Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma

A drámai prognózis (avagy: Fábián Ernő igazsága)
A Charlie Hebdóval történtek kapcsán a sajtó, a hit, a vélemény, illetve a Homo Sapiens szabadsága napjaink legsúlyosabb-legdrámaibb dilemmájává vált, és ha az idő múlása koptat is valamit aktualitásából (reméljük: ideig-óráig lecsendesednek az indulatok), ne takarékoskodjunk a reflexiókkal. Azzal kezdeném, hogy csodálatos emlékű kovásznai tanárunk, Fábián Ernő a szó szoros értelmében előre látta a jövőt, mely napjainkban bekövetkezett.
Szaporán cikkezett – a Korunk, a Hét, Magyar Nemzet, Filozófiai Szemle stb. hasábjain, de a Háromszék vezéroldalán is – a bevándorlás, a kisebbségi lét (mondanám, felelősségemre: a „jött-mentség”) erkölcséről és szomorúságáról, előre látva, hogy előbb-utóbb számottevő idegen nemzetrészek alakulhatnak ki a világ ún. befogadó országaiban. Egyik négyszemközti beszélgetésünk alkalmával mondta Ernő bácsi, rá jellemző kedélyességgel (emlékezetből idézem): – Sanyika! Hallgasson rám! A franciák is előbb-utóbb megbűnhődik a múltat s jövendőt!
A francia hipp-hopp
Kell-e magyaráznom, hogy a világháborúkat követő két „igazságtevő” békediktátumról, majd a francia gyarmatbirodalom fénykorában kényszerűségből eltűrt színes bőrű betelepedésről és egyéb jogcímeken (pl. politikai menekültként) engedélyezett népességgyarapodásról lehetett szó közöttünk. Mondanivalóm felvezetéseként meredeken megjegyezném: ezeket a jövevényeket a II. világháborút követő időben a francia „vendégszeretet” feltelepítette Elzász-Lotaringia vidékére, mert ugyebár az elmúlt 250 évben ez a régió folyamatos hipp-hopp tárgyát képezte a Francia és Német Birodalom közt. Csak a közelibb múltra összpontosítva: az első világháború után, amikor ismét Franciaországnak ítélték oda a tartományt, Wilson amerikai elnök vehemensen tiltakozott, de számba se vették. Eltelt újabb negyed évszázad, és Hitler visszafoglalta a területet, melyen elvégre számottevő német nemzetrész élt, de 1944-ben Elzász-Lotaringia ismét visszatért Franciaországhoz. S bár lakossága önállósítani szerette volna ezt a vidéket (figyelem!), az igazságtevők hallani sem akartak róla.
Nyilvánvalóan abból a meggondolásból, hogy többé ne képezhesse cserebere tárgyát, a franciák a betelepítés sátáni módszeréhez folyamodtak. Nos, ezzel a manőverrel az ott rekedt német kisebbséget sikerült felhígítani bevándoroltakkal. Olyannyira, hogy ez a vidék Franciaország egyik legnagyobb népsűrűségű területévé vált. És hivatalosan már németek sem lakják, mert bár Mayerek, Schusterek... stb. lépten-nyomon fellelhetőek, de a francia törvény azt, kinek állampolgárságot is nyújtott, egyszerűen „français” (francia) néven jegyzi népszámlálások idején. Olyan „apróság”, hogy az illető netán német anyanyelvű-e vagy olasz, román, zsidó, Marokkóból, Szíriából, Mauritániából... stb. bevándorolt, vagy épp székely magyar, számára nem érdekes. De tartozunk az igazságnak azzal is, hogy például az elzászi Thionville-ben, melynek főterén az EU-t megálmodó Robert Schuman szobra áll, minden német birodalmi építményt műemléknek kijáró tisztelettel tartanak karban. Ottjártamkor épp a Kaiserliches Postamt (császári postahivatal) feliratot aranyozták újra az épület homlokzatán. (Ettől az állapottól mi Erdélyben még csillagászati távolságban vagyunk, lásd például a Székely Mikó Kollégium és egyebek kálváriáját.) Az imént említett francia „becsület” ellenpólusaként, valamivel később, az EU létrejöttének küszöbén, François Mitterrand elnökségének vége felé már könnyebb volt a tevét átfűzni a tű fokán, mint a bevándorlónak letelepednie, sőt, állampolgárságot is nyernie Franciaországban. S hát arra még emlékszünk-e, hogy már EU-tagságunk „reggelén” Nicolas Sarkozy következetesen összegyűjtögette és repülővel Bukarestbe visszaküldte a Romániából koldulókörútra kiutazó romákat? Rövidesen és nem ok nélkül a szintén EU-tag, sőt, a Romulus-Remus legendája révén testvérnemzeti Olaszországban is fellobbant a Románia elleni gyűlölet, s talán máig is füstöl, mint a Vezúv, melyről szakértők sem tudják, hogy mikor tör ki ismét.
Orbán Viktor védelmében
A közelmúlt aktualitására kapcsolva Orbán Viktor képmutató hisztériákat felkavaró kijelentéséről is szóljunk. A sajtóetikából (eddig) jelesre vizsgázott román vezérmédia (Radio Actualităţi) betű szerint idézte a magyar miniszterelnök interjújának magvát: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani.”, majd Victor Ponta „agitációs brigádjának” Orbánt kioktató replikáját is, mely szeórint „a sokszínűség növeli az EU kohézióját”. A néhai Román Kommunista Párt utódszervezetének tradicionális magyargyűlöletéhez, sőt, (Ponta)Victor (Orbán)Viktor-ellenes aranyköpéseihez volt alkalmunk hozzászokni, mégpedig RMDSZ-es partnerközelségből, de hogy az SZDP mögött „őrangyalként” vigyázó Ortodox Román Egyháztól sem áll távol a politizálás, azt egy vízkereszt (bobotează) napján elröppent bukaresti főpapi beszéd is bizonyítja. A Radio România Actualităţi déli hírcsomagjában hallhattuk, helyszíni közvetítésből: ...a románság nem olyan keresztény nép, mint az, amely itt él közvetlen szomszédságában, s amely messziről érkezett, helyet foglalván ősi román tájakon, majd „la porunca Voievodului lor” (így! – Vajdája parancsára!) keresztelkedett meg. A románság – mely a dákoktól és a rómaiaktól eredeztethető, elmélkedett a pap – őskeresztény nép, mely a helyszínen, a Jordán folyó vizében vette fel hitét, több száz évvel az idegenek előtt... (emlékezetből idéztem a beszédből). Örvendetes, hogy a román lélek már egyre gyakrabban átlát a szitán (lásd például Johannis megválasztása). De talán még emlékezünk arra is, hogy kb. egy évvel ezelőtt országszerte tiltakozások estek dr. Raed Arafat védelmében, mert Băsescu durván hozzászólt a szíriai „jövevényhez”. Vesztére, mert az azonnal bedobta lemondását az egészségügy éléről! Exállamelnökünk nem mérte fel, hogy dr. Arafat nálánál tekintélyesebb embernek számít. Köztudott: román polgárok tömege ajánlotta fel adójának 2 százalékát az Arafat-alapította SMURD javára. …De szavunkat ne feledjük! Gyakran emlegetik az utóbbi időben, mégpedig Orbán nyilatkozatának apropóján, hogy Bukarest bezzeg mekkora „vendégszeretettel” fogadta a munkát-megélhetést kereső székelyföldi bevándorlókat, akik nagyjából cselédleányok voltak, és ott is ragadtak a román fővárosban. A hetvenes években Kolozsváron, egyetemista berkekben (!), de később a katonaságnál is hallottam, hogy a magyar leányok („unguroaicele”) finomat főznek, és a házasságban hűségesek (!), ergo: érdemes megpályázni őket feleségként. Szerintem a királyi román idők Bukarestjében kell keresnünk eme „folklór” gyökereit. De azt is mondogatják román nemzetféltők, hogy a nagy iparosítások idején mi, magyarok ellenszenvvel fogadtuk a mélynyomorból Erdélybe telepített román munkavállalókat, pedig mi is munkahelyet, tömblakást, iskoláztatást kaptunk... És ehhez a logikai vonalvezetéshez kapcsolják a magyar miniszterelnök szerintük „fasisztoid” nyilatkozatát. Orbán Viktor védelmére mondhatnánk, hogy őszintén és dokumentáltan beszélt, súlyos történelmi tények, népesség- és gazdaságstatisztikai érvek, nemzetközi jogi precedensek ismeretében, unión kívülről való, megélhetési és nem politikai menedékjogot kérő bevándorlók, tehát nem a magyarság szomszédai vagy Magyarország belső nemzeti kisebbségei ellen emelt szót.
Képmutató világbajnokok
Tudni illik, hogy a demokrácia világbajnokaként emlegetett Amerikai Egyesült Államok jelen pillanatban is fegyverrel-kutyákkal-villamos áramütéssel őrzi alsó határait a dél-amerikai bevándorlás megakadályozására. Ez nem újdonság! A hetvenes években Joan Baez (világsztár folkénekes és emberjogi aktivista) gyönyörű dalait mindenki dúdolta Kolozsvárott, és épp a nyomorúságba visszatoloncoltak iránti irgalomért szólt az ének. (Chilében ekkortájt katonai diktatúra dühöngött!) De napjainkban, Ferenc pápa Fülöp-szigeti látogatásáról készült TV-tudósításban láthattuk a bennszülött (katolikus) kislányt, aki azt nyilatkozta: imádkozik naphosszat, hogy szülei, akik idegenbe vándoroltak, találjanak valami munkát... (Hát nem szakad meg a néző szíve? De miként segíthetnénk?) Eközben Franciaországról (mely az 1789-es forradalom „szerzői jogcímén” a demokrácia bölcsőjének nevezhető) egyre gyakrabban halljuk, hogy bár kivonultak gyarmatbirodalmuk nagy részéből, de elpusztítottak vagy hazamentettek mindent, amit ők – a felsőbbrendű kultúra képviseletében – építettek, és a bennszülött népet mai napig nyomorban tartják olyan ravaszul kialkudott „békeegyezmények” révén, melyek továbbra is szentesítik a francia bankok uralmát és az ásványkincsek francia elővásárlói jogát ezeken a területeken. Honoré de Balzac, aki újságíró is volt többek közt a La caricature (!) című lapnál, jól diagnosztizálta a XIX. századi, korabeli jelent, s a jövőt is előre látta, amikor leírta: „...az élet napfényes oldalán sütkérezők kivetik maguk közül a nyomorultakat”, lásd: A szamárbőr című könyvét.
Az archimedesi szilárd pont...
Térjünk vissza az Orbán Viktort meglegyintő EU-szájhőspolitikus-vádra! Nézzük, mi a helyzet a talán földrajzi távolsága okán kevésbé ismert szigetországban, Japánban, ahol már ősidőktől nem verhetnek gyökeret mohamedán bevándorlók. Manapság, korlátozott időre (!), megbízhatóbb személyeket (pl. tudományos kutatókat) beengednek, de szigorúan felügyelik őket. Azt a japán nőt, aki házasságot köt egy mohamedánnal: kiközösíti hazájából a közvélemény! (Na, ezt azon melegében vessük össze a finomat főző, házasságukban hűséges „unguroájkák” esetével!) A japán nemzeti antiiszlamizmusról Komiko Yagi, a tokiói egyetem professzora így nyilatkozik: „Japánban létezik egy szellemi keret, egy közfelfogás. Ez szerint az iszlám egy nagyon szűk látókörű vallás, melytől ajánlatos távol maradni.” (Hm! Súlyos beszéd, nemde?) Erről Germanus Gyula (1884–1979) orientalista professzorunk, aki felvette az iszlám hitet, hogy annak mélységeit vagy akár számunkra félelmetes vetületeit is megérthesse, másként vélekedne. Kerek a világ, lehetetlen rajta „archimedesi” pontot találni az istenek, hitek, hívők és hitetlenek közti dulakodásban. És akkor – nem utolsósorban – miért ne lehetne igaza a nemzeti identitásában, sőt, mindennapi megélhetésében is fenyegetett magyarnak? Milyen jogcímen várhatná el Magyarországtól valaki, hogy letelepedési engedélyt/állampolgárságot nyújtson számottevő (!) távol-keleti vadidegen tömegnek, vállalva a filantropizmus „burkája” alatt besettenkedő terrorizmus veszélyét, miközben ötmillió magyar testvére él határain kívülre szorítva? És akikkel – mint „jöttmentekkel” – szinte nap mint nap kapcáskodnak azok a szomszédok, akik bár EU-tagállamok, a kereszténydemokrácia schumani eszméje iránt felesküdöttek, de bort isznak és vizet prédikálnak. Mikor mondjuk már ki a brüsszeli vagy akár a bukaresti parlamentben az igazat? Hogy mi valóban távolról érkeztünk a Pannon-medencébe, valóban Szent Istvánunkat követve vettük fel a kereszténységet, de több mint ezer év alatt hozzájárultunk a civilizáció bölcsőjének is nevezett Európa felépítéséhez. És azt is vegyék már észre Brüsszelben hablatyoló ellenfeleink, de az amerikai André Goodfriend figyelmébe is ajánljuk: – elvégre nekünk köszönheti Nyugat-Európa, hogy évszázadokkal ezelőtt nem érkeztek turbános-jatagános-„igazhitű” oszmán „vendégmunkások” Bonn, Berlin, Luxemburg, Brüsszel vagy akár Párizs utcáira is. Hány EU-politikus tudja például, hogy – többek közt – a déli harangszót is mi adtuk a kerek világnak?
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új szabályok és törvények a tanügyben: egyenruha és szigorítások
Minden iskolának kötelessége lesz valamilyen megkülönböztető jelzéssel ellátni a diákjait, olvasható a Mediafax honlapján. A tanügyminisztérium ezenkívül más módosításokat is törvénybe iktat: ugyanaz a szabályzat előírja azt is, hogy létre kell jönnie egy bizottságnak, mely minden év elején kidolgoz egy stratégiát, hogy az iskolában történő erőszakos megnyilvánulásokat megelőzhessék. Ennek a bizottságnak együtt kell működnie a helyi közigazgatással, a rendőrséggel és a csendőrséggel is. Meg kell szervezni a diszkriminációellenes bizottságot is, ami egyben a multikulturalitást is népszerűsíti.
A megkülönböztető jel bevezetéséről a szülői bizottság és a diákképviselők közösen döntenek. Miután a tanári bizottsággal is megállapodnak legalább egy ilyen jelben, ami lehet kitűző, sál, nyakkendő, egyenruha vagy ehhez hasonló, ezeket közlik a megyei (vagy a fővárosi) rendőrséggel és csendőrséggel.
Szintén a Mediafaxon olvasható az is, hogy a diákoknak nincs joguk tüntetni, valamint erőszakos megnyilvánulásokat szítani. Ezenkívül egy rakás magától értetődő dolgot is ebbe a pontba fogtak össze, mint: a diáknak nincs joga megrongálni az iskola tulajdonát (katalógusok, iratok, berendezések, felszerelések, épület stb.), nem viselkedhet vagy beszélhet sértő módon, és tilos drogokat, alkoholt vagy bármilyen tudatmódosító szert fogyasztania vagy forgalmaznia. Nem szabad fegyvereket vagy fegyvernek minősülő tárgyakat vinni az iskolába, nem szabad elhagyni az iskola területét szünetekben, nem szabad obszcén vagy pornográf tartalmakat maguknál tartaniiuk, valamint tilos szerencsejátékokat játszani.
Egy fegyelmi bizottságnak is létesülnie kell, mely tanárokból, diákokból és szülőkből áll. A fegyelmi eljárás ugyanaz marad, mint eddig: a diák kaphat intőt, áthelyezhető egy másik osztályba vagy iskolába és ki lehet csapni három-öt napra, meg lehet vonni az anyagi támogatásokat, amelyekben részesül, és végleg el lehet tanácsolni az iskolából.
A tanárokat is megfelelő öltözködésre és morális magaviseletre szólítja fel a szabályzat. Továbbá nem lehet fizikailag fegyelmezni a diákokat, fizikai vagy verbális erőszakot alkalmazni a diákokkal és a kollégákkal szemben.
Ezeket a híreket nem lehet különösebben kommentálni, hiszen sok iskola eddig is így működött. Mostmár csak a diákok reakcióját várom az egyenruhára, sálra, vagy amire. Előre látom a felháborodott üzeneteket „visszatértünk a kommunizmusba”, „sorszámot, mint a raboknak” vagy „ők mondják meg, mit vegyek fel?!” címmel. Először is: az iskola nem divatbemutató (és ez mindenkinek szól), hanem egy olyan intézmény, melyben szó szerint a jövőnket készítjük elő. Nyilván lehet elegánsan öltözni, de nem kihívóan. És így már összeegyeztethető a jelzés a divattal. Jobb iskolákban régóta van egyenruha, vagy legalább egy címeres sál, ami nem szégyen. Ellenkezőleg.
A diákok véleménye csak az egyik oldala az éremnek. Joguk van beleszólni abba, hogy mit vesznek fel, ezért is lesz a bizottságban, amelyik ezt eldönti, diákképviselő. Az iskoláknak viszont arról kell gondoskodniuk, hogy az ott tanulók ne nyűgként hordják azt, amit majd kell, hanem merjék felvállalni az intézmény nevét, sőt – bár tudom, hogy sok esetben ez túl nagy kérés – legyenek rá büszkék. Ez lenne az igazi feladat, mely sokkal nehezebb, mint a törvény általi kötelezettség.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A szentimrei Pimodán
MOLNÁR GUSZTÁV egyetemi tanárral indult interjút készíteni Hegyközszentimrére Szilágyi Aladár, a gépkocsizó és fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában. A tervezett beszélgetéssel gazdagabban, egy szőlőhegyi riporttal és némi pálinkával a tarsolyukban érkeztek vissza a redakcióba.
Bár járatlan vagyok a bormívesség tudományában, nem ér készületlenül a Berettyó völgyébe igyekeztünkben Guszti gazda maroktelefon-kérelme, miszerint Szalárdon vásároljunk számára egy adag áslogot, azaz kénrudacskát. Ugyanis szerencsés egyezés folytán éppen ma hajnalban csemegéztem Nemes Fábián Jósef Tóth-Vásonyi Prédikátor 1814-ben megjelent, Visgálódó és oktató értekezés a’ szőlő-mívelésről című könyvét, mely külön fejezetben értekezik A’ Borokkal való bánás módjáról, mikor azok már a’ hordókban vagynak.
A bennünket remetelakába váró gazda „per Guszti”-ként való emlegetése részemről nem tolakodó bizalmaskodás, hiszen Molnár Gusztáv politológust, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát már fél évszázada, (poétának menendő Ady-körös diákként) volt szerencsém megismerhetni. Szándékom szerint válogatott írásai legújabb kötetének megjelenése kínál apropót arra, hogy hosszabb interjút készítsek vele folyóiratunk, a Várad számára. De a szimatom nem csal: látogatásunk jó alkalmat kínál arra is, hogy riportba örökítsem nagytudományú partnerem környezetének, annak a kishazának a szellemét, amelyik zavartalan szemlélődésre (M. G. megfogalmazása) készteti őt.
A családi birtok
Mielőtt érdemben elkezdenők a magasabb szellemi régiókban való röpködést, arról faggatom, hogyan emelt magának remetelakot a hegyközszentimrei szőlőhegyen. „Ez a mi családi szőlősünk volt. Az úgynevezett Jeges-féle birtok, anyám részéről. Volt egy öreg pince, egy pajta is, meg elől a szőlő. A kollektivizálás idején mindent elvettek, a pajtát lebontották, a környéken szinte minden pincét leromboltak, de a miénknek megkegyelmeztek. Gondolom, azért, mert elég jó lehetett, akkor is bort tartottak benne. Amikor a 90-es évek elején visszaadták a szőlőst, az első években nem sokat törődtem vele, mással voltam elfoglalva, többek között az Összmagyar alternatívában összegyűjtött »szövegeimet« írtam, és nyakig benne voltam Magyarországon a közéletben, a politikában. A birtokot bérbe adtuk, az utolsó bérlő nem csak a szőlőt pusztította ki, hanem a betonkarókat is kiszedte, úgyhogy semmi nem maradt. Amikor 2006-ban idejöttem főállásban a váradi egyetemre, bár Anikó húgom bent lakott a városban, eldöntöttem, hogy ez az a hely, ahol egy kicsit vissza lehet gyökerezni, és akkor kértem meg Guba Jenő unokatestvéremet, hogy a csapatával (amely most a váradi Várban munkálkodik), építsen nekem a pincére egy házat.”
