár folyamatosan nő azok száma, akik a határon túli magyarokat is a nemzet részének tartják), s a haza és az ország fogalma az anyaországban összekapcsolódik, a határon túliak a szülőföldből, a „kis tájból” indulnak ki, ehhez kötődik a magyar kultúra. Ez a virtuálishaza-felfogás a magyar médiatér használatán keresztül lesz valóságossá, integrálódik Magyarországhoz. Külön kérdés az, hogy a külhoni magyar világok termelte kultúra, ismeretek mennyire épülnek be ebbe a közös médiatérbe.
Bárdi rámutat: a 2004. decemberi népszavazás azért volt nagy hatással a külhoni magyar közvéleményre, mert az a hazafelfogásból elvárt emancipáció, hogy ők a létező magyar kultúra részesei, és az anyaországban sem idegenek, elutasításra talált. Legalábbis így élhették meg a szomszédországi magyarok.
Az adófizető és az áldozat konfliktusa
Az egyenlőtlen helyzetből adódnak a magyar–magyar konfliktusok. Vannak, akik magyar állampolgársággal bírnak, Magyarországon élnek, magyar kulturális állami intézményrendszert használhatnak, s van egy 2 millió 400 ezres csoport, melynek tagjai kisebbségi léthelyzetben maguknak teremtik meg ezt az intézményrendszert, s nem rendelkeznek azzal a kulturális esélyegyenlőséggel, mint a magyarországiak.
Előáll az adófizető és az áldozat konfliktusa: Magyarországról jön a támogatás, a hazai intézmények próbálnak élni a kompetenciával, hogy ők döntenek ezekről a helyzetekről. Vita alakul ki, hogy az adott közösség nem tudja-e jobban eldönteni a támogatás sorsát.
Ki a „magyarabb magyar”?
Némi kompenzálás is előfordul: amikor a határon túliak próbálják nemzetesítettségben, hitelességben, kulturális örökséghez való viszonyukban felülmúlni a magyarországiakat. Ennek egyik jellemző kifejezése a „tápos” – azaz művi, mesterkélt, nyámnyila – kritikus megnevezés, ahogy Kárpátalján vagy Erdélyben nevezik az anyaországi magyarokat.
A Balázs Ferenc Intézet korábbi kutatásai szerint, hogy miképpen látják a határon túliak az anyaországi magyarokat, két fontos sztereotípia alakult ki. Az egyik, hogy a magyarországiak „gőgösek, ridegek, számítóak”. A másik egyfajta mintakövetést jelez, eszerint a hazaiak civilizáltak, kulturáltak. A felvidékiek a legelfogadóbbak, a kárpátaljaiak a legelutasítóbbak Magyarországgal kapcsolatban, míg az erdélyieknél és a vajdaságiaknál fele-fele arányban oszlik meg a fent megadott két nagyobb megítéléstípus.
A revíziós politika
Korszakonként markánsan különböző az érem másik oldala, hogy miképpen reagál a megcsonkított, a magyar államiságot jogfolytonosságában továbbvivő ország a békediktátumra és következményeire – derül ki a kutató válaszaiból.
A két világháború között egyértelmű volt a revíziós jövőkép: ez egyrészt külpolitikai stratégia volt, másrészt az egész Horthy-korszak legfontosabb legitimációs ideológiája. Eszerint mindent, a társadalmi programokat, a belső ellentéteket, az ország gazdaságpolitikáját a revízió érdekeinek kellett alárendelni. A revízió célját végig nem tisztázták: lebegtették, hogy a történelmi Magyarország visszaállítása vagy az etnikai határok szerinti új határvonalak meghúzása a cél. A legfontosabb kérdés az volt, amit Jancsó Benedek fogalmazott meg: ha el is vesztette a magyarság területi integritását, kulturális integritását meg kell tartania annak érdekében, hogy egy későbbi békeszerződés során érvelni lehessen a magyar demográfiai, gazdasági pozíciókkal. A korabeli magyar külpolitika egyik alapelve pedig az volt, hogy a szomszédsági kapcsolatok csak akkor rendezhetők, ha a kisebbségi kérdésben is van előrelépés.
Más helyzetet teremtett az 1938–1944-es időszak, a visszacsatolások korszaka. Maradtak magyar kisebbségek a vissza nem tért területeken, s Magyarországra is nagy számban kerültek más nációbeli népcsoportok. Szlovákia vonatkozásában a reciprocitás elve működött: a magyar kisebbségeknek adott intézményi jogokért cserébe a szlovákiai magyarok is hasonló elbírálásban részesültek.
Ez Romániával kapcsolatban nem igazán működött, ott sokkal inkább túszhelyzet alakult ki a két közösség között. Észak-Erdélybe egymillió román került vissza, Dél-Erdélyben pedig ott maradt mintegy 100-150 ezer magyar. A visszacsatolt területeken mindenütt a magyarországi közigazgatást vezették be, de Észak-Erdélyben továbbra is fenntartották a kisebbségi korszakban létrehozott regionális és a nemzeti alapon szervezett intézményeket – ilyen volt az EME, az EMKE, az EGE vagy a szövetkezeti központok. Az erdélyi elit egyfajta mintaterületnek tartotta a régiót.
Létrehozták az Erdélyi Pártot, próbálták nem beengedni a magyar pártokat, s az észak-erdélyi románsággal szemben igyekeztek egységes tömbként megjelenni. A nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében alapvetően nem nemzetiségi autonómiában gondolkodtak, mint 1940 előtt, hanem az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésében, tehát a nyelvi jogokban és az egyházi autonómiában, például magyarok vezette, román nyelvű helyi közigazgatásban és oktatásban. Ezzel együtt Dél-Erdély megszerzéséről sem mondtak le. A háború utáni rendezéssel kapcsolatban pedig mind román, mind magyar részről készültek lakosságcseretervek. Ez akkoriban a kérdés egyik rendezési módjának tűnt.
Eszköztelenül A következő, 1944–1948 közötti időszakban a magyar kormányzat eszköztelen volt ezekben a kérdésekben. Még csak kisebbségvédelmi garanciákat sem tudott elérni a béketárgyalásokon. Az, hogy nem telepítettek ki nagyobb magyar tömböket a felvidékieken kívül, többek között annak köszönhető, hogy Magyarországon ez komoly belpolitikai gondokat jelenthetett volna. Másrészt Romániában a szovjetek egyik legfontosabb ütőkártyája volt, hogy lebegtették Észak-Erdély hovatartozását. Így sikerült elérniük, hogy 1945-ben Petru Groza vezetésével baloldali kormányt nevezzenek ki, amely 1948-ra fölszalámizta a polgári erőket. Egy ideig még küldözgetett az anyaország pénzt a kolozsvári egyetem fenntartására, a kisgazdapárt is próbálta a szövetkezeti mozgalmat segíteni Erdélyben. Ezek azonban már nem tudták befolyásolni a folyamatokat.
Az internacionalista zsákutca
Az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig tartott az automatizmus kora. A magyar kormányzat úgy gondolkodott, hogy egy adott ország belügye a nemzetiségi kérdés. Arra számítottak, hogy a szocializmus automatikusan meg fogja oldani ezeket a problémákat az osztályharc lezárultával. Csakhogy leereszkedett a vasfüggöny nemcsak nyugatra, de a környező szocialista országok felé is. A nyilvánosságra nem kerülő pártvezetői tárgyalásokon állandóan napirenden volt a kérdés, elsősorban Románia esetében. A kommunista párt vezetésében ebben az időszakban egyébként felülreprezentáltak, Rákosit is beleértve, a határon túlról származó politikusok.
A hatvanas évek közepétől kezdődő, Kádár által fémjelzett korszakban a keleti blokkban jellemző, hogy elfogy a szocialista országok legitimációs tartaléka Sztálin halála és a XX. kongresszus után. Szinte minden országban megjelenik a nemzeti érdek, a nemzeti függetlenség fokozott hangoztatása mint politikai legitimációs ideológia. Ezalól két ország kivétel. Egyrészt az NDK, ahol a függetlenség kérdéséhez az NSZK árnyékában elég nehéz lett volna hozzányúlni, másrészt Magyarország, ahol 1963-ig ültek az ’56-osok, illetve Kádár rendszerének ideológiája más típusú nemzeti érdeket hordozott magában. Kádáréknak egyfajta plebejus nemzetfogalma volt: a nemzeti érdekek helyett az életszínvonal biztosítására került a hangsúly.
