Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. január 15.
Bukaresti és budapesti irodát nyit a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
- Egy bukaresti és egy budapesti iroda megnyitásáról döntött elnökségi ülésén a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara - közölte a kamara az MTI-vel.
Az elnökség szerdai, kolozsvári üléséről kiadott csütörtöki közlemény szerint a két irodát március végéig nyitják meg. Az elnökség szükségesnek ítélte meg, hogy a vegyes kamara jelen legyen a fővárosokban, hiszen - mint a közlemény fogalmaz - így hatékonyabban hozzá tud járulni a létrehozása óta megfogalmazott stratégiai célja teljesítéséhez: a magyar-román gazdasági kapcsolatok fejlesztéséhez, élénkítéséhez.
A kamara azt is közölte, hogy a 2014-es év végén megszűnt a szerződése a Kárpát Régió Üzleti Hálózat Zrt-vel, mely alapján öt erdélyi irodát működtettek Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön. Csighi Levente ügyvezető az MTI-nek elmondta, a kamara 2015-ben a kolozsvári és a nagyváradi irodáján, és a létesítendő bukaresti és budapesti irodákon keresztül akarja kifejteni tevékenységét. (MTI)Kolozsvár
2015. január 16.
Románia és Bulgária újabb közös kormányülést tervez
Victor Ponta kormányfő és Meglena Kuneva, Bulgária európai ügyekért felelős kormányfő-helyettese tegnap, a Victoria-palotában tartott megbeszélésen megállapodtak, hogy újabb közös kormányülést szerveznek, amelyet ezúttal Romániában fognak megtartani. A román és a bolgár kormány tavaly márciusban közös kormányülést tartott a bulgáriai Russze városában, amelyen Szerbia miniszterelnöke is részt vett. A bukaresti látogatáson levő bolgár helyettes miniszterelnököt Ponta kormányfő fogadta, hogy a különböző területeken – regionális fejlesztés, infrastruktúra, szállítás, energia, mezőgazdaság, informatika és távközlés – való együttműködés fejlesztéséről, valamint a két ország schengeni övezethez való csatlakozásának ügyéről beszéljenek.
„A felek megállapodtak, hogy elkezdik az előkészületeket egy újabb közös kormányülés megszervezése érdekében, amelyet a közeljövőben tartanának. Ennek keretében elemeznék a szektoriális együttműködés megerősítésének perspektíváit mind európai mind régiós szinten” – áll a kormány által kiadott közleményben.
A közlemény szerint Victor Ponta és Meglena Kuneva szót ejtett még az európai szinten aktuális témákról, hangsúlyt fektetve a gazdasági fejlődést megerősítő intézkedésekre és a munkahelyek teremtésére. nyuagtijelen.com / Mediafax
Erdély.ma
Victor Ponta kormányfő és Meglena Kuneva, Bulgária európai ügyekért felelős kormányfő-helyettese tegnap, a Victoria-palotában tartott megbeszélésen megállapodtak, hogy újabb közös kormányülést szerveznek, amelyet ezúttal Romániában fognak megtartani. A román és a bolgár kormány tavaly márciusban közös kormányülést tartott a bulgáriai Russze városában, amelyen Szerbia miniszterelnöke is részt vett. A bukaresti látogatáson levő bolgár helyettes miniszterelnököt Ponta kormányfő fogadta, hogy a különböző területeken – regionális fejlesztés, infrastruktúra, szállítás, energia, mezőgazdaság, informatika és távközlés – való együttműködés fejlesztéséről, valamint a két ország schengeni övezethez való csatlakozásának ügyéről beszéljenek.
„A felek megállapodtak, hogy elkezdik az előkészületeket egy újabb közös kormányülés megszervezése érdekében, amelyet a közeljövőben tartanának. Ennek keretében elemeznék a szektoriális együttműködés megerősítésének perspektíváit mind európai mind régiós szinten” – áll a kormány által kiadott közleményben.
A közlemény szerint Victor Ponta és Meglena Kuneva szót ejtett még az európai szinten aktuális témákról, hangsúlyt fektetve a gazdasági fejlődést megerősítő intézkedésekre és a munkahelyek teremtésére. nyuagtijelen.com / Mediafax
Erdély.ma
2015. január 16.
Vergődő turulmadár
A madéfalvi veszedelem 251. évfordulóján tartott megemlékezésen, január hetedikén a résztvevők megtapsolták Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkárt, amikor bejelentette: a magyar kormány 17 millió forintos támogatást nyújt a Siculicidium-emlékmű befejezéséhez. A taps helyénvaló volt.
A madéfalvi megemlékezés előtti napon Potápi csíki elöljárókkal – többek között Borboly Csaba megyei önkormányzati elnökkel, Korodi Attila parlamenti képviselővel és több csíkszéki polgármesterrel – találkozott. Az esemény nem volt nyilvános a sajtó részére, ezért csak az utólag kiadott közleményből tudhatjuk, hogy nagyvonalakban miről is szólt a beszélgetés. Nos, ott nagyívű csíki tervekről (repülőtér a ködös Csíkban, a Hargita sírégió megalakítása...) tartottak öntömjénező kiselőadásokat a magyar kormány képviselőjének. Időközben kiderült az is, hogy már nem is egy repülőteret építenének Hargita megyében, hanem kettőt: egyet ugye Csicsóba, egy másikat pedig a Cekend-tetőre.
Mindezek tükrében visszásnak – vagy nevezzük nevén a dolgokat, szégyennek – tűnhet, hogy a magukat erőseknek tartó csíki önkormányzatok magyar állami támogatás nélkül képtelenek felújítani a székelység egyik jelképét, a Siculicidium-emlékművet. Mert az valóban igaz, hogy nagyszámú, gazdaságilag erős közösségekről beszélhetünk, minden falunak, községnek saját közbirtokossága van tetemes vagyonnal. És ha ez még nem lenne elegendő, érdekképviseleti szervezetünk évtizedek óta Csíkból kapja a legtöbb szavazatot, aminek köszönhetően szenátorai, parlamenti képviselői ott lehetnek Bukarestben. Mindezek tudatában jogosan várnánk el, hogy egy ilyen szimbólum felújításának ne legyen anyagi akadálya.
Az igazán gáláns az lett volna, ha a magyarországi megkeresésre az itteniek azt válaszolták volna, hogy „köszönjük a felajánlást, de elvi kérdés, hogy ezt mi oldjuk meg”. A magyar kormány számára épp elegendő teher a szórványsorsra jutott erdélyi közösségek szobrainak, szimbólumainak felújítása.
Amúgy nemcsak a madéfalvi emlékmű felújítása ütközik nehézségekbe, annak megépítése is kínosan lassan alakult. Mert a korabeli beszámolókból tudjuk, hogy tizennégy esztendeig tartott a gyűjtés, amíg összekalapoztak annyi pénzt, hogy felállíthatták az emlékművet, illetve kifizethették az elvégzett munkálatokat.
Kozán István
Székelyhon.ro
A madéfalvi veszedelem 251. évfordulóján tartott megemlékezésen, január hetedikén a résztvevők megtapsolták Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkárt, amikor bejelentette: a magyar kormány 17 millió forintos támogatást nyújt a Siculicidium-emlékmű befejezéséhez. A taps helyénvaló volt.
A madéfalvi megemlékezés előtti napon Potápi csíki elöljárókkal – többek között Borboly Csaba megyei önkormányzati elnökkel, Korodi Attila parlamenti képviselővel és több csíkszéki polgármesterrel – találkozott. Az esemény nem volt nyilvános a sajtó részére, ezért csak az utólag kiadott közleményből tudhatjuk, hogy nagyvonalakban miről is szólt a beszélgetés. Nos, ott nagyívű csíki tervekről (repülőtér a ködös Csíkban, a Hargita sírégió megalakítása...) tartottak öntömjénező kiselőadásokat a magyar kormány képviselőjének. Időközben kiderült az is, hogy már nem is egy repülőteret építenének Hargita megyében, hanem kettőt: egyet ugye Csicsóba, egy másikat pedig a Cekend-tetőre.
Mindezek tükrében visszásnak – vagy nevezzük nevén a dolgokat, szégyennek – tűnhet, hogy a magukat erőseknek tartó csíki önkormányzatok magyar állami támogatás nélkül képtelenek felújítani a székelység egyik jelképét, a Siculicidium-emlékművet. Mert az valóban igaz, hogy nagyszámú, gazdaságilag erős közösségekről beszélhetünk, minden falunak, községnek saját közbirtokossága van tetemes vagyonnal. És ha ez még nem lenne elegendő, érdekképviseleti szervezetünk évtizedek óta Csíkból kapja a legtöbb szavazatot, aminek köszönhetően szenátorai, parlamenti képviselői ott lehetnek Bukarestben. Mindezek tudatában jogosan várnánk el, hogy egy ilyen szimbólum felújításának ne legyen anyagi akadálya.
Az igazán gáláns az lett volna, ha a magyarországi megkeresésre az itteniek azt válaszolták volna, hogy „köszönjük a felajánlást, de elvi kérdés, hogy ezt mi oldjuk meg”. A magyar kormány számára épp elegendő teher a szórványsorsra jutott erdélyi közösségek szobrainak, szimbólumainak felújítása.
Amúgy nemcsak a madéfalvi emlékmű felújítása ütközik nehézségekbe, annak megépítése is kínosan lassan alakult. Mert a korabeli beszámolókból tudjuk, hogy tizennégy esztendeig tartott a gyűjtés, amíg összekalapoztak annyi pénzt, hogy felállíthatták az emlékművet, illetve kifizethették az elvégzett munkálatokat.
Kozán István
Székelyhon.ro
2015. január 17.
Megnyílik Tóth József tárlata
Tóth József 1914. november 16-án született Marosvásárhelyen. Már gyermekként sokat rajzolt, festett, figyelte a természetet, próbálta az emberek, állatok mozgását megörökíteni. Középiskolába a vásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol tanárai – elsősorban Gulyás Károly – felfigyeltek rá, és biztató útmutatásukkal egy életre elindították a festészet útján.
Anyagi nehézségek miatt képzőművészeti főiskolára nem járhatott, szülővárosában dekorációfestőként dolgozott egészen nyugdíjba meneteléig. Életének meghatározója magyarsága volt, amely miatt ítélet nélkül 1952 és 1954 között börtönbe zárták. Rendkívül széles látóköre, a magyar és román irodalom és azon belül a költészet ismerete és szeretete hamar megmutatkozik festményeiben. Először realista tájképeket, csendéleteket készített, majd egyéni, senkihez sem hasonlítható látásmódja alakult ki. Hivatali és kortársi elismerésben nem volt része.
Akik szerették – Bordi András, Török Pál –, azok csodálták művészetét, és a biztatásuk, illetve a saját elhivatottságérzete igen termékennyé tette munkásságát.
Kiállítása volt Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben és Budapesten. Életművét 2000-ben vándorkiállítások ismertették meg Erdély nagyvárosaiban, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Kovásznán és Kézdivásárhelyen.
Holnap, vasárnap déli 12 órakor Marosvásárhely is vendégül látja tárlatát. A marosvásárhelyi unitárius egyházközség szervezésében a vásárhelyi festőművész kiállításának megnyitójára kerül sor a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében (Bolyai tér 13.). A kiállítást Horváth Zoltán György egyetemi oktató, a Romanika Könyvkiadó vezetője nyitja meg, a tárlat 2015. február 8-ig lesz látogatható. Mellékletünket Tóth József alkotásaival illusztráltuk.
Nagy Attila
Népújság (Marosvásárhely)
Tóth József 1914. november 16-án született Marosvásárhelyen. Már gyermekként sokat rajzolt, festett, figyelte a természetet, próbálta az emberek, állatok mozgását megörökíteni. Középiskolába a vásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol tanárai – elsősorban Gulyás Károly – felfigyeltek rá, és biztató útmutatásukkal egy életre elindították a festészet útján.
Anyagi nehézségek miatt képzőművészeti főiskolára nem járhatott, szülővárosában dekorációfestőként dolgozott egészen nyugdíjba meneteléig. Életének meghatározója magyarsága volt, amely miatt ítélet nélkül 1952 és 1954 között börtönbe zárták. Rendkívül széles látóköre, a magyar és román irodalom és azon belül a költészet ismerete és szeretete hamar megmutatkozik festményeiben. Először realista tájképeket, csendéleteket készített, majd egyéni, senkihez sem hasonlítható látásmódja alakult ki. Hivatali és kortársi elismerésben nem volt része.
Akik szerették – Bordi András, Török Pál –, azok csodálták művészetét, és a biztatásuk, illetve a saját elhivatottságérzete igen termékennyé tette munkásságát.
Kiállítása volt Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben és Budapesten. Életművét 2000-ben vándorkiállítások ismertették meg Erdély nagyvárosaiban, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Kovásznán és Kézdivásárhelyen.
Holnap, vasárnap déli 12 órakor Marosvásárhely is vendégül látja tárlatát. A marosvásárhelyi unitárius egyházközség szervezésében a vásárhelyi festőművész kiállításának megnyitójára kerül sor a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében (Bolyai tér 13.). A kiállítást Horváth Zoltán György egyetemi oktató, a Romanika Könyvkiadó vezetője nyitja meg, a tárlat 2015. február 8-ig lesz látogatható. Mellékletünket Tóth József alkotásaival illusztráltuk.
Nagy Attila
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 17.
Könyv az erdélyi magyar érdekképviselet negyed századáról
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
Csütörtökön este az aradi Tulipán könyvesboltban telt ház előtt, mintegy harminc érdeklődő jelenlétében került sor dr. Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatására. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada c. terjedelmes, közel félezer oldalas, a Partium Kiadónál megjelent kötet annyira aktualizált, hogy ötvenoldalas (!) irodalomjegyzékében 2014. november elejének történései is szerepelnek.
Nem nehéz felfedezni, hogy az Aradon élő politológus, politikus, közíró, az EMNP jeles személyisége az RMDSZ 25. évfordulójára rögzítette könyvének megjelenését, távolról sem a dicséret szándékától vezérelve. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a testes munka tartalmát, az kb. így szólhatna: az erdélyi magyarság érdekvédelme szempontjából elszalasztott lehetőségek számbavétele.
Mint már többedik alkalommal, a könyv bemutatására a bevált „élő interjú”, a közönség előtt zajló kérdés-felelet formájában került sor. Pataky Lehel Zsolt újságíró azzal indított: a mostani könyv egy trilógia része lehetne, amelybe a szerző legutóbbi két (az ún. Neptun-gate-ről és a tízéves autonómiaharcról szóló) kötete is beilleszkedik. De miért „erdélyi”, és nem „romániai magyar” szerepel a címben? – kérdezte. Azért, jött a válasz, mert az „erdélyi” azt sugallja, hogy mi itt őshonosok vagyunk.
A bevezető kérdés kapcsán a szerző nagy vonalakban ismertette életpályáját, s ebből megtudhattuk: a Bánságban született (1968-ban, Temesváron – szerk. megj.), Magyarországon végezte felsőfokú tanulmányait (majd egyetemen tanított), s tíz év kitérő után a Partiumba – Aradra – került – igazi, szélesebb értelemben vett erdélyi tehát. 1990. január 3-án két barátjával együtt megalakította a temesvári magyar ifjúsági szervezetet,
A „bemelegítő” kérdések után a könyv lényegét érintő párbeszéd kezdődött, amelynek során a szerző kifejtette: az RMDSZ-t annak idején Domokos Géza, első elnöke azért alapította Bukarestben (egy lábjegyzetben szerepel mindazok neve, akik az RMDSZ első kiáltványát megfogalmazták – szerk. megj.), hogy „a felelőtlen erdélyi kezdeményezéseknek” elejét vegye, és megjegyezte ennek kapcsán: „az elejét elszúrtuk”, s az 1989 decembere utáni első három esztendő elvesztegetett idő volt, akkor lehetett volna autonómiát követelni a magyarság számára. 1996 novemberével, az RMDSZ kormányra lépésével azonban ez az idő lecsengett, mert elkezdődött a magyarság érdekvédelmi képviseletének egy másik szakasza, amelyben a (hatalomba bekerült magyar) tisztségviselők már nem azt mondták, mire esetleg gondoltak, hanem azt, amit „kell”.
A beszélgetés során több-kevesebb részletességgel szó esett a romániai forradalmat elindító temesvári megmozdulásról („alkotmányos szempontból 1989-ben kétségtelenül rendszerváltásra került sor, a legdurvább diktatúrából egy formális demokráciába”, „szét kell választani az elitváltást és rendszerváltást”), Tőkés László szerepéről, az 1990-es Temesvári Kiáltványról („elbukása szinte szükségszerű volt, a második vonalba tartozó kommunisták nem voltak érdekeltek megvalósításában”), sőt az 1989-et megelőző, a hazai magyar érdekképviseletet érintő jelenségekről, történésekről (Magyar Népi Szövetség, Ellenpontok 1981-ben stb.).
A bemutató egyik fontos kérdése így hangzott: milyen fogadtatást vár a szerző az RMDSZ vezetői részéről? Borbély Zsolt Attila nem hiszi, hogy
különösebb hatása lenne, de elmondta: elsősorban a történelemnek szánta könyvét, mint a magyarság egyik táborának politikai paradigmáját. Végül talán az előbbinél is fontosabb kérdés így hangzott: lát-e esélyt a szerző az összefogásra az erdélyi magyar politikában? A válasz: „Mindig kell hagyni egy esélyt. Együttműködésre vagyunk ítélve. Tény, hogy a választásokon az RMDSZ maga mögött tudhatja a magyarság 80-85 százalékát, az autonómiaelvű konszenzusba tehát be kell vonni az RMDSZ-t”. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ autonómia-statutumának sok hiányossága van – néhányra rá is mutatott –, egy szakértői bizottság azonban, amelyben a magyarságot képviselő minden szervezet szakértői részt vennének, három hónap alatt rendbe tudná tenni.
A párbeszédet követően több kérdés hangzott el a hallgatóság részéről.
***
A 95 fejezetből álló műből lényegében nyomon követhető az RMDSZ 25 éve, meg az „ellenzéki” szervezetek története is – nyilván az RMDSZ-ellenzék politikusának nézőpontjából. Akár egyetért, akár nem az olvasó a szerző megközelítésével, annyi bizonyos: egy adatokban rendkívül kötet került a kezébe, amelyet érdemes elolvasni a politika iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
Csütörtökön este az aradi Tulipán könyvesboltban telt ház előtt, mintegy harminc érdeklődő jelenlétében került sor dr. Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatására. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada c. terjedelmes, közel félezer oldalas, a Partium Kiadónál megjelent kötet annyira aktualizált, hogy ötvenoldalas (!) irodalomjegyzékében 2014. november elejének történései is szerepelnek.
Nem nehéz felfedezni, hogy az Aradon élő politológus, politikus, közíró, az EMNP jeles személyisége az RMDSZ 25. évfordulójára rögzítette könyvének megjelenését, távolról sem a dicséret szándékától vezérelve. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a testes munka tartalmát, az kb. így szólhatna: az erdélyi magyarság érdekvédelme szempontjából elszalasztott lehetőségek számbavétele.
Mint már többedik alkalommal, a könyv bemutatására a bevált „élő interjú”, a közönség előtt zajló kérdés-felelet formájában került sor. Pataky Lehel Zsolt újságíró azzal indított: a mostani könyv egy trilógia része lehetne, amelybe a szerző legutóbbi két (az ún. Neptun-gate-ről és a tízéves autonómiaharcról szóló) kötete is beilleszkedik. De miért „erdélyi”, és nem „romániai magyar” szerepel a címben? – kérdezte. Azért, jött a válasz, mert az „erdélyi” azt sugallja, hogy mi itt őshonosok vagyunk.
A bevezető kérdés kapcsán a szerző nagy vonalakban ismertette életpályáját, s ebből megtudhattuk: a Bánságban született (1968-ban, Temesváron – szerk. megj.), Magyarországon végezte felsőfokú tanulmányait (majd egyetemen tanított), s tíz év kitérő után a Partiumba – Aradra – került – igazi, szélesebb értelemben vett erdélyi tehát. 1990. január 3-án két barátjával együtt megalakította a temesvári magyar ifjúsági szervezetet,
A „bemelegítő” kérdések után a könyv lényegét érintő párbeszéd kezdődött, amelynek során a szerző kifejtette: az RMDSZ-t annak idején Domokos Géza, első elnöke azért alapította Bukarestben (egy lábjegyzetben szerepel mindazok neve, akik az RMDSZ első kiáltványát megfogalmazták – szerk. megj.), hogy „a felelőtlen erdélyi kezdeményezéseknek” elejét vegye, és megjegyezte ennek kapcsán: „az elejét elszúrtuk”, s az 1989 decembere utáni első három esztendő elvesztegetett idő volt, akkor lehetett volna autonómiát követelni a magyarság számára. 1996 novemberével, az RMDSZ kormányra lépésével azonban ez az idő lecsengett, mert elkezdődött a magyarság érdekvédelmi képviseletének egy másik szakasza, amelyben a (hatalomba bekerült magyar) tisztségviselők már nem azt mondták, mire esetleg gondoltak, hanem azt, amit „kell”.
A beszélgetés során több-kevesebb részletességgel szó esett a romániai forradalmat elindító temesvári megmozdulásról („alkotmányos szempontból 1989-ben kétségtelenül rendszerváltásra került sor, a legdurvább diktatúrából egy formális demokráciába”, „szét kell választani az elitváltást és rendszerváltást”), Tőkés László szerepéről, az 1990-es Temesvári Kiáltványról („elbukása szinte szükségszerű volt, a második vonalba tartozó kommunisták nem voltak érdekeltek megvalósításában”), sőt az 1989-et megelőző, a hazai magyar érdekképviseletet érintő jelenségekről, történésekről (Magyar Népi Szövetség, Ellenpontok 1981-ben stb.).
A bemutató egyik fontos kérdése így hangzott: milyen fogadtatást vár a szerző az RMDSZ vezetői részéről? Borbély Zsolt Attila nem hiszi, hogy
különösebb hatása lenne, de elmondta: elsősorban a történelemnek szánta könyvét, mint a magyarság egyik táborának politikai paradigmáját. Végül talán az előbbinél is fontosabb kérdés így hangzott: lát-e esélyt a szerző az összefogásra az erdélyi magyar politikában? A válasz: „Mindig kell hagyni egy esélyt. Együttműködésre vagyunk ítélve. Tény, hogy a választásokon az RMDSZ maga mögött tudhatja a magyarság 80-85 százalékát, az autonómiaelvű konszenzusba tehát be kell vonni az RMDSZ-t”. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ autonómia-statutumának sok hiányossága van – néhányra rá is mutatott –, egy szakértői bizottság azonban, amelyben a magyarságot képviselő minden szervezet szakértői részt vennének, három hónap alatt rendbe tudná tenni.
A párbeszédet követően több kérdés hangzott el a hallgatóság részéről.
***
A 95 fejezetből álló műből lényegében nyomon követhető az RMDSZ 25 éve, meg az „ellenzéki” szervezetek története is – nyilván az RMDSZ-ellenzék politikusának nézőpontjából. Akár egyetért, akár nem az olvasó a szerző megközelítésével, annyi bizonyos: egy adatokban rendkívül kötet került a kezébe, amelyet érdemes elolvasni a politika iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 19.
Huszonhatodik éve tart Romániában a demográfiai hanyatlás
Huszonhatodik éve tart Romániában a demográfiai hanyatlás, amelynek következtében tavaly a lakosság száma 20 millió alá csökkent – közölte hétfőn Vasile Ghetau szociológus.
A Román Tudományos Akadémia Vladimir Trebici Demográfiai Kutatóintézetének igazgatója egy hétfői bukaresti konferencián kifejtette, hogy 1990-ben Romániának még 23,2 millió lakosa volt, de 2014-ben ez a szám 20 millió alá csökkent.
Úgy vélte, hogy a 26. éve tartó demográfiai hanyatlás jelenti az egyik legnagyobb veszélyt az állami nyugdíjrendszer fenntarthatóságára.
MTI
Erdély.ma
Huszonhatodik éve tart Romániában a demográfiai hanyatlás, amelynek következtében tavaly a lakosság száma 20 millió alá csökkent – közölte hétfőn Vasile Ghetau szociológus.
A Román Tudományos Akadémia Vladimir Trebici Demográfiai Kutatóintézetének igazgatója egy hétfői bukaresti konferencián kifejtette, hogy 1990-ben Romániának még 23,2 millió lakosa volt, de 2014-ben ez a szám 20 millió alá csökkent.
Úgy vélte, hogy a 26. éve tartó demográfiai hanyatlás jelenti az egyik legnagyobb veszélyt az állami nyugdíjrendszer fenntarthatóságára.
MTI
Erdély.ma
2015. január 20.
Hátrálnunk már nincs hová
Politikai, sőt, sajtógyakorlat is témától elrugaszkodva, teljesen más területre, és így, más megnevezésekkel élve-védett pályára engedni a soron levő kényes témát. Minálunk a korrupció, az erkölcsi tartás – közelebbről: sikkasztás, lopás, lekenyerezés, zsarolás, megfenyegetés stb. – egyáltalán nem tartoznak a fényüket és erejüket vesztett fogalmak tárába, sőt, hatalmas forgalmuk van a politikai, szervezeti és szervezési, gazdasági életben, a közéletben.
Nem véletlenül alakultak korrupciót vizsgáló bizottságok kormányszinten. Hogy milyen haszonnal, arról csak jelzések igenelnek, ugyanis a fent emlegetett fogalmak jelzős szószerkezetekben annyira gyakoriak, hogy nem riad föl az olvasó, a hallgató azok hallatán, olvastán. Pontosabban: tele van a hócipőnk, és tele a börtönök az „esetek” szereplőivel, egész magasról le a romavilágig.
Közelebbről: Sepsiszentgyörgyön, az adóhivatal első emeletén ma is ott a figyelmeztető tábla – talán transilvanicum a maga nemében –, azon írva románul, hogy kis figyelmességeket nem fogadunk el. Ám nekünk, elnyomottaknak és összetörteknek mindig is le kell ütnünk egy-egy karót, cöveket, jelezve, hogy eddig, s ne tovább. Azaz – és EZ a fontosabb – ennyit veszítettünk, tovább nem hátrálhatunk sem Királykőig, sem Istenszékéig, az Atlanti-óceánig különösen nem. És nem ajánlatos számunkra a pártjaink, szövetségeink hátrálása sem!
Itt keresem a tanulságokat, nem lehet senki számára nehéz. Merthogy tele a sajtó ma is. Tele ígérgetéssel az üres, szakadt tarisznyánk, és ezekben a tarisznyákban ott huhognak éjjelente az erkölcsi, ha így jobb: etikai bizottságok sorsának alakulása. Nem lesz itt semmiféle megújulás kies hazánkban, amíg elfogadott tény a gazemberség, lealjasodás.
Azt is meg kellett szoknunk, hogy jöhetnek-mehetnek itt román kormányok, látványként néha megspékelve egy-egy magyar (származású) miniszterkével, államtitkárkával, főtanácsossal, vizet amott Bukarestben nem zavarnak, tehát lehet halászni nyugton tisztában vagy zavarosban egyaránt, mert ha nem csurran, hát azért még cseppen. A közösből, nyilván.
Egyáltalán föl merem-e tenni a kérdést szemtől szemben, érdeklődvén őszintén még akkor is, ha nincs kinek a szemébe néznem a sok lehajtott fejű vezér között: a mi magyari pártvezéreink hogyan néznek szembe önmagukkal, szembe a napnyugtával, napkeltével? És itt bukkanunk, bukkanok föl ismét az erkölcsi mérce, a tisztesség törvényszerű igényére, annak kötelező voltára; azok meglétére vagy hiányára.
Akkor és mindig ott, amikor egy-egy közösség nevével, nevében házalnak, röpcéznek, röpdösnek bárcákkal. Mert ha a porlasztó nem porlaszt, az akkumulátorban semmi erő, a kormánykerék ott maradt egy kocsmában – hát akkor nem indul a masina!
Akinek nincs hitele, az nem fogyaszthat tisztességes kocsmában. Akinek nincs immár becsülete, az ne döngesse kehes, csikasz mellét az előtt a nép előtt, amelyet átvert! Mert lehet le- és felmondani, viszont kötelező lenne igazat vallani végre, vesztesként vagy győztesként.
Rettenetes nézni itthonról és itthon is mindazt, ami állítólag érettünk és a mi beleegyezésünkkel történt. De mi történik holnap, és mi történik a megbízó közösség holnapjával, jövendőjével? Az egykori, nagyszerű román író, Caragiale (1852–1912) tollára való ez az egész ciganiáda, mely együvé gúzsol itt, és úgy uszít egymásra magyart, románt, lipovánt, lézengő szászt, svábot, zsidót, hátborzongató mennyiségű cigányt.
A magunk portáján s az előtt sepregetek. Miféle magyarság s miféle párt az, amelyet mulasztásai tettek és tesznek hírhedtté? Olyan sajthoz hasonlatos, amelyet csak a lyukak tartanak össze. Lásd a székely mondást: „Edd meg, kicsi fiam, a franzellából a likakot es, mert az es az apád pénze!”
Ötven esztendeje írok közlési igénnyel. A fölpanaszolhatás igényével. Onnan és azóta egységes népközösségben gondolkodom. Mert már 1964-ben is az volt, az lett volna a legfontosabb, hát ahogy lehetett, mondottam a magam népének dolgait. Elképedve, de reményeimet nem veszítve kell ma is megállapítanom, hogyha egy csepp, egy csipetnyi lehetőséget (nem szabadságot írtam!) kapunk, rögvest egymás ellen fordulunk, megélhetési politikusokként. Ahogy az illik, imponál, és hát – kifizetődő.
Kérem az Olvasót, zárhassam a magam verssoraival (1995, Budapest) ezt a keserves írást:
Szavakat szórtam szerteszét,/ disznók elé a gyöngyöket.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Politikai, sőt, sajtógyakorlat is témától elrugaszkodva, teljesen más területre, és így, más megnevezésekkel élve-védett pályára engedni a soron levő kényes témát. Minálunk a korrupció, az erkölcsi tartás – közelebbről: sikkasztás, lopás, lekenyerezés, zsarolás, megfenyegetés stb. – egyáltalán nem tartoznak a fényüket és erejüket vesztett fogalmak tárába, sőt, hatalmas forgalmuk van a politikai, szervezeti és szervezési, gazdasági életben, a közéletben.
Nem véletlenül alakultak korrupciót vizsgáló bizottságok kormányszinten. Hogy milyen haszonnal, arról csak jelzések igenelnek, ugyanis a fent emlegetett fogalmak jelzős szószerkezetekben annyira gyakoriak, hogy nem riad föl az olvasó, a hallgató azok hallatán, olvastán. Pontosabban: tele van a hócipőnk, és tele a börtönök az „esetek” szereplőivel, egész magasról le a romavilágig.
Közelebbről: Sepsiszentgyörgyön, az adóhivatal első emeletén ma is ott a figyelmeztető tábla – talán transilvanicum a maga nemében –, azon írva románul, hogy kis figyelmességeket nem fogadunk el. Ám nekünk, elnyomottaknak és összetörteknek mindig is le kell ütnünk egy-egy karót, cöveket, jelezve, hogy eddig, s ne tovább. Azaz – és EZ a fontosabb – ennyit veszítettünk, tovább nem hátrálhatunk sem Királykőig, sem Istenszékéig, az Atlanti-óceánig különösen nem. És nem ajánlatos számunkra a pártjaink, szövetségeink hátrálása sem!
Itt keresem a tanulságokat, nem lehet senki számára nehéz. Merthogy tele a sajtó ma is. Tele ígérgetéssel az üres, szakadt tarisznyánk, és ezekben a tarisznyákban ott huhognak éjjelente az erkölcsi, ha így jobb: etikai bizottságok sorsának alakulása. Nem lesz itt semmiféle megújulás kies hazánkban, amíg elfogadott tény a gazemberség, lealjasodás.
Azt is meg kellett szoknunk, hogy jöhetnek-mehetnek itt román kormányok, látványként néha megspékelve egy-egy magyar (származású) miniszterkével, államtitkárkával, főtanácsossal, vizet amott Bukarestben nem zavarnak, tehát lehet halászni nyugton tisztában vagy zavarosban egyaránt, mert ha nem csurran, hát azért még cseppen. A közösből, nyilván.
Egyáltalán föl merem-e tenni a kérdést szemtől szemben, érdeklődvén őszintén még akkor is, ha nincs kinek a szemébe néznem a sok lehajtott fejű vezér között: a mi magyari pártvezéreink hogyan néznek szembe önmagukkal, szembe a napnyugtával, napkeltével? És itt bukkanunk, bukkanok föl ismét az erkölcsi mérce, a tisztesség törvényszerű igényére, annak kötelező voltára; azok meglétére vagy hiányára.
