Meglátni a múlt jövőjét
Beszélgetés Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével
A haladó hagyományok felkarolásának szándékával jött létre 1993-ban Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítvány. A szervezet a nemesi származású családok tagjainak nyilvántartásba vétele és a sorstársak felkutatása mellett a rászorulók segítését, a kulturális örökség ápolását, a jogi, gazdasági és erkölcsi érdekvédelem megszervezését is állandó feladatának tekinti. A jelenleg mintegy kétszáz tagot számláló egyesület a visszaszerzett ingatlanok ésszerű kihasználását szorgalmazza, és segítséget nyújt a mindeddig vissza nem szolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos jogi kérdésekben. Szívügyének tekinti a műemlékvédelmet, a fiatalok nevelését, megismertetését múlt értékeivel. Április 18-a, Műemléki Világnap alkalmából Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanárával beszélgettünk.
– Az utóbbi tíz-húsz évben számos olyan kötet látott napvilágot, amely az erdélyi műemlékek bemutatására vállalkozott. Ezekből az érdeklődők megismerhették a műemlékek múltját, és sok esetben hányatott jelenükről is képet kaphattak. Hogyan látja, hol tartunk ma a műemlékvédelem terén Romániában, mennyire figyel oda az állam az épített örökségre?
– Vegyes helyzet tapasztalható mostanság a műemlékvédelem terén: kiemelt, az állam figyelmét jelentős mértékben felkeltő, ugyanakkor igen elhanyagolt műemlékek is léteznek az országban. Az állam többnyire a legjelentősebb műemlékekre áldoz (pl. Bonchida), illetve azokra, amelyek a hivatalosan elfogadott és tanított történelemmel, vagy a turisztikai trendekkel vannak összefüggésben (Vajdahunyad, Törcsvár). Bonyolítja a helyzetet, hogy a műemlék-kastélyok jó része visszakerült régi tulajdonosaihoz, akiknek pénzügyi lehetőségeit a helyreállítás várható költségei messze meghaladják. Örömmel tölthet el viszont az, hogy az erdélyi szász örökség jó kezekben van: a németországi támogatásoknak köszönhetően sokat közülük tökéletesen rendbe hoztak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 2007-ben Nagyszebent Európa kulturális fővárosának számított. Szomorú azonban, hogy mindeközben az európai építészeti értékeket és stílusokat magukon viselő más erdélyi kastélyok (Aranyosmeggyes, Bethlenszentmiklós, Kerelőszentpál stb.) romokban hevernek. És ezt nem csak mi, a Castellum Alapítvány munkatársai és tagjai sajnáljuk. A bukaresti Ion Mincu Műépítészeti Egyetem harmadéves diákjai 2007-ben széleskörű felmérést végeztek, számba véve a romos kastélyokat. Megdöbbentő eredményre jutottak: felmérésük szerint Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban kb. 500, művészettörténeti szempontból igen értékes nemesi lak dacol az idő múlásával, jó részük az előrehaladott romlás állapotában van. Egy pillanatra még a közvélemény figyelmét is fel tudták hívni a helyzet súlyosságára, sajnos azonban minden csoda három napig tart...
– A Castellum Alapítvány érthetően szívügyének tekinti az épületek, sírkertek, emlékhelyek, sírok, és más, műemlék-jelleggel bíró objektumok feltérképezését. Miként viszonyultak ehhez a feladathoz az elmúlt időszakban?
– Pénzügyi lehetőségeink sajnos eléggé korlátozottak, legfőbb bevételi forrásunkat a tagok pénzbeli hozzájárulása, valamint magyarországi, romániai közalapítványok és állami intézmények támogatása jelenti számunkra. 2002-ben teljeskörű felmérést szerettünk volna végezni az erdélyi kastélyok állapotáról, és a visszaszolgáltatási kérések helyzetéről, de anyagi okokból nem tudtuk tervünket valóra váltani. Mivel nyolc évvel ezelőtt le kellett mondanunk egy ilyen jellegű kutatásról, ma sem ismerjük pontosan az össz-erdélyi helyzetet. Az egykor tagjaink tulajdonát képező kastélyok és udvarházak helyzetéről, amelyeknek egy része időközben visszakerült jogos tulajdonosához, természetesen tájékozottak vagyunk. Mivel az alapítványi tagság önkéntes alapon működik, senkit nem kötelezünk, hogy bekapcsolódjon az általunk folytatott tevékenységekbe: aki bizonyítani tudja nemesi származását, saját maga jelentkezhet nálunk.
Korábban többen is azt hitték, hogy jogi személyként a Castellum képes lesz fellépni a restitúció érdekében. Ez azonban nem így működik, a restitúció az állam és a tulajdonos között zajlik, ilyen értelemben nekünk nincs beleszólásunk a jogi procedúrába. Ennek ellenére folyamatosan foglalkozunk tájékoztatással, jogászok bevonásával hívjuk fel az érdeklődők figyelmét a törvények előírásaira, buktatóira. 2002-ben volt egy törvénykezdeményezésünk, amely talán hozzásegített az 1945. március 6-a és 1989. december 22-e között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását rendező 2005/247-es számú restitúciós törvény lérejöttéhez.
– Az alapítvány másik fontos célkitűzése a kulturális örökség ápolása, a hagyományőrzés. Mennyire lát esélyt arra, hogy a fiatalokat is megnyerjék az ügynek?
– Erdélyi viszonylatban jelentős ellentmondás tapasztalható a kulturális örökség továbbadása terén: miközben a fiatal nemzedékek, a jelenlegi és a nemrég volt tizenévesek egy része egyre inkább bekapcsolódnak a kozmopolita, világszerte elfogadott és ismert értékekre alapozó kultúrába, az itthoni fiatalságnak többsége szerencsére a folytonosság biztosítását tűzi ki célul. A hagyományápoló fiatalok, akik népdalokat tanulnak és büszkén adják elő azokat a különböző összejöveteleken, táncházba járnak, ismerik, szeretik és olvassák a magyar irodalmat, igyekeznek észrevétlenebbé tenni és valamilyen módon elfedtetni a másik oldal jelenléte révén megjelenő ellentmondásokat.
Természetesen az alapítvány is megpróbál részt vállalni ebből a tevékenységből. 2001 óta irodalmi esteket szervezünk, amelyeken olyan neves személyiségeket mutatunk be, akik a történelmi családokhoz tartoznak, és Erdély művelődési életében jelentős szerepet játszottak (Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert, Vita Zsigmond, Kemény Zsigmond, stb.). Testvérszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületettel (EMKE) közösen 2004 októberében például Balassi Bálint-emléknapot tartottunk. Életút-beszélgetéseink keretében az idősebb Castellum-tagok eddigi pályájukról mesélnek, élettapasztalataikat osztják meg a jelenlévőkkel. A Kolozsváron és Marosvásárhelyen szervezett teadélutánjaink célja pedig a családi kapcsolatok felelevenítése. Ezeken a rendezvényeken számos fiatal és gyermek vett részt az elmúlt években. Az alapítványon belül ifjúsági tagozat is tevékenykedik a történelmi örökség tudatosítása érdekében.
Időnként a Kemény Zsigmond Társasággal is vannak közös kezdeményezéseink: amikor arról volt szó, hogy halálának 60. évfordulóján újra kellene festeni Sényi László volt császári és királyi kamarásnak, a társaság titkárának sírfeliratát, a két szervezet képes volt együttműködni.
– Az alapítvány tagjai leginkább az évente egy alkalommal megszervezett összejöveteleken találkozhatnak és beszélgethetnek el egymással. Hogyan zajlik ez a program?
– A legjelentősebb ilyen jellegű, kétnapos rendezvényünk valóban a nyári találkozó, amelyet kezdetben Nagyenyeden tartottunk. 2000 óta, azt követően, hogy az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre került át, Gernyeszegen gyülekezünk. Már most készülődünk az idei eseményre is: Erdélyből, Magyarországról, Nyugat-Európából és Amerikából jönnek tagtársaink. Az első nap az emlékezés jegyében zajlik, általában tudományos előadásokat hallgatunk, irodalmi szemelvények bemutatására kerül sor, másnap pedig ellátogatunk valamelyik kastélyhoz vagy templomhoz.
– A Castellum Alapítvány fokozott felelősségérzettel óhajt cselekedni az ország és a nemzet haladása érdekében. Hogyan viszonyul a mai modern világ a nemesi családok leszármazottaiból összetevődő Castellum Alapítvány tevékenységéhez, a nemesi címhez?
– Legtöbben rokonszenvvel követik tevékenységünket, pozitívan viszonyulnak hozzánk. Közben persze a történelem során vezető szerepet betöltő személyekkel szembeni elvárást is támasztanak irányunkba. A totalitárius korszakban ellenzékiséget jelentett, ha valaki kedvezően, adott esetben segítő szándékkal közeledett a nemesség leszármazottaihoz. Ez a fajta szemlélet a rendszerváltás után is megmaradt, de persze vannak e kérdésben másként gondolkodó egyének is.
– A Haller név is nemesi származásra utal. Hogyan honosodott meg a család Erdélyben?
– A család Németországból származik, felmenőim Mátyás király korában Budára, majd Erdélybe érkeztek. A legelső leszármazott, aki már Erdélyben élt, Haller Péter, Nagyszeben polgármestere és szász királybíró volt, az ő utódaiból alakult ki az erdélyi ág. Németek voltak, és fokozatosan magyarokká váltak, 1699. április 1-jén bárói, 1713. január 15-én pedig grófi rangot nyertek.
– Mit jelent az ön számára egy ilyen család sarja lenni?
– Jóleső érzéssel tölt el, ugyanakkor nagyon sok kötelezettséggel jár együtt: amikor az emberek tudomást szereznek erről a rangról, magas elvárásokat támasztanak birtoklója irányába. A közéletben korábban szerepet játszó személyek leszármazottjaként az ember emiatt felelősséget érez, igyekszik példát mutatni mások számára. A legszigorúbban gondolkodók ezt úgy értelmezték, hogy vissza kell szerezni a birtokot, a kastélyt, újra kell kezdeni a gazdálkodást vagy akár turisztikai célból a kastély közelében kell maradni. Ez valóban szép és a külvilág szemében példaértékű cselekedet lenne, de nem mindenkinek volt és van módja erre. Amikor a ‘89-es fordulat után elkezdődött a restitúció, a nemesi származásúak többsége életkorukkal magyarázhatóan és gazdasági tanulmányok hiányában nem kezdett el gazdálkodni. Szakmai és emberi helytállással, mások ügyéért való felelősségvállalással kell nekünk elsősorban példát mutatnunk a közösség számára.
– Hogyan kapcsolódott be az alapítvány tevékenységébe?
– Nagy szerepe volt ebben Torma Miklósnak, a Castellum korábbi ügyvezető elnökének. Igen megnyerő egyénisége volt. El tudta különíteni az örökérvényű értékeket azoktól az életforma-elemektől és kulturális formáktól, amelyek már nem hozhatók át a mai korba. Sikerült megtalálnia a hangot a kívülállókkal, a nem alapítványi tagokkal és a médiával is, egyszóval képes volt meglátni a múlt jövőjét. Ezen fáradozom én is nap mint nap, Torma Miklós halála óta utódjával, Ugron Zoltánnal.
– Az eddigi célkitűzéseken túl milyen más tervei vannak a Castellumnak a jövőre nézve?
– Felismertük a világhálón való jelenlét fontosságát, A meglévő weboldal mellett szeretnénk jobban működtetett, tevékenységünket még inkább tükröző internetes oldalt kialakítani. Jelentős előrelépéseket szeretnénk elérni a könyvkiadás tekintetében is: a tervbe vett kötet mindazt a szellemi anyagot foglalná magába, amely az utóbbi tíz évben a Castellum Alapítvány házatáján megfogalmazódott. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy semmit ne adjunk fel a már kialakult szokásokból és a tagok által elvárt módon tudjunk mindig tartalmat adni tevékenységeinknek. Jó hír, hogy magyarországi testvérszervezetünk, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete (MTCSE) közbenjárásával idén március 27-én a Castellum is képviseltette magát a párizsi székhelyű Európai Nemesi Szövetség (La Commission d’ Information et de Liaison des Associations Nobles d’ Europe – CILANE) közgyűlésén: ott európai nyilvántartásba vették az alapítványt, bekerült az európai nemesi szervezetek közé, ezáltal pedig a nemzetközi körforgásnak is alakítója lehet a továbbiakban.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Érettségi találkozó?
Nem megszokott, hanem az egykori marosvásárhelyi Magyar Királyi Csaba királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemű Hadapródiskola hatvanhat évvel ezelőtt végzett tanulóiról emlékezem meg kegyelettel, akik közül sokat az egymillió magyar katona hősi halottjai közé sorolhatunk.
A nevezett hadapródiskola (ma Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem) 1940–1944 között nevelte a hadviselés tudományára mindazokat az ifjakat, akiket 1940 őszén a Kassai Katonai Repülőiskolából helyeztek át Marosvásárhelyre, az akkor létesített gyorsfegyvernemű hadapródiskolába. Természetesen helyi születésű tanulói is voltak. Az 1944 tavaszán érettségizetteket már a hadszíntérre vitték, s szovjet területen harcoltak, és sokan hősi halált haltak a "hazáért"; sokan szovjet hadifogolytáborban sínylődtek éveken át, ahonnan csak kis részük került haza a megcsonkított országba.
2010 májusában hatvanhat éves érettségi találkozót kellene tartaniuk azoknak, akik életben vannak még, akiknek száma ismeretlen. Az elhunytak szovjet, illetve hazai földben porladnak. Vizér Mátyásnak elhamvasztott porait a szél hordta szét a hegyek bércei felett.
Béke poraikra.
Keresztes Gyula
Népújság (Marosvásárhely)

Trianontól Schengenig – az igazság és a megbékélés útján
A világnyelveken beszélő nagy nemzetek fiai, történelmi, irodalmi, művészeti és tudományos nagyságai közismertek – mi, magyarok is számon tartjuk és értékeljük őket. Nem így az ún. kis nemzetek nagy emberei. Külföldön járván nemegyszer már annak is örülhettünk, hogyha valaki a "magyar aranycsapat" nagy labdarúgójáról, Puskás Ferencről hallott…
Az Európai Unió nemzeteinek közössége, az őket összekapcsoló kölcsönös megismerés, tisztelet és szolidaritás szelleme, egymás, illetve közös értékeiknek a megbecsülése jó alapot és lehetőséget szolgáltak arra, hogy világhírre érdemes – de mégis kevéssé ismert – nagy magyarjainkat is megismertessük európai testvérnépeinkkel. Ezért jött létre ez a kiállítás, melynek címe: Hírneves magyarok – A trianoni múltból a schengeni jövőbe.
Ezen túlmenően viszont – akarva-akaratlanul – egy gyászos évfordulót is idéz a kiállítás. Olvassuk csak a nagy magyar neveket: Bolyai János matematikus, Liszt Ferenc zeneszerző, Munkácsy Mihály festőművész, Ady Endre költő, Bartók Béla, a magyar zene másik géniusza, Márai Sándor, a XX. század nagy regényírója – hogy csak néhányat említsünk a legjavából. Rögtön ezután pedig vessünk egy pillantást Kelet-Közép-Európa térképére: hol is születtek ezek a kiváló nagyságok? Szülőhelyüket hiába keresnénk Magyarországon. Kolozsvár / Cluj-Napoca – Románia, Doborján / Raiding – Ausztria, Munkács / Munkacevo – Ukrajna, Érmindszent / Eriu-Mecensiu és Nagyszentmiklós / Sânnicolau Mare – Románia, valamint Kassa / Kosice – Szlovákia, és a sort a délszláv államokkal folytathatnánk – íme ők valamennyien "külföldön" születtek...
A világhírű magyar nevek rendhagyó "térképével" egyben a II. világháborút lezáró békekötések, a Magyarországot darabjaira szakító trianoni békediktátum 90. évfordulójára is emlékeztetni szeretnénk, mely az ország 2/3 részét, lakosságának pedig több mint a felét a szomszédos országok fennhatósága alá juttatta, megkérdezésük nélkül magyarok millióit taszítva kisebbségi elnyomatásba, a másodrangú állampolgárság és a mesterséges asszimiláció állapotába.
Távol áll tőlünk a revizionizmusnak még csak a gondolata is. A szomszédos népeket sem akarjuk sérteni, hiszen velük együtt tartozunk vagy éppen igyekszünk a közös Európába. Kilenc évtizeddel a magyar történelem egyik legnagyobb katasztrófája után viszont – úgy érezzük – tartozunk azzal, hogy a sokáig elhallgatott vagy letagadott történelmi valósággal szembenézzünk, és – amint nagy költőnk, József Attila írta – "a múltat bevalljuk" és "rendezzük végre közös dolgainkat".
Tavaly a kommunista múlt szörnyűségeivel nézett szembe az Európai Parlament. Az ateista-kommunista diktatúra idején Trianon és a kisebbségi elnyomás tabunak számított. Félnünk és hallgatnunk kellett – még a magyarságuk miatt üldözött és meggyilkolt halottainkat sem temethettük el méltóképpen. A nacionál-kommunista rezsimek meghamisították a történelmet, s az emberi gyászhoz való alapvető emberi jogunktól is megfosztottak.
A szabad és egyesült Európában, ahol éppen az Európai Történelem Háza közös tervének a megvalósításán fáradozunk, úgy ítélem, itt az ideje, hogy nyíltan kimondjuk az igazságot, és Antigoné módjára, akár a posztkommunista kreoni hatalommal is szembeszállva, végtisztességet tegyünk Polüneikésznek – testvéreinknek, akik a szovjet "malenkij robotban", Tito partizánjainak vérengzéseiben vagy a Maniu-gárdisták kegyetlenkedéseiben tízezrével hullottak el gyászolatlanul, vagy a csehszlovákiai deportálásoknak és Ceausescu homogenizációs politikájának váltak áldozataivá. Mi, magyarok készek vagyunk a saját történelmi vétkeinket is beismerni, ugyanis tisztán látjuk, hogy a lágerek és a gulágok tömegsírjaival, az egymás ellen elkövetett bűnök tehertételével egyetlen nép sem lehet jó lelkiismerettel az egyesült Európa tagja.
"A múlt rendezése" és a megbékélés viszont a valóság beismerésével és az igazság kimondásával kezdődik. És minden nép és nemzet – nemcsak a többség, hanem a kisebbségek – emberi és kollektív jogainak az elismerésével folytatódik. – Az örmény holokauszt jóvátétele nélkül Törökország sem válhat az unió teljes értékű tagjává!
Mi nem revansizmust – hanem békét és testvéri együttműködést szeretnénk Európában. Olyanképpen, ahogyan Bartók Béla megfogalmazta: "Az én igazi vezéreszmém … a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és viszály ellenére… ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás…" Nos, ebből a "tiszta forrásból" erednek Márai Sándor szavai is, aki ekképpen vall Európáról: "A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélküli, közös, óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit."
Tőkés László erdélyi EP- képviselő
Népújság (Marosvásárhely)

