Hagyományok éve (Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa)
A hagyományok évével folytatja a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa rendezvénysorozatot a megyeszékhely önkormányzata, a programokat ezúttal is a városimázs iroda szervezi-koordinálja.
Bár egyelőre még elég kevés az évet kitöltő műsorban a „fogódzó”, de mint tavalyelőtt, a hang és szó, illetve tavaly, a játék évében, úgy idén is menet közben alakul ki a program, hiszen a városimázs iroda mindig is nyitott volt a külső kezdeményezésekre – mondja Barta Mónika irodavezető. A négy tematikus év rendezvénysorozat 2013-ban az irodalomra és a zenére, 2014-ben az előadóművészetekre összpontosított tágabb értelmezésben – így az idei hagyományok évében sem kimondottan a népi hagyományok ápolására törekednek, inkább arra próbálnak rendezvényeik által választ keresni, hogyan szólítja meg, milyen érvénnyel bír a mai ember számára a hagyomány, vagy különböző művészetekben hogyan ültethető át kortárs nyelvre – magyarázta Barta Mónika. A programok szervezésében tavaly a helyi színházakkal, idén a Háromszék Táncegyüttessel működnek együtt, így az évváltás is a táncosok január 21-ei, Két kezem forgatta, szívem táncoltatta előadásán történik meg, melyre a játék évének résztvevőit hívják meg. Pár egyeztetett programról is beszámolt Barta Mónika: miként tavaly az év tematikájával párhuzamosan futottak az előző esztendei sorozatok is, úgy ebben az évben is folytatják a Kultúrteaházat és a Tein Teátrumot, előbbi rendezvény meghívottja januárban Darvasi László író. Április elején a Láthatatlan Székelyföld kezdeményezés révén a vakok számára nyílik kiállítás sepsiszéki műemlék épületek makettjeiből, hasonló jellegű a Gutmann Szabolcs által már több éve megszervezett építészműhely idei sepsiszentgyörgyi tábora: az építészhallgatók és szakemberek a tábor helyszínén nem csupán problémafeltárással, de azok megoldására javaslatokkal is szolgálnak. Júniusra időzítették Korniss Péter meghívását, és természetesen az ősszel sorra kerülő pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztivál is a hagyományokhoz kapcsolódik – hogy milyen módon, az még a szervezők számára is talány.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Parancsnok úrnak jelentem (Dr. Szőts Dániel 90 éves)
Parancsnok úrnak jelentem, gyarapszik a sereg. Mert nem fajzott el a székely vér, és a tizenötmillió, akit testvérének tart, egyre jobban szerteszórva ugyan e sártekén, de még mindig ugyanazt a nyelvet beszéli.
Parancsnok úrnak jelentem, a turulmadár köröz már az Őrkő felett, fészeknek alkalmas rést keres a megmaradt sziklák között, mert hordhatták ugyan vagonszám a követ szerte a nagyvilágba, de az Őrkő, csonkán és megcsúfolva, még mindig vigyáz a város felett. Parancsnok úrnak jelentem, a Vártemplom mohos fala alatt a harminckét esztendőkkel ezelőtt ültetett egy szál fa mára erdővé terebélyesedett, és nem panaszfal már, mint Beke György nevezte, de a megmaradás fala, mert az öreg skólát elvehetik ugyan ismét, de a szellemet kiűzni falai közül nem lehet, míg a Gróf hajadon fővel, kabátját karjára vetve – mint ki útnak indul? vagy épp hazaér? – megvalósult álma felett őrködik. Parancsnok úrnak jelentem, a haza még mindig nem valódi, de épül már az igazi, melyet újra az anya jelzővel illethetünk, és épül az is, melyet elvesztettünk, láthatatlan ugyan még, de tapintható már érverése, az orvosnak éreznie kell, az orvos érzi, ugy-e Dani bácsi? Parancsnok úrnak jelentem, legfőbb tanítása a kőbe vésett szavaknál többet érő, ércnél maradandóbb: nem az a hős, aki túlél, hanem aki jövőt teremtve múltat éltet.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színház az egész...
Nem keserűen, csupán tényszerűen mondta el Bocsárdi László a Reflex 3-at útjára indító sajtótájékoztatón, hogy bizonytalan, lesz-e negyedik kiadása is a színházi fesztiválnak. Ismert immár, nehezen állott össze a bő egy hónap múlva kezdődő szemle, a biennále szóról a fesztivál megnevezésében már le is mondtak, holott a Reflexet hat évvel ezelőtt a kétévenkénti megrendezés reményében indították útjára.
De a dolgok úgy alakultak – ezalatt az anyagi háttér előteremtése értendő –, hogy a 2009-es kiadást 2012-ben követte a második, és csak idén a harmadik. Ez is sovány költségvetésre számíthat, csupán Sepsiszentgyörgy és a megye támogatására, a Tamási Áron Színháznak a kulturális tárcához benyújtott kérését még csak válaszra sem méltatták. Kézenfekvő a nagy csend oka: a fesztivált szervező intézmény nevében több az ékezet a kelleténél. Holott a Reflexnek semmiféle etnikai jellege nincs, a szemle célja, hogy megmutassa, hol tart épp a színjátszás abban az Európában, melyhez felzárkózni nyilatkozatok szintjén erősen akar ez az ország, de valójában zsigerből elutasítja az unió alapelvét, a kulturális sokszínűséget. Példáért, hogy milyen is a viszonyulása az országnak a kultúrához, ki sem kell lépni a városból: ugyanaznap, amikor a Tamási Áron Színház igazgatója a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivált mutatta be, az Andrei Mureşanu Színház igazgatója lemondását jelentette be. Sokadik már a sorban, aki mandátuma lejárta előtt távozik az 1987-ben pártutasításra létesített román társulat éléről, döntése okait fejtegetve kiemelte: nem a színházat fenntartó önkormányzattal való viszonya készteti távozásra, nem is a pénzhiány, elődeinek állandó fájdalma, a teremhiány sem, merthogy kézzelfogható közelségben a moziból átalakított előadóterem elkészülte – hanem annak a közegnek a merev elzárkózása, melynek szellemi táplálékot nyújtani hivatott. Felemlítette azt is, számára nehéz beilleszkedni a többkultúrájú sepsiszentgyörgyi közösségbe, de ez maradjon az ő gondja – sokkal súlyosabb, amit a helyi románságról állít: hogy nem járnak színházba (felmérésük szerint az Andrei Mureşanu Színház előadásait látogatók 45 százaléka magyar ajkú), hogy a román vállalkozók nem támogatják a színházat, hogy a Tamásinál jól működő mecénásbérlet bevezetéséről még álmodni sem mert. Magyarán: halódik a román társulat Sepsiszentgyörgyön, ugyan a magyar közönségnek jól fog, hogy színház iránti igényének kielégítésére eggyel több a lehetősége, de az Andrei Mureşanu Színház létét és létjogosultságát elsősorban a román anyanyelvű közönség indokolná. Ennek ellenére a kultúrateremtést ebben a városban mégsem tévesztik össze a gazdasági tevékenységgel, az Andrei Mureşanu Színház továbbra is megkapja a működéséhez szükséges költségvetést. A Reflex támogatási kérésére pedig nem a kölcsönösség okán, de fontossága miatt illenék reagálni. Ám számtalanszor bebizonyosodott, Bukarestben a pénzt nem azok osztogatják, akiknek színház – hanem akiknek színjáték az egész világ.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megoldáskeresés (Őrkői gondok)
Néhány esztendeje Alsórákos nevétől visszhangzott a romániai média: a faluban a „fehér” – magyar és román – és a cigány közösség között olyannyira elmérgesedett a viszony, hogy összetűzésekre is sor került, már-már lincshangulat uralkodott. A rendfenntartókat többször csapatostul kellett kihívni, napokig-hetekig sűrűn járőröztek, ez idő alatt viszonylag csend volt a faluban, aztán ahogy visszavonultak, újból minden kezdődött elölről.
És egy ideje Alsórákos neve eltűnt a hírekből: ismét csend van a faluban. Gondjaikat a helyiek sajátos módon oldották meg, miután látták-tapasztalták, az egyenruhások jelenléte csupán törékeny tűzszünet: az önkormányzat és a közbirtokosság összefogott, felbérelt jó néhány Afganisztánt és a világ egyéb, békésnek nem mondható helyét megjárt volt katonát, akik rövid idő alatt rendet teremtettek a faluban. Nem modell ez a megoldás, Sepsiszentgyörgy városvezetése sem szeretné, hogy ehhez a módszerhez kelljen folyamodnia, de az tény, hogy az őrkői gondokat kezelni kell. Erről egyeztettek a napokban a városházán. A rendfenntartó közegek – megyei, városi, helyi rendőrség, területi közrendészeti hatóság, csendőrség –, a gyermekjogvédelmi igazgatóság, valamint civilek bevonásával zajlott megbeszélésen Antal Árpád polgármester elmondta, bízik abban, hogy Sepsiszentgyörgynek nem kell az alsórákosi példát átvennie, hanem a hatóságokkal sikerül megoldást találniuk. A rendőrség szerint Sepsiszentgyörgy biztonságos város, súlyosabb bűnesetek nem vagy csak nagyon ritkán fordulnak elő, persze, azt el kellett ismerniük, hogy kisebb gondok azért akadnak, és ezeket is kezelni kell. Véleményük szerint jó döntés volt a város területéről kitiltani a szekereket, ezzel az intézkedéssel máris számottevően csökkent a lopások száma, de azt is el kellett mondaniuk, hogy sok esetben a törvénykezés köti kezüket. És a polgármester szerint is frusztráló az az egyenruhások számára, ha például a valamilyen kihágásért megbírságolt cigány a rendőr szeme láttára tépi össze a jegyzőkönyvet: ilyen esetben tehetetlenek a hatóságok. És az utóbbi években egyre inkább a rendfenntartók munkáját nehezítő törvények vagy törvénymódosítások születtek, melyek őket akadályozzák, és nagyobb szabadságot biztosítanak a bűnözőknek – panaszolták a rendőrök. Adta magát tehát az első megoldási lehetőség: minden intézmény képviselőiből egy munkacsoportot alakítsanak, mely egy hónapnyi idő alatt törvénymódosítási javaslatokat dolgoz ki, amit majd a polgármester – merthogy az ilyen jellegű gondok országosan jelentkeznek – a Municípiumok Országos Szövetségének támogatásával terjeszt fel a parlamentnek. De ez a hosszú távú megoldási lehetőség, és rövid távon is szükségesek az intézkedések: ennek érdekében határoztak arról, a rendőrség és csendőrség erősíti pozícióját az Őrkő környékén, több járőrcsoportot alakítanak, sűrűbbé teszik jelenlétüket. A rendőrség egyébként tudja, melyek a problémás családok vagy egyének, hiszen nem mindenki, aki a városszéli lakótelepen él, hajlamos a bűnözésre: ez utóbbiak száma pár tucatnyi csupán, rájuk az elkövetkezőkben külön figyelnek. Őket amúgy a közösség is elítéli, hiszen miattuk a kollektív bűnösség stigmáját kell viselniük. Ez adta aztán a polgárőrségszerű civil szervezet létrehozásának ötletét, melybe a cigányok képviselőit is bevonnák. A rövid távú megoldások között az Őrkőn lévő térfigyelő rendszer bővítését, illetve a közvilágítás korszerűsítését említette még a polgármester, azt ígérte, idén azokban a környékbeli utcákban is megoldják az éjszakai kivilágítást, melyek felújítását még nem tervezték
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kopjafa a templomépítő emlékére
A sepsiszentgyörgyi unitárius templom építőjének, az egyházközséget 1972–1998 között szolgáló Török Áron lelkésznek emlékére avattak tegnap kopjafát az unitárius templom udvarán.
Emlékbeszédében Kovács István elődjét a népét, közösségét szolgáló lelkésznek nevezte, aki gyülekezete szürke eminenciásaként nem a nagy, látványos szerepvállalások, a minden megvalósítást magára vállaló ember pózában díszelgett, hanem mindvégig megmaradt szerénynek. Ezért is fogadta el a család kérését, hogy az egy éve elhunyt Török Áron emlékére Balázs Antal által faragott kopjafát ne a templom oldalára rögzítsék, miként az eredeti elképzelésük volt, hanem a lelkészi hivatal bejáratával átellenben, hiszen ez volt az a hely, ahol őrködött közössége felett. Balázs Antal kiemelte: Török Áron számára kopjafát faragni nem bizonyult egyszerűnek, mert bár az egykori tiszteletes egyszerű ember volt, őt mégis több illeti. A faragott fa motívumait is elmagyarázta a gyülekezetnek: a tulipán a neki életet adó jó székely asszony édesanyját jelképezi; a kenyér, hogy jó homoródmenti búzakenyéren nőtt fel, amelyet Ő később, mint Jézusra emlékeztető falatkát, adott megannyiak kezébe; a hosszú kehely, amiből oly sokszor a bort is kiosztotta; a buzogány, mely ténykedésének igazi jelképe: harca templomromboló, majd templomépítő korban; a csipkézés arra utal, a mi népünk nótavilága sem elhanyagolható; és végezetül a torony, az unitáriusok jelmondatával: egy az Isten. A torony, melynek faragásakor Balázs Antal nagyon-nagyon vigyázott, hogy meg ne sérüljön, hiszen ott van Török Áron lelke.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit kíván a székely nemzet?
Otthont a hazában.
A politikusok minden bizonnyal ki tudják kerekíteni e három szót tizenkét ponttá, meg is teszik holnapi beszédeikben, melyeknek lényege az lészen: mit kíván a székely nemzet itt és most. Anyanyelve korlátlan használatát, szimbólumai elismerését és tiszteletben tartását, a jogegyenlőséget, hogy ami jár, az jusson is. Olyan törvényeket, amelyek javát szolgálják, és védelmét is, ha kell.
Az emlékezetből is kitörlését a megfélemlítésnek, a szabadságvágya különböző eszközökkel történő kordában tartásának, az alkotó szellem kiteljesülése akadályozásának. Gazdasági lezüllesztése véget vetését. És mindazt, amit eleink Pest-Budán százhatvanhét évvel ezelőtt követelésük tizenkét pontja fölé fontosnak tartottak odaírni: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
Az egyszerű ember azonban csak otthont kívánna a hazában. De mindent, amit e három szó jelent. Olyan otthont, ahol biztonságban, kényelemben érzi magát, amelynek elvesztésétől, ne adj’ isten!, elvételétől nem kell tartania, amelynek fenntartását becsületes munkájával megoldhatja. Olyan hazát, ahol nem másodrangúként kezelik, ahol nem nézik le, nem űznek gúnyt belőle, amely nem rendőrállam és nem is ügyészállam, ahol nem megrendelésre dönt az igazságszolgáltatás. Ahol az adott szónak becsülete van. És ahol a szót, ha igaz, bátran kimondhatja, nem kell megtorlástól tartania, jogainak érvényesítéséhez nem kell nagyhatalmi segítséget kérnie, ahol nem azzal a félelemmel kell élnie, hogy holnap talán menekülni kell, felhagyva teremtett életet, anyagi és szellemi örökséget. Olyan hazát, amelyet magáénak érez, ünnepeivel és hétköznapjaival, olyan hazát, amely magáénak érzi őt, amely óvja, amely, mikor kell, kinyújtja védő karját.
