Családi történetbe ágyazott történelem (Bemutatták Puskás Attila könyvét)
Visszafogott családi történet, de egyben kor- és kórrajz is Puskás Attila Utak és ösvények című, a Háromszékben részletekben megjelent önéletrajzi írásainak kibővített, kiegészített gyűjteményes kötete, amelyet a szerző és Ferencz Csaba, a könyv szerkesztője tegnap délután mutatott be a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
A 20. század nehéz körülményeket teremtett a megélhetéshez, főként az olyan polgári értéket valló és képviselő családok számára, mint a Puskás család, mely az értelmiség valós szerepét vállalta – holott a két világégés, majd a kommunista rendszer nem kedvezett a közösségi szerepvállalásnak. Az átélt borzalmak ellenére mégis visszafogott családi történet a Puskás Attiláé, de visszafogott olyan szempontból is, hogy emlékezéseiben saját kálváriáját a szerző nem akarta előtérbe helyezni – mondta felvezetőjében Ferencz Csaba. Az évek során a lapunkban megjelent írásainak személyes hangvételét sokan kifogásolták, reagált Puskás Attila, de véleménye szerint ha valaki környezetéről ír, azt csakis őszintén tegye – vagy egyáltalán. Könyvének első része kolozsvári gyerek- és fiatalkorát mutatja be, a „csendes Petőfi utcát”, amely most nagyon forgalmas és Avram Iancunak hívják, ez az előzmény szükséges volt annak megértéséhez, miért nem tudta a kommunista politikai rendőrség megtörni azt a családot, amelynek négy tagját üldözte – mondta Puskás Attila. „A szeku tevékenysége kipukkadt lufi volt, olyan embereket tartottak félelemben, akik a rendszer ellen nem tettek semmit. Mi és még sok százezer ember azt a szerepet töltöttük be, hogy a többi milliók befogják szájukat, látva meghurcoltatásunkat, vakon engedelmeskedjenek, és ne is próbáljanak lázadni”, osztotta meg következtetését Puskás Attila, akit 1959-ben a csíkszeredai tanár-diák koncepciós per fővádlottjaként húsz év kényszermunkára ítéltek. Akik politikai börtönökből szabadultak, értékes emberei voltak a Securitaténak, megpróbálták beszervezni őket – aki ellenállt, mint Puskás Attila is, azt a rendszer összeomlásáig megfigyelték. „Homályos sejtés mindenkiben volt arról, hogy minden lépését követik, körbe voltunk véve besúgókkal, volt köztük olyan ostoba is, akiről tudtuk, hogy a szekunak dolgozik, de a valóságot az egykori megfigyelési dossziéink megismerése fedte fel” – mondta. Kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér – ő egyetlen ilyen emberrel találkozott. „Pedig az egykori besúgók, szekus tisztek itt élnek közöttünk, nem is törődnek azzal, hogy megbocsátunk-e vagy sem, holott ezek az emberek nagy kárt okoztak a társadalomban, nekik nagyon sokan »köszönhetik«, hogy börtönbe kerültek” – jegyezte meg. Puskás Attila Utak és ösvények című könyve többek közt ezek miatt a részletek miatt is hiánypótló, hiszen kevesen vállalkoztak ez idáig arra, hogy feldolgozzák saját, illetve családjuk megfigyelési dossziéját – összegzett Ferencz Csaba. Az „utolsó szó jogán” pedig a szerző arra biztatott, mindenkit írja meg önéletrajzát, hiszen „saját életünk is történelem lesz”, mondta, hozzátéve: ő maga is ezzel a szándékkal írta meg könyvét.
Váry O. Péter
Puskás Attila: Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Balázs Antal műhelyében
Anti bácsi 81 évesen is nyughatatlan. Felekorányi férfiembereket megszégyenítő életerővel bír, munkakedve töretlen. A nyárba kívánkozó tavasz épp nem esős napjait használja ki, úgy belemerül a faragásba, hogy észre sem veszi a közeledő látogatót. Kalapács koppan, forgács repül – az egykori épületgerenda keze nyomán kopjafává alakul. Anti bácsi okkal dolgozik reggeltől késő délutánig: várják a jelfákat szerte a Kárpát-medencében mindenütt, ahol magyarok élnek. Vagy csak éltek, de emléküknek maradniuk kell.
Néhány kopjafa kifaragva, lepácolva útra készen. A legfurább mind között az, amelyiknek oldalából egy gömb nő ki. Közelebbről nézve kiderül, a kerek formájú fadaganat kosárlabdát mintáz. A kopjafa felirata: Balogh Imsi 1947. Ismeretlen számomra a név, hát rákérdezek. Ő alapította a kosárlabdasportot Hódmezővásárhelyen, 1947-ben játszták az első mérkőzést, annak emlékére készült – mondja Anti bácsi. S a kosárlabdának azért kellett a kopjafa oldalára kerülnie, mert „mikor Albert Flórián, az egyedüli magyar aranylabdás kopjafáját megfaragtam, csúcsát focilabdában végezve be, egy jó barátom megrótt, hogy az nem illeszkedik a hagyományos mintakincsbe. Hát a székely ember találékony, kitaláltam én is, hogyan lehet megoldani, hogy a kopjafa motívumai eredetiek legyenek, de a kosárlabda is rajta legyen”. Hiába, Anti bácsi nemcsak faragni, de igazáról az embereket is meg tudja győzni. Hatalmas és furcsa mintázatú a Balázs Ferenc nevét, születésének és halálának évét viselő kopjafa. Ez az eredeti kopjafa mása, magyarázza Anti bácsi, annak megmaradt darabját az érdi Magyar Földrajzi Múzeumba menekítették, ott mértem le, és szerencsére Kakas Zolinak van fényképe az egykor a mészkői temetőben állított kopjafáról, a kettő alapján tudtam megfaragni. A világjáró unitárius pap, író, költő emlékére korábban, halálának 75. évfordulójára faragott már egy kopjafát Anti bácsi, mely a sepsiszentgyörgyi unitárius templom udvarában áll. Balázs Ferenccel nem csak a névrokonság és az egy tőről fakadás – a néhai unitárius pap édesapja is Csehétfalván született, akárcsak Anti bácsi – köti össze: munkásságuk célja mindkettejüknek a tanítás, a székely nép fellendítése. Balázs Ferenc mészkői sírjához Anti bácsi egy százévesnél öregebb tölgyfagerendát választott, az eredeti kopjafától csak hátoldala különbözteti meg: ott nem faragott bele mintát, hanem meghagyta olyannak, amilyenre annak idején az ácsok kézzel kifaragták. Ez is a múlt – múltunk – egy darabja, indokolja meg döntését. Budai Nagy Antal 1437 a felirata a harmadik kopjafának. Bodonkútra kerül ez a jelfa, a falu neve egykoron Nagybuda volt, a nemesi származású parasztvezér családja innen származott, előnévként Nagy Antal is használta. Bodonkút mindig is román többségű település volt, szórványmagyarság ma is él ott – Budai Nagy Antal kopjafája mégsem kerülhet közterületre, csak a református templom cintermébe. Hiszen Kolozsvárról is „kitiltották” Budai Nagy Antalt, a nevét viselő utcát még 1988-ban átkeresztelve Dorobanţilor névre. A bodonkúti románok most is tiltakoztak a kopjafaállítás miatt. Faragok én egyet nekik is, de aztán nem érdekel, a román történelemben hogy írták át a nevét, mert én azt vésem bele, hogy Antal Nagy de Buda, hadd legyen tisztában mindenki, ki volt a bábolnai felkelés vezére – mondja Anti bácsi. A negyedik kopjafáról már csak az évszám hiányzik. Ezt a Bács-Kiskun megyei Szank település rendelte, és az eresztevényi Emlékezés erdejébe, Gábor Áron síremléke mellé kerül. A szankiaknak Anti bácsi faragott már 56 kis méretű kopjafát, melyek az ottani Bátorságpont – az 1956-os forradalom és szabadságharc kis emlékmúzeuma – különlegességét alkotják, hát amolyan viszonzásképpen ők is emléket állítanak a székely nemzet hősének. Ennek a kopjafának (és még néhány háromszéki település emlékjelének) az avatására július 31-én kerül sor, Gábor Áron síremléke felavatásának 125. évfordulóján.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Propaganda
Az első világháború idején az Osztrák–Magyar Monarchia által – ha a 20. századi értelemben véve még csak nagyon amatőr módon is – folytatott propaganda befelé sikerre volt ítélve; hogy a nagy háborút mégis elveszítette a monarchia, abban viszont nagy szerepe volt a kifelé folytatott, nagyon is gyenge propagandának – többek közt ezt a következtetést vonta le Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) tudományos igazgatója Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban szervezett TÉT-estek szerdai rendezvényén.
A centenáriumi évfordulón az Országos Széchényi Könyvtár a meggyőzés módszerei és folyamata köré építette megemlékező rendezvényeit, a kiállítás és a tudományos konferencia anyagából két könyv született: a tárlat kétnyelvű katalógusa bőséges illusztrációs anyaggal és az előadások szerkesztett változatát bemutató kötet. Hogy az OSZK miért a propaganda témáját választotta, annak magyarázata, hogy már az első világháború kitörésekor a nemzeti könyvtár feladatául kapta minden, a háborúra vonatkozó kiadvány gyűjtését, az anyagot az idők során szétosztották ugyan, de összegyűjtésük nem okozott nagy nehézséget. Az első világháborúban kibontakozott propaganda komplex projekt volt, a szórólapok, plakátok, irodalmi és képzőművészeti alkotások hűen tükrözik a monarchia hátországában a lelkesedéstől a kiábrándulásig bejárt utat – mondta Boka László. A villámháborúnak indult, kezdetben nagy társadalmi fenntartású háborút a lakosság támogatta, és ebben nagy szerepe volt a különféle reklámozási módszereknek: gyűrűiket, mozsaraikat cserélték be vasból készültekre az emberek, hogy a háborús gépezet működhessen, előszeretettel fektettek hadikölcsönökbe, a Kossuth-nótát is átírva, Ferencz József azt üzente kezdettel énekelték. A háború azonban elhúzódott, a kiábrándulás pedig egyre nőtt. Ilyen körülmények között a propaganda kiemelt szerepet kapott, ekkor bontakozott ki a mai értelemben vett politikai, ideológiai propaganda – ennek a folyamatnak bemutatásáról szól az OSZK két, tavaly megjelent kötete.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dicstelen túsztörténet
Zűrzavaros időkben sokminden megtörténik, de amit 1944 tavaszán-nyarán elkövetett a román hadsereg, arra a háború sem mentség. Hiszen a háborúnak is vannak szabályai, és a túszszedés nem tartozik azok közé – kiskorú túszok szedése meg különösképp nem. Hogy ez mégis megtörténhetett, arra észszerű magyarázat nem létezik, és valószínűleg a kor katonai dokumentumai közt sem maradt nyoma. De az élő emlékezet megőrizte.
Gyerekként ezeket a történeteket hallgattam, számomra sokkal érdekesebbek voltak minden mesénél, pedig akkor még nem tudtam, mennyire ismeretlen, eltitkolt epizódja ez történelmünknek. Aztán felnőttként biztattam édesanyámat, hogy írja le, de ő félt. Félt, hogy fiának bajt okozhat, még nem érkezett el az ideje, mondta. Míg végül, a 90. évéhez közeledve már ő sürgetett, hogy el akarja mondani – vezette fel a Kiskorúak halállistán című könyv szombati, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban tartott bemutatóját Kovács István tiszteletes. A történet rögzítéséhez – ismerve dokumentarista újságírói múltját – B. Kovács Andrást kérte fel.
1940–44 között a kölcsönös retorziók rendszere működött – az amúgy szövetséges – Magyarország és Románia között, azaz az egyik fél „ellenséges” lépését a másik hasonlóval torolta meg. Kovács Gyuláné Szén Lenke meghurcoltatása azonban nem illeszthető ide, nem véletlen, hogy hétpecsétes titok volt mind ez ideig – vezette fel a történetet B. Kovács András. Hogy mi történt? 1944 tavaszán a román hadsereg összegyűjtött a határ menti településekről 68 dél-erdélyi, 14–17 év közötti fiatalt, többnyire tehetős családok gyerekeit vagy egykéket, „hogy jobban fájjon”, őket a segesvári Siguranţa központjában összegyűjtve, a besszarábiai frontra hurcolták. Itt derült ki, hogy mi okból: egy ezredes, akivel azt az információt közölték felettesei, hogy Magyarországon össze­gyűjtötték az erdélyi román ifjúságot, elmondta: „Ha ők lelövik a mieinket, mi is kivégezzük az övéiket. Ha hazaengedik őket, mi is hazaengedjük ezeket.” Hogy végül a hatvannyolc fiatal – ötven fiú, tizennyolc lány – sértetlenül hazakerült, az a háború alakulásának köszönhető, ha lelőtték volna a túszul tartott gyerekeket, valószínűleg a szovjet hadseregre fogták volna halálukat – vélte a történetet leíró B. Kovács András. A semmilyen körülmények között senki dicsőségére nem váló történetnek furcsa végkifejlete, hogy Kovács Gyuláné Szén Lenke ma háborús veterán, akit 90. születésnapján felköszöntött a román hadsereg helyi vezetősége... A könyv egy majdani datki monográfia alapját is képezheti, ugyanis az interjúalany a túsztörténet mellett számos, szülőfalujában megesett történetet is elmesélt a riporternek gyerekkorából, illetve a függelék jónéhány, Székelyföld peremvidékén található falu múltjával kapcsolatos dokumentumot is tartalmaz.