Hétköznapok a szórványban
A sajtó vagy kiemelkedő rendezvények kapcsán, vagy a halálra ítélt falvak fölötti kesergés okán szokott a szórványról beszélni. A hétköznapokról azonban kevés szó esik, holott a megmaradásért folytatott küzdelem a hétköznapok valósága, amit az emberek komoly munkával vívnak meg. Hunyad azon dél-erdélyi megyék közé tartozik, ahol a lakosság 5 százaléka magyar nemzetiségű, de a földek 25 százalékát magyar nemzetiségűeknek szolgáltatták vissza, ahol számon tartják egymást az emberek, s ahol olyan intézményeket sikerült tető alá hozni, amelyek a magyar és hitbéli oktatást szolgálják. Talán ezért is kapott létjogosultságot az a médiakonferencia, amelyet Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője hívott össze Hétköznapok a szórványban témakörben.
Mit jelent Hunyad megyében magyarnak lenni?
– Trianonról, a magyarság sorsáról a szórványban sokféleképpen lehet megemlékezni, de a legjobb a jövőbe tekintés. Ha a demográfiai alakulást vizsgáljuk, elmondhatjuk, hogy 1992-ben 35.000 magyar élt Hunyad megyében, tíz évvel később már csak 24.000-en voltak, ma 20.000 körüli lehet a számuk. A magyarok számának csökkenése nem bátortalanította el a közösséget, hanem összefogásra késztette. Mit jelent Hunyad megyében magyarnak lenni? Olyan létet, amely három pillérre támaszkodik: az egyházra, az iskolára és a közösségi-politikai pillérre.
Így jöhetett létre a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont – amelynek története egy külön szeminárium anyagát képezheti –, ahol kizárólag magyar nyelvű oktatás folyik. A szórványközösségek kis szavazati arányuk miatt nem kerülhetnek be az önkormányzatba, viszont a közképviseletet kormányzati részvétellel ki lehet egyensúlyozni – mondta Winkler Gyula EP-képviselő, aki hozzátette, hogy tudomásul kell venni, az erdélyi magyaroknak három fővárosuk van: Bukarest, Budapest és Brüsszel, de Bukarestben születnek a döntések, ott szavazzák meg a törvényeket, amelyek kisebbségi sorsunkat meghatározzák.
Ingyenes sajtótermék szórványmagyaroknak
A Szórványközösségeink jelene, sajtó a szórványban, szórvány a sajtóban témában Karácsonyi Zsigmond, lapunk helyettes főszerkesztője, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke elmondta, hogy a szórványmédia a gazdasági válság közepette fokozott veszélyben van, ami különben a teljes kisebbségi médiára érvényes. Meg kellene találni annak a módját, hogy barátságosabb gazdasági környezet alakuljon ki a közszolgálatiságot felvállaló magyar sajtó számára. A MÚRE elnöke az európai parlamenti képviselő támogatását kérte ahhoz, hogy az írott sajtó támogatási lehetőségeit is felvethessék Brüsszelben.
A szórványsajtó számos problémával küzd, nincs megfelelő periodicitás, nincsenek képzett újságírók, a küldetéstudattal megáldott lármafák kiégnek. A lapokból, az erdélyi szórású központi lapokból sem kel el 150-200-nál több egy-egy településen, ami az érdektelenségnek és az elvándorlásnak tudható be – hangzott el Karácsonyi Zsigmond előadásában.
Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője párhuzamot vont a Brassó és Hunyad megyei szórvány között.
– Annyi magyar ember él szórványban, mint tömbben. Brassó megyében ötvenezer. Azokra a településekre, ahol tíznél kevesebb magyar él, ingyenesen juttatjuk el a Brassói Lapokat, mert a szerkesztőség úgy látja, igénylik a magyar nyelvű sajtót, hiszen a nyelv szent eszköz a magyarság kezében. A szórvány nem életképtelen, nagyon sok helyen értékteremtő közösségekkel találkozni, viszont a sajtóban végként jelenik meg. A fogyás, a veszteség a hangsúlyos. Viszont az is igaz, a magyar gyerekek 25-40 százaléka román iskolába jár – mondta Ambrus Attila.
Ha már párhuzamról beszélünk, meg kell említeni, hogy a Communitas Alapítvány támogatásával megjelenő Hunyad megyei Hírmondót havi rendszerességgel 1500-2000 példányszámban nyomtatják, amit ingyenesen terjesztenek a magyar közösségekben.
Szórványbiztos – lehetséges megoldás
Szabó Csaba a Szórványtengely alapítójaként személyes tapasztalatairól számolt be, felvetve annak lehetőségét, hogy fizetett szórványbiztost kellene foglalkoztatni, amely feltérképezi a szórvány helyzetét, részt vállal a mindennapi gondjaikban. Kolléganőnk, Bodolai Gyöngyi említette, hogy a szórványgondnok intézményét már a negyvenes években működtették a Mezőségen, ennek egyik kiemelkedő képviselője Kövesdi Kiss Ferenc volt.
Ami a magyar és szász szórványközösség közötti párhuzamot illeti, Szabó Csaba arra is kitért, hogy a németek tudatosan és csendben végzik a szórványmunkát. Szeben megyében, ahol 6500 szász és 15.000 magyar él, 76 német és csupán 8 magyar óvodai csoport alakult, 6 magyar és 36 német líceumi osztály működik. Fogarason például eltűnt a magyar iskola és senkinek sem fontos, hogy a magyarság szempontjából ne elesett bástyaként jelenjen meg a város.
Szamosújvár – a jó példa
A Vajdahunyadi Magyar Házban a szamosújvári Téka Alapítvány tevékenységét mutatta be Balázs Bécsi Attila, aki többször hangsúlyozta, hogy a szórványstratégiák kidolgozásakor a jól működő modelleket kell követni. Míg a tömbmagyar közösségekben a civil szervezetek szakosodnak, addig a szórványban az egész közösség problémáit fel kell vállalniuk. A hatékony működéshez viszont szakszerű megközelítés, több éven át tartó építkezés szükséges. A szamosújvári Téka Alapítvány köré szervezett szórványközpont 18 éve épül, ami táncházból nőtte ki magát. – Az egyszemélyes intézmények nem működőképesek. Ma már a tanítványaim a munkatársaim, jól meghatározott feladatkörrel. Mindig akkor léptünk tovább, amikor volt képezett ember, aki dolgozzon. Így működhet hatékonyan a szóványkollégium, ahol száz gyerek részesül magyar nyelvű oktatásban, akiknek szállást és étkeztetést biztosítunk. Valljuk, nem elég a magyar oktatás biztosítása, hanem igényes, vonzó iskola kell, ahol jó körülményeket biztosítunk és ahol a gyerekek "visszatanulják" a magyar nyelvet. A kollégium olyan szellemi központtá vált, ahol a néptánc- és a népzeneoktatás, a hagyományos mesterségek oktatása és felnőttképzés is folyik – mondta Balázs Bécsi Attila.
Iskola és gyermekotthon – a semmiből
Az újságírók ellátogattak a Téglás Gábor Iskolaközpontba, ahol nyugat- európai színvonalú feltételek között 650 gyerek tanul magyarul. Ebből 200-an a Böjthe atya gyermekotthonából járnak ide. A Szent Ferenc Alapítvány gyerekotthonában, ahol Böjthe Csaba atya távolléte miatt Karda Róbert kalauzolt körbe, megismerkedtünk nevelőkkel, gyerekekkel, s tudomást szereztünk arról, hogy hogyan sikerült Csaba testvérnek visszafoglalnia a kolostort, majd a szomszédos tömbházlakásokat egyenként megvásárolnia, hogy a dévai központból kinőjön a 2000 gyereket nevelő erdélyi intézményrendszer.
Látogatóban a megyeházán
A konferencia résztvevőit fogadta Dézsi Attila prefektus is, aki a megye főbb gondjairól, a munkanélküliségről, a Zsil-völgyi turisztikai projektről beszélt.
A dél-erdélyi magyar közösség építi jelenét, tervezi a jövőt. Az intézményépítés időszakát túllépték, sikerült megerősíteni a közösséget, most a fenntarthatóságra kell összpontosítani. A stratégiai megközelítés lenne időszerű, akár kollégiumi rendszerekről, akár a magyar házak rendszeréről van szó – összegzett Winkler Gyula.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Európai magyar politikai siker
A magyar összefogásnak, az egy nemzetben gondolkodásnak, az egészséges és józan nemzetpolitikának újabb győzelmét ünnepelhetjük 2010 júniusától: Tőkés László lett az Európai Parlament alelnöke, mondta a romániai és az európai magyar politizálás friss sikerét kommentálva Olosz Gergely.
Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője szívéből gratulált Temesvár hősének, annak a politikusnak, akinek puszta jelenléte állandó figyelemfelhívás és igazolás: Románia mi vagyunk, mi, magyarok, románok, szerbek, németek, cigányok és más nemzetbéliek itt, akik végre szabadon élhetünk Európánkban.
Áthatóbb, intenzívebb mától az íze ennek a szép magyar szónak: összefogás, mondta Olosz Gergely, hiszen romániai magyar úgy emelkedhetett az Európai Parlament vezetői közé, hogy az RMDSZ és az anyaországi testvéreink melléje álltak.
És ezt mindannyiunkért tették, a magyarokért, mert együtt Európában, íme, egy nemzet lehetünk, olyan nemzet, amelyik nagylelkű maradhat és józan, a legforróbb pillanatokban is.
Mindezekre szükségünk van ma, ezekben a felhevült politikai pillanatokban, amikor értetlenül nézzük a habzó szájú nagyromániás Corneliu Vadim Tudor mellé csatlakozó Crin Antonescu PNL-elnök által vezetett egyes liberálisokat, akik a ’48-ban harcoló politikai ősük legnagyobb szégyenére ma a testvérnépek ellen acsarkodnak a közös Európa parlamentjében, mi több, az elnök a pártból való kizárással fenyegette meg a Tőkés Lászlót megszavazni akaró liberális europarlamentereket.
Olosz Gergely hangsúlyozta, június 4-e után újabb jelét adtuk annak, hogy erős hitünkkel és magyar összefogással képesek vagyunk megerősödni. Higgadt és magabiztos nemzetalkotóként pedig hiteles partnerek tudunk lenni Románia újjáépítésében is, egy nyugalmas, kiszámított, de nagy erőfeszítéseket igénylő munkában.
A magyar összefogás, az RMDSZ és Tőkés László hosszú távú építő politikája a záloga megmaradásunknak, fejlődésünknek, mondta.
Gratulálunk Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament alelnökének, akinek sorsa példa arra, hogyan lehet a forradalmak után a béke időtálló bástyáit kőről-kőre felrakni, mondta Olosz Gergely.
erdon.ro

Sanyi nem érti
Az érmelléki, de valószínűleg más magyarlakta településeken is sokszor elhangzott már a szállóige, miszerint „okos ember ez a Sanyi, csak nem jó oldalon áll”. Újságírói tapasztalat szerint a nem jó oldalra általában az önállóan gondolkodók szorulnak ki.
Akik nem a mindenkori helyi hatalmasságok oldalán kamatoztatják okosságukat, azok előbb-utóbb megnézhetik magukat. A baj ott kezdődik, hogy az erdélyi magyar politikában Sanyi már messzemenően nem érti, hol is van a dolgok jó, illetve nem jó fertálya.
Ahol az elöljáróság a polgári oldal összeröffenésein ontja az okosságot, majd az RMDSZ megyei választmányi ülésén a szervezetépítés mellett teszi le a voksát, ott kizárt dolog jól helyezkedni. Ahol a langyos konszenzus nevében még mindig a nagy, életképtelen utópiák jelszavai alatt terelik össze a különböző politikai irányzatokat, ott a Sanyi-félék már képtelenek kiigazodni. De nem jó helyen vernek cöveket akkor sem, amikor nem az ideológiai kérdés a tét, hanem az a fránya „enyém, tied, övé” ragozás elsajátítása. Ha Sanyi nem hajlandó suttyomban „venni” a közösből, sőt tanúja lesz, ahogyan mások szinte nyíltan teszik ezt, garantáltan lesz ideje gondolkodni, mi is lett volna számára előnyösebb.
A sok langyos konszenzus, meg a „vétkesek közt cinkos, aki néma”-billog elkerülése végett Sanyi egy idő után a nulladik helyezkedési pont mellett dönt, aminek következtében kikopik a közéletből. Erről az újságírónak mindig az egyszeri ember esete jut az eszébe, amikor egy irányvesztett atyafi átkiált az utca túloldalán állónak: „Uram, mondja már meg, melyik a másik oldal?” Mire amaz: „Hát ez!” „De ha átmegyek oda, ott meg azt mondják, hogy emez!”
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad),

Paloták közötti harc a nyugdíjak adózásáról
Traian Băsescu államelnök szombaton a Neamţ megyei Doljeşti-en, az áfaemelés miatt növekvő árakra panaszkodó helybélieknek elmondta, hogy az áfát ismét csökkenteni kell és az összes nyugdíjat meg kell adózni. Nyilatkozatára Emil Boc kormányfő vasárnap, Tulceán válaszolt, újságírói kérdésre leszögezve: az áfa csökkentése csak akkor lehetséges, ha sikerül olyan megoldásokat találni, amelyek fedezik a költségvetésbe ezáltal befolyt összeget, mert a nyugdíjak megadóztatása nem elegendő. A „nyilatkozatháborúra” szinte azonnal többen is reagáltak: Borbély László miniszter szerint ősszel, a gazdasági helyzet függvényében, esetleg szó lehet a nagy nyugdíjak progresszív adózásáról. A szociál-demokrata Mircea Geoană ugyanakkor úgy vélte: a Băsescu és a Boc közötti „háború” csak színjáték, a PD-L népszerűségének megtartása érdekében.
Traian Băsescu államelnöknek – szombati, Neamţ megyei látogatása során – egy öregasszony arra panaszkodott, hogy kicsi a nyugdíja és kérte, ne csökkentsék. „Nem csökkentjük, megadózzuk” – válaszolta Băsescu, mire a nő folytatta panaszát: nincs amiből élnie, megdrágult a kenyér is. Az elnök erre azt válaszolta, hogy a kenyér az áfaemelés miatt drágult, majd kijelentette: „az áfát újra csökkenteni kell”.
Băsescu már csütörtökön, a TVR esti műsorában „hadat üzent” a kormánynak, azt nyilatkozta: nem tudja elfogadni, hogy a kormány azt mondja, csökkenteni kell a fizetési és személyzeti kiadásokat, és közben ezek emelkednek. „A kormány is egyet mondott és mást csinált. A központi apparátusban is nőtt a fizetésekkel járó költség, s ez beárnyékolja a kormányhoz fűződő kapcsolatomat” – mondotta Băsescu, aki azt is kifejtette: ellenzi az áfaemelést. Állítása szerint Emil Boc kormányfő az áfa emelése helyett vállalhatta volna egy sürgősségi kormányrendelettel a nyugdíjak megadózását.
Băsescu kijelentéseire reagálva Emil Boc miniszterelnök tegnap újságírói kérdésre válaszolva elmondta: az áfa csökkentése csak akkor lehetséges, ha sikerül olyan megoldásokat találni, amelyek fedezik a költségvetésbe ezáltal befolyt összeget. Kifejtette, ha minden nyugdíjat megadóznak, akkor az áfa néhány százalékkal csökkenthető, de marad egy rész, amire fedezetet kell találni és a kormány éppen ezért különböző forgatókönyveken dolgozik. „Senki számára nem öröm az áfaemelés. De abban a pillanatban sem törvényesen, sem politikailag nem volt más lehetőségem” – mondotta Boc.
Mircea Geoană, a szenátus elnöke az elhangzottak kapcsán úgy vélte, blöff a Cotroceni és Victoria palota közötti harc: Băsescu, Boc és a PDL közötti viszony köldökzsinórszerű. „Mindez csak a látszatért van. Első szakaszban Băsescu úr próbálta felvállalni a népszerűtlen intézkedéseket. Most amikor látja, hogy a dolgok rosszul alakulnak számára is és a PDL számára is, próbál eltávolodni, úgy tesz, mintha éket verne önmaga, a PDL és Boc közé. Ez mind nem igaz, a megoldásokban szenvednek hiányt” – mondta, majd a nyugdíjak megadóztatására vonatkozó javaslatról elmondta: a kis és közepes nyugdíjak esetében ez „gyilkos és embertelen”.
Borbély László környezetvédelmi miniszter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke szerint ősszel, a gazdasági helyzet függvényében esetleg szó lehet a nagy nyugdíjak progresszív adózásáról, de nem ért egyet minden nyugdíj megadóztatásával. „A nyugdíjtörvény a parlamentben van és év végéig el kell fogadni. Beszélhetünk az adóról is, de nem így, egyik napról a másikra” – vélte, majd kiemelte: jelen pillanatban korai az áfáról, adókról, nyugdíjakról beszélni. „Ez a kormány felelőssége. Meglátjuk ősszel, annak függvényében, hogyan alakul a gazdaság. Korai és értelmetlen minden nap erről a témáról beszélni” – összegzett. Szabadság (Kolozsvár)

„Az alvilág rátörte az ajtót Székelyudvarhelyre!”
Szűk hat hónapja egy utcai verekedést követően kissé másabb időszámítás kezdődött Székelyudvarhelyen: az incidens óta napi téma, hogy egyre gyakoribbak a városban az erőszakos cselekedetek, melyek során ártalmatlan embereket félemlítenek meg, bántalmaznak vagy fosztanak meg javaiktól. Szőke László hadat üzent az alvilágnak.
Az eset erőszakellenes civil megmozdulást eredményezett: áprilisban kisebb utcai tiltakozásra került sor, majd májusban a témában lakossági fórumot is tartottak. Utóbbin többek között az is kiderült, hogy fényes nappal egy unitárius lelkészt bántalmaztak, illetve a lakásmaffiáról, egyáltalán a székelyudvarhelyi szervezett bűnözésről is szó esett. A témát Szőke László székelyudvarhelyi–budapesti újságíró „karolta fel”: internetes blogján „nyomozásba” kezdett, hogy – mint mondja – feltárja az udvarhelyi alvilág viselt dolgait, szereplőit, viszonyait, illetve korrupt kapcsolataikat. Szőkével egy internetes csevegő segítségével készítettünk interjút.
A fekete-fehérrel jól felkavartad a port Udvarhelyen, ha tetszik, egy olyan darázsfészekbe nyúltál, melyet mindenki elkerül. Jogos hát a kérdés, hogy ki Szőke Laci, és mit akar? – Hm, Szőke Laci semmivel sem több, mint aki volt: egy firkász, aki hisz abban, amit csinál. Semmi extra, semmi székely Zorró. Olyasvalaki, aki kötődik saját szülővárosához, s úgy érezte, hogy ha tehet valamit, akkor tennie kell azért, hogy az udvarhelyi viszonyok normalizálódjanak valamelyest. Udvarhelyen ugyanis elszabadult a pokol – egy kis túlzással –, most már a város mindennapjait is fenyegeti egy jól szervezett alvilági csoport, akiknek sikerült mindent behálózni. Jelenlétük most már szemmel látható, hatalmuk szintén, életterük megnőtt, most már a közösséggel is érintkeznek, nemcsak saját köreikkel. Ez pedig értelmetlen erőszakban, buta kivagyiságból fakadó garázdaságokban, de jól működő bűnözői tevékenységben is megnyilvánul. Az alvilág rátörte az ajtót Székelyudvarhelyre!
Ténykedéseddel, annak eredményességével kapcsolatosan megoszlanak a vélemények: sokak szerint ütsz-vágsz amerre érsz, bizonyítékok nélkül.
Ez a reakció természetes, el sem várhatok mást. Több hónapnak, akár évnek is el kell telnie ahhoz, hogy az udvarhelyi alvilág hálóját fel tudjam fedni. Apró, sziszifuszi munka, indult azzal, hogy névtelenektől érkezett infókat kapok, melyeket leellenőrzök. Lassan jönnek a névvel vállalt konkrét esetek, jelentkeznek a sértettek. Az ügyek kapcsán nő az érintettek köre, lassan megismerjük a különböző feljelentésekből, perekből, panaszokból azokat, akik részei ennek az alvilági hálózatnak. Én nem vehetem át semmilyen hatóság (rendőrség, ügyészség, önkormányzat) hatáskörét, de nyilvánossá tudom tenni, hogy mi zajlik az említett hatóságok, intézmények tudtával.
Híradásokból is tudjuk, a világ minden sarkán léteznek bűnszövetkezetek... – A világ okosabb sarkain tudja az alvilág is, hogy hol a helye. Ezeknél a fiúknak elszállt a realitásérzékük. Amikor a nyílt utcán összevernek egy unitárius lelkészt minden következmény nélkül, ott már valami nagyon nem stimmel. Azt a közösséget sem tisztelik, melynek a vérét szívják. Ettől veszélyesek ezek a székely nagyfiúk... – Udvarhelyen a maffia és létezése egyfajta tabu: hivatalos jelentésekben nem beszélnek róla, nyilvánosan pedig a közember sem, egyedül a fekete-fehér lóg ki a sorból. Egyáltalán miről szól az általad nyomozott világ? – Sok száznyi, a szóban forgó fiúkra vonatkozó nyomozati anyag van például a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságnál, büntetőpereik is folynak itt-ott, van köztük több is, akik börtönviseltek, némelyiküket az Interpol is körözte. Legutóbbi információim szerint gyilkos is van köztük, szóval nem mai bárányok ezek. Mindennapjaikat nem fenyegeti a rendőrség és bűnüldözés erős keze, mert sokukat megvették, megszervezték magukat és kapcsolataikat annyira, hogy egyelőre szabadon garázdálkodhatnak. A közösségi nyilvánosság ereje nagy, Székelyudvarhely viszont még nem atomizálódott annyira ebből a szempontból, hogy ne lenne hatása annak, akit a „város a szájára vesz”. Ez természetes, és egy egészséges közösség önvédelmét is szolgálja az ilyen jelenségek esetén. – Nevekkel, fotókkal hozakodsz elő, ez pedig jogi szempontból is egy merész „vállalkozás”. – Óvatos vagyok, de félni nincs mitől. Amikor ezt a szakmát választottam, azt, hogy nemcsak szemlélője vagyok a jelenségeknek, hanem azokat befolyásolni is tudom, nos, a fenyegetettséget természetesként kellett elfogadni. Az szinte mindegy, hogy ez a fenyegetettség milyen természetű. – Ha itthon lennél, akkor is ilyen „bátran” viselkednél, vagy a távolság megvéd? – A távolság most hasznos. Nem tudom, miként viselkednék, ha otthon lennék, különben, ha nem véletlenül sodródom bele ebbe, akkor más módszert, nem egy személyes blogot választok fórumnak. De így alakult. A távolság véd is, hiszen a hirtelen felindulásból elkövetett seggrepacsit nem tudják majd elfogadtatni a fiúk, ha utaznak ezért mondjuk 700 kilométert. Ekkora út alatt mindenki megnyugszik. – Miben reménykedsz? Felébred bennünk a civil kurázsi, összefogunk, atomizálódunk? Te is azt mondtad, hogy egy fecske nem csinál tavaszt! – Én nem reménykedem, tudom, hogy mit akarok: feltárni az udvarhelyi alvilág viselt dolgait, szereplőit, viszonyait, illetve a korrupt kapcsolataikat. Ezeket nyilvánosságra hozom, bizonyítékokkal alátámasztott verziómat pedig elküldöm azoknak a hatóságoknak, melyeknek ilyenkor illik. Én nem fogok senkit letartóztatni, csak információt és adatokat gyűjtök – jelen esetben az illetékes hatóságok helyett, nekik ugyanis a jelek szerint más elfoglaltságaik vannak. – Perbe hívtak-e? – Ó, nagyon sok munkától megmentenének, ha perbe hívnának, hiszen így személyes adataikról „hivatalból” értesülnék, illetve az általam feltárt bizonyítékok, netán tanúvallomások egy perirat hivatalos részei lennének, ami már – ugye – nem pletyka. Ha kirakatperre kerülne sor, mert erre is számítani lehet, nos, akkor sincs semmi baj, hiszen tudni fogjuk, hogy a rendőrségen, ügyészségen és bíróságon kik az embereik. Az eddig névtelen támogatóknak, segítőknek hirtelen arcuk lesz, nekem csak arról kell majd gondoskodnom, hogy ez időben eljusson a potenciális áldozatokhoz, hogy tudják, kik lehetnek sárosak azokban az intézményekben, melyek az áldozatokat lennének hivatottak védeni, nem a bűnözőket. – Látod a végét? Ki fog „nyerni”? – Szerintem Székelyudvarhely, mert kap egy leltárt saját alvilágáról. – Egy bűnszövetkezet általában szerteágazó tevékenységet folytat. Az udvarhelyi miből él, hol tartasz feltáró munkáddal? – Mindennel foglalkoznak: drog, lakás- és telekügyek, lopott autók, biztosítási csalások, prostitúció, védelmi pénzek, lopások, zsarolások, betörések. – 500 000 forintos pénzjutalmi kereted van. Honnan a pénz, vannak támogatóid, „csendes társaid”? – Pénzt saját célra vagy személyesen nem fogadok el. Ígéretem van arra, hogy néhány vállalkozó támogatna egy tájékoztató kampányt, mellyel a lakásmaffia potenciális áldozatait kellene figyelmeztetni arra, hogy vadásznak rájuk. Sajnos ők nem olvasnak blogot, így másként kell elérni őket. Jó lenne a helyi sajtó, de ők még hallgatnak, mert amiről nem írnak, az nem is létezik – szerintük... Van támogatás arra, hogy elkészüljön az udvarhelyi alvilág arcképcsarnoka, egy 12 ezer példányos kis füzet, mellyel könnyebb lesz navigálni az udvarhelyi éjszakában. Ezt valamikor az év végén kellene kiadni. * Szőke László
1970-ben született Székelyudvarhelyen. Húszévesen az Udvarhelyi Híradó napilapnál alkalmazzák, ahol rövid idő alatt felelős szerkesztő lesz. Három év múlva már az Ati-Beta Televíziónál dolgozik, ahol a kezdeti „építkezésben” vesz részt. Szintén három év múlva az induló Príma Rádióhoz kerül. Kicsit kokettál a politikával is, önkormányzati képviselő, majd a polgármesteri hivatala sajtóreferense lesz. „Kitérőként” az Udvarhely Székhez szerződik. A hetilap megszűnését követően rájön, számára beszűkült a szakmai tér, így nagyot lép: Budapesten az RTL Klubhoz és az Axel Springerhez igazol át. 2007-től a Magyar Nemzet munkatársa, külsősként többfelé is dolgozik. Jelenleg a Holding (Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió és Hír TV) úgynevezett belső hírszolgálatának egyik vezetője. Az a feladata, hogy a Holding újságíróit zárt rendszerben kiszolgálja témákkal. Ezen hírügynökségi, témaajánló szolgálatot saját ötlet alapján valósíthatta meg.
Máthé László Ferenc. Hargita Népe (Csíkszereda)