És még valamit kíván a székely nemzet. Hogy megérhesse, egyszer már ne tiltakozni, sirámait világgá kürtölni menjen március 15-én a térre, de ünnepelni. Hogy megérhesse: otthonra lelt a kivívott hazában. Addig is – miként aztán is –: kék-arany, piros-fehér-zöld kokárdát szív fölé, nap-holdas zászlót kitűzni, és menni, menni előre a kijelölt úton. Konokul kitartani.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mint hajdanában a népdal (Megújult a székely himnusz emlékműve)
Sokan talán nem is tudják, hogy Sepsiszentgyörgyön emlékműve van a székely himnusznak. A belvárosi református templom kertjében, a – nem is tudom, most mi a hivatalos neve, de számunkra úgy hangzik szebben: – Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu utca kereszteződésénél, két fenyőfa közt áll a kopjafa, rávésve a székely himnusz szövegírójának és zeneszerzőjének neve, a hozzáillesztett táblán pedig a mára himnusszá vált vers sorai olvashatóak.
A nyolc esztendeje ott álló emlékművet megviselte az időjárás, városunk névadója – és a himnusz szerzője – névnapjára azonban ismét olyan, akárha új lenne. Faragója, a kopjafadoktor, Balázs Antal újította fel, s hogy az ismét széppé varázsolt emlékmű legyen újraavatva is, arra alkalmat szolgáltatott a tegnapi istentisztelet. A szertartást követő kiselőadásában Balázs Antal előbb a székely himnusz szerzőjének életútját ismertette: Csanády György százhúsz esztendeje született Székelyudvarhelyen, kolozsvári egyetemistaként sodorta el az első világháború Budapestre, ahonnan a trianoni döntés után már nem térhetett haza. 1952-ben hunyt el, azt kívánta, hamvait otthon, a családi sírboltban helyezzék el – ismert okokból erre csak később kerülhetett sor. A székely himnusz zeneszerzője, Mihalik Kálmán szintén Kolozsváron volt egyetemista, az orvosi egyetem világháború miatti menekítésekor Budapestre, majd Szegedre került, kitűnő zeneszerzőként, ígéretes orvosként ott hunyt el 26 évesen az akkor még gyógyíthatatlan tífuszban.
Trianon után a szülőföldjükről elmenekült, a csonka Magyarországon otthonra lelt székelyek körében a honvágy sok dal születését eredményezte, 1921-ben írta meg Csanády Bujdosó ének címmel versét, megzenésítésére Mihalikot kérte meg. Azért adta azt a címet versének, mert akkor mindenki bujdosott – magyarázta Balázs Antal. Az immár megzenésített verset előbb a budai hegyekben énekelgették a székelyek, első adatolt előadására 1922-ben került sor, Budapesten egy leánykórus adta elő, még az eredeti címmel. „Aztán olyan sokszor, olyan sokan énekelték, hogy székely himnusz válott belőle” – mondta Balázs Antal. A himnusznak azonban hányatott sors jutott, Erdélyben az első román világ alatt tilos volt énekelni, a kicsi magyar világban sem nagyon szorgalmazták, hiszen a magyar nemzetnek van egységes himnusza, hát akkor miért énekeljenek a székelyek egy másikat is. A második világháború után ugyanvalóst tiltott volt, de 1989-et követően már szabad, „ha tetszik, ha nem azoknak, akiknek sérti a fülét. Mert nekünk van címerünk, van zászlónk, van himnuszunk, csak önrendelkezésünk nincs” – állapította meg keserűen Balázs Antal. Elmondta azt is, a ma énekelt székely himnusz szövege nem azonos teljes egészében a Bujdosó énekével, a kisebb változásokat azzal magyarázta, a himnusz úgy terjedt, mint hajdanában a népdal. „Olyan csodálatos, hogy senki sem tanítja, mégis mindenki tudja” – zárta beszédét, megjegyezve még, hogy a templomkertben található emlékművön az eredeti versszöveg olvasható.
A templombéli előadást követően az istentiszteleten részt vevők a felújított emlékművet körbeállva énekelték el a székely himnuszt.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kézfogások embere (Sylvester Lajos emlékére)
Sylvester Lajossal negyvenévnyi barátság kötött össze. Ha messzire is voltunk egymástól, határok, hegyek, rendszerek és politikusok választottak el bennünket, de úgy érzem, most, hogy ő már nincs, mégis mindig tudtunk a másikról, levél jött és ment (ha nem fogták el figyelő szemek és kezek), az írásait olvastam (a Megyei Tükörben, később a Háromszékben, A Hétben).
Megismerkedésünk véletlen volt, a hetvenes évek elején egy szentgyörgyi úton elkeveredtem a színházba, ahová Veress Dani vitt be, és valami belső lépcsőn a kardos igazgatónő éppen egy színészt egzecírozott, mondván, ha nem viszi vissza a kölcsönkapott aragázt, megnézheti magát. A hangos szócsata közben félrehúzódtam, és a mellettem álló bajszos, mosolygós embertől megkérdeztem: mi az az aragáz? Nem a kérdésemre válaszolt, hanem azt mondta: te honnét jöttél? Aki nem tudta, hogy mi az aragáz, az nem lehet romániai, erdélyi. Mondtam, Szegedről, mire Sylvester Lajos kezet nyújtott, és megjegyezte, hogy már vártunk, te a Tiszatájtól jöttél, és mondta a nevemet is. Pillanatok alatt otthonossá vált a sose látott világ: egy kézfogás tette azzá. Sylvester Lajos a kézfogások embere volt, a barátságé, a barátságszövésé.
Írásait nagyon megszerettem, mert egy tájat, szűkebb hazát olyan buzgalommal és szeretettel fedezett föl számomra és biztosan az olvasói számára is, hogy mindig vele tudtam barangolni hol egy elfeledett ’48-as emlék megújításában, hol meg egy szülőföldi történeti alak megidézésben. Nekem Gábor Áron élő alakká vált az ő írásaiban, éppúgy, mint a saját ősének tekintett Sylvester János bibliafordító, akit Lajos a családja rokonságába vont írói látomásában.
Újságíró volt, az újságírásnak a legnemesebb műfajait művelte, interjút, tárcát, helytörténeti, művelődéstörténeti publicisztikát művelt roppant termékenyen és finom nyelvi leleményekkel. De az a kurzívan szedett kicsi jegyzete is a Háromszék első oldalán mindig odavonzotta szemem, mert közéleti iróniáját megtapasztalhattam írásában, néha még tán a dühét is.
Azt hiszem, hogy a Duna-delta halászatáról, a lipován emberekről ő írt legszebben és legnagyobb szorgalommal, Lajos ugyanis nagy horgász volt, és hiába aggódott érte Dóra, Anikó, Zoltán, Lajos minden évben, ha tehette, ezt a deltai világot megélte és megírta. Tudtam, hogy jó barátok között élt, és azt is, hogy valamiképpen támasza volt azoknak a fiatal íróknak, akik a hetvenes évek elején odakerültek Sepsiszentgyörgyre újságírónak, tanárnak, színházi embernek. És azt is megtapasztaltam, hogy a távolság nem csökkentette barátságát, figyelméből és jó emberi gesztusaiból gazdagon jutott nekünk is, de a rokonszenvvel látott törököknek is, akiket Beder Tibor az utazásaival kapcsolt a háromszékiekhez.
Sylvester Lajos jó barát volt, a szó legnemesebb értelmében hasznos embere a nemzetének. Hiányzik mindazoknak, akik ismerték, akik pedig nem ismerték személyesen, a Váry O. Péter által gondozott és kiadott könyveiből egy korszakra és emberére lelhetnek.
Magam nagy életajándéknak tartom, hogy ismerhettem, barátságának ajándékaival adósa vagyok.
Ilia Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld helye a világban
A fejlesztéspolitikában szükséges szemléletváltásról, a székelyföldi társadalom szerkezetének jellemzőiről, a területi autonómia esélyeiről geopolitikai kontextusban, szórvány és tömb viszonyáról esett szó azon a kétnapos konferencián, amelyet a Domokos Géza Egyesület szervezett Cselekvési alternatívák Székelyföldön címmel Sepsiszentgyörgyön a megyeháza kis gyűléstermében szerény részvétel mellett csütörtökön és pénteken.
Behozni a lemaradást
Magyarország kormánya támogatja a Székelyföld gazdasági felemelkedését célzó kezdeményezéseket, az ugyanis a külhoni magyar régiók megerősödésének feltétele – jelentette ki Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának képviselője. Biró A. Zoltán egyetemi tanár az általa vezetett székelyföldi kutatóintézet eddigi tapasztalatainak összegzésére tett kísérletet a térségi elitek szempontjából. Közép- és Közép-Kelet-Európában a vidéki térségek stagnálnak, ez jellemző Székelyföldre is: a fejlesztéspolitikai indexek nem túl jók, az életminőség nem változott jelentősen, a kilátások kedvezőtlenek. A vidéki térségek felzárkóztatásában megvannak a kedvező tényezők, az előnyök, de léteznek visszafogó tényezők is. Bár azt szokták mondani, hogy fejlesztéspolitikában a pénz, illetve a szakértelem hiánya a legnagyobb hátrány, a székelyföldi társadalom mélyszerkezetében van néhány olyan emberi tényező, amely adott helyzetben előny ugyan, de a technicista szemléletű fejlesztéspolitikában – amely pénzszerzésre, szervezésre, látható eredményre összpontosít, és abból indul ki, hogy a fejlesztésekhez majd igazodnak az emberek – visszafogó tényező lehet. Ilyen az egyén, a családok ciklikus tevékenységéből adódó rövid távú tervezés, amely, bár biztonságot jelent, nem kifejezetten kockázatvállalással járó piacgazdasági szemlélet. Változott a tanuláshoz való viszonyulás is: jelenleg csak annyit tanulnak az itt élők, amennyi rövid távon hasznos lehet számukra, és a megszerzett tudás hasznosítását is csak hivatalos munkaviszony keretei között képzelik el. Ezek a tényezők nem feltétlenül korlátok, hanem előnyök is, például biztonságot, egyensúlyt, természetközeliséget is jelentenek, de hátrányok lehetnek a jelenleg uralkodó technicista szemléletű fejlesztéspolitikában. Ezért Biró A. Zoltán úgy véli, a térségre, annak társadalmi szerkezetére ráépülő fejlesztéspolitikára lenne szükség. Példaként említette a biogazdák szervezkedését, amely a térség egyik jellemzőjére, a természetközeliségre épül.
A kisebbik rossz
Az autonómia hosszú folyamat eredménye, egynéhány példát leszámítva – például Grönlandot, amely nem kérte, mégis megkapta azt – ritkán fordul elő, hogy azonnal elérjék – mutatott rá Tóth Norbert. A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója geopolitikai szempontból latolgatta a székelyföldi területi autonómia esélyeit. A világból vett példák alapján kijelentette: az anyaország léte, támogatása sok esetben lélektanilag visszafogja az autonómiáért küzdő közösséget, több az olyan sikeres autonómiatörekvés, ahol nincs anyaország. Úgy vélte, a központi államvezetések autonómiával szembeni ellenállása akkor szűnik meg, amikor választásra kényszerülnek, és a kisebbik rosszat látják abban. Kérdés, hogy a területben gondolkodó Romániának lesznek-e a jövőben olyan igényei, amelyek nyomán választásra kényszerülhet – vetette fel. Újságírói kérdésre válaszolva elmondta: a Moldovai Köztársaság és Románia viszonya csak azért is érdekes, mert Moldovában már van működő autonómia, a gagauzoké.
Mérsékelt derűlátás
A nagy államok kiváltsága a hosszú távú stratégia, a kis államok – mint Magyarország, Románia – legtöbb tízéves távokban gondolkodhatnak. Ekkora időszakra – a világban zajló események elemzése alapján – Közép-Kelet-Európa államainak lakói mérsékelten derűlátóak lehetnek – állapította meg Barabás T. János. A budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója szerint a jelenlegi külpolitika startpontja 2008: az amerikai pénzügyi válság kezdete, az orosz–grúz háború, Kína gazdasági nyitása jelentette a fontosabb fordulópontokat. Azt követően az amerikai pénzügyi elit áttételes eszközökkel próbálja biztosítani elsőbbségét, az pedig, hogy az USA egyre kevésbé függ a külföldi energiaforrásoktól, azt jelenti, egyre távolságtartóbb lesz külpolitikai ügyekben. 2008 egyik következménye Oroszország agresszívvé válása, a Nova Russzija-álomról, úgy tűnik, lemondott Moszkva, de pénzügyileg egyre nagyobb bajban van, hiszen gazdaságát nagy részben az energiakivitelre alapozza. Az ukránkérdés – Barabás szerint – hibrid békévé alakul, Oroszország ugyanis azért ragaszkodik Ukrajnához, mert úgy érzi, ha csökken befolyása felette, megszűnik nagyhatalomnak lenni. Európa helyzetét elemezve, Barabás szerint az elkövetkező évtized során a gyáripar kitelepedik Kelet-Európába, emiatt Magyarország, de Románia is akkor lehet sikeres, ha fejleszti információs technológiáját. A két ország egymástól való függése megugrott, közös érdekeik is komolyak, emiatt az országok közti feszültség csökkenni fog, a gazdasági kapcsolatok pedig egyre erősödnek – vonta le a következtetést.
Székelyföldi modell
Ha a külpolitikai elemző a high tech szempontjából az információs technológiához való felzárkózás szükségességét hangsúlyozta, Kolumbán Gábor egyetemi oktató a low tech felől közelítve mutatott be egy lehetséges székelyföldi jövőképet. A globális gazdaság számára a profit a fontos – Kolumbán szerint viszont van értelme olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nincsenek a globális gazdaságban. Ilyen az általuk kidolgozott székelygyümölcs- modell, melynek a lényege: megélhetést biztosító gazdálkodást fenntartani a hagyományos tudás segítségével. A gyümölcstermesztéssel foglalkozók számára kifejlesztenek néhány modellterméket, szakmai segítséget biztosítanak, ehhez hozzáteszik a marketingmunkát, a többi attól függ, hogy egy közösség képes-e összefogni, társulva előbb lépni. Jó példa akad most már erre (Székelyudvarhely, Székelykeresztúr környékén, Kolumbán szerint ott nyitottabbak az emberek), bizonyítván, a természetközeli megélhetési formának is van helye a globális világban. Szerinte az elkövetkezőben a székelyföldi emberek 20–30 százaléka integrálódik a globális gazdaságba, 15–20 százaléknyi a sikeres regionális és helyi gazdaságokban tevékenykedik (megjegyezte, Székelyföld önellátó lehetne, hiszen itt minden megterem, ami a megélhetéshez szükséges, a kényszerérett banánnál például egészségesebb az alma), a többiek a klasszikus gazdaságokban találhatják meg helyüket, mint a turizmus, szolgáltatások. Ennek eléréshez azonban magas minőségű oktatási és egészségügyi rendszer szükségeltetne. Élet szórványban
Az erdélyi magyarság stratégiája nem az kell hogy legyen, miként fogunk eltűnni innen vagy onnan, hanem erősíteni azt, ami van – hívta fel a figyelmet Demeter László művelődésszervező, Kovászna Megye Tanácsa szórványprogramjának felelőse. A szórványprogrammal immár hat éve foglalkozó Demeter László szerint a Kovászna és a Hargita megyei tanács kezdeményezése esetleges, nincsenek elegen ahhoz, hogy hatékonyan foglalkozhassanak a kérdéssel. Úgy látja, az erdélyi magyar szórványközösségek megmaradásához nem elég a „belső anyaország” felelősségvállalása, társulnia kellene Magyarországnak, illetve az egész Kárpát-medencének. Egymás öntudatának erősítését, a szórványbeli magyarok létének kiszámíthatóságát tartja megoldandónak, ehhez a család és az egyház mellett a gazdasági szereplők megjelenését véli szükségesnek. Példaként a piski csárda sorsát hozta fel: nemzeti emlékhelyünk egyre romosabb állapotú, és nem akad a turizmusban, vendéglátásban érdekelt magyar vállalkozó, aki működtetné. De keserű tapasztalatként hozta fel, hogy Hunyad megyében található olyan Mol-benzinállomás, ahol egyetlen alkalmazottt sem beszéli a magyar nyelvet, vagy magyar vállalkozó által működtetett panzió, ahol csupa román alkalmazott dolgozik. De ott van a magyar templomokban tartott kétnyelvű mise is. Különleges a szórványbeli magyar iskolák helyzete, melyek nem valamely stratégia mentén alakultak ki, hanem lelkes emberek – mint Böjte Csaba – kezdeményezésére, és a Nemzetstratégiai Kutató Intézet gyöngyhalászat-kezdeményezése e nehezen alakított és még nehezebben fenntartott kollégiumok felszámolásához vezethet. Mindezek olyan kérdések, melyeken jobban el kellene gondolkodni, Demeter László szerint ugyanis, ha a szórvány felszámolódik, Székelyföld elszigeteltté válik, és kérdéses, fenntartható lesz-e a nagy román tenger közepén.
