Bővülő kulturális kínálat
Folyamatosan bővül és jövőre még szerteágazóbb lesz a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központjának programkínálata, az elmúló évről és 2014 első negyedévi rendezvényeiről Lakatos Mihály intézményvezető számolt be.
A magyar nemzet történelme az egyik legfontosabb sorozata a kulturális központnak, tavaly négy, idén három előadást tartottak a különböző korokat legjobban ismerő történészek Székelyföld-szerte, a soron következő történelmi fordulópont az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, ennek bemutatására februárban kerül sor, és ugyancsak 2014 témája az 1914-ben kitört első világháború. A különböző rendezvények tételes felsorolása hosszadalmas lenne, csupán számadatokat említve: idén összesen 31 irodalmi jellegű programot szervezett a kulturális központ, hét képzőművészetit, emellett filmvetítés, élsportolók előadása színesítette kínálatukat. Idén először bekapcsolódtak a Szent György Napokba a csángó délutánnal, a sikeresnek bizonyult kezdeményezést folytatják. Ugyancsak először szervezett ünnepi műsort október 23-a tiszteletére a sepsiszentgyörgyi iroda, ennek is folytatása lesz, de jövőben már március 15-re is készülnek önálló rendezvénnyel. Október 23-hoz kapcsolódik a focibajnokság – ugyancsak a folytatás szándékával. Az idei újdonságokhoz tartozik még – de már jövő évi „eredménnyel” – a madéfalvi siculicidium témával meghirdetett képzőművészeti pályázatuk, ennek folytatásaként jövőben Gábor Áron-témájú irodalmi pályázatot írnak ki. És egyáltalán nem utolsósorban egy román nyelvű könyv kiadásának társfinanszírozása zárja az idei esztendő újdonságainak sorát, Hamvas Béla A bor filozófiája című művét a sepsiszentgyörgyi Hubbes László fordította le. Azonban nemcsak bővült a kulturális központ kínálata, hanem egy beígért rendezvénnyel szegényebb is lett:pénzügyi okok miatt nem tudták idén megszervezni a magyarországi borvidékeket bemutató sorozat második kiadását, Lakatos Mihály azonban reméli, a Tokaj-napokra 2014-ben sor kerül. Jövő év első negyedében a már bejáratott sorozatok mellett a Magyar Kultúra Napján szervez műsort a kulturális központ, az erdélyi magyar irodalom két meghatározó személyiségét, Szilágyi Istvánt és Király Lászlót hívták el Sepsiszentgyörgyre. Különlegesnek ígérkezik még a marosvásárhelyi Fekete Zsolt fotós kiállítása, aki ugyanazt ugyanolyan szögből fényképezte le, mint másfél évszázada Orbán Balázs, az egykori és mai felvételek párhuzamos bemutatásának a Lábas Ház ad otthont.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzedékváltás Csernátonban
Hivatalosan muzeológus a besorolása, szeptembertől ő foglalja el a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum szűkre szabott tisztijegyzékében édesapja helyét. Haszmann Orsolya tehát nem a kívülről jöttek bizonyításvágyával, mindent másképp tenni akarásával, egy új korszak megnyitásának szándékával vette át a tájmúzeum irányítását, hanem a feladatába belenevelődött, ebben a sajátos felfogású közegben felnevelkedett, az alapító gondolkodásmódját átvevő és továbbvivő küldetéstudattal, de fiatalos lendülettel és hatalmas elszántsággal. Amire bizony szüksége is lesz, mondja Haszmann Pál, aki akár eddig, úgy ezután is azon igyekszik, hogy megfelelőképp feltarisznyálja utódját.
Úgy belenevelődtem
Haszmann Orsolya magyar–néprajz szakot végzett Kolozsváron, 2004-ben mesterizett néprajzból. Rövid kitérőt követően (erről később még szó lesz) otthon, Csernátonban tanított három évet, ez a megalapozás és a családalapítás időszaka is volt.
– Tulajdonképpen mindig is arra készültem, hogy hazajövök. Már az egyetem utolsó évén besegítettem édesapámnak, legfőképpen azért, hogy tanuljak. És bizonyára tudatosság is volt a részéről abban, hogy kezdett átadni nekem dolgokat, levelezéseket előbb, így kezdtem belelátni abba, hogy milyen kapcsolatrendszer alakult ki a múzeum körül, kit mivel keresnek meg. A leveleket először úgy válaszoltam meg, hogy vele megbeszéltem, vagy az ő válaszait begépeltem, aztán fokozatosan már sok mindent magamtól, és ebbe szépen úgy belenevelődtem. Azt el kell mondani, hogy mi mindannyian itt nőttünk fel, kisgyerekkorunk óta mindenben benne voltunk, az életünk itt zajlott, nekünk a nyár sosem olyan volt, mint más családoknál, hogy elmennek a horvát tengerpartra, vagy ahová tehetik, nekünk a nyár munkával telt mindig, édesapámnak az élete annyira a múzeum, hogy ő, azt lehet mondani, a negyven év alatt sosem volt szabadságon. Ő ebben él, ezáltal mi is itt nyaraltunk, jöttek ide az emberek, mindig változott a társaság, változtak a tevékenységek, és ez így érdekes volt. Ez mind jó volt arra, hogy nemcsak én, hanem az unokatestvéreim is belenevelődtünk ebbe az életformába.
A nagy család
Családról esvén a szó, egy kis kitérőt kell tennünk. Idős Haszmann Pál népes családot hagyott maga után, felettébb érdekes, hogy a harmadik generáció hogyan örökölt sokszínű egyéniségéből. Haszmann József Budapestről került Kommandóra mérnökként, tőle örökölhette műszaki érdeklődését fia, idős Haszmann Pál; néptanítóként, tanárként a szemléltetve oktatás elvét alkalmazta, de zongorázott és hegedült, gyönyörűen rajzolt, festett, faragott, és szellemi tevékenységet is magas fokon művelt. Cseh Idával hat gyerekük született, öt érte meg a felnőttkort, közülük egy fiatal korában elhunyt, négyen élnek még a mai nap is, három fiú- és egy lánytestvér, aki Kolozsvárra ment férjhez. Akik itthon maradtak, mindannyian az udvarban, a Cseh-kúria körül, mint egy nagy család élnek: Lajos és az ikrek, József és Pál. Lajosnak két fia, egy lánya van: ifjabb Lajos – aki Tóniként ismert – ezermester, már gyerekkorában is állandóan szerelt, nem lehetett elszedni a gépek mellől, a családban úgy mondják, a keze aranyból van. László szintén műszaki beállítottságú, a múzeum körül minden javításra szorulót megold, a fafaragást magas szinten műveli. Testvérük, Ildikó Sepsiszentgyörgyön él. Józsefnek négy lánya van, Gabika 2010-ben megkapta a népművészet ifjú mestere elismerést, ő a múzeumban a bútorfestést oktatja, a háromszéki festett bútorok motívumkincsét viszi tovább; Évike Csíkszeredában él, Réka Sepsiszentgyörgyön rajztanár, Ágota pedig Marosvásárhelyen a zeneművészeti egyetemen tanul. Pálnak, mindenki Pali bácsijának Orsi az egyetlen gyermeke – bár Székelyföldön a gyermek fiút jelent. – Valahogy úgy alakult a családban, és ez nagyon jó, hogy mindenki valami máshoz ért – foglalja össze Haszmann Orsolya. – Csodákra is képes egy ilyen család, ha ezt a sok mindent összeteszi: egyik fest, a másik a motort szereli, a harmadik gyönyörűen farag, a negyedik kiadványokat szerkeszt, olyan szépen össze tud ez állni.
Lelkecském... – Idős Haszmann Pál, ha most szólhatna hozzád, tudom, úgy kezdené mondanivalóját, hogy lelkecském, kedvenc szavajárása lévén – mit mondana, mit üzenne neked? – Érdekes az én és a Nagyapám kapcsolata, hiszen én nem ismertem őt, 1977-ben ő elhunyt, én 1979-ben születtem. A sorsom alakulásában vannak olyan pontok, amelyek megerősítik ezt a – lehet, kissé romantikus, lányregényes – kapcsolatot. Például, amikor elvégeztem a tanítóképzőt, Kommandóra kaptam állást, tizenkilenc évesen elképzeltem, a fenyvesek között milyen szép lesz, ott akarok én is élni, ahol ő született, mintha követném az ő útját, és ekkor még erősebben megfogalmazódott bennem, hogy mit akarok az életben. Aztán úgy alakult, hogy csak egy hónapot tanítottam Kommandón, a következő évben mentem egyetemre. Hogy mit mondana? Sokszor az ember elkeseredik vagy elfogy az ereje, én olyankor mindig rá gondolok, ezt nem tudom megmagyarázni, de tudom, érzem, hogy valahol van és vigyáz, és figyel, és ebben én hiszek, és ez akkora erőt ad, hogy olyan lehetetlen helyzetekben, amikor más ember azt mondaná, nem lehet, én akkor is azt mondom, hogy de igen. Tavaly, nagyapám születésének száztizedik évfordulójára nagy ünnepséget szerveztünk, háromszáz meghívott, ennyi embert csak az udvaron lehet fogadni. Egész héten esett az eső, vannak sátraink, de nem annyi, hogy mindenki elfért volna alattuk. Mondtam mindenkinek, az ünnep napján nem fog esni, és addig mondtam, hogy aznap tényleg sütött a nap. Én hiszek abban, hogy fenn, lenn valahol minket nagyon szeretnek, mert mindig olyan szépen tudnak így az időjárással kapcsolatban is alakulni a dolgaink. A tavalyi ünnepségen meg is fogalmazódott, hogy ha nagyapám lenéz, akkor bizonyára örül, és van is, minek, egyrészt ott a családja, másrészt az ő álma mégiscsak valóra vált, mert sokan hittek benne, és nem hagyták cserben, és utána a fiai is akkora lélekkel, szívvel csinálták, ezt másképp nem lehetett volna.
Hogyan tovább?
– Ahogy itt az évtizedek során bevett szokás volt, ahogy fogadják a látogatókat, ahogy édesapám tud a látogatók nyelvén beszélni, az annyira sajátos, hogy épp úgy senki nem fogja tudni csinálni. De talán nem is az a cél, nem vagyunk egyformák, nekem is vannak elképzeléseim, másik generáció vagyok, aki másképp él meg már dolgokat. Természetesen messzemenően tiszteletben tartom, amit ők megalkottak és megálmodtak, ezekhez igazodva szeretném mindazt továbbvinni, ahogy eddig volt, beleértve akár az egész napos nyitva tartást is. Én 2012-től beiratkoztam doktori képzésre, a múzeum története a doktori disszertációm témája, egy ilyen negyvenéves múlttal rendelkező intézménynek nagyon időszerű lett most már megírni a történetét, idős Haszmann Pál munkásságát, aztán a további éveket, hogy az akkori politikai viszonyok között hogyan jöhetett létre egy ilyen intézmény, milyen kapcsolatrendszerek működtek, számomra ez nagy kihívás.
Azontúl raktárakra lenne szükségünk a tárgyak szakszerű tárolásához. Jó lépés volt az őszi gépésztalálkozó, felbecsülhetetlen, amit a magyarországi barátaink tettek, önzetlen segítségüknek köszönhetően beindult két traktor, amelyek nagyon romos állapotban kerültek a gyűjteménybe. Nagyon fontos lenne minél több régi tárgyat használatba helyezni ilyen szinten, a múzeum nemcsak attól lesz élő, ha az emberek itt alkotnak, vagy egyszerűen csak bejönnek ide, hanem hogy a tárgyak is újra meg tudnak szólalni. A szövőszékek például a székely házakban állandóan fel vannak vetve, és annyi lehetőséget kínál még az udvar és a park, időszerű terv többek között egy kemencét építeni, ahol kenyeret lehet sütni, és vannak még olyan dolgok, amik itt vannak a kezünkben, és még jobban ki kell aknázni, hogy haszna legyen az idelátogatónak belőle.
Vagy a múzeumpedagógia. Az iskolákkal való kapcsolattartása a múzeumnak mindig is jó volt, de még nagyobb hangsúlyt fektetünk erre, mint eddig, és ezután is szervezünk közös programokat. A faluhoz az iskolán keresztül lehet leginkább közeledni, ha valamit szervezünk, ahol a gyerek részt vesz, elhozza a szülőt is. Azt szeretném, ha a csernátoni azt érezné, hogy ő itthon van, nem kell kopognia a kapun, bármikor bejöhet, hozza el a vendégét, találja fel magát az udvarban. Mi kaptunk egy feladatot, senkinek, aki itt dolgozik, ez nem munkahely, hanem életforma, ezt én őszintén és lelkemből, semmi külső kényszer nélkül felvállaltam, és ebben hiszek. Hogy mire jutok, majd elválik, vannak tervek, célok és jó erős akarat, gondolom, hogy amit hátrahagyunk, az pont olyan hiteles lesz, mint amit mi kaptunk.
Pali bácsi intelmei
E jövőfaggató írás belső felépítése igazából azt követelné meg, mielőtt Haszmann Orsolyát kérdeztük volna terveiről, elképzeléseiről, előbb Haszmann Pállal mondassuk el, miért éppen Orsira testálta a jövő építését. A sorrendet azonban tudatosan cseréltük fel, hiszen Pali bácsi szavai, bár konkrétan a múzeum jövőjére vonatkoznak, minden magyar számára megszívlelendő intelmek. – Nem is én döntöttem abban, hogy Orsi folytassa a munkánkat, hanem ő maga ennek a hivatásnak él, szereti, érdekli, itt nőtt fel velünk, de hát végül is minden gyerek, bármelyik vihetné tovább. Én talán Orsiban látom azt az utódot, aki a többieket maga mellé fogva, egyiket sem kizárva, együtt viszik tovább. Bízom abban, hogy mindazt, amit próbáltunk idáig a magunk módján, szerény lehetőségeink és tudásunk szerint építeni, ennek a talán még félig fel nem épített háznak a derekát meg tudja rakni, és valaki majd egyszer befedi ezt a jelképes épületet, mert akkora munka áll előtte, hogy ő sem fogja tudni. Rárak ő is egy tetőt, de én mindig azt mondtam, hogy valamikor ezt az építményt színes zsolnai cseréppel kellene befedni. Hogy ez az intézmény, aminek megszületett, aminek eleink kigondolták, úgy éljen. Töltsék meg tartalommal, a múzeumpedagógiai tevékenységgel csalogassák be a gyerekeket, mert valamikor magunk is így örököltük édesapánktól, hogy bizony ide el kell hozni a fiatalokat, meg kell szerettetni velük a múltat, megismertetni gyökereiket, az értékeket. A tárgyi emlékek mesélnek, csak meg kell szólítani őket, de ahhoz, hogy megszólíthassák, tudni kell róluk sokat.
Mindig fel kell ismerni azokat a pillanatokat, amikor egyet lehet előre lépni. Ez sem könnyű, ezekben a nehéz időkben sem könnyű, mert úgy meglódult ez a világ, én már csak tapasztaltam az elmúlt húsz év alatt, az azelőtti nyomorúságos kényszer után hirtelen egy nehéz ruhát vetett le az ember, és rá kell döbbennie arra, hogy más módszerekkel, rafináltabban, de ugyanazt a nehéz ruhát akarják ránk visszaöltöztetni, azt a súlyt rárakni a székely-magyarság vállára, hogy húzza. Még mindig azokért az időkért kell dolgozni, melyek majd egyszer valóban teljesen szabaddá teszik az embert gondolkodásában, lelkében, cselekvésében, és azt teheti a maga jó elgondolása, hite szerint és úgy cselekedve, hogy hasznára lehessen a közösségének, nemzetének, fajtájának. Annyi mindent kaptunk szüleinktől, bár még többre hallgattunk volna annak idején, de hát ez így van minden ember életében, hogy mire éppen megvilágosodna annyira, akkor elmennek a drága jó emberek, elmennek az élet rendje szerint, de amivel minket feltarisznyáltak, abból szeretnénk most átadni. Szélesíteni kell a kört, bekapcsolni a Kárpát-hazát, itt állandóan pezsgő művelődési életnek kell lennie, mert láthatjuk-tapasztalhatjuk, mekkora nagy bajban van a nemzet, közömbösségre nem lehet székely-magyar jövőt építeni.
Minket nem tudnak elküldeni nyugdíjba. Most is azon törjük a fejünket, hogy mivel gazdagítsuk a gyűjteményt, annyi mindent meg lehet még menteni az ócskavas éhes szájából. És nem arról van szó, hogy mi tulajdonoljuk a legnagyobb gyűjteményt, nem. A múltkor is valaki azt mondta, milyen gazdag, mennyi mindene van. Mondtam, nem, ez nem az enyém, ez nem az öné, ez a székely-magyar nemzeté, ennek ön is, én is részesei vagyunk. Örülünk, hogy ezek mellett a fiatalok mellett még itt lehetünk, támogathatjuk a jó gondolataikat, egyeztetve, ez persze sokszor még vitákat is szül, nemzedékek között a gondolkodási különbség érthető, de csak buta ember, aki ezzel vitázik, az okos ember azt mondja, bizony igaza van, csak most álljak mellé, hogy nehogy magára borítsa a kerítést, el lehet mellette menni fogódzkodva is. Nem fogom vissza a fiatalos, jó gondolataiban, hevületében, tudásában és energiájában, azt nem tenném meg, és nem tenném meg egyik gyerekkel sem, hanem arra a csapásra szeretnénk irányítani őket, amiről azt gondoljuk mi, hogy jó. De lehet, hogy mellette egy másik csapás jobb, hát akkor menjen azon, csak jó helyen likadjon ki az erdőből, ahogy a székely mondja.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A díjazottak: Smaranda Enache és Szávai Géza
„Védhető megoldás a diszkrimináció és az elnemzetietlenítés? Nem: a megoldás nem a határok átrajzolása, hanem azok átjárhatósága; a megoldás nem az asszimiláció, hanem a jog az identitáshoz, nem az ellenségeskedés, hanem a derűs párbeszéd.
