Laczkó Vass Róbert: nem hiába van a pásztornak botja
Jó szívvel jött Gyergyószentmiklósra a gyergyóremetei származású Laczkó Vass Róbert a Belső Iránytű előadássorozat szervezőinek meghívására. Azt mondja: megverné őt az Isten, ha azt mondaná, nincs jól. Mert ő hisz a verés jó hatásában.
Ha azt kérdezzük több embertől, mi jut eszébe Laczkó Vass Róbert nevét hallva, a remetei büszkén mondja: falumbeli, az egykori salamonosok arra emlékeznek, hogy ha kiállt fehér ingben a színpadra, verhetetlen volt az Őszi szavalóversenyeken. Van, aki arra a tanárára gondol, aki az iskolát diákjaival együtt kerülte, és van, aki arra, aki a színpadról adja le a leckéket. De a Paraliturgiában éneklőként, színészként, fotósként és világjáróként is sokan emlegetik.
Nyitott szemmel jár, a Nyitott szemmel előadássorozatot vezeti. Ott ő az, aki kérdez, a Belső iránytű meghívottjaként viszont a válaszadó szerepét osztotta rá Keresztes Zoltán plébános.
Vass ugyan, de nem Albert
Laczkó Róbert néven szerepel a személyazonossági igazolványban, de van számára kiállított Vass Albert elismerő oklevél is. Ez esetben az Albert elírás, a Vass viszont családi hagyaték. A remetei iparos család nevét a negyvenes években egy buzgó hivatalnok „lekoptatva” írta be a regiszterbe, egy s-el. Róbert édesanyjától többször hallotta, trauma az számára, hogy egyszerű fémmé alacsonyodott a csodaszép családnév, így gyermeke az előadói pályán művésznév helyett az anyai örökséget vette vissza, remélve, elégtételül szolgál. Ezt a nevet ebben a formában a családból senki nem viszi tovább.
Visszajelzés a hiábavalóság ellenszere
Tanító volt, ma is tanít, katedra helyett immár a színpadról. A diákjaival együtt iskolát kerülő, didaktikai eszköznek a külvilágot használó egykori pedagógus azt mondja: „A tanítás az alapszakmám, nem tudok mást csinálni, mint foglalkozni ilyen-olyan formában az emberekkel.” „A legnagyobb haszon, ami tanítói, tanári pályámból született, hogy megtanultam tanulni a másik embertől. Hasznot húzni abból, ami meló, ami a napi szecskavágás volt. Sokat olvastam, hogy a fehér foltokat betöltsem.
Ez a mai alapszakmámnak egyik mozgatórugója lett: a fehér foltokat ki kell színezni, hogy az ember közönség elé lépve olyasmit mondjon, és oly módon, hogy az újdonság legyen. Ez visszajelzés nélkül nem működik. Ha a közönség nem érzi azt, amit nyújtani akarok, akkor én teljesen hiábavaló vagyok azon a helyen és abban az időben.
Énekkel csiszolódva
Egyik színes foltja Laczkó Vass Róbertnek az írói vénája. A Felix culpa, a boldog vétek című verseskötet az ő nevével fémjelzett. A színész-énekes adottság hozhatja, hogy Róbert verseit, még mielőtt papírra vetné, saját magának „elénekeli”. „Az énekbeszélgetés miatt valahogy hamarébb van bennem meg a ritmusa annak, amit le szeretnék írni, aztán jönnek hozzá a szavak. A ritmikus szövegmondás motiválja az embert, babakortól hordozzuk magunkban. Van, aki aztán továbbfejlődik, én megrekedtem, bennem ez él. Lehet ez ódivatú, de olyan tartalmakat mozgat meg odabent, ami nagyon ősi. A formát megtölteni egyfajta plusz erőfeszítés, és ettől menekülni nem szabad, mert csiszolja az embert, élményt ad a közlőnek és befogadónak is.
A hit olyan, mint a színház
Bármilyen formát töltsön is meg tartalommal, abban benne van Laczkó Vass Róbert hite. „Hitem abból tevődik össze, amit megtapasztaltam. Remetei, becsületes székely parasztgyermek vagyok, belenőttem egy szertartásosságba. Édesanyám közvetlenül a templom tövében született, a temetőben nőtt fel. Ha gyerekkorunkban lepasszoltak nagyanyámékhoz, mi is ott tanyáztunk a templom tövében. Elmentünk a kicsi misére, utána reggeliztünk igazi tehéntejet, és becsületes székely szilvalekvárt, amit a kondérban főzött nagyanyám a nyárikonyhában. Megtaláltam ezt a szertartásosságban való gondolkodást. Éreztem, hogy ez jó, kötött forma, kezdődik és befejeződik valami. Ez az élet: megszülettünk, meghalunk.
Bár attól a világtól eltávolodott, egy sokkal szabadabb közösség tagja, mégsem tud elszakadni. „Elgondolkodik az ember: a szertartásosságon túl mi az, ami megfog? Nem tudom megfogalmazni, csak azt tudom, hogy azok a formák, amelyeket én megszerettem, azt a valamit, a kisugárzást számomra közvetítik. Ebből adódik az a hitem, amit nem tudok elmagyarázni, de meg tudok fogalmazni egy szerepben, egy énekben, egy versben. A hit énszerintem nincsen önmagában. Az egy adok-kapok játék, mint a színház. A hit árad valahonnan, és éntőlem árad vissza. Kölcsönhatás ez köztem és a Jóisten között.”
Megverné a Jóisten
Laczkó Vass Róbert vallja: Isten mindenben jelen van, a tárgyaktól kezdve a genetika megfejthetetlenségében, benne van a napi rutinban, a reggeli elkészítésének módjában, a kapcsolatokban akkor is, ha azok néha kellemetlenek. Benne van a veszekedésekben, azok tanulságában, a szenvedésben, a kellemetlen igazságokban, melyek ellen lázad az ember, mert rossz szembenézni velük... „Engem megverne a Jóisten, ha azt mondanám, nem vagyok jól. Mindig van a még rosszabbnak is helye, és persze, lehetne az ember jobban is. Az Isten megver megfogalmazásomban sokszor belekötnek. De ez egy olyan formula, amivel az egyszerű, józan paraszti ész megfogta a tanulságadásnak a lényegét: olyasmivel szembesülsz, ami neked kellemetlen, de amiből tanulni fogsz. Az ember a verésből tanul. Ver, mert terelni akar. Más kérdés, hogy mi megyünk-e, vagy tovább kérjük a verést. Miért van a pásztornak botja? És a püspöknek? – tette fel a kérdést, hozzáfűzve, a pásztorbot vagy a tanító mogyorófavesszője egy etalon.
Ahhoz mérjük az életünket, és azt, hogy mit szabad. Mert a szabadságunk nem mehet másnak a rovására, és ezt, állítom, a Jóisten terelgetése, verése nélkül nem lehet megérteni.
Veréstől az ölelésig
A jó hangulatú beszélgetésben az is elhangzott, hogy Isten verése finomítható arra is, hogy tükröt tart. A meghívott szerint abban a tükörben látja meg az ember, mekkora istenverése ő: „Fizikai értelemben a szakmám része, én nagyon szeretek tükörbe nézni. Amikor Isten tart tükröt, az nem egy kellemes élmény. Az ember azt is látja, amit nem szeretne. Megjelennek olyan vonások, amelyek árulkodnak arról, hogy belerokkant vagy meghízott egy történettől, éri az embert olyan trauma, hogy beleőszül, megráncosodik az arca.
A lelki tükörben meglátod a rücskösséget, bogosságot, foltosságot, a hólyagos himlőt, amiről sokszor te tehetsz, mert olyasmibe ártottad magad, ahol rádragadtak a nyavalyák, és van, amiről nem te tehetsz, de befolyásolja az életedet.
Hisz abban: felvértezett a természet, hogy ezeket kisimítsuk. „A Jóisten segít felejteni, és ez ahhoz járul hozzá, hogy az ember tudjon megbocsátani. Lehet a lelken javítani az éleslátás képességével is: ha van merszem a problémát meglátni, és a gyökerénél megragadni, felpiszkálni és megosztani. Nem hiába találták ki a gyónást.”
