Gyergyóba költöztetik az autonómiatüntetést
Marosvásárhelyen nem kerülhet sor a Székely Szabadság Napjára szervezett tüntetésre, ezért a Székely Nemzeti Tanács Gyergyószentmiklósra hívja mindazokat, akik ott lettek volna Vásárhelyen, és azokat is, akik a tömegrendezvény gátolása miatt háborodtak fel. Cél: kifejezni az autonómiaakaratot úgy, ahogyan az Marosvásárhelyen történt volna. Ugyanakkor Sepsiszentgyörgyön is tartanak megemlékezést.
Március 10-én, a Székely Szabadság Napján Gyergyószentmiklóson kerül sor arra a tüntetésre, amit eredetileg Marosvásárhelyen, a Székely Vértanúk emlékművénél szerettek volna megszervezni, úgy ahogyan tavaly és tavalyelőtt is történt. Ez nem lehetséges, a város polgármestere idén betiltotta az aznapra tervezett tiltakozó felvonulást és tüntetést, ezért a Székely Nemzeti Tanács úgy döntött, hogy a megemlékezést sem szervezi meg, így tiltakozik a hatalmi jogsértés ellen. A tüntetésre azonban sor kerül – Gyergyószentmiklóson.
„Fontos hangsúlyozni: ami Vásárhelyen történt, az nem az SZNT ellen van, és nem Dorin Florea és Izsák Balázs ügye, itt az egész székely néppel szemben követték el egy megengedhetetlen dolgot. A Székely Szabadság Napja nem az SZNT ünnepe, hanem a székely nép ünnepe. Ebből következik, hogy nem lehetünk kívülállók a vásárhelyi történésben, mert ez mindannyiunkat érinti, közösen kell választ adjunk” – mondta megkeresésünkre Árus Zsolt, a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke. A tüntetésre várnak mindenkit, aki ott lett volna Marosvásárhelyen, és azokat is, akik éppen a tüntetés tiltása miatti felháborodásukat szeretnék kifejezni. „Fel kell mutatni a közakaratot. Ha egy tüntetést betiltanak, akkor ne gondolják azt Bukarestben és Vásárhelyen, hogy amit ki akarnak mondani az emberek, az nem lesz kimondva. Igenis ki fogjuk mondani, helyszíntől függetlenül, az üzenet pedig el lesz juttatva a kormányhoz, a parlamenthez” – vélte Árus.
Az üzenet egy petíció formájában lesz megfogalmazva, amelynek lényege, hogy a székelyföldiek egy közigazgatási régióban, Székelyföld régióban szeretnének élni. Ilyen petíciót fogadott el az SZNT felhívására már 49 település, és most ennek a népi megerősítése fog megtörténni a tüntetésen.
Árus Zsolt ugyanakkor javasolja a többi székelyföldi önkormányzatnak, hogy szimbolikus módon éppen március 10-re hívjanak össze rendkívüli tanácsülést, és ott szavazzák meg a maguk petícióját. Ez azért is időszerű lenne, mert március 24-én az Európa Tanács monitoring bizottsága tárgyalja a székelyföldi követelések ügyét. Itt a székelyföldi fél érvelésének igazi „bizonyítékai” az önkormányzatok által megszavazott petíciók lennének, és minél vastagabb az ezeket tartalmazó dosszié, annál erősebbnek számítanának az érvek – fejtette ki Árus Zsolt.
A gyergyószentmiklósi tüntetés március 10-én 17 óra 30 perctől zajlik majd a Művelődési Központ előtti téren. Az esemény szervezői a Gyergyószéki Székely Tanács, társszervezők az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt helyi szervezetei. Az RMDSZ nincs a társzervezők között. Amint Árus Zsolt elmondta, a Szövetség helyi vezetői támogatták a rendezvényt, de aztán az országos vezetés úgy határozott, nem vesz részt a rendezvény közös szervezésében. Árus szerint az az indoklásuk, hogy a tavalyi államelnök-választáson Izsák Balázs az EMNP jelöltje mellett kampányolt. Árus mindemellett bízik abban, hogy az RMDSZ helyi szervezete mégis társszervezői szerepet vállal.
„Tegyük nyilvánvalóvá, hogy nem lehet minket elhallgattatni, békésen, törvénytisztelő módon, de határozottan kimondjuk azt, hogy miképpen képzeljük el Székelyföld jövőjét!” – olvasható a tüntetés-felhívásban.
Ezzel egy időben a Sepsiszéki Székely Tanács keddi közleményében közölte, a sepsiszentgyörgyi turulszobornál tart tiltakozó megmozdulást március 10-én 16 órától. A mozgósításhoz a politikai pártok, az érdekvédelmi szervezetek és a történelmi magyar egyházak segítségét kérik.
Közben Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak alárendelt rendőrség vezetője leszögezte: bűnvádi eljárás indul a felbujtók ellen, ha március 10-én, a székely vértanúk kivégzésének évfordulóján tömeg gyűlik össze a vértanúk emlékművénél.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

A székelyek a legkevésbé eladósodottak Romániában
A két székely megyében a legalacsonyabb az eladósodottság, míg a magyarok által is lakott megyék közül Biharban a legnagyobb. A Ziarul Financiar elemzése szerint hatalmasak az eltérések a megyék között: miközben az első helyen álló Gorj megyében 158 százalékos a különbség a hitelek és a megtakarítások között, addig ez a mutató a lista másik végén álló Hargita megyében mindössze 55 százalék.
A rangsorban második helyen álló Iași megyében 151 százalékos az eladósodottsági szint, míg a harmadik Bihar 142 százalékkal. A második legkevésbé eladósodott Szeben megye 68, majd Kovászna megye 71 százalékkal. Az országos átlag 90 százalék, olyan körülmények között, hogy tavaly júliusban hét év után először a letétek összege meghaladta a hitelek mértékét.
A szakértők szerint a hitelek és a megtakarítások közötti nagy eltérés szorosan összefügg a lakosság és a vállalkozók gazdasági teljesítményével, hiszen például Giurgiu megyében mindössze 630 millió lej volt a letét, miközben az országos átlag 5,4 milliárd lej.
A legnagyobb a hiteleket, illetve banki letéteket egyaránt Bukarestben regisztrálták, a fővárosiak 77 milliárd lejnyi kölcsönt vettek fel, és 100 milliárd lej megtakarított pénzt helyeztek el a bankokban. A második helyen az összegek nagyságát nézve Kolozs megye áll, ahol 9,4 milliárd hitelre 10 milliárd lej a megtakarítás. Kovászna megye ebben a tekintetben is a lista végén helyezkedik el kevesebb mint egymilliárd lejes banki kölcsönnel és 1,1 milliárd lej letéttel.
Egy neve elhallgatását kérő székelyföldi banki szakértő lapunknak elmondta, a székely megyék alacsony szintű eladósodottságának két vetülete is van: egyrészt az itt élők közel 80 százaléka minimálbért vagy ennél alig többet keres, másrészt hagyományosan elővigyázatosak, inkább tartalékolnak és nem kockáztatnak.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro,

Örökségünk marad-e a mezőzáhi Ugron-kastély?
Miközben Marosvásárhelyen emblematikus műemlék épületek megmentéséért folyik a harc, a megye távolabbi övezeteiben található, a magyar arisztokrácia által ránk hagyott gyönyörű épületek válnak az enyészet martalékává.
Nemrég az ősei erdővidéki birtokára visszatelepedett Kálnoky Tibor gróf egy interjúban azt állította, hogy az 1990-es évek utáni időszak többet ártott az erdélyi kastélyoknak, mint a kommunista éra, mert miután a kollektív gazdaságok, iskolák, állami intézmények kiköltöztek, a visszaszolgáltatás nem történt meg, s az épületek közprédává váltak. Téglát, cserepet, faanyagot, minden mozdíthatót elvittek, maradtak a csupasz és beázott falak, közel az összeomláshoz. Hasonló sors jut-e a mezőzáhi Ugron-kastélynak, vagy magyar vonatkozású építészeti örökségként, a mezőségi szórvány reprezentatív létesítményéről beszélhetünk róla az elkövetkező években?
Több évszázados múlt
Az Ugron család mezőzáhi ága Ugron Istvánra és nejére, báró Bánffy Annára vezethető vissza, ők telepedtek a 18. század második felében a feleség hozományát képező mezőzáhi birtokra. A birtok apáról fiúra szállt, az 1860-as évektől Ugron Sándor és felesége, malomvízi Kendeffy Rozália tulajdonát képezi. Négy gyermekük volt, Ugron Miklós volt a záhi uradalom várományosa, de korai halála miatt testvére, István örökölte, aki 32 éven át – Alexandriában, New Yorkban, Moszkvában, Varsóban, Bukarestben, Belgrádban – volt diplomata, éppen akkor Tbilisziben az Osztrák-Magyar Monarchia konzuljaként teljesített szolgálatot. Az első világháború után számos közéleti tisztséget is betöltött, az EME elnöke, az Erdélyi Református Egyházközség főgondnoka volt. A záhi birtok 1908. évi átvétele után Ugron István Varsóból irányította a kor legmodernebb igényeinek megfelelő új kastély építését.
A kastély hátsó homlokzatán olvasható: „ÉPÍTETTE / ÁBRÁNFALVI UGRON ISTVÁN / AUSTRIA MAGYARORSZÁG / R. K. KÖVETE ÉS M. H. MINISZTERE / CS. ÉS KIR. KAMARÁS / SÓGORÁNAK / LOSONCZI BÁRÓ BÁNFFY JÁNOSNAK / RAJZAI UTÁN / MDCDXI.” Az eredeti tervet Pákei Lajos kolozsvári építész dolgozta át. Az építkezés, melyet Koncz György kolozsvári építész vezetett, 160.000 koronát emésztett fel. Az épület 1912-re elkészült, de csak 1918-ra, Ugron István nyugdíjba vonulására rendezték be. Hét évre rá a kastélyt átengedte unokaöccsének, báró Bánffy Istvánnak és nejének, gróf Mikes Emmának. Báró Ugron István többet tartózkodott Kolozsváron, a kastélyban csak egypár szobát tartott fenn magának. Kolozsváron 1948-ban egy idősotthonban hunyt el. Birtokát államosították. És ekkor elkezdődött a kastély hányatott és pompájához méltatlan sorsa: 1954-ig gabonabegyűjtő központ, 1954–1959 között iskola, 1959–1962 között gazdasági líceum működött benne. Az épületben 1963-tól árvaház volt, amelyet három éve számoltak fel.
És ezzel a hányatott sors újabb fejezete veszi kezdetét.
Romosodik az üres épület
A kastélyt nem szolgáltatták vissza az örökösöknek, a Maros Megyei Tanács tulajdonában, de a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság kezelésében van. Az örökösök véglegesen elvesztették az ingatlanért folyó pert, mert a visszaszolgáltatási kérelmet a törvényes határidő után adták be. Schmidt Loránd, a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság igazgatója elmondta, hogy 2012 nyarán költöztették ki az intézmény gondozásában levő gyermekeket, mert eleget kellett tenni a nagy létszámú árvaházak felszámolását célzó elképzelésnek.
Ehhez igazodva a gyermekeket kisebb létszámú családi típusú otthonokban helyezték el, s a kastély üresen maradt. Sorsa nem dőlt el, minimális állagmegőrző munkálatokat végeztek rajta, ajtókat, ablakokat cseréltek, csatornát javítottak. Valójában nem is végezhetnek nagyobb munkálatokat, hiszen I. kategóriájú műemlék épületről van szó. Miután megszületett a végleges bírósági döntés, tisztázódott a tulajdonjog, az igazgatóság rádöbbent, hogy a „nyakukon maradt” egy nagyon értékes, de több millió eurós befektetést igénylő romos épület, amelyet csak uniós projekt révén lehet felújítani, hiszen a helyi, megyei költségvetésből ilyen tételre nem lehet számítani. Az idei megyei költségvetésben viszont van elkülönített pénz arra, hogy az előkészítő terveket elvégezzék.
Az igazgató szerint már az is pozitívum, hogy megoldották a kastély őrzését, s ezzel megóvhatják a garázdálkodóktól. De ez az állapot sem tartható tovább.
Valóban, minket is csak a kapun belül engedett be az őr, az épületbe nem lehetett belépni. Minden termet bezártak és lepecsételtek.
Milyen rendeltetést talál a megyei tanács?
– Egyelőre tárgyalásokat folytatunk arról, hogy milyen rendeltetést találjunk a mezőzáhi kastélynak. Mivel a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság nem használja az épületet, hiszen a struktúrája, beosztása, a termek mérete sem olyan, hogy megfeleljen például öregotthonnak, az lenne a javaslatom, hogy az épület kerüljön a Megyei Múzeumhoz, s valamilyen módon a múzeum használatában találjunk megfelelő rendeltetést neki. Sok mindent el lehet képzelni, viszont nem klasszikus értelemben vett múzeumi létesítményre gondolok, mert Mezőzáh a turisztikai „vér-keringésen” kívül esik. Bizonyos célcsoportoknak képzési vagy konferenciaközpontot lehetne kialakítani. Soós Zoltán, a Megyei Múzeum igazgatója elfogadhatónak tartja a javaslatot. Ki kell találni egy stratégiát, amely valamilyen módon a kulturális szférában történő hasznosítását szolgálná. A múzeumnak már van tapasztalata a műemlék épületek felújításában, néhányat már rendbe tettek – mondta Kelemen Márton, a Maros Megyei Tanács alelnöke.
A megyei tanácsnak mint tulajdonosnak mielőbb meg kell oldani a kastély ügyének rendezését, ellenkező esetben csak egy romhalmaz marad belőle. Kár lenne érte, hiszen egyike az utolsó történelmi erdélyi kastélyoknak. Ugron István jelentős, külföldi utazásai és kiszállásai során gazdagított műgyűjteménye, festményei, keleti iparművészeti tárgyai, fegyvergyűjteménye, továbbá a kastély egykori berendezése szétszóródott. Illetéktelenek tettek kezet rá. Az épület maradt csak, ami az egykori magyar arisztokrácia létét tanúsítja. Olyan örökség, amit nem szabad veszendőbe hagyni. Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