Váry O. Péter
B. Kovács András: Kiskorúak halállistán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Regényt kellett írni
A Hargita Kiadó Székely Könyvtár sorozatának legújabb, 55. köteteként jelent meg Czegő Zoltán költő, író, publicista Katonabogár című regénye, a második kiadást megért könyv az 1990 után az erdélyi magyar irodalomban mellőzött téma, a falusi élet feldolgozása okán kapott helyet a sorozatban – hangzott el a csütörtök délutáni, a Bod Péter Megyei Könyvtárban zajlott könyvbemutatón.
Az először 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelent Katonabogár egyik értéke hiteles székely nyelvezete: a regény jó példája annak, hogy nemcsak vicces történeteket lehet „székelyül” elmesélni, hanem szomorú dolgokat is – mondta bevezetőjében Molnár Vilmos író, a kötet szerkesztője. A regény cselekménye egy képzeletbeli faluban, Szenesen zajlik, de akár Szemerja – ahol a szerkesztő gyerekkora nyarait töltötte – is lehetett volna Szenes mintája, a nyelvi fordulatok, a szóhasználat annyira jellemző – tette hozzá Molnár Vilmos. Lövétei Lázár László költő, műfordító a könyv erényének témaválasztását tartotta, mint megjegyezte, az erdélyi magyar prózairodalom 1990 után megfeledkezett a faluról, Czegő Zoltán regénye ilyen szempontból hiánypótlónak is nevezhető. Nem talált ki új székely nyelvet, hanem úgy írt, ahogy gyerekkorában megtanulta „abban a hétszentséges faluban”, Bordoson, válaszolta a felvetésre a szerző. Ami meg a hiánypótlást illeti, egy percig sem gondolt arra, inkább az vezette, hogy „ez idáig nem merte senki megírni az igazat a traktoristából lett néptanácselnökökről, akik dirigáltak egy egész falunak, pedig annyi osztályuk sincs, mint a vonatnak”. Meglátása szerint a helyzet most olyan drámai, mint amikor falvakat ítéltek a kísérleti nyúl szerepére, regénye egyfajta figyelmeztető tehát. A témát azonban versben, de még poémában sem lehetett megközelíteni, ezért kellett regényt írnia. „Három hét alatt írtam meg, napról napra bonyolódott a cselekmény, és ez lett belőle” – ajánlotta az olvasók figyelmébe a kötetet a szerző. 
 Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élettér Atyhából
Atyha, a kicsiny sóvidéki falucska neve időnként a figyelem középpontjába kerül. Legutóbb tavaly szeptemberben, amikor egy villámcsapás következtében leégett a maroknyi település katolikus temploma. És a figyelem középpontjába kerül évente a nyári napforduló tájékán is: ekkor nyílik a Vinczeffy-porta magángalériájában a Kárpát-medence egyik legsajátságosabb képzőművészeti kiállítása.
A Munkácsy-díjas Vinczeffy László a maga lehetőségei és módja szerint igyekszik visszahelyezni szülőfaluját, Atyhát a térképre: a galériává átalakított csűrben immár negyedik éve rendez kiállítást, konok kitartással végezve a szervezőmunkától a meszelésen át az alkotásig mindent. Nem egyedül, mert a Sóvidéken élő képzőművészek mindannyian önzetlenül segítenek neki, hiszen céljuk közös: megismertetni a nagyvilággal Atyhát, a régiót – és a képzőművészetet. És talán nem is hiábavaló fáradozásuk, hiszen míg néhány évvel ezelőtt csak terepjáróval lehetett feldöcögni Korond után az országútról leágazó kátyús földúton Atyhába, idén már aszfaltozásra előkészített szerpentin, a faluban meg egy darab leaszfaltozott útszakasz várta a látogatókat. 
A Kakasülő Galériában szombaton nyílott tárlatra Vinczeffy László az Élet/Tér témát ajánlotta művésztársainak. E sajátos kezdeményezés rítusához híven a kiállítók a hét alapítóból és meghívottjaikból kerülnek ki, az idei kiállításra rányomta bélyegét az egyik alapító, Siklódi Zsolt szovátai grafikusművész korai halála: ő már csak műveivel és az emlékekben lehetett jelen. Gyászkeretbe helyezett fényképéről utolsó mosolyát hagyta a látogatókra, az emlékére meggyújtott gyertya szálegyenes lángja azonban azt üzente, ne adjátok fel, nélkülem is folytatnotok kell.
Újabb kiállítótérrel is bővült idén a Vinczeffy-porta, a csűrrel egybeépített pajtában, a Homloktörő Galéria nevet kapott térben Vinczeffy László egyik unokája, a mindössze 14 éves Csáki Apor mutathatta meg kibontakozó tehetségét, melyet – mint a megnyitón a házigazda elmondta – sem pátyolgatással, sem mederbe tereléssel nem befolyásolt, „hagytam, hogy csináljon, amit a szíve és az agya kívánt”. A szív és az agy pedig a szürrealista és a szecesszió keverékéből született munkákat eredményezett, méltán kapva helyet egyik bogárvirág-rajz a kiállítás katalógusában, a nagyok alkotásai mellett.
A kiállítást Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese méltatta a megnyitón, a végtelen tér és a véges egyéni élettér elemzését vetítve ki a bemutatott művekre. Az idei tárlatra Bocskay Vince szobrászművész (Szováta) Jakabos-Olsefszky Imola keramikusművészt (Brassó), Kuti Dénes festőművész (Szováta) Kolozsi Tibor szobrászművészt (Kolozsvár), Kuti Botond festőművész (Szováta) Berze Imre szobrászművészt (Székelyudvarhely), Sánta Csaba szobrászművész (Szováta) Zsombori Béla szobrászművészt (Székelyudvarhely), Siklódi Zsolt grafikusművész (Szováta) Madaras Péter szobrászművészt (Zalán), Vargha Mihály szobrászművészt (Sepsiszentgyörgy) Éltes Barna szobrászművészt (Feldoboly) és Vinczeffy László festőművészt (Sepsiszentgyörgy – Atyha) Bartos Jenő festőművészt (Jászvásár) hívta meg, a kiállításmegnyitóra Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyen át Budapestig mindenhonnan érkezett nagyszámú közönséget Samu Imola és zenekara világzenei előadása szórakoztatta.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Terror Székelyföldön
Medvét gázolt el a vonat Sepsibodokon. Két medve garázdálkodik Ozsdolán. A sepsibodoki volt kaszárnya udvarán medvecsalád él. Bálványoson a szálloda bejárata előtt kószált egy medve. Ozsdolán egy ház küszöbéről nézte a medve a bent rekedt lakókat. Erdővidéken szarvasmarhát ölt a medve.
Zabolán egy hét alatt kétszer támadt, disznókat marcangolt meg, a riasztására kisietett gazdát ő űzte el. Már Sepsiszentgyörgy határában is megjelentek a medvék. Ezek nem egészen egy hónap medvés híradásai Háromszékről, de ha kitekintünk a megyehatáron, értesülünk számos más esetről. Csíkdánfalván juhpásztorra, másnap két napszámosra támadt a medve. Tusnádfürdőn számon sem tudják tartani, hány állat jár be a városba. Bögöz határát éjszakánként síppal-dobbal őrzik, így próbálva elriasztani a településre bejáró bocsos anyamedvét. És a sor szinte a végtelenségig folytatható lenne. Érdemes megfigyelni, hogy ha minden medvetámadásos hír helyszínét egymás mellé helyezzük a térképen, mily szépen kirajzolódik Székelyföld körvonala. Amiben végső soron semmi különös nincs, hiszen a Kárpátok-beli barnamedvék élettere jórészt egybeesik Székelyfölddel. Élettere? De hát épp ez a baj. Nem kell szakértőnek lenni a témában, csupán több-kevesebb figyelemmel követni az elmúlt negyven-ötven év történéseit: a nagyvadak mesterséges túlszaporítását az egykori fővadász követelésére; a fás területek fogyatkozását a pénzhajhász erdőkivágások miatt; és ezekhez hozzácsatolni az unió átgondolatlan nagyragadozó-kilövési tilalmát. Hogy mennyi medve él jelenleg Románia területén, arra még nagyjából pontos választ sem lehet adni. Egymásnak ellentmondó becslésekről szólnak a híradások, más adatot mondanak a vadászok, mint az állatvédők, és ismét mást a vadgazdák. Egyetlen dolog, amiben mindannyian egyetértenek, hogy a medvék módfelett elszaporodtak, egyre több kárt okoznak, és a jelenséget kezelni kellene. Amit minden tábor a maga elképzelése szerint valósítana meg – mely elképzelések még véletlenül sem találkoznak, derül ki a nemrég egy miniszteri szintű megbeszélésen elhangzottakról szóló tájékoztatásból. És itt érünk a dolog lényegéhez. Mert mindennek alfája és ómegája a politikum, sirathatja a kárvallott gazda elhurcolt malacát, riogathat a vadásztató társaság a csődbe jutás veszélyével, panaszkodhat a vadgazda a kiesett bevétel miatt, ha a döntéshozásban egyedül illetékes politikus csak ül bársonyszékében. És most nemcsak a miniszterekre gondolunk (láthatjuk-tapasztalhatjuk, mifelénk egy mégoly erős politikai támogatással felkent kabinet sem marad helyén egy évig), hanem a választott képviselőkre Bukarestben és Brüsszelben egyaránt. Nemcsak kisebbségi jogaink érvényesítésében várjuk el tőlük a cirádás felszólalásokat, nemcsak a fizetésemelések (köztük sajátjuk) érdekében benyújtott törvényjavaslataikért szavaztunk rájuk, nemcsak azt kérjük tőlük, aszfaltot és befektetőket hozzanak Székelyföldre, hanem biztonságunk biztosítását is. Mert jelenleg az igazi fenyegetettséget mifelénk nem a nap-holdas zászlónkat eltávolíttató prefektus, nem a spanyolhonból a községháza szó ellen hadakozó szolgálatos feljelentő, nem a magyar gyerekeknek szervezett táborban a csak magyar nyelven kiírt menü miatt bírságoló főfogyasztóvédő jelenti, hanem a lépten-nyomon bekövetkezhető és a gombás-málnás szezon eljöttével egyre nagyobb eséllyel bekövetkező végzetes medvetámadás. A kóborkutya-jelenség sok évig húzott-halasztott törvényi megoldása súlyos áldozatot követelt. A medvekérdés kezelésében talán nem kellene megvárni, míg embert marcangol szét a vad.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Carola, a különleges
Egy egészen különleges egyéniség, Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét bemutató kiállítás nyílt hétfő délután Sepsiszentgyörgyön a Lábas Ház alagsori kiállítótermeiben, a pannók és tárgyi emlékek révén azonban nem csupán egy tragédiákkal átszőtt életút, hanem a századforduló kolozsvári művészeti, társadalmi és hitéletének egy szelete is megelevenedik.
Szilvássy Carola báróné (1876–1948) Kolozsvár emblematikus személyisége, az első világháború sebészeti különítményének ápolónője, aktív közéleti tevékenységet folytató hölgy volt, a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonissza mozgalom első számú támogatója. Édesapja Szilvássy Béla földbirtokos, édesanyja báró Wass Antónia. Carola báró Bornemissza Elemérnek lett a felesége. Egyetlen gyermekük korai halála után különváltak. Hetvenkét éves korában halt meg Kolozsváron – tájékoztatja a látogatót a Szilvássy Carola életútját bemutató pannó. A Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete által szervezett tárlat megnyitóján Czimbalmos-Kozma Csaba városgondnok köszöntötte a jelenlévőket, beszédében a női emancipáció szükségességét, a nők kiemelt szerepét hangsúlyozta. Flender Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja Szilvássy Carolát méltatva elmondta, vállalkozó szellemű, a kor társadalmi normáival szembemenő, intelligens asszony volt, de a sors kegyetlen volt hozzá, soha nem tudta feldolgozni egyetlen gyereke halálát, és művészi kibontakozását is megakadályozta beszédhibája. Hozzátette, Székelyföldön még él az emberekben a nők tardicionális szerepéről való felfogás, a Szilvássy Carola életútját bemutató kiállítás egyik hozadéka ennek változtatása kellene hogy legyen.
Szebeni Zsuzsa, a fiókintézet igazgatója, a kiállítás kurátora elmondta, Szilvássy Carolával Nyáry Krisztián Így szerettek ők című magyar irodalmi szerelmes könyvében találkozott, a szerző azonban csupán Bánffy Miklós múzsájaként tüntette fel, holott Carola több volt ennyinél, ezért tartotta szükségesnek felkutatni, majd kiállítást készíteni életútjából.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zene mindenkinek
Valójában leginkább ezzel a közhelyes címmel lehet ajánlani az érdeklődők figyelmébe a Sepsiszentgyörgyön hétvégén kezdődő Dzsessz és Improvizációs Zenei Tábort, hiszen a képzés több mint hangszeres vagy vokális tudásszerzés: a zenei gondolkodás kialakításának, fejlesztésének lehetőségét ajánlja műfaji megkötés nélkül.