Keresztes Zoltán beszélgetőtársként rákérdezett arra is, miért nevezte meg egy interjúban a legszebb magyar szóként az ölelést. „Mikor érzi az ember legjobban magát? Amikor oda tud bújni valakihez. Gyermek az anyjához, szerető, a szeretőhöz... amikor azt érzed, hogy a legbensőségesebb pillanatban valaki figyel rád, megvéd, melegséget ad. A párhuzamosan futó életekben az ember érzi, hogy ugyanott menni nem sikk, ő egy kicsit más, elcsángál az erdőben, és kiderül, hogy tévúton jár, és ekkor kell a segítség. Nekem a kedvenc imádságom a Most segíts meg Mária! Fogadj vissza, segíts rajtam, ölelj át.
Mindenkinek megadatik, hogy a bajban valaki segítsen rajta, és minden történetben, én úgy gondolom, ott van az Isten. Mert az ember az ilyen helyzetek többségében bevallja: olyasmit követtem el, amiért nem járna bocsánat, és mégis mindig van ölelés, feltétel nélkül.
Fogódzók az egyensúlyvesztésben
„Számomra a legjobb kapaszkodó az, ha a szülésnek a nyavalyái után megszületik az eredmény. Lehet, hogy nem fiú, hanem leányka lett, de valami csoda jött létre. Elvégezted. Ez a tied. Ez az, amit te le tudtál tenni a közös asztalra, te ezt hoztad a kalákába.
Hiszem azt, hogy az embernek felelőssége és feladata van azzal a közösséggel szemben, amely őt kitermelte. Mert ő egy elég drága produktum, és a közösség elterméketlenedik, ha nem forgat vissza abból, amit elszívott belőle. Ha a visszaforgatás örömét megleled, akkor az egy olyan fogódzó az életben, ami téged a helyes útra visszavezérel – mondja az előadóművész, akit egyre többször láthatunk templomi előadásokban is. Ennek okát is kifejtette az iránytűs közönség kérésére: „Eljön az a pillanat, amikor az alkotó érzi: haza kell menni. Vissza kell menni oda, ahonnan a profánt egykor kitessékelték az utcára. Nekem hamar eljött, és jól esik, hogy visszafogadnak.” Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Székelyek Világszövetsége: a jogi kimutatás után a románok sem mondhatják, hogy nincsenek székelyek
A Székelyek Világszövetsége szerint a székelyek honos népcsoporttá nyilvánításának lényege, hogy jogilag kimutassák a székelységet Magyarországon is.
Amint arról beszámoltunk, csütörtökön helybenhagyta a budapesti Kúria a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) határozatát, amelyben még a nyáron hitelesítették a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést, így indulhat az aláírásgyűjtés.
A Székelyek Világszövetsége pénteken közleményt juttatott el szerkesztőségünkhöz, amelyben felhívja a sajtó figyelmét a honossági beadványukkal kapcsolatosan „néhány olyan dologra, amit valószínűleg nem értettek meg”. „Az egész beadványnak a lényege jogilag kimutatni a székelységet Magyarországon is. Tehát még ha kisebbségnek is jegyezzük be, ez által semmit nem fog változni a székelyek státusa Magyarországon, mivel amellett, hogy a székelyeket kimutatjuk, magyar állampolgárok is lehetnek. Tehát ez a kisebbségi állapot semmit nem számít, viszont a jogi kimutatás igen, mivel így jogilag is létező népről beszélhetünk. Így a románok sem mondhatják, hogy székelyek nem léteznek” – áll a szervezet közleményében. A Székelyek Világszövetsége hangsúlyozza, a beadvánnyal semmi hátsó szándékuk nincs, „csupán a saját nemzettudatunkat szeretnénk kimutatni a legalább annyira fontos magyar nemzettudat mellett”. A kettő nem ütheti egymást, mert testvérnemzet vagyunk! A testvéreinknek is meg kell érteni, hogy fontos számunkra a székely nemzettudatunk erősítése és védelme. Biztosíthatjuk a magyarországi politikusokat, pártokat is, soha nem volna képes a Székelyek Világszövetsége arra, hogy megossza a nemzetet, mert tudjuk, együtt erősek vagyunk, és tudniuk kell, hogy a székely akkor lesz jó magyar, ha minél székelyebbé tud válni. Köt minket elődeink akarata is, akik a vérüket adták a nemzetért, és biztosíthatjuk a magyarságot, ezt mi mai napig is megtennénk, ha nemzetünket támadás érné” – írják a szervezet képviselői. A Székelyek Világszövetsége végül arra kéri „a magyar testvéreket, pártokat” függetlenül attól, hogy milyen politikai nézeteik vannak, támogassák honossági beadványukat.„És előlegezzék meg a bizalmukat felénk, mert ezt a székely nemzettudat erősítéséért tesszük” – zárják a közleményt. Mint ismeretes, a romániai magyar pártok és szervezetek vezetőinek többsége a javaslat hitelesítése kapcsán júliusban a Krónikának nyilatkozva természetellenesnek, meggondolatlannak és nevetségesnek nevezte a polgári kezdeményezést, miszerint a székelységnek külön népcsoportot kellene alkotnia Magyarországon. „Székely vagyok, de a magyar nemzeten belül nem vagyok kisebbség. A kezdeményezést nem támogatom” – hangsúlyozta érdeklődésünkre Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a téma kapcsán. Krónika (Kolozsvár)

A Csodásérem egy jel és üzenet
Vasárnap este a nagyváradi Katalin-telepi plébániatemplomban lezárult az a lazarista előadássorozat, amelyben a 400 éves jubileumi év alatt a rend alapítóját, lelkiségét, működését mutatták be.
Az utolsó előadás a Csodáséremről szólt, és Barta Szabolcs CM, magyar tartományfőnök tartotta. Hangsúlyozta: az érem egy jel, egy üzenet, tehát nem csupán egy ékszer, amit mondjuk a nyakláncunkon hordunk, esetleg díszítő elem, hanem mennyei eredetű, azaz nem emberek, a vincés nővérek, vagy a lazaristák találták ki, hozták létre, hanem a Szűzanya, a mi égi édesanyánk ajándékozta nekünk, és az ő anyai szeretetének a szimbóluma. A tanú a Katalin-telep névadója, Labouré Szent Katalin volt, ő az, akinek a Szűzanya megjelent, Párizsban, 1830-ban, amikor még fiatal, újonc nővér volt.
Katalin egy francia faluban, Fain-les-Moutiers-ban született egy eléggé tehetősebb családban, a 11 gyermek közül a 9-ik volt a sorban. Kilenc éves korában elveszítette az édesanyját, egy ideig a nagynénje nevelte, utána viszont visszakerült a szülői házba, és már egészen fiatalon, 11-12 évesen a kishúgával együtt nagyon sok mindent át kellett vennie a háztartásban. Annak idején nem voltak háztartási gépek, tehát kemény fizikai munkát kellett végeznie, így ehhez hamar hozzászokott, egyáltalán nem volt tehát egy ábrándozó típus, mert a körülmények másra kényszerítették. Az édesapja nagyon szerette őt, ezért egyáltalán nem örült annak, amikor Katalin előállt azzal, hogy mivel az egyik testvére nővér, ő is be szeretne lépni a rendbe.
Gyermekkorában volt egy álma: egy templomban egy idősebb pap misézett, ő utána elment a betegeket ápolni, és visszafelé találkozott a tisztelendő atyával, aki megszólította és megdicsérte, hogy milyen szép dolog gondoskodni a rászorulókról. Egy kisebb kitérővel – apja Párizsba küldte, hogy dolgozzon az egyik testvére vendéglőjében, hátha meggondolja magát – majdnem 24 éves korában jelentkezett nővérnek abba a Rue du Bac 140 alatti rendházba, mely ma is áll. Meglepődött, amikor meglátta rendalapító Páli Szent Vince szobrát, akkor tudatosult benne, hogy az álmában látott férfi ő volt.
