Marosfő: magyar mintára román igazolványt akarnak
Míg a 2000-es évek elején hatalmas diplomáciai csata alakult ki az I. Orbán-kormány és az akkori Năstase-kabinet között a magyar igazolvány miatt, most román politikus szorgalmazza a magyar példa meghonosítását a határon túli románok számára.
Az ötletet Cristian Diaconescu volt külügyminiszter vetette fel, aki szociáldemokrataként kezdte pályafutását, majd átállt a jobboldalra, Traian Băsescu volt elnök tanácsadójaként. Diaconescu jelenleg a Băsescu pártjaként ismert Népi Mozgalom Párt háttérintézményét jelentő Népi Mozgalom Alapítvány elnöke. A politikus a határon túli románok marosfői táborában kijelentette, hogy Bukarestnek Magyarország példájára első lépésként román igazolványt kellene adnia a határon túli románoknak, majd állampolgárságot.
Szabadság (Kolozsvár)

Megmondók
Ha a nagykövet nem volt tisztában a kijelentései várható hatásaival, akkor alkalmatlan. Ha viszont tudta, hogy milyen hatása lesz a megszólalásának, nyugodtan igazat adhatunk a román miniszterelnöknek: Zákonyi Botond provokált.
„Az interjúban megfogalmazott álláspontok lehetnek amúgy helytállóak, de egy nagykövet nem megmondóember, és még csak nem is az a dolga, hogy helytálló nyilatkozatokat tegyen, pláne olyan kérdésekről, amelyek a fogadó ország elitjét és közvéleményét egyaránt irritálják. Tévedés ne essék, egyáltalán nem elfogadható, hogy a román politikai elit elutasít bármiféle párbeszédet az autonómiáról, de éppen ezért könnyen kiszámítható a román fél reakciója. Ha a nagykövet nem volt tisztában a kijelentései várható hatásaival, akkor alkalmatlan. Ha viszont tudta, hogy milyen hatása lesz a megszólalásának, nyugodtan igazat adhatunk a román miniszterelnöknek: Zákonyi Botond provokált. Miután nem hívták vissza, fölösleges firtatni, hogy felső engedéllyel tette, vagy sem. A kérdés tehát csupán az, hogy mi a szándéka a tereléssel a magyar kormánynak.
Elvileg számolhatnánk azzal a lehetőséggel is, hogy Magyarország kormánya a romániai magyarság érdekében vitatkozik Bukaresttel, de gyakorlatilag ez kizárható. Az Orbán-kabinet külpolitikáját egyértelműen nem az határozza meg, hogy egy állam miként viszonyul a területén élő magyarokhoz. Ha így lenne, a Robert Fico vezette, felvidéki magyarokat az újonnan felvett magyar állampolgárság miatt a szlováktól megfosztó kormányzattal kellene inkább faséban lennie. A román miniszterelnök politikai hovatartozása sem lehet erősebb indok a »háborúskodásra«, mint a Ficóé, hiszen a román és a szlovák kormányfő is szocialista.
Csak nem arra gondolt a kormány, hogy egy lapinterjúval közelebb kerülhet azoknak a problémáknak a megoldásához, amelyek kapcsán hivatalos kétoldalú találkozók alkalmával nem sikerült közös nevezőre jutni?
Szőcs Levente
foter.ro

Pontát hibáztatják a román-magyar kapcsolatokban mutatkozó problémákért
A román jobbközép Nemzeti Liberális Párt (PNL) szerint Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő hatalomra kerülése óta megromlott Románia és Magyarország viszonya, amit a PNL Ponta „etnopopulista" politikájának tulajdonít.
Románia és Magyarország kölcsönös tiszteleten alapuló pragmatikus, baráti kapcsolatokra „ítéltetett", függetlenül attól, ki van hatalmon Bukarestben vagy Budapesten – olvasható a PNL főtitkára, Radu Carp által aláírt közleményben.
Az ellenzéki párt szerint Ponta Románia érdekei ellen cselekszik, amikor nacionalista és populista szólamokat hangoztat.
„A PNL határozottan elutasítja az etnikai alapú autonómiát, de támogatja az ország egészében egyformán alkalmazott közigazgatási decentralizációt. A Szociáldemokrata Párt (PSD) képtelen volt egy ilyen reformra, és kudarca miatt most a nemzeti kisebbségeket, Magyarország nagykövetét vagy Orbán Viktort hibáztatja a kormányfő etnopopulista dühének függvényében" – áll a PNL közleményében. Az ellenzéki párt szerint azért nincs szélsőséges párt Romániában, mert senki sem tud rivalizálni a PSD-vel, amikor a nacionalizmusról és populizmusról van szó.
Románia és Magyarország között egy hete robbant ki diplomáciai vita, azt követően, hogy Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete a Romania Liberának adott interjúban egyebek között arról beszélt, a kétoldalú kapcsolatok alakulása az infrastrukturális együttműködésektől is függ, de ezen a téren nem létezik „elegendő jóindulat" a román fél részéről. Példaként említette, hogy a Szeged-Arad gázvezetéken még mindig csak Magyarország felől lehet gázt szállítani Románia felé, és hogy a határon áthaladó tíz út összekapcsolása Románia miatt késik.
Az interjú miatt múlt hétfőn bekérették a román külügyminisztériumba Magyarország bukaresti nagykövetségének a képviselőjét, Victor Ponta pedig egy hétfő esti élő televíziós adásban kijelentette, hogy a magyar kormány provokálja Romániát. Pénteken egy másik interjúban Ponta azt mondta: Magyarország bukaresti nagykövete „túlzásba vitte az arcátlanságot".
MTI
Erdély.ma

Kolozsvártól Nápolyig, San Diegóig
Ahol a 20–21. században magyar írók éltek, élnek, szerte a nagyvilágban.
A Kolozsvári Magyar Napok kiemelkedő irodalmi eseményére kerül sor augusztus 20-án du. 4 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Jókai/Napoca utca 16. szám alatti, emeleti előadótermében: bemutatjuk a Valahol van egy város című ünnepi könyvet. Meghívott szerzőink beszélnek élményeikről: András Sándor a Budapesttől az Egyesült Államokig vezető útról, Csapody Miklós Sopronról és Selmecbányáról, Markó Béla és Kelemen Hunor Erdélyről és Bukarestről, Láng Zsolt Marosvásárhelyről és Berlinről. Lászlóffy Aladár címadó versét, Esterházy Péter, Dragomán György és Szörényi László prózáját Bíró József színművész előadásában hallhatja a közönség. Házigazda: Kántor Lajos.
Szabadság (Kolozsvár)

A fasisztaellenes törvényt bírálja egy ortodox püspök
A Bukarestbe tervezett nagyméretű mecset megépítése ellen tiltakozott, és bírálta a fasiszta szervezetek és személyek kultuszát tiltó törvényt Ambrozie giurgiui püspök.
Az ortodox egyházi vezető a bukovinai Putna kolostorában tartott szombati liturgián kelt ki a mecsetépítés és a szélsőséges szervezetekben részt vett személyiségek népszerűsítését tiltó jogszabály ellen.
A több ezer ember előtt tartott liturgián Ambrozie úgy fogalmazott: „nagy terhet jelent egy ember számára a nemzetet a vállán hordozni, és egyeseknek nem is bírja a térde”. Van, aki meg is műttette – utalt a mecsetépítést jóváhagyó kormány feje, Victor Ponta miniszterelnök közelmúltbeli műtétére „Jó lenne, ha nem veszítenénk el az eszünket, ha nem hagyna el a román józan ész. A vajdák országában nem lehet mecsetet építeni” – szögezte le.
Rámutatott: a Károly-palotában, valamint Konstancán is áll egy mecset, valamint létezik az egyházügyi egyeztető tanács, amelynek elnöki tisztségét vetésforgóban töltik be az elismert egyházak képviselői.
A fasiszta szervezetekhez tartozó politikusok és egyéb közszereplők kultuszát tiltó törvény kapcsán úgy fogalmazott: a politikusok nem fogadhatnak el „egyetlen éjszaka alatt törvényeket a saját népük ellen.” „Nem lehet elítélni a sokat szenvedett román értelmiséget, amelyről Petre Ţuţea azt mondta: leírhatatlan atrocitásokat szenvedtek el az átnevelésüket célzó román tömlöcökben és börtönökben. (…) Nem ismételhetjük meg a történelmet néhány epigon miatt” – fogalmazott Ambrozie. A főpap feltette a kérdést: ki ítéli el ma a gulágot, a szibériai vagy bărăgani deportálásokat?
Mint arról beszámoltunk, a képviselőház által június végén megszavazott jogszabály betiltotta a legionárius és vasgárdista jelképek használatát, továbbá Romániában tilos lett háborús bűnösök emlékét ápolni. A törvény megállapítja, hogy a román legionárius mozgalom is fasiszta jellegű szervezetnek minősül, amely 1927 és 1941 között fejtette ki tevékenységét az országban egyebek mellett Vasgárda név alatt.
Legionárius jelképek rendszerint a hírhedten magyarellenes Noua Dreaptă (Új Jobboldal) nevű szélsőségesen nacionalista szervezet tüntetésein szoktak felbukkanni. A kezdeményezők az indoklásban megemlítették: egyebek mellett az Elie Wiesel-intézet hívta fel a figyelmet arra, hogy több feljelentésük esetében nem indított vizsgálatot az ügyészség azon cikkelyek értelmezése miatt, amelyek a holokausztra vonatkoznak.
E szerint a legionárius mozgalmat nem értelmezik fasiszta jellegűnek, és 1989 után több szervezet, egyesület vagy politikai párt is zászlajára tűzte a legionárius-vasgárdista ideológiát, illetve a mozgalom vezetőinek népszerűsítését. Ezért tartották szükségesnek a legionárius eszmék fasiszta jellegének pontosítását a rendelet szövegében, amelyben a fasiszta, rasszista és idegengyűlölő jelzők mellett most már a legionárius szó is szerepel. A jogszabály tiltja a népirtásért elítélt nacionálkommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu kultuszát is.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

SZÉKELY NEMZETI TANÁCS: a magyar-román viszony romlásáért Románia kormánya felelős
Az elmúlt héten Zákonyi Botonddal, Magyarország bukaresti nagykövetével készült, a România Liberă című lapban közölt interjú miatt kirobbant és egyre tovább gyűrűző román-magyar diplomáciai botrány kapcsán fontosnak tarjuk elmondani a következőket:
Figyelembe véve az utóbbi időben egyre erősödő romániai magyarellenességet, különösen nagyra értékeljük, hogy a nagykövet úr diplomatához méltó módon, tárgyilagosan, korrektül és visszafogottan válaszolt az újságíró kérdéseire.
Ezzel szemben túlzónak, elfogadhatatlannak, sértőnek és indokolatlannak tartjuk a román reakciókat, mind hangnemükben, mind tartalmukban. Úgy gondoljuk, hogy sokat elmond Románia miniszterelnökéről az, hogy az ország valós gondjai helyett napokon keresztül kizárólag azzal van elfoglalva, hogy Magyarországot és annak miniszterelnökét sértegesse és rágalmazza.
Mindaz, amit Magyarország a romániai magyar közösség, s azon belül a székelység érdekében tesz, azt a Magyarország és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jó szomszédságról megkötött szerződés – az alapszerződés – szellemében, a romániai magyar politikai szervezetekkel és közképviseletekkel egyeztetve, közösségünk reális igényeinek megfelelően teszi.
Jellemzőnek és fontosnak tartjuk, hogy a Románián kívül élő románok pozitívan értékelik és példaként állítják Románia elé azt a módot, ahogyan Magyarország a határon túli magyarok kérdését kezeli. Nem tartjuk sem okosnak, sem igazságosnak, sem európainak azt a román kisebbségpolitikát, amely cserbenhagyja saját határon túli nemzettársait, hogy itthon zavartalanul tagadhassa a kollektív jogokat, de akár ezen túlmenően akár kormányzati szintre emelje a magyarellenességet, amely immár nem egyes szélsőséges szervezetek sajátja, hanem egyre erősebben jelenik meg a hatóságok tevékenységében. Az Európa Tanács egyre több dokumentuma állapítja meg, hogy a román állam különböző intézményei állandósult háborút vívnak közösségi jelképeinkkel és azok használóival, üldözik anyanyelvünket és korlátozzák annak használatát. Ez elképzelhetetlen egy jogállamban, ugyanakkor a térség stabilitását, békéjét és biztonságát veszélyezteti, hiszen ezeket hosszú távon szavatolni csakis az államközi szerződések, és az egyes államok nemzetközi kötelezettségvállalásainak jóhiszemű és következetes betartása mellett lehetséges.
Megállapítható tehát, hogy a hatóságok siker-propagandájával ellentétben, Románia ellenségként kezeli az itt élő magyarokat, folyamatosan megsérti nem csak az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait, de még az ország által ratifikált, a hazai jogrend részét képező kisebbségvédelmi normákat is.
Felkérjük Románia kormányát, hogy tartsa tiszteletben a két ország közötti alapszerződést, különös figyelemmel a 15. cikkely 2., 3. és 9. bekezdéseire, a 19. cikkely 2. bekezdésére, illetve Románia alkotmányának 11. cikkelyére, s haladéktalanul szüntessen be minden, a jogainkat sértő tevékenységet, illetve valóban tartsa be pontosan és jóhiszeműen azon nemzetközi kötelezettségvállalásait, amelyek egyéni és kollektív jogokat garantálnak számunkra.
Marosvásárhely, 2015.VIII.18.
Izsák Balázs
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma

A normalitás hangja
Mikor már azt hittük, a jövő évi választások előtt immár kampány üzemmódba kapcsolt romániai pártok miatt aligha találkozunk majd a normalitás hangjával a bennünket érintő magyar ügyekben, a legfőbb ellenzéki erő, a Nemzeti Liberális Párt legalább részben rácáfolt aggodalmunkra. Hétvégi állásfoglalásukban ugyanis egyértelműen Victor Ponta kormányfőt teszik felelőssé a magyar–román kapcsolatok zátonyra futtatásáért.
Persze, meglehetősen kései e reakció, a magyar–román diplomáciai botrány ugyanis múlt hét elején, közepén tetőzött. Kicsit mintha félve is vállalnák fel: nem az alakulat valamely frontembere állt elő azzal, hanem közleményben reagált a főtitkár. Ráadásul kínosan próbálnak egyensúlyozni, hiszen igen határozottan sietnek leszögezni: ellenzik az etnikai autonómiát (jelentsen az bármit), és az is igaz, hogy elsősorban legfőbb politikai ellenfelüknek, Victor Pontának kívánnak odacsapni, semmint a magyaroknak üzenni.
Mindezek ellenére több szempontból figyelemre méltó, hogy a reakció egyáltalán megszületett. Mindenekelőtt azért, mert hozzászoktunk már ahhoz, hogy kampányban vagy az azt megelőző időszakban valahányszor magyar ügy kerül terítékre, a román politikusok egymást felülmúlva igyekeznek megvédeni a hazát, gyakorta nyílt verseny zajlik, melyben az lesz a befutó, aki erőteljesebben szidja a magyarokat – ezt a trendet tűnik megszakítani a liberálisok állásfoglalása, és ez mégiscsak kedvező fejlemény számunkra. Annál is inkább, mert nem kis politikai kockázatot vállaltak ezzel, lám, Victor Ponta máris lecsapott az üzenetre, szolgalelkűeknek, aljasoknak titulálva az ellenzékieket, egyfajta apokalipszist helyezve kilátásba arra az esetre, ha ők kerülnek majd hatalomra. Az is nagy igaz­ság – és jó lenne, ha ezt Európában is mind többen belátnák –, amit a liberálisok megjegyeznek közleményükben, éspedig hogy azért nincs szélsőséges párt Romániában (legalábbis számottevő támogatottságot felmutató, tesszük hozzá), mert nacionalizmusban és populizmusban senki nem tud versenyre kelni a szociáldemokratákkal. De nemcsak számunkra, erdélyi magyarok számára pozitív a liberálisok üzenete, hanem a budapesti kormány számára is. Visszaigazolja ugyanis azt, amit Orbán Viktor és a magyar kormány az elmúlt időszakban többször is jelzett: a két szomszédos állam kapcsolatai a 2012-es kormányváltás után romlottak meg, nem Budapesten kell a bajok okát keresni, hanem Bukarestben. Igen fontos tehát a legfőbb ellenzéki alakulat állásfoglalása, a normalitás hangjának hitelességét azonban megkérdőjelezik azok a jogfosztások, amelyekre erdélyi nagyvárosokban – például Marosvásárhelyen, Kolozsváron – megválasztott saját polgármestereik vetemednek, valahányszor kétnyelvű feliratokról, táblákról, nyelvi jogok biztosításáról van szó.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közlekedés Romániában
Romániában nincsenek autópályák, a vonatok lassúak, a belföldi légi járatok pedig nem fedik le a legfontosabb útvonalakat. Szatmárról vonattal tizennyolc óra alatt lehet eljutni Kostancáig, légi járat nincs a két város között. Mivel a Bukarest–Iaşi útvonalat leszámítva a Tarom az egyetlen járatokat működtető cég az országban, a jegyárak nem az átlagpolgárok pénztárcájához szabottak.
Például egy Bukarest–Temesvár–Bukarest utazás augusztus második felére lefoglalva akár 815 lejbe is kerülhet, a legolcsóbb menettérti vonatjegy az említett városok között I. osztályon akár 348 lej is lehet, az út pedig átlagban tizenegy órát tart. Az olcsóbb megoldások közül a kisbusz a legkedveltebb ezen az útvonalon, mely oda-vissza legfeljebb 170 lejbe kerül fejenként, de tizenkét órás utazást jelent. A România liberă által készített összehasonlító elemzés rámutat: a kisbusz a legolcsóbb megoldás a hazai közekedésben, de ez a legkevésbé biztonságos, a vonat a másik olcsó lehetőség, de a CFR járatainak átlagsebessége 2015-ben 43 km/óra, ami kisebb, mint amennyi a XIX. század elején volt. (Főtér)
KOLOZSVÁR NEVE MAGYARUL IS. Több kolozsvári buszmegállóban magyarul is feltüntették a város nevét a jegykiadó automatákon – hívta fel a figyelmet közleményében a Muszáj-Musai civil kezdeményező csoport. A civil szervezet meglátása szerint ez áttörést jelent a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal többnyelvűségi gyakorlatában, mint írják, a hivatal eddig csak rendezvények – Európai Ifjúsági Főváros, Untold Fesztivál – esetében élt ezzel a lehetőséggel. A Muszáj-Musai tagjai hangsúlyozzák: a közszállításban a többnyelvűség ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint az eseményeken, hiszen így a kolozsvári magyarok egész évben tapasztalhatják: ugyanannyira megbecsült polgárok a városvezetés és a közpénzből fenntartott intézmények számára, mint a román anyanyelvűek. (Krónika)
ELÍTÉLTÉK A VASLUI MEGYEI FIATALOKAT. Öt év és nyolc hónap, valamint nyolc év és négy hónap közötti szabadságvesztésre ítélték első fokon tegnap azt a hét fiatalt, akik a vádak szerint 2014-ben kegyetlenül megerőszakoltak egy tizennyolc éves lányt Vaslui megyében. A vádlottaknak ötvenezer lej kárpótlást is kell fizetniük a lánynak. Az ügy érdekessége, hogy a mostani ítélet előtt a Vaslui megyei bíróság előbb házi őrizetre, majd 2015 júniusában szabadlábra helyezésre enyhítette a vádlottak előzetes letartóztatását. (Maszol)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar miniszteri biztos: Ponta megint elővette a magyar kártyát
Victor Ponta román miniszterelnök ismét elővette a magyar kártyát, hogy az ország belügyi gondjairól elterelje a figyelmet, jelentette ki a Szatmár.ro-nak Kalmár Ferenc, a magyar kormány Külgazdasági és Külügyminisztériumának szomszédságpolitikáért felelős miniszteri biztosa.
Kalmár szerdán munkalátogatásra érkezett Szatmárnémetibe és sajtótájékoztatón beszélt Ponta Orbán Viktor magyar miniszterelnök és a magyar kormány elleni kirohanásairól.
„Ponta érzi egyrészt, hogy közelednek a választások, és nem nagyon van mit felmutatnia. Másrészt pedig a belpolitikai problémáiról igyekszik elterelni a figyelmet ezekkel a kijelentésekkel", jelentette ki Kalmár a Szatmár.ro kérdésére válaszolva.
A szakpolitikus hozzátette: „Megszoktuk már sajnos, hogy amikor úgy érzik, nem áll jól a szénájuk és jobbat nem tudnak kitalálni, a román politikusok ekkor előkapják a magyar kártyát, remélvén, hogy ezzel ismét össze tudják rázni szavazóikat."
A brassói születésű Kalmár – aki tökéletesen beszél románul – azt is elmondta, meglepte a PNL titkárának reakciója. Radu Carp ugyanis azt nyilatkozta, hogy Ponta etno-populizmusa miatt romlott meg a kapcsolat Bukarest és Budapest között, amiért csakis Ponta a felelős. „Nem tapasztaltam még ilyet, hogy román politikus ekként reagáljon a magyar kártya kijátszására. Ez is azt bizonyíja, hogy ez az egész pusztán Ponta játszmája", fogalmazott Kalmár.
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma

Közös gondok Székelyföldön
A székelyföldi magyar politikusok szerint a Marosfői Nyári Egyetem résztvevői nem képviselik a székelyföldi románság többségét, ugyanakkor meglátásuk szerint az országos közpolitikát terheli a felelősség, hogy a románok és a magyarok sem érzik jól magukat. A Krónika által megszólaltatott román politikus is arról beszélt, hogy a marosfői rendezvény kirekesztő jellegű, másrészt meglátása szerint ebben a térségben a magyaroknak úgy kellene viszonyulniuk a kisebbségben levő románokhoz, ahogy azt országos szinten a magyar közösség elvárja a román többségtől.
Amint arról beszámoltunk, a Marosfői Nyári Egyetem zárónyilatkozatában a székelyföldi románok „elnemzetlenítésének” megakadályozását kérték. Egyúttal olyan törvényeket követeltek, amelyek „orvosolják az erdélyi ingatlanok és erdők visszaszolgáltatása során elkövetett visszaéléseket.” A rendezvényen Adrian Jean Andrei Hargita megyei prefektus azt állította: diszkriminálják a székelyföldi románokat, „a tehetetlenség, a félelem és az elhagyatottság érzése” uralkodott el rajtuk, vészesen fogy a számuk, az állam pedig nem tesz ez ellen semmit.
„Nem a magyarok és a székelyföldi magyar elöljárók tehetnek arról, hogy a román fiatalok kilátástalannak érzik a jövőjüket a térségben” – fogalmazta meg Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke, amikor a Marosfőn elhangzottakról kérdeztük.
Mint hangsúlyozta, azt nem érti, hogy Adrian Jean Andrei prefektus miért az RMDSZ-re mutogat, hiszen a szövetség gyakorlatilag 2012 nyara óta ellenzékben van, és nincs érdemi beleszólása a dolgok alakulásába, hiszen a néhány hónapos részvétel a koalícióban csak látszata volt a kormányzásnak.
„Három éve a partvonalról nézzük, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) és az éppen aktuális szövetségese mit és hogyan tesz” – fogalmazott Borboly. Hozzátette, helyi szinten demokratikus módon szavaznak az RMDSZ-re, és a helyi döntések általában konszenzusos alapon születnek. Rámutatott, abban igaza van a prefektusnak, hogy a tanulmányaik elvégzése után a román fiatalok nem térnek vissza Hargita megyébe.
„Ez a jelenség nem nemzetiségfüggő, a magyar diplomások esetében is tapasztalható, és minden romániai megyére jellemző. A vidék kiürül, a román és a magyar fiatalok külföldre, nagyvárosokba mennek, de ezért a kormány gyenge vidékfejlesztési politikája a felelős. Erre kellene Bukarestben megoldásokat találni” – szögezte le Borboly Csaba.
Megrontott együttélés
„A román kormány Hargita megyei képviselője, és Lăcătuşu elvtárs (Ioan Lăcătuşu, a Kovászna és Hargita megyei Románok Civil Fórumának ügyvezető elnöke – szerk. megj.) inkább arról kellene tárgyaljon, hogy az elmúlt 25 évben 25 ezer orvos hagyta el az országot a csapnivaló fizetések miatt – egy kezdő orvos 1300 lejt keres, egy húsz éve tanító középiskolai tanár pedig 2000 lejt, míg Európa fejlettebb részein tízszer ekkorák a bérek” – reagált a nyilatkozatokra Tamás Sándor.
A Kovászna megyei önkormányzat elnöke úgy véli, a közismerten magyarellenes Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma a székelyföldi románok mindössze elenyésző részét képviseli. „Lăcătuşu elvtárs a Román Kommunista Párt propagandistája volt, az elmúlt 25 évben is ugyanazt folytatja Székelyföldön, amit a kommunizmusban elkezdett: a magyar–román együttélés megrontásán munkálkodik” – vallja a politikus, aki szerint „hála Istennek, Lăcătuşu és társasága nem képviseli a székelyföldi románok többségét”, ő személyesen nagyon sok tisztességes, jól gondolkodó románt ismer.
Párbeszédre van szükség
Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke, helyi
A román politikus, aki a magyar–román párbeszéd erősítését célzó több projektet is kezdeményezett – például a Corbiialbi.ro portál sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőségének a megalakulását, vagy a Vox populi román–magyar vitafórumot –, kifejtette, a Marosfői Nyári Egyetemre soha nem hívták meg, holott nincs olyan sok román tanácstag a térségben, „de ez a szervezők joga”. Az önkormányzati képviselő is kirekesztőnek tartja a marosfői rendezvényt.
A románok és a magyarok diszkriminációjáról úgy fogalmazott, nem lehet szeparatista rendezvényeken ezeket a problémákat megoldani. „Ez olyan, mintha a kerítés felett, összeszorított fogakkal kiabálnánk egymásnak. A térségben felmerülő problémákat csakis párbeszéddel lehet megoldani. Empátiára van szükség mind a két fél részéről, bele kell képzelnünk magunkat a másik helyzetébe” – szögezte le a román politikus.
Guruianu hangsúlyozta, Kovászna és Hargita megyében a többségben élő magyaroknak úgy kellene viselkedniük a románokkal, mint ahogy az országban kisebbségben élő magyar közösség a többségtől elvárja, „és ennek fordítva is így kellene történnie, de sajnos egyik részről sincs nyitás”
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Az Új Nemzedék Jövőjéért Program tagjai találkoztak erdélyi fiatalokkal
Az Új Nemzedék Jövőjéért Program tagjaival találkozott Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke és Geréd Imre, az RMDSZ ifjúságért felelős ügyvezető alelnöke. Antal Lóránt röviden bemutatta a Magyar Ifjúsági Értekezletet, beszélt a szervezet jelenéről és jövőjéről. Továbbá elmondta, hogy az Új Nemzedék Jövőjéért Program Rólad szól! kezdeményezése kiemelt fontosságú a MIÉRT számára.
A kolozsvári találkozón a közel 20 fős küldöttségnek Antal Lóránt elmondta: „a MIÉRT talán a Kárpát-medence legnagyobb olyan ifjúsági szervezete, amely a politikai életben is jelen van. Összesen 383 tagszervezettel rendelkezünk, Erdély mellett most már Bukarestben is van helyi szervezetünk”.
Kiemelte az RMDSZ-szel való megállapodás egyediségét, amelynek értelmében a fiatalok is aktívan részt vehetnek a politikában, a közéletben. Ennek egyik eredménye az ifjúságért felelős ügyvezető alelnök pozíciója, amelyre a MIÉRT elnöki testülete igényt tartott, és a tisztséget Geréd Imre személyében egy olyan fiatal tölti be, aki az ifjúság érdekeit megfelelően tudja képviselni. Emellett – az együttműködésnek köszönhetően – számos fiatal, megyei és helyi önkormányzati képviselő is aktívan dolgozhat a politikai életben. Továbbá rámutatott, hogy a MIÉRT az önkéntességi törvény megszületéséhez is komoly segítséggel járult hozzá.
Az Új Nemzedék Jövőjéért Program fő célja a fiatalok segítése jövőképük megfogalmazásában, illetve felkészítése a munkaerő-piacra való zökkenőmentes belépésükre. A 2012-ben indult kezdeményezés az ifjúsági korosztály igényeinek megfelelő, egységes és átfogó szolgáltatási rendszer kialakítását célozza meg, amely a résztvevők sikerességét, életpálya tervezésük folyamatát segíti elő. A program egyik projektje a Rólad szól! konzultáció, amelyet már Kolozsváron is bemutattak. A kezdeményezés interaktív módon méri fel a középiskolások, egyetemisták igényeit.
Antal Lóránt hangsúlyozta: a MIÉRT a Kárpát-medence összes ifjúsági szervezetével nyitott az együttműködésre, ezt bizonyítja az IKSZ-szel, Fidelitas-szal, Societas-szal, LMJ-vel ápolt jó kapcsolat is. A szervezet jövőjét illetően pedig elmondta: „célunk minél közelebb kerülni az egyénekhez, a fiatalokhoz, az ifjúság képviselőihez”.
Geréd Imre megköszönte a Rólad szól! konzultáció kapcsán nyújtott eddigi segítséget az Új Nemzedék Jövőjéért Programnak, és reményét fejezte ki, hogy az együttműködés sikeres lesz a jövőben is.
A beszélgetés végén Galambos Adorján, az Új Nemzedék Központ ifjúsági-szolgáltatási igazgatója elmondta, hogy a magyar kormány nem csak magyar ifjúsági politikában, hanem nemzeti ifi politikában gondolkodik, ez pedig azt jelenti, hogy a kezdeményezésük is inkább nyithat a határon túli fiatalok felé. Továbbá hangsúlyozta, hogy az erdélyi fiatalok komoly szakmai munkát végeznek, és a kolozsvári látogatásuk inspiratív volt számukra.
maszol.ro