Ha jól számolom, Guszti barátomnak tizennégy jó éve volt ahhoz, hogy gyermekként élvezhesse ezt a hosszúmezői dűlőben megbúvó kisvilágot. „Persze, hogy sokat jártam, pontosabban szekereztem ide – kapom a megerősítést –, ez egy fiúgyerek számára valóságos paradicsom volt. Engem elsősorban nem Szalárdhoz köt a gyerekkorom, ahol születtem, hanem két másik helyszínhez. Az egyik ez a szentimrei, ahol inkább a szüret az emlékezetes számomra. Jeges nagyapám, meg Apám, amikor valami tennivalója volt, gyakran kihozott magával a hegyre. A másik, bizonyos szempontból még fontosabb helyszín a Berettyó túloldaláról ide látszó Újfegyvernek. Mások észre sem veszik, de én mindig látom, amikor odanézek. Ugyanis ott volt az apai nagyszüleim tanyája. A Molnár-ág Hódmezővásárhely környékéről származik. Ott is tanyasi emberek voltak, kétlakiak, ugyanis a tanyatulajdonosnak általában a legközelebbi településen is volt háza. Nekünk Szalárdon volt a házunk, a nagyapáméké mellett, a Kerek-malom-utcán, és pár kilométerrel odébb, az Újfegyvernek fölötti »dombtetőn« volt a tanya. Gyerekkoromban minden nyarat ott töltöttem.” „Tehát számos gyökér köt ehhez a kistájhoz” – mondom. – „Igen, ez az én Heimatom, az én tájhazám” – bólogat. „Összevissza közel egy hektárnyi terület a családi birtok, ebből körülbelül tíz árnyit újból beültettem vagy 800 tő szőlővel. Hát nem egyedül, szerencsére, van itt a szomszédságban egy segítőm. A pincéje, meg a szőlője itt van az enyém mellett. Kocsis Imrének hívják, az apja korombeli, jó barátom, a fia, Imi, a »fogadott keresztfiam« meg segít nekem a munkálatokban, mert egyedül nem győzném, meg nem is akarom magam nagy szakértőnek kiadni. Van vagy negyven szilvafám is, az államtól »örököltük«, nem a téesztől, mert a termelőszövetkezet ezt a határrészt annak idején átadta az állami borgazdaságnak. Nem az errefelé hagyományos veresszilva, inkább a ringlóhoz hasonlít, de annál keményebb, és később beérő, nagyon finom pálinkát lehet főzni belőle. És van jó pár Stanley is. Ebből minden ősszel igazi, üstben főzött szilvalekvárt készítünk a húgaimmal. Harmincvalahány körtét, meg vagy tíz kajszibarackot már én telepítettem. Azok most fordulnak termőre.”
Házigazdánk elmondja, kezdő szőlőmívesként nem az itt megszokott fajtákat telepítette, hanem a gránátvörös bort adó Cabernet-Sauvignon-t és Merlot-t, a fehér bort adó fajtákból pedig a magasabb cukortartalmú Chardonnay-t és Szürkebarátot. Arra észrevehetően büszke, hogy a Chardonnay-t ő hozta be először Szentimrére.
A háromlaki ember
Alig melegedünk meg a felső traktus könyvekkel kibélelt, kályhaduruzsolásos hangulatában, házigazdánk egy míves kupát kotor elő, A szentimrei borverseny aranyérmes bora, 2014. felirattal. „Ezt az én Chardonnay borom kapta. Háááát nem tudom, hogyan, de sikerült – kérkedik szerényen. – Másoknak – elsősorban a »keresztfiamnak« – is benne van a keze munkája. A kora tavaszi metszés, a permetezés persze az én »gondom«, de nem az én dolgom, az ekézés meg végképp nem. Bár mi lovas népek volnánk. Nagyobb gazdák voltunk, mindig lovak között forgolódtam gyerekkoromban, de lóval bánni, lovagolni nem tanultam meg. Kisebb koromban megtanulhattam volna, de inkább olvastam, elbújtam, amikor kapálni kellett menni.” Amikor a falut elhagyva felkapaszkodtunk a Molnár-portához vezető köves úton, meggyőződhettünk arról, hogy valóban remetelakhoz közeledünk, hiszen nem sok házat láttunk a környéken. „Van itt egy nagyobb gazdaság a szomszédságomban, az Úr Zsigmondé, neki valóságos borászati komplexuma van, pincéi, ő a szentimrei bor fő termelője és forgalmazója, Váradon is van vagy hat üzlete. Zsigmond profi szőlész-borász, EU-s támogatással dolgozik, teljesen gépesített gazdasága van, nagy inoxtartályokban tárolja a borait, és télen-nyáron egy csomó embernek munkát ad a környéken. Tőle is szoktam tanácsot kérni. Az övéhez képest az én borom, akármennyire jónak sikeredett, csak »kézműipari« termék. De hál’Istennek vannak, akik épp az ilyet kedvelik.” Tudomásom van arról, hogy Molnár Gusztáv háromlaki ember, nem fér a fejembe, miként engedheti meg magának azt az időbeni fényűzést, hogy egy-egy esztendejét három helyen múlassa. Mivel a mindenütt egyszerre jelenlevőség képességét nem birtokolja, rá is kérdezek erre a talányra. „Alapvetően a Pest melletti Csömörön lakom családostól, már vagy húsz éve kiköltöztünk a fővárosból. Télen többnyire ott tartózkodom, ide csak olyankor jövök, amikor óráim vannak, vagy a bort kell lefejteni, palackozni. A másik rezidenciám egy Mezőtúr és Gyomaendrőd között megbúvó vízparti faház, a Hármas-Körösnek vannak ott holtágai. Nyáron imádom ott múlatni az időt, emlékeztet az én tanyasi gyerekkorom hangulatára. Az kint van, mindentől távol, a vizes világban. (A pontos „cím”, ha érdekel: »Peres holtág, Vakota-zug«.) Ahhoz képest még a szentimrei hegy is a civilizáció csúcsa, annyira eldugott helyen van. Nem egyetlen meghatározott helyem van, hanem egy Tájhazám, amelyik Mezőtúrtól Szentimréig terjed. Ami az érdekes, hogy az í-ző nyelvjárás odáig terjed nyugat fele. Mezőtúron is íznek. De nem annyira jellegzetesen, mint Biharban, meg nem mondják a lónak, hogy lú, és a diftongusos au-zás is inkább itteni sajátosság. Egyébként – ha már szóba került – tudod-e, hogy hol van a keleti határa az í-ző nyelvjárásnak? Nagyjából egybeesik a hajdani Biharország határaival, Kalotaszegen Magyargyerőmonostor az utolsó még í-ző település. Bunyitay Vincétől tudom, akinek négykötetes nagy művét – amelyet te adtál ki újra – egyetemista koromban Kolozsváron apróra kijegyzeteltem. Lényegében a nyarat Mezőtúr és Szentimre között osztom meg. Persze, tavasszal, ősszel, amikor zajlik az egyetemi félév, akkor Váradon megtartom az óráimat, de amint végzek, jövök ki a hegyre. A városban csak olyankor maradok, amikor valamilyen rendezvény van, amin részt akarok venni, vagy színházba megyek. Egyébként nem élek teljesen remeteéletet, hisz folyton jövök-megyek – jó kis Suzuki Sx4-esem nélkül nem is tudnék létezni –, no meg szoktak látogatóim is jönni. Odakint, a ház mellett van egy grillező meg egy kemence. Az utóbbit a gyimesközéploki Korbuly Laci bácsi építette nekem. Nagy forgalom nincs, van egy szűkebb baráti köröm, ők látogatnak meg.”
Pinceportya
Lazításként szemlére indulunk. Helynévmániás lévén, riporterségem az iránt érdeklődik, hogy kísérőnk milyen határrésznevekkel, dűlőnevekkel ajándékozhat meg? A már hallott Hosszúmező mellé begyűjtöm balkéz felől a Bocskai, odébb a Koppány, túloldalt a Gárdony (helyi kiejtés szerint: Gárdon), lentebb, a faluban a Kulcsár-domb neveket. – Megannyi legenda és valós történelmi esemény hordozói. Vagy elpusztult falvaké, mint a Szalárd határában fekvő Adorján és Latobár. Gusztáv mutogatná is, mi, merre van, de a Berettyó mentén terjengő ködfátyol csak Adorján várának öregtornyát engedi láttatni a tájból. Bizonygatja, hogy bár az itteni dombok csupán két-háromszáz méter magasak, de napfényes időben különlegesen tág perspektívát kínálnak, akár tíz falut is befoghat a tekintet, szemközt, a folyó túlsó oldalán a Hegyköz meg a Rézalja megannyi tornya látható. „Ha a Hosszúmező és a szemben lévő dombvonulat tetején meghúzódó Síter között képzeletbeli vonalat húzunk – mutatja Gusztáv, a ködgomollyal mit sem törődve –, az egyben egyfajta nyelvhatár is. Szentimrétől nyugatra és északra húzódik a színmagyar Érmellék, míg a Berettyó túloldalán, Margitta fele már zömmel románok laknak. Ez az a vidék, ahol jó Szalárdi János, a Siralmas magyar krónika írója elbúcsúzva az Élesden letáborozó fejedelemtől, »sűrű oláh falvak között haladva« átvágott egy másfajta hegyen, hogy a Berettyóhoz kijutva szülőfaluja felé vegye az irányt.”
Aztán a birtok jobb oldalán húzódó elég mély árokra terelődik a szó: „Ez volt a Mélyút. Eredetileg valószínűleg vízmosás volt, ma már jócskán feltöltődött, de gyerekkoromban még ki sem látszottak belőle a szekerek. Ott összetalálkozni nem lehetett, hiszen nem tudták egymást kikerülni. A szekéren ülők messziről kurjongattak – különösen szüretkor –, valahogy jelezték, ha már valaki elindult egy irányba, hogy a másik, szemből érkező várja meg a kereszteződésben.” Amikor Molnár Gusztáv „aranyérmes borász” a pincéjébe invitál bennünket, egy helyi vonatkozású – mint kiderült, általa nem ismert –bortörténeti adalékkal próbálom viszonozni a szíveslátást. „Feljegyeztem magamnak egy ilyet – magyarázom –, Bél Mátyás azt írta 1726-ban, hogy a szentimrei bor »dicsőségben a váradival vetekszik, mindkettő kedves az ivóknak, s a fejnek nem árt, egészséges«. – Ezek alapján feltételezhető, hogy a soktudományú »hungarus« férfiú – aki a saját identitását úgy határozta meg, hogy »lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus«, tehát tót (szlovák) anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek vallotta magát –, forgolódhatott itt…”
Ahogy a fehérre meszelt gádorban kezdünk lefelé ereszkedni a pince félhomályába, menten érezni a falakat, a mennyezetet borító, a borászathoz nélkülözhetetlen nemespenész illatát. „Nem minden pincében van ilyen – bizonygatja alvilági kísérőnk
–. Hátul vannak a régi pálinkák. De ezeket különlegesebb alkalmakra tartogatom. Nemrég, Stanik István ex-sógorom – lapotok alapítója – 60. születésnapján te is ihattál belőle. Most a 2014-es évjáratút fogod megkóstolni, nem ült még eleget a hordóban, de szerintem már iható. Ha egyetértesz, kaptok belőle egy kis kóstolót. Számomra ez a pince, Ady után szabadon, a szentimrei Pimodán. Amikor kint elég hideg van, a pince kifejezetten kellemes, olyankor itt szoktam olvasgatni a verseit. Különösen a magyarság katasztrófáját mindenkinél pontosabban látó sorai nyűgöznek le. Foglalkoztat, hogy megcsináljam – legalább e-book formájában – az én válogatott Ady-kötetemet. Egy Kosztolányi vagy egy Babits soha nem engedte meg magának, hogy nagyon rossz verseket is írjon. Ady zseniális dolgai mellett habozás nélkül ontotta az élvezhetetlen verseket is. Úgy érezte, ő ezt is megteheti. Nem szabad a teljes Adyt olvasni, mert akkor elterelődik a figyelmünk arról, amit ő meglátott. A szentimrei Pimodán persze csak távoli, halvány mása az Ady által megélt Magyar Pimodánnak, amely az eredeti, Baudelaire-féle világfájdalomnál is mélyebb, tragikusabb és végzetesebb volt. Mi már nagyon messze vagyunk ettől, bár még mindig »ennek isszuk a levét«. Hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a pár év híján száz év óta tartó elkábultságunkat összehasonlítsuk az ő mindezt előre látó transzcendens kábulatával! Mindenestre ennek a pincének van valamelyes Pimodán-hangulata. Néha szükségünk van a lebegésre, amit persze nem szabad túlzásba vinni.
Egy kis szeszszag terjeng, ez attól van, hogy tegnap fejtettük a borokat, ma pedig, miután elmentetek, folytatjuk. Ugyanis Szentimrén mindig február első szombatján van a borverseny. Amikor megnyertem azt a díjat, személyesen nem vehettem részt, és a szomszédom, Kocsis Imi »aratta le a babérokat«. Most már követelik a »céhmesterek«, hogy személyesen jelenjek meg a borászok vetélkedőjén.”
Gusztáv a pince előterében nagy rámolásba kezd Péter kollégám segítségével, akiről kiderül: ő is épp olyan otthonosan mozog a szőlész-borász eszközök körében. Addig rakodnak, amíg az egymásra halmozott darálók, prések mögül előtűnik egy felirat: JEGES PÁL KOVÁCS MARGIT, 1935. „Ő volt az én Jeges dédnagyapám és Kovács leánynevű dédnagyanyám, aki mellesleg hozományba kapta ezt a földet (jó, csak egy részét, a többit kivásárolták a testvérektől). Jeges Pál építette az eredeti pajtát, amelyből csak ez a betonkád maradt meg, amelyen a felirat van. Gyerekkoromban ebbe daráltuk a szőlőt. Aztán itt van ez a régi, különleges, kézi meghajtású prés, az van ráírva, hogy FLEISCHER ÉS TSA. KASSÁN. Nemrég újíttattam fel, és mondhatom, tökéletesen működik. Itt ez a kicsi prés – folyatja a gyűjtemény bemutatását –, ennek is hasznát vesszük, amikor valamelyik fajta szőlőből túl kevés van. Kint van egy nagyon öreg, kovácsolt prés, csak az alja van öntöttvasból, a préskosarán az ANDRÉNYI ÉS TSA NAGYVÁRAD-ARAD felirat olvasható. Ez is monarchiabeli, természetesen.”
Végezetül immár pálinkás butykosokkal felfegyverkezve visszatérünk a felső traktusba, néhány korty ital, és egy mangalicakolbász-kóstoló erejéig. A Monarchia hangulatának idézése tovább folyik: „A Molnárok egyik ősapja vízimolnár volt északon, a Garam mentén, hithű református család. Amikor jött a rekatolizáció, Gyömrőbe mentek, majd onnan is tovább, Hódmezővásárhelyre, ahol ránk ragadt a Gyömrői előnév. Ezért mi Gy. Molnárok vagyunk tulajdonképpen. Nálam már lekopott a Gy. Amikor apám 1948-ban beíratott az anyakönyvbe, nem voltak hajlandóak bejegyezni. A Jegesek nagyon érdekes népség, a Hajdúságból került Szentimrére az üknagyapám kántortanítónak. Őseik marhahajcsárok voltak, lábon hajtották el Spanyolországig a jószágot. Jól megülték a lovat, a puskával is tudtak bánni, a bogrács is ott volt a nyeregben. – Alighanem innen van, hogy szeretek bográcsban főzni…”
A tágas, amerikai konyhás ebédlőben, amely télen dolgozószoba is, alig van szabad fal. Ahol nincs könyv, ott két, díszesen bekeretezett negyvennyolcas poszter van – nem tudom, annak idején hogyan nevezhették –, majd négy, szintén századeleji stílusban bekeretezett nagyalakú fénykép. „Azok a Molnár- és Bende-ági dédszülők – kezdi rá vendéglátónk, amikor látja, hogy a falakat pásztázzuk –, mellette meg a Vasárnapi Újság két melléklete, amelyek eredetileg Molnár dédnagyapám szalontai házában függtek a falon. Ő 1903-ban vásárolt egy százholdas birtokot a Szalonta melletti Madarászon, és erősen függetlenségi párti érzelmű volt. A még ma is igen csinos, közvetlenül az emlékpark melletti egykori házukat pár évvel ezelőtt mutatta meg nekem Dánielisz Endre helytörténész. (A világháború után költözött a család egy része Szalárd környékére.) De ne gondoljátok, hogy becsavarodtam, ez az erős századelő-fíling onnan van, hogy harmadik éve vezetek egy kutatást a Sapientián, amelynek címe A magyar nemzeti hegemónia dilemmái a száz év előtti Magyarországon. Remélem, 2018-ra könyv lesz belőle.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kékfény-történetek
A hiteltelenségig elborzasztó méreteket ölt lassan a hazai korrupcióellenes vadászat „trófeáinak” száma. Sokak szerint viszont még számos nagyvad rohangál szabadon, vagy igyekszik pocok módjára elásni magát a tavalyi avarban. A székelyföldi elöljárók ajándékhozó boldogságos nagyasszonya, Elena Udrea esetében például három gyors egymásutánban sem riadt vissza a parlament megszavazni a turisztikai és fejlesztési miniszter mentelmi jogának felfüggesztését, de naponta érkeznek hírek a közélet megtisztítását célzó sortűz újabb „áldozatairól”.
Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozott igazságügyi jelentése a bilincsdömping ellenére is csak részben üt meg elégedett hangot. Egyik bekezdésével simogat, a másikkal meg nyakleveseket osztogat, nehogy bárki is elbízza magát. Egyértelműen méltatja viszont az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA), az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI), a legfelsőbb bíróság és a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) tevékenységét. A letartóztatások, bekasztlizások, maszkos rajtaütések fonalát már rég elvesztő romániai polgárban mindez megerősíti azt a meglehetősen lehangoló kocsmademagóg meggyőződést, hogy javíthatatlanul korrupt országban él. És nem is jár túl messzire az igazságtól, legfeljebb abba nem gondol bele, hogy e tekintetben is van ahonnan felfejlődnünk, sok év mulasztásának pótlási kényszere termeli ki a szédítő folyamatot.
Mivel a korrupció elleni harc eredményei nem számszerűsíthetők – mint például a költségvetési hiány –, olyan fegyvernek számítanak, amelyek ellen roppant nehéz védekezni. Így aztán bár az EB országjelentéseit többnyire a pillanatnyi érdeküknek megfelelően kezelik az érintett kormányok, mindenki tudja: a bírálatokat – és az elismeréseket is – valahol mégiscsak összesítik, s a végeredmény befolyásolja a mérleg nyelvének ide-oda ingását.
Romániai politikai körökben viszont immár teljes az egyetértés a tekintetben, hogy a korrupció mértéke súlyos nemzetbiztonsági kockázatot rejt. A nyomozó hatóságok csúcsra járatott hadjárata kíméletlenül rávilágít, hogy a megvesztegetés gyakorlata polipszerűen hálózza be a hazai társadalmat. A történelmi hagyományokra való utalást talán felejtsük el egy pillanatra, és koncentráljunk arra, hogy a társadalom jelentős rétegei ma is egyfajta megélhetési bűnözési formaként tartják életben a korrupciót.
Mi, magyarok eddig többnyire elegáns szemlélőkként, erkölcsi bajnok fejcsóválókként követtük az eseményeket. Egyre érintettebbé válva átalakul a kékfény-történetekhez való viszonyunk is. De tudnunk kell: elemi érdekünk, hogy Románián is végigfusson a korrupciós megtisztulás erdőtüze.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az autonómiát a székelyek nem is akarják”
Van-e élet az autonómia után? címmel jelent meg az a 11 román és magyar szakembert megszólaltató interjúkötet, amelyet a hétvégén mutattak be Kolozsváron, a Koffer könyvesboltban. A közel másfél órás beszélgetésen Benkő Levente újságíró faggatta a szerzőt, Borbély Tamást, az MTI és a Szabadság napilap munkatársát, és az egyik interjúalanyt, Szilágyi N. Sándor nyelvészt. Benkő Levente azzal nyitotta a beszélgetést, hogy a 2014-ben, a Koinónia gondozásában megjelent kötet két év késéssel látott napvilágot, az interjúk 2012-ben készültek el. Akkor a Communitas Alapítvány nem támogatta a könyv megjelenését, tavaly viszont ismét elővették, és az alapítvány valamint a Nemzeti Kulturális Alap (AFNC) finanszírozásával sikerült kiadatni. Mivel a szerző, Borbély Tamás fontosnak tartotta, hogy az interjúalanyok reflektáljanak a kimaradt két év aktuálpolitikai eseményeire (ukrán válság, az RMDSZ autonómiatervezete), a megszólaltatott szakember kiegészíthették mondanivalójukat. Többen éltek is a lehetőséggel.
kötetben megszólított szakemberek: Juhász Jácint közgazdász, Szilágyi N. Sándor nyelvész, Bakk Miklós politológus, Stefano Bottoni történész, Csutak István fejlesztéspolitikai szakértő, Gabriel Andreescu emberjogi aktivista, Salat Levente politológus, Bocsárdi László rendező, Smarande Enache emberjogi aktivista, Bárdi Nándor történész, Biró A. Zoltán társadalomkutató.
Politikusok nem szólalnak meg a kötetben
Borbély Tamás elmondta, a cél az volt, hogy a könyvben ne politikusok osszák meg gondolataikat az autonómiáról, hanem olyan, az autonómiát érintő területeken jártas szakembereket, akik más megvilágításba helyezhetik a kérdést.