Akkor és mindig ott, amikor egy-egy közösség nevével, nevében házalnak, röpcéznek, röpdösnek bárcákkal. Mert ha a porlasztó nem porlaszt, az akkumulátorban semmi erő, a kormánykerék ott maradt egy kocsmában – hát akkor nem indul a masina!
Akinek nincs hitele, az nem fogyaszthat tisztességes kocsmában. Akinek nincs immár becsülete, az ne döngesse kehes, csikasz mellét az előtt a nép előtt, amelyet átvert! Mert lehet le- és felmondani, viszont kötelező lenne igazat vallani végre, vesztesként vagy győztesként.
Rettenetes nézni itthonról és itthon is mindazt, ami állítólag érettünk és a mi beleegyezésünkkel történt. De mi történik holnap, és mi történik a megbízó közösség holnapjával, jövendőjével? Az egykori, nagyszerű román író, Caragiale (1852–1912) tollára való ez az egész ciganiáda, mely együvé gúzsol itt, és úgy uszít egymásra magyart, románt, lipovánt, lézengő szászt, svábot, zsidót, hátborzongató mennyiségű cigányt.
A magunk portáján s az előtt sepregetek. Miféle magyarság s miféle párt az, amelyet mulasztásai tettek és tesznek hírhedtté? Olyan sajthoz hasonlatos, amelyet csak a lyukak tartanak össze. Lásd a székely mondást: „Edd meg, kicsi fiam, a franzellából a likakot es, mert az es az apád pénze!”
Ötven esztendeje írok közlési igénnyel. A fölpanaszolhatás igényével. Onnan és azóta egységes népközösségben gondolkodom. Mert már 1964-ben is az volt, az lett volna a legfontosabb, hát ahogy lehetett, mondottam a magam népének dolgait. Elképedve, de reményeimet nem veszítve kell ma is megállapítanom, hogyha egy csepp, egy csipetnyi lehetőséget (nem szabadságot írtam!) kapunk, rögvest egymás ellen fordulunk, megélhetési politikusokként. Ahogy az illik, imponál, és hát – kifizetődő.
Kérem az Olvasót, zárhassam a magam verssoraival (1995, Budapest) ezt a keserves írást:
Szavakat szórtam szerteszét,/ disznók elé a gyöngyöket.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 21.
Hitel
Az elmúlt hetekben sokan és sokfelé emlékeztek meg az 1989-es kelet-európai változásokról. A Népújság is közölt írásokat a 25 év előtti események első heteinek-hónapjainak történéseiről, köszönő és köszöntő megnyilatkozásokat a Lap újjászületésének negyedszázados megalakulása alkalmából, és beszámolt több rendezvényről is.
Úgy gondolom, sok marosvásárhelyi, Maros megyei olvasónk érdeklődését is megragadta volna az a rendezvény, amelyre január 14-én a budapesti MOM házban került sor. A házigazda Hitel című folyóirat ugyanis 2014. decemberi és 2015. januári számaiban több szerzőnek adott lehetőséget arra, hogy a romániai forradalom (?) eseményeiről, az akkori érzésekről, emberi kapcsolatokról beszámolhasson.
Kiemelt figyelmet kapott a folyóirat szerkesztőségétől az egykori marosvásárhelyi Király Károly testvérhúga, Király Ibolya nyugalmazott francia szakos tanárnő, akinek a Hitel mindkét említett számában megjelent írása (Emlék-repeszek). Felidézi mind az 1989 előtti évek, mind a fordulat utáni évek – immár Pécsett átélt – drámai eseményeit. Ezeknek az írásoknak az alapját azok az írásos feljegyzések képezik, amelyeket Király Ibolya megőrzött és kiegészített azokkal a titkosszolgálati iratokkal, amelyeket a Király család megfigyelési dossziéiból fordított magyarra. Megjegyzendő, hogy nemcsak Király Károly, de testvérei, családjuk és barátaik, munkatársaik is a megfigyeltek és megfenyegetettek között voltak a hetvenes-nyolcvanas években. Van remény arra, hogy Király Ibolya, Király Károllyal közösen, könyv formájában megjelenteti a több ezer oldalra terjedő iratanyag általuk fontosnak, közérdeklődésre számot tartó és tanulságul szolgáló eseményeit.
A mintegy hatvan megjelent érdeklődő (részben érintett, részben kíváncsi, egykori marosvásárhelyiek, de történészek, levéltárosok, politológusok, emlékírók, budapestiek is) közel két órán át figyelmesen hallgatta azokat a megszólalókat, akiknek alkalmuk volt elmondani a véleményüket az egykori eseményekről. Jelenlétével megtisztelte a rendezvényt a magyar Országgyűlés egykori elnöke, Szili Katalin és Marosvásárhely Pro Urbe-díjas barátja, Kerényi György is. A főszereplő Király Ibolya mellett emlékeit idézte Kincses Előd, valamint e sorok írója is. A Tőkéczki László történész, a folyóirat szerkesztője által moderált előadások során a romániai eseményekről megfogalmazott gondolataikat előadták még Stefano Bottoni és Hámori Péter történészek is, de a hallgatóság soraiból feltett kérdésekre is választ adtak a megszólítottak. Az est során egy kivetítő segítségével bemutatásra kerültek korabeli fényképek is, amelyeket Vajda György, a Népújság szerkesztője bocsátott Király Ibolya rendelkezésére. Bemutatásra került a hat marosvásárhelyi halott fényképe is, név szerint emlékeztünk meg Róluk. Ugyancsak megnézhettük azt a rövidfilmet is a székelyudvarhelyi tömeggyűlésről, amelyet az 1990. március 20-i marosvásárhelyi események után tartottak. Kincses Előd akkor ott arra kérte a helyieket, hogy ne utazzanak Marosvásárhelyre, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar közösség besétál abba a csapdába, amelyet az újjáéleszteni kívánt romániai titkosszolgálat állított. Megjegyzendő, hogy bár a tömeggyűlésről Kincses Előd azzal az indokkal távozik a bejelentettnél korábban, hogy a Marosvásárhelyre érkező Ion Iliescu és Király Károly várják, azokban a napokban Király Károly nem utazott Marosvásárhelyre, hiszen sokkal fontosabb volt, hogy Bukarestben elérje a hadsereg beavatkozását a helyzet normalizálására. Ezt pedig csak és kizárólag a fővárosban, Iliescut folyamatosan nyomás alatt tartva tudta elérni. Bár ez a tény az utólagos történések fényében egyértelmű, sokan mindmáig azt nehezményezik, hogy Király Károly (és persze Ion Iliescu) miért nem "jött le" akkor azonnal Marosvásárhelyre.
Ennyit szigorúan, szárazon a rendezvényről, amelyen alulírottban több gondolat is megfogalmazódott. Nem először.
Az elmúlt 25 évben nagyon sokan voltak azok, akik Király Károly 17 éven át (1972–1989) önként vállalt ellenzékiségét leszólták, az egykori magas rangú pártvezetőt lekommunistázták és előszeretettel emlegették, hogy ő csak hallgasson, mert egykor Ceausescuval vadászott. Tulajdonképpen nem is lenne érdemes szót vesztegetni az ilyen vélekedésekre, ha nem bizonyosodott volna be az elmúlt két és fél évtizedben, hogy ezeket a megjegyzéseket (és még egyéb vádakat) nem is elsősorban a "nép egyszerű fiai", hanem igen fontos közéleti szerepet azóta és esetenként máig viselő személyek hangoztatták.
Akkor hát lássuk a "medvét"! No, nem azt, amit anno a főtitkár levadászott, hanem azt, akit nem sikerült megtörnie!
Király Károly nemhogy nem tagadta, de könyvében (Nyílt kártyákkal, önéletírás és naplójegyzetek, Nap Kiadó, 1995) egyértelmű őszinteséggel beszél arról a tevékenységéről is, amelyet 1972-ig fontos párt- és állami vezetőként folytatott. Ha valakit valóban érdekel, hogy 1972 után miként és milyen kockázatokkal vállalta fel az ellenzéki szerepet, milyen tartalmú leveleket fogalmazott meg és juttatott el a párt legfelső vezetőihez, köztük a főtitkárhoz, az olvassa el ezt a könyvet. Azokban az években többen is azok közül, akik a fent említett vádakat hangoztatják, élték mindennapi életüket, ahogy lehetett. Kétségtelen, a nyilvánosságra került titkosszolgálati anyagokból az is közismertté vált, hogy a magyar közösség számos elismert tagja készségesen vagy zsarolás miatt együttműködött a szekuritátéval. Sokkal kevesebben vannak viszont azok, akik merték vállalni a Király Károllyal való szolidaritást, leveleinek tartalmát esetenként akár aláírásukkal is támogatták. Köztük volt többek között Sütő András, de az egykori román miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer is. Szó sincs tehát arról, hogy egyedüli ellenálló volt Romániában, soha nem is gondolta így. Ugyanakkor, éppen előző ismertsége és a birtokában levő tudás a rendszer működéséről, a megbízható ismerősei, külföldi támogatói által a világ közvéleménye tudomására hozott tevékenysége részben megóvta attól, amire különben számítani lehetett: megkísérelték eltüntetni. Miután az 1978 nyarán végrehajtott, közúti balesetnek álcázni szándékozott gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, folyamatos fenyegetettség nehezedett rá és családtagjaira, közeli rokonaira.
Nem is folytatom, hiszen végeredményben a féltékenységből vagy más önös érdekből Király Károlyt lekicsinylőket úgysem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő valóban Saulusból lett Paulus. De az akkori időkben még nem élt generáció, az utókor számára fontosnak tartom, hogy a tényeket Király Károlyról minél alaposabban megismerjék.
Tulajdonképpen ezért is írok most: napi rendszerességgel követem Budapestről is a Marosvásárhelyen, Romániában történteket. Elképedve olvasom, hogy Kincses Elődöt nem hagyták volna megszólalni az RMDSZ megalakulására emlékező ünnepségen, ezért ő nem tett eleget a meghívásnak, nem óhajtott díszletként szerepelni a megemlékezésen. Arról nem olvastam, hogy Király Károlyt, a minden kétséget kizáróan az 1989. decemberi és azt követő időben legfontosabb marosvásárhelyi magyar személyiséget egyáltalán meghívták-e az ünnepségre?! A beszámolókból az sem derül ki, hogy szóba került-e a neve az emlékezés során. Igaz, már egy évtizede Magyarországon, Mezőkovácsházán él, egészségi állapota, fizikai gondjai korához mérten nem súlyosak, de talán akadályozták volna személyes megjelenését Marosvásárhelyen. Szellemi frissessége és emlékiratainak gyarapodó mennyisége viszont azzal a reménnyel tölt el, hogy sor kerülhet még a nem is oly távoli jövőben egy Marosvásárhelyen tartandó könyvbemutatóra. Biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik még életben vagyunk az "örök marosvásárhelyiek" közül, legkevesebb ennyivel tartozunk annak az Embernek, akinek nevét 1989. december 22-én, 23-án lelkesen skandáltuk a főtéren. Aki soha nem várt semmilyen anyagi előnnyel vagy kitüntetéssel járó elismerést. Aki 1991 decemberében inkább lemondott szenátori mandátumáról, egyedüliként, mintsem hogy részt vegyen az új román alkotmány megszavazásán, tiltakozásul főleg az első cikkelyben foglaltak miatt. Aki valóban szolgálatként fogta fel a közszereplést, magyar nemzeti közösségünk jogainak biztosításáért.
Az RMDSZ fiatal Maros megyei elnöke az emlékező ünnepségen azt nyilatkozta, hogy vissza kell térni a gyökerekhez. Üzenem, kedves Brassai Zsombor: ha a gyökereket keresitek, semmi esélyetek sincs arra, hogy Király Károlyt "kikerüljétek".
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)
Az elmúlt hetekben sokan és sokfelé emlékeztek meg az 1989-es kelet-európai változásokról. A Népújság is közölt írásokat a 25 év előtti események első heteinek-hónapjainak történéseiről, köszönő és köszöntő megnyilatkozásokat a Lap újjászületésének negyedszázados megalakulása alkalmából, és beszámolt több rendezvényről is.
Úgy gondolom, sok marosvásárhelyi, Maros megyei olvasónk érdeklődését is megragadta volna az a rendezvény, amelyre január 14-én a budapesti MOM házban került sor. A házigazda Hitel című folyóirat ugyanis 2014. decemberi és 2015. januári számaiban több szerzőnek adott lehetőséget arra, hogy a romániai forradalom (?) eseményeiről, az akkori érzésekről, emberi kapcsolatokról beszámolhasson.
Kiemelt figyelmet kapott a folyóirat szerkesztőségétől az egykori marosvásárhelyi Király Károly testvérhúga, Király Ibolya nyugalmazott francia szakos tanárnő, akinek a Hitel mindkét említett számában megjelent írása (Emlék-repeszek). Felidézi mind az 1989 előtti évek, mind a fordulat utáni évek – immár Pécsett átélt – drámai eseményeit. Ezeknek az írásoknak az alapját azok az írásos feljegyzések képezik, amelyeket Király Ibolya megőrzött és kiegészített azokkal a titkosszolgálati iratokkal, amelyeket a Király család megfigyelési dossziéiból fordított magyarra. Megjegyzendő, hogy nemcsak Király Károly, de testvérei, családjuk és barátaik, munkatársaik is a megfigyeltek és megfenyegetettek között voltak a hetvenes-nyolcvanas években. Van remény arra, hogy Király Ibolya, Király Károllyal közösen, könyv formájában megjelenteti a több ezer oldalra terjedő iratanyag általuk fontosnak, közérdeklődésre számot tartó és tanulságul szolgáló eseményeit.
A mintegy hatvan megjelent érdeklődő (részben érintett, részben kíváncsi, egykori marosvásárhelyiek, de történészek, levéltárosok, politológusok, emlékírók, budapestiek is) közel két órán át figyelmesen hallgatta azokat a megszólalókat, akiknek alkalmuk volt elmondani a véleményüket az egykori eseményekről. Jelenlétével megtisztelte a rendezvényt a magyar Országgyűlés egykori elnöke, Szili Katalin és Marosvásárhely Pro Urbe-díjas barátja, Kerényi György is. A főszereplő Király Ibolya mellett emlékeit idézte Kincses Előd, valamint e sorok írója is. A Tőkéczki László történész, a folyóirat szerkesztője által moderált előadások során a romániai eseményekről megfogalmazott gondolataikat előadták még Stefano Bottoni és Hámori Péter történészek is, de a hallgatóság soraiból feltett kérdésekre is választ adtak a megszólítottak. Az est során egy kivetítő segítségével bemutatásra kerültek korabeli fényképek is, amelyeket Vajda György, a Népújság szerkesztője bocsátott Király Ibolya rendelkezésére. Bemutatásra került a hat marosvásárhelyi halott fényképe is, név szerint emlékeztünk meg Róluk. Ugyancsak megnézhettük azt a rövidfilmet is a székelyudvarhelyi tömeggyűlésről, amelyet az 1990. március 20-i marosvásárhelyi események után tartottak. Kincses Előd akkor ott arra kérte a helyieket, hogy ne utazzanak Marosvásárhelyre, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar közösség besétál abba a csapdába, amelyet az újjáéleszteni kívánt romániai titkosszolgálat állított. Megjegyzendő, hogy bár a tömeggyűlésről Kincses Előd azzal az indokkal távozik a bejelentettnél korábban, hogy a Marosvásárhelyre érkező Ion Iliescu és Király Károly várják, azokban a napokban Király Károly nem utazott Marosvásárhelyre, hiszen sokkal fontosabb volt, hogy Bukarestben elérje a hadsereg beavatkozását a helyzet normalizálására. Ezt pedig csak és kizárólag a fővárosban, Iliescut folyamatosan nyomás alatt tartva tudta elérni. Bár ez a tény az utólagos történések fényében egyértelmű, sokan mindmáig azt nehezményezik, hogy Király Károly (és persze Ion Iliescu) miért nem "jött le" akkor azonnal Marosvásárhelyre.
Ennyit szigorúan, szárazon a rendezvényről, amelyen alulírottban több gondolat is megfogalmazódott. Nem először.
Az elmúlt 25 évben nagyon sokan voltak azok, akik Király Károly 17 éven át (1972–1989) önként vállalt ellenzékiségét leszólták, az egykori magas rangú pártvezetőt lekommunistázták és előszeretettel emlegették, hogy ő csak hallgasson, mert egykor Ceausescuval vadászott. Tulajdonképpen nem is lenne érdemes szót vesztegetni az ilyen vélekedésekre, ha nem bizonyosodott volna be az elmúlt két és fél évtizedben, hogy ezeket a megjegyzéseket (és még egyéb vádakat) nem is elsősorban a "nép egyszerű fiai", hanem igen fontos közéleti szerepet azóta és esetenként máig viselő személyek hangoztatták.
Akkor hát lássuk a "medvét"! No, nem azt, amit anno a főtitkár levadászott, hanem azt, akit nem sikerült megtörnie!
Király Károly nemhogy nem tagadta, de könyvében (Nyílt kártyákkal, önéletírás és naplójegyzetek, Nap Kiadó, 1995) egyértelmű őszinteséggel beszél arról a tevékenységéről is, amelyet 1972-ig fontos párt- és állami vezetőként folytatott. Ha valakit valóban érdekel, hogy 1972 után miként és milyen kockázatokkal vállalta fel az ellenzéki szerepet, milyen tartalmú leveleket fogalmazott meg és juttatott el a párt legfelső vezetőihez, köztük a főtitkárhoz, az olvassa el ezt a könyvet. Azokban az években többen is azok közül, akik a fent említett vádakat hangoztatják, élték mindennapi életüket, ahogy lehetett. Kétségtelen, a nyilvánosságra került titkosszolgálati anyagokból az is közismertté vált, hogy a magyar közösség számos elismert tagja készségesen vagy zsarolás miatt együttműködött a szekuritátéval. Sokkal kevesebben vannak viszont azok, akik merték vállalni a Király Károllyal való szolidaritást, leveleinek tartalmát esetenként akár aláírásukkal is támogatták. Köztük volt többek között Sütő András, de az egykori román miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer is. Szó sincs tehát arról, hogy egyedüli ellenálló volt Romániában, soha nem is gondolta így. Ugyanakkor, éppen előző ismertsége és a birtokában levő tudás a rendszer működéséről, a megbízható ismerősei, külföldi támogatói által a világ közvéleménye tudomására hozott tevékenysége részben megóvta attól, amire különben számítani lehetett: megkísérelték eltüntetni. Miután az 1978 nyarán végrehajtott, közúti balesetnek álcázni szándékozott gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, folyamatos fenyegetettség nehezedett rá és családtagjaira, közeli rokonaira.
Nem is folytatom, hiszen végeredményben a féltékenységből vagy más önös érdekből Király Károlyt lekicsinylőket úgysem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő valóban Saulusból lett Paulus. De az akkori időkben még nem élt generáció, az utókor számára fontosnak tartom, hogy a tényeket Király Károlyról minél alaposabban megismerjék.
Tulajdonképpen ezért is írok most: napi rendszerességgel követem Budapestről is a Marosvásárhelyen, Romániában történteket. Elképedve olvasom, hogy Kincses Elődöt nem hagyták volna megszólalni az RMDSZ megalakulására emlékező ünnepségen, ezért ő nem tett eleget a meghívásnak, nem óhajtott díszletként szerepelni a megemlékezésen. Arról nem olvastam, hogy Király Károlyt, a minden kétséget kizáróan az 1989. decemberi és azt követő időben legfontosabb marosvásárhelyi magyar személyiséget egyáltalán meghívták-e az ünnepségre?! A beszámolókból az sem derül ki, hogy szóba került-e a neve az emlékezés során. Igaz, már egy évtizede Magyarországon, Mezőkovácsházán él, egészségi állapota, fizikai gondjai korához mérten nem súlyosak, de talán akadályozták volna személyes megjelenését Marosvásárhelyen. Szellemi frissessége és emlékiratainak gyarapodó mennyisége viszont azzal a reménnyel tölt el, hogy sor kerülhet még a nem is oly távoli jövőben egy Marosvásárhelyen tartandó könyvbemutatóra. Biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik még életben vagyunk az "örök marosvásárhelyiek" közül, legkevesebb ennyivel tartozunk annak az Embernek, akinek nevét 1989. december 22-én, 23-án lelkesen skandáltuk a főtéren. Aki soha nem várt semmilyen anyagi előnnyel vagy kitüntetéssel járó elismerést. Aki 1991 decemberében inkább lemondott szenátori mandátumáról, egyedüliként, mintsem hogy részt vegyen az új román alkotmány megszavazásán, tiltakozásul főleg az első cikkelyben foglaltak miatt. Aki valóban szolgálatként fogta fel a közszereplést, magyar nemzeti közösségünk jogainak biztosításáért.
Az RMDSZ fiatal Maros megyei elnöke az emlékező ünnepségen azt nyilatkozta, hogy vissza kell térni a gyökerekhez. Üzenem, kedves Brassai Zsombor: ha a gyökereket keresitek, semmi esélyetek sincs arra, hogy Király Károlyt "kikerüljétek".
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 22.
Tankönyvírás közelről
Az új tanterv alapján elkészült két magyar ábécéskönyv egyikének mind a négy szerzője háromszéki, pontosabban kézdivásárhelyi. Olyan eszközt adtak a tanulók és a tanítók kezébe, ami szerethető, könnyen használható és a hétéves gyermek életkori sajátosságaira alapozva azokat a készségeket fejleszti, amelyekre később mindaz építhető, amivel az életben érvényesülhetnek – emelik ki munkájuk lényegét. Kocsis Annamária, a tankönyvíró csapat egyik tagja, 2014 szeptemberétől a Kovászna megyei magyar nyelvű elemi oktatásért felel, tanfelügyelőként is arra törekszik, hogy a kompetenciaalapú oktatást segítse Háromszék iskoláiban. A szakfelügyelővel arról beszélgettünk, milyen változásokat jelent az első osztályosok oktatásában az új magyar és román tanterv, illetve tankönyv.
Gyakran vádolják azzal a tankönyvírókat – és időnként nem alaptalanul –, hogy nincs kellő osztálytermi tapasztalatuk, a tudomány felől közelítik meg a tananyagot, olyan könyvet szerkesztenek, amely nem követi a diákok életkori sajátosságait, nincs összhangban a tanulók addig szerzett ismereteivel, és általában zsúfolt, túl sok és nehéz a feladatokban megfogalmazott követelmény. Az első osztályosok kezébe jókora késéssel, csupán januárban került Betűleső (marosvásárhelyi Kreatív Kiadó) és Betűvár (dévai Corvin Kiadó) szerkesztőiről ez nem mondható el, gyakorlott pedagógusok, akik nyelvészekkel, egyetemi tanárokkal együttműködve és saját tanítói tapasztalatukra alapozva választották ki a módszereket, szövegeket, feladatokat. A Kovászna megyei magyar tanítók közel fele-fele arányban választották a két ábécéskönyvet, a román elsős tankönyvek közül ellenben többen tanítanak a Kreatív Kiadó kiadványából. Ennek összeállításában szintén rész vett Kocsis Annamária (fotó), aki a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskolában tanított huszonkét esztendőt, gyakorló irányító volt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudománegyetem tanítóképzőjének kézdivásárhelyi kihelyezett tagozatán, majd 2010-ben került Bukarestbe az oktatási minisztériumba, ahol a magyar óvodai és elemi oktatás országos felügyelőjeként dolgozott. Így csöppent a tanterv- és tankönyvírásba.
Kocsis Annamária elmondta, a minisztériumban azért vállalta el a tantervírást, mert látta, új szellemű csapat verődött össze, amely belátta, változtatni kell az I–IV. osztályban. Szerette ezt a munkát, de családi okokból hazajött. Az ingázás nem könnyű, és az ott kapott alacsony fizetésből nem tudta megoldani az utazgatást. Csernátonban iskolát igazgatott egészen addig, amíg felkérték, hogy vállalja el a tanfelügyelői állást. 2014 szeptemberétől végzi ezt a munkát, melyet nagyon szeret, de hiányolja a tanítást. Jár órát látogatni, így sokat van gyermekek és tanítók között, és reméli, még visszatér a tanterembe.
Gyakorlati tudásra van szükség
– Hogyan áll össze a tanterv? Mi alapján döntenek, hogy mi a cél, mi kerül be és mi nem? – Én úgy tartom, a tanítónak nem feltétlenül kell tudnia a tantervet, de ismernie kell. A korábbi tanterv korszerűtlen, már régóta nem használják a pedagógusok. Munkánk kezdetén az oktatási minisztérium oktatástudományi kutatóintézete kisebbségi osztályának csoportja kezünkbe adott egy tantervvázlatot, amelynek összeállításában felhasználták kutatásaik eredményeit. Uniós országok szakemberei közösen kidolgoztak egy alaptantervet, amelyet lefordítottak románra, ezt kaptuk meg, ezt az irányvonalat kellett követnünk. Ez az alaptervezet szabályozza a tantervet, erre építettük rá sajátos anyanyelvi jellegzetességeinket. A legfontosabb, hogy az új tanterv kompetenciaalapú, nemcsak tartalmi vonatkozású leírásokat tartalmaz, hanem a kompetenciák fejlesztésére vonatkozó útmutatókat is.
– Milyen készségek fejlesztését követi az új tanterv?
– Gyakorlati tudásra van szükség, ezért elsősorban olyan készségekről és képességekről van szó, amelyek a funkcionális nyelvhasználatra alapoznak azért, hogy fejlesszük a gyermekekben az önkifejezés képességét, hogy az élet különböző területein tudjanak már korai életkorban boldogulni. Fontos, hogy a gyermek értsen különböző jelrendszerekből, tudjon lépést tartani egy olyan világban, ahol nagyon sok minden függ a kommunikációtól. – Hogyan lehet ezt tanítani? Hogyan segíti ennek megvalósítását a tankönyv?
– Az eddigi tantervek és tankönyvek nem követték azt a négy általános célt, amit most négy alapkompetenciaként nevezünk meg: a szövegértést, a szövegprodukciót – vagyis a beszédet –, a szövegértő olvasást és az írásban történő szövegközlést. Az első lépéseket már az előkészítő osztályban megteszik ebbe az irányba, majd végigkíséri a diákokat egészen tizenkettedik osztályig. Az anyanyelvi oktatás és a kisebbségi gyermekek számára írt román tanterv tekintetében is úgy dolgoztuk ki a tantervet, hogy a ciklusok között ne legyen szakadás, ezért együttműködtünk az óvónőkkel, majd a tanárokkal, mivel már harmadik-negyedik osztályban megkezdődik egy új ciklus, és arra kell építeniük ötödikben.
– Hogyan készül egy tankönyv? Tudjuk, hogy mi a cél, milyen módszerek állnak rendelkezésünkre, de miként érjük el azt, hogy a tankönyv olyan eszköz legyen a gyermekek és a tanítók számára, ami segíti őket?
A módszertant, melyben leszögezik, hogy milyen követelmények, teljesítményleírók alapján kell szerkeszteni a tankönyvet, a minisztérium határozza meg. Az ábécéskönyv esetében megszabták, hogy ne csak a szövegértést és a betűtanítást kövesse, hanem hangsúlyt fektessen a másik két kompetenciára is, amelyek eddig háttérbe kerültek: a szövegértésre és a beszédprodukcióra. Fontos, hogy a kisgyermek beszédben helyesen használja anyanyelvét, ezt gyakoroltatni kell. Négyen voltunk a csapatban: Kisgyörgy Katalin óvónő, aki jelenleg előkészítő osztályos tanító a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, Vollancs Szidónia, a Petőfi Sándor Általános Iskola tanítónője, Kerekes Izabella a Nagy Mózes Elméleti Líceumból és jómagam. Az első témákat együtt dolgoztuk ki, majd felosztottuk a feladatot, ami sokrétű volt, hisz digitális és papíralapú tankönyvet is kellett készíteni. Arra fókuszáltunk, hogy legyen szövegközpontú, minden betű tanításakor egy-egy versből, meséből induljunk ki, melyek hangzó anyagként megjelennek a DVD-mellékletben is, színész által, nagyon szépen előadva. Igyekeztünk az életkori sajátosságoknak megfelelő szövegeket keresni, mondókákat, ritmusokat, a dallam, és nem feltétlenül a tartalom alapján választottunk. Fontos, hogy a gyermek hallja a szöveget, mondja együtt a felolvasóval, dobbantsa, koppintsa ki a ritmust. A szövegek mellé képekkel, jelekkel ellátott feladatokat válogattunk, amelyeket az elsős gyermek meg tud oldani, és segítik őt a szövegértésében. Ahogy gyűltek a hangok betűképei, a betűk, írtunk újabb szövegeket, kezdetben szóoszlopokat, rövid mondatokat, amelyeket a gyermek a már megtanult betűkészlettel és az újonnan tanult betűvel kiegészítve olvashat. Tanácskoztunk nyelvészekkel, fonológusokkal, egyetemi szakemberekkel, akik segítettek. Megvan a tapasztalatunk az osztályteremből, de szükséges a tudományos megközelítés is, például, hogy milyen sorrendben tanítsuk a hangokat és azok betűképét. Ez nagyon fontos, mert figyelembe kell venni a hétéves gyermek életkori sajátosságait a hangképzésben, a hang kitartásában. Tudnunk kell, milyen nyelvi ismeretekkel rendelkezhet egy hat-hét éves gyermek. Meg lehet tanítani mindent időnap előtt – de nem érdemes. Ha megfelelő időben visszük be az adott ismeretet, jól begyakoroljuk a gyermekekkel, maradandóbb tudást érünk el, mintha elsietjük a dolgot. Ezért tartom jónak az előkészítő osztályt, mert ott hangutánzással, hangleválasztással, kommunikációs gyakorlatokkal olyan készletet adnak a gyermek kezébe, amire könnyen rá lehet építeni a betűtanítást. – Változott-e az írástanítás módszertana?
– Előkészítő osztályban betűelemekkel ismerkednek a gyermekek. Ezeket A4-es lapra rajzolják, kirakják magokból, cérnából, drótból, gyakorolják a levegőben a nagy motorikus mozdulatokat, azután szűkítik kisebbre az alakzatokat. Az előkészítő osztály végére három centiméteres sorok közé írják a betűelemeket, elsőben viszont a hagyományos sorközzel szerkesztett füzetekbe kell írniuk. Azért, hogy a betűgyakorlás könnyen menjen, készítettünk egy írásgyakorló munkafüzetet, ebben nagyobb méretben írhatnak a gyermekek.
Román mint idegen nyelv
– A romántanítás tanterve mennyire áll összhangban a magyar tanterv célkiűzéseivel és módszereivel? Egyeztettek-e e téren a román tanterv készítőivel?
- Igen, ugyanígy együttműködtünk, ráadásul én mindkét tantervíró csapatban részt vettem. Magyar tanítók dolgoztunk együtt, de román anyanyelvű tanárral is egyeztettünk, olyannal is, aki magyar tagozaton tanítja a románt. Az új román elsős tankönyvben sok módszertani útmutató segíti a tanítót. Most először készült olyan romántankönyv, amely fejleszti a kommunikációt. Tudjuk, hogy Székelyföldön a gyermekek nem nagyon hallanak román szót, az iskolában kell a nyelvet megtanulniuk. Arra fektettük a hangsúlyt, hogy ne betanult szavakat, mondatokat, képsorokat mondjanak, hanem kerüljenek a szavak szövegkörnyezetbe, a funkcionális nyelvbe. Több mint harminc románórát látogattam meg a megyében az elmúlt két hónapban, és nagyon ügyes megoldásokat láttam. Például van, aki csak románul beszél románórán, ugyanúgy, mint az idegennyelv-tanításánál. Természetesen, az olyan utasításokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi következik, mit fognak tenni, el lehet mondani magyarul, különben meg is riadna a gyermek, mert nem érti. De ha a tanító megmutatja azokat a tárgyakat az osztályban, a folyosón, az udvaron, amelyekről tanulnak, és azt sokszor ismétli, mindig ugyanúgy, könnyebben megjegyzi a gyermek, mintha feladatként kapná, hogy otthon tanulja meg a szavakat. Ha például a tanító azt mondja, hogy „mergem afară” (kimegyünk), akkor a gyakorlatban is kimennek az osztályteremből, majd ugyanígy megnevezik, amikor visszajönnek. Nem szabad fordítani a szavakat, mondatokat, hanem a mutogatások, történések által kell megértetni, hogy mi mit jelent, így lesz része a szó, a kifejezés a gyermek beszédének. Fontos a jelen idejű igehasználat az első osztályban, csak másodikban kell áttérni a múlt időre és harmadikban a jövőre, egyébként a gyermek összezavarodik. Erre korábban nem figyeltek, eddig a tankönyvekben hátul volt egy szöveg, amelyben megvolt, hogy milyen szavakat, mondatokat kell használni, a tankönyvi képek olyan olvasatúak voltak, mintha szövegek lennének, és azt meg kellett tanulni. Otthon a szülő még rádolgozott, nyaggatta a gyermekét, hogy ugyanúgy mondja vissza, így sokan meg is utálták a román nyelvet. Olyan szavakat kellett megtanulni, amelyekkel a gyermek a tankönyvben lévő képen kívül sehol nem találkozott, nem értette, miért szükséges, így nem is maradtak meg az emlékezetében, legfennebb egy napig, amikor bemagolta. Ezt kellene megváltoztatni. A jelenlegi tanterv kidolgozza, hogy miből mennyit szabad, kell tanítani. Fontos az archaizmusok, regionalizmusok kerülése, s hogy csak azokat a szavakat használják, amelyek hozzáférhetőek számukra. Második osztályban – amikor kezdenek olvasni és írni – lényeges, hogy csak olyan szöveggel foglalkozzanak, amely közel áll hozzájuk, amivel az életben is találkoznak.