FARCÁDI BOTOND, VÁRY O. PÉTER
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elválasztva, de szétválasztva sosem
Száz év alatt nem változott sokat a világ. Vagyis hogy változott, geopolitikai értelemben mindenképp – bizonyos elvek azonban csalhatatlanok(nak hittek) maradtak. Ilyen a nagyhatalmak világirányítási elképzelése, ennek következménye – hogy a szétszabdalt és szétszóratott magyarság számára a naptár immár 95. éve fekete betűs dátumánál maradjunk – a trianoni, majd negyedszázad múltán az azt megerősítő párizsi diktátum.
Mindkettőt békeszerződésnek nevezték, de csak annak okán, hogy háborúkat zártak le. Holott a kis államokra ráerőltetett parancs volt mindahány, egyeseknek kisebb-nagyobb mértékben kedvező, ránk, magyarokra a történelem során legnagyobb csapást mérő.
Tudjuk, hamisított dokumentumok alapján döntöttek fejünk felett a „nagyok”, tudjuk, meg sem hallgattak bennünket. Fájdalmunk azóta is hatalmas, de betegségünk nem gyógyíthatatlan. Csak el akarják hitetni velünk. Hisz századnyi röpke idő sem kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjék, a nagyhatalmak által Kelet-Európára ráerőszakolt világrend omlékonyabb a kártyavárnál: a tákolmányország Jugoszlávia területén ma nyolc állam osztozik, az erőszakkal összeházasított Csehszlovákia rég túl van a válóperen. És Románia sem az az egységes nemzetállam már, belülről bontogatja a nacionalizmus falait az éledező erdélyi eszme. Magyarország pedig, a kicsinyke maradék, a hosszú sunyítás után végre szembeszáll elnyomóival, a magyar ember érdekét téve mindenek elé, a magyar nemzet jövőjét építve minden eszközzel. Határok feletti nemzetegyesítéssel és brüsszeli ellenszélben közös kiállással, a szétszabdalt és szétszóratott magyarságnak temploma és iskolája fenntartásával. Ehhez nekünk a magyar összetartozás tudatát kell csupán hozzátennünk, ami – innen, alulról nézvést legalábbis – nem esik nehezünkre, hiszen bennünk élt mindig is, általa maradtunk meg – akik megmaradtunk: elválasztva, de szétválasztva sosem. Hát ezért, ugyancsak innen, alulról nézvést, a múlt fájdalma helyett a jelen panaszát kell szóvá tennünk: bár az összetartozás nem követeli meg az összefogást is, azért egyetlen szekerünket nem szétszaggatni – akárhány lóval, de egyfelé húzva szeretnénk látni.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos-emléknap
Halálának első évfordulóján, de a születésnapjához legközelebbi hétvégén – hiszen Sylvester Lajos alkotó és cselekvő emberként az élet erejében hitt –, 2013. június 2-án a felújított csernátoni könyvtár névadó ünnepséget tartott: helyi kezdeményezésre a falu szülöttének nevét vette fel.
A csernátoniak, elsősorban a Haszmann Pál Múzeum közössége ragaszkodott hozzá, hogy a szülőfalujához ezer szállal kötődő, Csernátonról oly sokszor írásaiban megemlékező Sylvester Lajos ilyképp hazatérhessen, és hogy otthonra is lelhessen, arra legjobb választásnak a műemlék épületben működő könyvtár bizonyult. A névadó ünnepséget követően fogalmazódott meg a helyiek igénye, hogy azontúl minden év júniusának első vasárnapján Sylvester Lajos-emléknapot tartsanak. Tavaly az 1960-as évek végének, a 70-es évek elejének szoborállító, emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket, művelődési egyesületeket alapító korszakát idézték fel Novák Csaba Zoltán történész és Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, az idei – vasárnap, június 7-én tartandó – emléknapon a historizáló Sylvester Lajosra emlékeznek. Ő volt az, aki az 1944-es Úz-völgyi harcokról elsőként dokumentumfilmet készített, a Háromszékben közölt riportsorozata „a feledékenység halmai alá szorult emlékeket ásta ki és vitte át a köztudatba”, mint a visszaemlékezéseket dokumentumriportként feldolgozó Úz-völgyi hegyomlás című könyvének utószavában megjegyezte.
És nem utolsósorban a film és a könyv indította el az Úz-völgyi történelmi kutatásokat is – erről beszélnek a Sylvester Lajos-emléknap meghívott előadói, Szabó József János hadtörténész (Dabas) és Nagy Tamás történész (Budapest). Úz-völgyi vonzatú a könyvtár pincéjének avatója is: első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből álló kiállítás nyitja a majdani tárlatok sorát. Az emlékünnepség záró eseményeként pedig a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadást mutatják be.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos-emléknap Csernátonban
Másodszor tartottak Sylvester Lajos-emléknapot Csernátonban, a 2013. június 2-án róla elnevezett községi könyvtárban. A felújított egykori István Dániel-kúriában két évvel ezelőtt határozták el a helybeliek, hogy minden június első vasárnapján megemlékeznek a szülőfalujához határtalanul ragaszkodó Sylvester Lajosra. Míg tavaly a szoborállítások témáját járták körül, tegnap a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, ugyanis elsőként ő készített dokumentumfilmet és közölt riportsorozatot a Háromszékben az 1944-es Úz-völgyi harcokról.
Az emléknap a déli harangszó után, Bölöni Dávid, Csernáton község polgármesterének ünnepi beszédével kezdődött, majd az épület homlokzatát díszítő domborműves emléktáblánál Sylvester Lajos lánya és unokája, a Bod Péter Megyei Könyvtár, Csernáton önkormányzata és a Haszmann Pál Múzeum képviselői helyezték el a kegyelet koszorúit.
A könyvtár nagytermében elsőként Szabó József János hadtörténész Ugyanarról másképpen – egy író és egy hadtörténész Úz völgye harcairól címmel vetített képes előadással emlékezett a névadóra, s arra az időszakra, amelyet közösen kutatott Sylvester Lajossal. „Az író munkássága a mítoszteremtés, az, hogy olyan szép mítoszokat teremtsen, amelyeknek az ember lelke örül. Egy nép identitásának megőrzésében a mítoszok rendkívül fontosak, és a mítoszteremtésben Sylvester Lajos remekelt” – hangsúlyozta. Nagy Tamás budapesti hadtörténész Úz-völgyi emléktöredékeim Sylvester Lajosról címmel emlékezett véget nem érő vitáikra, az együtt töltött napokra. Az előadások után felavatták a könyvtár pincéjét, ahol első és második világháborús fényképekből, képeslapokból és tárgyi emlékekből álló kiállítást nyitott meg Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus. A rendezvényen az Úz-völgyi harcok két veteránja, a 90 esztendős dr. Szőts Dániel és a 87 éves Bartha Mihály is részt vett. Az emlékünnepség záróeseményeként este a könyvtár udvarán a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik a Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumriportja alapján Váry O. Péter újságíró, lapunk munkatársa által összeállított Vérvölgy című előadást mutatták be.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos-emléknap
Úz-völgyi történelem és valóságmítosz
Vasárnap második alkalommal emlékeztek meg Sylvester Lajosról (1934–2012) szülőfalujában, a róla elnevezett községi könyvtárban. A meghitt hangulatban zajló eseményt a szervezők az Úz-völgyi tragédia köré építették, hiszen az ünnepelt életművének fontos állomása az ottani harctér népszerűsítése, kutatása és emlékhellyé emelése. A rendezvényt két veterán kortanú is megtisztelte jelenlétével.
Az emléknap az egykori István Dániel-féle kúria előtti téren kezdődött, ahol Mátis Izabella felelevenítette Sylvester Lajos életútját. A koszorúzás előtt Bölöni Dávid polgármester köszöntötte a szép számban összesereglett emlékezőket, egyben az őseink előtti főhajtás napjaként is értékelve a rendezvényt.
Fájdalmas igazság, megszépült múlt
A könyvtár nagytermében elsőként Szabó József János dabasi hadtörténész, Egy író és egy hadtörténész Úz völgye harcairól címmel tartott vetített képes előadást, amelyben nemcsak a történelmi tényeket vázolta fel, hanem személyes élményeiről és a Sylvesterhez kötődő barátságról is szólt. „Így volt, nem így volt, de igaz volt” – jelentette ki bevezetőjében, a régi barátságra emlékezve. „Életem legszebb élményeit jelentik a veteránokkal és Sylvesterrel való éjfélig tartó beszélgetések és tényfeltárások a Füsti fecske vendéglőben”, mondta Szabó.
– Az író munkássága a mítoszteremtés, az, hogy olyan szép mítoszokat teremtsen, amelyeknek az ember lelke örül. Egy nép identitásának megőrzésében a mítoszok rendkívül fontosak, és a mítoszteremtésben Sylvester Lajos remekelt. Történész nélkül nincs szavahihető történelem, író nélkül nincs népi emlékezet, de a kettő kiegészíti egymást, és mindkettő nagyon fontos. A történész másként látja, mint az író, az egyik a fájdalmas igazságot, a másik a megszépült múltat láttatja, de mindkettőben sok a tanulság” – vonta le a következtetést kettőjük közös munkájából a történész.
Érzelmes emlékek
„Nem tudományos jellegű gondolatokat osztok meg, hanem személyeseket, amelyek egy 19 éve kezdődött barátságról szólnak” – emelte ki Nagy Tamás magyarországi hadtörténész az Úz-völgyi emléktöredékeim Sylvester Lajosról címmel tartott előadása kapcsán. Első találkozásaik egyikén vitába szálltak, szinte haraggal váltak el, mesélte. „Vigyázzatok, mert az a magyarságkép, amelyet terjesztetek, túl archaikus, és nem felel meg a valóságnak” – oktatta ki akkor az írót, a realitásokra kívánva felhívni a figyelmét. A következő évben Sylvester megkövette, igazat adott neki, és ebben a gesztusban is rejlik az ő nagysága – elevenítette fel az anyaországi történész.
„Olyan embernek ismertem meg, aki nyitott volt, és ezzel kortárs értelmiségiként nyilvánult meg” – méltatta Sylvestert. Beismerte, az anyaországi magyarnak, mielőtt ítélkeznék, meg kell ismernie, hogy itt milyen magyarként élni, viszont az sem mindegy, ki vezeti be ebbe a tudásba. „Aki egy kulturális menedzser által lép be ebbe a világba, szerencsésnek mondhatja magát”.
Végül, a jelen állapotokról szólva, felhívta figyelmet a jó irányú fejlődés jeleire is, arra célozva, hogy nemcsak múltban, a jövőben is kell gondolkodni. „Aki itt él, nem veszi észre, hogy itt is sok téren jobbra fordult az élet, csak észre kell venni a lehetőségeket, azt a pluszt, ami a többnyelvűségben rejlik, amely bekapcsolja az itt élőket az európai körforgásba. Ezeket a gondolatokat Lajosnak szerettem volna elmondani, ehelyett a jelenlevőknek mondom el: úgy kell emlékezni, hogy közben előre is kell tekinteni.”
Kiállításmegnyitó, katonadalok, mítosz
Haszmann Pál nemcsak megnyitotta a csíkszentmártoni Páll Zoltán történelemtanár által első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből összeállított kiállítást, amellyel egyben a pincegalériát is felavatták, hanem szívet melengető példabeszédet is mondott. A magyar katonaember évszázadokon keresztül megmutatta a világnak, hogy mire képes, és ehhez a képhez az Úz-völgyi csata is hozzátartozik. Beismerte, e csatáról Sylvester írásainak megjelenése előtt nem volt tudomása.
Meglátása szerint az első, majd a második nagy verekedést követően jelenleg a harmadiknál tartunk, a szellemi nagy verekedésnél, mert a szabadságharcunk nem zárult még le. „Össze kell hangolni munkánkat, az örökségét összeszedni, mert napjainkra megszakadt egy ősrégi szokásrend, az ősökről való történetek családban való elmesélése, és ezt a mulasztást legalább a társadalomnak pótolnia kell!” – zárta mondandóját a csernátoni múzeum őre.
A rendezvény végén a házigazdák kürtőskaláccsal és pálinkával kínálták a vendégeket, és ekkor fújt bele Szőcs Dániel egykori páncéltörő veterán a harctérről megmaradt sípjába, Bartha Mihály aknavető egykori harcossal együtt jelt adva régi katonadalok éneklésére. A 91 éves, utolsó Úz-völgyi harcosokkal való találkozás is maradandóvá tette a felemelő eseményt.
A történelmi tények felleltározása mellett este a mítosz is megelevenedett a Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadáson. A Váry O. Péter újságíró által dramatizált és rendezett darabot a Csernátoni Férfidalkör előadásában láthattuk. Közreműködtek: Lukács Attila, Lukács Mihály, Ábri Béla, Csoboth Lehel, Mikes Alpár, Fegyver Mátyás, Sipos Sándor, Nagy-Oláh Ildikó és Gál Zsófia.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A tévés újságírót filmjei illusztrálják (Csáky Zoltán Háromszéken)
Ismerős idősebbeknek még a bukaresti magyar adás első időszakából, később a Duna Televízióból, melynek indulása óta munkatársa, meghatározó televíziós újságírója – egészen a közelmúltig. Csütörtöki baróti, tegnapi sepsiszentgyörgyi közönségtalálkozóján életéről, munkásságáról beszélt a mindkét helyszínen nagy számban összegyűlt érdeklődőknek Csáky Zoltán.
A háromszéki felmenőkkel is büszkélkedő Csáky Zoltán a Zala megyei Sümegen született, véletlen folytán hamar visszakerült a családja Erdélybe, Marossárpatak, majd Marosvásárhely vált életének állomásává – vezette fel életútját. Egyetemet Kolozsváron végzett, az egykori Marianum utolsó publicisztikai évfolyamán vezető tanára Balogh Edgár volt – egyike mestereinek, Bodor Pál és Sára Sándor mellett. A bukaresti magyar adáshoz annak alapításakor hívták meg, a román televízió magyar nyelvű adása szerinte azért jöhetett létre 1969-ben, mert „volt akkor egy jó széljárás a magyar kultúra felfuttatására”, valamint az alapító főszerkesztő, Bodor Pál jó politikai érzékének köszönhetően. Beszélt a magyar adásos időkről, a csíki bicskásokról készített dokumentumfilm kálváriájáról vagy olyan visszás helyzetekről, mint amikor a magyarul énekelő csángók lemehettek a Kaláka egyik élő adásában, de az adás filmtekercsét azonnal megsemmisítették. A magyar adás megszüntetése után a kollektívben dolgozott, orvos feleségét Moldvába helyezték ki, a menekülést a kilátástalannak tűnő helyzetből a magyarországi kitelepedés jelentette. 1989 elején nem volt könnyű az életet újrakezdenie, fizikai munka után rádiózott egy ideig, majd az 1992-ben Sára Sándor vezetésével alakult Duna Televízióhoz került, mely „fénykorában nemzeti intézmény volt”. A Dunánál az évek során szinte minden televíziós műfajt kipróbálhatott a közéleti és politikai műsoroktól a szórakoztató műfajig. A Kívánságkosárban volt utolsó szereplése, fél éve is egy műsorba kellett volna belépnie, amikor közölték vele, nem hosszabbították meg a szerződését.