MAGYAROK ÉS ROMÁNOK
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról.
Az ezredforduló óta lecsillapodtak az etnikai szenvedélyek Erdélyben, pontosabban: a magyarok és románok egymás elleni etnikai szenvedélyei. Az erdélyi magyar politikai osztály – vagy ahogy Erdélyben (érthetetlen okokból és nyelvileg helytelenül) nevezik: „a politikum” (!?) – jelentős eredményeket ért el a magyar nyelvű köz- és fölsőoktatás, a nemzetiségi intézmények bővítése, a kétnyelvűség és általában a magyar nyelv nyilvános használata, a nemzetijelkép-használat, sőt: a magyar kisebbségnek kedvező regionális fejlesztések területén is. A nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű, bőkezű és igen helyénvaló segítsége is hozzájárult nemzetiségi kulturális intézmények (egyházak, egyetemek, főiskolák, közgyűjtemények, médiák, folyóiratok, könyvkiadók, a legkülönfélébb programok) alapításához és bővítéséhez.
Az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak.
A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van.
Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk).
Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek.
A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon. A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar—román háború. (Az is feledésbe merült, hogy a régi Magyarországon a románok kisebbségi jogaiért küzdő, akkor nagy demokrata Iuliu Maniu, Jászi és Ady és Garami és Kunfi szövetségese, hogyan alkalmazta Tisza István politikáját az új Nagy-Romániában – az erdélyi magyarok ellen…)
A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceauşescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceauşescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk.
A reprezentatív román nemzeti ideológiában a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceauşescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte. A hidegháborús szovjet- és oroszellenesség Magyarországra 1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus), ám Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja. Az, hogy Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese, a román nacionalizmus számára magától értetődik.
De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák.
Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó.
Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak. A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor. A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta „összmagyar” szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) „hagyományápolás” homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI. Az erdélyi magyar „nemzeti élet” kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban.
A fiatalság nem Nyírőzik és nem Wass Albertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik.
Egyre kevesebben tudnak románul.
Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Szabadkán sincs nagyon másképp szerb és magyar diákok között.)
Még a közös cigányellenesség se nagyon hozza össze a magyar és román nemzetiségű ifjakat. (Az antiszemitizmus természetesen – zsidók híján – kevésbé fontos ma Romániában, mint Magyarországon.)
Amikor az erdélyi magyarok tömegesen fölvették a magyar állampolgárságot, a román közvélemény láthatólag belenyugodott: „ezeket” az identitásuk és hűségük elsősorban egy idegen államhoz köti, romániai „ottlétük” politikai értelemben véletlenszerű. Nincsenek érdekes és releváns gondolataik arról, hogy a romániai politikai közösség milyen legyen (kivéve persze a nemzetiségi érdekek érvényesítését, a szakadatlanul és szívósan fölfelé srófolt kisebbségi igényeket), részvételük ebben a politikai közösségben láthatóan kényszerű, vonakodó és kelletlen. Tehát lehetőleg békén kell hagyni a romániai magyarokat, és nem kell törődni velük – gondolják szemlátomást a román politikusok és a román értelmiségiek.
Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak?
Semmit.
Azt, amit látszólag mégis – avant-garde színházat, képzőművészetet – , azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus.
A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: a magyar téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk – , olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás.
Nincs semmi baj.
De egyéb sincs.
A romániai magyar választókat láthatólag csöppet se befolyásolta döntésükben, hogy a „szociáldemokrata” (PSD) kormányok a magyarokra nézve kedvezőbb döntéseket szoktak hozni hagyományosan.
Lehet, nem is tudnak róla.
A szociáldemokraták egykori szemérmes szövetségese, az RMDSZ szinte tisztán apolitikusan vett részt a kormányzásban, saját választóinak csak a szűkebb magyar etnikai érdekekről és esélyekről beszélt.
Az elnökválasztás második fordulójában több romániai magyar szavazott Klaus Johannisra, mint az első fordulóban a magyar nemzetiségi jelöltekre összesen. (Johannis a székely megyékben érte el legnagyobb sikerét.) Ebben nyilván meghatározó volt, hogy Johannis német, tehát nem román, meg az, hogy a jobboldali román pártok támogatták. S az is kiderült, hogy az erdélyi magyarok az erdélyi román közhangulatot követik, nem a saját magyar politikusaikat. Arról kevés magyarnak volt tudomása, hogy Johannis a jakobinus-bonapartista stílusú román államnacionalizmus elkötelezettje, saját kijelentése szerint „német ajkú román”, aki azon túl, hogy azt mondta az erdélyi magyaroknak: „mindnyájan románok vagyunk”, a nemzetiségi kérdésről meg se mukkant. Márpedig az, amit a romániai magyarok NEM akarnak, az a „român de etnie maghiară” (a magyar etnikumú román) közjogi-politikai fogalma, márpedig ezt kapják attól, akire szavaztak – de erről se nagyon fognak értesülni.
Nincs nekik honnan.
Johannis óriási sikere – azon túl, hogy fő ellenfele arrogáns, agresszív, erőszakos, átlátszóan demagóg, ellenszenves politikus volt – nagyon különös. Johannisra Erdély szavazott (azaz az erdélyi románok és magyarok szavaztak rá, de az erdélyi románok négyszer annyian vannak, mint az erdélyi magyarok), Victor Pontára főleg a délkeleti és keleti (havasalföldi és moldvai, „regáti”) falusi románok. A hagyományos értelmiség és középosztály óriási többsége szintén Johannis mellé állt. Ebben döntő szerepe volt az „orientalista” (Edward W. Said) román öngyűlöletnek: mi lusta, korrupt, szolgalelkű, keleties, balkáni, mosdatlan senkik vagyunk, szükségünk lenne egy tiszta kezű, szorgalmas, szerény, takarékos, nyugatias vezetőre. Sokan hozták föl párhuzamként a német eredetű román királyi dinasztiát, amely az antant oldalán háromszorosára növelte Románia területét és lakosságát 1919-ben, s amely a második világháború végén sikerrel hajtotta végre a kiugrást, és megakadályozta, hogy Románia mint vesztes tengelyhatalom kerüljön ki a világégésből.
A „Balkán” mint öngyűlölő, etnicista-rasszista klisé, amelyet román soviniszták alkalmaztak a románság egyik ún. tradíciója ellen – s amely nem kevéssé rímel a magyarországi liberálisok ugyancsak öngyűlölő „európázására” és ellenfeleik „keleti” és „ázsiai” őslényekként való lefitymálására – nagy sikert aratott a romániai magyarok között is, akik egyszer végre-valahára a románok egy részével karöltve utálhatták a „balkáni”, „levantei”, „bizánci”, „fanarióta” románságot. Micsoda össznépi boldogság! Milyen csodálatos hely Kelet-Európa!
A „Balkánra” irányuló román öngyűlöletnek ugyanakkor van szociális dimenziója is: itt a „keletiség” ún. kommunista dimenziója került előtérbe – s Romániában minden, ami „kommunista”, a gyűlölt orosz faktorral hozandó összefüggésbe – , ugyanis a szegényekkel, különösen a segélyezettekkel és a kisnyugdíjasokkal szembeni leplezetlen utálat és lenézés (amit jól ismerünk az Orbán-féle antiszociális etnopolitikából, és amelynek másik verziója ismerős a neokonzervatív diskurzusból Nyugaton: az ellenszenv a „sikeres” embereket szuverenitásukban korlátozó, a hierarchikus viszonyokat visszaszorító, újraelosztó szociális állammal szemben). A bukaresti értelmiségi lapok és portálok lényegében azt mondták: aki nem tudatlan, államfüggő, segélyezett, potyaleső, alamizsnáért mocskos mancsát nyújtó, tehetetlen, büdös paraszt, az a nyugatias német jelöltre szavaz, aki a szupraetnikus román államnacionalizmus hiperhiteles képviselője – s mivel német, par excellence antiorosz. (S abba, hogy mi e szöveg dallamának mélyebb kísérőszólama, ne is gondoljunk bele.)
Arra pedig, hogy a mai Magyarországon mit értenek a mai Romániából, a legjobb bizonyíték: a legismertebb pesti külpolitikai újságíró, a tényekkel szöges ellentétben, azt állította az elnökválasztás után, hogy a romániai magyarok elsöprő többsége Victor Pontára szavazott – ez azután volt, hogy az RMDSZ Johannis jelöltnek az erdélyi magyarok körében elért teljes sikere után már bejelentette, hogy kilép a Ponta-kormányból!…
A Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúráján több autentikus információ szivárgott át a romániai valóságról, mint amennyi az érdektelenség mai falán esetlegesen átjut. Ez az erdélyi magyar kultúrára is vonatkozik, amely inkább jelen volt Magyarországon az elzárt Ceauşescu-diktatúra idején, mint ma – ebbe nem értem bele a Magyarországon publikáló és csak Magyarországon ismert, a magyarországi irodalmi és társadalomtudományi intézményrendszerbe száz százalékig betagolt romániai magyar szerzőket. (Romániában megjelent erdélyi magyar könyveket ma se igen lehet kapni Budapesten – a jobb magyarországi kiadók könyveit pedig Erdélyben nem: ott főleg csak a kommersz vackot.)
Az egyetlen, Magyarországon annyira-amennyire ismert román szerző a könnyed „történelmi” bestsellereket író Lucian Boia. A liberális Boia azért népszerű a nacionalista és/vagy etnicista magyarok körében, mert olykor megcsípkedi a román soviniszta mitológiát, pl. Erdély és Trianon tekintetében. A nemzeti-konzervatív Magyar Nemzet a következő finom és tapintatos címmel recenzálta Boia könyvét: „AKI SZÁJBA RÚGTA ROMÁNIÁT”. (Az első világháború előtti erdélyi román nacionalisták is nagy becsben tartották a Tiszák, Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry sovén nemzetiségi politikáját bíráló szerzőket, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig és Kunfi Zsigmondig; Vasile Goldiş – „Goldis László” néven – polgári radikális és szociáldemokrata közönségnek írta szemléletében ausztromarxista, élesen antinacionalista könyvét a nemzetiségi kérdésről [Arad, 1912], magyarul, bár a Românul és a Tribuna hasábjain kissé más hangnemben szólalt volt meg; aztán a két világháború között a legtöbb konzervatív, magyarellenes kormánynak minisztere volt Nagy-Romániában…)
Nemrég átfutottam néhány, a nemzetiségi kérdésről szóló, igen magas színvonalú erdélyi magyar kiadványt erdélyi magyar írástudók tollából; a mintegy ezer lapnyi szövegben egyetlen lapalji jegyzetet találtam, amely román szövegre hivatkozott. (Amerikai, brit, francia, német, olasz, spanyol hivatkozás akadt bennük bőven – ezek nem provinciális írások.)
Magyarországon becslések szerint mintegy százötvenezer erdélyi eredetű ember lakik, aki jól vagy tűrhetően ért románul; közülük egyetlenegy sem akadt, aki ezt arra használta volna, hogy a magyarországi közvéleményt Romániáról tájékoztassa. Ha egy-egy demonstratív (és ezért hatástalan), nyilván valamiféle EU-pályázatból fizetett, román témájú magyar folyóirat-különszámtól vagy olvasatlan fordításgyűjteménytől eltekintünk, évek telnek el anélkül, hogy román szellemi fejleményekről magyar nyelvű recenzió vagy összefoglaló ismertetés látna napvilágot. Olyasmi, amin érződik a spontaneitás, a személyes érdeklődés vagy Isten őrizz, elkötelezettség. Fordítva egészen kicsit jobban áll a helyzet, de az eltérés jelentéktelen.
Nehogy azt higgye valaki, hogy – az egyre elkeseredettebb Orbán-ellenesség mellett is egyre inkább jobbra tolódó – neoliberális (tkp. neokonzervatív) pesti közvélemény és sajtó akárcsak futólag némi rokonszenvet tanúsítana a román nép és a román kultúra iránt: a hívószavak még mindig ezek (hangsúlyozom, kivétel nélkül mindenütt): „magyarellenesség”, „Ceauşescu”, „korrupció”, „Balkán”, „Bizánc”, „primitív”, „elmaradott”, „piszkos”, „kisantant”. Ezen nem változtatnak az elragadtatott képzőművészeti, színházi és filmkritikák (keretük: a nemzetközi színházi és filmfesztivál-ipar, múzeumipar, megakiállítás-ipar, kurátori „önkifejezés”-ipar), amelyekben föl se tűnik a magyarországi bírálóknak, hogy a művész román, nem pedig svájci vagy portugál vagy egyiptomi.
De ez még csak nem is specifikus: semmi egyéb, mint a hagyományos (habsburgi, ellenreformációs eredetű, s még a skizma vagy akár a Római Birodalom kettészakadása óta formálódó) közép-európai (katolikus) megvetés a görögkeleti-ortodox vallású-kultúrájú népek – oroszok, görögök, románok, szerbek – iránt, aminek nincs sok köze Erdélyhez; az alapmítosz Trianon előtt kétszáz évvel készen állott. Máig se változott sokat. Ez a helyi változata a „Nyugat” ősrégi, lenéző utálatának a „Kelet” iránt.
Ugyanakkor persze a magyar etnicisták (nem úgy, mint a lengyel, horvát, szlovén gyűlölői a „bizánci” ortodoxiának) a nyugatellenes ressentiment-nak is virtuózai. Hogy minden hátrányt egyesítsünk.
Volt egy pillanat, az 1960/70-es években, amikor az újra bontakozó román modernségnek volt – a román központi/állami asszimilációs nyomástól teljesen függetlenül – eleven hatása az erdélyi magyar magaskultúrára. Ennek az emlékét is eltörölte a rá következő, gyorsan fasizálódó Ceauşescu-rezsim (a radikális változat) végeérhetetlen borzalma. Ezt a feledést senki nem törte föl eddig, én se, más se. Erdélyről úgy írnak, úgy írunk, mintha románok nem is léteznének, mármint az említett kliséken kívül. (S az milyen tragikomikus, amikor Demény Péter úgy beszél – románul! – az Adevărulban a vasgárdisták, „légionáriusok” ellen, hogy reprodukálja az ortodoxiával szembeni összes osztrák-magyar előítéletet. Észbontó.)
A román sajtó pedig egyre inkább a szörnyű 1980-as évek paneljait támasztja föl: ismét olvasni arról, hogy a székelyek nem magyarok (és ezt „Kolozs megyei székely népviseletet” [!] ábrázoló fényképekkel illusztrálják), és í. t.
Az előítéletek, egyre halványabban, fönnmaradnak, de az ellenségesség – a lényegi érintkezés gyérülése miatt – puhul. Az új kapitalizmus körülményei között megváltozott interetnikus kapcsolatok (szaktudományos erőfeszítések ellenére) egyszerűen ismeretlenek. Taglalásuk nem tabu. Inkább valamiféle kényszeredett, feszélyezett hallgatás övezi őket.
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik. Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny.
Tamás Gáspár Miklós
Ez az írás az Élet és Irodalom 2014. karácsonyi számában megjelent esszé módosított, bővített változata.
Transindex.ro