„Kárpát-medencei magyar siker legyen az európai kisebbségi jogvédelem”
Az RMDSZ elnöke szerint 2015-ben és a következő években is azon kell dolgoznia a szövetségnek, hogy európai szinten felismerjék: nem lehet ugyanabban a mondatban említeni, rendezni az őshonos nemzeti kisebbségek és a bevándorló, munkavállaló közösségek jogait.
A brüsszeli magyar képviselet egyik legjelentősebb közös célkitűzéseit Kelemen Hunor kedd este azon a kerekasztal-beszélgetésen nevezte meg, amelyen Pelczné Dr. Gáll Ildikó EP-képviselő, a brüsszeli FIDESZ Polgári Szalon vezetőjének meghívására vettek részt a határon túli magyar politikai szervezetek képviselői.
"Ha nem teszünk különbséget az eltérő igényekkel rendelkező népcsoportok között, nem lehet sikeres Európában a kisebbségi jogvédelem” – jelentette ki a politikus. Felidézte: az elmúlt évtizedben a magyar-magyar együttműködés különböző intézményes formái alakultak ki és erősödtek meg, körvonalazódtak olyan közös törekvések is, amelyekben az együttes hatékony fellépés a célravezető.
Hozzátette: az erdélyi magyarok számára, ilyen értelemben, az Európai Unióhoz való csatlakozás nem föltétlenül, és nem kimondottan gazdasági előnyöket jelentett, sokkal inkább azt, hogy a közösség törekvések megjelenítésére új lehetőség adódott. Kelemen Hunor említette a magyar-magyar együttműködés egyik fontos európai hozadékát is: az Európai Néppárt (EPP) történetében először a bukaresti kongresszuson fogadtak el olyan dokumentumot, amelyet kisebbségi szervezet, az RMDSZ kezdeményezett.
„Ebben támogattak bennünket magyarországi és határon túli politikus kollégáink, a dokumentum pedig azért volt fontos, mert kimondta azt, hogy az Európai Unió foglalkozni akar az európai őshonos kisebbségi kérdéssel” – jelentette ki Kelemen Hunor, aki a Minority SafePack európai polgári kezdeményezésről azt mondta: bár jelenleg kudarcosnak tűnik ennek a törekvésnek a jelene, kezdeményezői és támogatói sem Brüsszelben, sem otthon nem adhatják fel a harcot azért, hogy az eddiginél nagyobb nyomatékkal európai napirendre kerüljön a kisebbségvédelem.
„Ez egy Kárpát-medencei magyar érdek, amelynek érvényre juttatásáért közösen kell fellépnünk. Ha a következő időszakban sikerül előrelépnünk ezen a téren, akkor az nem egyikünk vagy másikunk, nem csak az erdélyiek, felvidékiek, délvidékiek, kárpátaljaiak vagy magyarországiak sikere lesz, hanem közös eredmény” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
A brüsszeli Magyar Házban megszervezett beszélgetés határon túli meghívottjai között volt dr. Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola elnöke, Darcsi Karolina, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség politikai kommunikációs titkára, Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Berényi József, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, valamint Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke.
maszol.ro

Újra divatba hozni a kultúrát
Felgyorsult kulturális identitástudat-vesztés tapasztalható már a vidéki közösségekben is, ezért vissza kell hozni a „divatba” a kultúrát. Miért fontos a kultúra, mi lehet egy kulturális egyesület célja? A kérdésre Ila Gáborral, a Jobbágytelki Kulturális Egyesület elnökével kerestük a választ.
Leginkább nagyvárosokban figyelhető meg a régóta tartó és erősödő értékvesztési tendencia, példának mondható akár Budapest, akár Bukarest. De van egy társadalmi értékelési probléma is: az, ami régen érték volt, ma már nem az, ami régen egy ember egyéniségét jellemezte – rendes, becsületes – ma már nem számít, csak gazdag legyen. A jelenség gyorsan közeledik a falu felé is – véli Ila Gábor. A kultúra az egyik legfontosabb pillére annak, hogy identitásunkat és magunkat hogyan helyezzük el a világban. És ez az, amit ma az oktatás mellett legkevésbé támogatnak Magyarországon és Romániában is. Értékeink, mint a zene, szokásaink, építkezési hagyományaink határozzák meg kulturális identitásunkat. Ezek elvesztése a globalizációs folyamatok felgyorsulását segíti elő. „Mi megfeszülhetünk a kultúráért, ha a falusi emberek egy része nem hajlandó egy órával előbb vagy később fejni, hogy cserébe elmehessen egy magas színvonalú kulturális eseményre” – fogalmazott Ila Gábor.
Tavaly nagyon keményen dolgozott a Jobbágytelki Kulturális Egyesület, hogy a faluban programokat szervezzenek, és az elnök úgy véli, a Nyárádmente legerősebb kulturális programjai náluk voltak. A nyári szokásos Marosszéki népzene- és néptánctábor után a Bartók-évfordulóhoz kapcsolódóan a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával nagyon sok és színvonalas művészeti eseményt tudtak szervezni. A legjobb néptáncegyüttesek – a Maros Művészegyüttes és a Bekecs – mellett a legjobb népzene és népzenéhez kapcsolódó könnyűzenei előadókat hozták el a faluba, de voltak színházi, néprajzi és népművészeti események is. A Bartók-centenárium előtt és után is igyekeztek kulturális rendezvényekkel előállni, volt színházi előadás, vendégük volt a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes is, odafigyeltek a népszokásokra, megtartották a nagy- és kisbúcsút és a falutalálkozót is.
Nagyon szeretnének odafigyelni a falusi közösség életben tartására és megerősítésére. A globalizáció nagy nyertes csatája, ha az embert izolálja a családjától, a közösségtől, „egyéneket gyárt”. Jobbágytelkén úgy gondolják, meg kell tartani az embert a közösségben, az értékrendszerben, ezért a tél folyamán kibővítették a kalapkötő céhet, ahová egyre többen eljárnak, egyre jobb a hangulat, és él, működik a közösség. Aki eddig otthon a brazil sorozat előtt kötötte a szalmát, most asszonytársaival együtt dolgozik, énekel, farsangkor bemennek a „maszkurák” is a céhbe, szórakoznak.
Másik terve az elnöknek, hogy könyvklubot hozzon létre, ahol könnyen „emészthető” műfajokat találnak az olvasók, de igény lenne filmklubra is. Ugyanakkor szeretné visszahozni a házasemberek táncát. Amikor „dübörgött” a helyi néptánccsoport, a mostani házasemberek még gyerekek vagy nagyon fiatalok voltak. Ezért szeretné, ha a mostani generáció is színpadra állna, hiszen bármelyik pillanatban Budapestig mehetnének előadni.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Vásárhelyi belügyek
Hogy mennyire a nyilvánosság fegyverével kierőszakolt aktus, illetve milyen mértékben érlelte magában az idő, még bőven eldöntésre vár, tény azonban, hogy valami olvadni látszik a nagy marosvásárhelyi közéleti jégkorszakban.
A pillanat mindenképpen üdvözlésre érdemes, hiszen az egykori székely főváros magyar közéleti szereplőinek évtizedes „dermedtségéhez” képest minden apró gesztus látványos előrelépésnek tekinthető.
A legújabb kori történet egyik meghatározó pillanata, a fekete március 25. évfordulója előtt álló Vásárhely életében ugyanis ma már minden elillanó perc dupla értékű. A negyedszázada történt események nemcsak az etnikai arányokat változtatták meg radikálisan, hanem a magyar közösségi tudatot is szétverték.
A cafatokban vonagló önértékelést pedig tovább rongálta, hogy a többségében vásárhelyi identitású, de Bukarestben élő RMDSZ-csúcsvezetés tagjainak súlyos árnyékában közel két évtizeden át fű sem nőhetett, nemhogy potens új helyi közéleti generáció. Akinek meg nem tetszett a rendszer, netán hangot is adott elégedetlenségének, egykettőre kívül találta magát mindenféle körön.
A szürke megszámlálhatatlan árnyalatai közül egyikkel sem szimpatizáló Vass Levente szakmai ellehetetlenítése jellemző mintája annak, hogyan működnek a vásárhelyi hosszú kések. Hogy a sepsiszentgyörgyi orvos-politikus ennek dacára sem más politikai formáció színeiben kereste helyét a nap alatt, nos az semmiképp sem a tulipános formáció toleranciahányadosának fokmérője.
Ilyen előzmények után hogyne lenne üdvözlendő, ha demokratikus belső választásokra már-már a megtévesztésig hasonító procedúrában gondolkodnak Vásárhelyen. Már annak a pragmatizmusa is jóval meghaladja a korábbi évek gyakorlatát, hogy a tervezet szerint közel egy év állna rendelkezésre az új közös polgármesterjelölt „felépítésére”.
S ha sikerül olyan jelöltet előállítani, amely nemcsak az RMDSZ, hanem az MPP és EMNP, de még a pártérzéketlen vásárhelyi magyarság támogatását is maga mögött tudja, akkor valóban történelmi tettről beszélhetünk. Mert a marosvásárhelyi RMDSZ belső megújítása ma már jóval több, mint egyetlen párt belügye.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Március 6.
A kommunista történetírás tankönyveinek kiemelt dátuma volt 1945. március 6. A népi demokrácia első kormányának, a Petru Groza-féle kormánynak a megalakulását jelezte. Nekünk magyaroknak érdekes dátum, magát a kormányfőt is hozzánk közelállónak éreztük, talán a remények, talán a magyarok felé tett gesztusok miatt. A mai tankönyvekben ezt olvasni: a magyarok által is támogatott román baloldal átvette az ország irányítását. Amiről kevesebbet beszéltek akkor a történelemkönyvek, sőt ma sem kedvenc témája a román történetírásnak, az Groza személyi garanciája a szovjet hatalom felé.
Petru Groza – vagy ahogyan a magyar forrásokban szerepel: a Budapesten jogot tanult Gróza Péter – nem véletlenül került a történelem színterére. Olyan embert kellett ugyanis választani, aki elérheti, hogy megszüntessék Észak-Erdélyben a szovjet közigazgatást. Sztálin előtt ki vállalhatott volna felelősséget Erdély „rendjéért és nyugalmáért”, ki más biztosította volna a „nemzetiségek jogait” és természetesen a „front szükségleteit biztosító intézmények működését”, mint egy személyében komoly és megbízható ember, aki ráadásul baloldali elkötelezettségű.
A tekintélyes, nemzetpárti, magyarországi és nyugat-európai egyetemeken tanult Grozát nem kommunista, hanem mélységesen náciellenes meggyőződése és – nem mellesleg – a bukaresti politizálási stílustól való elfordulása vezette a baloldalhoz. Jól tudta ezt a helyszínen, Kolozsváron tartózkodó Visinszkij szovjet külügyi népbiztos és maga Mihai román király is, amikor megegyeztek, hogy ezzel a garanciával kérik a román kormány adminisztrációjának Erdélyre való kiterjesztését, amit addig nem adtak a románok kezére.
Március 13-án Groza ünnepélyesen jelentette be Kolozsváron, másnap minden magyar lap idézte, hogy „a demokratikus Románia minden állampolgárának, így a magyar népnek is szülőanyja lesz”. Úgy tűnik tehát, hogy Groza igen nagy gesztusokat tett a magyarok irányába, és ilyenkor azzal is alátámasztandó az állítás, hogy nem sokra rá létrejött a Bolyai Egyetem, visszaszolgáltatták a Csíki Magánjavakat, és véget vetettek az atrocitásoknak, amit szeptembertől januárig Erdélyben különféle román partizáncsapatok elkövettek.
A valóságban azonban nem ilyen egyszerű a magyarázat, mert Nicolae Rădescu kormánya maga is tett gesztusokat a magyarság felé, gondoljunk csak a Nemzetiségi Minisztériumra, amelyet felállított, vagy a ’45 februárjában elfogadott Nemzetiségi Statútumra, amelyet máig nem hatálytalanítottak. A magyarok jogaival tehát mindenki példálózott, amikor a béketárgyalásosok előtt Erdély státusáról tárgyaltak. A valóságban a kommunista berendezkedés volt a tét, nem a magyarok jogai, tömören tehát így szól az igazság: fűt-fát ígért – ideológiai meggyőződéstől függetlenül – mindenki, csakhogy Erdélyt megszerezzék, abban pedig a magyar kulcsszereplő volt. A Rădescu-kormány bukaresti logikával, a Groza-kormány erdélyi kultúrával és helyismerettel egyezkedett a sztálini szovjet hatalommal.
Hogy ez mennyire igaz, arra felhozhatjuk mindazokat a jogszabályokat, intézményi garanciákat és engedményeket, amit a román hatalom vállalt, és amit rendre igyekeztek elfeledni alkalmas pillanatban. Mert leginkább azt szerették volna akkor is és ma is, ha nem kell velünk számolni. Mintha mi sem változott volna!
Oláh-Gál Elvira
Székelyhon.ro

