„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

Miért költözött Marosvásárhelyre a színművészeti egyetem?
Erre a kérdésre keresi a választ Gáspárik Attila a Megszületett Kolozsváron/Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről című kötetében, amelyet pénteken mutatott be a szerző Kolozsváron, a Minerva-házban.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója a levéltári adatokkal és színes anekdotákkal fűszerezett könyvbemutatója legelején leszögezte, hogy a kérdésre nem tud egyértelmű választ adni, a történet ennél bonyolultabb.
„Nem tudom azt mondani, pontosan tudom, mi történt, botorság, ha valaki azt állítja, pontosan tudja, mi történt. Hosszú munkám során rá kellett jönnöm, olyan szó, hogy történelem, nem létezik. Történetek vannak, ezek összeállnak egy nagyobb folyammá, ezeket görgetjük magunk előtt, és értelmezzük, abba a korba helyezzük, melyben éppen vagyunk”, magyarázta.
Erdélyben intézményes színész- és rendezőképzésre csak 1946-ban kerül sor I. Mihály király jóvoltából Kolozsváron a Zene-és Színművészeti Konzervatórium keretében. Az önálló felsőfokú színészképzés 1950-ben jön létre román és magyar nyelvű tagozattal. 1954-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet kétfele szakítják: a román színművészeti és a magyar rendező szakokat Bukarestbe költöztetik, a magyar színész szak pedig önálló intézményként Marosvásárhelyen működhet tovább.
Ahhoz hogy megértsük, ez miért így történt, Gáspárik Attila szerint a személyes ambíciókat, a Maros-Megyei Autonóm Tartomány szerepét is figyelembe kell venni.
„Egyértelmű volt, hogy a Maros-Magyar Autonóm Tartomány intézményéhes volt, szerette volna intézményekkel bizonyítani létét. Ugyanakkor kiérződik, Kolozsváron a "magyartalanítási" politika része, hogy a városból eltűnjön egy ilyen intézmény. Kicsi volt, de minőségi intézményként tudott működni. Ugyanakkor nem volt mivel összeolvasztani. A Babeșt és a Bolyait össze tudták boronálni.
De személyes ambíciók is közrejátszottak, azoké, akik nem nézték jó szemmel, hogy Kolozsvárra kell ingázniuk. A tanári kar legmenőbb része a Marosvásárhelyi Székely Színház színészeiből került ki: például Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Tompa Miklós. Ők hetente jártak Kolozsvárra tanítani, és akkoriban nem volt az a picike autópálya sem, ami most van”, magyarázta Gáspárik.
A képet az is árnyalja, hogy Erdélyben éppen a román hatalom hozza létre az intézményesített magyar nyelvű színészképzést, amit a magyar elit nem kis ajándéknak gondolt. „Ezzel a ténnyel megy a román tárgyalóbizottság a párizsi béketárgyalásra, ahol azt mondhatta, az erdélyi magyarok sorsát megoldották, boldogok, egyetemre járnak. Mi az igazság? Csali voltunk egy nagyobb történelmi projektben, vagy valóban sikerült meggyőznünk a hatalmat, hogy nekünk szükségünk van erre az iskolára?”, tette fel a kérdést a szerző.
Gáspárik Attila legújabb könyvében abból a Kolozsvárból is ízelítőt ad, ahol olyan rangos színészek élték fiatalkorúkat, mint Orosz Lujza vagy Csíki András. A kötet az Ábel Kiadó gondozásában jelent meg.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Érdemes vele tartanunk!
2014-ben a Stúdium Kiadó gondozásában jelent meg Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyve, amely családjáról, életútjáról szól.
Bár visszaemlékezés, azonban a 75 év kortörténete is feltárul, a háború, rendszerváltások, diktatúra, forradalom, azaz a XX. század történelmi eseményei is. A rendkívül szép kivitelezésű könyv borítóterve Könczey Elemér munkája, a borítón Jeney- Lám Erzsébet művésznő tehetségét bizonyító színes akvarelljével.
„Minden visszaemlékezés korrajz is. De szabad-e egy napló adatai nélkül írni a múltról?” – teszi fel a kérdést a szerző. „Azt írom le, ami 70 év távlatából emlékezetemben megmaradt.” A könyvben olvashatók versek és prózai szövegek. A képek szemléletesen érzékeltetik az élettörténetet, a kor hangulatát. Egyed Emese, Kaffka Margit, Király László, Márai Sándor, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szabó T: Anna írásai olvashatók.
Egyed Emese szerint érdemes reflektálni a könyvre: „A megfigyeléstől az értelmezésig, a gondtól a mulatságos történetekig- a XX. század kétharmada látható itt emberközelben, az író (asszony) vezeti a „tárlatot”: érdemes vele tartanunk!”
Hantz Lám Irén ír a családjáról. 5 tagú család tagja. Édesapja gépészmérnök volt, aki Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten dolgozott. Édesanyja Kassiadi Erzsébet orosz származású. 1918-ban határmódosítás következtében román állampolgár lett. Bukarestben végezte a francia –román szakot. Bátyja, Lám Leó, az édesapja első házasságából származó fia, Vladivosztokban született. Nővére Erzsébet, akit mindenki Koszinkának szólított, pszichológus, művészeti író, képzőművész. A szubjektív emlékezés nem követi a kronológiai sorrendet.
1943-ban a család Budapestre költözött. Végig éli gyermekként a légi riadót, bombázást, az ostromot. Majd 1945-ben a család Kolozsváron telepedik le. „Kapcsolatom a városhoz körökben tudom elképzelni. A tengelyt az iskola és az otthon, illetőleg a munkahely és az otthon képezte.” Az olvasó betekintést nyerhet a család életében, mindennapjaiba. Érdekesek azok az emlékek, melyek ünnepekre, a karácsonyra, a húsvétra vonatkoznak.
Rendkívül mély benyomást jelentett számomra ez az őszinte visszaemlékezés. Az ünnepek-című fejezetben a gyermekkori, a fiatalkori karácsonyi emlékeiről ír, arról az igényről, hogy bármilyen nehéz körülmények voltak, mindig megtartották. Az idők során ezek ünnepek sajátos jelleget kaptak, változtak. „Gyermekkorom és fiatalságom karácsonyainak rítusát szüleim fantáziája, ünnepigénye, meglepetés-szerzési vágya, egymás iránti és irántunk érzett szeretete alakította ki.”… „Emlékezetes számomra 1944 karácsonya… Később mesélte Apuka, hogy 24-én délután kétségbeesésében elindult a Városliget felé, ahol meglátott egy embert kis ezüstfenyővel a hóna alatt. Valamelyik városligeti fenyőről vághatta. Akkori pénzben horribilis összeget kért érte, de Apuka megadta és a gyertyás karácsonyfa –csoda 1944-ben is sikerült a szüleimnek.” Pest az ostromra készült nem és nem a szeretet ünnepére. Mint írja, később az ötvenes években a karácsonyfa beszerzése jelentett nehézséget. 1962-ben karácsony estén bement az éjféli misére a Szent Mihály templomba. Prédikáció nem volt, csak az orgona szólalt meg. Felzúgott a Mennyből az angyal.
Az iskolai évekre, az egyetemi tanulmányokra emlékezve, érzékelteti azokat a változásokat, melyeket a rendszerváltozások eredményeztek. A Bolyai Egyetemen levő diákéletre reflektálva, a diákok tanulására, szórakozására, kulturális életére nyújt betekintést.
Az Útkeresés a munka mezején című fejezetben az egyetem „védőszárnyai” alól kikerült egyén munkahelyi állomásaira reflektál. Volt szerkesztő, középiskolai tanár, fordító, író. Dolgozott az egyetemen, mint gyakornok, doktorátusra iratkozott be.
A Korhangulat című fejezetben az 1943-1944 budapesti emlékeit eleveníti fel. 1944-ben átélik Kolozsvár bombázását, amikor a család rövid időre a városba jön. Megrázó élményt jelentett számára a mozgásképtelen szomszéd néni elhurcolása. Gyermekként társadalmi igazságtalanságnak tekintette. „Középiskolás tanár koromban, a X. osztályban volt egy lecke Európa népességének alakulásáról. Minden évben elmeséltem Ida néni tragédiáját, megjelölve a házát, az utcát, ahol én annak idején ezt láttam, ezzel jelezve, hogy nem kitaláció.” Az ötvenes évekről beszélve, kiemeli, az élet minden területét szovjet mintára alakítják át. Egyetemistaként éli meg az 1956-ot. „Magán személyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek”. A központilag elhatározott intézkedést az akkori időkben nem lehetett az országban élő magyarság vezetetőinek megakadályozniuk, mert a legértékesebbek személyiségek börtönben voltak.
A fejadag „gyönyöreinek” felejthetetlensége az olvasó számára is kortörténelmi emlék lehet. Ami csak arra sarkallhat, hogy biztassam azokat, akik korukból kifolyólag ezt a kort nem élték át, küzdjenek azért, hogy ilyen soha se következzen be.
Az 1983-ban a Brassai Líceumba kérte az áthelyezését. A brassais emlékei között is kutatva, felszínre kerültek a ’90 utáni évek küzdelmei, a Brassais Véndiák Alapítvány, a torockói ház építésének bonyodalmaival kapcsolatos tapasztalatok, emlékképek.
Hantz Lám Irén könyve olvasmányos, értékes bizonyítéka egy küzdelmekben, sikerekben gazdag életnek. Továbbra is egy élhető világban akar itt élni és alkotni maradandót. Amint megfogalmazta: „Írásomat gyermekeimnek, unokáimnak és azoknak a kortársaimnak ajánlom, akik ugyanezeket az élethelyzeteket élték át, csak nem volt lehetőségük ezt leírni.”
Csomafáy Ferenc
erdon-ro

Patthelyzetben a költségvetés
Patthelyzet alakult ki a hétvégén a kormány és az ország nemzetközi hitelezői – a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Bizottság – között a 2015-ös állami költségvetésről zajló bukaresti tárgyalásokon a jövő évi államháztartási hiánycéllal kapcsolatos nézeteltérések miatt.
Mint ismeretes, az IMF és a brüsszeli testület küldöttsége múlt kedden érkezett Romániába, és december 10-éig kellene a kormánnyal közösen megállapítaniuk a jövő évi büdzsé sarokszámait. A korábbi egyezség szerint az államháztartási hiánycél a bruttó hazai termék (GDP) 1,4 százaléka 2015-ben, ehhez képest az IMF azt kérte, hogy a deficit ne legyen nagyobb 0,9 százaléknál.
Az ország nemzetközi hitelezői azzal az érvvel támasztották alá kérésüket, hogy a továbbiakban nem abszolút értékben kellene meghatározni a hiányt, amelynek során csak a már megtörtént kifizetéseket vegyék figyelembe, hanem számoljanak a bizonyos törvényes kötelezettségek során vállalt, beütemezett kifizetésekkel is.
A nézeteltérést Darius Vâlcov költségvetésért felelős tárca nélküli miniszter is megerősítette. Kijelentette, a nemzetközi hitelezőknek ezt a kérését nem fogadja el a bukaresti kormány. Hozzátette: az ő megbízatása arról szól, hogy a hiány 1,4 százalékos legyen, sőt ha lehet, növeljék azt Románia uniós projektjeinek önrészét fedező kiadások érdekében.
Mint ismeretes, korábban kormányzati forrásokra hivatkozva a Mediafax hírügynökség arról számolt be, hogy az államháztartási hiány a kiadások csökkentése nélkül elérheti GDP-arányosan a 2,1 százalékot, ezért a kabinet 0,7 százalékos deficitnövelést próbál kialkudni.
Miniszteréhez hasonlóan nyilatkozott Victor Ponta kormányfő is szombaton, amikor leszögezte, kabinetje nem fogad el 1,4 százalékosnál kisebb hiánycélt. Mint fogalmazott, ő maga optimista, hogy sikerül ezt elérniük. Szerinte egyébként az IMF szakértői most úgy viselkednek Romániával, mint az utolsó padban ülő diákkal.
Amúgy szerinte a hitelezők szigora mögött Traian Băsescu államfő áll, aki csütörtök esti sajtónyilatkozatában azt mondta, hogy a küldöttek „túl jók” a kormányhoz. „Nem, nem fogadunk el 1,4 százalékosnál kisebb hiányt. Már ez is – ahogy aláírta Băsescu úr 2011-ben – véleményem szerint nagy hiba volt, de megtörtént, alá van írva, nincs, hogy megváltoztatnunk. Pluszt az uniós alapokhoz szeretnénk” – mutatott rá Ponta.
Amint arról korábban írtunk, a kiszivárgott információk szerint a kormány azért szeretné elérni, hogy 0,6-0,7 százalékkal növelni lehessen a hiánycélt, hogy ezekből az összegekből növelje a védelmi tárca büdzséjét, illetve több forrás álljon rendelkezésre az európai uniós lehívások önrészének finanszírozására.
Băsescu egyébként csütörtök este azt is mondta, tudja, hogy a kormánynak nehézségei vannak a jövő évi állami költségvetéssel, de reményét fejezte ki, hogy a kabinet nem úgy talál megoldást, hogy felbontja az IMF-fel kötött készenlétihitel-megállapodást.
Mint ismeretes, a kormány és az IMF képviselői között már nyáron kialakultak nézeteltérések. Akkor Bukarest a nemzetközi hitelezők jóváhagyása nélkül csökkentette októbertől 5 százalékponttal a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási hozzájárulás mértékét.
Emiatt az IMF az akkori felülvizsgálati látogatás lezárása nélkül távozott Romániából, és a szakemberek is arra hívták fel a figyelmet, hogy az intézkedés nagy nyomást gyakorolhat a 2015-ös büdzsére, miután a kormány nem jelölte meg, hogy miként próbálja pótolni az így kieső pénzösszegeket. Pontáék a kampányban bérek, nyugdíjak és más juttatások emelését is megígérték, így egyes becslések szerint legalább 15 milliárd lejes lyukat ütöttek a költségvetésen, mások szerint viszont a kieső összeg ennél is jóval nagyobb lehet.
A kormány egyébként 2013-ban sorozatban harmadik hitelszerződését kötötte az IMF szervezésében. A jövőre lejáró, 4 milliárd euró értékű hitelmegállapodás várhatóan az utolsó, mert a kormány már korábban jelezte, nem akar újabb hitelszerződést.
Bálint Eszter |
Krónika (Kolozsvár)

Volt SIE-vezér: 1989-ben visszaadták volna Erdélyt
A nyugati hatalmak Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásával akarták megdönteni a kelet-európai kommunista rendszert – állította Ioan Talpeş, a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) volt elnöke.
Talpeş, aki 1992 és 1997 között állt a SIE élén, 2000 és 2004 között pedig Ion Iliescu államfő tanácsadója volt, az Adevărul napilapnak pénteken azt mondta: amikor Nicolae Ceauşescu román nacionálkommunista diktátor 1979-ben Washingtonba utazott, azt javasolták neki, hogy vonják szorosabbra az együttműködést az Egyesült Államok és Románia között. Az amerikaiak ugyanis azt szerették volna, ha Ceauşescu amolyan „trójai falóvá” válik a kommunista tömbön belül.
Ő azonban nem értett meg az egészből semmit, felesége, Elena pedig hallani sem akart az ügyről. Ugyanabban az évben Kádár János magyar kommunista vezető is az Egyesült Államokba utazott, ahol a román diktátor visszautasítása miatt nagy rokonszenvvel fogadták, ő pedig megértette, hogy Ceauşescu döntése nyomán előnyös helyzetbe került.
Talpeş szerint ennek nyomán Washingtonban 1986-ban kidolgoztak egy tervet, amelynek értelmében Erdély anyaországhoz való visszacsatolása révén szerették volna „levegőbe repíteni” a kommunista rendszert. Azt állította: az 1989-es romániai forradalom idején a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz.
Mint kifejtette, december 17-én Magyarországra látogatott Helmuth Kohl akkori német kancellár, aki ott egyrészt Romániát bírálta, másrészt arról is beszélt, milyen igazságtalanság érte Magyarországot a trianoni diktátum nyomán. Utána Francois Mitterand francia államfő is Magyarországra utazott, aki szintén arról beszélt: tárgyalni kell a Trianon jelentette problémáról. Ugyanakkor amikor 1990 után Bukarestben járt, és rákérdeztek erre a kijelentésére, azt mondta: nem változott az álláspontja, és „Isten őrizzen attól”, hogy a magyar–román határ kérdése felvetődjön nemzetközi szinten.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Élhetőbbé tennék a szülőföldet Sepsiszentgyörgyön
A fiatalok otthon tartására és hazavonzására dolgozna ki közpolitikákat a sepsiszentgyörgyi önkormányzat. Hogy ezt megalapozzák, a városban az elmúlt tíz évben végzettek karrierútját követő felmérést készítettek, ennek eredményeit mutatta be a hétfői sajtótájékoztatón Kiss Tamás és Barna Gergő szociológus. 
Kiss Tamás elmondása szerint az iskolák nyilvántartásából indultak ki, elkérték a szülők elérhetőségét, segítségükkel összeállítottak egy telefonszámlistát, majd ebből véletlenszerűen állítottak össze egy 607 fős mintát.
A 2004 és 2008, valamint a 2009 és 2013 között végzettek nemzedékében az az érdekes, hogy míg a magyarok száma szinte azonos, a román fiatalok száma 500 fővel csökkent, mondta. A nyolcvanas évek elején volt a nagy betelepítési hullám, ezek a román családok a nyolcvanas évek végén vállaltak gyereket, akik az említett időszakban érettségiztek. Antal Árpád polgármester rámutatott, ha tovább tart a Ceauşescu-korszak, néhány év alatt megfordult volna a városban az etnikai arány.