Az immár tizenegyedik alkalommal sorra kerülő tábort az a felismerés hívta életre, hogy Romániában nincs dzsesszoktatás intézményes szinten, folytatását meg az indokolja, hogy nagymértékben a táboroknak és az évközi műhelygyakorlatoknak köszönhető a környéken nagyon is zajló, élénk, változatos, jó zenei élet – mondja Lázár-Prezsmer Endre, a dzsessztáborok megálmodója és működtetője. Ennek az alapképzésnek köszönhetően jelenleg nyolc erdélyi diák tanul dzsesszt Budapesten különböző felsőfokú tanintézményekben, hárman pedig már végeztek, ők zenei pályán érvényesülnek.
A tábor a már jól bejáratott szerkezete szerint működik, délelőttönként egyéni vagy kiscsoportos hangszeres oktatás, délutánonként közös elméleti képzés és zenekari gyakorlatok a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, esténként pedig örömzene, jam sessionok a Teinben, a nyilvános szereplés gyakorlásáért. Ugyancsak a szokásnak megfelelően két nyilvános előadás is szerepel a tábor programjában, a tanári koncertnek és a diákok zárókoncertjének egyaránt a múzeumkert ad otthont.
Az oktatók java része visszajáró, nemzetközileg elismert zenei szaktekintély, idén Márkus Tibor, a tábor művészeti vezetője tartja a dzsesszelmélet-órákat és a zongoraképzést, Kovács Linda és Munkácsy Eszter az ének-, cantoórákat, Juhász Gábor a gitár-, Tóth Viktor a fúvós hangszeres, Oláh Zoltán a nagybőgő- és basszusgitár-, Jeszenszky György az ütőhangszeres képzést. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a MUKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület által szervezett táborra mintegy harmincan jelentkeztek már, de létszámkorlátozás nincs, az érdeklődők az endrelazar@yahoo.com villámpostacímen vagy a 0742 769 628 telefonszámon kérhetnek tájékoztatást.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felvidéki jelállítók
Hallották hírét az eresztevényi Gábor Áron-síremlék melletti kopjafaerdőnek, s ők, bár a nemzettől elszakíttattak, határral elválasztattak, de hű és jó magyarok maradtak, ezért hát kötelességüknek érezték jelt állítani.
Két felvidéki település civil szervezete, a csatai székhelyű Sólyom Gyermekei Polgári Társulás és a nádszegi Mátyusföld Magyar Összefogás Polgári Társulás az első Góbé tábort szervezve, busznyi gyerekkel indult Erdélyt felfedező és a még itt nem jártakkal megszerettető körútra, jártukban-keltükben útba ejtették Eresztevényt is, ahol az Emlékezés erdejében a már előre felállított, a sepsiszentgyörgyi Sánta Barna által faragott kopjafát avatták fel. A kis, bensőséges ünnepre a felvidékiek is dallal-szavalattal készültek, de háromszéki barátaik is meglepték őket: a Kelemen Alpár vezette szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör katonanóta-csokorral fogadta, Kovács Attila és baráti társasága étellel-itallal látta el a hosszú útról érkezetteket. A Góbé tábor szervezői amúgy rendszeres Erdély-járók, a Sólyom Gyermekei társulás elnöke, Okos Csaba nemrég a Garam és a Duna mentén széles körű gyűjtést hirdetett meg, az adományokat Böjte Csaba gyermekotthonaiba juttatták el.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beárnyékolt kegyelet
A hódmezővásárhelyiek alapította Nemzeti Ivó Kupa – Ezer Nemzetség Baráti Társaság több évtizede szervezi már hon- és önismereti táborait, melyek során kisebb-nagyobb társaságuk Erdélyt felfedező útra kel nyaranta, gyalogszerrel, szekérrel bejárva egy-egy vidéket, mindenütt felkeresve emlékhelyeinket, eleink tiszteletének adózva.
Idei kegyeleti túrájukat Csíkszentmártonban kezdték, egerszéki éjszakázás után Úz-völgyét járták be, megkoszorúzták az ottani emlékhelyeket. Másnap Kászonaltíz szerepelt programjukban, tegnapelőtt Kézdiszentléleken a háborús emlékművet, Kézdivásárhelyen Kratochwill Károly szobrát koszorúzták meg, tegnap pedig a brassói 24-es honvéd gyalogezred hőseinek emlékére állított rétyi katonaszoborhoz, majd a sepsiszentgyörgyi közös temetőben levő, a két világháború hőseinek tiszteletére állított emlékműhöz látogattak el. Csakhogy a kegyeletet beárnyékolta egy rendőri közbelépés.
A Nemzeti Ivó Kupának saját zászlaja van, piros-fehér-zöld alapra a szervezet jelképét és nevét hímezték bele, szép és sajátjuk, hát hordják is magukkal mindenhová, ahol megfordulnak. Amúgy méltán is lehetnek büszkék zászlajukra, hiszen erdélyi útjaik nem csupán öncélúak, jöttükben-mentükben számos helyen segítséget is nyújtanak – legjobb példa erre a kiöregedett, ám sok értéket hordozó kicsiny település, Csehétfalva falumentő programjának felkarolása. A tegnapi bonyodalmat viszont épp ez a zászló okozta. A történteket a túrázókat elkísérő Incze Zsolt esperes mesélte el.
A társaság reggeliről a szálláshelyre visszatérőben, békésen, csendesen ment át Sepsiszentgyörgy főterén, egyik fiatalember a vállán vitte a zászlót. Ekkor egy civil ruhát viselő, cigarettázó férfi megszólította őket román nyelven, számon kérve, kifélék, mifélék. Az esperes közbelépésére rendőri igazolványt mutatott fel. Szóváltás következett, Incze Zsolt azt kérdezte, miért szólítja meg őket, hiszen nem tettek semmi törvénytelent, de nem is tisztázhatták a dolgot, mert ekkorra ott termett az egyirányú utcában a forgalommal szemben szirénázva száguldó rendőrautó. „Egy gyilkosság helyszínére nem érnek oda olyan gyorsan, mint ezek a rendőrök a színház sarkához” – idézi fel Incze Zsolt. Ismét szóváltás következett, az autóból kipattanó egyenruhások névsort akartak írni, végül igazoltatták az esperest és nejét, valamiféle papirost írtak, és útjára engedték a társaságot.
Békés járókelőket, akik nem is lobogtatva, csupán magukkal víve egy civil szervezet zászlaját, zaklatni fényes nappal Sepsiszentgyörgy főterén, több mint furcsa. Talán csak nem a szervezet tagjainak nemzetiségére utaló piros-fehér-zöld színek zavarták a román rendőrséget?
Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő érdeklődésünkre elmondta: rutinellenőrzésről volt szó, amelyet kollégái hivatali kötelezettségeik teljesítése részeként végeztek. Az igazoltatottaknál semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak – tette hozzá. (ndi)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A színházi ember (Sylvester Lajos-emléknap)
A csernátoni községi könyvtárban a névadó Sylvester Lajosra (1934–2012) emlékeztek tegnap. Az író, drámaíró, újságíró, művelődésszervező, volt színházigazgató, a Háromszék főmunkatársa nevét 2013-ban vette fel a szülőfalu könyvtára Haszmann Pál muzeológus javaslatára.
A zsúfolásig telt központi teremben Ágoston János könyvtáros köszöntötte a közönséget, kiemelve, Sylvester Lajos annyi terhet vett vállára, amennyit három-négy ember nem bírt volna el, mindenütt ott volt. Váry O. Péter újságíró, író, Sylevester Lajos veje, hagyatékának gondozója felelevenítette, a névadás után igény mutatkozott arra, hogy évente emlékezzenek Sylvester Lajosra. 2014-ben a szobor- és emlékműállító, utána a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, tavaly objektív okokból szüneteltek, idén a színházi ember került előtérbe. Éppen ezért – az előadások mellett – az épület alagsorában a témához illő kiállítást, állandó tárlatot rendeztek be. Váry O. Péter kurátor elmondta, annak első része a csernátoni népi színjátszást mutatja be, a második Sylvester Lajos színházigazgatói tevékenységét eleveníti fel. Fülöp Margit nyugalmazott tanítónő a csernátoni népszínjátszás korszakát elevenítette fel, hiszen Sylvester Lajos 1957–1958-ban ott tanított, és az iskola oktatóiból álló színjátszó csoport tagja volt. Bródy Sándor A tanítónő című darabjában szerepelt, mégpedig kiválóan, mondotta az előadó, hozzátéve, Sylvester párja későbbi felesége, Kacsó Teodóra volt. László Károly színművész, mindenki Puki bácsija a színházigazgató Sylvester Lajosra emlékezett. Ugyanis a szoborállító megyei kultúrbizottsági vezetőt, aki kényelmetlen volt az akkori rendszer számára, fölfelé buktatták, meglehet azért, hogy civilként a színházi világ kikészítse. De nem ez történt. Sylvester Lajos 1973 és 1985 között állt a színház élén, addig, amíg ténylegesen kihúzták a talajt a lába alól. László Károly személyes élményekről számolt be, verseket dalolt Sylvester Lajos emlékére. Mint fogalmazott, Sylvester rendetlenség helyett viselkedésbeni mértéktartást hozott, mellébeszélés helyett őszinte szót, hatalmas kultúrát, kitekintése volt a hazai és a világirodalomra, belelátott az ember lelkébe, megbecsülte azt az embert is, aki őt nem szerette, ez nagyon fontos, hangsúlyozta Puki bácsi, kiemelve, nem volt megalkuvó, de bölcs humorral és toleranciakészséggel a székely virtust úgy tudta fékezni, hogy minden közegben megtalálta a megfelelő hangot ahhoz, hogy célját elérje. Nemzetiségi színházi kollokviumot szervezett, ennek harmadik kiadását már nem engedték megtartani. Ő nyitotta meg a színház számára a kaput Európába – hangsúlyozta László Károly. Nagy B. Sándor dramaturg, a Háromszék munkatársa a sepsiszentgyörgyi színház történetét elevenítette fel, Sylvester Lajos igazgatóságának idejére fókuszálva. Kiemelte szervezőkészségét, társulatépítő szerepét, műsorpolitikáját, mely az identitásmegőrzésen alapult. A nemzetiségi színházi kollokviumok fontosságát ecsetelve ezeket a mai Reflex színházi fesztivál előképeként jellemezte. Nagy B. Sándor szólt a külföldi előadásokról, a veszprémi színházzal ápolt testvéri kapcsolatról. Kiemelte a színház által játszott Tamási-ciklust – talán ezért is nevezték el Tamási Áronról a színházat, tette hozzá. Szólt még Sylvester Lajos művészi alkotómunkájáról, a drámaírásról is.
Az előadások végeztével, a kiállítás megtekintése előtt megkoszorúzták a könyvtár utcai homlokzatán elhelyezett Sylvester Lajos-emléktáblát, Vargha Mihály alkotását.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ceauşescu álma
Az 1990-es évek végén Nagyváradon bolyongva betévedtem egy zöldség-gyümölcs kereskedésbe, amolyan piaccsarnokba, ahol száz kilóslag és fél kilóslag is árulták a terményt kofák és viszonteladók egyaránt. Furcsa építmény volt az az épület, szélesre tárt ajtaja felett hatalmas ablakkal, az üvegbetétben ötágú csillaggal. Ennyi árulkodott még arról, hogy valamikor zsinagógaként szolgált az épület.
Nagyváradi barátaim mondták el később, a Pece-parti Párizst lakó, egykor nagyszámú zsidóságnak éppenséggel három zsinagógája volt a városban, de a második világháború megtizedelte, majd a kommunizmus alatt kivándorolt népcsoport maradéka egyet sem tud már megtölteni, a központit meghagyták maguknak, a másik kettőt kiürítették, bérbe adták. Azt már későbbi újsághíradásokból tudom, a még ideig-óráig piaccsarnokként szolgálót aztán lebontották. A zsidóknak nyoma is alig maradt Nagyváradon.
Tizenhat szász erődtemplomnak keres gazdát az evangélikus egyház medgyesi konzisztóriuma, az egyházi testület csupán a terület áráért adná el a leromlott állapotú ingatlanjait azzal a feltétellel, hogy az új tulajdonos felújítja azokat – adja hírül a Krónika. A beszámoló szerint a szászok így szeretnék megmenteni a több évszázados műemlékeket, de senki nem érdeklődik irántuk. Az istenházák hát – esetenként évek óta – bezárva állnak (ajtajukat nem merik nyitva hagyni, mert a véletlen odatévedt látogatók „szuvenírként” magukkal visznek minden mozdíthatót az oltárok ikonjaitól az orgonák sípjáig és billentyűjéig), és nem nehéz megjósolni, hogy mint bármely sorsára hagyott épület, szép lassan összeomlanak. A szászoknak nyoma sem marad Erdélyben.