Románia a Varsói Szerződés esetében ellenállt a tömbben való politizálásnak, a KGST vonatkozásában pedig annak a nemzetközi munkamegosztásnak, amely mezőgazdasági és nyersanyagtermelő szerepben konzerválhatná. Ebből adódott, hogy amikor a Szovjetunió és Románia kapcsolataiban fölmerült a hatvanas évek második felétől Besszarábia kérdése, Magyarországon bátrabban fogalmaztak a határon túli magyarok ügyében. S ezek a problémák 1968 után Csehszlovákiában, a hetvenes évek első felétől Romániában egyre súlyosabbakká váltak. Magyarországon pedig a párt és az elitcsoportok alkurendszerében nyomásgyakorló csoportosulások alakultak ki, így például aktivizálódott az Írószövetség, a népi írók sora.
A határon túli magyarok kérdésével 1966–1968-tól rendszeresen foglalkozott az MSZMP KB agitációs és propagandabizottsága. Különböző jelentések készültek a szomszédos szocialista országokkal működő kulturális kapcsolatokról, az ott élő magyarok helyzetéről, intézményi viszonyairól. 1976-ban MSZMP politikai bizottsági határozat születik, amely a lenini nemzetiségpolitikai normák szerint értékeli az egyes országok magyarságpolitikáját. Úgy ítélik meg, hogy Kárpátalján a legjobb a helyzet, ezenkívül Jugoszláviában jó a helyzet. (Itt fogadták el egyedül a Magyarországról kezdeményezett „kettős kötődés” és a nemzetiségek „híd” szerepére vonatkozó retorikát.) Csehszlovákiát az oktatási kérdések és a történeti viták miatt problematikusnak tartották. Romániában pedig kifejezetten úgy értékelték, hogy ott eltérnek a marxista–leninista nemzetiségpolitika normáitól.
A kulturális nemzetfogalom
Különböző próbálkozások történtek a romániai kapcsolatok rendezésére, de 1977-ben a nagyváradi találkozó nyomán kiderült, hogy ez a magas szintű találkozókra építő politika sem működik. Nyílt konfliktussá vált a Románia és Magyarország közti viszony, mikor a nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált a romániai gazdasági válság. A társadalmi homogenizációra épülő romániai politika külső-belső ellenségként konstruálta a magyarságot és Magyarországot. Magyarország óhatatlanul belekerült ebbe a konfliktusba, hiszen a nyolcvanas évek közepén tömegessé vált a romániai magyarok áttelepülése és a tiltott határátlépés. A 80-as években Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre, Őszi István vezetésével megjelent egy olyan, az MSZMP KB külügyi apparátusában dolgozó csoport – Moszkvából visszatért diplomaták –, akik a magyar kisebbségi kérdés nemzetközi felvetése irányába, a kulturális nemzetfogalom felé mozdultak el. A határon túli magyarokkal való kapcsolattartást pedig a magyar külpolitika egyik legfontosabb feladatának tartották.
A dologban közrejátszott, hogy míg a népi írók, akik szintén kiemelt fontosságúnak látták e kérdést, kulturális, demográfiai problémának látták a határon túli magyarok ügyét, addig a harmadik, a határon túliakkal foglalkozó csoport, a demokratikus ellenzék elsősorban emberi jogi kérdésként kezelte, s egyik legfontosabb témájává vált a magyarországi szegénység mellett a határon túliak ügye.
Magyarságpolitika A Kádár-rendszer bukásával, 1988–1989-ben bekövetkezett a magyarságpolitika intézményesülésének időszaka. A Németh-kormány alatt létrejött a Nemzetiségi Kollégium, majd az Antall-kormányzat időszakában megalakult a Határon Túli Magyarok Hivatala. Ez a hivatal különböző felügyeleti szervek mellett 2006-ig működött, amikor létrehozták a Miniszterelnöki Hivatalon belül a kisebbségi és nemzetpolitikai szakállamtitkárságot.
Az 1990 utáni időszakban az alapvető jövőkép a társnemzeti státus megszerzése volt a határon túli magyarok számára. Erről viszont a 90-es évek közepére kiderült, hogy nem működik, sem az európai nyomásgyakorlás, sem a szomszédos országokkal való megegyezés nem hozza létre a különböző szintű magyar nemzeti autonómiaintézményeket. Egy másik kísérlet volt a kisebbségi magyar pártok részvétele az adott országok kormányzati politikájában a kilencvenes évek közepétől. Ez nagyon sok eredménnyel járt, de sehol sem jutott el külön kisebbségi törvény létrehozásáig. Ellenben a volt Jugoszlávia utódállamaiban felülről létrehozták a kisebbségi magyar nemzeti tanácsokat.
Mikor 1996 környékén kiderült, hogy Magyarországnak egyfajta geopolitikai előnye van a térségben, és valamiféle megoldást kell találni a schengeni határ-ellenőrzési rendszer bevezetése utáni kapcsolattartási problémákra, akkor jelenik meg a státustörvény elképzelése. Ez a koncepció azt célozta meg, hogy a határon túli magyarok jogilag és egyénileg is megragadhatóvá váljanak. A státustörvénnyel járó kedvezményeket úgy képzelték el, mint egy olyan katasztert, amely révén pontosan lehet tudni a kedvezményezettek körét, a kedvezményeket pedig tovább lehet fejleszteni.
Ennek a kedvezménytörvénynek a zsákutcájaként jelent meg, a működésképtelenségét jelezve, a kettős állampolgárság igénye – összegzi a jelenleg kialakult helyzetet Bárdi.
Ürügy a kisebbségek problémáinak felvetése
A 90-es évek elejétől kezdve a határon túli magyarok kérdése bizonyos értelemben virtualizálódott, mintegy ürügyként jelenik meg – jelzi kérdéseinkre a kutató. Már az MDF szétszakadásakor a kirobbanó Csurka–Antall-konfliktus látszólagos ürügye az ukrán–magyar alapszerződés volt. Gyurcsány Ferenc számára a népszavazás lehetőség volt arra, hogy megmutassa, Orbán Viktor legyőzhető. 1996-ban Orbán a jobboldal egységét, az MDF, a kisgazdapárt és a Fidesz koherenciáját az alapszerződés vitájában tudta megteremteni, amikor történeti távlatba emelte, hogy vajon az alapszerződés megoldja-e a kisebbségek problémáit és Trianon kérdését.
A magyar politikában, s ez akár a jelenlegi, a határon túliak állampolgárságának elnyerését könnyítő és kiterjesztő jogszabályra is vonatkozik, általában valamilyen más politikai folyamatnak van alárendelve, valamilyen pártpolitikai érdekharc áll a magyar kisebbségek adott ügyének, problémájának a felvetése mögött – summázza a kérdés aktuálpolitikai jelentéseit Bárdi Nándor.
Udvardy Zoltán
MNO.hu

Trianon megemlékezés Kolozsváron
Több erdélyi településen emlékeztek meg tegnap a trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulójáról.
Kolozsváron a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) szervezett istentisztelettel egybekötött koszorúzást a Kismező utcai temető első világháborús emlékműnél. Délután fél hatkor Kolozsváron és Erdély-szerte egyszerre kondultak meg a református templomok harangjai. Az istentiszteletet celebráló Szőllősi János, a Kolozsvár-Hídelvi református egyházközség lelkipásztora elmondta: Isten előtt nem országok és országhatárok, hanem népek és közösségek léteznek. Úgy véli, hogy az evangélium útját követő fiatalokban élhet tovább a szétszabdalt Magyarország. 90 év alatt megfogyatkoztunk, a fiatal generációnak fel kell vállalnia és tovább kell vinnie a magyarság értékeit – jelentette ki. Szabadság (Kolozsvár)
Szabadság (Kolozsvár)

Túlléphető, mint a boszorkányüldözés
Egyetemi hallgatók véleménye a trianoni békeszerződésről
A magyarságra mért súlyos csapásnak tartják a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók a trianoni békeszerződést, de a múltba nézés helyett a tények elfogadását és az élhető jövő építését előbbre valónak tekintik. Lapunk több Kolozsváron tanuló másod- és harmadéves egyetemi hallgatónak tette fel a kérdést: mit jelent számára Trianon. A válaszokból készült az alábbi összeállításunk.