Rendkívüli
A rendházban történt meg az, amire senki sem számított: 1830. július 18-ról 19-re virradó éjszaka, majd november 27-én megjelent a Szűzanya Katalinnak. Az első jelenés azért roppant fontos – magyarázta Barta Szabolcs – mert Mária leült egy karosszékbe, abban helyet foglalt, tehát fizikailag megérintett egy e világi tárgyat. És ha ez még mindig nem lett volna elég, jött a folytatás is: Katalin melléje térdelt, és a kezét a térdére helyezhette, tehát szó szerint, fizikailag megérintette a Szűzanyát. Ez egészen rendkívüli, egyedi a Mária-jelenéseknél, és ez is a feltámadás egyik bizonyítéka, annak, hogy Mária is testestül-lelkestül felvétetett a Mennybe. Az pedig, hogy Katalin fizikailag megérintette őt, azt bizonyítja, hogy Máriának nem csak a lelke van odaát, hanem a megdicsőült teste is.
A második jelenés időpontja 1830. november 27-e volt, amikor a képeken kívül kirajzolódott az az írás is, ami a Csodásérem fohásza lett: „Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”, illetve egy minta alapján megfogalmazódott az éremkészítésre vonatkozó kérés a Szűzanya részéről.
A prezentáció utolsó részében a lazarista tartományfőnök az említett rendházban, illetve a kápolnában általa készített fényképeket vetítette le. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Kökényes-gálaműsor… leánykérővel
November utolsó szombatján a dicsőszentmártoni Mihai Eminescu Művelődési Házban került sor a Kökényes néptáncegyüttes év végi gálaműsorára. A Kökényes múltjáról és jelenéről, a múlt szombati rendezvényről Varró Huba táncoktatóval beszélgettünk.
– Mióta működik, próbál és tart előadást a dicsőszentmártoni Kökényes?
– Tizenhárom évvel ezelőtt kezdte el a próbákat a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, amelynek már a legelején több mint 30 tagja volt. Közülük kerültek ki azok a tánckedvelő ifjak, akik 2006-tól Kökényes néven lépnek színpadra, és csoportjai napjainkban már Maros megye legjobb néptáncegyüttesei között van nyilvántartva. A hagyományőrző csoport sok erdélyi és külföldi néptáncfesztiválon lépett fel az elmúlt időben, és számos elismerést aratott. A Kökényes négy korosztályos csoportjában jelenleg több mint 120 gyerek és fiatal táncol. Évente két alkalommal nemzetközi rangú néptáncfesztivál házigazdái vagyunk, a Vízmelléki hagyományőrzők találkozóját, illetve a Kiöntött a Kis-Küküllő néptánctalálkozót 2007 óta szervezzük meg rendszeresen. Év végén gálaműsorra hívjuk közönségünket, táncházi produkciót vagy hagyományos folklórműsort bemutatva.
– Arra kérlek, említsünk meg néhány nevet azok közül, akik az elmúlt évek során fontos szerepet játszottak az együttes éle-tében…
– Az együttes vezetői Fodor Sándor József és Gagyi Zoltán, akik nagyon sokat talpaltak az elmúlt évek során a Kökényes érdekében. Oroszlánrészük volt abban, hogy 2010 elején, az ALKISZ ifjúsági szervezet jóvoltából korszerűen felszerelt edzőteremhez jutottunk, ahol havonta rendszeresen van felnőtt-táncház. A kiszállásokhoz a városi önkormányzat szokott járművet biztosítani, a ruhákat önkormányzati támogatásból, illetve pályázatok révén szereztük be. A feltételek egyre jobbak, idén tizedik alkalommal vehettek részt táncosaink saját szervezésű, egyhetes tánctáborban. A kisebbek rendszerint Magyarón mélyítik el tánctudásukat, a nagyobbak a magyarországi Fertő-tó partján vernek tábort évről évre. A táncoktatásban Vásárhelyi Mónika segítette munkámat az évek során. Újabban segítségünkre van a tánctanításban Bugnár Zsolt és Kovács Melinda, akik egykor tanítványaim voltak.
– Kik léptek fel a múlt szombati, idei gálaműsoron?
– A Gyöngyszemek című előadás – az elmúlt évekhez hasonlóan – nemcsak rólunk, a Kökényesről szólt. A gálaműsor díszvendége volt a marossárpataki Székely János hagyományőrző néptánccsoport és a Debreceni Egyetem Hortobágy néptáncegyüttese. Mindkét tánccsoporttal már hosszú ideje kapcsolatot tartunk fenn. A debreceniekkel kölcsönösen látogatjuk egymást, a sárpatakiak tánctudását mindig nagyra értékeltem. Szívesen tettem eleget Módi Attila és Cozma Ferenc néptáncosok meghívásának, s vettem részt különböző tánctalálkozókon, faluünnepségeken. Aztán megismertem egy kedves és szép leányt a településen, s azóta még szorosabb kapcsolat fűz oda. Szeptembertől, együttműködve a marossárpataki önkormányzattal, az iskolában táncoktatást indítottunk, amely nagy sikernek örvend.
– Úgy hallottam, a szombati néptáncműsorokat követően leánykérés is történt a színpadon…
– Úgy gondoltam, hogy a gálaműsor kiváló alkalom arra, hogy bebizonyítsam a Tímeához való ragaszkodásomat, és megkérjem a kezét. Mindketten imádjuk a néptáncot, ő a marossárpataki hagyományőrző tánccsoport tagja, ezért az előadás idejére terveztem be a leánykérőt. Azt hiszem, nemcsak a nagyközönséget leptem meg ezzel, hanem barátaimat és szerelmemet is, mivel kevesen tudtak a dologról…
– Sok boldogságot kívánok! Úgy értesültem, a gálaműsor keretében népdalénekeseknek is tapsolhatott a közönség…
– A Fölszállott a páva két győztes szólistája tisztelt meg jelenlétével: Vrencsán Anita és Vaszi Levente, illetve mikrofonhoz lépett a marossárpataki Berekméri Réka is, akik színesebbé, élvezetesebbé tették a néptáncműsort. Továbbá el szeretném mondani, hogy jólesett néhány politikusunk megtisztelő jelenléte. A közönség soraiban ült Novák Csaba Zoltán szenátor, dr. Vass Levente parlamenti képviselő, illetve Kozma Mónika, a megyei tanács elnökének tanácsadója. A gálaműsort Katalin-napi bál követte, amelyet a vámosgálfalvi kultúrotthonban tartottunk. A zenét itt is, akárcsak a dicsőszentmártoni színpadon, az Üver zenekar szolgáltatta. Róluk tudni kell, hogy az együttes tagjai több hangszeren játszanak, ami több lehetőséget kínál, ezzel is megnyitva a lehetőségek kapuját a közönség előtt. A néptánc és a népzene ünnepe a hajnali órákban ért véget. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)

Diákok vernek tanárokat az iskolákban: mi áll az ijesztő jelenség mögött?
Csak múlt héten három olyan eset is napvilágot látott a sajtóban, amikor diákok ütöttek meg tanárokat az iskolában. Az egyik eset éppen Csíkszerdában történt: a Liviu Rebreanu román tannyelvű általános iskolában egy 14 éves, hetedik osztályos diák feleltetés miatt előbb meglökte, majd ütlegelni kezdte a tanárnőt, aki megpróbált a naplóval védekezni. Egy újabb lökés következtében a pedagógus nekiesett a fűtőtestnek és a közelében található szekrénynek. A tanárnőnek krónikus hátfájdalmai vannak hosszabb ideje, ezért hívta ki a mentőket is.
Teleorman megyében még képtelenebb jelentek zajlottak az osztályteremben: miután egy tanárnő képtelen volt fegyelmezni a diákokat polgári nevelés órán, el akarta hagyni az osztálytermet, de két fiú ebben megakadályozta. Egyikük elállta az ajtót, a másik a pedagógus fenekét, hátát csapkodta, trágárul szidalmazta. Az osztály röhécselve követte a jeleneteket, senki sem akadályozta meg a tanárnő megalázását. A jelenetről videófelvétel is készült.