Az a megoldás, ha megtanulunk olyan testvérként egymásra nézni, akik együtt vészeltek át sok megpróbáltatást, ha elviseljük, hogy különbözünk, és ha arra törekszünk, hogy egymást kiegészítsük. Ha figyelünk a másik személyiségére. (…) A megoldás: az együttműködés legjobb formáit keresni” – olvasott fel egy nyilatkozatot Eugéne Ionesco a magyar emigráns egyetemisták szervezetének egyik genfi összejövetelén, ahol A kelet-európai politikai helyzet című kerekasztal-beszélgetésre az emigrációban élő írót, az abszurd dráma megalkotóját, illetve az akkor ugyancsak száműzetésben levő Paul Goma írót is meghívták. A Ionesco által megfogalmazott Magyar–román közös nyilatkozat váltotta ki a Genfi Pro Transilvania Bilingua Alapítvány létesítését, melynek egyik célja olyan fontos román vagy magyar művek felkutatása, amelyeket érdemes megismertetni, hozzáférhetővé tenni mindkét közösség nyelvén. Így vette fel a kapcsolatot az alapítvány a marosvásárhelyi Pro Europa Liga alapítvánnyal, amely nemcsak kétnyelvű könyvek kiadásával, hanem az Academia Interculturală Transylvania nyári egyetem szervezésével is felhívta magára a figyelmet. A Pro Europa Liga alapítvány egyik vezetőjének, Smaranda Enache emberjogi aktivistának a tevékenysége Eugène Ionesco szellemiségére emlékeztető, ezért részesül a Genfi Pro Transilvania Bilingua Alapítvány díjában, míg Szávai Géza író az erdélyi és európai identitást boncolgató Székely Jeruzsálem című esszéregényével érdemelte ki az alapítvány elismerését. A díjak átadására január 19-én, a genfi Művészeti és Történeti Múzeumban kerül sor, laudációt mond Hantz Péter (Bázeli Egyetem) és Ion Bogdan Lefter irodalomkritikus (Bukarest).
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A feladatokat a sors jelöli ki (Interjú GAZDA JÓZSEFFEL, a Háromszék Kultúrájáért Díj idei kitüntetettjével)
Kovászna Megye Tanácsa 2013-ban alapította a Háromszék Kultúrájáért Díjat, melyet évente a magyar kultúra napján, január 22-én adnak át azoknak, akik tevékenységüket a régió művelődésének szolgálatába állították, életművükkel hozzájárultak az egyetemes magyar kultúra gyarapításához.
A mindenkori díjazott személyét a megyei kulturális intézmények javasolják, tavaly az életműdíjat Szilágyi Zsolt tenor, karnagy vehette át, az idei kitüntetett pedig Gazda József nyugalmazott tanár, művészeti író, szociográfus.
A sors áldása
– Felsorolni szinte lehetetlen mindazt, amivel Gazda József foglalkozott életében: tankönyvírástól a Kőrösi Csoma Sándor Napokig, a szétszabdalt és szétszóratott magyarság enciklopédiájának megírásától – miként Bogdán László fogalmazott a Háromszék Kultúrájáért díjazottjának méltatásában – a művészettörténetig, a diákszínjátszástól a közösségszervezésig... – ... És mondjuk azt, hogy még tanítottam is.
– Melyiket tartja a legfontosabbnak?
– Az egyetem elvégzése után két laphoz is fel akartak venni, a Korunkhoz és az akkoriban Sütő András által indított Művészethez, az Új Élet elődjéhez. De „pártunk és kormányunk” megakadályozta, hogy én újsághoz, szerkesztőségbe kerüljek, ezért tanárként kellett elhelyezkednem. És mégis mondom, sorsom áldásának tartom, hogy tanárnak mentem. Ezért nem merem azt mondani, hogy fontosabb az írásos munka, mert ugyanolyan fontos a tanári is, hogyha azt valaki hittel, szeretettel, meggyőződéssel végzi. Azt pedig a kor mondja meg, és az utókor fogja eldönteni, hogy az az írásos munka, amelyet én letettem a nemzet asztalára – mert nemzetben gondolkodó embernek érzem magam –, az képvisel-e egy olyan súlyt, amelyet maradandónak lehet nevezni. Ha igen, akkor talán ez lenne a legfontosabb. De a diákszínjátszást ugyanolyan fontosnak tartottam, mert sikerült elérnünk, hogy adott pillanatban mi voltunk Erdély kis falvainak népszínháza. Az alatt a húsz év alatt, míg a diákszínjátszó csoportot vezettem, öt-hatszáz közötti előadást tartottunk, ami egy nagy színháznak sem válna szégyenére. Faluról falura jártunk, de Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen a nagy színpadokon is bemutatkoztunk, hogy nehogy valaki azt mondja, azért megyünk csak falvakra, mert szégyellünk nagyobb közönség elé lépni. És a kritikák is mutatták, hogy nem az alsó szintet képviselte a mi diákszínjátszásunk; még olyan megállapítás is hangzott el a Tamási Áron százéves születése évfordulóján pont Sepsiszentgyörgyön egy magyarországi színházkritikus szájából, hogy tizenhat színháznál látta a Tamási-darabokat, mégis számára a legnagyobb élményt egy diákcsoport, a kovásznai Énekes madár előadása nyújtotta, mi közelítettük meg legjobban azt az eszmét, amit ő Tamásiban elképzel. Vagy a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület. Kérdezték már, miért csinálom. A feladatokat nem én választom, hanem a sors jelöli ki, tudniillik az lehetetlen, ha valaki itt él Kovásznán, Kőrösi Csoma szülőágyától két és fél, három kilométerre, ne vegye tudomásul, hogy van Csoma. Amiként megengedtetett, az 1989-es változás után két hónapra már összeültünk, hogy alakítsuk meg az egyesületet, a feladat adva volt, és muszáj volt elvégezni. Az egyesületi munka, a tudományos konferenciák szervezése azonban óriási időelvonó tényező, olyan munka, amit más is végezhetne, de nem találom meg azt a másik embert. Azzal vigasztalom magam: összejárván a nagyvilágot magyar közösségeket keresve igazolódott előttem, hogy a nemzeti munkát Tokiótól Sydneyig és Buenos Airesig mindenki szolgálatként végzi, nem fizetés ellenében. Ami bánt, hogy itt nem akad egy tehetséges, ügyes fiatalember, aki például a tanári munka mellett átvenné ezt is. Na de összefoglalva: amit az ember hittel és lélekből jövő teljes odaadással végez, az egyformán fontos kell hogy legyen.
Emlékező történelem
– Bogdán László is jelezte laudációjában, az interjúkötetekre utalva, hogy egy intézmény munkáját végezte el egy személyben, magánemberként. Miért kellett ezt csinálni, mert pénzért, tudom, hogy nem, és úgy vélem, a majdani taps reményében sem. – Erre rá kellett döbbenni, és ezt is a sorsomnak köszönhetem. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, kolozsvári, nagyenyedi tanárkodás után kerültem Kovásznára 1964-ben, itt tapasztaltam meg a magyar közösségnek a szuszogását, azt, hogy milyen fantasztikus dolog az a hagyományrend, amely összetartja és cselekvővé teszi az embereket; mint egy gépezet, úgy működött ez a közösség akkortájt. Erre akkor döbbentem rá, amikor apósom meghalt, és hazajövet az iskolából azt láttam, egyik szomszéd sepri az udvart, a szomszédasszony főzi az ebédet, mások takarítják a házat, mert akkor még otthon volt felravatalozva a halott, és érkezik a harmadik szomszéd, hogy beszélt a pappal. Óriási élmény volt rádöbbenni, hogy az egyén feladatát adott nehéz helyzetekben átvállalja a közösség. És ez az élmény mozdított arra, hogy ennek a minden eszközzel szétzúzásra szánt közösségnek a hagyatékát, hagyományát, működő gépezetét én valamiképp megörökítsem, papírra vessem, így született meg az első szociográfiai kötetem, az Így tudom, így mondom. Én még beszélhettem olyan öregekkel, akik tűzvilágnál fontak, mert még mécses is alig volt a múlt századfordulón, úgy éreztem hát, hogy ütközőpontban élek, amikor még él a régi, de az új már ököllel ver szét mindent maga körül, és ennek a határvonalnak a felismerése késztetett arra, hogy megörökítsem a régi magyar falu emlékezetét, hogy a művészeti írói ambícióimat pillanatnyilag átrakjam más skatulyába, és a fontosabb munkát végezzem. Én ezt emlékező történelemnek vagy emlékező irodalomnak nevezem. Kezdetben a könyveimben magamat kikapcsoltam, és csak az adatközlőket beszéltettem, montázstechnikával alakítva ki a folytonosságot. Később rájöttem, azért okoz ez nekem nehézséget, mert a már felgyűlt tapasztalatokkal sokban hozzá tudok járulni a könyvek mondanivalójának kiteljesítéséhez, így született meg az oral history műfajom, amely kezdődött Az Istennel még magyarul beszélgetünkkel, A tűz októberével, később pedig A harmadik ággal, amelyikben már a magam szövegeibe építem be az emlékező anyagot.
– Mintegy igazolásaként a felépített elképzelésnek.
– Igen, de azt is el kell mondanom, hogy amikor a legelsőt, az Így tudom, így mondomat írtam, alig akarta elfogadni a kiadó, szöveggyűjteményként szándékozták közölni, mert nem értették, hogy ez egy építmény. Ezt a műfajt én találtam ki, megkomponálom a könyveimet, ezek nem interjúsorozatok, hanem a szerkesztés által válnak művekké. Határeset a szépirodalom és a dokumentumirodalom között, mert én tulajdonképp esztétikai élményt akarok nyújtani amellett, hogy tárgyi élményt is adok. Aki szelektíven szemelget a könyvekben, az csak a dokumentáris értéket kapja, aki megtenné azt, hogy folyamatosan olvassa, annak kizárt, hogy az esemény sodrása egy ívelő élményt ne okozna.
– Akár egy regény.
– Az én könyveim lehetnének magyar sorsregények is, hiszen megdöbbentő, ami velünk történt, megdöbbentő az egész magyar történelem. Az én vágyam az lett volna mindig, hogy ne csak dokumentumanyagot, hanem lelki táplálékot is adjak. Valamiképpen ezt a nemzetet lelkileg is rá kell döbbenteni arra, mit jelent magyarnak lenni.
Magyarnak lenni jó
– Magyarok nyomában, mondhatni, körbejárta a földet. Hol nem élnek magyarok?
– Mindenütt vannak. Egy nem magyar amerikai mondott egy számomra emlékezetes, szép mondatot: ti is olyanok vagytok, mint a zsidók, mindenütt ott vagytok és lehet látni titeket. Mi cselekvő nép vagyunk, ha valahol vagyunk, hát nem azért, hogy eggyel több ember legyen jelen, valami mindig ránk irányítja a figyelmet. Láttam, tapasztaltam, hogy teljesítményünk nem annyi ezrelék, amekkora az arányunk az egyetemességben, hanem annak a sokszorosa. Mindenütt észrevesznek bennünket, jó képességgel megáldott nemzet vagyunk, ami tény. Sokan azt mondják, ezt a nyelvünknek köszönhetjük, mert a nyelvünk annyira kreatív, annyira gondolkodásra késztető, hogy logikája vezet rá a dolgok lényegének meglátására, és ezért van az, hogy a mi tudományos teljesítményünk messze felülmúlja a számarányunkat. Tehát én azt mondom, hogy még ebben a viharvert korban, amikor annyi minden történt ellenünk az utóbbi évszázadban, vagy akár évszázadokban is, valahogy még ilyen körülmények között is szerintem jó magyarnak lenni.
– Miért mondta a Háromszék Kultúrájáért Díj átvételekor, hogy pillanatnyilag tragikusnak látja a magyarság helyzetét?
– Azért, mert Trianon nem véletlenül történt. Semmi oka nem volt, amiért büntessenek minket, hát mi voltunk az egyedüliek, akik elleneztük a háborút az induláskor, s a végén ránk varrták, hogy miattunk történt a háború, ami egy hazugság. Az egész magyarokkal szembeni történelmi büntetőhadjárat, ahogy a második háborúban Tito negyven-ötven ezer embert belelövet a Tiszába, aztán a málenkij robot, itt a földvári láger... Tamásfalván például, az én gyűjtésem szerint, hét áldozatot követelt a második világháború, ennyien haltak meg a frontokon, és 62 embert összeszedtek, elvittek Földvárra, megöltek. Én úgy látom, hogy a Kárpát-medence nagyon fontos hely, és az egész Trianon azért történt, mert erre szemet vetett valamilyen erő, ezt meg akarja szerezni, ezért kellett – hogy gyenge legyen – szétdarabolni, és most soron van a kicsi országnak a lerohanása, ezt mutatja, hogy 1989 után kirabolták az országot, a magyar nemzeti javak nagy része idegen kézre került. A mondás szerint azé a föld, aki birtokolja, tehát folyik a földnek a birtokba vétele, és ki tudja, hogy mi lesz még. Tudatosítani kell bennünk, hogy célpont vagyunk, de ha ismerjük a helyzetünket, ellen tudunk állni. Ez ránk, erdélyi magyarokra is vonatkozik, és amikor a székelyek nagy menetelése történik, akkor Kovásznáról nem száz embernek kell elmennie, hanem hatezernek kell ott lennie. A helyzet tragikus, de nekünk tudnunk kell, hogy bennünket el akarnak pusztítani, és ezt nem szabad hagynunk. Nem szabad hagynunk a nyelvünket elvenni, a kultúránkat elvenni, az akaratunkat elvenni, a beolvasztást megengedni.
– A történelem során volt már egy ilyen kísérlet: töröld el a népnek a múltját, és nem lesz jövője. Ha tudatosodik bennünk e veszély: hogyan tudjuk kivédeni?
– Önvédelem mindenképpen, hogy a magunk ügyét képviseljük. Ragaszkodni a nyelvhez, nem úgy, mint a legtöbb boltban, ahol csak románok a feliratok, bár nemcsak a vásárlók magyarok, de sokszor a bolt tulajdonosa is. Múltkor kaptam egy felszólítást a szemételszállító cégtől románul. Áthúztam, ráírtam a hátára, hogy kétnyelvű város, tessék két nyelven írni, postára adtam, nyilván, nem válaszolnak. Hát hogy lehet, hogy nem harcolunk azért: a nyelvünk legalább regionális szinten hivatalos legyen? Odaadják az ortodox egyháznak a szállodát, ez nemzeti megkülönböztetés. Miért adnak Kovásznán egy ötemeletes szállodát az ortodox egyháznak? Akkor tessék egy másikat odaadni a városnak legalább, hogy annak jövedelme a közösség épülését szolgálja. Minden szállodánkat vagy Ploiești-ből, vagy Bukarestből, vagy Brassóból irányítják, még nem is a megye gazdasági erejét erősítik, tehát mi gyarmat vagyunk itt. Ez a gyarmatosított állapot nem szűnik meg, míg mi határozottan fel nem lépünk. Ha egyszer azt mondjuk, hogy vasárnap tüntetés, akkor Kovásznán is tessék ötezer embernek lemenni a központba, Szörcsén is háromszáz embernek, mert a jogainkért való kiállással tudjuk csak a jogainkat megszerezni.
– Erre utalt a díjátadáskor, amikor a cselekvő tenni akarást kérte számon?
– Az kellene tudatosodjék mindenkiben: legyen egy óra ideje, hogy adott esetben ott legyen, ahol szükség van rá. Amikor volt a Mikó-tüntetés Szentgyörgyön, úgy haragudtam, hogy az ablakon nagyságák, kisasszonyok s urak néznek ki, hát ne az ablakon nézzenek ki, hanem menjenek le a térre. Ezért mondom, nem vagyunk öntudatos nép.
– Hogy elkanyarodtunk a kultúrától, vagy sem, az most maradjon nyitott kérdés. Minden díj kötelez, azt mondják. A Háromszék Kultúrájáért Díj mire kötelezi Gazda Józsefet? – Hogy valószínű, jó úton járok, és míg élek, van erőm ezen az úton továbbmennem. Mert ha a közösség méltónak tartott a díjra, akkor ez arra figyelmeztet, hogy a közösség tudomásul vette és nem tartja fölöslegesnek a munkámat. Ama hídról kell a történelmet szemlélni, többre nem vagyok képes, mert irányítani nem adatott meg, de nem is feladatom, hanem az én feladatom az, hogy szemlélődjek és a magam következtetéseit levonjam, papírra vessem. Azt szeretném, hogy a jelenhez is tudjak szólni, de talán fontosabb lejegyeznem azt, ami történt. Ahogy írtam egyik könyvem címében: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Könyvesboltsirató
Épp a magyar kultúra napján kellett érkeznie a Hiób-postának: úgy néz ki, lehúzza a redőnyt az Ex Libris könyvesbolt, mely néhány éve a Corvina megszűnte miatt keletkezett űr pótlására létesült.
Akkoriban az áruházlánc sepsiszentgyörgyi kivonulását sokan siratták, az otthonias könyves hangulat végleges tovatűnését vetítve előre, elrugaszkodottabbak még a politikumon is számon kérték, miért hagyják a kultúra e szigetét süllyedni. Holott csak annyi történt, hogy a Corvina megelégelte a bolt ráfizetéses működtetését – elvégre a könyvárusítás is alapvetően gazdasági vállalkozás. Hogy azon túl kultúraközvetítő, netán még kultúraszervező szerepe is le(het)ne, azt ismerte fel az Ex Libris alapítója, ki a hasonlóképp családias, de nem csak a könyvek közt való lézengés adta hangulat megteremtéséért kitalálta a helyi szerzőkkel való találkozókat. Heti rendszerességgel egy-egy író, költő beült a kerek asztal mögé beszélni irodalomról, alkotásról, politikáról is, ha kell, vagy csak az életről úgy egyszerűen, mert arról mindig lehet. És beszéltek is, ha volt, kinek, s míg volt, kinek. Úgy féltucatnyi alkalommal – annál többre nem akadt érdeklődő. A helyi szerzők azontúl maguk is csak vásárlókként, ha betértek a boltba. Könyveik viszont maradtak a polcokon, mert az Ex Libris azt a – lehet, nem túl népszerű, de annál nagyobb küldetéstudattal felvértezett – üzleti politikát követte létrejötte pillanatától, miszerint a helyi (háromszéki, erdélyi) írástudók köteteit kell elsősorban hozzáférhetővé tennie. Akkor még a Helyi termék – fontos nekem kampánynak híre sem, hamva sem volt, és amúgy sem lehetne ráerőltetni ezt a könyves világra, mint abroncsot a hordóra – mondják az észt az utcasarkon osztók –, mert a szellemi táplálék ízlés kérdése, az irodalom pedig gourmand-oknak való. Azonkívül egy könyv elolvasásához nem lehet felvenni a legújabb kisestélyit, mert azt nem látja senki. Könyvről nem ildomos vitázni, és nem is lehet róla oly jóízűen értekezni, mint előadás után elegáns vendéglőben a színházról pletykálni. A könyv magányos műfaj, olyannyira, hogy szép lassan az író marad a fehér lappal, mert minek azt teleírni, hiszen kiadó még csak-csak kerül – de könyvet vásárló és azt el is olvasó annál kevésbé. Úgy néz ki, újabb könyvesbolt zár be Sepsiszentgyörgyön. Székelyföld kulturális fővárosában. Valami olyasmit sugall ez, mintha az egész fővárososdi csak külcsín lenne. Be szeretném hinni, hogy nem az!