– Remélhető, hogy a tapasztalaton alapuló nyelvtanulás érdekében ezentúl többet mennek ki a kisgyermekek az osztályból, az iskolából, ismerkednek a környezetükkel, a várossal, a természettel, a különböző létesítményekkel?
– Éppen ez az egyik legjobb módszer: kivinni az osztályteremből és a valóságban megmutatni, körüljárni, megtapasztalni mindazt, amiről tanulnak. Például, ha románórán együtt megy el az osztály szánkózni, és ott románul szól hozzájuk a tanító, minden szónak megvan a gyakorlati szerepe, és a gyermek könnyen megjegyzi. Nem szavakat kell tanítani, hanem olyan módszert használni, hogy a gyermek észre se vegye: minden órán beépül három-négy új szó a szókincsébe. El kell felejteni azt a kifejezést a román nyelv vonatkozásában, hogy második nyelv vagy nem anyanyelv, el kell ismerni, hogy számunkra idegen nyelv a román, és eszerint tanítani. Ezt Gabriela Droc, az elemi oktatásért felelős országos felügyelő is megerősítette, amikor ősszel megyénkbe látogatott.
*
Bár említett tankönyvek sok jót hoztak az első osztályosok oktatásában, kérdés, mikor és milyen lesz a folytatás, hisz a második osztályban magyarból csak egy tankönyv készült el, s amíg nincs még egy változat, a minisztérium nem ír ki licitet, románból pedig még nincs kész a tankönyv. Harmadik és negyedik osztályban jóváhagyták az új tanterveket, jövőre meg kell jelennie a harmadikos könyveknek. Kocsis Annamária arra biztatja a tanítókat, tanulmányozzák a tanterveket a minisztérium honlapján, és minél többen vállalkozzanak tankönyvírásra, -szerkesztésre, mert jó, ha lehet választani. Igaza van, de a választhatóságnál is fontosabb, hogy minél hamarabb jusson el az igazi reformszemlélet az oktatás minden szintjére.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az új tanterv alapján elkészült két magyar ábécéskönyv egyikének mind a négy szerzője háromszéki, pontosabban kézdivásárhelyi. Olyan eszközt adtak a tanulók és a tanítók kezébe, ami szerethető, könnyen használható és a hétéves gyermek életkori sajátosságaira alapozva azokat a készségeket fejleszti, amelyekre később mindaz építhető, amivel az életben érvényesülhetnek – emelik ki munkájuk lényegét. Kocsis Annamária, a tankönyvíró csapat egyik tagja, 2014 szeptemberétől a Kovászna megyei magyar nyelvű elemi oktatásért felel, tanfelügyelőként is arra törekszik, hogy a kompetenciaalapú oktatást segítse Háromszék iskoláiban. A szakfelügyelővel arról beszélgettünk, milyen változásokat jelent az első osztályosok oktatásában az új magyar és román tanterv, illetve tankönyv.
Gyakran vádolják azzal a tankönyvírókat – és időnként nem alaptalanul –, hogy nincs kellő osztálytermi tapasztalatuk, a tudomány felől közelítik meg a tananyagot, olyan könyvet szerkesztenek, amely nem követi a diákok életkori sajátosságait, nincs összhangban a tanulók addig szerzett ismereteivel, és általában zsúfolt, túl sok és nehéz a feladatokban megfogalmazott követelmény. Az első osztályosok kezébe jókora késéssel, csupán januárban került Betűleső (marosvásárhelyi Kreatív Kiadó) és Betűvár (dévai Corvin Kiadó) szerkesztőiről ez nem mondható el, gyakorlott pedagógusok, akik nyelvészekkel, egyetemi tanárokkal együttműködve és saját tanítói tapasztalatukra alapozva választották ki a módszereket, szövegeket, feladatokat. A Kovászna megyei magyar tanítók közel fele-fele arányban választották a két ábécéskönyvet, a román elsős tankönyvek közül ellenben többen tanítanak a Kreatív Kiadó kiadványából. Ennek összeállításában szintén rész vett Kocsis Annamária (fotó), aki a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskolában tanított huszonkét esztendőt, gyakorló irányító volt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudománegyetem tanítóképzőjének kézdivásárhelyi kihelyezett tagozatán, majd 2010-ben került Bukarestbe az oktatási minisztériumba, ahol a magyar óvodai és elemi oktatás országos felügyelőjeként dolgozott. Így csöppent a tanterv- és tankönyvírásba.
Kocsis Annamária elmondta, a minisztériumban azért vállalta el a tantervírást, mert látta, új szellemű csapat verődött össze, amely belátta, változtatni kell az I–IV. osztályban. Szerette ezt a munkát, de családi okokból hazajött. Az ingázás nem könnyű, és az ott kapott alacsony fizetésből nem tudta megoldani az utazgatást. Csernátonban iskolát igazgatott egészen addig, amíg felkérték, hogy vállalja el a tanfelügyelői állást. 2014 szeptemberétől végzi ezt a munkát, melyet nagyon szeret, de hiányolja a tanítást. Jár órát látogatni, így sokat van gyermekek és tanítók között, és reméli, még visszatér a tanterembe.
Gyakorlati tudásra van szükség
– Hogyan áll össze a tanterv? Mi alapján döntenek, hogy mi a cél, mi kerül be és mi nem? – Én úgy tartom, a tanítónak nem feltétlenül kell tudnia a tantervet, de ismernie kell. A korábbi tanterv korszerűtlen, már régóta nem használják a pedagógusok. Munkánk kezdetén az oktatási minisztérium oktatástudományi kutatóintézete kisebbségi osztályának csoportja kezünkbe adott egy tantervvázlatot, amelynek összeállításában felhasználták kutatásaik eredményeit. Uniós országok szakemberei közösen kidolgoztak egy alaptantervet, amelyet lefordítottak románra, ezt kaptuk meg, ezt az irányvonalat kellett követnünk. Ez az alaptervezet szabályozza a tantervet, erre építettük rá sajátos anyanyelvi jellegzetességeinket. A legfontosabb, hogy az új tanterv kompetenciaalapú, nemcsak tartalmi vonatkozású leírásokat tartalmaz, hanem a kompetenciák fejlesztésére vonatkozó útmutatókat is.
– Milyen készségek fejlesztését követi az új tanterv?
– Gyakorlati tudásra van szükség, ezért elsősorban olyan készségekről és képességekről van szó, amelyek a funkcionális nyelvhasználatra alapoznak azért, hogy fejlesszük a gyermekekben az önkifejezés képességét, hogy az élet különböző területein tudjanak már korai életkorban boldogulni. Fontos, hogy a gyermek értsen különböző jelrendszerekből, tudjon lépést tartani egy olyan világban, ahol nagyon sok minden függ a kommunikációtól. – Hogyan lehet ezt tanítani? Hogyan segíti ennek megvalósítását a tankönyv?
– Az eddigi tantervek és tankönyvek nem követték azt a négy általános célt, amit most négy alapkompetenciaként nevezünk meg: a szövegértést, a szövegprodukciót – vagyis a beszédet –, a szövegértő olvasást és az írásban történő szövegközlést. Az első lépéseket már az előkészítő osztályban megteszik ebbe az irányba, majd végigkíséri a diákokat egészen tizenkettedik osztályig. Az anyanyelvi oktatás és a kisebbségi gyermekek számára írt román tanterv tekintetében is úgy dolgoztuk ki a tantervet, hogy a ciklusok között ne legyen szakadás, ezért együttműködtünk az óvónőkkel, majd a tanárokkal, mivel már harmadik-negyedik osztályban megkezdődik egy új ciklus, és arra kell építeniük ötödikben.
– Hogyan készül egy tankönyv? Tudjuk, hogy mi a cél, milyen módszerek állnak rendelkezésünkre, de miként érjük el azt, hogy a tankönyv olyan eszköz legyen a gyermekek és a tanítók számára, ami segíti őket?
A módszertant, melyben leszögezik, hogy milyen követelmények, teljesítményleírók alapján kell szerkeszteni a tankönyvet, a minisztérium határozza meg. Az ábécéskönyv esetében megszabták, hogy ne csak a szövegértést és a betűtanítást kövesse, hanem hangsúlyt fektessen a másik két kompetenciára is, amelyek eddig háttérbe kerültek: a szövegértésre és a beszédprodukcióra. Fontos, hogy a kisgyermek beszédben helyesen használja anyanyelvét, ezt gyakoroltatni kell. Négyen voltunk a csapatban: Kisgyörgy Katalin óvónő, aki jelenleg előkészítő osztályos tanító a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, Vollancs Szidónia, a Petőfi Sándor Általános Iskola tanítónője, Kerekes Izabella a Nagy Mózes Elméleti Líceumból és jómagam. Az első témákat együtt dolgoztuk ki, majd felosztottuk a feladatot, ami sokrétű volt, hisz digitális és papíralapú tankönyvet is kellett készíteni. Arra fókuszáltunk, hogy legyen szövegközpontú, minden betű tanításakor egy-egy versből, meséből induljunk ki, melyek hangzó anyagként megjelennek a DVD-mellékletben is, színész által, nagyon szépen előadva. Igyekeztünk az életkori sajátosságoknak megfelelő szövegeket keresni, mondókákat, ritmusokat, a dallam, és nem feltétlenül a tartalom alapján választottunk. Fontos, hogy a gyermek hallja a szöveget, mondja együtt a felolvasóval, dobbantsa, koppintsa ki a ritmust. A szövegek mellé képekkel, jelekkel ellátott feladatokat válogattunk, amelyeket az elsős gyermek meg tud oldani, és segítik őt a szövegértésében. Ahogy gyűltek a hangok betűképei, a betűk, írtunk újabb szövegeket, kezdetben szóoszlopokat, rövid mondatokat, amelyeket a gyermek a már megtanult betűkészlettel és az újonnan tanult betűvel kiegészítve olvashat. Tanácskoztunk nyelvészekkel, fonológusokkal, egyetemi szakemberekkel, akik segítettek. Megvan a tapasztalatunk az osztályteremből, de szükséges a tudományos megközelítés is, például, hogy milyen sorrendben tanítsuk a hangokat és azok betűképét. Ez nagyon fontos, mert figyelembe kell venni a hétéves gyermek életkori sajátosságait a hangképzésben, a hang kitartásában. Tudnunk kell, milyen nyelvi ismeretekkel rendelkezhet egy hat-hét éves gyermek. Meg lehet tanítani mindent időnap előtt – de nem érdemes. Ha megfelelő időben visszük be az adott ismeretet, jól begyakoroljuk a gyermekekkel, maradandóbb tudást érünk el, mintha elsietjük a dolgot. Ezért tartom jónak az előkészítő osztályt, mert ott hangutánzással, hangleválasztással, kommunikációs gyakorlatokkal olyan készletet adnak a gyermek kezébe, amire könnyen rá lehet építeni a betűtanítást. – Változott-e az írástanítás módszertana?
– Előkészítő osztályban betűelemekkel ismerkednek a gyermekek. Ezeket A4-es lapra rajzolják, kirakják magokból, cérnából, drótból, gyakorolják a levegőben a nagy motorikus mozdulatokat, azután szűkítik kisebbre az alakzatokat. Az előkészítő osztály végére három centiméteres sorok közé írják a betűelemeket, elsőben viszont a hagyományos sorközzel szerkesztett füzetekbe kell írniuk. Azért, hogy a betűgyakorlás könnyen menjen, készítettünk egy írásgyakorló munkafüzetet, ebben nagyobb méretben írhatnak a gyermekek.
Román mint idegen nyelv
– A romántanítás tanterve mennyire áll összhangban a magyar tanterv célkiűzéseivel és módszereivel? Egyeztettek-e e téren a román tanterv készítőivel?
- Igen, ugyanígy együttműködtünk, ráadásul én mindkét tantervíró csapatban részt vettem. Magyar tanítók dolgoztunk együtt, de román anyanyelvű tanárral is egyeztettünk, olyannal is, aki magyar tagozaton tanítja a románt. Az új román elsős tankönyvben sok módszertani útmutató segíti a tanítót. Most először készült olyan romántankönyv, amely fejleszti a kommunikációt. Tudjuk, hogy Székelyföldön a gyermekek nem nagyon hallanak román szót, az iskolában kell a nyelvet megtanulniuk. Arra fektettük a hangsúlyt, hogy ne betanult szavakat, mondatokat, képsorokat mondjanak, hanem kerüljenek a szavak szövegkörnyezetbe, a funkcionális nyelvbe. Több mint harminc románórát látogattam meg a megyében az elmúlt két hónapban, és nagyon ügyes megoldásokat láttam. Például van, aki csak románul beszél románórán, ugyanúgy, mint az idegennyelv-tanításánál. Természetesen, az olyan utasításokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi következik, mit fognak tenni, el lehet mondani magyarul, különben meg is riadna a gyermek, mert nem érti. De ha a tanító megmutatja azokat a tárgyakat az osztályban, a folyosón, az udvaron, amelyekről tanulnak, és azt sokszor ismétli, mindig ugyanúgy, könnyebben megjegyzi a gyermek, mintha feladatként kapná, hogy otthon tanulja meg a szavakat. Ha például a tanító azt mondja, hogy „mergem afară” (kimegyünk), akkor a gyakorlatban is kimennek az osztályteremből, majd ugyanígy megnevezik, amikor visszajönnek. Nem szabad fordítani a szavakat, mondatokat, hanem a mutogatások, történések által kell megértetni, hogy mi mit jelent, így lesz része a szó, a kifejezés a gyermek beszédének. Fontos a jelen idejű igehasználat az első osztályban, csak másodikban kell áttérni a múlt időre és harmadikban a jövőre, egyébként a gyermek összezavarodik. Erre korábban nem figyeltek, eddig a tankönyvekben hátul volt egy szöveg, amelyben megvolt, hogy milyen szavakat, mondatokat kell használni, a tankönyvi képek olyan olvasatúak voltak, mintha szövegek lennének, és azt meg kellett tanulni. Otthon a szülő még rádolgozott, nyaggatta a gyermekét, hogy ugyanúgy mondja vissza, így sokan meg is utálták a román nyelvet. Olyan szavakat kellett megtanulni, amelyekkel a gyermek a tankönyvben lévő képen kívül sehol nem találkozott, nem értette, miért szükséges, így nem is maradtak meg az emlékezetében, legfennebb egy napig, amikor bemagolta. Ezt kellene megváltoztatni. A jelenlegi tanterv kidolgozza, hogy miből mennyit szabad, kell tanítani. Fontos az archaizmusok, regionalizmusok kerülése, s hogy csak azokat a szavakat használják, amelyek hozzáférhetőek számukra. Második osztályban – amikor kezdenek olvasni és írni – lényeges, hogy csak olyan szöveggel foglalkozzanak, amely közel áll hozzájuk, amivel az életben is találkoznak.
– Remélhető, hogy a tapasztalaton alapuló nyelvtanulás érdekében ezentúl többet mennek ki a kisgyermekek az osztályból, az iskolából, ismerkednek a környezetükkel, a várossal, a természettel, a különböző létesítményekkel?
– Éppen ez az egyik legjobb módszer: kivinni az osztályteremből és a valóságban megmutatni, körüljárni, megtapasztalni mindazt, amiről tanulnak. Például, ha románórán együtt megy el az osztály szánkózni, és ott románul szól hozzájuk a tanító, minden szónak megvan a gyakorlati szerepe, és a gyermek könnyen megjegyzi. Nem szavakat kell tanítani, hanem olyan módszert használni, hogy a gyermek észre se vegye: minden órán beépül három-négy új szó a szókincsébe. El kell felejteni azt a kifejezést a román nyelv vonatkozásában, hogy második nyelv vagy nem anyanyelv, el kell ismerni, hogy számunkra idegen nyelv a román, és eszerint tanítani. Ezt Gabriela Droc, az elemi oktatásért felelős országos felügyelő is megerősítette, amikor ősszel megyénkbe látogatott.
*
Bár említett tankönyvek sok jót hoztak az első osztályosok oktatásában, kérdés, mikor és milyen lesz a folytatás, hisz a második osztályban magyarból csak egy tankönyv készült el, s amíg nincs még egy változat, a minisztérium nem ír ki licitet, románból pedig még nincs kész a tankönyv. Harmadik és negyedik osztályban jóváhagyták az új tanterveket, jövőre meg kell jelennie a harmadikos könyveknek. Kocsis Annamária arra biztatja a tanítókat, tanulmányozzák a tanterveket a minisztérium honlapján, és minél többen vállalkozzanak tankönyvírásra, -szerkesztésre, mert jó, ha lehet választani. Igaza van, de a választhatóságnál is fontosabb, hogy minél hamarabb jusson el az igazi reformszemlélet az oktatás minden szintjére.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 22.
Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 23.
Ossz és uralkodj!
Immáron sok esztendeje tartó regionalizációs ködevés és szájtépés után, melynek egyetlen be nem vallott célja volt a központi kormányzati ellenőrzés rafináltabb érvényesítése – mellesleg pedig a valódi történelmi régiók, az etnikai arányokat tükröző tartományok eltagadása és fölszámolása –, a Ponta-kabinet hirtelen megvilágosodott újfent, s kétszínű és szemforgató módon juszt is kimondta, hogy Romániának mégis a legjobb a centralizáció. Mert ott fent, Bukarestben mindent jobban tudnak, mint az álmos és elmaradott provinciákon, s voltaképpen nincs is szükség megyei tanácsokra, a Bukarest-olümpuszon majd akkurátusan eldöntik, mennyi pénz jár – a sajátjából! – az esztelnekinek, a Flămânzi faluból valónak, a szatmári Ábosnak, a dobrudzsai Ovidiunak, a mócvidéki Iancunak és a székely Jedd nemzetségéből valónak. Hát ezért van kormány, hogy igazságot tegyen, s meg ne történhessen valahogy, hogy valamelyik megyei önkormányzat saját többsége politikai színezete után próbáljon osztogatni a visszaosztogatott alamizsnákból.
A helytartó, a prefektus, az esetleg beleszólhat, mert az a mindenkori kormány bölcsességeit, igazságosságát és teremtő szellemét képviseli. De a választott atyafiaknak semmi köze az egészhez, s ha már sikerült bezsebelni vidékről a pénzeket, szeretett kormányunk és kormánypártunk azt is jobban tudja mindenkinél, hogy kinek mennyit, miért lehet visszacsurgatni-csöppenteni belőle. Továbbá eldönti azt is, hogy milyen, már megnyert pályázatokhoz ád némi részesedést abból a pénzből, amit Európából éppen a vidékfejlesztésre adtak.
Románia kormányai soha nem voltak híresek az önkormányzatiság, a demokratikusan felálló helyi testületek támogatásában, de amit a Ponta–Dragnea kettős által vezényelt baloldali vircsaft elművel, az már a közigazgatási hülyeség világcsúcsának számít. Mintha Bukarestben jobban tudnák, hogy például Háromszéken hol kellene melegében befejezni egy csatornázást, iskolatatarozást, községi utat, mint Sepsiszentgyörgyön. Hát döntsenek ők helyettünk, rólunk, nélkülünk, s ez így megy már lassan száz esztendeje.
Bukarest olyannyira jobban tud mindent, hogy azt még az alapító Bucur pásztor sem hitte volna, mikor leszúrta furkósbotját.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Immáron sok esztendeje tartó regionalizációs ködevés és szájtépés után, melynek egyetlen be nem vallott célja volt a központi kormányzati ellenőrzés rafináltabb érvényesítése – mellesleg pedig a valódi történelmi régiók, az etnikai arányokat tükröző tartományok eltagadása és fölszámolása –, a Ponta-kabinet hirtelen megvilágosodott újfent, s kétszínű és szemforgató módon juszt is kimondta, hogy Romániának mégis a legjobb a centralizáció. Mert ott fent, Bukarestben mindent jobban tudnak, mint az álmos és elmaradott provinciákon, s voltaképpen nincs is szükség megyei tanácsokra, a Bukarest-olümpuszon majd akkurátusan eldöntik, mennyi pénz jár – a sajátjából! – az esztelnekinek, a Flămânzi faluból valónak, a szatmári Ábosnak, a dobrudzsai Ovidiunak, a mócvidéki Iancunak és a székely Jedd nemzetségéből valónak. Hát ezért van kormány, hogy igazságot tegyen, s meg ne történhessen valahogy, hogy valamelyik megyei önkormányzat saját többsége politikai színezete után próbáljon osztogatni a visszaosztogatott alamizsnákból.
A helytartó, a prefektus, az esetleg beleszólhat, mert az a mindenkori kormány bölcsességeit, igazságosságát és teremtő szellemét képviseli. De a választott atyafiaknak semmi köze az egészhez, s ha már sikerült bezsebelni vidékről a pénzeket, szeretett kormányunk és kormánypártunk azt is jobban tudja mindenkinél, hogy kinek mennyit, miért lehet visszacsurgatni-csöppenteni belőle. Továbbá eldönti azt is, hogy milyen, már megnyert pályázatokhoz ád némi részesedést abból a pénzből, amit Európából éppen a vidékfejlesztésre adtak.
Románia kormányai soha nem voltak híresek az önkormányzatiság, a demokratikusan felálló helyi testületek támogatásában, de amit a Ponta–Dragnea kettős által vezényelt baloldali vircsaft elművel, az már a közigazgatási hülyeség világcsúcsának számít. Mintha Bukarestben jobban tudnák, hogy például Háromszéken hol kellene melegében befejezni egy csatornázást, iskolatatarozást, községi utat, mint Sepsiszentgyörgyön. Hát döntsenek ők helyettünk, rólunk, nélkülünk, s ez így megy már lassan száz esztendeje.
Bukarest olyannyira jobban tud mindent, hogy azt még az alapító Bucur pásztor sem hitte volna, mikor leszúrta furkósbotját.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 24.
156 éve, ezen a napon egyesült Moldova és Havasalföld
1859. január 17-én Moldova és Havasalföld közös fejedelmet választott Alexandru Ion Cuza személyében, ezzel – bár még formális török fennhatóság alatt – egyesült a két román állam.
Az önálló román fejedelemségek kialakulása a XIV. század első felében ment végbe. Havasalföld több kis román államalakulat egyesítésével az 1320-as években jött létre Basarab vezetésével, Bogdán moldovai fejedelem 1359-ben függetlenítette magát a Magyar Királyságtól. Rövid ideig tartó önállóságukat hosszan tartó török uralom követte, Havasalföld 1418-tól, Moldva 1456-tól fizetett adót a Portának, amelynek a XVI. század elején vazallusai lettek. Az oszmánok elleni harc újra és újra fellángolt, 1600-ban Vitéz Mihály vajda néhány hónapig Moldva, Havasalföld és Erdély fejedelmének is mondhatta magát. A XVII. században a fejedelemségek viszonylagos önállóságra tettek szert, de a törökök Magyarország elvesztése után mindkettőt szorosabb irányítás alá vonták. Az 1710-es évektől konstantinápolyi görögöket (fanariótákat) iktattak be fejedelemnek, akiknek uralmát csak az 1821-ben kitört népfelkelés söpörte el.
A felszabadító harcot a törökök rovására terjeszkedő Oroszország támogatta, amely a XVIII. század második felében védnökséget is szerzett a dunai fejedelemségek fölött. Az 1828-29-es orosz-török háború után Oroszország néhány évre megszállta a két román fejedelemséget, s Törökországgal közösen gyakorolta a hatalmat. 1831-32-ben született a Szervezeti Szabályzat, lényegében alkotmány, az oroszok által kidolgozott dokumentum modernizálta a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, kiterjesztette az autonóm jogokat, de növelte a jobbágyság terheit.
Az 1848-as forradalmak Moldován és Havasalföldön is végigsöpörtek, de a mozgalmakat gyorsan elnyomták. Orosz, majd osztrák megszállás után 1856-ban a krími háborút lezáró párizsi kongresszus az orosz protektorátust megszüntetve a nagyhatalmak kollektív védnöksége alá helyezte a fejedelemségeket, meghagyva azokat a formális török függőségben.
1859 elején a fejedelemségek külön-külön országgyűlésen – Moldva január 17-én, Havasalföld január 24-én – közös fejedelmet választottak Alexandru Ion Cuza ezredes személyében. A tradicionális bojár családból származó, európai iskolákban tanult politikus uralma alatt 1861-ben megtörtént a két állam formálisan egyesülése, Bukarest fővárossal létrejött Románia.
Cuza a bojárok hatalmának megtörése érdekében 1864-ben puccsszerűen feloszlatta a parlamentet és reformokat vezetett be. A jobbágyokat felszabadította, a kolostorok vagyonát kisajátította, kötelezővé tette a közoktatást, új polgári és büntető törvénykönyvet vezetett be. Az önkényeskedésre hajó fejedelmet 1866-ban lemondatták, a koronát Flandriai Fülöpnek ajánlották fel. Amikor ő nemet mondott, a választás Hohenzollern-Sigmarinen házból származó Károly hercegre esett, aki a németek és a franciák támogatását egyaránt élvezte.
Románia teljes függetlenségét az 1878-as berlini kongresszuson ismerték el a nagyhatalmak. 1881-ben államformája királyság lett, 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott kimondták Románia és Erdély egyesülését.
stop.hu
Erdély.ma
1859. január 17-én Moldova és Havasalföld közös fejedelmet választott Alexandru Ion Cuza személyében, ezzel – bár még formális török fennhatóság alatt – egyesült a két román állam.
Az önálló román fejedelemségek kialakulása a XIV. század első felében ment végbe. Havasalföld több kis román államalakulat egyesítésével az 1320-as években jött létre Basarab vezetésével, Bogdán moldovai fejedelem 1359-ben függetlenítette magát a Magyar Királyságtól. Rövid ideig tartó önállóságukat hosszan tartó török uralom követte, Havasalföld 1418-tól, Moldva 1456-tól fizetett adót a Portának, amelynek a XVI. század elején vazallusai lettek. Az oszmánok elleni harc újra és újra fellángolt, 1600-ban Vitéz Mihály vajda néhány hónapig Moldva, Havasalföld és Erdély fejedelmének is mondhatta magát. A XVII. században a fejedelemségek viszonylagos önállóságra tettek szert, de a törökök Magyarország elvesztése után mindkettőt szorosabb irányítás alá vonták. Az 1710-es évektől konstantinápolyi görögöket (fanariótákat) iktattak be fejedelemnek, akiknek uralmát csak az 1821-ben kitört népfelkelés söpörte el.
A felszabadító harcot a törökök rovására terjeszkedő Oroszország támogatta, amely a XVIII. század második felében védnökséget is szerzett a dunai fejedelemségek fölött. Az 1828-29-es orosz-török háború után Oroszország néhány évre megszállta a két román fejedelemséget, s Törökországgal közösen gyakorolta a hatalmat. 1831-32-ben született a Szervezeti Szabályzat, lényegében alkotmány, az oroszok által kidolgozott dokumentum modernizálta a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, kiterjesztette az autonóm jogokat, de növelte a jobbágyság terheit.
Az 1848-as forradalmak Moldován és Havasalföldön is végigsöpörtek, de a mozgalmakat gyorsan elnyomták. Orosz, majd osztrák megszállás után 1856-ban a krími háborút lezáró párizsi kongresszus az orosz protektorátust megszüntetve a nagyhatalmak kollektív védnöksége alá helyezte a fejedelemségeket, meghagyva azokat a formális török függőségben.
1859 elején a fejedelemségek külön-külön országgyűlésen – Moldva január 17-én, Havasalföld január 24-én – közös fejedelmet választottak Alexandru Ion Cuza ezredes személyében. A tradicionális bojár családból származó, európai iskolákban tanult politikus uralma alatt 1861-ben megtörtént a két állam formálisan egyesülése, Bukarest fővárossal létrejött Románia.
Cuza a bojárok hatalmának megtörése érdekében 1864-ben puccsszerűen feloszlatta a parlamentet és reformokat vezetett be. A jobbágyokat felszabadította, a kolostorok vagyonát kisajátította, kötelezővé tette a közoktatást, új polgári és büntető törvénykönyvet vezetett be. Az önkényeskedésre hajó fejedelmet 1866-ban lemondatták, a koronát Flandriai Fülöpnek ajánlották fel. Amikor ő nemet mondott, a választás Hohenzollern-Sigmarinen házból származó Károly hercegre esett, aki a németek és a franciák támogatását egyaránt élvezte.
Románia teljes függetlenségét az 1878-as berlini kongresszuson ismerték el a nagyhatalmak. 1881-ben államformája királyság lett, 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott kimondták Románia és Erdély egyesülését.
stop.hu
Erdély.ma
2015. január 24.
A drámai prognózis (avagy: Fábián Ernő igazsága)
A Charlie Hebdóval történtek kapcsán a sajtó, a hit, a vélemény, illetve a Homo Sapiens szabadsága napjaink legsúlyosabb-legdrámaibb dilemmájává vált, és ha az idő múlása koptat is valamit aktualitásából (reméljük: ideig-óráig lecsendesednek az indulatok), ne takarékoskodjunk a reflexiókkal. Azzal kezdeném, hogy csodálatos emlékű kovásznai tanárunk, Fábián Ernő a szó szoros értelmében előre látta a jövőt, mely napjainkban bekövetkezett.
Szaporán cikkezett – a Korunk, a Hét, Magyar Nemzet, Filozófiai Szemle stb. hasábjain, de a Háromszék vezéroldalán is – a bevándorlás, a kisebbségi lét (mondanám, felelősségemre: a „jött-mentség”) erkölcséről és szomorúságáról, előre látva, hogy előbb-utóbb számottevő idegen nemzetrészek alakulhatnak ki a világ ún. befogadó országaiban. Egyik négyszemközti beszélgetésünk alkalmával mondta Ernő bácsi, rá jellemző kedélyességgel (emlékezetből idézem): – Sanyika! Hallgasson rám! A franciák is előbb-utóbb megbűnhődik a múltat s jövendőt!
A francia hipp-hopp
Kell-e magyaráznom, hogy a világháborúkat követő két „igazságtevő” békediktátumról, majd a francia gyarmatbirodalom fénykorában kényszerűségből eltűrt színes bőrű betelepedésről és egyéb jogcímeken (pl. politikai menekültként) engedélyezett népességgyarapodásról lehetett szó közöttünk. Mondanivalóm felvezetéseként meredeken megjegyezném: ezeket a jövevényeket a II. világháborút követő időben a francia „vendégszeretet” feltelepítette Elzász-Lotaringia vidékére, mert ugyebár az elmúlt 250 évben ez a régió folyamatos hipp-hopp tárgyát képezte a Francia és Német Birodalom közt. Csak a közelibb múltra összpontosítva: az első világháború után, amikor ismét Franciaországnak ítélték oda a tartományt, Wilson amerikai elnök vehemensen tiltakozott, de számba se vették. Eltelt újabb negyed évszázad, és Hitler visszafoglalta a területet, melyen elvégre számottevő német nemzetrész élt, de 1944-ben Elzász-Lotaringia ismét visszatért Franciaországhoz. S bár lakossága önállósítani szerette volna ezt a vidéket (figyelem!), az igazságtevők hallani sem akartak róla.