László (székelyföldi):Többnemzetiségű államot képtelenség egyben tartani Európában, különösen, ha a vezető etnikum intézményesen elnyomja, vagy tudomást sem vesz a számos és népes kisebbségről. Pofon, gyomorba rúgás volt ez a magyarságnak. A térképen ceruzával játszadozó, határt húzó kezek, bármennyire is azt állították, nem tisztán etnikai szempontok szerint húzták a határokat. Trianon elsősorban nem a területeket követelő államok, netán a nagyhatalmak bűne, inkább a magyar külpolitika legszégyenletesebb és legmaradandóbb kudarca. Számomra felfoghatatlan, hogyan mondhattak le küldötteink különösebb ellenállás nélkül tisztán magyarlakta területekről, amikor a feldarabolás elsősorban a népesség etnikai hovatartozása alapján történt. El kellene feledni, besöpörni a szőnyeg alá? Lehetetlen. A revízió szóval haboztatni a szánkat? Badarság. Legyen elég annyi, hogy nagyon fáj.
Csaba (mezőségi):Trianon legfőképpen a megosztást, az anyaországtól való elszakadást jelenti. De a fájdalmas területi elszakadás pozitívumként is felfogható. Trianon után mindenki attól félt, hogy a megcsonkított Magyarországon kívül eső terültetekről eltűnnek a magyarok. Ez a félelem adott erőt a határon túli magyarok számára a fönnmaradáshoz a viszontagságos körülmények között, s ahhoz, hogy a magyar kultúrát és a magyar nyelvet jobban megőrizték, mint az anyaországiak. Ha nincs Trianon, a történelmi Nagy-Magyarországhoz tartozó területeken, így Erdélyben is, sokkal nagyobb lett volna az asszimiláció, és meglehet, hogy Trianon nélkül a magyar nyelv lenne a hivatalos Erdélyben, de azt sokkal kevesebben beszélnék, mint manapság.
Tünde (közép-erdélyi):Trianon erőszakkal való elszakítást jelent az anyaországtól. Általa megpróbálták szétszaggatni a nemzetet, és idegenek kezére adták a szülőföldünket. Ha ez nem következett volna be, teljesen másképp fejlődött volna Erdély és az itt élők viszonya. Valószínűleg nem lenne meg az a nemzeti öntudat, ami ma itt egyes helyeken még mindig él.
Szilárd (székelyföldi):Trianonról komplex kép él bennem. Nem szeretem a Nagy-Magyarországos matricákat, a csak piros-fehér-zöld színekben látó embereket, s végképp nem tudok azokkal egyetérteni, akik a Trianon előtti „dicső” állapotot sírják vissza. Az első világháború előtti Magyarországról közel sem mondható el, hogy az „a magyar nemzet országa” lett volna. A soknemzetiségű Magyarországnak közel fele nem is volt magyar anyanyelvű. Mégis elismerem a birodalom létjogosultságát, mert akkor nem a nemzeti összetartozás volt az első, ami egybefogta az országokat. A Trianon-búsulók inkább nacionalista alapokon állnak. Én azonban nem találnám igazságosnak, ha most visszaállítanák a Trianon előtti állapotot. Ugyanakkor igazságtalannak tartom az ország feldarabolásának módját. Tudom, hogy a nagyhatalmak „büntetni” akarták Magyarországot, viszont Európára nézve ezt okosabban is tehették volna. A különböző etnikumok akkor is nagy tömböket alkottak, ezek határmezsgyéire kellett volna jobban odafigyelniük. Azzal, hogy az etnikai tömbökből nagyon pontatlanul lehasítottak, nehéz helyzetbe hozták nemcsak a későbbi Magyarországot és a kisebbségi létsorsba kerülteket, de sokszor magukat a befogadó államokat is, amelyek szintén nem tudtak mit kezdeni az új helyzetükkel. Ma már nem látom „visszacsinálhatónak” Trianont. A régiók Európája talán hozhat az eddiginél jobb megoldást.
Imre (sóvidéki):Trianont akkora csapásnak érzem, amelynek a súlyát az is könnyen megértheti, aki nem magyar. Átgondolatlan, felelőtlen politikai döntésnek tartom, amely Közép-Kelet-Európát mindenestől felforgatta. Magyarként érzékenyen érint, mert 90 év távlatából is úgy érzem, hogy személyesen is sokat vesztettem általa, de a legnagyobb átka a demográfiai torzulás volt. Igen, „kisebbség” volt a magyar már akkor is a saját Nagy-Magyarországában, de ezt nem így kellett volna megoldani. A kedvezményezettek is szembesülnek vele, hogy mit jelent nagyarányú kisebbséggel együtt élni. S nem valószínű, hogy örülnének, ha az országukat feldarabolnák. Trianon a 20. század Mohácsát jelenti szerintem: hatalmas csapás, századok kellenek, amíg magunkhoz térünk. Csak lesz-e akkor valaki, aki még magához térhet? Tulajdonképpen a kezünkbe nyomtak egy kötelet és szabadon engedtek egy végtelen erdőben: élj meg valahogy!
Boglárka (székelyföldi):Trianon jelentése számomra az évek során sokat változott. Először a családomban hallottam róla, még kisgyermekként. Akkor valami múltban történt nagy tragédiaként élt a fejemben. Úgy értettem, Trianon az oka, annak, hogy románul kell tanulni, és annak is, hogy „szegénységben” élünk, miközben Magyarország valamilyen tejben-vajban fürdő elérhetetlen ígéretföldje volt. Amikor tanultam is Trianonról, és jártam már Magyarországon, nem volt ennyire szélsőséges bennem a viszonyulás a témához. Ma már, ha ezt a szót hallom, eszembe jut a régi Magyarország-térkép, amit a régi filmhíradókban lehetett látni, ahogy széthullik darabjaira. Ugyanakkor a valahová tartozni problematikája kikerülhetetlenül él bennem. Ott van az emberben, már-már genetikailag kódolva a keserűség. Van azonban jó oldala is Trianonnak: szerencsésnek tartom magam, hogy erdélyiként egy kulturálisan sokkal ingergazdagabb környezetben nőhettem fel, és székelyként – magyarságom mellett – van egy plusz identitásom, ami attól értékesebb, hogy küzdenünk kell a megőrzéséért.
Gábor (közép-erdélyi):Trianon számomra csak történelem. Mivel multikulturális környezetben éltem, nem érzem olyan súlyosnak Trianont, mint ahogy azt mások esetében látom-hallom. Tudomásul veszem azt, hogy ez egy tragédia a magyar nemzet számára, azonban nem élem meg tragédiaként.
Noémi (közép-erdélyi):Számomra Trianon ugyanúgy a történelem sötét, de feldolgozható, túlléphető pillanata, mint például a boszorkányüldözés. Készen kapott és megváltoztathatatlan örökségemnek tekintem, és fontosnak tartom, hogy minden magyar – de román, osztrák, szlovák stb. – iskolás idejekorán megtudja és megjegyezze, mi történt Trianonban 1918-ban, és milyen hatással van ez az ő életére. De túlzásnak tartom a békeszerződés nemzeti tragédiaként történő besorolását, ugyanúgy, ahogy értelmetlennek tartom puszta megfogalmazását is annak, hogy Trianont vissza kellene vagy lehetne fordítani. Amikor a Föld bármelyik pontja néhány órás repülőúttal elérhető, vagy amikor egy alkalmazott akár több földrésszel arrébb bejegyzett cégnek is dolgozhat, azon morfondírozni, ha a történelem másképp alakul, ma esetleg egy országhatárral odébb élhetnénk, számomra egyszerűen idejét múltnak tűnik.
Tímea (északkelet-erdélyi):Trianon, mai szemekkel nézve is Magyarországnak, saját hazánknak a feldarabolása. Azt is el lehetne mondani, hogy az országnak a mohácsi vész után ez volt a legnagyobb érvágása. Mindenképp igazságtalan megoldás volt, mert nem vették számba az emberek véleményét. A nagyhatalmak döntötték el, hogy mi legyen, mi jó a népnek vagy mi nem. Emiatt rengeteg magyart kiszorítottak az anyaországból. Ma, olyan országok, mint például Románia, Szlovákia, Szerbia olyan területekkel büszkélkednek, amik nem is az övék, de ugyanakkor félnek is attól, hogy netán Magyarország visszakövetelje azokat.