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Ellenzik a Székely Szabadság Napját
Valentin Bretfelelan marosvásárhelyi rendőrparancsnok szerint egyáltalán nem biztos, hogy a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) ismét megtarthatja március 10-én a Székely Szabadság Napját Marosvásárhelyen. A polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség parancsnoka a Krónika napilap tegnapi számában közölt nyilatkozatában szállt vitába Izsák Balázs SZNT-elnökkel, aki már bejelentette a rendezvényt, és közölte, hogy legalább százezer résztvevőre számít.
A rendőrparancsnok szerint a rendezvény megtartására vonatkozó kérvényt a városháza illetékes bizottsága vitatja meg, és a testület javaslatára a polgármester hozza meg a végső döntést az engedélyezésről. Bretfelean – holott a tavalyi tömegmegmozdulás után még úgy nyilatkozott, semmiféle incidens nem történt a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen – most azt állította, hogy tavaly kisebb csoportosulások románellenes jelszavakat skandáltak a tömegben.
Mint kifejtette, szerinte nem az a zavaró, hogy az egybegyűltek az önrendelkezésért tüntetnek, hanem az, hogy ezt úgy teszik, hogy közben a románokat sértegetik. Az SZNT elnöke elmondta, a kérdésről a napokban tárgyalni szeretne Dorin Florea polgármesterrel.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Visszatérés (Vinczeffy László atyhai elvonulása)
„...egy fiait osztoztató atya a Firtosból leindulva mondta fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tiéd, ez lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mód, ez lett Küsmöd. Itt letelepdvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik, neked is szólok ma – a helyre mutatva, hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.” Orbán Balázs szerint szól így a Sóvidék egy településcsokrának teremtéslegendája.
A történet ma is ismert – épp csak nincs, aki továbbadja. Legalábbis Atyhán, ebben a mára kísértetfaluvá vált, gyönyörűséges kis zugban, mely a Székelyföld közepén maholnap csak a történeti múltban említett településnév marad. Pedig „itt lakni, s minden percben szemlélhetni ez isteni panorámát, mely szépségben a firtosi kilátással vetekedik, valódi lelki élvezet s annyi, mint örökös költői felmagasztaltságban élni” – írja még Orbán Balázs A Székelyföld leírásának Atyhát ismertető oldalain. Ez a kis, lélekszámában erősen megcsappant falucska, hová feljutni, akárcsak másfél évszázada, Orbán Balázs bolyongásainak idején, ma sem könnyű, látszólag megadta magát az enyészetnek. Néhány fiatal család próbálkozik a megélhetéssel, pár házat mentettek még meg maradékországi magyarok, kik egy-két napot, jó esetben pár hetet töltenek évente ott. És ebbe a környezetbe – szülőfalujába – tért vissza a Munkácsy-díjas Vinczeffy László képzőművész, sajátos világot alakítva ki Atyhán, nem annyira a maga kedvtelésére, de a falu megmentésének reményében.
Gyökértelenül nem lehet
Ősszel, hecserlipirosodás és őzlábgombák teljének idején egy kitérő révén vetett el a sors Atyhába. Az országúti letérőnél idősebb ember fiával várt valakire, a kisbusznyi – eredetileg szobornézőbe indult – társaság „vezető embere” szóba elegyedett velük: Karcsi bácsi, a sofőr nevetve, de hangjában annál több fájdalommal mesélte, életében először látogatóként megy szülőfalujába. Merthogy ő is atyhai.
Felfelé menet a faluban mutatja is elkótyavetyélt szülőházát, aztán kapát kér, a szemerkélő esős időben a temetőbe indul szülei sírját rendbe tenni.
Hatalmas az ellentét a faluban addig látottak és a Vinczeffy-birtok között. A szó jó értelmében érdemes használni ezúttal a birtok szót, nem a bennvaló kiterjedésére vonatkozóan, hanem azért, amit az atyhai életen Vinczeffy László megvalósított.
A történet ott kezdődött, hogy amikor szüleik meghaltak, az akkor már régóta Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész lemondott testvérei javára az atyhai örökségről. Aztán rövid időn belül rá kellett jönnie, gyökértelenül ő sem élhet, vagy ahogy ő fogalmaz: „ha megyek haza, kinek megyek a nyakára?” Volt egy eladó bennvaló szülei kertjének végében, azt vásárolta hát meg. Eleinte csak a csűrben szándékozott „egy kis lyukacskát” berendezni, ahol ha pár napra kimegy, le lehet feküdni, aztán elkezdte nézegetni a telken álló házakat, az újabbik könnyűszerrel felújítható, na jó, ez bontást és a régi anyagok felhasználásával teljes újjáépítést jelentett. Természetesen az eredeti mintájára, épp csak megtoldva az épületet tornáccal. A kisebbik, közel kétszáz éves parasztházat már sokkal nehezebb volt megmenteni, szakértők és kevésbé értők is úgy vélték, legfennebb tűzifának lesz jó anyaga. De Vinczeffy Lászlót nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, amit fejébe vett: megmentette, mert „ha ez is eltűnik, nem lesz ilyen tipikus sóvidéki ház a környéken”. A falu ugyanis telides-teli rogyadozó vagy már teljesen összedőlt házakkal, a maroknyi hazatérő fiatal más világokban látottak mintájára próbál berendezkedni, lakókörnyezetét is aszerint igazítva, a még néhány álló régi épületben idősek éldegélnek, földi pályafutásuk lejárta után házaik is temetőbeli társaiké sorsára jut. Vinczeffy László azon túl, hogy megmentett két régi házat, be is lakja azokat családjával. Tavasztól gyümölcsbetakarításig Atyhán élnek, szünidőben az unokák űzik a hétköznapok unalmát, máskor az állandóan adódó kerti, udvari munka. Ha csak ennyit tett volna Vinczeffy László, semmi kirívó nem lenne benne. Hozzá hasonlóan sokan – és szerencsére egyre többen – gondolkodnak, Atyhán is van példa rá, tucatnyi bennvalót magyarországiak vásároltak meg, felújították még a tapaszos házakat is, néha odalátogatnak. Vinczeffy László azonban ennél többet tett – és még szándékszik tenni.
A Vidám kert
Az atyhai Vinczeffy-birtok kapuján belépve, baloldalt az aprócska parasztház, jobb felől a tornácos, fehérre meszelt lakóépület fogad, szemből a csűr zárja a látványt. Azaz dehogy zárja: részint hátteret ad, részint takar. Hátteret ad az előkertben felállított szobroknak, takarja a gyümölcsösben levőket. Az udvaron levő, emberméretű faalkotások természetes színűek, egyik fakóbb, másik élénkebb – ezek már-már belesimulnak a környezetbe. A fűbe, termőfák közé elhelyezett, színezett szobrok érdekes módon még inkább. Holott a sárga-fekete, a fehér-piros színösszetételű, furcsa formájú szobroknak kellene igazából kiríniuk a teremtett világból.
Vinczeffy László művészetétől nem idegen a szobrászat, kisplasztikákat – fából is – készített már jó néhányat. Az atyhai formavilágot a hely adottságai sugallták, elvonulásai elején próbált festeni is, de a csűr nem bizonyult jó műteremnek. Viszont a kivágott gyümölcsfák kínálták magukat a szobrászathoz, a tér a nagyobb méretű alkotások kipróbálásához.
– Fantasztikus élmény volt, amikor az első elkészült, el is döntöttem, hogy készítek egy szoborparkot, aminek azt a nevet adtam, hogy Vidám kert. Mert van Vidámpark, Vidám temető, hát miért ne legyen egy Vidám kertünk is, a lényeg, hogy engem feldobott a térplasztika, ott voltak a nagy lehetőségek, a gyümölcsfák, amiket kivágtunk, adták a témát. Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom. – Atyhai szobraid egyfajta irányváltást jelentenek, vagy a kisplasztikáid kiteljesedését?– Inkább az utóbbi. Ezeket nem is szobroknak, hanem ötletfáknak mondom, mert jönnek a jó ötleteim, s akkor azokat gyorsan megcsinálom a térben is. Onnan indultam ki, hogy a festményeim egy idő után leegyszerűsödtek, formákat festettem, és kíváncsivá lettem, milyen lenne, ha ezt térben is megoldanám. Elkezdtem fahulladékokat összegyűjteni, kombináltam, megfaragtam, abból kialakultak a kisplasztikák, amit a kertben csinálok, annak a folytatása. És ahogy a festmények esetében is készítettem miniatűröket és nagyméretű képeket, a két véglet között dolgoztam, a térplasztikánál is arra gondoltam, miért ne készítsek két-három méteres szobrot. Most huszonnégy van felállítva a kertben, még kéne legalább tíz, akkor leállok ezzel a dologgal is.
Példával, kultúrával
– Mi lesz tovább?
– Majd meglátom, a Jóisten adjon egészséget, ott van a grafika, a festészet, nem akarok teljesen átvedleni szobrásznak, mind a három műfajt párhuzamosan akarom csinálni. Amikor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket. Hosszú távon az az elképzelésem, hogy ennek a kihaló falunak legyen egy turistacsalogatója, hogy akiket érdekel a képzőművészet, és megtudják, itt élt egy képzőművész, és hátrahagyott egy szoborkertet, azt megnézzék.
– Kihaló falut említettél, de végigmenve az utcákon kísértetfalunak is lehetne nevezni.
– Az 1940-es években olyan 1600 lélekszáma volt a falunak, ahogy megkezdődött a kollektivizálás, azonnal kezdett kiürülni, most 190-en élnek állandóan Atyhán. Vannak olyan utcarészek, ahol négy-öt ember él magányosan vagy esetleg a feleségével, a többi ház vagy összeomlott már, vagy összeomlóban. A felszegi részben gyermekkoromban élet volt, amikor ott jártam iskolába, körülbelül 160 gyermek futkározott az udvaron, most pedig óvodába és elemibe összesen tíz vagy tizenkét gyerek jár. – Van elképzelésed Atyha felélesztésére?
– Nyáron szerveztem a Magyar Művészeti Akadémiának egy találkozót, a parasztház akkor még üres volt, abban kiállítást rendeztünk be: Páll Lajosnak csak a munkája szerepelhetett akkor már, de kiállított Marosvásárhelyről Hunyadi László, Szovátáról Bocskai Vince, Kuti Dénes és Kusztos Endre bácsi, Sepsiszentgyörgyről Vargha Mihály és én, mind akadémikusok, és meghívtunk még három szovátai képzőművészt, Sánta Csabát, Kuti Botondot és Siklódi Zsoltot. Nagyon jó hangulata lett ennek a kiállításnak, vérszemet is kaptam tőle, mert olyan terveim volnának, hogy a csűrt alakítanám át galériává. Erre próbálnék valami pénzt összegyűjteni, ez volna a nagy tervem, minden évben csinálnánk ott egy nagyszabású kiállítást 15–20 meghívottal Erdélyből és Magyarországról, minden évben Atyhán, ebben a faluban, amelyet már le is írtak, lenne egy nagy kultúresemény. Ennek vannak támogatói is, erkölcsileg biztatnak, hasonló dolgok már működnek ilyen kis falvakon. Elhívnánk azt a pár embert is, aki még otthon él, a kihaló falucskában ők is kapjanak valami optimizmust. Sajnos, amikor így kiürül egy falu, aki megmarad, annak zöme az alkoholhoz nyúl, elengedi magát, a portájukat elhanyagolják. Én az udvaromat szépen elrendeztem, próbálom, hátha a példa ragad az emberekre, és akkor másképp kezdenek gondolkozni.
– Ez a kis maradékfalu hogyan fogadja a te küszködésedet?
– Ezt nem mondhatom küszködésnek, mert bírom még csinálni. Hogy a faluban hogy veszik? A fiataloknál inkább megmozdul az élet, ők pozitívan fogadják, másokat a nemtörődömség jellemez, vagy egy legyintéssel elintézik. De remélem, jön egy újabb generáció, amely odafigyel, és ezeket a leromlott házakat megmentik. Mert erre is vannak példák, ott ül egy hetet, kettőt abban a faluban, de legalább az a ház nem pusztult el. Baj van azzal is, hogy sokan a hagyományos építészetet feladják, megjárják magukat a világban, látják, mi van Nyugaton, azt a stílust próbálják hazavinni, amely elüt a falu építkezésétől, de hát meg kell nézni, mi történik Korondon. Az idei találkozónak is ez volt a célja, azért is hívtam meg az akadémiát, hogy hátha művészek vásárolnának házat.
Művész és magyar
– Művészként sem vonhatod ki magad a világból, amiben élned kell. Te hogyan éled meg magyarságodat? – Amit csinálok, azt becsülettel végzem. Nem ugrom bele mindenféle divathóbortba, az én művészetem, úgy érzem, tiszta úton haladt, sose kompromittáltam magam, nem alkudtam meg politikai nyomásoknak, amit én éreztem, azt mindig megfestettem vagy megalkottam. Úgy hiszem, ez az első, hogy légy becsületes, tisztességes. Az nagyon fáj nekem is, ami velünk történik, és benne élek én is, át kellett élnem egy marosvásárhelyi pogromot, az utána való állandó támadást irányunkban, ezek alól én nem tudom kivonni magamat, ezek érintenek, és ez érződik a művészetemben is. Már gyermekkoromban megtanultam, mi az, hogy kitelepítés, mi az, hogy üldöztetés, mi az, hogy másodrendű ember vagy, hogy megaláznak, csúfolkodnak veled, meg is vernek, ezeket én mind átéltem, és ezért mondom, hogy nem lehetek ebben az országban annyira boldog ember, mert a mai napig is ezek a dolgok hol így, hol úgy, de visszatérnek és érintenek. Hogy lesz-e változás, vagy jobbra fordul-e a világ? Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nagy reményem nincs. Vinczeffy László sem mentes bizonyos fokú borúlátástól. Mégsem ez jellemző rá, az atyhai tenni akarás annál inkább. Egyelőre kertje az, amit élettel megtöltött, „ötletfái” a legegyszerűbb formák sajátos társításai. Teremtett világával ama tündérkertet gyarapítja, melyet ma Erdélyi magyar értéktárnak neveznek, s melybe alkotásai révén Atyhának is be kell kerülnie, illetve hosszú távon abba a körforgásba, minek eredményeként a most kihalóban levő falu kulturális turisztikai vonzereje által fel tud éledni. Vinczeffy László példája egyike az erdélyi jövőkeresési lehetőségeknek.
Váry O. Péter

Erdély.ma,

Ismert és ismeretlen sepsiszentgyörgyiek
Kétévnyi megfeszített munka után készült el a Sepsiszentgyörgy személyiségei című nagyszabású vállalkozás első kötete, melynek bemutatója szerdán 18 órakor lesz a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban: a szerző, Demeter Lajos helytörténész olyan munkát tesz az olvasó asztalára, mely a teljesség igényével, de annak megvalósíthatatlanságával veszi számba a város szülötteit, a város történetét hosszabb-rövidebb ideig meghatározó vagy befolyásoló személyiségeket, a város hírét s nevét a nagyvilágban tetteikkel megismertetőket.
Az A–J szócikkeket tartalmazó első kötet lexikonszerű felépítésben, de olvasmányos formában mutatja be a 16. századtól kezdődően azt a 391 ismert vagy ismeretlen személyt, akikről a szerző és a szerkesztésben őt segítők úgy gondolták, mindegyikük valamilyen mértékben és valamennyi ideig részese volt Sepsiszentgyörgy életének. Hogy miért épp ők, arról Demeter Lajost kérdeztük. Demeter Lajos: – Nem ennek indult a könyv, 2011-ben, Sepsiszentgyörgy várossá nyilvánításának 550. évfordulóján vetette fel az ötletet Antal Árpád polgármester, hogy kellene egy kiadványt szerkeszteni a város jeles személyiségeiről. De amikor elkezdtem gondolkozni rajta, úgy éreztem: most az alkalom olyan könyvet készíteni, melyben nemcsak a legnagyobbak legyenek benne, hanem olyanok is, akiket ma már senki sem ismer.
– A gyűjtéshez ellenben nem 2011-ben fogtál hozzá.
– Kíváncsi természetű vagyok, mindenféle szempontból érdekel Háromszék története, mióta a Megyei Tükör megindult, azokat a cikkeket, amelyek valamely helyről vagy valakiről szóltak, kivágtam és összegyűjtöttem, majd miután a Háromszékben Kisgyörgy Zoltán kezdte közölni a Mementókat, azokat is. Ugyanakkor sokat jegyzeteltem az idők során a negyvennyolcasok kutatása közben, de segítségemre volt például Magyarországról dr. Szakály Sándor, aki a második világháború mára már teljesen elfelejtett vezérkari tisztjeiről adott életrajzi adatokat. – Mi nehezítette munkádat?
– Sok adatot leellenőriztem az anyakönyvekben, hiszen nemcsak arra voltam kíváncsi, ki a könyvbe bekerülő személy, hanem gyökereire is. Ezzel egyrészt segítséget nyújthatok azoknak, akik családtörténettel foglalkoznak, de azért is fontosnak tartottam, mert ha az ember végiglapozza a könyvet, arra is rájön, hogy vannak olyan családok, amelyek kitermelik magukból az intelligenciát. Csak két példát mondjak, dr. László Ferencnek az egész gyermekserege – kivéve a lányt – mind kiváló és elismert szakember lett a maga területén, vagy a szárazajtai Incze családot is meg lehetne említeni. – Egy-egy élettörténet kapcsán számos kuriózummal is szembetalálja magát a kutató, nyilván, ezekből kevés kerülhetett be a könyvbe. A személyiségek kiválasztásánál hol kellett meghúzni a vonalat? – Nagyon sok kétellyel jár egy ilyen könyv megírása: ki kerüljön be, ki nem. Természetes elvárás volt, hogy a Pro Urbe-díjasok benne legyenek, ennek logikus következménye, hogy be kell tenni a város díszpolgárait, Jókai Mórt vagy Bem Józsefet, aki telkes polgára volt Sepsiszentgyörgynek. Vannak olyanok, akik itt születtek, de azt lehet mondani, semmi közük a városhoz, vagy mások, akik idős korukban kerültek ide, itt temették el őket, hát őket is meg kellett említeni. Néhány ilyen jellegű könyvet átforgattam, azokba nemcsak azokat a személyeket vették bele, akik abban a városban születtek, hanem azokat is, akik ott megfordultak. Azt mondtam, állj meg, betyár, nekünk van elég, kivel büszkélkednünk, nem muszáj mindenkit felsorolni, aki a városban egyet tért. Ha büszkék vagyunk a Székely Mikó Kollégiumra, miért ne lehetnének benne a diákjai? Hiszen sehol meg nem emlékezünk az első mikós-generációkról. Ebben nagy segítségemre volt Csikós Júlia, aki egybegyűjtötte azoknak a diákoknak az életrajzát, akikről a 110. évfordulón, Albert Ernő igazgatósága alatt kiállítást rendeztek.