A tabuk feszegetése, kényes témák boncolgatása már a bukaresti magyar adásnál érdekelte, ennek folyománya, hogy tizenöt esztendeje elkészítette a Hagymakupolás honfoglalás című filmet. Az egy tömbben élő székelyföldi magyarság felrobbantása végett indított ortodox térhódítást bemutató filmet a Duna Televízió csupán egyszer mutatta be, és „kaptam is érte hideget, meleget”, folytatni is szerette volna, de sosem adtak rá pénzt, és meg sem indokolták, miért. A film alapján azonos címmel könyvet adott ki, az Arcélek portrésorozata interjúiból A Jóisten politikája címmel szintén kötetet állított össze, s bár azt vallja, „a tévés újságírót filmjei illusztrálják”, a könyvekre is szükség van, mert „a termést be kell takarítani”, mondotta.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Menteni azt lehet, aki akarja (Szórványkérdés) (Tusványos)
Menteni azt lehet, aki akarja, hogy megmentsék, erőszakkal senkire sem lehet rákényszeríteni, hogy magyarként sziget maradjon a románok tengerében. Aki meg felvállalja a mentési – bár inkább gondozási – szolgálatot, azt hagyni kell munkáját végezni a mindig sajátságos körülmények közt, illetve segíteni abban, hogy küldetését teljesíthesse – nagyjából ezek a következtetései a Szétszóródunk – káosz a szórványmentésben című előadásnak.
A cím amúgy nem fedi a valóságot, cáfolták is az előadók: nincs káosz a szórványmentésben – jelentette ki Molnár Zsolt temesvári parlamenti képviselő, mert a különböző régiókban mások az élethelyzetek, és ezek különböző válaszokat igényelnek. Persze, elméleti rendszert sokan kidolgoztak már, az RMDSZ-nek is van szórványstratégiája, de a képviselő szerint nem az egyetlen, nagy és átfogó stratégia létezése a fontos, hanem az, hogy támogatni tudjuk-e azokat az odaadó embereket, akik elvégzik ezt a munkát. Abból a felismerésből kiindulva, hogy a szórvány nem szűnik meg, csak költözik, a szórványkérdésnek mindig is a nemzetpolitika részének kell lennie, ugyanakkor minden országos struktúrának is rendelkeznie kell szórványstratégiával. E téren az RMDSZ háromgenerációs stratégiát dolgozott ki, az első években a közösség­építésre fektették a hangsúlyt, aztán az intézményépítés következett, mostanság meg a hálózatépítést támogatják. Következő lépésként talán a gazdasági fejezetet kellene megnyitni, vélte a képviselő, hiszen a szórványban a miért éri meg magyarnak lenni kérdéskör az érzelmi szférából egyre inkább a racionális felé tolódik el. A nagy munka az lesz, hogy a szórványban élőknek okot adni arra: büszkék legyenek rá, hogy magyarok. De át kell gondolni a támogatási rendszert és a prioritásokat is, hogy a szórványban munkájukat végzők megfelelő támogatásban részesülhessenek, és ezt az üzenetet az erdélyi és magyarországi döntéshozóknak is közvetíteni fogja, ígérte Molnár Zsolt.
Antal Tibor, a gyimesi csángó vidéken oktató zenetanár példákkal támasztotta alá a kezdeményezések különbözőségét, kiemelve a zene szerepét az identitástudat megőrzésében. De lészpedi esetet is említett, ahol a gyerekek szülei is kérték a magyartanítást – eleinte félénken, csak néhányan, mostanára már több tízen.
Lászlófy Pál, a Külhoni Magyar Oktatási Tanács elnöke Beke Györgytől vett idézettel – nem a romlást, hanem az élet továbbvivő jeleit kell keresni – a cselekvés fontosságára hívta fel a figyelmet. Úgy véli, az értékvesztett világban nincs pozitív jövőkép, ilyen körülmények között a szórványban élő magyaroknak kétszeresen nehéz a sorsuk. De kis dolgokkal is sok mindent el lehet érni, állítja, a lényeg az, hogy nem felülről kell ráerőltetni a szórványmentéssel foglalkozókra bármiféle stratégiát, hanem őket kell megkérdezni, az adott körülmények közt mit akarnak csinálni, és ahhoz milyen segítségre lenne szükségük. Konkrét, megvalósítható dolgokban kell gondolkodni, egymásra odafigyelve és egymáson segítve, a többi csak elmélet, fejtette ki véleményét Lászlófy Pál. Gergely István, a Csibész Alapítvány elnöke – annak apropóján, hogy egy szomszéd sátorban zajló gazdasági témájú előadáson nagyon sokan, míg a szórványtémájú előadáson igen kevesen vettek részt – arra hívta fel a figyelmet, nem gazdaságilag, hanem szellemileg kellene meghatároznunk magunkat. Hasonlóképp az előtte szólókhoz, ő is úgy véli, nem a szórványmentésben van káosz, hanem a fejekben, de miként bárki magába szállva át tud lépni a rendezettség állapotába, úgy egy közösségnek is meg kell tudnia tenni ezt a lépést. Ugyanakkor ellentmondásosnak tartja azt, hogy akiktől várjuk a rendet, azok tőlünk várnak segítséget ahhoz, hogy tisztán lássanak. Fontosnak tartja azt is, hogy a nemzetért felelős kormány vegye észre és karolja fel a különböző kezdeményezéseket. Balla Ferenc, a Kallós Alapítvány igazgatója a jövő kulcsának a következetességet tartja. Az ő megfogalmazása, hogy a szórványt nem menteni, hanem gondozni kell, és az alapítvány, bár nem e célból hozta létre Kallós Zoltán, e túlmisztifikált feladatot következetesen végzi. Balla Ferenc szerint is a gazdasági dolgok fogják meghatározni az elkövetkező években, hogy a szórványban marad-e magyar, hiszen mindhiába próbálják visszavinni szülőhelyükre a magyar oktatásban részesülő gyerekeket, ha ott nem tudnak megélni. Felhívta arra is a figyelmet, hogy sokan végzik ugyan a szórványgondozási feladatot, de a rendszeren belül zárlat van, az egymástól függetlenül cselekvő embereknek nincs alkalmuk megosztani tapasztalataikat. Ilyen megközelítésben a szórványstratégiát szükségesnek tartja, de minden stratégia annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle, tette rögvest hozzá. Zárszóként ő fogalmazta meg az előadás lehető legpozitívabb üzenetét: ha mindenki a saját helyén elvégzi a munkáját, nem lesz itt semmi gond.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mint poros kirakat
A Magyarellenes diskurzus a román médiában című tegnapi tusványosi előadás következtetése: Románia olyan, akár egy régebb tetszetősen berendezett kirakat, mely már be is porosodott, de melynek üvege mögé senki nem is akar benézni. Az előadók szerint ugyanis Romániának a Nato- és Európai Uniós csatlakozás után már nem érdeke tovább rendezni a magyar közösség kéréseit; másfelől – ami kívülről pozitívumnak tűnhet – a szélsőséges román pártok háttérbe szorultak ugyan, de ez nem jelenti a magyarellenes diskurzus megszűntét, hiszen minden román pártnak megvannak a szélsőségesei.
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) határozatainak java részét fenntartja a bíróság, ezért úgy tűnik, a tanács tevékenysége a járható út a magyarellenesség visszaszorításának nem könnyű folyamatában – véli Asztalos Csaba, az ODT elnöke. Természetesen, az ODT-hez románellenességgel is fordulnak megkereséssel, ezeket is épp oly mértékben kezelniük kell – tette hozzá. Asztalos ismertette, az elmúlt években nőtt az ODT-hez érkezett megkeresések száma, amit a növekvő tudatossággal magyaráz. Hozzátette, a román sajtóban kimutathatóan magasabbak a magyarellenes megnyilvánulások ünnepeink tájékán. Asztalos azzal magyarázza, hogy az elmúlt hat-hét évben intenzívebbé vált a magyarellenesség, mert a Nato- és uniós csatlakozás előfeltétele volt, hogy Románia rendezze a kisebbségek jogait, 2007-et követően azonban sem belföldi, sem külföldi monitorrendszer nem követi, hogy alkalmazza-e az ország a nemzetközi egyezményekben vállaltakat. Románia a kisebbségek ügyét lezártnak tartja, a kisebbségekre vonatkozó jogszabálykerete viszonylag jó is, de az ország nem annak kiemelkedő példája, hogyan rendezte kisebbségei ügyét, hanem annak, hogyan nem alkalmazza saját törvényeit – fejtette ki Asztalos. Hozzátette, ezt el kell mondani minden lehetséges kül- és belföldi fórumon, de a törvénykezésből alaposan felkészülve, példákkal alátámasztva. A román média objektív tájékoztatásra is képes, erre a kolozsvári kétnyelvű városnévtábla ügyében indított per a példa. Szőcs Izabella, a Minority Rights Egyesület alelnöke még jogászhallgató korában indított civil pert a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal ellen, melyet első fokon megnyert, a fellebbezés után a bíróság a per tárgyát elutasító választ adott. Szőcs Izabella az alapfokú ítélet kimondása után magyar újságíróknak tartott tájékoztatón ismertette a bíróság döntését, mert úgy gondolta, a román média számára ez nem bír hírértékkel – aztán a román újságírók is keresték, hiszen oly formában, hogy egy harmadéves jogászhallgató legyőzte Kolozsvár polgármesterét, érdekessé vált számukra is a történet. Tájékoztatásuk után a román nyelvű média kilencven százaléka objektíven számolt be, ezt Szőcs Izabella annak tulajdonítja, hogy folyamatosan kommunikált a sajtósokkal. A Szőcs Izabelláéval ellentmondó, súlyos példákkal illusztrálta Adrian Szelmenczi, az Active Watch sajtófigyelő projektvezetője a magyarellenes diskurzus jelenlétét a román médiában. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesternek az RMDSZ-kongresszuson mondott beszédével kapcsolatban először az Agerpres állami hírügynökség vetette fel a terrorizmust, az ugyanarra a kongresszusra küldött államfői üzenetet – mely arra vonatkozott, hogy a kisebbségek ügyében van még tennivalója Romániának – az Agerpres már eleve anélkül a rész nélkül közölte, amelyet Klaus Johannis honlapjáról utólag töröltek. Mindez azt bizonyítja, állami szinten vezényelt a magyarellenes diskurzus fenntartása – véli Szelmenczi. Ugyanakkor a magyarság jogsértései fölött átlép a központi román sajtó, az ezekről szóló hírek ugyanis nem növelik hallgatottságukat-olvasottságukat. Sztereotípiává vált a román sajtóban a magyarság jogos kéréseit úgy beállítani, mint törvénytelenek, az autonómia kérdésénél már egyenesen elakad a kommunkiáció, az újságírók – kik minden valószínűség szerint nem is tudják, mit jelentene az autonómia, csak azt szajkózzák, hogy a magyarok államot akarnak az államban – eleve előítélettel közelítenek a témához – fejtette ki. A Marosvásárhelyen civil kezdeményezésre kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán (melyeket a helyi rendőrség mindenféle törvényekre hivatkozva, hatalmas méretű bírság kilátásba helyezésével próbált eltávolíttatni) egy rendkívül súlyos esetre hívta fel a figyelmet: Cristian Tudor Popescu a Digi24 televízióban úgy reagált a magyar kisebbség jogos kérésére: „hát hol élünk, Ruandában?”. Ruandában ugyanis néhány éve az ottani kisebbség tömeges népirtása zajlott, Szelmenczi értelmezésében tehát Popescu kérdése azt jelenti, örvendjen a magyar, ha élhet, ez jelenti minden jogát. Szelmenczi felhívta a figyelmet, három-négy esztendeje immár a magyarság ellen irányuló gyűlöletbeszéd felülmúlta a cigányság ellenit (ezt támasztja alá az Asztalos Csaba által ismertetett tavalyi IRSOP-felmérés, mely szerint a románok számára az elsődleges veszélyforrást az oroszok és Oroszország, a másodlagost a magyarság és Magyarország jelenti). Szelmenczi szerint az olyasfajta kezdeményezések, mint a szélsőséges Egyesült Románia pártot megalapító Bogdan Diaconué, aki blogján a magyar termékek bojkottjára szólítja híveit, mert „Magyarország nem adja ki a korrupt Markó Attilát”, belefér a szabad véleménynyilvánítás keretébe, Diaconu kezdeményezése egyértelműen szavazatszerzésre irányul, Vadim Tudor, Funar szélsőségeseit próbálja így megfogni, hogy milyen sikerrel, az majd elválik a jövő évi választásokon. A szélsőséges pártok letűnése egyébként a magyarellenesség megszűntét nem vonta maga után, hiszen minden pártnak megvannak a szélsőségesei, Victor Ponta is büszkén fényképeztette magát a székely zászlóval a háttérben, mikor szavazatokra volt szüksége, másnap meg azt mondta, Székelyföld nem létezik – tette hozzá Szelmenczi. Megállapítása szerint bármilyen magyar igényről legyen szó, a román sajtóban csak azt hallani, a magyarságnak be kell tartania Románia törvényeit, alkotmányát, ami a szélsőségesség egy lágyabb – megfogalmazása szerint lightosabb – megnyilvánulása, azt sugallja ugyanis, hogy a magyarság nem őshonos az országban, hanem betelepedett lakosság. És ami még rendkívül súlyos, hogy ezt a szemléletet vallja minden román párt is, liberális vagy szociáldemokrata, kormányon vagy ellenzékben levő – zárta beszédét Szelmenczi.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Államalapítás
István halálának 900. évfordulóján, 1938-ban az országgyűlés augusztus 20-át az államalapítás ünnepévé és első szent királyunk emléknapjává nyilvánította.
Hogy a magyarság történetében a halála után csupán negyvenöt (!) évvel szentté avatott I. István a legkiemelkedőbb államférfi volt, az kétségtelen: az ezer évvel ezelőtti viszonyok közepette két nagyhatalom – a német-római és a bizánci – közé ékelve független államot tudott létrehozni.
Nagy bölcsességre, a történelmi távlatokban való gondolkodás kivételes képességére utal, hogy – bár törvénykönyvének bevezetőjében „az ókori és mostani császárok” követésére hivatkozik – országát nem más államok mintájára szervezte meg, hanem a sajátos magyar viszonyokhoz igazítva, „mivel minden egyes nép a maga törvényeit alkalmazza”.
A fejedelemség intézményét a királyságéval felváltva kora modern politikai intézményrendszerét alapozta meg, az általa bevezetett közigazgatási felosztás, a megyék és egyházmegyék rendszere szinte változatlan formában ma is él. Legnagyobb horderejű döntésének mégis az bizonyult, hogy a kereszténység felvétele során a római egyházhoz csatlakozott, Magyarország ennek köszönhetően válhatott latin írású és műveltségű országgá, így lehetett az évszázadok során részese a – mai fogalommal élve – nyugati civilizációnak.