Zsuzsa (székelyföldi):Mivel beleszülettem a Trianon utáni állapotba, nehéz elképzelnem milyen is lenne az életem, ha meg sem történt volna. Magyarságom miatt természetesen negatívan és szomorúan tekintek Trianonra. Egy olyan „csapásra”, amely megváltoztatta Erdély arculatát, jövőjét. Röviden, számomra Trianon egy szakadást, törést jelent. Elszakadást az anyaországtól, a teljes jogú magyar identitástól és talán egy élhetőbb jövőtől is. De lehetőséget is jelenthet, amelyet ha megtanulunk, a hasznunkra fordítani, akár jó dolgok is kisülhetnek belőle. Mert Trianon által egy nyelvvel és egy kultúrával lettem gazdagabb, tudom mit jelent az, ha valakit származása miatt néznek le. Meg tanultam jobban küzdeni, s igyekezni annak érdekében, hogy bebizonyítsam: igenis képes vagyok rá. Úgy érzem, tágabb a látóköröm, és nyitottabb a világ fele. Fontosnak tartom, hogy a jelenünket a javunkra fordítva igyekezzünk jobb jövőt felépíteni, és ennek egyetlen megoldása az, ha elfogadjuk a múltban történteket, mivel változtatni úgysem tudunk rajta, és a jövőbe tekintünk, nem pedig hátra.
Zsolt (székelyföldi): Számtalanszor elgondoltam már, hogy milyen lehetett anno „a magyarvilág”, s magam előtt láttam már többször is egy jelenkori magyar világot. Egy olyan időt, amikor magyarul szólhatunk az üzletekben a kiszolgálólányokhoz, ügyeink elintézésekor bátran használjuk az anyanyelvünket stb.. Amikor nem mi vagyunk a kisebbség, nem minket próbálnak felőrölni, hanem a mi kultúránkhoz igazodnak a társaságunkban élő népek. Trianon hallatán mindig felébredek ebből az álmomból, egyszóval ezt jelenti nekem Trianon, a realitást.
Noémi (partiumi): Számomra Trianon azt jelenti, hogy az anyaország helyett egy másik országban élünk. Ez nem feltétlenül csak negatívumokat hordoz magában, így egy nyelvvel többet tudunk, két ország történelmében vagyunk érintettek, és két nemzet szokásait ismerjük közelről. Ráadásul Nagyváradon nem érzékelhető olyan magyarellenesség, mint azokon a helyeken, ahol a magyar lakosság nagyon kis százalékban él. Negatívum persze több van, hiszen így kisebbségben élünk, tűrnünk kell az esetleges magyarellenes megnyilvánulásokat és az arra irányuló kísérleteket, hogy asszimilálják az erdélyi magyarokat. A legfőbb hátrány, úgy gondolom, mégis az, hogy egy nemzet ketté lett szakítva. Vagyunk mi, erdélyi magyarok – és a magyarországi magyarok. Legalábbis így véli az utóbb említettek nagy része. Lásd a 2004-es népszavazást, amikor megtagadták, hogy a kisebbségben élő magyarok megkaphassák a magyar állampolgárságot is. Így a románok szemében hazátlanok vagyunk, magyarországi társaink szemében pedig románok. Most, hogy megkapjuk a magyar állampolgárságot, főleg az idősebb nemzedék és a kommunizmusra még élénken emlékezők fogják ezt igényelni, a fiatalabb korosztálynak már nem biztos, hogy olyan nagy jelentőséggel bír.
(folytatjuk)
A magyarságra mért súlyos csapásnak tartják a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók a trianoni békeszerződést, de a múltba nézés helyett a tények elfogadását és az élhető jövő építését előbbre valónak tekintik. Lapunk több Kolozsváron tanuló másod- és harmadéves egyetemi hallgatónak tette fel a kérdést: mit jelent számára Trianon. A válaszokból készült az alábbi összeállításunk.
Anna (közép-erdélyi):Hogy nemzeti tragédia-e Trianon? Bizonyára. De kilencven évvel a történtek után már nem tudom a súlyát igazán átérezni. Itt születtem, ilyen körülmények között ismertem meg Erdélyt és Magyarországot. Történelmi tényként fájó érzés Nagy-Magyarország térképét darabokban látni, ennek ellenére nem tudok úgy gondolni rá, mint ami valamikor újra egy nagy egész lesz. A területi elcsatolások következményeként nemzeti kisebbségben születtem, román többségű környezetben élek, és ez sokat segített abban, hogy másokat toleráljak, tudjam, milyen fontos az, hogy anyanyelvemen tanulhatok. Azzal, hogy egymás mellett élünk, és mi vagyunk kisebbségben, ránk erőszakolták a román történelem, a román nyelv tanulását. Eleinte talán én is lázadtam, de most már úgy gondolom, hogy egy nyelvvel többet tudok, a dolgokra való rálátásom is fejlődött, és sokkal érzékenyebb vagyok más kisebbségek nehézségeire is. Ezek mellett pedig kihívásnak érzem azt, hogy a kisebbségre ható nyomások ellenére is ápoljam és tovább adjam a magyar nyelvet, a magyar szokásokat. Mindezeket úgy, hogy azt is megtanítsam: a másik kultúrát is tiszteletben kell tartani, meg kell ismerni, és el kell fogadni.
Anita (székelyföldi): Trianon következményeit a mai napig magunkon viseljük, örökre megváltoztatta a magyar nemzet képét. Viszont nem látom túl sok értelmét azoknak a vitáknak, amelyek egy 90 évvel ezelőtti döntés igazságtalanságán rágódnak. Ami volt, elmúlt, az időt sajnos nem tudjuk visszaforgatni. Ahelyett, hogy a múlt igazságtalanságain búslakodunk, inkább a jelenre kellene összpontosítani. Persze, ez nem jelenti azt, hogy felejtsük el. Ismernünk kell a történelmet, hogy tanulhassunk belőle és emlékezzünk. Mert emlékeznünk kell arra, hogy valamikor egyazon ország lakói voltunk, és nem lenne szabad lenézni azokat, akik Trianon után egy másik országhoz kerültek. A múlton nem tudunk változtatni, de azon igen, hogy most hogyan élünk, hogyan gondolkodunk. Trianon mindenképpen szomorú esemény a magyar nemzet számára, ugyanakkor rengeteg körülötte a mítosz, nem is szeretnék nekikezdeni fejtegetni, hogy mi volt. Ennyi év távlatából nehéz megállapítani, hogy mi az igazság, ezért inkább a jelenünkre összpontosítsunk, mert azon még változtathatunk, és próbáljuk meg a legtöbbet kihozni belőle.
Eliza (dél-erdélyi):A vérem sem kezd pezsegni, és nem leszek ideges sem, ha a Trianon szót hallom. Tudom, hogy a magyarság megalázását jelentette, de nem érzem szükségét, hogy ezt folyamatosan hangoztassam. Meggyőződésem, hogy Erdély előnyösebb helyzetben lenne ma, ha nem csatolják Romániához – mondjuk gazdasági és építészeti örökségének megtartásának szempontjából. Magyarországnak ez volt a büntetése, hogy a háborúban a rossz oldalt választotta. Trianonra nagyon jól talál a híres dalszöveg: „The winner takes it all”. Ez nem azt jelenti, hogy tetszik, ami akkor történt, hanem azt, hogy ez mindig így volt: aki nyer, az nyer, és aki veszít, el kell hogy tűrje a veszteséget, és meg kell hogy békéljen vele. Én meg vagyok békélve a helyzettel, és nem tudom megérteni, hogy mások, sokan, képtelenek erre. Ugyanakkor felháborít, hogy sok ember Trianont kifogásnak és oknak tartja arra, hogy a románokat megszólja, utálja. És persze Trianon még mindig hatékony eszköz a politikai befolyás és népszerűség növelésére. Nekem mindig Sophia Coppola Marie Antoinette című filmje jut eszembe Trianon hallatán, mert abból tudtam meg, hogy a trianoni kastély volt egyike a sok ajándéknak, amit Antoinette férjétől kapott. És én nagyon szeretem ezt a filmet.