A harmadik incidens Konstanca megyében történt, francia órán. A tanárnőnek feltűnt, hogy a teremben tartózkodik egy olyan diák, aki nem tagja az osztálynak. Megkérdezte tőle, hogy hívják, majd felkérte, hogy hagyja el a termet. A diák erre nem volt hajlandó, a nevét sem árulta el, csak annyit mondott, hogy egy párhuzamos osztályba jár. A tanárnő ekkor felszólította, hogy együtt keressék fel az iskolaigazgatót. A kamasz erre ököllel állon ütötte a pedagógust, kitépte a kezéből az osztálynaplót, és ütlegelni kezdte, lerepítve a szemüvegét. Kis idő után abbahagyta a tanárnő bántalmazását, és kirohant a teremből. Mint kiderült, a kamasznak rendezetlen a családi háttere, a nagymamája neveli, évet ismételt, és már korábban is voltak magatartásbeli problémái.
A sort folytathatnánk azokkal az esetekkel is, amikor a tanárok lépnek fel agresszíven a diákokkal szemben, és a diákok közti bántalmazásokról még nem is beszéltünk. A Romániai Magyar Diákszövetség (Makosz) elnökével, Bukur Tamással, Román Mónika pszichológussal és Erdei Ildikó, a temesvári Bartók Béla elméleti líceum igazgatójával annak próbáltunk utána járni, mi állhat az erőszak mögött és hogyan lehetne ezt megelőzni.
Hiba lenne csak a diákokat okolni
A Makosz elnöke, Bukur Tamás szerint hiba lenne az agresszió okait azzal letudni, hogy a diákokat képtelenség fegyelmezni. „A diákok többsége gyerek. A fegyelmezetlenségnek rengeteg oka van, ide sorolhatjuk a családi állapotot, a szociális helyzetet. Az erőszak leginkább azokban az iskolákban gyakori, ahol a tanulók gyenge szociális körülményekből jönnek. Elég sajnálatos, de a különböző romániai iskolákban eltérő az oktatás minősége, az oktatás minőségétől is függ, hogy mennyire van jelen az erőszak egy iskolában” – magyarázta.
A diákok közötti kegyetlenkedésekről Bukur elmondta, ez elég általános az iskolákban, és ez alól a magyar tannyelvű intézmények sem kivételek. „A diákok nagy része gyerek, és nem tudják mindig meghúzni a határt, hogy a játék, a viccelődés mikor csap át bántalmazásba. És szerintem ezt a határt sokszor a szülők és a tanárok sem ismerik fel, így nem tudják időben meghúzni a vonalat. Romániában a bullying, a kegyetlenkedés jelenségével alig foglalkoznak, miközben a nyugati világban egyre nagyobb figyelmet fordítanak ennek visszaszorítására. Nagyon gyakori nálunk is, hogy egy osztályközösségben kirekesztenek gyermekeket. A kirekesztés nemcsak abban áll, hogy magára hagyják, hanem nagyon gyakran erősen zaklatják, bántalmazzák, tönkreteszik a lelki világát. Leginkább az általános iskolákban jellemző ez” – mondta. A Makosz elnöke szerint a romániai oktatás fölött mintha megállt volna az idő, a mentalitás, a tanítási technikák, a módszerek legalább száz évesek.
Elmondta, a Makosz nem kapott az utóbbi 2-3 évben egyetlen tagszervezettől sem panaszt arra vonatkozóan, hogy a tanárok és a diákok között fizikai erőszak történt volna a magyar tannyelvű iskolákban. Verbális bántalmazás miatt viszont már kaptak panaszt diáktanácsoktól, tanár fenyegetett meg diákot, hangfelvétel is készült az esetről. „Elég durva volt, nagyon meghökkentünk” – mondta Bukur Tamás.
Az okok a családban keresendők
Román Mónika pszichológus szerint a diákok agresszív fellépésének oka mindenképpen a családban keresendő. „A legsúlyosabb tényezőnek azt látom, amikor a szülők annyira elfoglaltak, hogy nincs idejük a gyerekre, és az elektronikus bébiszitterre hagyják őket. A gyerek nem tanul meg szociálisan közeledni a szüleihez, pedig ez az első számú felnőtt kapcsolata az életében. A tanárokkal való kommunikáció alapjául ez az első számú felnőtt kapcsolat, vagy annak hiánya áll. Kamaszkorban, amikor a bántalmazások történnek, már nagyon nehéz pótolni ezt” – mondta a szakember.
Hozzátette, egy gyermek szükségét érzi annak, hogy egy erős szülő meghatározó dolgokban korlátokat állítson neki. „Ezért később hálás is lesz a gyermek, hiszen tud gyermeknek maradni, nem próbál felnőttként viselkedni, felnőtteket megítélni, felnőttek dolgába beleszólni például később, az iskolában” – mondta a pszichológus. Hangsúlyozta, ez a határvonás semmiképp sem fizikai bántalmazással kell, hogy megtörténjen, hiszen ezzel éppen az ellenkező hatást érnénk el.
A külföldi munkavállalás tönkreteszi a gyermekeket
A szakember nem finomkodott azokkal a szülőkkel, akik gyermekeiket magukra hagyva külföldre mennek dolgozni. „Az elhanyagolás súlyos formája, ha a szülők magukra hagyják a gyermekeiket. Ezek a gyermekek sokszor úgy érzik, hogy a szülő számára nem képviselnek akkora értéket, mint a pénz, elvesztik a legelemibb kapcsolatot, nincs, akiktől tanuljanak. A nagyszülő soha sem tudja teljes mértékben pótolni egy szülőt, egy nagyszülő már nem tud a gyermek nyelvén beszélni. Mi, felnőttek is nehezen kommunikálunk a gyerekeinkkel, olyan hirtelen, olyan gyorsan változik a világ, hogy nem bírjuk követni, erre nagyszülő már végképp nem képes. Az elment szülő effektív magára hagyja a gyermekét. Azzal, hogy a gyermek fizikai szükségleteit kielégítjük, még nem fogunk olyan biztonságot nyújtani, olyan biztos kötődést, ami alapján egy alapvető szabályokat betartó felnőtté válik” – magyarázta.
Az iskolában számos jó gyakorlattal élhetünk
Erdei Ildikó, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója, iskolapszichológus, úgy vélte: ha eljutunk oda, hogy egy diák felemeli kezét egy tanárra, már túl késő – azt jelenti, hogy nem tettünk a megelőzésért. Az igazgató szerint a kegyetlenkedés elleni programoknak onnan kell elindulniuk, hogy az iskolában nagyon világos belső szabályzatot fektetünk le, amely mellett mindenki elköteleződik. „Meg kell értetni diákkal, tanárral szülővel, hogy a szabály értünk van, az együttműködésünk alapja, ezért mindenkinek ki kell állnia mellette” – mondta.
„Ha viszont azt nézzük meg, mit ír elő például a diákstatútum a büntetésekről, meg kell állapítanom, hogy a kötelező oktatásig, tízedik osztályig szinte meg van kötve a kezünk. A tanulót négyszemközt lehet csak megszidni, írásban is figyelmeztetnem kell, mielőtt szankciókat foganatosítok. Ha tehát a büntetés felől közelítem meg a problémát, nagyon kevés eszköz van a kezünkben. Ezért inkább a megelőzéssel kell foglalni” – magyarázta. Elmondta, a világos szabályok lefektetésén kívül vonzó játszóhelyeket kell létrehozni, komolyan kell venni a szolgálatos tanár munkáját a szünetekben. A megelőzéshez járul hozzá, ha egy pedagóguscsoport azon dolgozik, hogyan érezze jól magát a diák az iskolában. Fontos, hogy a szülők legyen támogatók, partnerek.