– Tudom, a teljesség igényével készítetted a könyvet, mégis hiányos. – Van olyan, aki azért nem került bele, mert az idő lejárt, Deák Ferenc képzőművész például, vagy a Bónis testvérekről – elismert zenészek voltak – későn kaptam adatokat. Van olyan is, akit utólag kivettünk, de nem az a lényege ennek a könyvnek, hogy bíráljon, hierarchiát állítson fel vagy egyenlőségjelet tegyen a személyiségek között, azt tegye meg mindenki a maga szellemi tárházában. – A könyvben nemcsak magyar, hanem román személyiségek is szerepelnek. – Miután román Pro Urbe-díjasok is voltak, és mivel román világot kettőt is éltünk, a románságnak már vannak elhunyt személyiségei, így került be például Vlad Cășunean is, aki arról volt nevezetes, hogy bizony magyarellenes kitörései voltak, és ellene tett mindannak, amit a magyarság kezdeményezett. De ő is a város meghatározó személyisége volt. Hasonlóképp nem lehet letagadni Valer Bidut, Victor Cerghi Popot vagy Răuca Răuceanut – mind megérte a pénzét magyar szemszögből, de a másik szemszögből felsorolják, hogy mennyi jót tett a románságnak. Nem az én feladatom megítélni szerepüket, az a kor történészének a dolga, ennek a könyvnek az a célja, hogy a fiatal kutatók számára segítséget nyújtson, de bárki érdeklődő megtudhassa, kik voltak azok, akik Sepsiszentgyörgy életét alakították.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Ínséges időkben
Az emlékezet talán feledni hagyná, de az iratok makacssága nem engedi a történelem süllyesztőjébe merülni. Azt, amit Demeter Lajos helytörténész úgy összegezett: „magunkba zárkózó nép vagyunk, de ha kell, a szívünk nagy”.
Józsa Lajos neve sem ismeretlen a Háromszék múltja iránt érdeklődők előtt, pár éve a céhek történetéről szóló könyvet írt. A levéltárat szorgalmasan látogató ember nem csak olyasmivel találkozik, ami mindenkori érdeklődési körébe vág, és ha valami megfogja, annak utánajár. Így történt Józsa Lajossal is, aki véletlenül rábukkant Vizi István kézdiszéki helyettes alkirálybíró adakozásra szólító felhívására az 1863-as, aszály sújtotta esztendőből. És hogy mi lehetett ennek hátterében? Nem restellte kutakodni utána. Így született egy vékonykának nevezhető könyv, aminek kilencven százaléka levéltári adat, egy előszó, meg egy lezáró értekezés a szerzőé, viszont fontossága nagyobb: a székely nép nincstelenségben (is) megmutatkozó összefogó erejéről ad számot. Az 1863–1864-es ínséges esztendők című kötet csütörtök esti bemutatóján Demeter Lajos kiemelte: a történelem során amúgy is nehéz, háborúk sújtotta időszakok után következtek a Kárpát-medencében az éhínséges időszakok, így a Rákóczi-szabadságharcot követően, amikor még pestisjárvány is beütött, vagy az 1788–89-es török háborút követően. Nem is oly régen volt az élő emlékezet által még számon tartott 1946–47-es szárazság, amikor a mai Magyarország területéről hoztak ide árva gyerekeket eltartásra – bár Erdélyben is szűkén volt az élet. Józsa Lajos érdeme, hogy az elmúlt években lapunkban, a Háromszékben olyan forrásokat közölt, melyek történelmi dolgozatok témái lehetnének. Az 1863–1864-es ínséges esztendőkről szóló kötet 51 írás kivonatát, 1200 adakozó nevét tartalmazza– ismertette Józsa Lajos. A Kárpát-medence 1859-től kezdődő, majdnem tíz esztendeig tartó szélsőséges időjárása ezekben az években tetőzött a magyar alföldi nagy szárazsággal, a termésnek negyede, ha beérett, ilyen körülmények között az alföldi magyarok tömegesen indultak a szélrózsa minden irányába a túlélés reményében. Erdélybe mintegy háromezernyi rászoruló érkezett, Háromszékre október közepén érkeztek a menekültek, a tél folyamán ellátásukról, de még öltöztetésükről is gondoskodtak a helyiek. „Nem volt elég a kolerajárvány tetőzte, megtorlásokkal teli időszak, a háromszékiek mégis a kicsiből is szeretettel adtak a rászorulóknak, pénzadományok érkeztek egész Erdély területéről, és igen szép gesztus, hogy még a Szitabodza környéki románok is adakoztak” – emelte ki Józsa Lajos. Könyvében e kor dokumentált történetét eleveníti fel.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Belföldi hírek
Tiltások és párbeszéd
Nyilatkozatban mond köszönetet Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke mindazoknak, akik részt vettek a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, hozzáteszi azonban, hogy a székely szabadság napjának méltóságát beárnyékolta a hatóságok korlátozó magatartása.
„Azt hittük, az Európai Unió egyik tagállamában elképzelhetetlen, hogy ilyen mértékben korlátozzák az állampolgárok alapvető alkotmányos jogait, a szólás- és gyülekezési szabadságot. (…) Tiltásra, korlátozásra nem lehet párbeszédet építeni, annak csakis a nem kívánt, kisszámú, ám a zavarkeltésben hatékony szélsőséges elemek megjelenése lehet a következménye. A szervezők nevében egyformán elhatárolódunk az alapvető emberi jogokat sértő, valamint a békétlenséget, ellenségeskedést szító magatartástól” – áll a nyilatkozatban, mely kifejti: „A székelység nem fog letérni a jogkövető, a rendet és fegyelmet betartó, méltóságot sugárzó közdelem útjáról.” Az Autonómiát Székelyföldnek!, Szabadságot a székely népnek! kettős felkiáltással záruló levélben ehhez kér partnerséget az SZNT nevében Izsák Balázs minden politikai és civil szervezettől, történelmi egyházainktól, a román közvéleménytől és a hatóságoktól egyaránt.
Támogatják Ukrajnát
Ukrajna függetlenségének, területi épségének és szuverenitásának a támogatásáról fogadtak el közös nyilatkozatot a parlament szenátusának és képviselőházának külügyi bizottságai, amelyek Bukarest támogatásáról biztosították Ukrajnát az Európai Unió felé vezető útján. Az ukrajnai fejleményekről, a krími ukránok és az orosz ajkú lakosság közötti konfliktusok alakulásáról, illetve az ezzel kapcsolatos parlamenti álláspontról tartott sajtótájékoztatón Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke kifejtette: „Annak ellenére, hogy most együtt harcolunk az ukrajnai románok és az ukrajnai magyarok kisebbségi jogaiért, Romániában, amikor erről tárgyalunk, még mindig elutasító magatartást tapasztalunk némely pártok részéről. Nem lehet kettős mércét alkalmazni, az ukrajnai nyelvtörvény előírásaihoz hasonló nyelvtörvényt itt is érvényesíteni kellene.”
A parlament védi a korrupciót
Nem indíthat bűnvádi eljárást a korrupcióellenes ügyészség Daniel Chiţoiu volt liberális pénzügyminiszter ellen, mivel a képviselőház tegnap elutasította az igazságügyi minisztérium erre irányuló kérését. Daniel Chiţoiut hatalommal való visszaéléssel és bűnszövetkezetben való részvétellel gyanúsítja a vádhatóság. A képviselőházi szavazáson 108 képviselő támogatta, 248 pedig ellenezte Chiţoiu kiadását, miután az ügyészség bizonyítékait áttanulmányozó jogi bizottság nem javasolta a bűnvádi eljárás engedélyezését. A voksolás előtt a liberálisok és a többi ellenzéki párt képviselői is azt mondták, nem fogják akadályozni az igazságszolgáltatást, és lehetőséget akarnak biztosítani Chiţoiunak arra, hogy bíróság előtt bizonyítsa ártatlanságát. Tegnap esti beszédében Traian Băsescu ezt úgy értékelte, a parlamenti többség, elsősorban a Szociáldemokrata Párt és az RMDSZ a korrupciót védelmezi, felemlítve: a parlament olyan politikusok kiadásához nem járult hozzá, mint Varujan Vosganian, Borbély László, „akik befolyásos emberek, alakíthatják a szavazás kimenetelét, amikor más honatya jut bajba”.
Ponta felelősséget vállalt
Felelősséget vállalt új kormánya programjáért Victor Ponta miniszterelnök tegnap a parlament előtt. A 2016-ig terjedő kormányzati célkitűzéseket tartalmazó dokumentum csaknem teljes egészében a 2012-es kormányprogramra épül – mutatott rá a parlament előtt elmondott ötperces beszédében a kormányfő. A kormányprogram kisebbségi fejezete nem változott az RMDSZ kormányra lépése nyomán. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke ezt korábban azzal magyarázta, hogy Ponta már 2012-ben az RMDSZ-től „kölcsönözte” ezt a részt. A Ponta 3-kormány ellen a liberálisok – az egyetlen ellenzéki párt, mely elegendő törvényhozóval rendelkezik a procedúra elindításához – nem nyújtanak be bizalmatlansági indítványt.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Gábor Áron-könyvritkaság
Annak ellenére, hogy Gábor Áronról igen hamar, gyakorlatilag már halála pillanatában megszülettek a legendák, a hősi alakja köré font mítosz pedig nemcsak az 1848/49-es szabadságharc leverését követő, megtorlásokkal és megaláztatásokkal teljes időszakban vált a túléléshez szükséges fogódzóvá, de a későbbiekben, a történelem szeszélye miatt sokszoros elnyomatásba kerülő székelység életében a mai napig is, Gábor Áronról elég kevés irodalmi alkotás, még kevesebb képzőművészeti feldolgozás született.
Életének regényes feldolgozására pedig éppenséggel nagyon kevesen vállalkoztak, ezek egyike Sombori Sándor, akinek regényes krónikáját lapunk sorozatban közli. A sepsiszentgyörgyi szerző műve első megjelenése (1957) előtt majd másfél évtizeddel, a „kicsi magyar világ” korában tetőző Gábor Áron-kultusz idején jelent meg előbb a Székely Népben folytatásokban, majd 1942-ben a sepsiszentgyörgyi Jókai Nyomda kiadásában könyvként is a kézdivásárhelyi Földi István regénye, melyből aztán – akárcsak később Sombori Sándor – színdarabot is írt, kézdivásárhelyi bemutatóját a most a céhes város főterét díszítő Gábor Áron-szobor első, 1943. évi nagyváradi felavatásának napján tartották. Földi István Gábor Áron életének megírásához egy kézdivásárhelyi legendát használt fel, az író lánya, dr. Sánta Péterné Földi Anikó szerint „a kézdivásárhelyi református temető végében egyszer mutattak neki egy sírt, amely állítólag egy titokzatos, szép pesti asszony maradványait őrizte, aki akkor lett öngyilkos, amikor a kökösi ütközet után értesült Gábor Áron haláláról”. A történet egy másik változata szerint Vorwiczek Alfonz osztrák császári kapitány a feleségét küldte el Gábor Áron lemérgezésére, ám a nő szerelmes lett belé, a méreg felével előbb férjét ölte meg, majd a másik felét bevéve, Gábor Áron karjaiban halt meg, és az ő földi maradványait rejtené a kézdivásárhelyi református temető egy mára már fellelhetetlen sírja. Akármint is legyen, Földi István e helyi legendát felhasználva alkotta meg könyvében Amália figuráját, akivel – írói képzelete szerint – Gábor Áron még budapesti kiképzésének idején ismerkedik meg, és a köztük kibontakozó szerelemre építi regényét. Földinek alkalma volt hallgatni még több idős ’48-as honvéd elbeszélését, ezeket, ugyancsak lánya szerint, „elraktározta emlékezetében, vagy némelyiket le is jegyezte”, tőlük hallott a szép arcú, púpos csángó leányról, Jusztináról, akit – ugyancsak az írói fantázia szerint – Amáliával való kísérteties hasonlósága miatt fogadott élettársául Gábor Áron. Regényét egyébként már 1937-ben elkezdte írni, de csak a késő esti órákban jutott rá ideje a kézdivásárhelyi Mezőgazdasági Iskolában betöltött tanári, nevelői feladatai mellett. A könyvnek akkora sikere lett, hogy 1943-ban a Jókai Nyomda másodszor is kiadta, sőt, 1944-ben felkérték Földi Istvánt egy Gábor Áron-film forgatókönyvének megírására is, erre azonban már nem kerülhetett sor, a háború utáni Magyarországon – ahol megtelepedett a szerző és családja – már nem volt „téma” Gábor Áron.
Földi István két kiadást megért Gábor Áron című regénye mára könyvritkaságnak számít. A háromszéki közkönyvtárak egyetlen példánnyal sem rendelkeznek belőle, csupán a Székely Nemzeti Múzeumban található meg. Ezért, valamint mert rendkívül olvasmányos, történetének szövésében izgalmas, döntött a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság a regény hasonmás kiadásáról. A támogatott árú – 32 lejbe kerülő – könyv előjegyezhető a Kovászna Megyei Művelődési Központnál (Szabadság tér 2. szám, telefon: 0267 351 648, e-mail: office@cultcov.ro), a májusi megjelenésig rendelésüket leadó könyvvásárlók – akár ajándéknak, akár a házi könyvtár számára szánt példányokban – névre szóló köteteket kapnak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Gábor Áron Budapesten
Lehet, nem sok újdonságot, de a további kutatásokra való ösztönzést helyezte előtérbe a május 22-én Gábor Áron, a székely tüzérség megteremtője címmel Budapesten tartott konferencia, ahol a fogadó intézmény, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténészei, illetve háromszéki történészek tartottak előadásokat.
A rendezvény a Gábor Áron Emlékév részeként, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum és Kovászna Megye Tanácsa rendezésében zajlott, ezúttal a budapesti közönség előtt, hogy majd októberben a sepsiszentgyörgyiek is megismerkedhessenek ugyanezekkel az előadásokkal. A konferencia fővédnöke, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nem lehetett jelen a rendezvényen, üzenetében azonban megfogalmazta: „Ahogy utazunk Háromszéken (…), mindenhol felragyog a legendás ágyúöntő szelleme. Háromszék kiváló ezermestere azonban mindnyájunké.” Hasonlóképp az összmagyarság kincseként értékelte Gábor Áron alakját Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára is, kijelentve, az őrnagy nemcsak a székelység önbizalmát, de nemzetünk jövőbe vetett hitét is visszaadta. A köszöntőbeszédek sorát Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke zárta, kiemelve: Gábor Áron nagysága abban rejlik, hogy megmutatta, reménytelennek hitt helyzetből is ki lehet törni.
A konferencia első ülésszakát levezető Balla Tibor alezredes mintegy érdekességként felemlítette, 1913. március 1. a magyar honvédtüzérség megszervezésének időpontja, Gábor Áron mégis annak előtte bő hat évtizeddel már megteremtette a székely tüzérséget. A konferencián elhangzott előadásokat csupán felsorolásként idézzük ezúttal, az érdeklődők októberben a Székely Nemzeti Múzeumban úgyis meghallgathatják: Egyed Ákos a forradalmár Gábor Áronról beszélt, Süli Attila őrnagy Gábor Áron első ágyúinak történetét elevenítette fel, Bán Attila őrnagy az ágyúgyártás folyamatát, ennek kapcsán az 1848–49-ben a háromszékiek rendelkezésére álló kohászati lehetőségeket ismertette, Bordi Zsigmond Lóránd régész-történész pedig az 1849. július 2-i kökösi csatát ismertette. A második ülésszakban Csikány Tamás ezredes Gábor Áron tüzér kézikönyvét mutatta be, taglalva, abból mily mértékű ismeretekre tehetett szert Gábor Áron, Demeter Lajos helytörténész a székely nemzet hőse kultuszának kialakulását vázolta, alulírott a háromszéki Gábor Áron-szobrok, -emlékművek történetét ismertette, Négyesi Lajos hadtörténész a Rikában elásott/felrobbantott ágyúk keresésére indult expedícióról beszélt. Összefoglalóként Egyed Ákos professzor megállapította, az előadók a mélyfúrás módszerével egy-egy résztörténetet emeltek ki, igyekezve azokat az összképbe helyezni, és aláhúzta – miként előadása bevezetőjében is elmondta, hogy az ötven esztendeje írott könyve, a Háromszék, 1848–1849 című történelmi munkája megjelenése óta eltelt időszakban újabb adatok kerültek elő, ezek ismeretében ő maga is sok mindent ágondolt –, van még kutatnivaló Gábor Áronnal és korának történéseivel kapcsolatban is, hiszen sok még a nyitott kérdés.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajosra emlékeztek
Plakettet idén, szobrot jövőre avatnak
A csernátoni Sylvester Lajos Községi Könyvtárban vasárnap számos érdeklődő jelenlétében avatták fel az intézmény falán elhelyezett, a névadót ábrázoló plakettet, majd munkásságáról is megemlékeztek.
A Vargha Mihály szobrászművész által készített plakett avatása előtt Bölöni Dávid polgármester nemcsak elöljáróként tartott rövid beszédet, hanem barátként is emlékezett „Szobor Lajira”, aki e melléknevét arról kapta, hogy a diktatúra alatt Háromszék-szerte számos emlékhely-állításnál bábáskodott. Ahogyan ő maga e ténykedésről vallotta: „a kisebbségi létben a jövőt nem tudnám elképzelni szimbólumok nélkül.”
Ezt követően bemutatták a Szobrainkkal szembenézve című kisfilmet, amelyben az ünnepelt Király Károly egykori megyevezetővel beszélget arról a korról, amelyben a kettős szerepvállalás volt az egyetlen járható út ahhoz, hogy Kovászna megye egyfajta erdélyi magyar kisebbségi modellé válhasson. Itt ugyanis a hatalom figyelő szeme ellenére magyar vonatkozású intézményeket hozhattak létre, szobrokat állíthattak elődeink tiszteletére.