A felmérés során arra is fény derült, hogy a magyar diákok 10–12 százaléka román iskolába járt. A szülők választása mellett erre az is magyarázat lehet, hogy az oktatási minisztérium a román iskolák nyomásának engedve a közösség számarányához képest nagyobb létszámú osztályokat hagy jóvá, míg a magyar osztályok esetében éppen fordítva jár el. Ezért fordulhat elő, hogy magyar diákok román tannyelvű osztályba kényszerülnek, vélték az illetékesek.
Kiss Tamás beszámolója szerint arra a következtetésre jutottak, hogy nem a külföldi, hanem a belső migráció a domináns, inkább a hazai nagyvárosok vonzzák a sepsiszentgyörgyi fiatalokat. A megkérdezett fiatalok 38,9 százaléka az ország különböző városaiban szóródott széjjel, 4,8 százalék Magyarországot választotta, míg 5,6 százalék más országba vándorolt. A magyar diákok inkább Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra költöztek, a románokat Brassó vagy Bukarest vonzza.
A jelenlegi végzősök 28 százaléka tervezi, hogy elhagyja a várost, a román fiatalok körében nagyobb az elvágyódás. Azok közül, akik már elmentek, 23 százalék nem zárja ki a lehetőséget, hogy hazaköltözik, 14 százalék pedig tervezi, hogy megteszi ezt a lépést, 63 százalékban azonban fel sem merül a gondolat. Akik máshol tanulnak, nagyobb eséllyel veszik fontolóra a hazaköltözést, mint azok, akik már munkahelyet is találtak más városban vagy külföldön.
A nyelvtudás szempontjából Sepsiszentgyörgyön a román fiatalok vannak rosszabb helyzetben, mivel kétharmaduk nem érti a város domináns nyelvét, tehát nem beszél magyarul. Ehhez hozzáadódik, hogy a román szakoktatás a szolgáltatási ágazatra összpontosít, ezért szakiskolát végzett román fiatalok nehezen találnak munkahelyet.
A magyar fiatalok 16 százaléka nyilatkozta, hogy nem beszél románul. Az angolnyelv-ismeret tekintetében a román fiatalok állnak jobban, a magyarok versenyképessége tekintetében még van tennivaló, állapították meg a szociológusok.
Antal Árpád polgármester elmondta, szeretnének minél többet megtudni a fiatalokról, hogy közpolitikákat dolgozzanak ki az itthon tartásukra, az elvándoroltak visszacsalogatására.
A migráció nagyon erős, projekteket dolgoztak ki arra, hogy szülőföldjükhöz kössék a fiatalokat, mondta a szociológus végzettségű elöljáró. Hozzátette, következő lépésként fókuszcsoportos beszélgetéseket terveznek azokkal, akik hazajönnének, illetve azokkal, akik elvágyódnak arról, hogy mi tartaná itthon őket.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Aki elment, nehezen tér vissza (Felmérés a fiatalokról)
A sepsiszentgyörgyi iskolákban végzett fiatalok többsége a továbbtanulásért költözik máshová, de kevesen mennek külföldi egyetemekre, a többség valamelyik elérhető nagyvárost választja. Az itthon maradók bő negyede elvágyik, és a másutt élők nagyobb hányada nem készül hazatelepedésre – derül ki abból a felmérésből, amelyet az önkormányzat megrendelésére idén januárban készített a kolozsvári kisebbségkutató intézet. A tegnap ismertetett kutatás eredményeire alapozva kívánja vonzóbbá tenni Sepsiszentgyörgyöt a városvezetés.
A kutatás a 2004 és 2013 között végzett fiatalok véletlenszerű, telefonos kikérdezésével készült, pontosságát 95 százalékra, a hibahatárt mindkét irányban négy százalékra becsülik – közölte Kiss Tamás szociológus. Ezalatt a román diákok száma csökkent: míg a 2004–2008-as években érettségizőkből 2850 magyar és 2087 román fiatal válaszolt, a 2009 után végzettek közül 2890 volt magyar és 1557 román. Egy állandó adat azonban elgondolkodtató: a magyar diákok 10–12 százaléka román iskolába jár, és elég kevésen múlott az etnikai arányok megváltoztatása: 2007-ben ugyanis a Sepsiszentgyörgyön érettségizők 45 százaléka tanult román osztályban – ez a nyolcvanas években tömegesen betelepített románok gyermekeinek korosztálya –, és Antal Árpád polgármester szerint két-három év alatt átfordulhatott volna az arány, kisebbségbe kerülhettek volna a magyarul tanulók, ha a diktatúra nem bukik meg. Azért ma sem lehet hátradőlni: most már nyilvánvaló, hogy a kis létszámú román osztályokat magyar gyermekekkel töltik fel, és az is kiderült a felmérésből, hogy a város diákjainak közel 11 százaléka más megyéből jön ide tanulni, azaz jelenleg is létezik egy bő tízszázalékos román betelepedés. Elsősorban a militarizált egységek alkalmazottjainak gyermekeiről van szó, ahol az etnikai arányosság nem érvényesül, ezért nem lehet azt mondani, hogy tudatosan irányított jelenséggel állunk szemben, de mivel állami intézményekről van szó, független népmozgásnak sem nevezhető, ami itt történik – figyelmeztetnek a szakemberek. Antal Árpád arra is kitért, hogy a román vagy a magyar nyelvű osztályok indítását máig Bukarestből hagyják jóvá, és a román diákok mindig több helyet kapnak, mint ahányan vannak, a magyarok pedig kevesebbet.
Ami a továbbtanulást illeti, abban is világosan elkülönül a magyar és a román végzősök pályája: előbbiek inkább Kolozsvárra, Marosvásárhelyre mennek egyetemre, utóbbiakat Brassó és Bukarest vonzza nagyobb mértékben, ez még a munkahelykeresésben is érezhető. Külföldön a sepsiszentgyörgyi fiatalok egytizede képezi magát: 4,8 százalék Magyarországon, 5,6 százalék más országokban. Akik a vizsgált évjáratokból most Sepsiszentgyörgyön élnek, azok közel egyharmada szeretne más városba költözni: a magyarok 24, a románoknak pedig 37 százaléka. Az elvágyódó magyarok 53,7 százaléka külföldre telepedne, a románok többsége inkább valamelyik hazai nagyvárosba. Ez a szociológusok szerint annak tulajdonítható, hogy a román szakoktatást – különösen a legtöbb hozott diákkal működő Constantin Brâncuşi-líceumban (szerk. megj: ahol a magyarellenességéről ismert Rodica Pârvan SZDP-s tanácstag az igazgató) – a szolgáltatásokra építették, és magyarnyelv-ismeret nélkül ezzel itthon nehéz érvényesülni. A felmérés szerint a román diákok alig 30 százaléka beszéli a magyar nyelvet, és még 27 százaléka ért valamit, 39 százalék azonban egyáltalán semmit. A magyar fiatalok 16 százaléka alig, egy százaléka pedig egyáltalán nem beszél románul; angolul azonban több román, mint magyar diák tud. Aki már egyszer máshova költözött, azoknak csak 14 százaléka tervezi a hazajövetelt, 63 százaléka nem kíván visszajönni, 23 százalék gondolkozik rajta. Ezeket a bizonytalanokat, illetve az innen elköltözni szándékozókat kívánja a következőkben megkeresni az önkormányzat: szeretnék megtudni, mi vonzza és mi taszítja őket, és azt is keresik, hogy mit tehet az önkormányzat a fiatalok marasztalására. A felmérést ma a megyei tanfelügyelőség és az iskolaigazgatók előtt is bemutatják, hiszen egyértelmű, hogy az oktatásban kell a leggyorsabban lépni a nemkívánatos folyamatok megváltoztatására. A kutatás bebizonyította, hogy a különböző tannyelvű osztályok torzítják az etnikai arányokat, erre is választ kell találni.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nincs alternatívája a liberális demokráciának?
Az elnökválasztási kampány első hetében Kelemen Hunor bemutatta államelnöki programját Bukarestben. A programbemutatón többek közt jelen volt Cristian Pârvulescu politológus és Emil Hurezeanu politikai elemző is, akik kérdéseket tettek fel, és reagáltak az RMDSZ államfőjelöltje által felvetettekre. 
A találkozó a magyar és a román liberálisok párbeszédeként értelmezhető, melyen szóba került a székely autonómia kérdése is. Ezzel kapcsolatban Kelemen aláhúzta, hogy autonómia alatt nem szeparatizmust kell érteni, hanem regionalizálást és decentralizációt, azon belül pedig kulturális autonómiát és nyelvi jogokat a nemzeti identitás megőrzése végett.
Ezt véleményezve Hurezeanu megjegyezte, hogy amit Kelemen prezentált, az egy regionalizációs terv, de amúgy világos, miért használja erre az autonómia kifejezést... A magyarok iránti barátságáról nem éppen híres Hurezeanu arra is rámut+E286atott, hogy az RMDSZ egy tabukkal teli erőtérben politizál, melyben Magyarország kormányfője vitatja az európai értékeket, az európai intézményeket és a liberális demokráciát.
Kelemen igazat adott Hurezeanunak (1), majd kérdésekre válaszolt, melyek az Orbán Viktorhoz fűződő viszonyát és a vele folytatott budapesti beszélgetését firtatták. Ezekben világossá tette, hogy nem ért egyet a magyar miniszterelnökkel, kijelentve, a liberális demokráciának nincs alternatívája.
Ez viszont egy kapitális tévedés. A liberális demokráciának ugyanis nemcsak alternatívája van, hanem az irányzat rossz útra is vezet. Gondolok itt az újradikális divat-liberalizmusra, melynek ismertetőjegye a kizárólagosságra törekvés, és a tolerancia meg a pluralizmus nevében teret nyerő intolerancia. Aktivistái a legjobb megoldás birtokában lévő („politikai unió", „még több Európa és szabadság", stb.) „tudomokként" tetszelegnek, s tevékenységük nyomán csak a műanyag, sok esetben pedig Szodoma és Gomorra kultúrája lopózik a szívekbe.
Ez a szellemiség komoly veszélyt jelent az európaiakra. A fő vektor vonatkozásában tehát az RMDSZ tévúton jár, ami – ha nem akar beragadni a balliberális sztereotípiákba – komoly átgondolást igényel. Az alternatíva nélküli liberális demokrácia őrzőjeként kiálló vezetés ugyanis az internacionalizmus szülte kommunizmus ikertestvérének (2) kötelezte el magát, meglehet azért, mert a Markó-filozófiát követve úgy véli: „minden a hatalom".
Ebből adódik kettős attitűdje is, mely a nemzeti vonalat elavultnak bélyegezve félreértelmezi azt, és az emberi, közösségi értékek iránti következetes kiállás helyett a felületességben lubickoló román, illetve nemzetközi passzátszeleknek igyekszik megfelelni. Nincs hát miért csodálkozni azon, hogy a bukaresti vezetők hiányoznak a gátakról, ám belépőt kapnak a fényes szalonokba, hol ezredesi címekkel is megjutalmazzák őket a stréberségükért. És közben nem látják, hogy (Szent Ágoston szavaival élve) az után futnak, ami nincs, ezért nem találják azt, ami van.
Erőltetett diszkrimináció
Csakhogy időközben eltelt 25 év. És a kis lépésekkel előre (időnként meg nagy lépésekkel hátra) politikája a magyar emberek szemében végképp megkérdőjeleződött. Ideje a megújulásnak, mert a homályos célokkal és ígéretekkel tele a padlás.
„A romániai magyarok nem akarnak jobban élni, mint a románok" – mondta mégis Kelemen a jelenlévők előtt, ami kifejezi feltétlen szolgakészségét. Ennél ma jóval többre van szükség. A tartalékok kifogytak, a másodrangú állampolgárság és a diszkrimináció többletterhének viselése középtávon tarthatatlan. Alternatívák vannak, de ehhez értelmes, a gátakra felállni képes legényekre van szükség – akiket ma már Erdélyben kell keresni, nem Bukarestben!
A bizalomvesztéssel járó kockázatot a szövetség vezetői is észlelték, ezért próbálnak „nagyobb" lépéseket mutatni kifelé. Az „autonómia" is ezt a szerepet szolgálja (3). Elvégre az RMDSZ „érdekvédő" képességét ismerő román csapattársak megértik, hogy a képben maradáshoz „unortodox" jelzőkre is szükség van. Csak így maradhat meg a status quo és kontroll alatt a magyarság, amivel – az RMDSZ főtitkár kifejezésével élve – „aki számít", jól jár.
A gond csak az, hogy „akik nem számítanak", ma egyre komolyabb erőt képviselnek Erdélyben. Az évek óta növekvő bizonytalanság és politikai csömör hatására meglehet, hogy az alternatív szervezetek némelyike megújulásra képes, kompetens szervezetté növi ki magát, és a magyarországi választások utórengéseként eltünteti az RMDSZ-t a porondról. Ez eddig nem történt meg, ami a 25 éves szervezet mesterséges fenntartásának is köszönhető, melyben valószínűleg a román hírszerzés is érdekelt.
A titkosszolgálat feladatának tekinti a magyar területi autonómia megvalósulásának megakadályozását. Ezt George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) igazgatója nyilatkozta nemrégiben. Vagyis a történelmi ígéreteket figyelmen kívül hagyó román hírszerzés a magyar adófizetők pénzén akarja megakadályozni a székelyföldi autonómia létrejöttét...
És történik mindez egy európai országban, ahol az egy főre jutó szekusok száma harmincszor nagyobb, mint Németországban, húszszor, mint Franciaországban, ötször, mint az Egyesült Államokban, és a társnemzetek publikus diszkriminálása nem zavarja különösebben az internacionalizmus képmutatóit. Mint ahogy magyarországi elvtársaikat sem (4), akik Soros György és más külföldi fenntartóiktól segítve, a magyar civileknek járó és a norvég kormány közvetítésével Magyarországra juttatott európai pénzekre tették rá a kezüket. Megdöbbentő, hogy a felhasználók ebből agresszivitásba torkolló kormányellenes tüntetéseket is szervezhettek.
Ebbe az exkluzivista logikába illeszkedik a december 1-jei Kempinsky-találkozó, a december 5-ei népszavazási kampány és a Gyurcsány–Bajnai-vonalhoz fűződő bukaresti RMDSZ-barátság is. Míg Bajnai Gordont állítólag Amerikából küldték, hogy Orbán helyébe tegyék, az amerikai protekcionizmust élvező Gyurcsány Ferenc és internacionalista köre mind a mai napig nem tudta feldolgozni vereségét.
Elestek a tejfölnyalogatástól, ami az ő értelmezésükben a demokrácia végét jelenti. Ezért (is) az internacionalista pancsmesterek által gerjesztett hullámokon lovagló újradikálisok – némi amerikai segédlettel – minden fórumon Orbán Viktor leváltására úszítanak. Számukra megbocsáthatatlan a tény, hogy Isten bekerült a magyar alaptörvénybe. Nem csoda hát, ha tudománycsúfoló szakemberek (akiknek a véleménye több politikus szemében is szent írás) Magyarországról szóló elemzéseit a „feltételezzük, hogy gonosz" szemlélet hatja át. Ismerős?
A Digi24 televízióban szereplő, az újradikálisokhoz igazodó Hurezeanu is – nem egyszer tényeket ferdítve vagy félreértelmezve – Orbán ellen ágáll, s ez a magyar kormányfőt helyenként zsarnokként prezentáló szemlélet az RMDSZ-hez közeli sajtóban is fellelhető. A gond tehát az, hogy míg a magyar alaptörvényt vizsgáló neves nemzetközi alkotmányjogászok semmilyen problémát nem láttak az alaptörvényben, sőt némelyek kifejezetten példaértékűnek tekintették azt, az újradikális liberálisok ezt az indulatok talajáról utasítják el.
Ennek az irányzatnak a félrevezető mivoltára hívta fel nemrégiben a figyelmet a liberális Anthony O'Hear (Margaret Thatcher és John Major brit kormányfők volt tanácsadója) is, aki a brit szellemi életet domináló szekuláris értelmiséget keresztényellenesnek nevezte. „Egy ilyen személy kizárólag a maga álláspontját tekinti közmegegyezésnek" – mondja O'Hear, aki szerint a neoliberalizmus szembemegy a klasszikus liberális értékekkel, a tolerancia nevében képviselve az intoleranciát. Ez dominálja ma a nyugati véleményipart és médiát, festi fehérre a feketét, meg fordítva.
Térnyerésükkel pedig Európa- és Amerika-szerte erősödik a keresztényellenesség. Neves professzorokat bocsátanak el állásaikból, amiért az evolúcióelméletet megkérdőjelező tudományos bizonyítékokat tárnak fel (pl. az amerikai Marc Armitage professzort), hisztérikusan „aggódnak", ha a szülők nem evolúciót oktató iskolákba íratják a gyermekeiket (pl. Angliában), iskolákat jelentenek fel, ha az éhező gyermekeket megsegítő projektekben keresztény szervezetek is részt vesznek (5), egyházakat kényszerítenek a törvény erejével arra, hogy homoszexuálisokat házasítsanak össze (pl. Dániában), stb.
Szellemi korrupció?