A rendszeres osztályfőnöki órák szintén nélkülözhetetlen elemei a kegyetlenkedésekkel szembeni fellépésnek. „Ma, amikor az osztályfőnöki órák opcionálisak középiskolában, mégiscsak az iskolán múlik, hogy mennyire tudja meggyőzni a szülői közösséget, hogy erre szükség van” – mondta Erdei Ildikó. De ott vannak a kooperatív tanulás eszközei, az osztályépítő hétvégék. „Ha én be tudom építeni a közösségembe a kirekesztetteket, jóval kevesebb esély lesz arra, hogy a frusztráció nőjön és ez kegyetlenkedések formájában bukjon ki” – mondta a szakember.
Személyes minták nélkül nem fog menni
Emlékeztetett, elsősorban a minták azok, amelyek hatnak. „Tanítunk az erőszakról, a szociális érzékenységről, de sokkal nagyobb szerepe van az úgynevezett láthatatlan curriculumnak. Ha tanárként például behunyom a szemem egy verbális erőszak hallatán, nyilván, mindegy, hogy mit tanítok, hiszen nem vagyok hiteles a mindennapi cselekedeteimben” – mutatott rá a pedagógus.
A Bartók Béla Elméleti Líceumban az iskolapszichológus mellett logopédus, fejlesztőpedagógus is segíti, hogy a diákok biztonságban érezzék magukat, az iskola szociális gondozókkal is együttműködik. A védőháló kiépítése viszont az iskola érdeme. Emlékeztetett, hogy a közoktatási rendszerben például be lehetne vezetni olyan intézkedéseket is, amelyekkel például akár anyagi jutalomban részesítenék azokat a tanárokat, akiknek sikerül beépíteni a közösségbe a problémás gyermekeket. Anyagi jutalom jelenleg annak a pedagógusnak jár, aki jó eredményeket ér el diákjaival versenyeken. Oborocea Mónika / maszol.ro

Mihez kezdtek a románok az ölükbe hullott műemléki örökséggel? (A nagy egyesülés centenáriuma)
Alexandru Diaconescu történészprofesszor az épített és egyéb örökség állapotáról
„Ki aggódja magát halálra a centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan: „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az istenfélésbe!” – ez volt a kolozsvári NCN tévéadó november végi, Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.
Már csak egy év van a centenárium megünnepléséig, és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt, ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat” és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.
Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt, még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve. Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsósorban a múzeumok érdekelnek, amelyek közvetlenül tükrözik a múltunkat, és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé meg a Partiumé? A bukaresti vagy a iaşi-i nemzeti múzeumról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot! Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával? Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?
Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy családnak a malomvízi kastélya, valamint az őraljaboldogfalvi – mindhárom a Hátszegben található. A Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell” – tartja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?
E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet elrejteni! Bűzleni fog! A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők saját nemzetük és saját lelkiismeretük előtt tartoznak felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.
Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége
Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak húsz évre egyedül két golyóval, és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy a válaszoló egyáltalán nem érintett az eltűnésükben. Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen és megalapozottan tiltakoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.
A szentbenedeki Kornis-kastélyt, amelyet „unikornisos kastélyként” is ismernek, 1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban, és 1600 környékén került a Kornis család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 közötti időszakban barokk stílusú felújítást hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.
Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görögkatolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét, és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlen szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítését rendelte el, amelyeket magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett. Az egyik domborművet sajnos a közelmúltban ellopták, a másikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét. A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején nem kevesebb, mint 9000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal, valamint egy természetrajzi gyűjteménye, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amelyet hivatalosan is a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták, és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.
A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély az erdélyi barokk stílus, majd a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755-ös időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, amelyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvészt követően, 1920 után a többszintes barokk tetőzetet egyszerűbbre cserélték. A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos, mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez rendkívül hasznos lehet egy jövőbeni restaurálás alkalmával. A Haller-palota most igen romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt. A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.
Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, amelynek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni. Ziar de Cluj; eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elárvuló kövek
Guruló szórványkavicsok
(Folytatás december 11-i lapszámunkból)
Sírig tartó szerelem
A falu múltjáról érdeklődöm. Vendéglátóimmal a kollektivizálásnál előbbre nem jutunk. (Róza néni csoportvezető volt abban az időben.) Nem ismerik a múltat, felajánlják, hogy menjük át a szomszédba Bucur Teodorhoz, aki tudomásuk szerint hozzáfogott a falumonográfia szerkesztéséhez. Csak néhány házzal odébb lakik Ticu bácsi. Amint odaérünk, látjuk, hogy a kapu melletti kerítésen különös rajz és egy elkerített, feliratozott pad van. Egy-egy táblán, a kerítéshez rögzítve naivan ábrázolt férfi és női portré. A padon a két név: „Julcsika – Theo”, mögötte a kerítésre szegezett fémlapon román vers, amely szabad fordításban így hangzik: „nélküled üres, milyen boldogok voltunk, amikor együtt ültünk a padon”. Belépünk az udvarra, ahol a csűr gerendáira szegezett fémlapokon több, Julcsukához románul írt verset olvashatunk. A nyári konyha tornáca és a kis ház falai is mind Julcsukának állítanak emléket. Ticu bácsit a ház zsúfolt konyhájában találjuk. Asztalhoz ülünk, amelyen egy fényképtartóban családi fotók vannak. A monográfiáról érdeklődünk. Elmondja, egy szászrégeni mérnökkel fogott hozzá, de gyengélkedik, ezért nem folytatja. A másik ok, amiért abbamaradt a kutatás az, hogy a régmúltat ismerők meghaltak. Csak annyit tudott meg, hogy valamikor a település egy közeli dombtetőn állt, aztán a későbbiekben költözött jelenlegi helyére. Felfedi szomorúságának okát. 2000-ben veszítette el magyar feleségét, „Julcsukát”, akivel a „világ legjobb házasságában élt”. Az asszony paralízis miatt 20 évig ágyban feküdt, úgy gondozta haláláig. Azóta házának minden sarkában a szeretett asszonynak állított emléket. Több száz verset írt, amelyeknek nagy részét Julcsukához címezte – mondja Ticu bácsi, majd hozzáteszi, ahogy erejéből telik, a monográfiát is megírja, de fontosabbnak tartotta felesége emlékének ápolását. Ha nem is tudtunk meg sokat a falu múltjáról, azzal a gondolattal távozunk, hogy két ember közötti ragaszkodásnak, a szeretetnek ilyen kézzelfogható jeleit ritkán látni. Ráadásul a férj román, a feleség magyar volt.