A ROMÁN TÖRTÉNÉSZ, AKI SZERINT TRIANON NEM VOLT IGAZSÁGOS
Lucian Boia ma a legmenőbb történész nemcsak Romániában, de talán egész Európában. Legújabb könyvében egyszerre megy szembe saját hazája hamis mítoszaival, a két világháború győztesei által diktált múltszemlélettel, meg úgy általában mindennel, amit a történelemről ma gondolunk. És mindezt szakmailag hibátlanul, és kifejezetten jó, olvasmányos stílusban teszi.
A bukaresti történész nem először botránkoztatja meg a hagyományos nemzeti mitológián nevelkedett román olvasóközönséget. Két legbalhésabb munkája, a„Történelem és mítosz a román köztudatban”, és a „Miért más Románia?” magyarul is olvasható. A Cser Kiadó jóvoltából most megjelent „Vesztesek és győztesek"-ben még nagyobb vállalkozásba vágja fejszéjét: feje tetejéről a talpára állítani az egész huszadik századi európai történelmet. És benne persze a magyart és a románt is.
Az előző évszázad naptárilag 1900-ban, de igazából 1914-ben kezdődött, azokkal a szarajevói golyókkal, amelyek nem Ferenc Ferdinánddal és feleségével sok millió emberrel is végeztek – no, meg mindazzal, amit Európa századokon át jelentett. Boia is itt fogja meg a munka végét, helyesen érezve, hogy az első világégéssel kapcsolatban kell először rendet tenni a fejekben.
Ki, mit tudott?
Alapvető tézise, hogy a közfelfogással ellentétben a világháború egyáltalán nem volt elkerülhetetlen, és nem robbanhatott volna ki pusztán csak azért, mert Berlin és Bécs így döntött. Ehhez a többi hadviselő fél akarata is kellett. Mindenki felelős, igaz, nem azonos mértékben. Boia szerint az európai lőporos hordó kanócát két állam gyújtogatta a legszorgalmasabban: Németország és Oroszország. Bizony, bizony, Oroszország, amelyről a szerző találóan jegyzi meg, hogy a történelem ítélőszéke előtt nagy szerencséjük, hogy idő előtt kidőltek a sorból. Mivel '18-ban a háború már nélkülük fejeződött be (ráadásul a végül győztesnek bizonyuló oldalon kezdték) '14-es szerepükre jótékony homály borult. És ez a homály nem oszlik azóta sem. Holott Boia szerint
"A cári birodalom nem ám kis ártatlan országocska volt, ellenkezőleg: a legnagyobb, és egyik legkapzsibb impérium, amelyet a modern történelem ismert.”
Elmarasztalja a német történészeket, amiért 1945 után nemcsak a második, de az első világháború kirobbantásáért is önként vállaltak minden felelősséget. Azt már csak én jegyzem meg, hogy egy ennyire dilettáns vélemény csak a hitleri éra bűneiért máig tartó, szűnni nem akaró permanens bűnbánat fülledt, beteg légkörében válhatott általánosan elfogadottá.
Boia szerint tény, hogy a háború egyik fő kezdeményezője Berlin volt, ám ebben semmi elítélendőt nem lát. Amit a német vezetés akkor, száz esztendeje tudhatott a világról, annak alapján ezt a háborút muszáj volt megvívni, méghozzá minél hamarabb. Mert - és itt jön a kötet talán legfontosabb gondolata! - a múlt szereplőinek döntéseit nem mai tudásunk, hanem a kortársak számára rendelkezésre álló információk alapján kell megítélni. Berlinben '14 nyarán úgy tűnt, a háború rövid és nagyon jó buli lesz. És erre minden okuk meg is volt. Fogalmuk sem lehetett róla, hogy ez a mulatság nagyon véres lesz, és a másnap évtizedekig is eltart majd.
Nem csak a románoknak volt joguk...
Ellenkező előjellel, de ugyanerre remek példa Románia belépése a háborúba. Boia sorra veszi azt, mi mindent vehetett számításba 1916-ban a bukaresti vezetés - és ennek alapján arra jut, hogy őrültség volt megtámadni a Monarchiát. Rövid távon alaposan pofára is estek a románok, a magyar bakák még Bukarestet is megjárták -, ám a történelem végül döbbenetesen kegyes volt hozzájuk. Nem hogy Erdélyt, a Partiumot és a Bánság egy részét sikerült megszerezniük, de Oroszország összeomlását és bolsevizálódását kihasználva még bezsebelték Besszarábiát is. Ezt akár még 1918 nyarán se mondta volna meg előre az égvilágon senki. Mégis ez történt, és így az országot teljesen felkészületlenül, ostoba módon háborúba rántó Ionel Bratinaut ma a legnagyobb román államférfiak közt tartják számon.
És itt jön az, ami minket, magyarokat nyilván a legjobban izgat. Boia szerint a trianoni béke nem csak hatalmas mázli volt Románia számára - de komoly igazságtalanság is Magyarországgal szemben. Illetve leginkább az erdélyiekkel szemben. Nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy valaki román történészként belegyalogoljon az 1918. december 1-jei, nemzeti ünneppé emelt, nagybetűs gyulafehárvári Nagy Nemzetgyűlés mítoszának kilencven éven át gondosan ápolt rózsakertjébe. Boia simán megteszi:
"A népakarat befolyástól mentes kinyilvánításának feltételei nem voltak a legjobbak: a román hadsereg épp megszállta Erdélyt. Ami azonban igazán szemet szúr, hogy (...) a gyulafehérvári gyűlés nem helyettesíthette a népszavazást. Elvégre nemcsak a románoknak volt joguk arra, hogy Erdély jövőjéről döntsenek, hanem a tartomány valamennyi lakosának. Az itt élők közel felét végül nem kérdezték meg arról, akar-e vagy sem Romániában élni."
És még rá is tesz egy lapáttal. Boia ugyan úgy véli, hogy ha Erdély népe legalább arról dönthetett volna, hogy teljesen beolvad Romániába, vagy autonómiát élvez, akkor a helyi románok többsége is az önrendelkezés mellett szavazott volna. A nagy nemzeti egység ugyanis hamis mítosz, az erdélyi románok inkább úgy vélték, hogy
"a balkáni Bukaresttel szemben ők képviselték Közép-Európát a román nemzeten belül. Úgy érezték, hogy civilizáltabbak, minden téren jobban teljesítenek a regáti románoknál. (...) A Regátban csupán az elit nyugatiasodott, Erdélyt a nyugati kultúra szelleme sokkal mélyebben és alaposabban átjárta."
Boia hosszasan elmélkedik azon, hogy az erdélyi románok többsége vajon valóban annyira epekedve várta-e a bukaresti "felszabadítást" az "ezeréves magyar elnyomás" alól, mint ahogyan a fősodratú román történetírás a mai napig állítja. Végül aztán ledobja az atombombát a soviniszta nemzeti mítoszra:
"Az éppen létező Románia, illetve az egyenlő nemzetek könfoderációjaként elképzelt Habsburg Monarchia közül az erdélyi románok valószínűleg az utóbbit választották volna. (...) Csakhogy így nem történhetett, a háború végén már csak a Romániával való egyesülés maradt."
Nyilván nem várhatjuk Lucian Boiatól, sem egyetlen román embertől sem, hogy szörnyű átkokat szórjon Trianonra, és az elmúlt gyötrelmes évszázadért mea culpázva tálcán kínálja nekünk vissza Erdélyt. Hiteltelen és gyáva gesztus lenne ez. De egy, valamikor egyszer talán megvalósuló normálisabb levegőjű Kárpát-medencéhez az ilyen bátor gondolatok kövezik ki az utat.
Balogh Gábor
Lucian Boia: Vesztesek és győztesek /Cser Kiadó, Budapest, 2015/
alfahir.hu

Március 10. – A székely vértanúk
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyre későbbi az első gyerek vállalása
2014 január elsején Románia lakossága 19 942 600 személyt számlált, ebből 10 204 200 volt nő (51,2%) és 9 738 400 férfi (48,8%) – derül ki a Hotnews által a nőnap alkalmából készített infografikából, amely a demográfiai adatokon túl a várható élettartamra, a gazdasági, oktatási szférában vállalt szerepre és a képzettségre is kitér.
Az adatok szerint a nők átlagéletkora a férfiakénál magasabb, és a nők egyre idősebben vállalják első gyereküket: míg 2008-ban első gyereküket 25,3 éves korukban szülték, 2012-ban már 26,2, egy év elteltével 26,4 volt az elsőgyerekes kismamák átlagéletkora. Ha az összes szülést vesszük figyelembe, akkor az átlagéletkor 2008-ban 27,1, 2012-ben 27,9, 2013-ban 28 év volt.
Az anya képzettségére lebontott adatok szerint 2008-ban az alacsonyan képzettek (1–8. osztály) 37,6%-a, és a felsőfokú végzettséggel rendelkezők 18,5%-a vállalt gyereket, 2013-ra megnőtt az egyetemmel rendelkező szülő nők aránya (29,8%), ugyanakkor az alacsonyan képzettek aránya 32,3-ra csökkent. A városon lakó 20-34 éves korú nők 1,2-szer több gyereket szültek, mint a falusiak. 2014-ben Vaslui megye volt a „legfiatalabb” megye, az átlagéletkor Bukarestben volt a legmagasabb.
Nyugati Jelen (Arad

Reflex3 nemzetközi színházi fesztivál
Jegyvásárlás március 9-től
Mint arról korábban hírt adtunk, hamarosan kezdetét veszi az ország egyik legjelentősebb színházi szemléje, a székelyföldi Reflex3 nemzetközi színházi fesztivál. A március 18–31. közt zajló szemle által Sepsiszentgyörgy találkozási PONTtá válik Európa kulturális térképén. Mint azt a fesztivál szervezői tudatják, az idei Reflex előadásaira március kilencedikétől, hétfőtől lehet jegyeket váltani.
Amint azt a szemle programjában olvashatjuk, a Tamási Áron Színház által szervezett Reflex3 fő programja öt nagytermi és négy stúdió- előadást kínál. Kísérőrendezvényei sorába – hagyományaihoz híven – azokat a saját műfajukban számottevő alkotásokat is belefoglalja, melyeket a város kulturális intézményei kínálnak: az M Studio mint Erdély egyetlen hivatásos mozgásszínháza, a 25. évfordulóját ünneplő Háromszék Táncegyüttes, a nagykorúvá érett, bábos világnapot ünneplő Cimborák Bábszínház, valamint egy fiatalokkal létrehozott nemzetközi koprodukció az Osonó Színházműhelytől.
A Reflex3 szervezőinek az idén kevesebb társulatot állt módjában meghívni, ezért a kis nézőszámmal játszott vagy stúdiókörülmények közt bemutatásra kerülő előadásokat több alkalommal is műsorra tűzik. Ugyanakkor érdemes időben jegyet váltani, hiszen ezek csak személyesen vagy interneten vásárolhatóak meg.
A jegyárak ez évben is 20–40 lej között mozognak. A nagytermi vendégjátékok, mint a litván Oskaros Koršunovas színház Miranda című előadása, vagy a budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka 40 lejes helyárral tekinthetők meg. Az Új Stúdióban látható előadások: a temesvári német és magyar színház együttműködésében született Moliendo café Silviu Purcarete rendezésében; a bukaresti Odeon Színház vendégjátéka; a lengyel Dada von Bzdülöw mozgásszínházi produkció 35, illetve 20 lejbe kerülnek. Szintén 20 lejért lehet a koncertekre a belépőt megvásárolni, a bécsi kvartett és a berlini ragamuffin zenekar előadása a fesztivál nyitó- és záróakkordjaként hangzik el. A Tamási Áron Színház és az M Studio előadásai, melyeket a fesztivál keretében játszanak, a hagyományos 16, illetve 12 lejes jegyárakkal láthatók, emellett az Ábel-bérletek is érvényesíthetők.
A márciusi kínálatnak ingyenesen látogathatók a képzőművészeti tárlatai és vetítései: a MAGMA kortárs kiállítótér csoportos kiállítása, a Tadeusz Kantor munkásságát és filmjeit bemutató eseménysorozat és az Osonó Színházműhely produkciója. Mecénásbérletet ez évben is hirdet a fesztivál. A támogatói bérletet vásárló nézők megerősíthetik a fesztivállal vállalt értékközösséget. A meglévő mecénások és a jövőbeni pártolók Szabó Krisztinával vehetik fel a kapcsolatot a 0726-083-338-as telefonszámon. Szakmai jegyekre a kérelmeket a színház titkárságán lehet jegyeztetni atitkarsag@tamasitheatre.ro címen. Ebben a kedvezményben azon alkotók részesülhetnek, akik a színházművészetben tevékenykednek, és ide tartoznak a színház- vagy filmművészeti tanintézmények hallgatói is. A fesztivál vezetősége a rendelkezésre álló helyek bizonyos százalékát tartja fenn erre a célra.
A jegyek értékesítése március 9-től, hétfőtől indul a Tamási Áron Színház jegypénztáránál, a Városi Kulturális Irodában. Hétköznapokon 10 és 17 között várja a vásárlókat a jegyiroda, előzetes foglalásra nincs lehetőség. Online jegyeket a www.biletmaster.ro oldalon lehet rendelni. A Reflex3 virtuálisan bebarangolható, műsorának részletes kínálata letölthető a www.reflexfest.ro honlapon – áll a szervezők közleményében.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Tényleg ügyészállammá vált Románia?
Már Amerikában is van, aki így látja. Sőt, Románia is megkapja az illiberális jelzőt a korrupció-ellenes harca miatt.
Nagy port kavart a román médiában egy amerikai kutatóintézet, a Democracy Institute vezetője, Patrick Basham által írt véleményanyag, amely egy ügyészállam kiépülését vizionálja Romániában.
A Basham szerint túlkapásokkal jellemezhető román korrupciós harc furcsa praktikákkal – családtagok letartóztatása, előzetes letartóztatás, nevek megadására kimenő vallatás – működik, miközben veszélyt jelent Románia demokratikus jövőjére.
A szerző véleményanyaga megoldást is kínál: egyfajta beismerésre alapuló megtisztulási folyamatot javasol.
Francia forradalmi terror uralja az egykori Kis Párizst?
Bukarest rövid leírásával indítja véleményanyagát Patrick Basham aNew York Timesban. A gondolatsor azonban nem a régebben Kis Párizsnak becézett város szépségeivel végződik, hanem azzal a megállapításával, hogy manapság az országban olyan hangulat van, ami Párizs egy másik arcát, az egykori francia forradalom idején tapasztalt terrort idézi.
Basham kiemeli, hogy Klaus Johannis államfővé választása egy új löketet adott a korrupció-ellenes harcnak, ami szerinte azonban túlzásokkal jár. A Traian Băsescu volt államelnök idején lejátszódott korrupció-ellenes harc szerinte erőtlen volt, leginkább Băsescu politikai támadásainak volt az eszköze. A Băsescu államelnökségének utolsó éveiben felgyorsult letartóztatási hullám tavaly mintegy ezer – politikust és üzletembert érintő - ítéletet vont maga után. Ez a látványos leszámolás, és ennek a széleskörű támogatottsága vezetett oda, hogy az államfő-választási kampány egyik központi témájává a korrupcióellenes harc vált.
Manapság a nyers populizmus a meghatározó. A tévécsatornák fáradhatatlanul fednek le minden ügyet, miközben a bíróságok elmarasztaló ítéleteket hoznak a - párttól függetlenül - politikusokhoz kapcsolódó ügyek több mint 90%-ában. Patrick Basham
Basham arra hívja fel a figyelmet, hogy Románia lassan kifut a börtönhelyekből. „Eközben meg úgy tűnik, hogy manapság alig építenek valamit. A vállalkozók, akikkel beszéltem, azt mondják, hogy tartózkodnak a köz-magán partnerségben elképzelt projektektől, mert azok túl könnyűnek számítanak egy esetleges korrupciós vád megkonstruálásához” – írja.
Basham meglátásában a politikusok csak tükrözik a romániai politikai normákat: a kenőpénz a mindennapi romániai életben népbetegségnek számít. „Mindenkit úgy kezelnek, legyen az illető akár politikus vagy üzletember, mint valaki, aki biztosan hibás valamiért” – írja.
Basham szerint a romániaiak azért támogatták az államfőválasztáson nagy számokban a korrupció-ellenes ügyet felvállaló jelöltet, mert évtizedekig el voltak zárva az igazságosságtól – kezdetben diktátorok, majd eredmények nélküli demokraták miatt.
Egy ügyészi állam van kiépülőben Basham szerint
Az ügyészi állam felemelkedése veszélyeztet – figyelmeztet Basham.
Ennek alátámasztására egy sor érvet hoz fel: a kihallgatáson a kihallgatottat nyomás alá helyezik, hogy neveket mondjon az enyhébb büntetés reményében, rutinná vált a családtagok letartóztatása, az előzetes letartóztatások „orwelli” gyakorlata azért, hogy a fehérgalléros feltételezett bűnözőket megállítsák a hasonló tettek elkövetésétől.
Basham szerint a hivatalos cáfolatok ellenére mindenki tudja, hogy a bíróságok nem annyira függetlenek, mint kellene. Ezenkívül sokakat azzal hiteltelenítenek el, hogy orosz pénzügyi érdekeltségeiket emelik ki, rájátszva arra, hogy a romániaiak gyakorta veszélyesnek érzékelik az ilyen jellegű összefonódásokat.
Basham emlékeztet, hogy Victor Ponta miniszterelnök 2012 előtt úgy írta le a DNA-t, mint egy kommunista titkosszolgálatot, azonban ahogy a közvélemény a DNA fele kezdett elmozdulni, visszavett a DNA-val kapcsolatos érvei éléből.
Basham szerint időközben a DNA Pontának is remek eszközzé vált arra, hogy a vele szemben kritikus hangot megütő újságok tulajdonosaival leszámolhasson. Erre példaként Adrian Sârbut, a Mediafax Grouptulajdonosát és Dan Adamescut, a România Liberă tulajdonosát hozza fel.
Csak tetszelegni akarnánk Amerikának?
Basham úgy látja, hogy az abbéli igyekezet, hogy a politika és a pénzügyi körök közötti kapcsolatokat csökkentsék, számlaegyenlítésekre és igazságszolgáltatási túlkapásokhoz vezettek.
Szerinte a korrupcióellenes kampány Romániában Amerika-ellenes hangulatot is kelt, hisz sokan úgy értékelik, hogy Románia egyszerűen igyekszik lenyűgözni Amerikát, aki meg azért aggódik, hogy nehogy káoszba süllyedjen a korrupciónak és orosz érdekeknek kitett ország.
Az Európai Unió sem fenyegette meg Romániát eddig azzal, hogy forrásokat vagy esetleg az ország szavazati jogát megvonja, miközben folyamatosan monitorizálta az országban tapasztalható korrupció szintjeit, mégis Bukarestben általános volt az aggodalom amiatt, hogy Románia szavazati jogát felfüggesztik.
Mint olyanok, akik eldöntik, hogy mi a jó kormányzat, és mi nem, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió is fel kellene emelje a hangját az ügyészi állam kialakulása miatt. „Egy kevésbé korrupt Románia jobb EU-tag lehetne és egy megbízhatóbb NATO-szövetséges, de tévedés lenne elfogadni azt, hogy ebben a kérdéskörben csak az igazságszolgáltatás mennyiségét nézzük, és ne annak a minőségét, mintha egy számmal mérhető siker mutatójáról lenne szó” – írja.
Illiberális lenne Románia?
Basham értékelése szerint Románia korrupcióellenes hadjárata gyorsan „illiberális keresztesháborúvá” vált.
„A közvélemény kielégíthetetlen igazságvágya csak erősíti az ország demokratikus jövőjét veszélyeztető tényezőket.
Az amerikai és az európai kormányzatoknak gratulálni kellene a romániaiaknak a hirtelen megtalált elhatározásuk miatt, hogy eltüntetik a korrupciót, de egyben bátorítaniuk is kellene egy másfajta hozzáállást.Románia demokratikus fejlődésének jobbat tenne, ha egy nyilvános eljárásban ismernék el a korruptak a bűnösségüket, ezt dokumentálnák, és aztán megbocsátanának nekik” – írja Basham. "Csak egy átfogó eljárás – amely amnesztiával díjazza az önleleplezést – fog oda vezetni, hogy véget érjen az, hogy a romániaiak rettegve néznek hátra a válluk felett, hogy nem-e üldözi őket valaki. [...] A demokratikus Románia meg ezután határozott ígéretet tenne arra, hogy a következő kihágásokat határozottan megbüntetik – de egy transzparens, pártok fölötti, értelmes módon"- javasolja Basham.
Román média: Pontával kapcsolatot ápoló és a verespataki bánya beindítását szorgalmazó elemzőről van szó
A Hotnews és az Adevărul is arról számoltak be, hogy információik szerint Basham közeli kapcsolatban van Pontával, valamint „pro-business” álláspontot képvisel, így például a verespataki bányanyitást is támogatta.
Ezeket az álláspontokat Basham egy elemzésében, valamint egy Huffington Poston megjelent véleményanyagában fejtette ki. A Romániával foglalkozó elemzést a román sajtó egy Pontához címzett „dicshimnusznak” értékelte, a verespataki bányanyitással kapcsolatos véleménye meg a környezetvédők és az aktivisták ellenszenvét váltotta ki.
Forrás: New York Times, Adevarul, Hotnews, Democracy Institute, Huffington Post
Transindex.ro