"Amit nagyon sajnálok, hogy nem sikerült például még több közgazdászt és román interjúalanyt megszólaltatni, ez utóbbiakkal kapcsolatban egyfajta visszautasítást is tapasztaltam. A magyar szakemberek körében is elég nagy az autonómiával szembeni szkepszis, voltak olyan interjúalanyok, akiket elég nehezen lehetett rávenni, hogy vágjunk neki egy ilyen beszélgetésnek. A román interjúalanyok, Gabriel Andreescu és Smaranda Enache készségesen vállalták első perctől. Akit még meg szerettem volna szólaltatni, az Cristian Pârvulescu és Marius Oprea" - magyarázta Borbély.
Hozzátette, aki kézbe veszi a kötetet, ne számítson arra, hogy most megtalálja a választ arra, hogyan működik pontosan az autonómia, kizárólag milyen feltételek között lehet megvalósítani, hiszen nem is ez volt a cél. Az interjúkban szempontok, kérdések fogalmazódnak meg. Például hogy milyen változásokra kellene odafigyelni, hogy lehetőség legyen az autonómia megvalósítására, egyáltalán lehetséges-e a jelenlegi körülmények között.
"Ebben a kötetlen van hideg is, meleg is. Benne vannak azok a kritikák, kételyek is, amelyek általában elhangzanak az autonómiával kapcsolatban, hogy van-e életképessége, van-e rá szükség, és elhangzanak olyan vélemények is, amelyek alátámasztják, hogy igenis szükség van rá, hogy ez egy hasznos közigazgatási forma, amely segíthet egy kisebbség integrálódásában. A kötetben bizony vannak nagyon népszerűtlen gondolatok is, amelyek talán néhány székelyföldinek nem esnek jól, de mindenképp segít abban, hogy egy reálisabb képünk legyen önmagunkról és az autonómiáról" - fejtegette a szerző.
"A székelyeknek nem is kell autonómia"
Hogy milyen "népszerűtlen" gondolatokról is van szó, abból Szilágyi N. Sándor nyelvész adott ízelítőt. Benkő Levente az egyetemi tanárnak szánt kérdését azzal vezette fel, hogy a kötetben többen elmondják, az autonómia politikai csatározások eszközévé vált.
"Szilágyi N. Sándor igen helyesen teszi fel a kérdést, hogy vajon kell-e autonómia Székelyföldnek, szélesebb értelemben a romániai magyarságnak, amikor a közigazgatásban nem hajlandó használni saját anyanyelvét. Egyáltalán nem ismerjük például a közigazgatási, pénzügyi terminológiát. Vagy gondolok azokra a Székelyföldön is elterjedt kifejezésekre, mint az interszekció, a proces verbal, a buletin, amelyeket a hétköznapi nyelvben az útkereszteződés, a jegyzőkönyv és a személyi igazolvány helyett használnak. Változott a tanár úr autonómiára vonatkozó véleménye 2012 óta?" - kérdezte az újságíró.
"Azóta semmi az égvilágon nem történt, ami miatt változott volna a véleményem. Persze, most lehet azt mondani, dehát hogyne történt volna, megjelent az RMDSZ autonómiatervezete, és ez már valami. Senki nem gondolja komolyan, hogy azt a parlament valamikor is el fogja fogadni, mert az nem erről szól" - válaszolt az egyetemi tanár. Figyelmeztette a hallgatóságot és az olvasókat, hogy "elég csúnya dolgokat" írt le a kötetben, és aki "kímélni akarja lelke nyugalmát", annak nem biztos, hogy az ő írásával kellene kezdenie az olvasást.
"Ha a helyi emberek tényleg annyira fontosnak tartanák az autonómiát, nagyon sok minden megvalósult volna azóta belőle. Kolozsváron tele vagyunk székelyföldi borvízzel, tejtermékekkel, de ezek címkéjén egy magyar szó nincs. Legalább azt el lehetett volna érni, hogy odaírják, bibarcfalvi ásványvíz, ezt semmilyen törvény nem tiltja" - fejtegette Szilágyi N.
Az egyetemi tanár a könyvbemutatón be is mutatott egy termékcímkét mint jó példát. A címkén a sepsiszentgyörgyi diószegi pékség magyarul is feltüntette a tepertős pogácsát. Egy másik példával élve a nyelvész elmondta, Kolozsváron már találkozott olyan magyarul is kiírt őrölt szerecsendióval, amit Argeș megyében csomagoltak. "Mert Argeș megyében tudják, hogy itt magyarok is vannak, és hátha akadnak közöttük olyanok, akik nem ismerik a román megfelelőjét. A Hajnal negyedi magyar melós elmegy a boltba, és hazaviszi a biborțeni ásványvizet, mert nem tudja, hogy az bibarcfalvi. Honnan tudná?" - fejtegette.
Politikai diskurzus kontra autonómia?
"Székelyföldi autonómia esetleg csak akkor lesz, ha a román parlament a székelyek megkérdezése és akarata ellenére elrendeli. De ne gondoljuk, hogy akkor minden megoldódna, mert a politikusok rögtön elmondanák, hogy ez csak olyan nesze semmi, fogd meg jól. Ha az RMDSZ tervezetét a parlament feltéve, de nem megengedve elfogadná, nehogy azt higgyük, hogy valaki megnyugodna, dehogy, az első dolog az lenne, hogy az RMDSZ elárulta a székely autonómiát, mert elfogadtatott egy olyant, ami nem az. Hogy mi lenne, senki sem tudja, de ez nem az" - válaszolt arra a kérdésre, hogy mi a véleménye az autonómiáról szóló politikai diskurzusról.
Elmondta, szerinte rengeteg bajt okozhat a politikai csatározásokra szolgáló autonómiázás. "Ha egyszer kialakul az, hogy az igazi megoldás az autonómia, beállhat egy olyan hozzáállás, miszerint amíg nem lesz autonómia, nem csinálunk semmit, mert várjunk az autonómiát" - figyelmeztetett Szilágyi N.
Hozzátette, ha az autonómiát tényleges, igazi problémák megoldására találták volna ki, minimum elkészült volna az a hatástanulmány, amely azt méri fel, milyen következményei lennének az önrendelkezésnek. Például az sem világos, hogy jár-e különadóval ez a közigazgatási forma, egyáltalán vannak-e olyan problémák, amelyet a jelenlegi eszközökkel, azok hatékonyabbá tételével ne lehetne orvosolni.
Szilágyi N. szerint az autonómiát csupán "csodafegyvernek találták ki más magyarokkal szemben, és azóta is ezt a célt szolgálja".
Az egyetemi tanár 1994-ben fogalmazott meg egy törvényjavaslatot Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről címmel. A tervezetre a kötetben többen is utalnak. Egyik érdekessége, hogy bár egyszer sem hangzik el benne az autonómia szó, mégis közösségek önrendelkezéséről szól (nyolc százalékos úgynevezett kisebbségi aránnyal operál).
Nem "kisebbségi törvény", például nem az áll benne, hogy a kisebbségeknek joguk van az anyanyelvük használatához, hanem teljesen más logika mentén képzeli el a nyelvi, etnika és kulturális identitásmegőrzést. A tervezet abból indul ki, ha minden állampolgár egyenlő, akkor minden állampolgárnak joga van az anyanyelve használatához, ilyen értelemben tehát a kisebbségek jogai nem értelmezhetők különjogokként. A tervezetet egyetlen politikai párt sem karolta fel.
A tervezet szövege a Korunkban jelent meg 1994-ben, a folyóirat akkori számai nem érhetők el digitális formában.
Az Igazi Csíki Sör
Benkő Levente újságíró Szilágyi N. Sándor hozzászólása után a diószegi jó példát az Igazi Csíki Sörrel egészítette ki. Borbély Tamás elmondta, az egyetemi tanárral készített interjúban pozitív dolgok is elhangzanak, például az Igen, tessék! mozgalom, amely a nyelvész szerint követendő kezdeményezés. "Bennem is az a benyomás erősödött meg, hogy a civil szféra sokat tud tenni az autonómia bizonyos elemeinek megvalósulása érdekében" - tette hozzá a szerző.
Annyit még megjegyzett, hogy úgy látja: az autonómiának politikai eszközként történő felhasználása egyre inkább kifullad, így talán elkezdődhet egy reálisabb megközelítésmódja ennek a közigazgatási formának.
A közönség kérdésére reagálva elmondta, több érdekes megközelítést is ki lehetne emelni a kötetből, többek között például Juhász Jácint közgazdászét. A szakember kimutatása szerint a székelyföldi megyék nem szegényebbek az országos átlagnál, a középmezőnyben helyezkednek el. Ám téves az az elképzelés, hogy a mezőgazdaságra, az élelmiszeriparra és a turizmusra középtávon építeni lehetne a régió jövőjét. A központi régió, ahol Székelyföld is található, a turizmus a termelés 2, a mezőgazdaság esetében 7, az élelmiszeripar esetében pedig 3,5 százalékát jelenti. Ezek összesen 12,5 százalékot tesznek ki a bruttó hazai össztermékből.
A közgazdász szerint Székelyföldnek fel kellene készülnie egy nagyon agresszív és jól előkészített uniós pénzlehívási stratégiára, hiszen például a Magyarországról érkező támogatások a Székelyföldön lehívott uniós pénzek 5 százalékát sem érik el. Meglátása szerint a régióban például az ásványvíz és az erdő az értékes erőforrás.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Kifütyülték Kelemen Hunort Sepsiszentgyörgyön
Többen hazaárulónak minősítették, majd kifütyülte a nemzeti ünnep alkalmából összegyűlt tömeg Kelemen Hunort Sepsiszentgyörgyön. Az eseményen felszólalt még Soltész Miklós, Antal Árpád, Bogos Tibor, továbbá Mucha Oszkár a több ezres tömeg előtt.
A Szabadság térre tartó lovas felvonuláshoz vasárnap délelőtt lehetett csatlakozni, az indulás a megyeszékhely két pontjából történt, illetve a résztvevők ennek alkalmával egy-egy óriás székely és magyar zászlóval vonultak végig a városon. Az ünnepi műsort megelőzően az 1848–49-es honvédemlékműnél koszorúztak az Erzsébet parkban. A hideg, szeles idő ellenére is több ezres tömeg, fiatalok és idősek egyaránt gyűltek össze a nemzeti ünnepnapon, Sepsiszentgyörgyön.
„Nem lennénk most itt, ha nem lettek volna, nem lennének hőseink, viszonyítási pontjaink, szűkebb jelentéktelenebb lenne történelmünk” – hangsúlyozta Antal Árpád, a megyeszékhely polgármestere, aki hozzátette, magasra tették a mércét az elődök, hiszen megmutatták: amikor a haza hív, akkor Székelyföld egy emberként tud lábra állni. A bodvaji kohókban 1848-ban nem csupán a forró fém izzott, akkor öntötték formába először: „kik vagyunk, mit akarunk, és épp ezért elpusztíthatatlan, mert az emberek közös akarata hozta létre” – jelentette ki a polgármester, aki hozzáfűzte, ezért nem hajlandó a székelység egyetlen lépést sem hátrálni: igaz az ügy és közös az érdek. Antal Árpád kihangsúlyozta: Románia felelősséget vállalt a kisebbségekért, hiszen nem csak egy területtel, hanem számos nemzeti közösséggel is bővült az egyesüléskor. A román állam az által tett ígéreteket be kell tartania, tennie kell róla, hogy a kisebbségekhez úgy viszonyuljon: lehessenek jó magyarok és jó román állampolgárok egy időben.
„Nehéz úgy szeretni, ha naponta szájba vernek és megaláznak bennünket” – hangoztatta Antal, aki arról is beszélt, hogy azt kérik Románia vezetőségétől: hallgassák meg a kisebbség kéréseit, mert partnerek akarnak lenni. Napjaink harcait nem fegyverekkel kell megharcolni Antal véleménye alapján, hanem a demokrácia eszközeit felhasználva kell a két legnagyobb értéket megteremteni: a békét és a biztonságot. A románságnak bízniuk kell a területein élő kisebbségekben, mert bizalom nélkül nem lehet továbblépni, valamint engedményeket kell tenniük azokban a kérdésekben, amelyek fontosak: például a magyar hivatalos nyelvvé való válását vagy éppen a területi önrendelkezést. „Nem vagyunk szakadárok, sem terroristák” – hangsúlyozta ismét a megyeszékhelyi vezető, aki arra is kitért, hogy nem az Amerikai Egyesült Államokkal kell partnerségi szerződéseket kötni, hisz nem attól lesz erős a nemzet, ha nagyhatalmakkal szerződik.
Elmondta, ezek a nagyhatalmak főként azon kisebbségek kérését veszik figyelembe, akik erőszakhoz folyamodnak, így bátorítva az erőszakot előtérbe helyező megoldásokat. Éppen ezért Antal azt kéri tőlük, hogy álljanak a demokratikus eszközöket békésen használók mellé, támogassák törekvéseiket, gyakoroljanak nyomást a kisebbségekkel mostohán bánó államokra. Székelyföld mindannyiunké, úgy a román közösségé, mint a magyaroké is – zárta gondolatait Antal Árpád, akinek felszólalását több alkalommal is tapssal szakította meg a tömeg.
Bogos Tibor, a Székelykevei Helyi Közösség Tanácsának elnöke örömét fejezte ki, hogy a vajdaság legdélebben fekvő magyar településéről érkezve együtt ünnepelhet a székelyföldiekkel a nemzeti ünnep alkalmából. Elszakítottak, felapróztak, hogy gyengítsék erőnket – magyarázta a székelykevei vendég, aki hozzátette, a kisebbség sorsa nem lesz soha jó, hiszen megmaradni kisebbségben, vagy éppen szórványban a csodával határos helyzet. Tenni és akarni, nem belenyugodni, hanem küzdeni kell, és ha megbotlunk: fel kell állni, egymásba kapaszkodni, mert csak a bátorság és a vasakarat vezet célba – hangoztatta Bogos Tibor, aki hozzátette, generációk nőttek fel ezeken az eszméken, továbbéltetése pedig nagyon fontos feladat. Nem véletlenül ez a szülőföldünk, itt van dolgunk, családot kell alapítani, gyereket nevelni, megmaradni a hazánkban – említette a székelykevei elöljáró.
Soltész Miklós, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár Magyarország üzenetét hozta, ugyanakkor felszólalása alkalmával többször is hangsúlyozta: legyen béke, szabadság és egyetértés. Mint mondta, a pesti jogos törekvések megvalósítása a társadalom egészére kihatott. Figyelmeztetett, Magyarország továbbra is céljának tekinti az elszakadt területeken élő magyar közösségek államalakító tényezőkként való számontartását, a nemzeti örökség, a magyar kultúra, illetve a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeinek ápolását és megóvását. Soltész kitért arra, hogy hasonlóan fogalmaz Románia alkotmánya is, ennek megfelelően tehát az állam el kell ismerje és biztosítsa minden állampolgára számára az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez szükséges feltételeket. Ugyanez a feladatuk a romániai kisebbségek felelős vezetői számára is, és a három törekvésnek egy irányba mutatónak, egymást erősítőnek kell lennie – jelentette ki Soltész.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke alig lépett a színpadra, a jelen levő tömeg azonnal kifütyülte, többen a „hazaáruló” és a „bű’ RMDSZ-es vezető” szöveget skandálta. Mindennek ellenére a szövetség elnöke folytatta beszédét, amelyet több alkalommal is füttyel és további gyalázkodó szövegek skandálásával szakítottak félbe. „Él a magyarok életében az a szabadságharc, amely változásokat hozott a nemzet önbecsülésében és gyökeresen átformálta a társadalmi rendet” – emelte ki Kelemen. A szövetség országos vezetőjének véleménye alapján egyszerű a magyarázat arra, hogy a ’48-as történéseket követően 167 évvel később is Erdély, de Magyarország szerte is tízezrek hajtanak fejet a hősök szobrai, emlékhelyei előtt: a szabadság fogalmában kell keresni a választ.
„Vannak olyan értékek, amelyeket nem lehet megtermelni, előállítani gyárakban, mert csak a mi szívünkben, akaratunkban van jelen. Épp azok az értékek ezek, amelyeket 1848-ban is fontosnak tartottak, azokról az értékekről, amelyekért emberáldozatot kellett hozni” – emelte ki Kelemen Hunor, aki hozzátette, itt keleten a helyzet változatlan, hiszen napjainkban is az egyenlőségért és testvériségért kell újra kezdeni a harcot. Vannak, akik tiltani akarják emlékezéseinket, akadályozni, hogy utcára menjünk és megtartsuk nemzeti ünnepeinket, valamint a szocialista diktatúra méltó utódai meg akarnak fosztani a nemzeti szimbólumok használatától, kultúránktól, iskoláinktól, azaz a nemzeti identitás alapjaitól – magyarázta a párt elnöke.
Az ünnep alkalmával felszólalt Mucha Oszkár, az Erdélyi Magyar Ifjak által hetedik alkalommal megszervezett szónokverseny győztese is, aki a fiatalok közösségi felelősségvállalására hívta fel a figyelmet. „Most, 2015-ben ugyanaz a feladatunk, ami Petőfinek, s az ő kortársainak volt: keresni és kutatni kell azokat a problémákat, amelyek hátráltatnak bennünket a fejlődésben, kibontakozásban és a közösségünk előrehaladásával” – hangoztatta az ifjú szónok, aki hozzátette, a technológiai fejlődés következtében a fiatalok gyakran nem tesznek a jobb megélhetés érdekében, inkább „szenderegnek” elektronikai eszközeik előtt. Nem a nagy forradalmak gondolatától kell összeroppanni, hanem hinni kell abban, hogy személyesen mindenki képes nap, mint nap tenni valamit, ami által megélheti saját kis forradalmát – vallja Mucha Oszkár, aki a fiatalságot akarja „felébreszteni”.
A sepsiszentgyörgyi, március 15-i ünnepséget kovács István, unitárius lelkész áldása, majd a magyar és székely himnusz eléneklése zárta.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Húsvéti határkerülés a Nyárádmentén
A húsvéti határkerülés középkori, egyházi-liturgikus eredetű szokása Közép-Európának és egyben a magyarságnak,amely korunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést körüljárással, mágikus körrel védenek meg a pusztításoktól, csapásoktól, zárnak el a gonosztól. Ennek a képzetnek még a kereszténység előtti korba nyúlnak agyökerei.
A nyárádmenti határkerülés tehát régmúlt idők egymásra tevődött emlékeit őrzi, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata. Amikor 1969-ben mint riportúton járó, érdeklődő egyetemi hallgatónak Bedében Magyari Ferencék és Vadasdon Máthé Józsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrendjét, erre az összetettségre nem gondoltam, csak érdekesnek, különösnek találtam. Elhatároztam, hogy további "riporteri" búvárkodásba kezdek a szomszédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Vadasdra szorítkoztak, de hamarosan kiderült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint szinte az egész Nyárádmentén és a szomszédos Kis- Küküllő vidékének több falujában is élt ez a szokás. Akkor a következő nyárádmenti falvakban kérdezősködtem: Andrásfalva, Bede, Jobbágyfalva, Nagyadorján, Nyárádgálfalva, Nyárádszentlászló, Nyomát, Szentgerice, Szentháromság, Nyárádszereda, valamint a Kis- Küküllő vidéki Vadasd, Havadtő és Rigmány. Ezekben a falvakban Szenháromság és Jobbágyfalva kivételével többségükben protestáns felekezetűek, reformátusok és unitáriusok laktak, laknak, akkor tehát a szokáseseménynek a protestánsok által gyakorolt változatával találkoztam.
A határkerülés protestáns modellje
Ezekben a falvakban a szokásegyüttes a következő fő mozzanatokból állt: 1. előkészületek; 2. gyülekezés és tisztségválasztás; 3. határkerülés és megcsapás; 4. fenyőágazás (virágozás) és 5. öntözés (hajnalozás, kántálás). A határkerülő menetben csak férfiak és legények vettek részt. A legények feladata volt, hogy a határon levő csorgókat, kutakat kitakarítsák, ők újították meg a falvak határait jelző dombocskákat, az ún. határhompokat is. Erre általában nagypénteken került sor egy-egy idősebb ember vezetésével.
Az esemény levezetésére tisztségviselőket választottak: királyt, ítélőbírót, csapómestert, oldalvédőket és sereghajtókat. A király általában idős, tekintélyes ember volt, maguk fölé emelték és háromszor kiáltották: "Határt kerülünk, búzát szentelünk, királyt emelünk". A király a többi tisztségviselővel együtt szabályokat, törvényeket állapított meg a megszólításra, a viselkedésre, és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsapás járt. A király parancsolt, az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó hátulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik először vettek részt a határkerülésben. Őket előreküldték, hogy keressék meg a falu határait jelző halmokat, a határhompokat, és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, jó helyre rakták-e a tüzet, és mindenféle kifogást emeltek: megcsonkították a saját határukat vagy foglaltak a szomszéd faluéból. Az oldalvédők megragadták a suhancokat, és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhompokhoz, miközben többször kiáltották: "em-lékezzél, hogy itt van a határ".
Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizonyítja az egykori székely széki közigazgatási vezetők színjátékszerű évenkénti megválasztása a határkerülés ceremóniájának levezetésére. A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövő nemzedékeknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A megcsapásos felavatásnak nemcsak birtokjogai, hanem sokkal szélesebb társadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. Ugyanilyen funkciója volt a Kis-Küküllő menti Gyulakután és környékén a tavaszi csorgóújítás szokásának is.
Mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak?
A határkerülésnek ez a formája a legtöbb faluban a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben megszűnt. A tulajdonképpeni határkerülés nem jelentette az egész szokás együttes elhagyását. Közösségi funkcióját a húsvéti fenyőágazás (virágozás), az öntözés és hajnalozás vitte, viszi tovább változatos formákban. 1983 húsvétján Szentháromságon tapasztalhattam, hogy a falu népe mennyire ragaszkodik a három napig zajló eseményhez, milyen méltósággal és jókedvvel éli meg a feltámadás ünnepét. Néhány év múlva, 1988-ban három szomszédos nyárádmenti faluban – Szentlászlón, Gálfalván és Szentháromságon – vettünk részt Bálint Zsigmond fotós barátommal a szokáskör eseményein. Húsvét közeledtével, 1989 tavaszán az előző évi gyűjtésből riportot írtam, és szerettem volna megjelentetni az Új Élet című képes lapban, melynek akkor belső munkatársa voltam. A szerkesztőm – miután elolvasta –, megígérte, hogy "leadja", de a húsvét szót, mivel többször előfordult, egy kivételével kihúzta: határozzam meg másképpen a szokás idejét. Hasonló sorsra jutott a nagypéntek és a nagyszombat megnevezése is. "Összetörte" a piros tojásokat is, kihúzta a szövegből. Az öntözés szónak és cselekvésnek inkább megkegyelmezett. Az emígyen megnyirbált riportot a többi anyaggal elküldte Bukarestbe, ahol a lapot nyomták, de 1989 tavaszán mégsem jelent meg. Csak a fordulat után, a lap 1990 húsvéti számában mondhattuk el, hogy mi lett a sorsa: "Az alábbi írást 1989 húsvétjára szántuk. A cenzúra »éberen közbelépett«. Sejteni vélem, hogy mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak: a nyárádmenti falvakban öregek és fiatalok, legények és leányok közösségi, vallásos és magyarságélményként élik meg a húsvéti szokást, és hogy ez napjainkban is vonzó: »Itt is virágozzék a szeretet fája, szálljon áldás minden székely házra, kívánunk kellemes húsvéti ünnepeket.«"
A határkerülés katolikus szokásrendje
Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső- Nyárád mente katolikus falvait (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Deményháza, Mikháza), mert azt hallottam, hogy a környéken még élő szokás a húsvéti határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a falvakban a kommunizmus évtizedében is jártak határkerülni, sőt Nyárádremetén a szokás élete emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak határkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvakétól. A gyűjtött adatokból és többszöri személyes részvétel (1990, 1991, 1994, 1996, 1999, 2011) nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határkerülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, gyergyói, csíki és háromszéki katolikusok határkerülésével rokon típusú, katolikus modellje.
Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határrészt kerülték meg, a négyes határforgó szerint az egész remetei határ egynegyedét. Idősebb emberek és asszonyok, előimádkozók és előénekesek vezetésével, zászlókkal, feszületekkel, énekelve a határra vonultak. Az utcai és mezei kereszteknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bőségért imádkoztak. A zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jelképeit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyorófaágat is törtek, s megszenteltetés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentelményként őrizték. Köszvényesen, Deményházán a határkerüléskor avatták fel az újoncokat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni és a fiatal menyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra vernek: "egészséggel viseljétek" – mondják.
Nyárádremetén és az egész nyárádmenti Szentföldön az egyházi processzióként megélt határkerülést a kommunista hatalom sem tudta betiltani, ki-kihagyásokkal megtartották a határbeli körmenetet. Az 1990 óta eltelt években, évtizedekben kiterebélyesedésének, jelentésbeli változásának, a résztvevők megfiatalodásának lehetünk tanúi. Erre a napra hazajönnek a falvakból eltávozottak nemzedékei, hogy az otthoniakkal közösségben ünnepeljenek.
Barabás László
Népújság (Marosvásárhely)

Mit szólna Dózsa György a névcseréhez?
A gyűlölet prédái 
Az egyik tévéadásban elborzadva láttam, hogy az iszlám nevében fanatikus dühvel törik-zúzzák az emberiség közös kincseit, évezredes műremekeit. Eszembe juttatják, hogy a román nacionalisták már a román uralom első pillanatától fogva fő feladatuknak tekintik a magyar műemlékek rombolását, az intézmények külső románosítását.
Erre rendszerint olyan településeken kerül sor, ahol fontosnak érzik a román jelenlét, jelleg hangsúlyozását. A román hadsereg már 1918 novemberétől megkezdi a magyar jelképek, a magyar történelemre, államiságra utaló emlékek tudatos pusztítását. Ez Trianon (1920) után is zajlik. Jelentős értékű műemlék templomok, kastélyok, várak, szobrok sora vált romhalmazzá. Nemrég omlott össze az alvinczi kastély, a bözödújfalusi templom tornya… 
Mivel a szobrok könnyebben pusztíthatók, a vandál gyűlölködők számára többnyire ezek válnak prédává. Az értékes szobrok közül példaként említem a marosvásárhelyi polgárok pénzén készült Kossuth-szobor sorsát, melyet 1919-ben döntenek le. A megsérült szobrot 1936-ban az akkor grasszáló Maros megyei prefektus olvasztatja be és öntet belőle román címeres sasokat, amelyek a román hatalmat szimbolizálják. Néhány szobor – köztük a kolozsvári Mátyás királyé, Fadrusz János 1902-ben felállított alkotása – megmaradását annak köszönheti, hogy a nacionalista történetírás Mátyás „román származását” hirdeti.
Dózsa György vagy Gheorghe Doja? 
Hihetetlen, paradoxon, de a történelmi hamisításnak köszönheti létét a székely Dózsa György monumentális dálnoki szobra is, mert „Gheorghe Doja” a román és magyar jobbágyparasztok vezére volt. Román honfitársaink nem hibásak, amiért azt tanították nekik az iskolában, hogy Dózsa román volt, akárcsak a törökverő magyar hadvezér, az 1479-es kenyérmezei csata hőse, Kinizsi Pál. Kinizsi a tankönyvekben Pavel Chinezuként jelenik meg. Ha e nevet magyarra fordítjuk, akkor a magyar olvasó rágódhat, gondolkodhat, mert soha nem fogja kitalálni, megtudni, ki az a Kínai Pál.  A közhiedelem úgy tartja, hogy Dózsa nevének románosítása szülőfaluja, Dálnok előnyére szolgált. Sokan úgy tudják, hogy Dálnok azért vált önálló községgé – bár lélekszáma nem éri el a megszabottat –, mert Bukarestben azt hitték, Gheorghe Doja román parasztvezér szülőfaluja. Hihetetlen, hogy a büszke székely nemesnek, a magyar történelem egyik legismertebb alakjának Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején szobrot emelnek. Ennek megértésére felidéznék egy 1987-es apró, de szimbolikus jelenetet, melynek szem- és fültanúja voltam. Az említett évben a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban – az akkori 1-es számú Líceum névre silányított iskolában – tanítok történelmet egy vegyes nemzetiségű osztályban, a román tagozaton. Dózsa Györgyről tanulunk. Úgy gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha Sepsiszentgyörgyön, a Mikóban a gyermekek ismerik Gheorghe Doja valódi nevét is. Mondom, gyerekek, Dózsa az alig húsz kilométer távolságra fekvő, ma is székely-magyar falu, Dálnok szülötte. Ha arra jártok, találtok egy hatalmas szobrot, illik nevét magyarul is ismerni. A számomra kedves osztályban, ahol mindig tisztelettel fogadtak, s jellemző volt a példás fegyelem, és ahová mindig szeretettel mentem be, hirtelen óriási zajongás, mozgolódás támadt. A hátsó sarokban egy B. nevű román tanuló elég hangosan, talán azért, hogy én is halljam, odasúgta padtársának: „Tovarăşul profesor minte!”, azaz „A tanár elvtárs hazudik!”. 
Megállapítottam, hogy az I–IV. osztályban tanultak alapján a román diákok számára elfogadhatatlan Dózsa György székely-magyarsága. Az említett gyermekek ma szülők, mit fognak mondani gyermekeiknek, ha a megyei rendőrségre mennek ügyes-bajos dolgaik intézésére, miközben találkoznak a közeli csendőr-felügyelőség megnevezésében a Gheorghe Doja névvel? Elmondják, hogy hajdani tanáruk a történelmet meghamisította? Ha Sepsiszentgyörgyön ez így áll – egy háromnegyed részt székely-magyar városban és megyében – mit várhatunk azoktól, akik teljes román közegben élnek?
Lesz-e magyar neve?
Talán a magyar gyermekekben tudatosult – ha magyar ajkú tanáruk volt –, hogy Dózsa György székely-magyar, tehát a neve is magyar. Azonban úgy tűnik, hogy román honfitársaink tudatában Gheorghe Doja mint román felkelővezér rögzült. Talán ezzel és nem a román nacionalizmussal függ össze, hogy a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség ma büszkén a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön is, mint annyi más erdélyi és székely településen, az elmúlt évtizedekben sértette szemünket a Gheorghe Doja utcanév. Ez a helyi névadó bizottságnak köszönhetően ma magyarul olvasható. Hasonlóképp a 2014. június 6-án avatott újabb dálnoki emléktáblán is. E táblaavatás alkalmával Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor megígérte, hogy levélben kéri a belügyminisztert a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség nevének kiigazítására. A névkiigazítás azóta sem történt meg. Nem tudjuk, hol akadhatott el a név helyreállítása. Gondoljuk, nem tolakodó vélekedésünk, miszerint a csendőrségnek – a magyar lakosság iránti tiszteletből – minden kérés nélkül Dózsa György nevét úgy illene használnia, ahogy a vezért születésekor keresztelték. A rend, a törvény védelmezőitől elvárjuk, hogy az igazság mellett álljanak, és ne engedjék, hogy  saját cégérük is történelemhamisítást szolgáljon. 
Természetesen, nemcsak a csendőr-felügyelőségnek, de a dálnoki polgármesteri hivatalnak is mozdulnia kellene, mivel szégyen, hogy a Kárpát-medence közismert magyar személyiségének neve a tiszteletére állított szobor talapzatán csak román nyelven olvasható!
Vajon mit szólna?
Ha 500 év után felébredne, és azt olvasná, hogy ő román jobbágyfelkelő vezér volt, nevét átkeresztelték, bizonyára Arany János ősz Toldijának módjára, aki az őt nem tisztelő királyi lakájokat buzogányával megfenyíté, Dózsa is szétverne a mai lakájok közt, akár magyarok, akár románok! Vajon mit mondana a szabadságára oly büszke székely nemes, az a lovas hadnagy, aki párviadalban legyőzi a szendrői török szpáhik parancsnokát, dicsőséget szerezve népének? Mit mondana az a Dózsa, aki hivatását komolyan veszi, vállalja a kegyetlen mártírhalált? Mit szólnának a seregébe beállt keresztesek, köztük szép számban a mezővárosok módos parasztpolgárai, a kis- és középnemesek, deákok, papok és szerzetesek, akik önként vállalják a haza védelmét, a törökellenes harcot? Azok, akik a főurak ellen fordulnak, mert Magyaroszágon is szeretnék megteremteni a székelyek szabad társadalmát. 
Vajon mit szólnának a keresztesek, ha látnák, hogy Dózsát szülőfalujában még annyira sem becsülik, hogy nevét anyanyelvén olvashassák?
Ismerjük-e őt?
A magyar emberek tudatát is áthatja a Dózsáról kialakított hamis ismeretanyag, melynek gyökerei a 19–20. századba vezetnek. Petőfi Sándor nagy hatású A nép nevében, Ady Endre Dózsa György unokája című verse, a történelmi regények, később a kommunista osztályharcos-szemlélet teremti meg a jobbágyfelkelő vezér alakját. A magyar emberek tekintélyes részének, ha Dózsáról esik szó, a kaszás-villás jobbágyparaszt és a német nyelvterületen kialakult 17. századi mese, a kitalált tüzes vastrónus jut eszébe. A románok többsége is úgy gondolja, hogy Gheorghe Doja a román és magyar jobbágyparasztok harcát vezeti a magyar nemesség kegyetlen elnyomása ellen. 
Ideje lenne, hogy ne pórlázadásról, ne jobbágyfelkelésről beszéljünk. 
A tavalyi Székely Vágtán (is) a méltán hírneves Honvéd Táncegyüttes – immár több éve – előadott táncjátékában Dózsa György mint jobbágyparaszt figura jelenik meg. Dózsa mártírhalálának fél évezredes évfordulója alkalom lehetett volna arra, hogy megismerjük az igazi Dózsát, a hadvezért, a büszke székely lófő nemest, a nándorfehérvári hőst, aki a vállalt feladatok melletti kitartás és a bátorság szimbóluma. 
A keresztes had társadalmi összetétele egyértelműen mutatja, hogy 1514-ben nem egy jobbágyhadsereg fordul szembe a főúri önzéssel. Dózsa, amikor rádöbben arra, hogy a főnemesség akadályozza a törökök elleni harc szervezését és visszaél hatalmával, megfenyíti a keresztesnek állt jobbágyokat, korlátozza a módos parasztok, parasztpolgárok, a kis- és középnemesség jogait, elhatározza, hogy megrendszabályozza a főurakat, majd – az egész ország népére támaszkodó hadseregével – kiveri a pogány törököket Európából. Teheti, mert időközben megérkezik a hír, hogy a szultáni hadak Perzsia ellen indulnak. A veszély elmúltával a főurak, akik nem távlatban, hanem pillanatnyi érdekeik alapján gondolkodnak, követelik a keresztes hadsereg felszámolását, amely kiváltja a keresztesek haragját, akik a főurak ellen fordulnak. Ez már polgárháború a javából. Ekkor már a nagybirtokosok ellen helyi lázadások is kitörnek. 
Az 1514-ben zajló események sokkal árnyaltabbak a köztudatban ismertnél. Sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz, hogy Dózsa György egy jogaiért küzdő, feltörekvő társadalmi rétegekből verbuvált keresztes hadsereg vezetője. Tőle (nagyrészt) függetlenül kerül sor több helyi zavargásra, felkelésekre. Sajnos, sokan nem hallották hírét Dózsa Györgynek, a keresztes hadvezérnek, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízásából vállalja a törökellenes keresztes had fővezéri szerepét. E hadsereget hirtelen kellett felállítani, megszervezni, mert híre jött, hogy a szultán hatalmas sereggel indul Magyarország ellen. Az önkéntes hadseregbe lépők felveszik a kereszt jelét, ezért őket kereszteseknek nevezik. A keresztesek jutalma a bűnbocsánat. 
Bakócz megbízásából a mozgósításban a ferencesek obszerváns rendje vállal óriási szerepet. Bár egy ilyen hadsereg vezetését – a kor szokásának megfelelően – főúrnak kellene vállalnia, ez nem volt lehetséges, mert megbontotta volna a bárói csoportok közti katonai egyensúlyt, ezért az érsek választása az országosan ismert hírneves lovas hadnagyra, Dózsára esik. Bakócz a nándorfehérvári hőst, az ünnepelt katonatisztet már korábbról ismeri, tudja, hogy rendelkezik megfelelő katonai képességekkel.
A megmaradás jelképe
1976-ban a sors érdekes játékaként Dálnok központjában, a templomtéren egy őszi novemberi napon tanúja voltam, amikor Dózsa szobrát déli 12 órakor, harangzúgás idején a mikóújfalusi kőfaragók által készített óriási faragott kőtömbökre, a talpazatra illesztették. A pillanat számomra jelképes, szimbolikus értelmet nyert. Úgy éreztem, a harangok azt üzenik a keresztesek vezérének, hogy szoborba öntve is elnyerte a keresztény világ áldását. Hisszük, hogy Dózsa György példakép mint a hit, az anyanyelv és a szülőföld védelmezője!
Szobotka András szobrászművész hattonnás szobra, a térdre könyöklő, gondolkodó Dózsa a jövőt, a jövőnket fürkészi. Azt sugallja, hogy ez a bátraké, azoké, akik kiállnak a közösség jogaiért. Népünknek ilyen elszánt vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik szembeszállnak az idegen elnyomással. Olyanokra, akik számára nem közömbös városaink, műemlékeink és közintézményeink átkeresztelése sem!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jókedv, nevetés Erdőszentgyörgyön
Csütörtökön, április 23-án délután csapot-papot hagyva irodámban (pedig elborít a munka, negyedéves adóbevallási időszak lévén), Erdőszentgyörgyre utaztam. A könyv világnapján, a Szent György-napi rendezvények keretében az esemény szívélyes házigazdája, Kovrig Magdolna tanárnő meghívására gyűltünk össze a helyi művelődési ház klubtermében – humordélutánra. Székely Szabó Zoltán színművész volt a műsorvezető, beszélgetőtársai Kedei Zoltán és Bölöni Domokos. A hallgatóság mindig hálás a kölcsönadott jókedvért. Kedei Zoltán festőművész Füst és sör című írása kapcsán elmélkedhettünk az élet dolgain. Amely pedig rövid, minek töprengeni hát kicsinyes dolgokon! A versírással későn kacérkodó Márton Károly a Kedei Zoltán műtermében című négysorossal váltott ki derűt: "Ecsetnyomok a vásznon./ Kirajzolódnak félkész fejek./ S a mellettem levőről/ magamra ismerek". Ugyanő a Számadás címűben öniróniáját is megcsillantja: "Írtam néhány sort/ egy újság szélére,/ de tűzgyújtó lett/ belőle – év végére".
Székely Szabó Zoltán ízes anekdotáival harsány kacagást váltott ki a közönségből. Bölöni Domokos kortárs tollforgatók vidám sírverseiből és régi síremlékek humoros felirataiból hozott jókora csokornyit. Ha már úgyis meg kell halnunk, legalább a sírversünk legyen vidám. Osztatlan sikert aratott a múltnak ez a fajta szemlélete, amely nem nélkülözi a népi szürrealizmust sem. Például ebben: "Itt nyugoszik Balog Döme,/ Ráesett a malom köve./ Mire észrevette vóna,/ Hóttan mászott ki alóla". Vagy ebben: "Itt nyugszik egy kéményseprő,/ Akit megölt a borseprő,/ Mert berúgott keményen,/ S kiugrott a kéményen". Hát még ebben: "Tegnapelőtt péntek reggel,/Szűcs Józsi arra ébredt fel,/ hogy halva hever az ágyon,/ S nincsen többé a világon!"
A találkozót Pál Imola maturandus tréfás népdalcsokra tette még élvezetesebbé.
Miért fontosak az ilyen jellegű találkozók? Mert ismerősök, barátok társaságában tölthetünk néhány oldott hangulatú órát, egymásra figyelve, és közben szellemi értékekkel is gazdagodunk. Székely Szabó Zoltán vitriolos írásai pedig arról győztek meg, hogy az ember úgy is szeretheti hazáját, ha (akár idegen földről is) szót emel a méltánytalanságok miatt. Aki pedig, mint ő, hazajön, és nem a művelt Nyugat gondtalan életét választja, hanem nyugdíjasan is képes újrakezdeni az életet, és közben sorra jelenteti meg a könyveit, nos, az ilyen írástudó minden tiszteletet megérdemel.
Doszlop Imre Lídia Naómi
A Föld napja kapcsán
A Föld napja alkalom kellene legyen arra, hogy mindenki felfigyeljen a Föld és környezetünk tisztaságának megőrzésére. Ennek érdekében tennie is kellene valamit az utca emberének, akár csak annyit, hogy ne dobja el uzsonnájának csomagolását, söröspalackját és egyéb hulladékát.
Sajnos, nálunk ez évben a természetre való odafigyelés helyett annak fordítottja, a rombolása történt a városi hatóságok "jóvoltából". Gondolok a Hősök parkjában történt "eseményekre". Nemcsak a hősökhöz méltatlan az amúgy is gondozatlan, szemetes park, de a környéken lakó idősek és kisgyermekes szülők kedvenc sétálóhelyének sem a legmegfelelőbb, hiszen már csak két romos pad díszeleg a téren. Kinek vagy minek ártottak a 25-30 évvel ezelőtt ültetett tujacserjék, melyek napjainkra megnőttek, körülvették a park sétányait. Inkább több padot kellene elhelyezni, egy-egy szemétkosár sem ártana, de az ellopott csatornafedők pótlása lenne a legsürgősebb, mielőtt komoly baleset történik. A levágott faágak szanaszét hevernek, nemcsak a látvány rettenetes, az ösvényeken való sétálást is akadályozzák. De már kezdtük megszokni, hogy a városvezetést csak a központ szépítése érdekli, a külső területek elhanyagoltságának megszüntetése érdekében nem sokat tesz, erre nem jut pénz a városlakók adójából.