Miért búsulnánk a zsidókat, miért siratnánk a szászokat, hiszen csak bajunk volt velük az évszázadok során, elárultak bennünket számtalanszor, sorsfordító történelmi pillanatokban a maguk boldogulását keresték a mienk ellenében mindahányszor – mondhatnák köldöknéző hazaffyak. Csakhogy a zsidók, a szászok e tájakról való eltűnésének, az őáltaluk is képviselt, Erdélyt egyedivé tevő sokszínű kultúra lesöprésének példája Damoklész kardjaként lebeg az erdélyi magyarság feje felett. Hiszen az erdélyi szórványban is egyre nő a felhagyott református, katolikus, unitárius templomok száma, s bár a mi egyházaink még nem jutottak el odáig, hogy áruba bocsássák azokat, de már csak idő kérdése. Bár lehet, mire erre gondolnának, már csak a néhai istenházák gyommal felnőtt területe marad kupacnyi romhalmazzal közepén. A Krónika tudósítása nem tér ki arra, micsoda lelki vívódások, hány és hány átalvatlan éjszaka előzte meg a medgyesi konzisztóriumnak templomaik eladására vonatkozó döntését. Kétségbeesett gesztusuk a fuldokló utolsó lélegzetvételéhez hasonlatos, hiszen miben reménykednek? Hogy talán valamely elszármazott nemzettársuk utódja vásárolja meg a templomokat? S ha kerülne is ilyen – a szó jó értelmében vett – őrült, mihez kezdene felújításuk után? Nem, ők az állam segítségére számítanak, arra, hogy egy országot építeni szándékozó kormányzat kapva kap az alkalmon, nem hagy veszendőbe menni ilyen kincset. Amely mellékesen az ország kulturális örökségének része.
Naiv elképzelés azonban az övéké. Közel százéves fennállása óta ennek az államnak soha nem volt érdeke az „együtt élő nemzetiségek” támogatása, Brătianu hírhedt kijelentése óta – Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül – a mindenkori román politikum azon dolgozik, hogy az alkotmány első cikkelyének fizikai értelemben is érvényt szerezzen. E folyamatban élen járt az őrült suszter, ő találta ki és valósította meg a szászok kiárusítását, és jó úton volt ahhoz, hogy mi, erdélyi magyarok következzünk: nem pénzért, de saját akaratunkból menekülve országából. Álma, íme, részben megvalósult.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol a ló családtag volt
Túl szép és értékes a kiállítás ahhoz, hogy háromnapos csoda maradjon csupán – indokolta Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi városháza oktatási és kulturális irodájának vezetője, hogy A varázslatos Bánffy ménes című kiállítás az eresztevényi óriáspince-tetői bemutató után a Lábas Házba is meghívást kapott.
A tárlat látogatói visszakapnak egy pici szeletet a Tündérkertnek becézett Erdélyből, egy olyan mozaikkockát, melyre méltán lehetünk büszkék; és a tárlat jó példája a régi Erdély történetének is, hisz tragikus sorsa folytán a ménesből sem maradt semmi – mondta Nagy Zoltán a Lábas Házban a tegnap délutáni megnyitón.
A Bonchida utolsó urának, a lovas és lótenyésztő gróf Bánffy Miklósnak is emlékezetet állító kiállítással kapcsolatban Szebeni Zsuzsa, a kiállítás kurátora elmondta, a ménes történetének kutatása során kiderült, a Bánffy család számára mennyire fontosak voltak a lovak: levelezésük egyharmada a lovakról szól, de Bánffy Miklós a második világháború végén előbb gondolt ménesének, mint a kastélybeli értékeknek a megmentésére. A nem annyira nagy száma miatt, mint inkább a nemes vérvonal megőrzése és az állatok már-már családtagszámba menő nagy becsben tartása miatt híressé vált ménes a hivatalos változat szerint elpusztult, az emlék- és dokumentumtöredékek szerint azonban útban Zsobok felé egy-egy ló talán megmenekült, a többit a szovjet katonák felfalták.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Üzenet a múltból (Úz-völgyi megemlékezés)
Az egyre nehezebbé váló utazási körülmények ellenére is évről évre mind többen tartják fontosnak részt venni az augusztus 26-i Úz-völgyi, immár zarándoklatszámba vehető megemlékezésen: idén is több autóbusz szállította a résztvevőket nemcsak Háromszékről, Csíkszékről, Udvarhelyszékről, de az anyaország különböző vidékeiről, sőt, Felvidékről, Kárpátaljáról is érkeztek kisebb-nagyobb csoportok. Az évek során rendbeszedett, kiépített katonatemető pedig idén is újabb emlékjelekkel gyarapodott, ezúttal az eddig beazonosított első világháborús Úz-völgyi hősi halottak névsorát tartalmazó feliratokkal. Az Úz-völgyi megemlékezés az 1994-es emlékműavatás óta kialakult rítus szerint 12 órakor, az itt nem hallható déli harangszókor nemzeti himnuszunk eléneklésével és nemzeti lobogónk felvonásával kezdődik. Az ünnepség első részét az egyházi ceremónia képezi, melyet idén a szigetszentmiklósi Hutóczky Béla plébános és a sepsiszentgyörgyi Bucsi Zsolt Tamás református lelkipásztor tartott – utóbbi a Prédikátorok Könyvéből a Mindennek megszabott ideje van kezdetű verseket ajánlotta a jelenlevők figyelmébe. Áldozás és úrvacsoraosztás után Gergely András csíkszentmártoni polgármester, a rendezvény szónoka örömmel állapította meg, hogy a 23 éve elvetett mag bőséggel terem, hiszen az ünnepségre egyre több helyről és egyre többen jönnek el, köztük sok fiatal, gyerek is. Akiknek meg kell ismerniük igaz történelmünket, hogy továbbadhassák azt a következő nemzedékeknek, mondta a polgármester. Felelevenítette az első és a második világháború Úz-völgyi történéseit, kiemelve, a két világégés során a völgyben és környékén sok-sok katona adta életét: s hogy ez a haza már nem az a haza, amit ők védtek, nem rajtuk múlott, hiszen ők megtették kötelességüket. De ha most letekintenek onnan fentről, nyugodtak lehetnek: tetteik nem merültek feledésbe – jelentette ki. A temető nemcsak emlékeztet, hanem figyelmeztet is, hogy a háború csak keserűséget, könnyet, szenvedést, fájdalmat okoz. A hadi eseményeket túlélők közül is sokan már az égi dimenziókba költöztek, még köztünk tisztelhetünk néhányat közülük, ők azok, akiktől tanulnunk kell, hiszen az idő malmai nem jó búzát őrölnek, figyelmeztetett a polgármester, reménykedve téve hozzá: ha ilyen szép számban gyűlünk össze az Úz völgyében, van magyar jövő. A kovásznai férfikórus előadását követően megható pillanat következett: a nagyborosnyói Pakucs Etelka könnyek közt idézte fel, hogy 63 évvel ezelőtt az úziakkal együtt kellett menekülnie a völgyből, és most, kilencvenévesen eljött búcsút venni e helytől. Az ünnepségen nem először, de talán utoljára szavalta el az Úz-völgyi hősi halottak emlékére írott versét. A megemlékezés egyfajta számvetés is – folytatta beszédét Gergely András polgármester. 2017 kegyetlen év volt, többeket is elszólított az Úr azok közül, akikkel 1994-ben együtt álmodták meg ennek az emlékhelynek a kialakítását: V. dr. Szőts Dániel örökös térparancsnokot, Pál Samut, és alig néhány napja Incze Pált is. Dani bácsinak gondja volt arra, hogy még idén is eljuttassa gondolatait az Úz-völgyi megemlékezőknek: utolsó üzenetét Gergely András olvasta fel. Szőts Dánielnek kopjafát állítottak tisztelői a temetőben, ennek megáldásával, megkoszorúzásával folytatódott a megemlékezés, majd a temető belső falára rögzített, az első világháborúban itt elesett, 745 magyar, német, orosz, román katona nevét tartalmazó táblák megszentelése következett. Az ünnepség záró momentuma az emlékmű megkoszorúzása: hagyományosan az egykori frontharcosok helyezhetik el elsőként koszorújukat, idén már csak a sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály és a kápolnásfalui Lőrincz Gábor hajthatott fejet a kőtömbös-kopjafás emlékműnél. A csíkszentmártoni Poszogó zenekar kíséretével hosszan sorakoztak a koszorúzó szervezetek, települések képviselői, a sort – szintén a hagyománynak megfelelően – az ünnepséget szervező, házigazdai szerepet is betöltő Csíkszentmárton elöljárósága zárta. A székely himnusz közös eléneklését követően Gergely András polgármester búcsúszavai zárták a megemlékezést: minden jó szándékú magyar embert áldjon meg az Isten, találkozzunk jövőben ugyanitt. Váry O. Péter / Háromszék; Erdély.ma

A kommunizmus utolsó lehelete
Van Budapesten egy jó hely. Persze, több is, de amiről most szólnék, az igazán csúcs (kicsit szlengesen, a hely szellemében). Valahányszor tehetem, mármint időm engedi, mindig elzarándokolok oda. Mert idő kell hozzá, és bizony: zarándoklat. Mint a címből a tájékozottabbak rájöhettek, a Szoborpark Múzeumról, vagy ahogy mostanság nevezik, a Memento Parkról van szó.
Történetét feleleveníteni fölösleges, akit érdekel, minden információt megtalál a világhálón. A lényeg, hogy 1993 óta létezik ez a sajátságos hely, ahol a Budapest utcáiról, köztereiről eltávolított szobrok, emléktáblák és egyéb műalkotások élik tovább életüket. Egyik-másik kissé megviselten, hiszen a kor és a látogatók keze nem kíméli az egykoron örök dicsőségre teremtett műveket. Ott van például Lenin elvtárs emléktáblája, mely pár évtizede még a róla elnevezett teret ékesítette. A bronzon szépen áll a patina, csupán a féldombormű egy része fényes: most már szabad, sőt, kötelező facsarni egyet az orron. Mint egykoron a mi múzeumunkban Ceauşescu elvtárs szobrán. Annyi különbséggel, hogy a Kárpátok Géniuszának alattvalói fölött őrködő hű mása gipszből volt, következésképp a takarító személyzetnek naponta le kellett tisztítania a megszentségtelenített felületet, minek folytán egy idő után a Scorniceşti-i Tölgy ugyanvalóst piszévé vált. A budapesti szoborpark büszkesége a bejárat mellett pózoló Trabant – hát ez is kopik, bár nem olyképp, mint Ceauşescu gipszorra. A papírjaguárt darabokban hordják el a szuvenírgyűjtők, az utolsó előttiről egy látogató a műszerfalat vitte el emlékbe. Most a harmadik egérkamion pompázik ott teljes díszében, bár kissé ingatagon, de ez inkább konstrukciós hiba. A Memento Parkot működtető alapítvány úgy döntött, a megnyitáskori állapotot őrzik meg, azaz nem bővítik a múzeumot. De ha különlegességre akadnak, időszakos kiállításáról nem tudnak lemondani. Most épp egy gyönyörű, barnába hajló vörös gránitból készült Lenin-szobor a sztár. Határozott arcél, jövőbe látó tekintet. Súlyos öklét az asztalon nyugtatja, felsőteste kissé előre dől. Lejjebb? A szobornak nincs lába. Valami magaslatra szánhatta alkotója, de így, a földre téve, nevetséges karikatúra. Nem úgy a másik csodálatos szobor! Göndör hajú, pufók arcú, félénk mosolyú kisfiú fehér márványba mintázva – a gyönyörűség akár gyerek angyalnak is elmehetne. Pedig szintén Lenint ábrázolja. Egy szigorúan titkos Balaton-parti ifjúsági tábor legfőbb leltári tárgya volt, egy olyan táboré, ahová csak a szovjet tisztek gyerekei mehettek üdülni. A vissza nem sírt múltat idéző sétát az ajándékboltban való csemegézés zárja. Van itt minden, ami a kort idézi – vagyis hogy csak majdnem minden. A legtöbb árucikk retró emléktárgy már csupán, az igazi kincsek elfogytak az évek során. Eredeti érdemrendből van még pár száz darab, a Kiváló dolgozó feliratról aranyszínű láncon lógó, szintén aranykeretes ötágú vörös csillagot a hozzá tartozó, piros műanyag dobozzal még idejekorán kimentették a szemétből, de a még néhány évvel ezelőtt tornyokban álló, a kommunizmus utolsó lehelete címkéjű konzervből már egy sem maradt. És utángyártásra sincs lehetőség, a kis konzervgyárakat megfojtották a multik, a nagyok meg csak akkor állítják át a gépsort, ha legalább hárommilliót rendelnek tőlük. Annyit soha nem lehet eladni, mondja a jegyárus-kasszás-büfés mindenes, a csalódott arcokat látva azonban mindig hozzáteszi: kedves vendégünk, töltse el boldogsággal az a tudat, hogy az itt látható szobrok java része több ideje van már a parkban, mint eredeti helyén. És ilyenkor a látogatók megnyugszanak, és mint valódi zarándoklatról, lélekben megerősödve távoznak. Hogy a kommunizmus lezárt múlt végre.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rezzenések a hídon
V. pulzArt kortárs összművészeti fesztivál
Rendhagyó helyszínen, rendhagyó kiállítással nyílott meg tegnap délután a pulzArt kortárs művészeti fesztivál ötödik kiadása: egy nehezen megszólítható réteg rezzenéseire voltak kíváncsiak a szervezők, a számukra szervezett sms-játék „eredménye” az Olt-híd korlátjára kifüggesztett bannereken olvasható.