Tisztelt Köztársasági Elnök úr! Tisztelt Meghívottak! Kedves barátaim!
Nincs külön magyarországi és külön határon túli magyar ügy. Csak egy magyar ügy.
És ha ez így van, akkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az általunk vallott egységes magyar világ eszménye és valósága a Kárpát-medencében nem csak nyelvi, kulturális, mentális egységen alapul, hanem egyfajta politikai sorsközösségen is, amelyen belül a gondok is azonosak: a népképviselettel való gátlástalan visszaélés és a közösség idegen érdekeknek történő könyörtelen kiszolgáltatása nem pusztán magyarországi politikai jelenség, amely az országhatároknál megáll, hanem kisebbségi magyar politika jelenidejű valósága is. Széplelkűségből fakadó illúzióknak, tájékozatlanságból eredő naivitásoknak és pótcselekvésként használt kettős mércéknek már nincsen tovább helye.
Éppen ezért az egy magyar világ jegyében kérjük, hogy az alkotmányozási folyamatban vegyék figyelembe a határon túli magyarok véleményét is, hiszen az autonómia törekvéseket a magyar alkotmányban szentesíteni kell, az anyaországot, mint oltalmazó hatalmat, ezirányú kötelezettségekkel kell felruházni.
Magyarországnak az így vállalt kötelezettségeinek eleget kell tennie úgy a magyar-magyar, mint a nemzetközi kapcsolatokban.
És így Erdélyben illetve Székelyföldön támogatásra érdemes a hármas szintű autonómiatörekvés, amelyet zászlójára tűzött a választás szabadságát hirdető Magyar Polgári Párt, mely párt Székelyföld regionális státusát a romániai régiók kialakításának folyamatában, lakosságának azon történelmi óhajára alapozva szorgalmazza, hogy az autonómiát több rendben igényelte.
Az állampolgári kérdés kapcsán, a köszönet hangján túlmenően szorgalmazzuk ennek tartalmi kibontását is. Mert az állampolgárság kiterjesztésének legnagyobb hozadéka, egy valamennyi magyar embert számbavevő kataszter felállítása. Szabó Dezső mondja, hogy „Minden magyar felelős minden magyarért“. Így az állampolgárság többek között jelenti a választójogot és a választhatóság jogát is. Tehát szükségesnek tartjuk, hogy mi, erdélyi és székelyföldi magyarok teljes joggal részt vegyünk és részt vállalhassunk a magyarországi általános választásokon. Mi nem a felsőház visszaállítását/életrehívását, hanem a képviselőházban a határon túli magyar közösségek számára fenntartott helyek biztosítását szorgalmazzuk.
És ha állampolgárság, akkor szólnunk kell a munkavállalás és a szociális védőháló kiterjesztéséről is. Ha állampolgárság, akkor az nem csak jogokról, hanem kötelezettségekről is szól. Így például, ha hozzájárulunk a kockázati közösség kiterjesztéséhez és befizetővé válunk, akkor ki kell terjeszteni számunkra az egészségügyi ellátást is. És ha a befizetések során az Országos Egészségügyi Pénztár több tízezer, esetleg százezer ügyféllel bővül, akkor máris aktuális a költségek racionalizálása érdekében egy, az OEP által finanszírozott székelyudvarhelyi kórház felállítása.
Igen, szóltam a védőháló kiterjesztéséről, mert a demográfiai kérdések még súlyosabbak határon túl, mint az anyaországban. Mert Székelyföld addig magyartöbbségű, amíg itt él 700-800 ezer magyar, míg Magyarország akkor is magyar, ha nem tíz millió fölötti, hanem éppen tíz millió alatti a lakósság lélekszáma.
Idehaza is lényegi lépésekre van szükség. Véleményünk szerint a szórványvidék magyar gyerekeit Székelyföldre kell hozni tanulás céljából. Ha itt szocializálódnak, , itt vernek gyökeret, kevésbé veszélyezteti őket az asszimiláció illetve a kivándorlás veszélye. Fel kell állítani a szórványkollégiumokat Székelyföldön és az otthon maradt gyerekek számára egyaránt. Talán ez volna a járható út a csángó gyerekek/fiatalok esetében is. Valamennyi székelyföldi városnak részt kell vállalnia ebben a programban.
Közös erővel tovább kell fejlesztenünk a Sapientia és a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája által működtetett egyetemi hálózatot. Kötelességünk küzdenünk az Állami Magyar egyetem visszaállításáért.
A legsikeresebb erdélyi magyar sportágakat is támogatni kell. Ez erősíti az itt élő emberek hitét, önbecsülését és székelyföld hírét és tekintélyét is segíti. A fiataloknak példát állít. Így törekedni kell arra és minden eszközzel támogatni kell, hogy a mindenkori „román” bajnok például jégkorongban és teremfutballban székely csapat legyen.
Javasolom egy jégkorong- illetve egy futballakadémia felállítását Csíkszeredában illetve Székelyudvarhelyen. Ezek komoly háttérintézményei lehetnek a magyarországi élsportnak. És a székely-magyar válogatott mérkőzésekkel erősíteni tudjuk az együvé tartozás élményét is..
Székelyföld gazdasági törekvéseit erősíti, ha magyar állami tulajdonban lévő vállalat(ok) (pl. MVM) biomassza alapú, zöld energia termelését célzó hőerőműveket telepít Gyergyó-, Udvarhely-, Csík- és Kézdiszék központjaiba. Ezen erőművek hátországát biztosítaná a jóváhagyott üzemtervek szerinti ésszerű erdőgazdálkodás. Sőt, a hulladék fának ma nincs is más piaca. Hargita megye energiaszükséglete 40MW/év. Egy-egy 10 MWattos erőművel számolva elmondhatjuk, hogy komoly lépést teszünk a régió energetikai függőségének lazításában is.
De magyarországi tőkével kellene értékesíteni továbbá a víz-és ásványvíz kincseinkben, illetve a turizmusban rejlő lehetőségeket is.
Repülőteret Székelyföldnek! Erre a legalkalmasabb terület Székelyudvarhely és Csíkszereda közötti 13/A országút mellett fekvő, Cekend-tető. A magyar –magyar kapcsolatok legfontosabb infrastrukturális megvalósítása lenne. A reptérnek kijelölt hely gyakorlatilag Székelyföld mértani közepe és egy órára csökkentené a Budapest-Székelyföld utat. A nagy út, egy rövid utazás és „schengen” után Székelyföld gyakorlatilag a magyar világ részévé válik.
A székelyföldi és erdélyi gazdák megsegítésére, az általuk megtermelt javak értékesítésére érdemes lenne felépíteni egy SZÖVETKEZETI HÁLÓZATOT. A gazdáknak a dolguk a termelés, a szövetkezeté pedig az értékesítés volna.
SZÉKELY PÉNZ; azaz pénzt helyettesítő utalvány bevezetése:
A mai romániai gazdasági helyzetben elengedhetetlen a székelyföldi, erdélyi kis- és középvállalatok megsegítése. Amikor az ország eladósodott, amikor a kereskedelmi bankok kizárólag csak az államot hitelezik, fel kell állítani egy szövetkezeti bankot, amely a nagy erdővagyonokkal rendelkező közbirtokosságok bevonásával (részvényesekké válnának) és a „székely pénz” –pénzt helyettesítő utalvány- kibocsátásával segíteni tud a munkahelyek megtartásának és gyarapításának szempontjából oly fontos vállalkozásoknak.
És, hogy éljünk – tovább éljünk a modern világ eszközeivel javaslom, hogy Székelyföld autonómiatörekvéseit erősítendő, filmesítsük meg a székelység több, mint ezeréves szabadságharcát. A példa kedvéért mondom, hogy kérjünk föl Csaba királyfi szerepére egy Mel Gibson-i szereplőt és egy hollywoodi produkcióval feledtessük „drakulát” és helyezzük a világ szeme elé a székelyek „szabadságharcát”.
Ez és hasonló feladatok (melyeknek további felsorolását az idő rövidsége nem teszi lehetővé) elvégzésére javaslom informálisan egy székelyföldi és egy erdélyi „kormányhivatal” (alapítványi vagy egyesületi formában) felállítását, mellyel érzékelhetővé tesszük az itt élő magyarság számára, hogy a „jövő elkezdődött”.
A nemzeti integráció rajtunk is áll, de Magyarország, mint édes-anyaország nélkül mindez elképzelhetetlen.
Adja a Jó Isten, hogy így legyen!
Szász Jenő a Magyar Polgári Párt elnöke, erdon.ro

Ima a tisztánlátásért – Tőkés László válasza Böjte Csabának
Böjte Csaba testvér Ima az egységért című írásában arra a kérdésre válaszol: „Mit szól ahhoz, hogy Erdélyben lassan három párt is lesz?” (Erdély.ma, 2010. november 8.)
A „harmadik párt” megalakítását kilátásba helyező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nem mehet el szó nélkül azon beállítás mellett, mely szerint a pártalapítás eleve az „egység” megrontását, „acsarkodást” és „széthúzást” jelentene.
Csaba testvérnek az erdélyi magyar egység megteremtésére irányuló föltétlen jószándékához kétség nem férhet. Erkölcsi alapállása is megkérdőjelezhetetlen. Ami az Övé – az az Övé. Egyszemélyes intézményként fejti ki ember-, nemzet- és lélekmentő szolgálatát – azt a Kárpát-medencei kiterjedésű árvagyermek-missziót, mely ügy oldalán mindannyiunkat maga mellett tudhat.
A politikai helyzet megítélésében azonban nem lát tisztán, mint ahogy hozzá hasonlóan nagyon sokan a pártalapítás tervét félreértik, és politikai ellentéteinket merő pártoskodásként és viszálykodásként fogják fel. A tisztánlátás kedvéért – egyebek mellett – látnunk kell a következőket.
- A pártegység – mely Erdélyben az RMDSZ dogmatikus egységében testesül meg – nem téveszthető össze a nemzeti egységgel. Sötét idők rossz emlékét idézi a totalitárius rendszerek által kikényszerített föltétlen egység valamikori ideológiája és gyakorlata.
- A politikai pluralizmus a demokrácia lényegéhez tartozik. A többpártiság nem az ördögtől való. A kommunista és a posztkommunista pártok ellenében valamennyi posztszovjet országban üdvös dolog volt létrehozni a jobboldali, illetve nemzeti, keresztény pártokat. Ezt ma már senki sem kérdőjelezi meg.
- Összefogás is csak különböző alanyok – egyéniségek, csoportosulások, erők és pártok – között jöhet létre. Ezt fogalmazza meg példás formában az „egység a különbözőségben” demokratikus és ökumenikus alapelve. A nem egyszer hamisnak bizonyuló, monolitikus egységet nem szabad tehát összetéveszteni az egészséges plurális összefogással. – Ez utóbbira törekszik az EMNT.
Ezen fogalmi és elvi jellegű tisztázásokat követően, Böjte atya érveinek mentén még a következőket kell tisztáznunk. - Mindenkivel nem lehet jóban lenni. Dsida Jenő szerint „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet”.
- Pál apostol tanítását is meg kell szívlelnünk: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak?; vagy mi közössége van a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal?” (2. Kor. 6,14-15)
- Merő képtelenség volna Orbán Viktort – az „egység” nevében – arra ösztönözni, hogy összefogjon Gyurcsánnyal. - Boldog emlékezetű Márton Áron erdélyi püspököt éppen az emelte a nagyok sorába, hogy hitének és Krisztus parancsának engedelmeskedve nem kötött elvtelen szövetséget korának hatalmasaival, és szakítani tudott a Magyar Népi Szövetség nemzetvesztő politikájával. Ebben az értelemben „egységbontó” nemzeti kiállása világló példaként szolgál az utókor számára, és az EMNT is követi Őt példamutató tisztánlátásában. Mindezeket számba véve és megfontolva, tanulságképpen hadd idézzük Ady Endre szavát: „Akarom, tisztán lássatok!”
És a hiteles összefogás szellemében, hadd imádkozzunk együtt: a tisztánlátásért!
Brüsszel, 2010. november 10.
Tőkés László – református lelkipásztor, az EMNT elnöke, Erdély.ma

Az út Trianonig, Trianontól a népszavazásig
A 15. Országos Honismereti Akadémián elhangzott mondat, miszerint minden mindennel összefügg, közhelyes ugyan, ettől eltekintve mégis igaz.
Közeleg december 5-e, szomorú évfordulója annak a napnak, amelyen 2004-ben sikertelen népszavazáson bukott el az együvé tartozás jelképe, a kettős állampolgárság megadása a határokon kívül taszított magyarságnak. Az okok kutatása nem hiábavaló: a Budapestről Gyimesbe települt néprajzos, Halász Péter úgy véli, a dolgok eredője messzire, egészen a trianoni diktátumig nyúlik vissza.
Halász Péter: Az út Trianonig című előadásában: nem kell mindig beszélni róla, de gondolni kell rá, nem szabad elfeledkezni róla. Ha elfeledkezünk róla, bekövetezik 2004. december 5-én a magyarság ellenségei elérték, hogyan szavazzanak.
A trianoni tragédia, ha Délvidéken nem vernék meg azokat, akik magyarul beszélnek – ezért nem szabad elfeledkezni Trianonról.
Csak öt évig visszakerültek Magyarországra, azt a töltést generációkról gebe adják tovább. A románok, szlovákok gondoskodnak arról, hogy ne feledkezzenek meg arról, magyarok.
Az anyanyelvet Magyarországon is védeni kellene.
Nemcsak az anyanyelv, a néptánc is fontos.
A kommunista hatalom kiverte az emberekből az együvétartozás érzését.
Halász Péter szerint lelki sérüléssel nő föl az a nemzedék amelyik nem tud Trianonról. Erdély.ma

Elfelejtett erdélyi klasszikusok
Erdély a magyar irodalomban címmel tartott vasárnap előadást ifj. Tompó László irodalomtörténész, a budapesti Attila Király Népfőiskola tanára a Lorántffy-központban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében. A mintegy kéttucatnyi érdeklődő előtt olyan elhallgatott vagy elfelejtett, értékőrző erdélyi klasszikusokat idézett meg, mint Baróti Szabó Dávid, Kuthy Lajos, Szabó Dezső vagy Makkai Sándor. Előadását Szabó Dezső gondolataival kezdte: nemzeti megmaradásunkat elsősorban nem politikusainknak, hanem irodalmunknak köszönhetjük, amely pajzs, kereszt és fegyver is egyben. „Minden magyar felelős minden magyarért” – idézte a két világháború között igen-igen népszerű kolozsvári születésű írót, majd Hamvas Béla gondolataival folytatta, miszerint az erdélyi irodalom olyan gazdag értékmegőrző szereppel bír a magyar irodalomban, hogy a történelmi Magyarországból kiragadva, akár különállóan, önmagában is megállja a helyét.
Majd a háromszéki jezsuita költőről, Baróti Szabó Dávidról beszélt, aki a 18. század második felében a magyar nemzet megmaradását a magyar nyelv művelésében látta. Ebben az időben a magyar nem csak a törvényhozásnak, de az oktatásnak sem volt a hivatalos nyelve, ugyanis 1844-ig ezeket a szerepeket a latin töltötte be Magyarországon. Az erdővidéki születésű költő rengeteget támadta a nemességet, a főurakat, amiért nem művelik kellőképpen a magyar nyelvet. Majd a magyar ifjúsághoz fordult, magyar szóra, írásra, anyanyelvük ápolására, művelésére buzdította őket, a nyelv elsorvadásában ugyanis a nemzet kihalását látta: „Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! / Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz”.
Ezekután az 1940-es évek egyik legnépszerűbb prózaírójáról, a mára már teljesen feledésbe merült érmelléki születésű Kuthy Lajosról beszélt, aki páratlan éleslátásról tanúbizonyságot téve már a reformkorban megjövendölte Hazai rejtelmek című művében Magyarország kamat- és a nemzet lélekrabszolgaságba hajtását: „A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? … De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek”.
A továbbiakban ismét Szabó Dezsőről, a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjáról beszélt. A kimagasló műveltséggel, tájékozottsággal és nyolc nyelv ismeretével megáldott Szabó már ötévesen folyékonyan olvasta Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Verne, Hugo műveit. Nemzetnevelő munkásságában azt hangsúlyozta leginkább, hogy minden nevelési elmélet annyit ér, amennyit belőle a magyar öntudat kialakítására és erősítésére lehet használni. Gyakran ostorozta kora irodalomtörténészeit, mert azt tartották lényegesnek, hogy a világi irányzatok s alkotók miként hatnak, illetve hatottak a magyar kultúrára, nemzeti értékeinkre. „Kölcsey zsebkendője netán azért nedves, mert Goethe beleprüszkölt?” – tette fel ironikusan a kérdést az író, aki a lényeget kortársaival ellentétben abban látta, hogy a magyar nemzet tudósaival, művészeivel miként járulhat hozzá Európa szellemi arculatához. „Szabó Dezső nyelve egy óriási kincs, egy hatalmas hangszer” – folytatta Tompó. Az elsodort falu szerzője névszóigésítéseivel, kép- és szóleleményekben gazdag alkotásaival nagyban hozzájárult a 20. század első harmadában a modern magyar próza fejlődéséhez. „Idegen a világ mindenhol, csak itt vagyunk otthon, sehol máshol” – idézte székely meseregényének, a Csodálatos életnek a legutolsó sorait.
Végül Makkai Sándor nagyenyedi születésű református püspökről, íróról, s annak 1939-ben megjelent Tudománnyal és fegyverrel című munkájáról is beszélt az irodalomtörténész, melyet méltán tekinthetünk ma is nemzeti alaptantervnek, szemben az elmúlt években született tervezetekkel.
Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Széllel szemben…
Vannak olyan elvetemült emberek, akik tehetségüket és pénzüket nem sajnálva utolsó leheletükig a magyar kultúra megmentéséért fáradoznak. Tanárok, akik olyan falvakban oktatnak fakultatív magyart, amelyekben ugyan szünetben magyarul szidalmazzák egymást a gyerekek, de az iskolapadban románul kínlódnak, szüleik pedig románnak vallják magukat az országos összeírás kérdezőbiztosai előtt.
Olyan iskolákban is hirdetik a magyarok igazát, amelyeket a roma lakosság mentett meg a bezárástól. A romák otthon magyarul élik meg az őseik indiai kultúráját, ám az iskolában románul kénytelenek vetni a betűket. Ha nem megyünk el hozzájuk, csak a magyarországi kereskedelmi tévék szappanoperáiból szedik össze a szófordulatokat – magyarázzák az egyik okát annak, hogy mit keresnek a helyi közigazgatási központok által is elfeledett falvakban.
A tető beázik, a kutya a tantermekben hál, és a gyerekek többsége az egerekkel kénytelen megharcolni az Európai Unió biztosította kifliért meg a rég megszüntetett magyarországi közalapítványoktól anno megkapott meséskönyvekért. Nem ritka, hogy a meccset a rágcsálók nyerik. Az állandó maciszag már megszokott a tantermekben, pedig a klímaberendezés működik: az ablakkeretekben csak egyetlen törött üveg van. Itt kell a pedagógusoknak elhitetni a gyerekekkel, hogy boldog a gyermekkor, és sok ajándékot kapnak majd az angyalkától. Szélmalomharc őszintének tűnni, és a felhőtlen boldogságról mesélni olyan gyerekeknek, akik otthon az alkoholgőz és a mindennapossá vált családi erőszak miatt rettegnek, és testi-lelki menedéket keresnek az iskolában.
Ám sokuk még ezt sem kaphatja meg naponta, mert ahol több testvérnek kell megosztoznia ugyanazon a télikabáton és lyukas orrú bakancson, csak felváltva járhatnak iskolába. Az óvodában jó, mert ott öten el tudnak játszadozni egy féllábú babával. Annyi ragad rájuk, amennyit az iskolapadon felejtett a takarító, vagy a szájukba rágott a pedagógus, aki félpénzért kínlódik naponta, és annak a méltánytalan fizetésnek a nagy részét is utazásra és szemléltetőeszközökre költi. A 21. században, Európa közepén, az Unió egyik tagállamában, az év végi gálaműsorokon vajon kinek jutnak eszébe ezek a hétköznapi hősök? De nem csak a tanárok és tanítók próbálnak megfeszített izommal küzdeni a lassan tömbmagyar településekből szórvánnyá változó falvak lakosságán. A megmaradást a papok és a színészek is erősítenék, ám a színházépületek összeomlanak, a templomok ajtaján évek hosszú sora óta lakat pihen.
Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár)