Távozásunkkor szembeötlik a csűrkapura szegzett román versek között két magyarul írt sor, amelyen ez áll: „Julcsuka/ Gyere viszsza, téged várlak, mint egy angyalt az égből/ Maragy vellem mind halálig, mert ha nem jösz, megyek én/ Ticu –”
Épületváltás
A falu egykori múltjának néma tanúja a komlódi Teleki-kastély, legalábbis ami megmaradt belőle. Az épület tetőzetének nagy része beomlott. A két szint közötti mennyezet is eltűnt. A tetőgerendák a pincében hevernek. Az ablakokon, ajtókon rács van ugyan, és a kapun tiltó tábla áll, azonban erre már semmi szükség. A kiürített helyiségekben csak a törmelék maradt és a több méteres gaz. A falak téglái közül jókora fák nőttek ki. A vakolat nélküli homlokzaton címeres, feliratos kövek, a főbejárat kőszeglete halványan utal egykori pompájára. A kőfelirat latin és magyar nyelven tudatja az utókorral, hogy a kastélyt 1756-ban építette hadadi Wesselényi István (1708–1757) és neje, vargyasi Daniel Polixénia (1720–1775), akiknek a nevével és családi címerével találkoztunk a templomban is. Megtudom, hogy a barokk épület homlokzatán levő rózsát tartó szirén a Wesselényi család, a nyílvesszővel átszúrt hattyút ábrázoló pedig a Dániel család címere, Anton Schushbauer kolozsvári kőfaragó mester művei. A család utódai kihaltak, így került a Telekiek birtokába az épület, amelyet 1951-ben államosítottak. Miután a helybéliek évekig kultúrotthonként használták, az 1989-es rendszerváltást követően a néhai tulajdonosok leszármazottai nem igényelték vissza az épületet, így ez átkerült a Beszterce-Naszód Megyei Tanács birtokába. A leromlott állagú épületet először 2015 tavaszán árverésen próbálta értékesíteni a megyei önkormányzat. Akkor a 14 szobás, mintegy 400 négyzetméter felületű, kétszintes ingatlant a hozzá tartozó 0,78 hektáros telekkel együtt egy szakbizottság 494 ezer lejre becsülte fel. A jelentkezőknek előlegben 15 ezer lej garanciát kellett befizetniük. A licit sikertelen volt. Érdeklődésemre a Beszterce-Naszód Megyei Tanács illetékes szakosztályától tájékoztattak, hogy mivel nem találtak vásárlót 2016-ban, úgy döntött a megyei tanács, hogy hosszú távra bérbe adja az épületet. Nemrég jelentkezett egy érdeklődő sem, ezért újra napirendre tűzik az értékesítését. Ehhez szükség lesz egy olyan kormányrendeletre is, amely az épületet a megyei tanács magántulajdonából köztulajdonba helyezi át. A megyei tanácsnak a műemlékvédő törvény által megszabott feltételek alapján ki kell dolgoznia a bérbeadási eljárást. A dokumentációnak tartalmaznia kell egy megvalósíthatósági tanulmányt arról, hogy a bérlő milyen célra használja majd az épületet, ugyanakkor – többek között – azt is kérik, hogy jelölje meg a renováláshoz szükséges forrásokat. A feladatfüzetet láttamoznia kell a művelődési minisztérium műemlékvédő osztályának is, csak ezután hirdethetik meg a versenytárgyalást. A kastéllyal foglalkozó ügyosztály munkatársa szerint a megyei önkormányzat decemberi ülésének napirendjére tűznék a licit szervezését előirányzó határozattervezetet. Így is, bármennyire igyekeznek értékesíteni az „erdélyi történelem referenciaértékkel bíró ingatlanját”, törvényesen több mint három hónap múlva adhatják bérbe a kastélyt a hozzá tartozó területtel együtt. A település határában levő magaslaton a kastély udvarán egy nemrég épített ortodox templom áll, amely a múlt és a jövő néma párbeszédeként farkasszemet néz a szomszédos dombtetőn levő református templommal.
Romokban álló református iskola
Folytatjuk mezőségi utunkat Oroszfája felé. A távolból látszik a falu református temploma. Mintha a komlódi hasonmása lenne. Ugyanúgy dombtetőn áll, a két épület formája, mérete messziről egyformának tűnik. Az okiratokban 1297-ben Oruzfaya, majd 1504-ben Oroszfayya néven említett település középkori katolikus lakói Komlódhoz tartoztak. Az 1600-as években saját templomuk volt. Erre utal félköríves szentélye is. A hívek a későbbiekben áttértek a református vallásra. A 19. század elejétől Erked fíliája volt. Ma a Mezőörményesi Református Missziós Egyházközséghez tartozik, Mezőörményes, Mezőseptér és Komlód mellett. E négy gyülekezet csupán az 1970-es évek óta alkot egy adminisztratív közösséget, hiszen régen jóval nagyobb magyar közösségek éltek ezeken a településeken – tudjuk meg az egyházi krónikákból. Az egyházközség lélekszáma 2010-ben 55 volt, jelenleg 26-an vannak. A templomdombra gyalog kapaszkodunk fel. Ott vár bennünket Katona János, aki négy éve gondnok, több mint 10 éve presbiter. A templom múltját a kémény repedt falába erősített márványtábla idézi fel. Nehezen kivehető az írás:
Ezerötszázban már a templom fennállott
Melyet akkor ali basa megis szállott
Könyörületlen szív tűzzel elégette.
Ártatlan köveit hamvába temette.
Romlott kőfalait egy lévita rakta,
Ujra és mostanig minden abbahagyta.
Tekintetes Néb Istvánt rendelte
Most a gondviselés, ki híven szentelte
Szerzett javainak egy részét e házra,
Testamentum szerint ment ezerötszázra.
Tekintetes Simon Péter urra nézett
E pénz, melyet ipja jó czélra intézett.
Nem kivánja vissza, ott hagyja jó szivvel,
Tudja, hogy e tér még több interessivel.
1806-ban fundamentumából
Épült a jóltévök hív vigyázásából,
Kik magok is híven segedelmeztenek
Tudván a fő pénzen semmitse vesztenek
Vegyed késő nemzet e példát tükörül
Ha valaha ez ház romlásába merül
Az az isteni kéz mely ezt segítette,
Őrizetét tartja fenn mellette.
Nemes Kovács Ferencz és József hívek alatt,
Emelkedett nagyra e dicső foglalat.
Építetett Pergő Sándor egyházfiságába,
Kindl Mihály kolozsvári pallér vigyázása alatt
AHLER József és Újfalusi János kőművesek által.
Anno 1806.
Alatta pedig ez is olvasható: 1895-be megreperáltatta az oroszfái refegyház… Szrégeni Sipos Péter által. A karzat alatt egy régi, fából készült perselyt fedezünk fel tartójával együtt. Régi (középkori) felirat látható rajta, kopottsága miatt azonban nem lehet kiolvasni. Ebben a környezetben az oroszfáji magyarok jelenéről, jövőjéről faggatom a kurátort, aki elárulja, felesége ortodox román. De emiatt sohasem volt baj a családban, nagyon jól egyeznek.
– Édesapám felesége is román volt, ebben a környezetben nőttem fel, ez volt a természetes. Mindenki tartja magát az ő vallásához, segítünk egymáson. Kölcsönösen eljárunk mindkét templomba. Feleségem nem igazán érti a nyelvünket, de azért csak marad valamivel. Az istentisztelet után, amikor hazamegyünk a templomból, megmagyarázom neki az ige lényegét – mondja Katona János, majd kérdésemre válaszolva kifejti, az egyházi alkalmakon kívül nem nagyon járnak össze a magyarok. Nincs idő rá, a közösség pedig idős, és nem igazán teremtenek erre alkalmat. A 26 fizető egyháztag közül sokan nem is laknak a faluban. A fiatalok mind elmentek. Nagyobbik fia Kolozsváron jár egyetemre. Visszajönne gazdálkodni, de csak akkor, ha a helyzet úgy hozza, hogy modernebb eszközökkel lehetne megdolgozni a földet. De ez csupán távoli elképzelés. Kicsi fia hatodik osztályos, Nyulason jár román osztályba, mert Oroszfáján megszűnt az iskola. Magyar oktatás nincs a környéken, legközelebb talán Szászrégenben van, de a távolság miatt nem szívesen engednék kollégiumba. Pedig volt felekezeti oktatás Oroszfáján. Ma a felekezeti iskola egykori impozáns épülete romokban áll.
– Abban az iskolában végeztem a négy elemi osztályt. 1976 volt az utolsó év, amikor 12 tanulóval összevont, I–IV. osztályos magyar csoport indult. Aztán kezdtek családostul elköltözni a faluból a magyarok, és megszűnt az oktatás. Utoljára 13 évvel ezelőtt tartottak naponta két magyar nyelvű órát, amelyre még románok is jártak. Igaz, ezért valami pénzbeli támogatás is járt. A rendszer olyan volt, hogy nem nagyon akarták megtartani a magyar oktatást, és átvitték a diákokat a román iskolába. A mi osztályunk tagjai is nyolcadik után szászrégeni, besztercei középiskolákban folytatták tanulmányaikat román nyelven – mondja a kurátor. Szép Eduárd lelkipásztor hozzáfűzi: az egyház visszaigényelte az épületet, de még nem sikerült tisztázni a tulajdonjogot. Legutóbb 2013-ban fordultak az országos ingatlanügynökséghez a folyamat megsürgetéséért, ennek ellenére még nem született döntés a visszaszolgáltatásról. Az épület használhatatlanná vált, az egykori iskola udvarán ma szarvasmarhák legelnek. Katona János is gazdálkodik, fogadásunkra is traktorával érkezett. Búcsúzás előtt arról kérdezem, hogy milyen jövőt jósol a közösségnek?