Hogy megérte ötödik kiadását a pulzArt, azt jelenti, túlélte gyerekkorát, és fejlődik ez a Sepsiszentgyörgy gazdag kulturális kínálatában is különleges színfoltot jelentő fesztivál – mondta megnyitóbeszédében Tóth-Birtan Csaba alpolgármester. A nyitányként az Olt-hídon felszerelt kiállítást nagyon jó ötletnek nevezte, hiszen a híd jelképesen kapocs is a különböző generációk, életérzések között, és a pulzArtnak is épp ez az erőssége: különböző habitusú, életkorú embereket közelít egymáshoz. Ugyanakkor jó ötletnek tartotta az sms-játékban a fiataloknak feltett kérdéseket is, a válaszok összüzenete ugyanis az, hogy figyeljünk egymásra, legyünk kíváncsiak egymásra, cselekedjünk együtt – ha ez így lesz, boldogabbak lehetnek a szentgyörgyiek, mondta. Végezetül az egyik sms-kérdést – mi okoz neked örömet (helyesen: mi szerez neked örömet – szerk. megj.) – visszafordítva azt kívánta, mindenkinek szerezzen örömet a pulzArt, helyieknek és vendégeknek egyaránt legyen gazdag hétvégéjük. A rendezvénynyitó kiállításról Veres-Nagy Tímea, a városimázs-iroda munkatársa elmondta, minden kultúraszervezőnek nagy kihívás egy új közönség megszólítása, az úgynevezett Z generációt – a középiskolásoktól a 25 évesekig – saját módszereikkel próbálták bevonni a pulzArtba: mivel ők elsősorban sms-ekben, különböző chatfelületeken kommunikálnak, adta magát az ötlet, hogy sms-játékra hívják ki őket. A beérkezett 78 válasz – köztük a hosszabb beszélgetéstől az értetlenségen át a frappáns reakcióig – egy apró betekintést nyújt az ő gondolatvilágukba, arra, ami jellemzi őket. És hogy a kiállítást épp az Olt-hídon rendezték, az felvállalt célja a pulzArtnak: a központból haladni a periféria irányába, ezáltal is különböző közönségeket megcélozva. Remélem, a fiatalok nemcsak sms-ek révén kapják meg helyüket a városban, hanem hosszú távon is – zárta beszédét a rendezvényt szervezők nevében felszólaló Veres-Nagy Tímea.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vissza a költészethez (pulzArt)
Tizenöt évig alig írt verseket, most se lenne ez a kötet, ha nem kereste volna azt a fogódzót, ami értelmet ad életének – vallotta Peer Krisztián frissen megjelent, 42 című verseskötetéről, melynek kapcsán tegnap délután beszélt életről, alkotásról.
A pulzArt irodalmi szekciójának első meghívottja Fekete Vince költő kérdéseire válaszolva beszélt a versírás nehézségeiről („minden új versnél azt érzi az ember, hogy elveszett a tehetsége, vagy nem is volt, hogy már nem tudja újra csinálni vagy hogy ismételi önmagát”), kortársaihoz fűződő viszonyáról („nem irigység, hanem vala¬miféle bűntudat van bennem, megszégyenítettség-érzés a mai napig, hogy én hagytam cserben a szakmát, azokat az embereket, akik bíztak bennem”), a versek hitelességéről („az őszinteség is valamennyire csináltság eredménye, hogy olyannak tűnjön”), alkotói fejlődéséről („átírós költő lettem, erre a színház tanított meg; eddigi könyveim olyanok voltak, hogy volt bennük tizenöt vers, amit szeretek, a többit nem raktam volna kirakatba, nem olvastam volna fel, csak ha kényszerítenek; ebben minden szöveget ötvenszer átírtam, ezt bárhol kinyithatom”), gyászáról („a gyászmunka nem felejtésről vagy feldolgozásról szól, hanem a bevésődésről”), ma is tartó kapcsolatáról elhunyt szerelmével („egy párbeszédnek nevezhető viszonyban vagyunk, a kellő iróniával kommentálja, amit csinálok, ezt a helyzetet, amiben vagyok”), a Zsófi halála okozta űrről („nekem fontos a visszaigazolás, Zsófi egy stabil tükör volt, amikor széttört, ahhoz nyúltam, ahova vittek ösztöneim, a huszonöt éves költőhöz, mert az írás volt az utolsó értelmes tevékenység életemben”), a hogyan továbbról („írok újra verseket, ez egyfajta görcsös ragaszkodás, hogy ebben újra értelmet látok”), és még sok mindenről, a Teinben összegyűlt népes közönség örömére.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy kihalt szakma újjáélesztése (Székely ezermesterek)
Az olaszteleki Nagy György kovácsmester nevét ma már szinte mindenki ismeri – nemcsak Háromszék-szerte, de a Kárpát-medencében is. A hírnév mögött mindenekelőtt rengeteg munka áll, de a székely emberre olyannyira jellemző makacsság és kitartás is kellett ahhoz, hogy egy kicsi erdővidéki faluban bármiféle reklám nélkül a legkülönfélébb helyekre kerülő, míves kovácsmunkák készülhessenek. A teljesség igénye nélkül csak néhányat soroljunk fel Nagy György munkái közül: a baróti református templom kerítése és kapuja; a székelyudvarhelyi művészeti iskola nagy csillárja; a Székely Nemzeti Múzeum Kós Károly által tervezett mellvédrácsa és lámpái; a székelyszáldobosi református templom három nagy csillárja; a szentkatolnai kastély kapuja; a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kapuja; a sepsikőröspataki Kálnoky-kastély kapuja; a sepsiszentgyörgyi kulcsosház cégére; az olaszteleki Daniel-kastély kerítése, kapuja és lámpái; a brassói Fekete templom néhány vasmunkája. És szintén Nagy György nevéhez fűződik a kovácsmesterek székelyföldi találkozójának kiötölése és megvalósítása – ennek harmadik kiadására épp a hétvégén kerül sor Sepsiszentgyörgyön. Inasévek Ha jól emlékszem, a Székely Nemzeti Múzeumba készített első munkája, a lépcsőkorlát kovácsoltvas díszítőelemeinek helyére kerülésekor beszélgettünk első alkalommal. Csendesen állt a háttérben, nem várt dicséretet, csak a szemében látszott a büszkeség. Ami elsősorban annak szólt, hogy Kós Károly tervét valósíthatta meg, és csak másodsorban a szépen kivitelezett munkának. Azóta sokat találkozunk, időnként beszámol arról, hogy mit dolgozik éppen – az elismerésekről szerényen hallgat. Pedig olyanban is van része: a kovácsversenyeken nyert díjak mellett tavaly év végén elnyerte a népi iparművészi címet is. Számára azonban minden díjnál fontosabbak a míves munkáiban gyönyörködő tekintetek. Nagy György örökölte a mesterséget. Édesapja is kovácsként dolgozott Olaszteleken, hogy falusi mesterembernél többre nem vihette, arról a kor tehet. A kommunizmus éveiben a kovácsolás holtvágányra került szakmává vált, és csak azért nem halt ki teljesen, mert a mezőgazdaság számos részterületén szükség volt rá – és van a mai napig is. Nagy Györgynek azonban hosszú utat kellett bejárnia a lópatkolástól a díszkovácsolásig.
– Szerencsés embernek mondhatom magamat, vagy talán a jóisten akarata, hogy úgy nőttem fel, hogy a házból ahogy kiléptem, a kovácsműhelyben téblábolhattam. Édesapámnak már a hetvenes években műhelye volt otthon, mert ő a kisipari szövetkezetnél dolgozott, de a kollektívben nem volt kovács, ezért pártunk és kormányunk tudott róla, megtűrték, nem is zaklatták, de csak azért, hogy délután elvégezhesse a kollektívlovak vasalását, és amellett a magánembereknek is dolgozott természetesen. A falusi kovácsműhelyekben a kovácsnak mindent kellett csinálni: lópatkót, ajtópántot, sarlót, amire a mindennapi életben szükség volt. Édesapámnak a szívügye a szekérkészítés volt. Egy felvasazott szekéren a szakma minden alapja megvan. A lőcsvasalatok, a lajtorjavasalatok, a fellépők, a felhőcpálca, a lőcsküpük díszítése, nem beszélve a járomláncról, ahol minden láncszemet szépen meg kellett csavarni, ezeket mind láttam és megtanultam.
– Miért kellett minden szekéralkatrészt díszíteni?
– Azért, mert az emberiségben mindig volt igény arra, hogy ami körülötte van, az szép legyen. És ahhoz, hogy szép legyen, díszíteni kellett. A díszítések pedig egyénre szabottak, kinek milyen volt az elvárása és a kovácsnak milyen volt a szépérzéke. Voltak finomabb kezű és durvább kezű kovácsok, ki mennyire tudta finoman kidolgozni a munkáját. Így indultam el édesapám mellett a pályán, s a jóisten adottságával, amivel megáldott engem, és a szakma szeretetével minden kapu nyitva volt a mesterség felé.
– Nem is volt tehát kérdéses, hogy mi leszel?
– Nem, pedig amikor én választottam a kovácsszakmát 1988-ban – akkor végeztem a tíz osztállyal –, akkor az, hogy valaki maszekként dolgozzon, szóba se jöhetett. Édesapám a fordulat után, 1990 januárjában váltott iparengedélyt. Akkor volt, hogy Baróton megnyílt az első magánvendéglő, a Crama. Jött a tulajdonos sarkokat rendelni a cserefa ajtókra, édesapám munkában volt, én otthon délelőtt. Gondoltam, én egy sarkot megpróbálok elkészíteni, ha sikerül, jó, ha nem sikerül, legalább nem látja, mert különben leszidott volna. Megcsináltam egy sarkot két délelőtt, kirajzoltam, de nem mutattam neki semmit, jött haza második nap délután, előveszem a sarkot, s azt mondja, na, fiam, akkor a többinek is neki kell állni s meg kell csinálni.
Egyik munka a másik után
– Amikor azt mondja a mester, innen tovább csak csinálni kell, az azt jelenti, az inas az iskolát kijárta. Azelőtt is kovácsoltál magadra, vagy csak segítettél édesapádnak?
– Tizennégy éves koromban önállóan a lovat patkoltam. Tizenkilenc éves voltam, amikor katonának berukkoltam, Brassó mellett, Vledényben voltam egy lőszerraktárnál, betettek a kazánházba, egész nap nem volt semmi dolgom. Unalmamban olyan szekeret csináltam, azzal a lehetőséggel, ami ott volt, hogy amikor meglátták, két hétre küldtek haza. Nekem az ilyesmi nem jelentett gondot, akkorra már megtanultam önállóan dolgozni. 1994-ig édesapámmal ketten dolgoztunk, akkor ő egy infarktus során meghalt. Nehéz volt feldolgozni, napközben a műhelyből hiányzott, este a ház üres volt, volt egy olyan éves kilengésem, nem különösebb, mert végeztem a dolgomat, csak éjjel nem ültem otthon, sokszor egy hétig nem aludtam.
– Mi mozdított ki a holtpontról?
– 1996-ban megismerkedtem Enikővel, 1997 szeptemberében elvettem feleségül. Láttam, hogy a mezőgazdasági munkából a műhelyt fenntartani nem lehet, az emberek kezdtek gépekre átállni, és akkor kezdtem a díszmunkák felé átlépni. 1998 elején jött Barótról valaki, hogy szüksége lenne a régi vaskapujához hasonló kerítésre, elvállalom-e. Mondtam, természetesen, akkor ez nekem már nem jelentett gondot. Mindig volt meglátásom, amikor valamit kell csinálnom, látom magam előtt azt, amit el kell végeznem. Elkészítettem a kerítést, és akkor érdekes módon a felső szomszéd azonnal kaput rendelt. Következett az alsó szomszéd, kaput rendelt kerítéssel. És így szép csendben egyik munka a másikat hozta. Mindig arra törekedtem, hogy a kuncsaft elégedett legyen, nem volt sehol reklámom, azt gondoltam, ha egyik munka tudja vonzani a másikat, az úgy jó. Tudom, ma ez nagy dolog, a reklámon múlnak vállalkozások, de én nem erre mentem.
– Van-e kedvenc munkád?