Autonómiát követelt Csíkszereda főterén a tömeg
Hiába ígérte meg Hargita megye prefektusa a Csíkszéki Nemzeti Tanács vezetőjének, hogy átveszi a petíciót, a kedd esti csíkszeredai tiltakozó megmozdulás végén zárva volt a prefektusi hivatal ajtaja. Így a téren összegyűlt, időnként autonómiát követelő jelszavakat kiáltó ezres lélekszámú tömeg keserű szájízzel hagyta el a Szabadság teret. A petíciót szerdán próbálják eljuttatni a prefektusnak.
Autonómiát, autonómiát! – kiáltották többször is a csíkszeredai Szabadság téren összegyűlt csíkiak kedden este, miközben a székely szabadság napja alkalmából rendezett megemlékezésen, illetve tiltakozó megmozduláson annak a petíciónak a szövegét hallgatták, amelyet a rendezvény végén a megmozdulás szervezői a prefektusnak szerettek volna átadni.
„Tiltakozunk Bukarest központosító, a székely népet támadó, a Székelyföld létét minduntalan tagadó politikája ellen! Kijelentjük, hogy Székelyföld volt, van és lesz! A székely csak úgy élhet, ha szabad! Székelyföld csak akkor igazi, ha nemcsak szülőföld, hanem haza is, mert haza csak ott van, ahol jog van!” – jelentette ki az egybegyűltekhez intézett beszédében Veress Dávid, a Székely Nemzeti Tanács csíkszéki elnöke.
A petícióból
Ezt követően a csíkszeredai Szabadság téren Veress Dávid felolvasta a bukaresti kormánynak, a parlamentnek és Klaus Johannis államfőnek címzett petíciót. A dokumentum a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT) és a régió önkormányzataival folytatandó egyeztetésre sürgeti a Ponta-kabinetet. A dokumentumban megállapítják, a kormány által tervezett közigazgatási átalakítás folyamata továbbra is rendkívüli aggodalomra ad okot, mivel a Székelyföldnek egy nagyobb közigazgatási egységbe tagolása ellentmond a közösség akaratának. A petíció szerint annak ellenére, hogy a székelyföldi önkormányzatok mintegy harmada által elfogadott autonómiapárti határozatokat a prefektusok az igazságszolgáltatás segítségével kívánják érvényteleníteni, egyre több közösség képviselői teszik le voksukat a tömbmagyar régió önrendelkezése mellett.
Székelyhon.ro

A zsarnokság ellen tenni kell
Ebben az országban zsarnokság van, jogainkat nap mint nap megtagadják tőlünk. Ha a zsarnokságnak véget akarunk vetni, akkor mindannyiunknak tennünk kell – hangzott el a székely szabadság napja alkalmával szervezett gyergyószentmiklósi tüntetésen.
Ahogy Székelyföld több településén, Gyergyószentmiklóson is közfelkiáltással jelezték az egybegyűltek, hogy a felolvasott petícióban elhangzottakkal, annak mondanivalójával egyetértenek.
A művelődési ház előtti térre Gyergyószék szinte minden településéről érkeztek tüntetők, akik először Fórika Sebestyén szónoklatát hallgathatták meg. Ebben elhangzott, csak a gonosz, önző elméletek képesek embereket gyökereiktől elszakítani, szabadságuktól megfosztani. A jogfosztás azonban nem egy rendkívüli dolog, sajnos nagyon is mindennapos Erdélyben, pedig ez nem volt mindig így. „A székely nemzet évezredek alatt mindig befogadta és befogadja a betelepülő népeket, hiszen otthonhoz, hazához bárhol a világon mindenkinek joga van nyelvtől és nemzetiségtől függetlenül. A tolerancia és összefogás valamikor természetes velejárója volt a mindennapoknak. Ezt bizonyítja a Kárpát-medence nemzetiségi sokszínűsége is” – fogalmazott Fórika.
„Nem érezzük jól magunkat az országban, ahol nap mint nap kellemetlen élményei vannak az embernek, csak azért, mert székely vagy magyar” – jelentette ki Árus Zsolt, a Gyergyószéki SZNT alelnöke. Tanáremberek kerülnek ügyészségre, mert részt vettek egy irodalmi esten – utalt a Nyírő József-megemlékezés vagy a Wass Albert-felolvasás után történtekre. Hozzátette: eközben a fasiszta Noua Dreapta szimpatizánsai szabadon vonulhatnak a város főterén. Őket senki nem háborítja.
„Minket itt elnyomnak. Itt Romániában zsarnokság van. Azért tiltakozunk, mert másodrangú állampolgárként kezelnek, hogy életünkre törnek ebben az országban, olyan közigazgatási átszervezést szerveznek, amely Székelyföld végét jelentené. Jogainkat nap mint nap megtagadják tőlünk” – fogalmazott Árus Zsolt.
Leszögezte: ha a zsarnokságnak véget akarunk vetni, akkor mindannyiunknak tenni kell, nem szabad azoknak a politikusoknak hinni, akik azt sugallják, ne tegyünk semmit, majd ők Bukarestben mindent megoldanak. Szerte a világban, ahol az emberek igazán akarták, kiálltak jogaikért, és idővel elérték, hogy elismerjék azokat. Nem szabad karba tett kézzel várni. Mindenkinek a maga helyén tennie kell, tegyen a célok eléréséért, amennyit lehet. „A bukaresti hatalom abban reménykedik, hogy lankadni fogunk, kifulladunk, elfáradunk. Azonban ha kitartunk, az ország által vállalt kötelezettségek előbb-utóbb azt fogják eredményezni, hogy Székelyföld autonóm lesz” – hangzott el.
A szónoklatok után Tőkés-Bencze Zsuzsanna unitárius lelkész mondott áldást, majd a tüntetést a székely himnusz eléneklése zárta a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar kíséretével. A művelődési ház előtti főút le volt zárva a közlekedés elől, a forgalom így nem zavarta a tüntetés hangulatát. Más szempontból azonban nem lett volna szükség az út lezárására. A parkoló is elég volt a tömeg befogadására. Az eseményen 300-400 személy vett részt.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Gyertyás megemlékezés a Székely vértanúk emlékművénél
– Jó atyánk, a megemlékezés pillanatában elhoztuk ide, hőseink emlékművéhez szívünknek hálás kegyeletét, a gyertyák fényét, a virágok pompáját. Szükség van arra, hogy emlékezzünk azokra, akik mártírhalált haltak, mert szerették testvéreiket. Ezt a fényt, ragyogást reánk ragyogtatják, az elmúláson túl is. Hitet adnak, erősítenek minket az összetartozás tudatában – mondta Kecskés Csaba unitárius lelkész tegnap a Székely vértanúk emlékművénél, ahová Kincses Előd felhívására több száz ember ment el egy-egy szál virággal és gyertyával, hogy lerója kegyeletét az 1854. március 10-én a Postaréten kivégzett székely szabadságharcosok emléke előtt.
Az egybegyűltek Petőfi- és Kossuth-nótákat énekeltek, Kecskés Csaba unitárius lelkész vezetésével elmondták a miatyánkot, elénekelték a magyar és a székely himnuszt, majd egy-egy szál virágot helyeztek el, és gyertyát gyújtottak az emlékműnél.
A megemlékezésre szinte több rendőr és csendőr "ügyelt fel", mint ahány résztvevő volt, a rendfenntartó erők, szemmel láthatóan, nagy erőkkel "készültek" az eseményre.
Rendbontás azonban nem történt, az emberek, miután lerótták kegyeletüket, egyenként vagy csoportosan elindultak hazafelé.
A gyülekezési jog korlátozása nem lehet a demokratikus államrend része
Ugyancsak tegnap, a képviselőház plénumában Márton Árpád képviselő politikai nyilatkozatban hívta fel a figyelmet az 1854-ben kivégzett székely mártírok emlékére, és szóvá tette, hogy a székely szabadság napján Marosvásárhelyen korlátozták a magyar közösség gyülekezési jogát, amelyről úgy vélekedett, nem lehet a demokratikus államrend része.
Márton Árpád beszédében ismertette az esemény körülményeit: "Kossuth Lajos megbízásából 1851-ben Makk József titkos katonai mozgalom megalapításába kezdett. A szervezkedés központja Bukarestben volt, Nagy József házában, ezáltal lehetőség adódott arra is, hogy román forradalmárokkal is kapcsolatba lépjenek. A mozgalomba beépült kém meghiúsította a Makk- féle összeesküvést. Tagjait letartóztatatták, résztvevőit várfogsággal sújtották, szervezőit 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten és április 29-én Sepsiszentgyörgyön kivégezték."
A képviselő ismertette a marosvásárhelyi Székely vértanúk emlékművének történetét is, amely 1875 óta a március 15-i megemlékezések helyszíne, és elmondta, hogy Sepsiszentgyörgyön a Lábasház homlokzatán helyezik el az emlékezés koszorúját ezen az ünnepen, ahol Bartalis Ferenc és Váradi József, a Makk-féle összeesküvés kulcsszereplői töltötték életük utolsó óráit.
Székelyföld autonómiája nemcsak a székelyek ügye, hanem minden magyaré és minden jóérzésű emberé az egész világon
A magyar miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága kiáll a Székely Nemzeti Tanácsnak a székely szabadság napja alkalmából szervezett felvonulásai mellett, amelyeknek célja, hogy felhívják a figyelmet Székelyföld autonómiájának kérdésére – fogalmazott az MTI-hez eljuttatott közleményében Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár. Kiemelte: Székelyföld autonómiája nemcsak a székelyek ügye, hanem minden magyaré és minden jóérzésű emberé az egész világon. Fontos, hogy ezen a szomorú évfordulón – amikor 1854-ben Marosvásárhelyen kivégezték a három székely vértanút, akik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után is hittek a magyar szabadságban – a világ magyarsága részéről minél többen csatlakozzanak a felvonulásokhoz – írta.
Budapesten a Hősök terén tartottak rendezvényt.
***
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban szervezett először megemlékezést március 10-én, amikor ezt a napot a székely szabadság napjának nevezték el. Ezen a rendezvényen a szervezők szerint harmincezren vettek részt, majd a főtér felé, a prefektúra elé vonultak. Semmiféle rendbontás nem történt. 2014-ben voltak kisebb incidensek, ezért az idén Marosvásárhely polgármestere nem engedélyezte sem a menetelést, sem a prefektúra előtti tüntetést, amellyel a kormány régiósításra vonatkozó tervei ellen tiltakoztak volna a résztvevők. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke nem vállalta fel az esetleges incidensek ódiumát, és sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az idén semmiféle rendezvényre nem kerül sor Marosvásárhelyen. Ellenben, aki akar, egy szál virággal és egy gyertyával elmehet a Székely vértanúk emlékművéhez, hogy lerója kegyeletét a Postaréten kivégzett szabadságharcosok emléke előtt.
Tegnap, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökével, Szilágyi Zsolttal tartott közös sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy délelőtt 11 órakor ment ki az emlékműhöz, gyertyát gyújtott, majd megköszönte a csendőröknek, hogy lefilmezték.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Jelképes román–magyar összeborulás Temesváron az Opera téren
Îmbrăţişează un maghiar!/Ölelj meg egy románt! témájú villámcsődületet hirdetett március 10-én 14 órára az Opera téren egy Edwin Sebastian Marc nevű temesvári fiatalember. A román–magyar összeborulás, jelképesen és bátortalanul ugyan, de megtörtént: Marc egy Ildikó nevű hölggyel ölelkezett a román–magyar megbékélés jegyében.
Felhívásában Edwin Sebastian Marc arra kérte magyar ismerőseit, hogy március 10-én öleljenek meg egy románt, készítsenek erről fotót, és ezt töltsék fel a Facebookra. A felhívás a románoknak is szól: nekik nyilván egy magyar emberrel kell ölelkezniük és fotózkodniuk. A kezdeményezést rengetegen „lájkolták” a világhálón, de amikor a tettek mezejére kellett lépni, akkor csak kevesen válaszoltak Marc felhívására.
Edwin Sebastian Marc kezdeményezésével azt szeretné elérni, hogy a bánságiak mutassanak jó példát a különböző nemzetiségűek békés egymás mellett éléséről az országnak. „Hasonló megmozdulást szervezett ma Bukarestben a Román–Magyar Baráti Társaság – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Edwin Sebastian Marc –, azért választottuk ezt az időpontot, mert Romániában minden évben, március 15-e környékén rendszeresen felkorbácsolódnak a nacionalista indulatok. Marosvásárhelyen még mindig nem simultak el a román–magyar ellentétek, ezért úgy gondoltam, hogy tenni kell valamit a megbékélés érdekében.”
Ahogyan az lenni szokott, a meghirdetett időpontban csak újságírók gyülekeztek az Opera téren. Némi késéssel, egy román zászlóval és kokárdával felszerelkezve megérkezett Edwin Sebastian Marc is. A felhívásra válaszolva végül egy Ildikó nevű ifjú hölgy is befutott, aki a kamerák kereszttüzében összeölelkezett Marccal. A jelképes ölelkezést egy újabb követte: megérkezett a helyszínre a szegedi Zalányi Sámuel, román feleségével, akik a sajtónak bemutattak egy meghitt magyar–román házastársi ölelést.
A bátortalan kezdet nem szegte kedvét Edwin Sebastian Marcnak. „Mi temesváriak meg kell mutassuk az országnak, hogy mi a normális magatartás ebben a kérdésben” – mondta lapunknak a temesvári Nyugati Egyetem hallgatója.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