A Magyar Szórvány Napja
A 2010-es esztendő mérföldkőnek számít az erdélyi szórványmagyarság legalább egy része számára. A székelyföldi Kovászna és Hargita megye ugyanis nyitott a szórványmagyarság felé: a háromszékiek Hunyad megye, a Hargita megyeiek Beszterce-Naszód és Temes megye magyar közösségei felé.
A nemzeti szolidaritás ezen formája új színt vitt az érintett megyék magyar közösségeinek életébe, és új lehetőségek tárultak fel a szórványmagyarság számára nemzeti önazonosságuk megőrzése, erősítése szempontjából. Ezúttal elsősorban a Háromszék—Hunyad megye kapcsolatról kívánunk részletesebben szólni. Több mint egy éve történt meg a hivatalos kapcsolatfelvétel, 2010 folyamán a két megye magyar közösségei, intézményei, egyházai, civil szervezetei között szépen formálódó kapcsolatrendszer épült ki, és több mint hetven közös program erősítette e köteléket. Sokan szívesen emlegetik e kapcsolatban Háromszéket a ,,nagyobbik testvérnek", én úgy gondolom, egyenlő felek együttműködéséről van szó, csak a háromszékiek tízannyian vannak, mint a Hunyad megyeiek, és nagyságrendekkel több az eszközük, intézményi hátterük e kapcsolat erősítésében. A székelyek ugyanakkor tapasztalatot, élményt szerezhetnek a Hunyad megyeiektől. Az erdélyi magyar múlt emlékeinek jelentős része található Hunyad és a szomszédos Fehér megyében: Vajdahunyad, Déva, Marosillye, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Zalatna — hogy csak a legjelentősebbeket említsem. A székely embert elszomorítja az elnéptelenedő magyar egyházközségek, romosodó magyar templomok látványa, de erőt is meríthetünk a Hunyad megyei magyar közösségek élni, tenni akarásából. Példát is láthatunk a tekintetben, hogy mi lehet a székelyföldi magyar jövendő, amennyiben nem figyelünk oda közösségeinkre, és nem védelmezzük körömszakadtáig az ősöktől maradt örökségünket. Eddig inkább a nagyobb városok magyar közösségeire tekintettünk (Déva, Vajdahunyad, Petrozsény, Lupény), bár voltak közös rendezvények kisebb településeken is. Fontosnak tartjuk idén a kisebb közösségekre való jobb odafigyelést is. Olyan ötven-százfős magyar közösségek élnek, ahol talán évtizedek óta nem volt magyar közművelődési rendezvény, ahol már nagyon rég nincs magyar iskola, nincs helyben lakó lelkész. Fontos a megye magyar műemlékeinek karbantartása, állagának javítása is. Számos településen több száz éves templomaink közösség nélkül maradtak. Omladozik a piski fogadó, kastélyok, kúriák sora. Úgy vélem, nem az az erdélyi magyar jövendő, hogy egyre több helyről szorulunk ki, elromosodnak évszázados templomaink, kastélyaink, kúriáink, hanem van lehetőség arra, hogy ezeken a helyeken is új magyar élet sarjadjon. Fontosnak tartjuk, és egyben kezdeményezzük, hogy november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének napját a Magyar Szórvány Napjává nyilvánítsuk. Legyen ez az a nap, amikor a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra rendezvények, híradások, előadások, konferenciák, közösségépítő programok révén. Bethlen Gábor, Kún Kocsárd és még nagyon sok előttünk járó személyiség nyomdokain haladva esély van arra, hogy az összmagyar szolidaritás megteremtse a magyar nemzet pozitív jövőképét, megeddze a székelység jövőbe vetett hitét, erősítse a szórványmagyarság valós alapokon nyugvó optimizmusát. Ehhez járulhat hozzá a Magyar Szórvány Napja is. Demeter László, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit gondolnak rólunk a románok? És nem csak az értelmiségiek
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Honosítás: nem mindennapi élettörténetek az erdélyi külképviseleteken
Több filmforgatókönyvnek is témául szolgálhatnak azok az élettörténetek, amelyekkel a Magyar Köztársaság erdélyi külképviseleteinek, illetve a szükséges iratcsomók összeállításában segédkező demokrácia-központok munkatársai találkoztak januártól, amikortól igényelhető a könnyített honosítás. Nem kevésbé érdekesek a magyar származást igazoló okiratok sem.
Filmbe illő esetnek lehettünk tanúi néhány héttel ezelőtt, amikor Ibi néni, aki 1930-ban született, papírjaival együtt behozott egy régi fényképet” – idézte fel a Krónika megkeresésére Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusának ügyvivője, akit arról faggattunk, hogy milyen érdekes, vidám, illetve szomorú élettörténetekkel találkoztak, amióta beindult a könnyítetthonosítás-igénylési roham a külképviseleten. A Balogh által említett fényképen Ibi néni (Szabó Ibolya) szerepel 10 éves korában egy bevonuló, ragyogó arcú magyar katona ölében. „Rendkívül spontán fotó, olyan érzése van az embernek, ha ránéz, mint a II. világháború után elhíresült Csók című képet nézve – az a fotó akkor készült, amikor az amerikai tengerészgyalogosok, meghallva a hírt, hogy véget ért a háború, spontán módon megcsókoltak fiatal lányokat az utcán. – Ezen a képen is ez az érzés látszik” – mesélte az ügyvivő.
A történet csattanója azonban az, hogy az Ibi néni papírjait újra áttekintő Böhm Dávid konzul jobban megvizsgálva a fényképet rácsodálkozott, hogy a fotó saját nagyapját ábrázolja, aki Erdélyben tartózkodott a bevonuláskor. A felismerést követően Böhm felhívta édesanyját, elkérte a létező összes korabeli fényképet, nagyapja katonakönyvét, amelyek mind azt igazolták, hogy a székely ruhás kislányt valóban Böhm Dávid konzul nagyapja tartotta a kezében. „Ez egy olyan történet, ami azt jelzi, hogy itt személyes találkozások is vannak, nem csak akkor, most is. Most összenő az, ami összetartozik – erről szól ez a történet, s akik egyszer találkoztak, újra találkozhatnak” – összegezte Balogh György ügyvivő. Noha a hivatalos ügycsomóhoz nem kötelező régi iratokat, fényképeket csatolni, Ibi néni a magyarországi munkatársaknak küldte a fotót. „A fénykép hátán ez a felirat szerepelt: sok szeretettel küldöm Budapestre azoknak a köztisztviselőknek, akik ezzel az üggyel foglalkoznak, hogy lássák, mi volt itt ezelőtt” – mesélte Balogh.
Az ügyvivő elmondta, nap mint nap hoznak be az emberek korabeli dokumentumokat, fényképeket, bizonyítványokat, amelyeket csak úgy lehetne méltóképpen archiválni, ha ezzel egy külön apparátus foglalkozna. „1916-os népfelkelési igazolványok, 1861-ből katonaelbocsátó irat, ami bizonyítja, hogy az illető 12-13 évig katona volt, tehát biztos, hogy 1848-ban is szolgált. Emellett számos megható levél és levélrészlet is érkezik be” – ecsetelte az ügyvivő.
Regényes sorsok Kolozsváron is
Nagyon sok különleges esettel, élethelyzettel találkoznak a kolozsvári főkonzulátus alkalmazottai is, a megható történetek gyakran megpróbáltatások elé állítják a hivatalnokot, hogy a törvény adta lehetőségek között, de a legnagyobb empátiával végezze feladatát – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Szűcs Zoltán konzul, aki egy nyolcvanas éveiben járó tanár megindító történetét osztotta meg lapunkkal. Az idős férfi Budapesten született, a szüleinek nyoma veszett a világháború forgatagában, ő árva maradt és a jelenlegi Románia területére sodródott. Utcagyerekként kóborolt, majd nevelőotthonba került. Magyarországról örökbe fogadó szülők jelentkeztek érte, ám végül mégsem került a magyar családhoz. A hatvanas években Romániában anyakönyvezték, az irataiban az szerepel, hogy apja-anyja és születési helye ismeretlen. A korábban magyar, valamint román nyelvet és irodalmat tanító férfi a konzulátus tájékoztató fórumán vetette fel első alkalommal, hogy ilyen körülmények között nem tudja teljesíteni a honosítási törvény által támasztott feltételeket. Szűcs Zoltán elmondta, hosszasan beszélgettek, a kolozsvári férfi hangsúlyozta, hogy szimbolikusan, érzelmi okokból igényelné a magyar állampolgárságot, hogy mint annyian a korosztályából, ő is magyarként haljon meg, viszont úgy tűnt, erre nem lesz lehetőség. Végül a családi iratok között előkerült egy budapesti örökbefogadási szándéknyilatkozat, ennek az okmánynak a hátán szerepelt egy mondat, hogy mikor és hol született az örökbe fogadandó kisgyerek. Ez alapján bizonyított, hogy az idős tanár Budapesten született, a honosításának tehát nincs semmilyen akadálya – mondta el a konzul.
Kiállítás készül
Eközben a csíkszeredai demokrácia-központ munkatársaiban már meg is született az ötlet, miszerint kiállítást szerveznek azoknak az iratoknak a másolataiból, amelyekkel a hozzájuk fordulók igazolják magyar származásukat. Fénymásoltak már korabeli cserkészigazolványt, esküigazolványt, 1938-ban kiadott jogosítványt, zsold-, illetve cselédkönyvet, 1956-os vitézilovagrend-igazolványt, állampolgársági bizonyítványt is – részletezte lapunknak György László, a központ önkéntese.
Félnek a csángók
Szomorú és vidám történetekkel egyaránt találkoznak a sepsiszentgyörgyi demokrácia-központ munkatársai is a honosításhoz szükséges iratcsomó összeállítása során. Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi központ ügyvezetője elmondta, számukra a legmegdöbbentőbb az volt, amikor kiderült, Csángóföldön még mindig félnek a hatóságoktól, attól hogy megtorlásban lesz részük, ha magyarságukat vállalják. A Forrófalváról származó, Sepsiszentgyörgyön élő család minden tagja igényelte a magyar állampolgárságot, azonban a szülőfaluban maradt testvérek közül csak egy élt a lehetőséggel, ő is csak egyedül, a felesége és gyereke számára már nem kérte a honosítást. A forrófalvi férfi felhívta a figyelmet, hogy a magyar anyakönyvi iratait nehogy hazaküldjék a falujába, mert akkor megtudja a postás, a pap és a rendőr, hogy magyar állampolgárságot kapott. A dokumentumokat a sepsiszentgyörgyi testvérnek fogják postázni. Nemes Előd elmondta, kiderült, hogy a kilencvenes évek elején már nagyon sokan próbálkoztak, hogy visszaszerezzék a magyar állampolgárságot, összeállították a dokumentumokat, majd megkapták az elutasító választ, hogy lakhely nélkül nem jár az állampolgárság. Ezeket „a sokszor pimasz hangvételű” elutasításokat viszik be most a demokrácia-központba, elpanaszolják, hogy húsz évet kellett várniuk, amíg most végre megkaphatják az őket megillető magyar dokumentumokat. Általában régi magyar keresztlevelekkel, magyar iskolai értesítőkkel igazolják a magyar eredetet, kevés a honvédkönyv, de például egy 1943-ban kiállított nyilas elismerő oklevél is előkerült, amit elfogadtak, hiszen rajta volt a magyar hivatalos pecsét, tájékoztatott Nemes Előd. Megható a nyolcvan év feletti idős emberek hozzáállása, akik azért igénylik a magyar állampolgárságot, hogy „magyarként haljanak meg”. Aki már nem tud bemenni a demokrácia-központba, a gyerekét küldi, hogy intézze helyette a honosítási papírokat. Egy 1943-ban született hölgy a demokrácia-központban tudta meg, hogy ő élete első két évében már volt magyar állampolgár, ettől annyira meghatódott, hogy azután ötpercenként sírva fakadt, mesélte a központ ügyvezetője. Egy másik hölgy – arra utalva, hogy a demokrácia-központokban is alá lehet írni az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését támogató íveket – „Hol lehet aláírni Tőkést?” felkiáltással rohant be, meglehetősen zavarba hozva a központ munkatársait. Nemes Előd elmondta, január óta több mint háromezer kérelmező fordult meg a demokrácia-központban, ötszáz iratcsomót véglegesítettek.
Csabából Decebal
A marosvásárhelyi irodában már hetek óta nem számít különlegességnek az, amikor egy-egy román ajkú, de magyarul is beszélő személy fordul tájékoztatásért. Olyan román nemzetiségű személy is akadt, akit a nagymamája kísért el a Klastrom utcai demokrácia-központba, mert ő nem beszéli a magyar nyelvet. „Az ilyeneket kénytelenek vagyunk eltanácsolni, hisz nem jogosultak az állampolgárságra” – mondta el lapunknak Kali István irodavezető. Volt viszont arra is példa, amikor a Decebal keresztnévre hallgató középkorú férfi kikérte magának: apja-anyja magyar, és ő is annak született, becsületes neve pedig Csaba, csak hát annak idején az anyakönyvi hivatalban így románosították. „Természetesen ez a személy is, mint sok más, élni kíván az állampolgársági törvény adta viszszamagyarosítás lehetőségével” – számolt be az esetről Kali. A vásárhelyi EMNT statisztikájában az állampolgárságot igénylő legidősebb személy 94 éves, a legfiatalabb alig kéthetes.
Magyarab igénylő
Sok érdekes vagy megható esettel találkoztak a nagyváradi demokrácia-központ vezetői is az utóbbi néhány hétben – mondta el a Krónikának Nagy József Barna, a központ irodavezetője. Legutóbb például egy 91 éves nénihez szálltak ki otthonába Biharra, mivel ő maga már nem tud utazni. A hölgy most harmadjára lesz magyar állampolgár, 1920-ban ugyanis annak született, majd Észak-Erdély ideiglenes visszacsatolásakor néhány évre újra az lett, 1945-ig. Most azt mondja, szeretne magyar állampolgárként meghalni – meséli az irodavezető. Egyébként, mint mondja, elsősorban az idősebbek kérnek náluk segítséget a honosítás kérelmezéséhez, ezért leggyakoribb, hogy valaki az 1940 és a 45 közötti állampolgársági igazolványával bizonyítja jogosultságát. Ám a spektrum igen tág, és mint Nagy József Barna megjegyzi, most kezd kiderülni, milyen sokan megtartották a magyar világból származó családi dokumentumaikat. Az iskolai bizonyítványokból, ellenőrzőkből, vasúti igazolványokból, katonakönyvekből kiállítást is szeretnének nyitni később – persze csak akkor, ha a dokumentumok tulajdonosai szívesen kölcsönadnák ezeket. Olyan is volt már, aki pálinka- vagy bormérési engedélyével igazolta magyar származását – meséli az irodavezető.
Az eddigi legkülönlegesebb eset, amivel a nagyváradi demokrácia-központban találkoztak, egy olyan házaspáré, amelyben a feleség csángó, a férj pedig Szíriából érkezett, és az úgynevezett magyaráb törzsből származik – ez a népcsoport mintegy 500 évvel ezelőtt vándorolt ki Észak-Afrikába, és bár magyar identitását nem őrizte meg az évszázadok alatt, sokan közülük sejtik, hogy rokonai a magyar nemzetnek – magyarázza az irodavezető. A férfi Nagyváradon végezte el az orvosi egyetemet, és itt is dolgozik, most pedig honosítását kérné. A nemzetpolitikai államtitkárság közlése értelmében csak egy igazoló okiratra van szüksége arról, hogy valóban magyaráb származású, és el is indulhat a procedúra – azóta a férfi a dokumentumot meg is szerezte. Román nemzetiségűek is szép számmal jelentkeztek Nagyváradon – mondja Nagy József Barna. Kifejti: természetesen ők is kérhetik honosításukat, de csak akkor, ha valamenynyire beszélnek magyarul, ezt azonban nem a demokrácia-központ, hanem az illetékes hivatal ellenőrzi majd. A vegyes házasságok esetében persze általában ez nem probléma, hiszen ott a román fél is sok esetben többé-kevésbé beszéli a magyart.
„Olyan többméteres díszoklevelekkel is találkoztunk, amelyeket anno az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalnokai állítottak ki. Volt például egy 2×3 méteres, díszített, főerdészi kinevezés, vagy olyan katonai kitüntetés is, amelyet maga Nagybányai Horthy Miklós láttamozott” – tájékoztatott Veres-Kupán Enikő, a szatmárnémeti központ vezetője. Emellett számtalan katonakönyv, első világháborús hadikitüntetés, rendfokozat, csendőrigazolvány, kinevezés, megbízólevél, iskolai oklevél kerül elő a szatmári otthonokból, amelyekkel a kérelmezők az őseik vagy saját maguk magyar származását kívánják bizonyítani. A szatmári irodában a legfiatalabb kérelmező pár hónapos kisbaba, a legidősebb 90 éves bácsi volt. „Olyan idős személyek is igénylik az állampolgárságot, akik már súlyos betegek, és nehezen mozdulnak ki otthonról. Hozzájuk a múlt héten a kolozsvári konzul személyesen látogatott el átvenni az okiratokat. Megható, hogy az idős emberek is ilyen komolysággal kezelik az állampolgárság megszerzésének kérdését. Az idős Jékel házaspár például díszmagyarban fogadta a konzult, aki otthonukban látogatta meg őket” – tette hozzá a szatmári központ vezetője.
A Mikó utca 6. szám alatt található – a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemhez tartozó – Sebészeti és Műtéttani és Urológiai Klinika 1944. május 15-én keltezett sportorvosi igazolása a legkülönlegesebb irat, amellyel a felmenői egykori magyar állampolgárságát igazolta az egyik kérelmező – tudtuk meg Szabó Lillától, a kolozsvári demokrácia-központ irodavezetőjétől. Mint részletezte, a legtöbben a korabeli anyakönyvi kivonattal igazolják felmenőik magyar állampolgárságát, de hetente legalább egyszer ritka, különleges iratokkal érkezik valaki. A kérelmezők beleegyezésével fénymásolatot készítenek ezekről az okmányokról. A fent említett sportorvosi igazolást a Bástya Sportegyesület egyik játékosának állították ki, akit véglegesen eltiltottak a sportolástól. Az egyik legrégebbi okmány, amellyel jelentkeztek, 1908-as keltezésű, magyar és francia nyelven kiállított, Ferenc József korabeli útlevél. Az úti okmányt egy 23 éves rettegi (jelenleg Beszterce-Naszód megyei település) segédkereskedő nevére állították ki. Az útlevélből kiderül a segédkereskedő Romániába utazott, a Brassói Magyar Királyi Határrendészet Predeáli Kirendeltségének pecsétje legalábbis ezt tanúsítja. Szabó Lillától megtudtuk, meglehetősen gyakran fordulnak elő a beérkező iratok között az oktatási intézmények oklevelei. Ezek közül az egyik legérdekesebb iratott egy kislány nevére állították ki, amiért önként lemondott jutalomkönyvéről a „bombatámadást ért Református Kórház javára”.
Nem fél a csíki szlovák hokis
Könnyített honosítással kért magyar állampolgárságot egy szlovák jégkorongozó, aki jelenleg a HSC Csíkszereda csapatában játszik, és a magyar válogatott tagja szeretne lenni – írja a Magyar Nemzet. Ladislav Sikorcin a lépéssel vállalja azt is, hogy elveszíti szlovák állampolgárságát. Jelenleg a magyar nyelvet tanulgatja, miután azt családi körben nemigen beszélik. Édesanyja szlovák ugyan, de beszél magyarul, anyai nagyanyja viszont magyarként született.
Krónika (Kolozsvár)

Ahol mérget kevernek az RMDSZ-nek, ott nincs miért keresni a párbeszédet
Jövő év végéig szóló koalíciós megállapodást kötött. Ez volt Kelemen Hunor első hivatalos aktusa a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) első embereként. Noha a ceremónia két nappal megválasztása utánra esett, szó sincs ölbe hullott ajándékról, hiszen az új elnök régóta tagja az RMDSZ csúcsvezetésének. Igaz, ehhez – és a várakozásokhoz – képest sok változtatást sejtet a vele készített interjúnkban.
Az első benyomás a megválasztása után az volt, hogy rendkívül tettre kész. Mihez fogott először?
Az első feladat az volt, hogy véglegesítsük a Demokrata-Liberális Párttal a 2011. és a 2012. évre szóló együttműködési megállapodásunkat. Persze ezen túl a szövetség a fontosabb. Elkezdtünk dolgozni azon, hogy az új alapszabályzat szerint minél hamarabb meg tudjuk alakítani az új elnökséget. Föl kell készülnünk a Szövetségi Képviselők Tanácsára, amelyen főtitkárt és alelnököt választ a szövetség. A gazdasági tanácsot is szeretném március folyamán megalakítani, hisz ha van égető problémája a romániai magyarságnak, és így nyilván az RMDSZ-nek is, az a gazdaság.
- A gazdaság fellendítése nem éppen új feladat, tavaly ősz óta készül egy intézkedéscsomag.
- A kormány a Nemzetközi Valutaalappal, a Világbankkal és az Európai Unióval kötött megállapodások miatt kényszerpályán van. A szerződés április végén jár le. Ebben az időszakban nekünk az volt a fontos, hogy megteremtsük a költségvetési egyensúlyt, elindítsuk a nagy ágazatok reformját, és hogy egészséges alapokra helyezzük – egészen 2016-ig – azt a költségvetési politikát, amely 2009 végén teljesen felborulni látszott.
- És látszik a kényszerpálya vége?
- A stabilizáció jelen pillanatban lezárultnak tekinthető. Viszont a gazdaságélénkítő csomagot csak akkor lehet elővenni, ha van tartalék. Nagyon komolyan gondolkodunk azon, hogy még idén csökkentsük a munkáltatói adóterhet. Az első hónapokban biztosan kisebbek lesznek a bevételek, és a kiesést valahonnan pótolni kell. Korábban is mindig az volt a kérdés, hogy az átmeneti időszakot hogyan vészeljük át. Úgy látom, a most készülő, újabb valutaalapi egyezmény biztosítani tudja ehhez a tartalékot.
- Az egyensúlyteremtés része a munkatörvénykönyv elfogadása is? Miért erőlteti a kormány ezt a népszerűtlen intézkedést?
- Nem tudom, mennyire népszerűtlen, hiszen a szakszervezetek alig tudnak összegyűjteni ezerötszáz embert tüntetni. A mostani munkatörvénykönyv a legmerevebb Európában, rugalmasabbá kell tenni, ellenkező esetben lemaradunk. Természetesen, aki hozzászokott ahhoz, hogy elkötelezi a szakszervezeteket és a munkaadói oldalt négy-tíz évre, az zavartan nézi a tevékenykedésünket. Másfelől a munkáltatói oldalon azt látom, hogy ennek a módosításnak igenis örvendenek.
- Azért nem mindenki: a nagyvállalatok például a szakszervezetek oldalára álltak.
- Teljesen elégedett nem lehet mindenki. Ha a munkaadói és a munkavállalói oldalon egyaránt van elégedetlenség, az azt jelenti, hogy egyiknek sem kedvezel túlságosan, megtaláltad a helyes középutat, ami egy társadalomban az egyensúlyt jelenti. Nem szabad a munkavállalót sem kiszolgáltatni, sőt védeni kell, de a munkaadót sem kell olyan helyzetbe hozni, hogy akarja, nem akarja, meg kell tartania a munkást. Legalább ennyire fontos, hogy a feketén dolgozókat vissza kell hozni a reálgazdaságba.
- A gazdaság az azonnali kihívás, hosszabb távon az RDMSZ a társadalomépítésre összpontosít. Hogyan teszi ezt?
- Az erdélyi magyarság igényli, hogy azokon a területeken, amelyek az identitásunkhoz kapcsolódnak – az oktatás és a kultúra egyes területein – társadalomépítéssel is foglalkozzunk. Ez számunkra nem újdonság, de sok minden megváltozott húsz év alatt. Ezért tartom fontosnak, hogy egy kicsit újragondolva ismét belevágjunk. Ez nem azt jelenti, hogy az alapítványi, egyesületi szférát ellenőrizni akarja bárki. Ahol viszont kezdeményező szerepet kell vállalni, ott kezdeményező szerepet vállalunk, ahol csupán partneri viszonyra van szükség, ott partneri viszonyt alakítunk ki.
- Ez az a bizonyos kinyújtott kéz, amiről megválasztása után beszélt?
- Ami a magyarságot illeti, inkább nyitott kapuról beszélnék: befogadóbbá tesszük az RMDSZ-t. A kinyújtott kézzel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra (EMNT) gondoltam, mindazokra, akikkel 2009-ben az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) keretében kialakítottuk a Magyar Összefogást. És természetesen mindazokra a politikai partnereinkre, akikkel határon belül, határon kívül együttműködni kívánunk.
- Markó Béla leköszönő elnök a kongresszuson azt mondta, „újra kell kötni a szövetséget". Elég lesz ehhez tágra nyitni a kaput?
- A szervezetben minden magyar embernek meg lehet találni a helyet, amelyet tudása, tapasztalata szerint el tud foglalni. Ugyanakkor tudatosítani kell minden egyes politikusban: nagyon fontos megismerni az emberek problémáit, de ugyanolyan fontos ezekre megvalósítható válaszokat adni. Ha hitelesek tudunk maradni egyenként, akkor a befogadó szervezet, a sokszínűséget értékelő és erősítő szervezet – a nyitott kapu, amiről beszéltem – megvalósulhat. Készül egy erdélyi konzultáció, nagyon pontos képet szeretnénk kapni a közösség elvárásairól. De a konzultáció arra is jó, hogy az emberek lássák, a szövetség velük foglalkozik, az ő problémáik a fontosak. Ezt időről-időre meg is kell majd ismételni. Azt a bizonyos szövetséget mindig újra kell kötni. Tévedés, hogy az egyszer megkötött szövetség elegendő egy egész életre.
- Érvényes ez a bukaresti partnerekre is?
- Más logika szerint, de érvényes. Az RDMSZ egyik erőssége az, hogy nyitott tud maradni – tárgyalóképes. Másfelől az ellenzéknek meg kell értenie, hogy az RMDSZ, amely most a másik oldalon áll, később ugyanolyan szavatartó lesz, ha átalakulnak a belpolitikai viszonyok és szövetségek.
- Kormány vagy ellenzék, mindkettőhöz parlamenti képviselet kell. Ha budapesti hátszéllel megalakul az Erdélyi Magyar Néppárt, az RMDSZ a parlamenti küszöb alá szorulhat. Az EMNT nem zárkózik el az összefogástól, ellenkezőleg. Megtörtént a kapcsolatfelvétel?
- Ahogy ígértem, a kongresszus után kapcsolatba léptem mindazokkal, akik az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumban jelen voltak. Tőkés Lászlóval már a megválasztásom másnapján beszéltem. Abban állapodtunk meg, hogy folytatjuk a beszélgetéseinket.
- A Magyar Polgári Párttal keresik a kapcsolatot?
- Ahogy ők viselkednek velünk és az EMNT-vel, nem hiszem, hogy ott kellene keresnünk a párbeszéd csíráit. Ahol mérget kevernek az RMDSZ-nek, ott nincs miért keresni a párbeszédet.
- A nagyváradi kongresszus egyik meghatározó pillanata volt a Fidesz képviselőjének sokak szerint fenyegető beszéde. Ehhez képest a kongresszus végén ön békülékeny hangot ütött meg.
- Nem hiszem, hogy nekünk egy új fejezetet hadüzenettel kell megnyitni.
- Gratuláltak önnek a Fidesz részéről?
- Többen is felhívtak, illetve küldtek üzenetet.
- Rendezhető a nem éppen felhőtlen viszony?
- Türelemmel, bölcsességgel, nyitottsággal igen. Közös érdekeink, de elsősorban közös értékeink vannak. Mind a Fidesznek, mind az RMDSZ-nek érdeke, hogy ez a viszony szoros és partneri legyen. Ez a magyar-magyar és a magyar-román kapcsolatokat is erősíti. Ebben a térségben nagyon fontos, hogy ezek a kérdések megnyugtatóan rendezve legyenek, és azt gondolom, hogy ilyen szempontból is új fejezetet kezdünk. Természetesen türelem is kell hozzá, mert mi tagadás, lehetett érezni, hogy van egyfajta bizalmatlanság mindkét irányból.
- Bizalmatlanság vagy érdekütközés?
- Utóbbi is lehet, de nem akarok belemenni. Egyfajta bizalmatlanság érezhető volt az elmúlt években. Márpedig a bizalom minden partneri viszonyban nagyon fontos.
- Marad akkor az egyenlő közelség keresése?
- Nem fogalmaztam így.
- Markó Béla elnökségének ez volt az egyik vezérelve.
- Nyilván ezt a kérdést vele kell megbeszélni, nem velem.
- Mi lesz az, amin még változtat elődje politikájához képest?
- Az értékeket illetően semmiben, hiszen ezek az erdélyi magyarság értékei. Az út, amelyen elindultunk, a parlamentáris politika marad, nem keresünk más politikai eszközöket. Az alapvető célok – autonómia, kollektív jogok – tekintetében nem történik változás. Ilyen szempontból folytonosságra van szükség. A munkamódszereket illetően lesznek változások. Minden ember magával hoz egyfajta szemléletet, minden vezető másként közelíti meg a döntéshozatalt. Szemléletváltásról is lehet beszélni, nemzedékváltásról is. A lényeg az, hogy ne ott változtassunk, ahol nincs rá szükség, és az értékeket, célokat illetően nincs szükség változtatásra.
- Ha a fontos célkitűzéseket nézzük, a mínuszok közé kell sorolni az autonómiát és az önálló állami egyetemet. Milyen időtávlatban látja ezeket megvalósíthatónak?
- Nem szabad pontos napot és órát adni. Ha parlamentáris eszközökben gondolkodunk, a hét százalékunkhoz mindig kell 43 százalékot találni, hogy valamit el tudjunk érni. Ehhez folyamatos párbeszédre van szükség, de a mentalitásnak is változnia kell. 1990-ben egy magyar felirat miatt borult lángba Marosvásárhely, ma a magyar feliratokat a társadalom nagy többsége elfogadja. A dél-tiroliaktól megtanultuk, hogy újabb és újabb határidők kitűzésénél sokkal fontosabb a következetes politizálás, a partnerkeresés.
- Mintha az állami egyetem már nem volna annyira fontos.
- Kérdés, hogy az egyetemalapítást önmagában értéknek tekintjük, vagy nem. Szerintem csak akkor lehet értéknek tekinteni, ha ezzel minőségi oktatást is tudsz biztosítani, és a meglévő intézményes kereteket nem vered szét. Az egyetem nem népdalcsoport, nem lehet alapítani egyet egyik napról a másikra, és főleg nem az oktatók ellenében. Amíg nincs egyetértés a magyar oktatók között, a politikusok nem tehetnek mást, minthogy megpróbáljanak nyitottak lenni, érvelni, konszenzust teremteni.
Szőcs Levente
nol.hu, Erdély.ma