Henrietta (székelyföldi):Trianon sokaknak az, amire Juhász Gyula azt mondta: „Nem kell beszélni róla sohasem/De mindig, mindig gondoljunk reá”. Pedig Trianon az, amiről beszélni kell. Trianon miatt nekünk, magyaroknak nincs okunk lehajtott fővel járni – ez nem a mi szégyenünk! De azt hiszem, Európa szégyene a máig elodázott bocsánatkérés. Mégis Trianon az, amiért soha nem lehet bocsánatot kérni. Azért, hogy egy tollvonással 2 millió magyar jutott Romániának, 1 millió Csehszlovákiának, félmillió Jugoszláviának. Mint ahogy soha nem lehet megmagyarázni, hogy egyik napról a másikra miként lesz minden harmadik magyar idegen állam polgárává. Mint ahogy nem létezik felmentés egy ország gazdasági ütőerének elvágásáért, a közigazgatási és magántulajdon-határok önkényes, botrányos átrajzolásáért. Mert nincsen bocsánat arra, hogy egy ország testébe belevágva magyarok tömegét választották le örökre, visszafordíthatatlanul róla. Ez mind Trianon: egy aljas és ostoba béke, amely így kimondva is szörnyű. Ugyanakkor Trianon az az érzés, amiről a világon alig tudnak, amiből nem éreznek át semmit, amit lehetetlen megértetni bárkivel is. Trianon az, amikor én egy amerikainak, japánnak magyarázom, hogy magyar nemzetiségű román állampolgár vagyok. Vagy amikor Budapesten megkérdik, hogy én hol tanultam ilyen jól meg magyarul. És az is Trianon, amikor magyar igazolvány szükséges ahhoz, hogy magyarnak ismerjenek el. Trianon még ma is tart. Nem lezárult, nem túlléphető történelem. Az is lehet, hogy 90 év távlatából az igazán megmagyarázhatatlan tragédia nem az, ami akkor történt, hanem ami, azóta. Ha már a világ nem akar tudni róla, akkor szerintem nem árthat, ha mi tisztában vagyunk múltunkkal. Ne csak azt tudjuk, hogy volt egy március 15. és egy augusztus 20. Mert ha ezek történelmünk ünnepnapjai, és számon tartjuk őket, akkor június 4. egy keserves hétköznapja ennek a történelemnek, de attól még létezik. Ha igaz az, hogy a történelem megismétli önmagát, akkor Trianon tanulsága: jobb, ha a tragédiákat nem utólag siratjuk, hanem megelőzzük.
Zsolt (székelyföldi):Trianon, amikor ez a szó egy asztaltársaságnál elhangzik, engem mindig kiver a víz. Ezt az eseményt mindenki a saját javára próbálja fordítani, így a Jobbik, de ugyan úgy a Fidesz is. Hallottam, hogy június 4-ét emléknappá nyilvánították. Az ilyen populista húzások miatt megy el a kedvem attól, hogy az évfordulóra emlékezzem. Pedig emlékeznem, elgondolkoznom kellene azon, hogy milyen is lenne az életünk, ha akkor nem a nagyhatalmak döntik el a sorsunkat.
Attila (székelyföldi):Érdekes ez a Trianon-téma, mifelénk sok fiatal rocker hajtogatta, hogy vesszen Trianon, s ez több helyen is fel volt firkálva a falakra. Még ma is fel vannak háborodva az emberek, ha meghallják ezt a szót. Számomra nem annyira felháborító. Természetesen, nem értek vele egyet, de nem viselkedek szélsőséges nacionalista módra. Ami megtörtént, az megtörtént. Csak egy dolog piszkálja a csőröm: hogy a „négy nagy”, az olasz, az angol, az amerikai és a francia miért szabta meg a békefeltételeket anélkül, hogy a magyar érveket figyelembe vették volna? Apropó francia: egyik ismerősöm egyszer azt mondta, hogy magyar ember soha nem vesz francia autót. Gondolom, ezért mondta... Mindenesetre a Magyar Királyság megcsonkítása nem tett jót az embereknek, de ez már a múlté, lehet lenyugodni, beszüntetni a provokatív weblapokat. Ma már ott tartunk, hogy elfogadták a kettős állampolgárságot, mindenki mehet a dolgára, idáig is megtehették az unión belül. Legfeljebb nem fogják az embert lecigányozni, oláhozni – vagy hasonlók.
T. Sz. Z.
Szabadság (Kolozsvár)

Elkezdődött Trianon sebeinek gyógyítása
Kárpát-medence-szerte megemlékezéseket, emlékműavatásokat szerveztek a hétvégén a trianoni békediktátum aláírásának kilencvenedik évfordulóján. A rendezvényeket első ízben szervezték meg hivatalosan is a nemzet egységének jegyében, azt követően, hogy a magyar Országgyűlés az elmúlt héten a Magyar Összetartozás Napjává nyilvánította a szerződés aláírásának napját, június 4-ét.
Erdély-szerte megemlékeztek a hétvégén a trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulójáról. Tegnap mintegy ezer, Nagyváradról, Kolozsvárról és a Székelyföld különböző szegletéből érkezett személy válaszolt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívására, és „zarándokolt” el Gyimesbükkbe. Az eseményen Tőkés László EP-képviselőn kívül jelen volt Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete is.
„A lelki határokat nem lehet felülírni”
A megemlékezés a katolikus templomban kezdődött, ahol Salamon József helyi plébános prédikációját hallgathatták végig a hívek és meghívottak. Az ünnepi szentmisét követően a résztvevők jelentős része a csíkszeredai huszárok vezetésével átvonult a tavaly felújított Kontumáci-kápolnához. Itt Deáky András nyugalmazott pedagógus, a határ „őrzője” ismertette a hely jellegzetességeit, beleértve a Rákóczi György építtette vár romjait, az egykori utolsó magyar vasúti őrházat, valamint a Mária Terézia támogatásával felépült kápolnát.
Füzes Oszkár felszólalásában a csíksomlyói búcsú példájából kiindulva, amikor „piros-fehér-zöld takaró borította dombokat”, rámutatott: az országhatárokat bármikor felülírhatja a nemzetközi jog, pontosabban a nemzetközi jogtalanság. A lelki határokat azonban az ellenfél nem tudja megváltoztatni, a nemzet határai ott húzódnak, ahol mi azokat meghúzzuk, mutatott rá. „Minden magyar gyereknek, anyának, férfinak és szónak megvan a maga helye ezeken a határokon belül, és én csak megköszönni tudom, hogy ez így van” – hangsúlyozta a nagykövet.
Tőkés László elsősorban lelkészként, egykori püspökként szólt a hallgatósághoz, hangsúlyozva: elérkezett az idő a trianoni korszak lezárására. Nincs már helye az önsajnálatnak, annak, hogy mindig másban keressük a kudarcok okát – figyelmeztette hallgatóságát az EP-képviselő. „Egy gyógyuló Magyarországból, gyógyító anyaország lesz lassanként” – mutatott rá Tőkés László, aki szerint ennek tudatában ideje felszámolnunk belső Trianonunkat.
A beszédeket a zágoni Mikes Kelemen vegyes kórus és a csíkszeredai Árvácska együttes előadásai tették színesebbé, a megemlékezés szeretetünnepséggel zárult.
Trianon-emlékművet avattak Farkaslakán
A trianoni szerződés aláírására emlékeztek tegnap a Székelyudvarhely melletti Farkaslakán is, ahol felavatták Erdély első Trianon-emlékművét. A Millenniumi emlékparkban tartott eseményen Albert Mátyás polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd leleplezték az Apostoli kettős kereszt nevű emlékművet. A Magyar Polgári Párt (MPP), a farkaslaki önkormányzat, valamint a Tamási Áron Kulturális Egyesület által szervezett ünnepségen jelen volt Kövér László fideszes országgyűlési képviselő is, aki beszédében a Trianon óta eltelt 90 év történéseit idézte fel.
„90 évvel ezelőtt a harangszó a darabokra tépett Magyarországon szólalt meg, ideje szembenézni a trianoni örökséggel, ideje észrevenni, hogy senki nem emel fel, és senki nem véd meg minket, ha mi nem becsüljük meg önmagunkat” – fejtette ki Kövér László, aki szerint a történelem nemcsak rombol, hanem időnként esélyt ad, így új reményekkel léphetünk tovább.
„Az emlékmű nemcsak a múlt, hanem a jövőbeli felemelkedés szimbóluma is” –mutatott rá az öt méter magas emlékmű avatóján Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kérdéssel fordult a hallgatósághoz: van-e küldetése annak az embernek, aki június 4-én, a magyar nemzet gyásznapján született.
„Az ember elvi és erkölcsi küldetését nem a születés dátuma határozza meg, azonban tennünk kell érte, hogy a mostani magyarországi változások mindenkinek új esélyt adjanak” – adta meg a választ a politikus. Az emlékművet – amely nemzeti összetartozásunkat szimbolizálja – a különböző egyházak képviselői áldották meg, a több mint kétórás rendezvényt a farkaslaki iskolások szereplése tette színesebbé, a rendezvény a magyar és székely himnusz eléneklésével zárult.