Szent István nagy műve azonban mindmáig nem teljesedhetett be. Az állam működését szilárd alapokra helyezte ugyan, de méltó utód hiányában az ország hanyatlásnak indult, alig három évszázad múltán össze is omlott. Károly Róbert Szent István országalapító módszerével még felépítette Magyarországot, de a történelem, a magyarság esetében legalábbis, többször űzte kedvenc játékát: jó néhányszor ismételte önmagát. Hogy mégis akadt mindig – ma is – az államalapítóéhoz ha formátumában nem is, de az újrakezdéshez szükséges eltökéltségben, a magyar jövőbe vetett hitében hasonlatos gondolkodású államférfija, az talán nemzetünk legnagyobb erénye.
Mert mindannyiszor az évszázadok során, török ellenében, osztrák iga alatt, kommunista fojtogatásban, neoliberális országkiárusítás után, legújabban az uniós olvasztótégelyben újra és újra államot kellett alapítanunk, függetlent, melyben a „nép a maga törvényeit alkalmazza”. És mindig a Szent István-i szellemben, melyet intelmeiben így fogalmazott meg: „Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat.”
Váry O. Péter
Háromszék
Erdély.ma

Lélekben ünnepelni
Az esőre álló időjárás miatt Isten hajlékába szorult a sepsiszentgyörgyi ünneplő közösség, de a Szent István-nap méltósága, üzenetének fontossága éppúgy érvényesült, akárha a Szent József-plébániatemplom udvarán zajlott volna a bensőséges ünnep. Hiszen – mint Szabó Lajos kanonok megjegyezte – első királyunk emléknapján mi lélekben akarunk ünnepelni.
Az ünnepi szentmise után felszólaló Szabó Lajos Talleyrand elhíresült mondására – vedd el a nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz – alapozva figyelmeztetett, a történelem során sokan, sokszor akarták és akarják ma is elvenni múltunkat, elvágni azokat a hajszálgyökereket, melyekkel népünk táplálkozik, de mi magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy lemondva múltunkról azzá váljunk, amivé a mai élet akarja. Ezért kellene évente nemcsak egyszer, de sokszor felidézni Szent István alakját, hogy tanításai úgy ivódjanak lelkünkbe, hogy elmondhassuk, mi magunk is hős apának hős fiai akarunk lenni.
Szabó Lajos kanonok kiemelte, az a nagy összevisszaság, ami körülvesz bennünket, sokszor azt az érzést keltheti bennünk, hogy mindennek vége, nincs tovább – holott Szent István szelleme arra kötelez bennünket, hogy nem adhatjuk fel. Nem elég vágyni, nem elég akarni, de tenni kell, miként szent királyunk cselekedett, és nem homokra, de sziklára kell építeni. Hogy orrlógató, bús magyarokká ne váljunk, csak fel kell szítani magunkban a hitet, István királyhoz hasonlóan, aki Istenbe vetett hitével erős államot épített. Nekünk élnünk kell, továbblépnünk, Szent Istvántól meg kell tanulnunk közösségi emberekké válni. Szent István az egységet hagyta ránk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy eszméje, példája általunk és bennünk szétrombolódjék – mondta az atya, arra is figyelmeztetve, hogy első királyunk fiához írott intelmei ma éppoly aktuálisak, akár ezer esztendővel ezelőtt, tanítást, eligazítást adnak minden magyar család számára. Az ünnep teljessé tételéért bemutatott műsorban fellépett a Szent József-plébániatemplom kórusa, szavalt Debreczi Kál­mán színművész, illetve beszédet mondott Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő, a templom előtti Szent István-szobrot megalkotó Vargha Mi­hály, majd felszólaltak történelmi egyházaink képviselői: Biró Attila unitárius lelkész, Zelenák József, az evangélikus-lutheránus egyház segédpüspöke, Hajdu János sepsi-barcasági római katolikus főesperes (a református egyházat senki nem képviselte).
A nemzet kenyerének megáldása előtt Szabó Lajos kanonok rövid beszédében kiemelte: nekünk is azt az egységet kellene építenünk, amit a Diószegi Pékség által sütött kenyér jelképez, hiszen minden magyarlakta vidékről származó búzaszemekből készült. Nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklését követően került sor az ötvenkilós kenyér felszeletelésére és szétosztására, ezzel párhuzamosan a templom előtti Szent István-szobor koszorúzására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lélekben ünnepelni – Szent István-napi megemlékezés Sepsiszentgyörgyön
Az esőre álló időjárás miatt Isten hajlékába szorult a sepsiszentgyörgyi ünneplő közösség, de a Szent István-nap méltósága, üzenetének fontossága éppúgy érvényesült, akárha a Szent József-plébániatemplom udvarán zajlott volna a bensőséges ünnep. Hiszen – mint Szabó Lajos kanonok megjegyezte – első királyunk emléknapján mi lélekben akarunk ünnepelni.
Az ünnepi szentmise után felszólaló Szabó Lajos Talleyrand elhíresült mondására – vedd el a nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz – alapozva figyelmeztetett, a történelem során sokan, sokszor akarták és akarják ma is elvenni múltunkat, elvágni azokat a hajszálgyökereket, melyekkel népünk táplálkozik, de mi magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy lemondva múltunkról azzá váljunk, amivé a mai élet akarja. Ezért kellene évente nemcsak egyszer, de sokszor felidézni Szent István alakját, hogy tanításai úgy ivódjanak lelkünkbe, hogy elmondhassuk, mi magunk is hős apának hős fiai akarunk lenni.
Szabó Lajos kanonok kiemelte, az a nagy összevisszaság, ami körülvesz bennünket, sokszor azt az érzést keltheti bennünk, hogy mindennek vége, nincs tovább – holott Szent István szelleme arra kötelez bennünket, hogy nem adhatjuk fel.
Nem elég vágyni, nem elég akarni, de tenni kell, miként szent királyunk cselekedett, és nem homokra, de sziklára kell építeni. Hogy orrlógató, bús magyarokká ne váljunk, csak fel kell szítani magunkban a hitet, István királyhoz hasonlóan, aki Istenbe vetett hitével erős államot épített. Nekünk élnünk kell, továbblépnünk, Szent Istvántól meg kell tanulnunk közösségi emberekké válni. Szent István az egységet hagyta ránk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy eszméje, példája általunk és bennünk szétrombolódjék – mondta az atya, arra is figyelmeztetve, hogy első királyunk fiához írott intelmei ma éppoly aktuálisak, akár ezer esztendővel ezelőtt, tanítást, eligazítást adnak minden magyar család számára.
Az ünnep teljessé tételéért bemutatott műsorban fellépett a Szent József-plébániatemplom kórusa, szavalt Debreczi Kál­mán színművész, illetve beszédet mondott Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő, a templom előtti Szent István-szobrot megalkotó Vargha Mi­hály, majd felszólaltak történelmi egyházaink képviselői: Biró Attila unitárius lelkész, Zelenák József, az evangélikus-lutheránus egyház segédpüspöke, Hajdu János sepsi-barcasági római katolikus főesperes (a református egyházat senki nem képviselte).
A nemzet kenyerének megáldása előtt Szabó Lajos kanonok rövid beszédében kiemelte: nekünk is azt az egységet kellene építenünk, amit a Diószegi Pékség által sütött kenyér jelképez, hiszen minden magyarlakta vidékről származó búzaszemekből készült. Nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklését követően került sor az ötvenkilós kenyér felszeletelésére és szétosztására, ezzel párhuzamosan a templom előtti Szent István-szobor koszorúzására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Minden idők legjobb védelmi vonala
A második világháború végén, amikor még zajlottak a harcok, a szovjetek katonai szakembereket küldtek a Kárpátokba megvizsgálni: hogyan lehetséges, hogy az Árpád-vonalat sehol nem tudták áttörni? Megállapításuk – ha a történelem későbbi alakulását nem vennők figyelembe – akár büszkeséggel is tölthetne el: végkövetkeztetésük az volt ugyanis, hogy az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonala volt. Hogy ez miként valósulhatott meg, azt mutatja be Kárpáterődítés című könyvében Szabó József János hadtörténész, illetve meséli el rendkívül élvezetes előadásban könyvbemutatóin: tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban, ma este Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban.
Szabó József János legújabb könyve a 2002-ben megjelent Az Árpád-vonal, illetve a tavalyi, A Székelyföld körkörös erődítése 1940–1944 című könyveinek összegzése, több mint két évtizedes kutatómunka eredménye, melyben a történészi munkát – levéltárak, jelentések, harctéri naplók áttanulmányozása – kiegészíti az egykori szemtanúk visszaemlékezésevel. Érdekes, hogy az Árpád-vonal kutatásához éppen háromszéki indíttatással fogott hozzá, ugyanis lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumfilmjét megnézve keltette fel érdeklődését a téma. Azóta személyesen is végigjárta a Keleti-Kárpátok egész hosszán az egykori védvonalat, dokumentálta a még fellelhető védelmi rendszereket, időközben szovjet és román levéltári forrásokhoz is hozzáférhetett – mégis azt mondja, munkája nem tökéletes, továbbra is van kutatnivalója. Tegnapi, mai háromszéki tartózkodását is egykori frontharcosokkal való találkozásokra használja ki.
Hogy hogyan válhatott az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonalává, arról Szabó József János vetített képes előadásban számol be. 1939-ben, német kérésre, a Vereckei-hágóban a magyar hadvezetés megépíti a völgyzárat. Mintaként az akkor legtökéletesebbnek tartott Maginot-vonalat vették, páncéltörő tüzelőállásokkal, nagy bunkerekkel – mint utólag kiderült, teljesen felesleges volt az építkezés, hiszen a hegyi terepen amúgy sem nehézpáncélosok támadására kellett berendezkedni, ráadásul 1940 tavaszán kiderült, a Maginot-vonal sem tökéletes, a német hadsereg nem szemből, hanem ejtőernyősöknek a vonal mögötti ledobásával hátulról törte át könnyedén két helyen is a francia védelmi vonalat. A francia–olasz határon viszont, ahol már nem volt idejük a franciáknak a Maginot-vonal folytatását megépíteni, és csupán futóárkokkal összekötött kisebb bunkerek álltak rendelkezésükre, az olasz hadsereg nem tudta áttörni vonalaikat. A magyar hadvezetés a Maginot-vonal áttörése után megvizsgálta annak gyengeségét, és arra a következtetésre kellett jutniuk, amit Hárosy Teofil hadiműszaki mérnökkari ezredes már régebben közölt tanulmányaiban: csak védekezésre berendezkedve nemhogy háborút, de egy csatát sem lehet megnyerni. Így született meg a magyar találmánynak is nevezhető védvonal elképzelése: az ellenséget el kell vágni az utánpótlástól, hiszen így rendkívül sérülékennyé válik. A Vereckei-hágó völgyzárának folytatásaként a Keleti-Kárpátokban tehát a második bécsi döntés után úgy építették meg az Árpád-vonalat, hogy a járható utak műszaki zárjain nemhogy harckocsi vagy teherautó, de még egy szekér se tudjon áthatolni, a gyalogszerrel vonuló ellenséges katona viszont a hegyek oldalain igenis menjen tovább: lőszer, élelem nélkül soká úgysem bírja, könnyű prédává válik.
Az Árpád-vonal utolsó völgyzára az Ojtozi-szoros. Onnan tovább, Észak-Erdély határán – részint a terepviszonyok okán, részint mert nem mondtak le Dél-Erdély visszafoglalásáról – másféle védelmi rendszert dolgozott ki a magyar hadsereg. Székelyföld védelmére körkörös erődítési rendszert építettek meg, ennek nyomai – a harckocsiárkok, a sok helyen épen maradt bunkerek vagy az 1960-as, 70-es években a román hadsereg által felrobbantottak maradványai – ma is jól láthatóak Sepsiszentgyörgy környékén is, Előpatak felé vagy a Szotyor–Uzon–Lisznyó vonalon. A téma iránt érdeklődők mindezekről bővebben tájékozódhatnak Szabó József János könyveiből, melyek szakmunkák ugyan, mégis rendkívül olvasmányosak, a „civil” számára éppoly érthetőek, mint a szakembereknek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Úz-völgyi honvédek nyomában
Nem hadtörténészként, hanem egyszerűen egy honvéd fiaként írta és szerkesztette Kisgyörgy Tamás T 1224 – Úz völgye 1944 augusztus 2.–szeptember 19. című könyvének második, bővített kiadását, melyet tegnap délután mutattak be a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség tanácstermében.
Nagyon fontos elevenen tartani az emlékezetet – köszöntötte a résztvevőket Kovács István unitárius lelkész, minden epizódot, minden jajt le kell írni és átadni a következő nemzedéknek. Ő maga is a visszaemlékezés bűvkörében él, mert édesanyját tizenhét évesen túszként hurcolták el a besszarábiai frontra, ő a megye egyetlen nő veteránja, aki ez idáig beszélni sem mert a történtekről.
Mindig lehet újat mondani az Úz völgyéről – hangsúlyozta Váry O. Péter, a kötet kéziratának gondozója, egyrészt, mert a történészek folyamatosan dolgoznak, másrészt, mert ma is napvilágot látnak visszaemlékezések, mint amilyen a most először megjelenő Páll Sámuelé is. Kisgyörgy Tamás már történész is lehetne, könyvében ugyanis történelmi keretbe helyezi az Úz völgyét, de szövege annak minden kavicsáról és utóéletéről is szól – fűzte hozzá, megerősítve Szabó József János hadtörténész, a kötet lektorának szavait: szerethető könyv született, melynek remélhetően lesz egy harmadik, tovább írt kiadása is. A szerző édesapjának naplójára építi munkáját, aki egyszerű katonaként írta le nap mint nap a történéseket – magyarázta.
Kisgyörgy Tamás részletesen ismertette kötetének hátterét, kiemelve, hogy hadtörténészek javaslatai ellenére egy úz-völgyi honvéd fiaként akarta feldolgozni édesapja sokat rejtegetett, 1985-ben előkerült naplóját. A szörnyű háborús események résztvevőire kívánt emlékezni, nem hadtörténeti tanulmány írására vállalkozott, és főként a fényképek késztették arra, hogy az 1940–1944 közötti Háromszék kulturális eseményeiről is szóljon, nemcsak a dokumentumok érdekelték, ha­nem az akkori emberek sorsa is. Több száz adatközlővel beszélt, személyes élményeit is beépítette könyvébe, és a felszínre bukkanó, új fejlemények kapcsán úgy véli, hihetetlen, milyen emberi történetek kerülnek elő a háború kegyetlenségéből.
Úz-völgyi élményeiről mesélt Páll Sámuel málnási veterán, akit tizenhét évesen hívtak be katonának, kivették a könyvet a kezéből, és egy rozsdás karabélyt adtak neki, az Úz völgyébe vezényelték, ahol az 1944. augusztus 26-án megjelenő orosz tank lövedékével előbb csak „hegyomlást” idézett elő, aztán következtek a sebesültek és a halottak... Ez a könyv „isteni alkotás”, való igaz, azért is érdemes elolvasni – hangoztatta –, hogy tudatosodjon bennünk: voltunk, vagyunk és megmaradunk.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Úz-völgyi zarándoklat
Több mint két évtizedre visszatekintő múltja van immár az úz-völgyi ünnepségnek: évente augusztus 26-án, az 1944-ben ezen a napon történt szovjet támadásra emlékezve, zarándokok százai, ezrei népesítik be a máskor kihalt, kirándulók által is csak ritkán látogatott Úz-völgyet. Az egykori harcosokból, a székely határőrökből évről évre kevesebben vehetnek részt az ünnepségen, de ahogy számuk fogy, úgy gyarapszik az ünneplőké: évszázados hagyományhoz híven apák fiaikra örökítik az emlékezés kötelességét.