Nyilvánvalóan abból a meggondolásból, hogy többé ne képezhesse cserebere tárgyát, a franciák a betelepítés sátáni módszeréhez folyamodtak. Nos, ezzel a manőverrel az ott rekedt német kisebbséget sikerült felhígítani bevándoroltakkal. Olyannyira, hogy ez a vidék Franciaország egyik legnagyobb népsűrűségű területévé vált. És hivatalosan már németek sem lakják, mert bár Mayerek, Schusterek... stb. lépten-nyomon fellelhetőek, de a francia törvény azt, kinek állampolgárságot is nyújtott, egyszerűen „français” (francia) néven jegyzi népszámlálások idején. Olyan „apróság”, hogy az illető netán német anyanyelvű-e vagy olasz, román, zsidó, Marokkóból, Szíriából, Mauritániából... stb. bevándorolt, vagy épp székely magyar, számára nem érdekes. De tartozunk az igazságnak azzal is, hogy például az elzászi Thionville-ben, melynek főterén az EU-t megálmodó Robert Schuman szobra áll, minden német birodalmi építményt műemléknek kijáró tisztelettel tartanak karban. Ottjártamkor épp a Kaiserliches Postamt (császári postahivatal) feliratot aranyozták újra az épület homlokzatán. (Ettől az állapottól mi Erdélyben még csillagászati távolságban vagyunk, lásd például a Székely Mikó Kollégium és egyebek kálváriáját.) Az imént említett francia „becsület” ellenpólusaként, valamivel később, az EU létrejöttének küszöbén, François Mitterrand elnökségének vége felé már könnyebb volt a tevét átfűzni a tű fokán, mint a bevándorlónak letelepednie, sőt, állampolgárságot is nyernie Franciaországban. S hát arra még emlékszünk-e, hogy már EU-tagságunk „reggelén” Nicolas Sarkozy következetesen összegyűjtögette és repülővel Bukarestbe visszaküldte a Romániából koldulókörútra kiutazó romákat? Rövidesen és nem ok nélkül a szintén EU-tag, sőt, a Romulus-Remus legendája révén testvérnemzeti Olaszországban is fellobbant a Románia elleni gyűlölet, s talán máig is füstöl, mint a Vezúv, melyről szakértők sem tudják, hogy mikor tör ki ismét.
Orbán Viktor védelmében
A közelmúlt aktualitására kapcsolva Orbán Viktor képmutató hisztériákat felkavaró kijelentéséről is szóljunk. A sajtóetikából (eddig) jelesre vizsgázott román vezérmédia (Radio Actualităţi) betű szerint idézte a magyar miniszterelnök interjújának magvát: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani.”, majd Victor Ponta „agitációs brigádjának” Orbánt kioktató replikáját is, mely szeórint „a sokszínűség növeli az EU kohézióját”. A néhai Román Kommunista Párt utódszervezetének tradicionális magyargyűlöletéhez, sőt, (Ponta)Victor (Orbán)Viktor-ellenes aranyköpéseihez volt alkalmunk hozzászokni, mégpedig RMDSZ-es partnerközelségből, de hogy az SZDP mögött „őrangyalként” vigyázó Ortodox Román Egyháztól sem áll távol a politizálás, azt egy vízkereszt (bobotează) napján elröppent bukaresti főpapi beszéd is bizonyítja. A Radio România Actualităţi déli hírcsomagjában hallhattuk, helyszíni közvetítésből: ...a románság nem olyan keresztény nép, mint az, amely itt él közvetlen szomszédságában, s amely messziről érkezett, helyet foglalván ősi román tájakon, majd „la porunca Voievodului lor” (így! – Vajdája parancsára!) keresztelkedett meg. A románság – mely a dákoktól és a rómaiaktól eredeztethető, elmélkedett a pap – őskeresztény nép, mely a helyszínen, a Jordán folyó vizében vette fel hitét, több száz évvel az idegenek előtt... (emlékezetből idéztem a beszédből). Örvendetes, hogy a román lélek már egyre gyakrabban átlát a szitán (lásd például Johannis megválasztása). De talán még emlékezünk arra is, hogy kb. egy évvel ezelőtt országszerte tiltakozások estek dr. Raed Arafat védelmében, mert Băsescu durván hozzászólt a szíriai „jövevényhez”. Vesztére, mert az azonnal bedobta lemondását az egészségügy éléről! Exállamelnökünk nem mérte fel, hogy dr. Arafat nálánál tekintélyesebb embernek számít. Köztudott: román polgárok tömege ajánlotta fel adójának 2 százalékát az Arafat-alapította SMURD javára. …De szavunkat ne feledjük! Gyakran emlegetik az utóbbi időben, mégpedig Orbán nyilatkozatának apropóján, hogy Bukarest bezzeg mekkora „vendégszeretettel” fogadta a munkát-megélhetést kereső székelyföldi bevándorlókat, akik nagyjából cselédleányok voltak, és ott is ragadtak a román fővárosban. A hetvenes években Kolozsváron, egyetemista berkekben (!), de később a katonaságnál is hallottam, hogy a magyar leányok („unguroaicele”) finomat főznek, és a házasságban hűségesek (!), ergo: érdemes megpályázni őket feleségként. Szerintem a királyi román idők Bukarestjében kell keresnünk eme „folklór” gyökereit. De azt is mondogatják román nemzetféltők, hogy a nagy iparosítások idején mi, magyarok ellenszenvvel fogadtuk a mélynyomorból Erdélybe telepített román munkavállalókat, pedig mi is munkahelyet, tömblakást, iskoláztatást kaptunk... És ehhez a logikai vonalvezetéshez kapcsolják a magyar miniszterelnök szerintük „fasisztoid” nyilatkozatát. Orbán Viktor védelmére mondhatnánk, hogy őszintén és dokumentáltan beszélt, súlyos történelmi tények, népesség- és gazdaságstatisztikai érvek, nemzetközi jogi precedensek ismeretében, unión kívülről való, megélhetési és nem politikai menedékjogot kérő bevándorlók, tehát nem a magyarság szomszédai vagy Magyarország belső nemzeti kisebbségei ellen emelt szót.
Képmutató világbajnokok
Tudni illik, hogy a demokrácia világbajnokaként emlegetett Amerikai Egyesült Államok jelen pillanatban is fegyverrel-kutyákkal-villamos áramütéssel őrzi alsó határait a dél-amerikai bevándorlás megakadályozására. Ez nem újdonság! A hetvenes években Joan Baez (világsztár folkénekes és emberjogi aktivista) gyönyörű dalait mindenki dúdolta Kolozsvárott, és épp a nyomorúságba visszatoloncoltak iránti irgalomért szólt az ének. (Chilében ekkortájt katonai diktatúra dühöngött!) De napjainkban, Ferenc pápa Fülöp-szigeti látogatásáról készült TV-tudósításban láthattuk a bennszülött (katolikus) kislányt, aki azt nyilatkozta: imádkozik naphosszat, hogy szülei, akik idegenbe vándoroltak, találjanak valami munkát... (Hát nem szakad meg a néző szíve? De miként segíthetnénk?) Eközben Franciaországról (mely az 1789-es forradalom „szerzői jogcímén” a demokrácia bölcsőjének nevezhető) egyre gyakrabban halljuk, hogy bár kivonultak gyarmatbirodalmuk nagy részéből, de elpusztítottak vagy hazamentettek mindent, amit ők – a felsőbbrendű kultúra képviseletében – építettek, és a bennszülött népet mai napig nyomorban tartják olyan ravaszul kialkudott „békeegyezmények” révén, melyek továbbra is szentesítik a francia bankok uralmát és az ásványkincsek francia elővásárlói jogát ezeken a területeken. Honoré de Balzac, aki újságíró is volt többek közt a La caricature (!) című lapnál, jól diagnosztizálta a XIX. századi, korabeli jelent, s a jövőt is előre látta, amikor leírta: „...az élet napfényes oldalán sütkérezők kivetik maguk közül a nyomorultakat”, lásd: A szamárbőr című könyvét.
Az archimedesi szilárd pont...
Térjünk vissza az Orbán Viktort meglegyintő EU-szájhőspolitikus-vádra! Nézzük, mi a helyzet a talán földrajzi távolsága okán kevésbé ismert szigetországban, Japánban, ahol már ősidőktől nem verhetnek gyökeret mohamedán bevándorlók. Manapság, korlátozott időre (!), megbízhatóbb személyeket (pl. tudományos kutatókat) beengednek, de szigorúan felügyelik őket. Azt a japán nőt, aki házasságot köt egy mohamedánnal: kiközösíti hazájából a közvélemény! (Na, ezt azon melegében vessük össze a finomat főző, házasságukban hűséges „unguroájkák” esetével!) A japán nemzeti antiiszlamizmusról Komiko Yagi, a tokiói egyetem professzora így nyilatkozik: „Japánban létezik egy szellemi keret, egy közfelfogás. Ez szerint az iszlám egy nagyon szűk látókörű vallás, melytől ajánlatos távol maradni.” (Hm! Súlyos beszéd, nemde?) Erről Germanus Gyula (1884–1979) orientalista professzorunk, aki felvette az iszlám hitet, hogy annak mélységeit vagy akár számunkra félelmetes vetületeit is megérthesse, másként vélekedne. Kerek a világ, lehetetlen rajta „archimedesi” pontot találni az istenek, hitek, hívők és hitetlenek közti dulakodásban. És akkor – nem utolsósorban – miért ne lehetne igaza a nemzeti identitásában, sőt, mindennapi megélhetésében is fenyegetett magyarnak? Milyen jogcímen várhatná el Magyarországtól valaki, hogy letelepedési engedélyt/állampolgárságot nyújtson számottevő (!) távol-keleti vadidegen tömegnek, vállalva a filantropizmus „burkája” alatt besettenkedő terrorizmus veszélyét, miközben ötmillió magyar testvére él határain kívülre szorítva? És akikkel – mint „jöttmentekkel” – szinte nap mint nap kapcáskodnak azok a szomszédok, akik bár EU-tagállamok, a kereszténydemokrácia schumani eszméje iránt felesküdöttek, de bort isznak és vizet prédikálnak. Mikor mondjuk már ki a brüsszeli vagy akár a bukaresti parlamentben az igazat? Hogy mi valóban távolról érkeztünk a Pannon-medencébe, valóban Szent Istvánunkat követve vettük fel a kereszténységet, de több mint ezer év alatt hozzájárultunk a civilizáció bölcsőjének is nevezett Európa felépítéséhez. És azt is vegyék már észre Brüsszelben hablatyoló ellenfeleink, de az amerikai André Goodfriend figyelmébe is ajánljuk: – elvégre nekünk köszönheti Nyugat-Európa, hogy évszázadokkal ezelőtt nem érkeztek turbános-jatagános-„igazhitű” oszmán „vendégmunkások” Bonn, Berlin, Luxemburg, Brüsszel vagy akár Párizs utcáira is. Hány EU-politikus tudja például, hogy – többek közt – a déli harangszót is mi adtuk a kerek világnak?
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Charlie Hebdóval történtek kapcsán a sajtó, a hit, a vélemény, illetve a Homo Sapiens szabadsága napjaink legsúlyosabb-legdrámaibb dilemmájává vált, és ha az idő múlása koptat is valamit aktualitásából (reméljük: ideig-óráig lecsendesednek az indulatok), ne takarékoskodjunk a reflexiókkal. Azzal kezdeném, hogy csodálatos emlékű kovásznai tanárunk, Fábián Ernő a szó szoros értelmében előre látta a jövőt, mely napjainkban bekövetkezett.
Szaporán cikkezett – a Korunk, a Hét, Magyar Nemzet, Filozófiai Szemle stb. hasábjain, de a Háromszék vezéroldalán is – a bevándorlás, a kisebbségi lét (mondanám, felelősségemre: a „jött-mentség”) erkölcséről és szomorúságáról, előre látva, hogy előbb-utóbb számottevő idegen nemzetrészek alakulhatnak ki a világ ún. befogadó országaiban. Egyik négyszemközti beszélgetésünk alkalmával mondta Ernő bácsi, rá jellemző kedélyességgel (emlékezetből idézem): – Sanyika! Hallgasson rám! A franciák is előbb-utóbb megbűnhődik a múltat s jövendőt!
A francia hipp-hopp
Kell-e magyaráznom, hogy a világháborúkat követő két „igazságtevő” békediktátumról, majd a francia gyarmatbirodalom fénykorában kényszerűségből eltűrt színes bőrű betelepedésről és egyéb jogcímeken (pl. politikai menekültként) engedélyezett népességgyarapodásról lehetett szó közöttünk. Mondanivalóm felvezetéseként meredeken megjegyezném: ezeket a jövevényeket a II. világháborút követő időben a francia „vendégszeretet” feltelepítette Elzász-Lotaringia vidékére, mert ugyebár az elmúlt 250 évben ez a régió folyamatos hipp-hopp tárgyát képezte a Francia és Német Birodalom közt. Csak a közelibb múltra összpontosítva: az első világháború után, amikor ismét Franciaországnak ítélték oda a tartományt, Wilson amerikai elnök vehemensen tiltakozott, de számba se vették. Eltelt újabb negyed évszázad, és Hitler visszafoglalta a területet, melyen elvégre számottevő német nemzetrész élt, de 1944-ben Elzász-Lotaringia ismét visszatért Franciaországhoz. S bár lakossága önállósítani szerette volna ezt a vidéket (figyelem!), az igazságtevők hallani sem akartak róla.
Nyilvánvalóan abból a meggondolásból, hogy többé ne képezhesse cserebere tárgyát, a franciák a betelepítés sátáni módszeréhez folyamodtak. Nos, ezzel a manőverrel az ott rekedt német kisebbséget sikerült felhígítani bevándoroltakkal. Olyannyira, hogy ez a vidék Franciaország egyik legnagyobb népsűrűségű területévé vált. És hivatalosan már németek sem lakják, mert bár Mayerek, Schusterek... stb. lépten-nyomon fellelhetőek, de a francia törvény azt, kinek állampolgárságot is nyújtott, egyszerűen „français” (francia) néven jegyzi népszámlálások idején. Olyan „apróság”, hogy az illető netán német anyanyelvű-e vagy olasz, román, zsidó, Marokkóból, Szíriából, Mauritániából... stb. bevándorolt, vagy épp székely magyar, számára nem érdekes. De tartozunk az igazságnak azzal is, hogy például az elzászi Thionville-ben, melynek főterén az EU-t megálmodó Robert Schuman szobra áll, minden német birodalmi építményt műemléknek kijáró tisztelettel tartanak karban. Ottjártamkor épp a Kaiserliches Postamt (császári postahivatal) feliratot aranyozták újra az épület homlokzatán. (Ettől az állapottól mi Erdélyben még csillagászati távolságban vagyunk, lásd például a Székely Mikó Kollégium és egyebek kálváriáját.) Az imént említett francia „becsület” ellenpólusaként, valamivel később, az EU létrejöttének küszöbén, François Mitterrand elnökségének vége felé már könnyebb volt a tevét átfűzni a tű fokán, mint a bevándorlónak letelepednie, sőt, állampolgárságot is nyernie Franciaországban. S hát arra még emlékszünk-e, hogy már EU-tagságunk „reggelén” Nicolas Sarkozy következetesen összegyűjtögette és repülővel Bukarestbe visszaküldte a Romániából koldulókörútra kiutazó romákat? Rövidesen és nem ok nélkül a szintén EU-tag, sőt, a Romulus-Remus legendája révén testvérnemzeti Olaszországban is fellobbant a Románia elleni gyűlölet, s talán máig is füstöl, mint a Vezúv, melyről szakértők sem tudják, hogy mikor tör ki ismét.
Orbán Viktor védelmében
A közelmúlt aktualitására kapcsolva Orbán Viktor képmutató hisztériákat felkavaró kijelentéséről is szóljunk. A sajtóetikából (eddig) jelesre vizsgázott román vezérmédia (Radio Actualităţi) betű szerint idézte a magyar miniszterelnök interjújának magvát: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani.”, majd Victor Ponta „agitációs brigádjának” Orbánt kioktató replikáját is, mely szeórint „a sokszínűség növeli az EU kohézióját”. A néhai Román Kommunista Párt utódszervezetének tradicionális magyargyűlöletéhez, sőt, (Ponta)Victor (Orbán)Viktor-ellenes aranyköpéseihez volt alkalmunk hozzászokni, mégpedig RMDSZ-es partnerközelségből, de hogy az SZDP mögött „őrangyalként” vigyázó Ortodox Román Egyháztól sem áll távol a politizálás, azt egy vízkereszt (bobotează) napján elröppent bukaresti főpapi beszéd is bizonyítja. A Radio România Actualităţi déli hírcsomagjában hallhattuk, helyszíni közvetítésből: ...a románság nem olyan keresztény nép, mint az, amely itt él közvetlen szomszédságában, s amely messziről érkezett, helyet foglalván ősi román tájakon, majd „la porunca Voievodului lor” (így! – Vajdája parancsára!) keresztelkedett meg. A románság – mely a dákoktól és a rómaiaktól eredeztethető, elmélkedett a pap – őskeresztény nép, mely a helyszínen, a Jordán folyó vizében vette fel hitét, több száz évvel az idegenek előtt... (emlékezetből idéztem a beszédből). Örvendetes, hogy a román lélek már egyre gyakrabban átlát a szitán (lásd például Johannis megválasztása). De talán még emlékezünk arra is, hogy kb. egy évvel ezelőtt országszerte tiltakozások estek dr. Raed Arafat védelmében, mert Băsescu durván hozzászólt a szíriai „jövevényhez”. Vesztére, mert az azonnal bedobta lemondását az egészségügy éléről! Exállamelnökünk nem mérte fel, hogy dr. Arafat nálánál tekintélyesebb embernek számít. Köztudott: román polgárok tömege ajánlotta fel adójának 2 százalékát az Arafat-alapította SMURD javára. …De szavunkat ne feledjük! Gyakran emlegetik az utóbbi időben, mégpedig Orbán nyilatkozatának apropóján, hogy Bukarest bezzeg mekkora „vendégszeretettel” fogadta a munkát-megélhetést kereső székelyföldi bevándorlókat, akik nagyjából cselédleányok voltak, és ott is ragadtak a román fővárosban. A hetvenes években Kolozsváron, egyetemista berkekben (!), de később a katonaságnál is hallottam, hogy a magyar leányok („unguroaicele”) finomat főznek, és a házasságban hűségesek (!), ergo: érdemes megpályázni őket feleségként. Szerintem a királyi román idők Bukarestjében kell keresnünk eme „folklór” gyökereit. De azt is mondogatják román nemzetféltők, hogy a nagy iparosítások idején mi, magyarok ellenszenvvel fogadtuk a mélynyomorból Erdélybe telepített román munkavállalókat, pedig mi is munkahelyet, tömblakást, iskoláztatást kaptunk... És ehhez a logikai vonalvezetéshez kapcsolják a magyar miniszterelnök szerintük „fasisztoid” nyilatkozatát. Orbán Viktor védelmére mondhatnánk, hogy őszintén és dokumentáltan beszélt, súlyos történelmi tények, népesség- és gazdaságstatisztikai érvek, nemzetközi jogi precedensek ismeretében, unión kívülről való, megélhetési és nem politikai menedékjogot kérő bevándorlók, tehát nem a magyarság szomszédai vagy Magyarország belső nemzeti kisebbségei ellen emelt szót.
Képmutató világbajnokok
Tudni illik, hogy a demokrácia világbajnokaként emlegetett Amerikai Egyesült Államok jelen pillanatban is fegyverrel-kutyákkal-villamos áramütéssel őrzi alsó határait a dél-amerikai bevándorlás megakadályozására. Ez nem újdonság! A hetvenes években Joan Baez (világsztár folkénekes és emberjogi aktivista) gyönyörű dalait mindenki dúdolta Kolozsvárott, és épp a nyomorúságba visszatoloncoltak iránti irgalomért szólt az ének. (Chilében ekkortájt katonai diktatúra dühöngött!) De napjainkban, Ferenc pápa Fülöp-szigeti látogatásáról készült TV-tudósításban láthattuk a bennszülött (katolikus) kislányt, aki azt nyilatkozta: imádkozik naphosszat, hogy szülei, akik idegenbe vándoroltak, találjanak valami munkát... (Hát nem szakad meg a néző szíve? De miként segíthetnénk?) Eközben Franciaországról (mely az 1789-es forradalom „szerzői jogcímén” a demokrácia bölcsőjének nevezhető) egyre gyakrabban halljuk, hogy bár kivonultak gyarmatbirodalmuk nagy részéből, de elpusztítottak vagy hazamentettek mindent, amit ők – a felsőbbrendű kultúra képviseletében – építettek, és a bennszülött népet mai napig nyomorban tartják olyan ravaszul kialkudott „békeegyezmények” révén, melyek továbbra is szentesítik a francia bankok uralmát és az ásványkincsek francia elővásárlói jogát ezeken a területeken. Honoré de Balzac, aki újságíró is volt többek közt a La caricature (!) című lapnál, jól diagnosztizálta a XIX. századi, korabeli jelent, s a jövőt is előre látta, amikor leírta: „...az élet napfényes oldalán sütkérezők kivetik maguk közül a nyomorultakat”, lásd: A szamárbőr című könyvét.
Az archimedesi szilárd pont...
Térjünk vissza az Orbán Viktort meglegyintő EU-szájhőspolitikus-vádra! Nézzük, mi a helyzet a talán földrajzi távolsága okán kevésbé ismert szigetországban, Japánban, ahol már ősidőktől nem verhetnek gyökeret mohamedán bevándorlók. Manapság, korlátozott időre (!), megbízhatóbb személyeket (pl. tudományos kutatókat) beengednek, de szigorúan felügyelik őket. Azt a japán nőt, aki házasságot köt egy mohamedánnal: kiközösíti hazájából a közvélemény! (Na, ezt azon melegében vessük össze a finomat főző, házasságukban hűséges „unguroájkák” esetével!) A japán nemzeti antiiszlamizmusról Komiko Yagi, a tokiói egyetem professzora így nyilatkozik: „Japánban létezik egy szellemi keret, egy közfelfogás. Ez szerint az iszlám egy nagyon szűk látókörű vallás, melytől ajánlatos távol maradni.” (Hm! Súlyos beszéd, nemde?) Erről Germanus Gyula (1884–1979) orientalista professzorunk, aki felvette az iszlám hitet, hogy annak mélységeit vagy akár számunkra félelmetes vetületeit is megérthesse, másként vélekedne. Kerek a világ, lehetetlen rajta „archimedesi” pontot találni az istenek, hitek, hívők és hitetlenek közti dulakodásban. És akkor – nem utolsósorban – miért ne lehetne igaza a nemzeti identitásában, sőt, mindennapi megélhetésében is fenyegetett magyarnak? Milyen jogcímen várhatná el Magyarországtól valaki, hogy letelepedési engedélyt/állampolgárságot nyújtson számottevő (!) távol-keleti vadidegen tömegnek, vállalva a filantropizmus „burkája” alatt besettenkedő terrorizmus veszélyét, miközben ötmillió magyar testvére él határain kívülre szorítva? És akikkel – mint „jöttmentekkel” – szinte nap mint nap kapcáskodnak azok a szomszédok, akik bár EU-tagállamok, a kereszténydemokrácia schumani eszméje iránt felesküdöttek, de bort isznak és vizet prédikálnak. Mikor mondjuk már ki a brüsszeli vagy akár a bukaresti parlamentben az igazat? Hogy mi valóban távolról érkeztünk a Pannon-medencébe, valóban Szent Istvánunkat követve vettük fel a kereszténységet, de több mint ezer év alatt hozzájárultunk a civilizáció bölcsőjének is nevezett Európa felépítéséhez. És azt is vegyék már észre Brüsszelben hablatyoló ellenfeleink, de az amerikai André Goodfriend figyelmébe is ajánljuk: – elvégre nekünk köszönheti Nyugat-Európa, hogy évszázadokkal ezelőtt nem érkeztek turbános-jatagános-„igazhitű” oszmán „vendégmunkások” Bonn, Berlin, Luxemburg, Brüsszel vagy akár Párizs utcáira is. Hány EU-politikus tudja például, hogy – többek közt – a déli harangszót is mi adtuk a kerek világnak?
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 26.
A hitelek lejre váltásáért tüntettek
Tüntetést rendezett a frankhitelesek szövetsége vasárnap Bukarestben, a hitelek lejre váltását követelve. A parlament épülete előtt összegyűlt, az ország különböző térségeiből érkezett több száz demonstráló a kormány és jegybank közbelépését sürgette.
A megmozdulás kezdeményezői előzőleg interneten tettek közzé petíciót, amelyet öt nap alatt 21 ezren írtak alá. Ebben egy olyan jogszabályt követelnek, amely lehetővé tenné, hogy a devizahitelesek az eredeti árfolyamnál legfeljebb 20 százalékkal magasabb árfolyamon lejre váltsák hitelüket, a kamatfeltételek és a teljes hiteldíj- mutató (THM) megváltoztatása nélkül.
A tüntetők "A jegybank úgy szabályoz, ahogy a bankok diktálnak", "Az uzsorát a jegybank és az állam törvényei védik", "Eredeti árfolyamon akarunk törleszteni" feliratú táblákat emeltek a magasba. A demonstráció szónokai azt hangoztatták, hogy a bankok és a jegybank is felelős a frankhitelesek nehéz helyzetéért, amibe a svájci frank váratlan erősödése nyomán kerültek.
A tüntetők azt állították: a szerződéskötéskor nem tájékoztatták őket az árfolyamkockázat valódi mértékéről, becsapták őket, ezért azt követelik, hogy ne hagyják magukra őket a válság terheivel. Több szónok kijelentette: nem fizetik tovább a törlesztőrészleteket a bankoknak, amíg a hatóságok nem lépnek közbe védelmükben.
A közösségi portálokon szervezett tüntetés résztvevői azt kérték a más valutákban eladósodott devizahitelesektől, csatlakozzanak mozgalmukhoz, mert szerintük – ha nem váltják lejre hitelüket – könnyen hasonló helyzetbe kerülhetnek.
A kormány múlt héten jelezte: a bajba jutott frankhitelesek számára is elérhetővé akarja tenni azt a programot, amely adókedvezménnyel bátorítja, hogy a hitelesek a futamidő meghosszabbításáról egyezzenek meg a bankokkal.
Romániában hat bank 75 ezer lakossági ügyfelét érinti a svájci frank váratlan erősödése. Az OTP Bank Romania a törlesztőrészletek kamatának 1,5 százalékkal való ideiglenes csökkentését ajánlotta fel frankhiteleseinek, a Volksbank romániai frankhitelesei pedig három hónapig tavalyi árfolyamon fizethetik törlesztőrészleteiket, a Raiffeisen romániai bankja pedig a júniusban esedékes félszázalékos kamatcsökkentés előrehozásával próbált könnyíteni frankhitelesei helyzetén.
Népújság (Marosvásárhely)
Tüntetést rendezett a frankhitelesek szövetsége vasárnap Bukarestben, a hitelek lejre váltását követelve. A parlament épülete előtt összegyűlt, az ország különböző térségeiből érkezett több száz demonstráló a kormány és jegybank közbelépését sürgette.
A megmozdulás kezdeményezői előzőleg interneten tettek közzé petíciót, amelyet öt nap alatt 21 ezren írtak alá. Ebben egy olyan jogszabályt követelnek, amely lehetővé tenné, hogy a devizahitelesek az eredeti árfolyamnál legfeljebb 20 százalékkal magasabb árfolyamon lejre váltsák hitelüket, a kamatfeltételek és a teljes hiteldíj- mutató (THM) megváltoztatása nélkül.
A tüntetők "A jegybank úgy szabályoz, ahogy a bankok diktálnak", "Az uzsorát a jegybank és az állam törvényei védik", "Eredeti árfolyamon akarunk törleszteni" feliratú táblákat emeltek a magasba. A demonstráció szónokai azt hangoztatták, hogy a bankok és a jegybank is felelős a frankhitelesek nehéz helyzetéért, amibe a svájci frank váratlan erősödése nyomán kerültek.
A tüntetők azt állították: a szerződéskötéskor nem tájékoztatták őket az árfolyamkockázat valódi mértékéről, becsapták őket, ezért azt követelik, hogy ne hagyják magukra őket a válság terheivel. Több szónok kijelentette: nem fizetik tovább a törlesztőrészleteket a bankoknak, amíg a hatóságok nem lépnek közbe védelmükben.
A közösségi portálokon szervezett tüntetés résztvevői azt kérték a más valutákban eladósodott devizahitelesektől, csatlakozzanak mozgalmukhoz, mert szerintük – ha nem váltják lejre hitelüket – könnyen hasonló helyzetbe kerülhetnek.
A kormány múlt héten jelezte: a bajba jutott frankhitelesek számára is elérhetővé akarja tenni azt a programot, amely adókedvezménnyel bátorítja, hogy a hitelesek a futamidő meghosszabbításáról egyezzenek meg a bankokkal.
Romániában hat bank 75 ezer lakossági ügyfelét érinti a svájci frank váratlan erősödése. Az OTP Bank Romania a törlesztőrészletek kamatának 1,5 százalékkal való ideiglenes csökkentését ajánlotta fel frankhiteleseinek, a Volksbank romániai frankhitelesei pedig három hónapig tavalyi árfolyamon fizethetik törlesztőrészleteiket, a Raiffeisen romániai bankja pedig a júniusban esedékes félszázalékos kamatcsökkentés előrehozásával próbált könnyíteni frankhitelesei helyzetén.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 26.
Kalapács alatt a sáromberki Teleki-kastély
Aukción kínálja eladásra szerdán este a Maros megyei sáromberki Teleki-kastélyt egy műemlék épületek értékesítésére szakosodott bukaresti cég. Az Artmark Historical Estate több történelmi ingatlannak próbál vevőt találni a bukaresti Cesianu–Racoviţă-palotában tartandó árverésen.
A magát „az autentikus román értékek megmentésére vállalkozó cégnek” nevező Artmark a Telekiek 18. századi kastélyán kívül ugyanaznap a Hunyad megyei poklisai Pogány-kastélyt is eladásra kínálja.
A két kastélyon kívül olyan ingatlanok szerepelnek a fővárosi cég portfóliójában, mint a Greceanu család măldăreşti-i kisbojári lakja, a mamaiai Ştirbei-villa, Ion Mihalache parasztpárti vezér dobreşti-i emlékháza vagy Nicolae Ceauşescu egykori államfő predeali nyaralója.
Karácsony előtt a volt diktátor Paykan Hillman-Hunter márkájú limuzinját adták el nyilvános árverésen. Az autó kikiáltási ára négyezer euró volt, vevője, túllicitálva a többi tíz műgyűjtőt, végül 37 ezer euróért szerezte meg.
Kényszerhelyzetben a tulajdonos
A sáromberki kastély Torontóban élő tulajdonosa, Teleki Samu azt állítja, hogy a helyzet kényszeríti az ingatlan eladására. Néhány évvel ezelőtt még hallani sem akart az örökség elidegenítéséről, és Sándor fiában látta azt az embert, aki szinte nulláról kezdve mindent, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt. Ma azonban már úgy véli, hogy ez csak egy tőkeerős befektetőnek sikerülhet.
„Millió-egy szentimentális okom volna a kastély megtartására, de kényszerhelyzetben vagyok. A mai napig is pereskedünk a földjeinkért, erdeinkért, amelyekből az elmúlt huszonöt év alatt vajmi keveset kaptunk vissza. Pedig valamikor kétszáz hektár földünk is volt. A román állam és a bíróságok hozzáállása teljesen elkedvteleníti az embert, ráadásul el is gáncsolja abban a szándékában, hogy pénzzé tegye bennvalóit a kastély majdani fenntartása érdekében. Megvallom őszintén: nekem nincs annyi pénzem, hogy rendbe tegyem a sáromberki épületegyüttest” – mondta el lapunknak a Kanadában tartózkodó Teleki Samu.
Pogány-kastély a Retyezát lábánál
A bukaresti aukción eladásra kínált másik erdélyi műemlék, a 19. században épült, később többször átalakított Pogány-kastély a Hunyad megyei Poklisa nevezetességének számít: a falu közepén, egy közel húszhektáros parkban található. A Hátszeg vidéki román falu kastélyában államosítás után szellemi fogyatékkal élő gyermekek kaptak helyet. A második világháború idején, 1941-ben a környékről összeszedett 371 zsidót internáltak ide.
Ezelőtt három évvel még úgy tűnt, a Maros megyei önkormányzat is érdekelt a kastély megmentésében. A testület akkori elnöke, Lokodi Edit Emőke felvetette, hogy amennyiben a tanács is beleegyezne, illetve sikerülne előteremteni a megfelelő anyagi hátteret, konferencia-központot, művelődési központot, kastélymúzeumot, tájházat, esetleg gólyafalut hoznának létre Sáromberkén, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket alakítanának ki.
Azelőtt egy olasz vállalkozó jelentkezett, aki bérbe venné az ingatlant, melyben cégszékhelyet és információs központot alakított volna ki, később azonban elállt szándékától. Ma már annak is kicsi a valószínűsége, hogy az épületegyüttes egyik szárnyában vagy legalább szobájában Teleki-múzeumot lehessen létrehozni. „Ebbe nem ment volna bele az árveréssel foglalkozó aukciós ház, és talán nem is várható el, hogy ilyesmivel bilincselje le magát” – vélekedett a gróf.
A Teleki család 2005-ben kapta vissza az ingatlant, amelyhez 15 228 négyzetméternyi telek tartozik, a beépített felület 5050 négyzetméter, és az egész épület közművesítve van. A nagyernyei önkormányzat, ahova közigazgatásilag Sáromberke tartózik, csak hosszas huzavona után, jó pár éves késéssel kezdett el bért fizetni a kastély használatáért. Az esetleges tulajdonosváltás kényszerpályára állítja az épületben működő mezőgazdasági szakközépiskolát.