Autonómiatörekvések anyaországi szemmel
Egy magyarországi kormánypárti és egy ellenzéki politikus vitatkozott tegnap Kolozsváron a határon túli magyar autonómiatörekvések anyaországi támogatásáról. A Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett pódiumbeszélgetésen Gulyás Gergely, a Fidesz frakcióvezető-helyettese és Schiffer András, az LMP társelnöke osztotta meg gondolatait a kérdésről.
Schiffer András úgy vélte, hogy Magyarország feladta a határon túli autonómiatörekvések támogatását azzal, hogy az értékelvű külpolitikát a pillanatnyi gazdasági érdekek kiszolgálásával helyettesítette. „A kalmárkodásnak alávetett geostratégia azt a látszatot keltette, hogy Magyarország Putyin csatlósa, és ezt Bukarest remekül kihasználja. Ezzel házal Brüsszelben, Washingtonban, ez pedig óriási csapás a határon túli magyarság törekvéseinek” – jelentette ki Schiffer András. Az LMP társelnöke szerint ez azért is rossz, mert a térség országai fokozottan egymásra lennének utalva, csak akkor lenne esélyük a felemelkedésre, ha együttműködnének egy új Európa megfogalmazásában. Gulyás Gergely cáfolta, hogy a kormány letért volna az értékelvű külpolitika útjáról, és méltánytalannak tartotta azt a vádat, hogy nem támogatják a határon túli autonómiatörekvéseket. „Egy ilyen jellegű magyar állami tevékenység 2012 januárja óta a magyar alkotmánnyal is ellentétes lenne” – jelentette ki a fideszes politikus. Azt azonban elismerte, hogy „Magyarországnak nem jó a nemzetközi elismertsége, és ez sok esetben az érdekérvényesítő képessége erejét is mérsékli”. Példaként hozta fel, hogy a kormányoldalnak az Európa Tanácsban a kisebbségi jogok érvényesítése helyett arra kell pazarolnia az energiáját, hogy elhárítsa azt a „Magyarország elleni hadjáratot”, amelyet a MSZP is támogat. Azt is hozzátette azonban, hogy nem kell csodát várni a nemzetközi szervezetektől. Antall József, Horn Gyula és Orbán Viktor első kormánya alatt jó volt Magyarország nemzetközi megítélése, de akkor sem sikerült előbbre mozdítani a határon túli autonómiatörekvéseket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jancsó Benedek: Válogatott írások (Székely Könyvtár)
Valamikor az 1980-as évek közepén a szegedi egyetemi könyvtárban rábukkantam egy addig számomra teljesen ismeretlen szerzőre, bizonyos Jancsó Benedekre. Akkor még semmit nem jelentett számomra ez a név. (A magyarországi marxista történészek „kiradírozták” a történésztársadalomból, a nevét sem írták le.
A legújabb, pár éve megjelent historiográfiai összefoglalóban sem szerepel, még említés szintjén sem a neve, pedig nála sokkal jelentéktelenebb történészekről is szó van…) A szerző ugyan ismeretlen volt, ám könyveinek címe rögtön fölkeltette érdeklődésemet: Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések és a kétkötetes A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Jancsó Benedek könyveiből új világ nyílt ki előttem. Megismerhettem Erdély és a magyar–román kapcsolatok történetének korábban elhallgatott sötét oldalát. (Sajnos, nagyon sok kézirata halála után elkallódott.) De ki is volt Jancsó Benedek? A háromszéki Gelencén született 1854-ben. Erdélyi gimnáziumi tanulmányait követően 1878-ban a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Már vidéki, pancsovai, aradi tanári időszakában számos irodalmi, nyelvészeti, nyelvtörténeti és nevelésügyi értekezése jelent meg. 1887-től Budapesten középiskolai tanár. Mivel folyamatosan észlelte, hogy a román irredenta veszélyt senki sem veszi komolyan az országban, cselekvésre szánta el magát. 1892-ben fizetés nélküli szabadságot kért, és fél éven keresztül kutatta Romániában a bukaresti kormányok és a magyarországi román iskolák közötti kapcsolatot. Ennek eredményeként született 1893-ban A Daco Romanizmus és a magyar kulturpolitika című röpirata, amely kötetünk első írása.
E röpiratnak köszönhetően 1895-ben végre a megfelelő helyre került: kinevezték a miniszterelnökségen akkor létrehozott nemzetiségi ügyosztály tisztviselőjévé. Ekkor kezdte el alaposabban (román és nyugati források fölhasználásával) tanulmányozni a román nemzetiségi törekvések múltját, kialakulását, a kútfőket vérbeli szaktörténész kritikai érzékével és igazságszeretetével kezelve. Az 1899-ben megbuktatott Bánffy ­Dezső utóda, Széll Kálmán miniszterelnök sajnos nem ismerte föl, hogy milyen veszélyt jelent az „integer” Magyarországra egyes román és délszláv soviniszta politikusok aknamunkája, szervezkedése. Ezért Jancsó Benedek ismét kiadott egy röpiratot (Bánffy Dezső nemzetiségi politikája), melyben közvetve ugyan, de bírálta az új miniszterelnököt – erre válaszként megszüntették a nemzetiségi ügyosztályt, Jancsó Benedek pedig ismét visszakerült az oktatásügybe.
1916-ban bekövetkezett, amitől mindig is óvta hazáját: a románok megtámadták Erdélyt. Ekkor a hadvezetőség engedélyével, egy bizottság tagjaként Bukarestben tanulmányozhatta a román orvtámadás előzményeit, és ennek során sikerült az irredenta mozgalom kulcsintézménye, a Liga Culturală megmaradt irattárát megszereznie, így alapvető forrásokhoz juthatott. Ennek köszönhetően készülhetett el az Erdély és a nagyromán aspirációk című füzete, majd monumentális műve, A román irredentista mozgalmak története (ez utóbbi már csak az összeomlás és a trianoni békediktátum aláírása után látott napvilágot).
Az ún. „őszirózsás forradalom” után aktívan bekapcsolódott a budapesti Székely Nemzeti Tanács munkájába, majd a Kun Béla-féle „kommün” bukását követően részt vett a béke-előkészítő bizottság tevékenységében. Élete utolsó évtizede aktív tudományos és publicisztikai munkával telt. 1921-ben közreadta esszéjét a székelyek történetéről (amelyből múlt heti és mai számunkban közlünk részleteket – szerk.), egy évvel később pedig összefoglalta Erdély 1867-ig terjedő történelmét. Amikor 1927-ben elindult a Horthy-korszak egyik legszínvonalasabb és legfontosabb folyóirata, a Magyar Szemle, abban haláláig rendszeresen publikált. Az itt közölt írásai is jól mutatják, hogy érdeklődése mily szerteágazó volt. Nemcsak a román uralom alá került erdélyi magyarság sérelmeivel foglalkozott, hanem román belpolitikai kérdésekkel is (sőt, elsőként figyelt föl a húszas évek második felében megerősödő erdélyi szélsőbaloldali mozgolódásokra). Alapjában véve szinte minden írásán átsüt az erdélyi magyarság jövőjéért érzett aggodalom, féltő szeretet. (...)
A román nemzetiségi kérdés apostolának munkái, bár 1930-ban elhunyt, időtállóaknak bizonyultak. A kommunizmus évtizedei alatt csak titokban lehetett olvasni alapvető műveit (melyek „sértették a szocialista román nép érzékenységét”), de úgy érzem, hogy az elmúlt negyedszázadban sem vált annyira ismertté – ahogy az ő idejében fogalmaztak volna – a „művelt olvasóközönség” körében, mint ahogy azt megérdemelné. Igaz ugyan, hogy a Jancsó Alapítvány 2011-ben kiadta a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötetet, majd 2013-ban egy Jancsó Benedek-breviáriumot, de azt hiszem, még mindig nem olvassák elegen. Itt az ideje, hogy ez megváltozzék!
VINCZE GÁBOR
A kötet megrendelhető vagy megvásárolható a Székelyföld szerkesztőségében (telefon: 0266 311 026) vagy a H–Press lapterjesztőnél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közeleg a vég a romániai magyarok számára is
Talán nem teljesen tanulság nélkül való, ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogyan sikerült Romániának egységes nemzetállammá válnia és mind jobban megközelítenie az idegennélküliség célját. Ezzel párhuzamosan felhívom a figyelmet Lucian Boia legújabb, Hogyan románosították el Romániát? című könyvére.
Boia bulvárgyanús történelmi elbeszélései olykor nekünk tetsző dolgokat mondanak, könyvei meg is jelennek magyar fordításban, a magyar médiumok pedig szokatlan érdeklődést mutatnak gondolatai iránt, s ugyanúgy értelmezik azokat, mint Boia romániai ellenfelei és kritikusai: Boia a magyaroknak játszik.
Előrebocsátom a következtetésemet: a multikulturalizmus diadalmas kisöprése Romániából olyan zsákutca, amelyről Bibó István adott jó jellemzést: a nacionalista hisztéria, amely eluralkodik a nemzeten, a nemzeti alkat (a politikai kultúra) torzulásával jár. Ez Gabriel Liiceanu szavaival: „belemerevedés az elképzeltbe”.
Nemcsak a területek elvesztése taszíthat hisztériába (amiről Bibó ír), hanem területi nyereségek is, ha egyneműsítő önkény forrásaivá válnak. Boia ezt látszik igazolni a románokat (s remélem a magyarokat is) fölöttébb bosszantó esszéivel.
A román történelem a megkésettség története.
A román fejedelemségek nagyon későn, a XIV. században alakulnak ki, utolsóként a számottevő európai hatalmak közül. Ezt az államalakulási folyamatot a végtelen instabilitás jellemzi. Kurta uralkodói szakaszok váltogatják egymást, voltaképpen minden szabályszerűséget – elsősorban a dinasztikust – nélkülözve.
A halmozódó lemaradás(ok) leküzdésére 1859-ben ad először lehetőséget a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldova egyesülése; de még inkább a román királyi dinasztia általános stabilitást nyújtó és eredményes modernizációs szakaszt elindító megteremtése, 1866-ban. E sikerek perdöntő előfeltétele a világtörténelmi konjunktúra, ezért a végső számadásnál a román nemzeti tudatra túlkompenzációs, mítoszképzési kényszer nehezedik.
Románia legnagyobb tehertétele a modernizációs szakasz. Nagy-Románia létrejöttével újabb kényszerpályák keletkeznek. Erdély bekebelezése a regáti román politika célkitűzése volt, de nem feltétlenül vette figyelembe az erdélyi románok aspirációit,
akik csak 1914-től kezdve kezdtek el gondolkodni Erdély elszakításán. Előtte – s ezt hangsúlyozza füleinknek oly kedves módon Boia – az opciók még teljesen nyitottak voltak.
1916-ban a román királyság titkos megállapodást kötött Franciaországgal és Oroszországgal, melyben a háborúba lépésért cserébe ígéretet kapott Erdély annektálására. (Ezzel szemben veszítettek azok, akik a német szövetséget szorgalmazták, és Besszarábia bekebelezését tartották elsődlegesnek.) 1916-ban Woodrow Wilson a háború és a háborúskodás örök lezárásának tervén, az önrendelkezés elvének meghirdetésén dolgozott, miközben a csatatéren eleve megpecsételődött ezen eszmék sorsa.
1918. december 1-jén a románok gyulafehérvári egyesülési gyűlése (békemenete)
a háborús zsákmány birtokbavétele volt a bukott önrendelkezési elv nevében. Sem a demokráciához, sem az etnikai elv érvényesítéséhez nem volt ennek köze,
és a trianoni szerződésen sem múlott már semmi. A modernizációs kihívás elviselhetetlenné vált. Immáron három olyan régiót kellett egy állam területén összehozni, amely még az előző, kisebb és mégiscsak homogénebb állam kulturális, társadalmi, gazdasági különbségeit sem küzdötte le.
A modernizáció mindkét szakasza, az 1867-től 1918-ig tartó első és a két világháború közötti második is tele van ellentmondásokkal, hisz ezek alkotják lényegét. Ezek közül egyet érdemes kiemelnünk Boia alapján: a falu-város megosztottságot, ami aztán számos további, megoldhatatlannak látszó problémát szül, és végső soron a vasgárda, a sajátos román fasizmus hallatlan intellektuális sikeréért is felelős.
A királyi, regáti Románia 1912-ben agrárország: a városiasodás foka 18 százalék. Város és falu között azonban éles etnikai különbségek is megjelennek, éppen a modernizáció folytán, hiszen a „megélhetési bevándorlókra” a kereskedelemnek, a kisipari termelésnek, a szolgáltatásoknak óriási szükségük van, s így a városok nagy számban vonzzák őket. Az 1899-es népszámlálás szerint a román fejedelemség 92,15 százalékban román nemzetiségű, de a városokban a románok aránya csak 68,59 százalék, Moldovában mindössze 54,55 százalék.
Az „idegenek” között Moldovában az állampolgárság nélküli zsidók aránya a városokban majdnem 40 százalék. Nem ritkák azok a városok sem Moldovában, ahol a zsidók abszolút többségben vannak, például a fővárosban, Iasi-ban.
1912-ben Bukarestben a román etnikumúak aránya 70 százalék körül mozog, de bizonyos szakmákban az „idegenek” túlsúlya meghatározó: fogorvosok, szakácsok, kereskedők és szolgálók körében az „osztrák–magyarok”
vannak többségben, és a többi foglalkozási ágban is jelentős a jelenlétük. (Nem teljesen alaptalan tehát az a népi hiedelem – hiszen minden mítosznak van reális alapja –, hogy a századfordulón Bukarest volt, Budapest után, a második legnagyobb „magyar város”. Itt kell felhívnom a figyelmet Hencz Hilda fantasztikus könyvére, a magyar Bukarestről – jó volna magyarul is olvasni.)
1918 Romániát, legnagyobb történelmi szerencséjének pillanatában, „növekedési válságba” sodorja. Ez az a realitás, amivel szembe kellene nézni, viszont ehhez az anyagi, gazdasági, intézményi és főleg a kulturális képességek (különösen Erdély vonatkozásában) hiányoznak. A szerencse, ha váratlanul ér, tönkretesz, mondja Machiavelli. A liberális többséggel megszavazott új alkotmány 1923-ban kimondta, hogy „Románia egységes nemzetállam”, jóllehet ettől még beláthatatlanul messze volt Nagy-Románia multikulturális valósága.
Az óromániai politika azonban – a transzszilván regionalizmust szorgalmazó románokkal is ellentétben – heves központosításba kezd,
és az új intézményeket Óromániából származó káderekkel és kimustrált politikusokkal tölti fel. 1938-ban maguk a románok is tiltakoznak egy memorandumban a románokat is el(ó)románosító, balkanizáló politika ellen. Ám ahogy Ferenc József nem fogadta 1898-ban a román kisebbségi jogokat követelő, az erőszakos magyarosítást felpanaszoló „memorandistákat”, úgy most sem fogadta őket a román király, II. Károly, aki épp a királyi diktatúra bevezetésével foglalatoskodott, ami megalapozza a következő 60 év önkényuralmi hagyományát.
A felemás demokrácia intézményei is, de főleg a saját tulajdonnal rendelkező egyházak, a felekezeti oktatás, a civil szervezetek – egyszóval: autonómiák – és az „idegenek” kezén lévő vállalkozások még sikerrel ellenállnak a regionális különbségeket csak üggyel-bajjal leküzdő románosításnak.
A magyar lélekszám legnagyobb vesztesége a 200 000 megélhetési kivándorló.
A teremtés messianisztikus indulata vezérli és vallásos áhítat lengi be a kulturális egyesítés misszióját, ami a Nagy-Románia létrejötte utáni új nemzedéket hajtja.
Világos volt, hogy valódi politikai aktivitás nélkül a kulturális teremtés megmarad puszta intellektuális játszadozásnak. A politikus és népi próféta Corneliu Zelea Codreanu, a vasgárda és a Szent Mihály Arkangyal Légiósai mozgalom megteremtője elbűvölte a harmincas évek ifjúságát, amely megterhelte őt mindenható hatalommal, hogy a kulturális küldetést politikailag véghezvigye. A légió aszketikus, harcos szerzetesrend volt, közvetlen kapcsolatban a nemzeti megváltással, viszont intellektuálisan jelentős mozgalommá a harmincas évek értelmisége tette.
A fiatal román értelmiség legjobbjai, gyakori párizsi és berlini tartózkodásuk idején, vigyázó szemüket a román parasztra vetették. Olyan kulturális minta kidolgozásán fáradoztak, amely képes meghatározni a mélyrománságot, s ezzel egyesíteni, ami csak formailag volt egyesültnek tekinthető, azaz létrehozni Romániát. Romániának egyik pillanatról a másikra naggyá kellett válnia, regionális hatalommá, miközben évszázadokon keresztül nagyhatalmak kénye-kedvének kitett, periferikus, balkáni országocskák voltak, amelyekből hirtelen Nagy-Románia lett.
A két világháború között létrehozták az ideológiát, a ’48 utáni kommunizmus s kivált a ’65 utáni posztsztálinista Ceausescu-rendszer sikerre vitte az „egységes román nemzetállamot”. Csakis egy önkényuralom volt képes a valamiféle kóros elváltozásnak tekintett multikulturalizmust a gyökereinél kezelni. A két világháború közötti központosítást hatékony államosítás egészítette ki, aminek célja az iparosítás és ezzel együtt a városi lakosság számának felduzzasztása, a földművelő munkássá alakítása.
A hajdani mélyromán paraszt átváltozik folklorisztikus álparaszttá, az életformák meg egységesülnek a kiszolgáltatott, szegény, városi munkás valóságában. Ha nem is lesz mindenki román érzelmű, de mindenki románul él. A multikulturalizmus lebomlását a kivándorlás teszi teljessé. Ceausescu németeket ad el az NSZK-nak (kivándorlási útlevélért cserébe fizet az anyaország). 1992-re már csak közel 9000 zsidó, 120 000 német maradt Romániában, és a magyar lakosság aránya is szinte megfeleződött. Az 1930-as 10 százalékról a 2011-es népszámlálás adatai szerint 6,5 százalékra csökkent.
A fogyatkozás újabb nagy hullámát az 1987–2004 közötti „megélhetési kivándorlók” teszik. Számukat 180 000 főre becsülik.
Ez a Trianont követő kivándorlás nagyságrendje. A románok azonban mindettől nem lettek boldogabbak. A mind kisebb etnikai diverzitás mind nagyobb nacionalizmussal és páratlanul sok népzenei tévécsatornával párosul. Itt visszatérhetünk Lucian Boiához, akiről azt mondtam, hogy mintha Bibóhoz írna történelmi illusztrációt.
A bibói „hisztériát” Boia így írja le: „Nemzedékek sora nevelkedett egy árnyalatok nélküli nacionalizmus szellemében, egy olyan történelem igézetében, melyben a románoknak mindig igazuk volt, tévedni pedig mindig »mások« tévedtek; olyan történelem ez, mely »gyanúsan« egységes és egy olyan eleve a románságnak »elrendelt« térben zajlik, melynek ismertető jegye az egységesség, amit egy olyan nép alakított ki, amelyiknek tagjai a nagy célokban mindig egymással szolidárisak voltak.”
Az a nép pedig, melytől sohasem állt távol „idegen” minták követése (lett légyen szó a zsarnokság keleti, görög, török mintáiról, avagy nyugati, francia, német mintákról), most hajlamos az „idegenre” mint valami gyanúsra tekinteni. És persze azokra a román értelmiségiekre is, akik „idegen” mintákat követve a románok romántalanításának titkos ügynökei – s persze sokak szemében Lucian Boia is közéjük tartozik.
A szomorú következtetés az, hogy itt érnek véget a történelmek. A romániai zsidóké – az egykori zsidó többségű Jászvásár ma már teljes mértékben román –, a németeké – hiába Klaus Iohannis államfő sikere, az egykori német többségű városokból a németek már eltűntek –, de
közeleg a vég a magyarok számára is.
2032-re egymillióra apadhat a számuk, de az egykori erdélyi fővárosban, a magyar többségű Kolozsváron már 20 százalék alatt van az arányuk. Így a multikulturális Romániának is hamarosan végleg befellegzett. S jóllehet ilyen esetekben a kulturális adaptációs kényszer sokat enyhül, de ezzel együtt egy nemzet elveszítheti megújulási, kreatív képességeit is.
Bretter Zoltán
Népszabadság