Felháborodásomnak az adott okot, hogy a minap, délutáni sétánkon a Hősök terén megdöbbenéssel vettük észre, hogy a sétány két oldalát szegélyező tujákat, fenyőket derékban "lefejezték". Kérdem, kinek az utasítására? Azt már mindenki tudja, hogy a város főembere faellenes, ahol csak lehet, kivágatja a díszfákat, ha kell, ha nem. Amint látszik, utasításait nem szakemberekre bízza. Városunkban van a Sapientia egyetemnek kertészeti és tájépítészeti szaka. Ott szakemberek tanítják a hallgatókat környezetünk szépségének biztosítására, megőrzésére. Miért nem fordulnak hozzájuk tanácsért? Forduljanak a szakértőkhöz! Hiszen az ezen a téren tevékenykedő jelenlegi ügyvezető rossz, meggondolatlan, pusztítást okozó tanácsokat ad a városvezetésnek.
Remélve, hogy a városvezetés előbb-utóbb beszünteti favágási akcióit, figyelmükbe ajánlom városunk kevés zöldövezetének megőrzését, ápolását.
Péter Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Buli volt az úrasztalánál?!
Pár hónappal ezelőtt nagyon sok helyen, nagyon sok emberben felmerült a kérdést, hol húzódik a határvonal a humor és az ízléstelenség, a vicc és az otromba, kegyeletsértő blaszfémia között. Bizonyára olvasóink közül is sokan emlékeznek arra a nemzetközi vitába torkolló esetre, amikoris egy francia szatirikus lap (alulírott most jólneveltségből mellőzi a szennylap jelzőt) olyan, vallásokat, vallási közösségeket sértő gúnyrajzokat publikált, melyek nagyon sok hívő ember agyában kiverték a biztosítékot. Igen, arra a tragikus és mai napig kérdőjeles esetre célzunk, mikoris a párizsi Charlie Hebdo szerkesztőségének egy részét állítólagos vallási fanatikusok a nyílt utcán halomra lőtték. Nem áll szándékunkban magát a véres történetet felidézni, csupán azért hoztuk szóba, mert ettől az esettől kezdve az európai vallási közösségek, az Istenben hívő emberek igencsak érzékenyen reagálnak minden olyan történésre, megnyilvánulásra, mely meglátásuk szerint vallásukat, templomaikat sérti. Így történt, hogy hétvégén olvasóink jelezték szerkesztőségünknek, hogy az egyik videomegosztó portálon egy olyan videoklip látható, melyben egy, paródiákra „szakosodott” erdélyi magyar banda éppen az alkoholizmus, a szeszivás gyönyöreit reklámozza jópofának tartott tálalásban, azonban a jeles filmecskébe sajnálatos módon bekerült egy olyan rész is, amitől nagyon sokan felháborodtak.
„Isten a mennyben, alkohol menj le!”
A klipben ugyanis van egy jelenet, amikor egy református templomban a palástos pap éppen úrvacsoraosztást végez, s a képen az látható, ahogy az úrvacsorai borba kortyol egy fiatal hölgy, a jelenethez énekelt szöveg azonban nem egy egyházi ének vagy valamelyik zsoltár, hanem ez: „Isten a mennyben, alkohol menj le!”. Ami pedig a valódi felháborodást kiváltotta, az az volt, hogy a szesz-paródia eme jelenete egy igazi református templomban, egy igazi lelkésszel, igazi úrasztalánál zajlott, történetesen a sarmasági református istenházában az ottani lelkész, Lucza István közreműködésével. A sarmasági református gyülekezet a nagyváradi székhelyű Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik, így olvasóink úgy vélték, egy váradi szerkesztőség segítségét kérik, a sokak szerint blaszfémiának számító, a templomot meggyalázó, a református emberek egyik legszentebb vallási szertartását, az úrvacsoraosztást kigúnyoló eset miatt. S mint mondták, ez bárhol, bármelyik magyar református gyülekezetben kiverné a biztosítékot.
Lucza István tiszteletes elmondta, fogalma sem volt, mibe keverik bele.
Megnéztük a szóban forgó alkoholos-jópofaságnak szánt videoklipet, és meg kellett állapítanunk, talán még részegen sem találnánk elfogadható magyarázatot arra, hogyan adhatta arcát, palástját, templomát egy ilyesmihez egy pap? Felhívtuk tehát magát a legérintettebbet, Lucza tiszteletes urat, aki kérdésünkre elmondta, egy sajnálatos, és lássuk be, szégyenletes átverésnek lett az áldozata. Mint elmondta, az Insect nevű, paródiákat előadó bandát a település magyar, RMDSZ-es polgármestere, Dombi Attila vitte el hozzá, azzal, hogy egy, Sarmaság jellegzetességeit, szépségeit, az önkormányzat megvalósított eredményeit bemutató propaganda filmecske készül, s ehhez volna szükség arra, hogy a nemrég felújított istenháza is szerepeljen benne. Maguk a filmkészítők hoztak statisztákat is, így a hölgyet is, aki a klipben szerepel az úrvacsora magához vételének imitálásában. A tiszteletes elmondta, rettenetesen bánja és szégyelli, hogy felült ennek a kamu „filmestársaságnak”, ugyanis mint mondta, fogalma sem volt arról, hogy egy, az alkoholizmus szépségeit reklámozó bulis nótához adja arcát és templomát, nem pedig egy, a települését bemutató propagandához.
Dicsőítő propagandafilm helyett kis „magyar manele”?
Ezt követően megkerestük a szóba került RMDSZ-es polgármestert is. Dombi Attila először ötölt-hatolt, aztán beismerte, tévedett, sőt talán hibázott is, mikor segítette a paródiagyártó jópofákat abban, hogy a templomban is forgassanak. Mint mondta, ő is azt hitte, egy, a helyi RMDSZ munkáját dicsérő filmecske készül. Nem tisztünk kétségbe vonni a polgármester úr jóhiszeműségét, csak éppen azt nem értjük, ha ez így volt, akkor miért nem járt utána, hogyan is sikerült a dicsőítő filmecske, hiszen lássuk be, nincs az a polgármester a világon, aki ne lenne kíváncsi egy hasonló propagandaanyagra. Más kérdés, hogy mint kiderült, maga a polgármester is felbukkan a kérdéses, az alkoholos mámort éltető videoklipben, sőt találtunk olyan felvételt is, ahol éppen koccint az egyik zenekari taggal. Nem vonjuk kétségbe, hogy biztos azokra a nagyszerű megvalósításokra emelik poharuk, amelyeket a helyi RMDSZ meg tudott valósítani Sarmaságon, azonban a tény, hogy egy templomból csúfot űztek, nem mentesíti ilyenkor az elkövetőket.
Következő lépésünkben megkerestük hát magukat az „elkövetőket”, történetesen az Insect egyik alapemberét, Csutak Leventét, aki nagyon hamar beismerte, hogy tévedtek, túllőttek a célon és már rettenetesen sajnálják, hogy „művészetük oltárán” nem kímélték a valódi oltárt, azaz az úrasztalát és az istenházát sem. A botrányt okozó videoklipet még aznap levették az internetről, mint mondták, egy megvágott verzió lesz helyette, ahol kihagyják a szesz magasztalásából a templomot és a papot is. Beszélgetésünket követően a zenekar egy bocsánatkérő nyilatkozatot juttatott el hozzánk, melyből (terjedelmi okok miatt) egy részletet ezúton le is közlünk, a helyesírási hibákat kijavítva, azonban a tartalmi mondandóhoz nem nyúlva:
„Üzenet az INSECT paródia csapat részéről minden sértett félnek:
Alig pár nap alatt 38 ezer megtekintésre és több 100 megosztásra tett szert a legújabb (Buli van a faluban) című videoklipünk, ami nagy öröm volt számunkra. Viszont, ami meghökkentő, hogy mindezek ellenére hatalmas botrányt keltett a vallás és a politikai oldaláról nézve. Nagyon sajnáljuk, hogy így alakult, sőt ha vissza lehetne pergetni, úgy mindent egész másként csinálnánk, úgy a polgármester, mint a tiszteletes úr oldaláról nézve, akiket csupán a jóindulat vezényelt. Meg se mertük volna álmodni, még csak nem is mertünk arra gondolni, hogy bárkit is megsértsünk, vagy kifikázzunk a klipünkkel (akár a vallást is beletekintve), mert mi is hívő emberek vagyunk, csupán egy jópofa klipet szerettünk volna létre hozni, ami nem előre megfontolt vagy forgatókönyv alapján készült, hanem csupán spontán jött minden ötlet. Kaptunk egy lehetőséget, egy napot a forgatásra, így nem sok időnk volt minden apró részletet átgondolni. Mint minden ember, mi is tévedünk-tévedtünk, és most itt jön a kérdés (de ekkorát?) – igen, sajnos, amint a közmondás is tartja, tévedni emberi dolog. Amúgy nem loptunk, nem csaltunk, nem hazudtunk és nem is vertünk át senkit, csupán egy botlás volt. Nem gondoltuk, hogy akár egy polgármesternek vagy egy tiszteletesnek nem lehet magánélete, de bebizonyosodott, ehhez mi kicsik vagyunk, viszont ami biztos, hogy ők abszolút nem tehetnek róla. (…) Sarmaság a második otthonunk, ezért forgattunk ott. A dal a buliról, a jó hangulatról szól, picit humorosan, de szó sincs arról, hogy Sarmaságot az ivászat jellemezné, vagy, mert egy-két jelenetnél szerepel a polgármester is, az máris kampányjellegű lenne (…). Nagyon sajnáljuk a történteket, hiszen a csapat két tagjának is kisgyereke van, akit fel szeretnénk nevelni tisztességben, becsületben és hitben. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy bármit is csak úgy kockáztatnánk, hogy bajba sodorjuk saját magunkat. Akik ismernek, azok tudják, hogy nem szándékosan volt ez az egész és tudják, hogy valójában kik vagyunk. Éppen ezért kérünk elnézést minden hívőtől és sértett féltől, felháborodásuk jogos, de reméljük, mindez megbocsájtható és máskor jobban odafigyelünk dolgokra. A videoklip már le van véve az internetes hálózatról, így már nem látható, talán hamarosan egy teljes más változata csak ennek a dalnak, ami természetesen több odafigyeléssel készül. (…)
Utóirat: A botránykeltő, vallást sértő rész, ami három másodpercnyi jelenet, és ami az úrvacsora vétele volt és a szöveg (Isten a mennyben, Alkohol menj le rész) valóban nem illett össze a sarmasági református lelkész jelenlétével.
Köszönjük a megértést: az Insect csapata”
***
Zárószó helyett e történet végére talán annyit kellene megjegyezni, hogy minden illetékesnek, elsősorban az egyházi méltóságoknak nem ártana mégis jobban odafigyelniük arra, hogy a templom valóban Isten háza maradjon, és a lelkiek építését jelképezze, szolgálja, s ne váljon se politikai, se más, a fenti esethez hasonló dolog eszközévé, helyévé, hiszen ne feledjük, Jézus is csak egyszer vett korbácsot a kezébe a Szentírás szerint, éspedig akkor, amikor a latrokat és kufárokat, vagyis a nem odaillő alakokat kiverte az ő Atyjának házából!
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Magyar Napok a Zsil völgyében
Maderspach Viktor nyomdokain
Egyedinek számító helytörténeti túra is szerepelt a Hunyad megyei magyar napok programjában. Benedekfi Dávid, a lupényi RMDSZ elnöke Maderspach Viktor menekülésének nyomdokain szervezett kirándulást, melyen lelkes lupényi magyarok vettek részt. Aligha bánták meg, a hangulat nagyszerű volt, a természetben tett félnapos túra kellemes, s a bányavidéki magyarság egyik kiemelkedő történelmi személyiségét is megismerhették Bodó József tanár előadása révén.
Erdélyt védelmező magyar hazafi
A Zsil-völgyi Iszkornyban született Maderspach Viktor (1875–1941) érdekes személyiség volt. Jóllehet a tizennyolcadik században Ausztriából Erdélybe került nemesi családja német eredetű volt, a Maderspachok erősen magyar érzelmű hazafiak voltak, már az 1848–49-es szabadságharc idején is áldozatot vállaltak Magyarországért és a magyarságért.
Noha a boldog békeidőkben mérnökként tevékenykedett és szenvedélyes vadász volt, híres felmenőihez hasonlóan ízig-vérig magyar hazafi Maderspach Viktor 1916-ban kommandószerű önkéntes csapatot létesített saját költségén a Zsil völgyébe betörő román hadsereg visszaszorítására, illetve a civil lakosság megvédésére a megszállóktól. 1916 augusztusában ugyanis Románia hátba támadta az Osztrák–Magyar Monarchiát, hadserege több helyen betört Erdélybe (ideértve a Zsil völgyét is), mielőtt német segítséggel az osztrák–magyar csapatok kiűzték őket.
Magyar hazafias tevékenysége miatt az impériumváltás után Maderspach Viktor kényelmetlen lett az új román hatóságoknak, akik 1921-ben csapdába akarták ejteni: a román titkosszolgálat emberei magyar tiszteknek adták ki magukat és románellenes összeesküvésbe akarták keverni a Zsil-völgyi magyar arisztokratát. Csakhogy Maderspach felismerte a provokációt, a Siguranţă tisztjeit modoruk és viselkedésük elárulta – ismertette a történteket Bodó tanár úr. Maderspach Viktor jól tudta, hogy a Monarchia tisztjei, akik úriemberek voltak, tudták használni a kést és a villát, nem úgy, mint a román titkosrendőrök. Mivel utóbbiak körülzárták a nemesi villát, Maderspach Viktor menekülni kényszerült. Gyalog, a hegyeken keresztül, hiszen vadászként kitűnően ismerte azokat. Végül sikerült Magyarországra jutnia, ahol a két háború között mérnökként és íróként tevékenykedett. Szeretett Erdélyébe csak 1941-ben térhetett vissza, amikor annak északi része visszakerült az anyaországhoz.
Túra a menekülés nyomdokain
Kereken 94 évvel Maderspach Viktor kalandos menekülése után, a helyi magyarság kirándulva tette meg ugyanazt az utat. A kirándulás az iszkronyi tulipánfától indult, melyet a – Jules Verne-vel is levelező – Maderspach család egyik női tagja hozatott Párizsból 1880-ban, és most is látható az egykori Maderspach-kúria mellett. Hasonló természeti műemlék Erdélyben csak 4 van még (3 Resicabányán, 1 pedig a Vajdahunyad melletti Gyaláron), amint kiderült a Zsil-völgye történelmét jól ismerő Martonossy Imola információiból. Amúgy a petrozsényi nyugdíjas hölgy Maderspach-szakértő, ő tartja a kapcsolatot a nemesi család leszármazottaival.
A menekülés nyomdokain a túrázó csapat Aninószán is megállt, ahol Benekedfi Dávid megszerezte a helyi polgármester támogatását egy Maderspach-emlékház létesítésére a még megmaradt asszonyházban. Vagyis abban a kisebb épületben, ahová Maderspach Viktor édesanyja költözött miután fia megnősült, és családjával a nagy kúriában maradt.
Aninószáról a Vulkán melletti hegyekbe vitt az út, festői tájakon, ahol egy pohárka kisüstivel leöblített szalonnás-vöröshagymás kellemes piknikezés mellett a csoport további érdekes információkat kapott Bodó tanár úrtól. A túra a lupényi RMDSZ-székházban ért véget, ahol Antal Amália, a Barcsay Ákos-díjjal frissen kitüntetett nőszervezeti vezető finom kolozsvári káposztával várta a délutánt együtt tölteni kívánó Zsil-völgyi magyarokat. Nemcsak az elfáradt és megéhező túrázókat, hanem olyanokat is, akik Urikányból, Vulkánból, Petrozsényból és természetesen Lupényból eljöttek a Magyar Napok ezen eseményére.
A szomszédos Petrozsényban is összegyűjt a közösség a Magyar Napok alkalmával, kedden délután verses zenés teadélutánra, csütörtökön pedig Márton Áronról szóló előadásra.
Chirmiciu András
Az 1916-os eseményekről megírta emlékeit A románok nyomában /Stádium, Budapest, 1940/ címmel.
Nyugati Jelen (Arad)

Nem a kisebbségeket, az anyóst kell tolerálni
Közgyűlését tartotta az európai kisebbségi lapok egyesülete
Európa jóformán minden részéről összesereglett, a MIDAS égisze alá tömörült lapokat képviselő újságírókat az esemény hivatalos megnyitóján rendre Pietro Varljen, a helyi olasz közösség elnöke, Gasparic Marina, Opatija alpolgármestere, Slezákné Kovács Edit, a MIDAS elnöke (az Új Szó lapigazgatója), Verner Stuflesser, a bolzanói EURAC Kisebbségjogi Intézet elnöke, valamint Olaszország fiumei (Rijeka) főkonzulja, Renato Cianfarani köszöntötte. A folytatásban Ivan Jakovcic EP-képviselő, Erik Fabijanic, a Primorje – Gorski Kotar megyei közgyűlés elnöke, továbbá az Olasz Szövetség részéről Norma Zani tartott rövid előadást, ismertetve a horvátországi és a szomszédos szlovéniai olaszok, valamint más kisebbségek helyzetét.
Az előadásokból megtudhattuk, hogy az itteni kisebbség helyzete sok szempontból hasonlít az Európa más országaiban élő kisebbségi közösségekéhez, hiszen megvannak ugyan a jogaikat szavatoló törvényes keretek, a gyakorlatba ültetés azonban bizonyos esetekben csorbát szenved. Mindezekről az alkotmányos jogokról, illetve a kisebbségekre vonatkozó horvát és szlovén törvényekről Norma Zani tartott nagyon alapos bemutatót, míg az EP-képviselő Ivan Jakovcic elsősorban azt hangoztatta, hogy a kisebbségek jogait számarányuktól függetlenül be kell tartani, hangsúlyozva: a nemzeti közösségek fennmaradásának két fő pillére az anyanyelvű iskola és a sajtó.
Szabadság (Kolozsvár)

Lészay Béla (1943–2015)
Hát elmentél, drága braderom, braderunk, nem egészen két hónappal 72. születésnapod előtt.
Nem mondanám, hogy halálod teljesen váratlan volt. A kérlelhetetlen és gyógyíthatatlan kór elragadott. Kialakulásában, megjelenésében mondhatni szemtanú voltam – uramisten, hányszor hallottam, majdnem húsz éve, esténként hat-hét-kilenc felé, a mindennapos szerkesztőségi robotban gyomorfájásra vonatkozó panaszaidat. Reméltem, bíztam benne, veled együtt, hogy a végső számadás nem fog ilyen hamar bekövetkezni.
Mindketten tévedtünk, bár kedves barátnőd, egykori iskolatársad minden tőle telhetőt megtett megmentésedre.
A halál ellen azonban, mint rég tudjuk, nincs orvosság.
A „brader” (angol brother – testvér) szóhasználatot, elsősorban irányodban, alighanem Tokay György egykori kollégánk „hozta létre”, valamikor az 1970-es évek közepe táján, talán valamelyik amerikai film vagy könnyűzenei szám hatására, miután te, Béla – ha nem csal az emlékezet, 1973-ban – az akkori Arad megyei magyar újság, a Vörös Lobogó szerkesztőségébe kerültél.
Testvér: a vérrokonságban nem lévők számára alighanem a legmagasabb, legrangosabb, legelismerőbb kifejezés.
És Lészay Béla a legteljesebb mértékben kiérdemelte a „bradert”: munkatársai, barátai számára igazi testvérnek, sőt: barátnak bizonyult. A különbség: a testvért nem, a barátot azonban megválogathatja az ember.
Bélát – olykor humoros, sőt szarkasztikus megjegyzései ellenére – lehetetlen volt nem becsülni és szeretni. Szerintem senki nem volt, aki ne érezte volna – még akkor is, ha gúnyos, a maga visszafogott, elegáns, de nagyon is találó modorában megfogalmazott megjegyzéseinek céltáblája volt – a lényéből áradó végtelen barát- és emberszeretetet.
Visszagondolva: (számomra) elképesztő, hogy nyugdíjba vonulása után is mennyire számon tartotta egykori kollégái, munkatársai születés- és névnapjait. Lészay Béla, ha létezik manapság egyáltalán ilyesmi: igazi gentleman, úriember volt.
Sajnálatosan korán bekövetkezett eltávozását nemcsak az aradi magyar napilap munkatársai, volt osztály- és iskolatársai és barátai siratják, hanem a Szövétnek olvasói is, akik hosszú évek óta hozzáértő korrektorként és a keresztrejtvények készítőjeként olvashatták nevét.
Mától az aradi magyar szellemi-kulturális élet egy számottevő személyiségének végleges eltávozását jegyezhetjük be.
Nyugodj békében, drága Béla. Legyen számodra könnyű a föld. És egészen biztosan tudom, hogy sokak nevében mondom: emlékedet megőrizzük. Legalább addig, amíg élünk.