– Itt van az öt ujjam, egyik vastagabb, másik kisebb, melyiktől lehetne megválni? Mindegyik munka pont olyan szép és olyan kedves. Két egyforma munkám nincs. Mindeniknek más a munkamenete, más a stílusa, más a formája, és mindig más a kihívás. A munkáknak a szépsége a kidolgozástól van. Nem mindegy, hogy lézerrel kivágod azt a formát, vagy kirajzolod és szépen kivágod. Amikor a vágót beleütöd, az az anyagot megnyomja kétfelé, az már ad egy felületet, amely eltért az iparitól. Az már kézi munka. A régi vasakon is nem azért szépek a felületek, mert régi, a vas nem öregedik meg. Mint a fának a szála, a vasat is, ahogy formálod, ahogy nyújtod, az szépen ereket alakít magának. Ezért van az, hogy például egy kerítésszakaszban, ahol a laikus ember csak egy egyenes, négyzet keresztmetszetű rudat lát, az mégsem a boltban megvásárolt félkész termék, azt végig kell kovácsolni, mert ilyenkor a molekulák tömítődnek az anyagban, így lehet időtállóvá tenni. A felületi oxidáció mindig is meglesz, de a rozsda nem tud mélyen behatolni.
Elégtétel a léleknek
– A mesterség csínját-bínját megtanultad jórészt édesapádtól, de rengeteg elméleti dolgot is tanulmányoztál, utánanéztél.
– Én azt tartom, hogy muzsikálni tisztán kottából lehet. Ahhoz, hogy az ember napirenden legyen dolgokkal, könyvek kellettek. Régi szakkönyvek, leírások formáról, stílusokról, technikai megoldásokról, erre mind szükség volt. És rengeteget jártam külföldre szakmai rendezvényekre, voltam Lengyelországban, Magyarországon többször, Bécsben, rengeteg kiváló szakemberrel ismerkedtem meg, egyetemi tanárokkal, mert külföldön tanítják az egyetemeken a kovácsolást. Ha az ember valamit szeret csinálni, az olyan, hogy beleül egy csónakba és a víz viszi tovább.
– Nem elég beleülni a csónakba, előbb ki kell evezni a víznek abba a sodrásába, amelyik már visz tovább, aztán már csak irányítani kell a csónakot.
– Erdővidékről, egy kicsi faluból, a létra legalsó fokáról kellett elindulni a mindennapi munkákkal, utána következtek a díszműmunkák, és ott is lassan, a létra fokán szépen, biztosan menegetni előre, hogy amikor elértem azt a pontot, hogy az édesapám műhelye már nem megfelelőnek tűnt, akkor készítettem magamnak a kornak megfelelő hagyományos műhelyt. Az édesapám szerszámait kibővítve egy kovácsműhelynek készített tárgyak gyűjteményével létrehoztam egy bemutató jellegű, hagyományos kovácsműhelyt, és így szép apró léptekkel, egyik munka a másikon, a tisztességes és a tiszta munkák mindig hozták a gyümölcsüket.
– Közben jöttek az elismerések is.
– Magyarországon nagyobbak a lehetőségek, 2010 óta a Hagyományok Házánál folyamatosan zsűriztetem a munkáimat, és tavaly év végén erre megkaptam a népi iparművészi címet, ami nem több, nem kevesebb, mint egy elégtétel az embernek a lelkében, mert ez egy hivatalos elismerés.
Megismertetni és megszerettetni
– Hogyan született a székelyföldi kovácstalálkozó ötlete?
– Több külföldi rendezvényen való részvétel után sokat gondolkodtam, hogyan lehetne létrehozni itt is egy ilyen dolgot. És miért. Mert ma mindenki kovács. Ez egy kihalt szakma, az embereknek nincs, ahonnan tudniuk, milyen az igazi kovácsmesterség. A kirakodóvásárokon ott van a lézerrel kivágott forma, ráhegesztve egy darab cső, abban mi a kovácsolás? Ez motivált egyik felől, másfelől, hogy haragszunk, amiért a fiataljaink nem akarnak szakmát tanulni, de miként tanuljanak szakmát, ha csak azt tudják, hogy a kovácsszakma füstös, poros, sokat kell dolgozni, meleg van? Nem látják a szakma szépségét, szabadságát, kihívását. Ott voltam egyszer a Park vendéglőben, mondtam Kovács Istvánnak kicsit komolyan, kicsit komolytalanul, milyen jó kovácsrendezvényt lehetne csinálni itt a parkolóban. Erre ő, hogy valósítsuk meg, a szállást és a helyet biztosítom. Így jött létre az első kovácsmester-találkozó, mert az jutott eszébe, ha kovácstalálkozót hirdet meg, ami Kovács nevezetű van, mind megjelenik.
– Egyetlen rendezvénynek indult, vagy benne volt a folytatás lehetősége?
– Ez úgy volt, mint a székely mondás, hogy fogjuk meg s vigyétek, de nem épp úgy. Amikor felmerült, hogy jó volna megvalósítani, mindenki odaállt. Jött Gazda Enikő, Damokos Csaba, s így sorba, egy adott pillanatban olyan kör alakult ki, hogy mindenki csinálta a jó cél érdekében. Ami nekem a legfontosabb volt, hogy színvonalas szakemberek jöjjenek, s a kiállításon ha valaki végigmegy, tudjon gyönyörködni azokban a tárgyakban, tanulja meg felismerni a kovácsoltvas tárgyakat. Aztán a visszajelzések adták azt a szikrát, amire tovább szükség volt. A szentgyörgyi polgármesteri hivatal segítsége is kellett, mert nemcsak felkarolták a kovácsmester-találkozót, hanem lehetőséget adtak a fejlődésére. Ha nem állnak oda a másodikra, nem tudtuk volna továbbvinni. Most elértünk arra a pontra, hogy a rendezvény kikerült a főtérre, ahol a helye van.
– Volt olyan ötleted is, hogy a kovácsmester-találkozók után valami több is maradjon a városnak, mint egy szép emlék, konkrétan egy ilyen alkalommal egy napóra elkészítésére gondolok.
– Még nem nőttünk addig, lassan lehet lépni, annak hely, engedélyeztetés kell. Ellenben mintegy a rendezvény melléktermékeként megalakult a romániai kovácsok egyesülete vagy céhe, nincs hivatalosan bejegyezve, nem is ez a lényeg, hanem hogy ez is Sepsiszentgyörgyhöz köthető, nem Bukaresthez, nem Temesvárhoz.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kovácsok a főtéren
Kipp, mondja a kicsi kalapács, kopp, felesel a kétkezes nagyobbik szerszám, ismét kipp, újra kopp, míg izzó vasból langyos lesz. Mert nem csak átvitt értelmében igazságteljes a mondás, miszerint addig üsd a vasat, amíg meleg, hanem szó szerint is: a kovácsmesterek úgy mondják, addig formálható a vas, amíg színe meggypirosból búzasárgára vált.
Persze, nemcsak mondják, de mutatják is, hiszen ez a lényege a Sepsiszentgyörgy főterén egész hét végén zajló kovácstalálkozónak: lássa, ki még élőben nem látta, miként alakul át egy ipari vasidom használati tárggyá, mondjuk szeneslapáttá, amit épp a tegnap délután készítettek a szapora kezű kovácsok. És nézőjük akadt is bőven, köztük sokan kommentálták is a történéseket, elvégre semmi ördöngösség nincs abban, csak melegíteni kell a vasat, aztán ütni, aztán ismét melegíteni és így tovább. Aki bement a sátor alatti kiállítótérbe, azért már több elismeréssel viszonyult a szakma iránt – ott a mívesen kivitelezett ablakrácstól a már művészi alkotásnak számító ajtókilincsig mindenfélét bemutatnak a kovácstalálkozóra Lengyelországból, Olaszországból, Magyarországról, Romániából érkezett mesterek. A szemgyönyörködtető munkáknál azért mégis vonzóbbak a bemutatók. Nagy érdeklődés övezi a kovácstalálkozót, kár volt hát a nagy főtér egy sarkába bezsúfolni a szabadtéri műhelyt. Bemutatók ma és holnap is lesznek, a mai különlegesség az olasz kovácsok különböző színesfémeket ötvöző technikájának, a holnapi Magyarország egyetlen női lópatkoló kovácsának, Kajas Viktóriának a bemutatója.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szuperhősök nélkül
Rendhagyó módon lapbemutatóval nyílott meg tegnap este a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben a Maybe 4 – Újragondolás című csoportos tárlat: a Fantomatika nevű képregény első számát mutatták be alkotóik, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás.
Felvezetőjében Kispál Attila ismertette a 2002-ben a pályakezdő fiatal művészek által útjára indított Maybe-sorozat történetét, majd Fám Erika és Ivácson András Áron kérdéseire válaszolva az első erdélyi magyar képregény születéséről beszéltek alkotóik. „Kriszta történeteket írt, én halmoztam a rajzokat, előbb próbáltunk animációt készíteni, de ez nem kétemberes munka, úgyhogy félretettük az ötletet, a képregény viszont megvalósítható eszköznek tűnt”, mondta Sárosi Mátyás, „és annyira természetes volt, hogy ezt mi kell csináljuk”, fűzte hozzá Szabó Kriszta. A Fantomatika története, figurái tipikusan erdélyiek, de, mint az alkotók ismertették, ez csak az első szám jellegzetessége, „hogy egy kicsit mi is legyünk benne”, a további számokban egy klasszikus sci-fi-történet bontakozik ki, egy fiú felnőtté válását bemutatva, mondta Szabó Kriszta, hozzátéve, főszereplőjük egy „közönséges” figura, nem szuperhős, mert „már nagyon le van fárasztva ez a téma”. A képregény készítése amúgy elég fárasztó, „ha van ihlet, ha nincs, napi egy oldalt meg kell rajzolni”, mondta Sárosi Mátyás, és még így is három hónapba telik egy lapszám elkészítése. „Nem fogjuk bírni ezt az iramot, a lap felét, kétharmadát szívesen átengedjük más alkotóknak”, dobta fel a labdát Szabó Kriszta, egyúttal azt is elmondva, hogy „ha a harmadik szám után nem indul el a lap üzleti része, a történet végét megírjuk nektek e-mailben”.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Reformációról szóval, tettekkel
Századok élő öröksége címmel szervezett kétnapos rendezvénysorozatot a sepsiszentgyörgyi belvárosi és a bikfalvi református egyházközség, a tanulmányi napok sorát tegnap két előadás nyitotta meg, ma újabb előadásra, illetve egy bikfalvi időutazásra várják az érdeklődőket.
A református imakönyvben 254. zsoltárként bejegyzett, Luther Márton által írt Reformáció című énekkel nyílott meg tegnap délután a rendezvény, ezt követően a belvárosi templom lelkésze, Pap Attila tartott rövid istentiszteletet a meglehetősen kis számban összegyűlteknek. Kijelentette, a reformáció ünnep az emberiségnek, mert 1517-tel indult el az egyetemes egyházi életben a megújulás folyamata – a reformáció valójában az ige szabadságát adta vissza. Múltunkat, benne egyházunk történelmét ismerni kötelességünk, ezt az örökséget ápolni, tisztelni kell, indokolta meg a lelkész a kétnapos rendezvény szükségességét. Sánta Imre bikfalvi lelkésznek a program ismertetése után egy szomorú kötelességnek kellett eleget tennie: a néhány órája utolsó útjára kísért Dezső András néhai vártemplomi lelkész emlékére néma főhajtásra kérte a jelenlévőket. A tegnap délutáni első előadást dr. Kolumbán Vilmos József egyháztörténész, teológiai oktató tartotta, részletesen ismertetve az erdélyi reformáció történetét, a valóságot nem kozmetikázva szót ejtett a visszaélésekről is. Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész a szűkebb régiónkra, Háromszékre vonatkozó adatokat és folyamatot mutatta be előadásában, bővebben beszélve a reformáció sepsiszentgyörgyi mérföldköveiről. A ma déli harangszókor kezdődő előadáson dr. Buzogány Dezső egyháztörténész, teológiai tanár Kálvin és Szervét viszonyáról beszél Sütő András Csillag a máglyán című drámája kapcsán. A bikfalvi időutazásra – a település épített örökségének bemutatására – a szervezők autóbuszos szállítást biztosítanak, a tanulmányi nap a bikfalvi református templomban tartandó hangversennyel zárul, melyen a Codex régizene-együttes a reformáció zenei örökségéből nyújt ízelítőt.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fogolyánok emlékezete
Túlzás lenne történelmi igazságtételnek nevezni, de mindenképp szükséges cselekedet a kormányhivatalnak otthont adó Fogolyán-ház emléktáblával való megjelölése. Hiszen a Fogolyán család, kiemelten annak két orvos tagja, dr. Fogolyán Kristóf és dr. Fogolyán Miklós nem csupán a gyógyításban, az életmentésben, hanem a sepsiszentgyörgyi közéletben is kiemelt szerepet vállalt.