Tradíció szerint az úz-völgyi ünnepség helyszíne a temetőkert, hol az első és második világháború számlálhatatlan hőse nyugszik. A huszonegy évvel ezelőtt, az 1944. augusztus 26-i események ötvenedik évfordulóján felavatott kőtömbös-kopjafás emlékműre még csupán kilencven, a második világháborúban elesett úz-völgyi katonahalott neve került fel, mára az azonosított hősök száma elérte a 126-ot.
Az azonosított hősök zöme jeltelen sírokban nyugszik, szerte az Úz völgyében, hiszen a harcok után legtöbbjüket ott kaparták el, ahol holttestüket megtalálták. Emlékükre az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület az elmúlt évek során fakereszteket állított a temetőben, egyformákat, jelöletleneket, katonás sorokban: ezek akár széksorok, a temetőkertet uraló hatalmas fenyőfa pedig oltára egy szabadtéri templomnak. Az emlékezők, a Háromszékről, Csíkból, Erdélyből, a Kárpát-medence minden magyarlakta részéből érkező zarándokok itt gyülekeznek a csak lelkekben felhangzó déli harangszóra, hiszen a még száz esztendeje népes közösséget számláló Úz-telepen ma a lélegző múltra csak a fűrészgyár máló alapjai, a valamikori lakóházak nyomai utalnak.
Az egykori katonai laktanyák legtöbbje üresen áll, kitört ablakaik utalnak a gondozatlanságra és gondatlanságra, abban az egy-kettőben, mely lakható, egyenruhások mozgolódnak: hogy egész évben ott tartózkodnak-e, vagy csak „véletlenül” épp augusztus 26-án kerültek oda, ők tudják. Mégis, a tiltások, az erdő-visszaszolgáltatási akadályoztatások ellenére is – Adyval szólva – „az Élet él és élni akar” – ennek jele a temetőtől alig pár lépésre a csíkszentmártoni közbirtokosság által felhúzott csinos, új épület.
Az úz-völgyi ünnepség hagyományosan egyházi szertartással kezdődik, előbb Csík népe zömének hite, a katolikus rítus szerint. Idén a protestánsok nevében a Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom beosztott lelkipásztora, Bucsi Zsolt Tamás szólalt fel, prédikációját a rómaiakhoz írt levélből vett idézetre alapozta: „Ha a gyökér szent, az ágak is azok”. A gyökér maga az emlékezet, ápolása mindannyiunk kötelessége, figyelmeztetett. Ünnepi beszédet, akárcsak az elmúlt években, Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere mondott. A magyar azzal „büszkélkedhet”, hogy bármerre lép, Isonzótól Galíciáig, Doberdotól a Donig mindenütt olyan katonatemetőkbe botlik, hol nemzete fiai nyugszanak.
A több száz katonatemető egyike az úz-völgyi, ahol nem csak az első világháború többnyire anyaországi, felvidéki hősei alusszák örök álmukat, hiszen a történelem ismétli önmagát, a hetvenegy éve ismét csatatérré változó Úz-völgyben immár a székely határőrök hősi halottjai is végső pihenőre leltek. A polgármester, ki néhány napja az Isonzó környéki megemlékezéseken vett részt, örömmel állapította meg, hogy az Úz-völgybe zarándoklók között nagyon sok a fiatal. Az öregek tehát betöltötték feladatukat, átadták az utánuk következő nemzedékeknek mindazt, ami fontos, és ez ad reménységet: a mai kor fiataljai megtanulják az igaz történelmet, és tanulnak is belőle.
Az Úz völgyét megnyugtató oázisnak nevezte, mely egyedi szellemével újabb lendületet ad a holnaphoz, s bár a felszín alatt háborog a mély, mert „egyesek nagyon vigyáznak ránk” – utalt az úton folyamatosan járőröző egyenruhásokra –, elsősorban magunkra kell vigyáznunk.
Az évek során megfogyatkozott veteránok nevében – az idei ünnepségen már csak hárman vehettek részt: Páll Sámuel, Bartha Mihály és dr. Szőts Dániel – utóbbi szólalt fel (fotó), hálát adva Istennek, hogy még egyszer elmehetett az Úz völgyébe. Az 1944. augusztus 26-i harci eseményeket röviden felelevenítve kiemelte, bár az elavult fegyverzettel felszerelt, gyengén kiképzett székely határőröknek hatalmas szovjet túlerővel kellett harcolniuk, az Úz-völgyet az ellenség csak akkor tudta elfoglalni, amikor a honvédség megkapta a visszavonulási parancsot. Hogy a szeptember 11-ig tartó harcok során a völgyet – hazájukat – védők közül hányan estek el, pontos adatok mai napig sem állnak rendelkezésünkre, mondta, az egykori bajtársaknak hát azt kívánta, nyugodjanak békében, tisztelet illesse hősi emléküket.
Az ünnepség folytatásaként Lőrinc József, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagja szavalta el Wass Albertnek az Erdélyi hitvallás című versét, a Szentivánlaborfalvi Férfikórus katonanótákat énekelt – a nagyszámú közönség tetszését vívták ki nemcsak gyönyörű dalaikkal, hanem azzal is, hogy fellépésük előtt a magukkal hozott galambokat szabadon engedték –, a Csernátoni Dalcsoport pedig előadta Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című műsorát. Záró eseményként, a Csíkszentmártoni Poszogó Fúvószenekar kísérete mellett, az emlékmű koszorúzása következett, az első koszorú elhelyezésének joga, míg élnek, a veteránokat illeti meg. A székely himnusz eléneklésével zárult ünnepség után a talán ezret is meghaladó zarándoksereg szétoszlott, sokan az első világháborús hadikápolnához látogattak még el, egy népesebb csoport Szabó József János hadtörténész vezetésével az egykori Mátyás király erődöt kereste fel, a falatozás után aztán estére ismét a csend lett úrrá az Úz völgyében, hogy jövőre ismét fogadhassa a zarándokok évről évre népesebb seregét.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)
Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt.
– Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol?
– Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni?
– Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség kö­rében igen nagy a sikere a műnek.
– A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg.
– 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben.
– Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal?
– Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve.
– A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat?
– Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne.
– Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még?
– A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása.
– Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak.
– Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket.
– Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szep­tember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint.
– Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott.
– Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is.
– Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni.
– Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót.
– Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet?
– Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv.
– Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod?
– Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évad az ünnep jegyében
Tizedik évadját kezdi a sepsiszentgyörgyi mozgásszínházi társulat, az évforduló pedig kötelez: az M Stúdió különleges, izgalmas és mozgalmas idényt tervez, melybe még egy fesztivál is belefér a mozgásszínház csúcsát jelentő társulatok részvételével.
Az elmúlt évad legfontosabb célja az M Stúdió megismertetése volt a nagyvilággal, nagyon sok fesztiválon részt vettek, több helyről díjakkal tértek haza, és a hírnév meghozta gyümölcsét, hiszen a fesztiválmeghívások folytatódnak, illetve a helybeli közönséghiány is megszűnőben – értékelte a társulat közelmúltját Márton Imola, az M Stúdió művészeti vezetője.
A 2015–2016-os évadot is mindjárt négy fesztiválszerepléssel kezdik, szeptember 20-án a Brassói Magyar Napokon lépnek fel Kampf című előadásukkal, 26-án Gyergyószentmiklóson a Kisebbségi Színházak Kollokviumán a Személyazonosság cíművel, október 1-jén ugyancsak a Kampffal egy új nagyszebeni fesztiválon, 4-én pedig Macedóniában a Panphys 2015 – Nemzetközi Pantomim és Fizikai Színházi Fesztiválon a Kecsevecse előadásukkal. Közben megkezdik székhelyükön az évadot, szeptember 29-én a Személyazonosság előadásukra várják a közönséget. Ebben az évadban is három új bemutatót tart a társulat. A Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel az M Stúdió és a Tamási Áron Színház közös produkciójaként valósul meg, Nagy Botond rendezésében, novemberi bemutatóval. A sepsiszentgyörgyi román színház volt igazgatója, Horaţiu Mihaiu rendezésében A tenger című előadás bemutatását február közepére tervezik, míg az Andrea Gavriliu rendezésében és koreográfiájában színre vitt Tavaszi áldozat – Igor Sztravinszkij zenei partitúrájának értelmezése – bemutatását március végére.
A tizedik évad kiemelkedő eseménye lesz a novemberben szervezett fesztivál, melyen az M Stúdió két előadással lép fel, illetve négy meghívott társulat mutatkozik be – erről egyelőre több részlettel nem szolgált Márton Imola, csupán annyit mondott, a fesztiválprogramot úgy állították össze, hogy az érdeklődő közönség a mozgásszínház csúcsát jelentő előadásokból kaphasson ízelítőt. Az M Stúdió a régi felállásban, ugyanazokkal a színészekkel kezdi az évadot, viszont az immár évek óta nem működő honlapjuk megújul, szeptember közepétől elérhető lesz.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Isten áldja meg a magyart!
A himnuszperben született ítéletért hálát adni Istennek több százan gyűltek össze tegnap délután Sepsiszentgyörgy leendő főterén, megmutatva, nem csak a tiltakozás tud tömegeket megmozgatni, de azokban a ritka esetekben is összefog a magyarság, amikor meg kell köszönni azt, hogy az igazságszolgáltatás valóban igazat szolgáltat.
Hála tölti el szívemet, hogy Isten adta nekem, nekünk ezt a napot, hála tölti el szívemet, hogy ma itt lehetünk, de legfőképpen azért tölti el hála a szívemet, hogy Isten a mi életünkben nem hagyott magunkra, akkor és úgy lépett bele e kis székely nép történelmébe, amikor úgy gondoltuk, már nincs tovább, már minden elveszett – ekképpen kezdte hálaadó imáját Szabó Lajos kanonok.
Márton Áron püspök szerint kereszthordozó nép vagyunk; van olyan kereszt, amit csak úgy megkapunk, mint az öregség, a betegség keresztje, van olyan kereszt, amit mi magunk rakunk saját vállunkra, és amikor ott találjuk, összefogott kézzel vagy rimánkodva kérdezzük, hol rontottuk el, mit kellett volna mondanunk vagy éppen mit nem, de van olyan kereszt, amit mások raknak a vállunkra, és ezek a legfájdalmasabbak – fejtette ki Szabó Lajos.
A meg nem értés, az igazságtalanság keresztjéből jut számunkra a legtöbb, s ezek oly súllyal nehezednek ránk, hogy sokszor az egyént, a társadalmat akár a földre nyomják, tehetetlenségbe taszítják. Népünk nagyon sok ilyen mástól kapott keresztet cipelt és cipel, ilyen kereszt volt az is, amikor legszentebb imádságunkat akarták korlátozni, elvenni tőlünk, de ilyen a szimbólumaink tiltása is: hogy a kereszt nyomjon oda egészen a föld rögébe, s ott haldokolva lépegessünk tovább.
De a történelem ura nem az ember, és a gondviselő jó Isten megmutatta, nem hagy árván, alkalmas időben meghallgat bennünket – ezért kell hát hálát adnunk, megköszönnünk, hogy kereszthordozásunkban mindig velünk volt és velünk van, hiszen népünk ezeréves történelmében annyi keresztet aggattak már ránk, és mégis él a magyar – mondta Szabó Lajos. Hozzátette, nem csak a múltért kell hálásnak lennünk, hanem a jövő felé tekintve tovább kell hordoznunk mindenféle keresztet, és a továbbmeneteléshez is kell legyen hitünk, kitartásunk: ne legyünk soha megalkuvók, merjünk mindig küzdeni igazunkért – zárta beszédét a kanonok.
Biró Attila árkosi unitárius lelkész imájában a megbocsátás fontosságát hangsúlyozta, arra kérve Istent, segítsen kiszakadni a köznapi élet fölösleges csatározásaiból, amikor mások tetteiért harag él bennünk. És azért is, mert kimondatott, Romániában nem törvénytelen más nemzet himnuszát énekelni, és azért is, mert himnuszunk imánk is, mely összetart és erőt ad, a több száz fős közönség immár nem tiltakozásként, de felszabadult méltósággal énekelte el az Isten, áldd meg a magyart.
A hálaadó istentisztelet lezárásaként Incze Zsolt esperes szólalt fel, megköszönve a prefektusnak, hogy kitalálta a himnuszpert, hiszen anélkül nem kerülhetett volna sor a tegnap délutáni összejövetelre, amikor együtt imádkozott és énekelte himnuszunkat hét, nyolcszáz ember – minden magyarért. Isten áldja meg a magyart – fogalmazta meg záró kérését-kívánságát az esperes.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egység sokszínűsége (Székelyföld Napok)
Az egységes Székelyföld felmutatásának szándékával 2008-ban megálmodott Székelyföld Napok évről évre gyarapodó programkínálattal várja a közönséget, az idei rendezvény október 8–18. között zajlik Kovászna, Hargita és Maros megye székelyföldi részén. Az idei, sorrendben immár hatodik Székelyföld Napok – a székely identitás erősítésének alapgondolatán túl – nem titkolt szándéka hozzásegíteni Sepsiszentgyörgyöt az Európa kulturális fővárosa cím elnyeréséhez is.
A Székelyföld Napok továbbra is integrálja azokat a rendezvényeket, melyek ebben az időszakban zajlanak, de ma már sokkal több az olyan program, melyet kimondottan erre az alkalomra szerveznek, mint a grafikai, vagy az idén soros fotóbiennálé – emelte ki Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke a Székelyföld Napokat indító tegnapi sajtótájékoztatón. Felelevenítette, a rendezvénysorozat megálmodásakor abból indultak ki: kell legyen a világon egy olyan hely, ahol mi vagyunk a legfontosabbak, a Székelyföld Napok pedig a székely identitást erősítő rendezvények egyik pillérévé vált. Természetesen, a rólunk szóló Székelyföld Napok nem csak nekünk szól, hanem a helyi román közösséget is megszólítja, illetve Székelyföld népszerűsítését is céljául tűzte ki, ennek jegyében zajlott az elmúlt hétvégén a román bloggereknek, illetve zajlik jövő hétvégén a román újságíróknak szervezett, Háromszék kultúráját, hagyományait, épített örökségét bemutató találkozó.
Szabó Árpád, Maros megye tanácsának alelnöke elmondta, ha a Székelyföld Napok szervezésébe eleinte teljes mértékkel be tudtak kapcsolódni, ez 2012 után (amikor az RMDSZ elveszítette a megyei tanács elnöki tisztét – szerk. megj.) alábbhagyott, de a rendezvények továbbra is érintik Maros megye székelyföldi részét, hiszen ha intézményi szinten nem is, a kistérségi társulásokon keresztül nagyon jól be tudnak kapcsolódni.
Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke azt emelte ki, a Székelyföld Napok példa arra, miként nő össze a megyehatárokkal szétszabdalt Székelyföld, illetve a rendezvény a megvalósult autonómia is, hiszen nemcsak beszélgetünk arról, hogy a térség együtt gondolkodik, hanem be is mutatja azt. Meglátása szerint a Székelyföld Napoknak a belső turizmus fejlesztésében, a belső határok eltüntetésében is komoly eredményeket kell hoznia, de elvándorlásban gondolkodó fiataljainkat is szándékuk átértékelésére ösztönözheti. Hozzátette, az egész Székelyföldet átfogó, hatodik kiadásához ért rendezvénysorozat rásegít Sepsiszentgyörgynek az Európa kulturális fővárosa cím sikeres megpályázására, hiszen bizonyíték arra, hogy a régióban a sokszínűség mutatja be egységünket. Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója, az idei Székelyföld Napok programkoordinátora úgy vélekedett, a 2008-ban elindított folyamat révbe ért, idénre teljességgel átszövik Székelyföldet a programok, hiszen több mint nyolcvan helyszínen több mint százötven rendezvény zajlik a tíz nap alatt. Kiemelte, az idei Székelyföld Napokon sok a konferencia, és ez jó, mert nem lehet megspórolni a gondolkodást, és ez egy gondolkodó térség. Imreh Marton István, a Kovászna Megyei Kulturális Központ vezetője a Székelyföld Napok lényegének azt nevezte, hogy a régió egyik sarkából látszódjék a másik, azaz a régión belül egymás értékeinek megmutatása, megismerése. Kiemelte, ezáltal akár közös munka kezdődhet el, melynek eredménye valamelyik eljövendő Székelyföld Napokon mutatkozik meg. A Székelyföld Napok egyik legrangosabb eseményéről, a Székelyföldi Fotóbiennáléról Ádám Gyula zsűritag elmondta, bár még csak másodszor szervezik, máris kinőtte magát, valódi világversennyé válva. Kovács László, a fotóbiennálé kurátora ismertette, a versenyre 18 országból küldtek pályamunkákat, és az eredményekben is érződik a nemzetköziség, hiszen majdnem minden országból díjaztak fotóst. A meghirdetett három versenykategóriáról elmondta, legnépesebb és legerősebb mezőny az open kategóriában alakult ki, a hagyományok kategória adta a legtöbb díjazottat, az épített környezetünket bemutató – amúgy a fotóbiennálé jellegzetességének szánt – kategória azonban nem volt annyira népszerű: a fotósok vagy nem értették meg, mit várnak el tőlük, vagy soknak tűnt számukra, hogy rá kellett dolgozni az ellentétes képpárok megalkotására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élünk s hallgatunk
Nemhogy veszti: épp visszakapja aktualitását a címben kiemelt szófordulat. Amit ugyebár egyfajta köszönésként használ(t)unk jobb sorsra érdemes tájainkon, s nem is ok nélkül. Hiszen alig múlt el – huszonöt év nem nagy idő – ama rettenetes korszak, mikor a szó szoros értelmében is az egészség alapfeltétele volt a hallgatás. És most újra. Újra?
A kormánypártok kemény (értsd: nacionalista) vonala visszatetetné a büntető törvénykönyvbe a nemzeti szimbólumokkal szembeni tiszteletlenség büntethetőségét. Ami benne volt régen a Btk.-ban, aztán a nagy kínnal, keservvel kinyögött új törvény (amúgy nem önszántukból vették rá magukat törvényhozóink a számos módosítást igénylő változtatásra, hanem európai nyomásra, a közös uniós törvénykezéshez való igazodás szükségessége miatt) már nem tartalmazza. De minek is? Valaki vagy tiszteli nemzeti jelképeit, vagy nem. Erőszakkal rávenni bárkit is, hogy megdobbanjon szíve szélben kifeszített trikolórja láttán – eleve kudarcra ítélt kísérletezés. Azonkívül, aki nem oly ájtatossággal megy el bármely, az ország címerét tartalmazó intézmény felirata mellett, mint a hívő ortodox, ki keresztet vet temploma előtt elhaladtában, lehet még jó hazafi. Azokról nem is beszélve, akik az ország nemzeti ünnepén otthon, a jó melegben üldögélnek, s a tévében kedvenc sorozatukat nézik. Az állam pecsétje meg jó helyt van, ahol épp, erről tudják a legkevesebben, hogy az alkotmányban rögzített nemzeti jelképek sorát zárja.
Persze, sem Botoşani-ban, sem Craiován nem fognak soha senkit börtönbe zárni azért, mert „becsmérlő arckifejezés” révén tiszteletlenséget követett el az állam valamely szimbóluma ellen. Merthogy a tisztelt honatyák, akik a nemzeti jelképekkel szembeni tiszteletlenség büntethetőségét oly hevesen szorgalmazzák, többek közt ilyképp határozzák meg azt, hogy mit értenek a tiszteletlenség fogalma alatt. Van azért konkrétabb megfogalmazás is a büntethetőségek felsorolásában, például a jelképeket vagy hatóságokat káromló szavak, beszédek, szlogenek. Amit rá lehet húzni bármely tüntetés résztvevőire, hiszen akár a gazdák tiltakoznak az alacsony tejfelvásárlási árak miatt, akár a kismamák követelik a semmire nem elég gyerekpénz emelését, mindannyian a kormányt szidják. A mindenkorit. Bár a szociáldemokraták és kitartó kiszolgálóik rendesen bebiztosították magukat, hogy még jó ideig ők kormányozhassák ezt az iránytű nélküli hajót.
Mit is mondhatnánk erre? Szerelem erőszakkal? És hogy továbbra is: élünk s hallgatunk? Drága jó Misi bácsi azt válaszolta a közhellyé vált hogyvagyra: élünk, míg élünk, de hallgatni, azt soha nem fogunk.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan épült a Nép Háza?
Egy „koncsentrás” emlékei
Talán nincs még egy modern kori épület e földkerekségen, amely annyira vitatott lenne, mint a bukaresti parlament épülete. Melyet még a diktátor kezdett el építtetni, víziójában a Köztársaság Házának vagy Nép Házának – ahogy még harminc évvel ezelőtt nevezték – az általa átépítendő főváros leglátványosabb épületének kellett volna lennie, rendeltetése szerint az elnöki rezidencia mellett az összes központi irányító hatalom (Nagy Nemzetgyűlés, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága stb.) helyet kapott volna benne, illetve környékén épült volna fel még számos államhatalmi (minisztériumok), művelődési (akadémia, múzeumok, opera, nemzeti könyvtár stb.) intézmény székháza.
Lenyűgözőek az épülettel kapcsolatos számadatok: hossza 270, szélessége 240 méter, magassága a föld színétől 86 méter, mélysége az alatt 92 méter; építéséhez egymillió köbméter márványt, öt és fél ezer tonna cementet, húszezer tonna homokot, hétezer tonna vasat, ezer tonna bazaltot, három és fél ezer tonna kristályt, kilencszáz köbméter faanyagot, kétszázezer köbméter üveget, kétszázhúszezer négyzetméter szőnyeget, háromezer ötszáz négyzetméter bőrt használtak fel; az építkezésen hétszáz tervező és mintegy húszezer munkás dolgozott éjjel-nappal. A számos helyen hozzáférhető adatok egyike sem említi azonban, hogy a húszezer munkás jó része nem önszántából építette a Nép Házát: szakmunkások sokaságának – kiket az állami vállalatok „ajánlottak fel” – szabályos katonai behívó alapján kellett hónapokig Bukarestben dolgoznia. Ők voltak az erdélyi magyarság körében a concentrare (behívó) román szó átvételével „koncsentrásoknak” nevezett kényszermunkások. Így került a sepsiszentgyörgyi egykori gépkocsialkatrész gyárból, az IMASA-ból 1985 nyarán-őszén a Bukarest szívében kialakított hatalmas építőtelepre Elekes József is: magas képesítésű hegesztőként csoportvezető volt, tehát több, mint egyszerű munkás, az építendő monstrumról azonban mégis igen kevés ismerettel rendelkezett. Elekes József féléves bukaresti emlékeinek felelevenítése előtt azonban nézzük meg, hogyan született meg és mi is a Nép Háza.
Ötletadó földrengés
Nicolae Ceauşescuban már az 1970-es évek elején elhatalmasodó megalománia megszülte a főváros átalakításának ötletét, miután „felépítette” az országot – teleszórta Romániát észszerűtlenül, például a nyersanyaglelőhelyektől nagy távolságra telepített gyárakkal –, a történelemben mint a modern Bukarest megalkotója szeretett volna fennmaradni. Terve kivitelezéséhez a döntő lökést Észak-Koreában tett látogatása, a mintát az általa csodált és irigyelt Kim Ir Szen átépítette Phenjan, az alkalmat pedig az 1977. március 4-ei földrengés adta, mikor Bukarest egy része romba dőlt – illetve a „nem biztonságos épület” jelszóval ezt követően bontottak le pár, a kommunista hatalom számára „kényelmetlen” épületet, köztük templomokat is.
A Bukarest-projektnek nevezett fővárosi szisztematizálás tehát 1977-ben indulhatott el. Ceauşescu a főváros kormányzati negyedének kiépítéséhez keresett megfelelő helyet, és ezt az Arzenáldombon és környékén meg is találta. Pontosabban egy negyvenéves tervet vett át, hiszen II. Károly király még 1935-ben ugyanerre a természetes magaslatra (a terepszintből mintegy 18 méterre kiemelkedő domb megemelésére aztán az 1980-as évek építkezésekor egy kicsit még rásegítettek) szándékozott felépíttetni a képviselőház épületét, 1938-ban be is jelentették a bontások megkezdését, de a második világháború megakadályozta a folytatást.
Ceauşescu megalomániájára nem jellemző módon nem siette el az építkezést. Előbb a kormányzati negyed, majd a Nép Házának tervezésére országos versenyt hirdetett meg, a tetszését elnyerő munkát egy fiatal építész, Anca Petrescu készítette el. Petrescu és a mellé rendelt csapat a legapróbb részletekig mindent lerajzolt, emeletenként szétszedhető maketteket készítettek, sokszor a diktátor kérésének megfelelően átalakítva a terveket. Ez a folyamat közel öt esztendőn át tartott, 1977-től 1982-ig, közben pedig elkezdték az építőtelep kialakítását, a főváros régi központjában több mint hét négyzetkilométeres felületen mindent lebontottak, ekkor esett áldozatul számos műemlék épület – köztük 22 templom – is. Akadt köztük olyan, amely nem lett volna útjában a kialakítandó központnak, de a nagy buzgóságban vagy egyes állítások szerint éppen Elena Ceauşescu személyes utasítására ezeket is lerombolták. Volt, amelyet megmentettek, az 1990-es, 2000-es években többször és szívesen nyilatkozó Anca Petrescu például úgy emlékszik, a Mihály Vajda-templom megmentését ő érte el a diktátornál (ez lehetett az, amelynek költöztetésére a „koncsentrás” Elekes József is utal a későbbiekben). A rombolás egyébként több mint negyvenezer ember kitelepítését is jelentette, a munkát sorkatonákkal végeztették, így lehetett a költségeket minimálisra csökkenteni.
A legnagyobb titokban
A Nép Háza alapkőletételére 1984. június 25-én került sor, természetesen a kor szokásának megfelelő nagy ünnepség közepette. Az építkezés már következő hónaptól hatalmas ritmusban zajlott, egy év múlva, mikor Elekes József odakerült, már több tíz méter magasban dolgoztak. Jó munkaelosztással egyszerre többféle szakembert foglalkoztattak, az alsóbb szinteken már a belső kivitelezésen dolgoztak, mikor fenn még csak hegesztették az épület tartóvázának vasszerkezetét. Ugyancsak Anca Petrescu mondta el egy interjúban, hogy a tervezők nem győzték készíteni a részletrajzokat, nemcsak a munkások dolgoztak éjjel-nappal, hanem ők is. Ceauşescu nagyon igényes volt, minden fontosabb belső tér kialakítása előtt be kellett mutatni neki a több változatban elkészített terveket, „hasznos utasításai” alapján sokszor az utolsó percben módosítani. Olyan is előfordult, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, az épület struktúráját alakíttatva át menet közben. A civil alkalmazottak és a katonai behívóval dolgoztatott kényszermunkások csak az épület egy nagyon körülhatárolt részén mozoghattak, nem volt tudomásuk arról, tőlük pár méterre milyen építkezés zajlik. A tervrajzokat nem szabadott kivinni az irodából – mint az a későbbiekben Elekes József elbeszéléséből kiderül –, az építőtelepet katonai őrség felügyelte. A nagy titkolózás eredménye az lett, hogy például a krassó-szörényiek körében – akiket főként a Nép Háza földalatti szintjeinek kialakításakor rendeltek az építkezéshez – az a szóbeszéd terjedt el, hogy a bunkerek építésében részt vevők koporsóban térnek haza. A kommunisták ugyanis csak akkor voltak biztosak, hogy a „titok” nem kerül a „külföldi ügynökségek” kezébe, ha elteszik láb alól azokat, akik az építkezésben részt vettek. Ezért a krassó-szörényi „koncsentrások” sok mindent elkövettek, sok „ismerőst” megmozgattak, hogy kibújjanak a behívó kötelezettsége alól. Elekes József ilyen esetről nem tud, az viszont tény, hogy Bukarestbe érkezésekor neki is „feldolgozták”: vigyázzon, mit beszél. Ráadásul nyílt titok volt a besúgók léte: ilyen légkörben nem csoda, hogy a munkások egymás közt sem osztották meg tapasztalataikat, élményeiket.
Rekordok könyve
A terv szerint a Nép Házának 1990 augusztusára kellett volna elkészülnie. Az építkezés elkezdésétől, 1984 nyarától Ceauşescu minden szombaton meglátogatta az építőtelepet. Sorra vette a többi építkezést, a metró, a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum után dél körül ért dédelgetett álmához, a Nép Házához. Utolsó látogatása különleges volt: 1989 novemberében vagy decemberében, egy hétköznapon ment az építőtelepre, Anca Petrescu visszaemlékezése szerint kíséret nélkül, csupán feleségével. Feltűnő volt az is, hogy a mindig ápolt kinézetű diktátor akkor borostásan jelent meg. Az épületre kitűzendő hatalmas trikolór elhelyezésére kért megoldást a tervezőtől, az a torony ugyanis, ahová Ceauşescu szánta a zászlót, olyannyira szélnek kitett, hogy ott semmilyen vászon nem bírta volna. Végül nem kellett új helyet találni a zászlónak, alig néhány hét múlva a diktátort és feleségét a forradalomnak álcázott államcsíny során a posztkommunista rögtönítélő bíróság kivégeztette. 1989 decemberére a Nép Háza mintegy 80 százalékban készült el. Akkori állapotában az építkezés összegét 19 milliárd lejre – más adatok szerint 1,75 milliárd amerikai dollárra – becsülték. Az épületben közel ezer helyiség található, ebből 440 irodáka, több mint harminc konferenciaterem. A felhasznált építőanyag mind Romániából származik, kivétel néhány mahagónifából készült ajtó, ezek anyagát Ceauşescu ajándékba kapta egy másik diktátor barátjától, az akkori Zaire (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) elnökétől, Mobutu Sese Sekotól.
A Nép Háza a rekordok könyvébe is bekerült: 330 ezer négyzetméteres belső felületével a világ második legnagyobb középülete a Pentagon után, az elsőséget pedig két kategóriában is tartja: a világ legnehezebb épülete és Románia leglátogatottabb látványossága.
Felrobbantani vagy tovább építeni
Az épület sorsában 1989 töréspontot jelentett. A kommunista diktatúra megbuktatásakor közutálat tárgyát képezte, hiszen abban az „aranykorban” emelkedett látványos gyorsasággal, amikor az ország lakosságának a nem kiváltságosokhoz tartozó nagyobbik fele kemény nélkülözésre ítélve, szellemi terrornak kitéve tengette napjait – eközben, minden tiltás és titkolózás ellenére, köztudott volt, hogy a Nép Házába mekkora vagyont vert bele Ceauşescu. És közszájon forgott az is, hogy az épületben számos helyen különleges megoldásokat kellett alkalmazni, így például a zárt terek szellőztetését is természetes légáramoltatással kellett megoldani, Ceauşescu ugyanis betegesen félt attól, hogy a levegőn át megmérgezik.