Jámbor Gyula
Lészay Béla /Arad, 1943. júl. 26. – Arad, 2015. jún. 5./
Nyugati Jelen (Arad)

Ezerszáz gyermek ropta (Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozója)
A Kolompos együttes A pünkösdi királykisasszony című mesejátéka indította szombaton a Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozóját. A tizedik találkozón a perkői nyeregben található kőszínpadon rekordszámú, közel ezerszáz gyermek és fiatal lépett fel. A rendezvény lehetőséget kívánt teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a bemutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, arra, hogy a résztvevők megélhessék néptáncörökségünk gazdagságát és sokszínűségét.
A jubileumi találkozón összesen negyven együttes lépett fel Maros, Hargita, Kovászna és Bákó megyéből. Visszatérő vendégcsapatok voltak Kisújszállásról, és egy-egy fegyverneki és törökszentmiklósi gyermek-néptáncegyüttes is eljött az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő erdélyi táncos seregszemlére. Háromszéket huszonegy együttes, tánccsoport képviselte, amelyek többek között moldvai, Nyárád menti, szatmári, Küküllő menti, szilágysági, bukovinai, felcsíki, mezőségi és erdővidéki táncokat mutattak be. Fellépett a magyarországi Kolompos Együttes és a Téka zenekar, a kolozsvári Tokos Zenekar, valamint a huszonöt éves Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Sóvidéki kalapács című előadásával.
A két nap négy részre osztott gálaelőadásait Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tanszékének adjunktusa, táncpedagógus értékelte, szakmai tanácsokat adott az együttesvezetőknek, ugyanakkor elemezte és összehasonlította az erdélyi és a magyarországi gyerek- és ifjúsági táncoktatást. A programból nem hiányoztak a háromszéki civil szervezetek által biztosított népi játékok és kézműves-foglalkozások, volt szalmafonó, arcfestő, nemezlabda-készítő, angyalkakészítés, gyöngyözés, drót ékszerek, népi hangszer készítése, hajgumi filcből és számos „népi olimpiás” vetélkedő. A kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület idén is felállította környezettudatos standját. Vásári árusokból sem volt hiány, a lacikonyhák telt házzal üzemeltek. Mindkét nap tábortűz melletti táncházzal ért véget, a talpalávalót a budapesti Téka zenekar és a sepsiszentgyörgyi Spontán zenekar biztosította. A szervezők a Bertis cég munkatársai által készített babgulyással kínálták meg a fellépőket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Brüsszeli nem a cián betiltására
„Az Európai Bizottság jelenleg nem látja indokoltnak a ciánalapú bányászati technológiák betiltását” – válaszolta Karmenu Vella környezetpolitikáért, tengeri ügyekért és halászati politikáért felelős európai biztos arra a folyamodványra, amelyben Tőkés László erdélyi EP-képviselő több kollégájával együtt azt szorgalmazta, hogy a brüsszeli testület mielőbb szerezzen érvényt az Európai Parlament bányászati ciántechnológiák betiltására vonatkozó, 2010. május 5-ei határozatának.
Mint a Tőkés László sajtóirodája által a Krónikához eljuttatott pénteki közleményből kiderül, június 22-ei válaszában Karmenu Vella kijelentette, hogy a létező uniós szabályozások megfelelő alkalmazása erősen csökkenti a ciánkatasztrófák kockázatát, illetve ezek által megelőzhetik a káros hatásokat, amennyiben azok mégis bekövetkeznének.
Leszögezte, hogy a bizottság csakis akkor venné fontolóra újabb biztonsági követelmények bevezetését, hogyha a létezők elégtelennek bizonyulnának. Vella ugyanakkor úgy fogalmazott, hogy a brüsszeli testület erősen elkötelezett a létező bányászati szabályok betartatása iránt, és annak ellenére, hogy az egyes lelőhelyek kiaknázásának engedélyeztetése a tagországok hatáskörébe tartozik, hivatala szoros figyelemmel fogja követni a ciánalapú bányászatot az Európai Unió területén.
Tudatta, hogy hamarosan nyilvánosságra kerül a veszélyes hulladékok kezelésének kötelezettségeiről szóló, 2006. április 5-ei, 2006/12/EK jelű európai parlamenti és tanácsi irányelv gyakorlatba ültetését elemző, átfogó jelentés, amely külön figyelmet szentel ennek a kérdésnek.
Hiába kongatták a vészharangot
„A környezetvédelmi biztos válasza szervesen illeszkedik a ciánalapú bányászati technológia kockázatait lekicsinylő brüsszeli megnyilvánulások sorába, hiszen az Európai Bizottság illetékesei évek óta különféle tanulmányokra, uniós irányelvekre és jogszabályokra való bürokratikus hivatkozással hárítják el az üggyel kapcsolatos figyelmeztetéseit, illetve folyamodványait" – szögezi le a Tőkés László sajtóirodája által kiadott közlemény.
Amint arról beszámoltunk, 32 európai parlamenti képviselő május elején fordult beadvánnyal a környezetvédelmi biztoshoz. Akciójuk apropóját az adta, hogy öt esztendővel ezelőtt az Európai Parlament elsöprő többséggel fogadta el azt a határozatot, amely Áder János és Tőkés László néppárti EP-képviselők kezdeményezésére a ciántechnológián alapuló bányászat európai betiltását indítványozta.
A határozatban az Európai Parlament arra szólította fel az Európai Bizottságot, hogy 2011 végéig tiltsák be a cianidos bányászatot, ez azonban mind a mai napig nem történt meg. A 32 képviselő a májusi beadványban nyomatékosan felhívta az uniós biztos figyelmét arra, hogy az európai törvényhozás egyértelmű felszólítása ellenére a bizottság mint végrehajtó szerv mindmáig adós a végrehajtással.
A folyamodvány aláírói arra figyelmeztettek, hogy a ciánalapú bányászat jelenleg Európa legszebb védett tájait – például a skandináviai Lappföldet, a spanyolországi Galíciát, a görögországi Halkidikí-félszigetet vagy Erdélyt – veszélyezteti, és a kontinens közel áll ahhoz, hogy a világ legfenyegetettebb aranybányászati helyszínévé váljék. Jelezték, hogy az utóbbi 25 évben világszerte több mint 30 nagyobb cianid-szennyezéssel járó baleset fordult elő, és – figyelembe véve az egyre sűrűbben bekövetkező szélsőséges időjárási körülményeket, többek között a gyakori erősen csapadékos időszakokat – nincs biztosíték arra, hogy a jövőben nem történnek hasonló szerencsétlenségek.
Különben az öt évvel ezelőtt megszavazott EP-határozat nyomán Németország, Magyarország és Csehország már betiltotta a ciános bányászati eljárást. „Továbbra is úgy véljük, hogy a vízügyi keretirányelv hatálya alá tartozó uniós célok – nevezetesen a vízkészletek jó kémiai állapotának elérése és a vízkészletek, valamint a biológiai sokféleség megőrzése – tiszteletben tartását csak úgy lehet megvalósítani, ha egyszer s mindenkorra betiltják a cianidos bányászati technológiákat” – állapították meg levelükben a képviselők.
Csalódott zöldek
„Sajnálatos Karmenu Vella hozzáállása, hogy csak akkor szándékozik fontolóra venni az Európai Parlament ajánlását a bányászati ciántechnológia betiltására, ha a jelenlegi szabályozások elégtelennek bizonyulnak. Akkor már késő lesz, eső után köpönyeg” – szögezte le a Krónika megkeresésére Kovács Zoltán Csongor, a Zöld Erdély Egyesület elnöke, aki szerint az EU környezetpolitikáért felelős biztosa a környezetvédelem legelső és legfontosabb alapelvét sem birtokolja, miszerint a szennyezést megelőzni kell és nem utólag kezelni.
A civil szervezet elnöke úgy látja, hogy a bányászati ciántechnológia európai szintű betiltása egyértelműen véget vethetne a verespataki bányatervhez hasonló, rendkívül kockázatos „ámokfutásoknak”. Mint emlékeztetett, Erdély különösen veszélyeztetett: Verespatak mellett Felsőcsertésen és Rovinán is bányanyitásra készülnek, ahol szintén ciánt is használnának a kitermelésben.
„Az arany kinyerésére használt nátrium-cianid rendkívül veszélyes méreg, bomlásakor hidrogén-cianid képződik, ami vegyi fegyvernek számító színtelen gáz (a második világháború gázkamrás kivégzéseinél használt Cyclon-B hatóanyaga), 50-60 milligramm megöl egy embert. Csak a verespataki bányaterv 200 ezer tonna nátrium-cianidot használna el. Ezzel a mennyiséggel, jól adagolva, 4 ezer milliárd embert lehetne kivégezni. És ez csak a kisebbik baj, ugyanis ez a kockázat aránylag rövid ideig tart, hiszen néhány évtized alatt a cianidkomponensek eltűnnek a környezetből, lebomlanak.” – szemléltette a rombolás arányait Kovács Zoltán Csongor.
Hozzáfűzte: a ciántechnológia használata olcsó a befektetőknek, mert a környezetnek okozott kárt nem ők, hanem a társdalom fizeti meg. Ezért megéri számukra egész hegyeket bedarálni, lisztfinomságú porrá zúzni, ciánnal kilúgozni belőle az aranyat és a maradék bányahulladékot valahova örök időre lerakni. Emlékeztetett, csak a verespataki projektben 215 millió tonnányi ilyen bányahulladék keletkezne. „Mindezt a ciántechnológia betiltása egy huszárvágással megelőzhetné. De az már biztos, hogy az EU-biztos úr ezt valamiért nem akarja” – adott hangot csalódottságának a zöld civilszervezet vezetője.
Egy húron pendülnek
Nem Karmenu Vella az első környezetpolitikáért, tengeri ügyekért és halászati politikáért felelős európai biztos, aki elutasítja a ciántechnológia betiltását. Elődje, Janez Potočnik tavaly augusztus elején válaszolt hasonló hangnemben a Kárpát-medencei összefogás jegyében született beadványra, amelyet 2014 márciusában Tőkés László, Zuzana Balážová, a felvidéki Körmöcbánya polgármestere, valamint Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) akkori elnöke terjesztett az EU végrehajtó testülete elé. „Jelenleg nem tartjuk indokoltnak a ciánalapú bányászati technológiák általános tilalmára vonatkozó intézkedések meghozatalát” – válaszolta az EB-elnök nevében Janez Potočnik a memorandum aláíróinak.
Mint ismeretes, a térség egyik legnagyobb természeti katasztrófája a tiszai ciánszennyezés volt, amelyet az okozott, hogy 2000. január 30-án a nagybányai Aurul bányavállalat létesítményéből 100 ezer köbméter cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Lápos folyóba, majd ezen keresztül a Szamosba és a Tiszába.
A halálosan mérgező hatású anyag koncentrációja 180-szorosan haladta meg a megengedett határértéket, így hatalmas pusztítást végzett az élővilágban. A legsúlyosabb károk a Tisza élővilágában keletkeztek, ahol a 40 kilométer hosszan elnyúló ciánfolt két hét alatt vonult le. A csernobili atomkatasztrófa óta történt legnagyobb környezeti katasztrófának is nevezték.
Bálint Eszter, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Kemény támadások Románia ellen: gúnyt űztek az erdélyi templomokból!
A The Telegraph brit napilap újságírói azzal vádolják a román adminisztrációt, hogy az erdélyi templomok, kastélyok és várak eredeti építészeti stílusát tönkre tették az úgynevezett felújításokkal, amelyek az európai adófizetők 100 millió eurójába kerültek.
Az angol újságírók első példának a vasárnap részben átadott, lenyűgöző máriaradnai ferences rendházat és bazilikát hozzák fel, aminek a felújítási költségei több mint 10 millió euróra emelkednek, ami Romániában a legnagyobb egyházi beruházás. Luke Dale-Harris cikkíró szerint azzal együtt, hogy a restaurálás során meg kellett volna tartani a gyönyörű barokk stílust, a bazilika most úgy néz ki, mint egy rendezetlen területre épült Disney kastély. A kolostor körül törött kő- és cseréprakások hevernek, miközben más építőanyagokat vélhetően Németországban adtak el. Betontömbök helyettesítik az eredeti követ, miközben a kolostor tetején piros ipari cserepek csillognak, egy multinacionális német nagyvállalat névjegyével.
A máriaradnai ferences kolostort a Kegyelmek Anyja nevére szentelték fel, az írások szerint az első templomot 1520-ban emelték, de a török hódoltság idején kétszer lerombolták, egyszer leégett. A templomban van egy Szűz Mária szentkép, amit nem tettek tönkre sem a törökök, sem a tűzvész, ezért csodatevő ereklyének tartják. A jelenlegi templomot 1767-ben szentelték fel, 1992-ben Kegyelmek Anyja Pápai Bazilikának nyilvánították.
A brit lapban megjelent írás értelmében, a máriaradnai, egy azon több tíz középkori erdélyi templom, kastély, illetve vár közül, amelyeket az utóbbi öt évben „brutálisan” modernizáltak több mint 100 millió euró ráfordítással, ami az EU Regionális Fejlesztési Programjától származik. Szinte minden esetben megtartották a „modellt”: az eredeti építőanyagokat az emlékművekről egyszerűen letépték és helybeli ipari termékekkel helyettesítették.
Hasonlóképpen, a munkások mindenhol fiatalok, rosszul fizetettek, tapasztalatlanok. A 13. században épült Déva váránál a munkásokat egy börtönből hozták és restauráló munkára kényszerítették őket. Időközben a pénz a helyi adminisztráció képviselői, illetve a barátaik által vezetett vállalatok között közlekedik – tárják fel a The Telegraph újságírói. Eddig az EU pénzeket 18 templomba fektették, további 12 felújítás alatt áll.
„Az itt tapasztaltak rettenetes keverékét képezik a korrupciónak és e projektekre az Európai Uniótól való minél több pénzszerzési törekvésnek. Azt jelenti, senkit nem érdekel, hogyan néznek ki az emlékművek, és mit tesznek tönkre, csak az, hogy mennyi pénzt szerezhetnek maguknak és a barátaik cégeinek” – nyilatkozta Hans Hedrich, a Neuer Weg világörökség megőrzésére létrehozott civilszervezet táralapítója – olvasható a The Telegraph, brit lapban.
Egy nemrégiben tett üzenetében, maga Charles herceg is elégedetlenségének adott hangot a közép-erdélyi szász településeken egyre gyakrabban látható, rikító színű ipari kerámiacserepek miatt.
nyugatijelen.com / stiripesurse.ro
Erdély.ma

Tamás: a székely autonómia segítene a román identitás megőrzésében
Nem pedig a román erőszakszervezetek létszámának növelése, ahogy azt a soviniszta románok követelik.
„Egyetértek, hogy stratégia kell a magyar többségű megyék román lakosai nemzeti identitásának megőrzésére. Ennek a stratégiának Székelyföld Autonómia Statútumában van a helye, és ott tanulmányozható is” – nyilatkozta Tamás Sándor.
A Kovászna megyei tanács elnöke azokra a felvetésekreválaszolt, amit a Hargita megyei románok marosfői találkozóján fogalmaztak meg Mircea Dușa hadügyminiszter részvételével. Tamás Sándor szerint, ha a székelyföldi románok jogait rögzítenék az autonómia statútumban, akkor „legalább mi is garanciát kapnánk arra, hogy nemzeti identitásunkat meg tudjuk őrizni”. Ellenkező esetben ismét átvernek, mint nagyon sokszor az elmúlt 95 évben. A megyei tanácselnök felidézte: nem az első eset, hogy a hadügyminiszter megfenyegeti a háromszéki elöljárókat. Ezek után várjuk a megtorlásokat: ellenőrző szervek, ügyészség, vádemelés.
A téma kapcsán Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke a Krónikának azt mondta: „a memorandumoknál jobban szeretem a munkát.” A Hargita Megyei Tanács elnöke Horváth Istvánt, a Kisebbségkutató Intézet elnökét idézte, aki egy kutatást ismertetve úgy fogalmazott, Hargita megyében nincs konfliktusos helyzet, együttélés helyett pedig egymás mellett élésről lehet beszélni, ennek egyik oka pedig az, hogy a Hargita megyei települések vagy döntően magyar vagy pedig döntő mértékben román többségűek.
„A román többségű helységek az Európában szavatolt helyi autonómia elve alapján ugyanúgy élhetnek lehetőségeikkel, mint a többi önkormányzat, a megyei közgyűlés pedig ennek jegyében keresi az együttműködés lehetőségeit” – fogalmazott Borboly Csaba.
foter.ro

Tamás Sándor: nem zárható ki a megtorlás sem
Román–magyar szerződésre, székelyföldi autonómiára van szükség – vélik a háromszéki elöljárók a székelyföldi románok hétvégi marosfői, magyar- és autonómiaellenes nyilatkozataira reagálva.
„Egyetértek, hogy stratégia kell a magyar többségű megyék román lakosai nemzeti identitásának megőrzésére. Ennek a stratégiának a Székelyföld autonómiastatútumban van a helye" – fogalmazta meg a Krónikának Tamás Sándor. A Kovászna megyei RMDSZ és a közgyűlés elnöke szerint így a romániai magyarok is garanciát kaphatnak arra, hogy nemzeti identitásukat meg tudják őrizni.
„Ellenkező esetben ismét átvernek, mint nagyon sokszor az elmúlt 95 évben" – tette hozzá. Tamás kifejtette, nem az első eset, hogy a védelmi miniszter fenyegetőzik, megfenyeget. „Várjuk a megtorlásokat is: ellenőrző szervek, ügyészség, vádemelés. Van erre példa bőven, például Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester esete" – fogalmazta meg a székely politikus.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere eközben kiemelte, el tudja fogadni, hogy a székelyföldi románoknak is vannak specifikus gondjaik, és azokat is meg kell oldani, de ennél sokkal komolyabb gondjaik vannak a szórványban, az interetnikus környezetben élő vagy akár székelyföldi magyaroknak. Hozzátette: nem elég az, hogy a miniszterek időnként elmondják, hogy be kell tartanunk az alkotmányt, és rögtön utána azt mondják, hogy nem szabad beszélni az autonómiáról, mert ez már önmagában is ellentmondás, hiszen az alaptörvény a szólásszabadságot is szavatolja.
Antal szerint nem az a megoldás, hogy a székelyföldi románok a bukaresti jelenlét megerősítését kérik a térségben, hanem román–magyar paktumot kellene kidolgozni, amely a következő 10-20 évre meghatározza az együttélés szabályait. „Nem a valóságot kell a törvényekhez igazítani, hanem fordítva: az alkotmányt, a jogszabályokat a valósághoz, hiszen mi itt élünk a szülőföldünkön, román állampolgárok vagyunk, és Románia soha nem lesz erős állam, amíg az erdélyi magyarsággal nem tud olyan szerződést kötni, ami szavatolja, hogy a magyarok jól érezzék magukat az országban" – szögezte le.
Marosfőn, a székelyföldi románok találkozóján intézkedéseket kértek nemzeti identitásuk védelmére, és Mircea Duşa védelmi miniszter úgy fogalmazott, az autonómiáról szóló vitáknak nincs helyük.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Böjte Csaba árvái a Nyirő-lakban – Kettős házavatás Székelyzsomboron
Kilencvenkét éve lakatlan épületben, Nyirő József író egykori családi házában nyíltak meg az ajtók: ahol régen gyermekek tanultak, újra élettel telik meg.
Hármas ünnepséget tartottak október 15-én, csütörtökön, Avilai Nagy Szent Teréz ünnepén a Brassó megyei Székelyzsomboron: az egyházközség búcsúján Jakubinyi György érsek kért áldást a felújított régi plébánia, illetve egykori iskola épületére, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány legújabb gyermekvédelmi központjára.
Csaba testvér az egyház egyik legnagyobb szentjének és a gyulafehérvári főegyházmegye egyetlen, Avilai Nagy Szent Teréz védelmébe ajánlott templomának, a zsomborinak az ünnepén kiemelte: az ötszáz éve született misztikus jubileumi évében a karmelita rend megújítójának nevét viseli a most induló gyermekvédelmi központ. Jelenleg Patakfalvi-Nagy József és felesége, Emese Tünde két saját és négy rájuk bízott gyermekkel népesíti be.
Az egyháztanító példája utat mutat – mondta Jakubinyi érsek, felajánlva a szentmisét a gyermekvédelmi központért és az egyházközségért. A szárnyakat bontó helyi intézmény munkájához a védőszent gondolatát kínálta útravalóul: „Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!"
Azért, hogy Homoródkarácsonyfalva leányegyházközségében két, példaértékűen felújított egyházi épület megtelik gyermekkacagással, az érsek köszönetet mondott Csaba testvérnek és Tamás Huba plébánosnak, akik külföldi és belföldi segítséggel, összefogva vitelezték ki azt, bízva, hogy folytatódik a templom renoválása is.
Tamás Huba plébános kiemelte a falu lakóinak vendégszeretetét, azt a példaértékű módot, ahogyan négy nemzet hat felekezete együtt él. Az ünnepségen is részt vettek a helybéli evangélikus, unitárius hívek és lelkészeik. Hasonlóképpen a karácsonyfalvi egyházközséghez tartozó filiák is keresztaljával érkeztek számos településről.