Antonescu besokallt az autonómia miatt
A román ellenzéki liberálisok bírálják Kövér Lászlónak, a magyar parlament elnökének marosvásárhelyi beszédét, amelyben az Országgyűlés elnöke Székelyföld területi autonómiája mellett foglalt állást. Crin Antonescu tiltakozik Kövérnek a székelyföldi autonómiára vonatkozó kijelentései ellen. Crin Antonescu, a román ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke hétfőn kijelentette a liberálisok, a Szociáldemokrata Párt és a Konzervatív Párt alkotta Szociál-Liberális Szövetség (USL) nevében, hogy az ellenzéki pártszövetség tiltakozik Kövérnek a székelyföldi autonómiára vonatkozó kijelentései ellen, amelyek Antonescu szerint sértik a román alkotmányt, ezért „elfogadhatatlanok".
Kövér László szombaton az erdélyi városban vette át a Székely Nemzeti Tanács által adományozott Gábor Áron díjat. A román hírügynökségek szerint a magyar politikus beszédében a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvéseit jogszerűnek, célszerűnek és korszerűnek, erkölcsi szempontból teljesen kifogástalannak nevezte, amely megfelel a Teremtő akaratának.
Antonescu kijelentette: azt üzenik Orbán Viktornak, hogy „Magyarországot kell vezetnie, és semmi egyebet, és jó lenne, ha csak Magyarország területén méri fel, mit akar az istenség".
A liberális politikus szerint elfogadhatatlan, hogy a román hatóságok, „Traian Băsescu államfővel az élen hallgatnak, mint a csuka", miközben megmondják magas rangú vezető magyar politikusok, hogyan kell felosztani Románia területét – mondta Antonescu.
MTI. Erdély.ma

Kövér, a „neorevizionista”
Alaposan "kiverte a biztosítékot" Kövér László hét végi, a Székelyföld autonómiája témakörében tett nyilatkozatai. Mircea Geoană, a román szenátus elnöke szerint "szerencsétlenek és barátságtalanok" voltak a magyar Országgyűlés elnökének megnyilatkozásai, úgy véli, a bukaresti kormánynak nem szabadna hallgatnia ez ügyben.
Kövér kijelentését — "Magyarország támogatja a székelyek autonómiaigényét, az autonómia jogos, törvényes és korrekt követelés" — a kétoldalú kapcsolatokat veszélyeztető feszültség és konfliktus forrásának tartja. "A szenátus elnökeként felhívom magyar kollégám figyelmét, hogy jogi, közigazgatási és politikai szempontból Székelyföld nem létezik. Minden olyan nyilatkozat, amely egy ilyen egység autonómiájának támogatásáról szól, alkotmányellenes, és bátorítja azokat a törvénytelen akciókat, amelyek megkérdőjelezik a román állam egységét" — állítja Geoană. Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt elnöke is csatlakozott, a liberálisok, a Szociáldemokrata Párt és a Konzervatív Párt alkotta Szociál-Liberális Szövetség nevében kijelentette, hogy az ellenzéki pártszövetség tiltakozik Kövérnek a székelyföldi autonómiára vonatkozó nyilatkozatai ellen, amelyek sértik a román alkotmányt.
A Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma is elítéli Kövér László marosvásárhelyi kijelentéseit, és felkéri az illetékes intézményeket, intézkedjenek az alkotmány tiszteletben tartása és minden neorevizionista megnyilvánulás visszaszorítása érdekében. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kövér, a „neorevizionista”
Alaposan "kiverte a biztosítékot" Kövér László hét végi, a Székelyföld autonómiája témakörében tett nyilatkozatai. Mircea Geoană, a román szenátus elnöke szerint "szerencsétlenek és barátságtalanok" voltak a magyar Országgyűlés elnökének megnyilatkozásai, úgy véli, a bukaresti kormánynak nem szabadna hallgatnia ez ügyben.
Kövér kijelentését — "Magyarország támogatja a székelyek autonómiaigényét, az autonómia jogos, törvényes és korrekt követelés" — a kétoldalú kapcsolatokat veszélyeztető feszültség és konfliktus forrásának tartja. "A szenátus elnökeként felhívom magyar kollégám figyelmét, hogy jogi, közigazgatási és politikai szempontból Székelyföld nem létezik. Minden olyan nyilatkozat, amely egy ilyen egység autonómiájának támogatásáról szól, alkotmányellenes, és bátorítja azokat a törvénytelen akciókat, amelyek megkérdőjelezik a román állam egységét" — állítja Geoană. Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt elnöke is csatlakozott, a liberálisok, a Szociáldemokrata Párt és a Konzervatív Párt alkotta Szociál-Liberális Szövetség nevében kijelentette, hogy az ellenzéki pártszövetség tiltakozik Kövérnek a székelyföldi autonómiára vonatkozó nyilatkozatai ellen, amelyek sértik a román alkotmányt.
A Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma is elítéli Kövér László marosvásárhelyi kijelentéseit, és felkéri az illetékes intézményeket, intézkedjenek az alkotmány tiszteletben tartása és minden neorevizionista megnyilvánulás visszaszorítása érdekében. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Le velünk az iszapba
Nem hiszek a véletlenekben. Sőt, a csodákban sem. Ezért aztán számomra nem véletlen, hogy az elmúlt két hétben román nacionalista fazonok média+ellenzéki össztüze zúdult az aradi magyarságra. 
Médianacionalizmus itt most egyenlő – egyelőre – a Glasul Aradului napilappal, a többi kiugrott a gondolából, ami ebből a szegletből azért marhára furcsa, mert a napilap enyhén fogalmazva PD-L-közeli, még enyhébben, az RMDSZ koalíciós partnerének szócsöve.
Na, akkor vágjuk ketté a dolgokat a médiára és ellenzéki pártokra.
Ellenzéki oldalról újabban a Florin Galiş igazgatta liberálisok csúsztak le román nacionalisba, ebben a kategóriában fő művük a Szabadság-szobrunk kiárusítása. Azt mondták, amennyiben hatalomra kerülnek, elárverezik, eladják, amit akarunk, csak ne lássák. S hogy mitől lettek a liberálisok ennyire nacionalisták?
Táborhiányból.
Ezért aztán jobb híján belekötöttek a Cioran-örökségbe, amelyet a Kelemen Hunor igazgatta kulturális minisztérium nem vett meg, szemükben pedig ez rrrománellenesség. S mint minden saját igaz, szemszög kérdése, elfelejtették hozzátenni, hogy a román kulturális tárca nem vásárolhatta meg a cuccot, mert kemény örökösödési problémák borítják az egész örökséget, most nem akarom részletezni, de rettentően bonyolult és kenterbe verésekbe alapozódik a történet.
Az ügyben egyébként a „liberális” hozzáállás a röhejes, szóval echte román specialitás liberális pártot is lerugdosni nacionalizmusba, ha már más érvvel képtelenek támogatottsági tábort toborozni. S mivel az aradi liberálisok népszerűsége a padló alatt kapirgál, félredobták az elveket, és elővették az ősi vádimos kártyát.
Szintén liberális találmány, hogy az RMDSZ szétverné az országos levéltárat a megyei fiókokkal együtt. Pedig az RMDSZ „csak” annyit akar, hogy a magyar történelmi egyházaktól a kommunizmus hajnalán elkobzott anyagok kerüljenek vissza a jogos tulajdonosokhoz. És a visszaszolgáltatás az ortodoxokat is érinti, más kérdés, hogy a román ortodox egyház levéltári anyaga a mi történelmi egyházainkhoz képest nulla, ráadásul a románokat nem is érdekli ez a szellemi vagyon. Bennünket viszont igen, mert pont a levéltár az, amelyik az elmúlt hatvan évben szisztematikusan pusztította a mi szellemi vagyonunkat, hát persze, hogy utolsó pillanatban, kormányon, még mentenénk.
Akkor térjünk át a médiára, a Glasul Aradului nevű pártlapra. Mindenképpen a tulajdonosi kör dadogását jelzi, ha vezéranyagot gyártanak politikai ellenségeik, egy ellenzéki párt süket szövegeiből. Sőt, a Csikyt is legettózták egy diákverekedés miatt, erre viszont kőkeményen kellett volna reagálni. Minden román középiskolában naponta történik diákverekedés, s hogy a legettózás szerzői bunkóság, vagy szándékosság, vizsgáltassák ki az illetékesek.
Mondtam, nem hiszek a csodákban, véletlenekben, sem a levéltári, sem a csikys kitámadás, sem a szoborrongálás nem véletlen. A választási kampány a románoknál egy évvel korábban elkezdődik, bizonyíték erre a március 15. körüli hőbörgés, tán ennek utózöngéit nyeldestetik velünk. Tudom, nehéz dâmboviţai politikai ésszel gondolkodni, pláne, ha ez az irányvonal már a nyugati partvidéken is rég gyökeret vert. Amit leírtam, csupán a kezdet, 2012 választási év, és ugyebár nem lehet elég korán elkezdeni.
Ezért most helyben és azonnal kell pofán vágni őket, másképp az indulatok, vádak elszabadulnak. Ebben a helyzetben szerintem nem érvényes a közmondás, miszerint a sárban acsarkodókat felfalják a disznók.
Felfalnak, ha tiszta marad az ingünk.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)

Különös utazás egy képtelen világba
Egyre távolabb a demokráciától
Ara-Kovács Attila, Élet és irodalom
Egy román napilap – a WikiLeaks nyomán – a bukaresti amerikai nagykövetségről származó, a 2008-as választásokat megelőző politikai fejlődéssel foglalkozó táviratokat tett közzé. (...) A táviratokat jegyző nagykövet, Nicholas F. Taubman több esetben is érzékelteti, hogy az RMDSZ egyfajta királycsináló helyzetben van, ám azok a romániai magyar politikusok, akik bőséges információkkal látták el az amerikai diplomatákat, már jó előre jelezték Washingtonnak: a romániai magyar pártnak ebben rejlik fő gyengesége is.
Ugyanis Traian Băsescu államfő, aki 2008-ban végre kiragadhatta az irányítást az általa annyira gyűlölt – mert nagyszerűen és ráadásul tőle függetlenül működő – liberális kormányfő, Călin Popescu-Tăriceanu kezéből, mindent megtesz majd annak érdekében, hogy a 2008-as választások után felálló új kormányzatot teljes ellenőrzése alatt tarthassa. Ehhez persze nélkülözhetetlen volt az RMDSZ segítsége; a párt végül hátat fordított a liberálisoknak, és Băsescu populista Demokrata Liberális Pártjával (PDL) kötött koalíciót. Az akkor még Markó Béla irányítása alatt álló párt persze maradhatott volna ellenzékben.
Ám aki ismeri a kelet-európai állapotokat, az tudhatja, egy etnikai szervezet – szemben a magukat ideológiák vagy osztályképviseletek alapján meghatározó pártokkal – csak akkor képes politikai tényező maradni, ha része a kormányzó pártok koalíciójának. Illékony etnikai támogatottságát is csak ezen az úton tudja maradéktalanul megőrizni. Az RMDSZ helyzetét tovább komplikálta, hogy miközben a pártot Traian Băsescu a legvonzóbb ígéretekkel invitálta a hatalomba, mindent elkövetett, hogy aláássa a vele kapcsolatos választói bizalmat.
Egy pillanatig sem jött zavarba, hogy a legradikálisabb – sőt olykor a legszélsőségesebb – magyar csoportoknak tett hangzatos ígéretekkel próbálja ezeket egy olyan formációba átterelni, amelyet nem Erdélyben, hanem a Fidesz budapesti pártirodáiban találtak ki – és jobb híján Magyar Polgári Pártnak kereszteltek el. Eközben az MPP, a Fidesz segédletével, igyekezett csokorba gyűjteni azokat a célokat, amelyeket az RMDSZ tizenegy évnyi kormányzati jelenléttel sem tudott maradéktalanul megvalósítani – többnyire az olyan politikusok miatt, mint Băsescu.
Mindenekelőtt a „belső autonómia” követelését hangsúlyozták a „magyar polgári” radikálisok, s agyaltak ki ehhez újabb és újabb elvárásokat és feltételeket, miközben az RMDSZ miniszterei olyan távlatokat nyitottak meg a romániai magyar érdekérvényesítések előtt, amelyekről azelőtt az érintettek még csak nem is álmodhattak. Hogy beteljesült volna minden álom? Ugyan. Számos akadályt állított ezek elé az a politikus is, aki a választási kampány hevében oly könnyen ígért meg bármit befolyásolható hallgatóságának; azaz maga a román államfő.
Jelentős akadályokat görgetett a romániai magyar politikai, kulturális és gazdasági önérvényesítések elé a többségi, azaz román nacionalista hangulat is, amit nem utolsósorban épp Magyarországról korbácsoltak fel minduntalan, amint az lankadni látszott. Kiváló alkalmat szolgáltatott ezekhez az erdélyi Tusnádfürdőn évente megrendezett fideszes nyári tábor, ahonnan Orbán Viktor és Németh Zsolt nemcsak hazaüzent, de azoknak a román nacionalistáknak is, akik kárörvendve azonosították velük és tusványosi „szellemükkel” az egész erdélyi magyarságot; sőt, alkalmasint az egész magyarságot.
2008-ban, közvetlenül a június 1-jén megtartott romániai önkormányzati választások előtt a Fidesz és erdélyi szatellitpártja igencsak elszámította magát. A most közzétett amerikai diplomáciai iratokból kiderül: „még csak nem is törekedtek a megegyezésre az RMDSZ-szel, hogy egyedül indulva lemérhessék támogatottságukat” – tekintet nélkül arra, hogy ez több száz fontos önkormányzati poszt, polgármesteri szék elvesztését jelentheti –, és „ennek az erőnek a tudatában tervezzék majd meg stratégiájukat a 2008-as őszi parlamenti választásokra”.
Az akkori politikai jóslatok – írja az egyik idézett távirat – „arra számítottak, hogy az erdélyi magyarság mintegy kétharmada áll majd az RMDSZ mögé, egyharmaduk viszont a Magyar Polgári Pártra szavaz, ami komoly erődemonstráció lett volna ez utóbbi részéről”. Nos, nem így lett: a Fidesz által támogatott politikusok mélyen alulmúltak minden várakozást, szereplésük az őszi törvényhozási választásokon pedig még szánalmasabbra sikeredett.
Kiderült ugyanis, hogy a Fidesz hívó szavára csak olyan politikusok voltak fogékonyak Erdélyben, akik az 1989 és 2008 közötti közel húsz évben a feltétlen pártfegyelmen kívül sohasem tudták politikai képességeiket, közéleti elhivatottságukat, szavahihetőségüket bizonyítani, viszont így könnyen megérinthette őket a hívó hatalmi szó, érkezzék az Băsescutól, Bukarestből vagy Orbántól, Budapestről. Ám egyáltalán nem számíthattak azok bizalmára, akiktől a rájuk leadott voksokat remélhették.
A „polgári” manővernek azonban más következményei is voltak; az őszi választásokon számos olyan RMDSZ-es politikus is kiesett a parlamentből (illetve a szenátusból), aki korábban megpróbálta „középre” pozicionálni magát, azaz ha nem is egészen egyenlő, de majdnem egyenlő távolságot tartani a Fidesz-báb MPP és az RMDSZ Markó Béla által megtestesített főiránya között. Vagy fogalmazhatnánk úgy is: igyekeztek megőrizni az RMDSZ addigi reálpolitikáját, kiegészítve azt a Fidesz-elvárások által szentesített nacionalista-klerikális populizmussal.
Hogy mi áll mostanság a bukaresti amerikai nagykövetség távirataiban, azt persze nem tudjuk, de a 2008-as választás eredményei és az azóta – főként Budapesten – lezajlott események komoly óvatosságra inthetnének minden politikust a populizmus célszerűségét illetően. Markó múlt évben leköszönt az RMDSZ elnöki tisztségéről, az új vezetés pedig – tisztelet a kivételnek – rohant megdicsérni az épp berendezkedő Orbán Viktor minden valós és feltételezett lázálmát. A kisebbségi társadalmaktól korántsem idegen szolgai élvezettel üdvözölték a Trianon-törvényt, a kettős állampolgárság és a magyar szavazati jog megadásának perspektívájától pedig egészen megrészegültek.
Ha megfeledkeztek volna arról, mi történt 2008-ban, most eljött az alkalmas pillanat, hogy ismét felfrissítse memóriájukat a WikiLeaks! Vagy ha ez sem lenne számukra világos példázat, úgy okuljanak a néhány brosúrával előrébb járó Bugár Bélától, aki már megtanulta, hogy ne ugorjon be Orbán minden provokációjának, még ha azok első látásra oly mézédesnek tűnnek is, akár a Marica grófnő a kolozsvári operában. Bugár megértette a leckét: Orbánnak nem a határon túli magyarság politikai céljai a fontosak, hanem csakis azok, amelyek garantálják számára a hatalom minél autokratikusabb kiterjesztését. Azaz, hogy egyedül ő „képviselhesse” a határon túli magyarok ügyét, nem pedig azok demokratikusan megválasztott szervezetei.
Nem véletlen, hogy a 2010 májusa óta megszületett valamennyi budapesti politikai lépés időzítése olyan pozsonyi és bukaresti törvényhozási vagy önkormányzati döntést keresztezett vagy egyenesen lehetetlenített el, amelyek az ott élő magyarságnak kedveztek volna. A Trianon-törvény majdnem megtorpedózta a magyarok számára rendkívül előnyös romániai oktatási törvényt. A kettős állampolgárság provokatív erőltetése kivetette a szlovák parlamentből a Fidesztől egyébként vazallusi kegyeket, azaz pénzt és politikai támogatást kolduló Magyar Koalíció Pártját. A szavazati jog kiterjesztésével kapcsolatos harsány budapesti propaganda a szlovákiai nyelvtörvény, majd kisebbségi nyelvhasználati törvény vitájában erősítette a magyarellenes érveket.
Orbán és Băsescu politikai légyottjai olyan perspektívákkal terhesek, amelyeket nemcsak azoknak tanácsos elutasítani, akik komolyan veszik a demokráciát, de azoknak is, akiket csak néhány praktikus megfontolás vezet. Az említett két politikus nem áll egyedül térségünkben; számos olyan potenciális vezető van még itt, akinek hatalmát nem céljai legitimálják, hanem egyedül a hatalom legitimálja céljaikat.
Băsescu nemrég – igaz szűk párthívei körében – igencsak dicsérte a magyar médiatörvényt; ilyenre vágyna szerinte Románia is, ahol túl sok a szöveg és az okvetetlenkedés. Az sem véletlen, hogy – megint csak nem túl tág körben – Băsescu utalást tett egy új román alkotmány mihamarabbi megalkotására. Mikor történt ez? Április 17-én, azaz egy nappal az új magyar Alaptörvény parlamenti elfogadása előtt. Az, hogy egyelőre csak szűk körben került sor e témák felvetésére, azt jelzi, a román politikus elirigyelte ugyan Orbántól a hatalommaximalizálás eme remélt lehetőségeit, ám riasztja, sőt láthatóan egyelőre vissza is riasztja az a mód, ahogyan a nemzetközi közösség reagál a magyarországi fejleményekre.
Nemcsak az amerikai diplomaták küldözgetnek elemző táviratokat, de román kollégáik is, és ez utóbbiaknak sem kerülheti el figyelmét az a példátlan megvetés és viszolygás, amit a demokratikus világ minden mérvadó politikusa – egyre inkább ideológiai nézetre való tekintet nélkül – maradéktalanul oszt Orbánnal szemben.
Európa egyik legnívósabb, ennélfogva igen nagy befolyással rendelkező konzervatív-jobboldali lapja, a Berlinben megjelenő Die Welt a napokban ezt a címet adta egyik cikkének: Fidesz über alles – Ideológia diktálta törvény, hétköznapi fasizmus: Miként veszélyezteti az új magyar alkotmány a demokráciát – pillantás egy országra, ahol tombol a képtelenség. A baloldali érzelmekkel szintúgy nem vádolható Economist Intelligence Unit pedig az „alkotmányosság ledózerolását” emlegeti a húsvéthétfői parlamenti események – és persze az előzmények – kapcsán.
Mivégre ezek az erőteljes kijelentések – kérdezhetnénk –, hisz Orbán végül is egy jelentéktelen kis ország helyiérdekű vezetője. Nos azért, hogy elijesszék azokat, akik szívesen eveznének ugyan a Fidesz farvizein egyre távolabb a nyugati demokráciáktól, ám szeretnék elkerülni, hogy meg is kelljen fizetniük azt az árat, amit a Fidesz, Orbán és nem kevésbé Magyarország e különös utazásért már most fizet. Az intés persze nemcsak Băsescunak szól, akinek egyébként leáldozóban van politikai napja, de mindenki másnak is, aki e térség lakója.
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