Újraértelmezett augusztus 23. (Johannis üzenete)
A fasizmus és kommunizmus áldozatairól emlékezett meg vasárnap közzétett üzenetében Klaus Johannis államfő, kifejezve reményét, hogy az élethez és szabadsághoz való jogot soha többé nem lehet büntetlenül semmibe venni.
Románia 2011-ben iktatta törvénybe azt a 2008-as Prágai Nyilatkozat által szorgalmazott kezdeményezést, hogy augusztus 23-át – az Európa keleti részének felosztását titkos záradékban szentesítő Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját – nyilvánítsák a náci és a kommunista totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapjává. A német és szovjet külügyminiszter által 1939. augusztus 23-án aláírt megállapodás készítette elő egyebek mellett a balti államok, illetve a Romániához tartozó Besszarábia szovjet bekebelezését.
Johannis tavaly elnökjelöltként, idén pedig már megválasztott államfőként üzenetével gyakorlatilag újraértelmezte országa számára augusztus 23-a – Románia korábbi nemzeti ünnepe – történelmi jelentőségét. A román elnöki hivatal honlapján közzétett üzenetben Johannis elítélte a Molotov–Ribbentrop-paktumot és annak „Romániát érintő áldatlan következményeit”. „Nem szabad tagadnunk vagy minimalizálnunk a legionárius (fasiszta) és kommunista népirtó politikát, tisztelegnünk kell az áldozatok emléke előtt. Az utóbbi évtizedben Románia bátor lépéseket tett ezen rezsimek elítélése terén, bebizonyítva, hogy végleg szakított történelme ezen sötét időszakaival” – fogalmazott az államfő. Ugyanakkor arra intette honfitársait, hogy előzzenek meg minden „radikális, utópikus, szélsőséges politikai kezdeményezést”, amely a jogállamiságot és a demokráciát támadja. A kommunizmus idején augusztus 23. volt Románia nemzeti ünnepe, amelyet az akkori hatalom „az 1944-es nemzeti antifasiszta és antiimperialista fegyveres felkelés” napjaként ünnepelt. A kommunisták a második világháborús román kiugrás napját sajátították ki: 1944. augusztus 23-án (amikor a szovjet hadsereg már Bukaresthez közeledett) Románia a tengelyhatalmak oldaláról az Egyesült Nemzetek oldalára állt át az akkor alig 23 éves Mihály király vezetésével.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Informatikai nagyhatalom lett Kolozsvár. A székely megyék sem szégyenkezhetnek
2008 óta szinte megháromszorozódott az IT-szektorban dolgozók száma Kolozs megyében. A kincses városban immár hiány van szakemberekből, további kétezer szakemberre lenne szükség.
Kolozsvár már az elmúlt évtizedben is az ország második számú informatikai és számítástechnikai központja volt Bukarest után, a gazdasági válság alatt pedig tovább erősítette pozícióját. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint 2008-ban Kolozs megyében 5.438 személy dolgozott az IT-ágazatban, ennél több informatikusa csak Bukarestnek volt, szám szerint 73.163.
Öt év alatt a gazdaság szinte minden területét sújtó globális krízis ellenére az erdélyi megyében robbanásszerűen fejlődött az informatikai ipar, az alkalmazottak száma 11.682-re nőt, ami 115 százalékos növekedést jelent. Ugyanezen időszakban a főváros 3.235 IT-állást vesztett, az ágazat 4 százalékkal zsugorodott.
Kolozsváron időközben tovább izmosodott az informatikai piac, Kelemen András, a több tucat vállalatot tömörítő Cluj IT Cluster ügyvezető igazgatója szerint jelenleg körülbelül 15 ezren dolgoznak ezen a területen a kincses városban. A tendencia megmarad az elkövetkező időszakban is, ugyanakkor a növekedés mértéke kisebb lesz. „A piac évi 2-3 százalékkal fog nőni. A fejlődés mértékét több tényező korlátozza, melyek közül legfontosabb a munkaerőhiány, ami a bérköltségek növekedését vonja maga után” – nyilatkozta Kelemen András.
Munkaerőhiány van az IT-szektorban
Egy idén tavasszal, a human erőforrások témakörében rendezett konferencián a szakember kifejtette, hogy a meglevőkön kívül Kolozsváron hozzávetőleg 2.000 informatikai szakemberre volna szükség. „Rendszeresem hallom a cégvezetőktől: a forgalmunk növekedése az alkalmazottak számától függ, mivel van igény új projektekre, ám nincsenek embereim, akikkel megvalósíthatnám őket” – mondta Kelemen András. Kolozsváron évente több száz informatikus végzi el az alapképzést, ám ez alatta marad a munkaerőpiac igényének.
Mi a helyzet más erdélyi megyékben?
Az informatikai ipar lendületesen fejlődött a válság alatt más magyarlakta erdélyi megyékben is. Hargita megyében 2008 és 2013 között 52 százalékkal nőtt az alkalmazottak száma, 695-ről 1.059-re, Maros megyében 22, Brassó megyében pedig 48 százalékkal. Jelen pillanatban, a szakemberek számát tekintve ez utóbbi az ország negyedik számú IT-központja, alig valamivel lemaradva Iași megye mögött.
Ellenben Arad, Temes, Bihar, és Fehér megyékben számottevő mértékben csökkent az informatikai ipar alkalmazottainak száma, 8 és 22 százalék között arányban.
A másik végletet Szilágy megye jelenti. Köztudomású, hogy az erdélyi megyéről a legnagyobb jóindulattal sem lehet elmondani, hogy dübörög a gazdasága, ám még így is meglepő, hogy az IT-ágazatban 2013-ban csupán 290-en dolgoztak. Ennél kevesebb, 249, illetve 273 informatikusa mindössze két megyének, Giurgiunak és Mehedinți-nek volt. Az informatikai ipar Szilágy megyei helyzetéről sokat elmond az a tény, hogy a nagyjából ugyanakkora lakosságú Kovászna megyében az ágazatban több mint kétszer annyian, 618-an dolgoztak a válság végén.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Érdekellentétek nehezítik a Székelyföld autonómiájáért folyó küzdelmet
Magyarországról nézve sem érdektelen az a vita, amelyet az erdélyi, partiumi magyar közösségek folytatnak Székelyföld autonómiájáról. A többség elfogadja a székely tömbmagyarság törekvését az önigazgatás megvalósítására, de sok fenntartás is megfogalmazódott a szórványmagyarság részéről. Ezekre a kérdésekre kereste a választ Csoma Botond, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Kolozs megyei szervezetének elnöke, Tamás Sándor Kovászna, Borboly Csaba Hargita megyei RMDSZ-elnökök és Bognár Zoltán politológus a Communitas Alapítvány szervezésében.
Székelyföld autonómiája csak akkor fog megvalósulni, ha a románok és a központosító politikát folytató Bukarest elfogadja. Szomorú, hogy még mindig elég keveset tudnak a románok az autonómiáról, és azt gondolják, hogy a cél Székelyföld Magyarországhoz csatolása. Nem mellékes kérdés mindeközben, hogy mit gondolnak az autonómiáról a Székelyföldön kívül élő erdélyi magyarok. Nem egyértelműek ugyanis az érdekek.
Legyen nagyobb a szelet kenyér!
A beszélgetés során többször megfogalmazódott, hogy még mindig nagyfokú ismerethiány jellemzi a székelyföldi autonómiatörekvésekről szóló közbeszédet. Vélhetően ezért gondolták úgy a szervezők és az előadók, hogy az előadás nagy részében jól működő európai példákkal foglalja össze törekvésük lényegét Tamás Sándor székely politikus. Ebből következett, hogy talán kevés idő maradt az ütközőpontok kibeszélésére, a közönség éles kérdése legalábbis rávilágítottak arra, hogy nemcsak a román társadalom részéről merül fel vitapont.
Tamás Sándor azt hangsúlyozta, a területi autonómia egy eszköz a székelyeknek arra, hogy a közügyekben nagyobb döntési szabadsággal rendelkezzenek a helyi közösségek, mert így hatékonyabban tudják megoldani az őket érintő gazdasági, kulturális és szociális problémákat. „Az autonómia lényege, hogy legyen nagyobb az a bizonyos szelet kenyér és így jobban éljünk” – érzékeltette azt a problémát, hogy jelenleg szinte minden fejlesztési kérdésben Bukarest dönt. Azt szeretnék elérni, hogy a személyi jövedelemadó 95%-a Székelyföldön maradjon, a magyar is hivatalos nyelv legyen a közügyek intézésében és etnikai arányosság valósuljon meg a költségvetési intézményekben. Tamás Sándor összegzésében nem feledkezett meg a románoknak járó jogok felsorolásáról sem, külön hangsúlyozva, hogy az autonómia eléréséhez a magyarok összefogása mellett szükség van a román félre és nemzetközi segítségre is.
Érdekellentét a tömbmagyarok és szórványmagyarok között
Az autonómiaformákat kutató Bognár Zoltán politológus mondta ki először a beszélgetés során, hogy számos olyan, a magyarságnak fontos kulturális és oktatási intézmény működik Kolozsváron, amelyeknek konkurenciát támaszthatnak hasonló intézmények a sikeres székelyföldi önrendelkezés megvalósulása után. A szakember álláspontja szerint ezért megállapodásra lenne szükség a felek között. Borboly Csaba pedig ezen a szálon maradva arra irányította rá a figyelmet, hogy egyetlen romániai magyar párt sem foglalt állást egyértelműen, pontosan hogyan töltené meg tartalommal az autonómiát. Azt sem hallgatta el, hogy az autonómiával járó decentralizáció „lehet jó Székelyföldnek, kicsit Szatmárnak, de az erdélyi, partiumi magyarság másik felének a teljes kiszámíthatatlanság jut vele” – ismerte el a szórványmagyarság problémáját.
Akkor miért is lenne jó Kolozsvárnak a székelyföldi autonómia?
Borboly Csaba szerint mindenesetre valamennyi Romániában élő magyarnak segíthet, ha értelmes párbeszéd alakul ki magyarok és románok között Székelyföldön az autonómiáról. Székelyföld továbbá turisztikai különlegesség és erőforrás az országnak – emelte ki.
Tamás Sándor székely politikus álláspontja szerint Székelyföld hátországot biztosít Kolozsvárnak, például sokan jönnek továbbtanulni a kincses városba. (A közönség soraiban ülő székely hallgatók nem fogadták teljes örömmel, hogy egy hátország polgárai lennének.) További előnynek nevezte a háromszéki tanácselnök, hogy a Székelyföldön élő román fél is hasonló álláspontot képvisel a gyakorlati problémákról, hiszen ugyanúgy rossz rájuk nézve is a túlzott központosítás. „Ha világosan beszélünk, van elfogadottságunk és támogatásunk" – szűrte le ennek fényében Tamás Sándor.
hirado.hu
Erdély.ma

Mentenék a tanügyi állásokat
Országos szinten zajlanak az egyeztetések arról, hogy ne kelljen maradéktalanul végrehajtani az oktatási minisztérium által elvárt, a kisegítő személyzetet érintő létszámcsökkentést. A lapunk által megszólaltatott szakemberek úgy vélik, a közoktatást nem lehet bürokratikus módon, egy képlet alapján karcsúsítani, rengeteg specifikus helyzet van, melyeket egyenként kell elemezni, hogy az elbocsátássokkal ne sodorják veszélybe egyes tanintézetek működését.
Király András: az oktatás közügy
Király András, az oktatási minisztérium államtitkára a Krónikának rámutatott: abban bízik, hogy az egyes tárgyalások során valamennyi megyében megtalálják a megoldást, hogy enyhíteni tudják a megszorítások mértékét és ne kelljen a minisztérium által kért valamennyi állást megszüntetni. Az államtitkár ugyanakkor kifejtette, hogy az oktatás közügy, ezért nemcsak a tanfelügyelőségeknek, iskolaigazgatóknak kellene lobbizniuk az állások megtartásáért, hanem a közösségek vezetőinek, a polgármestereknek, önkormányzati képviselőknek, megyei tanácselnököknek is fel kellene sorakozniuk melléjük, hogy eredményes legyen az akció.
„Ezeket a problémákat nem lehet kizárólag a pedagógusok nyakába varrni, a tanintézeteknek két gazdájuk van, a tanfelügyelőségek a szakmai részt koordinálják, a fenntartásuk pedig a helyi önkormányzatok hatáskörébe tartozik. Ezért kellene össztűz alá venni a pénzügyminisztériumot, hogy ne erőltesse mindenáron a létszámcsökkenést" – magyarázta lapunknak a szakpolitikus.
Emlékeztetett, hogy az oktatási minisztérium azért rendelte el az idei létszámcsökkentést, mivel a pénzügyi tárca európai uniós normákra hivatkozva kisebb keretet irányzott elő számukra, így szeptembertől már csökkentett finanszírozást biztosítanak.
Király András hangsúlyozta, hogy a megszorítások a kisebbségi oktatásban hatványozottan érződnek, ezért a legújabb tanügyi törvény tervezetéhez az RMDSZ javaslatcsomagot nyújtott be, melyben kérik, hogy a finanszírozási képlet kidolgozásában vegyék figyelembe a sajátos helyzeteket, a települések nagyságát, a szórványbeli oktatási rendszert, a földrajzi vagy nyelvi elszigetelődést. A tervezetről és a beérkezett javaslatokról hétfőn kezdődnek el a tárgyalások, mondta az államtitkár.
Nem tudják teljesíteni az előírást
Kovászna megyében nem lehet megszüntetni az oktatási minisztérium által elvárt valamennyi, 133 állást, mondta el megkeresésünkre Kiss Imre. A főtanfelügyelő hangsúlyozta, a napokban zajlanak az egyeztetések az iskolaigazgatókkal, ezek során figyelembe veszik minden egyes tanintézet sajátosságait, jövő hét elején összesítik az adatokat, és ezek alapján újratárgyalják a keretet a szaktárcával.
„Vannak olyan iskolák, ahol a gyereklétszám csökkenése miatt indokolt lehet az elbocsátás, de olyan esetek is vannak, hogy az újabb állások megszüntetése veszélybe sodorhatja az iskola működését. A cél az, hogy a változatlan formában jóváhagyott iskolahálózat szeptembertől fennakadás nélkül működhessen" – magyarázta Kiss Imre.
Rámutatott, Felső-Háromszéken vannak olyan kisiskolák, ahol a gyereklétszám nem tenné lehetővé kisegítő személyzet alkalmazását, de a zord telek miatt hat-hét hónapig folyamatosan fűteni kell, a fás kazánok működtetése pedig teljes embert igényel. A főtanfelügyelő abban bízik, hogy a megyei önkormányzat és a prefektúra vezetői is mellé állnak, és támogatásukkal észérvekkel sikerül meggyőzni a minisztériumot, hogy nem áll módjukban felszámolni a kért 133 állást.
Nem bocsátanak el, de nem is alkalmaznak
Kolozs megyét ugyan nem érinti annyira érzékenyen a szaktárca újabb, leépítéseket előíró rendelete, az azonban gondot jelent, hogy a betöltetlen állásokat nem lehet versenyvizsgával meghirdetni, holott vannak iskolák, ahol például nincs kapus.
Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes lapunknak elmondta, hogy utoljára februárban volt kisebb leépítés, és bár a tanfelügyelőség két hónapja kapott egy újabb átiratot a minisztériumtól, ebben nem mondták, hogy kötelező lenne csökkenteni a létszámot. Hozzáfűzte, mindössze annyi a szaktárca kikötése, hogy bele kell férni a jóváhagyott keretbe, ez pedig a közép-erdélyi megyében nem jelent gondot, a betöltetlen állásokat azonban éppen a korlátozás miatt nem tudják meghirdetni.
Állandó a fenyegetettség
Lakatos András, a Kalotaszentkirályon működő Ady Endre szórványkollégium igazgatója ugyanakkor lapunknak úgy értékelte, hogy bár most nem lesznek leépítések, az állandó fenyegetettség folyamatos gondot jelent. Rámutatott, a fejkvótarendszer algoritmusa, amellyel a szaktárca kiszámolja, hogy mennyi pénz kell egy gyerek oktatásához, köszönő viszonyban sincs a valósággal.
„Különösen hátrányos helyzetben vannak a szórványkollégiumok, hiszen kevés az a pluszpénz, amelyet ezek működtetésére megállapítottak. Miközben fizetésemelésről szól a fáma, közben érkeznek a felszólítások, hogy bele kell férjünk a jóváhagyott keretbe" – mutatott rá az egymásnak ellentmondó rendelkezések abszurditására az iskolaigazgató.
Hozzáfűzte: a központi vezetés figyelembe se veszi, hogy a személyzet létszámát a gyerekek számához, illetve az épületek méretéhez kötő normarendszert egyszerűen nem lehet gyakorlatba ültetni, mert nincs rá pénz. Azaz egyszerre van érvényben a normatív előírás, hogy személyzetet kell felvenni, és a megszorítás, hogy erre nincs forrás. Elmondta: az általa vezetett intézmény költségvetéséből gyakorlatilag egyhavi fizetés hiányzik, és csak remélni tudja, hogy az őszi költségvetés-kiegészítéskor jóváhagyják Bukarestben.
„Normális ésszel nem lehet ezt felfogni. Folyamatosan megy a kötélhúzás. Ha arra köteleznek, hogy építsek le embereket, akkor az a válaszom, hogy inkább keressenek más igazgatót" – adott hangot elégedetlenségének Lakatos.
Mint arról beszámoltunk, Hargita megyében sem sikerült minden tanintézetben gyakorlatba ültetni a szaktárca kérte leépítést, Román Sándor, a gyergyóditrói Puskás Tivadar Szakközépiskola igazgatója például bejelentette, hogy nem tud eleget tenni a felszólításnak és lemond tisztségéről. Sok tanintézet vezetője tanfelügyelőségi segítséggel minisztériumi enyhítésért folyamodott azt kérve, hogy a szaktárca legyen tekintettel speciális helyzetükre, beadványukra azonban még nem kaptak választ.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
Szabadság (Kolozsvár)