1854. március 10-re emlékezett Márton Árpád a Parlamentben
A gyülekezési jog korlátozása nem lehet a demokratikus államrend része
Politikai nyilatkozatban hívta fel a Képviselőház plénumában a törvényhozó testület figyelmét kedden, március 10-én Márton Árpád, az RMDSZ parlamenti képviselője az 1854-ben kivégzett székely mártírok emlékére, és szóvá tette azt is, hogy a Székely Szabadság-napján Marosvásárhelyen korlátozták a magyar közösség gyülekezési jogát.
A képviselő felszólalásában emlékezett a székely mártírokra, a gyülekezési jog korlátozásáról pedig úgy vélekedett, ez nem lehet a demokratikus államrend része.
Márton Árpád beszédében ismertette az esemény körülményeit: „Kossuth Lajos megbízásából 1851-ben Makk József titkos katonai mozgalom megalapításába kezdett. A szervezkedés központja Bukarestben volt, Nagy József házában, ezáltal lehetőség adódott arra is, hogy román forradalmárokkal is kapcsolatba lépjenek. A mozgalomba beépült kém, meghiúsította a Makk-féle összeesküvést. Tagjait letartóztatottak és résztvevőit várfogsággal sújtották, szervezőit 1854. március 10-én, a marosvásárhelyi Postaréten, és április 29-én, Sepsiszentgyörgyön kivégezték.”– hangzott el Márton Árpád képviselő felszólalásában.
A háromszéki képviselő a továbbiakban ismertette a marosvásárhelyi Székely Vértanúk Emlékművének történetét is, amely 1875. óta a március 15-i megemlékezések helyszíne, illetve elmondta, Sepsiszentgyörgyön a Lábasház homlokzatán helyezik el az emlékezés koszorúját ezen az ünnepen, ahol Bartalis Ferenc és Váradi József, a Makk-féle összeesküvés kulcsszereplői töltötték életük utolsó óráit.
Nyugati Jelen (Arad)

A csíki fenyőerdők fia
Részlet a Márton Áron erdélyi püspök élete és munkássága címmel megjelenő kötetből
Az új megyéspüspököt 1939. február 12-én a pápa megbízásából Andrea Cassulo nuncius szentelte fel a kolozsvári Szent Mihály-templomban.
Márton Áron a bevett szokáshoz híven, címert és jelmondatot választott. A címert az eddigi legnagyobb magyar heraldikus, Köpeczi Sebestyén József tervezte. A pajzs alakú püspöki címer felett püspöki jelvények. A pajzsmezőt egy Mária-kék szalag két részre osztja. A felső mező jobb sarkában látható betlehemi csillag arra utal, hogy Márton Áron püspöki kinevezését karácsonykor kapta meg. A kék szalag közepén az örök vigíliára utaló Krisztus-monogram, melyet a székely nemzet ősi címeréből kölcsönzött nap és a hold vesz körül. Az alsó mezőben havasok ölelte zöldellő erdei tisztás, amelyből sudár fenyőfa emelkedik a pajzs felső széléig. A címer alatti szalagon jelmondat. A címerkompozíciót rangjelző, három sorban hat-hat (1–2–3) bojtos zöld püspöki kalap veszi körül. Néhány motívum szerepeltetését Márton Áron kívánta XIII. Leó pápa címere alapján. A heraldikus egyes színek együttes alkalmazásával nemzeti jelleget adott az egyházi címernek.
A csíki fenyő szimbóluma az új püspöknek nagyon sokat jelentett, ahhoz erősen ragaszkodott. „Csíki fenyőből készült a bölcsőm, ebből legyen a koporsóm is.” A címer heraldikai érdekességet mutat, melynek egyháztörténeti jelentősége van. A címerpajzs közepén a püspöksüveg és a pásztorbot között érseki körmeneti aranykereszt van. Ilyen motívumot erdélyi püspökelődei nem használtak címerükben. A római katolikus érsekség Bukarestben székelt és nem Gyulafehérváron, ezért Márton Áron sem rendelkezhetett érseki címmel. Köpeczi Sebestyén József csak kihasználta a magyar heraldika egyik sajátosságát, mely alapján az Árpád-házi alapítású püspökségek megyéspüspökei használhatták az érseki keresztet címereikben. Ennek akkor több mint szimbolikus jelentősége volt.
SAS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

Felhívták Szijjártó Pétert Romániából
Bogdan Aurescu román külügyminiszter felhívta telefonon csütörtökön Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert, hogy személyesen is szót emeljen egy budapesti tüntetés miatt, amelyen Romániát „az Európai Unió Iszlám Államának" nevezték – közölték Bukarestben.
A román külügyminisztérium korábban sajtónyilatkozatban utasította el György-Mózes Árpádnak, a Székelyföldért Társaság elnökének idézett kijelentését, amely a székely szabadság napján, kedden rendezett budapesti tüntetésen hangzott el. György-Mózes Árpád azzal indokolta kijelentését, hogy szerinte a román hatóságok hetente fejeznek le olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánítási és a nemzeti identitáshoz való jog.
A román külügyminiszter kifejezte reményét, hogy Magyarország nemzeti ünnepének március 15-i megünneplése vagy az 1990-es (március 19-20.) marosvásárhelyi események 25. évfordulója nem szolgáltat alkalmat arra, hogy a magyar tisztségviselők a két ország közti alapszerződést, illetve a román alkotmányt sértő kijelentéseket tegyenek.
A Székely szabadság napjával kapcsolatban Gál Kinga Fideszes EP-képviselő, az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportjának társelnöke közölte, hogy a testület mai ülésén megtárgyalták az ügyet, és mivel úgy vélték, hogy a marosvásárhelyi felvonulás betiltása sérti a gyülekezési jogot, az Európai Bizottsághoz fordulnak.
MTI, index.hu
Erdély.ma

Csángók – A csángók a román nemzetállamban
A csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra.
A román állam megalakulásától 1920-ig
1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult.
Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek.
Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk.
Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű.
Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig
Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni.
Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül.
A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült.
Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák.
Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták.
A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást.
Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején
Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is.
Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt.
A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt.
Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott.
Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004.
Sándor Klára nyest.hu
Erdély.ma

Önkormányzati nem a lovagkirály váradi szobrára
Hivatalos választ ugyan még nem küldtek a nagyváradi római katolikus püspökségnek, de Mircea Mălan alpolgármester egy televíziós beszélgetés során már elárulta, hogy a helyi önkormányzat elutasítja az egyházi beadványt, és nem helyezik el Európa legrégebbi, Szent László királyt ábrázoló barokk kőszobrát a jelenleg uniós támogatással felújítás alatt álló főtéren.
A városalapító lovagkirályról elnevezett, ám ma Egyesülés (Unirii) térként számon tartott belvárosi területen, mint ismert, három román személyiségnek állítanak majd emléket. Dacára a helyi magyarság óhajának, az elöljáró szerint annak a civil kezdeményezésnek sincs esélye, amely közpénzből kér egy új Szent László-szobrot a Sas-palota bejárata elé.
A múlt héten ennek érdekében aláírásgyűjtést elindító csoport Facebook-oldalán jelezte, hogy az alpolgármester szerint túl sok lenne Nagyváradon három Szent László-szobor, az RMDSZ-es tanácsosokkal erről egyeztetve csak a nagyméretű szobor visszahelyezését tartja elképzelhetőnek, ám arra nincs megfelelő helyszín.
Ez jelen pillanatban a püspökség kertjében, a bazilika előtt áll, ahol „nagyobb biztonságban” érzik, Böcskei László megyés püspök ezért is javasolta alternatív megoldásként az ugyancsak egyházi birtokban lévő kőszobrot. Ez, mint ismert, nem nyerte el a közösségi oldalon megalakult csoport tetszését sem, így egy teljesen új Szent László-szobrot akarnak kérni.
Az ezt nyomatékosító aláírásgyűjtés jelenleg a város több helyszínén zajlik, ám arra már nem kaptak engedélyt, hogy a sétálóutcára vonuljanak az ívekkel. A Krónika megkeresésére a polgármesteri hivatal sajtóosztálya erre azt a magyarázatot adta, hogy a központot érintő felújítási munkálatok miatt idén január elsejétől felfüggesztették a területre vonatkozó urbanisztikai engedélyek kibocsátását. A Magnólia térre tervezett köztéri aláírásgyűjtésre ugyanakkor rábólintottak.
Érdekesség különben, hogy ezzel párhuzamosan a Bihar megyei műemlékvédelmi bizottság nem hagyta jóvá az önkormányzat azon törekvését, hogy a főtéren álló Mihai Viteazul szobrot a róla elnevezett, az egykori temetőből lett Olaszi parkba költözesse, hogy helyére Ferdinánd román király emlékművét állítsák vissza –, így a végső döntés átkerült Bukarestbe, az országos testülethez.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Ambrus Attila: Lopakodó a célkeresztben
Lopakodva érkezett: az Önök engedélyével utolsóként a listán. Settenkedve távozott. Most látom csak, hogy immár hét éve. Közel két évtizedig tartott eredeti demokrataként a politikai karrierje, noha szíve és elhívatása szerint legszívesebben neokommunistaként vezette volna (félre) az országot. Szimpatikus hatvanasként tűnt fel 1989 decemberének forró napjaiban a szabad román televízió képernyőjén. Felvilágosult gorbacsovistának tűnt, hallhattak is valamit a forradalmárok arról, hogy ő a Mihail Szergejevics által kiszemelt Ceauşescu-utód, így nem is volt kérdés, hogy Ion Iliescu legyen a Nemzeti Megmentési Front, s később az ország elnöke. Nicolae Ceauşescu konvencionális öltönye, nyakkendője és sapkája helyett egyszerű pulóvert hordott, ami kihangsúlyozta értelmiségi státuszát. Ezen még az sem rontott, hogy ugyanúgy gesztikulált, mint a Kárpátok Géniusza, s testbeszédét elemezve ma már megállapíthatjuk, éppolyan diktatórikus jellem, mint elődje, korábbi harcostársa volt. Ma már határozottan cáfolja, hogy a 25 évvel ezelőtti forradalom egyfajta peresztrojka-kísérlet lett volna. Alighanem igaza van. Mert sem Ion Iliescu világképe, demokratikus elkötelezettsége nem mérhető Mihail Szergejevics Gorbacsovéhoz, sem az 1989-es események hatása a társadalomra nem hasonlítható ahhoz a rianáshoz, amelyet a peresztrojka a kelet-európai térségben okozott. Forradalom kezdődött Temesváron, forradalom volt Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Brassóban, forradalomnak indult Bukarestben, ami aztán nem hozott igazi rendszerváltást. Hogy miért nem, annak Ion Iliescu lenne a megmondhatója. A sokak által nulladik évnek tartott 1990-es esztendő első hónapjaiban ugyanis fölöttébb furcsa, máig fel nem tárt események történtek. Amelyekhez Iliescunak feltétlenül köze volt. Úgy tűntek el egyik napról a másikra a volt pártaktivisták, a Szekuritáté emberei, hogy a Román Kommunista Pártot és a Szekuritátét feloszlatták. Eltűntek a szemünk elől, de a színfalak mögött ugyancsak dolgoztak. Volt, aki hatalmas vagyonát alapozta meg sikkasztással, mások az osztályharc és a román–magyar konfliktus felélesztésén munkálkodtak. Mit számított, hogy nincsenek is társadalmi osztályok, csak egy elszegényedett néptömeg várta a csodát, akinek semmije nem volt, legfennebb csak nemzeti büszkesége... Ion Iliescu ördögi szerepét mi, magyarok már 1990 márciusában megtapasztalhattuk. Noha megtehette volna, nem akadályozta meg az etnikai konfliktus kirobbanását, az utcai harcokat, s később is erősítette azt a hivatalos verziót, hogy a fekete márciusért kizárólag magyarokat és cigányokat lehet és kell elítélni. A konspirációk nagymestereként Iliescu így legitimálta a Román Hírszerző Szolgálat létrejöttét, noha a titkosszolgálatok működése egy demokratikus országban egészen természetes. Ez lehetett az a pillanat, amikor a Szekuritáté embereit előre elfogadott egyezség szerint át lehetett menteni az új szolgálatba. Lehet. Soha nem fogjuk megtudni, mert Ion Iliescunak minden bizonnyal soha nem kell választ adnia arra, mi történt az eredeti román demokrácia nulladik évének első felében. Arra van esély, hogy a forradalomtól eltelt időszakban elkövetett iliescui kompromisszumok és tévedések miatt, sőt, számos jel szerint maga Iliescu által kiprovokált bányászjárás miértjére és hogyanjára választ kapjunk. A bűnvádi dosszié újratárgyalásáról döntött a Legfelsőbb Bíróság. A gyanúsítottak közt, Ion Iliescu mellett, ott találjuk Virgil Măgureanut, a Román Hírszerző Szolgálat alapító elnökét, Victor Atanasie Stănculescut és Mihai Chiţac tábornokokat. Azokat, akiknek nem csupán a bányászjárásban, hanem a román demokrácia kisiklatásában is szerepük lehetett. Akik miatt ma ott tartunk, ahol: mindent átsző a korrupció, a titkosszolgálatokkal kapcsolatosan felmerült a gyanú – a volt államelnök bizalmasa állítja –, hogy beavatkoznak a politikai életbe, a volt kommunista aktivisták töltenek be vezető állásokat. (Románia az egyetlen kelet-európai uniós állam, ahol a lusztrációs törvényt, a temesvári kiáltvány 8. pontját soha nem emelték törvényerőre.) Ott tartunk, hogy az erdélyi magyarság elmúlt huszonöt éves történetének akár azt a címet is adhatnánk: A gyógyszertártól a gyógyszerészeti egyetemig. Mert egy gyógyszertár magyar felirata indította el a magyarfóbiát, ma pedig a MOGYE ügye borzolja a kedélyeket... Ion Iliescu felelősségre vonása a bányászjárásban játszott szerepéért alaposan megkésett. Nem okozhat senkinek elégtételt egy aggastyán bebörtönzése. Annak a bizonyítása azonban, hogy Iliescu miatt Románia rossz úton indult el és rossz úton jár, hogy a politikai újratervezés elkerülhetetlen, szükséges.
maszol.ro