Szakiskola, a szükséges rossz
Jánosi Ferenc nagyernyei polgármester úgy érzi, jelenleg is patthelyzetben van a kastély. A tulajdonosnak nincs pénze a szakszerű restaurálásra, az önkormányzatnak meg nehéz fenntartania. A községházának viszont nincs arra elképzelése, hogy amennyiben az épületet eladják, hova lehetne költöztetni a mezőgazdasági középiskolát. Egyébként a gyenge színvonalú sáromberki tanintézet kolonc az önkormányzat számára, hisz azontúl, hogy közpénzt emészt fel, még csak sikeresen érettségiző diákokat sem termel.
„Persze, meg is lehetne fordítani a kérdést: ha nem lenne az iskola, mi lenne azokkal a fiatalokkal, akiknek ugyan nem sikerül az érettségi vizsgájuk, de mégiscsak van hova járjanak iskolába, és van hol elvégezzék a tizenkét osztályt. Szerintem egyesek bemennének Vásárhelyre, de a többség elvesztődne” – vélekedett az elöljáró.
A szerény körülmények között élő sáromberki és környékbeli fiatalok elkallódásának veszélyétől tart Incze Jenő iskolaigazgató is. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd község elöljárója, Kolcsár Gyula gernyeszegi polgármester azzal az ötlettel állt elő, hogy a szakközépiskolát mentsék át az alig három kilométerre fekvő településre. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, amely jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – javasolta annak idején Gernyeszeg polgármestere.
A sáromberki műemlék története
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét. A nyugat-európai peregrinációjából hazatérő fiatal Teleki Sámuel, a híres marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója az 1760-as évek végén, iktári Bethlen Zsuzsannával kötendő házasságára készülődve látott hozzá a sáromberki kastély megépítéséhez. A munkálatok befejezéséig több mint fél évszázad telt el.
Az északi szárny mögötti, bástyaszerű tömbben végződő komplexum 1781–1782-ben, a lovarda 1825-ben épült. A kastély mögött kert létesült, melyet a 19. század folyamán alakítottak át angolkertté. A két, 18. századi épületet összekötő neobarokk központi szárny jóval később, 1912–13-ban épült.
A korszerű technikai eszközökkel felszerelt épület stílusában tudatosan igazodott a korábbi barokk szárnyak formavilágához. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből alig maradt meg valami.
A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták, egy-egy tárgy – amit nem vásároltak fel a régiségkupecek – ma is a falubeliek otthonát ékesíti. A műkincsek zömének, beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit, nyoma veszett. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani.
A Torontóban élő, nyolcvan éven felüli Teleki gróf a második világháború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és az ősi kastélyt. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – elevenítette fel a kastélyhoz fűződő emlékeit Teleki Samu.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Aukción kínálja eladásra szerdán este a Maros megyei sáromberki Teleki-kastélyt egy műemlék épületek értékesítésére szakosodott bukaresti cég. Az Artmark Historical Estate több történelmi ingatlannak próbál vevőt találni a bukaresti Cesianu–Racoviţă-palotában tartandó árverésen.
A magát „az autentikus román értékek megmentésére vállalkozó cégnek” nevező Artmark a Telekiek 18. századi kastélyán kívül ugyanaznap a Hunyad megyei poklisai Pogány-kastélyt is eladásra kínálja.
A két kastélyon kívül olyan ingatlanok szerepelnek a fővárosi cég portfóliójában, mint a Greceanu család măldăreşti-i kisbojári lakja, a mamaiai Ştirbei-villa, Ion Mihalache parasztpárti vezér dobreşti-i emlékháza vagy Nicolae Ceauşescu egykori államfő predeali nyaralója.
Karácsony előtt a volt diktátor Paykan Hillman-Hunter márkájú limuzinját adták el nyilvános árverésen. Az autó kikiáltási ára négyezer euró volt, vevője, túllicitálva a többi tíz műgyűjtőt, végül 37 ezer euróért szerezte meg.
Kényszerhelyzetben a tulajdonos
A sáromberki kastély Torontóban élő tulajdonosa, Teleki Samu azt állítja, hogy a helyzet kényszeríti az ingatlan eladására. Néhány évvel ezelőtt még hallani sem akart az örökség elidegenítéséről, és Sándor fiában látta azt az embert, aki szinte nulláról kezdve mindent, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt. Ma azonban már úgy véli, hogy ez csak egy tőkeerős befektetőnek sikerülhet.
„Millió-egy szentimentális okom volna a kastély megtartására, de kényszerhelyzetben vagyok. A mai napig is pereskedünk a földjeinkért, erdeinkért, amelyekből az elmúlt huszonöt év alatt vajmi keveset kaptunk vissza. Pedig valamikor kétszáz hektár földünk is volt. A román állam és a bíróságok hozzáállása teljesen elkedvteleníti az embert, ráadásul el is gáncsolja abban a szándékában, hogy pénzzé tegye bennvalóit a kastély majdani fenntartása érdekében. Megvallom őszintén: nekem nincs annyi pénzem, hogy rendbe tegyem a sáromberki épületegyüttest” – mondta el lapunknak a Kanadában tartózkodó Teleki Samu.
Pogány-kastély a Retyezát lábánál
A bukaresti aukción eladásra kínált másik erdélyi műemlék, a 19. században épült, később többször átalakított Pogány-kastély a Hunyad megyei Poklisa nevezetességének számít: a falu közepén, egy közel húszhektáros parkban található. A Hátszeg vidéki román falu kastélyában államosítás után szellemi fogyatékkal élő gyermekek kaptak helyet. A második világháború idején, 1941-ben a környékről összeszedett 371 zsidót internáltak ide.
Ezelőtt három évvel még úgy tűnt, a Maros megyei önkormányzat is érdekelt a kastély megmentésében. A testület akkori elnöke, Lokodi Edit Emőke felvetette, hogy amennyiben a tanács is beleegyezne, illetve sikerülne előteremteni a megfelelő anyagi hátteret, konferencia-központot, művelődési központot, kastélymúzeumot, tájházat, esetleg gólyafalut hoznának létre Sáromberkén, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket alakítanának ki.
Azelőtt egy olasz vállalkozó jelentkezett, aki bérbe venné az ingatlant, melyben cégszékhelyet és információs központot alakított volna ki, később azonban elállt szándékától. Ma már annak is kicsi a valószínűsége, hogy az épületegyüttes egyik szárnyában vagy legalább szobájában Teleki-múzeumot lehessen létrehozni. „Ebbe nem ment volna bele az árveréssel foglalkozó aukciós ház, és talán nem is várható el, hogy ilyesmivel bilincselje le magát” – vélekedett a gróf.
A Teleki család 2005-ben kapta vissza az ingatlant, amelyhez 15 228 négyzetméternyi telek tartozik, a beépített felület 5050 négyzetméter, és az egész épület közművesítve van. A nagyernyei önkormányzat, ahova közigazgatásilag Sáromberke tartózik, csak hosszas huzavona után, jó pár éves késéssel kezdett el bért fizetni a kastély használatáért. Az esetleges tulajdonosváltás kényszerpályára állítja az épületben működő mezőgazdasági szakközépiskolát.
Szakiskola, a szükséges rossz
Jánosi Ferenc nagyernyei polgármester úgy érzi, jelenleg is patthelyzetben van a kastély. A tulajdonosnak nincs pénze a szakszerű restaurálásra, az önkormányzatnak meg nehéz fenntartania. A községházának viszont nincs arra elképzelése, hogy amennyiben az épületet eladják, hova lehetne költöztetni a mezőgazdasági középiskolát. Egyébként a gyenge színvonalú sáromberki tanintézet kolonc az önkormányzat számára, hisz azontúl, hogy közpénzt emészt fel, még csak sikeresen érettségiző diákokat sem termel.
„Persze, meg is lehetne fordítani a kérdést: ha nem lenne az iskola, mi lenne azokkal a fiatalokkal, akiknek ugyan nem sikerül az érettségi vizsgájuk, de mégiscsak van hova járjanak iskolába, és van hol elvégezzék a tizenkét osztályt. Szerintem egyesek bemennének Vásárhelyre, de a többség elvesztődne” – vélekedett az elöljáró.
A szerény körülmények között élő sáromberki és környékbeli fiatalok elkallódásának veszélyétől tart Incze Jenő iskolaigazgató is. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd község elöljárója, Kolcsár Gyula gernyeszegi polgármester azzal az ötlettel állt elő, hogy a szakközépiskolát mentsék át az alig három kilométerre fekvő településre. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, amely jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – javasolta annak idején Gernyeszeg polgármestere.
A sáromberki műemlék története
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét. A nyugat-európai peregrinációjából hazatérő fiatal Teleki Sámuel, a híres marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója az 1760-as évek végén, iktári Bethlen Zsuzsannával kötendő házasságára készülődve látott hozzá a sáromberki kastély megépítéséhez. A munkálatok befejezéséig több mint fél évszázad telt el.
Az északi szárny mögötti, bástyaszerű tömbben végződő komplexum 1781–1782-ben, a lovarda 1825-ben épült. A kastély mögött kert létesült, melyet a 19. század folyamán alakítottak át angolkertté. A két, 18. századi épületet összekötő neobarokk központi szárny jóval később, 1912–13-ban épült.
A korszerű technikai eszközökkel felszerelt épület stílusában tudatosan igazodott a korábbi barokk szárnyak formavilágához. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből alig maradt meg valami.
A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták, egy-egy tárgy – amit nem vásároltak fel a régiségkupecek – ma is a falubeliek otthonát ékesíti. A műkincsek zömének, beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit, nyoma veszett. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani.
A Torontóban élő, nyolcvan éven felüli Teleki gróf a második világháború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és az ősi kastélyt. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – elevenítette fel a kastélyhoz fűződő emlékeit Teleki Samu.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 26.
Hiábavalóság felsőfokon
Markó Béla 2014 decemberében részt vett egy, az MSZP–SZDSZ-közeli politikatörténeti intézet szervezésében tartott budapesti konferencián.
Az RMDSZ volt elnöke felszólalásában szót emelt a „nemzeti”, illetve „európai” nacionalizmus ellen, és elmondása szerint a 21. század embere már nem rendelkezhet egyetlen, kizárólagos identitással.
A nemzetben való gondolkodás mellé oda kell tenni az európai és a regionális identitást is – például: erdélyi magyar (vagy román) és európai, dél-tiroli osztrák (vagy olasz) és európai, bajor török (vagy német) és európai stb. A budapesti nemzetszemléletet pedig felül kell vizsgálni és függetleníteni az ideológiáktól meg mindenfajta hovatartozástól. A nemzetek Európája elutasítandó, a jövő Európája politikai unióként képzelendő el.
A Brüsszel égisze alá rendelt régiókat pedig közös európai identitástudattal kell felruházni. Ehhez igazítandók az esetleges autonómiaelképzelések is: „A törekvést, hogy valaki például egy erdélyi magyar autonómiában gondolkodik (...) egy pillanatig sem szabad a közös európai identitással ellentétben elképzelni.” Vagyis nem létezhet kizárólagos identitás, de a közös európai identitás kizárólagosan első...
A nagyhatalmaknak való feltétlen megfelelési vágy Markónak a Tavares-jelentéshez való viszonyulásából is kitűnt, amikor azért kritizálta a magyar kormányt, mert az nem vetette alá magát vakon az EU akaratának. Hogy nem fogadta el a magyar szocialisták által inspirált, hazug vádakkal operáló Tavares-jelentést. Azt a koncepciós perre emlékeztető vádiratot, mely egy volt kommunista EP-képviselő nevét viselte, és látszatokot szolgáltatott az EU-nak arra, hogy a „szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átléphessen a „politikai hatalomgyakorlás” világába.
Márpedig egy ilyen jelentés elfogadása óriási hiba lett volna. Sokat ártott volna Magyarországnak és Európának egyaránt. Az önkény támogatása ugyanis nem dicséretes. Nem árt ezeken elgondolkodni. Európát nem azok tisztelik, akik pozitív eredményei mellett szó nélkül lenyelik veszélyes bolondságait is, hanem akik szóvá teszik azokat.
A jelenlegi főáram, a szabadosságot szabadságként promováló muszájcentralizálás Szodoma és Gomora kultúrájává degradálta az európai kultúrát. Ennek feltétlen elfogadása tesz majd jót a magyar kultúrának? Kötve hiszem. A veszélyt egy igazi költőnek látnia kell. Mint ahogy azt is, hogy a nemzetállamot nevetséges dolog egy „100 százalékosan fajtiszta magyar vagy román” jellegű horrorképzettel azonosítani vagy az autonómiatörekvésekkel szembeállítani, amint azt a beszédében Markó tette.
Ami fekete, az nem fehér
Összességében elmondható, hogy egy ilyen, a nemzeti önrendelkezés felett feltétlenül pálcát törő gondolatkonstrukció olyan fantazmagóriára hasonlít, mely a felelősségvállalástól való előremenkülést igyekszik legitimizálni. Egy „nem az ember a hibás, hanem a palást” szemléletű szelektív okfejtés, mely szerint például a magyarokkal szembeni diszkriminációért a nemzetállam a hibás, nem a románok. Ami nyilván komoly sikernek örvendhet a bukaresti irodalmi estéken, de a gyakorlatban megtévesztő, mert csak elkendőzi a valóságot.
Vagy hogy a brüsszeli bürokraták vaskos hatalmi túlkapásai miatt, illetve az abból fakadó ferdehajlamúságokért nem hibásak, sőt felelősségrevonás helyett adjunk nekik sokkal nagyobb mozgásteret! Egyesek szemében lehet, hogy ez ortodox európaiságot jelent, ám valójában komoly eltérés az értéktermő európaiságtól. Akárcsak a „szent semlegesség” elvéből fakadó bornírt általánosítások, melyek a kettős mérce bűvöletében aktiváló újradikálisokra jellemzők.
A lábon alvás számára kedvező magyarázatok a pusztába vezetnek. Ezért a „demokratikus ébredést” vizionáló vitrinpolitizálást jó lenne felcserélni tartalmi megújulással járó felelősségvállalással, ami középtávon reálsegítséget nyújthatna az RMDSZ-nek. Ebben a jelenlegi magyar kormány is példaként szolgálhat számukra. Jelentős hiba volna elzárkózni az attitűdváltástól, és a falra festett ördögök mentsvárában újra felvenni a Gyurcsány-modellel rokon Neptun-kosztümöt.
Sajnos a Magyarországot csőd szélére taszító körökhöz való vonzódás, a szervezet szégyenteljes imázsa, az igazságtól való merev elfordulás és a Friends of The Project on Ethnic Relations által összehívott brassópojánai titkos tanácskozások nem arra utalnak, hogy a korábbi tanulságokat az RMDSZ döntéshozói levonták volna. Ami rendkívül veszélyes az alakulat jövőjére nézve.
Feladni a kishitűséget
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra, ami elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalnia, ami a muszájdefenzív szemlélet lecserélését és a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti.
Ide tartozik az új politikai meséktől vagy kényelmes magyarázkodásoktól a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket a magyarok megunták. A bizalmunkkal visszaélőkre nincs szükség, a helyzet változásért kiált. A pálya nyílt, a teszt komoly. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)
Markó Béla 2014 decemberében részt vett egy, az MSZP–SZDSZ-közeli politikatörténeti intézet szervezésében tartott budapesti konferencián.
Az RMDSZ volt elnöke felszólalásában szót emelt a „nemzeti”, illetve „európai” nacionalizmus ellen, és elmondása szerint a 21. század embere már nem rendelkezhet egyetlen, kizárólagos identitással.
A nemzetben való gondolkodás mellé oda kell tenni az európai és a regionális identitást is – például: erdélyi magyar (vagy román) és európai, dél-tiroli osztrák (vagy olasz) és európai, bajor török (vagy német) és európai stb. A budapesti nemzetszemléletet pedig felül kell vizsgálni és függetleníteni az ideológiáktól meg mindenfajta hovatartozástól. A nemzetek Európája elutasítandó, a jövő Európája politikai unióként képzelendő el.
A Brüsszel égisze alá rendelt régiókat pedig közös európai identitástudattal kell felruházni. Ehhez igazítandók az esetleges autonómiaelképzelések is: „A törekvést, hogy valaki például egy erdélyi magyar autonómiában gondolkodik (...) egy pillanatig sem szabad a közös európai identitással ellentétben elképzelni.” Vagyis nem létezhet kizárólagos identitás, de a közös európai identitás kizárólagosan első...
A nagyhatalmaknak való feltétlen megfelelési vágy Markónak a Tavares-jelentéshez való viszonyulásából is kitűnt, amikor azért kritizálta a magyar kormányt, mert az nem vetette alá magát vakon az EU akaratának. Hogy nem fogadta el a magyar szocialisták által inspirált, hazug vádakkal operáló Tavares-jelentést. Azt a koncepciós perre emlékeztető vádiratot, mely egy volt kommunista EP-képviselő nevét viselte, és látszatokot szolgáltatott az EU-nak arra, hogy a „szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átléphessen a „politikai hatalomgyakorlás” világába.
Márpedig egy ilyen jelentés elfogadása óriási hiba lett volna. Sokat ártott volna Magyarországnak és Európának egyaránt. Az önkény támogatása ugyanis nem dicséretes. Nem árt ezeken elgondolkodni. Európát nem azok tisztelik, akik pozitív eredményei mellett szó nélkül lenyelik veszélyes bolondságait is, hanem akik szóvá teszik azokat.
A jelenlegi főáram, a szabadosságot szabadságként promováló muszájcentralizálás Szodoma és Gomora kultúrájává degradálta az európai kultúrát. Ennek feltétlen elfogadása tesz majd jót a magyar kultúrának? Kötve hiszem. A veszélyt egy igazi költőnek látnia kell. Mint ahogy azt is, hogy a nemzetállamot nevetséges dolog egy „100 százalékosan fajtiszta magyar vagy román” jellegű horrorképzettel azonosítani vagy az autonómiatörekvésekkel szembeállítani, amint azt a beszédében Markó tette.
Ami fekete, az nem fehér
Összességében elmondható, hogy egy ilyen, a nemzeti önrendelkezés felett feltétlenül pálcát törő gondolatkonstrukció olyan fantazmagóriára hasonlít, mely a felelősségvállalástól való előremenkülést igyekszik legitimizálni. Egy „nem az ember a hibás, hanem a palást” szemléletű szelektív okfejtés, mely szerint például a magyarokkal szembeni diszkriminációért a nemzetállam a hibás, nem a románok. Ami nyilván komoly sikernek örvendhet a bukaresti irodalmi estéken, de a gyakorlatban megtévesztő, mert csak elkendőzi a valóságot.
Vagy hogy a brüsszeli bürokraták vaskos hatalmi túlkapásai miatt, illetve az abból fakadó ferdehajlamúságokért nem hibásak, sőt felelősségrevonás helyett adjunk nekik sokkal nagyobb mozgásteret! Egyesek szemében lehet, hogy ez ortodox európaiságot jelent, ám valójában komoly eltérés az értéktermő európaiságtól. Akárcsak a „szent semlegesség” elvéből fakadó bornírt általánosítások, melyek a kettős mérce bűvöletében aktiváló újradikálisokra jellemzők.
A lábon alvás számára kedvező magyarázatok a pusztába vezetnek. Ezért a „demokratikus ébredést” vizionáló vitrinpolitizálást jó lenne felcserélni tartalmi megújulással járó felelősségvállalással, ami középtávon reálsegítséget nyújthatna az RMDSZ-nek. Ebben a jelenlegi magyar kormány is példaként szolgálhat számukra. Jelentős hiba volna elzárkózni az attitűdváltástól, és a falra festett ördögök mentsvárában újra felvenni a Gyurcsány-modellel rokon Neptun-kosztümöt.
Sajnos a Magyarországot csőd szélére taszító körökhöz való vonzódás, a szervezet szégyenteljes imázsa, az igazságtól való merev elfordulás és a Friends of The Project on Ethnic Relations által összehívott brassópojánai titkos tanácskozások nem arra utalnak, hogy a korábbi tanulságokat az RMDSZ döntéshozói levonták volna. Ami rendkívül veszélyes az alakulat jövőjére nézve.
Feladni a kishitűséget
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra, ami elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalnia, ami a muszájdefenzív szemlélet lecserélését és a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti.
Ide tartozik az új politikai meséktől vagy kényelmes magyarázkodásoktól a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket a magyarok megunták. A bizalmunkkal visszaélőkre nincs szükség, a helyzet változásért kiált. A pálya nyílt, a teszt komoly. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 26.
Ioan és János egyetlen esélye – Beszélgetés Sabin Ghermannal
„Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen” – Beszélgetés Sabin Ghermannal, a transzszilvanista mozgalom vezéralakjával. – A tizenhét évvel ezelőtt egy kolozsvári román nyelvű lapban megjelent kiáltványa révén egycsapásra országos hírnévre tett szert – ön lett a rendszerváltás utáni Románia első nagy hazaárulója. Hogyan élte túl?
– Szörnyű periódus volt, az ötvenes évekre emlékeztetett az ellenem indított hajsza. Meg kellett válnom a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében betöltött szerkesztői állásomtól. Szakszervezeti gyűléseken több kolléga is egyértelműsítette, hogy nem hajlandó többé velem dolgozni. Az ügyészség hazaárulás vádjával indított ellenem többször is bűnvádi eljárást.
Sabin Gherman
A mezőségi Mezőzáhon született 1968. november 22-én. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett román–francia szakon, ezt követően szerkesztőként dolgozott a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében 1992–1999 között. Elegem van Romániából! című kiáltványa 1998-ban jelent meg a Monitorul de Cluj napilapban. A szerkesztőségre nehezedő nyomás miatt elbocsátották a közszolgálati televíziótól: 1999–2000 között budapesti és bécsi egyetemek meghívottjaként tartott előadásokat az erdélyi autonómiatörekvésekről, Románia lehetséges regionalizációjáról. Az ügyészség több kihallgatás után ejtette ellene a hazaárulás vádját. 2000-ben alapítója és elnöke lett az Erdély–Bánság Ligának, amelynek regionális pártként indulását a román hatóságok megakadályozták. A transzszilvanista mozgalmak vezéregyénisége, több kötet szerzője. A Pászkány Árpád üzletember tulajdonában levő Transilvania Live és a Look Tv vezető szerkesztője: a gazdasági önrendelkezésről szóló műsorai igencsak kedveltek.
– Mivel védekezett?
– Az ügyészek arra hivatkoztak, hogy a regionalizáció alkotmányellenes, következésképpen államellenes bűnt követtem el, azaz hazaáruló vagyok. A sajtóban közben elindult a hisztériakeltés, hogy magyarországi kém lehetek, merthogy igazi román ember ilyesmit nem írhat le, ilyesmit nem kérhet.
Elmagyaráztam, amit ilyen esetben el kell magyarázni: a kiáltványomban megfogalmazott elvárások összhangban vannak az európai szubszidiaritás elveivel.
Nem normális dolog, hogy mások helyett dolgozz, hogy elrejtsd a néped elől a valódi történelmet, és egyáltalán nem normális, hogy a nyelvhasználathoz és a nemzeti hagyományaid őrzésére engedélyt kell kérned. Végül ejtették a bűnvádi eljárásokat, de akkor meghurcoltak értük.
– Mi hoz elő egy erdélyi román emberből ilyen kemény hangú kifakadást Bukarest ellen?
– Számomra ez identitáskérdés. Román emberként jól ismertem Erdély történelmét, és nem értettem, miért nem a tényekről írnak a tankönyvek. Miért nem ismerjük meg belőlük az erdélyi kultúrák egymást kiegészítő kölcsönösségét, a helyi közösségek igazi múltját?
1990-ig számomra az volt a természetes, hogy ha románok és magyarok együtt töltöttük az újévet, éjfélkor és egy órakor megbontottunk egy-egy üveg pezsgőt, és koccintottuk. Vagy megültük egymás húsvéti ünnepét.
Már a rendszerváltás előtt így éltem meg az erdélyiségem, ezért volt nagy a döbbenetem 1990 márciusában. Nem értettük, miként válhatott a rózsáiról elhíresült Marosvásárhely az etnikai konfliktusok terepévé. Ezekre a kérdésekre a pártok nem tudtak és nem is akartak válaszolni.
– Ön fellázadt a teljes román politikai elit ellen...
– Marosvásárhely véres márciusa a rendszerváltást követő káosz legfájdalmasabb tapasztalata volt számomra. Rájöttem, hogy a pártok az etnikai konfliktuskeltést is a maguk érdekében használják fel. Tudtam, hogy ebből egyetlen kiút létezik: úgy kell megélnünk Erdély sokszínűségét, hogy ahhoz sem Bukarest, sem Budapest engedélyét ne kérjük. Ehhez önrendelkezés, autonómia kell! Amikor megjelent a kiáltványom, több politikus is megkeresett, és magánbeszélgetéseken elmondták: a regionalizáció a megoldás, de ők ezt nem vállalhatják fel, mert akkor kidobják a pártjukból. Megértettem, hogy politikusokra nem lehet számítani. Igazából mindvégig az egyszerű erdélyi emberek álltak ki mellettem.
– Kiáltványában úgy fogalmaz, hogy nem minden erdélyi román értelmiségi örült 1918-ban Erdély Romániával való egyesülésének. Ha ez így van, vajon miért nem lehetett megakadályozni Erdély teljes beolvasztását abba a Romániába, amely nem akart felemelkedni az új tartomány színvonalára, inkább Erdélyt is a saját szintjére züllesztette?
– E tekintetben több nevet is érdemes megemlíteni. Traian Vuiáét és Iuliu Maniuét, akik az egyesülés után tíz évvel újabb nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra, ahol azzal fenyegették meg Bukarestet, hogy felmondják az egyesülést. De ne feledkezzünk el Ion Slavici-ról sem, akit a korabeli hatalom börtönbe vetett, mert Bukaresttől olyan Erdélyt követelt, amilyet manapság mi, autonomisták is szeretnénk. Ezekről a tényekről a román történetírás hallgat.
A szintén elhallgatott bukovinai Iancu Flondor Maniuhoz hasonlóan egyesüléspártiként harcolt Bukovina Romániával történő egyesüléséért. A Brătianu-kormány őt bízta meg Bukovina igazgatásával, és ő volt az első román politikus, aki fellázadt a Bukarest által diktált abszurd centralizmus ellen, és a bukovinai románok élén már 1919. április 24-én sajátos státusú bukovinai terület kialakítását követelte. Válaszul a bukaresti kormány minden tisztségétől megfosztotta.
– Mennyire volt számottevő ez a két világháború közötti román autonomista mozgalom?
– Erős volt. A korabeli erdélyi román értelmiség még tudta, hogy Románia 1915-ben csődbe ment, fizetésképtelenné vált. Túl sok jót nem ígért Erdély csatlakoztatása egy ilyen országhoz. Az 1920-as években például Iuliu Maniu Kifele a regátiakkal Erdélyből! nevű szlogennel nyert választást. Nyilván az erdélyiek nyakára ültetett Kárpátokon túli adminisztrációra célzott.
A korabeli erdélyi román lapokból lesújtó képet kapunk az Erdély és Bukarest közötti „gazdasági kapcsolatokról”: 1927-ben például a román költségvetés 86 százalékban az Erdélyből begyűjtött adókból állt össze, a többi 14 százalékot adta az Ókirályság meg Moldva.
Hogy mennyire volt erős az erdélyi román politikusok körében a Bukaresttől való gazdasági függőség feloldásának szándéka, azt legjobban Romul Boilă példája szemlélteti: ő a Brătianu által 1920-ig tolerált erdélyi kormány tagjaként – Erdély Bukarest általi módszeres kifosztásától megcsömörlötten – 1931-ben részletes föderalista tervet dolgozott ki, elkészítette Románia új föderalista alkotmányát. Ezt akkoriban az erdélyi román értelmiség egy része támogatta, a második világháború, majd az azt követő kommunista hatalomátvétel azonban már nem adott lehetőséget az érdemi vitára.
– Úgy tűnik, a kommunista időszak teljesen megváltoztatta az erdélyi embert, hiszen az ország föderalizációja ma ördögtől való történetnek számít nálunk is...
– Ez nem teljesen így van. Amikor a kétezres évek elején a közvélemény elé tártuk az Erdély–Bánság Liga regionális pártként való megjelenését, egy 2003-as Gallup közvélemény-kutatás szerint országos szinten az emberek 4,6 százaléka szavazott volna ránk. Erdélyben természetesen sokkal nagyobb lett volna a támogatottsága. Nem véletlenül nem indulhatott pártként, a román hatóságok elgáncsolták.
Én akkor is, most is azt hirdetem, hogy a többség nem élhet demokráciában, ha a kisebbség nem teljes jogú tagja ennek a demokráciának. Az erdélyi népek békés egymás mellett élése nem mítosz. A közös erdélyi történelemben igazából egyetlen alkalommal háborúztunk egymás ellen, akkor is Bécs nyomására, 1848-ban. Kérdem én erdélyiként, milyen követendő példát kell választanunk: az 1848-as forradalom öldökléseinek történetét vagy a hosszú évszázadok békés egymás mellett élésének hagyományát?
– Eltelt 25 év, és ebben az együttélésben igazából nem léptünk előre. Ma is éppúgy tűnnek el Erdély pénzei a bukaresti feneketlen kútban, mint 1930-ban. Vajon kialakítható Erdélyben olyan tömegmozgalom, amely képes lenne érdemben változtatni ezen a helyzeten?
– Ez sokban függ a magyarok hozzáállásától is. Az erdélyi magyarság vezéregyéniségei nem tudják feledni a szlovákiai Híd–Most párt történetét, amely tulajdonképpen átverés. Ma leginkább ez akadályozza a román–magyar párbeszédet Erdélyben. Én nem ítélem el ezért a politikusokat, mert lehet, hogy a szlovákiai magyarság ilyen szintű átverése után én is valami hasonlót éreznék. De ezek az előzmények nem befolyásolhatják egy életre a magyarság képviselőit abban, hogy fontos momentumokban össze tudjunk fogni. Igenis, sorsdöntő pillanatokban a románoknak és magyaroknak együtt kellene fellépniük. Ilyen alkalom lehetett volna a 2012-es bukaresti államcsínykísérlet...
– Az erdélyi magyaroknak maholnap százéves kínkeserves tapasztalatuk van arról, hogy a bukaresti hatalom mindig átverte őket, javaikat eltulajdonította, jogaiktól megfosztotta. Nem az erdélyi románok részéről kellene jönnie a kinyújtott kéznek, az összefogást jelentő gesztusnak?
– Induljunk ki abból, hogy Erdélyben önmagában soha nem fog egy nép önrendelkezést kiharcolni. Ez sem a románoknak nem sikerülne magyar segítség nélkül, sem a magyaroknak a románok segítsége nélkül. Azokat a dolgokat kell keresnünk, amelyek összefognak, és nem azokat, amelyek elválasztanak. Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen. Ezért csak akkor lehet eredményes bármilyen transzszilvanista mozgalom, ha a régió egyforma súlyú népének tekinti a románt, a magyart és a szászt.
– Mennyi esélyt lát egy ilyen mozgalom sikerére?
– A sikerhez románnak, magyarnak egyaránt tanulnia kell a történelemből. Kós Károly egyik 1911-es írásában így fogalmazott: „A székelyek kongresszusa Erdélyben szinte minden évben megfogalmaz egy memorandumot a budapesti kormány fele, de kéréseinkre érdemi válasz soha nem érkezik. Valószínűleg, a kormány már unja az erdélyi magyarok gondjait.” Erre rímel Traian Vuiának az 1920-as évek elején kelt egyik írásának részlete: „Ha a bukaresti kormány nem követ el nagyobb hibákat, 20-30 év alatt Erdély teljesen elbalkanizálódik. Rögzíteni kellett volna az egyesülés feltételeit.” Egyértelmű hát, hogy Ioan és János megérdemel egy saját Erdélyt – ha képes tanulni a történelemből.
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)
„Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen” – Beszélgetés Sabin Ghermannal, a transzszilvanista mozgalom vezéralakjával. – A tizenhét évvel ezelőtt egy kolozsvári román nyelvű lapban megjelent kiáltványa révén egycsapásra országos hírnévre tett szert – ön lett a rendszerváltás utáni Románia első nagy hazaárulója. Hogyan élte túl?
– Szörnyű periódus volt, az ötvenes évekre emlékeztetett az ellenem indított hajsza. Meg kellett válnom a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében betöltött szerkesztői állásomtól. Szakszervezeti gyűléseken több kolléga is egyértelműsítette, hogy nem hajlandó többé velem dolgozni. Az ügyészség hazaárulás vádjával indított ellenem többször is bűnvádi eljárást.