Nagy Demeter István, Dénes Emese
Pályázat Trianonról Szatmárnémetiben
A trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulója alkalmából az RMDSZ szatmárnémeti szervezete pályázatot hirdet a helyi iskolák diákjai számára Egy a nemzet címmel – jelentette be Kereskényi Gábor elnök. A fiatalabb generáció körében nincs kibeszélve, feldolgozva a téma, mert sok helyen még mindig tabunak számít, mutatott rá. Kereskényi szerint sokszor a nyugati vendégek sincsenek tisztában azzal, hogy nem homogén a lakosság összetétele, hanem itt 40 százalékos magyar közösség él.
Tíz évvel ezelőtt az RMDSZ egy könyvet jelentetett meg. 2010-ben már nem a múlttal szeretnének foglalkozni, hanem előretekinteni, ezért írnak ki pályázatot diákok számára. Két kategóriában lehet nevezni, az elsőben 1-12. osztályos tanulók számára hirdetnek rajz- és plakátversenyt, a másodikban az 5–12-esek esszéit fogadják. A verseny fődíja kategóriaként 300 lej, a második és harmadik helyezett 200, illetve 100 lejt vihet haza. A pályázat leadási határideje június 18., a beérkezett anyagokból novemberben kiállítást szerveznek, illetve egy kiadványt is megjelentetnek.
Gozner Gertrud
Krónika (Kolozsvár)

Trianoni Emlékév
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2010-et Trianoni Emlékévnek nyilvánította.
Célként azt tűzték ki, hogy nemzetünk szétszakításának 90. évfordulóján – végre – vessünk véget az önmagában meddő önsajnálatnak, és az elkövetkezendőkben – Trianongyógyításaképpen – a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesülésének programadó eszménye hassa át cselekedeteinket.
A Nemzeti Összetartozás Napja
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a fenti gondolat jegyében 2010 június 4-én részt vett a Magyar Országgyűlés emlékülésén. A Trianon-emlékülés délután fél ötkor, a szerződés kilencven évvel ezelőtti aláírásának pontos időpontjában, a nemzeti zászló és a történelmi zászlók bevonulásával, harangzúgással, majd a Himnusszal vette kezdetét. Az ünnepségen részt vettek a diplomáciai testületek, a határon túli magyarok és a történelmi egyházak képviselői, Mádl Ferenc korábbi államfő és felesége, Antall József néhai miniszterelnök özvegye, Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Boross Péter és Medgyessy Péter korábbi kormányfők. Szili Katalin a szocialista frakció részéről egymagában vett részt az emlékülésén.
Sólyom László köztársasági elnök az emlékülésen úgy fogalmazott: ha Magyarország empátiával viseltet partnerei iránt, nyugodtan nézhetünk szemükbe, ragaszkodhatunk jogainkhoz, de a szomszéd népek magyarokkal kapcsolatos értékrendjének megváltozása nélkül nincs végleges megoldás. Az államfő szerint nélkülözhetetlen az anyaország segítsége a kisebbségi nemzetrészek számára, Magyarországnak is használnia kell a nemzetközi jog minden eszközét kisebbségeink védelmében. Az államfő hangsúlyozta: a nemzetpolitika csak akkor lehet hatékony, ha szakpolitikává válik. A köztársasági elnök kitért arra, hogy az emléknap akkor tölti be feladatát, ha valóban új korszakot nyit a nemzet egészéről való gondolkodásnak és cselekvésnek, és pozitív fordulatnak tartja, hogy a nemzeti összetartozásról szóló törvény nem a történelmi magyar államról szól, hanem a nemzet egységére helyezi a hangsúlyt.
Méltóképpen kell emlékezni a kilencven évvel ezelőtt történtekre és erőt kell meríteni a nemzet példamutató akaraterejéből – mondta Schmitt Pál, az Országgyűlés elnöke a Trianon-emlékülésen a parlamentben. Schmitt ünnepi beszédében kiemelte: nem revíziót, hanem békét és gyümölcsöt hozó együttműködést kínálunk szomszédainknak és Európának.
Az ünnepségen felolvasták a június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánító a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt, amelyet a parlament hétfőn fogadott el.
Tőkés László EP-képviselő az emlékülés után a fővárosi Március 15. téren mondott ünnepi beszédet. Itt több száz ember részvételével tartott megemlékezést a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) és a Civil Összefogás Fórum (CÖF) a trianoni szerződés aláírása 90. évfordulójának napján. Osztie Zoltán, a KÉSZ elnöke külön köszöntve a 90 évvel ezelőtt elcsatolt részekről érkezett több tucatnyi, népviseletbe öltözött magyart, beszédében úgy fogalmazott: Trianonra emlékezni nemzeti ügy, mert ez a történelmi tény mindenki szívébe markol, de amíg Európa nem dolgozza fel ezt a gyalázatos eseményt, addig nem teremtődhet meg a kontinensi béke sem.
Erdélyi képviselőnk üdvözölte, hogy a kommunizmus évtizedei után végre nyíltan lehet megemlékezni az akkori eseményekről. A református püspök ugyanakkor nehezményezte, hogy míg a holokauszt tagadását lehet büntetni hazánkban, addig Trianon, valamint a békediktátum következményeinek tagadását nem. Tőkés László szerint erre szükség van, a nemzettagadás miatti eljárást pedig azokkal a parlamenti képviselőkkel, akik nemmel szavaztak a kettős állampolgárság megadásáról szóló törvényre. Véget ért a Kun Béla-, Rákosi-, Kádár- és Gyurcsány-korszak, az elhallgatás, a hazaárulás korszaka – jelentette ki az EMNT elnöke. „Szembe kell néznünk a 20. század két csapásával, Trianonnal és a kommunizmussal, de ez nem elég, szakítani kell ezek átkos örökségével is. Be kell fejezni a 20. századot, új történelmet kell írnunk, ez a mai nap üzenete.” Tőkés szerint már nem lehetünk revizionisták, de a területért kollektív és egyéni jogokat, ezzel együtt pedig autonómiát követelünk. A református püspök figyelmeztetett: a felszín alatt tovább folyik a határon túli magyarság pusztulása.
A Nemzeti Összetartozás Napján Budakalászon felavatták a Kárpátok őre trianoni emlékművet. Az esemény díszvendégei Wittner Mária fideszes országgyűlési képviselő, Tőkés László EP-képviselő, valamint Lezsák Sándor országgyűlési képviselő, a Nemzeti Fórum elnöke voltak. A Kárpátok őrét Budakalász város önkormányzata állította, a polgárok adakozásából a békediktátum 90. évfordulóján. A szobor a magyar népfelkelőt formázza, aki ezer éven át védte Magyarországot. Az eredeti alkotást Kolozsváron állították 1915-ben, ezt a bevonuló románok 1918-ban elpusztították. A most felavatott emlékművet Szcuka Attila tervei alapján Horváth-Béres János faszobrász készítette, a követ a budakalászi mészkőbánya ajándékozta.
Az estet a Theatrum Hungaricum művészei és a Kamp János Kapelle fúvószenekar lélekemelő műsorszámai színesítették. Tőkés László a budakalásziaknak Erdély és Partium üdvözletét tolmácsolta. A püspök kolozsvári születésűként megidézte az elszakított nemzetrészek szenvedéseit, ugyanakkor hangsúlyozta: véget kell végre vetni a „fájdalom és önsajnálat-retorikának”, a Nemzeti Összetartozás Napja Trianon gyógyítását jelenti. Ezzel együtt az elszakított területeken élő magyarságra fokozottan oda kell figyelni, hiszen – a látszat ellenére – a huszonnegyedik órában vagyunk, az elszórványosodás és az asszimiláció reális veszélyek – fogalmazott. Az elszakított nemzetrészek is szeretnének tevőleges módon hozzájárulni az Orbán Viktor miniszterelnök által meghirdetett nemzeti együttműködés rendszerének éltetéséhez, mondotta az EMNT elnöke. Az erős Anyaország és az elszakított nemzetrészek különböző formájú autonómiáinak rendszere az egyesülő Európában a 20. század trianoni és kommunista örökségének lezárását, és a 21. századi egységes magyar nemzet újjászületését eredményezi – zárta beszédét az erdélyi képviselő.