„Akinek volt ismeretsége, annak a dossziéja alulra került”
A kommunizmus idején munkaszolgálatot teljesítőknek nem sok választásuk volt. Ha behívót kaptak, hónapokra menni kellett.
A Transzfogarasi út, a Duna-Fekete-tenger-csatorna, a Nép Háza, a békási és a Vidraru víztározó, a Vaskapu erőmű országszerte kedvelt turistacélpontok közé tartoznak, és az bennük a közös, hogy a kommunizmus idején, emberáldozatok árán építették őket. Az építkezésekben résztvevők drámai tanúvallomásokban emlékeznek vissza az embertelen körülményekre, sokan pedig a borzalmak építőtelepeiként is említik a korabeli munkálatokat.
A Duna-Fekete-tenger-csatorna építésénél számos politikai fogoly halt meg, az áldozatokat egyszerűen a csatorna alapjaiba temették. Az építkezés megkezdéséről 1949 májusában hozott döntést a Román Munkáspárt Politikai Bizottsága. A csatorna munkaerő szükséglete a társadalom három területéről került ki: fizetett civil munkaerő, szolgálatot teljesítő közkatonák, akik az építési munkálatok mellett a fogvatartottak őrzését is ellátták, valamint a politikai foglyok és más adminisztratív intézkedések miatt büntetés alatt álló személyek, akik a legnehezebb fizikai munkát végezték. A fogvatartottak kiválasztásánál egy szabály érvényesült: csak azok dolgozhattak, akiknek büntetési tétele nem haladta meg a 12 évet. Az építési munkálatokat végül 1984 és 1987 között fejezték be, és csak az ötvenes években mintegy 60 ezer fogvatartott dolgozott itt.
A halálos áldozatokat is belekalkulálták
A Transzfogarasi utat 1970 és 1974 között építették többek között katonaruhába öltöztetett fiatalokkal, civil munkásokkal és katonákkal, de parasztokat és értelmiségieket is kivezényeltek. A rendkívül nehéz és megterhelő kivitelezési munkálatok során a hivatalos adatok szerint negyvenen vesztették életüket, de az ott dolgozók beszámolói szerint több százra rúgnak a valós adatok. A 90 kilométer hosszú út 2042 méter magasságig vezet fel, összesen 578 hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van.
A békási víztározó Románia legnagyobb ilyen jellegű létesítménye. Az 1960-as években épült a Csalhó tövében található Békás községben, ahol a Kis-Beszterce vizét duzzasztották fel. Az így létrejött tó tengerszint feletti magassága 500 méter körül van, mélysége eléri a 90 métert. Felszíni területe mintegy 440 négyzetkilométer, hossza 36 kilométer, a gát pedig 430 méter hosszú. Az itteni munkálatok során szintén fogvatartottakkal, katonákkal és civil munkásokkal dolgoztattak, a számuk meghaladta a 15 ezret. Ha már ennyi munkás volt, velük építették meg a Piatra Neamţ felől érkező vasút töltését és a békási vasútállomás épületét is. A munkálatok során végzett egyik robbantásban 30 ember vesztette életét, és 18 ezer embert telepítettek ki a jövőbeni tónak helyet adó területről.
A bukaresti parlament jelenlegi épülete, azaz a Nép Háza építésekor Románia legnagyobb építőtelepe működött. A világ második legnagyobb épületének felépítéséhez 1977-ben kezdtek hozzá és 1983-ban fejezték be. A munkálatokban 20 ezer ember vett részt három váltásban, függetlenül a hőségtől vagy a hidegtől. A hét év alatt életüket vesztett áldozatok számáról nincsenek hivatalos adatok.
A Vaskapu 1 erőmű építésekor robbantották fel Adah-Kaleh szigetét, és 11 települést költöztettek el. A munkálatok ez esetben is halálos áldozatokat követeltek, számuk elérte a százat, az emberáldozatokkal pedig már a tervezéskor számoltak. Építésekor a Vaskapu I. a világ legnagyobb vízierőművei közé tartozott 2x2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be.
Az 1000 hektáros Vidraru gyűjtőtavat és erőművet 1960-1965 között építették. A tó mélysége 155 méter, a gát magassága 166 méter. A munkálatok során 1 768 000 köbméter földet mozgattak meg. Hivatalos adatok itt sincsenek az életüket vesztett munkások számáról, de sokak szerint elképesztően nagy számot kapnánk, ha rendelkezésre állnának az adatok.
A nagy horderejű, gigantikus építkezések mellett számos egyéb létesítményt, középületet is munkaszolgálatosokkal, katonákkal építtetett az állam. Székelyföldről is számos szakmunkás, szakember kapott úgynevezett behívót, amellyel a megyeszékhelyen kellett megjelenni. A behívón azt írta, hogy meghatározott időszakra szóló katonai szolgálat teljesítése, tartalékos katonák felkészítése (concentrări cursuri). Az erdélyi magyar köznyelvbe ez úgy szivárgott át, hogy menni kell koncsentrára, katonai munkaszolgálatra.
Levelet hozott a posta
A Transindex olyan egykori katonai munkaszolgálatossal beszélgetett, aki Bukarestben dolgozott munkaszolgálatosként a nyolcvanas évek legvégén. Jellemző volt, hogy általában mesterembereket, szakembereket hívtak be, hisz nagy szükség volt kőművesre, ácsra, villanyszerelőre, vasbetonszerelőre, asztalosra, hegesztőre.
A behívókat a néptanács kézbesítette, jellemzően a jegyző - vagy, ahogy akkor hívták, a titkár - révén. Annak ellenére, hogy a legtöbben a helyi szövetkezet alkalmazásában álltak, és ezt a munkaviszonyt szakította meg a koncsentra, a féléves bukaresti periódus nem jelenik meg a munkakönyvben, amelyben az áll, hogy egy percig sem hiányzott munkahelyéről a munkaszolgálatos.
„Aki orvosi papírral tudta igazolni, hogy valamilyen betegsége van, azt nem vitték el. Persze másképp is meg lehetett oldani a dolgot. Volt, aki szilvapálinkával, volt, aki disznóhússal váltotta ki magát. Jómagamnak is több alkalommal sikerült elintéznem, hogy ne kelljen menjek, de 1989 szeptemberében már semmi nem segített. A csíkszeredai központban az egyik behívott arról panaszkodott, hogy otthon csak a két öreg maradt, más mindent elhordott, hogy kiváltsa magát. Akinek volt ismeretsége, annak a dossziéja alul került” – magyarázta a dolgok menetét alanyunk, aki végül négy hónappal megúszta, hisz decemberben kitört a forradalom, és leszerelték.
A répa bajsza kikandikált az edényből
A munkásoknak katonaruhában kellett dolgozniuk, katonai járművekkel szállították őket, és ha kihágást vagy vétséget követtek el, katonai törvényszék ítélkezett ügyükben. Munkájukért ugyanakkor fizetést kaptak, és arra is volt lehetőség, hogy néhány alkalommal kétnapos eltávozást kapjanak, persze, ezért is tejelni kellett. Szállásuk egy tízemeletes tömbházban volt, amelyben sorkatonák is laktak.
„Egy környékbeli embernek a fia épp akkor teljesítette a sorkatonaságot, így mindennap találkozhattak este, munka után. Napi tíz órát dolgoztunk, katonai kocsival vittek s hoztak. Ez még tűrhető lett volna, de a kaja az valami borzalom volt. Legtöbbször cukorrépaleves volt, a répát hosszában vágták fel, a bajusza kikandikált az inox csészéből, és legtöbbször egymás nyakába öntöttük a forró löttyöt, mert kicsi volt a kantin, és nem fértünk sem sorban álláskor, sem leüléskor” – mondta. Hazai koszt nélkül felkopott volna az álluk. A legtöbbjüknek sikerült időszakosan beiktatni néhány szabad hétvégét. Ilyenkor mindenki családi okokra, disznóvágásra hivatkozott, ki mivel tudta, megajándékozta a tisztet. A legtöbben sült húst hoztak otthonról, amit zsírban tároltak az ágy alatt, abból falatoztak. Amikor a hús elfogyott, a zsírt kenték kenyérre, az jó sokáig kitartott.
Alanyunk egy nagy piaccsarnok építési munkálatain dolgozott, főleg falazni kellett, a létesítmény helyiségeit választották el egymástól. Egy időben három piaccsarnok épült, így gyorsított tempóban kellett dolgozni. December 22-én még katonai teherautóval vitték dolgozni őket, de este már csuklós autóbusz jött értük. Sejtették, hogy valami történt. Közölték velük, hogy minden szerszámot tegyenek le, majd a szálláson mondták el, hogy kitört a forradalom.
Koncsentrások?! Engedjétek!
„Le akartak vinni a pincébe, nehogy bajunk legyen, de nem engedelmeskedtünk. Mi történik, ha valaki bedob egy kézigránátot? Onnan nem jutunk ki élve – mondtuk. Így a szobában maradtunk, és egy pokróccal lesötétítettük az ablakot, hogy ne szűrődjön ki a fény. A munkaszolgálatosok fegyvert kértek a feletteseiktől, de közölték velük, hogy nem kapnak. Az asztalon volt egy üveg ásványvíz. Egyszer csak megszűnt az áramszolgáltatás, sötétbe borult a szoba. Abban a pillanatban hatan ragadtuk meg egyszerre az ásványvizet, mert egész nap azt hallottuk, hogy a terroristák megmérgezték a vezetékes vizet” – emlékezett vissza.
Másnap ebédidőben néhány gellert kapott golyó talált utat magának a tömbházban, így a lakók elrohantak onnan. Gyalog az északi pályaudvar felé vették az irányt, mivel semmi nem közlekedett, a villamosvezetékek elárvultan lógtak. Az úton többször is megállították őket, ám miután meghallották, hogy koncsentrások, iratot adtak nekik, és szabadon folytathatták útjukat.
Már Sepsiszentgyörgyöt is elhagyta a hazafelé tartó vonat, amikor Prázsmárnál a szokásosnál is több ideig vesztegelt. Kiderül, felrobbantottak egy villanyoszlopot, ezért nincs áram. „A polgármester és a civilek szalonnát, kenyeret és hagymát hoztak, semmi ételünk nem volt. Éjszaka volt, mire hazaérkeztem, a sínek mentén rövidítettem az otthonomig. A falu kihalt volt, mindenki meghúzta magát a terroristáktól való félelmében. Januárban aztán ismét le kellett utazni Bukarestbe, ahol végleg leszereltek.”
Transindex.ro