Ekkoriban a kommunista múltat jelképező épület lerombolása (dinamittal való felrobbantása) is szóba került, mások éppen a kommunizmus múzeumának ideális székházát látták benne (ez az ötlet egyébként időnként felröppen, legutóbb éppen a frissen államfővé választott Klaus Johannis beszélt létrehozásának fontosságáról, megvalósítása azonban még idő kérdése). Az extrém ötletek között szerepelt kaszinóvá alakításának lehetősége is.
Végül az 1990 elejére felhagyott építkezést a gazdátlanná vált építőtelepek elkerülhetetlen sorsától, azaz a szétlopkodás veszélyétől a külföldi média mentette meg, számos televíziós és nyomtatott sajtótermék újságírója készített színes, olykor nem is nagyon objektív beszámolót „Ceauşescu megalomán álmáról”, a „diktátor palotájáról”. Rövid szünet után újrakezdték az építkezést (mely egyébként mai napig sem befejezett), pár év múlva a képviselőház, újabb néhány esztendő múlva másik szárnyába a szenátus is beköltözhetett. Elhelyezése a nép érzelmi skáláján még mindig inkább az elítélt múlt felé közelíti, ehhez nagymértékben hozzájárul a két intézményről, a parlament alsó és felső házáról kialakult kép is. Beszédes tény, hogy a – legfőképp bukaresti – köznyelvben mai napig is többen emlegetik a Nép Háza néven, mintsem mai hivatalos megnevezésén, a Parlament Palotájaként. De ez a fejezet már nem tartozik a „koncsentrások” történetéhez.
(folytatjuk)
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan épült a Nép Háza? (2. rész)
„Detasálás” és „koncsentra”
A szocializmus építésének sajátos módszerei közé tartozott a tartalékosok behívása mellett a kihelyezés is: előbbi a „koncsentra”, utóbbi a „detasálás” (a detaşare – kihelyezés jelentésű román szóból). Mindkettő lényege, hogy az országban zajló nagy építkezésekhez meglegyen a szükséges szakmunkaerő. Természetesen a „detasáltakat” is önként (!) ajánlották fel a gyárak, ha valamely nagy építőtelepen még így sem akadt elég munkaerő, következhetett a „koncsentra” (a megyei katonai parancsnokságok szakmánként és munkahelyenként tartották nyilván a tartalékosokat, így nem volt nehéz ácsot, kőművest, hegesztőt, lakatost stb. találni).
Elekes Józsefnek volt „szerencséje” mindkét kényszermunkarendszert kipróbálni. Előbb 1982-ben küldték el a gyártól, az IMASA-tól kihelyezéssel a rovinari-i építőtelepre, s mert a szép szóra nem hallgatott, egész egyszerűen megfenyegették: vagy megy, vagy kirúgják munkahelyéről. A felszólítást a műhelyfőnök és a gyár pártbizottságának elnöke írta alá... Még megpróbálkozott a munkások érdekvédelmi szervezeténél segítséget kérni, a „szindikát” (szakszervezet) akkori vezetője, Orbán Árpád azonban azt válaszolta, nem tehet semmit.
Ha muszáj, hát muszáj. De Elekes József nem olyan ember, aki könnyen megadja magát. Pillanatnyi ihlet lehetett, hiszen nem előre tervelte ki: mikor válaszút elé állították, azt mondta, ha már kényszerítik, elmegy Rovinari-ra, de egy feltétellel, ha megkapja a soron következő szakmai képesítési fokozatot, vagyis a hetes kategóriát. Megadták neki. És hasonlóképp megadták a következő kategóriát gyárbeli kollégáinak is, hiszen egyikőjük sem akart menni a kényszermunkára, de Elekes szólt, hogy milyen feltétellel vállalják el a kihelyezést. A gyár vezetősége nem örült a soron kívüli szakmai felminősítéseknek, de el kellett fogadnia, hiszen muszáj volt küldeni a szakmunkásokat.
Muszáj volt menni
– Hogyan került a Nép Házához?
– 1985-ben a vállalattól beküldtek a megyei katonai parancsnokságra, voltunk ott több gyárból, az IMASA-ból én egyedül, ez már nekem feltűnt. Sorba állítottak, a parancsnok olvasta a neveket, kettőnket marasztott, a többit elküldte. Ez volt reggel kilenc órakor, s egy órakor már kezünkbe kaptunk minden papírt, vonatjegyet, behívót, mindent. Akkor már semmit sem lehetett csinálni, mert közölték a minisztériummal, hogy kik vannak a névsoron, a dolog el volt döntve. Muszáj volt menni.
– Már másnap kellett indulni?
– Nem, három vagy négy nap múlva. Kellett jelentkezni a katonai egységnél, beöltöztettek katonaruhába, katonai salopétába, voltunk százharmincvalahányan, hegesztők az egész országból. S ott figyelmeztettek, hogy ügyeljünk, mit beszélünk, hogy beszélünk, mert többen eltűntek már onnan. Nem hívták fel a figyelmünket, hogy miket nem szabad beszélni, de ügyelnünk kellett.
– Tehát tűntek el közben emberek?
– Úgy állították, de nem tudom biztosan. Nagyon kellett vigyáznunk a beszéddel, mert őrizték az épületet, s voltak beépített emberek is, a mérnökről, de a darusról is azt mondták, hogy „szépfiú”. Nagyon kellett ügyelnünk, mi például 37 méter magasban dolgoztunk, de nem tudtuk, hogy mi épül alattunk vagy felettünk. Minden szintnek külön rajza volt, annyira titkos, hogy nem szabadott látni, sem kivinni az irodából.
– Ez a rettenetes titkolózás – innen nézvést – mire volt jó?
– Ezt nem tudom megmondani, nem tudom, mitől féltek. Amiről én tudok, hogy vastag ajtókkal lezártak részeket, atombiztos volt alul az épület, oda nem lehetett bemenni, mert katonák őrizték. – S fenn, az építkezésen?
– Feljebb a legtöbbet mi, koncsentrások dolgoztunk, de voltak civil csoportok is. Miután végeztünk a koncsentrával, nekem is felajánlották, hogy maradjak ott mint civil alkalmazott, mondták, hogy lakást biztosítanak, csoportot adnak, de nem vállaltam.
– Merthogy behívottként – koncsentrásként – is csoportvezető volt.
– Véletlenül annyi ember között nekem volt a legmagasabb kategóriám. Még meg is kérdezte a tiszt, mit csinált maga a vállalatnál, hogy ide küldték? Mondom, én semmit, de hogyha úgy veszi, hogy valamit csináltam, állítsa ki a menetlevelet, és én megyek haza azonnal. Nem, nem, azt mondja, mert csoportot kap. 42 ember volt a brigádban, ahova kerültem.
Ne szólj, szám?
– A tiszt kérdéséből azt a következtetést lehet levonni, hogy a behívás egyfajta büntetés volt?
– Hát én mindig ki mertem mondani a véleményemet, sokszor követeltem a fizetéseket, itthon is mondták, hogy te szóljál, mert te mersz szólni. Amikor Rovinari-ra küldtek, azt mondja egy mérnök, hogy adnak ingyen lakást, csak menjünk oda dolgozni. Mondtam, én nem megyek, ha csak pityókát eszem Szentgyörgyön, úgyis kapok munkahelyet, de ön, mivel Marosról jött, ingyen kapta a lakást, én meg kellett vegyem annak idején, önnek mindegy, mondom, hogy ott lakik vagy itt. S azzal kijöttem, s az ajtót betettem úgy... Aki ott volt, azt mondta, hát te erőst megmondtad nekik.
– Azt gondolja, hogy szókimondásának köszönheti a koncsentrát?
– Fennállhat az is, de közben megtudtam, hogy az akkori váltásmesterünknek, Szilvási Álmosnak „köszönhetem”, ő javasolt engem. S amikor jött a fiú, aki helyett elvittek, valami Ioniţa, mert végül őt is koncsentrálták, egy héttel azelőtt érkezett meg Bukarestbe, hogy én leszereltem, elmondtam neki. Azt mondja, reám ne haragudjon, Jóska bácsi, én nem vagyok hibás. Én reád nem is haragszom, mondom, de Álmosra erősen, hogy megtette ezt a lépést.
– Koncsentra alatt fizetést kaptak?
– Igen, postán küldték haza, a családnak. Megőriztem a szelvényeket, jól látszik a pecséten, hogy a feladó a Ministerul Apărării (honvédelmi minisztérium), és a katonai egység számát is feltüntették. Normára dolgoztunk, de a civilek nyerhettek rajtunk, mert koncsentrásként nem kaptunk annyi fizetést, mint ők. Mi hegesztettünk ennyi folyóméter vasat, az elszámolásnál kiderült, az nagyon sok, a katonaságnak úgyse fizetnek ki annyit, s akkor levágtak. A civil csoportok dolgoztak két hetet, hármat, s utána eltűntek. Idevalósi ácsok, lakatosok, mindenfélék, magyar emberek is voltak közöttük, tőlük tudom, hogy a fizetés közt különbség volt. Akkoriban elég szép pénz volt a 3000 lej, de volt, amikor itthon, az IMASA-ban még tízezer lejt is keresett az ember.
Élet a magasban
– Hova voltak elszállásolva?
– Blokkokba, egy apartamentben (lakrészben) hatan laktunk. Minden reggel, miután a kantinban végeztünk a reggelivel, jöttek a bányászkocsik, azokkal vittek a santierre (építőtelepre).
– Milyen volt az élet Bukarestben?
– Egy nagy ebédlőben ettünk a szállás mellett, de ott még a víz se volt jó abban a nagy melegben. Mindent meg lehetett venni, mert pénz volt, de reggeltől estig dolgoztunk, szombaton is. Váltásban, egy hétig reggel héttől este hétig, egy hétig este héttől reggel hétig. Éjszaka ki volt világítva nagy reflektorokkal. A 37 méter magasba úgy mentünk fel, hogy a liftházban beültünk egy csóré ládába, s egy kicsi púpos liftkezelő vitt fel. Fenn a gerendák és oszlopok között pallón kellett átjárni, elég veszélyes volt. A hegesztőket kikötötték az oszlopokhoz vagy gerendákhoz. Baleset is volt. Ahogy engedték be a hálót a két gerenda közé, belement egy munkás combjába. Lehozták, feltették egy 22 tonnás kocsira, s vitték a kórházba, szegény úgy ordított, hogy borzasztó. Egy másik alkalommal pont a szobatársam, Marcu, ahogy hegesztett ott kikötözve, nem vette észre, hogy hátul a csenturája hozzáért a forró vashoz, s mintha elvágták volna pengével, úgy átégette. Megingott, de szerencsére elkapta az oszlopot. Este mondta csak el, ej, mondom, jó, hogy nem történt valami.
Szépfiúk – Hat hónap alatt azért haladtak fölfelé, vagy csak egy szinten dolgoztak?
– Mi csak azt a szintet csináltuk, de az hatalmas területen feküdt. Alább már készítették a díszleteket, akik azzal foglalkoztak.
– A hegesztők csoportokra osztva több helyszínen is dolgoztak.
– Igen, de mindenki óvakodott mindentől. Örvendtünk, ha például szombaton nem kellett dolgozzunk, de volt, hogy vasárnap délelőtt is be kellett menni, utána elmentünk az üzletbe, valamit vettünk, valamit megittunk, s azzal mentünk is pihenni. Nem nagyon mertünk beszélgetni, pláne, ha azt se tudtuk, ki az illető. A szobatársakkal se hozódott elő soha a palota.
– Féltek a besúgóktól?
– Hát ott minden titkos volt. Az irodában tartották a rajzokat, s lenn volt az előkészítő műhely. Gondoltam, én nem sétálok annyit, hát leviszem a rajzot, onnan nézem az adatokat. Meglátott a mérnök, őrnagyi rangban volt, s azt kérdi (tisztán kimondva a nevem): Elekes, hova viszed a rajzot? Mondom, le, hogy ne sétáljak annyit. Nem, nem, a rajzot visszaviszed azonnal, leteszed, s ha kell, tízszer jössz be, kiveszed az adatokat, de tudod, hogy a rajzot nem szabad elvinni. Fontos ember kellett hogy legyen, mert csak úgy öntötték a betont, ha ő engedélyezte. Amikor azt mondta, na, ma többet nem öntünk, akkor vége volt.
– Az építkezésen az anyagellátás folyamatos volt?
– Kocsiszámra hordták a betont, a márványdíszeket, mindent, csupa jó minőségű anyagot. Vonatokon szállították az országból, de úgy intézték a vasúton, hogy szabadon menjenek, még a rapid (gyorsvonat) is meg kellett hogy álljon. Innen, Bükszádról is vittek követ, de a betonba csak egyforma méretű kavics került. A szegek is fényesebbek voltak. A betonban a háló 20–22-es vasbetonból, nem olyan, mint a blokkokban. Hatalmas munkálat, aki nem volt ott, nem tudja. Olyan is volt, hogy a felépített nagy templomot elhúzatták, mert pont rá kellett volna építkezni. Hidraulikusan felemelték, hengereket építettek alá, naponta pár centit mozdították arrébb.
– Járt az épületben azután még valaha?
– Elmentünk mellette egyszer, amikor voltunk a bolgároknál kosárlabdameccsen, hazafelé jövet a sofőr eltévesztette az utat, pont előtte jöttünk el. Ki volt világítva.
...akkor se maradok
– Ceauşescu látogatta az építőtelepet?
– Sokszor jöttek a minisztériumból s a volt államelnök, megálltak fenn a dombon, utasításokat adtak, olyankor leállt az egész munka az épületben. Járkáltak közöttünk, figyeltek, mert féltették Ceauşescut. Ő kinn megállt a tetőn a mérnökökkel, onnan adta az utasításokat.
– Akkor Elekes Józsefet nem érte az a szerencse, hogy személyesen találkozzon vele?
– Nem, nem is volt szükségem rá, nem búsulom, hogy kimaradt.
– Bánja, hogy az a hat hónap élete része kellett hogy legyen?
– Azt nem tudom kitörölni, nem egyébért, csak hogy a feleségem mennyit kínlódott a két kicsi gyermekkel. Szerencsére megértők voltak a kolléganői, két idősebb asszony, ők csinálták szerre a délutáni váltást. A feleségem reggel hatkor kellett nyisson a kicsi kenyérüzletben a Csíki utca sarkán, ötkor már a gyermekeket felköltötte, tette be egyiket az óvodába, másikat a bölcsődébe, s azzal szaladt le az új negyedből. Megismertem sok embert, mindent így nem bántam, de az, hogy hat hónapig a két kicsi gyermeket az asszony kellett hogy egyedül rendezze, s én mint szabad ember ott kellett üljek, azt nem tudom elfelejteni.
– Végül, amikor szeptemberben „leszerelték”, ismételten titoktartásra kötelezték?
– Nem, csak a legelején. Volt ott egy civil mérnök Suceaváról, mert őket is detasálták, több évre is, az kérdezte a végén, nem maradnék-e ott civil alkalmazottként, csoportot adnának, minden. Mondom, ha ezt a nagy palotát reám íratja, akkor se maradok, mert a levegő se jó itt, s a víz se. Elkacagta magát, azt mondta, igazad van, mert én sem maradnék itt, akármit reám írathatnak, alig várom, hogy megszabaduljak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)