Sabin Gherman
A mezőségi Mezőzáhon született 1968. november 22-én. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett román–francia szakon, ezt követően szerkesztőként dolgozott a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében 1992–1999 között. Elegem van Romániából! című kiáltványa 1998-ban jelent meg a Monitorul de Cluj napilapban. A szerkesztőségre nehezedő nyomás miatt elbocsátották a közszolgálati televíziótól: 1999–2000 között budapesti és bécsi egyetemek meghívottjaként tartott előadásokat az erdélyi autonómiatörekvésekről, Románia lehetséges regionalizációjáról. Az ügyészség több kihallgatás után ejtette ellene a hazaárulás vádját. 2000-ben alapítója és elnöke lett az Erdély–Bánság Ligának, amelynek regionális pártként indulását a román hatóságok megakadályozták. A transzszilvanista mozgalmak vezéregyénisége, több kötet szerzője. A Pászkány Árpád üzletember tulajdonában levő Transilvania Live és a Look Tv vezető szerkesztője: a gazdasági önrendelkezésről szóló műsorai igencsak kedveltek.
– Mivel védekezett?
– Az ügyészek arra hivatkoztak, hogy a regionalizáció alkotmányellenes, következésképpen államellenes bűnt követtem el, azaz hazaáruló vagyok. A sajtóban közben elindult a hisztériakeltés, hogy magyarországi kém lehetek, merthogy igazi román ember ilyesmit nem írhat le, ilyesmit nem kérhet.
Elmagyaráztam, amit ilyen esetben el kell magyarázni: a kiáltványomban megfogalmazott elvárások összhangban vannak az európai szubszidiaritás elveivel.
Nem normális dolog, hogy mások helyett dolgozz, hogy elrejtsd a néped elől a valódi történelmet, és egyáltalán nem normális, hogy a nyelvhasználathoz és a nemzeti hagyományaid őrzésére engedélyt kell kérned. Végül ejtették a bűnvádi eljárásokat, de akkor meghurcoltak értük.
– Mi hoz elő egy erdélyi román emberből ilyen kemény hangú kifakadást Bukarest ellen?
– Számomra ez identitáskérdés. Román emberként jól ismertem Erdély történelmét, és nem értettem, miért nem a tényekről írnak a tankönyvek. Miért nem ismerjük meg belőlük az erdélyi kultúrák egymást kiegészítő kölcsönösségét, a helyi közösségek igazi múltját?
1990-ig számomra az volt a természetes, hogy ha románok és magyarok együtt töltöttük az újévet, éjfélkor és egy órakor megbontottunk egy-egy üveg pezsgőt, és koccintottuk. Vagy megültük egymás húsvéti ünnepét.
Már a rendszerváltás előtt így éltem meg az erdélyiségem, ezért volt nagy a döbbenetem 1990 márciusában. Nem értettük, miként válhatott a rózsáiról elhíresült Marosvásárhely az etnikai konfliktusok terepévé. Ezekre a kérdésekre a pártok nem tudtak és nem is akartak válaszolni.
– Ön fellázadt a teljes román politikai elit ellen...
– Marosvásárhely véres márciusa a rendszerváltást követő káosz legfájdalmasabb tapasztalata volt számomra. Rájöttem, hogy a pártok az etnikai konfliktuskeltést is a maguk érdekében használják fel. Tudtam, hogy ebből egyetlen kiút létezik: úgy kell megélnünk Erdély sokszínűségét, hogy ahhoz sem Bukarest, sem Budapest engedélyét ne kérjük. Ehhez önrendelkezés, autonómia kell! Amikor megjelent a kiáltványom, több politikus is megkeresett, és magánbeszélgetéseken elmondták: a regionalizáció a megoldás, de ők ezt nem vállalhatják fel, mert akkor kidobják a pártjukból. Megértettem, hogy politikusokra nem lehet számítani. Igazából mindvégig az egyszerű erdélyi emberek álltak ki mellettem.
– Kiáltványában úgy fogalmaz, hogy nem minden erdélyi román értelmiségi örült 1918-ban Erdély Romániával való egyesülésének. Ha ez így van, vajon miért nem lehetett megakadályozni Erdély teljes beolvasztását abba a Romániába, amely nem akart felemelkedni az új tartomány színvonalára, inkább Erdélyt is a saját szintjére züllesztette?
– E tekintetben több nevet is érdemes megemlíteni. Traian Vuiáét és Iuliu Maniuét, akik az egyesülés után tíz évvel újabb nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra, ahol azzal fenyegették meg Bukarestet, hogy felmondják az egyesülést. De ne feledkezzünk el Ion Slavici-ról sem, akit a korabeli hatalom börtönbe vetett, mert Bukaresttől olyan Erdélyt követelt, amilyet manapság mi, autonomisták is szeretnénk. Ezekről a tényekről a román történetírás hallgat.
A szintén elhallgatott bukovinai Iancu Flondor Maniuhoz hasonlóan egyesüléspártiként harcolt Bukovina Romániával történő egyesüléséért. A Brătianu-kormány őt bízta meg Bukovina igazgatásával, és ő volt az első román politikus, aki fellázadt a Bukarest által diktált abszurd centralizmus ellen, és a bukovinai románok élén már 1919. április 24-én sajátos státusú bukovinai terület kialakítását követelte. Válaszul a bukaresti kormány minden tisztségétől megfosztotta.
– Mennyire volt számottevő ez a két világháború közötti román autonomista mozgalom?
– Erős volt. A korabeli erdélyi román értelmiség még tudta, hogy Románia 1915-ben csődbe ment, fizetésképtelenné vált. Túl sok jót nem ígért Erdély csatlakoztatása egy ilyen országhoz. Az 1920-as években például Iuliu Maniu Kifele a regátiakkal Erdélyből! nevű szlogennel nyert választást. Nyilván az erdélyiek nyakára ültetett Kárpátokon túli adminisztrációra célzott.
A korabeli erdélyi román lapokból lesújtó képet kapunk az Erdély és Bukarest közötti „gazdasági kapcsolatokról”: 1927-ben például a román költségvetés 86 százalékban az Erdélyből begyűjtött adókból állt össze, a többi 14 százalékot adta az Ókirályság meg Moldva.
Hogy mennyire volt erős az erdélyi román politikusok körében a Bukaresttől való gazdasági függőség feloldásának szándéka, azt legjobban Romul Boilă példája szemlélteti: ő a Brătianu által 1920-ig tolerált erdélyi kormány tagjaként – Erdély Bukarest általi módszeres kifosztásától megcsömörlötten – 1931-ben részletes föderalista tervet dolgozott ki, elkészítette Románia új föderalista alkotmányát. Ezt akkoriban az erdélyi román értelmiség egy része támogatta, a második világháború, majd az azt követő kommunista hatalomátvétel azonban már nem adott lehetőséget az érdemi vitára.
– Úgy tűnik, a kommunista időszak teljesen megváltoztatta az erdélyi embert, hiszen az ország föderalizációja ma ördögtől való történetnek számít nálunk is...
– Ez nem teljesen így van. Amikor a kétezres évek elején a közvélemény elé tártuk az Erdély–Bánság Liga regionális pártként való megjelenését, egy 2003-as Gallup közvélemény-kutatás szerint országos szinten az emberek 4,6 százaléka szavazott volna ránk. Erdélyben természetesen sokkal nagyobb lett volna a támogatottsága. Nem véletlenül nem indulhatott pártként, a román hatóságok elgáncsolták.
Én akkor is, most is azt hirdetem, hogy a többség nem élhet demokráciában, ha a kisebbség nem teljes jogú tagja ennek a demokráciának. Az erdélyi népek békés egymás mellett élése nem mítosz. A közös erdélyi történelemben igazából egyetlen alkalommal háborúztunk egymás ellen, akkor is Bécs nyomására, 1848-ban. Kérdem én erdélyiként, milyen követendő példát kell választanunk: az 1848-as forradalom öldökléseinek történetét vagy a hosszú évszázadok békés egymás mellett élésének hagyományát?
– Eltelt 25 év, és ebben az együttélésben igazából nem léptünk előre. Ma is éppúgy tűnnek el Erdély pénzei a bukaresti feneketlen kútban, mint 1930-ban. Vajon kialakítható Erdélyben olyan tömegmozgalom, amely képes lenne érdemben változtatni ezen a helyzeten?
– Ez sokban függ a magyarok hozzáállásától is. Az erdélyi magyarság vezéregyéniségei nem tudják feledni a szlovákiai Híd–Most párt történetét, amely tulajdonképpen átverés. Ma leginkább ez akadályozza a román–magyar párbeszédet Erdélyben. Én nem ítélem el ezért a politikusokat, mert lehet, hogy a szlovákiai magyarság ilyen szintű átverése után én is valami hasonlót éreznék. De ezek az előzmények nem befolyásolhatják egy életre a magyarság képviselőit abban, hogy fontos momentumokban össze tudjunk fogni. Igenis, sorsdöntő pillanatokban a románoknak és magyaroknak együtt kellene fellépniük. Ilyen alkalom lehetett volna a 2012-es bukaresti államcsínykísérlet...
– Az erdélyi magyaroknak maholnap százéves kínkeserves tapasztalatuk van arról, hogy a bukaresti hatalom mindig átverte őket, javaikat eltulajdonította, jogaiktól megfosztotta. Nem az erdélyi románok részéről kellene jönnie a kinyújtott kéznek, az összefogást jelentő gesztusnak?
– Induljunk ki abból, hogy Erdélyben önmagában soha nem fog egy nép önrendelkezést kiharcolni. Ez sem a románoknak nem sikerülne magyar segítség nélkül, sem a magyaroknak a románok segítsége nélkül. Azokat a dolgokat kell keresnünk, amelyek összefognak, és nem azokat, amelyek elválasztanak. Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen. Ezért csak akkor lehet eredményes bármilyen transzszilvanista mozgalom, ha a régió egyforma súlyú népének tekinti a románt, a magyart és a szászt.
– Mennyi esélyt lát egy ilyen mozgalom sikerére?
– A sikerhez románnak, magyarnak egyaránt tanulnia kell a történelemből. Kós Károly egyik 1911-es írásában így fogalmazott: „A székelyek kongresszusa Erdélyben szinte minden évben megfogalmaz egy memorandumot a budapesti kormány fele, de kéréseinkre érdemi válasz soha nem érkezik. Valószínűleg, a kormány már unja az erdélyi magyarok gondjait.” Erre rímel Traian Vuiának az 1920-as évek elején kelt egyik írásának részlete: „Ha a bukaresti kormány nem követ el nagyobb hibákat, 20-30 év alatt Erdély teljesen elbalkanizálódik. Rögzíteni kellett volna az egyesülés feltételeit.” Egyértelmű hát, hogy Ioan és János megérdemel egy saját Erdélyt – ha képes tanulni a történelemből.
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 26.
Álhíreket közöl a bukaresti rádió magyar adása?
Valamennyi érintett fél cáfolta hétfőn a bukaresti rádió magyar adásánának azt a múlt hétvégi hírét, amely szerint a Fidesz és az RMDSZ között tavaly született egy háttéralku: a szövetség kilép a Ponta-kormányból, cserében Budapest nem ad több pénzt az EMNP háttérintézményének számító demokráciaközpont-hálózatnak.
A rádió honlapján megjelent hír a demokrácia központokból származó forrásokra hivatkozik, amelyek szerint a magyar kormány beszüntette a formálisan a magyar állampolgárságot igénylők ügyintézésével foglalkozó intézményhálózat finanszírozását. Név nélkül nyilatkozó RMDSZ-es források ugyanakkor azt közölték a rádióval, hogy az anyagi támogatás megszüntetése a szövetség és a Fidesz megegyezésének a következménye. Ennek a megállapodásnak az értelmében az RMDSZ kilép a kormányból, viszont a Fidesz nem ad több pénzt a szövetség „konkurenciájának”.
Az RMDSZ cáfol
Elsők között az RMDSZ cáfolta a hírt. Debreczeni Hajnal, a szövetségi elnöki hivatal sajtósa már a hétvégén közölte, hogy a bukaresti rádió értesüléseinek „minden szava hazugság”. Kovács Péter főtitkár hétfőn álhírnek nevezte a rádió honlapján megjelenteket.
A politikus a maszol.ro-nak elmondta, hogy rosszindulatú, mindenféle valóságalapot nélkülöző sajtóértesülésről van szó, amelynek egyetlen egy szava sem igaz. Hangsúlyozta, az RMDSZ az elmúlt 25 évben éppen azért tudott talpon maradni, mert senki nem diktált a szervezetnek, Budapestről sem. „Minden döntést úgy hoztunk, hogy a szövetség vezetőit senki nem zsarolta vagy szorította sarokba valamilyen üggyel” – jelentette ki.
Kovács ezért felháborítónak nevezte azt az állítást, hogy az RMDSZ kormányból való kilépése bármiféle magyarországi sugallatra történt meg. Leszögezte: a demokrácia központokhoz az RMDSZ-nek az ég világán semmi köze nincsen. „Az RMDSZ segít a honosításban az erdélyi megyékben, teljes erőnkkel végezzük ezt a munkát anélkül, hogy bárki erre megkért volna. Tudjuk, hogy ez fontos ügy” – magyarázta.
Az RMDSZ főtitkára azt is tudni véli, hogy a hír elindítója Székely Ervin, a bukaresti magyar adás főszerkesztője. „Az az RMDSZ-es politikus, aki képviselőként és államtitkárként semmit nem hagyott maga mögött, most pedig újságíróként próbál domborítani” – mondta Kovács Péter.
„A hír nem tőlem indult, regényeket, könyveket írok, de ilyen fantáziám nincsen” – reagált Kovács Péter szavaira Székely Ervin. A magyar adás főszerkesztője a maszol.ro-nak elmondta, a Fidesz és az RMDSZ háttéralkujáról néhány héttel ezelőtt hallott először egy RMDSZ-es politikustól. A múlt héten azonban egy teljes más – szintén RMDSZ-es – forrás egy másik ügy kapcsán ugyanezt mondta. „Lehet, hogy félrevezettek. De kicsi a valószínűsége, hogy mind a ketten ugyanezt hazudják” – jelentette ki. Megjegyezte: egy olyan rádióműsorban, amelyben lehetőséget adtak Kovács Péternek az RMDSZ álláspontjának ismertetésére, a politikusnak nem a főszerkesztő személyével kellett volna foglalkoznia.
EMNT: nem változott a finanszírozás
A demokrácia központokat működtető Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke határozottan cáfolta, hogy az intézményhálózat finanszírozását megszüntette volna a budapesti kormány. „Irodahálózatunk idén is ugyanúgy várja a magyar állampolgárság iránt érdeklődőket, mint az elmúlt években. Én nem tudok semmilyen változásról” – mondta a maszol.ro-nak Sándor Krisztina. Papp Előd, a székelyföldi demokrácia központok koordinátora a bukaresti rádió hírét megkeresésünkre „szóra sem érdemes rossz viccnek” nevezte.
Soós: nem erősítettem meg semmit
Budapest egyelőre nem reagált hivatalosan a hírre. Soós Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese azonban a maszol.ro kérdésére határozottan cáfolta, hogy vasárnap egy erdélyi magyar portálnak megerősítette a bukaresti rádió információt.
A kolozsvaros.ro ugyanis azt állította: a magyar kormányzati illetékes a portálnak nyilatkozva „helyesnek” nevezte azt az „értesülésüket”, miszerint háttéralku született az RMDSZ és a Fidesz között a demokrácia központok finanszírozásának megszüntetéséről. A valótlanságokat állító cikket azóta a portál törölte.
Soós Zoltánt arra kértük, közölje lapunkkal is az államtitkárság álláspontját a bukaresti rádió hírével kapcsolatban. A főosztályvezető-helyettestől választ még nem kaptunk.
A Transindex 2013-ban nagy terjedelmű, alaposan dokumentált tényfeltáró cikket közölt az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi finanszírozásáról, melynek következtetése az, hogy az EMNP-EMNT projektet közvetett csatornákon keresztül támogatja a magyar kormány. Sipos Zoltán újságíró többek között magyarországi közadatigénylésekkel mutatta ki, hogy az Orbán-kabinet egyrészt az EMNT által működtetett Demokrácia Központ-hálózaton egy sor másodvonalbeli politikusnak biztosít megélhetést, másrészt (valószínűleg meghívásos) pályázatok révén nagyobb pénzösszegeket adományoz nekik.
Cs. P. T
maszol.ro
Valamennyi érintett fél cáfolta hétfőn a bukaresti rádió magyar adásánának azt a múlt hétvégi hírét, amely szerint a Fidesz és az RMDSZ között tavaly született egy háttéralku: a szövetség kilép a Ponta-kormányból, cserében Budapest nem ad több pénzt az EMNP háttérintézményének számító demokráciaközpont-hálózatnak.
A rádió honlapján megjelent hír a demokrácia központokból származó forrásokra hivatkozik, amelyek szerint a magyar kormány beszüntette a formálisan a magyar állampolgárságot igénylők ügyintézésével foglalkozó intézményhálózat finanszírozását. Név nélkül nyilatkozó RMDSZ-es források ugyanakkor azt közölték a rádióval, hogy az anyagi támogatás megszüntetése a szövetség és a Fidesz megegyezésének a következménye. Ennek a megállapodásnak az értelmében az RMDSZ kilép a kormányból, viszont a Fidesz nem ad több pénzt a szövetség „konkurenciájának”.
Az RMDSZ cáfol
Elsők között az RMDSZ cáfolta a hírt. Debreczeni Hajnal, a szövetségi elnöki hivatal sajtósa már a hétvégén közölte, hogy a bukaresti rádió értesüléseinek „minden szava hazugság”. Kovács Péter főtitkár hétfőn álhírnek nevezte a rádió honlapján megjelenteket.
A politikus a maszol.ro-nak elmondta, hogy rosszindulatú, mindenféle valóságalapot nélkülöző sajtóértesülésről van szó, amelynek egyetlen egy szava sem igaz. Hangsúlyozta, az RMDSZ az elmúlt 25 évben éppen azért tudott talpon maradni, mert senki nem diktált a szervezetnek, Budapestről sem. „Minden döntést úgy hoztunk, hogy a szövetség vezetőit senki nem zsarolta vagy szorította sarokba valamilyen üggyel” – jelentette ki.
Kovács ezért felháborítónak nevezte azt az állítást, hogy az RMDSZ kormányból való kilépése bármiféle magyarországi sugallatra történt meg. Leszögezte: a demokrácia központokhoz az RMDSZ-nek az ég világán semmi köze nincsen. „Az RMDSZ segít a honosításban az erdélyi megyékben, teljes erőnkkel végezzük ezt a munkát anélkül, hogy bárki erre megkért volna. Tudjuk, hogy ez fontos ügy” – magyarázta.
Az RMDSZ főtitkára azt is tudni véli, hogy a hír elindítója Székely Ervin, a bukaresti magyar adás főszerkesztője. „Az az RMDSZ-es politikus, aki képviselőként és államtitkárként semmit nem hagyott maga mögött, most pedig újságíróként próbál domborítani” – mondta Kovács Péter.
„A hír nem tőlem indult, regényeket, könyveket írok, de ilyen fantáziám nincsen” – reagált Kovács Péter szavaira Székely Ervin. A magyar adás főszerkesztője a maszol.ro-nak elmondta, a Fidesz és az RMDSZ háttéralkujáról néhány héttel ezelőtt hallott először egy RMDSZ-es politikustól. A múlt héten azonban egy teljes más – szintén RMDSZ-es – forrás egy másik ügy kapcsán ugyanezt mondta. „Lehet, hogy félrevezettek. De kicsi a valószínűsége, hogy mind a ketten ugyanezt hazudják” – jelentette ki. Megjegyezte: egy olyan rádióműsorban, amelyben lehetőséget adtak Kovács Péternek az RMDSZ álláspontjának ismertetésére, a politikusnak nem a főszerkesztő személyével kellett volna foglalkoznia.
EMNT: nem változott a finanszírozás
A demokrácia központokat működtető Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke határozottan cáfolta, hogy az intézményhálózat finanszírozását megszüntette volna a budapesti kormány. „Irodahálózatunk idén is ugyanúgy várja a magyar állampolgárság iránt érdeklődőket, mint az elmúlt években. Én nem tudok semmilyen változásról” – mondta a maszol.ro-nak Sándor Krisztina. Papp Előd, a székelyföldi demokrácia központok koordinátora a bukaresti rádió hírét megkeresésünkre „szóra sem érdemes rossz viccnek” nevezte.
Soós: nem erősítettem meg semmit
Budapest egyelőre nem reagált hivatalosan a hírre. Soós Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese azonban a maszol.ro kérdésére határozottan cáfolta, hogy vasárnap egy erdélyi magyar portálnak megerősítette a bukaresti rádió információt.
A kolozsvaros.ro ugyanis azt állította: a magyar kormányzati illetékes a portálnak nyilatkozva „helyesnek” nevezte azt az „értesülésüket”, miszerint háttéralku született az RMDSZ és a Fidesz között a demokrácia központok finanszírozásának megszüntetéséről. A valótlanságokat állító cikket azóta a portál törölte.
Soós Zoltánt arra kértük, közölje lapunkkal is az államtitkárság álláspontját a bukaresti rádió hírével kapcsolatban. A főosztályvezető-helyettestől választ még nem kaptunk.
A Transindex 2013-ban nagy terjedelmű, alaposan dokumentált tényfeltáró cikket közölt az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi finanszírozásáról, melynek következtetése az, hogy az EMNP-EMNT projektet közvetett csatornákon keresztül támogatja a magyar kormány. Sipos Zoltán újságíró többek között magyarországi közadatigénylésekkel mutatta ki, hogy az Orbán-kabinet egyrészt az EMNT által működtetett Demokrácia Központ-hálózaton egy sor másodvonalbeli politikusnak biztosít megélhetést, másrészt (valószínűleg meghívásos) pályázatok révén nagyobb pénzösszegeket adományoz nekik.
Cs. P. T
maszol.ro
2015. január 27.
Egyesülés – szubjektív széljegyzetek
A kis unió, ahogyan a román köztudat őrzi és balzsamozza a 156 évvel ezelőtt történteket, valójában nem volt zökkenőmentes össznépi lelkesedés, sem a plenáris nemzeti akarat megnyilvánulása: Anglia, Ausztria és főként a Porta elutasító álláspontjához belföldön az akkoriban konzervatívnak nevezett körök ellenállása társult.
Az 1858-as párizsi konferencia kompromisszumos megoldása feloldani látszott ugyan a nemzetközi feszültséget, mihelyt statuálta, hogy Moldva és Havasalföld névleg egy entitást képez, de külön hatalmi intézményrendszerrel fog rendelkezni. Az alig négy évtizede letűnt fanarióta korból megörökölt bizánci diplomáciai érzék viszont megtalálta a szövegekben megbúvó kiskaput. A textusban nem szerepelt tételesen, hogy Jászvásáron és Bukarestben, bár két nemzetgyűlés működik majd, az uralkodó személye nem lehet egy és ugyanaz. Másfél évszázadot átugorva, a Moldva Köztársasággal való még nagyobb egyesülés (egyelőre jócskán jegelt) perspektívájában nem tartom kizártnak, hogy hasonló testcsellel jön majd létre a perszonálunió, amely – kijátszva az éppen aktuális megkötéseket – a Pruton túli területeket is Bukaresthez csatolja.
Rostás-Péter István
Szabadság (Kolozsvár)
A kis unió, ahogyan a román köztudat őrzi és balzsamozza a 156 évvel ezelőtt történteket, valójában nem volt zökkenőmentes össznépi lelkesedés, sem a plenáris nemzeti akarat megnyilvánulása: Anglia, Ausztria és főként a Porta elutasító álláspontjához belföldön az akkoriban konzervatívnak nevezett körök ellenállása társult.
Az 1858-as párizsi konferencia kompromisszumos megoldása feloldani látszott ugyan a nemzetközi feszültséget, mihelyt statuálta, hogy Moldva és Havasalföld névleg egy entitást képez, de külön hatalmi intézményrendszerrel fog rendelkezni. Az alig négy évtizede letűnt fanarióta korból megörökölt bizánci diplomáciai érzék viszont megtalálta a szövegekben megbúvó kiskaput. A textusban nem szerepelt tételesen, hogy Jászvásáron és Bukarestben, bár két nemzetgyűlés működik majd, az uralkodó személye nem lehet egy és ugyanaz. Másfél évszázadot átugorva, a Moldva Köztársasággal való még nagyobb egyesülés (egyelőre jócskán jegelt) perspektívájában nem tartom kizártnak, hogy hasonló testcsellel jön majd létre a perszonálunió, amely – kijátszva az éppen aktuális megkötéseket – a Pruton túli területeket is Bukaresthez csatolja.
Rostás-Péter István
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 27.
Végleges: négy év letöltendőt kapott Nagy Zsolt
Az alapfokon kiszabott öt évnél enyhébb, négyéves letöltendő szabadságvesztésre ítélte kedden jogerősen a bukaresti legfelsőbb bíróság Nagy Zsolt egykori távközlési minisztert a stratégiai privatizációk perében.
Az ügyben szintén vádlottként szereplő Codruţ Şereş volt gazdasági miniszter négy év nyolc hónap letöltendő börtönbüntetést kapott.
Nagy Zsoltot, az RMDSZ volt ügyvezető elnökét 2013 decemberében alapfokon öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság háromtagú tanácsa bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt. Ugyanezt az ítéletet szabták ki Kerekes Gábor volt távközlési államtitkárra is, miközben Şereşt hazaárulás miatt hat, szervezett bűnözői csoporthoz való csatlakozás miatt pedig további öt év szabadságvesztésre ítélték, de csupán a súlyosabb büntetést kell letöltenie. Kerekesre kedden négy év letöltendő börtönbüntetést szabtak.
Kerekes – akik korábban betöltötte az RMDSZ gazdasági alelnöki tisztségét – ellen időközben nemzetközi körözést adtak ki, és Németországban őrizetbe vették, mert az igazságszolgáltatási szervek szerint megsértette a bírói felügyeletre vonatkozó szabályokat, amikor engedély nélkül elhagyta az országot, hogy meglátogassa a szüleit.
Nagy Zsolt, Codruţ Şereş, illetve több más személy ellen 2009. március 30-án emeltek vádat a stratégiai privatizációk kapcsán. Az ügyészek szerint a vádlottak 2006 májusától kezdődően másfél évig nemzetközi bűnszövetkezetet működtettek, illetve társultak ahhoz, hogy haszonszerzés céljából súlyos bűncselekményeket kövessenek el.
Codruţ Şereş ellen hazaárulás miatt is vádat emeltek, mivel az ügyészség szerint államtitoknak minősülő információkat adott ki illetéktelen személyeknek. A két volt tárcavezetőt az Electrica Muntenia Sud privatizációjához, a Petrom-részvények nyolc százalékának értékesítéséhez, a bukaresti Romaero Rt. és a craiovai Avioane Rt. átszervezéséhez, valamint az Országos Rádiókommunikációs Társaság, a Román Posta és a Romtelecom egy részének privatizációjához kapcsolódó bűncselekményekkel vádolják.
A nyomozó hatóság szerint a határokon átívelő bűnszövetkezetet Sztamen Sztancsev bolgár állampolgárságú üzletember, a Credit Suisse First Boston (CSFB) nemzetközi tanácsadó cég képviselője építette ki, akit alapfokon kémkedés miatt 11 év szabadságvesztésre ítéltek.
Az ügyészek szerint Sztancsev állítólagos kémhálózatának magas rangú minisztériumi tisztviselők szolgáltattak ki bizalmas, több esetben államtitoknak számító információkat privatizáció előtt álló állami vállalatokról, a magánosítási folyamat kulisszatitkairól.
Nagy Zsolt mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, és politikai indíttatásúnak nevezte a pert.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)
Az alapfokon kiszabott öt évnél enyhébb, négyéves letöltendő szabadságvesztésre ítélte kedden jogerősen a bukaresti legfelsőbb bíróság Nagy Zsolt egykori távközlési minisztert a stratégiai privatizációk perében.
Az ügyben szintén vádlottként szereplő Codruţ Şereş volt gazdasági miniszter négy év nyolc hónap letöltendő börtönbüntetést kapott.
Nagy Zsoltot, az RMDSZ volt ügyvezető elnökét 2013 decemberében alapfokon öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság háromtagú tanácsa bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt. Ugyanezt az ítéletet szabták ki Kerekes Gábor volt távközlési államtitkárra is, miközben Şereşt hazaárulás miatt hat, szervezett bűnözői csoporthoz való csatlakozás miatt pedig további öt év szabadságvesztésre ítélték, de csupán a súlyosabb büntetést kell letöltenie. Kerekesre kedden négy év letöltendő börtönbüntetést szabtak.
Kerekes – akik korábban betöltötte az RMDSZ gazdasági alelnöki tisztségét – ellen időközben nemzetközi körözést adtak ki, és Németországban őrizetbe vették, mert az igazságszolgáltatási szervek szerint megsértette a bírói felügyeletre vonatkozó szabályokat, amikor engedély nélkül elhagyta az országot, hogy meglátogassa a szüleit.
Nagy Zsolt, Codruţ Şereş, illetve több más személy ellen 2009. március 30-án emeltek vádat a stratégiai privatizációk kapcsán. Az ügyészek szerint a vádlottak 2006 májusától kezdődően másfél évig nemzetközi bűnszövetkezetet működtettek, illetve társultak ahhoz, hogy haszonszerzés céljából súlyos bűncselekményeket kövessenek el.
Codruţ Şereş ellen hazaárulás miatt is vádat emeltek, mivel az ügyészség szerint államtitoknak minősülő információkat adott ki illetéktelen személyeknek. A két volt tárcavezetőt az Electrica Muntenia Sud privatizációjához, a Petrom-részvények nyolc százalékának értékesítéséhez, a bukaresti Romaero Rt. és a craiovai Avioane Rt. átszervezéséhez, valamint az Országos Rádiókommunikációs Társaság, a Román Posta és a Romtelecom egy részének privatizációjához kapcsolódó bűncselekményekkel vádolják.
A nyomozó hatóság szerint a határokon átívelő bűnszövetkezetet Sztamen Sztancsev bolgár állampolgárságú üzletember, a Credit Suisse First Boston (CSFB) nemzetközi tanácsadó cég képviselője építette ki, akit alapfokon kémkedés miatt 11 év szabadságvesztésre ítéltek.
Az ügyészek szerint Sztancsev állítólagos kémhálózatának magas rangú minisztériumi tisztviselők szolgáltattak ki bizalmas, több esetben államtitoknak számító információkat privatizáció előtt álló állami vállalatokról, a magánosítási folyamat kulisszatitkairól.
Nagy Zsolt mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, és politikai indíttatásúnak nevezte a pert.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 28.
Belföldi hírek
Holokauszt-túlélőket tüntettek ki
Átadta tegnap Klaus Johannis azokat az állami kitüntetéseket, amelyeket holokauszt-túlélőknek adományozott az auschwitzi koncentrációs táborban átélt szenvedésük előtti mély tisztelete jeléül. Az elnök a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatát adományozta Asztalos Erzsébetnek, Mármor Mártának, Székely Lászlónak, Tusa Etelkának, Bóné Gabriellának, Braun Viorának, és Diamantstein Zsuzsannának.