Novák Zoltán történész a letűnt korszak tárgyilagos bemutatásával Sylvester Lajos munkásságának jelentőségét tette érthetőbbé. Váry O. Péter újságíró, Sylvester veje az újságíró, közíró közéleti szerepvállalásáról beszélt és arról, hogy 1989 után – visszavonulva a politikától – miként támogatta az utána jövő nemzedékek közéleti képviselőit. Ezt az ifjúságot felkaroló magatartást emelte ki a barátként emlékező Tamás Sándor megyetanácselnök is, elmondva, gyakran a publicistától merítettek erőt a mindennapi munkához. „De nemcsak a szobrok állítására, hanem a közösen kiadott könyvekre is jó érzés visszagondolni, mert ezek mérföldkövek, kordokumentumok az önismeretünkből. A közös anekdotázásokra is szívesen emlékezem, miközben nem szabad elfeledkezni, hogy a legfontosabb, a szoboravatás egyfajta térfoglalás is egyben” – fejtette ki az elöljáró, majd így folytatta:
„Nagy szükségünk van ilyen alkalmakra ma is, mert azok a folyamatok, amelyek a diktatúra ideje alatt mozgatták a közéletet, ha más formában is, de ma is érvényben vannak. Igaz, hogy ma már nem jön utánunk az a bizonyos „fekete kocsi”, mint annak idején az ellenzék megsemmisítésére, de a visszahúzó erők ugyanúgy léteznek, és ezekkel meg kell küzdeni. Ehhez ma is bátorság szükséges.”
Haszmann Pál a tőle megszokott veretes szavakkal ecsetelte Sylvester érdemeit, majd közölte a jelenlevőkkel, hogy régi szép szokás szerint szoborbizottságot hoznak létre, amely azon munkálkodik, hogy egy év múlva szobrot állítsanak a község híres szülöttének. Megjegyezte: az elképzelést a helyi és a megyei önkormányzat is támogatja.
Bagoly Miklós, a Kovászna Megyei Kis- és Középvállalkozók Szövetségének elnöke is megemlékezett Sylvesterről, akivel együtt adták ki a Kézdivásárhelyről elszármazott család sarjaként született Rákosi Viktor könyvét, a Hős fiúkat; ennek egy példányát a könyvtárnak adományozta. Ugyanakkor Ágoston József könyvtárigazgató megköszönte a magyarországi Szilágyi Lászlónak a felajánlott könyvadományt.
Jancsó Katalin

Úz-völgyi történetek
Erkölcsi kötelességünk ismerni múltunkat, hiszen ha másban nem, következményeiben a mi életünk része – jelentette ki a T1224 – Úz völgye 1944. augusztus 2.–szeptember 19. című könyv bemutatóján a házigazda Lakatos Mihály, a magyarországi Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi irodájának igazgatója.
A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében szépszámú érdeklődőt vonzott a filmvetítéssel egybekötött tegnap esti esemény, amelyen a második világháborús Úz-völgyi harcok három veteránja, Bartha Mihály, dr. Szőts Dániel és Páll Sámuel is részt vett. A kötet a kiadó Charta Nyomda igazgatójának, Kisgyörgy Tamás édesapjának a frontvonalban vezetett naplójára épült, ehhez adtak hozzá a tágabb háborús összefüggésekben eligazító írásokat, illetve közel 200 fényképet, amelyek mindegyike megőrzésre méltó adatokat közöl az olvasóval. Mivel a napló és több kapcsolódó anyag is először kerül nyilvánosságra, a történészek számára is hasznos forrásmunka lehet, hiszen az elmúlt évtizedek kötelező némasága után támadt fehér foltot számol fel. A történelmi Magyarország legkeletibb határának védelméről van szó, ahol a harcok nyomait még mindig látni, de sok feltárnivaló is van még. A megbízható fogódzót nyújtó kötetet Váry O. Péter, lapunk munkatársa méltatta.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kultúra mint eszköz, avagy hogyan lehet Bercsényinek lovasszobrot állítani Bukarestben
Kultúra mesterfokon, versengés vagy kiegészítés címmel zajlott érdekes beszélgetés Tusványoson a Cseh Tamás-sátorban: ezúttal sem a címet teljesen fedő témában, hiszen az előadást levezető Nagy Pál, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója eleve mellőzte a versengést – amúgy okkal, hiszen a bemutat(koz)ott kulturális intézmények az együttműködést választják szívesebben, semmint a versenyt.
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára kezdte a bemutatkozások sorát, kiemelve: feladata a magyar nyelv által összekötött népet kultúrája révén összetartani. Sokágú és nehéz ez, egyik súlyos gond a szórványban élő magyarság kérdése, e vonatkozásban az a legkevesebb, hogy a gyerekeket benne kell tartani a magyar nyelv által adott kulturális közegben. Másik gond a világsajtó által fakasztott, Magyarországot lejárató politikai hírek ellensúlyozása kultúrával – ilyen körülmények között felértékelődik a kultúra szerepe – hangoztatta az államtitkár.
Lövétei Lázár László főszerkesztő a Székelyföld kulturális folyóirat ismertetésekor kiemelte, a Kárpát-medencei magyar folyóirat-kultúra hungarikum, amennyiben tizenöt-húsz lapot szerkesztenek a magyar nyelvterületen ugyanazokkal a szerzőkkel, meg sem próbálva saját arculatot, identitást kialakítani, és ez „oltári nagy baromság”. Ezzel szemben a Székelyföld a nevében meghatározott régió sajátosságait igyekszik olvasói elé tárni, kiemelt helyet biztosítva például a helytörténeti írásoknak.
Vitézy Zsófia, a brüsszeli Magyar Kulturális Intézet igazgatója a belgiumi helyzetet vázolva elmondta, ez ideig többnyire más, nagyobb rendezvényekre rácsatlakozva próbálták „eladni” a magyar kultúrát, mostanában kezdik bejáratni a saját, magyar nyelven tartott rendezvényeiket, ezek közönsége a Brüsszelben dolgozó négy-ötezer magyarból, illetve az ott megtelepedett ‘56-os menekültekből, leszármazottaikból tevődik össze. Az intézet igazgatója is említette mint „kényesebb kérdést” az államtitkár által felvetett sajtóproblémát, hozzátéve, olykor elég nehéz bizonyítani: nem minden úgy van, ahogy a hírekben megjelenik. Doncsev Toso a bulgáriai Magyar Kulturális Intézet vezetőjeként teljesen más állapotról számolhatott be, Bulgáriában ugyanis nincs magyar kisebbség, olyan harminc, negyven család gyűl össze húsvétkor, karácsonykor, de a bolgárok kulturális nagyhatalomnak tartják Magyarországot, követendő és követhető példaképnek.
Ismét különleges a helyzete a bukaresti Magyar Kulturális Intézetnek, hiszen románoknak kell magyar kultúrát eladniuk Bukarestben – na jó, nemcsak a román fővárosban, hanem országszerte, Erdélyben kiemelten, de el egészen Kisinyovig is –, ismertette az intézet kihívásait Kósa András László. A számos, általa felsorolt példa közül kiemelendő az a kultúrdiplomáciai cselszövés, melynek eredményeként Bukarestben Bercsényinek lovasszobrot állíthatnak. A történet azzal kezdődött, hogy – most már a román történészek által is egyre inkább elfogadott változatként – a bukaresti Berceni lakónegyed a szabadságharc leverését követően ott állomásozó Bercsényi-huszárokról kapta a nevét, és a bukaresti Magyar Kulturális Intézet ennek tudatosítására szándékozott emléktáblát közterületre kihelyezni. Megelőzendő a „miért nem lehet” megközelítést, a bukaresti Francia Kulturális Intézettel, majd a nagykövetséggel is felvették a kapcsolatot, a Bercsényi név ugyanis Franciaországban nagybecsű: nem Bercsényi Miklós kuruc főgenerális, a Rákóczi-szabadságharc egyik irányítója, hanem László nevű fia révén, kit a francia huszárság megteremtésének elismeréseként 1758-ban Franciaország marsalljává neveztek ki. Nos, előadván a Bercsényi-emléktábla ügyét, a francia nagykövet azt mondta: nem, mi nagy nemzet vagyunk, nem egy táblát dugunk el valahol, hanem egyenesen lovasszobrot állítunk. Amit nekünk nem, a francia államnak minden bizonnyal sikerül kiviteleznie Bukarestben.
Mintegy összegzéseként az elhangzottaknak, Hoppál Péter államtitkár nyomatékosította: a magyarságnak lélekszámát meghaladó kulturális üzenete van a világban, és ezt gazdasági haszonra is lehetne váltani – ehhez pedig rengeteg eszköz áll rendelkezésre, csak tudni kell bánni velük, tette hozzá. Az erdélyi tárgyi és szellemi örökség például a helyi értékfeltárások révén bekerülhet az egyetemes magyar kultúra tárházába, így azt nem tudja kisajátítani a román állam.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Petíció az autonómiáért (Sepsiszentgyörgy)
Sepsiszentgyörgy is csatlakozott az autonómiapárti határozatokat elfogadó székelyföldi önkormányzatok mostanára negyedszázat meghaladó táborához, bár nem a korábban elindított formában, hanem petícióként fogadva el a különleges státussal majdan rendelkező területi egységhez való csatlakozás szándékát.
A tegnapi tanácsülés a kulturált vita jegyében zajlott, ugyan már az ülés elején egyik szociáldemokrata önkormányzati képviselő a „határozattervezet bizonyos intézkedésekről Sepsiszentgyörgy municípium polgárai jogos érdekei tiszteletben tartása céljából” megnevezésű előterjesztés visszavonását kérte, annak alkotmányellenességére, valamint a jegyzői ellenvéleményezésre hivatkozva, végül a tervezet utolsó napirendi pontként vitára és elfogadásra került. A tegnapi tanácsülés kezdetén Rodica Pârvan, a Szociáldemokrata Párt képviselője kérte a határozattervezet levételét a napirendről, de Antal Árpád polgármester tájékoztatta, a város jegyzőjének véleményezése csupán konzultatív jellegű, a tervezetet benyújtó Bálint József (MPP) meg ismertette, egy tervezetet csak az előterjesztő vonhat vissza, ő meg nem él ezzel a joggal. Bálint József közölte, ez a harmadik alkalom az évek során, hogy autonómiával kapcsolatos beadvány kezdeményezője, az első kettőt alkotmányossági okokra hivatkozva utasították el. De mit jelent az alkotmányosság, tette fel a kérdést, alkotmányos volt-e 1918. december 1-je, vagy alkotmányos volt-e az 1989-es romániai rendszerváltás? Az alkotmányt kellene igazítani az emberek igényéhez, hiszen a társadalom előbbvitelét a túlhaladott törvények módosításával lehet elérni, nem az igények elfojtásával – mondta Bálint József. A határozattervezet arról szól, hogy Sepsiszentgyörgy választott vezetői véleményüket nyilvánítsák ki arról, a város tartozzon-e az autonóm Székelyföldhöz, így hát nem is alkotmányos és nem is demokratikus, hogy már az ülés elején szociáldemokrata kollégája a véleménynyilvánítási szándékot próbálta megakadályozni – fejtette ki Bálint. Antal Árpád polgármester a Székely Nemzeti Tanács vezetőségének kérését tolmácsolva javasolta, ne autonómiapárti határozatot hozzon a testület, hanem petíciót fogadjon el, melyet Románia kormányának, parlamentjének, a megye prefektusának, az Európa Tanácsnak, az ENSZ testületeinek küldenek el, a petíció lényege pedig, hogy Sepsiszentgyörgy is felszólítja a kormányt, hozza létre a különleges jogállású autonóm Székelyföld régiót. Azért is ajánlott a formai változtatás, ismertette a polgármester, mert a petíció elfogadásával demokratikus jogot gyakorol a testület, azt megtámadni nem lehet, azon túl pedig nemsokára a parlamentben az RMDSZ képviselői benyújtják az autonómiastatútumot, és akkor jó lesz látniuk a román pártok honatyáinak, hogy az önkormányzatok is támogatják kezdeményezésüket. Az ellenvélemények sorozatát Rodica Pârvan felszólalása nyitotta meg, a határozattervezet megnevezésére utalva úgy vélte, már megint a hátsó ajtón akarnak valamit becsempészni. Azon kívül a tervezetben leírtak közt nem találja meg az ő érdekeit – tette hozzá. Rámutatott, a beterjesztés alkotmányellenes, mert az alaptörvény szerint az önkormányzatoknak nem áll jogukban felszólítani a kormányt a területi átszervezésre, épp ezért nem szabadna beterjeszteni sem, de mert úgy véli, még ellenszavazatával is megszegné az alkotmányt, ezért nem fog részt venni a voksoláson – mondta. Felszólalására Antal Árpád válaszolt, kifejtve, a törvényeket, így az alkotmányt is emberek hozzák meg, az alaptörvény sem szentírás, hogy ne lehessen változtatni rajta. „Nem vagyunk egyformák, másként gondolkodunk, de nekünk, választott vezetőknek az a kötelességünk, hogy a félelem falait, a kommunizmusban felépített falakat leromboljuk. Akik nem ezt akarják, azok Ceauşescu álmát folytatják, aki úgy akart nemzetállamot létrehozni, hogy a zsidókat elüldözte, a németeket kiárusította, a magyarokat megpróbálta beolvasztani. Az országnak csak előnyére válik, ha itt marad a magyar közösség, és jól érzi magát szülőhazájában, a magyarság törvényes érdekei pedig egyáltalán nem sértik a román közösség érdekeit. Mi maradni akarunk, éppen ezért van szükségünk védelemre, és úgy véljük, a különleges jogállású régió biztosíthatja nekünk csak identitásunk, kultúránk, hagyományaink megmaradását. Ebben a kérdésben egyetlen kulcsszó van: a tolerancia” – fogalmazott a polgármester. A liberális Mădălin Guruianu kifejtette, hasznos bármiféle párbeszéd az autonómia kapcsán, de elege van abból, hogy az autonómia mindig csak választási kampányokban válik beszédtémává. Miként a Ceauşescu-féle „sokoldalúan fejlett társadalom” sem mond semmit számára, úgy az autonómia sem, míg el nem magyarázzák, érvekkel alá nem támasztják szükségességét – tette hozzá, felszólítva Bálint Józsefet, amennyiben valós párbeszédet akar, vonja vissza a határozattervezetet, különben – elfogadása esetén – „holnap már tépi a száját Vadim, hogy íme, mi történik Kovászna megyében”. Felemlítette Victor Ponta hétvégi nyergestetői látogatását is, annak a reményének adva hangot, hogy változás következik be a szociáldemokraták viszonyulásában, ezentúl ők is részt vesznek a magyar közösség ünnepein, miként a polgármester is a románok nemzeti ünnepén. Felszólalására előbb Antal Árpád válaszolt, elmondva, Ponta látogatása egyáltalán nem kötelezi a december 1-jéhez való viszonyulása megváltoztatására. „Mindig azt mondtam, és soha nem kerestem kibúvót: adják meg, amit Gyulafehérváron megígértek, és akkor én is részt veszek az ünnepükön” – mondta a polgármester. Bálint József arra hívta fel Guruianu figyelmét, az ellenkezés nem vezet párbeszédhez. A városi tanács másik szociáldemokrata képviselője, Palela Rădiţă szintén bejelentette, nem vesz részt a szavazáson, és felhívta a figyelmet, a törvénytelen tervezetek helyett azoknak kellene figyelmet szentelni, amelyek a nagyobb jóléthez vezetnének. Antal Árpád válaszában kifejtette, ez idáig az autonómia Európa-szerte jólétet eredményezett, a jelenlegi helyzet hátrányára példát is mondott: a 2014–2020-as időszakban a központi fejlesztési régió részeseként Kovászna, Hargita és Maros megye hatszázmillió eurótól esik el. Párttársa gondolatmenetét folytatva, Rodica Pârvan annak a véleményének adott hangot, a választók azt várják el választottjaiktól, hogy munkahelyeket teremtsenek, hogy a fiatalok ne menjenek Nyugatra a jobb megélhetés reményében. Ha fejlett gazdasággal rendelkeznénk, fel sem vetődne az autonómia kérdése – vélte a képviselő, aki értetlenségének is hangot adott: nem tudja felfogni, a magyarok miért érzik másodrangúaknak magukat Romániában. Válaszában Antal Árpád kifejtette, a fiatalok Nyugatra való távozása kelet-európai jelenség, ebben a régióban viszont – mert immár hetven esztendeje gazdasági bojkott alatt tartják – a románok és magyarok szociális gondjai egyformák, a magyarságot viszont nyomasztják az identitási problémái is. A hosszúra nyúlott vitát végül a szavazás zárta le, a négy román képviselő nem voksolt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP jelen levő képviselői mindannyian a petíció elfogadása mellett szavaztak.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Benkők Benkő Józsefről
Hunok és székelyek címmel jelent meg a középajtai Benkő József életéről, munkásságáról szóló tanulmánykötet a baróti Tortoma Kiadónál, a kötetet pénteken a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban is bemutatták.