Szellemi szempontból ezzel az áramlattal jegyezte el magát az RMDSZ. És ez játszik döntő szerepet abban a vitában is, mely napjainkban a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesbolt újranyitása körül robbant ki. Tőkés László az Illyés Gyula Református Könyvesbolt alapítójaként november 28-án nyilatkozatot tett közzé, felemelve szavát az ellen, hogy a könyvesbolt „az alapító Illyés Közalapítvány szándékaival, valamint a névadó szellemiségével ellentétes rendeltetést töltsön be".
A korábbi püspök szerint a könyvesbolt Kuncze Gábor, Demszky Gábor és a köreikkel barátkozó váradiak kezére játszásával az RMDSZ újradikális csoportja megszégyenítő győzelmet aratott a Királyhágómelléki Református Egyházkerületen, melynek vezetősége elvtelen barátjukká és kiszolgálójukká vált. Tőkés említést tesz az RMDSZ-es irányítók és magyar elvtársaik alapítványainak közös tevékenységéről, valamint arról is, hogy ezek az érdekkörök több száz millió forintnyi összeget játszottak el abból a pénzből, melyet a magyar kormány kulturális célból az erdélyi magyarságnak adományozott.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület RMDSZ-párti attitűdje közismert. Ez önmagában nem szempont, ám felelős keresztényként a nagyváradi értelmiség körében terjedő újradikalizmust erősíteni egy könyvesbolttal... Jó lenne, ha az egyházkerület nyilvánosan is tisztázná a kérdést. Különben csak remélni lehet, hogy az olyanokkal kötött baráti megállapodás, akik a Szentírást előbb akarják gáncsolni, mint megismerni, nem a lelkek pusztává formálódását segíti elő. Mint ahogy azt is, hogy a szekus­kapcsolatok hagyományától sem idegen egyházi vezetőség – mint keresztény a keresztény mellett – Orbán Viktor mellett is publikusan kiáll.
Keresztény kötelességünk ugyanis nyilvánosan támogat egy olyan kormányfőt, aki következetesen kiáll Isten mellett, és ellenáll a hatalmi kényelemnek, melyet ma az internacionalistákkal kötött barátság kínál. „Ha valaki Isten akaratát vágyik megismerni, akkor legyen Isten barátjává, mert ha egy olyan embertársa akaratát szeretné megtudni, aki Istennek nem barátja, akkor szemtelenségét és ostobaságát mindenki kinevetné." (Szent Ágoston)
1 Szerintük az európai intézmények és a liberális demokrácia vitathatatlanok. Vajon milyen alapon? Az meg nem igaz, hogy Orbán Viktor vitatta volna az európai értékeket. 2 Ezért lehetett Magyarországon már a '89-es fordulat előtt elő-SZDSZ-ről (Boros Péter) beszélni. 3 Ezt igazolja Kelemen Hunor elszólása is, miszerint nincs jelentősége, mikor terjesztik parlament elé az autonómiastatútumot. 4 Akik már a kezdetektől hirdették, hogy a nemzeti szuverenitás baromság, ósdi dolog, a jövő a világpolgárságé. 5 Ezért jelentette fel az Amerikai Humanista Szövetség a Haitin borzalmas körülmények közt élő gyermekeken segíteni akaró Robbinsdale egyik iskoláját.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

A román hatalom valós szándékai
 A Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma nemzetbiztonsági okokra hivatkozva szólította fel a kormányt, hogy a lőtér területét ne engedje át Sepsiszentgyörgy városának, a szomszédos székely megyéből származó hadügyminiszter pedig félelmeikben osztozva, a román érdekek szem előtt tartásáról biztosította őket. 
Hallgatólagosan átment a Szenátuson az a törvénytervezet, mely bűncselekménynek minősítené a román nemzeti lobogótól eltérő zászlók használatát. 
A Ploiesti-i Táblabíróság visszaállamosította a Székely Mikó kollégium épületét.
Románia nemzeti ünnepe alkalmából többek között a „Székelyföld nem létezik, ki a magyarokkal Romániából” jelmondatokat üvöltve masíroztak újfent Sepsiszentgyörgy főterén az Új Jobboldal nevet viselő fasiszta szervezet idegen vidékekről toborzott tagjai.
A román trikolór hiányára hivatkozva december 1-je kapcsán megbüntették Kézdivásárhely polgármesterét.
Íme, néhány az utóbbi hónap magyarellenes megnyilvánulásaiból, melyek nemcsak a román hatalom hozzánk fűződő viszonyát tükrözik egyértelműen, hanem az általuk nekünk szánt jövőt is előrevetítik. Ellenségként kezelnek, kioktatnak, fenyegetnek, vagyonunkból kiforgatnak, megaláznak, tiltják nemzeti jelképeink használatát, és még a létünket is kétségbe vonják, miközben elvárják, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánk kezdetének évfordulóján örömkönnyeket hullatva ünnepeljük, hogy a magyar helyett a román államhatárokon belül élhetünk.
Az elkövetett gazságok számonkérése miatt remegő gyarmatosítók tudathasadásos állapotára valló diktatorikus megnyilvánulások és intézkedések ezek a fennhatóságuk alá került területeken élőkkel szemben, melyeknek egyetlen célja a szülőföldünk végleges és visszafordíthatatlan birtokba vétele. Éppen ezért, a további önámítás helyett legfőbb ideje szembenéznünk a tényekkel, és kellő határozottsággal, elszántsággal és nyíltan szembefordulnunk a Bukarestből irányított, minket sárba tiporni és megsemmisíteni akaró elnyomókkal. Ugyanakkor az erdélyi románság tagjaiban is tudatosítanunk kell, hogy nem ellenük, hanem saját megmaradásunk érdekében cselekszünk ekképpen, egyúttal figyelmeztetve őket arra a régi bölcsességre, mely szerint az a nép is el van nyomva, mely mások szabadságára tör.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Másképp politizálnak? – Bukaresti nyomásra számít az RMDSZ
Romániában mindig jobb kormányon lenni, mint ellenzékben, de vannak olyan pillanatok, amikor nem tudunk kormányon maradni. Most is ez a helyzet, újra kell gondolni a közpolitikánkat, az RMDSZ üzenetét a választói felé – jelentette ki Antal Árpád, a szövetség sepsiszentgyörgyi elnöke.
Antal szerint mindig, mikor az RMDSZ ellenzékbe vonul, Bukarest részéről megnő a nyomásgyakorlás. – Ez a valóság. Még ki sem léptünk a kormányból, és máris egy sor „szerelmes” levelet kaptam a prefektustól, de nem fogunk megijedni, mert már van tapasztalatunk ezen a téren, és ahogy a mondás tartja: teher alatt nő a pálma – mondta a megyeszékhely polgármestere.
Véleménye szerint Bukarest nyomása, az önkormányzatok mellett most is ki fog hatni a dekoncentrált intézményekre, több lesz az ellenőrzés, a pénzalapok megvonása. Antal hangsúlyozta: az RMDSZ nem azért lépett ki a kormányból, hogy az országot ezzel destabilizálja, és megbuktassa a Ponta-kabinetet. Amennyiben ez mégis megtörténne, akkor elemezni fogják a kialakult helyzetet, de a szövetség nem fog a startvonal előtt állni, arra várva, hogy minél hamarabb kormányra kerüljön. Lévai Barna
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Megállapodtak a valutaalappal
Sikerült egyezségre jutnia a kormánynak tegnap a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Bizottság képviselőivel a 2015-ös költségvetés sarokszámait illetően. Amint az Victor Ponta miniszterelnök bejelentéséből kiderült, a nemzetközi hitelezők elfogadták a kabinet által előirányzott államháztartási hiánycélt is. Ezek szerint a büdzsé pénteken a parlament asztalára kerülhet.
A bruttó hazai termék (GDP) 1,83 százaléka lesz jövőre az államháztartási hiánycél – jelentette be Ponta tegnap, miután megállapodás született erről a hitelezőkkel. Mint azt korábban jeleztük, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság küldöttsége Bukarestben folytatott tárgyalásokat a jövő évi költségvetési tervezetről, amely szerint eredetileg a hiánycél 1,4 százalék lett volna. Az Európai Bizottság ennél alacsonyabb, 0,9 százalékos hiánycélt szorgalmazott, és ennek kapcsán múlt héten még az is felvetődött, hogy akár a tárgyalások is megszakadhatnak. Bukarest számára ugyanis teljesíthetetlennek bizonyult a nemzetközi pénzintézet elvárása. A Ponta-kabinet végül tegnap megállapodott, hogy az eredeti sarokszámhoz képest GDP-arányosan 0,43 százalékkal többet fordítanak az uniós projektek önrészének fedezésére. Victor Ponta elmondta, hogy szakértői szinten még folytatódnak a tárgyalások, de elvi megállapodás született a főbb mutatókról. Így a költségvetés kiadása 238 milliárd lej lesz, a bevétel pedig 225 milliárd lej. Ennek megfelelően 13 milliárd lej államháztartási hiánnyal számolnak a következő évben.   A kormányfő, akárcsak egy nappal korábban, most is leszögezte, hogy a költségvetési tervezet szerint 2015-ben nem lesznek adó- és illetékemelések. Az ipari létesítményekre kivetett 1,5 százalékos, úgynevezett „oszlopadót” viszont 1 százalékra csökkentik január 1-jétől. A kormány a teljes ellátású turisztikai csomagok esetében 9 százalékos kedvezményes általános forgalmi adót vezet be a jelenlegi 24 százalékos helyett. Ponta emlékeztetett, január végén tér vissza a nemzetközi hitelezői küldöttség. A kormányfő szerint megállapodás született arról is, hogy amennyiben az első fél évben kedvezően alakul a gazdaság teljesítménye és a költségvetés bevétele, megvizsgálják az újabb adóenyhítő intézkedések bevezetésének lehetőségét. A miniszterelnök végül elmondta, hogy a kabinet 2015-ben is 2,5 százalékos gazdasági növekedést remél, akárcsak idén.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyíltan – a titkosszolgálatokról
Vannak könyvek, amelyeket jó szívvel szerkeszt, örömmel ír az ember, és vannak, amelyeket hiába akarná, nem tud elkerülni.
Ez utóbbi kategóriába tartozik a Titkosan – nyíltan, a Korunk–Komp-Press kiadásában a napokban megjelent (az Idea nyomda által szépen kivitelezett, Könczey Elemér grafikáival illusztrált) kötet. Ezt kell mondanom, mind a személyes érintettség, mind az intézményi vonatkozások okán. Noha több év eltelt már azóta, hogy Bukarestben, a CNSAS házában néhány besúgói dosszié a kezembe került (a Hivatalnak előterjesztett Korunk-kutatói terv, a felsőbb jóváhagyás következtében) – az első döbbenet nyomai ma is bennem élnek. Közvetlen munkatársakról, sőt barátokról tudtam meg elhinni nem akart dolgokat. És ahogy mondani szokás, ez még csak a jéghegy csúcsa volt. A Korunk szerkesztőségével kapcsolatban elmondhatom, hogy a nálunk dolgozókra kiszámolt besúgói arány az átlagosnál jóval magasabbra tehető. (Bár ki tudja, hol milyen mértékű lehetett az ügynökarány…)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Antal Árpád: be lehet engem zárni, de akkor sem bántom a székely zászlót!
Támadássorozatot intézett a magyar feliratok és a székely zászló ellen a Kovászna megyei prefektus, Marius Popica, jelentette be sajtótájékoztatón Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Az elnökválasztások után ismét fokozódott a magyar feliratok és a helyi szimbólumok elleni, Bukarestből irányított támadássorozat, feltehetően azért, mert a magyarok nem megfelelően szavaztak a novemberi elnökválasztás második fordulójában, véli a polgármester.
A prefektus több mint tíz felszólításban fenyegeti a városházát különféle büntetésekkel és eljárásokkal, amennyiben nem tesz eleget az ezekben foglaltaknak. A prefektus többek között nehezményezi, hogy a városban több helyen a román és a magyar felirat egymás mellett van, pontosabban, hogy a román felirat nem felül és a magyar felirat nem a román alatt szerepel. A prefektus a sepsiszentgyörgyi MPP által az Erzsébet parkban felállított székely zászló eltávolítását is kéri, azzal a megjegyzéssel, hogy minden egyes napos késésért a minimálbér 20 százalékával büntessék a polgármestert, amennyiben nem távolítja el a zászlót.
„Én azt gondolom, hogy addig, amíg az ország miniszterelnöke, Victor Ponta Moldova regionális zászlójával fotózkodik, addig nekünk is jogunk van arra, hogy az identitásunkat kifejező székely zászlóval fotózkodjunk az Erzsébet parkban. Be lehet engem zárni, de akkor sem fogom bántani a székely zászlót, mert véleményem szerint az önkifejezésnek ez az állami cenzúrázása egyszerűen abszurd 2014-ben, az Európai Unióban. A prefektus magatartása semmi egyébre nem jó, csak arra, hogy radikalizálja a székelységet, hiszen minden székely embernek kinyílik a bicska a zsebében, ha azt hallja, hogy nem tűzheti ki a zászlóját és nem énekelheti el a himnuszát, a XXI. század Romániájában.” fejtette ki a polgármester.
A prefektus azért is büntetéssel sújtaná Antal Árpádot, mert a sepsiszentgyörgyi Holokauszt emlékpark avatóján nem viselte a trikolór vállpántot. Antal elképesztőnek tartja, hogy a Holokauszt sepsiszentgyörgyi áldozatai számára rendezett megemlékezésről a prefektusnak mindössze a román zászló jut eszébe. „A prefektust a Holokauszt emlékpark kapcsán csak az érdekli, hogy engem 2500 lejtől 5000 lejig megbüntessen, amiért aznap nem viseltem a vállpántot. Ezt az elképesztő magatartást kommentálni sem tudom” adott hangot megdöbbenésének a polgármester.
A polgármester arra is felhívta a figyelmet, hogy miközben a prefektus hadat visel a magyar feliratok és a helyi szimbólumok ellen, azt nem tartja fontosnak, hogy a város minden közintézményének felhívja a figyelmét arra, hogy a törvényes előírásoknak megfelelően mindenhol kötelező a kétnyelvű felirat. Mi több, mikor az önkormányzat egységes feliratok kifüggesztését szerette volna megvalósítani a város összes oktatási intézménye számára, a prefektus jelezte a Polgármesteri Hivatalnak, hogy a Constantin Brâncuşi Iskolacsoport épületére nem tehetnek fel kétnyelvű táblát.
„Ez kettős mérce és elfogadhatatlan” adott hangot felháborodásának Antal Árpád. „Tudtommal Romániában a törvény mindenkire vonatkozik, nemcsak a magyarokra. És jó lenne, ha mindenki megértené már ebben az országban azt, hogy nem lehet a székelyek igazság-, szimbólum- és szülőföldszeretetét jogi vagy közigazgatási eszközökkel korlátozni” összegezte a polgármester. Közlemény
Erdély.ma

Tőkés László: nem akartam szimbólum lenni
Nincs szüksége a forradalmi hősökre a temesvári önkormányzatnak, legalábbis a Ceauşescu-rezsimet 25 éve megdöntő események kirobbanásában kulcsszerepet vállaló Tőkés László református lelkészt, későbbi királyhágómelléki püspököt nem hívták meg az évfordulós megemlékezésekre. „Nem veszek részt az eseményeiken, mert nem kértek fel rá” – jelezte a Krónika érdeklődésére az európai parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatóján emlékeztetett, hogy 25 éve a Béga-parti városban egymásra találtak a különböző nemzeti közösségek, a vallási felekezetek, Erdély legszebb időszakára emlékeztetett ez a toleranciára épülő összefogás.
„Akkor, ott megteremtődött a szolidaritás a nemzeti közösségek között, de sajnos ez a temesvári szellemiség megromlott azóta. Sajnálom, hogy azóta külön ünnepelnek a románok és a magyarok” – fogalmazott Tőkés László. Ezt jól példázza, hogy az EMNT által szervezett közel egyhetes megemlékezés egyik helyszínéül szánt Temesvári Román Operából „kiutasították” őket.
„Először még engedélyezték, hogy használjuk a termet, de pár nap elteltével találtak egy kifogást, amivel elutasítsák a kérésünket” – részletezte portálunknak az EMNT-elnök. Mint mondta, az operaház igazgatója rövid válaszában egyszerűen arra hivatkozott, hogy a kért időpontban foglalt az épület. Személyének mellőzése ugyanakkor egyáltalán nem lepte meg Tőkés Lászlót.
„A Románia Csillagának ügye jól jelképezi az én és a magyarság helyzetét” – fogalmazott, hozzátéve, hogy ennek tükrében nem is számított másra a temesvári önkormányzat részéről. Mint mondta, a rendszerváltás óta folyamatosan az ő imázsának a lerombolásán dolgoznak, megpróbálják a háttérbe szorítani, az ő és a magyarság forradalmi szerepvállalását pedig bagatellizálni.
Pedig a 90-es évek elején még közösen ünnepeltek, de utána Tőkés szerint győzött a magyarellenesség, és minden igyekezettel azon vannak, hogy akár a történelem meghamisításával is, de elhallgassák a magyarok temesvári szerepvállalását.
„Azt hiszem, még nem nyitottunk új fejezetet a megemlékezések politikájában. Ezt fel kellene borítani, és rendbe tenni a történelem tényeit” – vélekedett a volt püspök hozzátéve, hogy mindezek tükrében egyáltalán nem lepte meg „a szomorú valóság”.