Az utóbbi három kitüntetett személyesen vette át az elismerést az elnöki hivatalban rendezett szertartáson. Klaus Johannis rámutatott: a román nemzet nem ódzkodik attól, hogy nyíltan beszéljen a felelősség, a bűnrészesség kérdéséről, és megértette, hogy fel kell lépnie a feledés, valamint az intolerancia minden formája ellen. Mint mondta: a hallgatás, a gyilkosságok elfogadása, a gyűlölettel szembeni érzéketlenség is hozzájárult ahhoz, hogy lehetővé vált a népirtás. Az államfő szent kötelességének nevezte, hogy Románia elnökeként megvédje a holokauszt áldozatainak emlékét és érvényt szerezzen a történelmi igazságnak. Elhúzódó vizsgálat, jelentős kártérítés
Közel 323 ezer euró kártérítést ítélt meg az 1989-es forradalom 81 áldozatának az Emberi Jogok Európai Bírósága amiatt, hogy a román igazságszolgáltatás mindmáig nem vizsgálta ki megfelelően ügyüket. A testület elismerte az ügy összetettségét, de szerinte ez nem indokolja a vizsgálat elhúzódását, mivel az idő múlása árt a történtek tisztázásának, és meghiúsíthatja a vizsgálat sikeres lefolytatását. A strasbourgi bírósághoz fordulók között elhunytak hozzátartozói, valamint az akkori események alatt megsebesített vagy megvert áldozatok találhatók. A bíróság ítélete szerint a 81 áldozat közül harminc 15 ezer euró kártérítést kapott, a többi ötvenegynek 7500 eurót ítéltek meg fejenként. Az áldozatok a bukaresti, a nagyváradi, a konstancai, a craiovai, a bákói, a marosvásárhelyi és a kolozsvári tüntetések megtorlásával kapcsolatos vizsgálat elhúzódása miatt tettek feljelentést. Eddig csak a temesvári felkelés vérbe fojtása ügyében született jogerős ítélet, amelyben két volt tábornokot ítéltek jogerősen 15 év börtönbüntetésre. Korábban már legalább hat hasonló ügyben ítélte el Romániát a strasbourgi bíróság. A hivatalos adatok szerint a forradalom napjaiban 1142-en vesztették életüket, 3138-an megsebesültek és 760 embert őrizetbe vettek. Lassan épül az észak-erdélyi autópálya
Kiválasztotta az országos útügyi vállalat azokat a cégeket, amelyek megépítik az észak-erdélyi autópálya Aranyosgyéres és Marosvásárhely közötti szakaszát. Az 56,5 kilométer hosszú részt öt szakaszra bontva, öt különböző konzorcium építheti meg. Ezek között található a Strabag-Straco Grup, a Straco Grup-Specialist Consulting-Total Road, a Lemacons-Vega 93-Arcada Company és a Geiger Transilvania-Wilhelm Geiger konzorcium. A pályaszakasz építési költsége 1,2 milliárd lej, a munkálatokat vissza nem térítendő európai uniós alapokból finanszírozzák. A versenytárgyaláson részt vett cégek tíz napon belül fellebbezést nyújthatnak be, ha ezt nem teszik meg, az eredmény véglegessé válik, és az útügyi vállalat aláírhatja a megbízási szerződést a konzorciumokkal. Az autópálya-szakasznak a szerződés aláírásától számítva 16 hónap alatt kell megépülnie. Ismét Bukarestben a valutaalap
Megkezdte romániai látogatását a Nemzetközi Valutaalap, amely a frankhitelesek megsegítéséről tervezett intézkedésekről és az állami vállalatok helyzetéről folytat megbeszéléseket a bukaresti hatóságokkal. Hétfőn a küldöttség a Román Nemzeti Banknál kezdte el a február 10-ig tartó találkozósorozatot, amelynek keretében a kormánnyal, az államelnökkel, munkáltatókkal, szakszervezetekkel és pártok képviselőivel is megbeszéléseket folytatnak. A frankhitelesek problémájának felmerülése előtt az eredeti tervek szerint a tárgyalások fő napirendi témája állami vállalatok magánosítási folyamata lett volna, illetve annak megvizsgálása, hogy mennyire volt sikeres több olyan stratégiai fontosságú állami társaság hatékonnyá tétele, amelyeket nem terveznek privatizálni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Holokauszt-túlélőket tüntettek ki
Átadta tegnap Klaus Johannis azokat az állami kitüntetéseket, amelyeket holokauszt-túlélőknek adományozott az auschwitzi koncentrációs táborban átélt szenvedésük előtti mély tisztelete jeléül. Az elnök a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatát adományozta Asztalos Erzsébetnek, Mármor Mártának, Székely Lászlónak, Tusa Etelkának, Bóné Gabriellának, Braun Viorának, és Diamantstein Zsuzsannának.
Az utóbbi három kitüntetett személyesen vette át az elismerést az elnöki hivatalban rendezett szertartáson. Klaus Johannis rámutatott: a román nemzet nem ódzkodik attól, hogy nyíltan beszéljen a felelősség, a bűnrészesség kérdéséről, és megértette, hogy fel kell lépnie a feledés, valamint az intolerancia minden formája ellen. Mint mondta: a hallgatás, a gyilkosságok elfogadása, a gyűlölettel szembeni érzéketlenség is hozzájárult ahhoz, hogy lehetővé vált a népirtás. Az államfő szent kötelességének nevezte, hogy Románia elnökeként megvédje a holokauszt áldozatainak emlékét és érvényt szerezzen a történelmi igazságnak. Elhúzódó vizsgálat, jelentős kártérítés
Közel 323 ezer euró kártérítést ítélt meg az 1989-es forradalom 81 áldozatának az Emberi Jogok Európai Bírósága amiatt, hogy a román igazságszolgáltatás mindmáig nem vizsgálta ki megfelelően ügyüket. A testület elismerte az ügy összetettségét, de szerinte ez nem indokolja a vizsgálat elhúzódását, mivel az idő múlása árt a történtek tisztázásának, és meghiúsíthatja a vizsgálat sikeres lefolytatását. A strasbourgi bírósághoz fordulók között elhunytak hozzátartozói, valamint az akkori események alatt megsebesített vagy megvert áldozatok találhatók. A bíróság ítélete szerint a 81 áldozat közül harminc 15 ezer euró kártérítést kapott, a többi ötvenegynek 7500 eurót ítéltek meg fejenként. Az áldozatok a bukaresti, a nagyváradi, a konstancai, a craiovai, a bákói, a marosvásárhelyi és a kolozsvári tüntetések megtorlásával kapcsolatos vizsgálat elhúzódása miatt tettek feljelentést. Eddig csak a temesvári felkelés vérbe fojtása ügyében született jogerős ítélet, amelyben két volt tábornokot ítéltek jogerősen 15 év börtönbüntetésre. Korábban már legalább hat hasonló ügyben ítélte el Romániát a strasbourgi bíróság. A hivatalos adatok szerint a forradalom napjaiban 1142-en vesztették életüket, 3138-an megsebesültek és 760 embert őrizetbe vettek. Lassan épül az észak-erdélyi autópálya
Kiválasztotta az országos útügyi vállalat azokat a cégeket, amelyek megépítik az észak-erdélyi autópálya Aranyosgyéres és Marosvásárhely közötti szakaszát. Az 56,5 kilométer hosszú részt öt szakaszra bontva, öt különböző konzorcium építheti meg. Ezek között található a Strabag-Straco Grup, a Straco Grup-Specialist Consulting-Total Road, a Lemacons-Vega 93-Arcada Company és a Geiger Transilvania-Wilhelm Geiger konzorcium. A pályaszakasz építési költsége 1,2 milliárd lej, a munkálatokat vissza nem térítendő európai uniós alapokból finanszírozzák. A versenytárgyaláson részt vett cégek tíz napon belül fellebbezést nyújthatnak be, ha ezt nem teszik meg, az eredmény véglegessé válik, és az útügyi vállalat aláírhatja a megbízási szerződést a konzorciumokkal. Az autópálya-szakasznak a szerződés aláírásától számítva 16 hónap alatt kell megépülnie. Ismét Bukarestben a valutaalap
Megkezdte romániai látogatását a Nemzetközi Valutaalap, amely a frankhitelesek megsegítéséről tervezett intézkedésekről és az állami vállalatok helyzetéről folytat megbeszéléseket a bukaresti hatóságokkal. Hétfőn a küldöttség a Román Nemzeti Banknál kezdte el a február 10-ig tartó találkozósorozatot, amelynek keretében a kormánnyal, az államelnökkel, munkáltatókkal, szakszervezetekkel és pártok képviselőivel is megbeszéléseket folytatnak. A frankhitelesek problémájának felmerülése előtt az eredeti tervek szerint a tárgyalások fő napirendi témája állami vállalatok magánosítási folyamata lett volna, illetve annak megvizsgálása, hogy mennyire volt sikeres több olyan stratégiai fontosságú állami társaság hatékonnyá tétele, amelyeket nem terveznek privatizálni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 28.
Őszintén a román-magyar együttélésről
Ki nem mondott dolgoktól és hangosan kikiabált igazságoktól volt „fülledt” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground terme. A Double Bind című előadás után a román-magyar együttélésről szervezett beszélgetést a MagyaRománia/MaghiaRomânia társaság.
„Magyar vagyok, itt születtem, ez az én városom. Bukarestben szeretem a románokat, ott kedvesek, viccesek, ott otthon vannak. De ebben a városban nem akarom látni őket, számomra nem léteznek.” „Román vagyok, itt születtem, ez az én városom. Budapesten szeretem a magyarokat, ott kedvesek hozzám, ott otthon vannak, és én is otthon vagyok náluk. De ebben a városban nem akarom látni őket, számomra nem léteznek.” Ilyen és hasonló mondatok hangzottak el a Double Bind című előadásban, amelyet a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu és a Tompa Miklós Társulat színészei adtak elő.
Alina Nelega rendező, a Liviu Rebreanu Társulat művészeti igazgatója már rég szeretett volna írni egy darabot Marosvásárhelyről, de úgy érezte, a város kultúrájának fele ismeretlen számára, pedig itt él. Így jött az ötlet, hogy felkérje Kincses Réka rendezőt egy közös projektre. Rendkívül közvetlen előadásnak lehetnek tanúi a nézők, helyenként sokkoló, egy-két esetben talán túlzó jelenetek tárulnak elénk, amelyet mindenki természetesen a saját szubjektivitásának tükrében értelmez. Az alkotóknak volt bátorságuk kimondani, a nézők elé tárni például olyan jeleneteket, amikor a Székelyföldről Vásárhelyre költözött lány kimondja, hogy utálja a románokat, a bukaresti, szintén Vásárhelyt választó lány pedig azt, hogy utálja a magyarokat. Botoşani-ból, Szebenből és Bukarestből is ebbe a városba jött tanulni, dolgozni, élni az előadásban szereplő több színész, akik saját tapasztalataikat osztották meg a színpadon.
Egyikük meg akart tanulni magyarul, mert úgy gondolta, ha a város fele magyarul beszél, neki is kell tudnia legalább alapszinten. Mindkét fél részéről elutasításban részesült, természetesen a magyarok felháborodtak, hogy ők márpedig el nem utasítanának egy ilyen kérést. Őszinte vallomások hangzottak el a két rendező részéről is az előadásban. „Réka, te csak a magyarokról írsz” – jegyezte meg Alina Nelega a darabban, akit Elena Purea alakított. „Te pedig azt hiszed, hogy tudod mi zajlik a magyarok fejében” – vágott vissza a Berekméri Katus által játszott Kincses Réka.
A számos különbség láttán, egy dolog nyilvánvalóan átjött a nézőknek: bár óvodásként veszekedünk azon, hogy Marosvásárhely az enyém vagy a tied, valahol mindkettőnknek ez az otthona. Ezzel indult a beszélgetés, amelynek moderátora Mircea Sorin Rusu színikritikus és fordító volt, aki a marosvásárhelyi Gutenberg könyvesboltban talált egy budapesti kiadású könyvet, ennek segítségével románként magyarul tanul.
Az első reakció a közönségből az volt, hogy „fájdalmas”. Fájdalmas volt ezt végignézni – mondta az egyik néző, és erre a gondolatra épült szinte minden hozzászólás. Sokan megköszönték az alkotóknak az előadást, és javasolták, hogy vigyék ennek hírét. Vigyék Bukarestbe, nyílt térre, és hívják meg a parlamenti képviselőket is két ülés között – ötletelt valaki. Abban is egyetértett minden jelenlevő, hogy szükség lenne román nyelvű kiadványokra, amelyekből megtanulhatnak magyarul a román anyanyelvűek is. Mindenekfelett pedig szükség lenne megbocsájtásra. Sok minden elhangzott, voltak, akik magukban tartották gondolataikat. Aki azonban részt vett az előadáson, majd a beszélgetésen, mély benyomással távozott a Nemzeti Színház Underground terméből.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
Ki nem mondott dolgoktól és hangosan kikiabált igazságoktól volt „fülledt” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground terme. A Double Bind című előadás után a román-magyar együttélésről szervezett beszélgetést a MagyaRománia/MaghiaRomânia társaság.
„Magyar vagyok, itt születtem, ez az én városom. Bukarestben szeretem a románokat, ott kedvesek, viccesek, ott otthon vannak. De ebben a városban nem akarom látni őket, számomra nem léteznek.” „Román vagyok, itt születtem, ez az én városom. Budapesten szeretem a magyarokat, ott kedvesek hozzám, ott otthon vannak, és én is otthon vagyok náluk. De ebben a városban nem akarom látni őket, számomra nem léteznek.” Ilyen és hasonló mondatok hangzottak el a Double Bind című előadásban, amelyet a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu és a Tompa Miklós Társulat színészei adtak elő.
Alina Nelega rendező, a Liviu Rebreanu Társulat művészeti igazgatója már rég szeretett volna írni egy darabot Marosvásárhelyről, de úgy érezte, a város kultúrájának fele ismeretlen számára, pedig itt él. Így jött az ötlet, hogy felkérje Kincses Réka rendezőt egy közös projektre. Rendkívül közvetlen előadásnak lehetnek tanúi a nézők, helyenként sokkoló, egy-két esetben talán túlzó jelenetek tárulnak elénk, amelyet mindenki természetesen a saját szubjektivitásának tükrében értelmez. Az alkotóknak volt bátorságuk kimondani, a nézők elé tárni például olyan jeleneteket, amikor a Székelyföldről Vásárhelyre költözött lány kimondja, hogy utálja a románokat, a bukaresti, szintén Vásárhelyt választó lány pedig azt, hogy utálja a magyarokat. Botoşani-ból, Szebenből és Bukarestből is ebbe a városba jött tanulni, dolgozni, élni az előadásban szereplő több színész, akik saját tapasztalataikat osztották meg a színpadon.
Egyikük meg akart tanulni magyarul, mert úgy gondolta, ha a város fele magyarul beszél, neki is kell tudnia legalább alapszinten. Mindkét fél részéről elutasításban részesült, természetesen a magyarok felháborodtak, hogy ők márpedig el nem utasítanának egy ilyen kérést. Őszinte vallomások hangzottak el a két rendező részéről is az előadásban. „Réka, te csak a magyarokról írsz” – jegyezte meg Alina Nelega a darabban, akit Elena Purea alakított. „Te pedig azt hiszed, hogy tudod mi zajlik a magyarok fejében” – vágott vissza a Berekméri Katus által játszott Kincses Réka.
A számos különbség láttán, egy dolog nyilvánvalóan átjött a nézőknek: bár óvodásként veszekedünk azon, hogy Marosvásárhely az enyém vagy a tied, valahol mindkettőnknek ez az otthona. Ezzel indult a beszélgetés, amelynek moderátora Mircea Sorin Rusu színikritikus és fordító volt, aki a marosvásárhelyi Gutenberg könyvesboltban talált egy budapesti kiadású könyvet, ennek segítségével románként magyarul tanul.
Az első reakció a közönségből az volt, hogy „fájdalmas”. Fájdalmas volt ezt végignézni – mondta az egyik néző, és erre a gondolatra épült szinte minden hozzászólás. Sokan megköszönték az alkotóknak az előadást, és javasolták, hogy vigyék ennek hírét. Vigyék Bukarestbe, nyílt térre, és hívják meg a parlamenti képviselőket is két ülés között – ötletelt valaki. Abban is egyetértett minden jelenlevő, hogy szükség lenne román nyelvű kiadványokra, amelyekből megtanulhatnak magyarul a román anyanyelvűek is. Mindenekfelett pedig szükség lenne megbocsájtásra. Sok minden elhangzott, voltak, akik magukban tartották gondolataikat. Aki azonban részt vett az előadáson, majd a beszélgetésen, mély benyomással távozott a Nemzeti Színház Underground terméből.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
2015. január 29.
Ortodox egyház: ördögtől való az egészségügyi kártya!
Február elsejétől működésbe lép az elektronikus egészségügyi kártyás rendszer Romániában – jelentette be szerdán Victor Ponta miniszterelnök.
A bukaresti kormány szerdai ülésén elfogadott határozatában előírta: április 30-ig a jelenlegi rendszerrel párhuzamosan lehet majd az elektronikus egészségügyi kártyákat igénybe venni, azt követően viszont kizárólag az újonnan bevezetett azonosítókkal lehet majd az egészségügyi szolgáltatásokat elszámolni az Országos Egészségbiztosító Pénztárnál.
A román média egy része arra számított, hogy ismét elhalasztják az évek óta tervezett rendszer „élesítését", mivel az állami egészségbiztosítással rendelkezők mintegy tíz százaléka nem kapta még meg a jogosultságot igazoló kártyákat.
A kézbesítést a posta végezte, de a címzettek egy részét nem találták meg, vagy azok – vallásos meggyőződésükre hivatkozva – elutasították a kártya átvételét.
A román ortodox egyház több magas rangú képviselője ugyanis „ördögtől valónak" minősítette az egészségügyi kártyát, arra hivatkozva, hogy az állítólag az Antikrisztust jelképező 666-os számot tartalmazza, a román kártya – card – szó pedig visszafelé olvasva ördögöt jelent, és szerintük a nyilvántartásba vétel valójában a szervátültetéseket szolgálja, amivel szemben szintén fenntartásaik vannak. A kormányhatározat szerint azokat az egészségügyi kártyákat, amelyeket a postának nem sikerült kézbesítenie, a CNAS megyei kirendeltségén lehet majd átvenni, vagy a családorvos is átadhatja azokat a jogosultaknak az első orvosi vizit alkalmával.
Az egészségügyi kártya egy a bankkártyákkal megegyező méretű és külalakú, mikrocsipet tartalmazó dokumentum, amely digitális formában tartalmazza a biztosított személyi azonosító adatait, s – bizonyos feltételek mellett – lehetővé teszi, hogy a kezelő orvos hozzáférjen az illető kórlapjához és a számára korábban felírt gyógyszerek listájához.
Májustól a biztosítottak már nem vehetik igénybe az ingyenes családorvosi vagy kórházi szolgáltatásokat az egészségügyi kártya nélkül, egyedül a sürgősségi ellátásban tekintenek el a kártya használatától. A román kormányfő szerint az új rendszer visszaszorítja majd a korrupciót, hiszen nem lehet majd fiktív egészségügyi szolgáltatásokat elszámolni az állami egészségbiztosítónál. MTI
Erdély.ma
Február elsejétől működésbe lép az elektronikus egészségügyi kártyás rendszer Romániában – jelentette be szerdán Victor Ponta miniszterelnök.
A bukaresti kormány szerdai ülésén elfogadott határozatában előírta: április 30-ig a jelenlegi rendszerrel párhuzamosan lehet majd az elektronikus egészségügyi kártyákat igénybe venni, azt követően viszont kizárólag az újonnan bevezetett azonosítókkal lehet majd az egészségügyi szolgáltatásokat elszámolni az Országos Egészségbiztosító Pénztárnál.
A román média egy része arra számított, hogy ismét elhalasztják az évek óta tervezett rendszer „élesítését", mivel az állami egészségbiztosítással rendelkezők mintegy tíz százaléka nem kapta még meg a jogosultságot igazoló kártyákat.
A kézbesítést a posta végezte, de a címzettek egy részét nem találták meg, vagy azok – vallásos meggyőződésükre hivatkozva – elutasították a kártya átvételét.
A román ortodox egyház több magas rangú képviselője ugyanis „ördögtől valónak" minősítette az egészségügyi kártyát, arra hivatkozva, hogy az állítólag az Antikrisztust jelképező 666-os számot tartalmazza, a román kártya – card – szó pedig visszafelé olvasva ördögöt jelent, és szerintük a nyilvántartásba vétel valójában a szervátültetéseket szolgálja, amivel szemben szintén fenntartásaik vannak. A kormányhatározat szerint azokat az egészségügyi kártyákat, amelyeket a postának nem sikerült kézbesítenie, a CNAS megyei kirendeltségén lehet majd átvenni, vagy a családorvos is átadhatja azokat a jogosultaknak az első orvosi vizit alkalmával.
Az egészségügyi kártya egy a bankkártyákkal megegyező méretű és külalakú, mikrocsipet tartalmazó dokumentum, amely digitális formában tartalmazza a biztosított személyi azonosító adatait, s – bizonyos feltételek mellett – lehetővé teszi, hogy a kezelő orvos hozzáférjen az illető kórlapjához és a számára korábban felírt gyógyszerek listájához.
Májustól a biztosítottak már nem vehetik igénybe az ingyenes családorvosi vagy kórházi szolgáltatásokat az egészségügyi kártya nélkül, egyedül a sürgősségi ellátásban tekintenek el a kártya használatától. A román kormányfő szerint az új rendszer visszaszorítja majd a korrupciót, hiszen nem lehet majd fiktív egészségügyi szolgáltatásokat elszámolni az állami egészségbiztosítónál. MTI
Erdély.ma
2015. január 29.
Közösen lépnek fel a püspökök
Nagyvárad- Csütörtökön a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában sajtótájékoztatót tartott Csűry István püspök. Évértékelőjében beszélt az elmúlt év pozitív és negatív vetületeiről is.
Csütörtöki sajtótájékoztatóján Csűry István református püspök úgy fogalmazott: jó hangulatban kezdte az idei esztendőt, melynek alapja, hogy szép eredményeket tud felmutatni, s zajlanak az imaheti alkalmak. Vendégszónokként több istentiszteleten is részt vett, és azt tapasztalta, hogy a gyülekezetek látható módon egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak az egyház iránt, érzik azt, milyen fontos Isten elé egy közösség tagjaként kiállni.
2014-ben azonban keserű pillanatok is voltak, melyet tulajdonképpen egy immáron huszonöt éves múltra visszatekintő történet, a visszaszolgáltatott ingatlanok ügye okozott, melynek kapcsán nem csupán a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumról, hanem a zilahi Wesselényi Gimnáziumról is említést kell tenni. Általában elmondható: bár többszöri nekifutások eredményeképpen születtek kedvező döntések is a visszaszolgáltatások terén, mégis úgy tűnik, a román kormány visszavonulót fújt, és az Európai Unió megfelelő intézményei is tehetetlennek bizonyulnak. Ugyan vannak különféle közlemények és nyilatkozatok, mégis az EU-t mintha kevésbé érdekelnék a romániai magyar kisebbség ez irányú problémai. „Az ígéretekkel tele van a padlás, az eddigi konkrétumokat köszönjük, de még rengeteg a hiányosság”- hangsúlyozta az egyházfő. Megjegyezte: az év végén reményre adott okot Klaus Iohannis államfővé választása, ezért következő lépésként ő és Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület vezetője közösen levelet írtak neki, melyben jelezték az ingatlan-, föld- és erdő visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos problémákat. Az átirat megérkezett a címzetthez, de visszajelzés egyelőre nem.
Találkozó az államfővel
Emellett az erdélyi magyar egyházak püspökei elhatározták, hogy a közeljövőben együttes ülést tartanak a problémáik megvitatása végett. Amennyiben pedig sikerül időpontot egyeztetni a köztársasági elnökkel, együtt felutaznak majd Bukarestbe. Jó hír viszont, hogy az elmúlt időszakban szép sikereket ért a KREK az egyház- és a gyülekezetépítés terén, önerőből és uniós támogatással templomfelújítások kezdődtek vagy fejeződtek be. Sikerült emellett az egyházkerület által működtetett intézmények életében is pozitív változásokat hozni, és az istentiszteletek minőségi megerősítésére kiemelt fontosságú tényezőként tekintenek a továbbiakban is, hiszen „az igehirdetések szintjét emelve áldások sokasága érkezik”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Csütörtökön a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában sajtótájékoztatót tartott Csűry István püspök. Évértékelőjében beszélt az elmúlt év pozitív és negatív vetületeiről is.
Csütörtöki sajtótájékoztatóján Csűry István református püspök úgy fogalmazott: jó hangulatban kezdte az idei esztendőt, melynek alapja, hogy szép eredményeket tud felmutatni, s zajlanak az imaheti alkalmak. Vendégszónokként több istentiszteleten is részt vett, és azt tapasztalta, hogy a gyülekezetek látható módon egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak az egyház iránt, érzik azt, milyen fontos Isten elé egy közösség tagjaként kiállni.
2014-ben azonban keserű pillanatok is voltak, melyet tulajdonképpen egy immáron huszonöt éves múltra visszatekintő történet, a visszaszolgáltatott ingatlanok ügye okozott, melynek kapcsán nem csupán a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumról, hanem a zilahi Wesselényi Gimnáziumról is említést kell tenni. Általában elmondható: bár többszöri nekifutások eredményeképpen születtek kedvező döntések is a visszaszolgáltatások terén, mégis úgy tűnik, a román kormány visszavonulót fújt, és az Európai Unió megfelelő intézményei is tehetetlennek bizonyulnak. Ugyan vannak különféle közlemények és nyilatkozatok, mégis az EU-t mintha kevésbé érdekelnék a romániai magyar kisebbség ez irányú problémai. „Az ígéretekkel tele van a padlás, az eddigi konkrétumokat köszönjük, de még rengeteg a hiányosság”- hangsúlyozta az egyházfő. Megjegyezte: az év végén reményre adott okot Klaus Iohannis államfővé választása, ezért következő lépésként ő és Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület vezetője közösen levelet írtak neki, melyben jelezték az ingatlan-, föld- és erdő visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos problémákat. Az átirat megérkezett a címzetthez, de visszajelzés egyelőre nem.
Találkozó az államfővel
Emellett az erdélyi magyar egyházak püspökei elhatározták, hogy a közeljövőben együttes ülést tartanak a problémáik megvitatása végett. Amennyiben pedig sikerül időpontot egyeztetni a köztársasági elnökkel, együtt felutaznak majd Bukarestbe. Jó hír viszont, hogy az elmúlt időszakban szép sikereket ért a KREK az egyház- és a gyülekezetépítés terén, önerőből és uniós támogatással templomfelújítások kezdődtek vagy fejeződtek be. Sikerült emellett az egyházkerület által működtetett intézmények életében is pozitív változásokat hozni, és az istentiszteletek minőségi megerősítésére kiemelt fontosságú tényezőként tekintenek a továbbiakban is, hiszen „az igehirdetések szintjét emelve áldások sokasága érkezik”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. január 30.
Johannis méltányos elbánást kért Brüsszeltől
Romániának a schengeni övezetben van a helye, mert teljes mértékben teljesíti a csatlakozáshoz szükséges feltételeket.
Ezt Klaus Johannis államfő jelentette ki a Bukarestben akkreditált külföldi diplomatákhoz intézett beszédében. Kifejtette, hogy elnöki mandátuma alatt folytatni akarja Románia európai integrációját, így a schengeni csatlakozás és az euró bevezetése továbbra is aktuális célkitűzés marad. Úgy vélte, hogy Romániának a schengeni övezethez való csatlakozása kizárólag politikai okok miatt késik, és szerinte az EU legnagyobb hiányossága nem gazdasági jellegű, hanem a partnerek közötti bizalom hiányában mutatkozik meg, ami hátrányos megkülönböztetéshez vezet. Rámutatott: Románia kész hozzájárulni a schengeni övezet hatékonyabb működéséhez, és elismerte, szigorúbban kell őrizni az EU határait, ugyanakkor nem sérülhet a szabad mozgáshoz való alapvető jog sem.
Szabadság (Kolozsvár)
Romániának a schengeni övezetben van a helye, mert teljes mértékben teljesíti a csatlakozáshoz szükséges feltételeket.
Ezt Klaus Johannis államfő jelentette ki a Bukarestben akkreditált külföldi diplomatákhoz intézett beszédében. Kifejtette, hogy elnöki mandátuma alatt folytatni akarja Románia európai integrációját, így a schengeni csatlakozás és az euró bevezetése továbbra is aktuális célkitűzés marad. Úgy vélte, hogy Romániának a schengeni övezethez való csatlakozása kizárólag politikai okok miatt késik, és szerinte az EU legnagyobb hiányossága nem gazdasági jellegű, hanem a partnerek közötti bizalom hiányában mutatkozik meg, ami hátrányos megkülönböztetéshez vezet. Rámutatott: Románia kész hozzájárulni a schengeni övezet hatékonyabb működéséhez, és elismerte, szigorúbban kell őrizni az EU határait, ugyanakkor nem sérülhet a szabad mozgáshoz való alapvető jog sem.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 30.
Jövőkép az aknafedő mögül
Az RMDSZ legutóbbi SZKT-ülésén mondott beszéde nyomán indult DIICOT-vizsgálatot egyfajta felhívásnak tartja, és a román nemzetállam építési folyamata részének tekinti. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, a szövetség városi szervezetének elnöke ugyanakkor a romániai magyar erők egyesítését sürgeti.
– Miért kell feltétlenül újrafogalmazni egy sikeres, hatalmas tömegeket megmozgató városünnepet?
– Mert még a régi szervezőcsapat számára is egyértelművé vált, hogy változásra van szükség. 2009 után új köntöst adtunk a Szent György Napoknak, azóta évről-évre képesek voltunk gazdagítani a kínálatot. A pozitív trend azonban 2014-re megtört, s ezért elsősorban én vagyok a felelős, hiszen szervező legyen a talpán, aki évről évre eleget tud tenni annak az elvárásnak, hogy mind kevesebb pénzből egyre színvonalasabb produkciókat prezentáljon. A kínálat mennyiségi oldala került előtérbe, ezért most a megreformálás mellett döntöttünk. Ennek természetesen ára van, amikor például eldöntöttük, hogy a továbbiakban nem adunk helyet a bóvlivásárnak, tisztában voltunk, hogy jelentős bevételtől esünk el, és azt a költségvetésből kell pótolnunk. Ugyanakkor bízom benne, hogy nem vezet az érdeklődés csökkenéséhez a programok számának visszafogása, ha a kevesebb program minőségibb lesz. Ami jó volt eddig, szeretnénk megőrizni, a többit pedig kidobni a kosárból. Áttekinthetőbb, letisztultabb Szent György Napokat tervezünk. És nem utolsósorban eleget tenni a városlakók részéről tavaly megfogalmazódott igénynek, miszerint legyen a rendezvény kisebb léptékű, és inkább a helyi embereket szólítsa meg: azaz inkább városünnep, mintsem fesztivál jellegű.
– Elbírja a város költségvetése a megnövekedett terhet? Hiányzik majd valamelyik kalapból az a százezer lej?
– Nem, efelől senkinek sem kell aggódnia. A 2014-es év végén 4,2 millió lej maradt a város számláján, az említett tétel ennek az összegnek a 2,4 százaléka, ilyen körülmények között pedig a városnapok talán megérdemel egy kis „bónuszt.” Emiatt egyetlen méter járda aszfaltozása sem marad el. Egy utca átlagos javítási munkálatai 150-200 ezer lejbe kerülnek, ehhez érdemes viszonyítani azt a 100 ezer lejt.
– Mitől lett ennyire eredményes az elmúlt év – részben RMDSZ-kormányrészvétel mellett, de a korábbinál mégis jóval erősebb politikai ellenszélben?
– Több összetevője is van a dolognak. A város bevételei 2008 óta több mint 50 százalékkal nőttek, elsősorban a személyijövedelemadó-tétel növekedésének köszönhetően. Mindez azt üzeni, hogy több embernek van munkahelye, és/vagy jobban keresnek. A tavalyi spórlás a polgárok és az önkormányzat érdeme, mert kormánypénzből nem lehet takarékoskodni, az abból megmaradt összeget vissza kell utalni. Szentgyörgy gazdasági szempontból a saját lábán áll. Az idéntől bevezetett új központi költségvetés-elosztási rendszernek ugyan vesztese a város, de ez is igazolja majd, hogy nem szorulunk különösebb segítségre. Az új rendszer ugyanis a szolidaritás elvére épül, már a megnevezés sem költségvetés-kiegészítésről szól, hanem költségvetés-kiegyenlítésről. Bizonyos értelemben a korábban jól gazdálkodó települések veszítenek, én azonban el tudom fogadni ezt a pozitív diszkriminációt, mert ez is azt erősíti, hogy meg tudunk állni a lábunkon.
– Ilyen körülmények között milyen pénzügyi évre számít?
– Növekvő bevételekre, talán minden korábbinál jobb eredményekre, annak ellenére, hogy adót csökkentettünk. Akkora volumenűek ugyanis a városban zajló közberuházások, hogy ez nem történhet másként. A megyei kórház felújítása 10 millió eurós nagyságrendű projekt, a hulladéktelep bezárása, a nagy vizes projekt, a szépmezői ipari park csupa olyan munkálat, amelyeket saját forrásokkal kiegészített európai pénzből kell idén befejeznünk. Ha hagynak dolgozni, idén legalább 40 millió euró értékű munkálatok végére teszünk pontot – ha mindez megvalósul, akkora lesz a fejlődés, mint az elmúlt hat évben összesen.
– A közberuházásokra építő növekedés stratégiáját azért többnyire csalókának tartják, tekintve, hogy véges munkálatokról van szó.
– Így lenne, ha ezek a közberuházások kizárólag az infrastruktúráról szólnának, de esetünkben jelentős mértékben a szolgáltató szféráról is beszélhetünk, aminek messzire gyűrűző haszna lehet. A kórház megújulása például sokkal inkább a jövőről szól, mintsem a jelenről. Az ipari park munkahelyteremtést, bevételeket, a napelemes park a város közvilágításának, az önkormányzati cégek energiaellátásának olcsóbbá tételét ígéri. Az ipari park benépesítésével kapcsolatban nem az a célkitűzésünk, hogy egyetlen nagy cég telepedjen meg, hozzon létre ezer munkahelyet, aztán ha majd odébbáll, egyik pillanatról a másikra lesz ezer munkanélkülink. Inkább 8-10 kisebb, 50-100 munkahelyet létrehozó cégre számítunk, mert egy ilyen léptékű távozó helyére könnyebben tudunk hasonlót hozni. Megkerestek például Törökországból egy logisztikai park létesítése ügyében, de nem tudtunk üzletet kötni, mivel nekik minimum 100 hektáros területre van szükségük, míg Szépmezőn csak 16 hektárral rendelkezünk további 19 hektáros bővítési lehetőséggel. Ha sikerült volna visszaszerezni a lőteret a város számára, talán még ez a befektetés is megvalósulhatott volna.