Egyesülés, a Prut két oldaláról – Romániában még mindig meglehetősen erősen él a Moldovai Köztársasággal való egyesülés gondolata, amelynek azonban a Prut túlsó partján fekvő oldalán már alig akar híve
Aszimmetrikusan alakultak az évek során Románia és a Moldovai Köztársaság lakosságának kapcsolatai. A „testvérnép” gondolata az önmagára a nagyobbik testvér szerepkörét kiosztó Romániában még viszonylag széles körökben hódít, a kisebbik testvér státuszára kárhoztatott Moldovai Köztársaságban viszont az önállóság híveinek tábora jócskán megnőtt.
A moldovaiak függetlenednének
A Soros Alapítvány legfrissebb felmérése szerint Romániában a megkérdezettek közel fele az egyesülés nosztalgikusának tekinthető: szerintük a két „testvérországnak” közös államban kell összeolvadnia. Ráadásul 64 százalékának meggyőződése, hogy mindez elsősorban a moldovaiak érdekét szolgálná. A megkérdezett romániaiak meggyőződéssel állították, hogy a közös állam megteremtése a moldovaiaknak is a legfőbb vágya.
Mindebből a felmérés alapján készült tanulmány szerzői mindenekelőtt azt a következtetést vonják le, hogy a romániai románok kevéssé ismerik a Pruton túliak gondolat- és érzésvilágát. A Moldovai Köztársaságban ugyanis mindössze a mintacsoport tagjainak három százaléka állította, hogy kívánatosnak tartaná a két ország egyesülését. Ennél jóval többen, 46 százalék a függetlenségben látja országa jövőjét, a Romániával való „nagy találkozást” pedig legfeljebb az Európai Unió keretében tudná elképzelni.
Az egyesülés híveinek „kemény magvát” egyébként mindkét országban az 51 éven felüli, közepes felkészülési szinttel rendelkező, nős férfiak alkotják. Emellett 25 százalék véleményének megfelelően az egyesülésnek mindenáron meg kell történnie.
Realista önjellemzés
Paradox módon, jóllehet Románia lakosságának jelentős hányada tartja elképzelhetőnek és fontosnak az uniót a Moldovai Köztársasággal, több mint fele voltaképpen teljes közönnyel viszonyul a szomszédos országban zajló eseményekhez, folyamatokhoz. A megkérdezettek alig 11 százaléka állította azt, hogy tisztában van a Moldovai Köztársaság történéseivel, ezzel szemben több mint két harmada ismerte be, hogy egyáltalán nem vagy csak igen kismértékben érdekli, milyen politikát folytat Bukarest a Chişinăuval fenntartott kapcsolataiban.
Némileg ellentmondásos az az adat is, miszerint – bár a romániaiak közel fele az uniót kívánja – a megkérdezettek csaknem háromnegyede azt vallja, hogy a Moldovai Köztársaságnak az Európai Unió tagállamává kell válnia. A Moldovai Köztársaságban élő román lakosság román állampolgárságának „gyors és kivételezett módon” történő megadását 62 százalék támogatja.
A tanulmány szerint a Moldovai Köztársaság szimbolikus jelentőségű a romániai románok számára, akik azonban – amint az a felmérés adataiból ugyancsak kiderül – csak kis számban látogatnak el a „Pruton túli második román államba”. Míg a romániai románok közel egyharmada járt már külföldön, addig a más államot felkeresők alig nyolc százaléka látogatott el a Moldovai Köztársaságba.
A két ország hivatalos nyelvének megnevezése kapcsán nagyjából megegyezik mindkét mintacsoport tagjainak véleménye: egyaránt 74-74 százalék állítja, hogy nem létezik önálló moldovai nyelv, az megegyezik a románnal. Ennek ellenkezőjét mindössze 13 vallja.
Viszonylag realista módon jellemzik önmagukat a megkérdezettek a Prut mindkét partján: legrosszabb tulajdonságaik között említik a megosztottságot, a saját erejükben való bizalom hiányát, majd a lustaságot és az intoleranciát említik negatív vonásaikként. Erényeik között a szorgalmat, a vendégszeretetet és a béketűrést sorolják az első helyeken.
Fehér folt
Egy nem egészen egy esztendővel, a moldovai CBS-AXA ügynökség által végzett felmérés tanúsága szerint a moldovaiak egynegyede viseltetett ellenérzéssel a romániai románokkal szemben, mintegy 50 százalékuk pedig úgy vélte, országukban túl nagy a demokrácia. A felmérést végzők mindezt annak tudták be, hogy a szovjet uralom esztendeiben Romániát, illetve a „romániai tőkés-földesúri rendszert” kiáltották ki a Moldovai Köztársaság legfőbb ellenségének.
A romángyűlölethez hozzájárult az a körülmény is, hogy 2001 és 2009 között, a Moldovai Kommunista Párt hatalma idején a románellenességet állampolitikai rangra emelték. Ezzel magyarázható nagyjából az a számadat is, miszerint a megkérdezettek 14 százaléka tartott az ország függetlenségének elveszítésétől, de az is, hogy a mintacsoport 48 százaléka oroszbarát külpolitikát sürgetett. A Romániával való egyesülésnek a felmérés szerint is mindössze háromszázalékos tábora volt.
Besszarábia és Románia egyesülését 1918. március 27-én szavazta meg a moldovai Országtanács. Ekkor 86 képviselő voksolt igennel, 3 ellenezte az uniót, 36 pedig tartózkodott. A moldovai lakosság kezdetben üdvözölte az egyesülést, hamarosan azonban kiábrándult a „nagy testvérből”. A románok ugyanis – akárcsak az Erdélybe 1940-ben bevonuló magyarok – saját, anyaországból hozott embereikkel töltötték be a legjövedelmezőbb állásokat, a kulcsfontosságú tisztségeket. Mindez úgyszintén nyomot hagyott a két ország „testvéri kapcsolatain”.
A Soros Alapítvány felmérése kapcsán a Moldovai Köztársaság bukaresti nagykövete, Iurie Reniţă nem kis keserűséggel állapította meg a valóságtól nem túl messze eső igazságot, miszerint országa nemcsak Latin-Amerikában, de Romániában is amolyan fehér foltnak számít. A Külpolitikai Egyesület ügyvezető igazgatója, Victor Chirilă pedig leszögezte: jóllehet a két ország egyesülésének gondolata időről időre a jövőben is előtérbe kerül majd, politikai szempontból az unió megvalósíthatatlan.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Székelyföld mint életforma
Takács Péter magyarországi történész szerint a globalizáció ellenhatásaként is fokozódik a régiók iránti érdeklődés
Interjúalanyunk többször járt már Marosvásárhelyen, de előadást most első alkalommal tartott ebben a városban, az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívására, a Kultúrpalota kistermében. Értekezésének témája a székelyföldi gazdasági múlt, annak a története, ahogyan a székely kisközösségek, mindennapi nehézségeikkel küzdve, egymásnak adták át tudásukat, tapasztalataikat, ahogyan életmódjukból adódóan szervezték meg azt az önfenntartó létformát, amely évszázadokon át jellemezte őket.
A Székelyföld múltját kutatja, pontosabban gazdaságának történetét. Honnan ered érdeklődése?
– A Székelyföld mindig is periférián volt. Amikor a magyar királysághoz tartozott, akkor is topográfiailag is a határszélen, és ha igaz a középkori történetírásnak az az állítása, hogy a Dunántúl nyugati részéből, az Őrségből telepítették őket ide határőri feladatra, akkor eleve olyan feladattal látták el, amely a központot védte volna, annak zavarását megakadályozta volna.
Egyesek kétségbevonják, hogy határőrök voltak, éppen a Székelyföldben jelent meg ez, de én hiszem, hogy határőri szerepet töltöttek be, csak nem azt a reguláris katonaságét, amelyet a 20-21. század elképzel magának. Mindig érdekeltek az ilyen, perifériára szorult közösségek a történelemben, ugyanis a modernizáció is késve érkezik meg ide, a polgári társadalmi átalakulás is lassúbb ütemű, mint a nagyvárosokban vagy centrumokban.
Külön íze-zamata van a Székelyföldnek, egészen a 20. század derekáig, a viszonylag szolid létszámú településeknek, a falusi mentalitásnak, annak, hogy a lakosság nyolcvan-kilencven százaléka 1000–1500 vagy ez alatti létszámú településeken, falvakban lakott, és ez olyan hagyományőrző típusa az emberi közösségeknek, amelyet a történészek nagy kíváncsisággal szoktak vizsgálni, ha ráéreznek az ízére. Nemcsak a magyarországi, de az itáliai vagy a Pireneusokban lévő falvak, a francia apró települések vagy éppen Svájc településstruktúrája is izgalmas.
Az, ahogyan olyan emberi ragaszkodások alakultak ki a tájhoz, a lokalitáshoz, a lakóhelyhez, a környezethez, a vidékhez, amelyek majdnem elszakíthatatlanok. Svájcban például a kialakult pápai őrség tagjait hathónaponként le kellett cserélni, mert ha nem, a honvágytól megbetegedtek. Most a modern vándorlás az 1989-es forradalom után sok székelyt kivitt Spanyolországba, még többet Kanadába. És akikkel én találkoztam, vagy akikkel sikerült érintkezésbe kerülnöm, vágynak haza. Pedig Kanadában is vannak fenyőfák, apró falvak, de nem Székelyföld, nem az a vonzása.
Most idefele épp egy Németországban dolgozó marosvásárhelyi hölggyel utaztunk, akiben ugyanez fogalmazódott meg, haza kellett jönnie most egy hétre Székelyföldre, hogy feltöltődjön azokkal az élményekkel, gyökerekkel, tapasztalatokkal, amik itt vannak. Van a tájnak egy ilyen vonzereje, energiája, amit a történész megint csak valamilyen okból kifolyólag előszerettel vizsgál.
A másik, hogy itt az önellátás sokkal fontosabb még ma is, mint az államtól való könyörgés, segély. Itt az ember, ha másként nem, kimegy az erdőre gombát szedni, vadgyümölcsöt, a gyűjtögetést vállalva inkább, de szégyell kéregetni. Tehát ez afféle önmegtartó erő, ami a nagy szegénységben vagy nagyobb szegénységben sokkal másabb mentalitást alakít ki az önmagunkról, családunkról való gondoskodás keretében, mint, mondjuk, egy nagy városban.
Miben másak az ilyen kistelepülések, mint a nagyvárosok?
– Azt tapasztaltam, hogy az ilyen típusú települések mindig fegyelmezettebbek. A transzcendentális ragaszkodás is sokkal erősebb ezek esetében, mint a városban, a nagyvárosokban, sokkal kevesebb itt az ateista, a világot csak materiális szinten szemlélő, itt a lélek is él az emberekben. Ezek azok, amik idehoztak engem, már a téma szerint vizsgálni ezt a területet, még akkor is, ha tudom, van a székelyekben olyan büszkeség is, hogy, mondjuk, anyagcsere-végterméknek tekintik a magyart, szóval nem mindig a legszebben nyilatkoznak, de hát az ilyen jellegű elszólások minden etnikumnál, minden faluban megvannak, nem ideológia, ez csak egy mérges kiszólás, vicc, vagy a magam sorsát cipelve a nyomorúságomat próbálom vele csökkenteni, enyhíteni, vagy a fájdalmaimat fékezni vele.
Ezek azok, amik olyan érdekessé tették Székelyföldet, ami engem izgatott, foglalkoztatott, és most éppen Székelyföld gazdasági életéről tartok előadást, éppen annak a hagyományos tapasztalati kultúrának a továbbélését pendítem meg, próbálom elmesélni, amit én megtapasztaltam a történeti források, az itteni székely parasztok vallomásaiból, úrbérrendezéskor. Ezek révén rálátni arra a kultúrára, amit a családi élet, a gazdálkodás, ruházkodás, a vándorlás, a népi mesterségek jelentenek. Az, hogy legalább tíz-tizenötféle mesterséget űzött egy családanya, legalább nyolc-tíz mesterséget egy férfi, és ez tartotta őket.
Debrecenből érkezett ide. Vannak székelyföldi gyökerei?
– Nagyon távoli gyökereim vannak, az édesanyám nagyapja innen került el, a Székelyföldről, Kornis nagyságos úr kádármesterének, valamikor az 1850-es években. De mi olyan körülmények között éltünk, hogy a családi legendárium esténként az egymással való beszélgetésben vagy mesében fordult elő, de nem készítettünk ezekről feljegyzéseket, a szóban terjedő kultúrát őriztük családilag.
A nagyanyám emlegette ezeket, de a napi munka, a gyermeknevelés, a sok gyerek együtt azt eredményezte, hogy ezek az élet perifériáján meghúzódó motívumok ugyan befolyásolhatták az embert, de semmiképpen sem tudatosult úgy, hogy most emiatt célszerűen teszünk valamit.
Inkább a szakmai felkészülésem során, az európai és a magyar történelmet tanulmányozva találtam rá azokra a szigetekre, amelyeket nem csak úgy lehet vizsgálni, hogy hány tonna acélt termelnek, milyen vasútat építenek, mikor építik meg az autópályát, milyen a modernizációs ütem, hanem úgy is lehet vizsgálni, hogy hogyan él egy olyan közösség, amelyik apáról fiúra hagyományoz életelveket, gyakorlatot, mesterséget, az élet fenntartását és a hétköznapokkal való küzdelmet.
Hol végezte a kutatásait, milyen forrásokat használt a tanulmányaihoz?
– Többször is jártam a Székelyföldön, de én a 18. századdal foglalkozom, a 19. század első felével, tehát 48-49-ig, ezért inkább levéltárakban kutattam. Az volt a szerencsém ebből a szempontból, hogy a gubernium levéltára az erdélyi kancellária levéltára is. Annak idején, amikor az unió megtörtént 1867-ben, és 68-ban életbe lépett, akkor bekerült az országos levéltárba, amely Mária Terézia óta működik, és annak állományára vigyáztak. Úgyhogy nem nagyon nyúltak hozzá, majd Trócsányi Zsolt rendezte az 1950-es évektől az 1980-as évekig, haláláig. Ezeket a forrásokat használtam.
Mekkora munkája van ebben?
– Nem lehet lemérni, körülbelül két évtizedes tudatos gyűjtőmunka, aminek következtében az 1820-as parasztvallomások mindenike megjelent már forráskiadványként, most az 1784–85-ös parasztvallomásokat adom ki, de mellette a székely oklevéltártól kezdve a különböző forráskiadványokig, a székelységről szóló irodalomig minden 22 éves koromtól foglalkoztatott, a szépirodalom is, meg a történelmi tanulmányok is. Leginkább a forráskiadványok, mert én a történelmet az eredeti forrásokból szeretem felépíteni, nem elveket, elméleteket gyártva és azokhoz igazodva.
Van még anyag, ami nincs felkutatva ebben a témában?
– Nagyon sok, kimeríthetetlen a levéltári anyag. A határőrök életéről szóló források zöme Bécsből került haza Trianonkor, bizonytalan sorssal a többsége ott maradt Bécsben, mert annak az országnak kellett kiadni, amelyhez tartozott Trianon után. Romániát nem nagyon érdekelte akkor a székely határőrökről készült feljegyzéssorozat, Magyarország mással volt elfoglalva, konszolidálni kellett a gazdaságát, társadalmát egy ilyen tragédia után.
Tehát ezeknek a kutatása még majdnem szűz terület, majdnem ismeretlen a levéltárban is. És, ugye, a nagyenyedi hadtestparancsnokságtól bekerült a bécsi hadtörténeti levéltárba, válogatni sem lehetett a haditanács iratai között, ott hevernek most is, nem nagyon fúdogálják a port róla sem a németek, sem az osztrákok, sem a magyarok.
Mi a magyarázata a régiók iránti fokozottabb érdeklődésnek?
– Ez a kommersz multinacionalizálás, a nemzetek eltörlése keltette fel fokozottan az emberek lelkében, gondolkodásában, érzelmi viszonyulásában a régiók iránti érdeklődést.
– Namármost, tipikusabb régiót Európában keveset talál a történész, mint a székely régió, nemcsak azért, mert egy meghatározott lokális térségben foglal helyet, hanem azért mert lakói idetelepülésüktől kezdve mindig autonómiával rendelkeztek.
A székely nemzet, addig, amíg el nem törölték és nem polgáriasították, és az osztálytagozódás meg nem teremtődött az emberek életében, addig mindig homogén egységet alkotott, és hát erre büszke is volt, mert ehhez társult egy foglalkozás, életmód, sajátos tájegységen való elhelyezkedés és az egymásrautaltság úgy, hogy az ilyen ritka a történelemben.
Nyíregyháziként lát-e hasonlóságot az ottani és a székelyföldi életstílus között?
– Van, éppen ilyenféle autonómia és szabadság volt a hajdúk esetében is. Csak az úgy hatszáz évvel később keletkezett, mert, ugye, a székelyek a honfoglalástól vannak itt, akkor is, ha még történésszemmel, történészi eszközökkel nem tudjuk ezt bizonyítani, mert a régészet még ezen a területen késlekedik, nincs pénz kiásni azokat a tárgyi emlékeket, amelyek hozzájuk kötődnek, de 1606-tól a Bocskai által letelepített hajdúk majdnem ugyanígy éltek.
Vagy hasonlatos a jász-kunok élete, annyiban más, hogy ők hamarabb befejezték a katonáskodást, mint a székelyek, és későbben, a tatárjárás után kerültek be a Duna–Tisza közére, aztán távozás után visszajöttek, és a törökök kiűzése után megszűnt a közösségük. De már amikor a törökök megszállták azt a területet, akkor sem alkalmazták azt a katonai szerepkört, azt a féle elkülönülést, mint a székelyek. Van hasonlatosság több helyen.
Mindezt az egyetemen is tanítja?
– Tartottam erről szemináriumokat, és érdeklődnek is a diákok, bár a mai világ viszonyai között, amikor nem hiszem, hogy Erdélyben más lenne a diákok mentalitása, mint Magyarországon, mert valószínű, itt sem kapnak azonnal állást, ahogy kilépnek az egyetemről, a perspektívátlanság miatt azt az érdeklődést, ami egy ilyen témával kapcsolatban 20–25 évvel ezelőtt felébredt volna a hallgatókban, most nem lehet kiváltani. Mert nem tudják mire hasznosítani.
Szóval úgy végzi el a hallgatók sokasága az egyetemet, hogy biztos abban, hogy nem lesz állása. Ez visszafogja az időben való szellemi ráfordítást a dolgokra, amelyek csakugyan érdeklik őket. Mindig több van egy-kettőnél, akit érdekel, csak aztán az ember keserű szájízzel veszi tudomásul, hogy a végzés után öt-hat évvel kint mosogat Írországban, kocsmában dolgozik, mert ott többet keres.
Ezek a volt szovjet térségnek a mába átnyúló nagy tragédiái, hogy nincs olyan anyagi biztonsága a magyarországi és – gondolom – az erdélyi értelmiségi fiataloknak sem, hogy a választott pályán kedvük szerint tölthessék el életüket nyugdíjas éveikig.
Takács Péter (1941, Bükkszentmihály)
Történész, egyetemi docens. Szülőfalujában végzett általános iskolai, Tiszalökön abszolvált középiskolai tanulmányokat követően Debrecenben szerez egyetemi diplomát. Ugyanott doktorál, majd megvédi kanditátusi, utóbb pedig nagydoktori dolgozatát, amelynek témája szintén a Székelyföld, főként gazdaságtörténeti szempontból.
Jelenleg a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Történeti Segédtudományok Tanszékének munkatársa. Egyéb munkái mellett társszerzője az Erdély-történeti Alapítvány kiadásában megjelent több fontos könyvnek (Udvarhelyszék parasztvallomásai 1820-ból – 2001; Marosszék parasztvallomásai 1820-ból – 2001; Háromszék parasztvallomásai 1820-ból – 2002; Csík-, Gyergyó-, Kászonszék és Aranyosszék parasztvallomásai 1820-ból – 2002).
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Lezárni a múltat, vagy kizárni – Mindenki Trianontagadó? 
A múltat mi nem tudjuk lezárni, konfliktuskerülésből inkább kizárjuk az életünkből, amivel csak tovább fertőzzük a sebeket. A politikai korrektséget úgy értelmezzük, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak, azt viszont képtelenek vagyunk megjegyezni, hogy Szlovákia fővárosa nem Pozsony, Mathias Rex szobra pedig Cluj Napoca főterén áll. Trianon üzenete a 91. évfordulón. 
Fura szerzetek vagyunk a világban mi, magyarok. Magunk között nyugodtan bevallhatjuk, amíg egy sorscsapás után más népek szorosan megmarkolják egymás kezét, addig mi azonnal egymást vádoljuk, és bosszúból megpofozzuk a szomszédot. Mert ő van ott. A „két magyar három párt” fokozottan igaz történelemértékelésünkre, 1100 év eseményeiből egyedül az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot tudjuk egyként, hősi helytállásként értelmezni. Persze mi lenne az ellenpélda 2011. június 4-én, mint a ma 91 éve aláírt trianoni békediktátum.
Trianonnal kapcsolatban ma a legjózanabbak is csak annyit mernek mondani, hogy a múltat le kell zárni. Le kell, mert ez az egyetlen megoldás, de ehhez nem árt kissé elgondolkodni a múlt természetén. Nagyon kényes ugyanis. Beszélni kell róla, beszélni vele, sírni rajta és nevetni, tudomásul kell venni, hogy ami az egyiknek öröm, az a másiknak szinte biztosan fájdalom. A múltat akkor zártuk le, ha kivettük a szálkát, még akkor is, ha tudjuk, a seb talán soha nem gyógyul. Ekkor ünnepelhetünk vagy gyászolhatunk úgy, hogy közben elismerjük a másik fájdalmát és örömét, és a saját bánatunkat nem kényszerülünk titkolni, netán letagadni.
Lezárni vagy kizárni
A múlt másik furcsasága, hogy igazán akkor él, miután lezártuk. Ha már egymás szemébe néznek az egykori ellenségek, ha tiszteletet kap a győztes és a legyőzött is. Ekkor a múlt a mindenki által vágyott jövő alapja lehet, és valóban közösséget kovácsol nemzeten belül, de népek között is. Mi azonban erre képtelenek vagyunk. Akár gyávaságnak beillő lustaságból, akár konfliktuskerülésből, de a múltat mi nem lezárjuk, hanem kizárjuk. Nem távolítjuk el a szálkát, hanem hermetikusan lezárjuk a sebet. Elősegítjük a gennyesedést, a további fertőzést. Szélsőségesek kapnak teret itthon, magyart vernek a Délvidéken, Rákóczi városában büntetik a magyar szót, lebontatják a székelykapukat Székelyföldön. A magyar miniszterelnök pedig román kollégájával koccint Erdély elcsatolásának évfordulóján. Őszintén: létezik olyan jóérzésű román ember, aki elvárja, hogy megünnepeljük az országunk megcsonkítását? Aki nem szánalomra méltónak tartja ezt a „gesztust”? Eszébe jutna-e bárkinek is Szlovákiában magyarokkal „ünnepelni” az I. bécsi döntést? Pedig miért ne? A nagyhatalmak hozzájárulásával létrejött szerződés volt, ahol 80 százalékban magyarok lakta területek csatlakoztak az anyaországhoz... Persze, miért bántsuk a szomszédos országok önérzetét, inkább felejtsük el a magunkét. Csakhogy cserébe masírozó nácikat kapunk, utcai tüntetések, parlamenti beszédek hangvétele miatt kell magyarázkodnunk, egy végletesen meghasonlott társadalomban kell élnünk. Azzal, hogy a múltunkat kizárjuk, magunkat és környezetünket fertőzzük.
Egyszerűen nem merjük kimondani, hogy fáj Trianon, fáj a hárommillió magyar, történelmi és kulturális múltunkat rejtő tájaink elvesztése, hogy nosztalgiával tekintünk a Kárpátok természeti kincseire. Az lenne beteges, ha nem így lenne. És a szomszédaink? Ők is tudják, mi a veszteség, ők is tudják, nem gondolunk területi revízióra, de ők is elvárhatják, hogy őszintén éljünk egymás mellett és egymással. Továbblépni ők is csak úgy tudnak, ha megszüntetjük a tabukat, ha kihúzzuk a szálkát és együtt ápoljuk a sebet. Gondoljunk csak bele, egy szerb átlagpolgár mikor fog rácsodálkozni, hogy Koszovóban is élnek szerbek, vagy keleti szomszédunk mikor hagyja magára a milliós moldovai románságot? A mi múltkizárásunk bosszúja, hogy ma sokan Magyarországon nem értik, miért beszélik román állampolgárok tömegei kiválóan a magyart. Mi már azt is kitaláltuk magunknak, hogy Trianon jogos büntetés volt a magyar kormányok hibás politikája miatt: elnyomtuk a nemzetiségeket, ráadásul a magyarok kisebbségben éltek Nagy-Magyarországon – olvassunk csak bele néhány témába vágó fórumba a neten. Ez lett mostanra a „politikailag korrekt” hozzáállás, ami nemcsak butaság, de önpusztító is.
Sajátos „polkorrektség”
A Magyar Királyság területén a magyar népesség 54 százalékot tett ki 1910-ben, a további 46 százalékon tucatnyi nemzet osztozott, a legnagyobb arányban (Horvátország nélkül), 16,1 százalékban románok, 10,9 százalékban szlovákok, 10,4 százalékban németek és 3 százalékban szerbek. Vagyis a korabeli Magyarország legnagyobb lélekszámú kisebbsége meg sem közelítette az ország összlakosságának 20 százalékát. A „polkorr” nevében jegyezzük meg, hogy bár a tíz százalékot alkotó szlovákság „miatt” tarthatott igényt a leendő Csehszlovákia majdhogynem 70 ezer négyzetkilométernyi területre, a szétszórt tömbökben élő, csaknem kétmillió fős német nemzetiséget a „nemzeti önrendelkezés” jegyében senki nem jegyezte. A csehszlovákok később magyarok tömegeivel együtt egyszerűen átdobták a határon, a románok pedig fejenként eladták őket Németországnak. Akik maradtak, azok pedig a magyarok jogfosztottságában osztoztak.
Évszázadok szabadságharcai után – amelyekben egy kivétellel a királyság minden nemzetisége vállvetve küzdött az elnyomás ellen – 1867-ben ha a függetlenséget nem is sikerült kivívni, de a „birodalomalkotó”, egyenrangú fél státuszát igen. Ezt az akkori politikusok féltékenyen őrizték, amiért talán egyetlen kor egyetlen bírája sem vetne rájuk követ. A kisebbségek igényeinek növekedésében viszont a magyar vezető elit a monarchia létét látta veszélyben, ezért a korábban példaértékű nemzetiségi törvény után egyre szigorodott a kisebbségi politika. Ez tény. A kérdés viszont költői: vajon ha teljes autonómiát adnak a kisebbségeknek, ha „állam az államban” jogokat bír a románság, szerbség, szlovákság a világháború után, vajon akkor nemet mondtak volna az anyaországukkal való egyesülésre?
A szakadás feltételezhetően mindenképp bekövetkezett volna, de Trianon kegyetlensége aránytalan és indokolatlan volt, egyedül a pillanatnyi nagyhatalmi érdekkel magyarázható. Az antant hatalmak, Franciaországgal az élen az Osztrák-Magyar Monarchia helyett egy új „ütközőzónát” akartak létrehozni Oroszország és Németország megfékezésére, ezért áldozták fel a történelmi Magyarországot. Feláldozták, mert új „szövetségeseiket” magyar területekkel, nyersanyaggal és vasútvonalakkal erősítették fel, miközben tudták: „ehhez többszázezer magyaron kell átgázolni”. Volt az több millió is, akikért nem kár, mert a politikai korrektség nevében sikerült megmagyarázniuk: a magyar „barbár nép, a törökökhöz hasonlóan sokat rombolt és semmit nem alkotott, elnyomta a nemzetiségeket”. És mi ezt ismerjük el rosszul értelmezett „korrektségünkkel”. Feltehetően nem omlanának össze nyugati kapcsolataink, ha francia, brit, olasz és amerikai barátainknak ki mernénk mondani: azok az urak ott és akkor hatalmasat tévedtek, rossz döntést hoztak, értelmetlenül ütöttek gyógyíthatatlan sebeket Közép-Európán. És igen, azoknak az uraknak utódai féltették nemrég az EU-t a keleti kis népek értelmetlen nacionalizmusától. Ejtsünk persze szót Benesről, Masarykról, román és szerb kollégáikról, akik hazugságokkal, elferdített statisztikákkal indokolták területi igényeiket a nagyhatalmak előtt – de ismerjük el azt is, hogy saját nemzeti érdekeik szempontjából kiváló munkát végeztek. Ők nagyot alkottak, mi pedig örüljünk annak, hogy néhány követelést még a franciák is túlzónak találtak, így nem a Balaton középvonala lett Csehszlovákia és Jugoszlávia határa, és a Tisza nem a Román Királyságé.
Tagadjuk? Trianont még a legkevésbé sem zártuk le, ami egyes egyedül a mi hibánk. És írjanak bármit a fórumokon, háborodjanak fel, hogy románok milliói árasztják majd el a magyar munkaerőpiacot, tekintsék a székely hibájának, hogy „idegen országban született”, tudat alatt gyakorlatilag mindenki Trianontagadó, aki magyarul beszél. Jó, kicsit enyhítsük a kijelentés súlyát: mindenki, aki felvidéki magyarokról beszél, vagy Erdélyként említi a Magyarországtól Romániához csatolt részeket. A mai Szlovákia területét ugyanis 1920-ig Észak-Magyarországnak vagy Felső-Magyarországnak nevezték, a Felvidék szó Trianon öröksége. És bizony bántja ám a szlovák füleket.
Erdély több mint 1000 évig a Király-hágónál kezdődött, az attól nyugatra, körülbelül a mai magyar-román határig húzódó terület neve Kelet-Magyarország, illetve Partium volt. A mai értelemben vett Erdélyt bizony a „Trianon-nosztalgia” szülte. És bárki tegye a szívére a kezét, hogy hányszor járt Bratislavában, vagy hányszor hallott Rákóczi kosicei sírjáról. Valószínűleg akkor is bután néznénk, ha a jól ismert kvízkérdést így tenné fel valaki: melyik lábát emeli a Cluj Napoca-i Matei-szobor lova? fn.hu/MTI
Erdély.ma