Hozzátette, meggyőződése, hogy az 1989-es forradalom 25. évfordulója egyszerre román, magyar és európai ügy, mint ahogyan a rendszerváltás is közös, nemzetközi ügy volt. Ezt jelképezik az EMNT által szervezett ünnepségek helyszínei is, hiszen Brüsszelben indult, hogy utána Temesváron, Nagyváradon, majd Menyőn folytatódjék.
Tőkés László szerint a megemlékezéssel nem csupán a hősök előtt tisztelegnek, hanem hangsúlyozzák, hogy a rendszerváltási folyamatot tovább kell vinni. Szép évfordulós ajándéknak tartja, hogy Klaus Johannis ilyen példátlan összefogással nyerte meg az államelnök-választást, ezt a követendő példát meg kell őrizni. Reméli, hogy az új államfő újabb „rezsimváltást” hoz magával, amely a kisebbségi problémákat is orvosolja.
Tőkés visszaemlékezett egy Budapestre elszármazott egykori nagyváradi újságíró szavaira, aki mint mesélte, egyszer azt mondta neki: maradt volna inkább szimbólum. „Én nem akartam szimbólum lenni. Továbbra is harcolok a demokráciáért, a szabadságért, a román jogállamért, a magyarok jogaiért és a vallási szabadságért” – szögezte le az EP-képviselő, aki a december 20-i nagyváradi megemlékezés alkalmával tűzi ki EP-irodája homlokzatára a forradalmi lyukas zászlót.
Johannis is Temesváron ünnepel
Temesváron emlékezik a romániai rendszerváltáshoz vezető események 25. évfordulóján, december 16-án Klaus Johannis megválasztott államfő. Kifejtette, azt szeretné, ha december 16-án mindenki ott lenne, és együtt emlékezne a temesvári hősökre. „Azt szeretném, hogy ez a pillanat egy egyezség legyen arra vonatkozóan, hogy azt, amit 1989 decemberében kiharcoltunk, soha nem fogjuk elveszíteni” – fogalmazott Facebook-üzenőfalán az államfő.
A temesvári önkormányzat nagyszabású rendezvénysorozattal emlékezik a ’89-es eseményekre. Ez december 16-án börtönlátogatással kezdődik, majd a román operában nyílik tárlat a forradalomról. Délután tartják a városi tanács ünnepi ülését, ez alkalomból számos forradalmár kapja meg a díszpolgári címet. Este gyertyás, fáklyás menet járja végig a forradalom helyszíneit, és emlékezik az elesett hősökre. December 17-én gyásznapot tartanak, egyházi rendezvényeken emlékeznek az elesettekre. Másnap koncertekkel, konferenciával és filmvetítésekkel folytatódik a rendezvénysorozat, míg december 20-án zarándoklat indul Bukarestbe a forradalom emlékére.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Magyarország 1945 – A Nemzeti Emlékezet Bizottsága első tudományos konferenciája
A szovjet csapatok megtorló cselekedeteiről, a kialakítandó államberendezkedésről vallott gyökeresen eltérő szociáldemokrata és kommunista elvekről és a határon túli magyarság jogfosztásáról esett szó az idén létrejött Nemzeti Emlékezet Bizottsága első tudományos konferenciáján csütörtökön a Parlamentben.
Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője arról beszélt, hogy a magyar polgári lakosság tömeges Szovjetunióba hurcolásának egyik okát Sztálin fogalmazta meg legegyértelműbben: a magyarokat meg kell büntetni.
A szakember elmondta, hogy a civil lakosság munkatáborokba szállításának a megtorlás mellett másik oka a Szovjetunió második világháborúban elszenvedett mintegy 30 milliós embervesztesége miatti munkaerőhiány volt. Ezen túlmenően etnika tisztogatásokra is használták a málenkij robotot - magyarul "kis munka" -, ami valójában többéves kényszermunkát jelenthetett sok ezer kilométerre az otthontól.
A hadifogolyként elhurcoltak között voltak nők, 13 éves gyerekek, és volt akit 1945. május 30-án, három héttel az európai háború vége után fogtak el és vittek hadifogolytáborba. Egyes visszaemlékezések arról számolnak be, hogy akadtak helyek, ahol alig lehetett katonát találni a hadifogolyként elhurcolt emberek között.
Ennek egyik magyarázata lehetett, hogy amikor a szovjet parancsnokoknak egy hadműveletet nehezen, lassan sikerült végrehajtaniuk, nem egyszer arra hivatkoztak, hogy a vártnál nagyobb volt a védősereg. Ezután viszont ennek megfelelő hadifogolylétszámot kellett előállítaniuk - mondta el Bognár Zalán.
L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főosztályvezető-helyettese azt mondta, hogy Magyarország külső kényszer és területi követelések nélkül lépett a Szovjetunió elleni háborúba, ellentétben például Finnországgal és Romániával. A szovjet kommunista vezetők magyarok iránti ellenszenvét fokozták az országukban megszálló feladatokat ellátó magyar csapatok által elkövetett atrocitások.
A főosztályvezető-helyettes közölte: a megszálló szovjet csapatok Magyarországon is tömegesen fosztogattak, nemi erőszakot követtek el és elhurcolták, gyilkolták a civileket, ahogy azt több más országban is tették.
Feitl István, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese a korszak belpolitikájáról szólva azt mondta: a kommunisták nem árulták el, hogy mit akarnak, szemben például a szociáldemokratákkal, akik azt mondták: ma demokráciát, holnap szocializmust. És azt vallották: a szociáldemokrata pártban mindent lehet.
A hagyományos polgári demokrácia társadalmi bázisát a szociáldemokrata párt a munkásság, a parasztpárt, az agrárnépesség helyzetbe hozásával próbálta szélesíteni. Ide tartozott a parasztság esetében a földosztás és a szabad szövetkezetek létrehozása, a munkásság esetében pedig a szakszervezetek befolyásának növelése, aminek köszönhetően 1945 végén a munkásság szervezettsége 75 százalékos volt - ismertette a szakember, aki szerint a kisgazdapárt 800 ezres tagsága is a demokratikus tömegeket erősítette.
Feitl István felidézte: mindeközben a kommunisták célja a sokat hangoztatott népi demokrácia volt, amely valójában a proletárdiktatúrát jelentette. A kommunisták nem annyira szélesíteni akarták a demokráciát, mint inkább kirekeszteni a társadalom nagy csoportjait, így például a középosztályt és a hagyományos értelmiséget.
Gaucsik István, a Pozsonyi Városi Múzeum kutatója az 1945-ös felvidéki helyzetet jellemezve elmondta: a Benes-dekrétumok az általános jogfosztás szomorú dokumentumai, a pozsonyi magyarok deportálása pedig már etnikai tisztogatás volt, de ezen túlmenően felszámolták a magyar állam ott maradt vagyonát is.
A felvidéki magyarság ekkoriban vesztette el vékony középosztályát, elitjét és társadalomszervező erejét, önazonosságtudatában sérült közösséggé vált, ugyanakkor a szlovákiai magyar közösség összetartozása, identitása az elnyomatás évtizedeiben természetszerűleg megerősödött. Ma már azonban csak nyomokban létezik - mondta a kutató.
Lönhárt Tamás, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanszékvezetője előadásában beszélt arról, hogy a szovjet katonai hatóságok határozott fellépése miatt nem űzték ki a magyarságot Erdélyből, a román közigazgatást egy ideig távol tartották Észak-Erdélytől, ám ennek valódi célja nem a magyarok nemzetiségi jogainak védelme, hanem a kommunisták helyzetének javítása volt. A szovjetek Észak-Erdély visszacsatolásáért cserébe kommunista kormány kinevezését kényszerítették ki Bukarestben.
A Remény és realitás - Magyarország 1945 elnevezésű konferencia az idén létrejött Nemzeti Emlékezet Bizottsága első tudományos konferenciája.
A tanácskozáson délelőtt Kövér László, az Országgyűlés elnöke arról beszélt, hogy a magyar reményeket lerombolta a geopolitikai realitás 1945-ben, a nemzeti politika azonban a szabad és szuverén államban élő magyarság reményéből akar realitást kovácsolni.
Az alaptörvény rendelkezése alapján létrehozott testület feladata a kommunista diktatúra működésének, bűneinek feltárása és a büntetőjogilag felelősnek tartott emberekkel szemben büntetőeljárás kezdeményezése az ügyészségen.
Megválasztásakor Földváryné Kiss Réka, a bizottság elnöke arról beszélt: feladatuk történelmi és morális megbékélést, igazságtételt nyújtani a pártállam áldozatainak, illetve a társadalmi köztudat formálása.
(MTI), Budapest

A karácsonyfa alá
Amíg szűkebb pátriánkban Popică prefektus „rendszeresítette” az ötezer lejes mikulási ajándékokat az immáron kimondottan általa kreált zászló- és himnuszügyekben, addig Bukarest sem tétlenkedik egészen, s az országnak karácsony szent ünnepére ígér mindent: felújított (rekondicionált) kormányt, új parlamenti többséget, s ami mégis a legfontosabb, költségvetést 2015-re, amit majd fél tucatszor kiigazítgatnak a jövő esztendőben.
Vegyük csak sorban a dolgokat: Popică prefektus pontosan olyan, akár az elődei, és semmiben nem különbözik a leendő utódaitól sem, egy izgága betelepedettekből toborzódó (és tobzódó) „civil” szervezet nyomására, a kormányzat sűrű helyeslése közepette helytartóskodik, kioszt és büntet soha nem létezett törvényekre hivatkozva, s ebben körülbelül ki is merül őprefektusi méltósága és hivatala ténykedése. Azt teszi, amit elvárnak tőle, mert ha nem azt tenné, akkor azok csapnák el, akik odatették, ahol van. Ez így megy.
Az új kormány felállása már országos dolog, nagy tett, hiszen Ponta utolsó esélye, hogy kabinetjét átkozmetikázva, egy darabig még a végrehajtó hatalom uborkafájának legmagasabb ágán maradjon, még akkor is, ha egyre jobban érzi és sejti, hogy semmi keresnivalója nincs ott. A hatalom nagy dolog, s legalább illik ragaszkodni hozzá, ha már az ölünkbe hullott. Akkor is, ha csendben beláttuk, nem nekünk való ez a játékszer. 
Ezzel Ponta is így van, s még arra is képes, hogy szemforgató módon az önkéntes távozás rémével ijesztgeti imádott népét, mely megtévelyedett ugyan más elnököt választván, de azért az övé maradt, melytől nehéz szívvel venné el pótolhatatlan kormányfői szolgálatait. Tehát áldozatokat is hoz, odaveti néhány miniszteri fikáját, hogy a legfontosabb tisztek, a futók és a bástyák maradjanak.
Az RMDSZ kilépése különben is jó ürügy a kormányalakításra, s Ponta az űrt Tăriceanu híveivel, a „reformáló liberálisok” nagyjaival fogja betölteni. Egy kalap alatt néhány párttársától is megválik a kormányban, akár a pártban Vanghelie, Șova és Geoană mesterektől.
Magyari Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a sajtódíjakat
Villányi Zoltán, Rencz Csaba és Székely Ervin a Bihar megyei sajtó 150 éves évfordulóján, 2012-ben alapított sajtódíjak idei nyertesei. Mint Szűcs László, a Várad irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője hangsúlyozta, az idei elismerések odaítélésekor igyekeztek a nem írott sajtóra összpontosítani.
Ennek szellemében az Iványi Ödön pályakezdő díjat Villányi Zoltán televíziós riporternek, operatőrnek ítélték oda, aki nem tudott személyesen jelen lenni a díj átadásakor. „Munkáit szakmai alázat, tudás és jól dokumentáltság jellemzi” – hangsúlyozta a díjazottat méltató Péter I. Zoltán. A díjazott nevében szülei vették át az elismeréssel járó trófeát.
A Bokor András szakmai díjat Rencz Csaba, a Bihari Napló munkatársa vehette át. Méltatását Dérer Ferenc főszerkesztő-helyettes olvasta fel. Mint felidézte, Rencz Csaba már a ’90-es évek végén, az Érmihályfalvi Figyelő munkatársaként olvasói leveleket küldött a Bihari Naplónak,’99 és 2004 között külmunkatársként dolgozott, tíz éve pedig a szerkesztőség rendes tagjaként növeli a lap színvonalát. Az újságban megjelent kommentárjai, jegyzetei, glosszái összegyűjtve két kötetben is megjelentek Közeli történelem és Közös dolgaink címen.
A 2014-es Fehér Dezső életmű-díjat Székely Ervin vehette át, aki gazdag pályafutását az ifjúsági sajtóban kezdte, majd egy hosszú és eredményes politikai kitérő után ismét visszatért a média világába, s jelenleg a román közrádió kisebbségi műsorának szerkesztője. Ugyanakkor az írást sem hanyagolja el, nemrég került bemutatásra harmadik regénye. Rövid köszönőbeszédében hangsúlyozta: „büszke vagyok erre a díjra, mert a bihari sajtó rangot jelent, és ez fontos egy olyan világban, ahol sok kolléga küzdelmet vív a magyar nyelvhelyesség szabályaival, és rendszerint alulmarad”.
A díjátadásokat követő kötetlen beszélgetésen szó esett többek közt a sajtó jövőjéről, a sajtó-munkatársak perspektíváiról és az utánpótlás-képzés fontosságáról is.
Megjegyzés: Székely Ervin mindig durván támadta Tőkés Lászlót. Egy példa:
Nyersen támadta Tőkés Lászlót cikkében Székely Ervin, mondván, Tőkés László Markóval való sietős tárgyalása mögött Tőkés László kétségbeesettségét kell keresni, ugyanis biztosra akar menni az europarlamenti választásokon.
Székely Ervin szerint „az elmúlt több mint egy év alatt a püspök-politikus semmit nem tett azokért, akiknek bizalmát elnyerte.” Honlapjáról semmit sem lehet megtudni, milyen europarlamenti kezdeményezések fűződnek a nevéhez.
Székely Ervin kifejtette, hogy a püspök „minden megnyilatkozása politikus, polemikus (és többnyire problematikus).” /Székely Ervin: Kis erdélyi magyar megegyezés. = Új Magyar Szó (Bukarest), 2009. febr. 4./
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az erdélyi felsőfokú színészképzés alakulása
Mai rohanó világunkban Gáspárik Attila egyike azon egyéniségeknek, akik szinte nem ismernek lehetetlent. Bizonyította ezt számtalan helyzetben.
Talán ennek is köszönhető az a rendkívül színes paletta, amely eddigi szorgos munkásságából összeáll, fényesen bizonyítván, egy jó adottságú színészből minden kitelik. Nem csak színinövendékek oktatója, hanem, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke is volt, az RMDSZ javaslatára. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója.
2014 karácsonyának közéledtével sikerült megjelentetnie az Ábel Kiadó gondozásában a „Megszületett Kolozsváron- Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről” című, 242 oldalas könyvét. A borítóterv Szikszai Ildikó munkája. A borítón a Janovics Jenő színházigazgató által 1909-1910-ben építetett sétatéri színházépület látható. Régóta nem olvastam számomra ilyen izgalmasan érdekes és tartalmas könyvet. Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be, igen szépszámú közönségnek, mely bizonyítja, a magyar nyelvű színjátszásnak nagyon fontos szerepe van az identitástudat alakításában, fejlesztésében. Ezért nem mindegy, melyek azok az áramlatok, amik a színházba járó közönséget érik, formálva gondolatvilágát és gazdagítva, gyarapítva belső emberi tartását.
Az erdélyi színészképzés kezdetei
A szerző a könyv Bevezető fejezetében az erdélyi színészképzés kezdeteiről, alakulásáról ír. Mint megfogalmazta: „A XIX. század végén Erdélyben is felvetődött a színészképzés intézményesítésének kérdése... 1918-ban Aradon nyílt színésziskola a híres énekes rendező Róna Dezső vezetésével, ám az iskolát a hatóságok rövid idő múlva betiltották. Nagyváradon az első iskola megnyitására Hetényi Döme Elemér kapott engedélyt 1923-ban, majd 1926-ban Kolozsváron Izsó Miklós kezdett tehetségnevelésbe.” 1940 után a Kolozsvári Zenekonzervatóriumban működött Színész Iskola. 1946 áprilisában megnyílt a Kemény János, Tompa Miklós és Pittner Olivér vezette marosvásárhelyi Székely Színház. A felsőfokú oktatás egyik fontos mozzanatát jelentette, hogy Mihály román király 1946. április 9.-én kelt 276. rendelete alapján Kolozsváron megnyílt az Állami Magyar Zene-és Színművészeti Főiskola. A színi tagozat dékánja Szabó Lajos író, rendező volt. A szerző érzékelteti az oktatási folyamat hangulatát, a tanrendet. Hogyan történt a felvételi vizsga? Gáspárik Attilát érdekelte az, hogy 1953-ban miért kellett a Színművészeti Főiskolának Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöznie. „Az intézet fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, 1996-ban a történetek hajdani szereplőivel folytatott beszélgetésekből összerakható kép egyfajta lenyomata a szóban forgó eseménynek is. Nem kívántam állást foglalni, ezért- az oral history szabályaihoz igazodva - mindent úgy rögzítettem, ahogyan hallottam. Riporterként a „messziről jött ember” szerepét játszottam, mert úgy akartam megismerni az eseményeket, ahogyan azok a kor tanúinak, az egykori szereplőknek az emlékezetében élnek fél évszázad elteltével.” Kinek vagy kiknek volt az érdeke ez a változtatás- teszi fel a kérdést a szerző. Máig is sok legenda kering ezzel kapcsolatban, jegyzi meg.
