Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2010. augusztus 4.
In memoriam Szakács József (1931–2010)
Elhunyt Szakács József (Választút, 1931. augusztus17. – Kolozsvár, 2010. július30.), ezelőtt öt évvel választották az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagjává. Szakács József Válaszúton született 1931-ben. Középfokú tanulmányait Bukarestben kezdte, majd Kolozsváron folytatta, s érettségizett 1950-ben. A kolozsvári Műegyetemen „Érdemes oklevél”-lel fejezte be a gépészmérnöki szakot 1954-ben. 1957-től a kolozsvári Tehnofrig Gépgyárban dolgozott különböző vezető beosztásokban, majd 1974–1991 között a kolozsvári Élelmiszer- és Hűtőipari Géptervező- és Kutatóintézet fő tervezője, illetve a tervezőosztály vezetője.
Számos ipari szabvány szerzője, saját tervei alapján több élelmiszeripari gépet üzemeltettek, köztük a DIBUMAR-4 típusú tésztaosztó gépet, amelyet Európa számos országában és Iránban is szabadalmaztak. Kötetben megjelent fontosabb munkái: A fémmegmunkálás technológiája, szerszámai és munkagépei; Vitorlázó- és sárkányrepülés; Magyar-román műszaki szótár; Műszaki rajz és modern rajztechnika; Technikatörténeti kronológia.
Mérnöki pályájával párhuzamban épült sportpályafutása is. A sportban is művelte, oktatta s bírálta a szakmát: a Román Repülőszövetség leigazolt vitorlázórepülős, motoros sportrepülős, sárkányrepülős szakoktatójaként és versenybíróként.
Az EME Műszaki Tudományok Szakosztályának is alapítója és választmányi tagja volt.
Bitay Enikő. Szabadság (Kolozsvár)
Elhunyt Szakács József (Választút, 1931. augusztus17. – Kolozsvár, 2010. július30.), ezelőtt öt évvel választották az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagjává. Szakács József Válaszúton született 1931-ben. Középfokú tanulmányait Bukarestben kezdte, majd Kolozsváron folytatta, s érettségizett 1950-ben. A kolozsvári Műegyetemen „Érdemes oklevél”-lel fejezte be a gépészmérnöki szakot 1954-ben. 1957-től a kolozsvári Tehnofrig Gépgyárban dolgozott különböző vezető beosztásokban, majd 1974–1991 között a kolozsvári Élelmiszer- és Hűtőipari Géptervező- és Kutatóintézet fő tervezője, illetve a tervezőosztály vezetője.
Számos ipari szabvány szerzője, saját tervei alapján több élelmiszeripari gépet üzemeltettek, köztük a DIBUMAR-4 típusú tésztaosztó gépet, amelyet Európa számos országában és Iránban is szabadalmaztak. Kötetben megjelent fontosabb munkái: A fémmegmunkálás technológiája, szerszámai és munkagépei; Vitorlázó- és sárkányrepülés; Magyar-román műszaki szótár; Műszaki rajz és modern rajztechnika; Technikatörténeti kronológia.
Mérnöki pályájával párhuzamban épült sportpályafutása is. A sportban is művelte, oktatta s bírálta a szakmát: a Román Repülőszövetség leigazolt vitorlázórepülős, motoros sportrepülős, sárkányrepülős szakoktatójaként és versenybíróként.
Az EME Műszaki Tudományok Szakosztályának is alapítója és választmányi tagja volt.
Bitay Enikő. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 6.
Búvárkodás szavak között - interjú Murvai Olga filológussal (Egyetemi tanár, 1942. október 10-én született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom tanári diplomát. Három éven át a Szatmár megyei Sándorhomok általános iskolájában tanított, majd a Bukaresti Tudományegyetem idegen nyelv karán, a Hungarológia Tanszéken előbb tanársegédként, majd adjunktusként, később docensként, egyetemi tanárként dolgozott. Ugyanott tanszékvezető volt, és doktorátusvezető. 2006-tól a Sapientia EMTE Marosvásárhelyen működő Műszaki és Humántudományok Karának a főállású professzora, dékánhelyettes. Kutatási területe: stilisztika, szemantika, pragmatika, kommunikációelmélet. Fontosabb kötetei: - Stilisztikai tanulmányok (1976, Bukarest) - Szöveg és jelentés (1980, Bukarest) - Mic dicţionar român–maghiar de expresii si locuţiuni (1985, Bukarest) - Magyar–román kifejezések szótára – Román magyar kifejezések szótára (2000, Budapest) - Vers-rekviem (2005, Kolozsvár) - Viseltes szavak (2006, Csíkszereda). A filológia doktora. 1998 és 2002 között Széchenyi-ösztöndíjjal Magyarországon tanított. A Magyar Szemiotikai Társaság, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az AESZ tagja, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottsága keretében a pedagógiatudományi szakosztály megteremtője.)
„Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz.”
Ki oltotta be önbe a nyelv szeretetét? Ki bírta rá arra, hogy a magyar nyelv szépségeivel, rejtelmeivel hivatásszerűen foglalkozzon? – Nem a szüleimtől örököltem ezt a mesterséget, ha annak lehet nevezni azt, amit űzök, hiszen a szüleim kolozsvári kereskedők voltak. Viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kiváló nyelvészeti képzést kaptunk. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején indultak be az akkoriban modernnek számító nyelvészeti irányzatok, amelyek az oktatási folyamatot is izgalmassá tették. Az egyetem jeles tanárai, főleg Szabó T. Attila és Szabó Zoltán irányt mutattak számomra. Szabó T.-nél doktoráltam. Szabó Zoltán stilisztikaprofesszor több nyelven beszélt, naprakészen követte a fent említett irányzatokat. Ő egy kis csapatot gyűjtött maga köré a doktorandusok közül. Ebből nőtt ki az ún. kolozsvári stilisztikai iskola, amelynek én is tagja volt.
Mi volt az a nóvum, ami akkor megfogta a bölcsészkaron a diákokat? Mi volt az ön doktori disszertációjának a témája? – Abban az időben egyedül Szabó T. Attilának volt doktorátusvezetési joga. Habár ő nyelvtörténész volt, minden további nélkül elfogadta, hogy én – de más is – stilisztikából doktoráljak. A szabad indirekt stílussal foglalkoztam, ami lényegében a klasszikus retorikából átmentett alakzat, az úgynevezett oratio recta libera, az impresszionista stílusig követtem ezt. Arról van szó, hogy a prózai alkotásokban a narrátor szerepe fellazul. Amikor az író anynyira azonosul a szereplőivel, hogy nem lehet tudni, kinek a szájából halljuk a kommentárt, akkor beszélünk szabad indirekt stílusról. Az impresszionista stílus szerette ezt a szövegtani megoldást.
Az egyetem elvégzése után közvetlenül Szatmár megyében tanított. Ez hogy történt? – Szatmárnémetitől 17 kilométerre, a határhoz közel, Sándorhomok nevű községben, általános iskolában tanítottam. Nagyon jó hangulat volt ott, sok fiatal tanerő gyűlt össze. Lényegében azért kerültem e félreeső településre, mert akkor már férjnél voltam, párom, Murvai László Szatmárról származott. Két tanári állásra volt szükségünk. Szatmárnémetiben laktunk, és más-más településre ingáztunk. Három évig tanítottunk, majd a férjemet felvitték Bukarestbe, az oktatási minisztériumba, én meg bekerültem az úgynevezett Országos Pedagógiai Továbbképző Intézetbe, a tantervosztályra, és onnan a Bukaresti Tudományegyetemre, a filológia karra mentem át, ami ma az idegen nyelvek kara. Harmincnégy éven át tanítottam a bukaresti egyetemen.
Kik voltak a munkatársai a magyar szakon? Már a múlt rendszer idején is jártak át oktatni magyarországi tanárok? – A diktatúra legsötétebb éveiben is volt magyar vendégtanárunk. Szerencsénkre a filológián megforduló rengeteg külföldi tanár magával hozta a legfrissebb német, angol szakirodalmat, és ezek a kötetek körbejártak. Az 1989-es fordulat úgy ért bennünket, hogy szinte teljes mértékben naprakészen ismertük a szakmai újdonságokat. Nagyon sokat dolgoztunk. Olyasmivel is foglalkoztunk, aminek semmi köze nem volt az oktatáshoz, például fordítottunk, és sokfelé hívtak bennünket tolmácsolni. Például a bukaresti magyar követség is igénybe vette a szolgálatainkat.
Ez a munka nem okozott állambiztonsági problémákat? A hatalom egyáltalán nem szerette, ha a hazai magyar értelmiségiek bejáratosak voltak a követségre. – Ezek a felkérések egy alkalomra szóltak a követség részéről, s ugyanez történt, ha írott szövegek fordításáról volt szó. A felkérések az egyetemre érkeztek, és az egyetem vezetősége megkereste a megfelelő embert. Ha a külügyi osztály engedélyezte a fordítói munkát vagy a tolmácskodást, akkor elvégeztük, ha nem, akkor az egyetem visszautasította a felkérését.
„Pártunk és kormányunk” is adott ilyen megbízásokat, onnan is jöttek felkérések? – Természetesen. Főleg akkor, ha magyarországi küldöttségek érkeztek. A hivatalos fővárosi tolmácstevékenység e körül az egyetem körül zajlott. Másokat is hívtak tolmácsolni, például újságírókat, nem csak minket. Viszont mi voltunk állandóan kéznél. Hivatalos tolmácsképzés nem létezett.
Kolozsvárról, az egyetemről jártak oda óraadó oktatók? – Egyedül Szabó Zoltán, ő kéthetente ingázott Bukarestbe. A magyarországi tanárok is szívesen jöttek, mert odahaza az előléptetések attól is függtek, hogy kinek milyen külföldi meghívásai voltak, milyen a renoméja. Igen tekintélyes kollégák fordultak meg Bukarestben: Károly Sándor nyelvész, Hopp Lajos, Gergely Gergely irodalomtörténészek és sokan mások. Négyéves időközönként váltották egymást, és olyan is akadt, aki két turnust is elvállalt.
A Babeş–Bolyai Tudománygyetem filológia kara hogyan viszonyult ehhez a bukaresti magyar tanszékhez? Nem volt közöttük rivalizálás? – Nem volt, mert különbözött a profilunk. Mi lényegében a magyart mint idegen nyelvet oktattuk és a magyar kultúrát tanítottuk nem magyar ajkú, külföldi vagy román hallgatóknak. Kolozsváron nyilvánvalóan magyar szakos tanárképzés folyt. Persze Bukarestben is voltak magyar ajkú diákok, akik azért választották azt az egyetemet, hogy a magyar nyelv és irodalom mellett valamilyen idegen nyelvi képzést is kapjanak. Tulajdonképpen mi kétszer annyit dolgoztunk, mint mások, mert másféleképpen kellett oktatni a magyar és a nem magyar ajkú diákokat, akikből külön csoportokat szerveztünk.
Tehát több mint harminc éven át tanított a bukaresti egyetemen, viszont most Marosvásárhelyen él, dolgozik. Mikor, hogyan történt a váltás? – Csak félig-meddig jöttem el a bukaresti egyetemről, hiszen az idegen nyelvek kara keretében működő Nyelv és nemzeti identitás című doktoriskolának a tagja vagyok. 2000 óta foglalkozom doktori képzéssel, és azóta nagyon sok magyar ajkú diák doktori disszertációját irányítottam. Tanítok is a doktori iskolában, tehát gyakran járok Bukarestbe, s mióta nem lakom ott, szeretem a várost. 2006-ban jöttem el részben személyi okokból. Ugyanakkor meghívást kaptam a Sapientia EMTE részéről, Marosvásárhelyre hívtak a Műszaki és Humántudományok Karra. A humánrészlegnek volt szüksége egyetemi oktatói tapasztalattal rendelkező munkatársra, aki az egyetem szervezését is átlátja. Nagyon jól érzem magamat a Sapientián. Új szakokat indítottunk be, amelyeket én találtam ki, s remélem, hogy idővel nagyon jól fognak működni.
Ilyen például a fordítói és tolmács szak. Van iránta érdeklődés? – Van, annak ellenére, hogy kizárólag tandíjköteles szak, 750 euró az éves költség. De az ötven hely így is évről évre betelik. Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz. A hároméves képzés után bárki fordítói irodát nyithat, és akár a saját lakásából is megszervezheti az egész életét. Jövőre végez az első évfolyam. Tehát a fordítók három év után dolgozhatnak, illetve utána nyelv szakokon vagy máshol is mesterizhetnek, hiszen a mesteri képzések nyitottak. Mezőgazdasági, jogi, politikai, orvostudományi, műszaki és más szakfordítókat képezünk. Ilyen jellegű speciális képzést kapnak a hallgatók. Ők maguk döntik el, hogy mire szakosodnak. Irodalmi fordítókat nem képezünk. Ahhoz tehetség szükséges, és véleményem szerint azt nem lehet egyetemen elsajátítani.
A különböző szakterületeken léteznek-e segédeszközök, szótárak? – A legmodernebb számítógépes segédeszközökkel dolgozunk, amelyeket ingyen és bérmentve kaptunk meg egy magyarországi cégtől. Az egyetemen belül minden hallgatónk használhatja. Ez nagyon nagy dolog. A tolmácsképzés keretében kizárólag konferenciatolmácsokat fogunk képezni különböző szakterületeken, de a tolmács szak csak akkor fog működni, ha a mesterképzésre is megkapjuk az engedélyt. Közben szinkrontolmácsoló gépekhez is hozzájutottunk. Ezek segítségével a diákok ízelítőt kaphatnak a mesterségből.
1985-ben ön is kiadott egy román–magyar szótárt. – Ez kifejezések szótára. Annak idején a saját diákjaink számára készült, belső használatra. Bizonyára mindenki tapasztalta, hogy ha nem ismer eléggé egy idegen nyelvet, akkor a legkomolyabb gondot a kifejezések, a közmondások, a szóviccek megértése okozza, viszont éppen ezek adják meg mindenféle társalgásnak a sava-borsát. Ezek félremagyarázása, félreértése miatt néha kínos helyzetbe kerülhetünk. Egyszer én is ilyen helyzetbe keveredtem, és akkor határoztam el, hogy elkezdem gyűjteni a sajátos, gyakran előforduló román kifejezéseket. Azóta 2000-ben egy magyarországi kiadó megjelentette két kötetben ennek a bővített változatát román–magyar, illetve magyar–román kifejezések szótáraként.
Kutatási területei a stilisztika, a szemantika, a pragmatika és a kommunikációelmélet. Mit kell tudni a pragmatikáról? – Azt jelenti, hogy a beszédet visszahelyezzük abba a környezetbe, ahol elhangzik. Ha azt mondom, hogy igen, ez egy kijelentés. Ha a házasságkötő teremben hangzik el, az egy olyan beszédszituáció, ami a további eseményeket befolyásolja, kihat rájuk. Vagyis olyan beszédszituáció, amivel beleavatkozunk a környezetünk, a világ dolgaiba. A házasságkötő előtt ezt az igent nem lehet kérdő formában mondani. Tehát a pragmatika annak elemzése, hogy miként hatunk a környezetünkre azzal, hogy kimondunk valamit: igen, nem, bocsánat stb. Érdekes egyébként, hogy mi, magyarok felszólító módban kérünk bocsánatot még a Jóistentől is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Az is érdekes, hogy mi, magyarok általában nem mondunk kategorikusan nemet, hanem kifogásokat keresünk visszautasításkor.
Milyen témákkal foglalkoztak a doktorandusai? Általában ők választottak témát, vagy ön bízott rájuk különböző kutatási feladatokat? – Az én témaköröm – nyelv és nemzeti identitás – nagyon tág terület, igen sok minden belefér. Azt szeretem, ha a hallgató jön témával, viszont ha megkér, akkor esetleg együtt keresünk témát. Szerettem volna a kommunikáció felé elmenni, ezért örvendtem annak, hogy az egyik kiváló doktorandusom, Gászpor Réka a reklámnyelvvel foglalkozott. Ő most szintén a Sapientia EMTE-n tanít. Az első védés a latin–magyar kétnyelvűség a középkori dokumentumokban témakörhöz kapcsolódott, egy Maria Dragomir nevű levéltáros hölgy készítette, aki magyarul is tud, és igen nagy sikere volt. 2005-ig nyolc évig tartott a doktorira való felkészülés, most, a bolognai folyamat életbelépése óta már csak hároméves a doktori képzés. A két tévészerkesztő, Simonffy Katalin és Kós Anna doktori disszertációja immár kötet formájában is hozzáférhető. Simonffy Képnyelv, szónyelv című dolgozata főképpen azzal foglalkozik, hogy az, amit a képen látunk, hogyan adható vissza szavakkal, illetve, hogy visszaadható-e szavakkal az, amit látunk. Kós Anna tanulmánya Nyelvhasználat és politikai kommunikáció címen látott napvilágot, és tulajdonképpen az erdélyi politikai diskurzus röntgenképe.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)
„Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz.”
Ki oltotta be önbe a nyelv szeretetét? Ki bírta rá arra, hogy a magyar nyelv szépségeivel, rejtelmeivel hivatásszerűen foglalkozzon? – Nem a szüleimtől örököltem ezt a mesterséget, ha annak lehet nevezni azt, amit űzök, hiszen a szüleim kolozsvári kereskedők voltak. Viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kiváló nyelvészeti képzést kaptunk. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején indultak be az akkoriban modernnek számító nyelvészeti irányzatok, amelyek az oktatási folyamatot is izgalmassá tették. Az egyetem jeles tanárai, főleg Szabó T. Attila és Szabó Zoltán irányt mutattak számomra. Szabó T.-nél doktoráltam. Szabó Zoltán stilisztikaprofesszor több nyelven beszélt, naprakészen követte a fent említett irányzatokat. Ő egy kis csapatot gyűjtött maga köré a doktorandusok közül. Ebből nőtt ki az ún. kolozsvári stilisztikai iskola, amelynek én is tagja volt.
Mi volt az a nóvum, ami akkor megfogta a bölcsészkaron a diákokat? Mi volt az ön doktori disszertációjának a témája? – Abban az időben egyedül Szabó T. Attilának volt doktorátusvezetési joga. Habár ő nyelvtörténész volt, minden további nélkül elfogadta, hogy én – de más is – stilisztikából doktoráljak. A szabad indirekt stílussal foglalkoztam, ami lényegében a klasszikus retorikából átmentett alakzat, az úgynevezett oratio recta libera, az impresszionista stílusig követtem ezt. Arról van szó, hogy a prózai alkotásokban a narrátor szerepe fellazul. Amikor az író anynyira azonosul a szereplőivel, hogy nem lehet tudni, kinek a szájából halljuk a kommentárt, akkor beszélünk szabad indirekt stílusról. Az impresszionista stílus szerette ezt a szövegtani megoldást.
Az egyetem elvégzése után közvetlenül Szatmár megyében tanított. Ez hogy történt? – Szatmárnémetitől 17 kilométerre, a határhoz közel, Sándorhomok nevű községben, általános iskolában tanítottam. Nagyon jó hangulat volt ott, sok fiatal tanerő gyűlt össze. Lényegében azért kerültem e félreeső településre, mert akkor már férjnél voltam, párom, Murvai László Szatmárról származott. Két tanári állásra volt szükségünk. Szatmárnémetiben laktunk, és más-más településre ingáztunk. Három évig tanítottunk, majd a férjemet felvitték Bukarestbe, az oktatási minisztériumba, én meg bekerültem az úgynevezett Országos Pedagógiai Továbbképző Intézetbe, a tantervosztályra, és onnan a Bukaresti Tudományegyetemre, a filológia karra mentem át, ami ma az idegen nyelvek kara. Harmincnégy éven át tanítottam a bukaresti egyetemen.
Kik voltak a munkatársai a magyar szakon? Már a múlt rendszer idején is jártak át oktatni magyarországi tanárok? – A diktatúra legsötétebb éveiben is volt magyar vendégtanárunk. Szerencsénkre a filológián megforduló rengeteg külföldi tanár magával hozta a legfrissebb német, angol szakirodalmat, és ezek a kötetek körbejártak. Az 1989-es fordulat úgy ért bennünket, hogy szinte teljes mértékben naprakészen ismertük a szakmai újdonságokat. Nagyon sokat dolgoztunk. Olyasmivel is foglalkoztunk, aminek semmi köze nem volt az oktatáshoz, például fordítottunk, és sokfelé hívtak bennünket tolmácsolni. Például a bukaresti magyar követség is igénybe vette a szolgálatainkat.
Ez a munka nem okozott állambiztonsági problémákat? A hatalom egyáltalán nem szerette, ha a hazai magyar értelmiségiek bejáratosak voltak a követségre. – Ezek a felkérések egy alkalomra szóltak a követség részéről, s ugyanez történt, ha írott szövegek fordításáról volt szó. A felkérések az egyetemre érkeztek, és az egyetem vezetősége megkereste a megfelelő embert. Ha a külügyi osztály engedélyezte a fordítói munkát vagy a tolmácskodást, akkor elvégeztük, ha nem, akkor az egyetem visszautasította a felkérését.
„Pártunk és kormányunk” is adott ilyen megbízásokat, onnan is jöttek felkérések? – Természetesen. Főleg akkor, ha magyarországi küldöttségek érkeztek. A hivatalos fővárosi tolmácstevékenység e körül az egyetem körül zajlott. Másokat is hívtak tolmácsolni, például újságírókat, nem csak minket. Viszont mi voltunk állandóan kéznél. Hivatalos tolmácsképzés nem létezett.
Kolozsvárról, az egyetemről jártak oda óraadó oktatók? – Egyedül Szabó Zoltán, ő kéthetente ingázott Bukarestbe. A magyarországi tanárok is szívesen jöttek, mert odahaza az előléptetések attól is függtek, hogy kinek milyen külföldi meghívásai voltak, milyen a renoméja. Igen tekintélyes kollégák fordultak meg Bukarestben: Károly Sándor nyelvész, Hopp Lajos, Gergely Gergely irodalomtörténészek és sokan mások. Négyéves időközönként váltották egymást, és olyan is akadt, aki két turnust is elvállalt.
A Babeş–Bolyai Tudománygyetem filológia kara hogyan viszonyult ehhez a bukaresti magyar tanszékhez? Nem volt közöttük rivalizálás? – Nem volt, mert különbözött a profilunk. Mi lényegében a magyart mint idegen nyelvet oktattuk és a magyar kultúrát tanítottuk nem magyar ajkú, külföldi vagy román hallgatóknak. Kolozsváron nyilvánvalóan magyar szakos tanárképzés folyt. Persze Bukarestben is voltak magyar ajkú diákok, akik azért választották azt az egyetemet, hogy a magyar nyelv és irodalom mellett valamilyen idegen nyelvi képzést is kapjanak. Tulajdonképpen mi kétszer annyit dolgoztunk, mint mások, mert másféleképpen kellett oktatni a magyar és a nem magyar ajkú diákokat, akikből külön csoportokat szerveztünk.
Tehát több mint harminc éven át tanított a bukaresti egyetemen, viszont most Marosvásárhelyen él, dolgozik. Mikor, hogyan történt a váltás? – Csak félig-meddig jöttem el a bukaresti egyetemről, hiszen az idegen nyelvek kara keretében működő Nyelv és nemzeti identitás című doktoriskolának a tagja vagyok. 2000 óta foglalkozom doktori képzéssel, és azóta nagyon sok magyar ajkú diák doktori disszertációját irányítottam. Tanítok is a doktori iskolában, tehát gyakran járok Bukarestbe, s mióta nem lakom ott, szeretem a várost. 2006-ban jöttem el részben személyi okokból. Ugyanakkor meghívást kaptam a Sapientia EMTE részéről, Marosvásárhelyre hívtak a Műszaki és Humántudományok Karra. A humánrészlegnek volt szüksége egyetemi oktatói tapasztalattal rendelkező munkatársra, aki az egyetem szervezését is átlátja. Nagyon jól érzem magamat a Sapientián. Új szakokat indítottunk be, amelyeket én találtam ki, s remélem, hogy idővel nagyon jól fognak működni.
Ilyen például a fordítói és tolmács szak. Van iránta érdeklődés? – Van, annak ellenére, hogy kizárólag tandíjköteles szak, 750 euró az éves költség. De az ötven hely így is évről évre betelik. Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz. A hároméves képzés után bárki fordítói irodát nyithat, és akár a saját lakásából is megszervezheti az egész életét. Jövőre végez az első évfolyam. Tehát a fordítók három év után dolgozhatnak, illetve utána nyelv szakokon vagy máshol is mesterizhetnek, hiszen a mesteri képzések nyitottak. Mezőgazdasági, jogi, politikai, orvostudományi, műszaki és más szakfordítókat képezünk. Ilyen jellegű speciális képzést kapnak a hallgatók. Ők maguk döntik el, hogy mire szakosodnak. Irodalmi fordítókat nem képezünk. Ahhoz tehetség szükséges, és véleményem szerint azt nem lehet egyetemen elsajátítani.
A különböző szakterületeken léteznek-e segédeszközök, szótárak? – A legmodernebb számítógépes segédeszközökkel dolgozunk, amelyeket ingyen és bérmentve kaptunk meg egy magyarországi cégtől. Az egyetemen belül minden hallgatónk használhatja. Ez nagyon nagy dolog. A tolmácsképzés keretében kizárólag konferenciatolmácsokat fogunk képezni különböző szakterületeken, de a tolmács szak csak akkor fog működni, ha a mesterképzésre is megkapjuk az engedélyt. Közben szinkrontolmácsoló gépekhez is hozzájutottunk. Ezek segítségével a diákok ízelítőt kaphatnak a mesterségből.
1985-ben ön is kiadott egy román–magyar szótárt. – Ez kifejezések szótára. Annak idején a saját diákjaink számára készült, belső használatra. Bizonyára mindenki tapasztalta, hogy ha nem ismer eléggé egy idegen nyelvet, akkor a legkomolyabb gondot a kifejezések, a közmondások, a szóviccek megértése okozza, viszont éppen ezek adják meg mindenféle társalgásnak a sava-borsát. Ezek félremagyarázása, félreértése miatt néha kínos helyzetbe kerülhetünk. Egyszer én is ilyen helyzetbe keveredtem, és akkor határoztam el, hogy elkezdem gyűjteni a sajátos, gyakran előforduló román kifejezéseket. Azóta 2000-ben egy magyarországi kiadó megjelentette két kötetben ennek a bővített változatát román–magyar, illetve magyar–román kifejezések szótáraként.
Kutatási területei a stilisztika, a szemantika, a pragmatika és a kommunikációelmélet. Mit kell tudni a pragmatikáról? – Azt jelenti, hogy a beszédet visszahelyezzük abba a környezetbe, ahol elhangzik. Ha azt mondom, hogy igen, ez egy kijelentés. Ha a házasságkötő teremben hangzik el, az egy olyan beszédszituáció, ami a további eseményeket befolyásolja, kihat rájuk. Vagyis olyan beszédszituáció, amivel beleavatkozunk a környezetünk, a világ dolgaiba. A házasságkötő előtt ezt az igent nem lehet kérdő formában mondani. Tehát a pragmatika annak elemzése, hogy miként hatunk a környezetünkre azzal, hogy kimondunk valamit: igen, nem, bocsánat stb. Érdekes egyébként, hogy mi, magyarok felszólító módban kérünk bocsánatot még a Jóistentől is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Az is érdekes, hogy mi, magyarok általában nem mondunk kategorikusan nemet, hanem kifogásokat keresünk visszautasításkor.
Milyen témákkal foglalkoztak a doktorandusai? Általában ők választottak témát, vagy ön bízott rájuk különböző kutatási feladatokat? – Az én témaköröm – nyelv és nemzeti identitás – nagyon tág terület, igen sok minden belefér. Azt szeretem, ha a hallgató jön témával, viszont ha megkér, akkor esetleg együtt keresünk témát. Szerettem volna a kommunikáció felé elmenni, ezért örvendtem annak, hogy az egyik kiváló doktorandusom, Gászpor Réka a reklámnyelvvel foglalkozott. Ő most szintén a Sapientia EMTE-n tanít. Az első védés a latin–magyar kétnyelvűség a középkori dokumentumokban témakörhöz kapcsolódott, egy Maria Dragomir nevű levéltáros hölgy készítette, aki magyarul is tud, és igen nagy sikere volt. 2005-ig nyolc évig tartott a doktorira való felkészülés, most, a bolognai folyamat életbelépése óta már csak hároméves a doktori képzés. A két tévészerkesztő, Simonffy Katalin és Kós Anna doktori disszertációja immár kötet formájában is hozzáférhető. Simonffy Képnyelv, szónyelv című dolgozata főképpen azzal foglalkozik, hogy az, amit a képen látunk, hogyan adható vissza szavakkal, illetve, hogy visszaadható-e szavakkal az, amit látunk. Kós Anna tanulmánya Nyelvhasználat és politikai kommunikáció címen látott napvilágot, és tulajdonképpen az erdélyi politikai diskurzus röntgenképe.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)
2010. augusztus 8.
Nem (csak) Erdély volt a tét
Koszta István egyike azon Romániában élő magyar újságíróknak, akik filológiai végzettséggel nem a tanári pályát választották, hanem a sajtó berkeiben kezdtek dolgozni. Már az 1989. decemberi események után közvetlenül érezte, mit kell tennie. Ott volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt 1990. december 27-én Marosvásárhelyen tartott első országos kongresszusán, amelyen megválasztották a párt 11 tagú országos vezetőségét. Köztük volt Koszta István is. A sajtóban létrehozta a Pulzus című, gazdasági élettel foglalkozó lapot. Munkássága mind jobban bizonyítja, hogy rátalált arra az útra, amely mind tudatosabban tükrözi azt az irányt, amellyel az Erdélyben és a nagyvilágban élő olvasóinál mind jobban elérheti az önazonosság hatékony fejlesztését. Tényfeltáró könyvei beszédes bizonyítékai ennek. Legújabb könyve: Nem (csak) Erdély volt a tét. Alcíme: Kései tudósítás a párizsi konferenciáról (312 oldal, Kárpátia Stúdió Kft. 2010).