Feledésre ítélt magyar utcanevek nyomában
Irigylésre méltó életpálya áll Asztalos Lajos mögött: írt, fordított és kutatott, miközben nyomdászként kényszerült leélni életének több évtizedét. Tucatnyi kötet szerzőjeként Kolozsvár helytörténetéről írott könyvei alapművek. Legújabb könyvbemutatóján beszélgettünk.
– Magyar nyelvű városnéző sétákon igazította el a Főtér és környéke épített örökségére kíváncsi kolozsváriakat és turistákat a Kolozsvári Magyar Napokon. Mekkora az érdeklődés a kincses város iránt?
– A rendszerváltás után, 1990-ben létrehoztuk a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, és szervezetten kezdtünk foglalkozni városnézéssel: már az elején tömegek voltak kíváncsiak az eseményre. Az évek során sok előadás is elhangzott e tárgyban. Most azt tapasztalom, hogy a magyar napok által felkarolt városnéző sétáknak ismét megnőtt a közönsége, és jó hír, hogy sok a fiatal érdeklődő.
– Gyakran kell tévhiteket, mítoszokat eloszlatnia?
– Magyar közönség esetében nem igazán. A kolozsvári születésű városnézők sok mindennel tisztában vannak, a vendégek számára pedig minden adat újdonság, amit örömmel is vesznek. Habár nagyon ritkán vezetek nem magyar nyelvű városnéző sétát – hasonló kezdeményezésre már évekkel ezelőtt sem volt igény –, ilyen alkalmakkor óhatatlanul előkerül a mítoszrombolás. Amikor a Széchenyi téren átmegyünk, pontosítanom kell, hogy Mihály vajda nem Erdély fejedelme volt, hanem Rudolf Habsburg császár erdélyi megbízottja. Vannak román barátaim, akikkel történelmi kérdésekben vitázunk.
– Miről szokott velük vitatkozni?
– Léteznek nyilvánvaló történelmi igazságok, melyeket francia, olasz vagy magyar történész egyként lát, a román viszont az ellenkezőjét állítja. Tény például, hogy a román kivételével minden újlatin nyelvben sok a germán eredetű jövevényszó. Amikor a germán törzsek végigvonultak azokon a tartományokon, mindenhol nyomuk maradt. A románban ennek azért nincs nyoma, mert annak idején nem éltek itt. Magyar közvetítéssel honosodott meg jóval később nyelvükben a mester szó, például a Meşterul Manole balladában. Mondhatnám a szlávoktól átvett magyar helynevek sokaságát is: Visegrád, Nógrád, Csongrád, Veszprém, Kraszna... A románoktól egyetlen régi hely- vagy folyónevünk sem származik Erdélyben. A magyarázat egyszerű: a magyarok bejövetelekor nem éltek itt, nem volt kitől román helységneveket örökölnünk.
– Kolozsvári helytörténészként önt sokat foglalkoztatta a román–magyar párbeszéd, hiszen román nyelvű lapot is szerkesztett...
– Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kiadásában 1991 és 1993 között megjelent, és 22 lapszámot megért Puntea című havi lapnak magam voltam az egyik legkitartóbb szószólója. A román politikum és a sajtó részéről sok támadás érte a magyarságot, és úgy gondoltam, ha komolyan vesszük magunkat és törekvéseinket, a románoknak meg kell magyaráznunk az igazunkat. Készítettünk tematikus lapszámokat a magyar oktatásról, a Mátyás-szoborról, sorozatban közöltem a kolozsvári magyar utcanevek változásának történetét – érdemben tudtuk cáfolni a bennünket ért vádakat. E jobb sorsra érdemes lapnak voltak mélyen demokrata elkötelezettségű román szerzői is. Kezdeményezésünk két év után azon bukott meg, hogy az RMDSZ nem állt mellé, nem terjesztette, koloncnak tekintette.
– A Kolozsvári Magyar Napokon mutatták be legújabb könyvét, a Kolozsvár – közelről címűt. A tíz éve megjelent Kolozsvár. Helynév és településtörténeti adattár alapmű a kincses város helytörténete és történelme iránt érdeklődök számára. Vannak még fehér foltok?
– A szerzőnek mindig hiányérzete marad egy könyv megjelenésekor, mert a kiadó által véglegesnek tekintett változatból ki-kimarad valami. A több mint 600 oldalas adattár is foghíjasra sikerült: a kiadót szorította az idő, így a rövidebb változat mellett döntöttünk. A könyv megjelenése után a helyi napilapban, a Szabadságban, sorozatban közöltem a kimaradt részeket. Több évtizedes kutatás eredménye ez a munka. A kiadói ígéretek szerint jövőre sikerül kinyomtatni Kolozsvár általam immár teljesebbnek tekintett helytörténetét, és a kincses város fellelhető teljesebb adattárát.
– Mikor tudatosult önben, hogy Kolozsvárral, a kincses város múltjának tanulmányozásával kell foglalkoznia?
– A kiindulópont 1964 januárja volt számomra. Kolozsváriként egyik napról a másikra arra ébredtem, hogy a kétnyelvű utcanév-táblákat egynyelvűre, azaz románra cserélték. A háború után, 1945-ben a sarjadzó „román népi demokrácia” számára vállalhatatlan történelmi magyar személyiségekről elnevezett utcák nevét lecserélték ugyan, de az utcanevek mégis kétnyelvűek maradtak Ezt szüntették meg 1964-ben, majd a nyolcvanas évek vége felé az utolsó magyar utcanevet is eltűntették. Tősgyökeres kolozsváriként még édesapámtól hallottam az eredeti magyar utcaneveket, a hatvanas évek derekától pedig hangyaszorgalommal gyűjtögettem minden idevágó helytörténeti adatot.
– Akkoriban ezekről csak az íróasztalfióknak írhatott?
– Rendszeresen közöltem a helyi magyar napilapban, az Igazságban, illetőleg az Ifjúmunkásban is, helytörténeti írás azonban ritkán csúszott át a cenzúra szűrőjén. Emlékszem, 1574-ből származó sírfeliratokra bukkantam a középkori városfal maradványán és a Házsongárdi temetőben: ezekről írtam egy cikket az Igazságnak. A szerkesztő jóhiszeműen betördeltette, azonban a cenzor kidobatta, mert olyasmi nem jelenhetett meg, hogy „itt nyugszik, Istenben”... Volt még néhány hasonló, sikertelen próbálkozásom, de egy-két sikeres is, amikor az írás átcsúszott a szűrőn. Például a Művelődés 1985. évi utolsó számában a Dónát mondáról írt. Igaz, a Művelődésnek ez volt az utolsó száma, mert a lapot megszűntették.
– Miről írhatott a kommunizmusban?
– Sokat köszönhetek annak, hogy elkötelezett eszperantista voltam. Az eszperantó nyelv iránti szeretetet édesapámtól örököltem, a kérészéletűre sikeredett egyetemi tanulmányaim alatt, 1956 és 1958 között egy tanfolyam keretében sajátíthattam el az akkoriban nagy jövő előtt álló világnyelvet. A következő években sok levelezőtárssal ismerkedtem meg Európából, Amerikából, sőt a Távol-Keletről is. Budapesten élő unokabátyámtól magyar–eszperantó, eszperantó–magyar szótárt kaptam ajándékba. Első körben a Nagyapó mesefája sorozat számára különböző nyelvekből eszperantóra átültetett meséket, az Utunk című irodalmi lapnak verseket, elbeszéléseket fordítottam. Közben viszonylag jól megtanultam spanyolul és portugálul is, így nem csak európai, hanem latin-amerikai szerzőktől is fordíthattam. Számomra ez volt akkoriban a fő közlési lehetőség. Sokszínű és soknemzetiségű tartományai miatt Spanyolország különösen érdekelt. Noha levelezőtársaim évekig hívtak, a kommunizmusban nem kaptam útlevelet: 1993-ban juthattam ki először Spanyolországba.
– 1991-es nyugdíjazásáig nyomdászként dolgozott Kolozsvárt. Nem taglózta le az a tudat, hogy „bűnös” múltja miatt ígéretesnek induló értelmiségi pályája derékba tört?
– Nagyon korán, már tizedikes fejjel elkezdődött szélmalomharcom a kommunista hatalommal. A 2-es számú fiúlíceumban, a volt Kolozsvári Református Kollégiumban egy rendszerellenes szervezkedésbe keveredtem. A későbbi költő, Palocsay Zsigmond barátom 1952-ben arról győzködött, hogy valamit tenni kell, mert sok embert letartóztatnak. Nos, akkor tiltakozzunk! Mondtam, hogy így van, de ezt nem ússzuk meg. Ő rávágta, hogy mi ügyesebbek leszünk. Tervek születtek, hogy siklassuk ki a Szovjetunióba tartó valamelyik vonatot, robbantsuk fel a Kolozsvárt villamos árammal ellátó egeresi magasfeszültségű távvezetéket. Ez a kettő, szerencsére, nem került megvalósításra, de az már kézenfekvőbb volt, hogy röpcédulákat nyomtassunk. Volt két gumibetű-készletem, így készült el a kétezer példányban vécépapírra nyomtatott röpcénk, melyben magyarul és románul arra bíztattuk az embereket, hogy harcoljanak a vörös kutyák rémuralma ellen. Mai fejjel nézve is szép teljesítmény volt.
– A hatalom viszont nem nézte tétlenül...
– Érdekes, hogy a kiszórás idején, május elsején nem buktunk le, pedig 18 magyar fiatal vett részt az akcióban. Augusztus 21–22-én kaptak el, amikor egyik társunk meggondolatlanul újabb szórást akart, ezúttal vonatablakból. Egyik rokona buktatta le, utána mindnyájunkat letartóztattak. Három és nyolc év közötti börtönbüntetésre ítélték a társaság tagjait, összesen 35 magyar lányt és fiút. Azokat is, akik csak tudtak róla, de nem jelentették. Azért úsztam meg csak három év börtönnel, mert sem a nyomtatásban, sem a szórásban nem vettem részt, de a szekuritátés tisztek szerint én voltam a „nyomdatulajdonos”. Végül Palocsay Zsiga barátom édesapja, Rudi bácsi közbenjárására szabadultunk, aki akkoriban nemzetközi kertészeti díjakat nyert, nagy volt az elismertsége Bukarestben, így másodszori próbálkozására Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár szabadlábra helyeztette a társaságot.
– Ilyen előzmények után aligha lehetett az ötvenes években értelmiségi pályára gondolni...
– A börtön után érettségiztem. Amikor szabadultunk, azt mondták, eltörlik a büntetésünket, akár miniszterek is lehetünk, ha tanulunk és jól viselkedünk. Ezt komolyan is gondoltam, de 1958-ban, másodév végén a Bolyai Egyetem földrajz–természetrajz szakáról úgy távolítottak el, hogy esélyt sem adtak igazam megvédésére. Megélhetést kellett keresnem, így kötöttem ki a nyomdászat mellett. Amikor 1968-ban lehetővé tették, hogy újra kezdjem egyetemi tanulmányaimat, már házas voltam, két gyerek apja, így nem tudtam vállalni a nappali szakon kötelező évet.
– Egyetemi tanárokat is meghazudtoló következetességgel írt, kutatott, több könyve is megjelent. Elégedett a megvalósításaival?
– Úgy gondolom, hozzám mégis kegyes volt az élet, hiszen mindazt, amit tettem, a rendszerváltás után értékelték és elismerték. A magyar állam Ezüst érdemkereszttel tüntetett ki, és 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagjává választottak. Könyveim többsége a kincses város történelmi örökségének a megőrzését szolgálják.
Asztalos Lajos
Párizsban született 1936. január 31-én, szülei hazatelepedésével 1936 őszétől él Kolozsvárt. Tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban kezdte, ahol tizedikes korában, 1952-ben államellenes tevékenységéért letartóztatták, és 3 év börtönre ítélték. Két évig a Bolyai Tudományegyetem Természetrajz–Földrajz Karának hallgatója, de büntetett előélete miatt 1958-ban eltávolítják az egyetemről. Volt munkaszolgálatos katona, kötőgyári munkás, majd gépszedő nyomdászként dolgozott 1991-es nyugdíjazásáig. Írásai az 1960-as évek elejétől, majd a spanyol, portugál, galego, francia nyelvű irodalomból készült vers-, elbeszélés-, regény- és népmesefordításai 1970-től jelentek meg a romániai, magyarországi, felvidéki, délvidéki lapokban és kötetekben. A rendszerváltás után kiadott hét helytörténeti kötet szerzője vagy társszerzője. 1996-tól a budapesti Madách Irodalmi Társaság tagja. 2001-ben az erdélyi magyar nyelv ápolásában, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és a nyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért elnyerte az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Nyelvőrzés Díját. 2008-tól a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 2011-ben helytörténeti kutatásaiért az EMKE Kőváry László-díjjal tüntette ki. 2012-ben irodalmi fordításaiért és átfogó helytörténeti munkásságáért Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Érintettség
Bár sokan már hetekkel ezelőtt arra figyelmeztettek, hogy Románia sem fog kimaradni az Európa majd minden államát érintő menekülthullámból, a bukaresti illetékesek – és persze a társadalom jelentős része – úgy viszonyultak a kérdéshez, mintha a schengeni övezeten kívüli országnak semmi köze nem lenne a közvetlen közelében zajló folyamatokhoz.
Aztán a hazai hatóságok a napokban mégis észbe kaptak, és a belügyminiszter által összetrombitált, sürgősségi helyzetekben illetékes bizottság csütörtökön a szerb határ védelmének megerősítéséről döntött.
Hogy mire lenne ez elég a bevándorlók esetleges özöne esetén, azt egyelőre nem tudni, felmerül azonban a sanda gyanú, miszerint Bukarest azután kapott észbe, hogy román hírtelevíziók az elmúlt napokban folyamatosan ontják a helyszíni „frontjelentéseket" a menekültáradat által érintett környező országokból.
És a híradásokból kiderül az is: hiú ábránd, hogy Románia nem érintett a kontinenst sújtó katasztrófában. Magyar, szerb és még ki tudja, milyen nemzetiségű társaikkal együtt román embercsempészek tucatja próbál hasznot húzni a hazájukból menekülni kényszerült szerencsétlenek sorsából. A magyar hatóságok eddig 16, az osztrákok pedig 5 román állampolgárt vettek őrizetbe migránsok illegális fuvarozásáért. Nagyon úgy fest, román szál vezet az Ausztriában bekövetkezett tragédiához is, amelynek során több tíz bevándorló lelte halálát egy embercsempészetre használt teherautóban.
Ezekben az esetekben természetesen nem az emberi életekkel üzérkedő bűnözők nemzetisége a legfőbb szempont. Mégis azzal a tanulsággal szolgálnak, hogy az európai menekültválság közelebbről érint valamennyiünket, mint hinnénk. Az igazán elkeserítő viszont az, hogy Európa, továbbá egyenként az uniós és azon kívüli országok képtelenek kezelni a válságot.
Ugyan mit várhatunk például Brüsszeltől, amikor az Európai Bizottság a migránsok áradatának leginkább kitett Magyarországnak 61, az egyelőre kevésbé érintett Romániának pedig 98 millió eurót folyósít a menekültek befogadására szolgáló kapacitásai javítására? Feltéve, hogy az eurobürokraták előre sejtik, Bukarestnek nagyon is szüksége lesz a többlettámogatásra...
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Ponta: a határok lezárása képtelenség
Románia nem „ül ölbe tett kézzel", határőrizetét megerősítette, de a határok lezárása képtelenség – jelentette ki Victor Ponta kormányfő a román külképviseletek vezetőinek éves értekezletén az Európát elözönlő bevándorlókra utalva.
A szociáldemokrata miniszterelnök Traian Basescu volt államfő kijelentésére reagált, aki egy interjúban kifejtette: Romániának el kellene utasítania a menedékkérők átvételét más uniós országoktól, mert nem lenne képes integrálni őket.
„Azt állítani, hogy a muzulmánok mind terroristák, ez demagóg, populista képtelenség. Mint ahogy az is, hogy zárjuk le a határokat, ne fogadjunk be senkit. De amikor a románok szabadon utazhattak Európába, az tetszett, igaz? Nekünk európai politikát kell folytatnunk" – reagált Basescu kijelentésére a román kormányfő.
Hozzátette: a legfelső védelmi tanács dönti majd el, milyen álláspontra helyezkedik Románia a menekültek és bevándorlók ügyében. Ponta ezzel az elnöki hivatal európai ügyekért felelős tanácsadójára is rácáfolt. A tisztségviselő kedden már eldöntött tényként említette, hogy Románia 1705 menekültet vesz át az önként vállalt uniós kvótarendszer alapján Olaszországtól és Görögországtól, akik novembertől kezdődően érkeznek az országba.
Ponta szerdai kijelentése arra utalt, hogy a bukaresti kormány még nyitott kérdésnek tekinti, milyen álláspontot képviseljen az európai egyeztetéseken abban az ügyben, amelyet – bár Romániát nem érintette eddig a bevándorlási hullám – Ponta is az utóbbi évek legsúlyosabb európai válságának nevezett. Ponta a szerdai értekezleten Moldova európai integrációjának támogatását nevezte a román külpolitika legfontosabb feladatának. A román kormányfő második prioritásként Bukarest regionális kapcsolatrendszerének megerősítését említette.
„Vannak olyan szomszédaink, akikkel csak szomszédok vagyunk, de fontos, hogy baráti viszonyt is kialakítsunk velük" – jelentette ki Ponta anélkül, hogy részletezte volna, mire utal. Harmadik feladatként a diplomáciai kapcsolatok gazdasági hasznosítását nevezte meg a román miniszterelnök a külképviseletek vezetőinek éves értekezletén.
MTI
Erdély.ma