Interjúk
Gáspárik Attila interjúi Csíki András, Földes László, László Gerő, Lohinszky Lóránd, Marosi Ildikó, Moldován István, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Tanai Bella, Taub János és Zsigmond Ferenc színművészekkel, rendezővel színházigazgatóval, szerkesztővel készültek, 1996-2003 közti időszakban. Számomra azért rendkívül izgalmasak, mert a könyvben megszólaltatott egyéniségek, néhány kivételével, mind személyes ismerőseim voltak, vannak. Én magam a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia növendéke voltam két évig. A tanulmányaimat a Bolyai Egyetemen illetve a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen folytattam és fejeztem be. A teljesség igénye nélkül tallóznék a könyvből.
Csíky András színész, tanár. 1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben szerezte meg diplomáját. A Nagybányai Állami Színház alapító tagja. Őket még Tessitori Nóra „hatvan táskával és ötven verseskötettel tanította” beszédtechnikára. De már ott volt Harag György, a nagy kohéziós erő. 1977-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződik. Román és magyar filmekben jelentősek az alakításai. Az önégetés nem megoldás. Csak hévvel nem lehet mindent megoldani. De rátaláltak a járható útra.
Földes László a hajdani statisztadíjazás előnyeit taglalta meggyőző erővel. Kiemelve a tanári kar felkészültségét. „A főiskolán senki se lesz színész. A pálya dönti el, és főleg a szerencse, tud bizonyítani vagy nem.
László Gerő: Ha még egyszer kellene kezdenem, akkor is itt kezdeném. A nagy példakép Delly Ferenc volt. Tanítványai voltak Sinka Károly, Fábián Ferenc, Szabó Lajos, Adleff Ingebor, akik Temesváron beindították műkedvelők segítségével a Temesvári színházat. Kolozsváron lett színész és rendező. „A nyelv védelme , aminek jegyében a magyar színjátszás megszületett több mint kétszáz évvel ezelőtt, ennek a csodálatos nyelvnek a védelme és ápolása sokkal aktuálisabb, mint valaha.” Lohinszky Lóránd színész, tanár, filmszínész. Szeretett tanítani, mert úgy érezte ennek az intézetnek a fennmaradása, több mint az, hogy tanításért fizetést kapjon. Egyébként az egyik legműveltebb, leghűségesebb színésze volt a maga idejében, amikor több mint 100 színész hagyta itt az országot. Több, mint ötven éven át a marosvásárhelyi társulat meghatározó egyénisége. 1954- 2010 közötti időszakban a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára volt. Marosi Ildikó, mint a Művészet, az Új élet szerkesztője rendkívül értékes anyagot adott át a Színháztörténeti Intézetnek.
Moldován István első generáció végzett diplomása a színész szakon. Több, mint ötven éven keresztül volt a Kolozsvári Magyar Színház főügyelője. Nem csak ügyelt, de magatartása, viselkedése meghatározó volt az egyetemi ifjúsággal szemben, akik statisztáltak. Pontos, figyelmes, színházszeretete legendás volt.
Orosz Lujza az akkori idők egyik legmeghatározóbb művésze volt, aki zengő orgánumának, belső adottságainak köszönhetően a színpad királynője volt. Holott belsőleg mindig harcolnia kellett önmagával. Alázattal kell közeledni az élethez, a színpadhoz, a hivatáshoz, a gyerekekhez, az unokákhoz, és a kollégákhoz. Szeretni kell az embereket.
Senkálszky Endre szerint a legfontosabb megteremteni a kölcsönös bizalmat. A színész szárnyakat kap, ha bíznak benne. A rendező a színész tükre. Korának meghatározó színész egyénisége, aki tudta, a nézőknek maximumot kell nyújtani.
Tanai Bella Marosvásárhelyen érezte magát a legjobban. Magyarországra való menetelük csak a férjnek volt jó. A miskolci Nemzeti Színház, a győri Kisfaludy Színház és a budapesti Vígszínház művésznője. Taub János Halmiban született Temesváron igazgató- rendező, majd Bukarest egyik legelitebb színházában rendez. „A színház-, színész-, rendezőpedagógia nagyon komplikált dolog, amihez véleményem szerint nagyon kevesen értenek...Nem is szabad színházban tudományt keresni... A konkrétság azt jelenti, hogy nekem a színpadon valami dolgom van. Nagyon fontos, hogy amikor a színész megkapja szerepét, tudja, milyen módszerrel, kell szakmailag felkészülnie rá. Ezt nagyon kevesen tudják.”
Zsigmond Ferenc diplomával a zsebében főtitkároskodott. 1950-ben a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet főtitkára. „Ő vezényli le a már Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet névre hallgató intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre való költöztetését.”
A Függelékben olvashatjuk a színi Marosvásárhelyre való költözéséről szóló első nyilvános hírt. A színészpedagógiai elvekről szerezhetünk információkat. Megtudhatjuk, melyek voltak a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben a felvételi feltételek 1950-1951-es iskolai évre. Mindenki valamilyen formában igyekezett tudásához és adottságaihoz képest valamit tenni egy rendkívül fontos ügyben. A hazai színjátszás érdekében saját magukat nem kímélve, adottságaikat egyesítve tették azt, amit egy rendkívül rideg közegben tenni lehetett. Nagyon sok ismert és kevésbé ismert hőse van az erdélyi magyarnyelvű színjátszásnak.
Gáspárik Attila az ismert hősök egyike.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Hivatalosan is használhatják címerüket
A kormány idei 996. számú határozatával több Maros megyei község címertervezetét jóváhagyta, másoknak azonban még mindig várniuk kell. A jelképek véglegesítése akár több éves folyamat is lehet.
A kormányhatározat értelmében Cintos, Balavásár, Alsóköhér, Görgényszentimre, Nyárádmagyarós, Havad, Szászkézd, Mezősályi, Csíkfalva és Vajdaszentivány jelképei véglegessé váltak, ezáltal hivatalosan is használni lehet őket. A helyi közösségek által elfogadott, majd a megyei és regionális bizottságok által is jóváhagyott tervezeteket az országos címertani bizottság rábólintása után terjesztették a kabinet elé, mindez esetenként egy-három évet vett igénybe.
Gazdag jelképek
A most véglegesített címerek mindenike kerekített oldalú címerpajzson helyezkedik el, fölötte egybástyás várfal-korona, amely azt jelenti, hogy az adott közigazgatási egység, közösség községi szinten van.
Hivatalosan is használható lesz
Divatos szóval élve a címer egy brand, ugyanakkor egy identitást is ad a helyieknek kifejezi a néveredetet, a vidéki jelleget és a folyó melletti elhelyezkedést – véli Balogh István csíkfalvi polgármester. A községi címert Szekeres Attila elismert hazai heraldikus készítette, és komoly tanulmányon alapszik. Elkészítésének folyamata lassan tíz évre nyúlik vissza, hiszen az első változatot elutasították, ezért egy teljesen újat készítettek, ezt sikerült most elfogadtatni. Ezután szerepelni fog a hivatalos átiratokon is, és a jövőben engedélyeztetendő községi zászlón is.
Balavásár címerének elfogadásában nem voltak akadályok, csupán a hosszú folyamatot kifogásolja Sagyebó István polgármester, aki szerint egy komoly múlttal rendelkező községnek kötelező is, hogy címere legyen. Az Anamaria Crişan által 2009-ben készített tervezetet a helyi tanács elfogadta, azóta a község honlapján szerepel, most pedig igyekezni fognak, hogy minden hivatalos okiraton is szerepeljen majd.
Van, akinek még várni kell
Koronka címertervezetét az ősz folyamán fogadta el a helyi tanács, ezután kerül a megyei bizottság elé, de megvitatása csak a következő évben várható – tudtuk meg Takács Olga polgármestertől. A Nyárádremete címerében szereplő Nap és Hold valakiknek szemet szúrt Bukarestben, ezért a község némi „változtatást” eszközölt rajta, így jó esélye van arra, hogy egy-két hónapon belül véglegessé váljon – mondta el Magyari Péter polgármester. Karácsony Károly nyárádgálfalvi elöljáró azt nehezményezi, hogy címertervezetük hét hónapja az országos bizottság előtt van, az általuk kért kiegészítéseket is megküldte a község, de döntés még mindig nem született. Nyárádszereda címere a bukaresti akadémiai bizottság asztalán van, remélhetőleg hamarosan kormányhatározattal véglegesítik a folyamatot – tájékoztatott Tóth Sándor városgazda. Varga Józseftől, Gyulakuta vezetőjétől megtudtuk: községüknek kétféle címertervezete is van, de szakértővel még nem dolgoztatták ki.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Nem lehet semmisnek tekinteni a magyar tagozat problémáját
• Az összetartozás, az egységes fellépés fontossága
• Gáncsoskodás a magyar nyelvű gyógyszerészeti oktatás akkreditációjában
Míg az elmúlt évben bátor hangú beszédben idézték fel a magyar nyelvű erdélyi orvos- és gyógyszerészképzés történetét, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hete keretében tartott 2014. decemberi ünnepi ülésen a magyar tagozat választott képviselői nem vettek részt a prezídiumban, és nem is szólaltak fel. Ezt a román vezetők szemrehányóan emelték ki, holott közismert tény, hogy a magyar oktatók azért vonultak ki az egyetem vezetőségéből, mert az elmúlt időszakban továbbra sem történtek lépések a törvényesség betartására és a kormányfő vezette miniszteri csapat aláírásával garantált egyezség életbe ültetésére, ami a magyar tagozat önállóságát és a jó kapcsolat helyreállítását biztosíthatná. A kialakult helyzetről dr. Szilágyi Tibor egyetemi tanárt, a tisztségéből lemondott rektorhelyettest kérdeztük.
– A tavalyi ünnepségen román nyelven is bemutattam az egyetem magyar gyökereit, de ettől semmi sem változott meg. Az idén, a magyar oktatók tavaszi közgyűlésének a határozata értelmében továbbra is jelezni akarjuk, hogy intézményi szinten a magyar tagozat nem valósult meg. Továbbra is hiányoznak azok a struktúrák, döntéshozatali fórumok, ahol mi valós módon bele tudnánk szólni az egyetem vezetésébe, ezért bojkottáljuk a szenátusi üléseket, nem vettünk részt a tanévnyitón, s ennek az ünnepségnek a prezídiumában sem. A hiányunkkal szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy baj van, és arra is, hogy egységesek vagyunk. Mindaddig, amíg nem találnak olyan választott tisztségviselőket, akikkel a helyünket törvényesen betöltsék, addig azt jelenti, hogy velünk számolni kell, addig nem lehet semmisnek tekinteni a magyar tagozat problémáját, és van esély, hogy számunkra is elfogadható megoldás szülessen.
– Az, ami az elmúlt héten a gyógyszerészeti karon történt, a magyar fél számára nem jelent elfogadható megoldást.
– Ez teszi még fontosabbá az összetartozást. A gyógyszerészeti karra újból ellátogatott az akkreditációs bizottság, s bár eredetileg a közös gyakorlatokkal zajló román és a magyar képzés akkreditációját egyforma iratcsomóval kérték, ezt Bukarestben különválasztották, és most a bizottság csak a magyar felet jött ellenőrizni. Abba a helyzetbe kerültünk, hogy két lehetőséget ajánlottak fel: az egyik az ideiglenes akkreditáció, ami azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy semmi sem változna, nyolc évet kellene várni a véglegesre. Érdekes módon a tökéletesen azonos helyzetben lévő román képzésnek végleges akkreditációt adnának. A szenátus nem engedi meg, hogy újraszervezzük az oktatást, és a magyar csoportok különváljanak, így nem értjük, hogy a 65 éve zajló magyar gyógyszerészképzés mitől lenne hirtelen új képzési forma, aminek csak ideiglenes akkreditáció jár. A másik változat egy olyan közös akkreditáció lenne, amelyben meg sem jelenik a törvény biztosította magyar oktatási program, s csak egy lábjegyzetben esne szó arról, hogy talán van magyar képzés is. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy e két lehetőség közül kellene választani, a gyógyszerészet teljes magyar oktatói kara pillanatok alatt összegyűlt, és válsággyűlést tartott arról, hogy ebben a helyzetben mit lehet tenni. Végül egy olyan választ fogalmaztak meg, amit mindenki aláírt, s amelyben leszögezik, hogy egyik megoldást sem tartják elfogadhatónak. Minden fenyegetőzés ellenére, hogy probléma esetén a lemondott dékánhelyettes asszony lesz a felelős, hogy a rektor egy személyben hoz döntést, hogy a szenátus egy számunkra negatív döntést szavaz meg, most ott tartunk, hogy az átirat visszakerült Bukarestbe. Nem gondolom, hogy a probléma meg van oldva, de pillanatnyilag egy nagy veszélyt sikerült elhárítani, s a kérésünk visszakerült olyan körökbe, ahol esetleg egy jobb döntés születhet. Ez csak azért történhetett így, mert példamutatóan egységes fellépése volt a gyógyszerész kari kollégáknak. Nem volt egy hajszálrepedés sem, amit ki lehetett volna használni ellenük. Bármilyen különutas magánkezdeményezés, ami az egységet megbontja, olyan szinten gyengíti az erőnket, hogy kritikus esetben számunkra negatív következményekkel járhat.
Amikor felróják, hogy ezen az ünnepségen nem vettünk részt, felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen miben is kellene nekünk részt vennünk? Az együtt ünneplés a kölcsönös tiszteletet feltételezi, hogy elismerjük mindkét félnek az érdemeit, amihez hozzátartozna az egyetem gyökereinek az elismerése s a folytonosság megőrzése is. Ez nem csorbítaná a jelenlegi román értékeket, de ameddig a múlt bevallása valakit feszélyez, ez arra utal, hogy itt valami probléma van. A kellemetlenséget nem mi okozzuk, orvosi kifejezéssel élve a hiányzásunk csak egy tünet, ami felhívja a figyelmet arra az alapproblémára, amit meg kell oldani.
– Utalások hangzottak el arra, hogy a középszerűség miatt maradt távol a magyar oktatói kar, holott ez a mai ülés kevés kivételtől eltekintve nem ezen a szinten mozgott. Sértőnek tartja-e a kijelentést?
– Homályosan fogalmazott a polgármester úr. Nem volt egyértelmű, hogy a középszerűség említésével a magyar tagozat oktatóira utalt, vagy általában a politikai középszerűségre, ő ugyanis pártszíneket képvisel, s meglehet, hogy a konkurens párt által gyakorlatba ültetett középszerűségre gondolt. Azzal a megjegyzéssel kapcsolatosan, miszerint a magasztos cél érdekében felül kell emelkedni a személyes problémákon, azt gondolom, hogy a magyar tagozat oktatói kara éppen a távolmaradásával emelkedett felül a személyes problémákon, jelezve, hogy közösségi problémáról van szó. Mindannyiunknak kényelmesebb lett volna hallgatni, mosolyogni, s úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mi nagyon nehéz terhet viszünk azáltal, hogy ellenállunk egy olyan asszimilációs törekvésnek, amely hosszú távon nem szolgálná a magyar tagozat érdekeit. Rövid távon sokkal kényelmesebb lenne apró egyéni kedvezményekért lehajtani a fejünket, és visszasomfordálni a vezetőségbe. Szembe kell néznünk azzal is, hogy négy év olyan küzdelem után, ami alig hozott eredményeket a magyar tagozat megvalósítása szempontjából, ez komoly kísértést jelenthet egyesek számára.
Egy másik téves megközelítése a problémának, amikor – olyan kijelentésekkel, hogy iszapbirkózás helyett tudományos téren kell felvenni a harcot – azt próbálják sugallni, hogy süllyed a magyar tagozat, mert egyebet sem teszünk, csak hadakozunk, és közben elhanyagoljuk a szakmai feladatainkat. Ez félrevezető, mert egyrészt szakmai eredményeink nem rosszabbak, mint korábban, másrészről mindenki legjobb tudása szerint végzi a dolgát: tanít, gyógyít, kutat, cikket és könyvet ír. A vezetőségi tagok, ha nincsenek is hivatalosan funkcióban, szervezik a magyar tagozat szakmai életét, és ezenfelül küzdenek a törvény adta jogaink kivívásáért – nyilatkozta Szilágyi Tibor professzor.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Végtelen farsang… Székely Szabó Zoltánnal
December 9-én a marosvásárhelyi Spectrum Színházban került sor Székely Szabó Zoltán színművész- író könyvbemutatójára. A sikeres esten a szerző dedikálta Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Anekdotázva beszélt pályájáról, írásaiból adott elő néhányat. Egykori egyetemi tanára, Kovács Levente rendező közvetlen, humoros laudációt mondott róla. Közreműködött két színészkollégája, Kárp György és Szélyes Ferenc. Bölöni Domokos összeállítását szólaltatták meg, Székely Szabó Zoltánról írt szövegeket olvastak föl. Az est hangulatát emelve, fellépett a Cantuale énekegyüttes. Az alábbiakban részleteket közlünk a szerzőt méltató összeállításból.
Az élet – körben, mindenütt
(Tutuka hazatért)
Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem.
Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyer-mektelen feleségtemető Bécsben.
Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem vagyok "hegyen túli" –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat.
Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben.
Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között. (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.)
"Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból" – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában (Krónika, 2013. január 25.)
– Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: – Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás a "taxínész" Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben, Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát). – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert százféle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: "Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül". Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: "A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek".
Viszont már a szívbe markol a kérdés: "Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?" Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: "A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?"
Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig "nyílt színen" vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: "Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát".
(Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán kötetéről)
Legújabb könyve a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák (1989–2014 között).