Maga a könyv unikum, ennek is köszönheti szokatlanul nagy sikerét. Az első kiadás hetek alatt (nem túlzás) elfogyott, már a második kiadást nyomtatják a budapesti Korrekt Nyomda nyomdaüzemében. A Tóth Gábor által tervezett borító megragadja az olvasó figyelmét, zsúfoltságával beszédesen bizonyítja, a könyv tartalma nem mindennapi. A címlap fotója a trianoni „békekonferencia” megnyitása. Febt a szerző neve, a könyv címe, alcíme, majd a kép alatt szalagcímben: Titkosított jelentések, eddig nem publikált dokumentumok. A hátsó borító képei: Clemenceau, Wilson és Lloyd George a diktátum aláírása után. Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) portréja. 1899. május 25. és egy bécsi orvostanhallgató diák aláírása. A fülszövegből gondolatsornyit idéznék: „Vajda-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért…”
Nem véletlen, hogy a könyvhöz Raffay Ernő történész, a vizsgált kor egyik legjobb magyar ismerője írt előszót. Így fogalmaz: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig… Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani… Ajánlom Koszta István könyvét minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Brăteanu vagy éppen gróf Bethlen István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.”
Koszta István tudatosságát jellemzi: a budapesti könyvhétre megjelent könyvet 2010. június 4-én, a nemzeti összetartozás napján du. 4–5 óra között a budapesti Vörösmarty téren a 80. számú Püski-pavilonnál dedikálta először, másodszor pedig az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatta be. Ezt követte az erdélyi körút, csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet az előszót író Raffay Ernő mutatta be. Kolozsvárról megtisztelő meghívást kapott, a Román Akadémia kolozsvári Gheorghe Bariţiu Történeti Intézetének konferenciatermében nemzetközi konferencia keretében mutatták be. A rendezvény védnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a román–magyar történész vegyes bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt, a moderátor pedig Lucian Nastasă-Kovacs, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Koszta István kötetét dr. Stelian Mânduţ ajánlotta a történésztársadalom figyelmébe. A hiánypótló munka Vaida-Voevod 1918–20-as, a párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, máig nem publikált rejtjeles üzeneteit dolgozza fel. A dokumentációt alaposan ismerve írta, fordította és bő jegyzetanyaggal látta el a szerző. A könyv egyaránt szól románokhoz és magyarokhoz. (A nem könnyű, de kitűnőre sikeredett fordítást dr. Lakatos Artur Lóránd történész végezte.) Az egykori magyar országgyűlési képviselő Vaida-Voevod a Trianon után létrejött „Nagy-Románia” első miniszterelnöke volt, ám erdélyi autonomista elképzelései miatt hamar kiszorult a hatalomból.
A harmincas években közel került a jobboldali eszmékhez, így – bár háborús rémtettek nem fűződnek a nevéhez – a második világháborút követően munkássága tabutémává vált. Történettudományi recepciója máig rendkívül foghíjas és egyoldalú, többek közt ezen is szeretnének változtatni a konferencia szervezői.
A könyvbemutatóval egybekötött konferencián Kónya Hamar Sándor kolozsvári író-filozófus Demeter Béla politikai kálváriájáról beszélt. Szávay István történész-politológus a Vaida-Voevod személyiségével kapcsolatos képet árnyalta, többek közt elmondta: Vajda Sándor mint parlamenti képviselő egy pillanatig sem feledkezett meg arról, kik küldték őt a magyar palamentbe, kitűnő szónokként következetesen a románság érdekeit képviselte. Szónoki technikája a következő volt: mindig általános kérdést vetett fel, majd azt kifejtve eljutott a nemzetiségi problémához. Valamennyi felszólalásában a nemzetiségi kérdés került központba. Tudta érvényesíteni a magyarországi románság érdekeit, hangsúlyozta, hogy a monarchiában a magyarok és a románok egymásra vannak utalva. Az előadásokból kiderült: a Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián rendkívül tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január–november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei, az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Vaida-Voevod levelei azért is fontosak, mert eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A hallgatóság közt jelen volt Csucsuja István, a BBTE történettudományok professzora, volt dékánhelyettes, Vekov Károly volt RMDSZ-es országgyűlési képviselő, egyetemi tanár, Sipos Gábor, az EME elnöke, egyetemi tanár, Vasile Puşcaş, Románia EU főtárgyalója, egyetemi tanár, Zagyva György Gyula magyarországi képviselő, több akadémiai és egyetemi munkatárs.
Koszta István könyve hét nagy egységre tagozódik. Mindenik tartalma a maga egészében olyan információkat tartalmaz, melyek ismerete nélkül csak hiányos képünk lehet. Az ebben a részben elmondottakat árnyalja és egészíti ki a közel 35 oldalnyi függelék. Ehhez van csatolva a levelek jegyzéke és a névmutató, és kézbe vehetünk egy román térképet is, amely 1915-ben ábrázolja Erdélyt és Bukovinát. A kötetet érdemes figyelemmel olvasni, benne az ember előtt feltárul egy olyan világ, amelyről azt gondolta: ismeri. A könyvet elolvasva rájöhet arra, még sok tanulnivalója volna, ha ezt a kort tényleg szeretné megérteni.
Csomafáy Ferenc. Vasárnap (Kolozsvár)
Koszta István egyike azon Romániában élő magyar újságíróknak, akik filológiai végzettséggel nem a tanári pályát választották, hanem a sajtó berkeiben kezdtek dolgozni. Már az 1989. decemberi események után közvetlenül érezte, mit kell tennie. Ott volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt 1990. december 27-én Marosvásárhelyen tartott első országos kongresszusán, amelyen megválasztották a párt 11 tagú országos vezetőségét. Köztük volt Koszta István is. A sajtóban létrehozta a Pulzus című, gazdasági élettel foglalkozó lapot. Munkássága mind jobban bizonyítja, hogy rátalált arra az útra, amely mind tudatosabban tükrözi azt az irányt, amellyel az Erdélyben és a nagyvilágban élő olvasóinál mind jobban elérheti az önazonosság hatékony fejlesztését. Tényfeltáró könyvei beszédes bizonyítékai ennek. Legújabb könyve: Nem (csak) Erdély volt a tét. Alcíme: Kései tudósítás a párizsi konferenciáról (312 oldal, Kárpátia Stúdió Kft. 2010).
Maga a könyv unikum, ennek is köszönheti szokatlanul nagy sikerét. Az első kiadás hetek alatt (nem túlzás) elfogyott, már a második kiadást nyomtatják a budapesti Korrekt Nyomda nyomdaüzemében. A Tóth Gábor által tervezett borító megragadja az olvasó figyelmét, zsúfoltságával beszédesen bizonyítja, a könyv tartalma nem mindennapi. A címlap fotója a trianoni „békekonferencia” megnyitása. Febt a szerző neve, a könyv címe, alcíme, majd a kép alatt szalagcímben: Titkosított jelentések, eddig nem publikált dokumentumok. A hátsó borító képei: Clemenceau, Wilson és Lloyd George a diktátum aláírása után. Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) portréja. 1899. május 25. és egy bécsi orvostanhallgató diák aláírása. A fülszövegből gondolatsornyit idéznék: „Vajda-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért…”
Nem véletlen, hogy a könyvhöz Raffay Ernő történész, a vizsgált kor egyik legjobb magyar ismerője írt előszót. Így fogalmaz: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig… Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani… Ajánlom Koszta István könyvét minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Brăteanu vagy éppen gróf Bethlen István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.”
Koszta István tudatosságát jellemzi: a budapesti könyvhétre megjelent könyvet 2010. június 4-én, a nemzeti összetartozás napján du. 4–5 óra között a budapesti Vörösmarty téren a 80. számú Püski-pavilonnál dedikálta először, másodszor pedig az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatta be. Ezt követte az erdélyi körút, csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet az előszót író Raffay Ernő mutatta be. Kolozsvárról megtisztelő meghívást kapott, a Román Akadémia kolozsvári Gheorghe Bariţiu Történeti Intézetének konferenciatermében nemzetközi konferencia keretében mutatták be. A rendezvény védnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a román–magyar történész vegyes bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt, a moderátor pedig Lucian Nastasă-Kovacs, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Koszta István kötetét dr. Stelian Mânduţ ajánlotta a történésztársadalom figyelmébe. A hiánypótló munka Vaida-Voevod 1918–20-as, a párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, máig nem publikált rejtjeles üzeneteit dolgozza fel. A dokumentációt alaposan ismerve írta, fordította és bő jegyzetanyaggal látta el a szerző. A könyv egyaránt szól románokhoz és magyarokhoz. (A nem könnyű, de kitűnőre sikeredett fordítást dr. Lakatos Artur Lóránd történész végezte.) Az egykori magyar országgyűlési képviselő Vaida-Voevod a Trianon után létrejött „Nagy-Románia” első miniszterelnöke volt, ám erdélyi autonomista elképzelései miatt hamar kiszorult a hatalomból.
A harmincas években közel került a jobboldali eszmékhez, így – bár háborús rémtettek nem fűződnek a nevéhez – a második világháborút követően munkássága tabutémává vált. Történettudományi recepciója máig rendkívül foghíjas és egyoldalú, többek közt ezen is szeretnének változtatni a konferencia szervezői.
A könyvbemutatóval egybekötött konferencián Kónya Hamar Sándor kolozsvári író-filozófus Demeter Béla politikai kálváriájáról beszélt. Szávay István történész-politológus a Vaida-Voevod személyiségével kapcsolatos képet árnyalta, többek közt elmondta: Vajda Sándor mint parlamenti képviselő egy pillanatig sem feledkezett meg arról, kik küldték őt a magyar palamentbe, kitűnő szónokként következetesen a románság érdekeit képviselte. Szónoki technikája a következő volt: mindig általános kérdést vetett fel, majd azt kifejtve eljutott a nemzetiségi problémához. Valamennyi felszólalásában a nemzetiségi kérdés került központba. Tudta érvényesíteni a magyarországi románság érdekeit, hangsúlyozta, hogy a monarchiában a magyarok és a románok egymásra vannak utalva. Az előadásokból kiderült: a Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián rendkívül tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január–november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei, az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Vaida-Voevod levelei azért is fontosak, mert eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A hallgatóság közt jelen volt Csucsuja István, a BBTE történettudományok professzora, volt dékánhelyettes, Vekov Károly volt RMDSZ-es országgyűlési képviselő, egyetemi tanár, Sipos Gábor, az EME elnöke, egyetemi tanár, Vasile Puşcaş, Románia EU főtárgyalója, egyetemi tanár, Zagyva György Gyula magyarországi képviselő, több akadémiai és egyetemi munkatárs.
Koszta István könyve hét nagy egységre tagozódik. Mindenik tartalma a maga egészében olyan információkat tartalmaz, melyek ismerete nélkül csak hiányos képünk lehet. Az ebben a részben elmondottakat árnyalja és egészíti ki a közel 35 oldalnyi függelék. Ehhez van csatolva a levelek jegyzéke és a névmutató, és kézbe vehetünk egy román térképet is, amely 1915-ben ábrázolja Erdélyt és Bukovinát. A kötetet érdemes figyelemmel olvasni, benne az ember előtt feltárul egy olyan világ, amelyről azt gondolta: ismeri. A könyvet elolvasva rájöhet arra, még sok tanulnivalója volna, ha ezt a kort tényleg szeretné megérteni.
Csomafáy Ferenc. Vasárnap (Kolozsvár)
2010. augusztus 10.
Magyar színészet kisebbségi sorban
Színészlexikonról van szó, amely több szempontból is figyelemre méltó. Hiánypótló a „határon túli” magyar színjátszás történetét összegző lexikonszerű munkák sorában; az eddigi legteljesebb kísérlet egy korszak erdélyi színjátszó személyi adattárának létrehozására. Kötő József szerényen „egyszemélyes” gyűjtőként és szerkesztőként definiálja önmagát a kötet előszavában, és az eredmény valóban impozáns. Erdélyi születésű és itt élő, tevékeny közéleti és kultúraszervező személyiségként, valamint kutatóként a tárgy iránti elkötelezettség, a szó szoros értelmében is vett otthonosság, magabiztosság (némelykor már-már jószándékú elfogultság) vezérelte a szerkesztésben. Az erdélyi magyar színházi élet legfontosabb képviselői – Janovics Jenő, Poór Lili, Szentgyörgyi István, Forgách Sándor és még sokan mások (jórészt mindazok, akik az eddig készült határon túli színészek lexikonából valamilyen okból kimaradtak) – részletes pályaképekben, mikromonográfiákban jelennek itt meg. A szócikkek “fehér foltjai” (születési vagy elhalálozási adatok, szereposztások, pályaképek töredékessége) a munka nehézségi fokát és a folytatás fontosságát jelzik, valósággal felszólítják az olvasót az együttműködésre. A kötet másik fontos hozadéka, hogy a színészportrék mellett tartalmaz több, a korszakhoz kapcsolódó fogalommeghatározást, intézménytörténeti és összefoglaló címszót (pl. Kolozsvár játszóhelyei, Országos Színész Egyesület és Nyugdíjpénztár, hatalomváltás az erdélyi magyar színjátszásban stb.). Ez azzal magyarázható, hogy a kötet a szerző bevallása szerint a két világháború közti erdélyi színjátszás monográfiájaként indult – ily módon nyer értelmet a könyv főcíme is: Közhasznú esmeretek tára. A színészek életpályája legtöbbször a tárgyalt időhatárokon belül kerül bemutatásra, máskor előzményekre vagy későbbi életutakra is pillantást vethetünk úgy, hogy a kötet utat nyisson a jövőben megírandó színészportrék előtt is, a (megírandó) monográfiák reményén túl pedig azért, hogy az erdélyi színjátszást bekapcsolja a mai magyarországi vagy a nemzetközi színházi élet áramkörébe. Az 1919-1940 közötti időszak a romániai magyar kisebbségi sorba szorult nemzeti közösség védekező, ugyanakkor kultúrateremtő és -őrző korszaka, mint ilyen: fénykorszak. De talán soha nem öltött olyan méreteket a színésztársadalom emigrációja Magyarországra, sőt a tengeren túlra, mint ebben, és az ezt követő kommunista rendszerben. A hagyományaiból építkező társadalom azonban minden elnyomó rendszerben képes újratermelni önmagát, megőrizni nemzet- és önazonosságtudatát – ennek bizonyítéka a jelen kötet is. Előzményeiként elsősorban a határon túli színjátszást is feltáró színművészeti lexikonok, színháztörténetek szolgáltak, de nem elhanyagolandók a korszakra vonatkozó almanachok sem. Forrásértékűek a civil személyektől származó új adatok, továbbá a levéltári anyagok, az egyházi és temetkezési hivatalok nyilvántartásai. A legkorábbi színészlexikon, amely a határon túli színészetet is számba vette, Schöpflin Aladár szerkesztésében jelent meg 1921-31-ben négy kötetben Magyar színművészeti lexikon címmel. Léteztek ugyan előzmények – lásd az 1908-as Magyar színészeti lexikont –, de részben a háború miatt, részben a munka úttörő jellege okán torzóban maradtak. (Ez utóbbi munka jórészt egyetlen személy, Erődi Jenő erőfeszítéseit dícséri, aki elkészítette a Schöpflin Aladár Magyar színművészeti lexikona alapját képező adatbázist.) Kötő József azonban hiányosnak ítéli e lexikon információs anyagát, mert elsősorban az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tagjait öleli fel, amely tagtoborzását még Trianon előtt végezte. Az említett művel szinte egyidőben jelent meg Magyarországon egy lexikoncsalád, amelynek egyik darabját Németh Antal szerkesztette, 1930-ban jelent meg Színészeti lexikon címmel, két kötetben. Ez a munka azonban csupán egyetlen szócikkben ismerteti az erdélyi színjátszást, s így nem nyújthat átfogó, részletesen árnyalt képet a hazai viszonyokról. A következő lexikonra viszonylag hosszú ideig kellett várni a kedvezőtlen társadalmi-politikai körülmények miatt: 1969-ben jelent meg Hont Ferenc szerkesztésében a Színházi kislexikon, amely szűkre szabott keretek között, 536 lapon mutatta be a világszínjátszást és a magyart egyaránt, „a szocialista kultúrpolitika eszmekörében pedig tudomást sem vett arról, hogy kisebbségi sorsban is működhet önálló entitást képező kultúrkör.” – írja és minősíti a vállalkozást Kötő József könyvének előszavában (6. oldal). A valódi áttörés 1994-ben történt meg dr. Székely György főszerkesztésében, egy ötventagú alkotóközösség közreműködésével született meg az első átfogó jellegű színházi adattár Magyar színházművészeti lexikon címen. Ez a kötet már tekintettel van Erdély színházi életére is, de előtanulmányok hiányában csak kevés, szűkszavú és hiányos adatolású pályaképet tud felvonultatni. Az első, kifejezetten határon túli színjátszásra összpontosító lexikonokat Enyedi Sándor szerkesztette: Rivalda nélkül, a határon túli magyar színjátszás lexikona. Bp., 1999, valamint Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona, 2005. Ezek a kötetek már felismerik a sajátos, a magyarországitól – többnyire Budapest-központútól – eltérő, regionális jelleget a kisebbségi helyzetben alkotó színművészek alkotómunkájában: a színház nemzeti identitást őrző és kultúrateremtő szerepét. A továbbiakban ennek a két lexikonnak a rövid ismertetésével is foglalkozunk, mint a jelen recenzió tárgyát képező könyv közvetlen előzményeivel. Az időben korábbi kötet az 1994-es lexikon alapelveit követi, kiegészítéseként indult útjára, a Rivalda nélkül – címéhez méltóan azokról a művészekről és intézményekről kívánt szót ejteni, akik és amelyek „rivalda nélkül” maradtak, érdemtelenül váltak a feledés tárgyává, holott heroikus harcot vívtak a megmaradásért, hűségesek maradtak hagyományaikhoz, és ezekből táplálkozva teremtettek új, sajátos színezetű színházi nyelvet. A kisebbségi sorban élő magyar művészeken kívül itt azokról is szó esik, akik nem voltak magyar anyanyelvűek, de támogatták az itt élőket, vagy vendégjátékaikkal termékenyen hatottak a helyi, regionális színművészet alakulására. A kötet a teljesség igénye nélkül született, nem ismétli a korábbi lexikonok szócikkeit, ténylegesen azokról szól, akiket érdemtelenül elfeledtek. Ugyanakkor szól azokról a helységekről is, ahol a magyar színtársulatok rendszeresen felléptek, de amelyek az idők folyamán szintén perifériára szorultak, vagy teljesen kiestek a köztudatból. Ezeknek közismert nevét közli, de zárójelben jegyzi a megye nevét, amelyhez 1867 és 1918 között tartoztak, illetve a hatalomváltás utáni idegen elnevezést és az ország nevét, amelyhez a jelenben tartoznak. Az intézménynevek címszavai szintén kiegészülnek helységnevekkel, ha a társulat működése egy városhoz volt köthető. Operák, operettek szerzői esetében a zeneszerző neve jelenik meg, táncjátékoknál a koreográfus és a zeneszerző. A korábbi kötettől lényegesen eltér ez utóbbi abban az aspektusában, hogy a színészeket a címszóban művésznevükön találjuk meg, ezt csak kiegészítik az egyéb névváltozatok. A korábbi „főbb szerepei” kategória helyett a szereposztások leltára bevallottan is csak szemelvényszerű az esetek egy részében, nyilván az adatok hiánya miatt. A későbbi Enyedi-kiadvány folytatja az 1999-ben megjelent kötetet, a magyar színházművészet kevéssé ismert részét tárja fel: a latin-amerikai színjátszást, vagy a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeit mutatja be, és olyanokról is szól, akik még ma is élnek, esetleg aktív társulati tagok és rendszeresen fellépnek. Mindezek mellett továbbra is a színjátszók állnak a kötet középpontjában, ez az anyag pedig kiegészül azokkal, akik a színészek pályájának feltárását végezték el. Az első Enyedi-kötet kimondatlanul, de nyilvánvalóan monografikus igénnyel íródott, az addig megírt színháztörténetek átdolgozása egy könnyebben lapozható és a gyors tájékozódást segítő műfajjá, lexikonná. Nem pusztán színészek, direktorok jegyzéke, a legrészletesebb szócikkek a különböző települések magyar színjátszását mutatják be. Az utóbbi kötet középpontjában inkább az életutak, színészpályák tömör, lexikonszerű adatai állnak.
Kötő József könyve Enyedi Sándor köteteivel – az eddigi pár száz szócikkel –ellentétben közel 1500 olyan szócikket tartalmaz, amelyek kizárólag az erdélyi régióhoz kapcsolódó művészek, intézmények, fogalmak leírását adják, és ragaszkodnak a címben kijelölt időintervallumhoz (1919–1940), nagyjából a két világháború közti erdélyi színházi élet feltárásához. Ez a korszak elsősorban Janovics Jenő kolozsvári színigazgató, intézményszervező elszánt munkájával fémjelezhető, mellyel a román hatóságok diszkriminatív adóztatási és kulturális intézkedéseit próbálta ellensúlyozni hosszú éveken át, a folyamatos anyagi csődszéli állapot, válságba jutott társulatok idején. Rendszeresen párbeszédet folytatott az éppen aktuális román kultuszminiszterekkel, filmgyártással próbált jövedelmet biztosítani színészei számára, amennyiben tehette, színházi vendégjátékok szervezésével tartotta a kapcsolatot az anyaországbeli színjátszással és a pesti hírneves művészekkel, jelentős anyagi támogatásban részesítette a kolozsvári színházat – és természetesen továbbra is rendezőként, megőrizte a nagy klasszikusokat (Shakespeare, Molière) színpadon, de utat nyitott a kortárs, fiatal drámaírók munkái előtt is Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly de akár Molnár Ferenc műveivel is). Ebben az időszakban jöttek létre a színészegyesületek, amelyek arra törekedtek, hogy a színházak mintegy „magánvállalkozásokként” működjenek, s így a lehető legkevésbé függjenek a központi, állami ellenőrzéstől. Minden diszkriminatív intézkedés mellett az erdélyi színház így tudott fennmaradni s játékteret biztosítani azoknak a tehetséges színészeknek, akiknek nevét a jelen kötet hivatott megőrizni a feledés ellenében. A szócikkek feltüntetik a szereplő személyek korábbi (bece)nevét, a művésznők asszonynevét, adott esetben a színjátszó személy házastársának a nevét. Mindez kiegészül személyenként az anya nevével is – ami az egykorú kötelező személyi nyilvántartás része volt –, illetve a színész szerepkörének megjelölésével. Az itt közreadott adatok a jövőbeni színészportrék, monográfiák megírásában lehetnek segítségére a kutatónak, a jelen kutatómunkájában viszont az illető színész könnyebb plakát-, műsorfüzet-, kritikabeli beazonosítását teszik lehetővé. A kötet különlegessége, hogy nemcsak a városok, helységek monográfiáját, hanem egyes színészek részletes pályaképét is, mikromonográfiáját is megvalósítja (így például a szerző hangsúlyozza a Helikon 2009/24. számában közölt, vele készített interjúban, hogy ilyen hiánypótló és kidolgozott életmű a Forgách Sándoré). Egyes szövegek egykorú forrásokból származó fényképekkel egészülnek ki, amelyek – hála a jelen technikai képfeldolgozó vívmányainak – igen jó minőségűek. Mindezek mellett kortörténeti fogalmakat (pl. hatalomváltás, 85–88. o.) vagy színházi terminusokat (pl. díszlettervezés, 46–48. o.) is részletez a kötet.
A Dávid Gyula által szerkesztett kötet Unipan Helga tervezésében mind a színházrajongó, mind pedig a kutató számára hasznos stúdium, amelyből átfogó képet lehet nyerni a két világháború közötti erdélyi színjátszásról és amely múltba tekintő magyarázata is az erdélyi színház jelen állapotának. Kötő József: Közhasznú esmeretek tára. Színjátszó személyek Erdélyben (1919-1940) 2009., Kolozsvár, Polis Könyvkiadó.
Tőkés Orsolya, Helikon (Kolozsvár)
Színészlexikonról van szó, amely több szempontból is figyelemre méltó. Hiánypótló a „határon túli” magyar színjátszás történetét összegző lexikonszerű munkák sorában; az eddigi legteljesebb kísérlet egy korszak erdélyi színjátszó személyi adattárának létrehozására. Kötő József szerényen „egyszemélyes” gyűjtőként és szerkesztőként definiálja önmagát a kötet előszavában, és az eredmény valóban impozáns. Erdélyi születésű és itt élő, tevékeny közéleti és kultúraszervező személyiségként, valamint kutatóként a tárgy iránti elkötelezettség, a szó szoros értelmében is vett otthonosság, magabiztosság (némelykor már-már jószándékú elfogultság) vezérelte a szerkesztésben. Az erdélyi magyar színházi élet legfontosabb képviselői – Janovics Jenő, Poór Lili, Szentgyörgyi István, Forgách Sándor és még sokan mások (jórészt mindazok, akik az eddig készült határon túli színészek lexikonából valamilyen okból kimaradtak) – részletes pályaképekben, mikromonográfiákban jelennek itt meg. A szócikkek “fehér foltjai” (születési vagy elhalálozási adatok, szereposztások, pályaképek töredékessége) a munka nehézségi fokát és a folytatás fontosságát jelzik, valósággal felszólítják az olvasót az együttműködésre. A kötet másik fontos hozadéka, hogy a színészportrék mellett tartalmaz több, a korszakhoz kapcsolódó fogalommeghatározást, intézménytörténeti és összefoglaló címszót (pl. Kolozsvár játszóhelyei, Országos Színész Egyesület és Nyugdíjpénztár, hatalomváltás az erdélyi magyar színjátszásban stb.). Ez azzal magyarázható, hogy a kötet a szerző bevallása szerint a két világháború közti erdélyi színjátszás monográfiájaként indult – ily módon nyer értelmet a könyv főcíme is: Közhasznú esmeretek tára. A színészek életpályája legtöbbször a tárgyalt időhatárokon belül kerül bemutatásra, máskor előzményekre vagy későbbi életutakra is pillantást vethetünk úgy, hogy a kötet utat nyisson a jövőben megírandó színészportrék előtt is, a (megírandó) monográfiák reményén túl pedig azért, hogy az erdélyi színjátszást bekapcsolja a mai magyarországi vagy a nemzetközi színházi élet áramkörébe. Az 1919-1940 közötti időszak a romániai magyar kisebbségi sorba szorult nemzeti közösség védekező, ugyanakkor kultúrateremtő és -őrző korszaka, mint ilyen: fénykorszak. De talán soha nem öltött olyan méreteket a színésztársadalom emigrációja Magyarországra, sőt a tengeren túlra, mint ebben, és az ezt követő kommunista rendszerben. A hagyományaiból építkező társadalom azonban minden elnyomó rendszerben képes újratermelni önmagát, megőrizni nemzet- és önazonosságtudatát – ennek bizonyítéka a jelen kötet is. Előzményeiként elsősorban a határon túli színjátszást is feltáró színművészeti lexikonok, színháztörténetek szolgáltak, de nem elhanyagolandók a korszakra vonatkozó almanachok sem. Forrásértékűek a civil személyektől származó új adatok, továbbá a levéltári anyagok, az egyházi és temetkezési hivatalok nyilvántartásai. A legkorábbi színészlexikon, amely a határon túli színészetet is számba vette, Schöpflin Aladár szerkesztésében jelent meg 1921-31-ben négy kötetben Magyar színművészeti lexikon címmel. Léteztek ugyan előzmények – lásd az 1908-as Magyar színészeti lexikont –, de részben a háború miatt, részben a munka úttörő jellege okán torzóban maradtak. (Ez utóbbi munka jórészt egyetlen személy, Erődi Jenő erőfeszítéseit dícséri, aki elkészítette a Schöpflin Aladár Magyar színművészeti lexikona alapját képező adatbázist.) Kötő József azonban hiányosnak ítéli e lexikon információs anyagát, mert elsősorban az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tagjait öleli fel, amely tagtoborzását még Trianon előtt végezte. Az említett művel szinte egyidőben jelent meg Magyarországon egy lexikoncsalád, amelynek egyik darabját Németh Antal szerkesztette, 1930-ban jelent meg Színészeti lexikon címmel, két kötetben. Ez a munka azonban csupán egyetlen szócikkben ismerteti az erdélyi színjátszást, s így nem nyújthat átfogó, részletesen árnyalt képet a hazai viszonyokról. A következő lexikonra viszonylag hosszú ideig kellett várni a kedvezőtlen társadalmi-politikai körülmények miatt: 1969-ben jelent meg Hont Ferenc szerkesztésében a Színházi kislexikon, amely szűkre szabott keretek között, 536 lapon mutatta be a világszínjátszást és a magyart egyaránt, „a szocialista kultúrpolitika eszmekörében pedig tudomást sem vett arról, hogy kisebbségi sorsban is működhet önálló entitást képező kultúrkör.” – írja és minősíti a vállalkozást Kötő József könyvének előszavában (6. oldal). A valódi áttörés 1994-ben történt meg dr. Székely György főszerkesztésében, egy ötventagú alkotóközösség közreműködésével született meg az első átfogó jellegű színházi adattár Magyar színházművészeti lexikon címen. Ez a kötet már tekintettel van Erdély színházi életére is, de előtanulmányok hiányában csak kevés, szűkszavú és hiányos adatolású pályaképet tud felvonultatni. Az első, kifejezetten határon túli színjátszásra összpontosító lexikonokat Enyedi Sándor szerkesztette: Rivalda nélkül, a határon túli magyar színjátszás lexikona. Bp., 1999, valamint Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona, 2005. Ezek a kötetek már felismerik a sajátos, a magyarországitól – többnyire Budapest-központútól – eltérő, regionális jelleget a kisebbségi helyzetben alkotó színművészek alkotómunkájában: a színház nemzeti identitást őrző és kultúrateremtő szerepét. A továbbiakban ennek a két lexikonnak a rövid ismertetésével is foglalkozunk, mint a jelen recenzió tárgyát képező könyv közvetlen előzményeivel. Az időben korábbi kötet az 1994-es lexikon alapelveit követi, kiegészítéseként indult útjára, a Rivalda nélkül – címéhez méltóan azokról a művészekről és intézményekről kívánt szót ejteni, akik és amelyek „rivalda nélkül” maradtak, érdemtelenül váltak a feledés tárgyává, holott heroikus harcot vívtak a megmaradásért, hűségesek maradtak hagyományaikhoz, és ezekből táplálkozva teremtettek új, sajátos színezetű színházi nyelvet. A kisebbségi sorban élő magyar művészeken kívül itt azokról is szó esik, akik nem voltak magyar anyanyelvűek, de támogatták az itt élőket, vagy vendégjátékaikkal termékenyen hatottak a helyi, regionális színművészet alakulására. A kötet a teljesség igénye nélkül született, nem ismétli a korábbi lexikonok szócikkeit, ténylegesen azokról szól, akiket érdemtelenül elfeledtek. Ugyanakkor szól azokról a helységekről is, ahol a magyar színtársulatok rendszeresen felléptek, de amelyek az idők folyamán szintén perifériára szorultak, vagy teljesen kiestek a köztudatból. Ezeknek közismert nevét közli, de zárójelben jegyzi a megye nevét, amelyhez 1867 és 1918 között tartoztak, illetve a hatalomváltás utáni idegen elnevezést és az ország nevét, amelyhez a jelenben tartoznak. Az intézménynevek címszavai szintén kiegészülnek helységnevekkel, ha a társulat működése egy városhoz volt köthető. Operák, operettek szerzői esetében a zeneszerző neve jelenik meg, táncjátékoknál a koreográfus és a zeneszerző. A korábbi kötettől lényegesen eltér ez utóbbi abban az aspektusában, hogy a színészeket a címszóban művésznevükön találjuk meg, ezt csak kiegészítik az egyéb névváltozatok. A korábbi „főbb szerepei” kategória helyett a szereposztások leltára bevallottan is csak szemelvényszerű az esetek egy részében, nyilván az adatok hiánya miatt. A későbbi Enyedi-kiadvány folytatja az 1999-ben megjelent kötetet, a magyar színházművészet kevéssé ismert részét tárja fel: a latin-amerikai színjátszást, vagy a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeit mutatja be, és olyanokról is szól, akik még ma is élnek, esetleg aktív társulati tagok és rendszeresen fellépnek. Mindezek mellett továbbra is a színjátszók állnak a kötet középpontjában, ez az anyag pedig kiegészül azokkal, akik a színészek pályájának feltárását végezték el. Az első Enyedi-kötet kimondatlanul, de nyilvánvalóan monografikus igénnyel íródott, az addig megírt színháztörténetek átdolgozása egy könnyebben lapozható és a gyors tájékozódást segítő műfajjá, lexikonná. Nem pusztán színészek, direktorok jegyzéke, a legrészletesebb szócikkek a különböző települések magyar színjátszását mutatják be. Az utóbbi kötet középpontjában inkább az életutak, színészpályák tömör, lexikonszerű adatai állnak.