A forgatókönyvírókat ma sem ismerjük
Az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről nehéz kívülálló, elemző történészként írnom. Igaz, hogy kutatóként foglalkoztam ezzel is, jól ismerem a szakirodalmat és a hozzáférhető forrásokat – de mégis… Túlságosan sok személyes emlékem van azokról a napokról, hetekről.
Rendszeresen 1979 óta jártam Erdélybe. A nyolcvanas években rengeteg barátra tettem szert – majd egy idő után tartós barátnőre, aki a menyasszonyom, majd 1990-ben a feleségem lett. 1990. március 15-én is hozzá utaztam a barátaimmal Marosvásárhelyre. Az autórádióban már délután hallottuk, hogy Szatmárnémetiben „cirkusz” van. Meg sem fordult a fejemben, hogy Vásárhelyen pár nap múlva sokkal nagyobb lesz… Amikor megérkeztem, megtudtam, hogy az orvosi egyetemen, ahol a menyasszonyom is tanult, igen feszült volt a légkör. A román hallgatókat tanáraik folyamatosan uszították az ülősztrájkot folytató magyar társaik ellen. A román professzorok (akiknek egy része nyíltan dicsekedett a vátrás tagságával) elutasították a magyar követeléseket, amin senki sem lepődött meg, mert az egyetemen belül is tudott volt, hogy nem egy tanár csak azért kerülhetett be korábban az egyetemre, mert „megbízható román elvtárs” volt.
A 20-i békés tüntetésen mi is ott voltunk. Felemelő érzés volt. A tömeg méltóságteljesen, békésen viselkedett. Máig sem tudom, hányan lehettünk, de az bizonyos, hogy több tízezren. A nyárias hőség ellenére senki sem moccant. Tudtuk, az erőnk abban van, hogy sokan vagyunk. Nagyon sokan. Eleinte nem vettük komolyan, hogy a hátunk mögött, a Iancu-szobornál megjelent egy román csoport. Hamarosan szemből jött egy másik, majd elkezdődött a palack- és kődobálás. Az összecsapások kirobbanása előtt mentünk vissza a kollégiumba. Amikor két-három órával később visszakíváncsiskodtunk a központba, már javában „állt a bál”, és büszkén állapítottuk meg, hogy a megtámadottak (a székelyek) fölülkerekedtek és futnak a betolakodók…
Talán ennyit elég is elmondani a személyes élményeimről. Azóta történészként sokat foglalkoztam a magyar–román kapcsolatokkal, Bukarest magyarságpolitikájával. Öt évvel ezelőtt megpróbáltam – az akkor elérhető források alapján – földolgozni, történészként elemezni az eseményeket (Marosvásárhelyi dosszié 1-2., in Nagy Magyarország, 2010, 2. sz., 4–23.). Akkor még sok mindent csak sejteni lehetett. Rá két évvel, 2012-ben megjelent két fiatal kollégám kiváló könyve (László Márton–Novák Csaba Zoltán: A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21.), amely korábban hozzáférhetetlen levéltári források és általuk készített interjúk segítségével árnyalják és gazdagítják korábbi ismereteinket. Sok mindent azonban máig nem lehet tudni.
Mivel a „vásárhelyi fekete március” főbb eseményeit az olvasó ismerheti az elmúlt negyedszázadban megjelent tanulmányból, interjúból, visszaemlékezésből, én most csak néhány fontosabb kérdésre térek ki. Az egyik első, megválaszolásra váró kérdés az, hogy miért éppen Marosvásárhelyen provokálták ki ezt az összecsapást? Ne feledjük, hogy már január 26-án volt egy magyarellenes tüntetés a közeli Szászrégenben, majd pedig március 15-én Szatmárnémetiben. A „forgatókönyv” kísértetiesen hasonló a vásárhelyihez.
A véleményem szerint szinte szükségszerű volt, hogy Marosvásárhely legyen az összecsapás helyszíne. Ne feledjük, hogy 1990 elején a valamikori székely főváros még – igaz, hogy csekély többséggel – magyar többségű volt. A román lakosság jelentős hányadát az 1970-80-as években telepítették be. Ezek a „kolonizátorok” (mondhatjuk nyugodtan gyarmatosítóknak őket) előbb-utóbb megszerezték a vezető pozíciókat. Ez a „felsőbbrendűségi” tudattal átitatott, mélyen soviniszta csoport – tízezres nagyságrendről van szó! – egzisztenciálisan veszélyeztetve érezte magát a „forradalom” utáni napokban, hetekben, amikor szóba került az, hogy a Ceausescu-diktatúra utolsó időszakában pozícióba helyezett személyeket el kell távolítani, az iskolák, közintézmények, gyárak éléről. Mivel ezt a szándékot gyorsan át lehetett konvertálni „román-üldözéssé” (ugyanis a pozíciók nagy részébe visszakerültek volna az 1980-as években elbocsátott magyar vezetők), könnyű volt hiszterizálni az amúgy is frusztrált és gyanakvó román lakosság egy részét. Az „iskolakérdést” – amelyet a többi erdélyi városban több-kevesebb sikerrel – sikerült megoldani, Marosvásárhelyen a feszültségek egyik forrásává sikerült változtatni.
Nagyon leegyszerűsítve 1990 tavaszán azt „kellett” eldönteni, hogy ki fogja ezentúl „birtokolni” a várost: a magyarok vagy a románok?
A magyarellenes eseménysorozat „motorja” a Vatra Românească volt. A nagy kérdés az, hogy kik kezdeményezték a megszervezését és kik álltak mögötte? A korabeli sajtóból és az azóta hozzáférhető dokumentumokból nyilvánvaló, hogy a „csausiszta” elnyomó apparátus (a hadsereg keretén belül addig megbúvó Securitate és a rendőrség), a hadsereg, az államigazgatás és igazságszolgáltatás jelentős része nyíltan vagy burkoltan a VR-t támogatta vagy egyenesen a tagja volt. A VR-nek kulcsszerepe volt február és március folyamán a helyi románság hiszterizálásában, a környékbeli román falusiak mozgósításában. Tevékenységüket elemezve nyilvánvaló, hogy profi diverziós munkát folytattak. Vajon milyen pénzből és kiknek a „szakmai” támogatásával? A kérdés talán költői – de a válasz csak hipotetikus lehet, ugyanis egyelőre bizonyíték nincs arra, hogy az éppen március közepén újjászervezés alatt álló Securitate-utódszervezet, a SRI mozgatta a szálakat.
Az is kérdés, hogy az események alakulásában/alakításában milyen szerepe volt Ion Iliescunak? A személyes felelőssége elvitathatatlan. Csupán azt nem lehet – egyelőre – tudni, hogy kezdeményezője volt-e az akciónak, vagy „csak” rábólintott és jóváhagyta azt? Azt is jó lenne tudni egyszer, hogy személyesen kik írták az események „forgatókönyvét”? Tartok tőle, hogy ez utóbbit sohasem fogjuk megtudni.
Végül az utolsó kérdés, melyen érdemes elgondolkodni: mi lett a „vásárhelyi verekedés” (más olvasatban: „magyarellenes pogrom” vagy „interetnikus konfliktus”) következménye? A „forgatókönyvírók” általam feltételezett szándéka bejött: a városban élő magyarok egy része az események hatására elmenekült, elköltözött. Néhány év múlva kiderült, hogy a románok aránya elérte a számukra kívánatos 50 százalékos „álomhatárt”. Miután a polgármesteri széket is sikerült megszerezni, a város románosítása még vadabbul folyik, mint a nyolcvanas években. És mit tesz eközben a magyarság érdekképviseleti szervezete, az RMDSZ? Szerintem semmit. Bizonyára sokan nem értenek velem egyet, de engedtessék meg, hogy egy magyarországi „kívülállóként” megfogalmazzam azt a véleményemet, miszerint az RMDSZ vezetése már 1990-ben „föladta” ezt a várost. Bár ne lenne igazam…
Vincze Gábor
(A szerző történész)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nagy leszámolási kísérlet
Maros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk.
– Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa?
– A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések.
– Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát?
– A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát.
– Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet?
– A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett.
– Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében...
– A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat.
– A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz...
– Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket!
– A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami?
– Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat.
– Király Károly sem tudott erről?
– Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin...
– Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele...
– Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték.
– Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött.
– Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!
– És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie?
– Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem...
– Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott?
– Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia.
– Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot?
– Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni.
Makkay József
Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990
Erdélyi Napló (Kolozsvár)/