– Az idei eredményességet attól tette függővé, hogy „hagyják dolgozni.” Kik, hogyan és miért?
– Nyilván a „rendszer”. A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság, a DIICOT velem kapcsolatos vizsgálódásaiból is azt érzem elsősorban, hogy igyekeznek lefoglalni az időmet és energiámat, de pszichés nyomás alá is helyeznek, abból a meggondolásból, hogy ha az embert az foglalkoztatja, vajon mikor hívják be, kevésbé képes a munkájára koncentrálni.
– De miért és kinek állhat az érdekében, hogy egy polgármester ne dolgozzon teljes fordulatszámon?
– Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint ’89 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat a magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én célkeresztben.
– Úgy érzi kiemeltebb „figyelmet” kap, mint mondjuk Csíkszereda polgármestere?
– Mindenképpen, pedig nem tartom magam Ráduly Róbertnél sem okosabbnak, sem ravaszabbnak vagy radikálisabbnak. De megyei léptékben tekintve is nagyobbnak érzem a Háromszékre nehezedő nyomást. A rendszer működtetői valószínűleg úgy okoskodnak, hogy a peremvidéktől befelé kezdik gyengíteni Székelyföldet. Csíkszeredában például sokkal több köztéri székely zászlót látni, még sincs annyi bírósági eljárás. Nyilván nem a hargitai prefektus lazaságán vagy empátiáján múlik, mindössze arról van szó, hogy más utasítást kap Bukarestből, mint a háromszéki. A hatalom érzékeli, hogy mi sem szorítkozunk az aszfaltozásra, hanem sajátos nemzetpolitikát képviselünk, amely Háromszék magyar jellegét szeretné megőrizni.
– Többéves politikai-közéleti szereplés után bizonyára képes érzékelni a széljárások változását. Mit tapasztal mostanában egykori bukaresti kollégái vagy tárgyalópartnerei körében?
– A DIICOT-os történet kirobbanása óta érzékelhető egyfajta változás, megpróbálják elérni, hogy ne legyek szalonképes tárgyalópartner. Az eljárás ténye – bár az sem egyértelmű, hogy indítottak-e bármilyen eljárást – azonban hatalmas nyilvánosságot kapott, ami nyilván hatott arra, aki nincs tisztában a helyzettel, és alkalmat adott sokféle belemagyarázásra. Szerintem amúgy a DIICOT lépése egyfajta felhívás táncra más intézmények felé is: itt van ez a gyerek, figyeljetek rá ti is. De ami igazán veszélyes szerintem ebben az ügyben, az a tény, hogy a békés és kizárólag demokratikus eszközökkel küzdő erdélyi magyarságra megpróbálnak jelzőket aggatni, és ez számunkra elfogadhatatlan.
– Hogyan viszonyul ahhoz a híreszteléshez, hogy a következő kongresszuson elindul az RMDSZ elnöki tisztségéért. Nem utolsó sorban egy hasonló pozíció által nyújtott fokozott védelem érdekében…
– Nem leszek Kelemen Hunor kihívója.
– Meg sem fordult a fejében?
– Nem, őszintén meg is lepődtem, amikor először kérdezték ezt tőlem. Egyrészt mert nem tartom magam eléggé felkészültnek egy RMDSZ-hez hasonló bonyolultságú szervezet irányítására, másrészt szeretem a munkám, és hatalmas felelősségnek érzem, hogy egy frontvárost igazgathatok. Ugyanakkor én elsősorban a székelyföldi régióra koncentrálok. Kelemen Hunorral roppant korrekt a kapcsolatom, támogatom őt, egyetlen százaléknyi okot vagy esélyt sem látok, hogy elinduljak ellene.
– Mégis egyik konfrontációs felületként emlegetik azt az RMDSZ-en belüli vitát, amely egy székelyföldi RMDSZ-szervezet létrehozása körül folyik. Ez sem erodálhatja a viszonyukat?
– Erodálásról szó sincs, ám ez nem azt jelenti, hogy feltételek nélkül támogatom Kelemen Hunort. Ő pontosan ismeri az RMDSZ modernizációjával kapcsolatos nézeteimet, nekem meg fontos, hogy tudjam: érti azokat, és bizonyos, általa is hasznosnak tartott és kivitelezhető, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatos elemeket beilleszt a szervezet működésébe és ideológiájába. Egyértelmű, hogy meg kell erősíteni a székelyföldi RMDSZ-t, de ezt eddig sem Kelemen Hunor vagy a szórványlobbi akadályozta elsősorban. Már most is sokkal nagyobb autonómiája lehetne a székelyföldi RMDSZ-nek, ha mi, székelyföldiek gyakrabban találkoznánk, jobban összehangolnánk a tevékenységünket. A gond az, hogy nagyon sokan önkormányzatokban dolgozunk, s ahogy mondani szoktuk, sokszor az aknafedőktől nem látjuk a jövőt. Azaz annyi a sok apró, megoldásra váró feladat, hogy képtelenek vagyunk ezektől jövőt vizionálni. Akkor történnek majd a nagy dolgok, amikor megfelelő számú ember él itt, aki képes minőségi szinten beleszólni a közéletbe. Aki ma az alapszabályban látja az előrelépés akadályát, kifogásokat keres.
– Azon kevés RMDSZ-vezetők egyike, aki „beszédes” viszonyban van a romániai magyar ellenzék képviselőivel is. Növeli az a népszerűségét és támogatottságát, vagy épp ellenkezőleg?
– Az RMDSZ, de a hazai magyarság jövője szempontjából is roppant fontos lenne összefogni. De ne azért fogjunk össze az MPP-vel vagy a néppárttal, mert akkor kényelmesen bejutunk a parlamentbe, és ne is a kényszer vigyen rá, hanem az őszinte együttműködési szándék. Nincs most sem idő, sem lehetőség az egymással folytatott vitákra, a magyar közösség helyzete, a román közösség viszonyulása nem engedélyezi, hogy ilyesmire forgácsoljuk szét az energiáinkat. Mert mindaddig, míg ellenfélként tekintünk egymásra és egymással vagyunk elfoglalva, gyengítjük a közösséget. Roppant fontos, hogy az RMDSZ-nek mielőbb legyen világos kormányprogramja, közpolitikái, amelyek az ellenzékben való politizálás elveit is megszabják. Az utóbbi időben ezekkel foglalkoztunk a szükségesnél jóval kevesebbet, mert lássuk be, kormányon sem a saját programunk szerint dolgoztunk, hanem mások kormányprogramja alapján. Sok korrekcióra van szükség, de nem személyi vagy szervezeti ügyekben – egyszerűen mindenkinek jóval többet kellene dolgozni.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az RMDSZ legutóbbi SZKT-ülésén mondott beszéde nyomán indult DIICOT-vizsgálatot egyfajta felhívásnak tartja, és a román nemzetállam építési folyamata részének tekinti. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, a szövetség városi szervezetének elnöke ugyanakkor a romániai magyar erők egyesítését sürgeti.
– Miért kell feltétlenül újrafogalmazni egy sikeres, hatalmas tömegeket megmozgató városünnepet?
– Mert még a régi szervezőcsapat számára is egyértelművé vált, hogy változásra van szükség. 2009 után új köntöst adtunk a Szent György Napoknak, azóta évről-évre képesek voltunk gazdagítani a kínálatot. A pozitív trend azonban 2014-re megtört, s ezért elsősorban én vagyok a felelős, hiszen szervező legyen a talpán, aki évről évre eleget tud tenni annak az elvárásnak, hogy mind kevesebb pénzből egyre színvonalasabb produkciókat prezentáljon. A kínálat mennyiségi oldala került előtérbe, ezért most a megreformálás mellett döntöttünk. Ennek természetesen ára van, amikor például eldöntöttük, hogy a továbbiakban nem adunk helyet a bóvlivásárnak, tisztában voltunk, hogy jelentős bevételtől esünk el, és azt a költségvetésből kell pótolnunk. Ugyanakkor bízom benne, hogy nem vezet az érdeklődés csökkenéséhez a programok számának visszafogása, ha a kevesebb program minőségibb lesz. Ami jó volt eddig, szeretnénk megőrizni, a többit pedig kidobni a kosárból. Áttekinthetőbb, letisztultabb Szent György Napokat tervezünk. És nem utolsósorban eleget tenni a városlakók részéről tavaly megfogalmazódott igénynek, miszerint legyen a rendezvény kisebb léptékű, és inkább a helyi embereket szólítsa meg: azaz inkább városünnep, mintsem fesztivál jellegű.
– Elbírja a város költségvetése a megnövekedett terhet? Hiányzik majd valamelyik kalapból az a százezer lej?
– Nem, efelől senkinek sem kell aggódnia. A 2014-es év végén 4,2 millió lej maradt a város számláján, az említett tétel ennek az összegnek a 2,4 százaléka, ilyen körülmények között pedig a városnapok talán megérdemel egy kis „bónuszt.” Emiatt egyetlen méter járda aszfaltozása sem marad el. Egy utca átlagos javítási munkálatai 150-200 ezer lejbe kerülnek, ehhez érdemes viszonyítani azt a 100 ezer lejt.
– Mitől lett ennyire eredményes az elmúlt év – részben RMDSZ-kormányrészvétel mellett, de a korábbinál mégis jóval erősebb politikai ellenszélben?
– Több összetevője is van a dolognak. A város bevételei 2008 óta több mint 50 százalékkal nőttek, elsősorban a személyijövedelemadó-tétel növekedésének köszönhetően. Mindez azt üzeni, hogy több embernek van munkahelye, és/vagy jobban keresnek. A tavalyi spórlás a polgárok és az önkormányzat érdeme, mert kormánypénzből nem lehet takarékoskodni, az abból megmaradt összeget vissza kell utalni. Szentgyörgy gazdasági szempontból a saját lábán áll. Az idéntől bevezetett új központi költségvetés-elosztási rendszernek ugyan vesztese a város, de ez is igazolja majd, hogy nem szorulunk különösebb segítségre. Az új rendszer ugyanis a szolidaritás elvére épül, már a megnevezés sem költségvetés-kiegészítésről szól, hanem költségvetés-kiegyenlítésről. Bizonyos értelemben a korábban jól gazdálkodó települések veszítenek, én azonban el tudom fogadni ezt a pozitív diszkriminációt, mert ez is azt erősíti, hogy meg tudunk állni a lábunkon.
– Ilyen körülmények között milyen pénzügyi évre számít?
– Növekvő bevételekre, talán minden korábbinál jobb eredményekre, annak ellenére, hogy adót csökkentettünk. Akkora volumenűek ugyanis a városban zajló közberuházások, hogy ez nem történhet másként. A megyei kórház felújítása 10 millió eurós nagyságrendű projekt, a hulladéktelep bezárása, a nagy vizes projekt, a szépmezői ipari park csupa olyan munkálat, amelyeket saját forrásokkal kiegészített európai pénzből kell idén befejeznünk. Ha hagynak dolgozni, idén legalább 40 millió euró értékű munkálatok végére teszünk pontot – ha mindez megvalósul, akkora lesz a fejlődés, mint az elmúlt hat évben összesen.
– A közberuházásokra építő növekedés stratégiáját azért többnyire csalókának tartják, tekintve, hogy véges munkálatokról van szó.
– Így lenne, ha ezek a közberuházások kizárólag az infrastruktúráról szólnának, de esetünkben jelentős mértékben a szolgáltató szféráról is beszélhetünk, aminek messzire gyűrűző haszna lehet. A kórház megújulása például sokkal inkább a jövőről szól, mintsem a jelenről. Az ipari park munkahelyteremtést, bevételeket, a napelemes park a város közvilágításának, az önkormányzati cégek energiaellátásának olcsóbbá tételét ígéri. Az ipari park benépesítésével kapcsolatban nem az a célkitűzésünk, hogy egyetlen nagy cég telepedjen meg, hozzon létre ezer munkahelyet, aztán ha majd odébbáll, egyik pillanatról a másikra lesz ezer munkanélkülink. Inkább 8-10 kisebb, 50-100 munkahelyet létrehozó cégre számítunk, mert egy ilyen léptékű távozó helyére könnyebben tudunk hasonlót hozni. Megkerestek például Törökországból egy logisztikai park létesítése ügyében, de nem tudtunk üzletet kötni, mivel nekik minimum 100 hektáros területre van szükségük, míg Szépmezőn csak 16 hektárral rendelkezünk további 19 hektáros bővítési lehetőséggel. Ha sikerült volna visszaszerezni a lőteret a város számára, talán még ez a befektetés is megvalósulhatott volna.
– Az idei eredményességet attól tette függővé, hogy „hagyják dolgozni.” Kik, hogyan és miért?
– Nyilván a „rendszer”. A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság, a DIICOT velem kapcsolatos vizsgálódásaiból is azt érzem elsősorban, hogy igyekeznek lefoglalni az időmet és energiámat, de pszichés nyomás alá is helyeznek, abból a meggondolásból, hogy ha az embert az foglalkoztatja, vajon mikor hívják be, kevésbé képes a munkájára koncentrálni.
– De miért és kinek állhat az érdekében, hogy egy polgármester ne dolgozzon teljes fordulatszámon?
– Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint ’89 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat a magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én célkeresztben.
– Úgy érzi kiemeltebb „figyelmet” kap, mint mondjuk Csíkszereda polgármestere?
– Mindenképpen, pedig nem tartom magam Ráduly Róbertnél sem okosabbnak, sem ravaszabbnak vagy radikálisabbnak. De megyei léptékben tekintve is nagyobbnak érzem a Háromszékre nehezedő nyomást. A rendszer működtetői valószínűleg úgy okoskodnak, hogy a peremvidéktől befelé kezdik gyengíteni Székelyföldet. Csíkszeredában például sokkal több köztéri székely zászlót látni, még sincs annyi bírósági eljárás. Nyilván nem a hargitai prefektus lazaságán vagy empátiáján múlik, mindössze arról van szó, hogy más utasítást kap Bukarestből, mint a háromszéki. A hatalom érzékeli, hogy mi sem szorítkozunk az aszfaltozásra, hanem sajátos nemzetpolitikát képviselünk, amely Háromszék magyar jellegét szeretné megőrizni.
– Többéves politikai-közéleti szereplés után bizonyára képes érzékelni a széljárások változását. Mit tapasztal mostanában egykori bukaresti kollégái vagy tárgyalópartnerei körében?
– A DIICOT-os történet kirobbanása óta érzékelhető egyfajta változás, megpróbálják elérni, hogy ne legyek szalonképes tárgyalópartner. Az eljárás ténye – bár az sem egyértelmű, hogy indítottak-e bármilyen eljárást – azonban hatalmas nyilvánosságot kapott, ami nyilván hatott arra, aki nincs tisztában a helyzettel, és alkalmat adott sokféle belemagyarázásra. Szerintem amúgy a DIICOT lépése egyfajta felhívás táncra más intézmények felé is: itt van ez a gyerek, figyeljetek rá ti is. De ami igazán veszélyes szerintem ebben az ügyben, az a tény, hogy a békés és kizárólag demokratikus eszközökkel küzdő erdélyi magyarságra megpróbálnak jelzőket aggatni, és ez számunkra elfogadhatatlan.
– Hogyan viszonyul ahhoz a híreszteléshez, hogy a következő kongresszuson elindul az RMDSZ elnöki tisztségéért. Nem utolsó sorban egy hasonló pozíció által nyújtott fokozott védelem érdekében…
– Nem leszek Kelemen Hunor kihívója.
– Meg sem fordult a fejében?
– Nem, őszintén meg is lepődtem, amikor először kérdezték ezt tőlem. Egyrészt mert nem tartom magam eléggé felkészültnek egy RMDSZ-hez hasonló bonyolultságú szervezet irányítására, másrészt szeretem a munkám, és hatalmas felelősségnek érzem, hogy egy frontvárost igazgathatok. Ugyanakkor én elsősorban a székelyföldi régióra koncentrálok. Kelemen Hunorral roppant korrekt a kapcsolatom, támogatom őt, egyetlen százaléknyi okot vagy esélyt sem látok, hogy elinduljak ellene.
– Mégis egyik konfrontációs felületként emlegetik azt az RMDSZ-en belüli vitát, amely egy székelyföldi RMDSZ-szervezet létrehozása körül folyik. Ez sem erodálhatja a viszonyukat?
– Erodálásról szó sincs, ám ez nem azt jelenti, hogy feltételek nélkül támogatom Kelemen Hunort. Ő pontosan ismeri az RMDSZ modernizációjával kapcsolatos nézeteimet, nekem meg fontos, hogy tudjam: érti azokat, és bizonyos, általa is hasznosnak tartott és kivitelezhető, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatos elemeket beilleszt a szervezet működésébe és ideológiájába. Egyértelmű, hogy meg kell erősíteni a székelyföldi RMDSZ-t, de ezt eddig sem Kelemen Hunor vagy a szórványlobbi akadályozta elsősorban. Már most is sokkal nagyobb autonómiája lehetne a székelyföldi RMDSZ-nek, ha mi, székelyföldiek gyakrabban találkoznánk, jobban összehangolnánk a tevékenységünket. A gond az, hogy nagyon sokan önkormányzatokban dolgozunk, s ahogy mondani szoktuk, sokszor az aknafedőktől nem látjuk a jövőt. Azaz annyi a sok apró, megoldásra váró feladat, hogy képtelenek vagyunk ezektől jövőt vizionálni. Akkor történnek majd a nagy dolgok, amikor megfelelő számú ember él itt, aki képes minőségi szinten beleszólni a közéletbe. Aki ma az alapszabályban látja az előrelépés akadályát, kifogásokat keres.
– Azon kevés RMDSZ-vezetők egyike, aki „beszédes” viszonyban van a romániai magyar ellenzék képviselőivel is. Növeli az a népszerűségét és támogatottságát, vagy épp ellenkezőleg?
– Az RMDSZ, de a hazai magyarság jövője szempontjából is roppant fontos lenne összefogni. De ne azért fogjunk össze az MPP-vel vagy a néppárttal, mert akkor kényelmesen bejutunk a parlamentbe, és ne is a kényszer vigyen rá, hanem az őszinte együttműködési szándék. Nincs most sem idő, sem lehetőség az egymással folytatott vitákra, a magyar közösség helyzete, a román közösség viszonyulása nem engedélyezi, hogy ilyesmire forgácsoljuk szét az energiáinkat. Mert mindaddig, míg ellenfélként tekintünk egymásra és egymással vagyunk elfoglalva, gyengítjük a közösséget. Roppant fontos, hogy az RMDSZ-nek mielőbb legyen világos kormányprogramja, közpolitikái, amelyek az ellenzékben való politizálás elveit is megszabják. Az utóbbi időben ezekkel foglalkoztunk a szükségesnél jóval kevesebbet, mert lássuk be, kormányon sem a saját programunk szerint dolgoztunk, hanem mások kormányprogramja alapján. Sok korrekcióra van szükség, de nem személyi vagy szervezeti ügyekben – egyszerűen mindenkinek jóval többet kellene dolgozni.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 31.
Semjén: nem engedhető meg, hogy az RMDSZ ne játsszon fontos szerepet a Bukarestben
Semjén Zsolt szerint nem engedhető meg, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ne játsszon fontos szerepet a bukaresti törvényhozásban.
A miniszterelnök-helyettes a magyar kormány nevében szólalt fel azon a szombati kolozsvári gálán, amellyel az RMDSZ megalakulása negyedszázados évfordulóját ünnepelte. Köszönetet mondott azért, hogy az RMDSZ kiállt az etnikai alapon szerveződő pártok gondolata mellett. Úgy vélte, csak az etnikai alapú határon túli magyar pártok biztosíthatják a nemzetrészek fennmaradását.
Semjén Zsolt nyomatékosította, a kárpát-medencei magyarság soha nem kért olyan jogokat, amelyek Európa más országaiban nem léteznek, vagy nem általánosan elfogadottak. „Ha elfogadnánk, hogy van valami, ami másnak jár, de nekünk nem, azt fogadnánk el, hogy másodosztályú polgárok vagyunk az Európai Unióban" – jelentette ki a miniszterelnök-helyettes.
MTI
Erdély.ma
Semjén Zsolt szerint nem engedhető meg, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ne játsszon fontos szerepet a bukaresti törvényhozásban.
A miniszterelnök-helyettes a magyar kormány nevében szólalt fel azon a szombati kolozsvári gálán, amellyel az RMDSZ megalakulása negyedszázados évfordulóját ünnepelte. Köszönetet mondott azért, hogy az RMDSZ kiállt az etnikai alapon szerveződő pártok gondolata mellett. Úgy vélte, csak az etnikai alapú határon túli magyar pártok biztosíthatják a nemzetrészek fennmaradását.
Semjén Zsolt nyomatékosította, a kárpát-medencei magyarság soha nem kért olyan jogokat, amelyek Európa más országaiban nem léteznek, vagy nem általánosan elfogadottak. „Ha elfogadnánk, hogy van valami, ami másnak jár, de nekünk nem, azt fogadnánk el, hogy másodosztályú polgárok vagyunk az Európai Unióban" – jelentette ki a miniszterelnök-helyettes.
MTI
Erdély.ma
2015. január 31.
TDM műhelymunka Gyergyószentmiklóson
Változó összetételben, de egyre több települési és kistérségi turisztikai egyesület, turisztikai információs iroda munkatársai gyűlnek össze havi rendszerességgel, hogy a székelyföldi turizmus problémáit és a szervezetközi együttműködések lehetőségeit megvitassák.
Az őszi fórum óta immár negyedik alkalommal gyűltek össze a Székelyföldi TDM Munkacsoport kezdeményezői. Akárcsak a Csíkszeredában, Korondon és Szovátán tartott korábbi találkozók, úgy a gyergyószentmiklósi Csíky-kertben, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Kihelyezett Tagozata épületében, az egyetemi kirendeltség és a Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület szervezésében zajló megbeszélésen három fő téma kapcsán folyt az ismertetés és a vita: eddigi szervezeti fejlődés, turisztikai vásárokra való felkészülés és TDM feladatkörök tisztázása.
Felvezetőként dr. Horváth Alpár egyetemi adjunktus ismertette a turisztikai desztináció menedzsment gondolatkörnek a Hargita megyében történő eddigi tematizálását, kiemelten a Hargita Megye Tanácsa által 2009-ben készíttetett megyei turizmusfejlesztési stratégiában szereplő, 3. tengelyt a turisztikai szervezetfejlesztésről, és azon belül is a 3.1-es intézkedést, amely a TDM megalapozásáról szól. Szó esett a magyarországi TDM szervezetfejlesztési folyamatokról, miszerint az 2005–2013-as Nemzeti turizmusfejlesztési stratégia javaslatai az európai uniós források lehívását szolgáló Regionális Operatív Programokban nem egyszerűen marketingtevékenységre vagy turisztikai információs irodák létesítésére lehetett pályázni, hanem komplex szervezetfejlesztésre, amelynek csak részét képezték a Romániában jellemző támogatástípusok.
A magyarországi tapasztalatok alapján Romániában is meghonosítható egy felülről ösztönzött, de alulról szerveződő professzionális térségi turizmusirányítási rendszer, amely megfelelően felépítve a turisztikai vállalkozók és adott térségek turizmusgazdaságát hozhatja helyzetbe, teheti versenyképesebbé a hazai és nemzetközi piacon. A szakmai fórumok visszatérő témája a vállalkozói érdekvédelem kérdése a hatósági elvárásoknak való megfelelés során, hisz elég gyakran merülnek fel panaszok a hatósági ellenőrzések „stílusa” miatt. E problémára szükségesnek tűnik megfelelő jogsegély-szolgálat megszervezése a megyei önkormányzatok szakapparátusai segítségével.
A másik legégetőbb probléma a turisztikai munkaerő problémaköre, amely nagymértékben befolyásolja a turisztikai szolgáltatások minőségét a székelyföldi térségekben. A vállalkozói oldal elvárása a megfelelően képzett és megfelelő hozzáállású munkaerő megtalálása, ugyanakkor a munkahelyi stabilitás biztosítása.
A turisztikai vásárokra való felkészülést illetően a megbeszélésen részt vevő Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, a Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület, a Korondi Turisztikai Egyesület, a Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület, gyergyóalfalvi-borzonti vállalkozók képviselője, a gyergyóditrói, a gyergyóremetei és a madéfalvi, turisztikai információs irodák munkatársai javaslatokat fogalmaztak meg az egységes Székelyföld stand helykihasználására, design-megoldásaira és a közvetítendő üzenetek megfogalmazására vonatkozóan. Elhangzott, hogy a budapesti Utazás Vásár és a bukaresti Románia Turisztikai Vására rendezvényekre egyaránt úgy kell felkészülni, hogy a Székelyföld desztináció egységes jellegét, de ugyanakkor belső, kistérségi tagoltságát is meg lehessen jeleníteni, nemcsak a nagyközönséget, hanem az utazásszervező cégek képviselőit is megszólítva.
A tanácskozás keretében Pál Zoltán ismertette a román piacra szánt Székelyföld útikönyv kezdeményezését, amelybe nyolc kisebb desztináció szerinti tagolásba kerülhetnek be a vállalkozók által összeállított programcsomagok (élményígéretek), amely csomagok térségi népszerűsítésében a turisztikai információs irodák is érintettek. Gassner Wolfgang bemutatta azt a szolgáltatás-közvetítési és értékesítési koncepciót, amely jutalékrendszer alapján motiváltabbá teheti a turinfosok munkavégzését, illetve hozzájárulhat a turisztikai egyesületek bevételeinek növeléséhez. Felmerült az európai uniós forrásokból újonnan megnyílt turisztikai információs irodák számára egységes munkaköri leírások és módszertani segédlet, kézikönyv kidolgozása, szakmai továbbképzés szervezése például online-marketingeszközök témakörben. Felmerült az is, hogy be kell kapcsolódni a román többségű vidékeken működő hasonló szerveződések közötti tapasztalatcserékbe is. Mezey Zsolt (Hargita ADI/KFT), Fazakas-Csoma Szidónia és Dombora Lehel (Kovászna MTE) ismertették a Székelyföld-stand előkészületeit, alkalmat adva a két megye ügyintézési folyamatainak különbözősége megismerésére.
A turisztikai egyesületek és turisztikai információs irodák munkájának szakszerűbbé tétele érdekében a Székelyföldi TDM Munkacsoport számít az intézményfenntartók nyitottságára a további együttműködések erősítése terén, amelynek jegyében a következő TDM tanácskozásra március 10-én Sepsiszentgyörgyön, a Kovászna Megyéért Turisztikai Egyesület szervezésében a háromszéki megyeházán kerül sor.
www.adiharghita.ro
Erdély.ma
Változó összetételben, de egyre több települési és kistérségi turisztikai egyesület, turisztikai információs iroda munkatársai gyűlnek össze havi rendszerességgel, hogy a székelyföldi turizmus problémáit és a szervezetközi együttműködések lehetőségeit megvitassák.
Az őszi fórum óta immár negyedik alkalommal gyűltek össze a Székelyföldi TDM Munkacsoport kezdeményezői. Akárcsak a Csíkszeredában, Korondon és Szovátán tartott korábbi találkozók, úgy a gyergyószentmiklósi Csíky-kertben, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Kihelyezett Tagozata épületében, az egyetemi kirendeltség és a Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület szervezésében zajló megbeszélésen három fő téma kapcsán folyt az ismertetés és a vita: eddigi szervezeti fejlődés, turisztikai vásárokra való felkészülés és TDM feladatkörök tisztázása.
Felvezetőként dr. Horváth Alpár egyetemi adjunktus ismertette a turisztikai desztináció menedzsment gondolatkörnek a Hargita megyében történő eddigi tematizálását, kiemelten a Hargita Megye Tanácsa által 2009-ben készíttetett megyei turizmusfejlesztési stratégiában szereplő, 3. tengelyt a turisztikai szervezetfejlesztésről, és azon belül is a 3.1-es intézkedést, amely a TDM megalapozásáról szól. Szó esett a magyarországi TDM szervezetfejlesztési folyamatokról, miszerint az 2005–2013-as Nemzeti turizmusfejlesztési stratégia javaslatai az európai uniós források lehívását szolgáló Regionális Operatív Programokban nem egyszerűen marketingtevékenységre vagy turisztikai információs irodák létesítésére lehetett pályázni, hanem komplex szervezetfejlesztésre, amelynek csak részét képezték a Romániában jellemző támogatástípusok.
A magyarországi tapasztalatok alapján Romániában is meghonosítható egy felülről ösztönzött, de alulról szerveződő professzionális térségi turizmusirányítási rendszer, amely megfelelően felépítve a turisztikai vállalkozók és adott térségek turizmusgazdaságát hozhatja helyzetbe, teheti versenyképesebbé a hazai és nemzetközi piacon. A szakmai fórumok visszatérő témája a vállalkozói érdekvédelem kérdése a hatósági elvárásoknak való megfelelés során, hisz elég gyakran merülnek fel panaszok a hatósági ellenőrzések „stílusa” miatt. E problémára szükségesnek tűnik megfelelő jogsegély-szolgálat megszervezése a megyei önkormányzatok szakapparátusai segítségével.
A másik legégetőbb probléma a turisztikai munkaerő problémaköre, amely nagymértékben befolyásolja a turisztikai szolgáltatások minőségét a székelyföldi térségekben. A vállalkozói oldal elvárása a megfelelően képzett és megfelelő hozzáállású munkaerő megtalálása, ugyanakkor a munkahelyi stabilitás biztosítása.
A turisztikai vásárokra való felkészülést illetően a megbeszélésen részt vevő Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, a Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület, a Korondi Turisztikai Egyesület, a Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület, gyergyóalfalvi-borzonti vállalkozók képviselője, a gyergyóditrói, a gyergyóremetei és a madéfalvi, turisztikai információs irodák munkatársai javaslatokat fogalmaztak meg az egységes Székelyföld stand helykihasználására, design-megoldásaira és a közvetítendő üzenetek megfogalmazására vonatkozóan. Elhangzott, hogy a budapesti Utazás Vásár és a bukaresti Románia Turisztikai Vására rendezvényekre egyaránt úgy kell felkészülni, hogy a Székelyföld desztináció egységes jellegét, de ugyanakkor belső, kistérségi tagoltságát is meg lehessen jeleníteni, nemcsak a nagyközönséget, hanem az utazásszervező cégek képviselőit is megszólítva.
A tanácskozás keretében Pál Zoltán ismertette a román piacra szánt Székelyföld útikönyv kezdeményezését, amelybe nyolc kisebb desztináció szerinti tagolásba kerülhetnek be a vállalkozók által összeállított programcsomagok (élményígéretek), amely csomagok térségi népszerűsítésében a turisztikai információs irodák is érintettek. Gassner Wolfgang bemutatta azt a szolgáltatás-közvetítési és értékesítési koncepciót, amely jutalékrendszer alapján motiváltabbá teheti a turinfosok munkavégzését, illetve hozzájárulhat a turisztikai egyesületek bevételeinek növeléséhez. Felmerült az európai uniós forrásokból újonnan megnyílt turisztikai információs irodák számára egységes munkaköri leírások és módszertani segédlet, kézikönyv kidolgozása, szakmai továbbképzés szervezése például online-marketingeszközök témakörben. Felmerült az is, hogy be kell kapcsolódni a román többségű vidékeken működő hasonló szerveződések közötti tapasztalatcserékbe is. Mezey Zsolt (Hargita ADI/KFT), Fazakas-Csoma Szidónia és Dombora Lehel (Kovászna MTE) ismertették a Székelyföld-stand előkészületeit, alkalmat adva a két megye ügyintézési folyamatainak különbözősége megismerésére.
A turisztikai egyesületek és turisztikai információs irodák munkájának szakszerűbbé tétele érdekében a Székelyföldi TDM Munkacsoport számít az intézményfenntartók nyitottságára a további együttműködések erősítése terén, amelynek jegyében a következő TDM tanácskozásra március 10-én Sepsiszentgyörgyön, a Kovászna Megyéért Turisztikai Egyesület szervezésében a háromszéki megyeházán kerül sor.
www.adiharghita.ro
Erdély.ma
2015. január 31.
Lucian Boia: Miért más Románia
Egységes nemzetállam?
A gazdaság
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.
1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378).
Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt).
Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok
A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak.
A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.)
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni.
Többkulacsos értelmiségi
Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot.
Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egységes nemzetállam?
A gazdaság
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.
1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378).
Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt).
Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok
A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak.
A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.)
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni.
Többkulacsos értelmiségi
Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot.
Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 31.
Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)