A Fogolyán család három jeles képviselőjének, Fogolyán Kristóf kereskedőnek, dr. Fogolyán Kristóf orvosnak és szintén orvos fiának, dr. Fogolyán Miklósnak állít emléket az a nagy méretű emléktábla, melyet tegnap délután avatott fel a két unoka, Nagy Réka színművész és Szotyori-Nagy Áron mérnök. Az ünnepségen beszédet mondó Sebastian Cucu prefektus mindenekelőtt az egy nappal korábbi holokauszt emléknapra utalva néma főhajtást kért az összegyűltektől a több millió áldozat emlékére. Elmondta, mikor az épület résztulajdonosa, Szotyori-Nagy Áron megkereste az emlékállítás ötletével, azonnal pártolta, hiszen a Fogolyán család meghatározó szerepet töltött be Sepsiszentgyörgy életében, olyan emberek voltak, akik hozzájárultak a közösség fejlődéséhez, hűek voltak közösségükhöz és az államhoz, ezért kiérdemlik ezt a megtiszteltetést. A prefektus úgy vélte, a Fogolyán-ház építtetői büszkék lehetnének arra, hogy egykori lakóházukban ma egy olyan zászlóvivő intézmény működik, amely a közösséget szolgálja. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a rendezvény fővédnöke, nem lehetett jelen az ünnepségen, üzenetét Okos Márton tolmácsolta. Rövid levelében Kelemen Hunor felidézte, az RMDSZ mindig is fontosnak tartotta a többség–kisebbség viszonyát holtpontról kimozdító követendő példák felmutatását, az emléktáblával megjelölt személyiségek pedig épp az erdélyi értékek tudatosítására vállalkoztak 1920 után. Nem kívántak ők sem többet, mint mi ma: olyan Erdélyt, amelyben nem veszély-, hanem értékforrásként tekintenek ránk – írta Kelemen Hunor. A zsidó közösség nevében Rosner Herman fejezte ki mélységes elismerését azért a humanitárius munkáért, melyet dr. Fogolyán Miklós végzett a második világháborúban, több munkaszolgálatos életét mentve meg, és emlékeztetett, ezért Izrael állam hivatalos elismerésben részesítette, a Yad Vashem Emlékmúzeum elismerő levélben köszönte meg erkölcsi, emberközpontú magatartását. A Fogolyán család örmény származású, az örmény közösség nevében felszólaló Kalamár György kiemelte, a tegnap felavatott emléktábla várostörténeti igazságtétel, hiszen ezek az emberek tettek értünk, közösségünkért – mindhármójukra illik dr. Fogolyán Kristóf jelmondata: semper bonis artibus, azaz mindig jót cselekedni. Az emléktáblát megáldó főtiszteletű Berszán Lajos atyát személyes kapcsolat is fűzi dr. Fogolyán Kristófhoz: édesanyja nagybeteg lévén, azt kérte a fehér angyalnak becézett főorvostól, szabadítsa meg kínjától. Dr. Fogolyán Kristóf ellenben azt mondta, ha bizonyos lenne abban, hogy hasában a gyerek halott, azonnal megszabadítaná fájdalmától, de hátha él a gyermek, kicsit tűrjön még, kérte az asszonyt – és így születhetett meg ő. Szent Lászlóra utalva ünnepi férfiúnak nevezte az esperes dr. Fogolyán Kristófot, azt kívánva, sok ilyen ünnepi férfiúja legyen népünknek, akik az életet szolgálják, és az életet szolgálva áldássá válnak. Az emléktábla megkoszorúzását, illetve az épületben berendezett Fogolyán-emlékszoba meglátogatását megelőzően még Szotyori-Nagy Áron mondott köszönetet az őt segítőknek, hozzátéve, nemcsak elődei iránti tiszteletből érezte kötelességének az emlékállítást, hanem azért is, hogy az igazi történelmet mindenki megismerhesse. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az igazi ágyúöntő
Úgy tűnik, pontot tettek a történészek annak az évszázada folyó vitának a végére, mely az első székely ágyúöntő kilétére vonatkozott: eddig úgy tudtuk, 1848 novemberében Bodvajban Gábor Áron készítette az első vaságyúkat, a Bodor Ferenc mérnök tevékenységére vonatkozó információkat pedig hamisaknak hittük. A történészek épp ellenkezőleg látják.
Ágyúcső és puskapor – Bodor Ferenc, a csíki 48-as ágyúöntő és lőporgyártó címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál az a tanulmánykötet, melyet a szerzők egy része – Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és Süli Attila budapesti hadtörténész – mutatott be csütörtök délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Felvezetőjében Pál-Antal Sándor ismertette a kötet létrejöttének előzményeit: Komán János még az 1970-es években megkísérelte a méltatlanul elfeledett Bodor Ferenc rehabilitálását, s bár akkor nem sikerült, „fájdalmát” nem feledte. Nemrég sikerült Kománnak történészeket állítania ügye mellé, így kezdődött el a kutatás. Bodor Ferenc a balánbányai üzem vezetője volt, elsőként öntött a Székelyföldön ágyút még 1847 végén, Gábor Áron nála sajátította el az ágyúöntés alapjait, mondta Pál-Antal Sándor. Az ágyúöntés érdemét azonban elsajátították Bodortól, a még 1849 elején kialakuló Gábor Áron-kultusz háttérbe szorította személyiségét. Bodorról kevés forrás maradt fenn, életének kutatása nehéznek bizonyult, és még mindig nem lehet teljes képet kialakítani róla, de a mostani kutatással élete, tevékenysége jó részét sikerült feltárni – mondta a történész.
A tanulmánykötet – azon túl, hogy rehabilitálta Bodort, illetve először közöl egy összegzést a csíkszéki 1848-as eseményekről – tisztelgés Bözödi György előtt is, aki a Gábor Áron – Bodor Ferenc vitába azért nem szólt bele, hogy ne rombolja Gábor Áron mítoszát, de igazat adott azoknak, akik az ágyúöntés terén Bodor elsőbbségéért szálltak síkra – mondta Süli Attila. Ismertette, Bodor 1844 óta a balánbányai rézbánya vezetője volt, ehhez az üzemhez tartozott a magyarhermányi vasgyár is. 1848 novemberében őt hívták Bodvajra, hogy segítsen az ágyúöntésben, az első három hatfontos vaságyú az általa meghatározott öntési technikával készült, az ágyúcsöveket aztán Sepsiszentgyörgyön szerelték fel. Az ágyúkat egyébként Zakariás Antal, a balánbányai és magyarhermányi bányák tulajdonosa ajánlotta fel Háromszéknek, tehát az sem igaz, hogy Gábor Áron saját vagyonát áldozta volna fel az ágyúöntésért – tette hozzá. Bodor alapította a csíkmadarasi lőporgyárat is, melynek 1849 augusztusában történt lerombolása után írta meg addigi tevékenységét, belefoglalva az ágyúöntést is. Ennek a jegyzőkönyvnek az első példánya a 20. század elején elveszett, a róla Bodor által készült, fogságból való szabadulás után általa kiegészítésekkel ellátott másodpéldányt hamisításnak tartották, emiatt alakult ki a vita arról, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. A kutatás során azonban beigazolódott, hogy a Bodor-féle jegyzőkönyvben foglaltak a valós adatok – összegzett Süli Attila. Bodor Ferenc életének felkutatását nemcsak a szűkös források nehezítették, hanem egy vakvágány is, egy családtörténet-kutató ugyanis azt állította, Csíkszentmihályon született, örmény felmenőkkel rendelkezett. A Budapesten megtalált egyházi halotti anyakönyvi bejegyzés szerint azonban Krausz Ferenc néven született 1804-ben a felvidéki Lucskán, nevét az 1840-es években magyarosította Bodorra. Tizennégy gyermeke született, közülük temetésén nyolc vett részt. Mérnöki végzettségéről nem sikerült adatokat találniuk a kutatóknak. A szabadságharc leverése után közel két évet raboskodott, szabadulása után egy ideig Marosvásárhelyen, majd Nagyszebenben, Nagyenyeden erdészeti hivatalnok, élete utolsó évtizedében Budapesten élt, ott halt meg 1874-ben. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hős nimbusza
Na, ezt aztán nem lesz könnyű megírnod, mondta történész barátom a Bodor Ferencről szóló tanulmánykötet bemutatója után. De nem volt igaza: egy eseményről szóló beszámolót elkövetni egyáltalán nem nehéz, csupán azt kell leírni, ami ott történt vagy elhangzott. A szakma szabálya szerint tudósításban kommentárnak nincs helye, véleménynek úgyszintén. Még akkor sem, ha a tudósító történetesen nem ért egyet az eseményen elhangzottakkal. Vagy – mint esetünkben – egy szépen felépített világot rombolnak le benne. S még pár ezer honfitársában.
Mert miről is van szó? A valóban méltatlanul mellőzött Bodor Ferenc életét, az 1848–49-es szabadságharcban betöltött szerepét bemutató tanulmánykötet egy évszázada folyó vita végére tenne pontot. Annak a vitának a végére, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. Mi itt, Háromszéken úgy tudjuk – és ezt valljuk, szentül hisszük –, hogy Gábor Áront illeti meg az elsőbbség. A tanulmánykötet szerzői ellenben azt állítják, Bodor Ferenc lett volna, aki Bodvajban az első három vas ágyúcsövet elkészítette – egész pontosan úgy fogalmaz Süli Attila: „az első székely ágyúk megszületésében komoly érdemet szerzett a bodvaji vasbánya üzemvezetője, Bodor Ferenc, aki szakmai tapasztalatával meghatározta az ágyúöntés technológiáját”. Hogy igazából ki öntötte az ágyút, vagy ki találta ki, hogy – fúró hiányában – üregesre öntsék a csövet – olyan kérdések, melyekre valószínűleg soha nem fog egyértelmű, bizonyítható válasz születni. És innen tovább értelmét veszti a Gábor Áron–Bodor Ferenc vita. Hiszen nem is lényeges, hogy melyikük elegyítette az anyagot, melyikük tapasztotta az agyagot a farúdra, melyikük támasztotta alá egy háromágú vaspálcával az „üreg” végét, az eredmény a fontos: hogy Gábor Áron, ígéretéhez híven, ágyút szállított a székely honvédeknek, eszközt és hitet adva a szabadságharchoz (az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első három vaságyú nem igazán volt mestermunka, ugyancsak Süli Attilát idézve „a Sepsiszentgyörgyön megtartott próbánál a három löveg közül egynek még a próbalövésnél kitört az oldala, a második félelmesen mutatta magát, de a harmadikkal végrehajtott lövészet sikeres volt”). És Gábor Áron történelmi szerepének ez csupán a kezdete volt, igazi érdeme a kézdivásárhelyi hadiipar kiépítése, a székely tüzérség megalapítása és hadrendbe állítása – ezek nélkül a kor két legmodernebb, legjobban felszerelt hadserege által körülzárt kicsinyke Háromszék nem védhette volna magát bő fél évig. Mint ahogy Bodor Ferenc szerepe sem elhanyagolható, ha egyébbel nem, a csíkmadarasi lőporgyár megépítésével és a minden nehézség ellenére is üzemben tartásával kiérdemli az utókor elismerését. Tény, hogy Gábor Áron kultusza magasan túlnőtte valódi nagyságát. A történészek feladata helyére tenni a dolgokat, évtizedek, évszázadok múltán – ha lehet még – kideríteni, hol végződik a valóság, hol kezdődik a legenda. Velük vitába szállni nem érdemes, merthogy a tények nagyon makacsok, szóbeszéd és hiedelem megcáfolni őket képtelen. Bennünk, akik Gábor Áronban a székely nemzet hősét tiszteljük, cseppet sem tépázza nimbuszát, hogy saját kezűleg öntött-e ágyút, vagy sem. A többi csak üres fecsegés, értelmetlen szócséplés. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kórus nemcsak éneklésről szól, hanem közösségépítő is (Negyvenöt éves a Vox Humana)
Ma délután nagyszabású koncerttel ünnepli fennállásának 45. évét a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus: a Krisztus király-templomban meghívottaik – a helyi Pro Musica Kamarakórus, a kézdivásárhelyi Cantus Kamarkórus és testvérkórusuk, a budapesti Stella Kamarakórus – után lépnek fel, végül közös éneklésre kerül sor. Ami önmagában is különleges produkció, és ha hozzátesszük, hogy modern felállású zenekari kíséret is lesz hozzá, bátran kijelenthetjük: maradandó élményt ígérő előadásra invitáljuk a nagyérdeműt.
A Vox Humana két hónappal fiatalabb jelenlegi karvezetőjénél, Szilágyi Zsolt Herbertnél: a kórust 1972-ben alapították frissen Sepsiszentgyörgyre kihelyezett zenetanárok, édesapja negyven éven át vezette, édesanyja pedig tagja volt a kórusnak – természetes volt tehát, hogy Szilágyi Zsolt visszavonulása után fia vegye át a kórus irányítását, hiszen gyakorlatilag második otthona volt a Vox Humana, amelynek ő maga is tagja 1990 óta. A kórus elmúlt öt évéről, a mai eseményről Szilágyi Zsolt Herbertet kérdeztük.
– Negyvenöt év megszakítás nélkül nagy idő, csak a Magyar Férfidalárda hosszabb életű kórus Sepsiszentgyörgyön a Vox Humananál.