Nemzeti Zarándoklat
Június 5-én, szombaton Tőkés László a hagyományos Trianoni zarándoklaton vett részt Zebegényben. A trianoni gyász 90. évfordulójára a Trianon Társaság által szervezett nemzeti zarándoklaton tiszteletüket tették: Dr. Beer Miklós római katolikus püspök, Csuka Tamás református püspök, Lakner Pál evangélikus püspök, Balázsi László unitárius püspökhelyettes, Kapás László és Forgách Alajos római katolikus kanonokok, Szeverényi János és Smidelius Zoltán evangélikus lelkészek, a Templomos Lovagok, a Szent György Lovagrend, a Szent Korona Társaság, a Horthy Miklós Társaság, a Vitézi Rendek, a Történelmi Családok, a Magyar Tengerészek Egyesülete, a Magyar Fiatalok Határok Nélkül Alapítvány, a Nemzeti Érzelmű Motorosok Egyesület, a 832. Havas Boldogasszony Cserkészcsapat, az elszakított országrészek képviselői, valamint az emigráció képviselői.
A zarándoklat résztvevőit Pálmai Béla, a Nemzeti Emlékezés Harangja Alapítvány elnöke köszöntötte, az egyházi köszöntőt Kapás László, Zebegény plébánosa mondotta, a házigazdák részéről Sinkó Vilmosné, Zebegény polgármestere üdvözölte a résztvevőket, majd az elszakított nemzetrészek képviselői tolmácsolták az összetartozás üzenetét. Erdély és Partium életérzését és élni akarását Pálffy József lelkipásztor, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója fejtette ki – Kós Károly Kiáltó szó című röpiratát megidézve – a szépen kimunkált beszédében.
Tőkés László az ökumenikus istentisztelet után elmondott rövid beszédének elején az árvízkárosultak, illetve a most is gátakon lévők iránti szolidaritásra és együttérzésre kérte a jelenlévőket. A püspök kijelentette: az önsajnálat, a hibakeresés és az önviktimizálás ideje lejárt. „Fogjuk meg az eke szarvát”, fogalmazott képletesen a képviselő, a beszédek ideje lejárt. Trianon gyógyítása az igazság kimondásából is ered. Ezért vigyáznunk kell arra is, jelezte Tőkés László, hogy az „Erdély-romantika” ne fedje el valós problémáinkat. Nézzünk szembe őszintén múltunkkal, ugyanakkor vessünk véget a sérelmi politizálásnak.
Itt az ideje a gyógyulásnak
Trianon gyógyítása címmel szervezett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megemlékezést Gyimesbükkön vasárnap, június 6-án. Jobb helyszínt keresve sem találhattak volna a szervezők, hiszen a többségében ma is magyarok lakta Gyimesbükk mindkét világégés alatt heves honvédő harcok tanúja volt, s mai napig kettősen szenvedi meg Trianon átkát: nemcsak az anyaországtól csatolták el, de az 1968-as megyésítéskor a zömében románok lakta Bákó megyéhez kapcsolták az addig Csík vármegyéhez tartozó települést.
Az EMNT központi rendezvénye szentmisével kezdődött, melyet Salamon József helyi plébános celebrált. A szentmise után a résztvevők az Ezeréves Határhoz, a kontumáci kápolnához vonultak. Itt, ahol a XVIII. századi kápolna mellett egy, Bethlen Gábor által a 17. században építtetett erődítmény romjai állnak, emlékparkot alakítottak ki, s az itt emelt színpadon Szilágyi Zsolt sepsiszentgyörgyi énekes hangja köszöntötte a résztvevőket, akiket a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület huszárai vezettek fel a helyszínre.
A huszárok sorfala előtt Deáky András, az „ezeréves határ őre” szólalt fel, aki több mint harminc esztendeje végez közösségépítő munkát Gyimesbükkön, és jórészt neki köszönhető, hogy az ezeréves határ tárgyi emlékei megmaradtak, és Gyimesbükk a turisták egyik kedvenc úticélja lett. Rövid köszöntő beszédében Deáky hangsúlyozta: „Jöhet ide bárki, ez mindig a mi földünk marad…” A zágoni Mikes Kelemen Vegyeskar „Magyar igazság” című összeállításának meghallgatása után Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete lépett a mikrofonhoz s az anyaország nevében arra kérte az itt lakókat, hogy „tartsanak ki sokáig, mindörökké.”
Tőkés László európai parlamenti képviselő új megközelítésben beszélt a trianoni traumáról. Itt az ideje a gyógyulásnak, véget kell vetni annak, hogy másokban keressük a szenvedés, a kudarcok okát – mondta az EMNT elnöke. „Fordulat állott be a trianoni szemléletünkben, a poszt-trianoni szindróma véget ért. Érjen véget a 20. századdal egyetemben Trianon és minden következménye, és kezdődjön egy új korszak. Ez a megbékélés korszaka, ahol nem a határok revíziója a járható út, hanem a nemzeti összefogás” – fogalmazott Tőkés László, aki az anyaországi politikai változásokról, annak erdélyi kihatásairól is szólt, hangsúlyozva: „A rendszerváltozás új fejezete kezdődött el, beérett ’89 decemberének gyümölcse”. Tőkés László figyelmeztette a jelenlevőket: „csak akkor vagyunk kisebbségben, ha kicsinynek érezzük magunkat”, és intő példaként említette Makfalva esetét, ahol a színmagyar falu magyar polgármestere levetette a székely zászlót a szintén magyar alpolgármesterrel…
Az EMNT elnöke kitért Gyimesbükk helyzetére is, nagy tapsot aratott kijelentése: a kormányon levő RMDSZ-nek „ezzel kell kezdenie, Gyimesbükköt visszahozni oda, ahova tartozik.”
Beszéde végén Tőkés László a magyarországi árvízkárosultak megsegítésére is kérte az embereket. A rendezvény a régi székely himnusz eléneklésével zárult.
erdon.ro

Nyitott oktatást biztosít a tanügyi törvény
Miért van szükség még mindig a bürokratikus és pénzigényes tanfelügyelőségek intézményére? – tették fel a kérdést Kolozsváron azon a hétvégi kerekasztal-beszélgetésen, amelyen a tizenkét osztályos képzés lehetőségeiről vitatkoztak a Szabadelvű Kör és a Pro Libertas Egyesület meghívottai a tanügyi törvény kapcsán.
Nő az iskolák autonómiája, de a minőségellenőrzést az átalakuló tanfelügyelőségek végzik a továbbiakban is – válaszolta meg a kérdést Veres Valér, Markó Béla miniszterelnök-helyettes tanácsadója, aki úgy vélte, a kerettörvény a közoktatás rendszerét módosítja jelentősen. A törvénytervezet egyik újdonsága az, hogy multidiszciplináris alapokra helyezi a közoktatást, és egységes uniós szempontrendszert vezet be a minőségellenőrzésre.
A cél a készségfejlesztés – legyen szó akár az anyanyelv, az idegen nyelv, a matematikai, szociális, vállalkozói, kultúrafogyasztói kompetenciák fejlesztéséről. Európában – optimális esetben – a közoktatás készít fel az élethosszig tartó tanulás igényére és gyakorlására. A készségfejlesztés terén Románia végzetesen el van maradva – figyelmeztetett Veres Valér.
Egyed Péter egyetemi oktató felszólalásában arra figyelmeztetett, szerencsés fordulatról van szó, mert az új rendszer kiküszöböli az oktatás egyoldalúságát, nem „kis tudósok” hagyják el az iskolapadot.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Felújították a 8 lelkes kackói református gyülekezet templomát
Az 50 ezer lejt adományokból és pályázatokból sikerült összegyűjteni
Tavaly március végén, a Berde Mária írónő születésének 120. és halálának 60. évfordulója alkalmával szülőfalujában, Kackón megrendezett eseményen vetődött fel konkrétan a nyolc református lelket számláló gyülekezet leromlott állapotban levő temploma felújításának szükségessége. Nyeste László Csaba református lelkipásztor adománykérő felhívása nem maradt megválaszolatlanul, így tavaly szeptemberben elkezdődtek a felújítási munkálatok. Az „újjászületett” templom átadására vasárnap került sor. Az ünnepi eseményen Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, Berde Mária testvérének leszármazottai is jelen voltak az eseményen. Az 50 ezer lej összértékű befektetés főleg gyülekezetek és magánszemélyek adományaiból valósult meg, de a Kackói Polgármesteri Hivatal, magánszemélyek, továbbá Berde Mária leszármazottai is segítették templommentő törekvésében a kis szórványközösséget.