Magyar feliratoktól pogromkísérletig
A heteken át mesterségesen gerjesztett magyarellenes hangulat 1990. március 16-án egy lakónegyedi gyógyszertár magyar felirata miatt robbant Marosvásárhelyen. Innen már csak egy lépés volt a magyar közéleti személyiségek lemondatása, bántalmazása, majd az utcai tömegverekedés. A fekete márciusi napok traumáiban Körmöczki Zoltán egykori politikus és szemtanú próbál eligazítani.
A Tudor lakónegyedben lévő 28-as számú gyógyszertár előtti randalírozás indította el a marosvásárhelyi fekete március erőszakos cselekménysorozatát. A patika kirakatába a román szövegek mellé délelőtt felfestették a „gyógyszertár” szabványfeliratot. A közeli kocsmában tartozódó románokat ez felháborította, hangoskodásukra mintegy ötven ember – többnyire a környező boltok román elárusítói – verődött össze a gyógyszertár előtt. Az eseményekről Körmöczki Zoltán mérnök, a Maros Megyei Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács (NEIT) gazdasági bizottságának egykori elnöke beszélt lapunknak, az ő felesége a 28-as számú gyógyszertár gyógyszerésze volt.
Mérgező sajtóhír
„A Tudor-negyedbeli magyar felirat azért zavarta a románságot, mert az ott lakók zöme a Ceauşescu-rendszer idején telepedett Marosvásárhelyre. Elsősorban Déda környékéről és a Görgény völgyéből érkeztek” – mondja. A kétnyelvű feliratok ügye amúgy mindenhol napirendre került, miután a Maros Megyei Gyógyszertári Hivatalban döntés született a város valamennyi gyógyszertárának kétnyelvű feliratozásáról, a Tudor-negyedi így korántsem volt egyedi jelenség. A felháborodott románok bezúzták a gyógyszertár ajtaját és ablakát, bementek a patikába és életveszélyesen megfenyegették a román és a magyar személyzetet egyaránt. Körmöczki Zoltán felesége, Emese a nagy zajra került elő a laborból, ami jelzi, hogy eleve hazugság volt a korabeli román médiában megjelent hír, miszerint tőle származna az az elhíresült mondat, hogy románokat nem szolgálnak ki. Az erről szóló cikk először a marosvásárhelyi Cuvântul Liber című napilapban jelent meg, amelyet másnap a bukaresti Adevărul is közölt. Az újságok nyomán vette át a hírt az Agerpres hírügynökség, majd a világsajtó: Marosvásárhelyen annyira súlyos a helyzet, hogy a gyógyszertárakban magyar gyógyszerészek nem hajlandók román betegeket kiszolgálni.
„Ezek annyira alaptalan és nevetséges vádak voltak, hogy csak egy dologra gondolhattam: mivel rajtam nem találtak fogást, a fekete március hátterében álló bagázs a feleségem besározásával próbált rajtam is ütni. Mi ketten, Kincses Előddel álltunk ki legkeményebben a magyarság jogai mellett a Nemzeti Megmentési Front utódszervezetében, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában, és ez sok helyi románnak szálka volt a szemében” – magyarázza Körmöczki.
A március 16-án, délben, a Tudor-negyedbeli gyógyszertárnál kirobbantott tömeghisztéria estére a város központjába tartó román felvonulássá dagadt. Körmöczki arról mesél, hogy a késő délutáni órákban ő is kiment a gyógyszertárig, hogy körülnézzen, de az ott ólálkodó mintegy tíz bőrruhás román férfi kis híján megverte. Sokat elmond az aznapi események hátteréről, hogy a megfélemlített gyógyszerészek hiába hívták a rendőrséget, a helyszínre érkező rendfenntartók tovább álltak: a gyógyszertárban randalírozó román hőzöngők közül senkit nem vontak felelősségre.
Lemondás az utca nyomására
A pogromkísérletté felerősített megmozdulások március 19-én kezdtek igazából fenyegetővé válni a város magyarsága számára. A NEIT délelőtti ülésére Körmöczki úgy emlékszik vissza, hogy a főtéri épületbe benyomult mintegy ötven jól megtermett férfi, és azt követelte, adják át nekik Kincses Elődöt. Közben az utcán a tömeg azt skandálta, hogy Kincses mondjon le. Hosszas huzavona után a testületi ülésen Kincses lemondott alelnöki tisztségéről. „A folyóson lincshangulat uralkodott, ezért arra kértem Kincses Elődöt, vonuljon vissza egy másik, zárt irodába, amíg megpróbálok higgadtan beszélni az emberekkel” – meséli az egykori megyei tisztségviselő. Az épületbe benyomult románokkal aztán sikerült kiegyezni abban, hogy nem bántják Kincsest, ha az épület erkélyéről bejelenti lemondását a téren tüntető tömegnek. Az erkélyről elhangzott Kincses-beszéd alatt az épületbe szabadon bejutó románokat a tanács többi román tagja csitította, hogy a pattanásig feszült helyzetben elkerüljük az összetűzéseket.
A Kincses lemondása nyomán kissé mérséklődő helyzetben Körmöczki Zoltán az akkori megyei tanács épületében próbált híreket szerezni a fejleményekről. Ismerősöktől érkező telefonhívások révén jutott tudomására, hogy a Görgény völgyéből autóbuszokon és teherautókon további tömeg érkezik. Arról is később hallott, hogy a szétvert RMDSZ-székházból menekülő magyarokat Judea ezredes bántatlanságot ígérő biztosítéka ellenére a felbőszült csőcselék agyba-főbe verte, Sütő Andrást fél szemére megvakították. Magyar embernek ekkor életveszélyessé vált Marosvásárhely belvárosi utcáin kószálni.
A koma visszaüt
A március 20-át sok ezer marosvásárhelyi magyarhoz hasonlóan a Körmöczki-család is nagy felháborodással és súlyos megalázottságban érte meg. Aki csak tehette, kivonult a főtérre. Az atrocitás kiagyalói épp erre számítottak, csak arra nem készültek fel, hogy a magyarok ezúttal megvédik magukat. Körmöczki arra emlékszik, hogy este nyolc órára az előző nap megalázott magyarság a szép számban segítségükre érkező cigánysággal együtt megtisztította a teret a rájuk támadó románoktól. A győzelem elégtétele azonban rövid ideig tartott, mert a következő napokban a helyi ügyészség és rendőrség a március 20-i tévéfelvételek alapján több tucat magyar és cigány embert azonosított, és állított elő. A tömegből tetszőlegesen kiemelt „elkövetők” ellen bűnvádi eljárást indítottak. „A magyar és cigány embereknek egyetlen bűnük volt: azt akarták, hogy a románokéhoz hasonló jogaink legyenek. Ezért emelték fel a szavukat, ezért tüntettek”. Körmöczkinek csak sejtései vannak arról, hogy az akkori magyar közéleti személyiségekről is készült nyilvántartás és titkos bűnügyi dosszié, de a körülmények alakulása miatt ezt már nem lépte meg a román hatalom.
A marosvásárhelyi fekete március legnagyobb vesztese a város és a vidék magyarsága: az atrocitásokat követő tíz esztendő volt számára a fő erőpróba. A várost elhagyó magyarok nem feltétlenül a fekete március miatt, hanem az általa okozott hatalmas gazdasági visszaesés következményeként távoztak Marosvásárhelyről. A kevés munkahelyre ritkán alkalmaztak magyarokat. „A kilencvenes években két út között választhatott a marosvásárhelyi magyar: vagy vállalkozásba kezd, vagy elmegy az országból. Elég sokan ez utóbbi mellett döntöttek.” Marosvásárhelyi beszélgetőtársam szerint a várost elhagyó magyarok többsége Magyarországon telepedett le.
Félelem és igazság
Sokan és sokféleképpen magyarázzák a máig példátlan erdélyi magyarellenes atrocitások hátterét. Elfogulatlan ügyészségi-bírósági tényfeltárás híján az igazságszolgáltatás mai napig adós a marosvásárhelyi fekete március háttérembereinek törvény elé állításával. Így csak a találgatások és feltételezések maradnak. Körmöczki Zoltán úgy látja, a kiváltó okok egyike a románok létező félelme volt a magyarokkal szemben. A Ceauşescu-rendszerben ahhoz voltak szoktatva, hogy magyar ember nem emelheti fel a szavát, nem kérhet semmit. Ehhez képest a rendszerváltás utáni hetekben erősen önszerveződő magyar közösséggel találták szembe magukat, amely képes volt és akart is harcolni saját jogaiért.
Körmöczki szerint a román sajtó által folyamatosan generált félelemérzet sem vezethetett volna el az atrocitásokig, ha a történet mögött nem áll egy jól kidolgozott bukaresti forgatókönyv. Legtöbben a volt Szekuritáté szerepét látják az események hátterében, amelynek emberei így próbálták bizonyítani pótolhatatlanságukat egy új román titkosszolgálati rendszer létrehozásában. A gyanút igazolja az a tény, hogy Ion Iliescu államfő sem román, sem magyar kérésre nem volt hajlandó Marosvásárhelyre utazni, hogy tárgyaljon a két közösség vezetőivel. Körmöczki kicsinek tartja annak valószínűségét, hogy valaha hivatalosan is kiderüljön a teljes márciusi igazság.
A fekete március kronológiája
Március 15. Ismeretlen tettesek összefirkálták a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobrot. A szobor talpazatára ez írták rá: LE VED. Noha a helyi román rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy magyarok a tettesek, nyelvészek szerint az elkövetők románok voltak, akik nem ismerték a magyar nyelvet. Március 16. Délelőtt 11 órakor a Tudor lakónegyedi 28-as számú gyógyszertár ablakában magyar felirat jelent meg. Részeg, randalírozó románok csetepatéjára kisebb tömeg verődött össze a patika előtt: betörtek ajtót, ablakot. A riadóztatott rendőrség hamar távozott, nem vontak felelősségre senkit. A két órán belül összeverődött, többszázas tömeg megverte a Magyar Televízió két operatőrét, a Népújság két újságíróját, majd feldúltak egy tömbházlakást, amelynek erkélyén egyenjogúságot követelő magyar–román felirat jelent meg. A tömeg levonult a városba, és mindenhol letépték a magyar feliratokat.
Március 17. Tőkés László- és Smaranda Enache-ellenes szlogeneket kiabálva román tüntetők járták a belváros utcáit, tereit. A tömeg a főtéren kötelet kért Sütő Andrásra, Tőkés Lászlóra és Király Károlyra. Március 18. A Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) március 17–18-án kétnapos kongresszust tartott Marosvásárhelyen. A kongresszus nyilatkozatot fogadott el a magyar oktatással kapcsolatban. Szünetében a környéken tartózkodó románok több magyar fiatalt felpofoztak. Március 19. Sütő András megafonon kijelentette, hogy Kincses Előd lemondatása jogtalan, és arra kérte az embereket, menjenek haza. A délelőtt városszerte randalírozó román tömeg – amihez délután hozzácsapódtak a Görgény völgyéből érkező csoportok – megérkeztek a Bolyai utcában található RMDSZ-székházhoz. A vasajtót betörve elfoglalták az udvart. A magyarok a padlásra menekültek. Ekkor Ioan Judea ezredes szavát adta Sütő Andrásnak, hogy nem esik bántódása, ha lejön, de a feldühödött tömeg a katonák közömbössége mellett rátámadt a magyarokra. Sütő András fél szemére megvakult, több oldalbordája eltört. A tömeg a Marosvásárhelyi Rádióhoz vonult, hogy meglincselje a magyar szerkesztőket. Egy román szerkesztő lélekjelenlétének köszönhető, hogy a tömeget sikerült meggyőznie: nincsenek itt a magyarok, már elmentek. A városban randalírozók rengeteg magyart megvertek.
Március 20. Óriási magyar tömeg vonult ki a város főterére, igazságot követelve. Hamarosan román ellentüntetők sorakoztak fel a tér szélén. A délutáni órákban a szaporodó marosvásárhelyi románság újabb erősítést kapott a Görgény-völgyéből. A fejszékkel, botokkal, kaszákkal felfegyverkezett románok – a rendőrkordonon áthatolva – rárontottak a magyarokra. A térről kiszorított magyarok szétszedték a padokat, és visszaverték a románokat. Az állóháború pillanataiban egy teherautó nagy sebességgel a magyar tömegbe hajtott. Egy magyar meghalt, több megsebesült, illetve a kocsi platóján utazó egyik román is életét vesztette. A környékbeli magyar falvak lakói elzárták a főutakat, hogy megakadályozzák a román utánpótlást.
Este nyolc órakor hidegvölgyi cigányok csatlakoztak a magyarokhoz, de a döntő ütközetre 11-kor került sor, amikor Nyárád-menti székelyek érkeztek a városba. A főtéren tétlenül álló katonai harckocsikon átjutva, a botokkal, vasvillákkal felfegyverkezett székelyek kiverték a főtérről a románokat. A győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelte a tömeg, a polgármesteri hivatalra kitűzték a magyar zászlót.
Március 21. Hajnalban a román hadsereg elit ejtőernyősei és egy gyalogos zászlóalj érkezett a városba, ők állították helyre a rendet. Az összetűzéseknek 5 halálos áldozata, továbbá 300 sebesültje volt. A bíróság mintegy 40 magyart és cigány embert ítélt több-kevesebb börtönbüntetésre. Egyetlen román ember kapott csendháborításért pénzbüntetést.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Visszatérhetett hivatása gyakorlásához Csíki Csongor
Ismét két onkológus kezeli a daganatos betegeket a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban, miután újrakezdhette a munkát Csíki Csongor szakorvos. A kórház vezetője szerint nagy szükség volt a szakember visszatérésére, mert nagyon sok a beteg, akiket eddig egy orvos látott el.
Nagyon sok a daganatos beteg, számukra, továbbá az onkológiai osztályon egyedül dolgozott szakembernek és a kórház vezetőségének is nagyon nehéz volt az elmúlt időszak – közölte Demeter Ferenc, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház vezetője, miután megerősítette, hogy ismét dolgozik intézményükben Csíki Csongor onkológus szakorvos. A korábbi program szerint a székelyudvarhelyi kórházban is újraindult az onkológiai szakrendelés, Csíki Csongor heti egy alkalommal – hétfőnként – rendel az udvarhelyi egészségügyi intézményben.
Csíki Csongor ellen csúszópénz elfogadásának gyanúja miatt az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) marosvásárhelyi területi szolgálata emelt vádat, a tavaly júliusban elindított eljárás kezdetén elrendelt hatósági felügyelet részeként pedig szakmája gyakorlásától is eltiltották. Ennek feloldását az orvos többször kérte már. Az igazságügyi minisztérium honlapján szereplő információk szerint végül a Hargita Megyei Törvényszék oldotta fel a szakma gyakorlására vonatkozó tilalmat január 30-án, a DNA ez ellen benyújtott fellebbezését pedig februárban Marosvásárhelyen elutasították. Feloldotta a törvényszék ugyanakkor azt a tilalmat is, hogy a vádlott egyes, az ügyben érintett személyekkel beszéljen, de fenntartotta továbbra is a hatósági felügyeletet.
Demeter Ferenc elmondta, a kórház már tavaly augusztusban jelezte a hatóságoknak, hogy szükségük lenne az orvos munkájára, és kérték, hogy amennyiben a kivizsgálás engedi, hagyják, hogy dolgozhasson, ezt a kérésüket azonban nem vették figyelembe. Csíki Csongor szerkesztőségünknek azt mondta, jó visszatérni a munkához. Úgy látja, nagyon sok a beteg, és bár mindig sok esetük volt, az elmúlt időszakban tovább nőtt a daganatos megbetegedések száma. A kórház egy harmadik szakembert is szeretne az onkológiai osztályra, Demeter Ferenc közölte, van még egy rezidens orvosuk, aki képzése végén, három év múlva csatlakozik az osztály személyzetéhez.
Nehéz helyzetben a sugárkezelésre szorulók
A műszerek meghibásodása miatt jelenleg nem tudják sugárkezelésben részesíteni a betegeket sem Brassóban, sem Marosvásárhelyen, ahol a Hargita megyei betegeket is ellátták eddig. Csíki Csongor onkológus szakorvos szerint legközelebb Bukarestben vagy Kolozsváron érhető el a sugárkezelés, így a Hargita megyei betegeknek két lehetőségük van, vagy várnak, amíg megjavítják a közelebbi készülékeket, vagy pedig utazni kényszerülnek. Bár nem minden daganatos betegnek van szüksége sugárkezelésre, akinek kellene, annak nagyon fontos, és minden kezelés, ami nem történik meg időben, csökkentheti a beteg túlélési esélyeit – mutatott rá az orvos.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Változások előtt a Székelyföldi Regionális Stúdió
Korszakváltás következik a Székelyföldi Regionális Stúdió történetében a magyar közmédia március 15-én esedékes átszervezésével – vélekedik az alapítók egyike, Jakab Endre. A korábbi gabonaraktárban berendezett, korszerű technikai eszközökkel és a régióban összesen közel negyvenfős munkaközösséggel rendelkező médiaegység tizenkét éve működik, hol több, hol kevesebb lehetőséggel a székelyföldi események és értékek bemutatására.
Barátságosan fogadják a látogatót a székelyudvarhelyi gabonaraktárban praktikusan berendezett Székelyföldi Regionális Stúdió munkatársai: a kaputelefonon kedves női hang invitál be, majd készséges dolgozók igazítanak útba, ha nem tudjuk, hogy az alagsori stúdióterem vagy az emeleti irodák és szerkesztőség felé vegyük-e az irányt.
Mint megtudtuk, a székelyudvarhelyi televíziózás története majdhogynem a rendszerváltásig nyúlik vissza: a 90-es évek elején két helyi tévécsatorna is megjelent, az Udvarhelyi Televízió (UTV), illetve az Ati-Beta tévétársaság, amelyeket a tulajdonosok a kezdeti konkurenciaharcot követően 1997-ben Digital 3 Televízió néven egyesítettek. A mostani Duna Stúdió csapatának magját olyan tévések alkotják, akik az Ati-Betánál vagy az UTV-nél kezdték pályafutásukat. A magyar közszolgálati csatornákkal való együttműködés folyamatát Jakab Endre szerkesztő-riporter és Szikszai Olivér operatőr kezdte meg 1998-ban, a Duna Televíziónak tudósítva székelyföldi eseményekről.
„2001 végén, 2002 elején létrejött a Székelyföldi Stúdió. Akkor az Illyés Közalapítvány a Média határok nélkül című pályázat révén a Kárpát-medencében háromszázmillió forint értékben televíziós eszközöket osztott szét úgy, hogy létrehozott öt stúdiót: egyet-egyet Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Ungváron, Felvidéken és Délvidéken. Ezek köré tudósítói pontokat épített ki. Hozzánk, Székelyudvarhelyhez a gyergyószentmiklósi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, brassói térség tartozott, illetve Bukarestben is volt olyan munkatárs, aki akár a kolozsváriaknak, akár nekünk tudott dolgozni” – elevenítette fel Jakab Endre a kezdeteket. Hozzátette, a stúdió azóta is szünet nélkül működik, s bár létrehozása az Illyés Közalapítványhoz és a Székelyudvarhelyért Alapítványhoz köthető, mostanra a Székelyföldi Regionális Stúdió önálló jogi személy, amely a szakma kezében van.
A székelyföldi stúdió – amely előbb a Kőkereszt téren, a Mokka kávéház fölött működött, 2013-ban pedig a mostani helyszínre, a Kornis Ferenc utcai volt gabonaraktár épületébe költözött, a korábbi felület mintegy kétszeresére – a kezdetektől a magyar közszolgálati televíziónak dolgozott.
Túlnyomórészt a Duna Televízióban jelentek meg anyagaik, ugyanis abban az időben az biztosította a legnagyobb teret a határon túli tartalmaknak. Kisebb részben az M1, a Kossuth rádió, 2004-ig pedig a Hír Televízió is biztosított nekik felületet. A helyi csapat a Gazdakör című műsorral kezdett, de többek közt a híradóba, a Közép-európai Magazin, Régiók, Váltó, Talpalatnyi Zöld, Világunk és Térkép című műsorokba is bedolgoztak – minden olyan műsorba, ahol a szerkesztők nyitottak voltak a határon túli tartalmak sugárzására. A kezdeti, egy kamerával készített műsorrészek, tudósítások mellett a fejlődéssel a Székelyföldi Stúdió kínálatában megjelentek a többkamerás felvételek, így egy idő után már élőben is közvetítettek erdélyi szentmiséket és más rendezvényeket, továbbá az új székhelyről élőben jelentkezhettek be stúdióbeszélgetésekkel is.
A közvetítések lebonyolítására rendelkezésükre áll egyebek mellett egy mobilstúdió, amelyet kétórás be- és egyórás kicsomagolás árán bárhová kiszállíthatnak – ismertette Jakab Endre, hozzáfűzve, a közeljövőben teljességgel átállnának műholdas közvetítésre, amely tovább könnyítené az élő helyszíni bejelentkezésekhez kapcsolódó munkafolyamatot. Jakab Endre szerint a stúdió a lehető legkorszerűbb eszközökkel rendelkezik, így a tartalmak minőségét tekintve a vezető tévécsatornák színvonalát is tudja hozni. A minőségi felszerelés azonban önmagában halott dolog, azáltal nyer valódi értelmet, hogy a tévések szakszerűen tudják használni – mutatott rá Jakab Endre. Az alagsorban berendezett stúdió díszletének színe a ledes technológiának köszönhetően tetszés szerint változtatható, így számos műsor háttereként használható.
2012-ben megszületett a Székelyföldi Stúdió első „gyermeke”, eddigi egyetlen önálló műsora, a Székely Kapu, amely kimondottan székelyföldi témákat dolgozott fel – a műsor jelenleg szünetel a közmédia vasárnaptól esedékes átszervezése miatt, ám a szerkesztők reményei szerint a jövőben folytathatják a projektet. A küszöbön álló változás az M1-et és a Duna Televíziót is nagymértékben érinti: egyetlen csatornára, a Dunára, az új nemzeti főadóra kerül át a két csatorna kínálatából minden olyan műsor, amely nem szűnik meg, az M1 pedig hírcsatorna lesz, amely tizennyolc órában élő tartalmat közvetít, minden órában híradóval. Ez a regionális stúdiókat is nagymértékben érinti, hiszen mostantól nem egy jól meghatározott időszakban kell majd bejelentkezniük, hanem reggel hattól éjfélig bármikor lehetőségük lehet rá. „Elméletileg sokkal több lehetőségünk lesz a székelyföldi tartalmak megjelenítésére a közmédiában” – fejtette ki bizakodón a stúdióvezető.
A stúdiót a Székely Nemzeti Tanács ezen a héten tüntette ki Gábor Áron-díjjal, Székelyföld jelenének és múltjának kifogástalan szakmaisággal történő népszerűsítéséért, a székelyek autonómiaküzdelmének hiteles megismertetéséért, a székely önismeret elmélyítéséért és a székely közösségi tudat megerősítéséért. Jakab Endre a díjjal kapcsolatban elmondta: megtiszteltetés ez a Székelyföldi Regionális Stúdiónak, és meglepetésként érte őket, főként, hogy korábban a Magyar Országgyűlés jelenlegi elnöke is megkapta ezt az elismerést. Úgy érzik, a Gábor Áron-díj jelképezi a székelység elismerését a stúdió dolgozóinak több évtizedes munkája iránt. Egyúttal kifejtette, ennek a munkának a folytonosságához szükség van arra, hogy a közmédia is fontosnak lássa a külhoni magyar tudósítói hálózatot.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Kiverte a biztosítékot Bukarestben a budapesti tüntetés
Elfogadhatatlannak nevezte a román külügyminisztérium, hogy a március 10-i budapesti Hősök terén rendezett megemlékezésen Romániát a 21. századi Európai Uniója Iszlám Államának nevezte az egyik szervező. A székely szabadság napja alkalmából a Székelyföldért Társaság mintegy ötszáz ember részvételével megemlékezést tartott a budapesti Hősök terén kedd este, a székely vértanúk 1854-es kivégzésének évfordulóján. György-Mózes Árpád elnök, a Székelyföldért Társaság elnöke arról beszélt, a székelyek nyílt véleménynyilvánítása tilos Romániában, és a hatóságok igyekeznek tönkretenni épített kulturális örökségüket.
Úgy fogalmazott, hogy „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama”, mert szerinte döntéseikkel hetente fejeznek le olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánításai és a nemzeti identitáshoz való jog. A demonstráció résztvevői petíciót fogadtak el, amelyben azt kérték Victor Ponta román miniszterelnöktől, haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat Székelyföld lakóinak legitim képviselőivel a régió közigazgatási státusáról. A megemlékezésen azért is tiltakoztak, mert Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester nem engedélyezte a Székely Nemzeti Tanács Marosvásárhelyre tervezett felvonulását, csupán egy megemlékezést a székely vértanúk emlékművénél. A román külügy a Mediafax hírügynökségnek úgy reagált: a budapesti megnyilatkozás nemcsak elfogadhatatlan, az európai szellemiségnek is ellent mond. A magyar-román államközi viszony az Orbán-kormány hivatalba lépése óta rendkívül fagyossá vált, ezt maga a miniszterelnök és Szíjjártó Péter külügyminiszter is megerősítette egy-egy háttérbeszélgetésen.
maszol/Népszava/Mediafax