Hogy mi indokolta a könyv elkészítését, arra a kiadó vezetője, Demeter László adott választ: Benkő József méltánytalanul elhanyagolt nagyja a magyar művelődéstörténetnek, életéről, de leginkább munkásságáról igen keveset tud az utókor – holott sokkal szerényebb anyagi körülmények között, mint Orbán Balázs, nem csupán a Székelyföld, de egész Erdély történetét megírta. A könyv címéről a kötetet szerkesztő dr. Benkő Mihály történész, Kelet-kutató szolgált felvilágosítással: a múlt század derekán idézték Benkő József félmondatát – a magyar nem török nyelv –, ebből azt a következtetést vonva le, hogy a finn-ugor közös nyelvcsalád elméletének támogatója lenne. Csakhogy ő folytatja mondatát, miszerint a székelyek a hunoktól származnak, egyébként történetírásában a krónikákra meg a hagyományokra alapozva a hun eredetet vallotta. Erről tartott rögtönzött kiselőadást a kötet másik szerzője, dr. Darkó Jenő történész, ki már régebben szándékozta a magyar krónikák hun történetét feldolgozni, a Benkő-tanulmánykötetre kapott felkérésben így „olyan kihívás ért, amire megfelelő választ tudtam adni” – mondta. A Hunok és székelyek kötet számára írott tanulmányában a hun történet rekonstrukcióját végezte hát el, illetve megkísérelte Benkő Józsefnek a magyar történetírásban elfoglalt helyét megállapítani. Azt már dr. Benkő Mihály jegyezte meg, Benkő József messze többet tett a magyarságért, mint arról tudomása van az utókornak, és erre némileg magyarázat lehet az is, hogy kortársai nem ismerték el, bár Európa tudós társadalma számon tartotta. És végül egy utolsó – jelen írás címét magyarázó – felvilágosítás: a kötet szerzői mindannyian a Benkő családok tagjai, ha nem is állnak oly szoros rokonságban Benkő Józseffel, mint az egyenes ági leszármazott dr. Darkó Jenő.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A játéké a főszerep (Kezdődik a Pulzart)
A játék évében játékosnak szánt sajtótájékoztatón ismertették a szervezők az idén második kiadásához elért Pulzart Fesztivál programját: a ma kezdődő, vasárnap estig tartó rendezvényen a színházé, általában a játéké a főszerep, de azért irodalomból és képzőművészetből is jut minden napra. Szerencsés időszakban szervezik a Pulzartot, a nyár lejárván, szabadságolásokból feltöltődvén, a kultúrafogyasztó sepsiszentgyörgyiek – és nem csak – kiéheztek már mindenféle színházi előadásokra – véli Sztakics Éva alpolgármester. Hozzátette, a fesztivál megrendezésére az önkormányzat saját költségvetéséből 120 ezer lejt különített el, ehhez még egymillió forintos támogatást adott a Nemzeti Kulturális Alap, a jegybevételből olyan húsz-harminc ezer lejre számítanak. A fesztivál alakulását Barta Mónika, a rendezvényt szervező városimázs iroda vezetője ismertette. Elmondta, több egyeztetés után arra a megállapításra jutottak, a játék évének nem csupán a színészek játékát kell jelentenie, de a mindennapokba becsempészett játékot, a városlakókat is erre szólító kezdeményezést. Ennek megfelelően rendhagyó megnyitója lesz a Pulzartnak holnap délelőtt, nem díszbeszéddel, hanem egy nagy közös játékkal, az Erzsébet parkban és a városközpont több részén kihelyezett pityköves játék, twisterek, pókhálós, fakarikás játékok felajánlásával – ezek egyébként a fesztivál egész ideje alatt köztéren maradnak, bárki bármikor elszórakozhat velük. A megszólítás amúgy célzatos, hiszen a rendezvények legtöbbike korlátozott befogadóképességű zárt terekben zajlik, így a központban, illetve a város több helyszínén kihelyezett játékoktól azt remélik, a városlakók jobban átérzik, hogy épp fesztiválozik Sepsiszentgyörgy. A Pulzart programjának összeállításában azt tartották szem előtt, hogy ne csak ismert nevű művészeket hívjanak el, hanem új irányvonalakat mutathassanak meg, illetve pályakezdők – fiatal rendezők, látványtervezők – is bemutatkozási lehetőséghez jussanak. Fontosnak tartották ugyanakkor az alkotókkal való személyes találkozás lehetőségének biztosítását, és nemcsak a színészekkel, hanem írókkal, képzőművészekkel is: ezért került a rendezvény minden napjára egy-egy író-olvasó találkozó, kiállítás-megnyitó – és e téren újdonság egy újabb sepsiszentgyörgyi tárlatlehetőség avatása, a Köntés Kiállítótéré. Ami a színházi előadásokat illeti, műfajilag hihetetlenül színes a kínálat, fogalmazott Márton Imola, a M Stúdió vezetője, a tárgyszínházi, dokumentum-színházi előadásoktól a prózai, táncszínházi és táncperformance-ig minden stílusból kaphat ízelítőt a néző.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiállítás és kiállítótér-avatás (Erdélyi Művészeti Központ)
Felezőidő 2 – Erdélyi magyar művészet 1965–1975 között címmel nyitotta meg sorrendben immár hatodik kiállítását az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK), új kiállítóteret is avatva egyúttal, mely azonban csak ideiglenesen székhelye az EMŰK-nek: a városbeli helyszínét illetően több elképzelés is létezik, de az biztos, hogy Sepsiszentgyörgyön egy olyan modern épület készül majd el, mely méltó helye lesz az eddigi és ezutáni erdélyi magyar művészeti értékek felmutatásának.
Addig is az EMŰK a volt postaépület legfelső szintjén rendezkedhetett be, illetve a városi adóhivatal melletti földszinti terem is kiállítótérként működik.
A tegnapi kiállításmegnyitón és kiállítótér-avatón a nagy számban összegyűlt közönséget, a meghívottakat Antal Árpád a teret rendelkezésre bocsátó város polgármestereként köszöntötte, elmondva: negyed százada még a securitate lehallgatóközpontja működött a posta legfelső emeletén, s hogy most a termeket a művészet foglalta el, az a demokratizálódás folyamataként is értelmezhető. Arról pedig, hogy az EMŰK épp Sepsiszentgyörgyön talált befogadásra, úgy vélekedett, annak jele, hogy a Székelyföld megerősödött annyira, hogy összerdélyi feladatokat tudjon elvállalni.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter beszédében felemlítette, a szövetség a Kulturális Autonómia Tanács által kidolgozott stratégiai döntéseket próbálja megvalósítani, az EMŰK is e folyamat részeként kezdte el működését. A kiállítás címében is megjelölt időszakról elmondta, azért hívják felezőidőnek a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét átölelő tíz esztendőt, mert bár az egyik – a sztálinista – diktatúrából a másikba – a kommunista rendszerbe – átvezető időszak volt, de akkor sokan azt gondolhatták, valami új kezdődött, és a művészek ezt megpróbálták lereagálni olyképp, hogy felzárkózzanak a kortárs művészeti irányzatokhoz, de a transzszilván örökséget is beépítsék alkotásaikba, és megpróbálják értelmezni is azt a kelet-európai létet, amelybe belecsöppentünk. Kelemen Hunor szerint megvan a megfelelő időtávolság a bemutatott korszak újraértékelésére, ezzel kapcsolatban kifejtette, az EMŰK-nek mint intézménynek nem csupán kiállítások szervezése a feladata, hanem műhelyként is működnie kell, helyére kell tennie a Kárpát-medence magyar kultúrájában az erdélyi magyar képzőművészetet. És azért is fontos az EMŰK – emelte ki –, hogy kultúránknak erős pillére legyen, hiszen ilyen tartóoszlopok nélkül jövőt tervezni nem lehet.
Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke felidézte, 2009-ben, a Barabás Miklós Céh nyolcvan esztendejét bemutató kiállításon merült fel az EMŰK létrehozása, azóta nemcsak elindult egy folyamat, hanem részint be is érett. Másodszor avatjuk az EMŰK-öt, mondta, és még fogjuk avatni, hisz ez nem végleges helye, ez csak az EMŰK antréja, remélem, hamarosan pompázatos, világszínvonalú épülete is lesz az intézménynek. Felemlítette a romániai elnökválasztási kampányt is, megjegyezve, ami összeköti a politikát és a kultúrát, az az értékek felmutatásának szükségessége. A kulturális értékeknek ismertté kell válniuk, jelentette ki, csodaként értékelve, hogy huszonöt év után eljutottunk oda, hogy immár nem a kultúra van a politikáért, hanem fordítva. A magyar kulturális diplomáciával összefüggésben kifejtette, ez a magyarság számára egyedülálló feladat, a kulturális erőterek létrehozása, megerősítése pedig kiemelt feladata kell hogy legyen a kulturális diplomáciának, és ez az EMŰK és a hozzá hasonló intézmények létrehozásával lehetséges.
Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke szintén múltidézéssel kezdte beszédét, felidézve a kilencvenes évek elejét, amikor jó néhányan, háromszéki képzőművészek a Baász Imre megálmodta erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megalapításáról álmodoztak. A múzeumalapítás sok ideig csak ábránd maradt, mígnem 2008-ban a város, a megye új vezetői azt mondták, legyenek csak nagy álmaitok, a pénz a legkevesebb, azt majd mi előteremtjük. És azóta sok minden megvalósult, léterejött a Magma, elkezdődött a Gyárfás Jenő Képtár korszerűsítése, a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában a múzeum bővítésére (és akkor még úgy volt, az EMŰK székházának felépítésére is – szerk. megj.) telket vásároltak. És most már az EMŰK álma is tapintható valósággá vált, de az intézmény – és a tegnap megnyitott tárlat – nem jöhetett volna létre, ha nem érezzük a támogatottságot: a művészekét, a döntéshozókét, akik tettekkel bizonyítják, hogy a kultúra szívügyük, és a közönségé – zárta beszédét Vargha Mihály.
A kiállítást dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, Kányádi Sándor versciklusára utalva igazi belső vidék-tárlatnak nevezve a 69 alkotót bemutató kiállítást. Bejelentette, a Szépművészeti Múzeum – mintegy adósságleróvásként is – jövőben az erdélyi magyar művészetnek az 1920–1990-es éveket átfogó kiállítását szervezi. Végszóként Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője elmondta, bár a kiállítás meghívójában katalógus bemutatása is szerepelt, arra másik alkalommal kerül sor.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A pénz alakítja az évadot (Tamási Áron Színház)
A gazdasági nehézségek alapvetően meghatározzák a színház jelenét és jövőjét – mondja Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház régi-új igazgatója, vagy miként manapság nevezik: menedzsere.
Az új igazgatói szerződés aláírása előtt álló rendező panaszként hozza fel a pénzhiányt, de leginkább a művészi színvonallal összefüggésben: a színház rendelkezésére álló költségvetésből élvonalbeli rendezőket nem tud megfizetni, pályázatokkal egyre nehezebb kiegészíteni a büdzsét, a támogatók is igencsak megnézik, hová és mennyit adnak. Holott a színház fejlődéséhez – és különösképpen érvényes ez a székelyföldi teátrumok közül messze kiemelkedő sepsiszentgyörgyi társulatra – állandóan újabb kihívások, magasabb szintű művészi elvárások szükségeltetnek. Vagy ahogyan Bocsárdi László fogalmazott: a színháznál egyértelműen a költségvetés produkcióra fordítható része az, ami befolyásolni tudja az előadások minőségét. A nehézségek ellenére azonban a színháznak működnie kell, a 2014–15-ös évad már el is kezdődött, a Kaisers TV, Ungarn című előadást szeptemberben mutatták be. Az évad további előadásairól kérdeztük Bocsárdi Lászlót. Bocsárdi László: – A műsorpolitikánkban az elkövetkezőkben is nagy hangsúlyt kapnak a klasszikus szövegek, de kortárs magyar szöveg is van az előadásaink között, ebben az évadban éppen talán az egyik legfontosabb magyarországi kortárs színházi jelenség képviselőjének, Pintér Béla rendező, színész, drámaíró darabjának Porogi Dorka által rendezett előadása révén. A következő előadások már klasszikus szövegekből készülnek, de rendkívül fontosnak tartom ezek kortárs módon való megszólaltatását. A klasszikus szöveg egyfajta híd a múlt és a jelen között, hiszen a színház a leginkább jelenben élő művészeti ág. A színháznak mindenkor feladata, hogy az alapul szolgáló szöveget ma érvényes módon szólaltassa meg. Ennek tükrében a következő bemutatónk Csehov-szöveg alapján készül, de egy, a pályája elején levő rendező színházról és világról alkotott benyomását fogjuk általa megismerni. Egy klasszikus orosz szöveg és egy fiatal, első nagyszínpadi rendezését megcsináló, oroszországi tatár származású, de magyar kultúrán nevelkedett fiatalember művészi találkozásának lehetünk majd tanúi, Sardar Tagirovsky a Meggyeskertet viszi színre, amit Kosztolányi jóvoltából Cseresznyéskertként ismerünk, bemutatóját november elejére tervezi.
– Ez az előadás is a színház fiatal rendezők támogatását célzó progamjának a része.
– Megpróbálom gyümölcsöztetni azt, hogy a rendezői szakon tanítok Marosvásárhelyen, és szeretném a színház megújításán fáradozó fiatalokat helyzetbe hozni Sepsiszentgyörgyön. Jövőre egy másik rendező szakos diákom fog például stúdióelőadást készíteni.
– Sorrendben következik a szilveszteri előadás, a társulat néhány éve szakított azzal a gyakorlattal, hogy mindenáron kabaré-előadást „biztosítson” az év végére.
– A szórakoztatástól nem zárkózunk el, de az alapanyagot a világ drámairodalmának legértékesebb vígjátékai közül választjuk ki. Ebben az évadban jelenlegi terveink szerint Zakariás Zalán rendezésében Niccolo Machiavelli Mandragóráját szeretnénk bemutatni. A darabból, melyet az egyik leghíresebb klasszikus komédiaként tartanak számon, megpróbálunk ezúttal is kortárs színházi produkciót létrehozni. Következő előadásunkra visszahívjuk Kövesdy Istvánt, ez lesz a hetedik előadása, amit nálunk rendez. Ezúttal Edmond Rostandnak a Cyrano de Bergerac című, szintén klasszikus szövegét fogja feldolgozni. Dramaturg munkatársa Kovács András Ferenc költő lesz, aki a Kaisers TV, Ungarnnak is dramaturgja volt. Ennek bemutatója február végén, március elején lenne, ezután következne a Reflex-fesztivál, ha a fennvaló és a pénzt adók megtámogatják úgy, ahogy kell.
– Függetlenül attól, mennyi pénz lesz rá, a fesztivál előkészítése zajlik már? – Szervezése minden szinten folyik, mi úgy teszünk, mintha meglenne rá a pénzünk, mert ha nem kezdjük el időben, nem lehet egy ilyen fesztivált felépíteni. Gazdasági vetülete mellett nagyon fontos a technikai összefüggések egyeztetése is, hiszen mi világszínházi produkciókat akarunk hozni a sepsiszentgyörgyi, keveset tudó színpadra. A mi színpadunk méreteiben nem igazán jó, felszereltsége még nagyon elmaradott ahhoz képest, ami van most a világban. De a Reflex-történetet elindítottuk, lendületben vagyunk, reméljük, március második felében meg tudjuk szervezni. Aztán áprilisban kerülne sor az utolsó bemutatónk munkáinak elkezdésére. Shakespeare Vízkeresztjét szeretném megrendezni. És vannak olyan terveink is, hogy az osztálytermi színházhoz hasonló kezdeményezést folytatjuk, dolgozunk egy előadáson, ami koprodukcióban jönne létre a Tandem Egyesülettel. Ezenkívül meghívott előadásokban is gondolkodunk. Ami már körvonalazódott, az Sebestyén Abának a Szeretik a banánt, elvtársak? című, Székely Csaba-szövegből készült produkciója. Egyszer játszották ugyan Sepsiszentgyörgyön, de kevesen láthatták.
– Stúdió-, illetve egyéni előadások?
– Több cím van, nem beszélnék róla, amíg nem kerülnek olyan fázisba, hogy azt merjem mondani, biztos, bemutató lesz belőlük.
– Színészváltozás a társulatnál?
– Kicsid Gizella megy egy évre Kolozsvárra. Új színész megjelenéséről nincs szó. Amennyiben olyan produkciót készítünk, amelyhez nincs elég színészünk, akkor külsős szerződtetésével megoldjuk az adott helyzetet, de ez is egyértelműen gazdasági kérdés.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A példamutató Gábor Áron
Könyvbemutatóval egybekötött konferencián értekeztek helyi és magyarországi történészek, művészettörténészek Gábor Áron életéről, tetteiről, az ágyúöntés technikájáról, a székely hős emlékére emelt szobrokról, emlékművekről szombat délelőtt Sepsiszentgyörgyön. A megyei tanács által kezdeményezett Gábor Áron Emlékév részeként zajlott esemény helyszínéül nem véletlenül választották a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termét: emitt hangzott el, hogy lészen ágyú – hangsúlyozták többen is a konferencia nyitányában.
Köszöntőbeszédében Demeter László történész rámutatott: az 1848-as szabadságharc idején megvalósult a székely összefogás, erre most is szükség van, és ennek jegyében vesznek részt az eseményen mindhárom székely megye képviselői. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke emlékeztetett: sokadik rendezvénye a konferencia a Gábor Áron Emlékévnek, majd köszöntötte Kozma Pétert, a magyarországi Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kormánymegbízottját. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke arra hívta fel a figyelmet: a székely összefogás szelleme perdöntő lehet a közösség jövője szempontjából, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke pedig azt hangsúlyozta: Gábor Áron a tettek embere volt, fontos, hogy a cselekvésbe vetett hit ma is éljen.
A megnyitót követően dr. Süli Attila őrnagy, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos kutatója nyitotta meg az előadások sorát, Erdővidék szerepét méltatva a szabadságharc hadiiparában. Következtetésként fogalmazta meg: 1848–49-ben a kistérség erején felül teljesített a hadiiparban. Dr. Prokai Gábor budapesti művészettörténész az ágyúöntés múltját, technikáit ismertette részletesen. Az ágyú történetéről szólva rámutatott: a fegyver előzményének számítottak például a hajítógépek, amelyekkel az ostromlott vár falain belülre lőttek be különféle „fegyvereket”: cserépedénybe tett kígyókat, viperákat, méhkast. A fából, vasból készített ágyúk történetének bemutatása után a bronzöntés technikájáról is szólt a művészettörténész. Bordi Zsigmond Loránd sepsiszentgyörgyi régész a Gábor Áron halálát okozó kökösi csata történetét ismertette, dr. Csikány Tamás ezredes, hadtörténész, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára pedig a kor tábori tüzérségéről szólt, kitérve arra is, milyen műszaki, tudományos ismeretekkel kellett rendelkeznie egy tüzérnek a 19. század közepén. Dr. Szakács Lajos budapesti hadtörténész azt vette számba, mennyire változatos formákban él ma Gábor Áron emlékezete Magyarországon és a Kárpát-medencében: kezdve a kisgyermekek által is jól ismert népdaltól a tankönyveken, intézmény-, utcaneveken át a székely hősnek állított emlékművekig. Váry O. Péter, lapunk munkatársa, a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság elnöke az ágyúöntő háromszéki emlékezetéről beszélt, kitérve az eresztevényi emlékműre, a kézdivásárhelyi, csernátoni, berecki, sepsiszentgyörgyi szobrokra, majd dr. Jánó Mihály művészettörténész vette számba, miként ábrázolták Gábor Áront a képzőművészeti alkotásokban, kitérve Gyárfás Jenő befejezetlen kompozíciójára is.
Csikány Tamás ezt követően röviden bemutatta az Ágyúba öntött harangok című, az alkalomra megjelent tanulmánykötetet is. A konferencián elhangzott előadások közül több is része a kötetnek, de szólt a további szerzőkről, kiemelve a konferenciáról egészségügyi állapota miatt hiányzó Egyed Ákos akadémikust. Zárszóként Váry O. Péter jelentette be: novemberben Bereckben kerül sor a Gábor Áron Emlékév zárására, a tervek szerint ekkor mutatják be a meghirdetett irodalmi pályázatra beérkezett dráma felolvasószínházi változatát is.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Saját csapdájába esett a prefektus (December 1.-törvény)
„Kiábrándított Antal Árpád polgármester az 1918. december 1-jére vonatkozó törvényre való reagálásával” – írja tegnap délután a sajtónak küldött üzenetében Marius Popica Kovászna megyei prefektus. A kormánymegbízott érveket sorakoztat fel amellett, mit biztosít a román állam polgárainak, és ezekért cserébe „csupán egy kis tiszteletet” vár el. „A prefektus saját csapdájába esett” – kommentálta a Háromszék megkeresésére Antal Árpád a prefektusi üzenetet. Szerinte Popica érvelése éppen neki ad igazat, ugyanis Antal Árpád korábban azt javasolta: Románia nemzeti ünnepe december 22-e legyen.