Kötő József könyve Enyedi Sándor köteteivel – az eddigi pár száz szócikkel –ellentétben közel 1500 olyan szócikket tartalmaz, amelyek kizárólag az erdélyi régióhoz kapcsolódó művészek, intézmények, fogalmak leírását adják, és ragaszkodnak a címben kijelölt időintervallumhoz (1919–1940), nagyjából a két világháború közti erdélyi színházi élet feltárásához. Ez a korszak elsősorban Janovics Jenő kolozsvári színigazgató, intézményszervező elszánt munkájával fémjelezhető, mellyel a román hatóságok diszkriminatív adóztatási és kulturális intézkedéseit próbálta ellensúlyozni hosszú éveken át, a folyamatos anyagi csődszéli állapot, válságba jutott társulatok idején. Rendszeresen párbeszédet folytatott az éppen aktuális román kultuszminiszterekkel, filmgyártással próbált jövedelmet biztosítani színészei számára, amennyiben tehette, színházi vendégjátékok szervezésével tartotta a kapcsolatot az anyaországbeli színjátszással és a pesti hírneves művészekkel, jelentős anyagi támogatásban részesítette a kolozsvári színházat – és természetesen továbbra is rendezőként, megőrizte a nagy klasszikusokat (Shakespeare, Molière) színpadon, de utat nyitott a kortárs, fiatal drámaírók munkái előtt is Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly de akár Molnár Ferenc műveivel is). Ebben az időszakban jöttek létre a színészegyesületek, amelyek arra törekedtek, hogy a színházak mintegy „magánvállalkozásokként” működjenek, s így a lehető legkevésbé függjenek a központi, állami ellenőrzéstől. Minden diszkriminatív intézkedés mellett az erdélyi színház így tudott fennmaradni s játékteret biztosítani azoknak a tehetséges színészeknek, akiknek nevét a jelen kötet hivatott megőrizni a feledés ellenében. A szócikkek feltüntetik a szereplő személyek korábbi (bece)nevét, a művésznők asszonynevét, adott esetben a színjátszó személy házastársának a nevét. Mindez kiegészül személyenként az anya nevével is – ami az egykorú kötelező személyi nyilvántartás része volt –, illetve a színész szerepkörének megjelölésével. Az itt közreadott adatok a jövőbeni színészportrék, monográfiák megírásában lehetnek segítségére a kutatónak, a jelen kutatómunkájában viszont az illető színész könnyebb plakát-, műsorfüzet-, kritikabeli beazonosítását teszik lehetővé. A kötet különlegessége, hogy nemcsak a városok, helységek monográfiáját, hanem egyes színészek részletes pályaképét is, mikromonográfiáját is megvalósítja (így például a szerző hangsúlyozza a Helikon 2009/24. számában közölt, vele készített interjúban, hogy ilyen hiánypótló és kidolgozott életmű a Forgách Sándoré). Egyes szövegek egykorú forrásokból származó fényképekkel egészülnek ki, amelyek – hála a jelen technikai képfeldolgozó vívmányainak – igen jó minőségűek. Mindezek mellett kortörténeti fogalmakat (pl. hatalomváltás, 85–88. o.) vagy színházi terminusokat (pl. díszlettervezés, 46–48. o.) is részletez a kötet.
A Dávid Gyula által szerkesztett kötet Unipan Helga tervezésében mind a színházrajongó, mind pedig a kutató számára hasznos stúdium, amelyből átfogó képet lehet nyerni a két világháború közötti erdélyi színjátszásról és amely múltba tekintő magyarázata is az erdélyi színház jelen állapotának. Kötő József: Közhasznú esmeretek tára. Színjátszó személyek Erdélyben (1919-1940) 2009., Kolozsvár, Polis Könyvkiadó.
Tőkés Orsolya, Helikon (Kolozsvár)
2010. augusztus 10.
Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)
2010. augusztus 12.
Új fészekbe költözik a Phoenix Könyvesbolt
Legkésőbb augusztus 16-án, hétfőn, már új székhelyén, a Főtér 23. szám alatti udvarra nyíló földszintes felújított ingatlanban várja vásárlóit Kolozsváron a Phoenix Könyvesbolt. A részleteket a költözködés közepette tudtuk meg Magyari Eszter üzletvezetőtől.
A régi, Szentegyház utca 10. szám alatti bérelt helyiség anyagi és biztonsági szempontok miatt már nem felelt meg lehetőségeiknek, követelményeiknek. Ezért is nagyon hálásak a Kolozsvári Református Egyházközségek Vagyonközösségének a helyfelajánlásért. Itt négy teremben a réginél közel kétszer nagyobb területhez jutnak, szerződésük öt évre szól, két évig a bér nagysága nem változik. A Phoenix könyvüzlet árukínálata a megszokott, hétfőtől kazettákat és DVD-ket is árusítanak. Külön előny, hogy ezután könyvbemutatóikat a tőlük néhány méterre található Gy. Szabó Béla Galériában rendezhetik meg. Órarendjük sem módosul: hétfőtől péntekig 9–19, szombaton 9–13.
Magyari Eszter még elárulta, hogy ez lett pályafutásának kilencedik, a Phoenix boltnak pedig az ötödik „állomása”. A szomszédságukban még három hivatal talál otthonra a felújított épületben. A Phoenix könyvüzlet hálás a Református Szeretetszolgálatnak a költözés során emberi munkával és gépkocsikölcsönzéssel nyújtott segítségért. A bolt változatlanul kötelességének tartja tevékenységével anyanyelvünket, megmaradásunkat szolgálni.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
Legkésőbb augusztus 16-án, hétfőn, már új székhelyén, a Főtér 23. szám alatti udvarra nyíló földszintes felújított ingatlanban várja vásárlóit Kolozsváron a Phoenix Könyvesbolt. A részleteket a költözködés közepette tudtuk meg Magyari Eszter üzletvezetőtől.
A régi, Szentegyház utca 10. szám alatti bérelt helyiség anyagi és biztonsági szempontok miatt már nem felelt meg lehetőségeiknek, követelményeiknek. Ezért is nagyon hálásak a Kolozsvári Református Egyházközségek Vagyonközösségének a helyfelajánlásért. Itt négy teremben a réginél közel kétszer nagyobb területhez jutnak, szerződésük öt évre szól, két évig a bér nagysága nem változik. A Phoenix könyvüzlet árukínálata a megszokott, hétfőtől kazettákat és DVD-ket is árusítanak. Külön előny, hogy ezután könyvbemutatóikat a tőlük néhány méterre található Gy. Szabó Béla Galériában rendezhetik meg. Órarendjük sem módosul: hétfőtől péntekig 9–19, szombaton 9–13.
Magyari Eszter még elárulta, hogy ez lett pályafutásának kilencedik, a Phoenix boltnak pedig az ötödik „állomása”. A szomszédságukban még három hivatal talál otthonra a felújított épületben. A Phoenix könyvüzlet hálás a Református Szeretetszolgálatnak a költözés során emberi munkával és gépkocsikölcsönzéssel nyújtott segítségért. A bolt változatlanul kötelességének tartja tevékenységével anyanyelvünket, megmaradásunkat szolgálni.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 16.
Az első kincses magyar napok
Első ízben szervezi meg az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács holnapután a Kolozsvári Magyar Napokat, a Kárpát-medencei, elsősorban az erdélyi magyarság kulturális seregszemléjét.
„A Kolozsvári Magyar Napok (KMN) rendezvénysorozat lehetőség arra, hogy közösségünk felmutassa életképességét, sokszínűségét, értékteremtő munkáját, és alkalmat kínáljon a párbeszédre nemcsak a kultúra, hanem a közös élettér más vetületeiben is” – olvasható a magyar napok honlapján, a www.magyarnapok.ro oldalon.
A kolozsvári rendezvény öt napja alatt kulturális- és sportesemények, illetve koncertek várják az érdeklődőket – az erdélyi magyar együttesek mellett több magyarországi zenekar, köztük a Beatrice, a Hot Jazz Band és a Kaláka is. Az elképzelés szerint nem egyedi alkalomról van szó, a rendezvényt ezentúl évente meg szeretnék szervezni.
Az augusztus 18-i, szerdai hivatalos megnyitón beszédet mond László Attila, Kolozsvár alpolgármestere, Sorin Apostu, a város polgármestere, Markó Béla román kormányfő-helyettes, Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára és a rendezvény három védnöke, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke,;, Románia kulturális minisztere és Szőcs Géza, a Magyar Köztársaság kultúráért felelős államtitkára.
Az eseménysorozat fő helyszíne a Főtér mellett a Farkas utca, illetve Kolozsvár régi központja lesz, ahol a koncerteken kívül kézművesvásárt, könyvvásárt szerveznek, utóbbira erdélyi és határon túli magyar könyvkiadók hozzák el legújabb köteteiket.
Az ötnapos rendezvénysorozat kínálatát képzőművészeti- és plakátkiállítások, sportesemények és gasztronómiai bemutatók színesítik, de bemutatkoznak a város magyar diákszervezetei és városvetélkedőt is tartanak. A Kolozsvári Magyar Napokon bemutatkozik Pécs, Európa egyik jelenlegi kulturális fővárosa, de ekkor szervezik meg a Szent István- napi Néptánctalálkozót is.
A szervezők elmondása szerint szem előtt tartják a rendezvény gyermekbarát jellegét is, a legkisebbeknek külön vetélkedők, szabadidős és sportrendezvények, mesedélután, bábszínház és játszóház szól. Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke, a rendezvény főszervezője sajtótájékoztatóján elmondta: nem szeretnék, ha a román lakosság augusztus 20-a miatt kirekesztve érezné magát a rendezvényről, ezért odafigyeltek arra, hogy a programokból ők is tudjanak csemegézni.
Nekik szervezik például a kortárs magyar írók, költők románra fordított műveiből összeálló felolvasóestet. A Kolozsvári Magyar Napok fontosságát jelzi, hogy a rendezvényt öt személy vette védnöksége alá: Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, Szőcs Géza, a Magyar Köztársaság kultúráért felelős államtitkára, dr. Páva Zsolt, Pécs polgármestere, illetve Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja. Új Magyar Szó (Bukarest)
Első ízben szervezi meg az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács holnapután a Kolozsvári Magyar Napokat, a Kárpát-medencei, elsősorban az erdélyi magyarság kulturális seregszemléjét.
„A Kolozsvári Magyar Napok (KMN) rendezvénysorozat lehetőség arra, hogy közösségünk felmutassa életképességét, sokszínűségét, értékteremtő munkáját, és alkalmat kínáljon a párbeszédre nemcsak a kultúra, hanem a közös élettér más vetületeiben is” – olvasható a magyar napok honlapján, a www.magyarnapok.ro oldalon.
A kolozsvári rendezvény öt napja alatt kulturális- és sportesemények, illetve koncertek várják az érdeklődőket – az erdélyi magyar együttesek mellett több magyarországi zenekar, köztük a Beatrice, a Hot Jazz Band és a Kaláka is. Az elképzelés szerint nem egyedi alkalomról van szó, a rendezvényt ezentúl évente meg szeretnék szervezni.
Az augusztus 18-i, szerdai hivatalos megnyitón beszédet mond László Attila, Kolozsvár alpolgármestere, Sorin Apostu, a város polgármestere, Markó Béla román kormányfő-helyettes, Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára és a rendezvény három védnöke, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke,;, Románia kulturális minisztere és Szőcs Géza, a Magyar Köztársaság kultúráért felelős államtitkára.
Az eseménysorozat fő helyszíne a Főtér mellett a Farkas utca, illetve Kolozsvár régi központja lesz, ahol a koncerteken kívül kézművesvásárt, könyvvásárt szerveznek, utóbbira erdélyi és határon túli magyar könyvkiadók hozzák el legújabb köteteiket.
Az ötnapos rendezvénysorozat kínálatát képzőművészeti- és plakátkiállítások, sportesemények és gasztronómiai bemutatók színesítik, de bemutatkoznak a város magyar diákszervezetei és városvetélkedőt is tartanak. A Kolozsvári Magyar Napokon bemutatkozik Pécs, Európa egyik jelenlegi kulturális fővárosa, de ekkor szervezik meg a Szent István- napi Néptánctalálkozót is.
A szervezők elmondása szerint szem előtt tartják a rendezvény gyermekbarát jellegét is, a legkisebbeknek külön vetélkedők, szabadidős és sportrendezvények, mesedélután, bábszínház és játszóház szól. Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke, a rendezvény főszervezője sajtótájékoztatóján elmondta: nem szeretnék, ha a román lakosság augusztus 20-a miatt kirekesztve érezné magát a rendezvényről, ezért odafigyeltek arra, hogy a programokból ők is tudjanak csemegézni.
Nekik szervezik például a kortárs magyar írók, költők románra fordított műveiből összeálló felolvasóestet. A Kolozsvári Magyar Napok fontosságát jelzi, hogy a rendezvényt öt személy vette védnöksége alá: Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, Szőcs Géza, a Magyar Köztársaság kultúráért felelős államtitkára, dr. Páva Zsolt, Pécs polgármestere, illetve Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. augusztus 17.
Politikai foglyokat falazhattak be a kolozsvári Szeku egykori épületébe
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ szerdán ellenőrizteti a kolozsvári Gyermekpalota falait. Az épületben az ötvenes években a Securitate székhelye volt. Egyes feltételezések szerint ide falazták be 13 titokban kivégzett politikai fogoly holttestét. 1949-ben letartóztatott személyekről van szó, akik az Erdélyi Szigethegységben működő, fegyveres rendszerellenes csoportokhoz tartoztak. Volt politikai foglyok tanúvallomása szerint a Securitate 1950 áprilisában meggyilkolta a korábban életfogytiglani kényszermunkára ítélt rabokat és a holttesteket befalazták egy alagsori helyiségbe, amelyet utólag elfalaztak. A kolozsvári feltárómunkát a Történelmi Múzeum három régésze irányítja. Marosvásárhelyi Rádió. Erdély.ma
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ szerdán ellenőrizteti a kolozsvári Gyermekpalota falait. Az épületben az ötvenes években a Securitate székhelye volt. Egyes feltételezések szerint ide falazták be 13 titokban kivégzett politikai fogoly holttestét. 1949-ben letartóztatott személyekről van szó, akik az Erdélyi Szigethegységben működő, fegyveres rendszerellenes csoportokhoz tartoztak. Volt politikai foglyok tanúvallomása szerint a Securitate 1950 áprilisában meggyilkolta a korábban életfogytiglani kényszermunkára ítélt rabokat és a holttesteket befalazták egy alagsori helyiségbe, amelyet utólag elfalaztak. A kolozsvári feltárómunkát a Történelmi Múzeum három régésze irányítja. Marosvásárhelyi Rádió. Erdély.ma
2010. augusztus 17.
Az EMI-tábor és a hisztéria
Minden EMI-tábor környékén fellángol a „harc”: az ellenzők és a támogatók előveszik jól kipróbált érveiket, azokat sorolják. A másik fél érvei közül mindig csak arra reagálnak, amelyiket szempontjuk szerint könnyen meg tudnak cáfolni. Így egyrészt nem alakul ki párbeszéd a felek között.
Ez nem is lenne probléma, mert a pró és kontra érvrendszerek egymáshoz „idomítása” ebben az esetben lehetetlen, és nem is szolgálna semmilyen célt. Az EMI-tábort mint jelenséget kellene megvizsgálni, miért vonz ennyi embert, ennyi fiatalt. Mert nagy divat médiánkban megrettenni a szélsőjobbtól, hogy betör Erdélybe és miféle károkat okoz. De szerintem még publicisztika szintjén sem elég importálni a magyarországi érvrendszereket, mert itt erről van szó. Azokat – akárcsak az ottani politikai és egyéb törésvonalakat – nem lehet és nem is szabad a hazai magyar közösségekre alkalmazni. Inkább arról kellene beszélni, miért nincs a fiataloknak szervezett lehetőségük megélni magyarságukat, hallani nemcsak a mítoszokat (amiket bő kézzel osztanak az EMI-táborban szereplő sámánok), hanem a tényeket is. Miért nincs lehetőség (vagy nagyon ritka és esetleges) közösségileg kinyilvánítani azt, hogy magyarok vagyunk, ahol meg lehet ezt élni fiatalnak és felnőttnek egyaránt? Mert erre szükség van.
Visszaemlékszem, egyetemistaként Kolozsváron többször is előfordult, hogy elénekeltük a Himnuszt nyilvános helyen, nem rendezvényeken, hanem csak a dac, az érzés túltengése folytán. És a társaságban nem voltak „szélsőjobbosok”, sőt többségben voltak azok, akik elutasították a „magyarkodást”. És mégis fújták a Himnuszt rendületlenül, kockáztatva a bírságot és a zaklatást, mert az volt magyarságérzetünk egyetlen lehetséges kinyilvánítása (legalábbis így tűnt akkor). Miután hosszú ideig el kellett fojtani ezt a monostori meg egyéb lakónegyedek román tengerében, az érzés megállíthatatlanul feltört mindannyiunkban. Ezzel az érzéssel és megélésének problémájával nem kívánt senki foglalkozni, ennek az energiának a felhasználása nem érdekelt senkit.
Így lehetséges az is például, hogy a fiatalok történelemismerete enyhén szólva is hiányos. (Lapunk körkérdése nemrég kiderítette, hogy a tanulók nagy hányada azt sem tudja, mi a sokat emlegetett Trianon.) Ezért sokan magukat a fiatalokat hibáztatják – ez a legkönnyebb álláspont, de teljesen hamis. Ezeknek a gyerekeknek nagyon kevés esélyük van szabadon megélni magyarságukat, megtanulni ennek értelmét és jelentését. Ugyanakkor legtöbbjükben él az igény, és paradox módon, annak ellenére, hogy a megélésre nem ad alternatívát, de társadalmunk is táplálja ezt az igényt. És a szabadjára engedésnek ilyen vadhajtásai nőnek, mint a mi kolozsvári énekléseink, az EMI-tábor vagy a szélsőjobb szájhős attitűdje. Hiszen nem lehet végtelenül elfojtás alatt tartani az érzelmeket, azok feltörnek visszafojthatatlanul, de akkor már nagyon nehéz értelmesen felhasználni energiájukat.
Így az EMI-tábor elítélése nem a járható út, attól nem fog senki eltántorodni tőle. (Más kérdés, hogy az elítélőknek megvan saját bevett ideológiájuk, nem megérteni akarják a jelenséget, hanem csak egy jó alkalom, hogy szólamaikat még egyszer elfújhassák.) Meg kell érteni társadalmunk, berendezkedésünk hibáit, és ezek javításán kell dolgozni. Mert jó, hogy a nemzeti érzés ilyen energiákat szabadít fel, rossz, hogy ezek a szelek nem azokat a vitorlákat duzzasztják, amelyeket egy egészséges társadalomban kellene.
Isán István Csongor
Hargita Népe (Csíkszereda)
Minden EMI-tábor környékén fellángol a „harc”: az ellenzők és a támogatók előveszik jól kipróbált érveiket, azokat sorolják. A másik fél érvei közül mindig csak arra reagálnak, amelyiket szempontjuk szerint könnyen meg tudnak cáfolni. Így egyrészt nem alakul ki párbeszéd a felek között.
Ez nem is lenne probléma, mert a pró és kontra érvrendszerek egymáshoz „idomítása” ebben az esetben lehetetlen, és nem is szolgálna semmilyen célt. Az EMI-tábort mint jelenséget kellene megvizsgálni, miért vonz ennyi embert, ennyi fiatalt. Mert nagy divat médiánkban megrettenni a szélsőjobbtól, hogy betör Erdélybe és miféle károkat okoz. De szerintem még publicisztika szintjén sem elég importálni a magyarországi érvrendszereket, mert itt erről van szó. Azokat – akárcsak az ottani politikai és egyéb törésvonalakat – nem lehet és nem is szabad a hazai magyar közösségekre alkalmazni. Inkább arról kellene beszélni, miért nincs a fiataloknak szervezett lehetőségük megélni magyarságukat, hallani nemcsak a mítoszokat (amiket bő kézzel osztanak az EMI-táborban szereplő sámánok), hanem a tényeket is. Miért nincs lehetőség (vagy nagyon ritka és esetleges) közösségileg kinyilvánítani azt, hogy magyarok vagyunk, ahol meg lehet ezt élni fiatalnak és felnőttnek egyaránt? Mert erre szükség van.
Visszaemlékszem, egyetemistaként Kolozsváron többször is előfordult, hogy elénekeltük a Himnuszt nyilvános helyen, nem rendezvényeken, hanem csak a dac, az érzés túltengése folytán. És a társaságban nem voltak „szélsőjobbosok”, sőt többségben voltak azok, akik elutasították a „magyarkodást”. És mégis fújták a Himnuszt rendületlenül, kockáztatva a bírságot és a zaklatást, mert az volt magyarságérzetünk egyetlen lehetséges kinyilvánítása (legalábbis így tűnt akkor). Miután hosszú ideig el kellett fojtani ezt a monostori meg egyéb lakónegyedek román tengerében, az érzés megállíthatatlanul feltört mindannyiunkban. Ezzel az érzéssel és megélésének problémájával nem kívánt senki foglalkozni, ennek az energiának a felhasználása nem érdekelt senkit.
Így lehetséges az is például, hogy a fiatalok történelemismerete enyhén szólva is hiányos. (Lapunk körkérdése nemrég kiderítette, hogy a tanulók nagy hányada azt sem tudja, mi a sokat emlegetett Trianon.) Ezért sokan magukat a fiatalokat hibáztatják – ez a legkönnyebb álláspont, de teljesen hamis. Ezeknek a gyerekeknek nagyon kevés esélyük van szabadon megélni magyarságukat, megtanulni ennek értelmét és jelentését. Ugyanakkor legtöbbjükben él az igény, és paradox módon, annak ellenére, hogy a megélésre nem ad alternatívát, de társadalmunk is táplálja ezt az igényt. És a szabadjára engedésnek ilyen vadhajtásai nőnek, mint a mi kolozsvári énekléseink, az EMI-tábor vagy a szélsőjobb szájhős attitűdje. Hiszen nem lehet végtelenül elfojtás alatt tartani az érzelmeket, azok feltörnek visszafojthatatlanul, de akkor már nagyon nehéz értelmesen felhasználni energiájukat.
Így az EMI-tábor elítélése nem a járható út, attól nem fog senki eltántorodni tőle. (Más kérdés, hogy az elítélőknek megvan saját bevett ideológiájuk, nem megérteni akarják a jelenséget, hanem csak egy jó alkalom, hogy szólamaikat még egyszer elfújhassák.) Meg kell érteni társadalmunk, berendezkedésünk hibáit, és ezek javításán kell dolgozni. Mert jó, hogy a nemzeti érzés ilyen energiákat szabadít fel, rossz, hogy ezek a szelek nem azokat a vitorlákat duzzasztják, amelyeket egy egészséges társadalomban kellene.
Isán István Csongor
Hargita Népe (Csíkszereda)
2010. augusztus 17.
Ismerjük meg Kolozsvárt a könyvek által
Kiállítás-megnyitó a Kolozsvár Társaságnál
„Szoba könyv nélkül olyan, mint test lélek nélkül”. Ha továbbgondolnám ezt a cicerói idézetet, akkor Koós Ferencről, a kolozsvári Gaudeamus és Honterus könyvesboltok tulajdonosáról azt kellene mondanom, hogy az ő háza egy hatalmas nagy lélek, hiszen 56 000 kötetnyit számláló házi könyvtára van és minden könyvnek lelke van. Arról nem beszélve, hogy szinte mindegyikhez fűződik egy-egy történet, tulajdonosuk pontosan tudja, melyik könyvritkaságot hol és mikor szerezte be, hány példány található még – ha egyáltalán található – és álmában is le tudná emelni a kért kötetet a helyéről.
Nem csodálkoztam tehát azon, hogy a Kolozsvári Magyar Napok csütörtöki eseményei között fellelhető Kolozsvár könyvekben című kamarakiállítás anyagának összeállítására Koós Ferencet kérték fel, aki természetesen szívesen vállalta, hogy a saját könyvtárában fellelhető, Kolozsvárról szóló köteteket és metszeteket az érdeklődő közönség elé tárja. Persze, ilyenkor nehéz eldönteni, hogy a sok fontos és értékes kiadvány közül melyek a még fontosabbak és még értékesebbek, milyen tematika mentén történjen a válogatás, ezért aztán ki kellett találni valamiféle rendszert, és hát a helykérdés is befolyásolta a válogatást, hiszen el kellene kerülni a zsúfoltságot. Így állt össze végül az az öt témakör, amely köré csoportosítani lehetett a kiválasztott köteteket és metszeteket, a látvány ugyanis fontos része egy kiállításnak.
Az öt témakor: Honismereti és helytörténeti könyvek, Kolozsvár művészeti emlékei, Kolozsvár szellemi élete, Kolozsvári színház története, Kolozsvár román nyelven megjelent könyvekben. A négy tárlóba elhelyezett kötetek között találhatunk majd régi kiadványokat, de újabb kötetek is helyet kaptak, átlapozhatjuk a különböző emlékalbumokat, enciklopédiákat, fotóalbumokat. Látható a Civitates orbis terrarum 1597–1617 című, Braun–Hogenberg-féle kiadványban szereplő Kolozsvár-metszet (Kolozsvár városkép 1617, rajzolta Egidius van der Rye, metszette Georg Houfnagel), a Gaspar Bouttats-féle, 1686-os Kolozsvár-metszet, és végiglapozható a már említett Civitates orbis terrarum reprint kiadása.
Egy másik, rendkívüli érdekességre is felhívom a figyelmet: megtekinthető Fadrusz János portfólió albuma, amely 40x50-es fotókat tartalmaz Fadrusz alkotásairól, többek között a Mátyás-szoborról a felállítás előtt (Dunky-fivérek fotója), mindegyik fotón szerepel a szobrászművész aláírása, mintegy igazolásképpen, hogy a fotók az ő alkotásait ábrázolják.