– Ebben a műfajban – kóruséneklés négy szólamra – mindenféleképp a Vox Humana a legidősebb. És valamilyen szinten hagyományteremtő is, mert egészen az 1990-es évek közepéig gyakorlatilag nem volt konkurenciája, viszont azóta az elvetett mag kezdte meghozni termését, ma már több mint tíz kórus működik csak itt, a városban. A kórus nemcsak éneklésről szól, hanem közösségépítő is, kultúraterjesztő, sok vetülete van egy ilyen csoport működtetésének, és rengeteg áldozattal is jár, mert lehet, kívülről csak az látszik, hogy az emberek elmennek próbára, utána fellépnek, de ez nagyon összetett dolog, hogy működni tudjon, támogatókra is szükség van, egy koncertet vagy turnét nagyon alaposan meg kell szervezni ahhoz, hogy a végén mindenki azt mondja, hogy jó volt. – Nehéz örökség volt átvenni a Vox Humana vezetését?
– Nehéz, mert a legnehezebb az embert és hozzáállását megváltoztatni. Amihez ragaszkodom – és ezt még az elején elmondtam –, a kotta nélküli éneklés és a pontosság. Én elvárom mindenkitől, hogy nagyon pontos legyen, mert én félig német vagyok, és ez az oldalam dominál. Szeretném, ha mindenkinek német gondolkodása lenne, ne az a bizonyos „jól van az úgy is” működjék az emberekben. A kotta nélküli éneklés meg azért fontos, mert egy dolog leénekelni a műveket, más dolog előadni. Én mindig elmondom, hogy mielőtt nekifogok énekelni, előveszem a szöveget, és elképzelem, hogy azt egy színművész, akiben van energia és meglátás, hogyan adná elő a színpadon. Nekünk ugyanazt kell csinálnunk énekelt hangokkal. – Tehát a kórustagoknak az egész repertoárt kívülről kell ismerniük.
– A kórus az 1990-es évek elejéig csak zenetanárokból állt, ami azt jelentette, hogy a repertoár nagyon nagy volt, mert a zenetanár kapja a kottát a kezébe, és kéne énekelnie első vagy legalább második látásra. Most sokkal „színesebb” a tagság, van mindenféle végzettségű énekes. A kotta addig segítség, míg megtanulják a művet, utána csak nyűg. Mert amennyire beleéli magát az éneklésbe a kórus, pont annyit tud átvenni a közönség, semmivel se többet. Amikor a közönség azt látja, valakik a kottából olvasgatnak, s az a figura ott elöl hiába integet, az csak olyan, kezdenek ásítani, fészkelődni a széken, nyomni a Facebookot. De amikor azt látják, hogy mi beleéljük magunkat, hogy nekik énekelünk, az már élmény. Ezért van, hogy nálunk a kórustag nem nézhet se közönségre, se plafonra, csak rám. Munkásabb így, igaz, de eredményesebb is. És ugyanez miatt nálunk a repertoár is valamivel kisebb. Amit egyébként igyekszem úgy összeállítani, hogy olyan műveket is bemutassunk, amiket más kórusok nem vállalnak fel, illetve olyan hangszerelésben adjuk elő ezeket, amilyen máshol nem jelenik meg. Én mindig azon vagyok, hogy nem érdemes valamit pont úgy csinálni, mint a többi tíz kórus. – Ez egyfajta stílusváltást is jelent a Vox Humana életében?
– Édesapám negyven évéhez képest igen, olyan szempontból, hogy általában úgy megyünk koncertezni, hogy van egy bizonyos repertoárunk, de hogy abból épp mit fogunk énekelni, még akkor sem tudom, amikor a színpadra fellépünk. Ránézek a közönségre, és akkor döntöm el, mit énekelünk. Mert egy hetvenes vagy annál idősebb korosztálynak hiába próbálnék beatbokszot eladni, illetve ha nagyrészt fiatalok ülnek a közönségben, ők lehet, hogy Kodály Zoltánnak az amúgy csodálatos Öregek című szerzeményét nem annyira értékelnék. Persze ehhez szükséges, hogy a tagság az egész repertoárt kívülről tudja, mert van eset, amikor én a művet egyféleképpen érzem, van amikor másféleképpen, és ha a kórustag a kottát nézi, az az idő, amit ő kottanézésre fordít, az a karmesterrel való kapcsolatban holtidő. Így nem lehet versenyképes dolgot csinálni. Ennyiben másabb jellegű a Vox Humana ahhoz képest, mint 2012-ig volt, de az igényszint legalább ugyanaz.
– Hogyan ünneplitek az 50. évfordulót?
– Ha megérjük, azt is megszervezzük, és talán több időt, energiát fordítunk majd rá. Minket az ötéves terv nem jellemez, mi mindig a következő fellépésre készülünk, mert minden fellépés más és más jellegű, és mindig akkor és ott kell helytállni.
Ma délután nagyszabású koncerttel ünnepli fennállásának 45. évét a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus: a Krisztus király-templomban meghívottaik – a helyi Pro Musica Kamarakórus, a kézdivásárhelyi Cantus Kamarkórus és testvérkórusuk, a budapesti Stella Kamarakórus – után lépnek fel, végül közös éneklésre kerül sor. Ami önmagában is különleges produkció, és ha hozzátesszük, hogy modern felállású zenekari kíséret is lesz hozzá, bátran kijelenthetjük: maradandó élményt ígérő előadásra invitáljuk a nagyérdeműt. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elfelejtett Makár
Makár Alajos az egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, mely az emberi sorsot tartotta a művészet fő feladatának – jelentette ki Banner Zoltán művészettörténész az Erdélyi Művészeti Központban tegnap délután megnyílt, Makár Alajos életművét bemutató kiállításon.
A kilencven éve Nagykárolyban született festőművészben még megvolt a művészi felelősség ösztöne és tudata, ezek a mára már azért nevetségesnek tartott fogalmak, mert a nyugati világban rég kihaltak – hangsúlyozta megnyitóbeszédében Banner Zoltán. A művészi pályáját későn, negyvenéves korában kezdő Makár Alajos is a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően kezdett alkotni az 1960-as években, „mert mi mást tehetett volna akkoriban”, de a szellemi terror idején a humánum vízióiban részesített; és mert romantikus alkat volt, ezért az ő életképei valójában az erdélyi magyar kispolgárság életének képei, még a tájképekben is olyan igazságot keresett, ami megrendíti az embert, értékelte a művészettörténész az általa „kissé – nagyon – elfelejtettnek” nevezett Makár Alajos művészetét. A megnyitón – a kiállított festmények hangulatához igazodva – Szabó Fruzsina énekelt csángó népdalokat. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pokolra menni kell (Kürti László Sepsiszentgyörgyön)
Azon a hírhedt Szent György-napi közönségtalálkozón (amikor Jónás Tamással ketten kellett volna irodalomról beszélniük, de a Tein teraszán lezajlott találkozó végül kocsmai hőzöngés szintjére alacsonyodott költőtársa miatt) kimaradtak fontos versek, és azóta megjelent egy hangoskönyve is, amelyen Magyarország leghíresebb színészei szavalják verseit – ezzel indokolta vasárnap esti teinbeli jelenlétét Kürti László költő.
Mostani beszélgetőtársa, Tamás Dénes indulásáról, költővé válásának folyamatáról faggatta („első két kötetemben még sok a hiba, hiányzott egy költőiskola, ami akkor még nem volt, bár fel sem merült esetemben, hogy szükségem legyen rá – de a szabályokat meg kell tanulni”), illetve arról – korábbi kötete, A csalásról című kapcsán –, mennyire szabad kitárulkoznia a költőnek, mit vállalhat be magánéletéből, vagyis hogy a vallomásos lírának vannak-e határai. Hiszen, mint a hangoskönyvről elhangzó, valamint a Kürti László által felolvasott versek „utóéletéből” kiderült, a szerepjátékot még családtagjai is komolyan vették. „Nem kell bizonyos dolgoknak megtörténniük, csak az író fejében, és azt az igazságot kell leírni, amely az ember fejében igaz” – mondta Kürti László, hozzátéve: „pokolra menni kell, azt nem ússza meg az ember”, de akkor is „meg kell mondani az igazságot, mert az a dolgod”. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Intelmek fiataloknak
A kedd délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatott, Fiatalok, még itt vagyunk! című kötet minden sorából, de a könyv ötletgazdája és megvalósítója, Péter Sándor minden szavából is a fiatalok sorsa, nemzetünk jövője iránti aggodalom sugárzik: kiadványával az volt a célja, hogy az elődök példáját középpontba állítva, azok megszívlelésére késztesse a jövő nemzedékeket.
Tizennyolc sepsiszentgyörgyi személyiség vall életéről, életútjáról, a városhoz való kötődéséről, a fiatalokkal való viszonyáról a kötetben Péter Sándor tanár felkérésére, az önéletírásokból olyan kor- és kórkép alakul ki, ami sok tanulsággal szolgálna a fiatalok számára – fogalmazta meg a könyv szerkesztője. Kiemelte a korosodó emberek tisztánlátását, és hogy sokuknak még lenne mondanivalója a város alakulásával, az itt történendőkkel kapcsolatban, felhíva a figyelmet arra, hogy a sepsiszentgyörgyi közérzet alakításában fontos lehetne az öregektől tanácsot kérni. Ha valaki fölött eljárt az idő, nem jelenti azt, hogy munkaképtelen, hogy véleményére nincs szükség, tapasztalatuk, álmaik, amelyek negyven-ötven éve megfogalmazódtak, épp oly fontosak, mint a mai fiatalok álmai – jelentette ki. Ha a ma álmodozók belelátnának a korosodók álmaiba, az övék nem volna üresjárat, mondta Péter Sándor, aki úgy véli – és ezt tapasztalata is alátámasztja –, hogy sok fiatalnál a tartalom nélküli álmok a hangadók – ezeknek a nagy tanulsága, hogy tudás nélkül nincs hatalom, ha üres vagy, üres marad az életed, vonta le a következtetést. A kötetben intelmek is megfogalmazódnak, így az is, hogy akkor érvényesülhet a mai fiatal, ha többet tud, mint aki mellette van, és más nyelven beszél; ezeknek a tanácsoknak el kéne jutniuk valahogy a fiatalokhoz, mondta, hozzátéve, a könyvből egy példányt letett a polgármester asztalára is, mert neki is szól.
A telt házas könyvbemutatón felszólalt néhány interjúalany is. Botos Ferenc tanár életútját ismertette röviden, majd hangot adott nagy fájdalmának, amit a város legrégebbi, 350 éves múltú szemerjai iskolája bezárása miatt érez. Incze Sándor nyugalmazott esperes felhívta a figyelmet, sok bírálat érte az ifjúságot, de kérdés, mi mennyit foglalkoztunk gyerekeinkkel, unokáinkkal, mert nevelésük kérdése rajtunk is múlik. Ő személy szerint nem annyira borúlátó, a múlt héten zajlott középiskolás történelmi vetélkedő példája számára azt jelenti, van remény, fogalmazta meg. Szász-Fejér Gyöngyvér tanár szintén a fiatalok védelmében foglalt állást, a könyv Juhász Gyula Még maradok! verse első sorára utaló címét ekként értelmezve: fiatalok, mi is itt vagyunk.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A múltat eltörölni nem lehet (Gazda József könyvbemutatója)
A világnak ebben a felében az 1970-es, 80-as években bűnös volt, aki menteni akarta a múlt emlékeit, akkoriban kockázatos volt egyenes gerincű embernek lenni, az igazat kimondani – Gazda József ilyen körülmények között – vagy épp ezek ellenére – mégis vállalkozott az élő emlékezet átmentésére az utókor számára.
Akkoriban a vasfüggöny mögül a nyugati világba nagy nehezen kiszabadult hazánkfia sokfélét hazahozott magával (már ha hazajött), Gazda József azonban különleges tárgyat: egy riportermagnót vásárolt Bécsben. Mert terve volt: rádöbbent ugyanis, hogy sokan, akik a múltat magukban hordják, élnek még, köztünk járnak-kelnek, és talán el is mesélik mindazt, ami velük történt. Így kezdte el az 1970-es évek legelején a sorsemlékek gyűjtését, az idők során bejárta a világot, mindenhol magyarokat keresve – és vallatva. Az ötven esztendő alatt összegyűjtött vallomásokból született legújabb könyve, a kedd délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatott, A Golgota útján című kötet, mely 430 meghurcolt embertársunk jaját tartalmazza, akik az átlagosnál jobban megszenvedték a második világháborút – ismertette a könyv tartalmát Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgató, a szerző beszélgetőtársa, aki faggatta Gazda Józsefet anyaggyűjtésének módszeréről, interjúalanyai viszonyulásáról, végül arra kérdezett rá, van-e remény arra, hogy ne kelljen újabb Golgota útját járnunk. Gazda József szerint „egy bűnöző banda irányítja a világot, akiknek akasztófán lenne a helyük, ők azok, akik világkormányban gondolkoznak, szinte kísértetiesen látom, hogy mind erősödik a hatalomnak a hatalma, ezért szánakozó félelemmel nézem unokáimat, hogy mi vár ezekre a gyerekekre”. De hozzátette, mindig él a remény, hiszen az emberek alapvetően jók. Próbáljuk erkölcsiségünket megőrizni, a jót magunkban erősíteni, és hinni abban, hogy érdemes jónak lenni – összegzett Gazda József. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)