A zsomboriak szellemi és lelki életének művelői voltak a kántorok, iskolaigazgatók, köztük Nyirő Mihály, Nyirő József édesapja is. A család képviseletében az író unokája, Balázsfi Csaba és felesége vett részt az ünnepségen. Elhangzott, Nyirő Mihály idejében a szentmise helyszíne osztályteremként működött, harminc diák tanult ott, köztük fia, József is. Az 1892-ben épült és a közelmúltban Bogos Ernő tervei alapján Bálint Antal és csapata által felújított épület visszanyerte patináját, az ajtókon a régi zárak is működnek. A helyiségekben könyvtár-vendégszobát is berendeznek. Utóbbi bútorzatát Haáz Rezső festette.
Fráter Olivér, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese kifejtette: a két épület megőrzése a gyermekeken keresztül – az épített örökségen túl – a magyar jövőt szolgálja. Ezért álltak a Dévai Szent Ferenc Alapítvány és a plébánia tervei mellé, ugyanis minden erőfeszítés a gyermekek felé irányul, hogy élettel töltsék meg a falakat.
Krónika (Kolozsvár)

Román kormányfék, magyaroknak
A románok mindig rettegtek valamitől.
A vándornépek megszállásától, a törököktől, a németektől, a magyaroktól. Hogy valakinek földünk terményeire vagy éppenséggel a földünkre fáj a foga. Őrült rettegéssel őrködtünk folyamatosan, ami szétrágta a bensőnket, és megfeledkeztünk arról, hogy örüljünk mindannak, amivel a természet vagy Isten megajándékozott bennünket.
Most a menekültektől divat félni. Mert megingatják a hitünket. Vagy tudom is én, miféle katasztrófákat okoznak majd. Mecsetek épülnek, és megeszi a fene a kereszténységet. Ilyen abszurd okok miatt azokra összpontosítottunk, akiket halálos ellenségeinknek gondoltunk, ahelyett, hogy összefogva szebbé tettük volna élőhelyünket.
Az a szomorú, hogy nem elszigetelt dolgokról beszélek, hanem általános, a vezetőktől az egyszerű emberekig mindenkinél tapasztalható hozzáállásról. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért? Megfeledkezünk arról, hogy energiáinkat élet nélküli életre, kitalált harcokra, gyűlöletre, tartalom nélküli formákra pazaroljuk el. Védekezőreakciókat váltva ki azokban, akiket lenézünk, és akik érzik az elutasítást, bár nem értik az okát.
Eltérő vallású, csontozatú, színű, vagy más népekből származó emberekkel élünk együtt.
Vagy olyanokkal, akik nem értenek egyet velünk. Szegényebbek, vagy ellenkezőleg, gazdagabbak nálunk. A kisgömböc és a szomszéd kecskéje nem mese, hanem évszázadokat túlélő tények, melyeket kezelésre érdemes természetességgel adtunk tovább egyik nemzedékről a másikra.
Régóta nem mentem Piatra Neamţ felől Marosvásárhelyre. Van annak már 15 éve. Akkoriban egy kis játékautóval, egy használtan vett Oltcittal jártam. Muszáj volt mennünk, rendkívül fontos találkozónk volt, és nem gondoltuk végig alaposan, nekivágtunk ezzel a játékautóval a kalandnak, mert úgy gondoltuk, hogy a haza útjai csakis olyanok lehetnek, amilyen a Iaşi és Fălticeni közötti, amelyen gyakran jártam. Nem álmodoztam autópályáról, de elég sima útban reménykedtem.
Piatra Neamţ felé vettük az irányt. Az út nehéznek, de páratlanul szépnek ígérkezett. Felkapaszkodtunk a csodálatos Békás-szorosig, ahonnan lefelé Gyergyószentmiklós, Szováta és aztán már síkságon Marosvásárhely következett.
Moldvában az út még megfelelt a reményeimnek.
Ahogy átkeltünk a hegyen, és Erdélybe értünk, majd hanyatt vágtuk magunkat. Képzeljék el, hogy gurulnak az úton, és minden rendben van, a pálya aszfaltos, a motor boldogan dorombol. Zenét hallgatnak, nevetnek, erről-arról beszélgetnek. De hirtelen valóságos kráterek bukkannak fel. Óriásiak és nehezen lehet kikerülni őket, mert az egész út tele van velük. Az elsőkbe bele is szállsz, el sem tudtad képzelni, hogy ugyanaz az út az X-dik kilométerkőig tükörsima, onnan pedig siralmas. – Miért, kérded ostobán.
Beléptünk a magyar övezetbe mondja az útitársad, miközben igyekszik elkerülni a tengelytörést.
– És – kérdezed csodálkozva –, ez nem Románia?
– De igen, de az ide érkező pénzek a nullához közelítve elfogynak.
– Miért? – erősködsz, még mindig értetlenül.
– Mert a kormányon lévők így akarják féken tartani a magyarokat, mélyszegénységgel, iszonyatos utakkal, kevés pénzzel.
Hülyeségnek tartottam. Pszichiátriára való eset csak azért hagyni fejletlen állapotban az ország egyik részét, mert ott a magyarok vannak többségben. És aztán még elvárnád, hogy hazafiak legyenek, és szeressék az országukat? Hisz nem vakok! Ez olyan, mintha két gyermeket nevelnél. Az egyiket reggeltől estig vernéd és gyakran éheztetnéd. A másik csak öleléseket, csókokat és jó ételeket kapna, plusz még süteményt is. Aztán meg elkeseredetten elmennél a pópához, elpanaszolva, hogy nem érted, miért gyűlöl az egyik gyermeked.
Ne mondják, hogy a pénz a helyiektől függ. Nem hiszem. Romániában csak szimulálják a demokráciát. Igen, létezik helyi tanács és megyei tanács, melyek úgy tesznek, mintha határozatokat fogadnának el. De amikor a megvalósításukról van szó, minden beruházáshoz (főleg a jelentősekhez) kormányzati engedély és pénz kell.
Amikor pedig a kormány csak az egyik gyermekét szereti, a másikat pedig rabszolgasorban tartja, mit vethetsz az utóbbi szemére?
Lili Crăciun
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szekus világ
Mire is gondolok én, amikor azt mondom: szekus világ van?
1990-hez képest vagyunk már olyan történelmi távlatban, hogy lássuk: az akkori erőszakos cselekmények hátterében a titkosszolgálatok álltak. Huszonöt év elteltével most vádemelés történt abban az ügyben, amely tulajdonképpen kimondhatja: a június 13–15-ei bukaresti véres eseményeket SRI-s irányítással szervezték meg. A nem hivatalosan mintegy száz halottal és több mint ezer sérülttel járó „bányászjárásból” pedig az akkori elnök, Ion Iliescu profitált, aki hosszú éveken keresztül megtarthatta még az eseményeknek köszönhetően politikai hatalmát.
Hipotézisként, feltételezésként persze ez már többször elhangzott. Sajtóban, kötetekben, politikusok szájából, sőt, ügyészségi eljárás során is, amelyet azonban nem tudtak véglegesíteni – legalábbis nem az elvárható módon. Ankétok sora mutatta már eddig is ki, hogy az Egyetem téren zajló ellenzéki tüntetés résztvevőit „eltakarító” bányászokat irányították – Petre Roman akkori miniszterelnök szerint a „szolgálatok” emberei. Nemcsak a tüntetés helyszínén „állították helyre a rendet” (ott már nem is volt nagyon miért, ugyanis a teret előző éjszaka a hatóságok kiürítették), végigsöpörtek az ellenzékinek számító intézményeken: szerkesztőségeket, párt- és egyesületi székházakat tettek tönkre. Akik vannak olyan idősek, még emlékezhetnek: az utcán vadászták az „ellenzékieket”, azaz mindenkit, aki szerintük az volt: így vertek félholtra, sőt, holtra szemüvegeseket, hosszú hajúakat. Átütő erejűek azok a felvételek, amelyeken ártatlan civileket, férfiakat, nőket „tesznek helyükre” husángos bányászok, földre tiporva, hajuknál rángatva, botozva és megrugdalva. A tüntetés vezéralakja, Marian Munteanu szerint az ország elborzasztása volt a feladatuk. A vérengzést megelőző tévészékház-támadás tipikus titkosszolgálati diverzió lehetett, amire hivatkozva a politikum elfogadtatta a bamba néppel és a nemzetközi közvéleménnyel az elkövetkezendő eseményeket.
Mi különbözik most az elmúlt huszonöt évhez képest? Egy dolog: mindez most már Románia közelmúltbeli történetének hivatalos változata lehet, megnevezett és felelősségre vont bűnösökkel. Ion Iliescu esetében a korára való tekintettel a megfogalmazott vádpont – az emberiesség elleni bűntettek – felér egy ítélettel. Cinkosa, Virgil Măgureanu, a SRI akkori igazgatója már túl van egy részleges elismerésen, amikor nyilvánosan is elmondta, hogy a júniusi eseményekben részt vettek az SRI-nek olyan „elemei”, amelyek „nem voltak irányítás alatt”. Măgureanu és a korabeli hadügyminiszter vád alá helyezése azt sejteti, hogy – ahogy természetesnek is tűnik – mégse voltak annyira irányítás nélkül azok az „elemek”.
A néhány hónappal azelőtti marosvásárhelyi véres eseményekben is világos az akkori hatalom kezdeményező és irányító szerepe. Ma már nemcsak a magyar ankétok és elemzések mutatnak rá, miként dolgozott az elvben akkor még felszámolt titkosszolgálat az eseményeket kiváltó, ugyancsak titkosszolgálati jellegű diverziótól (hamis Rompres-hír arról, hogy a kétnyelvű cégért kifüggesztő gyógyszertárban nem szolgálták ki a románokat) a véres végkifejletig: a fekete március 25. évfordulóján, idén a Digi 24 hírtelevízióban hangzottak el ezek a megállapítások román nemzetiségű kutatók, elemzők szájából. Ebben az esetben azonban a román állam még adós a felelősök megállapításával.
A márciusi marosvásárhelyi és a júniusi bukaresti vérengzések voltak azok a forgatókönyvek, amelyeket kihasználva a volt, de nem egykori Szekuritáte „elemei” átmentették magukat az új, „demokratikus” világba. Megtartva az irányítást az államhatalomban, legalább egy évtizeddel késleltetni tudták az igazi változásokat, miközben szabadon szét lehetett lopkodni az országot. Számlájukra lehet róni így nem csupán a demokratizálódás, a „nyugatiasodás” megkésését, hanem az elvándorlás beindulását, az életszínvonal esését és még ki tudja, mi mindent. A mostani Románia azokon az alapokon nyugszik, azon szabályok szerint működik, amelyeket ők akkor lefektettek. Ennek bizonyítékai ott hevernek mindenhol: a lelepleződő korrupt tolvajok garmadájától a koncepciós eljárásokig, az autópálya-építések kudarcától az igazi nemzeti önrendelkezés megvalósításának meggátolásáig.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Könyvek és hiányzó fényképek
Szakkönyvek vására várja az érdeklődőket a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem folyosóján az idei évfordulós ünnepségsorozat keretében. A Bookfest címet viselő vásáron jelen van az egyetem saját kiadója, az University Press, amely román és magyar nyelvű szakkönyveket kínál az érdeklődőknek. Meg lehet vásárolni az egyetemi felvételire szükséges tananyagot tartalmazó anatómia- és kémiakönyvet is.
A könyvünnepen jelen van a Petru Maior Egyetem kiadója, valamint az orvosi szakkönyveket megjelentető FarmaMedia és a Studium Alapítvány kiadója is.
A FarmaMedia 35 címmel szerepel, főleg német nyelvből fordított hasznos zsebkönyvekkel, családorvosoknak szóló román nyelvű szakkönyvekkel és az egyetem magyar oktatóinak az Erdélyi Múzeum Egyesület által kiadott orvosi szakkönyveivel – tájékoztatott Székely László, aki hozzátette, hogy az EKG-ról szóló zsebkönyv örvendett a legnagyobb érdeklődésnek.
A Studium Alapítvány standján a szív- és érrendszeri, valamint a központi idegrendszeri betegségek gyógyszertanáról szóló könyvek fogytak tegnap a legjobban, valamint a rögzített fogpótlásokról szóló szakkönyv, a Gyermeksebészeti útmutató és az orvosoknak írt angol nyelvkönyvet vásárolták a hallgatók – sorolta Vészi Bernadette. A kiállított könyvekkel a Studium – Prospero Alapítvány szakkönyvtárát is népszerűsítik egyben, az alapítvány ugyanis azzal az egyezséggel járult hozzá az egyetem akkeditációjához, hogy könyvállományát a hallgatók rendelkezésére bocsátotta – egészítette ki a mondottakat Vass Levente, az alapítvány igazgatója.
Elhallgatott történelem
A MOGYE frissen felújított előcsarnokában sajnos továbbra is ott látható a történelmi valóságot elferdítő emléktábla, amely Mihály királynak tulajdonítja a mai egyetem alapítását. Az első emeleti folyosón rendezett régifénykép-kiállítás, az Old UMF az egyetem múltjának történelmi hűségre törekvő bemutatása helyett a célzatos elhallgatást választotta. A nem román vonatkozású tényekről egy szó sem esik, a képek zömét az egykori alreáliskola épületébe az impériumváltást követően beköltözött Mihai Viteazul Katonai Líceum fekete-fehér képei teszik ki. Arról nem értesülhetnek a hallgatók, hogy dr. Bernády György polgármestersége idején (a városi törvényhatóság által a magyar hadügyminisztérium rendelkezésére bocsátott területen) a Kosárdombon emelt épületbe 1908-tól a Kismartonból áthelyezett császári, királyi alreáliskola költözött be. Az intézmény olyan nagy becsben állt, hogy az odáig vezető utat Bernády György a menhelytől kezdődően sárga téglával köveztette ki. A kadétiskola 1918-ban hagyta el az épületet, amely 1919-ig üresen állt, majd ingyenes orvosi rendelőként működött, ahol Osváth Kálmán orvos-író, a Zord Idő című folyóirat szerkesztője szegény sorsú betegeket gyógyított, ahogy az Sebestyén Mihály lapunkban közölt írásában olvasható (Néhány szó a kadétiskoláról, Színes Világ, 2011. IV. 15.).
Az épületbe 1919 szeptemberében I. Ferdinánd román király rendelete alapján költözött be a román katonai líceum, amely felvette Mihai Viteazul nevét. Az 1941-ig tartó időszakról gazdag képanyagot láthatunk, az 1941–45 közöttiről viszont semmit. Ekkor ugyanis a Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola működött az épületben. Ezekről Vécsey László az iskola történetét képekkel is bemutató részletes könyvet írt, ami 1998-ban jelent meg Tatabányán. A szóban forgó éveket a nagyszabású építkezés (1.660.000 pengő értékben) jellemezte: szaktantermek, istállók, fedett és nyitott lovarda, vívóterem, gépjárműszínek, tiszti étkezde, lakások, utak, kerítések épültek. Kicserélték a vezetékeket, bebútorozták az üresen maradt épületet, központi fűtést szereltek, s tiszti étkezdének megvásárolták a Székely kioszkot, amelynek képét kiállították. A katonák kiköltözése után a Mihály király rendelete alapján létrejött kolozsvári magyar tannyelvű orvosi egyetem vette birtokába az épületet, amelyet az új céloknak megfelelően kellett átalakítani. Ha az egyetem vezetősége a történelmi hűségre törekedett volna, ami nem szégyen, csak egyeseknek kellemetlen, egy felhívás nyomán valószínű sokan segítették volna korhű fotókkal az említett időszakról is a szervezőket.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Adonyi Nagy Mária, 1951–2015: Elorzott román forradalom
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú – Vonalak ritmusa, harmóniája
Interjú Orth István grafikusművésszel
– Évfordulós év az idei, hiszen 70 évet töltöttél. Ilyenkor összegezni, értékelni szoktunk. Milyen emlékeid vannak 1956-ról, mit jelentett 1989?
– „Ádám” története a végtelen időhöz viszonyítva érzékelhetetlenül rövid – mondjuk egy másodperc töredéke. Ezt oszthatjuk korszakokra, évekre, évfordulókra. Az én anyagi ittlétem eddig 70 esztendő, pontosabban az anyag, amelyben járok 70 évvel ezelőtt kezdett rendszerbe szerveződni, alakulni. A léleknek, szellemnek nincs kora. Semmi sem „vész” el, esetleg átalakul, fejlődik, és ez magában hordozza az időt, illetve függ az időtől. A magyar öntudat, szabadságtudat mindig erősebb volt Európában. Elsőnek léptünk fel az Unió ellen ’56 ban, most is elsőnek morogtunk az új Unió ellen, tíz év tagság után. A mindenkori „vezetés”, hatalom meglegyinti, kizárja vagy lelövi azt, aki ellenszegül; mindaddig, amíg beérik a dolog, és mindenki, de legalább a többség is akarja a reformot, változást. ’56-ban 11 éves voltam. Emlékszem egy felordításra a Kossuth-rádióban: „Tegyétek ki a készülékeket az ablakba, hogy mindenki hallja...” Aztán 89 tájékán kezdte „mindenki hallani...”, és jött a változás. Átfestettük rózsaszínre a civilizációs mesét – kevertünk fehéret a pirosba. Az ördög felépítette nálunk is az ő speciális „körét”, a piacgazdaságot meg a fogyasztói társadalmat. Megszerveztük a pártháborúkat, a „változás” után újra lehet tüntetni, sztrájkolni. De például a parasztnak soha sem jutott eszébe, hogy sztrájkoljon, most is látástól vakulásig dolgozik, hogy etesse a társadalmat, a sztrájkolókat, akik éppen tüntetnek az elnök, a király vagy a pártvezér ellen. Neki mindegy, ki ül a „trónon”, tudja, ha nem veti el a magot, nincs lehetőség, nincs esély az aratásra. Mint az igazi értelmiségi. ’89 után is ugyanúgy és ugyanazt csináltam, mint előtte. Csakhogy most mintha egyre kevésbé értékelnék.
Művészi szempontból hogyan osztanád szakaszokra eddigi utadat? Mindenki megél egy szellemi, szemléleti érlelődés folyamatot. Tulajdonképpen te kész formanyelvvel jelentkeztél – deklaráltan a szürrealizmus. Miért éppen a szürrealizmus?
– Egy csepp időben nincsenek korszakok. A „kívülről” szemlélődő keres fogást valakinek a kék vagy rózsaszín korszakán. Persze ragozható a kérdés, a tapasztalatszerzés vagy érlelődési folyamat az idő függvénye – de a tapasztalatszerzésre való képesség már nem! Bennem (és másokban is) egyszerre van jelen egy csomó információ, a mi esetünkben: „kép” mindarról, amit tanultunk, olvastunk, itt-ott láttunk, sőt örököltünk. A jövőbelátó vagy mesélő tulajdonképpen „emlékezik”! Verne sokat mesél olyan dolgokról, amelyeket ő nem, de valamelyik őse valóban látott. Emiatt a „valóban” miatt van a realitáson a hangsúly a szürrealizmus szóösszetételében. Nincs egy meghatározott tér, de ott egyszerre van jelen egy csepp időben a volt, van és talán a holnap. Mikor festünk vagy rajzolunk, ebből a csepp időből határolunk körbe egy részletet.
Szabadság (Kolozsvár)

Megkerült „Csigla mezeje"
Mégsem puszta legenda, hanem azonosítható történelmi helyszín 
Sántha Attila kézdivásárhelyi költőnek és a székelység történelme kulcskérdéseinek – legjobb értelemben vett – megszállott kutatójának a Csíki székely krónika valótlanságát cáfoló, többrészes tanulmánya után most egy még izgalmasabb és fontosabb kérdésünkről írt tekintélyes filológiai érvrendszerrel és zseniális intuícióval felépített tanulmányt, Campo Chigla = Câmpul Chilia = Onglosz, avagy hol húzódtak meg a székelyek Attila birodalmának elromlása után címmel (megjelent a Székelyföld folyóiratban, valamint a Székely Hírmondóban). Ehhez kívánok pár kiegészítéssel szolgálni.
A tanulmány elolvasása után első gondolatom az volt, hogy íme egy kutató, akinek a hipotézisteremtő képességét nem szorították kalodába az akadémiai szakképzéssel, sem pedig tudományos megalapozottságú, merész kombinatív képességét nem törték le a tabuk tilalomfáinak besulykolásával. A „hivatalos” akadémikus álláspont szerint ugyanis a krónikák Csigla mezeje vagy puszta legenda, vagy egy, ma már gyakorlatilag azonosíthatatlan történelmi helyszín. 
A magyarság – és ugyanígy a székelység – korai története írott forrásainak az újraértékelése (és komolyan vétele!) már néhány évtizede próbál utat törni magának, de mindezidáig nem terjedt ki a közvélekedésben magát ma is erősen tartó hun–székely kapcsolat kérdésére. Erre vállalkozott most Sántha Attila egy eredeti és rendkívül érdekes feltételezés felvetésével, illetve nyelvészeti bizonyításával. Jómagam most a kérdéshez a tanulmányban megjelölt térség stratégiai jellemzői felől közelítek.