A román parlamentben lehet a kommunizmus múzeuma
Törvénytervezetet terjesztett be az ellenzéki román Nemzeti Liberális Párt (PNL) a kommunizmus múzeumának létrehozásáról. A múzeum a bukaresti parlament jelenlegi épületében kaphat helyet.
A kezdeményezők szerint az új intézmény a kommunizmus borzalmait mutatná be, és ezáltal emléket állítanak a korszak áldozatainak. A múzeumalapítás mellett legutóbb Klaus Iohannis román államelnök szállt síkra. A törvénytervezetről előbb a szenátusnak, majd a képviselőháznak kell döntenie – írta pénteken a Mediafax hírügynökség. Romániában nem létezik olyan állami múzeum, amely a kommunizmus áldozatainak állít emléket. Máramarosszigeten létezik ugyan egy ilyen intézmény, de az civil kezdeményezésre jött létre.
A tervezet szerint azért éppen a parlament épületében kapna méltó helyet a múzeum, mert a Pentagon után a világ második legnagyobb építményének számító monstrumot „Európa egyik legkegyetlenebb diktátorának" számító Ceausescu álmodta meg. A betonkolosszus emberéletek, valamint egy egész nemzet áldozatvállalása árán épült meg – érveltek a kezdeményezők.
A Bukarest központjában található, Nép Háza néven ismert hatalmas méretű épületet az 1980-as évek végén kezdték el építeni Ceausescu parancsára. A gigantikus beruházás rendkívül költséges volt, és arra volt hivatott, hogy kielégítse a Ceausescu-házaspár szeszélyeit és luxusigényét, miközben Románia lakossága nélkülözéseket volt kénytelen elszenvedni, ami végül 1989-ban a román forradalom kirobbanásához, valamint Ceausescuék és a kommunizmus bukásához vezetett. A tervezet szerint az intézmény a kulturális minisztérium égisze alatt működne.
Romániában nem újkeletű egy ilyen múzeum alapításának a gondolata. Már Traian Basescu volt államfő is javasolta 2006-ban, amikor egy történészek által készített jelentés alapján elítélte a kommunizmust. Az ő két elnöki mandátuma alatt azonban nem valósult meg, ezért tavaly decemberben Temesváron az 1989-es romániai rendszerváltozás negyed évszázados évfordulója alkalmából Iohannis is szorgalmazta az alapítást.
A jelenlegi államfő állásfoglalása azt követően született meg, hogy tavaly a román parlament elutasított egy erről szóló törvénytervezetet, miután a Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök által vezetett kormány nem támogatta az ötletet.
Erdély.ma

Sértett György-Mózes Árpád „metaforája”
Victor Ponta kormányfő szélsőséges provokációnak, a román külügyminisztérium elfogadhatatlannak nevezte a Székelyföldért Társaság elnökének székely szabadság napi kijelentését, miszerint „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama". György-Mózes Árpád, a szervezet elnöke a Krónikának úgy nyilatkozott: „metaforáját" fenntartja, szerinte ugyanis a román hatóságok jogsértései az erdélyi magyarok fizikai megsemmisítését célozzák.
Bukarest heves reakciói ellenére sem tartja elrugaszkodottnak a Romániáról és az Iszlám Államról (IÁ) szóló hasonlatát György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke. A Magyarországon bejegyzett közhasznú egyesület vezetője a székely szabadság napján, kedden rendezett budapesti tüntetésen fejtette ki véleményét, miszerint „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama".
Szerinte Románia azért hasonlítható a terrorszervezethez, mert a román hatóságok döntéseikkel hetente „fejeznek le" olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánítási és a nemzeti identitáshoz való jog.
Aurescu telefonon közölte Szijjártóval: elfogadhatatlan a kijelentés
A bukaresti külügyminisztérium – a Mediafax hírügynökség érdeklődésére küldött válaszában – elfogadhatatlannak nevezte György-Mózes Árpád kijelentését, amely a tárca szerint nem felel meg az európai szellemiségnek.
Csütörtökön Bogdan Aurescu román külügyminiszter telefonon is felhívta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert, hogy személyesen is szót emeljen a Budapesten elhangzottak miatt.
Az MTI által idézett bukaresti kommüniké szerint Aurescu beszélgetésük során magyar kollégájának is kifejtette: Románia számára elfogadhatatlan egy ilyen minősítés, és összeegyeztethetetlen azzal az európai szellemiséggel, amelynek a jellemeznie kéne a román–magyar jószomszédi kapcsolatokat és stratégiai partnerséget.
A román külügyminiszter kifejezte reményét, hogy Magyarország nemzeti ünnepének március 15-i megünneplése vagy az 1990-es (március 19–20-ai) marosvásárhelyi események 25. évfordulója nem szolgáltat alkalmat arra, hogy a „magyar tisztségviselők” a két ország közti alapszerződést, illetve a román alkotmányt sértő kijelentéseket tegyenek.
A román fél „ismét szorgalmazta”, hogy mielőbb véglegesítsék és írják alá a magyar–román kisebbségi vegyesbizottság által előkészített megállapodást, amelyről már 2011 júniusában megkezdődtek a tárgyalások.
Ponta: Románia modellnek számít a kisebbségi jogok tiszteletben tartása terén
Victor Ponta kormányfő szerdán este Brassóban a Gândul hírportál kérdésére szélsőséges, radikális provokációként értékelte az elhangzottakat.
„Románia modellnek számít Európában a kisebbségi jogok tiszteletben tartása terén, és azt szeretnénk, hogy társadalmunk a továbbiakban is a párbeszéden alapuljon. Szélsőséges és radikális provokációkra megpróbálunk csak a törvények alapján válaszolni" – jelentette ki a miniszterelnök, aki arra a kérdésre már nem válaszolt, hogy ez esetben milyen jogszabályi előírásokat kell alkalmazni.
Megjegyzendő, Ponta ugyancsak emlegette már az IÁ-t egy hasonlatában. A tavaly novemberi államfőválasztás kampányában kijelentette: az elnöki tisztséget függetlenként megpályázó Monica Macovei európai parlamenti képviselő, volt igazságügy-miniszter „egyfajta Iszlám Állam Romániában", akinek szavazóit emiatt nem áll módjában képviselni a megmérettetés második fordulójában.
György-Mózes Árpád: mondhattam volna enyhébb hasonlatot is
György-Mózes Árpád csütörtökön a Krónikának kifejtette, a keddi budapesti demonstráción „metaforában" emlegette egy lapon Romániát és az IÁ-t. Hozzátette, ezt megelőzően részletezte azokat a jogsértéseket, amelyeket a román állam elkövet az Erdélyben élő magyarokkal, székelyekkel szemben. Ekkor állapította meg, hogy Románia „lefejezi" az olyan alapvető demokratikus értékeket, mint a szólásszabadsághoz, a nemzeti identitás megőrzéséhez és a nemzeti identitáshoz való jog.
„Ebből azt a következtetést vontam le, hogy amit fizikailag megtesznek az Iszlám Állam képviselői, ugyanazt jogi úton a román állam elköveti a magyarokkal szemben" – fejtette ki lapunknak a 2011-ben a Székelyföldön kívüli székely körök, hagyományőrző civil szervezetek összefogása, mozgósítása érdekében alapított Székelyföldért Társaság elnöke.
György-Mózes szerint maguk a román hatóságok bizonyítják be, hogy az országban léteznek „egyenlőek és egyenlőbbek", hiszen miközben Marosvásárhelyen betiltották a székely szabadság napi SZNT-s felvonulást, ugyanebben a városban március 27-én a Besszarábiával való egyesülésre készül emlékezni a román szélsőjobboldal, amely ráadásul Kolozsvárt március 15-én kíván felvonulni.
Kérdésünkre, hogy nem érzi-e elrugaszkodottnak terrorszervezethez hasonlítani Romániát, a Székelyföldért Társaság elnöke úgy válaszolt: mondhatott volna enyhébb hasonlatot is. „Nyilván nem fizikai megsemmisítésről van szó, habár ha nem is gyilkossággal, de ezek a jogsértések előbb-utóbb az erdélyi magyar közösség fizikai megsemmisítését célozzák. Ha száz év múlva beszélnénk erről, meglehet, azt a következtetést vonnánk le, hogy ezek a döntések az erdélyi magyarság fizikai megsemmisítéséhez vezettek" – érvelt György-Mózes Árpád.
Úgy vélekedett, kijelentésével nem ártott az erdélyi autonómiatörekvéseknek, mivel szerinte a román hatóságok amúgy is mindig keresnek valamit a hasonló rendezvényeken, amivel azt bizonygathatják, hogy a magyarok szélsőségesek és nem jogkövetőek.
Az Európai Bizottsághoz fordul az EP kisebbségi munkacsoportja
Ezzel egy időben fideszes kezdeményezésre az Európai Bizottsághoz fordul az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportja, amiért a román hatóságok nem engedélyezték a felvonulás és tiltakozás megtartását Marosvásárhelyen a székely szabadság napján.
Gál Kinga Fideszes EP-képviselő, a munkacsoport társelnöke csütörtökön úgy értékelte, a felvonulás betiltása sérti a gyülekezési jogot, ami ellentmond az alapvető szabadságjogoknak, és szembemegy az európai értékekkel. „Az Európai Bizottságnak a kettős mércét félretéve számon kell kérnie a román hatóságokon az alapvető jogok tiszteletben tartását, amelyek a jogállamiság alapját képezik" – hangsúlyozta Gál.
Sógor Csaba RMDSZ-es euroképviselő ugyanebben a témában, az emberi jogok és a demokrácia helyzetéről szóló 2013. évi jelentésről szóló vitában azt kérte az EP strasbourgi plénumában: emlékeztessék Romániát is arra, hogy a gyülekezési jog korlátozása egyértelműen a nem demokratikus rendszerek bevett gyakorlata.
„Az Európai Unió egyik tagállamában, Romániában éppen ezen a héten tiltottak be egy békés tiltakozó felvonulást pusztán azért, mert annak politikai céljaival, a felvetett problémákkal nem értettek egyet a hatalmon levő politikai szervezetek. A tiltakozás helyszíne ráadásul egy olyan, etnikailag vegyes lakosságú városban lett volna, amelyben pontosan 25 évvel ezelőtt erőszakos összetűzésekre került sor" – állapította meg a politikus.
Hozzátette: az ilyen esetek előfordulása az EU területén az uniós törvényhozás hitelességét ássa alá, amikor harmadik országok vonatkozó gyakorlatát bírálja.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)