Szonettől kormányülésig és vissza
Beszélgetés Markó Béla miniszterelnök-helyettessel, az RMDSZ volt szövetségi elnökével
„Én arra gondolva építettem politikusi pályámat, hogy jó, ha az embernek van másik hivatása. Ad egyfajta hátteret, biztonságot, s ezt másoknak is ajánlom: ne felejtsék el az eredeti hivatásukat” – inti politikustársait Markó Béla volt RMDSZ-elnök
Elnök úr, ön nemrég, a marosfői táborban éles kritikát fogalmazott meg a magyar kormánnyal szemben a határon túli magyarok szavazati joga kapcsán. Most, az épp rajtoló tusványosi táborban ismét előtérbe kerül ez a kérdés. Miért nem ért egyet a magyarországi szavazati jog kiterjesztésével?
– Először is elvi kifogásaim vannak. Szavazni ugyanis azért szavazunk, mert bele akarunk szólni a saját sorsunk alakulásába azáltal, hogy olyan képviselőket választunk, akik reményeink szerint jól fognak dönteni velünk kapcsolatosan. Éppen ezért elsősorban azok számára fontos a szavazati jog, akik ott élnek, abban az országban, ahol a választások zajlanak, ahol egy önkormányzatot vagy parlamentet kell megszavazni.
Ez egy általános európai elv, ugyanez az elv érvényesül az európai parlamenti választásokon: a szavazást elválasztották az állampolgárság kérdésétől. Az elvi probléma tehát az, hogy elsősorban azoknak kell szavazniuk, akik viselik is később döntésük következményeit. Hasonló probléma áll fenn az RMDSZ koalíciós partnerei részéről jött javaslatnál is, mely szerint levelezéses módszerrel szavazhatnának a külföldön élő román állampolgárok.
Csak Olaszországban tudomásom szerint több mint 900 ezer román állampolgár él, és ezekhez hozzájönnek azok, akik nincsenek a nyilvántartásokban. Ugyanez a helyzet Spanyolországban. Levelezéses választási módszerrel több százezer, de akár egymillió szavazat is érkezhetne külföldről, ami már eldöntené a hazai választások sorsát.
2009-ben nem lehetett levélben szavazni, mégis a külföldi szavazatok döntötték el a román államelnök-választás végeredményét.
– Valóban, de a nagyságrend kérdését mégiscsak kulcsfontosságúnak látom. Ha a nem Romániában élő román állampolgárok – akik már elszakadtak az itteni állapotoktól, de ennek ellenére a választásokon részt vesznek – nemcsak tízezres, hanem milliós nagyságrendben szavaznak, akkor ők dönthetik el, hogy milyen legyen a román parlament összetétele, és én ezt nagy problémának látom.
Markó Bélával az ÚMSZ szerkesztőségében beszélgettünk
Térjünk vissza a magyarországi szavazásra. Azt is lehetne mondani: legyen Magyarország problémája, hogy a határon túli magyarok szavazataival dől el, milyen összetételű a magyar országgyűlés, és ne a miénk...
– Igen, viszont azt gondolom, hogy a határon túli, köztük az erdélyi magyarokat elsősorban arra kell most biztatni, hogy vegyenek részt minél többen a romániai parlamenti választásokon. Nem vagyok meggyőződve például, hogy aki fontosnak tartja a budapesti parlament összetételére szavazni, ugyanolyan fontosnak tartja majd a bukaresti parlament esetében is.
Az Élet és Irodalomban megjelent legutóbbi írásában, amelyet az Új Magyar Szó is leközölt, súlyos kritikákkal illeti a magyar kormányoldalt, főleg a Fidesz itteni politikai partnereinek nyújtott segítség miatt. Az írásban eléggé borúlátóan látja az RMDSZ helyzetét.
– Ha már arról beszélgetünk, hogy az elmúlt időszakban mit írtam, mit nyilatkoztam, le kell szögeznem: nem azt a célt tűztem ki magam elé, hogy én legyek az RMDSZ megmondóembere. Ha ez lett volna a célom, akkor nem jelentem be, hogy fokozatosan kivonulok a politikából...
Viszont most nagyobb a szabadsága, mint szövetségi elnökként volt.
– Nagyobb a szabadságom, de az RMDSZ elnökeként is kimondtam olyan dolgokat, amelyekről úgy gondoltam, hogy ki kell mondani. Itt van például a pártalakítási kísérlet kérdése: azt azért ne várják el tőlem, hogy ujjongjak attól, hogy megpróbálnak bejegyezni egy újabb magyar pártot, és hogy nem lóg az orrom attól, ha nem sikerül bejegyezni
Ha már a pártalakításról beszélünk: Tőkés Lászlóék politikai befolyást vélnek felfedezni az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzésének alapfokon történt elutasítása mögött. Mit gondol erről?
– Romániában mindig mindenki politikai befolyásról beszél az igazságszolgáltatás egyes döntései kapcsán...
Az RMDSZ is, lásd „Borbély-ügy”...
– Igen, az RMDSZ-szel is meg-megtörténik, hogy ilyesmit feltételez, és azt gondolom, hogy meg is történik ilyen eset. Én magam sem merem állítani, hogy teljesen független lenne az igazságszolgáltatás. Persze az a legkönnyebb, amikor egy pártot nem jegyeznek be a bíróságon, hogy azt mondjuk: politikai döntés áldozatául estünk. Amit én erről tudok, az az, hogy bajok voltak a támogató aláírásokkal, de azt sem figyeltem, hogy miért utasították el, mi is volt a kifogás.
A névválasztással szemben merültek fel olyan kifogások, amelyeknek a bíróság helyt adott.
– Nos, ha már a névválasztásnál tartunk, én azt gondolom, hogy egészen cinikus dolog volt részükről a néppárt elnevezést használni. Hogy a bíróság fejében egészen más okok voltak, amikor kifogásokat fogalmazott meg, az más kérdés. Tehát mondjuk már el, hogy ez végtelenül cinikus dolog.
Az RMDSZ az Európai Néppárt tagja, mégha az RMDSZ-t nem is hívják néppártnak, és nem mostantól fogva, hanem a kilencvenes évek elejétől, amikor az Európai Néppárt jogelődjének volt tagja. Az történik, hogy még a névvel is megpróbálják elvenni az RMDSZ identitását.
Meddig bírja még ez a sokat próbált kormánykoalíció?
– Az RMDSZ-nek érdeke kormányozni, és nem látom, hogy nagyon hamar előállhat egy olyan helyzet, hogy ne legyen érdeke. Ez csak akkor történhet meg, ha a másik oldal, a koalíciós társ ellenérdekeltté teszi az RMDSZ-t, például egy olyan régióátalakítási elképzeléssel, amely nem felel meg a magyarságnak. Amely szétverne mindent, amit mi felépítettünk. Az RMDSZ az önkormányzatokra alapozta az erejét, a mostani önkormányzatokban lehet erős, és egy ilyen átalakítás feloldaná a magyarság erejét.
A másik ilyen kérdés a választási törvény módosítása a levelezéses szavazás bevezetése révén. Az RMDSZ nem fogadhat el egy olyan intézkedést, amellyel még a Romániában élőkhöz képest is megkönnyítenék a külföldön szavazók dolgát! Hiszen ha én Romániában történetesen nem tartózkodom éppen Marosvásárhelyen, hanem mondjuk Nagybányán, akkor nem szavazhatnék, de aki Spanyolországban tartózkodik, az szavazhat. Tehát ha kezdenek sorra előállni ezek az egymással ütköző elképzelések, akkor problémák lehetnek a koalícióban.
Taktikailag nem lenne előnyösebb ellenzékből indulni a jövő évi választásokon, mint egy népszerűtlen kormány tagpártjaként?
– A nagy népszerűtlenségi hullám, hogy nevezzük így, már lefutott. Az igazán népszerűtlen intézkedések tavaly voltak, akkor érezhettük mi is, hogy csúszunk lefelé, a kormánnyal együtt. Ezek az intézkedések meghozták a megfelelő eredményt, a gazdaság stabilizálódott, bár azt nem állítom, hogy meggyógyult.
A kormány népszerűsége azonban nem emelkedett...
– De nem is zuhant tovább, és a közvélemény-kutatások az RMDSZ-nek mindig megadják a küszöb fölötti értéket. Persze én nem nyugtatom magamat ezekkel a felmérésekkel, de az RMDSZ mint politikai szervezet támogatása és a kormány támogatása nem mosható egybe.
Szintén a marosfői táborban mondta azt, hogy van élet az RMDSZ-elnökségen kívül is. Milyen ez az élet, hogy megy az írói pálya?
– Sok politikusa van még az RMDSZ-nek, akik nem elnökök, és ők nem mind azon törik a fejüket, hogy írniuk kellene. Nem ártana egyiknek-másiknak, hogy egyében is törje a fejét, mint a politikán, de ez nem feltétlenül a versírás kell, hogy legyen. Én arra gondolva építettem a magam politikusi pályáját, hogy jó, ha az embernek van másik hivatása. Ad egyfajta hátteret, biztonságot, amikor nehéz döntéseket kell meghozni, és ezt másoknak is ajánlom: ne felejtsék el eredeti hivatásukat.
Írt már szonettet kormányülésen? Például ha éppen akkor jut eszébe egy rím, lejegyzi, hogy ne vesszen el?
– Nem szívesen keverem össze a kettőt. Sok mindent elveszít az ember a politika által, ezeket a rímeket is a veszteségek közé kell sorolni...
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés: A nemzetegyesítés megvalósításában kezdeményezők voltunk 
Véget ért a X. Kárpát-medencei Nyári Egyetem Nagyváradon. A jubileumi rendezvény zárónapján, az esemény egyik fővédnöke, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke tartott előadást. A rendezvényen közel 200 diák vett részt Magyarországról, Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, és a Vajdaságból. Ionescu Nikolett járt a zárórendezvényen:
- Sok minden történt ez alatt a tíz év alatt, amióta megrendezték az első Kárpát-medencei Nyári Egyetemet, itt a Partiumi Keresztény Egyetemen. Milyen szerepet tölthet be egy nyári egyetem a diákok életében, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, a rendezvény fővédnöke? - Mint a vérnek az erei a testet, úgy hálózzák be a különböző rendezvények, nyári egyetemek, a kárpát-medencei magyarságot, mely hosszú évtizedekig tartó csonkaság után ténylegesen a határok felett, és a határok ellenére összeállot, én arra vagyok büszke, és az tölt el elégtétellel, visszatekintve 2002-re, hogy megelőlegeztük azt a törvényes állapotot, amely az utóbbi évben a három sarkalatos törvény, az állampolgárságról szóló törvény, az Alkotmány, és a Trianoni emléktörvény révén alakult ki. De így gondolok vissza a több mint 20 éves Tusnádfürdői Nyári Szabadegyetemre, vagy a Magyar Reformátusok Világszövetségére, vagy a többi egyetemi nyári rendezvényre, főiskolai mozgalomra, a Kőszegi ifjúsági rendezvényekre, tehát egészében kell látnunk ezt a folyamatot, és jó érzés azt megállapítani, hogy mi ebben a mozgalomban, a nemzetegyesítés megvalósításában nem csak résztvevők, hanem kezdeményezők voltunk… (…) Kossuth Rádió. Erdély.ma