A Budzsák mint hátország és menedék
Senki ne gondolja, hogy az eurázsiai sztyeppe lovasnomád népei, amiért nem építettek maguknak kőfalakkal kerített mentsvárakat, azért nem gondoskodtak maguknak a biztonságos visszavonulási területről, vereség esetén a törzs/nép túlélését biztosító menedékről. A biztonságos hátország vagy menedék léte kimutatható a legtöbb vándornépnél, kezdve a szkítáktól, folytatva a hunokkal, az avarokkal, a türkbolgárokkal, a magyarokkal, a besenyőkkel és a kunokkal, és befejezve az Aranyhorda mongoljaival, azaz már európai tatárjaival. A Sántha Attila által megnevezett és – szerintem – megtalált ilyen menedék a Duna, a Prut és a Dnyeszter torkolatvidéke és egy sűrűn húzódó tó- és lagúnarendszer által közrezárt, mintegy megyényi nagyságú térség, amely az ott meghúzódó népet vagy néptöredéket három égtáj: nyugat, kelet és dél felől védetté, pontosabban bevehetetlenné tette. A térség észak felőli nyitottsága pedig csak látszólagos, mivel végső soron egy harapófogóba, csapdába kerül az onnan támadó.
A térséget szinte „egymásnak adták” a szkítáktól a tatárokig, közel másfél évezreden keresztül a keletről jött vándornépek. Vegyük sorba, melyek voltak azok a lovasnomád népek, amelyek „hinterlandként” használták vagy használhatták a mai Dél-Besszarábiát: Budzsák, illetve Izmail térségét.
A szedentáris életmódra áttérő szkíták megerősített településeit mai tudásunk szerint a tárgyalt térség északkeleti (a Dnyeszter torkolata és a Krím-félsziget) és déli szomszédságában (Dobrudzsa, az ókori Scythia Minor) lehet megjelölni, ám semmi sem zárja ki, hogy a két térséget összekötő, hármas folyótorkolat is nem a szkíta felségterület része volt (többek közt a középkori térképészek művei is ezt támasztják alá). Bizánci források szerint Dengezik, Attila egyik fia a Fekete-tengertől északra fekvő térségben próbált egy utódállamot kiépíteni, testvére, Irnek (Irnák) és népe mindenképpen része kellett legyen ennek a kísérletnek.
Innen vannak a székely–bolgár kapcsolatok?
A 600-as évek végén a türkbolgárok népe Kuvrát/Kubrát kagán ötödik fiának, Aszparuhnak a vezetésével ebben a térségben talált menedéket. A bolgárok ugyan áttörték a Duna alsó folyása menti bizánci védővonalat, de hosszú ideig megtartották szállásterületüknek a Duna torkolatvidékét is. (Könnyen meglehet, hogy a Budzsákban élő hun utódok itt keveredtek Aszparuh türkbolgár népével, és innen származik a bolgár–török helynévanyag és néprajzi hasonlóság a székelységben).
Néhány emberöltő, és ott vagyunk a magyar honfoglalás küszöbén, amikor is a Budzsák szinte biztosan az etelközi szállásterület részét képezte. A magyar honfoglalást kiváltó besenyő–kangar támadás minden bizonnyal létében fenyegette és a magyarokhoz való csatlakozásra ösztönözte a „Kilia-mezőn”, a mai Budzsákon táborozó hun utódokat. Mint ahogy a hagyományukban fennmaradhatott népüknek a Kárpát-medencére való „jogosultsága” is, amit közvetíthettek az Álmos, majd Árpád vezette törzsszövetség vezetői számára úgy is, mint a besenyő veszély elhárítását lehetővé tevő továbblépés lehetséges térségét.
A székelység „ruténiai” csatlakozásának az információja mindenképpen a Kárpát-medencén kívüli, attól keletre-északkeletre fekvő területre utal. Ami szintén „belefér” a Budzsákból észak felé elmozduló székely törzs lehetséges útvonalába.
A kelet-európai besenyő nomád nagyhatalom mintegy másfél évszázadig uralta a Pontus–Kárpátok–Duna-torkolata közötti térséget, egészen a kipcsák–török-kun törzsszövetség támadásáig. Habár feltehetően ugyanazt vagy legalábbis hasonló nyelvet beszéltek a kunok és a besenyők, ennek dacára halálos ellenségek voltak, elannyira, hogy inkább a volt ellenségeiktől, a magyaroktól és a bizánciaktól kértek a besenyők – és testvérnépük, az úzok – menedéket a 11. század végén, mintsem kun uralom alá kerüljenek. A számbelileg is igen jelentős besenyő törzsszövetség széthullása és gyors beolvadásuk az ukrán, a magyar, a román és a bolgár népbe még ma sincs méreteiben feltárva. (E népek történetírása többnyire minimalizálta vagy éppen elhallgatta kialakulásukban a besenyő komponens jelentőségét.)
Még a tatárok is ott védekeztek
Az 1050-es évektől kezdődő kelet-európai kun nyomás, a század végétől pedig kun hegemónia is viszonylag rövid életű. Abban mindenképp hasonlít a besenyők sorsához, hogy – a mongol támadás elől – ők is a magyar, a bolgár és a bizánci államok, addigi ellenfeleik védelmét keresik, és csak egy részük válik a későbbi Aranyhorda alapnépességévé. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy az európai Aranyhorda tatár népessége a mongolok mellett nagyszámú kun népességet takar (akiket a keleti szlávok poloveceknek, azaz síkságon, mezőkön élőknek neveztek). A későbbi krími, majd budzsáki tatárság is a magyar, majd az orosz kenézségek támadásai elől húzódik a védett „Kilia-mező” térségébe, a besszarábiai bolgár és a gagauz („gaga-úz” = hangosan beszélő, kiabáló úz!) néptöredékek szállásterülete közelébe. A krími tatár kánság vazallus államalakulata volt a budzsáki tatár közösség, amely saját kezdeményezésre vagy a Fényes Porta beintésére sarcolta és pusztította a lóháton csak két-három napra levő Erdélyt és azon belül a legkönnyebben elérhető Székelyföldet.
Kr. u. 455-től 895-ig 440 esztendő van, ami első látásra túl nagy időintervallumnak tűnik egy néptöredék túlélése szempontjából. Ám a Julianus barát által 1235-ben, tehát legkevesebb hatszáz esztendő különlét után megtalált Magna Hungaria-beli magyarok, az alföldi kun miatyánk imádság, amelyet még a huszadik század közepén is jól megértettek a Kossuth Rádiót hallgatók Észak-Oszétiában, csak két példa arra, hogy bizonyos feltételek mellett egy népcsoport nem csak az önazonosságát, hanem a nyelvet és egyes hagyományait is képes megőrizni évszázadokon keresztül.
„Ki” és „bé”
Miért mondja a moldvai csángó, hogy „kimegyek Erdélybe”, és miért mondja a székely, hogy „bémegyek Moldvába”? Egy nép vagy népcsoport sok évszázados orientációs tapasztalata, tudása, illetve egy korábbi hazájának (szállásterületének) a tudata őrződhetett meg ebben a két tőmondatban. Történészként, mint aki elutasítottam a magyarság – és a székelység – eredetével kapcsolatos „holdvilágos” elméleteket, kezdve az alsó-tatárlaki táblácskák népétől és a suméroktól a többi – nem egyszer hajmeresztő – hipotézisekig, most bátran ki merem jelenteni, hogy „Csigla mezejének” „felfedezését” az említett, rendkívüli stratégiai potenciállal rendelkező és a Kárpát-medencéhez a legközelebb fekvő „sztyeppei rezervátumban”, egy igen fontos, lehetséges támpontnak vélem a székelység eredetének és korai történetének további kutatásához.
Nagy Benedek*
* A szerző történész. Kiliai helyismerete onnan adódik, hogy 1959-ben – 1956-os szerepvállalása miatt – a Duna-deltában raboskodott – szerk. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Norvég mintás rendszer
Fontos rögtön az elején leszögezni: semmilyen formában nem vagyok híve az erőszaknak, gyereknevelés terén meg különösen nem.
Persze, egy ilyen egyszerűnek tűnő kijelentés máris megoszthatja a közvéleményt, mert egyáltalán mi minősül ma már erőszaknak? Hadd idézzem erre Vekerdy mestert, bár nem szó szerinti pontossággal, mivel az egyik előadásán hallottam a következőket: természetesen egyáltalán nincs rendben, ha bántjuk a gyereket, de ha szemünk fénye épp kirohan az útra (nyilván tiltásunk és figyelmeztetésünk ellenére), mi pedig berántjuk a közeledő autó elől, majd a megkönnyebbüléstől lekeverünk neki egy frászt, az érthető. Tegyük hozzá: Magyarországon. Romániában. Esetleg. Ugyanezért a cselekményért az északi országok némelyikében nem biztos, hogy megértéssel szembesülnénk, ellenben van rá esély, hogy ránk sütik: többszörösen is veszélyeztettük a gyerek testi épségét.
Mindez természetesen a Bodnariu-eset kapcsán jutott eszembe, amelyről időközben kiderült: csöppet sem egyedi, ráadásul nem is csak a Romániából Norvégiába települt családokat érinti. De kezdjük velük. A Bodnariu-esetről azt tudjuk, hogy a norvég (feleség)–román (férj) házaspártól öt gyermekét vette el a gyermekvédelmi szolgálat, a mára hírhedtté vált Barnevernet. Az okok a mi szemüvegünkön át nézve nevetségesek: a két nagyobbacska lány vallásos dalokat énekelt az iskolában, majd kiderült, hogy otthon rosszalkodásért időnként rácsapnak a fenekükre. Emiatt az öt gyereket (beleértve a három hónapos, anyatejes csecsemőt is) nevelőszülőknél helyezték el, és a hírek szerint beindították az örökbefogadási eljárást is. Amikor az eset napvilágot látott, jelentkezett a szintén Norvégiában élő Nan házaspár, akitől két (7 éves kislány, másfél éves fiúcska) gyermeket vettek el, szintén erőszakra hivatkozva. Ugyanakkor a hatóságok azt is erősen kifogásolták, hogy a szülők az egyik engedélyezett láthatás során karjukba vették, megölelték, puszilgatták a kicsiket. Jobban járt az a brazil anya, akitől arra hivatkozva akarták elvenni hároméves kislányát (ugyancsak a norvég gyermekvédelemről beszélünk), hogy a lányka nem norvég nemzeti ételeket fogyaszt, ráadásul nagyon akaratos. A nő a brazil követségen keresett menedéket gyermekével együtt, és hamarosan mindketten visszatérnek Brazíliába. Két orosz család azonban ugyancsak nem úszta meg: tőlük szintén nevetséges indokokkal vették el gyerekeiket (pl. anyuka kihúzta otthon a gyerek lötyögős tejfogát, a névtelen feljelentő szerint kiverte azt … ).
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Verni vagy nem verni
A törökök elrabolták a keresztény gyerekeket, hogy janicsárrá neveljék őket. A norvégok egyszerűen elkobozzák, hogy jó norvégokat faragjanak belőlük. A jelenség akkor került a figyelem középpontjába, amikor Norvégiában a Butnariu család öt gyerekét vették el azzal az indokkal, hogy a családban verik őket. Az utóbbi öt évben tizenhárom, Norvégiában élő román családtól 26 gyereket vettek el ugyanezen vád alapján.
Több román városban, sőt, világszerte is tiltakozó megmozdulásokat tartottak az államilag szervezett gyermekelrablások miatt. A temesvári tüntetést szervező pünkösdista lelkipásztor, Samuel Ţuţac kerek perec megmondta: „Ha az állam gyereket akar, csináljon magának!” Nálunk egyelőre más az elv. A gyerekét jóra nevelni akaró szülő, mikor éktelen haragra gerjed porontya miatt, azt mondja: Én csináltalak, én öllek meg! Nem tudom, az ortodox egyház ezt a román mondást miért nem tiltja be. Hiszen a gyerekölés főbenjáró bűn. Azonkívül a keresztény vallások még az öngyilkosságot vagy a halálbüntetést is elfogadhatatlannak tartják és mélyen elítélik, mondván, az életet az Isten adja, és csak neki van joga elvenni. 
A gyermektelenített Butnariu család feje elismerte, hogy nevelő szándékkal alkalmazott némi enyhe testi fenyítést, de korántsem olyan mértékűt, amiért elvegyék gyerekeiket. Egy másik – szintén gyerek nélkül maradt – családapa azt állította, hogy a legszigorúbb büntetés, amit gyermekeire kirótt, a sarokba állítás volt.
Egy kutatás szerint a romániai családok 63 százaléka alkalmazza a nevelésben a testi fenyítést. Az nem tisztázott, hogy egy makarenkói pofon vagy egy popsipacsi testi fenyítésnek számít-e? A verés, akár a hagyomány, apáról fiúra száll. Akit vernek gyerekkorában, az megfogadja ugyan, hogy ha neki gyerekei lesznek, nem bántja őket, de aztán, mikor felnő, és gyerekei nagyon rosszalkodnak, jól elagyabugyálja őket. És így tovább.
Egyáltalán nem lelkesedtem, amikor az iskolában egy-egy tenyerest kiosztottak nekünk. Hallottam, hogy még a hatvanas évek elején is volt olyan tanár a Mikóban, aki azt kérdezte a készületlen nebulótól, négyes kell-e vagy pofon? Már akkor dívott a választás szabadsága. Mostanra változott a világ. A pedagógusokat szóbeli agresszióért is pellengérre állítják, mutogatják a tévében, kirúgják, de az is előfordult, hogy diák vert tanárt.
Nem könnyű dolog a nevelés. Mi a teendő (megtörtént esetek), ha a hároméves gyerek egy óvatlan pillanatban lerámol mindent a polcokról, amit csak felér, kihúz, kiborogat minden fiókot, a falakat és bútorzatot az általa elérhető magasságig összefirkálja? Az ötéves kislány megmossa hároméves hugicája haját a WC-csészében? Vagy a nagyobbik gyerek elveri a kisebbiket? Nehéz kérdések. A verés – természetesen – nem megoldás! Láttam ad hoc közvélemény-kutatást a tévében, amint többektől megkérdezték, kell-e verni a gyermeket? Sajnos, többnyire azt válaszolták, hogy az ütlegelés a legjobb módszer, mert másképp elnevelődnek. A skandináv országokban nem szabad még ferde szemmel se rájuk nézni. Sepsiszentgyörgyről Svédországba elszármazott hazánkfia megszidta még kiskorú nagylányát, mert rossz fát tett a tűzre. Ezzel annyira felidegesítette a kis hölgyet, hogy az már nem bírta a szóbeli agressziót, és jól állon vágta apukáját. De ez nem volt elég, hanem felhívta a rendőrséget is, és bepanaszolta. Azok ki is szálltak annak rendje-módja szerint a tényállást rögzíteni. Apukának az volt a szerencséje, hogy kissé vérzett a berepedt szája, mire a rendőr azt mondta, hogy megérti, mert neki is van egy hasonló korú lánya, aki őt neveli.
Nálunk a gyerekverők még egyelőre elmerenghetnek a hamleti kérdésen: verni vagy nem verni – mi dőre kérdés!, két bús tenyér, mely gyáván mérlegel.
Azt mérlegelik tudniillik, hogy jobb vagy bal kézzel üssék-e csemetéjüket.
Kuti János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Vasszékelyek az első világháborúban
Harminc pannóra szerkesztve mutatja be az 1914 és 1918 közötti, összes székelyföldi kiegészítésű, különböző fegyvernemekhez tartozó gyalogezredek és zászlóaljak történetét a Székelyek az első világháború harcterein című kiállítás. Harminc pannóra szerkesztve mutatja be az 1914 és 1918 közötti, összes székelyföldi kiegészítésű, különböző fegyvernemekhez tartozó gyalogezredek és zászlóaljak történetét a Székelyek az első világháború harcterein című kiállítás. A március 2-ig a Magyarság Házában látogatható tárlat Nagy József gyergyóremetei történész kutatásaiból, a Hargita Megyei Kulturális Központ támogatásával jött létre 2014 decemberében a centenáriumi évforduló alkalmából. A többéves kutatómunkával összeállított és rendszerezett információhalmaz fényképekkel, térképekkel, korabeli újságcikkekkel kiegészülve tárja elénk a székelyföldi katonák háborús éveit a hadba indulástól a különböző frontok csatáin át a hadifogság tapasztalatáig.
Az alapos hadtörténeti kutatás egyik érdeme, hogy nemcsak a nagy háború kontextusában vizsgálja a székelyföldi alakulatok ténykedését, hanem azt is elénk tárja, hogy az adott korszakban mindebből mi volt érzékelhető a hátországban, a korabeli székelyföldi sajtó miről és hogyan számol be. Például Egy székely repülőtiszt bombázta Milanót címmel a Székely Napló hasábjain már másodjára méltatják a bethlenfalvi P. A. huszár főhadnagyot, „aki hadseregünknek talán egyetlen székely származású repülőtisztje”, és közlik a „Milanó ellen intézett dicsőséges, fényes sikerű támadásáról” írt eredeti feljegyzéseit: „Közelednek már a kérdéses kémények, de igen a zöld-fehér-piros gépek is! Jobbról egy, balról kettő! Az ember nem is akarja hinni, hogy gonosz szándékkal közelednek, olyan helyesek, színesek és könnyedek. Akárcsak játékszerek volnának. De bizony ülnek is benne! […] Már itt a cél. Újra eldob a szél, – nem vagyok pontosan felette. Na, ha ez folyton így fog menni?! A dóm még nem érdekel, van egyéb látnivaló. Most már három direkt engem követ. Mindegyikhez szóródik egy kis seria. – Kettőnél tisztán látom a bennülőket! Újra itt a cél. Intek: kicsit balra, kicsit vissza, jobbra célzok, – most! Le mind az öttel. Egy helyen már nagy füst. Ég valami. Nagy robbanást látok az enyéimből. Jó helyen vannak. Ezeket már nem tehetik más helyre. Hosszú, rechts um! Nem látok egy ellenséges gépet se! Fotografálom a célt! Most látom a várost, a dómot; felséges kép! Ezt is rákapom a lemezre. Adieu híres város. Most már történhetik bármi. Azaz inkább ne, – menjünk csak szépen haza!”A cs. és kir. 82. gyalogezred bakáit a „vasszékelyek” névvel illették, ennek emlékét őrzi az 1917. december 8-án felavatott (majd 2000-ben visszaállított) szobor is Székelyudvarhely főterén. Vitézségük legendájának egyik fontos pillére, hogy parancs nélkül soha, a legválságosabb helyzetben sem hátráltak meg. Tamási Áron író 1916-tól szolgált az ezred soraiban, több írásában megemlékezik az áldozatokról és a túlélők küzdelmeiről. De nemcsak szépirodalmi munkák teszik átélhetővé a háborús évek megpróbáltatásait, hanem naplók, levelek, emlékiratok által is kirajzolódnak a világégés szemtanúinak emberi tapasztalatai. Olvashatjuk Imets Béla 22-es honvéd hadnagy visszaemlékezését az 1914. december 12-i neusandezi bevonulásra, vagy 1915-ből egy ruszin parasztház lakóira, az anyára és a lányára, akik „félelem nélküli nyugodtsággal” tekintenek az otthonukba lépő, sáros, elrongyolódott egyenruhájú ellenséges katonára.
Érzékletesen mutatja be a lövészárokban zajló életet Kémenes Mór tanító, 22-es honvéd hadapród 1915. április 20-án keltezett levelében: „Éjjel 11 óra van most. Künn gyönyörűen világít a hold. A csillagok, mint valami mennyei őrszemek, vigyáznak a két alvó rajvonalra. Mert az őrszemeken kívül, akiket épp most vizsgáltam meg, alszik itt mindenki és minden. Én meg idehúzódom lakosztályom nyitott kandallójához és levelet írok. […] Most künn a futóárokban lépéseket hallok. Csak a fölváltott tábori őrs. A parancsnok jelentkezik. Idegesen zavarom tovább. Megint csend. A tüzem is lankad. Meglököm a legényemet: – Friss gallyat a tűzre! A legény felriad: – Hadapród úr, azt álmodtam, hogy béke volt, s mi zeneszóval vonultunk be Vásárhelyre, s minden virágos volt, s a leányok meg az asszonyok integettek. Mi meg örültünk.”
Nagy József a marosvásárhelyi 22-es gyalogezredről szóló előadásában hangsúlyozta, hogy azért fontos a háború tanulmányozása, mert így érthetjük meg, mire képes az ember a békéért. A történész úgy véli, mindig fel kell eleveníteni a világháborúk tapasztalatait, hogy megérthessük, mekkora árat fizettek a múlt században élők azért a békére törekvésért, amely a mai európai gondolkodást meghatározza. A korábban Csíkszeredában, Gyergyóremetén, Csíkmadéfalván és Budapest Főváros Levéltárában kiállított vándortárlat a Magyarság Háza után valószínűleg Ópusztaszerre és Egerbe érkezik, majd visszatér Erdélybe. eloszekelyfold.com