Érdemes lesz tehát ellátogatni a Kolozsvár Társaság székhelyén (Főtér 22/8) augusztus 19-én, csütörtökön délután 5 órakor sorra kerülő Kolozsvár könyvekben című kiállításra, bevezetőt mond Koós Ferenc, házigazda: Kántor Lajos, a Társaság elnöke. (Szervezők: Kolozsvár Társaság, Jolly kft., Honterus könyvesbolt). A kiállítás megtekinthető augusztus 19–24. között, a galéria augusztus 21-én, szombaton, és augusztus 22-én, vasárnap is nyitva tart, 10 és 16 óra között.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)
Kiállítás-megnyitó a Kolozsvár Társaságnál
„Szoba könyv nélkül olyan, mint test lélek nélkül”. Ha továbbgondolnám ezt a cicerói idézetet, akkor Koós Ferencről, a kolozsvári Gaudeamus és Honterus könyvesboltok tulajdonosáról azt kellene mondanom, hogy az ő háza egy hatalmas nagy lélek, hiszen 56 000 kötetnyit számláló házi könyvtára van és minden könyvnek lelke van. Arról nem beszélve, hogy szinte mindegyikhez fűződik egy-egy történet, tulajdonosuk pontosan tudja, melyik könyvritkaságot hol és mikor szerezte be, hány példány található még – ha egyáltalán található – és álmában is le tudná emelni a kért kötetet a helyéről.
Nem csodálkoztam tehát azon, hogy a Kolozsvári Magyar Napok csütörtöki eseményei között fellelhető Kolozsvár könyvekben című kamarakiállítás anyagának összeállítására Koós Ferencet kérték fel, aki természetesen szívesen vállalta, hogy a saját könyvtárában fellelhető, Kolozsvárról szóló köteteket és metszeteket az érdeklődő közönség elé tárja. Persze, ilyenkor nehéz eldönteni, hogy a sok fontos és értékes kiadvány közül melyek a még fontosabbak és még értékesebbek, milyen tematika mentén történjen a válogatás, ezért aztán ki kellett találni valamiféle rendszert, és hát a helykérdés is befolyásolta a válogatást, hiszen el kellene kerülni a zsúfoltságot. Így állt össze végül az az öt témakör, amely köré csoportosítani lehetett a kiválasztott köteteket és metszeteket, a látvány ugyanis fontos része egy kiállításnak.
Az öt témakor: Honismereti és helytörténeti könyvek, Kolozsvár művészeti emlékei, Kolozsvár szellemi élete, Kolozsvári színház története, Kolozsvár román nyelven megjelent könyvekben. A négy tárlóba elhelyezett kötetek között találhatunk majd régi kiadványokat, de újabb kötetek is helyet kaptak, átlapozhatjuk a különböző emlékalbumokat, enciklopédiákat, fotóalbumokat. Látható a Civitates orbis terrarum 1597–1617 című, Braun–Hogenberg-féle kiadványban szereplő Kolozsvár-metszet (Kolozsvár városkép 1617, rajzolta Egidius van der Rye, metszette Georg Houfnagel), a Gaspar Bouttats-féle, 1686-os Kolozsvár-metszet, és végiglapozható a már említett Civitates orbis terrarum reprint kiadása.
Egy másik, rendkívüli érdekességre is felhívom a figyelmet: megtekinthető Fadrusz János portfólió albuma, amely 40x50-es fotókat tartalmaz Fadrusz alkotásairól, többek között a Mátyás-szoborról a felállítás előtt (Dunky-fivérek fotója), mindegyik fotón szerepel a szobrászművész aláírása, mintegy igazolásképpen, hogy a fotók az ő alkotásait ábrázolják.
Érdemes lesz tehát ellátogatni a Kolozsvár Társaság székhelyén (Főtér 22/8) augusztus 19-én, csütörtökön délután 5 órakor sorra kerülő Kolozsvár könyvekben című kiállításra, bevezetőt mond Koós Ferenc, házigazda: Kántor Lajos, a Társaság elnöke. (Szervezők: Kolozsvár Társaság, Jolly kft., Honterus könyvesbolt). A kiállítás megtekinthető augusztus 19–24. között, a galéria augusztus 21-én, szombaton, és augusztus 22-én, vasárnap is nyitva tart, 10 és 16 óra között.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 19.
Németh Zsolt: Kolozsvár ügye minden magyar ügye
Valami új kezdetét jelenti az új magyar állampolgársági törvény, az a tény, hogy azt elsöprő többségben szavazta meg a magyar Országgyűlés – egyebek között ezt a gondolatot fogalmazta meg szerdán Kolozsváron Németh Zsolt, a külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Németh Zsolt volt az egyik szónoka az idén először megrendezett, augusztus 18-tól 22-ig tartó Kolozsvári Magyar Napok hivatalos megnyitó ünnepségének, amelyet a helyi magyar színházban tartottak meg. Kifejtette: valami új kezdetét jelenti az is, hogy az egyetértés nem korlátozódik az állampolgárság kérdésére, hanem jövőképek, konkrét projektek is születnek. Rámutatott: mára az egész ország felsorakozott a nemzeti összetartozás vállalása, a kormány erre irányuló útmutatása mögött.
A nemzeti összetartozás lényege: vannak közös ügyek, ezek érdekében együttműködünk, és segítjük egymást – mondta.
„Közös ügyünk, hogy mindenki egyenrangú tagjának érezhesse magát a közösségben, és egyenrangú félként vehessen részt az együttműködésben” – hangoztatta.
Hangsúlyozta, hogy a Kolozsvári Magyar Napok is új folyamat kezdetét jelentik. A kolozsvári magyaroknak az új, modern Kolozsváron kell megtalálniuk önmagukat, hiszen a város átalakulása „leltárba alig vehető pusztítással járt”. Kolozsvár gazdag történelmi, tudományos és kulturális múltjának köszönhetően az egész kárpát-medencei magyarság forrása, ilyen értelemben pedig minden magyar egy kicsit kolozsvári. „Kolozsvár ügye minden magyar ügye” – mondta az államtitkár.
Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke reményét fejezte ki, hogy Kolozsvár többnyelvűsége értéket jelent az erdélyi város jelenlegi vezetésének is, és lesznek többnyelvű helységnévtáblák, akárcsak magyar egyetem abban a városban, amely a magyarok számára Erdély fővárosát jelenti.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke – és egyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke – üdvözölte, hogy erdélyi magyar politikai és példátlan civil összefogás nyomán létrejött a rendezvény, amelynek köszönhetően Kolozsvár most „magyar ébredés helyszíne”. Az EP alelnöke is felhívta a figyelmet azokra a változásokra, amelyeken átment a város az elmúlt kilencven évben, és hangsúlyozta, hogy kollektív jogok kivívása nélkül megállíthatatlan az a folyamat, amely a magyarság fogyatkozásában és beolvadásában nyilvánul meg.
A számos erdélyi magyar egyházi és közéleti személyiség jelenlétében megtartott ünnepi megnyitón felszólalt Szőcs Géza, a Magyar Köztársaság kultúráért felelős államtitkára, a rendezvény egyik védnöke is, aki a város gazdag történelmi és kulturális múltját méltatta. Az ünnepségen részt vettek a KorszakVáltó Határon-túra 2010 nevet viselő, Budapest és Csíksomlyó között szervezett biciklitúra részvevői, akik röviddel a megnyitó kezdése előtt érkeztek az erdélyi városba.
Az ünnepi műsor a Háromszék Táncegyüttes fellépésével zárult.
Duna Televízió. Erdély.ma
Valami új kezdetét jelenti az új magyar állampolgársági törvény, az a tény, hogy azt elsöprő többségben szavazta meg a magyar Országgyűlés – egyebek között ezt a gondolatot fogalmazta meg szerdán Kolozsváron Németh Zsolt, a külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Németh Zsolt volt az egyik szónoka az idén először megrendezett, augusztus 18-tól 22-ig tartó Kolozsvári Magyar Napok hivatalos megnyitó ünnepségének, amelyet a helyi magyar színházban tartottak meg. Kifejtette: valami új kezdetét jelenti az is, hogy az egyetértés nem korlátozódik az állampolgárság kérdésére, hanem jövőképek, konkrét projektek is születnek. Rámutatott: mára az egész ország felsorakozott a nemzeti összetartozás vállalása, a kormány erre irányuló útmutatása mögött.
A nemzeti összetartozás lényege: vannak közös ügyek, ezek érdekében együttműködünk, és segítjük egymást – mondta.
„Közös ügyünk, hogy mindenki egyenrangú tagjának érezhesse magát a közösségben, és egyenrangú félként vehessen részt az együttműködésben” – hangoztatta.
Hangsúlyozta, hogy a Kolozsvári Magyar Napok is új folyamat kezdetét jelentik. A kolozsvári magyaroknak az új, modern Kolozsváron kell megtalálniuk önmagukat, hiszen a város átalakulása „leltárba alig vehető pusztítással járt”. Kolozsvár gazdag történelmi, tudományos és kulturális múltjának köszönhetően az egész kárpát-medencei magyarság forrása, ilyen értelemben pedig minden magyar egy kicsit kolozsvári. „Kolozsvár ügye minden magyar ügye” – mondta az államtitkár.
Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke reményét fejezte ki, hogy Kolozsvár többnyelvűsége értéket jelent az erdélyi város jelenlegi vezetésének is, és lesznek többnyelvű helységnévtáblák, akárcsak magyar egyetem abban a városban, amely a magyarok számára Erdély fővárosát jelenti.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke – és egyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke – üdvözölte, hogy erdélyi magyar politikai és példátlan civil összefogás nyomán létrejött a rendezvény, amelynek köszönhetően Kolozsvár most „magyar ébredés helyszíne”. Az EP alelnöke is felhívta a figyelmet azokra a változásokra, amelyeken átment a város az elmúlt kilencven évben, és hangsúlyozta, hogy kollektív jogok kivívása nélkül megállíthatatlan az a folyamat, amely a magyarság fogyatkozásában és beolvadásában nyilvánul meg.
A számos erdélyi magyar egyházi és közéleti személyiség jelenlétében megtartott ünnepi megnyitón felszólalt Szőcs Géza, a Magyar Köztársaság kultúráért felelős államtitkára, a rendezvény egyik védnöke is, aki a város gazdag történelmi és kulturális múltját méltatta. Az ünnepségen részt vettek a KorszakVáltó Határon-túra 2010 nevet viselő, Budapest és Csíksomlyó között szervezett biciklitúra részvevői, akik röviddel a megnyitó kezdése előtt érkeztek az erdélyi városba.
Az ünnepi műsor a Háromszék Táncegyüttes fellépésével zárult.
Duna Televízió. Erdély.ma
2010. augusztus 19.
Újra Kolozsvár lett Cluj
Ünnepélyesen megnyitották az idén első ízben szervezett Kolozsvári Magyar Napokat
„A kolozsvári Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – mondta tegnap este a sétatéri színházban Markó Béla szövetségi elnök a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
„Kolozsvár centrum, és ha az erdélyi magyarságnak valamilyen szimbólumot kellene választanom, akkor mindenképpen a Mátyás-szobrot választanám. Mert a Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök tegnap este a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a kolozsvári RMDSZ által szervezett rendezvénysorozatot az RMDSZ vezetője mellett Tőkés László, az EMNT elnöke, házigazdaként Sorin Apostu polgármester, illetve Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár indította útjára a sétatéri színházban tartott gálán.
Markó szerint a kincses városban legalább két város van. „Kolozsvár és Cluj, de talán Klausenburg, amelyben a magyarok és románok együtt élnek. De vajon együtt élnek-e, vagy csak egymás mellett? Meg kell értenünk mindnyájunknak, hogy az összefogásban csak gyarapodunk” – zárta ünnepi beszédét a szövetségi elnök.
Elsőként Gergely Balázs főszervező köszöntötte a szép számmal összegyűlt közönséget. „Ez a rendezvénysorozat a közös nyelv, a közös hagyomány és a közös szórakozás jegyében jött létre, kiemelendő a közös szócska, amely rendkívüli fontossággal bír számunkra. A Kolozsvári Magyar Napok a találkozás alkalma az itt élők, a távolból hazatérők és az idegenből érkezők számára” – mondta az EMNT középrégiós elnöke.
Az RMDSZ részéről László Attila alpolgármester mondott ünnepi beszédet. Hangsúlyozta, a rendezvény az összefogás jegyében jött létre. „Ezennel a város születésnapját is ünnepeljük” – jelentette ki.
A Kolozsvári Magyar Napok tulajdonképpen már a hivatalos megnyitó előtt, Bálint Tibor író egykori otthonában, harangavatással kezdődtek el. Kötő József színháztörténész, RMDSZ-es képviselő az író munkásságát és személyiségét méltatta. „Ha szenteket nem is, de sánta angyalokat tudott teremteni” – mondta el a színháztörténész.
A kulturális programok sorában kettős ünnepség előzte meg a Kolozsvári Magyar Napok hivatalos megnyitóját: kiállítás megnyitójának és könyvbemutatónak adott otthont a Györkös-Mányi emlékház. A Majális utcai emlékházban Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke töltötte be a házigazda szerepét.
A festőművész és zenetanár Györkös-Mányi Albert munkássága előtt tisztelgő intézményben a művész életének jó értelemben vett kettőssége tükröződik: „A képek ölelésébe kerül a zene” – utalt Dáné a kiállítóterem falán függő, zongorára néző festmények „kompozíciójára”. A jelentős átalakításon átesett emlékház „újranyitásán” Kántor Lajos méltatta a művész munkásságát, és megnyitotta a festő egyes képeit bemutató kiállítást.
Délután a Házsongárdban egy háromszéki küldöttség megkoszorúzta a székelyföldi régió jeles szülötteinek sírját. „Köszönjük Háromszék nevében a kolozsváriak meghívását, azt, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat és Kovászna megye tanácsának nevében itt, a Házsongárdi temetőben is megemlékezhetünk székely nagyjainkról” – nyitotta meg a koszorúzási ünnepséget Tamás Sándor.
A Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, igaz, hogy Háromszék adta ezeket a kimagasló személyiségeket a kincses városnak, de ebben a városban lettek igazán naggyá. „Ennek szellemében gondoljuk úgy, hogy kegyeletünket méltóképpen róhatjuk le előttük, amennyiben segítünk a város vezetőségének abban, hogy minél sikeresebben szervezhessék meg idén is és a továbbiakban is a Kolozsvári Magyar Napokat” – mondta Tamás Sándor.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a temetői megemlékezésen elmondta, jövő évtől a Kovászna Megyei Tanács programot indít, amelynek keretében segítenek a Házsongárdi temető síremlékeinek helyreállításában, valamint a Kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagi támogatására is ígéretet tett.
A mai nap programkínálata a kincses város újabb nevezetességeit helyezi reflektorfénybe, az érdeklődőknek lehetősége nyílik könyvtárlátogatásra, városvetélkedésre, lesz humoróra, és a Farkas utcában megnyitják a kézműves vásárt is.
Baló Levente, Sipos M. Zoltán. Szabadság (Kolozsvár)
Ünnepélyesen megnyitották az idén első ízben szervezett Kolozsvári Magyar Napokat
„A kolozsvári Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – mondta tegnap este a sétatéri színházban Markó Béla szövetségi elnök a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
„Kolozsvár centrum, és ha az erdélyi magyarságnak valamilyen szimbólumot kellene választanom, akkor mindenképpen a Mátyás-szobrot választanám. Mert a Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök tegnap este a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a kolozsvári RMDSZ által szervezett rendezvénysorozatot az RMDSZ vezetője mellett Tőkés László, az EMNT elnöke, házigazdaként Sorin Apostu polgármester, illetve Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár indította útjára a sétatéri színházban tartott gálán.
Markó szerint a kincses városban legalább két város van. „Kolozsvár és Cluj, de talán Klausenburg, amelyben a magyarok és románok együtt élnek. De vajon együtt élnek-e, vagy csak egymás mellett? Meg kell értenünk mindnyájunknak, hogy az összefogásban csak gyarapodunk” – zárta ünnepi beszédét a szövetségi elnök.
Elsőként Gergely Balázs főszervező köszöntötte a szép számmal összegyűlt közönséget. „Ez a rendezvénysorozat a közös nyelv, a közös hagyomány és a közös szórakozás jegyében jött létre, kiemelendő a közös szócska, amely rendkívüli fontossággal bír számunkra. A Kolozsvári Magyar Napok a találkozás alkalma az itt élők, a távolból hazatérők és az idegenből érkezők számára” – mondta az EMNT középrégiós elnöke.
Az RMDSZ részéről László Attila alpolgármester mondott ünnepi beszédet. Hangsúlyozta, a rendezvény az összefogás jegyében jött létre. „Ezennel a város születésnapját is ünnepeljük” – jelentette ki.
A Kolozsvári Magyar Napok tulajdonképpen már a hivatalos megnyitó előtt, Bálint Tibor író egykori otthonában, harangavatással kezdődtek el. Kötő József színháztörténész, RMDSZ-es képviselő az író munkásságát és személyiségét méltatta. „Ha szenteket nem is, de sánta angyalokat tudott teremteni” – mondta el a színháztörténész.
A kulturális programok sorában kettős ünnepség előzte meg a Kolozsvári Magyar Napok hivatalos megnyitóját: kiállítás megnyitójának és könyvbemutatónak adott otthont a Györkös-Mányi emlékház. A Majális utcai emlékházban Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke töltötte be a házigazda szerepét.
A festőművész és zenetanár Györkös-Mányi Albert munkássága előtt tisztelgő intézményben a művész életének jó értelemben vett kettőssége tükröződik: „A képek ölelésébe kerül a zene” – utalt Dáné a kiállítóterem falán függő, zongorára néző festmények „kompozíciójára”. A jelentős átalakításon átesett emlékház „újranyitásán” Kántor Lajos méltatta a művész munkásságát, és megnyitotta a festő egyes képeit bemutató kiállítást.
Délután a Házsongárdban egy háromszéki küldöttség megkoszorúzta a székelyföldi régió jeles szülötteinek sírját. „Köszönjük Háromszék nevében a kolozsváriak meghívását, azt, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat és Kovászna megye tanácsának nevében itt, a Házsongárdi temetőben is megemlékezhetünk székely nagyjainkról” – nyitotta meg a koszorúzási ünnepséget Tamás Sándor.
A Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, igaz, hogy Háromszék adta ezeket a kimagasló személyiségeket a kincses városnak, de ebben a városban lettek igazán naggyá. „Ennek szellemében gondoljuk úgy, hogy kegyeletünket méltóképpen róhatjuk le előttük, amennyiben segítünk a város vezetőségének abban, hogy minél sikeresebben szervezhessék meg idén is és a továbbiakban is a Kolozsvári Magyar Napokat” – mondta Tamás Sándor.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a temetői megemlékezésen elmondta, jövő évtől a Kovászna Megyei Tanács programot indít, amelynek keretében segítenek a Házsongárdi temető síremlékeinek helyreállításában, valamint a Kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagi támogatására is ígéretet tett.
A mai nap programkínálata a kincses város újabb nevezetességeit helyezi reflektorfénybe, az érdeklődőknek lehetősége nyílik könyvtárlátogatásra, városvetélkedésre, lesz humoróra, és a Farkas utcában megnyitják a kézműves vásárt is.
Baló Levente, Sipos M. Zoltán. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 19.
Változatos programokkal indult a Kolozsvári Magyar Napok
Harangavatóra, városvetélkedőre, társasjátékra
„Húzzad csak, fiam, húzzad, a te városodnak harangozol estére és úgy illenék, hogy minden itt lakó egyszer harangozzon ebben a toronyban!” Bálint Tibor: Egyszer én is harangoztam című írásában olvashatjuk e sorokat, s talán nem hiába szerepelt a Kolozsvári Magyar Napok nyitórendezvényeként az Emlék a jövőben című programpont, amelynek keretében harangavatásra került sor az író otthonának udvarán. Szintén a tegnap koszorúzták meg Háromszék nagyjainak sírjait a Házsongárdi temetőben, illetve indították útjára a Hódítsuk meg Kolozsvárt! elnevezésű városvetélkedőt, mutatták be a Gondolatkísérletek Szabédi László életművében című konferenciakötetet, nyitották meg a Györkös-Mányi Albert kiállítást. Az első alkalommal szervezett városnapok hivatalos megnyitójára, amelyen közéleti személyiségek szólaltak fel, este hét órakor került sor a Kolozsvári Magyar Opera termében.
Részletek:
- Bálint Tibor Emlékharangot avattak
- Hódítsuk meg Kolozsvárt!
- Játssz velünk!
- „Háromszék sok híres embert adott Kolozsvárnak”
- Újra megnyílt a Györkös-emlékház
- Kolozsvári Magyar Napok csütörtöki programja
- A Kolozsvári Magyar Filmnapok csütörtöki programja
Szabadság (Kolozsvár)
Harangavatóra, városvetélkedőre, társasjátékra
„Húzzad csak, fiam, húzzad, a te városodnak harangozol estére és úgy illenék, hogy minden itt lakó egyszer harangozzon ebben a toronyban!” Bálint Tibor: Egyszer én is harangoztam című írásában olvashatjuk e sorokat, s talán nem hiába szerepelt a Kolozsvári Magyar Napok nyitórendezvényeként az Emlék a jövőben című programpont, amelynek keretében harangavatásra került sor az író otthonának udvarán. Szintén a tegnap koszorúzták meg Háromszék nagyjainak sírjait a Házsongárdi temetőben, illetve indították útjára a Hódítsuk meg Kolozsvárt! elnevezésű városvetélkedőt, mutatták be a Gondolatkísérletek Szabédi László életművében című konferenciakötetet, nyitották meg a Györkös-Mányi Albert kiállítást. Az első alkalommal szervezett városnapok hivatalos megnyitójára, amelyen közéleti személyiségek szólaltak fel, este hét órakor került sor a Kolozsvári Magyar Opera termében.
Részletek:
- Bálint Tibor Emlékharangot avattak
- Hódítsuk meg Kolozsvárt!
- Játssz velünk!
- „Háromszék sok híres embert adott Kolozsvárnak”
- Újra megnyílt a Györkös-emlékház
- Kolozsvári Magyar Napok csütörtöki programja
- A Kolozsvári Magyar Filmnapok csütörtöki programja
Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 19.
Partizánhamvakat keresnek Kolozsváron
Tizenhárom, a román kommunista hatóságok által hatvan évvel ezelőtt kivégzett politikai fogoly holtteste után kutat Kolozsváron a Marius Oprea történész vezette, a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló civil szervezet. Egykori feljegyzések, volt politikai foglyok vallomása szerint a kommunistaellenes Dabija-csoport tagjait a jelenleg gyermekpalotának otthont adó, évtizedekkel ezelőtt a Szekuritáté kínzóközpontjaként működtetett kincses városi épület alagsorában falazták be. Szakértők szerint a vörös uralom idején tízezer ellenállót gyilkolt meg a Szekuritáté bírósági tárgyalás mellőzésével Romániában.
Újabb múltfeltáró akcióba fogott a romániai kommunizmus rémtetteit kivizsgáló bukaresti központ, amely szakértőinek eddig a vörös diktatúra idején kivégzett tizenkilenc áldozat földi maradványait sikerült feltárniuk.
Marius Oprea történész vezette kutatócsoport tegnap a kolozsvári gyermekpalota épületének alagsorában fogott hozzá egy olyan, évtizedekkel ezelőtt börtöncellaként használt helyiség feltárásához, amelybe feltételezések szerint tizenhárom kivégzett ellenálló holttestét falazták be a kommunista uralom pribékjei. A jelenleg gyermekprogramok szervezésével foglalkozó intézménynek otthont adó, Majális úti épületben működött a múlt század ötvenes éveiben a román kommunista államhatalom titkosszolgálata, a Szekuritáté.
Eddig feltárt dokumentumok, valamint egykori politikai foglyok és a hozzátartozók visszaemlékezése szerint a kolozsvári törvényszék fogdájából 1950 áprilisában ide szállítottak tizenhárom ellenállót, akik az Erdélyi-Szigethegységben Gheorghe Gheorghiu-Dej miniszterelnök, a Román Kommunista Párt első titkára vezette elnyomó hatalom ellen szervezkedtek, s akiket tizenöttől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, a hónap első napjaiban azonban nyomuk veszett. Marius Oprea a Krónikának elmondta: feltételezésük szerint a Szekuritáté emberei április 2-án és 5-én a titkosszolgálat alagsori celláiban kivégezték a 12 férfiból és egy nőből álló úgynevezett Dabija-csoport tagjait, majd a holttesteket befalazták egy kocka alakú, tíz méter hosszú és három méter széles cellába.
Az eddigi feltárás során megtalálták az egykori fogda betonnal leöntött téglafalát, mögötte pedig egy földdel feltöltött üreget, a csontvázak felkutatása azonban két-három napig is eltarthat. A történész közölte, eddigi tevékenysége során az általa vezetett szervezet 19, a kommunizmus idején kivégzett ellenálló földi maradványait sikerült megtalálnia – elsősorban az áldozatok utódainak kérésére –, a rendelkezésére álló adatok szerint azonban úgy véli, hogy a tízezret is meghaladja a Szekuritáté által bírósági tárgyalás nélkül kivégzett áldozatok száma. „Rendkívül örvendtem, amikor Traian Băsescu államfő 2006-ban a parlament plénuma előtt elítélte a román kommunizmus rémtetteit, csalódással tölt el viszont, hogy a román hatóságok egyetlen, a volt politikai foglyok kínzásában, likvidálásában vétkes szekust sem vontak felelősségre.
Márpedig egy ideológiát nem citálhatunk bíróság elé, csakis azokat, akik kiszolgálták azt, és részt vettek a rémuralom fenntartásában” – állapította meg a bukaresti történész, aki nem tartja kizártnak, hogy a hatvan évvel ezelőtti kivégzés elkövetői közül néhányan ma is életben vannak, így felelősségre vonhatók. Marius Oprea egyébként ez év februárjáig irányította a romániai kommunizmus rémtetteit vizsgáló, még a Tăriceanu-kormány idején alapított állami intézetet, a tavaly decemberi államfőválasztás után azonban a Boc-kormányra (Traian Băsescu az általa irányított szakértői csoport jelentése alapján ítélte el a kommunizmust) bízta az intézet vezetését, Opreát pedig több munkatársával együtt létszámleépítésre hivatkozva elbocsátották. Azóta a történész hasonló néven hozott létre civil szervezetet, és történészekből, régészekből álló maroknyi csapattal folytatja a kommunista titkosszolgálat által kivégzett áldozatok hamvainak felkutatását.
A feltárásban részt vevő Viorel Siserman ezredes, katonai ügyésztől megtudtuk, ha sikerül megtalálni a volt partizánok csontjait, a nyomozó hatóság vizsgálatot indít a felelősök azonosítása érdekében. Traian Neamţu, a volt politikai foglyok Kolozs megyei szervezetének elnöke – aki az ötvenes években hat évig raboskodott romániai börtönökben – elmondta, bizonyosak abban, hogy egykori bajtársaik a jelenlegi kolozsvári gyermekpalotában nyugszanak, és azt szeretnék, ha ma is élő egykori üldözőik a nyilvánosság előtt beismernék bűneiket.
„Mi nem akarunk bosszút állni egykori üldözőinken, csak azt kívánjuk, hogy soha ne térjen vissza se a bal-, se a jobboldali kommunizmus. Ugyanakkor jó keresztényekként azt szeretnénk, ha az áldozatokat emberhez méltó módon helyezhetnénk örök nyugalomra” – jelentette ki lapunknak Traian Neamţu, aki annak idején maga is részesült a Szekuritáté kolozsvári „vendégszeretetében”, sőt megmutatta azt a cellát is, ahol kezét-lábát bilincsbe verve, testét vizes lepedőbe burkolva verték a szekusok. Különben érdeklődéssel követte a feltárómunkát Asztalos Lajos helytörténész is, akit 1952-ben, 16 évesen két hónapig tartottak fogva a kolozsvári szekusszékházban, majd rendszerellenes tevékenységéért három év börtönbüntetést kapott, amiből kettőt letöltött.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)
Tizenhárom, a román kommunista hatóságok által hatvan évvel ezelőtt kivégzett politikai fogoly holtteste után kutat Kolozsváron a Marius Oprea történész vezette, a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló civil szervezet. Egykori feljegyzések, volt politikai foglyok vallomása szerint a kommunistaellenes Dabija-csoport tagjait a jelenleg gyermekpalotának otthont adó, évtizedekkel ezelőtt a Szekuritáté kínzóközpontjaként működtetett kincses városi épület alagsorában falazták be. Szakértők szerint a vörös uralom idején tízezer ellenállót gyilkolt meg a Szekuritáté bírósági tárgyalás mellőzésével Romániában.
Újabb múltfeltáró akcióba fogott a romániai kommunizmus rémtetteit kivizsgáló bukaresti központ, amely szakértőinek eddig a vörös diktatúra idején kivégzett tizenkilenc áldozat földi maradványait sikerült feltárniuk.
Marius Oprea történész vezette kutatócsoport tegnap a kolozsvári gyermekpalota épületének alagsorában fogott hozzá egy olyan, évtizedekkel ezelőtt börtöncellaként használt helyiség feltárásához, amelybe feltételezések szerint tizenhárom kivégzett ellenálló holttestét falazták be a kommunista uralom pribékjei. A jelenleg gyermekprogramok szervezésével foglalkozó intézménynek otthont adó, Majális úti épületben működött a múlt század ötvenes éveiben a román kommunista államhatalom titkosszolgálata, a Szekuritáté.
Eddig feltárt dokumentumok, valamint egykori politikai foglyok és a hozzátartozók visszaemlékezése szerint a kolozsvári törvényszék fogdájából 1950 áprilisában ide szállítottak tizenhárom ellenállót, akik az Erdélyi-Szigethegységben Gheorghe Gheorghiu-Dej miniszterelnök, a Román Kommunista Párt első titkára vezette elnyomó hatalom ellen szervezkedtek, s akiket tizenöttől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, a hónap első napjaiban azonban nyomuk veszett. Marius Oprea a Krónikának elmondta: feltételezésük szerint a Szekuritáté emberei április 2-án és 5-én a titkosszolgálat alagsori celláiban kivégezték a 12 férfiból és egy nőből álló úgynevezett Dabija-csoport tagjait, majd a holttesteket befalazták egy kocka alakú, tíz méter hosszú és három méter széles cellába.