1918. december 1-je nem akármilyen nap, a román állam napja, azé az államé, amely biztosítja számunkra a békét és a csendet, a helyes nevelést, hogy mindenki saját anyanyelvén tanulhasson, az az állam, amely gyerekeinknek minden feltételt megad a neveléshez és a tanuláshoz, biztosítja minden kisebbség számára hagyományai és szokásai őrzését – sorolja a polgármesternek címzett üzenetében Marius Popica prefektus. Hozzáteszi: az, hogy Antal Árpád jelöltethette magát, és megválasztották polgármesternek, ugyancsak annak a román államnak köszönhető, amely biztosította a szabad és demokratikus választásokat, de még az is a román állam érdeme, hogy civilizált szóváltást folytathatnak a szabad sajtón keresztül. Miként az is, hogy egyre több pénzt kaphat fejlesztésre a város Bukarestből és az Európai Uniótól – sorolja tovább a prefektus, majd felteszi a kérdést: „Egyre többet kérünk és várunk el az államtól, és valóban, mindig lenne helye a még többnek, de mit adunk mi cserébe? Mint egy anya, aki csupán egy kis tiszteletet vár el gyermekeitől cserébe azért, amit értük tesz, úgy az állam is csak annyit vár el, hogy tiszteljük, tiszteljük törvényeit, szimbólumait, hagyományait és »születésnapját«, amely 1918. december 1-je. Ez tényleg olyan sok lenne?”
Megkeresésünkre Antal Árpád polgármester fontosnak tartotta megjegyezni: értékeli a prefektus civilizált hangnemét, ami azt jelzi, az eddigi román kormánymegbízottak közül Marius Popicával a legkorrektebb a kapcsolata. Ami a román állammal szembeni számon kért tiszteletet illeti, Antal Árpád úgy véli: az, hogy betartja a törvényeket, fizeti az adót, igenis az állammal szembeni tiszteletet jelenti. „De hogy azért kellene tisztelni december 1-jét, mert akkor alakult meg az a román állam, amely biztosítja a jólétet, a társadalmi csendet, a szabad választásokat, a szabad sajtót és mindazt, amit még felsorol a prefektus, nos, ezekkel saját csapdájába esett, ezeket ugyanis nem 1918. december 1-je szavatolja, hanem 1989. december 22-e, és én éppen azt kértem, hogy az 1989-es rendszerváltás napja legyen Románia nemzeti ünnepe, melyet, mellékesen, magyar ember, Tőkés László robbantott ki” – ecsetelte. Sepsiszentgyörgy polgármesterének érvelése szerint az 1989 előtti időszak az erdélyi magyarság számára az elnyomást, az asszimilációs törekvéseket jelentette, ha pozitívan akarunk viszonyulni az államhoz, csak az 1989 utáni időszak jöhet számításba. „Bár az sem felhőtlenül – gondolok az 1990-es fekete márciusra, vagy arra, hogy huszonöt év után sincs államilag finanszírozott magyar egyetem Romániában, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a törvény ellenében sincs magyar kar, és a példákat sorolhatnám még sokáig. A prefektus érvei csak azt erősítik, hogy Románia nemzeti ünnepének december 22-ének kellene lennie, azt mi is magunkénak éreznénk, míg december 1-jéről a magyarságnak csak a be nem tartott ígéretek jutnak az eszébe. Az erdélyi magyarság szempontjából az 1918. december 1-jén született román állam több problémát okozott, mint amennyit megoldott” – összegzett Antal Árpád.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötnapos ünnepséggel zárul a Gábor Áron Emlékév
Három helyszínen, öt napon át tartó rendezvénysorozattal zárul a Gábor Áron Emlékév: Bereckben, Sepsiszentgyörgyön és Eresztevényben lesznek különféle műsorok holnaptól csütörtökig, november 27-éig, a székely nemzet hősének születése napjáig.
A szülőfaluban, az egykori mezővárosi rangú Bereckben a település apraja-nagyja részt vesz az ünnepségen, mely holnap ünnepi hálaadó szentmisével kezdődik, majd a déli harangszó elzúgása után a Szentegyházasfalui Gyermekkórus és Gyermekfilharmónia száz főt meghaladó csoportja lép színpadra a művelődési központ nagytermében. Előadásaikat mindig nagy siker övezi, a taps ezúttal sem fog elmaradni, hiszen a Haáz Sándor irányította Fili az alkalomra összeállított műsorral lép a bereckiek elé. Hétfő és kedd a helybeli Comenius Általános Iskola és a Gábor Áron Alapítvány napja, hétfőn a Gábor Áron Emlékházban szervezett nyílt napon „készülhetnek” a diákok a másnapi iskolai vetélkedőkre, melyen nem csupán a helyiek vesznek részt, de az almásiakat, lemhényieket is meg­hívták. A szerdai programot a kultúrház szervezi, délután a Gábor Áron ma is él című kerekasztal-beszélgetésen történészek, írók, művészek elevenítik fel a tüzér őrnagy tárgyi emlékeket és szellemi értékeket teremtő útóéletét. Gábor Áron születésének naptári évfordulóján a Háromszék Táncegyüttes adja elő az emlékév alkalmából készített Gábor Áron táncfeldolgozást, ez alkalommal a művelődési házban Gábor Áron Csarnokot is avatnak.
Sepsiszentgyörgy az emlékév során meghirdetett irodalmi pályázat díjazásának és a pályázat díjnyertes drámája felolvasó-színházi előadásának ad otthont. A sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi színészek produkcióját Kolcsár József rendezte. A hétfő délután hét órakor kezdődő rendezvényen a Székelyföld kulturális folyóirat is bemutatja decemberi számát, mely Gábor Áron-súlypontú: közlik az irodalmi pályázat díjazott írásait, valamint a háromszéki Gábor Áron-szobrok, -emlékhelyek történetét bemutató tanulmányt is.
Eresztevény ezúttal kisebb ünnepség helyszíne lesz, az Emlékezés Erdejében a szentegyházasfalui hagyományőrző huszárok avatják fel a székely nemzet hősének tiszteletére állított kopjafájukat. A Gábor Áron síremléke melletti kopjafaerdőben ez a huszonhetedik emlékjel, a szentegyházasfaluiak immár a harmadikat avatják: a Fili és a Gábor Áron Szakközépiskola mellett a hagyományőrző csoport is fontosnak tartotta az emlékállítást.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közszolgálat régen és ma (45 éves a magyar adás)
Miként lehetett a valóságot bemutatni, értéket csempészni a magyar adásba a cenzúra idején? Milyen kihívásokat hozott az öt év kényszerszünet utáni  újrakezdés? Hogyan lehet felvenni a versenyt a kiszélesedett médiakínálattal? Mit tehet a magyar adás szerkesztősége pénz nélkül, a nézők és a politikum kegyvesztettjeként? – ezek voltak a Román Televízió magyar adása fennállásának negyvenöt éves születésnapját ünneplő egész éves rendezvénysorozat záróeseménye, a vasárnap Sepsiszentgyörgyön tartott fórum fő témái.
1969. november 23-án  szólalt meg először magyar bemondó a román közszolgálati televízióban. Tizenhat év sugárzás után a magyar adást a hatalom megszüntette, a rendszerváltáskor, huszonöt évvel ezelőtt újraindult. Eme kettős évforduló jegyében nyitotta meg a vasárnapi vitafórumot Mosoni Emőke, a magyar adás jelenlegi főszerkesztője, menedzsere, aki szerint „a közszolgálatról manapság egyre kevesebb szó esik, ha mégis, akkor rendszerint elmarasztaló hangnemben.” A főszerkesztő úgy véli, ez a megítélés érinti a magyar adást is, de ennek ellenére van, mit felmutatniuk. „A negyvenöt év nem telt el nyomtalanul, megvan, dokumentumértékű. De vajon mit hoz a következő negyvenöt év? Úgy gondoltuk, az évforduló megfelelő alkalom arra, hogy nyíltan beszéljünk közös dolgainkról.”
Háromszék a tévében
Nehéz közszolgának lenni – hangsúlyozta köszöntőjében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki bízik abban, hogy a jelenlegi helyzet nem rendíti meg hitében a magyar adás szerkesztőségét.
A fórum első részében Háromszéken készített felvételekből vetítettek részleteket, amelyekről Kacsó Edith beszélgetett a meghívottakkal. Elsőként a Völgyesi András rendezte, 1976-os Csongor és Tünde képsorai villantak fel, majd a Bocsárdi László rendezésében 2000-ben, a Háromszék Táncegyüttessel közösen színre vitt Vérnászt idézték meg, amely egyfajta vízválasztó is volt a sepsiszentgyörgyi színház életében. Bocsárdi László említette azokat az időket, amikor a színház sokak számára egyfajta menekülés volt az önkifejezés valamilyen formájába, ellenben később, a kísérletezés útjára lépve születtek meg azok az előadások, amelyek révén folyamatosan frissíti eszköztárát. Váry O. Péter, lapunk munkatársa arról beszélt, hogy a Háromszék mindenkor különös odafigyeléssel követte a színházi történéseket, az előadásokról közölt írások közönségnevelő hatásúak. A Kőrösi Csoma Sándor útját megjáró, korán elhunyt Jakabos Ödönről vetített filmrészletet követően a nagy utazóra testvére, Rácz Éva emlékezett, majd a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár 2011-es bezárása ürügyén Ferencz Csaba, lapunk gazdasági ügyvezetője beszélt a magánosítás útvesztőiről, a fiatalság jelenlegi lehetőségeiről.
A cenzúra idején
Szilágyi-Gödri Ildikó azzal vezette fel a magyar adás 1969–1985 közötti,  megszüntetésig tartó időszakának ismertetését, hogy „az erdélyi magyarság meghatározó közéleti fóruma volt”, amit Tomcsányi Mária, Simonffy Katalin és Józsa Erika a helyszínen is megerősített, és ami kiderül a hármuk által szerkesztett,  A mi magyar adásunk című kötetből is. „Felmutattuk értékeinket, bemutattunk embereket, és ebből lett a magyar adás. Minket így neveltek, hogy valamilyen hivatást, küldetést kell teljesíteni” – hangsúlyozta Tomcsányi Mária. Józsa Erika elmondta, bár a szerkesztőségi gyűléseken nem  hangzott el, hogy  értéket mentenek, népművelők, de azokban a falvakban, ahová a szerkesztőség elment filmezni, „azért egy-egy lakodalmi népszokás fennmaradt”. Simonffy Katalin szerint diktatúrában könnyebb volt televíziózni, egészen más töltete volt, amit akkor egy-egy adásban elmondtak, a nézők pontosan értették, hogy mi a mögöttes tartalom. Simonffy szerint „mindenki egyszemélyes intézményként vállalta feladatát”. A szóban forgó időszak képkockái forogtak: Csáky Zoltán egy tragikusan végződő bicskázásról szóló filmjéből, Csép Sándor a kalotaszegi egykézés okát boncolgató dokumentumfilmjéből, majd Józsa Erika meglepetésként bejátszotta Bodor Pál egykori főszerkesztő videoüzenetét, aki szerint nem volt hiábavaló ez a „szinte eszelős elképzelés”, amit a magyar adás jelentett, és megköszönte minden egykori munkatársának a kitartást.
Az újrakezdés
Az 1989. december 21., 22. és 23-ai eseményekre Boros Zoltán és Simonffy Katalin emlékeztette a vitafórum hallgatóit, rövid bejátszásban idézték fel a fordulat utáni első jelentkezést a Szabad Román Televízióban. Egy hónapig nyolc-tízezer ember is tartózkodott a televízió épületének udvarán, onnan is lőttek, oda is lőttek – emlékezett Boros Zoltán, az újrakezdés utáni főszerkesztő, aki egykori és új kollégáival igyekezett a valóságról tájékoztatni a közvéleményt. Ebben kiváló munkatársra talált Koczka György személyében, aki 1989 decemberében a szabadságot mikrofonnal a kezében élte meg a temesvári rádiónál, majd mindvégig azon volt, hogy kiderüljön az igazság az akkori történésekről. Ez sarkallta akkor is, amikor 1990 fekete márciusában a marosvásárhelyi eseményekről és annak következményeiről forgatott filmet, az ő mikrofonja előtt vallotta be ország-világnak a libánfalvi Mihai Cofariu, hogy nem maguktól mentek Marosvásárhelyre, hanem a pap küldte, hogy megvédjék a „békésen tüntető románokat” a magyarokkal szemben. Az akkori események következtében börtönbe zárt Cseresznyés Pállal Galbács Pál készített interjút, ebből is láthatott részletet a fórum vasárnapi közönsége, mindkettőt Kacsó Sándor filmezte, Tófalvi Zoltán pedig a véres napok előzményeit ismertette, hangsúlyozva, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak március 7-én megkezdett ülősztrájkja indította el a lavinát. Szerinte 1990 fekete márciusát „jobban ki kellett volna használni a magyar jogkövetelések szempontjából”.
A magyar adás operatőrei ott voltak kameráikkal a Bukaresti Egyetem téri tüntetéseknél, a bányászjárások alkalmával, a televízió alkalmazottjainak megszorítások elleni tiltakozásánál, valahányszor az utcára ment a tömeg, nemcsak megörökítették, hanem bizonyos helyzetekben befolyásolták is az eseményeket – szögezték le a szerkesztők. Versenyhelyzet és túlélés
Az 1990-es évek nem csak a társadalomban hoztak változást, a média is jócskán átalakult, a televíziózásban pedig más fogyasztói szokások honosodtak meg. Kábeltelevíziók, helyi televíziók sugároztak átvett, illetve saját készítésű magyar nyelvű műsorokat, ezekkel nehéz volt felvennie a versenyt az egyre szűkülő anyagi lehetőségekkel működő hazai közszolgálati magyar adásnak. Kacsó Sándor, aki Boros Zoltántól vette át az adás főszerkesztését, folyamatosan azzal szembesült, hogy az eladósodott Román Televízió magával rántja a magyar adást is, a felgyűlt adósságok miatt egyre kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk. Mosoni Emőke már ilyen szűk pénztárcájú szerkesztőséget vett át, jelenleg három csatornán heti hat óra adást kell készíteniük mind kisebb költségvetésből. A megkérdőjelezett jövőről a fórum negyedik témakörében beszélgettek a meghívottakkal. Ferencz Judit egy korábbi adásban Márton Árpád képviselőt faggatta a törvénykezés bonyolultságáról, ebből láthattunk részletet, a lehetőségekről pedig Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács egykori tagja, valamint Eckstein-Kovács Péter volt kisebbségügyi miniszter, mondott néhány ötletet. Gáspárik szerint újra kell fogalmazni a közszolgálatiságot, és élni kell a digitális média lehetőségeivel, mert a televíziózás, miként az egész média globális átalakulásban van. Eckstein-Kovács Péter azt javasolta, keressenek olyan egyéniségeket a műsorok elkészítéséhez, akik „viszik az adást”. Szerinte a politika mindig bele akar avatkozni, hogy mit mondjon a média, az adott szerkesztőség vezetőségének a dolga, hogy megtalálja és megőrizze függetlenségét, hitelességét. Arra a kérdésre, hogy lesz-e közszolgálatiság öt, tíz év múlva, mind­annyian azt válaszolták, hogy lesz, de azt senki nem tudta, milyen pénzből, hogyan, miként? Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője felvetette, az információdömpingben elvész a tartalom, ezért nem olyan derűlátó, mint kollégái. Válaszul mondta Gáspárik Attila, ha lett volna, ha lenne erős érdekvédelmi szakmai szervezete a hazai magyar médiának, amely kiáll a közszolgálatiság mellett, akkor most nem itt állnánk.
Mosoni Emőke azzal zárta a magyar adás 45 éves születésnapját ünneplő, kissé keserédesre sikerült – nem alaptalanul és nem véletlenül – fórumot, hogy annyi biztos, „a tartalom mögött előállítás van, amihez pénz kell. A tartalom akkor ér valamit, ha azt nézik. Az utóbbi években kiestünk a nézők kegyeiből. Ami azt jelenti, hogy kiestünk a politikum kegyeiből is. (…)  Közösen kell megtalálnunk a megoldást a kollégákkal, hogy ne kössünk olyan kompromisszumot, amelyet aztán életünk végéig bánunk. Első lépésként valahogy vissza kell kerülnünk a köztudatba”. Megfogalmazása szerint az évforduló éve ünnep is, de jó alkalom visszatérni a gyökerekhez. „Arra támaszkodunk, amink van, amire kíváncsiak az emberek. Így próbálunk visszakerülni a nézők kegyeibe. Hogy lássák, ma is készülnek a magyar adásban olyan anyagok, amelyek sehol máshol nem. És érdemes megnézni, mert nekik szól.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mire való az erdélyi író? (1.)
Pár nappal ezelőtt, tulajdonképpen a Gábor Áron születésének 200. évfordulójára kiírt irodalmi pályázat eredményhirdetésekor nyilvánosságra hozott információk verték ki nálam a biztosítékot. Úgyhogy képtelen vagyok szó nélkül hagyni a jelenséget. Előtte meg Marosvécsen csodálkoztam rá mai írói társadalmunk gyarló voltára. Nagyobb lélegzetvétel szükségeltetik, hogy megfogalmazhassam az észrevételeimet.
Kihirdették a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázat eredményeit
Ez év tavaszán, abból az alkalomból, hogy idén ünnepeljük a magyar nemzeti hős, tüzértiszt és ágyúöntő  Gábor Áron, az 1848-1849-es forradalom egyik kiemelkedő székelyföldi személyisége születésének kétszázadik évfordulóját (aki Bereckben látta meg a napvilágot 1814. november 27-én) Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, partnerszervezetivel közösen, irodalmi pályázatot hirdetett.
A bírálóbizottság értékelte a beküldött munkákat. A díjkiosztó gálára 2014. november 24-én, hétfőn, este 7 órától kezdődően került sor, Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében, abban a helyiségben, ahol a hagyomány szerint 1848. október 16-án hangzott el az emlékezetes kijelentés, hogy „Lészen ágyú!” Az első ágyút még az év november 28-án mutatták be és próbálták ki Sepsiszentgyörgyön. Jórészt a helyi tüzérség felszerelésének köszönhető, hogy Háromszéken megszervezhették a székely önvédelmet.
A pályázat végeredménye:
I. helyezés: Vasmenyasszony (színmű) – Pruzsinszky Sándor (Budapest) – 500 EUR
II. helyezés: Az utolsó találkozás (novella) – Bányai Tamás (Budapest) – 250 EUR
III. helyezés: Ágyúból öntött (vers) – B. Horváth István (Szekszárd) – 100 EUR
Elismerő oklevelek:
Rézágyú (novella) – Balogh Gábor (Győr), Gábor Áron keresztfája (novella) – Horvát Gábor (Kecskemét), Sírtánc (novella) – Ambrus Lajos (Korond), Őrhelyen – Nagy Irén (Csíkszentdomokos), A kökösi hídon kettőezer-tizennégyben – Bálint Tamás (Székelyudvarhely)
A díjkiosztó ünnepséget Pruzsinszky Sándor drámaíró I. helyezést elért a Vasmenyasszony című felolvasó-színházi bemutatója követte. A színművet sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi színművészek egy csoportja mutatta be, Kolcsár József rendezésében.