Hivatali ámokfutás
A Kovászna megyei fogyasztóvédelmi hivatal újabb ámokfutása kapcsán nem azt érdemes firtatni, hogy az intézménynek van-e törvény adta felhatalmazása ellenőrzést folytatni egy szervezet – esetünkben az unitárius egyház – rendezvényén.
Mivel mindannyian fogyasztók vagyunk, általános társadalmi érdek és elvárás, hogy az illetékes szervek – beleértve a közegészségügyet – megfelelő óvintézkedéseket foganatosítsanak a kereskedelemben, a közétkeztetésben, tulajdonképpen minden téren, ahol egészségünket, biztonságunkat káros hatások érhetik.
Ezzel minden bizonnyal egyformán egyetértenek azok a szülők is, akiknek gyerekei kiválóan érezték magukat az unitáriusok árkosi táborában, de azok a szülők aztán végképp, akiknek csemetéi nemrég tömegesen szenvedtek ételmérgezést egy torockói néptánctáborban. Nem az a baj a háromszéki fogyasztóvédelmi hatósággal, hogy hatáskörénél fogva megpróbálja ellátni a feladatát, hanem az, hogy vezetője olyan akciókra ragadtatja magát, amelyekről ordít, hogy a magyar közösség ellen irányulnak.
Román nyelvű szabályzatot, programot követelni egy színmagyar rendezvényen, lekapartatni a Székelyföld elnevezésére utaló SIC-matricát a taxisokkal, eltávolíttatni a „székely ízek” árucímkét egytől egyig rosszindulatú kekeckedés, amely mögül kikönyököl a sovinizmus. Hasonlóképpen életszerűtlen követeléssel rukkolt elő Hargita megye prefektusa is, amikor arra szólította a székelyudvarhelyi helyi rendőrséget, hogy gépkocsiján a „hivatalos román szöveg” alá szuszakolja a magyar feliratot.
Főleg a román politikai elit a ludas abban, hogy az állami intézmények székelyföldi képviselői elszabadult hajóágyúként viselkedhetnek, mivel nyíltan már nem mer kiállni a kisebbségek jogainak érvényesítéséről megszavazott jogszabályok mellett, ami megfelelő táptalajt nyújt a magyar feliratú rendőrautó miatti felhördülésre és a hivatali túlkapásokra egyaránt.
Mindemellett érthetetlen az is, hogy az RMDSZ ingerküszöbét nemigen érték el sem a hargitai prefektus, sem a háromszéki főfogyasztóvédő magyarellenes kirohanásai, holott ezeket immár ideje Bukarestben is szóvá tenni. Reméljük, az eddigi csend csak a nyári szabadságolásnak betudható.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Dragnea a Keletiben
Aggodalommal nyilatkozott az illegális bevándorlók befogadásáról és az uniós kvótákról Liviu Dragnea, az SZDP ideiglenes elnöke tegnap, miután felkereste a budapesti Keleti pályaudvart. A kormánypárt vezetője a magyar–román labdarúgó Eb-selejtező mérkőzésre érkezett Budapestre, ahol személyesen akart tájékozódni a migránsok helyzetéről.
A Hotnews.ro hírportál beszámolója szerint a politikus kijelentette: „Látni akartam a bevándorlókat, mert a román állam nagyon derűsen ajánlkozik, hogy mi is befogadjuk őket, holott azt sem tudjuk, fel vagyunk-e erre készülve vagy sem”. Dragnea úgy vélekedett, hogy vannak a bevándorlók között szánalomra méltó, elesett emberek, ugyanakkor furcsának tartotta, hogy a többség fiatal férfiakból áll, akik nagyon jól szervezetteknek tűnnek, elrejtik arcukat, amikor filmezik őket. Minden csoportnak megvan a vezetője, és egyetlen céljuk van, hogy eljussanak Németországba – mondta.
BARTÓK BÉLA-SZOBOR NAGYSZENTMIKLÓSON. Bartók Béla szobrát, Aurel Gheorghe Arde­leanu temesvári szobrászmű­vész alkotását avatta fel szülőhelyén, a Temes megyei Nagy­szentmiklóson Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes tegnap. Kiemelte: Bartók Béla életére tekintve látni kell, hogy lelki, szellemi értelemben egyaránt rendkívüli gazdagság örökösei vagyunk. Munkássága példa az egymás felé fordulás, egymás gondolkodásmódjának közelítésére, elfogadására is, tevékenysége minden bizonnyal közelebb hozta egymáshoz a Kárpát-medencében élő embereket. (MTI)
APRÓPÉNZ A MENEKÜLTEKNEK. A belügyminisztérium közlése szerint a hat romániai menekültközpontban (Bukarest, Giurgiu, Galac, Radóc, Nagysomkút, Temesvár) egy menekült eltartása aprópénzből kijön: naponta mindössze 3 lej értékben kapnak ételt, „zsebpénzt” pedig 60 banit. A szállás díja 1,8 lej/nap, minden migránsnak ingyenesen jár az orvosi és kórházi (sürgősségi) ellátás, krónikus betegségek esetén a kezelés. Amennyi­ben a migráns formailag is védettséget kap, kérvényezheti a munkaügyi minisztérium által biztosított segélyt, melynek személyenkénti összege nem haladhatja meg a napi 5,4 lejt. Ezt legfeljebb hat + három hónapig kaphatja kézhez. A letelepedési engedély megszerzése után a bevándorlók társadalmi felzárkóztatásukat elősegítendő programokon vesznek részt, amelyek célja, hogy állami segítség nélkül, önállóan is talpon maradjanak. A program keretében hat hónapig kapnak pszichológiai tanácsadást, felvilágosítják őket jogaikról, és segítséget kapnak a román nyelv elsajátításában is. Miután hivatalosan is megkapják a menekültstátuszt, személyi számot kapnak, amelynek alapján ugyanolyan jogokkal bírnak, mint a román állampolgárok, kivéve, hogy nem szavazhatnak. Munkakönyves állásokat pályázhatnak meg, és biztosított számukra a szabad helyváltoztatás az Európai Unió területén. Amennyiben nem jutnak munkához, a menekültek jogosultak a havi 540 lejes munkanélküli-segélyre. (Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köszönöm, jól vagyok (Születésnapi beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval)
– Első kötete, amelyre felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók kö­rében, a Köszönöm, jól vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársonyleplet. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről...
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható: SUMMA – A Boldog utcán innen.
Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, s a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy „nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet”, és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban, apámmal élve, akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos-inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a Duna–Fekete-tenger csatornánál vezettem elektromos exkavátort, és a tervezőirodában műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– Milyen emlékeket őriz a moldvai katonáskodás idejéről, a múlt század ötvenes éveiből?
– Katonáskodásom idején, amikor azért is rettegtünk, hogy bevetnek bennünket a magyar forradalom ellen, füzetnyi verset írtam erről. Őrmesterem félelmében, titkon megsemmisítette verseimet. Blogomban, amelyet Titoktárnak neveztem (titoktarcsi.blogspot.se), közlök ezekből, néhányat másolatban őriztem.
– 1958 és ’68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa volt, majd tíz év után otthagyta a lapot, hogy fél évig a helyiipari vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságírói igazolványomat a titkárnő asztalára és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a helyiipari vállalatnál.
– De közben elvégzett egy bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
– Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője két éven keresztül az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak „szabad kezet” akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem, innen van bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a megyei könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden keresztül meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak. Mi hozta a váltást, amikor új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését?
– Cseke Gábor felfelé buktatása után magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amelybe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta a nevelési rovat vezetőjeként igyekeztem elhallgatott történelmünkről írni riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben is. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet elmondani. A Szülőföldtől távol riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy pártkönyvem mellé tette a sajátját Cseke Gábor is. A későbbi aktivista főszerkesztő megpróbált fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazás nyomán kerültem ismeretségbe. Edgár később tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségébe való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításakor. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrégen elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a Securitatét is szolgálnia kellett... Nem tudok megbocsátani a besúgóknak! A csoport, ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben kezdődő megszorításokra?
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy rendszerváltás küszöbén állunk. A főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki, feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek, az Huszár Sándor sorsára jutott. A módszert már előbb sikerrel használta Kovács András főszerkesztőm is. Mezei Józsefet, mert tisztafejként nem vette észre, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően önkéntes újjászervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, amely manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata ennek a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is felvetettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is... Mert olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amelyet kár ne folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a részvételemmel bejelentett művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelő igényét semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– ’95 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, ebből hosszabb „svéd szerelem” következik. Miért döntött úgy, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető-ápoló magyar kolóniában tölti?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halála után, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, félmagyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: alapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd–magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, s nemzetközileg elismert diplomája révén a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja.
– Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt húsz évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésemet. Az Ághegy (aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 számát tíz vaskos kötetbe foglaló antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen pályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az uralgó erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegy pedig mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságnak is választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, hanem gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Évtizeddel ezelőtt meghirdettem: magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem a részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az „alagsorokkal” kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataim szervezeti szabályzatba foglalását azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több kötete jelent meg, kérem, sorolja fel. Várhatunk-e újabb Tar Károly-válo­gatást?
– Remélem Est című versgyűjteményem mielőbbi megjelenését. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kiadtam többek között barátaim megajándékozása céljából, kis példányban néhány könyvemet: SUMMA: A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh – Emlékkönyv, Pánik – regény, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt – regény, Tar Károly TITOKTÁRa – publicisztika, Kedves könyveim könyve – könyvismertetők, esszék, regények színhelyén, Itt és ott – versek és képek, Száraz oázis – négy színjáték, Ami eszembe jut – kisprózai írások.
– Ha holnap kérnék/sugallnák, térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Az újraindított ESZC ismételt elindítását – amennyi eszem és jóindulatom még akad – a következő évtizedben is vállalnám...
Székely Ferenc
TAR KÁROLY tagja a román, a magyar és a svéd írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. 2002-ben a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatán különdíjat, 2006-ban a Várad folyóirat Horváth Imre-pályázatán különdíjat, 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című munkájáért szintén kü­löndíjat kapott. A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel, 2013-ban Ex Libris-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll-díjával tüntették ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románia tárgyalni akar az IMF-el egy újabb hitelmegállapodásról
Románia tárgyalni akar a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) egy újabb többoldalú nemzetközi hitelmegállapodás megkötéséről – közölte Eugen Teodorovici román pénzügyminiszter.
A miniszter a Bloombergnek nyilatkozva jelentette ki, hogy a bukaresti kormány 2016-ban újabb hitelmegállapodást köthet az IMF-el, az Európai Bizottsággal és a Világbankkal.
Kifejtette, hogy Románia meg tud állni a saját lábán, nincs szüksége hitelre, de jó lenne, ha rendelkezne egy rugalmas hitelmegállapodással, ami megvédhetné a nemzetközi pénzpiacok lehetséges ingadozásaitól. „Jelenleg Románia nagyon olcsón tudja finanszírozni a piacokról működését, de sose lehet tudni” – mondta a pénzügyminiszter.
Eugen Teodorovici előtt a fő kormányzó erő, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke, Liviu Dragnea is kijelentette korábban, hogy a felhatalmazták a kormányt, tárgyaljon a nemzetközi hitelezőkkel egy újabb hitelmegállapodásról.
Romániának ebben a hónapban jár le a 2009 óta sorozatban harmadik hitelmegállapodása. A legutóbbi, 4 milliárd euró értékűt 2013-ban kötötte meg az IMF-el és az uniós végrehajtó szervvel.
Tavaly június óta az IMF és az Európai Bizottság nem bocsátott Románia rendelkezésére újabb hitelrészleteket, mert nézeteltérés támadt a bukaresti kormány és a nemzetközi hitelezők között, akik nem értettek egyet a kormány adócsökkentési és béremelési politikájával, amit a román parlament által csütörtökön megszavazott adótörvény részben tartalmaz. A parlament időközben átütemezte az adócsökkentési intézkedések egy részét, és 2017-re, illetve 2018-ra halasztotta azokat.
Bukarestnek most nincs szüksége hitelre, hiszen a legutóbbi 4 milliárd eurós keretéből sem használt fel pénzt, mint ahogy az azelőtti, szintén elővigyázatossági típusú megállapodásból sem.
Románia 2009 és 2011 között szorult segítségre, amikor csaknem 20 milliárd euró értékű készenléti hitelmegállapodást zárt le. A román kormány tagjai korábban elutasították egy újabb megállapodás megkötésének gondolatát, amivel nem értett egyet a román nemzeti bank kormányzója, aki többször szorgalmazta újabb egyezség tető alá hozását. (MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Őrizetbe vették Bukarest főpolgármesterét
Vasárnapra virradó éjszaka őrizetbe vették Bukarestben Sorin Oprescut, a főváros főpolgármesterét, miután tetten érték, hogy egy közvetítőtől, egy önkormányzati intézményvezetőtől 25 ezer euró kenőpénzt vett át – közölte a korrupcióellenes ügyészség (DNA).
A vádhatóság szerint Oprescu (képünkön) egy jól szervezett hálózatban vett részt a bukaresti főpolgármesteri hivatalnál, amely azzal a feltétellel adott megbízási szerződéseket különböző cégeknek, hogy azok nyereségük egy részével megvesztegessék a városháza döntéshozóit.
A kivitelező nyeresége 30-33 százalékát tarthatta meg, a többi a városháza tisztségviselőihez jutott, Oprescu tízszázalékos részesedést kért a szerződés összértékéből – olvasható a DNA közleményében.
A főpolgármesternek állítólag egy bizalmi emberével történt előzetes egyeztetés alapján adott át az egyik önkormányzati intézmény vezetője 25 ezer eurót, amikor tetten érték. Az összeg annak a 60 ezer eurós kenőpénznek az első részlete volt, amelyet az ügyben feljelentőként szereplő négy vállalkozótól kértek Oprescu számára a közvetítők.
A DNA, a szükséges engedélyek megszerzése után, vasárnap 13 helyszínre, köztük három közintézményhez szállt ki házkutatást végezni Bukarestben és három környező megyében, hogy további bizonyítékokat gyűjtsön a bukaresti főpolgármesteri hivatalnál észlelt korrupciós bűncselekmények felderítése érdekében.
Oprescut, aki korábban a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátora volt, 2008-ban és 2012-ben függetlenként választották meg Bukarest főpolgármesterévé. A legutóbbi, 2012-es önkormányzati választásokon már a PSD és Victor Ponta miniszterelnök támogatásával szerzett újabb mandátumot. A vezető kormánypártban elfogadott tényként kezelték, hogy jövőre is Oprescut támogatják a bukaresti főpolgármester-választáson.
MTI
Székelyhon.ro

Borbély: Románia magas standardokat vállalt a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozóan
A román diplomácia éves találkozójának keretén belül, A nemzeti kisebbségekre vonatkozó román kulturális modell – 20 évvel a Nemzeti Kisebbségek Védelmére vonatkozó Keretegyezmény aláírása után címmel szerveztek csütörtökön, szeptember 3-án panelbeszélgetést Bukarestben, amelyen Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke, Laczikó Enikő államtitkár, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője és Aurel Veiner képviselő, a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke szólaltak fel.
Borbély László hozzászólásában elmondta: amikor a képviselőház külügyi bizottságának vezetését átvette, arról biztosította képviselőtársait, hogy nálánál jobb pártfogója és ügyvédje nem lesz a külföldön élő románoknak, hiszen első kézből tudja, milyen érzés kisebbségben élni, melyek azok a jogok, esetleg jogfosztások, amelyek kiemelt figyelmet érdemelnek. „Tény és való, hogy vannak olyan országok, amelyek nem ismerik el a területeiken élő nemzeti közösségeket.
Románia szerencsére felismerte, hogy a kisebbségi közösségek, a pluralitás elfogadása társadalmi és kulturális gazdagságot jelent, amit az is bizonyít, hogy a parlamentben 19 nemzeti kisebbségnek van képviselete. Fontos, hogy ezek az érdekképviseletek ott legyenek, ahol a politikai döntések születnek, és gyakran előfordul az is, hogy a kormányok ezen kisebbségi szervezetektől függnek” – fogalmazott Borbély László. Hozzátette, a romániai magyar közösség és annak politikai érdekképviselete bármikor vállalja a híd szerepét az anyaországgal, amennyiben ez a kapcsolat kölcsönös bizalmon alapul.
A képviselőház külügyi bizottságának elnöke elmondta: a kulturális sokszínűségére való tekintettel, Románia 2007-ben magas standardokat vállalva írta alá a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. „A jogi eszközeink megvannak tehát, de jobb szerveződésre, egy jó monitorizáló rendszerre van szükségünk” – hívta fel a figyelmet Borbély, hozzátéve, Romániának már több mint egy éve véglegesítenie kellett volna a Chartával kapcsolatos jelentését.
„A Charta és a Nemzeti Kisebbségek Védelmére vonatkozó Keretegyezmény aláírása fontos előrelépést jelentett, eredményes politikai tárgyalásoknak lehettünk tanúi, most viszont arra kell összpontosítanunk, hogy a vállalt kötelezettségek be is legyenek tartva. Addig, amíg a tanügyi törvény előírásait egyes egyetemek, mint például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, nem tartják tiszteletben, amíg az igazságszolgáltatásban nem mindig van biztosítva az anyanyelven való megszólalás lehetősége, amíg azokon a településeken sem biztosítják a kétnyelvűséget, ahol ez törvény adta jog lenne, teljesen indokolt egy hatékony monitoring rendszer létrehozása, amely biztosítja, hogy a meglévő törvények, előírások érvényesülni tudjanak. Nem tudjuk azt mondani, hogy Románia teljes mértékben tiszteletben tartja a Charta és a Keretegyezmény előírásait addig, amíg prefektusok perek tucatjait indítják el a magyar közösség nemzeti szimbólumainak, például a székely zászlónak a használata miatt. Ezért felhívást intézek a kormány felé, hogy együttesen alakítsunk ki egy hatékony monitorizálást, és így az országos jelentéseket is időben le tudnánk adni” – tette hozzá Borbély. Laczikó Enikő államtitkár felszólalásában emlékeztetett: az elmúlt 25 évben Románia valóban számos nemzetközi egyezménnyel és belső rendelkezéssel bővítette a nyelvi, a kulturális és a vallási jogokat, a nemzeti kisebbségek kérdését mindig is sajátosan kezelve. „Az állami intézmények szerepe most az kell legyen, hogy a vállaltakat a kisebbségek szükségleteihez mérten alkalmazza, ez által is reális megoldást kínálva a közösségek helyzetére. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának az a feladata, hogy felmérje mindazokat a problémákat, amelyekkel a Romániában élő kisebbségek szembesülnek.
Az általunk támogatott modell egy olyan multikulturális társadalmat feltételez, amelyben a kulturális sokszínűség tiszteletben van tartva, legfőbb célunk úgy előtérbe helyezni a kulturális és nyelvi sokszínűséget, hogy közben felvállalva küzdünk a rasszizmus, a xenofóbia ellen, elősegítsük a párbeszédet a többségi és kisebbségi közösségek között” – fogalmazott Laczikó Enikő. Hozzátette: a romániai kisebbségek helyzete a legátfogóbb törvénykezés mellett is csakis akkor fog rendeződni, amennyiben az állami szervek határozottan lépnek fel a jogsértések alkalmával, a meglévő törvénykezést gyakorlatba ültetik és következetesen alkalmazzák.
Közlemény
Erdély.ma

Ponta: Románia jogokat is akar a kötelezettségek mellé
Románia szolidaritást vállal európai uniós partnereivel a bevándorlók problémájának kezelésében, de az egyenlő kötelezettségek mellett egyenlő jogokra is igényt tart – hangoztatta Victor Ponta miniszterelnök hétfőn Bukarestben.
Most látszik, „milyen igazságtalanság érte Romániát", amikor nem vették fel a schengeni övezetbe, hiszen most azon országok követelnek leghangosabban szolidaritást Romániától a bevándorlók ügyében, amelyek megakadályozták csatlakozását a belső határellenőrzés nélküli térséghez – tette hozzá a román kormányfő.
A schengeni tagság fontos téma volt Victor Ponta román és Bojko Boriszov bolgár miniszterelnök között a migrációs válság ügyében hétfőn lezajlott telefonbeszélgetésen is – derült ki a bukaresti kabinet közleményéből. A dokumentum szerint a két kormányfő közös fellépésben egyezett meg a regionális embercsempészet leküzdésében, továbbá szorgalmazzák Románia és Bulgária felvételét a schengeni övezetbe, legalább a légi közlekedés terén.
Az Európai Bizottság által javasolt befogadási kvóták növekedéséről szóló sajtóértesülésekre reagálva Ponta azt mondta: Románia legfeljebb 1500 menedékkérőt tud átvenni más uniós országoktól, mert ennyit lehet elhelyezni a meglévő központokban. A rendelkezésre álló helyek közül csaknem 200 már foglalt – tette hozzá.
A román sajtó a Daily Mail című brit lap értesüléseire hivatkozva múlt héten azt közölte, hogy Romániának a korábban vállalt 1785 helyett csaknem 7000 menedékkérőt kellene átvennie az Európai Bizottság legújabb terve szerint, amely már 160 ezer bevándorló elosztásával számol.
Bogdan Aurescu román külügyminiszter szerint Románia még nem kapott Brüsszeltől hivatalos értesítést a menekültkvóták változásáról.
Bukarest azt követően dönthet a menedékkérők átvételéről, hogy szerdán az Európai Bizottság közzéteszi új válságkezelő tervét – mutatott rá a román diplomácia vezetője.
Hétfőn Victor Ponta úgy pontosított: jövő héten összeül a nemzetbiztonsági kérdésekben illetékes Legfelső Védelmi Tanács (CSAT), és Románia ott alakítja ki álláspontját, hány bevándorlót hajlandó befogadni. A szociáldemokrata politikus hétfői nyilatkozata hangnemváltást tükröz a migrációs válság ügyében. Múlt héten Ponta még élesen bírálta Traian Basescu volt államfőt, aki szerint Romániának nem kellene önként migránsokat befogadnia, mert nem tudja majd integrálni őket. A román kormányfő akkor azt hangoztatta, hogy Románia nem zárhatja le határait, és a menekültválság kérdésében „európai politikát kell folytatnia".
MTI
Erdély.ma