Az eddigi feltárás során megtalálták az egykori fogda betonnal leöntött téglafalát, mögötte pedig egy földdel feltöltött üreget, a csontvázak felkutatása azonban két-három napig is eltarthat. A történész közölte, eddigi tevékenysége során az általa vezetett szervezet 19, a kommunizmus idején kivégzett ellenálló földi maradványait sikerült megtalálnia – elsősorban az áldozatok utódainak kérésére –, a rendelkezésére álló adatok szerint azonban úgy véli, hogy a tízezret is meghaladja a Szekuritáté által bírósági tárgyalás nélkül kivégzett áldozatok száma. „Rendkívül örvendtem, amikor Traian Băsescu államfő 2006-ban a parlament plénuma előtt elítélte a román kommunizmus rémtetteit, csalódással tölt el viszont, hogy a román hatóságok egyetlen, a volt politikai foglyok kínzásában, likvidálásában vétkes szekust sem vontak felelősségre.
Márpedig egy ideológiát nem citálhatunk bíróság elé, csakis azokat, akik kiszolgálták azt, és részt vettek a rémuralom fenntartásában” – állapította meg a bukaresti történész, aki nem tartja kizártnak, hogy a hatvan évvel ezelőtti kivégzés elkövetői közül néhányan ma is életben vannak, így felelősségre vonhatók. Marius Oprea egyébként ez év februárjáig irányította a romániai kommunizmus rémtetteit vizsgáló, még a Tăriceanu-kormány idején alapított állami intézetet, a tavaly decemberi államfőválasztás után azonban a Boc-kormányra (Traian Băsescu az általa irányított szakértői csoport jelentése alapján ítélte el a kommunizmust) bízta az intézet vezetését, Opreát pedig több munkatársával együtt létszámleépítésre hivatkozva elbocsátották. Azóta a történész hasonló néven hozott létre civil szervezetet, és történészekből, régészekből álló maroknyi csapattal folytatja a kommunista titkosszolgálat által kivégzett áldozatok hamvainak felkutatását.
A feltárásban részt vevő Viorel Siserman ezredes, katonai ügyésztől megtudtuk, ha sikerül megtalálni a volt partizánok csontjait, a nyomozó hatóság vizsgálatot indít a felelősök azonosítása érdekében. Traian Neamţu, a volt politikai foglyok Kolozs megyei szervezetének elnöke – aki az ötvenes években hat évig raboskodott romániai börtönökben – elmondta, bizonyosak abban, hogy egykori bajtársaik a jelenlegi kolozsvári gyermekpalotában nyugszanak, és azt szeretnék, ha ma is élő egykori üldözőik a nyilvánosság előtt beismernék bűneiket.
„Mi nem akarunk bosszút állni egykori üldözőinken, csak azt kívánjuk, hogy soha ne térjen vissza se a bal-, se a jobboldali kommunizmus. Ugyanakkor jó keresztényekként azt szeretnénk, ha az áldozatokat emberhez méltó módon helyezhetnénk örök nyugalomra” – jelentette ki lapunknak Traian Neamţu, aki annak idején maga is részesült a Szekuritáté kolozsvári „vendégszeretetében”, sőt megmutatta azt a cellát is, ahol kezét-lábát bilincsbe verve, testét vizes lepedőbe burkolva verték a szekusok. Különben érdeklődéssel követte a feltárómunkát Asztalos Lajos helytörténész is, akit 1952-ben, 16 évesen két hónapig tartottak fogva a kolozsvári szekusszékházban, majd rendszerellenes tevékenységéért három év börtönbüntetést kapott, amiből kettőt letöltött.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)
2010. augusztus 19.
Szent István-napi ünnep Erdélyben
Néptánctalálkozóval, búcsúval, színes programokkal készülnek Erdély-szerte Szent István napjára.
Spanyolországi baszk és mexikói táncos csoportok jelenléte jelenti az újdonságot a Kolozsváron ma kezdődő 12. Szent István-napi Néptánctalálkozó programjában. A fesztivál hat napja alatt kilenc ország mintegy 360 hagyományőrző fiatalja fog fellépni.
Kultúrák találkoznak
„Azt hiszem, minden eddiginél népesebb és színesebb találkozónak nézünk elébe. A rendezvényünknek értelemszerűen lesz kötődési pontja a Kolozsvári Magyar Napokkal, viszont a néptánctalálkozó zömében különálló rendezvénynek számít” – nyilatkozta lapunknak Pillich Balázs. A néptánctalálkozó egyik szervezőjétől azt is megtudtuk, hogy Kolozsváron kívül összesen hat partnertelepülésen lesz jelen a népviseletbe öltözött forgatag, többek közt Bánffyhunyadon, Bonchidán és Magyarfenesen.
A szervezők úgy látják, hogy a fesztivál Erdélyben egyre fontosabb identitásmegőrző és kisközösségi önszerveződést gerjesztő szerepet játszik és az erdélyi magyar közösség nemzetközi kapcsolatépítésének elvitathatatlan tényezőjévé vált. Ugyanakkor – a fokozódó érdeklődésből ítélve – ma már az egyik legrangosabb Kárpát-medencei Szent István-napi rendezvénnyé fejlődött, s az európai kisebbségi és regionális kultúrák számon tartott találkozóhelyévé vált.
A szervezők, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, valamint a Szarkaláb Néptáncegyüttes, idén is számos érdeklődőre számítanak az augusztus 19-e és 23-a között zajló eseményre.
Először Székelyudvarhelyen
Idén első ízben Székelyudvarhelyen is megünneplik Szent István napját, pontosabban napokat, hisz a Polgármesteri Hivatal három naposra tervezi a rendezvényt. Bunta Levente Székelyudvarhely polgármestere elmondta, Udvarhely tisztelegni kíván államalapító Szent István királyunk előtt, és egy visszafogott költségvetésű, de annál színesebb programot állítottak össze, koncertekkel, sportrendezvényekkel, előadásokkal. – Büszkék vagyunk magyarságunkra, városunkra és Szent István királyra, aki előtt így tiszteleg Udvarhely is, összegzett a polgármester.
Az ünnepség augusztus 20-a és 22-e között lesz megtartva és fő helyszíne a Kossuth Lajos utca lesz, amelyet erre az időszakra lezárnak. Pénteken, azaz holnap délutántól az abásfalvi cigányzenekart, a Keleti Szél Szabadcsapatot, a gyergyószentmiklósi Step Dance táncegyüttest és több néptánccsoportot lehet megtekinteni, meghallgatni és ugyancsak pénteken halad át a városon a Korszakváltó Határon-túra 2010 elnevezésű, mintegy 100 tagot számláló kerékpáros menet. A napot tűzijáték koronázza meg.
Búcsús ünnepet ülnek
A Székelyudvarhelytől néhány kilométerre fekvő Székelyszentkirály nevű településen szintén ünnepelnek a hétvégén, vasárnap a falu Szent István nevet viselő templomának búcsús ünnepét ülik.
Bálint Elemér Imre polgármestertől megtudtuk, hogy ezúttal csak kimondottan a búcsúra koncentrálnak, hisz éppen a múlt hétvégén adott otthont a település a 14. Szentkirályok Találkozójának, amelyen tizenkilenc Kárpát-medencei névtestvér képviseltette magát, mintegy 850 vendéggel. Ennek ellenére mégis lesz egy kiemelkedő esemény a búcsú estéjén, a falubeli fiatalok előadással készülnek, a naphoz illően, István a király címmel, tudatta a polgármester.
Senki nem fog unatkozni
Testvértelepülési találkozóval egybekötött falunapokkal ünnepeli az államalapító király napját Csíkszentkirály lakossága. „A Csíkszentkirályi Falunapokat tizedszer szervezzük meg, testvértelepüléseinkkel pedig másodjára ünnepelünk” – tájékoztatta lapunkat Székely Ernő polgármester, aki hozzátette, utóbbi költségeit az Európa a polgárokért program keretén belül megnyert összegből fedezik.
A falunapokra tervezett programot böngészve, bizonyára sem a vendégek, sem pedig a falu lakói nem fognak unatkozni, a három napos rendezvénysorozat ugyanis igencsak bőséges és színes. Minden korosztályra gondoltak a szervezők, a gyermekprogramokon kívül a kulturális eseményektől kezdve, a főzőversenyen és az utcabálon keresztül a felújított római katolikus templom megáldásáig sok minden történik majd, vasárnap pedig szintén búcsú lesz Csíkszentkirályon.
Baloga-Tamás Erika, Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
Néptánctalálkozóval, búcsúval, színes programokkal készülnek Erdély-szerte Szent István napjára.
Spanyolországi baszk és mexikói táncos csoportok jelenléte jelenti az újdonságot a Kolozsváron ma kezdődő 12. Szent István-napi Néptánctalálkozó programjában. A fesztivál hat napja alatt kilenc ország mintegy 360 hagyományőrző fiatalja fog fellépni.
Kultúrák találkoznak
„Azt hiszem, minden eddiginél népesebb és színesebb találkozónak nézünk elébe. A rendezvényünknek értelemszerűen lesz kötődési pontja a Kolozsvári Magyar Napokkal, viszont a néptánctalálkozó zömében különálló rendezvénynek számít” – nyilatkozta lapunknak Pillich Balázs. A néptánctalálkozó egyik szervezőjétől azt is megtudtuk, hogy Kolozsváron kívül összesen hat partnertelepülésen lesz jelen a népviseletbe öltözött forgatag, többek közt Bánffyhunyadon, Bonchidán és Magyarfenesen.
A szervezők úgy látják, hogy a fesztivál Erdélyben egyre fontosabb identitásmegőrző és kisközösségi önszerveződést gerjesztő szerepet játszik és az erdélyi magyar közösség nemzetközi kapcsolatépítésének elvitathatatlan tényezőjévé vált. Ugyanakkor – a fokozódó érdeklődésből ítélve – ma már az egyik legrangosabb Kárpát-medencei Szent István-napi rendezvénnyé fejlődött, s az európai kisebbségi és regionális kultúrák számon tartott találkozóhelyévé vált.
A szervezők, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, valamint a Szarkaláb Néptáncegyüttes, idén is számos érdeklődőre számítanak az augusztus 19-e és 23-a között zajló eseményre.
Először Székelyudvarhelyen
Idén első ízben Székelyudvarhelyen is megünneplik Szent István napját, pontosabban napokat, hisz a Polgármesteri Hivatal három naposra tervezi a rendezvényt. Bunta Levente Székelyudvarhely polgármestere elmondta, Udvarhely tisztelegni kíván államalapító Szent István királyunk előtt, és egy visszafogott költségvetésű, de annál színesebb programot állítottak össze, koncertekkel, sportrendezvényekkel, előadásokkal. – Büszkék vagyunk magyarságunkra, városunkra és Szent István királyra, aki előtt így tiszteleg Udvarhely is, összegzett a polgármester.
Az ünnepség augusztus 20-a és 22-e között lesz megtartva és fő helyszíne a Kossuth Lajos utca lesz, amelyet erre az időszakra lezárnak. Pénteken, azaz holnap délutántól az abásfalvi cigányzenekart, a Keleti Szél Szabadcsapatot, a gyergyószentmiklósi Step Dance táncegyüttest és több néptánccsoportot lehet megtekinteni, meghallgatni és ugyancsak pénteken halad át a városon a Korszakváltó Határon-túra 2010 elnevezésű, mintegy 100 tagot számláló kerékpáros menet. A napot tűzijáték koronázza meg.
Búcsús ünnepet ülnek
A Székelyudvarhelytől néhány kilométerre fekvő Székelyszentkirály nevű településen szintén ünnepelnek a hétvégén, vasárnap a falu Szent István nevet viselő templomának búcsús ünnepét ülik.
Bálint Elemér Imre polgármestertől megtudtuk, hogy ezúttal csak kimondottan a búcsúra koncentrálnak, hisz éppen a múlt hétvégén adott otthont a település a 14. Szentkirályok Találkozójának, amelyen tizenkilenc Kárpát-medencei névtestvér képviseltette magát, mintegy 850 vendéggel. Ennek ellenére mégis lesz egy kiemelkedő esemény a búcsú estéjén, a falubeli fiatalok előadással készülnek, a naphoz illően, István a király címmel, tudatta a polgármester.
Senki nem fog unatkozni
Testvértelepülési találkozóval egybekötött falunapokkal ünnepeli az államalapító király napját Csíkszentkirály lakossága. „A Csíkszentkirályi Falunapokat tizedszer szervezzük meg, testvértelepüléseinkkel pedig másodjára ünnepelünk” – tájékoztatta lapunkat Székely Ernő polgármester, aki hozzátette, utóbbi költségeit az Európa a polgárokért program keretén belül megnyert összegből fedezik.
A falunapokra tervezett programot böngészve, bizonyára sem a vendégek, sem pedig a falu lakói nem fognak unatkozni, a három napos rendezvénysorozat ugyanis igencsak bőséges és színes. Minden korosztályra gondoltak a szervezők, a gyermekprogramokon kívül a kulturális eseményektől kezdve, a főzőversenyen és az utcabálon keresztül a felújított római katolikus templom megáldásáig sok minden történik majd, vasárnap pedig szintén búcsú lesz Csíkszentkirályon.
Baloga-Tamás Erika, Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. augusztus 20.
Călian: Tőkés árt a románoknak
Tőkés László foglalkozzék azzal, amire megválasztották, a románok jogainak a védelmével – kéri az Európai Parlament alelnökét Petru Călian demokrata-liberális párti (PDL) parlamenti képviselő. Tőkésnek meg kellene értenie, hogy az olyan kijelentésekkel, mint „Kolozsvár metropolisövezete a magyar közösség olvasztótégelye”, Románia összes lakosának árt, jelentette ki az EP-képviselőnek a Kolozsvári Magyar Napok nyitórendezvényén mondott beszédére utalva Călian.
„Tőkés úrnak az a kötelessége, hogy a románok érdekeit védje, és az ország fejlődéséért kardoskodjék, azonban kijelentései révén nem tesz egyebet, mint megsérti az európai uniós normákat, amelyeket talán saját maga is megszavazott” – hangsúlyozta a kormánypárti politikus, aki szerint Kolozsvár európai város, a metropolisövezetnek pedig megvan a jól meghatározott szerepe. Hozzátette, a kolozsváriak más románok mellett azért támogatták Tőkést az EP-ben, hogy az érdekeiket szolgálja, azonban az egykori püspök „románellenes kijelentéseivel és megnyilvánulásaival” árt nekik.
Tőkés László egyébként a Kolozsvári Magyar Napokon mondott beszédében a kolozsvári metropolis övezet ellen emelt szót. Úgy vélte, a kincses városnak különleges státust kellene biztosítani, amilyet Brüsszel élvez. Petru Călian szerint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke olyan modellt javasol, melyet maga sem ért, hiszen szerinte az Unió nem gátolja a városok fejlődését. Arra kérte az EP-alelnököt, hogy ne tegyen több hasonló nyilatkozatot, és vegye komolyan európai parlamenti szerepkörét. Krónika (Kolozsvár)
Tőkés László foglalkozzék azzal, amire megválasztották, a románok jogainak a védelmével – kéri az Európai Parlament alelnökét Petru Călian demokrata-liberális párti (PDL) parlamenti képviselő. Tőkésnek meg kellene értenie, hogy az olyan kijelentésekkel, mint „Kolozsvár metropolisövezete a magyar közösség olvasztótégelye”, Románia összes lakosának árt, jelentette ki az EP-képviselőnek a Kolozsvári Magyar Napok nyitórendezvényén mondott beszédére utalva Călian.
„Tőkés úrnak az a kötelessége, hogy a románok érdekeit védje, és az ország fejlődéséért kardoskodjék, azonban kijelentései révén nem tesz egyebet, mint megsérti az európai uniós normákat, amelyeket talán saját maga is megszavazott” – hangsúlyozta a kormánypárti politikus, aki szerint Kolozsvár európai város, a metropolisövezetnek pedig megvan a jól meghatározott szerepe. Hozzátette, a kolozsváriak más románok mellett azért támogatták Tőkést az EP-ben, hogy az érdekeiket szolgálja, azonban az egykori püspök „románellenes kijelentéseivel és megnyilvánulásaival” árt nekik.
Tőkés László egyébként a Kolozsvári Magyar Napokon mondott beszédében a kolozsvári metropolis övezet ellen emelt szót. Úgy vélte, a kincses városnak különleges státust kellene biztosítani, amilyet Brüsszel élvez. Petru Călian szerint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke olyan modellt javasol, melyet maga sem ért, hiszen szerinte az Unió nem gátolja a városok fejlődését. Arra kérte az EP-alelnököt, hogy ne tegyen több hasonló nyilatkozatot, és vegye komolyan európai parlamenti szerepkörét. Krónika (Kolozsvár)
2010. augusztus 20.
Befalazott történelem?
Még nem tudni, hogy rejt-e vagy sem emberi holttestmaradványokat a hírhedt politikai titkosrendőrség Kolozs tartományi volt székházának egyik rejtélyes cellája. Erre napokat, talán heteket is kell még várni, de biztos, hogy a kommunizmus bűneit vizsgáló intézet (IICCR) kutatói nem járhatnak tévúton.
Hiszen nem sokkal a karhatalmiak által Kolozsváron 1950 áprilisában elkövetett – és a mostani feltárás tárgyát képező – politikai gyilkosságok után, 1956 tavaszán maga a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatója, bizonyos Ioan Nedelcu alezredes ismerte be egy pártgyűlésen, hogy emberek sokaságát hurcolták meg alaptalan vádakkal, s hogy valahányszor munkamegbeszélésre hívták őket Bukarestbe, mindig azt az ukázt kapták: menjenek haza, üssenek-vágjanak, versenyezzenek, hogy ki küld több embert a Duna-csatornához.
Nem mintha e rémgépezet tagjainak kellett volna különösebb biztatás. Az akkori belügyes vezér akár hárította valamelyest a felelősséget, akár nem, de beismerte annak a parányi részét, amit a terrorgépezet az 1946-os kommunista hatalomátvételtől számított szűk tíz évében – és öszszességében 1989 decemberéig – elkövetett. Az eddig napvilágra jutott levéltári részletek és a visszaemlékezések alapján kijelenthető: nincs kétség afelől, hogy mindaz, amit a kommunizmus gaztetteiről ma tudni lehet, alighanem csak a jéghegy csúcsának a csúcsa.
Hiszen a kolozsvári kutatás tárgyát képező Maxim-, illetve Dabija-csoport tagjai mellett például a Szoboszlay- és az érmihályfalvi csoportok kivégzetteinek a holttesteit és a háromszéki Ozsdola kommunistaellenes székelyeit is nyomtalanul tüntették el a pribékek. Ilyen értelemben is vitán felüli a kutatómunka fölöttébb szükséges volta.
De ugyanilyen jogos Marius Opreának, az IICCR volt vezetőjének a felháborodása is, amelynek a lényege nem az, hogy őt mint a liberális párt által jelölt szakembert pár évi munka után félrébb állítják, hanem az, hogy a nem kevésbé elismert szakértő Vladimir Tismăneanu által vezetett intézmény működését a Boc-kormány takarékosságra hivatkozva majdhogynem ellehetetleníti. Ami újabb jele annak, hogy az 1989 utáni Románia nem akar szembenézni önmaga közelmúltjával. A befalazott történelem ellenszere márpedig a falbontás.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)
Még nem tudni, hogy rejt-e vagy sem emberi holttestmaradványokat a hírhedt politikai titkosrendőrség Kolozs tartományi volt székházának egyik rejtélyes cellája. Erre napokat, talán heteket is kell még várni, de biztos, hogy a kommunizmus bűneit vizsgáló intézet (IICCR) kutatói nem járhatnak tévúton.
Hiszen nem sokkal a karhatalmiak által Kolozsváron 1950 áprilisában elkövetett – és a mostani feltárás tárgyát képező – politikai gyilkosságok után, 1956 tavaszán maga a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatója, bizonyos Ioan Nedelcu alezredes ismerte be egy pártgyűlésen, hogy emberek sokaságát hurcolták meg alaptalan vádakkal, s hogy valahányszor munkamegbeszélésre hívták őket Bukarestbe, mindig azt az ukázt kapták: menjenek haza, üssenek-vágjanak, versenyezzenek, hogy ki küld több embert a Duna-csatornához.
Nem mintha e rémgépezet tagjainak kellett volna különösebb biztatás. Az akkori belügyes vezér akár hárította valamelyest a felelősséget, akár nem, de beismerte annak a parányi részét, amit a terrorgépezet az 1946-os kommunista hatalomátvételtől számított szűk tíz évében – és öszszességében 1989 decemberéig – elkövetett. Az eddig napvilágra jutott levéltári részletek és a visszaemlékezések alapján kijelenthető: nincs kétség afelől, hogy mindaz, amit a kommunizmus gaztetteiről ma tudni lehet, alighanem csak a jéghegy csúcsának a csúcsa.
Hiszen a kolozsvári kutatás tárgyát képező Maxim-, illetve Dabija-csoport tagjai mellett például a Szoboszlay- és az érmihályfalvi csoportok kivégzetteinek a holttesteit és a háromszéki Ozsdola kommunistaellenes székelyeit is nyomtalanul tüntették el a pribékek. Ilyen értelemben is vitán felüli a kutatómunka fölöttébb szükséges volta.
De ugyanilyen jogos Marius Opreának, az IICCR volt vezetőjének a felháborodása is, amelynek a lényege nem az, hogy őt mint a liberális párt által jelölt szakembert pár évi munka után félrébb állítják, hanem az, hogy a nem kevésbé elismert szakértő Vladimir Tismăneanu által vezetett intézmény működését a Boc-kormány takarékosságra hivatkozva majdhogynem ellehetetleníti. Ami újabb jele annak, hogy az 1989 utáni Románia nem akar szembenézni önmaga közelmúltjával. A befalazott történelem ellenszere márpedig a falbontás.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)
2010. augusztus 20.
Megpezsdült a kincses város
Kézműves vásárok, könyvstandok, politikai és gazdasági kerekasztal-beszélgetések, ifjúsági tevékenységek, valamint képzőművészeti kiállítások várták tegnap az első ízben megrendezett Kolozsvári Magyar Napok látogatóit.
„Kolozsvár múltja, jelene és jövője tárulkozik elénk és mutatja meg magát képekben, képzőművészeti alkotásokban” – ezekkel a szavakkal nyitotta meg tegnap a Kolozsvár képekben című tárlatot Németh Júlia. A műkritikus szerint a kiállítás méltó nyitánya az első alkalommal megszervezett városnapoknak, amelynek nem mellékesen az is a szerepe, hogy visszacsalogassa a Kolozsvárról elszármazott magyarokat és egy találkozási alkalmat biztosítson számukra szülővárosukkal.
Az első Kolozsvári Magyar Napok keretében a művészetpártolók egy egész délutánt tölthettek a Bánffy-palotában lévő Szépművészeti Múzeumban, ahol az említett festészeti, grafikai kiállítás megnyitóját magyar képzőművészek munkáinak bemutatása követte, végül Kincses Kolozsvár címmel diákrajzokat állítottak ki.
A három tárlat felhozatalát összehasonlítva Németh Júlia elmondta, a város neves elhunyt festőinek, képzőművészeinek, kortárs alkotóinak és a legfiatalabb, még most felnövő művész-generációnak alkotásaiból láthatnak szemelvényeket az érdeklődők. „A kiállított munkák is bizonyítják – Jókai Mórt parafrazálva –, hogy mégis mozog a föld, van művészi potenciál ebben a városban és valóban pezseg ilyen szempontból” – mondta a műkritikus.
A rangos eseményen a kincses város vezetőségének képviseletén kívül jelen volt és felszólalt Pécs polgármestere, Páva Zsolt is. Az Európa idei kulturális fővárosából érkező polgármester a Kolozsvár–Pécs testvérvárosi kapcsolat jegyében jelent meg.
Az első ízben megszervezett Kolozsvári Magyar Napok alkalmával megmozdult, pezsgett a kincses város történelmi központja. Az érdeklődők különböző kézműves vásárok, könyvstandok, politikai és gazdasági kerekasztal-beszélgetések és ifjúsági tevékenységek között választhattak maguknak kedvükre valót.
„Most látjuk igazán, hogy mennyire hiányzott Kolozsvárról egy ehhez fogható, többnapos rendezvénysorozat. Mi már 12 éve Magyarországon élünk. Évente hazalátogatunk, de most ennek a rendezvénysorozatnak a hatására jöttünk” – mondta lapunknak egy Kolozsvárról elszármazott házaspár.
Tegnap az ifjú generáció sem unatkozhatott: szórakoztatásukról a kolozsvári magyar diákszervezetek gondoskodtak egy városvetélkedővel. A Hódítsuk meg Kolozsvárt nevű kvízjátékra vállalkozó-kedvű fiatalok egyénileg jelentkezhettek. Főleg kolozsvári vonatkozású kérdésekre kellett válaszolniuk, este pedig villámpostán mindenki kapott egy feladatot, amit másnap délig meg kell oldania.
„A tét nem kicsi, hisz az első díjazott egyhetes belépőt nyerhet a nemsokára kezdődő Félsziget Fesztiválra” – mondta el lapunknak az egyik szervező. A népzene és néptánc rajongói az esti órákban kezdődő néptánctalálkozón és táncházakban tombolhatták ki magukat.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
Kézműves vásárok, könyvstandok, politikai és gazdasági kerekasztal-beszélgetések, ifjúsági tevékenységek, valamint képzőművészeti kiállítások várták tegnap az első ízben megrendezett Kolozsvári Magyar Napok látogatóit.
„Kolozsvár múltja, jelene és jövője tárulkozik elénk és mutatja meg magát képekben, képzőművészeti alkotásokban” – ezekkel a szavakkal nyitotta meg tegnap a Kolozsvár képekben című tárlatot Németh Júlia. A műkritikus szerint a kiállítás méltó nyitánya az első alkalommal megszervezett városnapoknak, amelynek nem mellékesen az is a szerepe, hogy visszacsalogassa a Kolozsvárról elszármazott magyarokat és egy találkozási alkalmat biztosítson számukra szülővárosukkal.
Az első Kolozsvári Magyar Napok keretében a művészetpártolók egy egész délutánt tölthettek a Bánffy-palotában lévő Szépművészeti Múzeumban, ahol az említett festészeti, grafikai kiállítás megnyitóját magyar képzőművészek munkáinak bemutatása követte, végül Kincses Kolozsvár címmel diákrajzokat állítottak ki.
A három tárlat felhozatalát összehasonlítva Németh Júlia elmondta, a város neves elhunyt festőinek, képzőművészeinek, kortárs alkotóinak és a legfiatalabb, még most felnövő művész-generációnak alkotásaiból láthatnak szemelvényeket az érdeklődők. „A kiállított munkák is bizonyítják – Jókai Mórt parafrazálva –, hogy mégis mozog a föld, van művészi potenciál ebben a városban és valóban pezseg ilyen szempontból” – mondta a műkritikus.
A rangos eseményen a kincses város vezetőségének képviseletén kívül jelen volt és felszólalt Pécs polgármestere, Páva Zsolt is. Az Európa idei kulturális fővárosából érkező polgármester a Kolozsvár–Pécs testvérvárosi kapcsolat jegyében jelent meg.
Az első ízben megszervezett Kolozsvári Magyar Napok alkalmával megmozdult, pezsgett a kincses város történelmi központja. Az érdeklődők különböző kézműves vásárok, könyvstandok, politikai és gazdasági kerekasztal-beszélgetések és ifjúsági tevékenységek között választhattak maguknak kedvükre valót.
„Most látjuk igazán, hogy mennyire hiányzott Kolozsvárról egy ehhez fogható, többnapos rendezvénysorozat. Mi már 12 éve Magyarországon élünk. Évente hazalátogatunk, de most ennek a rendezvénysorozatnak a hatására jöttünk” – mondta lapunknak egy Kolozsvárról elszármazott házaspár.
Tegnap az ifjú generáció sem unatkozhatott: szórakoztatásukról a kolozsvári magyar diákszervezetek gondoskodtak egy városvetélkedővel. A Hódítsuk meg Kolozsvárt nevű kvízjátékra vállalkozó-kedvű fiatalok egyénileg jelentkezhettek. Főleg kolozsvári vonatkozású kérdésekre kellett válaszolniuk, este pedig villámpostán mindenki kapott egy feladatot, amit másnap délig meg kell oldania.
„A tét nem kicsi, hisz az első díjazott egyhetes belépőt nyerhet a nemsokára kezdődő Félsziget Fesztiválra” – mondta el lapunknak az egyik szervező. A népzene és néptánc rajongói az esti órákban kezdődő néptánctalálkozón és táncházakban tombolhatták ki magukat.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. augusztus 20.
Markó: színesen fogalmaz Tőkés
Eltérően látja az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) a kisebbségekért folytatott küzdelem módozatait – jelentette ki szerdán este Markó Béla Kolozsváron. A szövetségi elnök Tőkés Lászlónak, az EMNT vezetőjének azt a kijelentését kommentálta, miszerint „az RMDSZ a román nemzetpolitika rabja lett”.
„Tőkés kijelentését azzal magyarázom, hogy eltérően ítéljük meg, melyek a kisebbségi jogokért folytatott küzdelem hatékony eszközei” – fogalmazott Markó. Tájékoztatása szerint az RMDSZ politikai eszközökkel, parlamenti és kormányzati jelenléttel kívánja elérni ezeket a jogokat.