– Próbáljuk tartani a lépést a világgal, ahogy lehet, de ha szegény a falu, a közösség, akkor igencsak lemaradunk. Nem nagyon van reménység arra, hogy itt nagyobb maroknyi magyar összegyűljön – mondja, miközben átveszi a faluban lakó magyaroknak szánt 2018-as református falinaptárakat. Legalább ez emlékeztesse őket arra, hogy lelkileg hova tartoznak – mondja, majd elköszönünk. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Zalánpatak helytörténészével
Még egy tájszó is érték
Az unokája, Préda Barna által írt, Az én falum Zalánpatak címmel megjelent helytörténeti könyv második, sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk a Baróti-hegység egyik völgyében meghúzódó falu történetét, környékét és természeti adottságait jelenleg legjobban ismerő, 84 esztendős Farkas Józseffel, akit életútjáról faggattunk.
– Annak idején mivel foglalkoztak az emberek?
– Szülőfalum hegyek között fekszik, ezért itt az állattenyésztéssel kiegészített erdei munka, pontosabban a fakitermelés és szénégetés biztosította a megélhetést. A tűzifát Málnásfürdőn értékesítették, a szenet pedig a sepsiszentgyörgyi villanytelepen, ahol az áramfejlesztőt ezzel működtették. Sajnos, mára kihalt ez a mesterség is, és rajtam kívül már csak öten értenek hozzá az idősebb korosztályból.
– Kérem, meséljen a gyerek- és ifjúkoráról.
– Az első négy osztályt a kicsi magyar világban végeztem. A románok visszajövetele után pedig Bedő László személyében egy olyan tanító bácsit kaptunk, aki úgy belénk oltotta a magyar történelmet, hogy örökre ott maradt. Ezen kívül a könyveket is annyira megszerettette velünk, hogy könyvtár lenne belőle, ha összegyűjteném azt a sok kötetet, amit életem során elolvastam. Az ellenőrzőmet még ma is őrzöm az aláírásával. Még magyar királyi zászlósként a tanító bácsi szervezte meg a falu védelmét 1944 szeptemberében a környéken garázdálkodó és hozzánk is készülődő Maniu-gárdával szemben. Így Zalánpataka neki köszönheti, hogy megmenekült, és itt nem voltak halálos áldozatai a román megtorlásnak, mint például Szárazajtán.
– Hogyan alakult a további élete?
– A 7 osztály kijárása után a görgényszentimrei erdészeti iskolába kerültem, onnan már erdészként Lövéte körzetébe, majd haza.
– Nem csak erdész, hanem vadász is volt. Történt-e említésre méltó esemény a szolgálati évei alatt?
– Több medvekalandot ép bőrrel megúsztam. A vadászatokon különben biztonságban van az ember, de nem csak a nálunk lévő fegyvernek köszönhetően, hanem azért, mert vigyázunk egymásra. Magas tisztséget viselőkkel is vadásztam, azonban ilyenkor nincs rang, mindannyian vadászok vagyunk. Ez csak Ceauşescura nem volt érvényes.
– Mi a véleménye a mai vadgazdálkodásról?
– Arra mindig szükség volt, éppen ezért óriási hiba, hogy szakemberek véleménye ellenére a medvéket hagyták ennyire elszaporodni.
– Voltak rossz élményei is?
– Igen, azonban nem panaszkodom, mert az élet úgy szép, ha zajos. De azért még mindig neheztelek, hogy erdészből munkássá fokoztak le. Igaz, később vissza akartak tenni, de akkor már én nem vállaltam.
– Ez hogyan történt?
– Volt egy román főmérnököm, aki engem Lupescunak szólított. Ezt sohasem vettem jónéven, de csak fejcsóválással tiltakoztam ellene. Egy alkalomkor azonban olyan idegállapotban talált, hogy megmondtam neki, az én becsületes magyar nevem Farkas, tessék azt használni. Ebből lett a baj.
– Az unokája könyvéhez mit szól?
– Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt megérhettem, és így abban a tudatban távozhatom ebből a világból, hogy mindaz, amit én a falumról legendák és történetek elmesélésével átadtam neki, az utókor számára is megőrződik, hiszen még egy tájszó is érték. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csender Levente: A forradalom hőse (2. rész)
Még akkor is hihetetlen volt, ami velük történt, amikor a bukaresti tárgyalás lezajlott. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy a frissen, teli torokkal kikiáltott román demokráciában ők lesznek az első koncepciós perek áldozatai. A napok múltak, ők meg barátkoztak a hellyel, a helyzettel.
Aztán egyszer, nem is tudták, hogy milyen nap, reggel vagy este, az őr beszólt a kisablakon, hogy szedjék mind a négyen a cuccukat. Megint felcsillant a szemük, hogy szabadulnak, de csak Mărgineni-be vitték a rabszállítóval, Romániának egyik legkegyetlenebb börtönébe. Másfél hónapja voltak már ott, amikor megtudták az ítéletet. Vass Kiss Előd (18 év), Nagy Imre (18 év), Nagy István (15 év), Ambrus Pál (15 év). Akkorra kezdett az egész rablét valósággá válni. A legfelsőbb bíróság fölött semmi nem volt Romániában, akihez fordulni lehetett volna. Előd halkan mondogatta magának, hogy tizennyolc év, tizennyolc év, és valahogy elképzelhetetlen volt számára, hogy annyit, amennyit addig leélt, négy fal közt kell eltöltenie gyilkosokkal összezárva. Felnézett és számolni kezdett. 80 rab volt egy cellában. Több közülük már ölt embert. Falubelije egy sem akadt ott. Arról gondoskodott a börtönparancsnok, hogy a magyarok véletlenül se kerüljenek egy cellába. Elkezdődtek az egyformán hosszú napok. Hajukat levágták, hetente egyszer tisztálkodtak esővízben. Éjszakánként érezték, hogy a tetvek randalíroznak a bőrükön, de hozzá kellett szokjanak. A koszt pocsék volt. Reggel égetett kenyérből kávét főztek, cukor nélkül, ebédre árpakásaleves és káposzta meleg vízzel leöntve, másnap fordítva: káposztaleves, árpakása a második, estére spenót, fuszulyka vagy pityóka. A tetvek meg ették őket.
Egy reggel szólt az őr Elődnek, hogy szedje a cuccát, ő megint azt hitte, szabadul, de nem. Csak vitték valahová. A rabszállítóból hegyek körvonalait látta, abból gondolta, hogy az a Kárpátok lehet, valóban az volt. Szamosújvárra vitték. Újra együtt voltak négyen. De csak az úton. Előd emlékezett a gyufára, amit a rabok csináltak, rá volt írva, hogy Gherla. Az ország legszigorúbb börtöne, ahol még Rózsa Sándor, a nagy betyár is szelíd varga lett. Előd abban reménykedett, hogy hátha az új helyen kiveszik őt is dolgozni. Ha gyufát kell gyártani, hát gyufát gyárt, akkor is, ha a foszfor mérgező, és kihullik tőle a foga meg a haja, csak csináljon valamit, mert a semmittevés borzasztóan felőrölte. Állandóan a saját sorsán gondolkozott, olyan volt, mintha egész nap a saját seggébe bámulna, csak az zökkentette ki ebből, ha verni vitték. Mert a verést ott sem hagyták abba. A börtönigazgató kivezettette az oroszhegyi rabokat az udvarra, kiállíttatta a román rabok elé, rájuk uszította őket, összeszidta előttük. Azt mondta rájuk, hogy a horthysták műveltek ilyeneket, mint ezek, sovén gyilkosok, jól nézzék meg őket, mert ezek ölik a románokat... Akkor az őrök a toronyban elfordultak, és hagyták, hogy barátkozzanak a román rabok a magyarokkal. Más módszereik is voltak a smasszereknek. Ment el az őr a folyosón éjjel, gumibottal rácsapott az ajtóra, ugrottak talpra a rabok mind, egy idő után ez annyira beléjük ivódott, hogy bármilyen kis neszre ugrottak fel. Tizenöten voltak negyven négyzetméteren. Felváltva sétáltak.