A szekusok markában*
Részlet Fülöp Sándor (1920–2011) visszaemlékezéséből
Fülöp Sándor visszaemlékezésével lapunk az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a kommunista diktatúra áldozataira emlékezik. A néhány hete elhunyt, frontot és szovjet fogságot megjárt Sándor bácsit a kommunista hatalom elleni agitáció vádjával 1956-ban letartóztatták, és hat év javítóbörtönre ítélték. Megjárta a marosvásárhelyi és a szamosújvári börtönt, a Duna-delta kényszermunkatáborait, s csak teljes büntetése letöltése után 1962 őszén szabadult. A nemzeti ünnep alkalmával a kötet formájában is megjelent, nagyon izgalmas és érdekfeszítő visszaemlékezésből közlünk részeket.
November 2-án, sötétedéskor érkeztünk meg Marosvásárhelyre. Bekísértek az állambiztonságiak fogadó, helyesebben fogda-épületébe. Az előtérben állt egy főhadnagyi rendfokozatú zömök, barna ember. Szőcsnek hívták. Ő volt a fogdaparancsok, illetve főfoglár. Később Bölénynek neveztük őt magunk között. Én lettem a száraz keresztapja. Jó estét köszönök oda a Bölénynek, de ő rámbődül:
– Forduljon arccal a falnak!
Odafordulok, s várom a történendőket. Nemsokára vállon ragad egyikük, és cókmókostól, azaz hátizsákostól bezár egy kis állófülkébe. Ott várakozom az égő villanykörte alatt mintegy másfél órát, amire értem jön egy őrmester, és a raktárba vezet. Ott leadom hátizsákomat, megmotoznak, elveszik órámat, töltőtollamat, mindent a rajtam levő ruházatomon kívül. Télikabátom, sapkám, sálam, bőrkesztyűm is ott marad. Holmimat fölleltározták és aláíratták velem. Ennek végeztével szemüveget tettek szememre, olyasfélét, mint amilyen a motorkerékpárosoké, csak ez vakszemüveg volt, azaz semmit se láttam vele. Kísérőm vállamra tette kezét és diktálta:
– Most jobbra fordulunk, most lassítsunk, mert lépcsők következnek lefelé, számolja itt a lépéseket, négyet, most balra térünk stb.
Mindezt nagyon halkan, alig érthetően mondta. Elég hangosan közöltem vele, hogy nem értettem, mit mondott.
– Pszt! – figyelmeztetett – Itt nem szabad hangosan beszélni.
A már fogva tartottaknak a folyósóra nyíló cellasorai között jártunk. Egyszer csak megállunk. Ajtót nyit. Egy kis cellába lépünk be. Ott leveszi fejemről a vakszemüveget. A cellában villanykörte égett. Az ajtó mellett rámutatott egy csengőgombra és így szólt:
– Ha szüksége van valamire, nyomja meg ezt a gombot. Mindjárt hozom az ágyneműt is. Vacsorát most még nem kap, mert elmúlt a vacsoraosztás ideje.
Kilépett, reám zárta az ajtót, én pedig körülnéztem cellámban. Volt benne két keskeny betonpriccs ráerősített vastag deszkalappal tetejükön, s ezeken egy-egy csupasz matrac. A cella mélyén a két priccs között egy ugyancsak betonalapzatú tömör asztalka állt rászerelt vastag fa asztallappal. A priccsek fölött a falba erősítve két-két rövid ruhafogas volt. A bejárat fölött pedig volt egy, a folyósóra nyíló kettős ablaktábla homályos üvegekkel, de olyan magasan, hogy azokat nyitogatni-csukogatni, s természetesen onnan a folyósóra ki is lesni nem lehetett. Ezek az ablakszemek félig nyitottak voltak. Innen áramlott be a folyosó „légkondicionált” levegője a szellőztethető fogda térségéből, ahol a cellák sora állott. Cellámnak hossza négy lépés volt.
Kisvártatva „rabszolgám” (tisztnek tisztiszolga, rabnak rabszolga dukál!) meghozta ágyneműmet: egy alsólepedőt, egy pokrócot meg egy fejvánkost. Magam pedig róttam előre-hátra négylépésnyi cellámat azon töprengve, hogy miféle súlyos bűntettel veszélyeztethettem egymagamban a kommunista államhatalmat, amiért ilyen biztonságos helyen őriznek. Gondolkoztam bizony azon, hogy mit is mondjak kihallgatásomkor, vagy miféle vallomást akarnak belőlem kisajtolni.
Miért?
Nem tartott sokáig lelkiismeret-vizsgálatom. Ismét nyílik a purgatórium ajtaja, szememre kerül a vakszemüveg, és fölvezetőm kísér az első kihallgatásra. Kanyargunk jobbra-balra, lépcsőkön le, majd belépünk egy ajtón csak úgy „vaktában”. Lekerül szememről a vakszemüveg, s valami irodaszerű szobában állok. Egy asztal mögött egyenruhás fiatal szekus főhadnagy ül. Tekintetében nem látok semmi fenyegetőt. Köszönök. Visszaköszön, leültet s mondja:
– Fábián Lajos főhadnagy vagyok.
Magam is bemutatkoznék (így illenék), de leint:
– Ne siessen. Tudom, hogy kicsoda. Most veszem föl személyi adatait, és csak akkor beszéljen, ha kérdezem.
Az íróasztal előtt, de attól két-három méterre ülök egy támla nélküli és a padozathoz rögzített széken (az állambiztonságiak biztonságán). Megtörténik a „protokolláris” bemutatkozás személyi adataimmal együtt, amelyet aláírásommal hitelesítek, majd kérdezi:
– Tudja-e, miért került ide?
– Ezt én is szeretném tudni – felelem.
– Annyi vallanivalója van, hogy azt se tudja, melyikkel kezdje?
– Bár így volna! Akkor nem volna az az érzésem, hogy ártatlanul hurcoltak ide.
– Mi ok nélkül senkit se hurcolunk ide. Gondolkozzék efelől a cellájában. Lesz ideje rá átgondolni, mikor és hogyan történt az, amit tett, s a legközelebbi kihallgatáson máris beszámolhat róla. Annyit elárulok bíztatásként, hogy följelentés alapján tartóztatták le. A följelentés szerint maga lázított a szocialista rendszer ellen. Emiatt pedig börtönbüntetés vár magára. Őszinteségétől függ börtönbüntetésének mértéke. Most elmehet.
Jóformán ki se mondta Fábián, hogy mehetek, nyílik az iroda ajtaja, belép a kísérőm, föligazítja vakszemüvegemet, és cellámba vezet vissza. Ő nem volt jelen kihallgatásomon, hanem kint várakozott. Honnan tudta tehát, hogy mikor nyithat be értem? Ez mindig így volt a további kihallgatások során is, amíg egyszer ráeszméltem. Vallatóm asztalának lapja alatt elektromos kapcsológomb volt, s amikor azt megnyomta, az odakint kigyulladó fény, jelezte fölvezetőmnek, hogy jöhet értem. Ugyanígy működött cellám „villanycsengő-gombja” is. Csak a cella számát világította meg valahol a jelzőtáblán, hogy a szolgálatos őr tudja meg, melyik cellához hívják. Mindig legalább két őr ténfergett a cellák előtt. E fegyőrök papucsosan vagy tornacipősen osontak a folyosókon, hogy lépteik ne kopogjanak, s egymásnak is csak sziszegtek kígyók módjára a kísérteties csöndben. A csönd eme purgatóriumában nagyon respektálták cerberusaink államellenes vétkeinket számba vevő introspektív nyugalmunkat. Még a cerberusoknak sem engedtetett meg a csöndháborítás, hát még nekünk, az alvilágiaknak! De hogy bűneink töredelmes, őszinte meggyónására buzdítsanak, nagy ritkán – nehogy megszokottá váljék – föl-fölrázogatott néhány percig tartó, a csöndet megtörő lárma.
Pár napig tartott már cellámban lelkiismeret-vizsgáló meditációm, amikor egyik este velőtrázó üvöltés és botütések hangos pufogása riasztotta meg temetői nyugalmunkat. Puffant egyet a bot, s erre következett az artikulátlan ordítás. Mindez olyan szabályos ritmussal, hogy a mesterkéltség, a színjátszás gyanúját keltette bennem. A bot pufogása is úgy hatott, mintha csak tömött matracot porolnának. Nem lehetett ez természetes verés. Ha valakit vernek, a fájdalomérzet folyamatos. A zúzódások azután is fájnak, miután a botütés lecsapott. Az így megkínzott ember egyfolytában jajgat, sőt könyörög hóhérainak, esetleg hangoztatja, hogy ártatlan, vagy ígéri, hogy vallani fog.
Később beigazolódott, hogy ez valóban csak lelkimasszázs, vagyis az egyik primitív megfélemlítő szekus trükk volt. Természetesen voltak valódi verések vagy az emberkínzás más módjai is a Securitátén, de nem ilyen demonstratív módon.
Kimerültségem ellenére „zártkörű” hajlékom első éjszakáján a kihallgatás után sokáig kerülgetett az álom. Azon töprengtem, hogy ki lehetett a följelentőm, és lesz-e erkölcsi bátorsága, mint vádló tanú velem szembenézni. Ekkor egy tettre döbbentem rá, amit valóban elkövettem, s amire valóban ráüthetik a fennvaló rend elleni lázítás vádjának (meg)bélyegzőjét. Annyira bíztam környezetemben, hogy ennek lehetősége csak most fordult meg a fejemben.
Október 24-én már tudtuk, hogy Budapesten kommunistarendszer-ellenes forradalom tört ki, és a magyar Dávid szembeszállt a szovjet Góliáttal. Kicsiny nemzetem világraszóló nagyságától hevülten léptem be az egyik tanterembe, ahol a köszöntésemre fölállott tanulók egyike nem emelte rám a tekintetét, hanem a padjára nézett le. Rászólok:
– Ne lógasd a fejedet, fiam! Te is magyar vagy. Mi, magyarok, emelt fővel állhatunk most a világ előtt, s a világ csodálkozó szemmel tekint föl ránk, hős nemzetünkre. Példátlan történelmi napokat él át a magyar nemzet.
Az egyik tanuló megkérdezi:
– Igaz-e, tanár elvtárs, hogy Magyarországon szovjetellenes fölkelés van?
– Igaz, fiam.
– És akkor nem fogjuk tanulni az orosz nyelvet itt sem?
– Ha itt is sor kerül erre, akkor nem. De addig végezzétek a kötelességeteket. Ez a ti dolgotok.
Hogyha valaki emiatt jelentett föl, nem ok nélkül jutottam ide. Ha emiatt börtönöznek be, vigasztalni fog az a tudat, hogy nemzetemmel vállalt szolidaritásomnak vagyok áldozata, mártírja.
Másnap korán reggel az egyik szolgálatos fogdaőr végigzörgette a cellaajtókat „deşteptarea” – ébresztő fölszólítással. Ajtót nyit, bead egy fél vödör langyos vizet surlórongyostól, amellyel cellám cementpadlózatát kellett fölmosnom. Az önkiszolgálás után nemsokára újra ajtót nyit, rám helyezi a vakszemüveget, és egy mosdó-véce-helyiségbe vezet mosakodás és egyéb szükségletek elvégzésére. Otthagy magamra kb. öt percig, majd beszól, hogy készen vagyok-e, és visszakísér cellámba. Úgy hét óra tájt adják be a reggelit, az ún. tercset (terci), azaz enyhén cukrozott híg kukoricadara-kását, amely éppen, hogy bepiszkolta pléhtányérom fenekét. Elfogyasztása után még éhesebb lettem.
Kora délelőtt ismét nyílik az ajtó, belép egy szekus foglár, kezében vakszemüveggel, rám igazítja azt és közli:
– Kihallgatásra viszem.
Most sokkal rövidebb utat tettünk meg a kihallgatáshoz, mint tegnap este. A szobában az asztal mögött egy másik szekus tiszt ül századosi egyenruhában. Puffadt képű, jól megtermett gunyoros viselkedésű pökhendiség. Nem nevezte meg magát. Ennyire nem ereszkedett le hozzám. Magamban Buftinak kereszteltem el őt. Utólagosan tudtam meg, hogy Biharinak hívják (valószínűleg konspiratív név).
– No, miért került hozzánk, Fülöp úr? Nem lett volna okosabb otthon csücsülnie a f…án, mint a mi munkánkat itt szaporítania?
Arrogáns magatartása fölpaprikázott, s az ő modorában finomkodtam vissza:
– Igazán sajnálom, százados úr, hogy én is egyike lettem munkáltatóinak, hogy ne így mondjam: megélhetési forrásainak.
Szándékosan nem kapitány, hanem a magyar hadseregben használatos százados úrnak címezgettem. Nem kérte ki magának, pedig láttam rajta, hogy fintorogva fogadja.
– Magának mi a foglalkozása? – kérdezte, mintha nem tudná.
– Tanár vagyok.
– Hol végezte el az egyetemet?
– Csak végeztem eddig, de el még nem. Másodéves hallgatója vagyok a Bolyai Tudományegyetem levelezői tagozatának orosz nyelv- és irodalomszakán.
– Akkor hogy meri magát tanárnak nevezni, ha nincs még diplomája?
– Engem az Oktatásügyi Minisztérium nevezett ki tanárnak, nem én saját magamat.
– Szóval tanár diploma nélkül.
– Úgy, ahogy lehet valaki százados is a katonai akadémia elvégzése nélkül.
– Reám akar ezzel célozni?
– Dehogyis. Ha mégis talált, elnézését kérem, hiszen a százados úr nem közölte velem iskolai végzettségét.
– Ember! Hogy beszél maga velem?
– Csak úgy, amint ember emberrel beszélhet emberileg bántó és sértegető szándék nélkül.
– De maga le van tartóztatva.
– Akkor is ember vagyok.
– Miféle iskolában tanárkodott?
– Többek között Kolozsvárt a Bolyai Tudományegyetem nyelvészeti karának orosz tanszékén is, mint egyetemi lektor. Tanítottam tanári diploma nélkül, de minisztériumi kinevezéssel, sőt protekció nélkül. Még csak párttag se voltam, se politikai érdemeim nem voltak a múltban.
– Horthyéknál sem?
– Sehol. Igen fiatal voltam ahhoz, meg nem is érdekelt a politika. Sem akkor nem érdekelt, se most sem érdekel.
– Még egyetemen is tanított? Miért süllyedt olyan mélyre, hogy most ide jutott?
– Olyan alávaló hely a Securitáté, hogy itt lenni szégyenletes dolog?
– Ha ártatlannak bizonyul, nincs oka szégyenkeznie.
– Nem magamra gondolok, százados úr.
– Nem azért rendeltem magát ide, hogy szellemeskedjen. A maga helyzete ehhez túlságosan komoly. Önéletrajzi adatairól kell beszámolnia, amit írásba foglalok, és azt ellenőrizzük is. Kérdéseimre ezért őszinte válaszokkal tartozik. Milyen nyelven kéri kihallgatásait? Románul-e vagy magyarul?
– Magyarul kérem, mert anyanyelvemen tudom a legkönnyebben és félreérthetőség nélkül, szabatosan kifejezni mondanivalóimat.
Nekifog kérdve kifejtett önéletrajzom megírásához. Amikor befejezte, átadja nekem, hogy olvassam át és írjam alá. Olvasom eléggé primitív írását, s közben meg-megcsóválom fejemet.
– Miért rángatja a nyakát, tanár úr? Görcse van, vagy nehezen megy az olvasás?
– Nem, százados úr, csak sok benne a helyesírási hiba.
– Üljön csak nyugodtan a f…án! Maga itt nem tanár, hanem vádlott, s mint ilyen, lesz rá gondunk, hogy magát tisztességre tanítsuk.
Bufti az asztallap alá nyúlt. Elővezetőm belépett, fejemre illesztette a vakszemüveget és visszakísért cellámba.
FOLYTATJUK
*Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon. Sajtó alá rendezte Papp Annamária. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2010.
Szabadság (Kolozsvár)

Válaszút előtt
A barikád „másik” oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei
Hogyan reagáltak a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra, miért volt csapdahelyzet esetükben a magyar forradalom?
Az 1956-os magyar forradalom erős hatással volt a határon túli magyar közösségekre is. A forradalom emlékezete általában egysíkúan mutatja be 1956 kihatásait, utórezgéseit, a letartóztatásokra, az egyéni és kollektív szenvedésekre helyezve a hangsúlyt. De hogyan reagáltak azok a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra 1956? Miért volt csapdahelyzet az ő esetükben a magyar forradalom? Mit tettek az egykori Magyar Autonóm Tartomány magyar káderei? 
A magyarok jelenléte az RKP soraiban jól kimutatható már a két világháború közötti illegalista korszaktól kezdődően. Ebben a korszakban a Székelyföldről, vagy más, magyarok által lakott területekről is kerültek ki vezető aktivisták, akik idővel jelentős szerephez jutottak az RKP legfelső vezetésében. Pl. Köblös Elek, Fóris István, akik főtitkárai is voltak a pártnak. 
A második világháború utáni első időszakban, az ötvenes évek közepéig még kimutatható egy masszív magyar jelenlét az RKP soraiban mind a tagságban, mind a nómenklatúrában. Ez esetben a párt második vonalában, a megyei, majd később rajoni illetve tartományi szinteken tevékenykedő magyar származású káderekre gondolunk. A magyar származású káderek a legfontosabb szerephez elsősorban az 1952-ben létrehozott, a történelmi Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban (MAT) jutottak. A 77%-ban magyar többségű közigazgatási egységben viszonylag nagyszámú magyar káder tevékenykedett.
A káderek mellett fontos megemlíteni a MAT-ban tevékenykedő értelmiségieket (írókat, újságírókat stb.) is, akik általában nem tevékenykedtek ún. káderi minőségben, viszont többségük a központi hatalommal együttműködve hozta létre és működtette a nemzetiségi irodalmat és a „totalitárius nyilvánosság” fórumait. Tevékenységüket, akárcsak a káderekét, kettős, ambivalens diskurzus jellemezte. Egyszerre voltak rajongói, működtetői és haszonélvezői egy őket integrálni és megbecsülni igyekvő rendszernek, ugyanakkor nemzetiségi mivoltuk miatt sohasem válhattak szerves részévé a hatalomnak és a román nemzetépítésnek. E kettősségből fakadó dilemma 1956 kapcsán is felmerült.
A helyi politikai elit az 1956-os események során egyfajta válaszút elé került, vállalja a rendszer által rájuk bízott feladatok végrehajtását vagy enged a magyarországiak iránt érzett etnikai jellegű szolidaritásnak. A káderek többsége az előbbit választotta és kevés kivétellel jól kezelték a forradalom helyi hatásait. A Párt utasításai alapján, meglehetősen nehéz körülmények között, biztosították a nyugalmat a MAT-ban, annak a ténynek a tudatában, hogy az erdélyi magyarság egy jelentős többsége, ha burkoltan is, de ellenérzéseket fog táplálni irántuk.
„Csupor (Lajos-MAT első titkár) azt mondta, hogy menjenek fel a Somos-tetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó... Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceasescunak a háza. Akkor erdő volt még ott. Megállt a sofőr, hogy addig és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival (Pál- a MAT Néptanácsának első titkára), Csupor Bránissal, ketten kétfelé. Na elmegyünk, s a sofőr is kiszállt s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebrevágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek”- emlékezett Vargancsik Lajos egykori aktivista. 
A párt – döntően magyar nemzetiségűekből álló – helyi apparátusa a visszaemlékezők ábrázolása szerint pánikhangulatban és egyfajta hadiállapotban élte át ezt az időszakot. A Tartományi Bizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek szerint a KB-kiküldött Fazekas János Marosvásárhelyre érkezése október 25-én már egybeesett a rendőri ellenőrzés fokozásával. „Az ‘56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas, lent aludtak a székházban, az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végül is hogy van s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket.” A budapesti események követésével és értelmezésével külön csoport foglalkozott: „Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem volt egy ún. Sinteza szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót” - mesélte az egyik aktivista.
A káderek elsődleges feladata a helyzet azonnali orvoslása volt, amely néhány kapkodó jellegű adminisztratív lépésben nyilvánult meg. A magyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. „Kiadták a parancsot, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, wc-t rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor, két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak.”
A forradalom kitörését követő első néhány napot a káderek egy jelentős része az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, illetve a pártszékházban töltötte. „... Mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházba egy reggel s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk [...] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre, ha valami lesz” - emlékezett Kuti Elek. A következő és a legfontosabb feladat a munkásság és a lakosság kedélyének lecsillapítása volt. Ennek érdekében a Marosvásárhelyre érkezett Fazekas János irányítása alatt egy nagyon erős propaganda-hadjárat vette kezdetét, amelyben a káderekre kulcsfontosságú szerep hárult. 
Első lépésként a pártvezetés azt szerette volna elérni, hogy a tartományban tevékenykedő írók egyfajta iránymutató lépésként ítéljék el a magyarországi eseményeket, mint ellenforradalmat. Ennek érdekében november első napjaiban a Tartományi Bizottság rendkívüli ülést hívott össze az értelmiséggel: újságírókkal, irodalmárokkal, folyóirat-szerkesztőkkel, színházi emberekkel. A Fazekas által támogatott és elnökölt találkozó célja az volt, hogy mindnyájukkal aláírasson egy levelet, amely a KB-t szolidaritásukról és hűségükről biztosította.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: „Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdú Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György [...] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom.” 
Valter Istvánra még komolyabb feladat hárult. „Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá.” A magyar forradalmat elítélő nyilatkozat végül a Lelkiismeretünk parancsszava címen látott napvilágot.
Október második és november első felében a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, ahol megpróbálták meggyőzni az embereket arról, hogy Magyarországon lényegében ellenforradalom zajlik. Közben szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. 
Barót település káderei 1956. november 30-án tartott rendkívüli ülésszak alkalmával, a magyarországi eseményekkel kapcsolatban az alábbi nyilatkozatot tették: „Nagy megrendüléssel, de ugyanakkor felháborodással figyeltük a magyarországi ellenforradalmi bandák gaztetteit. Mindnyájunk előtt világos, hogy a nemzetközi reakció által támogatott belső reakció a dolgozó nép által a népi hatalom éveiben elért vívmányokra tört. Minden cselekedetük arra irányult, hogy visszaállítsák [sic] a kapitalista rendszert, amelynek évei alatt a magyar munkások dolgozó-parasztok és néphez hű értelmiségiek annyit szenvedtek. Mély gyűlölettel gondolunk és felemeljük tiltakozó szavunkat az ellenforradalmi banditák gyilkos cselekedetei ellen, akik képesek voltak arra, hogy becsületes munkásokat dolgozó parasztokat ártatlan nőket, és gyermekeket gyilkoltak meg.” 
Amint az a fenti adatokból is kiderült, a kádereink 1956-ban aktív szerepet játszottak az események romániai, erdélyi vonatkozásaiban. A káderek többsége 1956 október és november között a párt központi vezetősége utasítására aktívan részt vett a magyar többségű területeken a magyarországi események esetleges radikális kihatásainak megakadályozásában. Szerepüket maga a magyar pártvezetés is elismerte, amikor 1958-ban Kádár János vezetésével Romániába látogatott.
Az 1956-os eseményekhez fűződő párthű magatartásukat több tényezővel magyarázták, amelyek között jelen van a párthűség, a kényszerpályás helyzet és nem utolsósorban az akkori állapotok, lehetőségek reális felmérése. A fiatal aktivista Vécsei így emlékszik vissza a MAT-ba küldött tejhatalmú megbízott utasításaira: „Fazekas mondta, általában higgadt volt, vigyázz Vécsei, mert ezek a fiatalok, forrófejű fiatalok. Valamit csinálnak, akkor letörölik ezt az egyetemet. Úgy nyisd ki a szemedet. Ez volt az útravaló.”
Amint az több életútbeszélgetésből is kiderült, nagyon sok vezető magyar káder gondolta úgy, hogy a magyarországi eseményekkel való értelmetlen szimpátia hosszú távon az ötvenes években elért kisebbségi jogok fokozottabb elsorvasztását vonhatja maga után. Magos Lajos a következőképpen érvelt a Simó Géza bútorgyár munkásai előtt: „Munkások, gondoljátok csak meg, mi lenne velünk, romániai magyarokkal, ha itt is újraélednének a reakciós történelmi pártok? Újból hozzákezdenének a nemzetiségi uszításhoz.” 
Mások a hatalom által gyakorolt erőteljes nyomással magyarázzák akkori semleges vagy rendszerhű magatartásukat. „Mi pártújság voltunk és minket nagyon sakkban tartottak. A szerkesztőségben már kialakultak a klikkek, a csoportok, akik szimpatizáltak a magyar eseményekkel... Nem létezett olyan személy, aki ki mert volna állni nyíltan a forradalom mellett. Olyan nem volt lehetséges. Esetleg szimpatizánsa volt.” 
Novák Csaba Zoltán
A szerzőről
Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2011-ben doktori címet szerzett a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében, Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Transindex.ro

A felvidéki magyar vállalkozó, Boldoghy Olivér ügye és szerepe egyfajta "felkiáltójel", és a magyar kormány minden jogi és más segítséget megad a szlovák állampolgárságától megfosztott férfinak - emelte ki Semjén Zsolt a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) tizedik plenáris ülésén szerdán a Parlamentben.
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes a Máért-ülés nyitónapján jelezte: Magyarország jogsegélyt nyújt mind Boldoghy Olivérnek, mind sorstársainak, mint fogalmazott, "nemzettársainknak".
Semjén Zsolt hangsúlyozta, éppen a szlovák alkotmány mondja ki, hogy akarata ellenére senki nem fosztható meg a szlovák állampolgárságtól. Azt mondta, a szlovákiai és uniós fórumokon is kiállnak az állampolgárságától megfosztott révkomáromi férfi mellett, és minden segítséget megadnak neki.
Hozzátette: ez az ügy messzemenően rávilágít arra, hogy mennyire ellentétes az Európai Unió étoszával az, amit Szlovákia ebben a kérdésben képvisel.
Semjén Zsolt egyben sajnálatát fejezte ki, hogy a szlovák kormányban részt vevő Híd-Most pártnak és a jobbközép kormánynak nem sikerült ígéretét valóra váltania, megszüntetnie a szlovák "ellentörvényt", amely jogfosztással fenyeget, és azt meg is valósítja a magyar állampolgárság felvétele esetén.
A kormányfő kereszténydemokrata helyettese azt mondta, szembe kell nézni azzal, hogy Szlovákiában választások lesznek, és ezt a mostani eseményt "nehéz nem összehozni" a közelgő, márciusi választásokkal. Úgy fogalmazott: "Csak bízunk abban, hogy nem lesznek hasonló, magyarellenes provokációk, amelyek célja nyilvánvalóan a felvidéki magyarság megfélemlítése."
A felvidéki magyaroknak azt tanácsolta, hogy aki úgy érzi, hasonló problémákkal szembesülhet, mint Boldoghy Olivér, de vállalja a magyar állampolgárság felvételét, jöjjön át Magyarországra, az önkormányzatok túlnyomó többségénél beadhatja a dokumentumokat, és három hónap múlva kezében lesz az állampolgársági papír. Ismét megerősítette, Magyarország semmiféle állampolgársági adatot nem ad ki senkinek.
Erdéllyel összefüggésben az autonómiatörekvésekről szólva úgy fogalmazott, hogy azok "soha nem adhatók fel".
Ha az etnikai alapú magyar párt kiesik a bukaresti parlamentből, vagy veszélybe kerül, vagy kisebb lesz a magyar jelenlét, az nagymértékben "megterheli" a magyarság érdekérvényesítésének lehetőségét - mondta.
Kijelentette: alapvető fontosságú a jó viszony Romániával, és nagyon fontos, hogy a magyar etnikai alapú politika hangsúlyos szerepet tölthessen be a román belpolitikában.
A kereszténydemokrata politikus a Vajdaságra kitérve kiemelte: a belgrádi törvényhozás váratlanul olyan jogfosztó (restitúciós) törvényt hozott, amely "kollektíve bűnösnek" bélyegezte volna a délvidéki magyarságot, kizárva a vagyon-visszaszármaztatás és a kárpótlás lehetőségéből.
"Délvidék visszacsatolásakor" minden ott élő magyar felnőtt férfi, értelemszerűen a magyar honvédség tagja lett - mondta, hozzátéve, elfogadhatatlan, hogy a karon ülő csecsemőtől a kilencvenéves aggastyánig mindenkit kizárjanak pusztán azon az alapon, hogy egy történelmi esemény részese volt.
Hangsúlyozta ugyanakkor, Magyarország soha nem vitatta, hogy ha valaki háborús bűnt követett el, és ezt törvényes bíróság megállapította, akkor legyen kizárva a vagyon-visszaszármaztatás és a kárpótlás lehetőségéből.
Semjén Zsolt közölte, a délvidéki magyarság jogfosztása esetén, Magyarország kénytelenek lenne megvétózni Szerbia uniós tagjelölti státuszát.
Megjegyezte, úgy tűnik, hogy Magyarország határozott fellépésének és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke tárgyalásainak köszönhetően megszüntetik a jogfosztást. Ha ez így lesz, Budapest "boldog örömmel" megszavazza a tagjelölti státuszt - mondta.
Október közepén a szerb kormány és a VMSZ egyetértésre jutott abban, hogy egy új rehabilitálási törvénnyel orvosolják a restitúciós
törvény vitatott paragrafusait. Kedden megkezdődött a rehabilitálási törvény általános vitája a szerb parlamentben.
Semjén Zsolt a Máért keddi ülésén beszélt arról is: a Bethlen Gábor Alapon keresztül szeretnék biztosítani, hogy a nemzeti jelentőségű intézmények az ad hoc jellegű pályázatokon kívül normatív támogatást kapjanak, ezáltal biztosítható legyen stabil és kiszámítható működésük. Az oktatás-nevelési támogatást mindenki megkapja - jelentette ki, hozzátéve, az új, bankszámlás utalás kialakításával "egy gombnyomással meg lehet oldani az utalásokat".
MTI