„Tőkés László nem tartja megfelelőnek ezeket az eszközöket. Szokása szerint színesen fogalmaz, a rab kifejezést még nem hallottam tőle” – jegyezte meg Markó Béla. A két politikus egyébként egymás mellett ült a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján szerda este.
Mint ismert, legutóbb a Tőkés László vezette szervezet közleményben nehezményezte, hogy a román kormányküldöttség RMDSZ-es tagjai – Asztalos Csaba delegációvezető, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke és Markó Attila etnikumközi ügyekért felelős államtitkár – Genfben, az ENSZ faji megkülönböztetés elleni bizottsága előtt „próbálták bagatellizálni” az EMNT szakembereinek közreműködésével készül árnyékjelentést a romániai kisebbségek helyzetéről.
Az EMNT azt szorgalmazta, hogy az előállt helyzetet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum következő ülésén vitassák meg a felek. „A konszenzus kialakítása az erdélyi magyar ügy külpolitikai képviseletében tovább már nem odázható” – olvasható a közleményben, amely szerint az RMDSZ politikusai a nemzetállami gyakorlat rabjaivá váltak.
Lapunk korábban megszólaltatta Markó Attilát is ebben az ügyben. Az államtitkár tagadta, hogy az árnyékjelentés tartalmát elbagatellizálta volna. „A bizottság előtt azt mondtam: bár nem témája ennek a testületnek, az autonómia valós igény Székelyföldön. Arról is beszéltem, hogy a magyar közösség alulreprezentált a székely megyék közigazgatásában” – jelentette ki, utalva arra, hogy Tőkésék jelentésének nem a tartalmával volt a gond, hanem a címzettjével.
„Az autonómiáról, az önálló magyar egyetemről beszélnünk kell. De nem a faji megkülönböztetés elleni bizottság előtt. Ez kicsit olyan, mintha egy mezőgazdasági szakbizottság számára hajózással kapcsolatos kérdéseket vetnénk fel” – magyarázta az ÚMSZ-nek.
Amint arról már beszámoltunk, az ENSZ bizottsága előtt a román kormány küldöttsége ismertette a faji megkülönböztetés és a kisebbségek romániai helyzetére vonatkozó jelentését. A testület ugyanakkor meghallgatta három erdélyi szervezet árnyékjelentését is, amely Székelyföld területi autonómiáját és az erdélyi magyarság önálló oktatási rendszerének kiépítését sürgette.
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)
Eltérően látja az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) a kisebbségekért folytatott küzdelem módozatait – jelentette ki szerdán este Markó Béla Kolozsváron. A szövetségi elnök Tőkés Lászlónak, az EMNT vezetőjének azt a kijelentését kommentálta, miszerint „az RMDSZ a román nemzetpolitika rabja lett”.
„Tőkés kijelentését azzal magyarázom, hogy eltérően ítéljük meg, melyek a kisebbségi jogokért folytatott küzdelem hatékony eszközei” – fogalmazott Markó. Tájékoztatása szerint az RMDSZ politikai eszközökkel, parlamenti és kormányzati jelenléttel kívánja elérni ezeket a jogokat.
„Tőkés László nem tartja megfelelőnek ezeket az eszközöket. Szokása szerint színesen fogalmaz, a rab kifejezést még nem hallottam tőle” – jegyezte meg Markó Béla. A két politikus egyébként egymás mellett ült a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján szerda este.
Mint ismert, legutóbb a Tőkés László vezette szervezet közleményben nehezményezte, hogy a román kormányküldöttség RMDSZ-es tagjai – Asztalos Csaba delegációvezető, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke és Markó Attila etnikumközi ügyekért felelős államtitkár – Genfben, az ENSZ faji megkülönböztetés elleni bizottsága előtt „próbálták bagatellizálni” az EMNT szakembereinek közreműködésével készül árnyékjelentést a romániai kisebbségek helyzetéről.
Az EMNT azt szorgalmazta, hogy az előállt helyzetet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum következő ülésén vitassák meg a felek. „A konszenzus kialakítása az erdélyi magyar ügy külpolitikai képviseletében tovább már nem odázható” – olvasható a közleményben, amely szerint az RMDSZ politikusai a nemzetállami gyakorlat rabjaivá váltak.
Lapunk korábban megszólaltatta Markó Attilát is ebben az ügyben. Az államtitkár tagadta, hogy az árnyékjelentés tartalmát elbagatellizálta volna. „A bizottság előtt azt mondtam: bár nem témája ennek a testületnek, az autonómia valós igény Székelyföldön. Arról is beszéltem, hogy a magyar közösség alulreprezentált a székely megyék közigazgatásában” – jelentette ki, utalva arra, hogy Tőkésék jelentésének nem a tartalmával volt a gond, hanem a címzettjével.
„Az autonómiáról, az önálló magyar egyetemről beszélnünk kell. De nem a faji megkülönböztetés elleni bizottság előtt. Ez kicsit olyan, mintha egy mezőgazdasági szakbizottság számára hajózással kapcsolatos kérdéseket vetnénk fel” – magyarázta az ÚMSZ-nek.
Amint arról már beszámoltunk, az ENSZ bizottsága előtt a román kormány küldöttsége ismertette a faji megkülönböztetés és a kisebbségek romániai helyzetére vonatkozó jelentését. A testület ugyanakkor meghallgatta három erdélyi szervezet árnyékjelentését is, amely Székelyföld területi autonómiáját és az erdélyi magyarság önálló oktatási rendszerének kiépítését sürgette.
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. augusztus 20.
„Az autonómia nem csak mantra”
Nem beszélhetünk a határon túli magyar közösségeket befogadó országokban a magyarok egyenjogúságáról autonómia nélkül – jelentette ki tegnap Kolozsváron Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára. Az államtitkár a Kolozsvári Magyar Napok keretében rendezett Az egymásra találás nemzetpolitikája című fórumon vett részt.
Nem beszélhetünk a határon túli magyar közösségeket befogadó országokban a magyarok egyenjogúságáról autonómia nélkül – jelentette ki tegnap Kolozsváron Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára. Az államtitkár a Kolozsvári Magyar Napok keretében rendezett Az egymásra találás nemzetpolitikája című fórumon vett részt.
Előadásában kifejtette, hogy a nemzetpolitikai jövőkép központjába kell állítani a magyar közösségeket befogadó országokkal szemben az egyenjogúságot, amely azonban csak az autonómia megteremtésével intézményesülhet.
Mint mondta, ma már az autonómia nem csak „mantra”, amit „átszellemült, izzószemű székelyek hajtanak” pusztán, hanem vannak eredményei is az autonómia-küzdelemnek. Példaként Szerbiát említette, ahol a vajdasági magyarok megalakíthatták a kulturális autonómiájukat szavatoló magyar nemzeti tanácsot.
A nemzetpolitika kapcsán kiemelte: fontos, hogy a nemzetpolitika hiteles legyen, de a hitelességét csak az adhatja meg, ha olyan intézmények jönnek létre, mint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amellyel szemben viszont az elmúlt nyolc évben a magyar kormány „ellenséges magatartást tanúsított”.
A hallgatóság egyik kérdésére válaszolva az államtitkár kijelentette: a magyar külügyminisztériumot át kell hatnia a nemzetpolitikának, a magyar diplomatákat alapos kiképzésben kell részesíteni, hogy alapvető magyar érdekeket tudjanak képviselni a diplomácia eszközeivel.
Németh Zsolt a Magyarország által januártól betöltendő soros európai uniós elnökség kapcsán kijelentette: fontos, hogy Budapest az EU szempontjából hatékonyan végezze el ezt a feladatot, mert nagymértékben megnövelheti a magyar érdekérvényesítő képességet. Az államtitkár hangsúlyozta a határmenti együttműködések fejlesztésének jelentőségét, hiszen a külhoni magyarság 75 százaléka határtérségben él.
Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes-államtitkár előadásában az új magyar kormánynak a nemzetpolitikához kapcsolódó eddigi intézkedéseit ismertette. Elmondta: most már a nemzetpolitika is ugyanolyan súllyal van képviselve a kormányban, mint bármely más terület. Hozzátette: az ősz folyamán alakítják ki az új támogatáspolitikát, és szintén ősszel hívják össze a Magyar Állandó Értekezletet, valamint a Kárpát-Medencei Magyar Képviselők Fórumát.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke az összmagyar nemzeti integráció különböző szintjeiről tartott előadást, Páva Zsolt, Pécs polgármestere pedig a kolozsvári és a pécsi egyetemi kapcsolatok fejlesztését, valamint Magyarországot és a külhoni magyarságot befogadó országokat összekötő közlekedési infrastruktúra megerősítését szorgalmazta. Új Magyar Szó (Bukarest)
Nem beszélhetünk a határon túli magyar közösségeket befogadó országokban a magyarok egyenjogúságáról autonómia nélkül – jelentette ki tegnap Kolozsváron Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára. Az államtitkár a Kolozsvári Magyar Napok keretében rendezett Az egymásra találás nemzetpolitikája című fórumon vett részt.
Nem beszélhetünk a határon túli magyar közösségeket befogadó országokban a magyarok egyenjogúságáról autonómia nélkül – jelentette ki tegnap Kolozsváron Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára. Az államtitkár a Kolozsvári Magyar Napok keretében rendezett Az egymásra találás nemzetpolitikája című fórumon vett részt.
Előadásában kifejtette, hogy a nemzetpolitikai jövőkép központjába kell állítani a magyar közösségeket befogadó országokkal szemben az egyenjogúságot, amely azonban csak az autonómia megteremtésével intézményesülhet.
Mint mondta, ma már az autonómia nem csak „mantra”, amit „átszellemült, izzószemű székelyek hajtanak” pusztán, hanem vannak eredményei is az autonómia-küzdelemnek. Példaként Szerbiát említette, ahol a vajdasági magyarok megalakíthatták a kulturális autonómiájukat szavatoló magyar nemzeti tanácsot.
A nemzetpolitika kapcsán kiemelte: fontos, hogy a nemzetpolitika hiteles legyen, de a hitelességét csak az adhatja meg, ha olyan intézmények jönnek létre, mint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amellyel szemben viszont az elmúlt nyolc évben a magyar kormány „ellenséges magatartást tanúsított”.
A hallgatóság egyik kérdésére válaszolva az államtitkár kijelentette: a magyar külügyminisztériumot át kell hatnia a nemzetpolitikának, a magyar diplomatákat alapos kiképzésben kell részesíteni, hogy alapvető magyar érdekeket tudjanak képviselni a diplomácia eszközeivel.
Németh Zsolt a Magyarország által januártól betöltendő soros európai uniós elnökség kapcsán kijelentette: fontos, hogy Budapest az EU szempontjából hatékonyan végezze el ezt a feladatot, mert nagymértékben megnövelheti a magyar érdekérvényesítő képességet. Az államtitkár hangsúlyozta a határmenti együttműködések fejlesztésének jelentőségét, hiszen a külhoni magyarság 75 százaléka határtérségben él.
Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes-államtitkár előadásában az új magyar kormánynak a nemzetpolitikához kapcsolódó eddigi intézkedéseit ismertette. Elmondta: most már a nemzetpolitika is ugyanolyan súllyal van képviselve a kormányban, mint bármely más terület. Hozzátette: az ősz folyamán alakítják ki az új támogatáspolitikát, és szintén ősszel hívják össze a Magyar Állandó Értekezletet, valamint a Kárpát-Medencei Magyar Képviselők Fórumát.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke az összmagyar nemzeti integráció különböző szintjeiről tartott előadást, Páva Zsolt, Pécs polgármestere pedig a kolozsvári és a pécsi egyetemi kapcsolatok fejlesztését, valamint Magyarországot és a külhoni magyarságot befogadó országokat összekötő közlekedési infrastruktúra megerősítését szorgalmazta. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. augusztus 20.
A kolozsvári Egyetemi Könyvtár vendégei voltunk
Kalandozás 3,5 millió "könyvtári egység" között, ahol kiderül: egyetemisták kezébe csak pléhborítós könyv való.
Izgalmas túrára invitáltak a Kolozsvári Magyar Napok szervezői csütörtök délelőtt: a Lucian Blaga Egyetemi Központi Könyvtár nemcsak kapuit, hanem alagsorát, műhelyei ajtaját is kitárta a szép számban megjelenő érdeklődők előtt, akik arra voltak kíváncsiak, miként működik egy ilyen óriásintézmény, hogyan lehet 3 és fél millió könyvtári egységet (ez a könyvek és különféle egyéb publikációk, dokumentumok neve) rendszerezni, nyilvántartani, kikeresni, és nem utolsó sorban takarítani? Gurka Balla Ilona könyvtáros és Sipos Gábor levéltáros, a BBTE Filozófia és Történelem kar docense vezette végig a könyvtár épületében a nyílt napokra érkező vendégeket.
Sipos Gábor egy kis történelmi ízelítővel kezdte mondanivalóját: az intézményt 1872-ben alapították, az Erdélyi Múzeum-Egyesület 31 ezer kötetet számláló gyűjteményével. A könyvtár szecessziós stílusú épületét 1906-ban kezdték építeni Giergl Kálmán és Korb Flóris tervei alapján.
Az olvasóterem több mint 200 személy befogadására alkalmas. A grandiózus belterek kialakításakor a funkcionalitásra is nagy hangsúlyt fektettek, így készült el a kor és a régió legkorszerűbb könyvtára..
A könyvtár legizgalmasabb része minden bizonnyal az alagsorban levő könyvrestauráló és könyvkötő műhely. Itt a korabeli nyomdafelszerelés békében megfér az utolsó generációs digitális készülékekkel. Ottlétünkkor éppen a napi Agerpres-híreket tartalmazó lapokat kötötték karton közé az alkalmazottak.
Elmagyarázták, a fűzési technikával összefogott kötetek nem szépek, viszont nem is ez a cél: talán 10 évente egy alkalommal lapozzák fel ezeket, így a műhelyben megpróbálják a lehető legalacsonyabb kiadással archiválni. Azonban nem ugyanígy bánnak az értékes kiadványokkal: azokat 100 éve nem változott technikával restaurálják, minden munkafázist manuálisan, vagy a korabeli mechanikus gépekkel, eszközökkel, szerszámokkal végzik el.
Rengeteg a tennivaló, mert naponta szállítanak az alagsorba szétesett, sérült könyveket. Ezeket újrakötik, ha kell, ragasztják. „Az egyetemistáknak kölcsönzött könyveket pléhvel kellene újrakötni” – élcelődik az egyik könyvkötő.
A könyvtári séta során a látogatók megtudták, a könyvtári cédulák digitalizálása van éppen folyamatban, a külföldről, vagy más városból érkező kutatók örömére: amikor Kolozsvárra érkeznek, már tudják, hogy milyen könyveket szeretnének kikölcsönözni, nem kell a cetlikkel tele fiókokban keresgélniük. A digitalizáló laboratórium alkalmazottai azzal szoktak viccelődni, hogy munkájukkal megkímélik az olvasókat a portól.
szecessziós üvegberakásokkal díszített óriási ablakok, és art nouveau lépcsőkorlátok díszítette folyosón végighaladva az olvasótermet, a könyvliftet, a társadalomtudományok részleget és a lepedő-nagyságú térképeket őrző szekrényekkel bebútorzott termet is meg lehetett tekinteni – igaz, ez utóbbit csak kívülről. Nincs új a nap alatt ősmaxima ismét beigazolódott: A tudás fája családi képes enciklopédia ki- és becsatolható borítójának ötlete már a francia enciklopédistáknak is eszébe jutott emberöltőkkel ezelőtt. Gurka Balla Ilona elmagyarázta, az enciklopédia fatáblás kérge kinyitható volt, ami lehetővé tette a kimaradt lapok beszúrását, így nem kellett pótkiadványt mellékelni a kész enciklopédiához.
Az egyetemi tanárok mindig is kiemelt tiszteletet élveztek a könyvtárban: létezik egy ódon bútorral berendezett kutatószoba, amelyből leginkább egy tanári szoba szigora árad, ahol ismét perzsán érezheti magát az egykori csínytevő diák. A könyvek takarítása nem elhanyagolható tevékenység, nemcsak porszívóval, portörlővel, de infravörös sugarakkal küzdenek az atkák ellen, amelyek súlyosan károsíthatják a papírt. A sugaras kezelés végzésekor a növényeket ki kell menekíteni a helyiségből, hiszen ezekre is káros hatással van ez a fajta kezelés.
Kertész Melinda. Transindex.ro
Kalandozás 3,5 millió "könyvtári egység" között, ahol kiderül: egyetemisták kezébe csak pléhborítós könyv való.
Izgalmas túrára invitáltak a Kolozsvári Magyar Napok szervezői csütörtök délelőtt: a Lucian Blaga Egyetemi Központi Könyvtár nemcsak kapuit, hanem alagsorát, műhelyei ajtaját is kitárta a szép számban megjelenő érdeklődők előtt, akik arra voltak kíváncsiak, miként működik egy ilyen óriásintézmény, hogyan lehet 3 és fél millió könyvtári egységet (ez a könyvek és különféle egyéb publikációk, dokumentumok neve) rendszerezni, nyilvántartani, kikeresni, és nem utolsó sorban takarítani? Gurka Balla Ilona könyvtáros és Sipos Gábor levéltáros, a BBTE Filozófia és Történelem kar docense vezette végig a könyvtár épületében a nyílt napokra érkező vendégeket.
Sipos Gábor egy kis történelmi ízelítővel kezdte mondanivalóját: az intézményt 1872-ben alapították, az Erdélyi Múzeum-Egyesület 31 ezer kötetet számláló gyűjteményével. A könyvtár szecessziós stílusú épületét 1906-ban kezdték építeni Giergl Kálmán és Korb Flóris tervei alapján.
Az olvasóterem több mint 200 személy befogadására alkalmas. A grandiózus belterek kialakításakor a funkcionalitásra is nagy hangsúlyt fektettek, így készült el a kor és a régió legkorszerűbb könyvtára..
A könyvtár legizgalmasabb része minden bizonnyal az alagsorban levő könyvrestauráló és könyvkötő műhely. Itt a korabeli nyomdafelszerelés békében megfér az utolsó generációs digitális készülékekkel. Ottlétünkkor éppen a napi Agerpres-híreket tartalmazó lapokat kötötték karton közé az alkalmazottak.
Elmagyarázták, a fűzési technikával összefogott kötetek nem szépek, viszont nem is ez a cél: talán 10 évente egy alkalommal lapozzák fel ezeket, így a műhelyben megpróbálják a lehető legalacsonyabb kiadással archiválni. Azonban nem ugyanígy bánnak az értékes kiadványokkal: azokat 100 éve nem változott technikával restaurálják, minden munkafázist manuálisan, vagy a korabeli mechanikus gépekkel, eszközökkel, szerszámokkal végzik el.
Rengeteg a tennivaló, mert naponta szállítanak az alagsorba szétesett, sérült könyveket. Ezeket újrakötik, ha kell, ragasztják. „Az egyetemistáknak kölcsönzött könyveket pléhvel kellene újrakötni” – élcelődik az egyik könyvkötő.
A könyvtári séta során a látogatók megtudták, a könyvtári cédulák digitalizálása van éppen folyamatban, a külföldről, vagy más városból érkező kutatók örömére: amikor Kolozsvárra érkeznek, már tudják, hogy milyen könyveket szeretnének kikölcsönözni, nem kell a cetlikkel tele fiókokban keresgélniük. A digitalizáló laboratórium alkalmazottai azzal szoktak viccelődni, hogy munkájukkal megkímélik az olvasókat a portól.
szecessziós üvegberakásokkal díszített óriási ablakok, és art nouveau lépcsőkorlátok díszítette folyosón végighaladva az olvasótermet, a könyvliftet, a társadalomtudományok részleget és a lepedő-nagyságú térképeket őrző szekrényekkel bebútorzott termet is meg lehetett tekinteni – igaz, ez utóbbit csak kívülről. Nincs új a nap alatt ősmaxima ismét beigazolódott: A tudás fája családi képes enciklopédia ki- és becsatolható borítójának ötlete már a francia enciklopédistáknak is eszébe jutott emberöltőkkel ezelőtt. Gurka Balla Ilona elmagyarázta, az enciklopédia fatáblás kérge kinyitható volt, ami lehetővé tette a kimaradt lapok beszúrását, így nem kellett pótkiadványt mellékelni a kész enciklopédiához.
Az egyetemi tanárok mindig is kiemelt tiszteletet élveztek a könyvtárban: létezik egy ódon bútorral berendezett kutatószoba, amelyből leginkább egy tanári szoba szigora árad, ahol ismét perzsán érezheti magát az egykori csínytevő diák. A könyvek takarítása nem elhanyagolható tevékenység, nemcsak porszívóval, portörlővel, de infravörös sugarakkal küzdenek az atkák ellen, amelyek súlyosan károsíthatják a papírt. A sugaras kezelés végzésekor a növényeket ki kell menekíteni a helyiségből, hiszen ezekre is káros hatással van ez a fajta kezelés.
Kertész Melinda. Transindex.ro
2010. augusztus 21.
Kilenc ország kultúrája találkozott
Hajnali mulatozásba torkollott a kilenc országot képviselő, mintegy 380 hagyományőrző fiatal részvételével megrendezett kolozsvári Szent István-napi Néptánctalálkozó tizenkettedik kiírásának első napja. A Magyar est és táncház elnevezésű csütörtöki eseményen a tizenhárom vendég néptáncegyüttes gasztronómiai és folklórkultúrájába kóstolhattak bele az érdeklődők a Diákművelődési Házban.
Egymás kultúrájának és sajátosságainak a megismerésével vette kezdetét csütörtökön a már rendhagyó, idén a Kolozsvári Magyar Napok keretében megrendezett Szent István-napi Néptánctalálkozó. Az eseményen többek között mexikói rizzsel, olaszosan elkészített tésztával, a hazai különlegességek közül pedig töltött káposztával és túros puliszkával csillapíthatták étvágyukat a meghívott tánccsoportok és a helybéliek is. A menüből nem hiányoztak a különböző italkülönlegességek sem, nagy keletje volt többek között a lengyel vodkának és a magyarországi boroknak.
Az evés-ivást az együttesek néptáncbemutatója követte: az érdeklődők mintegy két órán keresztül csodálhatták – többek között – a Kolozsváron nem mindennap megtekinthető baszk, görög, olasz és mexikói táncokat. Minden együttesnek saját zenekara biztosította a talpalávalót. A táncház palatkai tánccal zárult, a nótázás és a mulatozás pedig hajnalig folytatódott a társszervező Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány székhelyén. Lengyelországot a lódzi Zespol Piesni I Tanca, Mexikót a Mexico Vivo, Szardíniát a Sa Jara Tuili, a baszk kisebbséget az Ikusgarri Danza Taldea, Görögországot az Association of citizens of Ilioupoli, a horvátországi magyar kisebbséget a Tragacs, a vajdasági magyar kisebbséget pedig a Csűrdöngölő és a Maroknyi együttesek képviselték. Magyarországról a méhkeréki Nyisztor György, a sváb származású táncosokat felvonultató Józsa Gergely és a Rába-vidéki Rába néptánccsoportok érkeztek. Erdélyből a társszervező Szarkalábon kívül további három kolozsvári együttes, a Zurboló, a Bogáncs és a Dor Transilvan, valamint a székelyföldi Bojzás vesz részt a néptánc találkozón
SALLAI ANDRÁS LORÁND. Szabadság (Kolozsvár)
Hajnali mulatozásba torkollott a kilenc országot képviselő, mintegy 380 hagyományőrző fiatal részvételével megrendezett kolozsvári Szent István-napi Néptánctalálkozó tizenkettedik kiírásának első napja. A Magyar est és táncház elnevezésű csütörtöki eseményen a tizenhárom vendég néptáncegyüttes gasztronómiai és folklórkultúrájába kóstolhattak bele az érdeklődők a Diákművelődési Házban.
Egymás kultúrájának és sajátosságainak a megismerésével vette kezdetét csütörtökön a már rendhagyó, idén a Kolozsvári Magyar Napok keretében megrendezett Szent István-napi Néptánctalálkozó. Az eseményen többek között mexikói rizzsel, olaszosan elkészített tésztával, a hazai különlegességek közül pedig töltött káposztával és túros puliszkával csillapíthatták étvágyukat a meghívott tánccsoportok és a helybéliek is. A menüből nem hiányoztak a különböző italkülönlegességek sem, nagy keletje volt többek között a lengyel vodkának és a magyarországi boroknak.
Az evés-ivást az együttesek néptáncbemutatója követte: az érdeklődők mintegy két órán keresztül csodálhatták – többek között – a Kolozsváron nem mindennap megtekinthető baszk, görög, olasz és mexikói táncokat. Minden együttesnek saját zenekara biztosította a talpalávalót. A táncház palatkai tánccal zárult, a nótázás és a mulatozás pedig hajnalig folytatódott a társszervező Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány székhelyén. Lengyelországot a lódzi Zespol Piesni I Tanca, Mexikót a Mexico Vivo, Szardíniát a Sa Jara Tuili, a baszk kisebbséget az Ikusgarri Danza Taldea, Görögországot az Association of citizens of Ilioupoli, a horvátországi magyar kisebbséget a Tragacs, a vajdasági magyar kisebbséget pedig a Csűrdöngölő és a Maroknyi együttesek képviselték. Magyarországról a méhkeréki Nyisztor György, a sváb származású táncosokat felvonultató Józsa Gergely és a Rába-vidéki Rába néptánccsoportok érkeztek. Erdélyből a társszervező Szarkalábon kívül további három kolozsvári együttes, a Zurboló, a Bogáncs és a Dor Transilvan, valamint a székelyföldi Bojzás vesz részt a néptánc találkozón
SALLAI ANDRÁS LORÁND. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 21.
A második bécsi döntés: amikor Hitler ceruzája vastagon fog
A román külügyminiszter elájult a térképre pillantva. Teleki Pál magyar miniszterelnök sem örült túlságosan.
1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², az ún. Észak-Erdély. A kb. 60 ezer km²-nyi Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1% magyar, 41,5% román, a többi német és jiddis anyanyelvű volt. Román statisztikai adatok szerint viszont a lakosság 50,2%-a volt román és csak 37,1%-a „székely és magyar.” Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt hozzávetőleg félmillió magyar maradt. A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” („dictatul de la Viena”) megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt, kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be.
A legtöbb román történész azt emeli ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétől az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élő románokat újra magyar elnyomás alá vetette. Az 1980-as évek elejétől – Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár utasításainak megfelelően – a román történetírás egyik kedvelt témája lett a „fasiszta bécsi diktátum” éles elítélése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. Bár 1989 decemberétől megszűnt a történetírás felülről való irányítása és eltörölték a cenzúrát, a témával kapcsolatos legtöbb román történeti feldolgozás – kevés kivételtől eltekintve – ezt követően is a nemzeti „mártirológia” szempontjait részesítette előnyben a tárgyilagos, tudományos vizsgálattal szemben. A magyar történetírás ezzel szemben már a hetvenes-nyolcvanas években is elfogulatlanabbul, kritikus és önkritikus hangon írt az eseményről, s a mai magyar történészek értékelései is többnyire kiegyensúlyozottak. A döntés előzményeit illetően ki kell emelnünk, hogy a két világháború között Magyarországnak, a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben. Magyarország Erdélyt, a Szovjetunió Besszarábiát, Bulgária pedig Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert kívánta megszerezni. 1940. június 26-án Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, két nap múlva pedig a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét. Ennek hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült Erdély teljes vagy részleges visszaszerzése érdekében. Az Európa nagy részét uraló náci Németország Magyarországot önmérsékletre intette, Romániát pedig a határrevíziót érintő tárgyalásokra szólította föl. 1940. augusztus 16-24. között Turnu Severinben (Szörényváron) magyar-román megbeszélésekre került sor. A Hory András által vezetett magyar küldöttség Erdély területi megosztására tett javaslatot, mire Valeriu Pop román küldöttségvezető leszögezte: a lakosságcsere elvéből kell kiindulni. A továbbiakban egyik fél sem engedett álláspontjából − Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből −, így a „tárgyalások” kudarccal zárultak. A magyar kormány már ezt megelőzően, augusztus 22-én úgy döntött: a Turnu Severin-i tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök másnap kiadta a Románia ellen augusztus 28-án indítandó hadműveletek irányelveit. A balkáni háború megelőzése érdekében a „tengelyhatalmak” gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Németország és Olaszország hazarendelte budapesti, illetve bukaresti követeit, a magyar és a román külügyminisztert pedig 29-ére Bécsbe kérették. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt.
Az új magyar-román határt Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán, augusztus 27-én húzták meg Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Nyomvonala Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A térképen kék ceruzával meghúzott vonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határőrizeti szerveknek. Hitler döntésének hátterében német nagyhatalmi érdekek álltak: a stratégiai fontosságú ploieşti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a további szovjet terjeszkedés megakadályozása és a tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele. Az időközben Bécsbe érkezett román és magyar küldöttség tagjai a döntésről csak augusztus 30-án, annak ünnepélyes kihirdetésekor szereztek tudomást. Mihail Manoilescu román külügyminisztert sokkolta a bejelentés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követően tért magához.
Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. Naplójában Ciano így írta le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” A román küldöttség többi tagjával együtt, Manoilescu is a legrosszabb esetben csak a Magyarországgal határos keskeny országrész − Bihar, Szatmár, Szilágy megyék, esetleg még Máramaros − elvesztésével számolt. Hory András így emlékezett vissza a kihirdetés pillanataira: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky [István magyar külügyminiszter] személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.” Teleki Pál miniszterelnök azonban, aki már útban Bécs felé is aggódott a várható német követelések miatt, rögtön észrevette, hogy a Székelyfölddel nincs vasúti összeköttetés, és a visszatért terület délnyugat felől nehezen védhető. Ezenkívül jól tudta, hogy a németektől kapott „ajándékért” igen magas árat kell majd fizetnie az országnak. Mivel nem hitt a német győzelemben, azt is sejtette, hogy a Hitler által megvalósított revízió nem lehet hosszú életű. Szűkebb körben később többször kifejtette, hogy hiába volt az egész erőfeszítés, mert a háború után megint vissza kell adni Észak-Erdélyt, és mindez csak megrontotta a szomszédokkal való viszonyt. Hasonló aggodalmakat táplált a nagy köztiszteletnek és befolyásnak örvendő egykori miniszterelnök, Bethlen István is, aki Telekihez hasonlóan szintén erdélyi származású volt. Mindketten tudták azonban azt is: a felkínált területet visszautasítani annyit jelent, mint megtagadni az ország húsz éves revíziós múltját, s a közvélemény előtt szinte hazaárulásnak számított hangosan kimondani, hogy a revízió lesz Magyarország veszte. A korabeli magyar közvélemény a döntést az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel, és sikerként értékelte. Az észak-erdélyi magyarok eufórikusan, kitörő lelkesedéssel, míg a dél-erdélyi magyarok a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként fogadták a döntést. Romániában mérhetetlen felháborodást keltett a döntés híre. A társadalom egyöntetűen nemzeti tragédiaként élte meg a Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése utáni újabb jelentős területcsökkenést, amely több mint egymillió nemzettársukat magyar fennhatóság alá juttatta.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A bevonuló honvédséget a magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette. A románok ezzel szemben úgy érezték, hogy a hazájukat vesztették el, és a félelem légköre uralkodott el köztük. A szeptember 5-étől 13-ig tartó bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor. A Szilágy megyei Ördögkúton mintegy 80, Ipp helységben 154, Zilahon pedig öt románt öltek meg a bevonuló honvédek. Magyar részről hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a magyar katonaságot − főleg a Szilágyságban − sokszor érték szórványos lövések. Ez azonban semmiképpen sem indokolta az ilyen mértékű kegyetlen megtorlást. Az észak-erdélyi bevonulás, majd a négyéves magyar uralom során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban.
A kegyetlenkedésekről szóló − sok esetben kitalált − történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok „ázsiai barbárságát” hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat. A rémhíreket a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak fővárosaiban. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy jelentős része mind a mai napig − a tényeket elferdítve − a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. Hogyan értékeljük a második bécsi döntést? Az „anyaországhoz” visszakerült észak-erdélyi magyarság 1940−1944 között megerősödött nemzeti öntudatában, Dél-Erdélyben viszont a magyarok nagyarányú térvesztése következett be. Észak-Erdélyben a kisebbségbe került román lakosság helyzete számottevően romlott: demográfiai, gazdasági, kulturális téren egyaránt meggyengült. Földrajzilag és gazdaságilag az Erdélyt kettészelő új államhatár ugyanolyan rossz, mesterséges választóvonalat képezett, mint az 1920-as trianoni. Történelmileg kialakított tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktől. Összességében tehát kedvezőtlen hatással volt Erdély gazdasági életére. A döntés mindkét ország számára súlyos bel-és külpolitikai következményekkel járt. Tehertételt jelentett a magyar-román államközi kapcsolatokban, és tovább növelte a két állam kiszolgáltatottságát Hitler Németországával szemben. Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés viszonylag rövid életű volt. Romániában 1944. augusztus 23-án I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával letartóztatta Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak és átpártolt a szövetségesek oldalára. Ez külpolitikailag kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál, és komoly szerepet játszott abban, hogy a győztes nagyhatalmak Erdély kérdésében alapvetően Románia javára döntöttek. Az új határ nyomvonala azonban még nem dőlt el végérvényesen. A Szovjetunió egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb határ meghúzására törekedett. A második világháborút lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja érvényesült, és az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés a trianoni határok helyreállításáról rendelkezett..
L. Balogh Béni. Transindex.ro
A román külügyminiszter elájult a térképre pillantva. Teleki Pál magyar miniszterelnök sem örült túlságosan.
1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², az ún. Észak-Erdély. A kb. 60 ezer km²-nyi Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1% magyar, 41,5% román, a többi német és jiddis anyanyelvű volt. Román statisztikai adatok szerint viszont a lakosság 50,2%-a volt román és csak 37,1%-a „székely és magyar.” Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt hozzávetőleg félmillió magyar maradt. A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” („dictatul de la Viena”) megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt, kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be.
A legtöbb román történész azt emeli ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétől az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élő románokat újra magyar elnyomás alá vetette. Az 1980-as évek elejétől – Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár utasításainak megfelelően – a román történetírás egyik kedvelt témája lett a „fasiszta bécsi diktátum” éles elítélése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. Bár 1989 decemberétől megszűnt a történetírás felülről való irányítása és eltörölték a cenzúrát, a témával kapcsolatos legtöbb román történeti feldolgozás – kevés kivételtől eltekintve – ezt követően is a nemzeti „mártirológia” szempontjait részesítette előnyben a tárgyilagos, tudományos vizsgálattal szemben. A magyar történetírás ezzel szemben már a hetvenes-nyolcvanas években is elfogulatlanabbul, kritikus és önkritikus hangon írt az eseményről, s a mai magyar történészek értékelései is többnyire kiegyensúlyozottak. A döntés előzményeit illetően ki kell emelnünk, hogy a két világháború között Magyarországnak, a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben. Magyarország Erdélyt, a Szovjetunió Besszarábiát, Bulgária pedig Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert kívánta megszerezni. 1940. június 26-án Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, két nap múlva pedig a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét. Ennek hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült Erdély teljes vagy részleges visszaszerzése érdekében. Az Európa nagy részét uraló náci Németország Magyarországot önmérsékletre intette, Romániát pedig a határrevíziót érintő tárgyalásokra szólította föl. 1940. augusztus 16-24. között Turnu Severinben (Szörényváron) magyar-román megbeszélésekre került sor. A Hory András által vezetett magyar küldöttség Erdély területi megosztására tett javaslatot, mire Valeriu Pop román küldöttségvezető leszögezte: a lakosságcsere elvéből kell kiindulni. A továbbiakban egyik fél sem engedett álláspontjából − Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből −, így a „tárgyalások” kudarccal zárultak. A magyar kormány már ezt megelőzően, augusztus 22-én úgy döntött: a Turnu Severin-i tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök másnap kiadta a Románia ellen augusztus 28-án indítandó hadműveletek irányelveit. A balkáni háború megelőzése érdekében a „tengelyhatalmak” gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Németország és Olaszország hazarendelte budapesti, illetve bukaresti követeit, a magyar és a román külügyminisztert pedig 29-ére Bécsbe kérették. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt.
Az új magyar-román határt Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán, augusztus 27-én húzták meg Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Nyomvonala Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A térképen kék ceruzával meghúzott vonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határőrizeti szerveknek. Hitler döntésének hátterében német nagyhatalmi érdekek álltak: a stratégiai fontosságú ploieşti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a további szovjet terjeszkedés megakadályozása és a tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele. Az időközben Bécsbe érkezett román és magyar küldöttség tagjai a döntésről csak augusztus 30-án, annak ünnepélyes kihirdetésekor szereztek tudomást. Mihail Manoilescu román külügyminisztert sokkolta a bejelentés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követően tért magához.
Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. Naplójában Ciano így írta le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” A román küldöttség többi tagjával együtt, Manoilescu is a legrosszabb esetben csak a Magyarországgal határos keskeny országrész − Bihar, Szatmár, Szilágy megyék, esetleg még Máramaros − elvesztésével számolt. Hory András így emlékezett vissza a kihirdetés pillanataira: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky [István magyar külügyminiszter] személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.” Teleki Pál miniszterelnök azonban, aki már útban Bécs felé is aggódott a várható német követelések miatt, rögtön észrevette, hogy a Székelyfölddel nincs vasúti összeköttetés, és a visszatért terület délnyugat felől nehezen védhető. Ezenkívül jól tudta, hogy a németektől kapott „ajándékért” igen magas árat kell majd fizetnie az országnak. Mivel nem hitt a német győzelemben, azt is sejtette, hogy a Hitler által megvalósított revízió nem lehet hosszú életű. Szűkebb körben később többször kifejtette, hogy hiába volt az egész erőfeszítés, mert a háború után megint vissza kell adni Észak-Erdélyt, és mindez csak megrontotta a szomszédokkal való viszonyt. Hasonló aggodalmakat táplált a nagy köztiszteletnek és befolyásnak örvendő egykori miniszterelnök, Bethlen István is, aki Telekihez hasonlóan szintén erdélyi származású volt. Mindketten tudták azonban azt is: a felkínált területet visszautasítani annyit jelent, mint megtagadni az ország húsz éves revíziós múltját, s a közvélemény előtt szinte hazaárulásnak számított hangosan kimondani, hogy a revízió lesz Magyarország veszte. A korabeli magyar közvélemény a döntést az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel, és sikerként értékelte. Az észak-erdélyi magyarok eufórikusan, kitörő lelkesedéssel, míg a dél-erdélyi magyarok a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként fogadták a döntést. Romániában mérhetetlen felháborodást keltett a döntés híre. A társadalom egyöntetűen nemzeti tragédiaként élte meg a Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése utáni újabb jelentős területcsökkenést, amely több mint egymillió nemzettársukat magyar fennhatóság alá juttatta.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A bevonuló honvédséget a magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette. A románok ezzel szemben úgy érezték, hogy a hazájukat vesztették el, és a félelem légköre uralkodott el köztük. A szeptember 5-étől 13-ig tartó bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor. A Szilágy megyei Ördögkúton mintegy 80, Ipp helységben 154, Zilahon pedig öt románt öltek meg a bevonuló honvédek. Magyar részről hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a magyar katonaságot − főleg a Szilágyságban − sokszor érték szórványos lövések. Ez azonban semmiképpen sem indokolta az ilyen mértékű kegyetlen megtorlást. Az észak-erdélyi bevonulás, majd a négyéves magyar uralom során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban.
A kegyetlenkedésekről szóló − sok esetben kitalált − történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok „ázsiai barbárságát” hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat. A rémhíreket a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak fővárosaiban. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy jelentős része mind a mai napig − a tényeket elferdítve − a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. Hogyan értékeljük a második bécsi döntést? Az „anyaországhoz” visszakerült észak-erdélyi magyarság 1940−1944 között megerősödött nemzeti öntudatában, Dél-Erdélyben viszont a magyarok nagyarányú térvesztése következett be. Észak-Erdélyben a kisebbségbe került román lakosság helyzete számottevően romlott: demográfiai, gazdasági, kulturális téren egyaránt meggyengült. Földrajzilag és gazdaságilag az Erdélyt kettészelő új államhatár ugyanolyan rossz, mesterséges választóvonalat képezett, mint az 1920-as trianoni. Történelmileg kialakított tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktől. Összességében tehát kedvezőtlen hatással volt Erdély gazdasági életére. A döntés mindkét ország számára súlyos bel-és külpolitikai következményekkel járt. Tehertételt jelentett a magyar-román államközi kapcsolatokban, és tovább növelte a két állam kiszolgáltatottságát Hitler Németországával szemben. Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés viszonylag rövid életű volt. Romániában 1944. augusztus 23-án I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával letartóztatta Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak és átpártolt a szövetségesek oldalára. Ez külpolitikailag kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál, és komoly szerepet játszott abban, hogy a győztes nagyhatalmak Erdély kérdésében alapvetően Románia javára döntöttek. Az új határ nyomvonala azonban még nem dőlt el végérvényesen. A Szovjetunió egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb határ meghúzására törekedett. A második világháborút lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja érvényesült, és az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés a trianoni határok helyreállításáról rendelkezett..
L. Balogh Béni. Transindex.ro
2010. augusztus 23.
Öt napon át ünnepelték városukat a kolozsvári magyarok
I. Kolozsvári Magyar Napok: sikeres szervezés, jó hangulat
Mocsi házikenyeret, szépkenyerűszentmártoni mangalicaszalonnát, hortobágyi palacsintát és számos más ételkülönlegességet kóstolhattak meg mindazok, akik ellátogattak szombaton az Apáczai-líceum udvarán zajló gasztronómiai bemutatóra és bormustrára a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az első alkalommal megszervezett magyar városnapok szombaton és vasárnap is bővelkedtek a különböző rendezvényekben, hétvége lévén több olyan program közül lehetett válogatni, amelyeken az egész család részt vehetett. Sor került a Kós Károly emléktúrára is, Györffy György Emléknapok zajlottak, reneszánsz táncokat láthattunk, filmeket nézhettünk, megcsodálhattuk a népviseleti felvonulást és a Szent István-napi Néptánctalálkozó zárógáláját, meghallgathattuk a Kaláka, a Kalapos Jazz Band koncertjét. A Kolozsvári Magyar Napok zárórendezvényén Vivaldi Négy évszaka hangzott el a főtéri színpadon, a kolozsvári Transilvania Filharmónia előadásában. Szabadság (Kolozsvár)
I. Kolozsvári Magyar Napok: sikeres szervezés, jó hangulat
Mocsi házikenyeret, szépkenyerűszentmártoni mangalicaszalonnát, hortobágyi palacsintát és számos más ételkülönlegességet kóstolhattak meg mindazok, akik ellátogattak szombaton az Apáczai-líceum udvarán zajló gasztronómiai bemutatóra és bormustrára a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az első alkalommal megszervezett magyar városnapok szombaton és vasárnap is bővelkedtek a különböző rendezvényekben, hétvége lévén több olyan program közül lehetett válogatni, amelyeken az egész család részt vehetett. Sor került a Kós Károly emléktúrára is, Györffy György Emléknapok zajlottak, reneszánsz táncokat láthattunk, filmeket nézhettünk, megcsodálhattuk a népviseleti felvonulást és a Szent István-napi Néptánctalálkozó zárógáláját, meghallgathattuk a Kaláka, a Kalapos Jazz Band koncertjét. A Kolozsvári Magyar Napok zárórendezvényén Vivaldi Négy évszaka hangzott el a főtéri színpadon, a kolozsvári Transilvania Filharmónia előadásában. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 23.
Pillich Balázs: remélhetőleg egy új folyamat indult be
Felvonulások, utcai táncok, gálaműsorok, hajnalig tartó mulatságok, valamint korlátlan jókedv és új kultúrák megismerése jellemezte a Kolozs és Szilágy megyében rendezett Szent István-napi Néptánctalálkozó hétvégi programját. Miután péntek délelőtt a Mexico Vivo, a görög Association of citizens of Ilioupoli és a magyarországi méhkeréki Nyisztor György néptáncegyüttesek táncoltak a Főtéren, szombat délelőtt az újvidéki Csürdöngölő, a Rába-vidéki Rába és a csíkkozmási Bojzás következett. Délután a tizenhárom vendégegyüttes Bánffyhunyadon, Várfalván, Zsobokon és Mákófalván szórakoztatta a közönséget.
A várfalvi közönség a méhkeréki Nyisztor György és a Rába-vidéki Rába Néptánccsoport, a zsobokiak az újvidéki Csürdöngölő és a horvátországi pélmonostori Tragacs, a mákófalviak pedig a magyarországi Józsa Gergely és a csíkkozmási Bojzás együttes táncaiban gyönyörködhetett. Bánffyhunyadon a baszkföldi Ikusgarri, a lengyel lódzi Zespol Piesni I Tanca, a szárd Sa Jara Tuili, a Mexico Vivo, a görög Ilioupol, valamint a szerbiai dél-bánsági Maroknyi együttes tánc- és zenekultúráját ismerhették meg a felvonulás alatt a járókelők. Az utcai táncokat szabadtéri előadás követte, amelyet a két helyi együttes, a román és a roma csoportok produkciója nyitott meg. Az est egyik színfoltjának a baszkföldi zene és táncok számítottak. – Hét tartományból származó táncot mutatunk be erdélyi tartózkodásunk idején, ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni: a baszk nyelv különbözik a spanyoltól, nem tartozik a latin nyelvcsoportba – emelte ki kultúrájának egyediségét és jelentőségét Miguel Aretxaga, a Portugaleteből érkezett baszkok vezetője. – Csoportunkban több korosztály táncol, Erdélybe többnyire fiatalok jöttek. Sajnos a globalizáció népi kultúrára való negatív hatása Baszkföldön is megérződött, a fiatalok többsége nem szereti a néptáncot – fejtette ki Aretxega.
A vendégtáncosok felvonulása szombaton Magyarfenesen folytatódott kalotaszegi népviseletbe öltözött lovasok kíséretében, miközben a magyarországi adácsi Zéta néptánccsoport is csatlakozott a menethez. A nemzetközi fesztivál együtteseinek táncbemutatója még gazdagabbá tette a falunapokat ünneplő Magyarfenest. A gálaműsor a helyi vegyes kar produkciójával kezdődött, a néptánctalálkozó résztvevőin kívül pedig színpadra lépett a Zéta és a Tordaszentlászlói Hagyományőrző Néptánccsoport. A fesztivál egyik legvonzóbbnak bizonyuló néptáncát és -zenéjét a külföldön először táncoló mexikói együttes szolgáltatta. Az előadás után a Knock Out zenekar tartott koncertet, a Kolozsvárra való visszatérés előtt pedig éjfél körül tűzijátékot rendeztek.
Az élénk érdeklődés nem hiányzott a vasárnapi rendezvénysorozatról sem. Miután minden együttes röviden megismertette táncát és zenéjét, a vendégek istentiszteleten vettek részt a Szent Mihály-templomban, végül a kolozsvári Magyar Napokkal való partnerségben megrendezett gála következett. A vendégeken kívül az előadáson fellépett a kolozsvári Szarkaláb, a Bogáncs és a Dor Transilvan néptánccsoport is. A zárógála, tavalyhoz hasonlóan ezúttal is Kalotaszentkirályon zajlott.
A főtéri gálát követően Pillich Balázs, a néptánctalálkozót szervező Szarkaláb együttes vezetője a Szabadságnak nyilatkozva kifejtette: „A Szent István-napi rendezvény hiánypótló jelleggel indult tizenkét évvel ezelőtt, ugyanis elsősorban a világ kisebbségeit hívjuk meg, de többségi csoportokat is fogadunk.” A tánccsoportvezetőtől továbbá megtudtuk: Németországon és Görögországon kívül Közép-Kelet Európában csupán Kolozsváron rendeznek ilyen rangos néptánc eseményt. Pillich sikerként könyvelte el az idei rendezvényt, elsősorban az egyre növekvő érdeklődés miatt, idén ugyanis Várfalva és Mákófalva is fogadott együtteseket. Jövőre tovább szeretnék bővíteni a felvonulásoknak és gáláknak otthont adó települések számát, a régi csoportok mellett további új csapatokat hívnának meg, valamint más kuriózumokkal várnák az érdeklődőket. „Remélhetőleg egy új folyamat elindítását jelenti, hogy a gálát először rendezhettük a Főtéren” – jegyezte meg a főszervező.
SALLAI ANDRÁS LORÁND. Szabadság (Kolozsvár)
Felvonulások, utcai táncok, gálaműsorok, hajnalig tartó mulatságok, valamint korlátlan jókedv és új kultúrák megismerése jellemezte a Kolozs és Szilágy megyében rendezett Szent István-napi Néptánctalálkozó hétvégi programját. Miután péntek délelőtt a Mexico Vivo, a görög Association of citizens of Ilioupoli és a magyarországi méhkeréki Nyisztor György néptáncegyüttesek táncoltak a Főtéren, szombat délelőtt az újvidéki Csürdöngölő, a Rába-vidéki Rába és a csíkkozmási Bojzás következett. Délután a tizenhárom vendégegyüttes Bánffyhunyadon, Várfalván, Zsobokon és Mákófalván szórakoztatta a közönséget.
A várfalvi közönség a méhkeréki Nyisztor György és a Rába-vidéki Rába Néptánccsoport, a zsobokiak az újvidéki Csürdöngölő és a horvátországi pélmonostori Tragacs, a mákófalviak pedig a magyarországi Józsa Gergely és a csíkkozmási Bojzás együttes táncaiban gyönyörködhetett. Bánffyhunyadon a baszkföldi Ikusgarri, a lengyel lódzi Zespol Piesni I Tanca, a szárd Sa Jara Tuili, a Mexico Vivo, a görög Ilioupol, valamint a szerbiai dél-bánsági Maroknyi együttes tánc- és zenekultúráját ismerhették meg a felvonulás alatt a járókelők. Az utcai táncokat szabadtéri előadás követte, amelyet a két helyi együttes, a román és a roma csoportok produkciója nyitott meg. Az est egyik színfoltjának a baszkföldi zene és táncok számítottak. – Hét tartományból származó táncot mutatunk be erdélyi tartózkodásunk idején, ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni: a baszk nyelv különbözik a spanyoltól, nem tartozik a latin nyelvcsoportba – emelte ki kultúrájának egyediségét és jelentőségét Miguel Aretxaga, a Portugaleteből érkezett baszkok vezetője. – Csoportunkban több korosztály táncol, Erdélybe többnyire fiatalok jöttek. Sajnos a globalizáció népi kultúrára való negatív hatása Baszkföldön is megérződött, a fiatalok többsége nem szereti a néptáncot – fejtette ki Aretxega.
A vendégtáncosok felvonulása szombaton Magyarfenesen folytatódott kalotaszegi népviseletbe öltözött lovasok kíséretében, miközben a magyarországi adácsi Zéta néptánccsoport is csatlakozott a menethez. A nemzetközi fesztivál együtteseinek táncbemutatója még gazdagabbá tette a falunapokat ünneplő Magyarfenest. A gálaműsor a helyi vegyes kar produkciójával kezdődött, a néptánctalálkozó résztvevőin kívül pedig színpadra lépett a Zéta és a Tordaszentlászlói Hagyományőrző Néptánccsoport. A fesztivál egyik legvonzóbbnak bizonyuló néptáncát és -zenéjét a külföldön először táncoló mexikói együttes szolgáltatta. Az előadás után a Knock Out zenekar tartott koncertet, a Kolozsvárra való visszatérés előtt pedig éjfél körül tűzijátékot rendeztek.
Az élénk érdeklődés nem hiányzott a vasárnapi rendezvénysorozatról sem. Miután minden együttes röviden megismertette táncát és zenéjét, a vendégek istentiszteleten vettek részt a Szent Mihály-templomban, végül a kolozsvári Magyar Napokkal való partnerségben megrendezett gála következett. A vendégeken kívül az előadáson fellépett a kolozsvári Szarkaláb, a Bogáncs és a Dor Transilvan néptánccsoport is. A zárógála, tavalyhoz hasonlóan ezúttal is Kalotaszentkirályon zajlott.
A főtéri gálát követően Pillich Balázs, a néptánctalálkozót szervező Szarkaláb együttes vezetője a Szabadságnak nyilatkozva kifejtette: „A Szent István-napi rendezvény hiánypótló jelleggel indult tizenkét évvel ezelőtt, ugyanis elsősorban a világ kisebbségeit hívjuk meg, de többségi csoportokat is fogadunk.” A tánccsoportvezetőtől továbbá megtudtuk: Németországon és Görögországon kívül Közép-Kelet Európában csupán Kolozsváron rendeznek ilyen rangos néptánc eseményt. Pillich sikerként könyvelte el az idei rendezvényt, elsősorban az egyre növekvő érdeklődés miatt, idén ugyanis Várfalva és Mákófalva is fogadott együtteseket. Jövőre tovább szeretnék bővíteni a felvonulásoknak és gáláknak otthont adó települések számát, a régi csoportok mellett további új csapatokat hívnának meg, valamint más kuriózumokkal várnák az érdeklődőket. „Remélhetőleg egy új folyamat elindítását jelenti, hogy a gálát először rendezhettük a Főtéren” – jegyezte meg a főszervező.
SALLAI ANDRÁS LORÁND. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 23.
Véget ért a néptánctalálkozó
A hagyományokhoz hűen a XII. Szent István-napi néptánctalálkozón részt vevő 14 táncegyüttes is ott volt vasárnap délben a Szent Mihály-templomban megtartott ünnepi szentmisén, amelyet Kovács Sándor római katolikus főesperes celebrált. „Bárki megtanulhatja Szent István példáján az igaz keresztény életet. Ne éljetek úgy, mint a pogányok; hanem imádkozzatok és járjatok templomba”, hangzott a főesperes intelme, majd arra buzdította a jelenlévőket, hogy legyenek jó keresztények. A mise végén a mexikói tánccsoport énekes és hangszeres tagjai egy vallásos jellegű művet adtak elő a templomban. A néptáncegyüttesek 13 órától szabadtéri gálán léptek fel a Főtéren. Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a néptánctalálkozót és a tegnap zárult Kolozsvári Magyar Napokat a Kárpát-medence magyarságának megmaradását célzó, jelképes eseménynek nevezte, amely erősíti a nemzeti öntudatot. A táncegyüttesek egy része tegnap délután a kalotaszentkirályi szabadtéri gálán lépett fel.
Nagy-Hintós Diana. v Szabadság (Kolozsvár)
A hagyományokhoz hűen a XII. Szent István-napi néptánctalálkozón részt vevő 14 táncegyüttes is ott volt vasárnap délben a Szent Mihály-templomban megtartott ünnepi szentmisén, amelyet Kovács Sándor római katolikus főesperes celebrált. „Bárki megtanulhatja Szent István példáján az igaz keresztény életet. Ne éljetek úgy, mint a pogányok; hanem imádkozzatok és járjatok templomba”, hangzott a főesperes intelme, majd arra buzdította a jelenlévőket, hogy legyenek jó keresztények. A mise végén a mexikói tánccsoport énekes és hangszeres tagjai egy vallásos jellegű művet adtak elő a templomban. A néptáncegyüttesek 13 órától szabadtéri gálán léptek fel a Főtéren. Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a néptánctalálkozót és a tegnap zárult Kolozsvári Magyar Napokat a Kárpát-medence magyarságának megmaradását célzó, jelképes eseménynek nevezte, amely erősíti a nemzeti öntudatot. A táncegyüttesek egy része tegnap délután a kalotaszentkirályi szabadtéri gálán lépett fel.
Nagy-Hintós Diana. v Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 23.
A középkori Kolozsvár nyomában: felfedezni és megismerni
Újszerű kiadvánnyal ismerkedhettek meg szombat délben az érdeklődők a Farkas utcai romkertben. A Kolozsváros. Milyen város? Fedezd fel a középkori Kolozsvárt című, a Kolozsvári Magyar Napok programpontjaként bemutatott műemlék-pedagógiai munkafüzetet Fórizs Enikő, Veress Boglárka és Zsigmond Ilka tanárok alkották meg.
E füzet segítségével a gyermekek élményszerűen rögzíthetik a város történetéhez, műemlékeihez fonódó adatokat. Izgalmas feladványok, fejtörők megoldása eredményeként bontakozik ki előttük a középkori Kolozsvár utcaszerkezete, a műemlékek homlokzati részletei, faragványai, különféle motívumai – magyarázta Zsigmond Ilka.
A 9–14 éves iskolásoknak ajánlott munkafüzet a helyszíni megismeréssel, a felfedezés örömteli sikerélményével összefonódva társíthat hangsúlyos eredményeket a kitűzött célokhoz – folytatta a pedagógus.
Kiindulópontul 1316. augusztus 19-ét választottuk, amikor Károly Róbert király városi rangra emelte Kolozsvárt. A középkori várostörténettel kapcsolatos információkat összegző és feladatosító kiadvány záró mozzanata a mohácsi vész. Következő kiadványunk a reneszánsz korával foglakozik majd – mondta Fórizs Enikő társszerző.
A munkafüzetben lévő fejtörők, gyakorlatok között szerepel például a lecsupaszított Szent-Mihály plébániatemplom homlokzati faragványainak helyreillesztése, a címer-összeállítás, avagy a térképek segítségével történő emlékfelfedezés is. A bemutatót követően a két pedagógus vezetésével negyven lelkes kisiskolás indult el nyomkereső, felfedező körútra.
A Farkas utca – Főtér – Óvár – Szent Mihály plébániatemplom útvonalon a gyermekek minden egyes lépéssel és megoldott feladattal közelebb kerültek a középkori Kolozsvár emlékeihez, hangulatához. Az Óvárba érkezve nem jelentett meglepetést, hogy képzeletbeli kapupénzt kellett a képzeletbeli bugyellárisból kikotorászni a kaputorony alatti átlépés feltételéül. Az évszázadok viharait tűrő várfalrészletek, a régi piac felkeresése után, a volt ferences kolostorban az ifjú nyomkeresők megismerkedtek a refektórium, a kerengő és az olvasófülke funkcióival is. A rendhagyó, élménydús városnézés résztvevőit egy-egy munkafüzettel ajándékozták meg a szerzők
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
Újszerű kiadvánnyal ismerkedhettek meg szombat délben az érdeklődők a Farkas utcai romkertben. A Kolozsváros. Milyen város? Fedezd fel a középkori Kolozsvárt című, a Kolozsvári Magyar Napok programpontjaként bemutatott műemlék-pedagógiai munkafüzetet Fórizs Enikő, Veress Boglárka és Zsigmond Ilka tanárok alkották meg.
E füzet segítségével a gyermekek élményszerűen rögzíthetik a város történetéhez, műemlékeihez fonódó adatokat. Izgalmas feladványok, fejtörők megoldása eredményeként bontakozik ki előttük a középkori Kolozsvár utcaszerkezete, a műemlékek homlokzati részletei, faragványai, különféle motívumai – magyarázta Zsigmond Ilka.
A 9–14 éves iskolásoknak ajánlott munkafüzet a helyszíni megismeréssel, a felfedezés örömteli sikerélményével összefonódva társíthat hangsúlyos eredményeket a kitűzött célokhoz – folytatta a pedagógus.