1990. január 16-án reggel Előd gumidefektet javított a traktoron. A hőmérő jócskán mínuszban. Fagyott rá a keze a vasrúdra, de meg kellett javítani, mert menni kellett az erdőre fáért. Ahogy szokta, felemelte a traktor elejét, és lefeszítette a külsőt. Épp húzta ki a gumibelsőt, amikor óriási zúgást hallott közeledni, rezgett a föld a lába alatt, már fel lehetett ismerni, hogy ez óriás motor, és akkor elfogta valami baljóslatú érzés, hogy el kéne futni valahová, elbújni, de aztán ott maradt, mert úgy érezte, nincs miért elfusson. A következő pillanatban már a kapu elől hallotta a zúgást, ott fékezett le az a nagy valami, ő csak a leugráló katonákat meg rendőröket látta, akik berontottak a kapun golyószórókkal kezükben, körülvették, voltak vagy tízen, mind rászegezték a vascsöveket, kérdezték a nevét, ahogy kimondta, a kezét tekerték is hátra, kattant a bilincs, és tuszkolták fel a nagy katonai teherautóra. Kezet sem moshatott, tiszta ruhát sem vehetett, el se köszönhetett.
Több embert szedtek így össze a faluból és vittek el. Először Székelyudvarhelyre, aztán Csíkszeredába. Akiket összeszedtek, nem nagyon tudtak románul, nem értették, mi zajlik körülöttük. Tolmácsot nem kaptak. Első nap jól megverték, forgatták, vallatták őket, ütötték kézzel-lábbal, gumibottal, ami épp a kezükbe akadt. Este tizenegy órakor kinyílt a cellaajtó, kihívták Elődöt, az ajtót becsapták mögötte, ott álltak körben nyolcan-tízen, belökték a kör közepébe, és ütni-rúgni kezdték. A börtönparancsnok csak állt és nézte. Előd a földön fekve két könyökét leszorította, hogy a bordáit ne tudják betörni, tenyerével a fejét és az arcát védte. Fogalma sem volt, mit akarnak tőle. A verés végén visszavitték a cellába. Következtek a többiek sorjában. Nem mondtak nekik semmit, hogy kit miért vernek. Pár foglyot néhány nap múlva elengedtek. Négyen maradtak letartóztatva. Nekik az összebilincselt lábukat a kezükhöz is láncolták, és úgy vitték kihallgatásra. Kihallgatás után kaptak még öt nap zárkát. Mikor letelt az öt nap, meghosszabbították harminc napra a letartóztatásukat és átvitték őket a börtönbe. Gyilkosokkal tették egy cellába. Cellatársaik tudták, hogy miért vannak bent, azt is, hogy meddig, meg azt is, hogy jó magaviselettel valamennyit lefaraghatnak belőle. Elődék viszont nem sejtették, mi vár rájuk. Továbbra is négyen voltak megrekesztve: Vass Kiss Előd, Nagy Imre, tizennyolc évesek, Nagy István, idősebb zenész, akit azzal vádoltak, hogy gumicsizmával hozzárúgott a rendőrhöz, és Ambrus Pál, harmincas éveiben járó asztalos, aki soha életében nem ütött meg senkit, beleértve Liviut is.
Ment néhány hétig a verés, vallatás. Már mindent elmondtak, amit tudtak, de a vallatók még valamit hallani akartak. Elődék nem számítottak arra, hogy őket elítélik, még a tárgyaláson sem, mert négyük közül senki nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, amiért elítélhették volna. Ám ezzel ellentétben az ügyészség véleménye egyértelműen az volt, hogy ők ölték meg Liviut, és ezt rájuk is akarták bizonyítani. Ők még nem tudták, hogy az ítéleteket előre meghozták, csak a bizonyítékokat gyűjtögetik, és azt akarják kihúzni belőlük, hogy igen, mi voltunk, mi öltük meg őt.
Mikor Katona Ádám jogharcos az ügyészt megkérdezte, hogy miért vállalnak olyan ügyet, amiben ártatlan embereket ítélnek el, mert a négy elítéltből kettő, Ambrus Pál és Nagy István ott sem volt a rendőrverésnél, az ügyész kijelentette, hogy valaki csak megölte Liviut. Akkor Katona Ádám azt mondta, hogy az ügyészségnek nem valakit, hanem a gyilkost kell elítélnie. Ők nem a gyilkost vagy gyilkosokat ítélték el. A négy letartóztatottból ketten épphogy nagykorúak lettek, ketten tényleg nem voltak ott Liviu megverésénél, de mindannyian gyilkosság vádjával várták az ítéletet. Úgy nézett ki, hogy az ügyészségnek „kilóra” meg kell hoznia az ítéletet, az nem számít, hogy ki kerül rács mögé.
*
Előd, Imre, Ambrus Pál és Nagy István maradt továbbra is a karcerben. Verték, vallatták, még mindig románul, nem is értettek semmit. Két hónapig ügyvédet sem kérhettek. Akkor kezdték sejteni, hogy súlyos vádat emeltek ellenük, amikor vitték eléjük a sok kézírásos román szöveget, ami nem is az ő írásuk volt. Valaki megírta, velük aláíratták, azt sem tudták, hogy mi az, mert ők írásbeli nyilatkozatot nem adtak, nem is tudtak volna, mert nem beszéltek románul. Tolmács nem volt. Félig agyonverve azt is aláíratták velük, hogy nem bántották őket. Előddel azt is aláíratták, hogy a haldokló rendőrbe belerúgott. Nem volt ereje tiltakozni. Olyan kékeszöld volt tetőtől talpig, mint a lekvár tetején a penész.
Pár hét után közölték velük a vádat: emberölés előre megfontolt szándékkal. Aztán felgyorsultak az események. Mire észbe kaptak, már el is voltak ítélve. Előd tizenhárom évre. A többiek is hasonló szerencseszámot kaptak. Az ügyész ezt kevésnek találta, súlyosbításért fellebbezett. A bíróság helyt adott a fellebbezésnek.
Vitték át őket a Kárpátokon, be az Ókirályságba. Aztán Bukarest mellett várták, hogy mi lesz velük. Ügyük a katonai ügyészségre került. Az ügyész Elena Ceauşescu ügyvédje volt, az elhíresült kivégzési felvételen látni, hogy leginkább vádol, nem véd, az ügyvédi kamara kizárta soraiból, kárpótlásul katonai főügyészi státust kapott.
A tárgyalás napján Elődék új ruhát kaptak. A bíróságra egy alagúton mentek, vagy százötven rendőr két oldalt sorfalat állt, ahogy mentek el előttük a rabok, mindegyik hozzájuk vert vagy rúgott. Az arcukat nem bántották, arra vigyáztak, hogy a tárgyalóteremben ne tűnjenek fel senkinek az ütésnyomok. Elődék nem tudták akkor sem, hogy miért kapják a laskát. A folyosóra egy rejtett ajtón értek ki, ott már csak egy őr sétált előttük egy füzettel és egy gumibottal. A civil emberek nem is gondolták, hogy mi van alattuk. A tárgyaláson megkérdezték, hogy hibásnak érzik-e magukat, Nagy István megszólalt magyarul, hogy nem érzi hibásnak magát, a bíró felszólította, hogy beszéljen románul, azt mondta akkor ő románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, hogy tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán vége is volt a tárgyalásnak. Ez volt az utolsó szó joga. Ítéletet nem hoztak rögtön, csak berekesztették a tárgyalást. A négy rab nem tudott meg semmit a jövőjéről. Visszafelé is bementek a titkos ajtón, megint végig a rendőrsorfal előtt, akkor már nem vigyáztak az arcukra sem. Ambrus Pálnak kiverték a fogát. Akkor még nem tudták, hogy az csak a bevezető. A börtönben jött az igazi verés, hatlapra esztergált fahusángokkal és gumibottal. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)