A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukaresti utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene.
A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában –, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22 – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte, megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák.
Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett.
És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvést hadd álljon itt egy rövid idézet:
"– Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint…
– Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van.
A magyaroknak Mátrájuk,
A szlovákoknak Tátrájuk,
A románoknak Vátrájuk."
Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót.
Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan.
A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: "…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt –, ha van a mélyén tragikum."
És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a "színibírálataimat". Szatírába mártott golyóstollal. Szatírok.
Székely-Szabó Zoltán néven.
Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet,
Hisz az ember olykor kínjában is nevet.
Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged.
Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató kedden a Tulipánban
Négyszemközt Ceauşescuval
Az 1989-es decemberi forradalom kitörésének 25. évfordulóján mutatják be Aradon Hodicska Tibor nyugalmazott nagykövet Négyszemközt Ceauşescuval című könyvét.
Hodicska Tibor 35 éves külügyi szolgálatából másfél évtizedet töltött Bukarestben a Magyar Nagykövetség diplomatájaként, utána pedig a Moldovai Köztársaságba nevezték ki nagykövetnek. A csíkszeredai Pallas Akadémiánál idén megjelent könyvéből „nemcsak magánéletének sorsfordító eseményeit ismerhetjük meg, hanem azokat a sokszor sziszifuszi erőfeszítéseket is, amelyek a diplomácia kanyargós és nemegyszer kátyúkkal teli, botlasztó útjain értünk, erdélyi magyarokért történtek” – fogalmaz a kötet fülszövegében Kozma Mária szerkesztő.
Hodicska Tiborra hárult a Nicolae Ceaşescu–Grósz Károly találkozó megszervezése Aradon 1988-ban, és ez alkalomból találkozhatott négyszemközt a román kommunista diktátorral. Hogy ez élményszámba menő találkozás volt-e vagy sem, megtudhatjuk személyesen tőle december 16-án, kedden 17 órától a Lucian Blaga (Templom) utcai Tulipán Könyvesboltban. Kiváló alkalom ez bepillantani a múlt rendszer román–magyar diplomáciai viszonyának kulisszatitkaiba is. A szerzővel Pataky Lehel Zsolt, az Aradi Hírek felelős szerkesztője, a Kossuth Rádió aradi tudósítója beszélget.
Nyugati Jelen (Arad)

Ágoston Hugó: Egy előre bejelentett kilépés krónikája
Többen hivatkoztak az év nagy „premierjeire” a Szövetségi Küldöttek Tanácsa szombati ülésén, a két magyar államelnök-jelölt indulásától a szász Klaus Iohannis választási győzelméig és a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium újraállamosításáig. És immár az előzménytelen események között tarthatjuk számon az RMDSZ kiválását a kormányból: hogy önként távozzék – ilyen még nem fordult elő.
Noha egy bejelentett kijelentkezésről volt szó, érdekes hozzászólások előzték meg. A pró érvelők hangsúlyozták, hogy a szövetség nem a „semmibe lépett”, ugyanakkor nem pontosan világos (már azért sem, mert csak ezután láthatjuk meg), hogy akkor mibe is. Megfogalmazódott, ismét, a vélemény, hogy idén tavasszal be sem kellett volna lépni a kormányba. Tény, hogy – amint a szövetségi elnök politikai bevezető szövegében hangsúlyozta – a kormányzás: eszköz, nem pedig önmagában való cél, és számunkra nem ideológiai kérdés. Tény ugyanakkor, hogy az Európai Néppárt tagjaként az RMDSZ kakukktojásnak számított a kormányban, különösen a liberálisok meglepő kiválása után. Tény, hogy a választók akaratához a második forduló sokkja után közelebb áll a kilépés, mint a maradás. (Noha kilenc hónappal ezelőtt egyértelműen a kormányzati szerepvállalást támogatták.) Tény, hogy a kormányban elfogyott a levegő, különösen Kelemen Hunor lemondása után. Reméljük, hogy a mostani fordulattal csakugyan közelebb kerül a szövetség az emberekhez, a közösség gondjaihoz, új fejezet nyitható a jövőtervezésben.
Az ellenérvek sem elhanyagolhatók. Az általánosaktól (a politika célja a hatalom megszerzése/megtartása, a kormányrészvétel jelentős alkupotenciált és bizonyos fokú védettséget jelent, a gesztus akár cserbenhagyásként is értelmezhető, ami ránk nem volt jellemző stb.) a konkrét lehetőségekig (állami támogatások az önkormányzatoknak, a magyar irányítású tárcák hozzájárulása, például örökség- és környezetvédelemben stb.) A Szövetség Állandó Tanácsa ajánlásának nagy többséggel megszavazott döntése – csupán Frunda György miniszterelnöki tanácsos, valamint Bónis István és Kerekes Károly képviselők szavaztak a kilépés ellen, heten pedig tartózkodtak – jelzi az RMDSZ-ban jelenleg uralkodó politikai fősodort, amelynek meghatározói elsősorban a székelyföldi vezetők. És meghatározója a véleményformálás, a választók befolyásolása, mondjuk ki: a fideszes propaganda révén az erdélyi magyar sajtó túlnyomó része. Lehet, hogy túlságosan élénk a memóriám, de nekem bizony bevillant egy lovaglónadrágos budapesti hölgy ostorcsattogtató beszéde a nagyváradi kongresszuson...
Ugyanakkor a miért léptünk?/mibe léptünk? kérdésre nem válasz az, ami ilyenkor válasz szokott lenni. A kiválással az RMDSZ voltaképpen nem vesz fel ellenzéki szerepet – annál fontosabb számára az ország politikai stabilitása, a közeljövőben nagyon nem jól jönnének számára az előrehozott parlamenti választások. A parlamentben nem fogja zavarni a kormányt, elfogadja a költségvetését, támogatja a támogatható törvénykezdeményezéseit, bizalmatlansági indítványt sem szavaz meg ellene. Már csak azért sem, mert – minden ellenkező állítással szemben – a kormány ért el visszhangos eredményeket, és ezekben benne van a magyar kormánytisztviselők munkája is. (Kelemen Hunor kiváló művelődési miniszter, Korodi Attila kiváló környezetvédelmi miniszter volt. Sokan sajnálják a több mint száz embert, köztük a sok értelmes fiatalt is, akik különböző tisztségekbe felköltöztek Bukarestbe, most pedig költözhetnek vissza Erdélybe, némelyikük a bizonytalanságba – ki tudja, legközelebb vállalkoznak-e ilyen kalandra?) Ugyanakkor, egyelőre legalábbis, a kormánykoalíciónak az RMDSZ nélkül is megvan a parlamenti többsége, a nagyobb változásokhoz – amilyen az alkotmánymódosítás vagy a regionalizálás – amúgy is szélesebb konszenzusra van szükség. Elhangzott az SZKT-n is, hogy ez a recept, vagyis a (Năstase-)kabinet kormányon kívülről történő támogatása a parlamentben, volt az eddigi leghatékonyabb az RMDSZ szempontjából: ekkor – 2000 és 2004 között – sikerült keresztülvinni az aradi Szabadság-szobor kiszabadítását, a nyelvhasználatot szabályozó/biztosító 215-ös törvényt és egyebeket.
A figyelmes szemlélő és hallgató számára nem maradhatott észrevétlen további néhány fontos mozzanat az SZKT-n: az egyértelmű szolidarizálás Markó Attilával („megkérdőjelezzük a jogállamiságot!”); erélyes tiltakozás a Kovászna megyei prefektus túlkapásai ellen; a búvópatakként ismét előbukkanó generációs problémák (miután a másik vissza-visszatérő téma, a „nőkérdés” megoldottnak tekinthető: a nőszervezet tevékeny, a pódiumon adott pillanatban négy hölgy volt és egy férfi); nem túl sok remény fogalmazódott meg az újonnan megválasztott államelnök segítőkészségét illetően, noha natürlich „partneri kapcsolatra” kell törekedni vele; többen hangsúlyozták a kommunikáció, az emberekkel való mindennapi szerves kapcsolat, az egyenes beszéd fontosságát; az RMDSZ büszke lehet az elmúlt huszonöt évre, ahogyan a politikai alelnök, Borbély László éllel megfogalmazta: mi vigyáztunk az RMDSZ-re!
Amúgy kíváncsi vagyok, hány újságíró figyelt fel Kelemen Hunor kemény megjegyzésére, amikor záróbeszédében egy esetleges bizalmatlansági indítványra utalva azt mondta: ha így folytatódik (mármint a nacionalista prefektus ámokfutása), akár „másképp is dönthetünk”! Sapienti sat.
Végül jegyezhettünk ezen a fontos SZKT-n még egy – személyesnek tűnő, mégis közösségi horderejű – premiert. Mindeddig nem volt olyan ülése az RMDSZ diétájának, amelyet Markó Béla ne ült volna végig, amelyen ne szólalt volna fel, olykor kétszer is. Most az Ezüstfenyő-díjak átadása után távozott. Nem vett részt a vitában. Mint megtudtam, a Szövetségi Állandó Tanács ülésén sem maga voksolt, a szavazatát Kelemen Hunorra bízta. Gesztusa jelentését és hátterét valószínűleg politikai esszésorozatának következő darabjaiból, majd az emlékirataiból tudjuk meg. 
maszol.ro

Kilép a kormányból az RMDSZ (Marosvásárhelyen ülésezett az SZKT)
Vitásra sikeredett az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának szombati ülése, élénk szócsata alakult ki a kormányból való távozásról, ám a végeredmény önmagáért beszél: 113 képviselő közül csupán hárman szavaztak a Szövetségi Állandó Tanács által javasolt megoldás ellen, heten tartózkodtak. Kelemen Hunor elnök újratervezésről beszélt, meg kell találniuk a módját, hogy visszaszerezzék az emberek bizalmát, mert ha nem teszik, két év múlva kockázatossá válik a parlamenti bejutás.
Kelemen Hunor leltárral kezdte beszámolóját, szükségesnek nevezte az elmúlt 25 év eredményeinek és kudarcainak számbavételét. „Vannak – és nem kevesen –, akik 25 év alatt eltávolodtak az RMDSZ-től, és felnőtt egy új generáció, amely soha nem is fordult még a politika irányába, mindkét kategóriát meg kell szólítanunk, ezért van szükség a negyedszázada meghatározott alapértékekre épülő újratervezésre. Nem tehetünk úgy, mint aki a vonatban ülve azt hiszi, hogy ő egy helyben áll, csak a táj változik körülötte” – fogalmazott. A szövetségi elnök 2014-et a politikai premierek évének nevezte: az RMDSZ először vállalt kormányzást a szociáldemokratákkal; először indult két magyar jelölt az elnökválasztáson; Klaus Johannis nagyarányú győzelme, illetve a SZÁT döntése a kormányból való kilépésről. Ötödik premierként említette a Mikó-kollégium újraállamosítását. Változtatni kell
A februári kormányra lépés kapcsán Kelemen Hunor elmondta: eszköznek tekintették, mert az év elején választóik többsége is támogatta a kormányzást. „Ma is azt állítom, hogy az akkori elemzésünk és döntésünk helyes volt.” Egy politikai vezető hibát követ el, ha nem figyel oda a polgárok üzenetére, de akkor is, ha csak arra koncentrál, hogy mindenkinek tetsző döntést hozzon. Az elnökválasztás eredményeit elemezve, közvélemény-kutatást is segítségül hívva arra jutottak, „hogy ma a választóink akaratához legközelebb eső döntés a kormányból való kilépés”. Figyelemre méltónak nevezte, hogy a második fordulóban több magyar ember vett részt, mint az elsőben. Mindez olyan körülmények között, hogy egyik román jelölt sem szólította meg a magyarokat. Bebizonyosodott: hazudtak azok, akik azzal magyarázták pártalapítási szándékukat, hogy a magyar–magyar verseny mozgósító hatással bír, és kudarcot vallott az a szándékuk is, hogy „az RMDSZ-t térdre kényszerítve átvegyék a politikai érdekképviseletet”. Elemzésük szerint a magyar választók nagy többsége a második fordulóban protesztszavazó volt, megmozdult egy olyan réteg, „amelyet, el kell ismernünk, sem mi, sem egy másik magyar jelölt nem tudott megszólítani.” „Ők azok, akik valami miatt nem bíznak bennünk, nem vagyunk vonzóak a számukra, nem vagyunk hitelesek a szemükben, és ezzel a ténnyel szembe kell néznünk. Fájdalmas tény, de őszintén ki kell mondanunk, ezt meg kell értenünk, és nekünk kell képesnek lennünk változni és változtatni.” A közvélemény-kutatás azt is megmutatta: nagyon rövid idő alatt drámaian csökkent azoknak a száma, akik még hittek a kormányzásban. „Úgy kormányozni, hogy annak egyre kisebb a támogatottsága, úgy kormányozni, hogy a jó kormányzás lehetőségében mi magunk is kételkedünk, úgy kormányozni, hogy az a két év múlva esedékes választásokon a parlamenti jelenlétünket kockára tegye, nem szabad” – hangsúlyozta Kelemen. Beszélt a hogyan továbbról is: hosszú távú célkitűzéseket kell megfogalmazni a társadalom néhány fontos területén, ezek között az oktatást, egészségügyet, a közúti és vasúti infrastruktúra-, vidékfejlesztést és többség–nemzeti kisebbségek viszonyának hosszú távú rendezését említette, amely garantálná, hogy semmiféle politikai változás nem csorbítja a megszerzett jogokat.
A Mikó-ügy kapcsán kiemelte: a bírósági döntés precedenst teremt, megkérdőjelezi minden visszaszolgáltatás törvényességét. Szólt arról is: értelmezhetetlen az a háború, melyet a Kovászna megyei prefektus indított himnusz, zászló, felirat, azaz szinte minden ellen, ami magyar. „Az erdélyi magyarság és közös ügyeink nem lehetnek járulékos áldozatai sem a jogállamiságnak, sem a korrupcióellenes harcnak” – mondta.
Kint vagy bent?
Az elnök politikai beszámolóját követő vita során a hozzászólók többsége támogatta a kormányból való távozást, ellene szólt azonban Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tanácsosa. Úgy vélte, a szövetség nem ellenzékbe, hanem „a senki földjére” kerül, elveszíti egyik legfontosabb eszközét csak azért, mert a szavazói egy részének a kedvére akar tenni. „Nem nyertünk abból, hogy Klaus Johannis nyert, mert nem fogja azokat a kisebbségi kérdéseket felvállalni, amelyeket Victor Ponta felvállalt volna” – mondotta Frunda György. Burkoltabban fogalmazta meg nemtetszését Verestóy Attila és Borbély László, ők elsősorban a Bukarestben tisztséget betöltő magyar emberekért aggódtak, mindketten azt szorgalmazták, hogy tovább végezhessék a munkát a különböző kormányhivatalokban az RMDSZ bizalmából oda került szakemberek. Verestóy szerint a történet vége csakis az lehet, hogy a szövetség visszakerül a kormányba. Helyeselte viszont a kormányból való kilépést Hegedüs Csilla két hete kinevezett kulturális miniszter, miniszterelnök-helyettes is. A kormányzás utolsó eredményeként jelentette be annak a miniszteri rendeletnek az elfogadását, mely szerint valamennyi magyar vonatkozású műemlék épületen magyar nyelvű tájékoztató feliratot is el kell helyezni.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere úgy vélekedett, hogy nem a kormányból való kilépés volt koraszülés, hanem a belépéskor kellett volna védekezni, a Szociáldemokrata Párttal való együtt kormányzás ugyanis beszűkítette az RMDSZ mozgásterét. A polgármester azt javasolta, hogy az RMDSZ megelőlegezett bizalommal viszonyuljon Klaus Johannis megválasztott elnökhöz. Sógor Csaba kifejtette, hogy az EP-ben napirenden kívüli felszólalásában fel fogja hozni a Mikó-ügyet és a székely zászlók ügyét is. Eckstein-Kovács Péter pedig elmondta: feljelentette magát a Korrupcióellenes ügyészségen, mert ő kezdeményezte a kormányrendeletet, amivel visszaadták a Mikó épületét, ám végül arról értesítették, hogy nem indítanak pert ellene. Ezt a dokumentumot átadta Markó Attilának, hogy használja fel a perében – hangsúlyozta.
A vitát követően az SZKT nyilatkozatot fogadott el a 25 évvel ezelőtti rendszerváltás évfordulójával kapcsolatban, és állást foglaltak a Székely Mikó kollégium visszaállamosítása ellen. Döntöttek arról is, hogy az RMDSZ 2015. április 17–18-án Kolozsváron tartja tisztújító kongresszusát.