Kiindulópontul 1316. augusztus 19-ét választottuk, amikor Károly Róbert király városi rangra emelte Kolozsvárt. A középkori várostörténettel kapcsolatos információkat összegző és feladatosító kiadvány záró mozzanata a mohácsi vész. Következő kiadványunk a reneszánsz korával foglakozik majd – mondta Fórizs Enikő társszerző.
A munkafüzetben lévő fejtörők, gyakorlatok között szerepel például a lecsupaszított Szent-Mihály plébániatemplom homlokzati faragványainak helyreillesztése, a címer-összeállítás, avagy a térképek segítségével történő emlékfelfedezés is. A bemutatót követően a két pedagógus vezetésével negyven lelkes kisiskolás indult el nyomkereső, felfedező körútra.
A Farkas utca – Főtér – Óvár – Szent Mihály plébániatemplom útvonalon a gyermekek minden egyes lépéssel és megoldott feladattal közelebb kerültek a középkori Kolozsvár emlékeihez, hangulatához. Az Óvárba érkezve nem jelentett meglepetést, hogy képzeletbeli kapupénzt kellett a képzeletbeli bugyellárisból kikotorászni a kaputorony alatti átlépés feltételéül. Az évszázadok viharait tűrő várfalrészletek, a régi piac felkeresése után, a volt ferences kolostorban az ifjú nyomkeresők megismerkedtek a refektórium, a kerengő és az olvasófülke funkcióival is. A rendhagyó, élménydús városnézés résztvevőit egy-egy munkafüzettel ajándékozták meg a szerzők
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 23.
Emlékoszlopot állítottak Györffy Györgynek
A falu nagy szülöttjére, a magának nagy szakmai elismertséget kivívott, elszármazott történészre emlékeztek Szucságban az augusztus 21–22-én megrendezett IV. Györffy György Közösségi Napokon. Az első Kolozsvári Magyar Napok keretében lebonyolított eseménysorozat fénypontját a szombat délután a református imateremben elhangzott előadások és kiállításmegnyitó, valamint a református templomkertben az emlékoszlop felavatása jelentette.
Az eseményen több erdélyi és magyarországi szervezet, intézmény és a kolozsvári magyar főkonzulátus képviselői, a tudós családja és sok lelkes helybeli vett részt. A megemlékező ünnepséget, amelyet a Zúgóberek Kulturális Egyesület szervezett, a Communitas Alapítvány, az Erdélyi Szövetség és a Magyar Tudományos Akadémia támogatta.
A zsúfolásig megtelt imaterem közönségét a szervező egyesület elnöke, Mihály Vitályos Edit, és Deák Ferenc, a kisbácsi RMDSZ elnöke köszöntötte. A tíz éve elhunyt történésztudós lányának, a nagyrészt Szentendrén élt és alkotott F. Györffy Anna grafikusművész életrajzát, életművét keresztfia, Györffy Miklós mutatta be. A gyermekrajzok és diafilmek terén ismertté vált művész húsz alkotását állították ki a szucsági imateremben.
Egyed Ákos akadémikus, történész Szent István királyunk életműve Györffy György történetírásában címmel tartott előadást. Ebből megtudhattuk, hogy a Magyar Örökség-díjas történész összefoglaló munkája a honfoglalásról kiemeli Géza és István, apa és fia életművének összefonódását. István a magyarság megmaradásának egyetlen útját választotta a nyugati kereszténységre való térítéssel, amelyből nem lehetett visszaút. Művéből Európa is nyert, mert ezzel a földrész középső részén véget ért a politikai bizonytalanság, kezdetét vette a gazdasági-társadalmi fejlődés.
Előadásában Györffy János (ELTE), a tudós legidősebb fia édesapja emberi megnyilvánulásaiba engedett bepillantást. A történészt mindig foglalkoztatta a magyarság sorsa, de azt sosem engedte, hogy befolyásolja munkáját. Maximalista volt, szeretett utazni, több nyelvet ismert, és hetvenéves korában tanulta meg a szövegszerkesztést a számítógépen. Sokan nem tudják, hogy az István, a király rockopera megalkotásához őt kérték fel szaktanácsadónak. Az imatermi műsort egy, a Magyar Rádió szalagtárából bejátszott Györffy György-beszélgetés részlete, szavalatok (Versényi György verseiből Cserei Lóránd, Mihály Vitályos Réka és Pap Ferenc adott elő) és ének (Felházi Zs. Lenke Bartók és Kodály népdalfeldolgozásokat tolmácsolt) zárta.
A templomkertben Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul és Szép Gyula, az RMDSZ művelődési alelnöke leleplezte a Kolozsi Tibor szobrászművész bronzdomborművét magán viselő emlékoszlopot. Koszorút helyezett el a főkonzulátus, az RMDSZ, az EME, a szucsági református közösség, a kisbácsi önkormányzat és a Zúgóberek egyesület. Szép Gyula beszédében az ezerévnyi megpróbáltatás után a magára találás jegyeit hordozó helyi közösségről beszélt. Tóth Gábor (Magyar Tudományos Akadémia) Györffy Györgynek azt a törekvését hangsúlyozta, hogy mindig a történelmet alakító, nem feltétlenül az első vonalban szereplő emberrel foglalkozott. Szilágyi Mátyás főkonzul a „szétesett mozaik összerakását” szorgalmazta, kiemelve, hogy az innen elszármazottaknak erkölcsi kötelességük visszajárni és segíteni. Az ünnepi ceremónia végén Tamás Ernő református lelkipásztor mondott áldást, majd nemzeti imánk hangzott el
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
A falu nagy szülöttjére, a magának nagy szakmai elismertséget kivívott, elszármazott történészre emlékeztek Szucságban az augusztus 21–22-én megrendezett IV. Györffy György Közösségi Napokon. Az első Kolozsvári Magyar Napok keretében lebonyolított eseménysorozat fénypontját a szombat délután a református imateremben elhangzott előadások és kiállításmegnyitó, valamint a református templomkertben az emlékoszlop felavatása jelentette.
Az eseményen több erdélyi és magyarországi szervezet, intézmény és a kolozsvári magyar főkonzulátus képviselői, a tudós családja és sok lelkes helybeli vett részt. A megemlékező ünnepséget, amelyet a Zúgóberek Kulturális Egyesület szervezett, a Communitas Alapítvány, az Erdélyi Szövetség és a Magyar Tudományos Akadémia támogatta.
A zsúfolásig megtelt imaterem közönségét a szervező egyesület elnöke, Mihály Vitályos Edit, és Deák Ferenc, a kisbácsi RMDSZ elnöke köszöntötte. A tíz éve elhunyt történésztudós lányának, a nagyrészt Szentendrén élt és alkotott F. Györffy Anna grafikusművész életrajzát, életművét keresztfia, Györffy Miklós mutatta be. A gyermekrajzok és diafilmek terén ismertté vált művész húsz alkotását állították ki a szucsági imateremben.
Egyed Ákos akadémikus, történész Szent István királyunk életműve Györffy György történetírásában címmel tartott előadást. Ebből megtudhattuk, hogy a Magyar Örökség-díjas történész összefoglaló munkája a honfoglalásról kiemeli Géza és István, apa és fia életművének összefonódását. István a magyarság megmaradásának egyetlen útját választotta a nyugati kereszténységre való térítéssel, amelyből nem lehetett visszaút. Művéből Európa is nyert, mert ezzel a földrész középső részén véget ért a politikai bizonytalanság, kezdetét vette a gazdasági-társadalmi fejlődés.
Előadásában Györffy János (ELTE), a tudós legidősebb fia édesapja emberi megnyilvánulásaiba engedett bepillantást. A történészt mindig foglalkoztatta a magyarság sorsa, de azt sosem engedte, hogy befolyásolja munkáját. Maximalista volt, szeretett utazni, több nyelvet ismert, és hetvenéves korában tanulta meg a szövegszerkesztést a számítógépen. Sokan nem tudják, hogy az István, a király rockopera megalkotásához őt kérték fel szaktanácsadónak. Az imatermi műsort egy, a Magyar Rádió szalagtárából bejátszott Györffy György-beszélgetés részlete, szavalatok (Versényi György verseiből Cserei Lóránd, Mihály Vitályos Réka és Pap Ferenc adott elő) és ének (Felházi Zs. Lenke Bartók és Kodály népdalfeldolgozásokat tolmácsolt) zárta.
A templomkertben Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul és Szép Gyula, az RMDSZ művelődési alelnöke leleplezte a Kolozsi Tibor szobrászművész bronzdomborművét magán viselő emlékoszlopot. Koszorút helyezett el a főkonzulátus, az RMDSZ, az EME, a szucsági református közösség, a kisbácsi önkormányzat és a Zúgóberek egyesület. Szép Gyula beszédében az ezerévnyi megpróbáltatás után a magára találás jegyeit hordozó helyi közösségről beszélt. Tóth Gábor (Magyar Tudományos Akadémia) Györffy Györgynek azt a törekvését hangsúlyozta, hogy mindig a történelmet alakító, nem feltétlenül az első vonalban szereplő emberrel foglalkozott. Szilágyi Mátyás főkonzul a „szétesett mozaik összerakását” szorgalmazta, kiemelve, hogy az innen elszármazottaknak erkölcsi kötelességük visszajárni és segíteni. Az ünnepi ceremónia végén Tamás Ernő református lelkipásztor mondott áldást, majd nemzeti imánk hangzott el
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 23.
Világ árnya – Világ fénye
Árkossy István és Bágyoni Szabó István könyvének bemutatójára
Tűzzel-vassal pusztított világunknak annyi közepe van, ahány szempont szerint nézzük. E szempontok között van azonban egy, mégpedig az erdélyi szellemnek a kisebbik hazában sokak által máig elfogultan ápolgatott szempontja, amely szerint a világ közepe csakis egyetlen hely lehet. Ez pedig a kolozsvári ódon Farkas utca. Azt is mondhatnám, hogy ez a hely számunkra szakrális vagy, hogy szellemi kristályosodási pontunk, amely összegyűjtötte a közösség hagyományosan oda sugárzó értékeit a szó átvitt és annak legszorosabb értelmében is. A ma bemutatandó könyv esetében, annak szerzői által, így jelenthet egyet Erdély szellemi fővárosának e hársfaillatú útja, Aranyosszék – szintén nagy ősök lépteire emlékező – utcácskáival, most éppen Bágyon főutcájával.
Az erdélyi alkotó jókedvnek vagy búbánatnak csillagait, csillagocskáit máig nem ismeri eléggé a nagyobbik haza, sokszor a nagyvilág is jobban áll e téren, de ha jól szemügyre vesszük ezt az Istennek hála kisebbfajta tejúttá terebélyesedő csillag-együttest, melyet miért ne neveznénk ismét Csaba útjának, észrevehetjük, hogy egynémely csillagai a csillagtengelyek állásának egyre különösebb ferdülései következtében kissé eltávolodtak társaiktól. Nem azért, mert valamiféle taszítás lenne közöttük, még csak nem is azért, mert külső vonzások hatalmába kerültek, hanem egészen egyszerűen azért, mert tengelyüket a gonosz megpiszkálta. Egyelőre ez a helyzet, bár Wass Albert bátyánk égi ígérete szerint olajozzák már azokat a tengelyeket, sőt rostát is likasztanak, melyen az embernek egyszerű fia mellett ama tejút tagjai is megrostáltatnak.
Hogy azok között – kik e mennyei rostálás nyomán bizonyára fennakadnak ezen az angyalok likasztotta és mindenkor egyenlő mércével működő szerkentyűn – az aranyrögöt érők csoportjában ott lesz Árkossy István és Bágyoni Szabó István is, abban bizonyosak lehetünk. Ott lesznek ők saját jogon és a Farkas utca szellemgyermekeinek jogán is.
Ami Árkossy István barátomnak a Farkas utca szó szoros értelmében vett lakójának képzőművészi mivoltát s az általa közvetített értékeket illeti, arról Banner Zoltán értő szavakkal oktatott ki bennünket. A kiállító megválasztásában is fontos szerepet vállalt ő, és azt is felvállalta, hogy Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár tiszteletbeli Farkas utcaiak után ő indítja el kiállítás-sorozatunkat a harmadik évtized útján, s kíséri majd az őreá jellemző – ugyancsak Farkas utcai – hűséggel.
Magam most a kiállítás fényét emelő beszélgetőkönyv, a Világ árnya – Világ fénye rövid bemutatására szorítkozom. Rövid leszek, mert ezt a könyvet kézbe kell venni, és szívünkbe kell emelni. Olyan könyv ez, hogy amikor a szerencsés olvasó összecsukja, legelőször arra gondol: de szívesen olvasná tovább. Minthogy azonban a kőre, agyagba avagy pergamenre betűt varázsolók után Gutenberg csillagközi útjára bocsátotta a maga galaxisát, az azóta is változatlan mindenkori könyv valahol elkezdődik s valahol véget ér. Ha azonban ez a könyv „olyan”, akkor mégsem lesz annak vége, mert az olvasó akarva, akaratlanul továbbgondolja. Azt hiszem, hogy Gutenbergnél vagy számunkra annál is bizalmasabb helyen, Misztótfalusi Kiss Miklósnál – ugyancsak a Farkas utcában – érdeklődvén, arról biztosítanának, hogy maguk is az efféle könyvek megörökítése végett szegődtek el a betű szerelmetes művészeinek.
Ha kiállítás-sorozatommal a két haza szellemüket ápoló embereit szerettem volna közelebb hozni egymáshoz elmoshatatlan lábazatú hidakkal, s hozzájuk pedig együttesen mindazokat, kik a magyar szellemi ég fényeinek s árnyainak igényes szemlélői, akkor meg kell állapítanom, hogy egymás megismerésének, a magyar világunk fényei és árnyai feletti közös szemlélődésnek e kétszerzős könyv igen sokat használhat. Használhat, hiszen írói közül az egyik, a pályán már régen jeleskedő s megérdemelt elismertséget kivívott Bágyoni Szabó István, az erdélyi magyar irodalom csillagképének sokat tapasztalt szelíd lakója, a másik pedig a képalkotó eszközeit most éppen pennára cserélő képzőművész Árkossy István, ki eme eszközcserét bámulatos könnyedséggel hajtja végre s költözik át egy időre a szomszédos csillagképbe, hogy ott a világban megismert árnyakat és fényeket a formák helyett a betűk eszközével rögzítse. Erről aztán meg is egyeznek ők ketten a könyv oldalain. Olyanok ők, mint egy kettős verseny előadói, mintha közös kottából játszanának. Árkossy a hegedű szárnyaló szólamát vállalja fel, hogy Bágyoni Szabó a gordonka lágy, de férfias búgásával válaszoljon lelkesen szárnyaló s őszinte csapongására.
Nem kételkedem benne, hogy aki ezeket az írásokat befogadja, olyan élményt nyer, amely eddig csak annak adatott meg, aki Erdély egykor volt magyar fővárosának utcáit ifjú fejjel nap mint nap rótta, s otthon volt a Farkas utcai templom címerei közt éppen úgy, mint a Házsongárd málló kövein búsongva, vagy a Tisztviselőtelep árnyas utcáin andalogva, esetleg a Deák Ferenc utca közepén feltűnő és délutánra nyomtalanul eltűnő hóstátiak piacán alkudozott. Meg az, ki ámulva járta azt a csodálatos tájat, mely a fogyással dacolva is megtartó erejű, erdélyi magyar parasztság templomtornyos élőhelyeit rejtegette zord idők keményre cserző évszázadain át, amennyire lehetett. Olvasásról lévén szó, természetesen nem feltétlenül így szó szerint, hanem a gondolatiságnak egy olyan gondoláján evezve, mely ebben a szellemi lagúnákkal behálózott szárazföldi magyar Velencében, s az általa képviselt erdélyi gondolat világában, a hajdan volt gubernátorok és alattvalóik vérrel bőven pecsételt szép történeteit s tapasztalatait megírók, és mai városbírók őrült paranoid ötleteit lelkesen elfogadók között eligazítja. De a magyarul dobogó szívét, meg hungarus csikorgással működő tekervényeit befogadásra hangoló derék olvasó azt is megismerheti e könyvből, hogy a mi nyüzsgőnek hitt kolozsvári, és onnan nem messze ásítozó bágyoni meseszobáink festett vagy odaképzelt szépséges és ősi motívumait miként mángálta bé immáron a rátelepedő korok e téren fantáziátlan, a feledtetés tudományában azonban dús fantáziájú, új meg új, s céljában örökké egyhangú, graffitikat pingáló kedve. Tette ezt falánk kétfejű sas formájában éppen úgy, mint utóbb a szoptató etruszk farkasnak öltözött hatalom, melynek, e számunkra örökké kedves világnak az átfestése közben, még saját trikolórját is sikerült siváran egyhangúvá silányítania.
S bár a történetek színpada Kolozsvár és Torda, a Farkas utca és Bágyon, ez mégis mind egyet jelent, s azt úgy hívják, hogy Erdély. Ennek pedig, mások érzelmeit s jogait elismerve is, számunkra egyet kellene jelentenie, s azt úgy mondják, hogy: magyar. Mert kevesen lehetnek rajtunk kívül e világban, akiknek fontosabb megtanulni azt, hogy mit is jelent egy haza a magasban. A bágyoni utca és a Farkas utca tehát e könyvben Erdéllyé tágul, de úgy, hogy a szerzők által bejárt évtizedeknek a története minden tanulságával, fájdalmával és fülön csípett csakazértis örömével együtt, egyetemes mondanivalót is hordoz.
Olvassák hát a könyvet, térüljenek-forduljanak szerzőivel e felszabdalt térben s forduló időben, és fogadják szívükbe annak tiszta és igaz üzenetét!
Leányfalu, 2010. augusztus
Szász István. Szabadság (Kolozsvár)
Árkossy István és Bágyoni Szabó István könyvének bemutatójára
Tűzzel-vassal pusztított világunknak annyi közepe van, ahány szempont szerint nézzük. E szempontok között van azonban egy, mégpedig az erdélyi szellemnek a kisebbik hazában sokak által máig elfogultan ápolgatott szempontja, amely szerint a világ közepe csakis egyetlen hely lehet. Ez pedig a kolozsvári ódon Farkas utca. Azt is mondhatnám, hogy ez a hely számunkra szakrális vagy, hogy szellemi kristályosodási pontunk, amely összegyűjtötte a közösség hagyományosan oda sugárzó értékeit a szó átvitt és annak legszorosabb értelmében is. A ma bemutatandó könyv esetében, annak szerzői által, így jelenthet egyet Erdély szellemi fővárosának e hársfaillatú útja, Aranyosszék – szintén nagy ősök lépteire emlékező – utcácskáival, most éppen Bágyon főutcájával.
Az erdélyi alkotó jókedvnek vagy búbánatnak csillagait, csillagocskáit máig nem ismeri eléggé a nagyobbik haza, sokszor a nagyvilág is jobban áll e téren, de ha jól szemügyre vesszük ezt az Istennek hála kisebbfajta tejúttá terebélyesedő csillag-együttest, melyet miért ne neveznénk ismét Csaba útjának, észrevehetjük, hogy egynémely csillagai a csillagtengelyek állásának egyre különösebb ferdülései következtében kissé eltávolodtak társaiktól. Nem azért, mert valamiféle taszítás lenne közöttük, még csak nem is azért, mert külső vonzások hatalmába kerültek, hanem egészen egyszerűen azért, mert tengelyüket a gonosz megpiszkálta. Egyelőre ez a helyzet, bár Wass Albert bátyánk égi ígérete szerint olajozzák már azokat a tengelyeket, sőt rostát is likasztanak, melyen az embernek egyszerű fia mellett ama tejút tagjai is megrostáltatnak.
Hogy azok között – kik e mennyei rostálás nyomán bizonyára fennakadnak ezen az angyalok likasztotta és mindenkor egyenlő mércével működő szerkentyűn – az aranyrögöt érők csoportjában ott lesz Árkossy István és Bágyoni Szabó István is, abban bizonyosak lehetünk. Ott lesznek ők saját jogon és a Farkas utca szellemgyermekeinek jogán is.
Ami Árkossy István barátomnak a Farkas utca szó szoros értelmében vett lakójának képzőművészi mivoltát s az általa közvetített értékeket illeti, arról Banner Zoltán értő szavakkal oktatott ki bennünket. A kiállító megválasztásában is fontos szerepet vállalt ő, és azt is felvállalta, hogy Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár tiszteletbeli Farkas utcaiak után ő indítja el kiállítás-sorozatunkat a harmadik évtized útján, s kíséri majd az őreá jellemző – ugyancsak Farkas utcai – hűséggel.
Magam most a kiállítás fényét emelő beszélgetőkönyv, a Világ árnya – Világ fénye rövid bemutatására szorítkozom. Rövid leszek, mert ezt a könyvet kézbe kell venni, és szívünkbe kell emelni. Olyan könyv ez, hogy amikor a szerencsés olvasó összecsukja, legelőször arra gondol: de szívesen olvasná tovább. Minthogy azonban a kőre, agyagba avagy pergamenre betűt varázsolók után Gutenberg csillagközi útjára bocsátotta a maga galaxisát, az azóta is változatlan mindenkori könyv valahol elkezdődik s valahol véget ér. Ha azonban ez a könyv „olyan”, akkor mégsem lesz annak vége, mert az olvasó akarva, akaratlanul továbbgondolja. Azt hiszem, hogy Gutenbergnél vagy számunkra annál is bizalmasabb helyen, Misztótfalusi Kiss Miklósnál – ugyancsak a Farkas utcában – érdeklődvén, arról biztosítanának, hogy maguk is az efféle könyvek megörökítése végett szegődtek el a betű szerelmetes művészeinek.
Ha kiállítás-sorozatommal a két haza szellemüket ápoló embereit szerettem volna közelebb hozni egymáshoz elmoshatatlan lábazatú hidakkal, s hozzájuk pedig együttesen mindazokat, kik a magyar szellemi ég fényeinek s árnyainak igényes szemlélői, akkor meg kell állapítanom, hogy egymás megismerésének, a magyar világunk fényei és árnyai feletti közös szemlélődésnek e kétszerzős könyv igen sokat használhat. Használhat, hiszen írói közül az egyik, a pályán már régen jeleskedő s megérdemelt elismertséget kivívott Bágyoni Szabó István, az erdélyi magyar irodalom csillagképének sokat tapasztalt szelíd lakója, a másik pedig a képalkotó eszközeit most éppen pennára cserélő képzőművész Árkossy István, ki eme eszközcserét bámulatos könnyedséggel hajtja végre s költözik át egy időre a szomszédos csillagképbe, hogy ott a világban megismert árnyakat és fényeket a formák helyett a betűk eszközével rögzítse. Erről aztán meg is egyeznek ők ketten a könyv oldalain. Olyanok ők, mint egy kettős verseny előadói, mintha közös kottából játszanának. Árkossy a hegedű szárnyaló szólamát vállalja fel, hogy Bágyoni Szabó a gordonka lágy, de férfias búgásával válaszoljon lelkesen szárnyaló s őszinte csapongására.
Nem kételkedem benne, hogy aki ezeket az írásokat befogadja, olyan élményt nyer, amely eddig csak annak adatott meg, aki Erdély egykor volt magyar fővárosának utcáit ifjú fejjel nap mint nap rótta, s otthon volt a Farkas utcai templom címerei közt éppen úgy, mint a Házsongárd málló kövein búsongva, vagy a Tisztviselőtelep árnyas utcáin andalogva, esetleg a Deák Ferenc utca közepén feltűnő és délutánra nyomtalanul eltűnő hóstátiak piacán alkudozott. Meg az, ki ámulva járta azt a csodálatos tájat, mely a fogyással dacolva is megtartó erejű, erdélyi magyar parasztság templomtornyos élőhelyeit rejtegette zord idők keményre cserző évszázadain át, amennyire lehetett. Olvasásról lévén szó, természetesen nem feltétlenül így szó szerint, hanem a gondolatiságnak egy olyan gondoláján evezve, mely ebben a szellemi lagúnákkal behálózott szárazföldi magyar Velencében, s az általa képviselt erdélyi gondolat világában, a hajdan volt gubernátorok és alattvalóik vérrel bőven pecsételt szép történeteit s tapasztalatait megírók, és mai városbírók őrült paranoid ötleteit lelkesen elfogadók között eligazítja. De a magyarul dobogó szívét, meg hungarus csikorgással működő tekervényeit befogadásra hangoló derék olvasó azt is megismerheti e könyvből, hogy a mi nyüzsgőnek hitt kolozsvári, és onnan nem messze ásítozó bágyoni meseszobáink festett vagy odaképzelt szépséges és ősi motívumait miként mángálta bé immáron a rátelepedő korok e téren fantáziátlan, a feledtetés tudományában azonban dús fantáziájú, új meg új, s céljában örökké egyhangú, graffitikat pingáló kedve. Tette ezt falánk kétfejű sas formájában éppen úgy, mint utóbb a szoptató etruszk farkasnak öltözött hatalom, melynek, e számunkra örökké kedves világnak az átfestése közben, még saját trikolórját is sikerült siváran egyhangúvá silányítania.
S bár a történetek színpada Kolozsvár és Torda, a Farkas utca és Bágyon, ez mégis mind egyet jelent, s azt úgy hívják, hogy Erdély. Ennek pedig, mások érzelmeit s jogait elismerve is, számunkra egyet kellene jelentenie, s azt úgy mondják, hogy: magyar. Mert kevesen lehetnek rajtunk kívül e világban, akiknek fontosabb megtanulni azt, hogy mit is jelent egy haza a magasban. A bágyoni utca és a Farkas utca tehát e könyvben Erdéllyé tágul, de úgy, hogy a szerzők által bejárt évtizedeknek a története minden tanulságával, fájdalmával és fülön csípett csakazértis örömével együtt, egyetemes mondanivalót is hordoz.
Olvassák hát a könyvet, térüljenek-forduljanak szerzőivel e felszabdalt térben s forduló időben, és fogadják szívükbe annak tiszta és igaz üzenetét!
Leányfalu, 2010. augusztus
Szász István. Szabadság (Kolozsvár)
2010. augusztus 23.
Sikeresen célba ért Csíkszeredában a KorszakVáltó kerékpártúra
A kárpát-medencei baráti összefogás üzenetét hordozó KorszakVáltó Határon-Túra minden bringása sikeresen teljesítette a Budapest és Csíkszereda közötti 757 kilométeres távot.
Az augusztus 14-én startoló kerékpártúra résztvevői öt magyar és öt romániai megyét érintve, 8 nap alatt a Budapest-Eger-Debrecen-Székelyhíd-Zilah-Kolozsvár-Marosvásárhely-Székelyudvarhely-Csíkszereda útvonalon érkeztek célba szombaton.
A baráti kapcsolatok ápolásán kívül a túra jótékony küldetését is teljesítette, a csíkszeredai gyermekotthon javára a nevezésekből 300 ezer forint adomány gyűlt össze, amelyet a Dévai Szent Ferenc Alapítványon keresztül adtak át a rászoruló gyermekeknek – tájékoztatták a szervezők vasárnap az MTI-t.
„Leírhatatlan, hogyan fogadtak minket mindenhol, minden nap azt hittük, a terített asztalt, a szíves vendéglátást már nem lehet fokozni, de mégis. Az utolsó napon célállomásunk Csíkszereda előtt 10 huszár várt ránk, és tisztelegtek előttünk. Csíkszeredában Balogh György konzul hintóval kísért minket a központba, ahol a gyönyörű Mikóvárban tartottak fogadást a tiszteletünkre. Ezután közösen áttekertünk a gyermekotthonba, ahol átadtuk az adományokat. Vasárnap reggel a kerékpárok a Schwinn-Csepel jóvoltából biztosított teherautókkal indultak haza Budapestre. Az egész túrát tekintve hihetetlen élmény volt ez a nyolc nap, az emberek, a táj, az időjárás, minden szempontból” – értékelt Eisenkrammer Károly főszervező
MTI. Krónika (Kolozsvár)
A kárpát-medencei baráti összefogás üzenetét hordozó KorszakVáltó Határon-Túra minden bringása sikeresen teljesítette a Budapest és Csíkszereda közötti 757 kilométeres távot.
Az augusztus 14-én startoló kerékpártúra résztvevői öt magyar és öt romániai megyét érintve, 8 nap alatt a Budapest-Eger-Debrecen-Székelyhíd-Zilah-Kolozsvár-Marosvásárhely-Székelyudvarhely-Csíkszereda útvonalon érkeztek célba szombaton.
A baráti kapcsolatok ápolásán kívül a túra jótékony küldetését is teljesítette, a csíkszeredai gyermekotthon javára a nevezésekből 300 ezer forint adomány gyűlt össze, amelyet a Dévai Szent Ferenc Alapítványon keresztül adtak át a rászoruló gyermekeknek – tájékoztatták a szervezők vasárnap az MTI-t.
„Leírhatatlan, hogyan fogadtak minket mindenhol, minden nap azt hittük, a terített asztalt, a szíves vendéglátást már nem lehet fokozni, de mégis. Az utolsó napon célállomásunk Csíkszereda előtt 10 huszár várt ránk, és tisztelegtek előttünk. Csíkszeredában Balogh György konzul hintóval kísért minket a központba, ahol a gyönyörű Mikóvárban tartottak fogadást a tiszteletünkre. Ezután közösen áttekertünk a gyermekotthonba, ahol átadtuk az adományokat. Vasárnap reggel a kerékpárok a Schwinn-Csepel jóvoltából biztosított teherautókkal indultak haza Budapestre. Az egész túrát tekintve hihetetlen élmény volt ez a nyolc nap, az emberek, a táj, az időjárás, minden szempontból” – értékelt Eisenkrammer Károly főszervező
MTI. Krónika (Kolozsvár)