A gálaesten részt vett a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat szerkesztősége is, továbbá bemutatták a Székelyföld decemberi számát, amely teljes egészében közli a három díjnyertes művet.
Az értékelő-bizottság a következő tagokból állt:  Fekete Vince költő, Lakatos Mihály (a pályázatot kiíró intézmények képviselője), Lövétei Lázár László költő, Pécsi Györgyi irodalomkritikus és Váry O.Péter író (a pályázatot kiíró intézmények képviselője). A pályázat kiírói és támogatói a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, a Kovászna Megyei Tanács, és Kovászna Megye Kulturális Központja.
Marosvécsi gondolatok
Néhány héttel ezelőtt - csak úgy, hirtelen felindulásból - összeszámláltam vagy két tucatnyi írót Székelyudvarhelyen és környékén, s legalább ugyanennyit a Csíki-medencében is. A számbavételkor rájöttem, hogy a létszám még magasabb, hiszen igen sokan az élő klasszikusok közül másutt élnek és alkotnak.
Mivel a "lustrának" nem kellett túlterjednie ezen a két régión, nem foglalkoztam e szakma képviselőinek teljes számbavételével. Gyergyóban, Háromszéken, Marosszéken nem számláltam, hanem ráhagytam, mint a környezet- és medvevédők, amikor kijelentették, hogy Hargita megyében mintegy ezerháromszáz medve él, a teljes történelmi Székelyföldön pedig mintegy háromezer. Ennyit azonban a térség nem képes elviselni. Az írók számát illetően pedig háromszázban állapotban meg magammal, mondván, hogy ez a szám is nagyon magas - valóban nem él meg a Székelyföldön ennyi -, ezért engedhetjük meg magunknak, hogy Belső-Erdélyt és Magyarországot is támogassuk. Az összmagyar irodalmat is emberanyaggal látjuk el, az olvasók mellé kiforrott, kész írókat adunk; kiváló esszéistákat, bőbeszédű prózaírókat és ígéretes költőket juttatunk ki a nagyobbik honba, akik szép lassan olyan pályára léphetnek, amelyen érettségitétellé nemesedhetnek a nagy és magyar kultúra egyre inkább drót- és lég-függő kiberterében.
Aztán következett a marosvécsi Kemény-várkastély visszaszolgáltatása után szervezett nyílt nap, a kapunyitás november 8-án, amikor a népek több évtized után – végre! – bejárhatták az ódon épület belső tereit, azokat a helyszíneket, ahol a trianoni "hungarocídium" után ébredező erdélyi magyar írói társadalom java időnként összesereglett megvitatni a "stratégiát", a kulturális irányvonalakat és a teendőket. Lehetséges, hogy nem is annyira a konferenciázás, hanem inkább a baráti együttlét lehetősége jelentette az igazi hasznot, hiszen a helikoni munkaközösség csak eszmei és elméleti szinten működött, jogi személyiséggé, alapítvánnyá, egyesületté soha nem szerveződött, s mégis oly hosszú időn át fennállhatott és szolgálhatta a kisebbségbe szakadt erdélyi magyar társadalom érdekeit.
Amikor megjelentünk a kastély környezetében, s kezdetét vette a megemlékezés, a koszorúzás, báró Kemény János alakjának felidézése, mindjárt arra lettem figyelmes, hogy két történelmi egyházunk és a sokarcú politikum képviselői is igen markánsan képviseltetik magukat. Igaz ugyan, hogy az államelnök-választás két fordulója közti időben jártunk, amikor a számunkra igazi tétet nem jelentő aktusra való felkészülésben gyakorlatilag magunkra maradtunk, mert a felelőtlen felelősök azt mondták, hogy haladjunk csak toronyiránt, s oda szavazzunk, ahova szívünk-lelkünk, ízlésünk, úri kedvünk diktálja, de mégiscsak jobb - ejsze -, súgták, ha a baloldali négyzetbe tesszük azt a bizonyos bélyegzőt a szavazólapon. Mondták ezt annak ellenére, hogy a szívünk azért testületileg jobbra húzott. És épp ezek a Pilátusok voltak a legmarkánsabban jelen.
Eltelt újabb három hét, s mind vártam, hogy a sajtóban felhívás jelenik meg, amely mentén a művésztársadalom megszólal és felajánlásokat tesz. Mert én még abból az ósdi garnitúrából való vagyok, aki úgy képzeli, hogy használni tud a szavak által, s az üzenet erejével. Egy vak hang sem jött. Nyoma sincs a felajánlásnak. Több ismerős azt mondta, hogy a kastély magántulajdon, az örökösök szíve-joga eldönteni, hogy mit kezdenek véle.
Ez így van, csak éppen a szimbólum újjáépítése lenne fontos. Az is elképzelhető, hogy közben bizottságok alakultak, szerveződnek a boszorkánykonyhák és a szekértáborok, a grémiumok és a kuratóriumok, csak éppen a szellemi kötőanyag illan tova ez idő alatt a habarcsból. Gondolom nézelődnek a kollégák, hogy ki kivel, s kivel nem.
Mondja már meg valaki, hogy zajlik-e valamiféle kezdeményezés? Mert az olvasótábor, az istenverte nép várja már azokat a fotográfiákat, amelyeken egymás mellé ülnek majd a lévendő érettségitételek elkövetői.
Vagy írjunk egy projektet, pályázzunk Brüsszelig a transzszilvanizmus védelméért. Tetessünk majd ki ékes román nyelvű táblákat a főbejárathoz, hogy ezt is ők javítják meg nekünk és saját arcukhoz igazgatják a múltunkat meg a jövőnket? Vagy kérjük meg a genetikai potenciállal rendelkező szomszédságot, hogy javítsa meg az ereszcsatornákat?
Simó Márton
Székelyhon.ro

Látványos emlékév volt
Idén Gábor Áronra emlékeztünk
Pénteken Sepsiszentgyörgyön, a megyei önkormányzat gyűléstermében lezárult a Gábor Áron-emlékév. A beszélgetésen részt vettek a szervezésben szerepet vállaló közintézmények vezetői, akik néhány kritikát is megfogalmaztak.
Tamás Sándor megyevezető elmondása szerint az eddig szervezett emlékévek közül a Gábor Áron születésének 200. évfordulójára szervezett rendezvénysorozat volt a leglátványosabb. Váry O. Péter, az emlékbizottság elnöke időrendi sorrendben mutatta be az emlékév történéseit, megemlékezések helyszíneit, konferenciáit, kulturális előadásait, kiadványait. Három megvalósítás elmaradt ugyan, de jövő év március 15-én Csernátonban, a Haszmann Pál Múzeum kertjében újra felállítják az 1973-ban Dienes Attila által készített Gábor Áron-szobrot. Uzonban emlékparkot alakítanak ki, hiszen a kökösi ütközet Uzon határában is zajlott, és Gábor Áron holttestét előbb Tatrangi Sándor birtokára szállították, így itt lesz az emlékpark is. Az eresztevényi síremlék tetejére még el kell készíteni a Gyárfás Győző királyi főmérnök akarata szerinti díszítő elemet.
Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes vezetője a berecki kultúrotthon állapota miatt fogalmazott meg kritikát, hiszen ott is be szerették volna mutatni a Gábor Áronról szóló táncjátékot, de állítólag a hideg miatt nem tudták megtartani a bemutatót (erről Dimény Zoltán polgármesternek egészen más a véleménye – szerk.), Damokos Csaba képzőművész pedig felrótta, hogy az általa készített körképet úgy költöztették Szentgyörgyről Kézdivásárhelyre, hogy neki egy szót sem szóltak, pedig az az ő szellemi tulajdona. Szóba került egy Gábor Áronról szóló játékfilm készítésének ötlete is, de ez hatalmas összegbe kerülne, ami aligha térül meg.
Lévai Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A szülés és születés néprajza
Balázs Lajos negyvenesztendei néprajzos kutatómunkáját Csíkszentdomokosra szűkítette, de azt állítja, a térbeli behatárolás ellenére a csíkszentdomokosi olyan dialektusa az egész magyar szokáskultúrának, mely gazdag és változatos, igazolja az eszmeiségében egységes népi kultúránkat – és mindezt példákkal illusztrálta a Bod Péter Megyei Könyvtár által szervezett TÉT-estek tegnapi rendezvényén.
A csíkszeredai néprajzkutató az emberi élet sorsfordító folyamatait (születés, házasság, halál) vizsgálja, a Szeretet fogott el a gyermek iránt című könyve, illetve az ezt bemutató előadása a szülés és születés néprajzát dolgozza fel. Balázs Lajos szerint az évszázadok során a paraszti kultúrában ezzel kapcsolatban tapasztalati tudás alakult ki, ami messze meghaladja az orvostudományt, és amit megbízható, erkölcsös tudásnak tart. Ugyanakkor stratégiai tudásnak is tekinti, mert előrelátó gondolkodásra épül, ez a kultúra ugyanis a születést a fogamzástól számítja, a magzat védelmére kidolgozott tiltások és engedések rendszerével. Amit a paraszti kultúra évszázadok óta ismert, arra az orvostudomány csak a múlt század hatvanas éveiben jött rá – hívta fel a figyelmet. És végezetül klinikai tudásnak is tartja, amennyiben mindig léteztek őstudással rendelkezők: olyanok, akik aprólékosan tudták, mi az, amit az adott kritikus helyzetben tenni kell.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évfordulók jegyében (Kulturális műsorok)
Összesen 51 rendezvény, ebből 23 Sepsiszentgyörgyön, 11 Székelyudvarhelyen, 9 Csíkszeredában, kettő-kettő Gyergyószentmiklóson, Madéfalván, Kolozsváron, egy-egy Marosvásárhelyen, Zilahon; vagy műfaji csoportosításban: 21 történettudományi, 11 irodalmi, kilenc fotóművészeti, nyolc zeneművészeti, hat képzőművészeti, egy sport – ezek a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának 2014-es statisztikai adatai.
Kiértékelőjében Lakatos Mihály, az intézet vezetője elmondta, az idei esztendő főbb rendezvényeit az évfordulók köré csoportosították, ezek hozadéka az eredeti és maradandó kulturális értékek keletkezése. Így a Siculicidium 250. megemlékezésére képzőművészeti pályázatot hirdettek meg, melyre 35 műalkotással Kanadától Skócián, Hollandián, Ausztrián és Magyarországon át Erdélyig félszáz alkotó jelentkezett. Az első világháborús programsorozatuk kiemelkedő rendezvényévé vált a Zayzon Ágnes és zenekara által összeállított eredeti műsor, a holokauszt 70. évfordulójára Kolozsváron szervezett konferencia a magyar irodalom két kiemelkedő alakját, Ligeti Ernőt és Karácsony Benőt állította középpontba. A Gábor Áron Emlékévben meghirdetett irodalmi pályázatuk szerényebb eredményekkel zárult, Lakatos Mihály azonban kiemelte, egy jó és új színmű is született e felhívás nyomán, mely többet érdemel egy felolvasószínházi előadásnál. Az állandósult programok mellett, mint A magyar nemzet története sorozat, az első román nyelvű Hamvas Béla-mű kiadását emelte még ki Lakatos Mihály, ami azért is jelentős teljesítmény, mert A bor filozófiája című alkotást Hubbes László anyanyelvéről fordította a másik nyelvre. A jövő esztendő első negyedében az elkezdett rendezvénysorozatok (A magyar nemzet története előadásainak meghívottja többek között Romsics Ignác) és a már bejáratott programok (március 15-i zenés-irodalmi összeállítás) mellett ezúttal is több programot szervez a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központja, januárban Polgári kultúrpolitika: eredmények és dilemmák címmel L. Simon László könyvbemutatóját, a hetvenéves Ferenczes István költő köszöntésére Krónikás ének címmel pódiumműsort, februárban a Lola Blau színdarabot hozzák el Sepsiszentgyörgyre, márciusban A Bozgortól Marosvásárhely fekete márciusáig címmel pedig a jövőben negyed százada történtek dokumetumfilmes, illetve irodalmi feldolgozásával ismerkedhet a közönség.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyarapodó Mikó-történelem
Nem tudom, gondolt-e arra Kónya Ádám és Botos Ferenc néhány esztendeje, amikor a Mi, az 52-esek című „évjáratévkönyvhöz” elkezdték a kéziratok gyűjtését, hogy egy majdani sorozat első, mércét adó példányát indítsák útjára, vagy remélték is, kezdeményezésük példa lesz, netán éppen kötelességévé válik a Mikóban végzett sok-sok évfolyam számára: megírni egy szeletkéjét az alma mater történetének.
Úgy, ahogyan ők megélték a mindenkori történelmi szélverésekben is büszke fellegvárként őrködő skóla ünnep- és hétköznapjait, és azt is, ahogyan s amiként alakult életük annak elhagyása után. Nem tudom tehát, vezérelte-e ily szándék is a szerkesztőket, ha igen, hát álmuk megvalósulni látszik: a Mi, az 56-osok könyv immár hetedik a sorozatban, vele-általa lassan kialakulóban az a szubjektív emlékfolyam, mely nélkül egy iskola-intézmény története csupán száraz adatok halmaza maradna. A küllemében a sorozatindítót idéző, nagy formátumú, fekete borítójú vaskos kötet egy kicsit több is, mint emlékkönyv. Természetesen, tartalmazza az egykori végzősök (vagy családtagjaik) visszaemlékezéseit változatos műfajú, hosszabb-rövidebb írások révén, hiszen elengedhetetlen követelménye ez az évkönyvnek, miként a számos korabeli felvétel is. De ha a kiadvány megrekedt volna a pályarajzok közlésének szintjén, nem több lenne, mint a néhány iskolatárs által dédelgetett, az otthoni könyvespolcokon díszhelyre kitett könyv, melyet „hőseik” időnként, nosztalgikus kedvükben fellapoznak, unokáiknak mutogatnak, s majd az elkerülhetetlen elmúlásukat követően utódaik, társítva néhány személyes tárggyal, ezt is dobozolják, mint egyszer majd megválogatandó örökséget. Nem, a Mi, az 56-osok szerkesztője nem elégedett meg ennyivel, Tibád Sándor nyugalmazott berecki történelemtanár korrajzot is „belecsempészett” a kötetbe, tudván tudva, hogy azok a régi történetek például a Mikó szigorú szabályok szerint működő bentlakásából csupán addig élnek, míg van, ki elmesélje őket. És azok a köznyelvből rég kihullott szavak is, melyeknek jelentését már csak ők, az egykori internátus lakói értik: fika, apparitor, vigil… A könyv testes részét az osztálytársak visszaemlékezései adják, néhányan bővebben, mások rövidebben írták meg élettörténetüket. Nem feltétlen tartalmassági szempontok szerint, és nem csupán az életük fontosabb stációinak kiemelésével: az írások sok-sok emléktöredék felidézését is tartalmazzák, ezekből kerekedik ki igazán a Mikó-történet egy rövid, időben az 1953–56-os évek által határolt szakasza. Akár sok szálon futó regényként is olvasható a Mi, az 56-osok, üzenete pedig egyértelmű: mindannyiunknak, a Mikó hosszú történetének több-rövidebb ideig részesei, mikor ideje eljön, el kell készítenünk saját emlékkönyvünket.
Szerző: Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kihívás
Kívülről nézvést különlegesen pezsgő kulturális életet látni Sepsiszentgyörgyön. Legalábbis ezt hitetjük el magunkról, de hogy ebben több-e az imázsépítés, mint a valós tartalom, azt a bármilyen jellegű művelődési rendezvény két-három maroknyi törzsközönsége tudná megmondani.
És mégsem felesleges annyi pénzt áldozni a kultúrára. Híre lett, és neve a városnak, sajátos, az igaz, nem a gazdasági jólét, nem a kiemelkedően magas életszínvonal helyezi a különféle statisztikai kimutatások élvonalába, hanem a költségvetés kultúrára szánt részaránya – bár ha nagyon bogarászni támadna kedve valakinek a rovatok közt, kiderülne, a pénz java része a különböző intézmények fenntartására megy el. De még így is rendben van, hiszen a kultúra, akárcsak az oktatás, hosszú távú befektetés. És ebben a kirakat-decentralizációt is csupán mímelő országban Sepsiszentgyörgy talán legtöbbet teszi e téren. Nyilván, határozott céllal: közelebbről épp az Európa kulturális fővárosa cím elnyeréséért, nem a saját, hanem a régió részére. És e térségben, kulturális téren legalábbis, Sepsiszentgyörgy a húzóerő, Székelyföldnek hát ebben az ügyben e város mögé kell felzárkóznia. És bizton állítható, nem jár úgy senki, mint a kolozsvári magyarság az Emil Boc által egynyelvűsített ifjúsági főváros-programmal, melynek elnyeréséhez a kincses városbeli magyar ifjúsági szervezetek nagyon nagy mértékben hozzájárultak. Amúgy az ifjúsági főváros címért pár esztendeje versengett Sepsiszentgyörgy is, hogy lemaradt a dobogó legfelső fokáról, annak hozadékai a tematizált évek: tavalyelőtt a hang és szó, tavaly a játék, idén a hagyomány a kiemelt témája a város kulturális kínálatának. S ha az irodalom és a zene, illetve az előadóművészetek elméletileg korlátlan (a gyakorlatban a sok, de sosem elég pénz által behatárolt) lehetőséget biztosítottak az ötletadóknak és szervezőknek meg- és felmutatni értékeket, a hagyomány tág értelmezése még több eséllyel kecsegtethet. Kiemelten a pulzArt a meg nem valósult ifjúsági fővárosi program igazi nagy nyeresége, mely, ellentétben a városünnepi nagy banzáj utóbbi években egyre színvonaltalanabbá vált kulturális kínálatával, ez idáig nem okozott csalódást. Az idei év kihívása tehát egy olyan kortárs összművészeti fesztivál összeállítása, mely a hagyományt tradícióként és újításként is kezeli, illetve őszig olyan kisebb-nagyobb programok szervezése, melyek előkészítik a talajt mindezek befogadására. És mert a korábbi tematikus évek sem lefűzött akták, dédelgetett emlékek csupán, a játék évének meghosszabbításaként hadd ajánljuk a szervezőknek egy hagyományosan jó szilveszteri vendégelőadás mihamarabbi leszerződését. Ezzel ugyanis a mi színházunk nem kényeztetett el.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)