Támogatás feltételekkel
A szavazás utáni rögtönzött sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor újságírói kérdésre elmondta, a szövetség ellenzékbe vonul, de lehetnek olyan törvénytervezetek, amelyeket az ellenzék is megszavaz. A költségvetés tervezetét még nem ismerik, nem tudják, hogy támogathatják-e a parlamentben. Az Etnikumközi Hivatal élén az Oktatási Minisztériumban akkor is tisztségben maradt egy-egy magyar államtitkár, amikor a szövetség ellenzékben volt. A miniszterelnök döntése, hogy megmaradhatnak-e ezeken a tisztségeken szakembereik. Kelemen Hunor szerint a Kovászna megyei prefektusnak a magyar himnusz elleni fellépése kétségessé tette, hogy megszavazzák-e a kormány új felállását. Elmondta, jelezte a miniszterelnöknek a kérdéssel kapcsolatos elégedetlenségét. Ez olyan súlyos kérdés, amire a következő napokban a kormánynak valamiféle választ kell adnia. „Csak ezt követően tudunk beszélni arról a frakciókban, hogy miként járunk el a kormány beiktatásakor” – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bodor Johanna könyvét mutatják be a kolozsvári színházban
Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című könyve memoár és regény. Az 1983-ban induló történet főszereplője a balerinának készülő 18 éves Johanna, aki Bukarestben él értelmiségi szüleivel. A család úgy dönt, Magyarországra költözik. Először a szülők tudnak átköltözni, a lánynak még legalább két évet kell egyedül otthon maradnia, a régi viszonyai között új életet kezdeni, készülni a balettvizsgára, az érettségire; erdélyi életük felszámolására. Kapaszkodókat keres, holott elszakadnia és szakítania kell. Ha belép egy hivatalba, nem lehet benne biztos, hogy ki is jön onnan. Nyomában a titkosrendőrség és a fortélyos félelem, valamint a férfiak, akik egyre többet akarnak a sudár, saját testiségére ekkortájt ébredő fiatal teremtéstől. Felkavaróan őszinte emlékezés a sorsfordító esztendőkről, a felnőtté válásról, a tánc és a balett beavató rítusairól, a test függéséről és szabadságáról, valamint pontos beszámoló egy abszurd-kegyetlen diktatúra mindennapjairól, nyomasztó árnyairól és váratlan derűiről.
A szerző táncművész és koreográfus, Bodor Pál költő, műfordító és Zehán Julianna történész, könyvtáros gyermeke. 1975-1984 között a bukaresti Állami Balettintézet diákja volt. 1984-1985 között a bukaresti Operettszínház tagja volt. 1985 óta él Magyarországon. 1985-1986 között a Magyar Néphadsereg Művészegyüttes tagja volt. 1986-1989 között a Győri Balettban játszott. 1989-1993 között a Szegedi Balett táncművésze, 1990-1993 között magántáncosa volt. 1993 óta szabadúszó. 1994 óta koreográfiákat készít többek közt a Vígszínházban. 1997 óta a Zeneakadémia művészi mozgás tanára. 1998 óta a Bárka Színház mozgástervezője és koreográfusa. 2000 óta ismét szabadúszó.
A könyvbemutatóra december 17-én, szerda délután 17 órakor kerül sor a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, Bodor Johannával Tompa Gábor igazgató beszélget.
maszol.ro

Népfelkelés Sepsiszentgyörgyön
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre (1.)
A ’80-as évek derekán olyan mély nyomor uralkodott Romániában, hogy azt gondoltuk, lejjebb már nem süllyedhetünk, de tévedtünk. Kiderült ugyanis, hogy a földi pokolnak vannak mélyebb bugyrai is, hiszen a román hatalom beolvasztási törekvései egyre erőszakosabbak lettek, így puszta nemzeti létünk is veszélybe került. Napról napra jobban dühöngött a kommunista diktatúra, fokozódott az elnyomás. Éhezés, nélkülözés és nincstelenség uralkodott országszerte, félelemben és rettegésben éltünk, terror alatt. Történt mindez a 20. század végén, Európa közepén, és történhetett a helyzet fölött bűnösen szemet hunyó nyugati világ örök szégyenére.
Ilyen körülmények és állapotok közepette szállt szembe az elnyomókkal Tőkés László temesvári református lelkész 1989 nyarán, és vált ezáltal a romániai ellenzék vezéregyéniségévé. A hónapokon át tartó bátor kiállása következtében a decemberben Temesváron kibontakozott és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott. Esténként a Szabad Európa Rádió román és magyar nyelvű adásából próbáltunk tudomást szerezni a legfrissebb fejleményekről, melyek december 16-án tragikus fordulatot vettek: a szekusok (államvédelmi titkosrendőrség) belelőttek a tüntetőkbe, Temesvár utcáit ártatlanul legyilkolt emberek holtteste borította.
Magyarországgal ijesztgették a románságot
Elborzadtunk e döbbenetes gaztett hallatán, de ugyanakkor az is tudatosult bennünk, hogy ezt már nem lehet tovább tűrni, megérett az idő a változásra. Körültekintően és megfontoltan kellett cselekedni, mert az erdélyi magyarságra ezekben a napokban óriási veszély leselkedett. A diktátor és környezete ugyanis idegen hatalmak zsoldjába szegődött hazaárulók felforgató tevékenységeként bélyegezte meg a Temesváron zajló eseményeket, kezdetben csak sugallva, majd nyíltan ki is mondva, hogy az ellenséges cselekedetek hátterében Magyarország áll. Éppen ezért félő volt, ha a továbbiakban is csak Temesvárra korlátozódnak a tüntetések, és ha netalán a székely megyék mozdulnak elsőként, revizionizmussal vádolnak meg minket, ekképpen egymásra uszítják az ország román és magyar lakosságát. Sátáni tervük meghiúsításának csak egy módja volt: kivárni, hogy a főváros is felemelje sárba tiport fejét, mert akkor pillanatok alatt lángra lobbanhat az egész ország, és a diktatúra elkerülhetetlenül megbukik.
Bukarestre várva
Várnunk kellett tehát, és ezt összebeszélés nélkül megértette mindenki. Csigalassúsággal vánszorogtak a feszültséggel telített percek és órák. Reggelente szárnyait bontogatta a remény, de esténként, begubózva a fűtetlen és áram nélkül hagyott lakásokba, újra és újra megkeseredett lélekkel kellett megállapítanunk, még mindig nem fogyott el a románok birkatürelme, mert a fővárosban továbbra is csend honol. Pedig Temesvárról tömegesen elhurcolt, megkínzott, agyonlőtt emberekről tudósítottak a külföldi adók, melyeket lehalkítva, titokban mindenki hallgatott.
December 21-én azonban a temesvári megmozdulások elítélésére és a diktátor dicsőítésére Bukarestben összeterelt több százezres tömeg végre megszűnt engedelmes juhseregként viselkedni, s az ilyenkor megszokott taps és válogatott jelmondatok skandálása helyett kifütyülte a szónoki emelvényen megjelenő vezért. Ezzel a mozzanattal vette kezdetét a bukaresti népfelkelés, melynek híre futótűzként terjedt, és hatására valóban lángra lobbant Románia. Székely népünk bebizonyítván, hogy a több évtizedes elnyomás ellenére még mindig képes bölcs döntéseket hozni, csak másnap, december 22- én mozdult, amikor már forrongott az egész ország.
Egymást bátorítva
Sepsiszentgyörgyön a nehézgépgyáriak indultak el elsőként, s mivel a többi üzem és intézmény dolgozóit is csatlakozásra szólították, az Olt hídján már több ezres tömeg hömpölygött a városközpont felé. Tömött sorokban, összeszorított fogakkal meneteltek a kérges tenyerű, villogó tekintetű székelyek, őseink földjének konok gyermekei.
Az események résztvevőjeként bevallom, kezdetben minden megtett lépéssel fennebb ágaskodott bennünk a félelem, ezért csak kellő akarattal és egymást bátorítva tudtuk magunkat az út folytatására kényszeríteni, de sikerült.
Le a diktatúrával! Szabadságot! Szabadságot! Éljen Tőkés László! – hallatszott itt-ott egy-egy bátortalan próbálkozás, mert idő kellett hozzá, hogy a folyamatosan duzzadó emberáradat is átvegye a jelmondatokat, hangot adva követeléseinek. Hiszen oly sok keserves éven át vártunk arra a pillanatra, hogy amikor ütött a cselekvés órája, hihetetlennek tűnt, hogy valóban bekövetkezett. Hihetetlennek tűnt, hogy valóban elérkezett a mi időnk. A kisemmizettek, üldözöttek, megalázottak, megfélemlítettek és félreállítottak ideje. 
Szekusok a háztetőkön
A központba érve megállapítottuk, hogy a pártszékház előtti teret hatalmas billenőkocsikkal vették körül, ily módon eltorlaszolva a gyűlölt épület felé vezető utat. A kocsik előtt állig felfegyverzett, de halálsápadt kiskatonák. Kutató tekintetünk a szekusokat kereste, hiszen ők jelentették az igazi veszélyt, és nemsokára fel is fedeztük őket a környező épületek tetején sebtében álcázott géppuskaállásokban.
Szokásukhoz híven ezúttal sem vállalták a nyílt szembenállást, hanem aljas módon, a népharagnak közvetlenül kitett katonaság háta mögé bújva készültek a velünk való leszámolásra.
A közvetlenül érzékelhető veszély hatására hirtelen megszűnt a zsigereinkbe eddig befészkelődött, agyat-izmot bénító félelem. A halál árnyékában gondolataink letisztultak, s tudatosult bennünk, hogy számunkra nincs visszaút.
Vagy győzünk és megbuktatjuk a diktatúrát, vagy elpusztulunk mindannyian! De éreztük, győzni fogunk, mert egy álnokságra és hazugságra épült, embertelen rendszer ellenében indultunk! Győzni fogunk, mert miénk az igazság, mely hatalmas, és félelmetes fegyver azok kezében, akik élni tudnak vele! Győzni fogunk, mert magmaradásunkért és fennmaradásunkért, az ősök vérével megszentelt szülőföld megtartásáért harcolunk! Győznünk kellett, mert hittünk a győzelem lehetőségében!
„A hadsereg velünk van!”
Közben a megjelenését sürgető folyamatos követelés ellenére is késlekedő megyei pártfőtitkár fennhéjázása miatt a percről percre dühösebb tömeg egyre közelebb nyomult a fegyvereiket kétségbeesetten szorongató katonákhoz.
A pattanásig feszült helyzetben bármikor kirobbanható összecsapás megakadályozása érdekében páran „a hadsereg velünk van” jelmondatot kezdtük kiabálni, a katonák nemzetiségére való tekintettel románul. Ezt némi ízlelgetés után a sokaság is magáévá tette, és hamarosan több ezer torokból szólt, jótékony hatást gyakorolva a szembenálló felekre. Végül pedig a pártszékház erkélyén kíséretével mégiscsak felbukkanó, megszeppent párttitkárba belefojtottuk a szót, mikor tőle szokatlan módon magyarul próbált minket lecsillapítani.
Rab István, a Kovászna megyei pártbizottság első titkára a tömeget próbálta csitítani
Néhányan a birtokunkba került készülék segítségével fél füllel a bukaresti rádió adását hallgattuk, hátha sikerül megtudni valamit az ottani eseményekről, de csak hazafias zene szólt belőle. Hosszú percek vagy órák teltek el így, míg egyszer csak a zeneközvetítés megszakadt, s a „Szabad Román Rádió” nevében bejelentették, hogy a Ceaușescu házaspár egy helikopter fedélzetén ismeretlen helyre távozott. Elcsukló hangon továbbítottuk az emberek felé a hírt, melynek hallatára először döbbent csend, majd hatalmas hangzavar keletkezett.
Pusztított a népharag
Elsőként a katonák vágták földhöz a sapkájukat, s összeölelkeztek az eddig velük farkasszemet néző tüntetőkkel, majd a tömeg szabad utat engedve az addig visszafojtott haragnak, behatolt a zsarnokság helyi székházába, összetörve, zúzva mindent, ami a keze ügyébe került. Az indulatokat lehetetlen volt megfékezni, mert a történtek hatására egyszerre mindenkiből felfakadt az elmúlt évek során felgyülemlett harag, s vele együtt tönkretett életünk, megpecsételt jelenünk és bizonytalan jövőnk minden keserve. Le Ceaușescuval! Vesszen a kommunizmus! – üvöltöttük torkunk szakadtából.
Pillanatok alatt bútordarabok, különböző kommunista kiadványok, a diktátor házaspár nevét viselő könyvek és az őket ábrázoló fotók, plakátok ezrei borították a teret. Ezekből raktunk máglyát mi, a visszaszerzett szabadság tudatától megmámorosodott lázadók. A székely hegyek alatt pedig fekete füst gomolygott az ólomszürke ég felé. A Ceaușescu-diktatúra hamvai füstölögtek.
Bedő Zoltán
(folytatjuk)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kormányalakító nagyüzem Bukarestben
Meghallgatták a parlamenti bizottságok hétfőn Victor Ponta negyedik, az RMDSZ kilépése nyomán megalakuló kormányának tagjait. A várhatóan este véget érő együttes ülésen a parlament két háza minden bizonnyal szavaz is az új kabinetről.
Az eredményt előrevetítette, hogy a miniszterjelöltek a szakbizottsági meghallgatásokat követően Adrian Anghel határon túli románokért felelős tárcavezető-jelölt kivételével kedvező elbírálást kaptak.
A kormányból kilépett RMDSZ is úgy döntött, támogatja a kormányt. A szövetség elnöke, Kelemen Hunor korábban még azt mondta: a Kovászna megyei konfliktusok miatt a szövetség a délután folyamán készült eldönteni, hogy megszavazza-e a kabinetet. Kelemen közölte: tájékoztatta a kormányfőt arról, hogy egyetlen ember – a Kovászna megyei prefektus miatt – vált feszültté a helyzet a megyében, és a kormányfő feladata a helyzet megoldása.
Meg nem erősített sajtóértesülések szerint a kabinet támogatásának egyik feltétele az volt, hogy ne kerüljön be a büntető törvénykönyvbe a román nemzeti jelképek megsértése, amit Marius Popică Kovászna megyei prefektus javasolt.
Az RMDSZ frakcióival folytatott egyeztetést követően Kelemen közölte: mivel ugyanarról a kormányról van szó, amelynek ők is tagjai voltak, és önszántukból távoztak, a kormányfővel folytatott egyeztetés nyomán úgy döntöttek: „biankó csekket” adnak Pontának, mivel a kormánynak elő kell még állnia a költségvetés tervezetével.
A kilenc új minisztert soraiban tudó kabinet annak nyomán állhatott bizalmi szavazásra a parlament elé, hogy Ponta Ponta vasárnap este megegyezett a kormányát támogató kisebb koalíciós pártokkal a kabinet struktúrájának és személyi összetételének átalakításáról.
Ponta bejelentette: mind az általa vezetett Szociáldemokrata Párt (PSD), mind a kisebb koalíciós pártok – Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR), Konzervatív Párt (PC), valamint a kormányba most belépő Liberális Reform Párt (PLR) – választmánya megszavazta az eddiginél karcsúbb új kabinet névsorát.
Az RMDSZ a Szövetségi Állandó Tanács korábbi javaslatát szombaton jóváhagyó Szövetségi Képviselők Tanácsa döntése értelmében nem vesz részt az új kormányban.
A kormánynak az eddigi négy helyett egy miniszterelnök-helyettese marad Gabriel Oprea belügyminiszter, az UNPR elnöke személyében, ami azt jelenti, hogy Liviu Dragnea eddigi közigazgatásért felelős kormányfő-helyettes is elveszíti posztját, csupán régiófejlesztési és közigazgatási miniszter marad. A külügyi és a védelmi tárca élén nem lesz változás, vagyis Bogdan Aurescu, illetve Mircea Duşa marad a helyén.
A kormánytagok száma a tervek szerint 25-ről 21-re csökken. Több olyan területet, amelyet tárca nélküli miniszter felügyelt, politikusok által vezetett, nagyobb minisztériumoknak rendelnek alá. Megszűnik többek között két párton kívüli technokrata – az ország energetikai stratégiáját kidolgozó Răzvan Nicolescu energiaügyi, illetve Florin-Nicolae Jianu kis- és középvállalkozásokért felelős tárca nélküli miniszter – posztja, hogy egy új tárcát hozzanak létre Călin Popescu-Tăriceanu szenátusi elnök vezette PLR számára, amelyet Andrei Gerea korábbi gazdasági miniszter tölt majd be.
Szintén a PLR-hez kerül a környezetvédelmi tárca, amelyet eddig Korodi Attila, az RMDSZ politikusa vezetett. A vízügyekkel kiegészülő minisztérium élére Grațiela Gavrilescu képviselőt jelölik. A PC elnöke, Daniel Constantin megmarad a mezőgazdasági tárca élén, de nem lesz már kormányfő-helyettes.
Pártja politikai súlyát azzal növeli a kormányban, hogy a PC jelöli az új oktatási minisztert, Sorin Câmpeanu, a Bukaresti Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem rektora személyében. A kulturális tárca irányítását Ionuț Vulpescu, a PSD politikusa veszi át az RMDSZ-es Hegedüs Csillától.
Ioana Petrescu helyét a pénzügyi tárca élén Darius Vâlcov eddigi költségvetésért felelős tárca nélküli miniszter veszi át. A határon túli románokért felelős minisztériumot Adrian Anghel, a társadalmi párbeszédért felelős minisztériumot pedig Liviu Pop vezeti majd.
Mint ismeretes, 2016 végén jár le a 2012 decemberében kezdődött parlamenti ciklus. Victor Ponta novemberben megpályázta az államfői tisztséget, és alulmaradt a küzdelemben a jobbközép jelöltjével, Klaus Johannisszal szemben. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy a választók megvonták a bizalmat Pontától, de a szociáldemokrata politikus bejelentette: folytatni akarja a 2012-ben elfogadott kormányprogram gyakorlatba ültetését.
A politikai elemzők szerint Ponta legitimitását szeretné demonstrálni: ezért eszközölt annyi változást a kormányban, amelyhez már a törvényhozás jóváhagyására is szükség van. A negyedik Ponta-kormány hétfőn járul bizalmi szavazásra a parlament elé.