Feljegyzések szerint a több mint hatszáz éves településen a XIX. század elején már pénzgyűjtés folyt templomépítésre. A mintegy kétszáz éves templom megérett a javításra, első hallásra egy ilyen terv önmagában is igen merésznek számít, annál inkább álomszerűnek hatott a 2009-ben elhangzott templomrestaurálási kezdeményezés az alig nyolc lelket számláló szórványgyülekezetben. A valóság egyenesen csodával határos: alig egy évvel a kezdeményezés elhangzását követően ragyogó fehérséggel fogadta híveit és vendégeit a felújított kackói templom. A templom ezúttal szűknek bizonyult: a hozzávetőlegesen száz ülőhelyes templombelsőt megtöltötték a környékbeliek, de vendégek jöttek Marosvásárhelyről, Nagyenyedről, Székelyudvarhelyről, Debrecenből stb.
Gudor Lajos dési esperes bibliaolvasása után Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, Dániel próféciás könyve 9. részének Jeruzsálem újjáépítésére vonatkozó verssorai alapján. „Újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, mégpedig viszontagságos időkben” hangzott az ószövetségi igerészlet. „Amikor a kackói gyülekezet tagjaiban felvetődött a gondolat, hogy meg kell javíttatni a templomot, sokan gondolhatták: nyolc lélek képes lesz erre? Ám Isten ígéretei igazak és beteljesednek, mert Isten azt akarja, hogy népe számára legyen hajlék. Isten felkínálja népének a vele való közösséget. Ám a megújult templom megújult életet igényel. Nem elégséges megjavítani a templomot, engedni kell, hogy Isten új életet kezdjen el bennünk” hirdette a püspök.
Isten rátekintett a nyolc-lelkes gyülekezetre
Nyeste László Csaba helyi református lelkipásztor beszédében emlékeztetett a tavaly márciusi Berde Mária-emlékünnepélyre, amikor először hangzott el: a közösség fogjon össze, és mentsék meg a templomot. „Ma hálát adunk, mert Isten rátekintett a nyolclelkes gyülekezetre, és megmutatta: nála semmi sem lehetetlen” vélekedett a fiatal lelkipásztor, majd felolvasta az adományozó személyek és gyülekezetek nevét, nem hallgatva el azt sem, hogy a dési egyházmegye – amelyhez Kackó is tartozik – nagy gyülekezetei nem válaszoltak a pap adománykérő levelére. A kackói és a szelecskei ortodox egyház kisebb összeget ajánlott fel a református templom helyrehozatalára. A Kackói Polgármesteri Hivatal 5000 lejjel támogatta a munkálatokat. A művelődés- és vallásügyi minisztériumnál megnyertek egy 8000 lej értékű pályázatot, így sikerült összegyűjteni az 50 ezer lej összértékű befektetéshez a pénzt. Végezetül Nyeste lelkipásztor románul mondott köszönetet a helybeli román lakosoknak és az ortodox papnak a munkálatok lebonyolítása során nyújtott segítségért.
Szilágyi Mátyás: élő közösség a kackói
Berde László székelyudvarhelyi lelkész Isten csodálatos működéséről értekezett. Berde Mária lánytestvérének, Amálnak Debrecenben élő leszármazottai szép régi terítőt és három szál rózsát hoztak, a Kackón megkeresztelt három Berde-gyermek – Sándor, Mária és Amál – emlékére. Ioan Mărginean kackói ortodox pap beszédében kifejtette: Nyeste lelkipásztorral együtt ezután is közösen, békében szolgálják Istent a településen. Szilágyi Mátyás, magyar főkonzul élő közösségnek nevezte a kackóit, amelynek van jövője, majd megköszönte a magyarországi árvízkárosultaknak eddig nyújtott erdélyi segítséget. Adamovits Éva, a marosvásárhelyi Lórántffy Zsuzsanna Egyesülettől a tagok által készített terítőket adott át. A nagyenyedi küldöttség tagjai Berde Mária szüleinek emlékét elevenítették fel. Nyeste Csaba egy linómetszetet adományozott a püspöknek, majd a kozárvári gyermekek énekeltek. Jancsó Miklós és Rekita Rozália színművészek szavalata után a marosvásárhelyi tiszteletes asszony is verset mondott, népdalt énekelt Boros Erzsébet. Az esemény zárásaként Maneszes Márton, a Kolozsvári Magyar Opera tagja és Szilágyi Róbert szentmargitai lelkipásztor vallásos énekeket adtak elő. A Kackón vasárnap begyűlt perselypénz – mintegy 900 lej –, a közeli Szentmargitához tartozó szórványgyülekezethez kerül, amely templomépítésbe kezdett. A főkonzul 600 lejes adománnyal támogatta a kackói gyülekezetet, ennek felét átadják a templomépítésbe kezdő lonkaiaknak.
Szabadság (Kolozsvár)

90 év után
Anélkül, hogy patetikusan viszonyulnánk a kérdéshez, elmondhatjuk, hogy Trianon sok esetben jelen van a mindennapokban. Érezzük ezt, amikor az abszurditás és a primitivizmus határát súroló vitákat kell folytatnunk a multikulturalizmus nyelvi megjelenítése érdekében, vagy éppen amikor bonyolult jogi érveléseket és bírósági eljárásokat követően kerül ki a többnyelvű helységnévtábla Aranyosgyéresen, és a példákat még lehetne sorolni. Mindezt egy kis jóindulattal és a Gyulafehérvári Kiáltvány szellemében sokkal könnyebben és ésszerűbben lehetett volna orvosolni…
Trianon egy nagyon komplex kérdés, magyar szempontból pedig – teljesen érthető módón – komoly érzelmi dimenziót tartalmaz, más szóval egy olyan esemény, amelyet elég nehéz racionalizálni, annál is inkább, mert a határok meghúzásánál a szövetségesek még az etnikai elvet sem tartották be, az utódállamok pedig a beígért széleskörű kisebbségi önrendelkezési jogok helyett komoly homogenizáló politikát folytattak. Tehát, a magyarok joggal érezhették igazságtalannak Trianont, amely affektív síkon, hosszútávon meghatározta a kollektív nemzettudatot. Ennek ellenére a magyar történészek egy része – itt kiemelném Romsics Ignácot, akinek a Trianoni békeszerződés című, 2001-ben megjelent könyve mérföldkövet jelent ezen a területen – megtette szakmai kötelességét, és kilépve a romantikus érzelmi viszonyulás által behatárolt kényszerpályáról – a lehetőségekhez mérten – tárgyilagos és kritikai elemzést tárt elénk Trianonról. A kiváltó tényezők között ott találjuk a magyar politikai rövidlátást, a környező népek nemzetállami törekvéseit és a vesztett háború által kiváltott nemzetközi helyzetet, egyaránt.
Az 1947-es párizsi békeszerződéssel tulajdonképpen lezárult az a korszak, amikor még a területi revízió gyakorlati vagy elméleti esélye létezett. Jelen pillanatban a békeszerződés bármilyen felülvizsgálata alaptalan és meggondolatlan ábránd, amely csakis illuzórikus frusztrációk forrása lehet.
Talán 2010-ben eljött az ideje annak, hogy a bagatellizálás és a felejtés veszélye nélkül túllépjünk a Trianon komplexuson, és ennek fényében, a valóság mentén alakítsuk sorsunkat. Határozott és jól kigondolt stratégiára van szükség, hogy nyelvi és kulturális jogainkat érvényesítsük Kolozsváron, amelyben együttműködésre van szükség a politikum és a civil társadalom között, mert már rég elmúlt az az idő, amikor a politikum a „maga bölcsességében” át tudta látni egy bizonyos kérdés minden vetületét.
A meghirdetett nemzeti összetartozást kezdhetnénk egy kis szolidaritással, szűkebb pátriánkban, Erdélyben, a magyar közösségen belül. Ne azon vitatkozzunk, hogy származás szempontjából ki a kolozsvári, és ebből kifolyólag kinek van, vagy nincs joga hozzászólni például a Főtér átalakításához, hanem fogadjuk el azt, hogy az a kolozsvári, aki elsősorban annak érzi magát, és Kolozsváron él, vagy innen ment el.
Nemzeti identitásunkat konstruktív módon őrizzük meg, és ne essünk az elszigetelődés csapdájába, és főleg ne attól legyünk „jó magyarok”, hogy gyengén vagy egyáltalán nem beszélünk románul, mert ezáltal marginalizálódunk, a társadalom peremére sodródunk, és anyagi egzisztenciánk is veszélybe kerülhet, ami ellehetetlenít bennünket közösségként. Ily módon Trianon legsötétebb következményei valósulnának meg…
Csoma Botond
Szabadság (Kolozsvár)