Ponta még vasárnap este úgy nyilatkozott: az új kabinet előnyös helyzetben van, mivel a 2015-ös nem választási év, ezért folytathatók a megkésett reformok, és könnyebben meghozhatók a radikálisabb, kevésbé népszerű intézkedések.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Moszkvában még egyszer, utoljára
Azon a napon – 1989. november 27. –, amelynek fagyos hajnalán a magyar határon éppen átszökött Nadia Comăneci talajtorna-gyakorlatokkal bizonygatta a katonáknak, hogy azonos önmagával, Nicolae Ceauşescu válaszlevelet küldött Mihail Gorbacsov meghívására.
A máltai találkozóra készülődve a szovjet elnök már a találkozó másnapjára Moszkvába invitálta a varsói szerződés országainak vezetőit, hogy beszámoljon, mire is jutottak idősebb George Bushsal Európa jövőjének a felvázolásában.
Ceauşescu bosszús. Jól tudja, hogy Nyugaton kitelt már a becsülete, Moszkvában meg eddig sem termett számára babér. Fél éve sincs, hogy Bukarestben Gorbacsovval egy egész éjszakát átveszekedtek, és Eduard Sevarnadze külügyminiszter szerint reggelre már közel álltak ahhoz, hogy akár egymásba is kapaszkodjanak...
Pedig akkor még csak Magyar- és Lengyelországban volt meleg a helyzet, igazán felforrósodni csak az augusztusi kánikulában kezdett, hogy október-novemberre a németeknél, a cseheknél és a bolgároknál is elinduljon Kelet-Európa nagy földindulása. De a román elnök a régi, rátarti természetét még a mostani, szorultabb helyzetében sem tudja megtagadni. Részéről az is elég lenne, írja a levélben, hogy csak a külügyminisztert küldje el Moszkvába, de ha Gorbacsov elvtárs hajlandó lenne vele és a román kormányfővel külön is elbeszélgetni, hát akkor már neki is megérné ez a kis kiruccanás.
Gorbacsovnak egy porcikája sem kívánja ezt, de hát üsse kő, megszokta ő már Ceauşescu primadonnáskodásait.
A máltai „nagy találkozást” követő napon, december 4-én elég vegyes társaság hallgatja Moszkvában Gorbacsovot. Ahogy a teremben körülnéz, Ceauşescu mindenfelé új arcokat lát, régi ismerősei közül egy-kettő ha maradt mutatóba. Kádár János helyén például az utódját, Grósz Károlyt sem találja már, pártvezetőként egy reformközgazdász, Nyers Rezső mutatkozik be, mellette Németh Miklós miniszterelnök, aki jó ideje függetlenítette kabinetjét, mindenféle pártállami gyámkodást elhárítva.
A lengyel Tadeusz Mazowieczkinak már függetlenednie sem kellett, őt eleve a Szolidaritás jelölte ki választási győzelme után a varsói kormány élére. És nagyon friss, mindössze egynapos hír, hogy Erich Honecker utódjának, Egon Krenznek is pünkösdi lett a királysága. Alig másfél hónap után az NDK utolsó kommunista államfője is bedobta a törülközőt az egész vezetőséggel együtt.
A leváltott régi elvtársak sorsa pár órával később, a kétoldalú megbeszélésen is előkerül. Ceauşescu Todor Zsivkov bolgár pártfőtitkár érdekében próbál interveniálni, de Gorbacsov megnyugtatja. Zsivkov szerinte még simábban megússza, ezt viszont aligha mondhatná el Erich Honeckerről. Pedig próbálta figyelmeztetni, nemcsak őt, a cseh vezetőket is, hogy ideje lenne lépniük, amíg még nem késő. Nem hallgattak rá, magukra vessenek.
Apropózás ez a javából, de Ceauşescu a füle mellett enged el minden célzást. Most főként gazdasági gondokkal hozakodik elő. Szovjet nyersanyagok kellenének, kőolaj például, mert a román lelőhelyek kimerülőben vannak. Dăscălescu kormányfő a gázszállítások csökkenését panaszolja fel. Gorbacsov szerint kőolajban ők sem bővelkednek, a gázhozamok csökkenése pedig gyakran előfordul, éppen a téli szezonokban.
De a találkozó mára már nyilvános gyorsírói jegyzőkönyvében ezeknél pikánsabb dolgokat is olvashatunk. Például Ceauşescu önképét a saját katasztrofális gazdaságpolitikájáról. Érdemes a szavait szó szerint idéznünk: „Mindenesetre vállalatainkat nem szabad egységes irányítás nélkül hagynunk, legyenek azok bár országos jelentőségűek. Persze jogokkal és autonómiával.
Húsz évvel ezelőtt rengeteg jogot kaptak nálunk is, de az első dolguk az volt, hogy mindenféle hiteleket vegyenek fel, amelyeket aztán gazdaságtalan beruházásokra költöttek el. Akkor mi a jogokat korlátoztuk, mert kézben kellett tartanunk bizonyos dolgokat. Románia 1980-ra nagyon nehéz helyzetbe került, küladóssága 11 milliárd dollárra emelkedett. Meg kell mondanom önnek, hogy akkori tárgyalásaink során Brezsnyev gyakran mondogatta, hogy ne vegyünk fel hiteleket.
Ezt többször is elmondta, de mi hibáztunk akkor, amikor túl sok jogot hagytunk a vállalatoknak, ők meg arra használták ezeket, hogy külföldön eladósodjanak.” Gorbacsov itt közbeszól, hogy leüsse a magas labdát: a kormány volt a hibás. Dăscălescu magára veszi, mentegetőzik: „Én csak az elszámolásra érkeztem!” („Eu am venit numai la plată!”)
Ceauşescu felvezetése szerint – legalábbis így adja elő Gorbacsovnak – az indokolatlan hitelfelvétel, a pazarlás, majd a mértéktelen eladósodás miatt kizárólag a könnyelmű vállalatvezetők a felelősek. Ezek szerint ő szegény ott sem volt, ő nem is tudott semmiről semmit. Vajon mikor súgták meg neki, hogy nagy baj van? Csak 1980-ban talán?
Akkoriban Románia a fizetésképtelenség szélére került, felhalmozott adósságai átütemezését kérte. A pénzügyi világ az ilyesmit államcsődként szokta emlegetni. Ezek szerint Brezsnyev is eltévesztette volna az ajtót, amikor a hitelektől nem a gyárigazgatókat óvta, hanem a mindebben ártatlan Ceauşescut zaklatta az aggodalmaival... Az adósságok visszafizetésének az erőltetett menetéről is mélyen hallgat, arról, ami miatt Románia lakosságának a nyolcvanas esztendőket végig kellett éheznie és fagyoskodnia.
De Gorbacsovnak sem kedve, sem ideje vitatkozni. Először Bukarestben 1987-ben próbálkozott vele, de akkor a felesége, Raisza meghúzta a kabátujját: „Hagyd abba, teljesen felesleges, nem látod, hogy kivel állasz szemben ?!”
Gorbacsov már leírta magában Ceauşescut, de a látszatra még vigyáz. Hogy mire is gondol valójában, azt a találkozó végén elejtett félmondata árulja el. Amikor román részről a kétoldalú kormányfői találkozót, a részletes gazdasági tárgyalásokat sürgetik, a szovjetek azzal próbálják lerázni őket, hogy majd 1990. január 9-én, a Szófiában tervezett KGST-csúcs idején szakítanak erre némi időt. Nesze semmi, fogd meg jól! Ceauşescu elégedetlen, és akkor Gorbacsov elszólja magát: „De hát miért, JANUÁR 9-ÉIG MÉG élni fogtok.” („Veţi mai trăi până la 9 ianuarie.”)
Moszkvában csak ennyire telt, ebben is maradtak. De aztán a dolgok egészen más irányba kanyarodtak. Gorbacsov és Ceauşescu soha többé nem látta már egymást.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Ma Sepsiszentgyörgy, holnap egész Erdély
És akkor egyszer csak megszakad a beszélgetés, mintha csak vezényszóra, emelkedik a kéz, lekerülnek a fejfedők, kifeszülnek a zászlók – felcsendül a himnusz, százak torkából szól immár, komolyan vagy inkább komoran a kormányhivatal előtti téren.
Még a bejárat előtt álló csendőrök arcán is mintha tükröződne valami döbbenettel vegyes tisztelet, mit is tehetnének, sem hőbörgők, sem rendbontók, ez nem az a hely, nem azok az emberek, csak állnak ott némán, fegyelmezetten. Aztán a felolvasott zsoltár, az ima, az összekulcsolt kéz, a csendesen, mintha csak magunknak mormolt miatyánk szinte észrevétlen átváltozása eltökéltséget, hitet, erőt sugárzó morajlássá. Ott áll egymás mellett a polgári, az RMDSZ-es, a néppártos, a lelkész, a gazda, a tanácselnök, a vállalkozó, a munkás, a polgármester, a fiatal, a többgyermekes családanya, az idősebb, de megszűnnek a különbségek, a nézeteltéréseket most félretették, nincsen már az átjárhatatlan szakadék, egység van, összefogás, olyan, amilyent régóta tapasztaltunk. Ma Sepsiszentgyörgyön, holnap tán Székelyföld-, Erdély-szerte. Ma százak, holnap tán ezrek, tízezrek. Mert mindenki előtt világossá vált: 25 évvel Temesvár után nem egyszerűen elfogadhatatlan, de vérlázító a nacionálkommunista bukaresti hatalom magyarellenes hadjárata. Negyedszázaddal a kommunista diktatúra bukása után a Ceauşescu-rezsim legkegyetlenebb elnyomására emlékeztet himnuszunk tiltása.
És most a Himnusz lehet az, ami a székely zászló volt ezelőtt másfél-két évvel: nemzeti identitástudatunk kifejezője, erősítője, a jogainkért való egységes fellépés megteremtője. Mert jó úton indultunk akkor, amikor zászlónk védelmében a Bereck és Kökös közötti nagy meneteléssel hívtuk fel Bukarest és a nagyvilág figyelmét követeléseinkre – csak letértünk, letérítettek. A kitartó küzdelem helyett ismét a kis lépések politikáját választottuk, az őszinte párbeszéd, az egyenes beszéd és a jogkövetelés helyett posztkommunista, neoszekurista erőkkel bratyiztunk, a magyar–román viszony újraértelmezésére, új alapokra helyezésére irányuló törekvéseinket feladtuk az ideig-óráig érvényes politikai alkukért.
De talán visszatalálhatunk még arra az útra. Csak Sepsiszentgyörgy hangja lenne elég erős!
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Ebből a portálból történelmet lehetne csinálni"
Októberben indult útjára a román-magyar párbeszédet segíteni hivatott corbiialbi.ro portál. A honlapot a Fehér Holló Médiaklubba tömörült magyar újságírók szerkesztik, de románok is csatlakoztak a projekthez. Az elmúlt hetek visszajelzéseiről, a jövőről Szabó Csaba újságírót, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület vezetőjét, a vállalkozás koordinátorát kérdeztük.
Milyen céllal jött létre a corbiialbi.ro?
Azért hoztuk létre, hogy legyen egy olyan román nyelvű portál Romániában, amelyik elősegítheti a tömeges szintű magyar-román párbeszédet. Ezt szolgálja a portál tartalma, hozzáállása, enyhén oktatós-magyarázós hangneme. A román tömegek három-négy dolgot tudnak a magyarokról, és azokat is úgy tálalta nekik a mindenkori hatalom, hogy mindennel, ami kapcsolódhat a magyar szóhoz, azzal csínján kell bánni, mert a magyarok azok... nem kóserek. El nem lehet képzelni, milyen mélyről kell kezdeni ezt a párbeszédet, és milyen türelmet, pedagógiai érzéket követel ez a munka. Aki bepillant egy-egy hangosabb cikkünk kommentárvilágába, láthatja micsoda harc folyik azért, hogy például egy alapjában jó szándékú regáti mérnök megértse, hogy a Magyar Operából kijövő magyarok is „valódi” magyarok, nemcsak a zászlós székelyek. Az Argeş megyei kollégánk írását mintegy 80 ezren olvasták el, szenzációsnak tartották, annak ellenére, hogy mi magyarok jól tudjuk, hogy valójában a hivatalos nyolcadikos tananyagból idézett, legfeljebb a tálalás volt egy kicsit másabb. Van érdeklődés a magyar ügyek iránt, persze hogy mekkora, azt nem tudhatjuk még.
Hogyan lehet, hogy 25 évet kellett várni ilyen kezdeményezésre? Meg kellett érnie a pillanatnak?
A válaszom egyszerű. A román-magyar megbékélés – illetve ennek bármilyen formája vagy nüánsza – nagyon kevesek érdeke. Ha ez fontos lenne, akkor nem kellett volna annyit várni a román nyelvű Magyarságtörténetre sem. Fogalmazhatnék úgy is: sokan élnek meg a román-magyar ellentétek holdudvarából. Engem azért támogatnak, mert „a románok bántanak”, téged azért támogatnak, mert a „Székelyföldön a magyarok bántanak”. Kialakult egy status quo: nagy dumák mindenhol, munka semmi. Aztán szabadidőben összekacsintunk. Nem valami népszerű manapság a párbeszéd oldalára állni, és a román-magyar közeledést szolgálni. Unalmas dolog ez sokak számára, hiszen ez nem produkál verekedést, látványos zászlóerdőt, nemzeti dörgedelmeket. Amikor még az írott sajtóban dolgoztam, volt egy kedvenc mondásom: hivatásos magyarok, hivatásos románok. Abból élnek meg, hogy magyarok, vagy románok. Jó szakma ez manapság... És hát arra is gondolni kell, mi lenne akkor, ha megoldódna egyszerre ez a dolog? Ha arra ébrednénk, van MOGYE, van autonómia, feliratok, meg minden. Megmondom, mi lenne: ülnénk a nagy nihil közepén, mert kiderülne, semmiféle reális terve nincs sem a magyar sem a román félnek arról, hogyan lehetne munkahelyeket teremteni, hogyan lehetne az exodust megállítani. Mert, ugye, munkahelyet teremteni és jövőt építeni nagy dumákkal meg zászlóerdővel nem lehet.
Melyek az első hetek tapasztalatai, az olvasók visszajelzései, a közös munka alapján?
Újdonság az olvasóknak és a szerkesztőknek egyaránt. Már látszik, melyik rovatnak van sikere illetve értelme, melyiknek nincs. Két-három regáti munkatársunk is lett. Először hosszabb kommenteket írtak, aztán befogtuk őket munkatársnak. Jászvásár, Ploieşti, Argeş, Bukarest, Krajova... Egyértelműen érezzük, hogy jó döntés volt a portál. Vannak olyan regáti olvasóink, akik már reggel lesik, mi a mai csemege. Bevallották: bármit posztolunk, örvendenek, mert nem találnak olyan román portált, ahol ennyi mindenről lehetne hallani, vitatkozni, bámészkodni. Különösen értékelik, hogy a kommentárokat moderáljuk, és majdnem mindenkinek válaszolunk.
Prioritás, hogy egy hírportálhoz hasonlóan mindig aktuálisak legyenek, vagy inkább a „nagy kérdések”, témák fontosak?
Közismert a felfogásom, miszerint a romániai magyar médiában dolgozók zöme valójában a magyarság píárosaként éli meg szakmáját. Elkönyveljük mi volt itt, ott, utána sírunk egyet, miben bántottak meg a „románok” – ez az „újság”. Leleplezni valakit, felfedezni valamit, ellene mondani a trendnek – nagyon ritka. Én a kapcsolatteremtő média harcosa voltam mindig. Éppen ezért nem is gondolok arra, hogy konkurencia lehetnék, vagy mások lennének konkurenseim. A hozzánk legközelebb álló, hozzánk hasonló munkát végző csoportosulást például egyenesen felkértük, válasszanak maguknak helyet a portálon, fussunk együtt. Természetesen a témacentrikus újságírás érdekel bennünket, hiszen az férfimunka és hasznos. Az, hogy én román vagy magyar nyelven tudom meg azt, hogy lemondott Ponta a doktori címéről – teljesen mindegy. A lényeg az, hogy azonnal tudjam meg. Magyarul, románul, angolul. De körüljárni egy témát, felfedni mozgatórugókat, tendenciákat, jelenségeket – hát nálam itt kezdődik az újságírás.
Vannak-e negatív visszajelzések?
A román olvasók közül csak az lép be hozzánk, akit valamiféleképpen érdekelnek a „magyarok”. Egyharmaduk vitázni érkezik, egyharmaduk egyetérteni, egyharmada kötekedni. Ez utóbbiak azok, akik semmihez nem tudnak hozzászólni, semmit nem értenek, csak ismételgetik azt, amit annyiszor hallunk: bozgorok, menjetek ki a mi országunkból... Ennek ellenére nem szoktunk rögtön letiltani senkit, sőt, még az obszcén megjegyzéseket is megpróbáljuk a javunkra fordítani. A napokban az üzente egy román fiatalember, hogy kapjuk be. Erre én szójátékra váltva, visszaüzentem, aminek az lett a vége, hogy a magyar nők szépek, és savanyú a szőlő...
Áll-e szándékukban „kihozni” az internetről a projektet, találkozók, különböző események formájában?
Ebből  a portálból történelmet lehetne csinálni. Ezért nem is válaszolnak leveleinkre bizonyos alapítványok, ezért bujkálnak előlünk azok, akik reklámot ígértek. Ki van zárva, hogy támogassanak bennünket. Ismétlem: keveseknek érdeke, hogy mederbe, majd helyére kerüljön a román-magyar súrlódáskorszak.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro