Egy este Sylvester Lajossal (Könyvbemutató a Székely Nemzeti Múzeumban)
Dedikálni már nem tudott, mert testi valójában eltávozott közülünk, de mosolyában biztos volt, aki a Múzeum Toleranciatermébe beült tegnap este, és hát mesélni is fog Sylvester Lajos annak, aki a most bemutatott kötetébe beleolvas. A Történettekercsek az idő toronygombjában Gábor Áron utóéletéről készült kordokumentum, a nehéz időkben is kultúrát szervező, furfanggal és kedéllyel is megáldott közíró és szerkesztő munkája.
Emlékét felidézve Vargha Mihály múzeumigazgató elmondta: gyermekkorában teljesen természetes volt, hogy Gábor Áron szobrának, Benedek Elek emlékházának avatására és megannyi más hasonló eseményre jártak, ezek súlyát csak a nyolcvanas években kezdték érezni, amikor már a magyar helységneveket sem volt szabad leírni. A kor ismerete nélkül aligha minősíthetjük a benne élőket, hiszen amikor az ágyúöntő szobrát elhelyezték Kézdivásárhelyen, az ’56-os események sepsiszentgyörgyi elítéltjei még börtönben ültek. Sylvester Lajos egy embertelen korban – amelynek történészi feltárása még hátravan – tudott virágot ültetni a hajszálrepedésekbe, csellel. És eme fegyvertényeket meg kell becsülni akkor is, amikor már a főtéren énekelhetjük a magyar himnuszt. Antal Árpád polgármester megígérte: utcát, teret vagy szobrot is kap az, aki mindig iránytű tudott lenni, és mindig a jó irányt mutatta. Nehéz azok nélkül, akikkel együtt dolgoztunk és terveztünk – említette a napokban hirtelen elhunyt kovásznai kollégáját, Lőrincz Zsigmondot is –, de reméljük, hogy tartani tudjuk a jó irányt, és talpon tudunk maradni. Tamás Sándor megyeitanács-elnök a könyvbemutató napjára hívta fel a figyelmet: Gábor Áron 1814. november 27-én született, és a 200 éves évfordulót, a 2014-es esztendőt Gábor Áron-emlékévnek nyilvánították Háromszéken; két nappal ezelőtt az ünnepet rendező bizottság is megalakult, védnöke és tiszteletbeli elnöke Egyed Ákos történész, tagjai ismert szakemberek, elnöke Váry O. Péter (lapunk munkatársa), aki a Történettekercsek... befejezését végezte el a szerző megbízásából. A Charta Nyomdában eddig megjelent öt Sylvester-kötetről és a félbemaradt tervekről a kiadó, Kisgyörgy Tamás (képünkön) számolt be az emlékektől elfogódottan. Végül azonban mégis a jóízű Sylvester-adomák röpködtek a könyvesasztal körül...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Törvénytelen a székely lobogó (Dúl a zászlóháború Uzonban)
A Kovászna Megyei Törvényszék úgy döntött, törvénytelen az, hogy az uzoni községházán Románia és az Európai Unió zászlaja mellett a székely lobogót is kitűzték – az ítélet, indoklás nélkül, a törvényszék honlapján jelent meg tegnap. Ráduly István polgármester a Háromszék kérdésére azt nyilatkozta: nem veszi le a zászlót mindaddig, míg végleges és visszavonhatatlan döntés nem születik az ügyben.
A községházán levő székely lobogó levételére júniusban szólította fel Codrin Munteanu prefektus az uzoni polgármestert – feljelentés nyomán. „Annak a Dan Tănasănak a feljelentésére, aki valószínűleg soha nem is járt Uzonban” – mondta Ráduly István. „Ott van a székely zászló immár öt éve, eddig senkit nem zavart, mi itt békességben élünk huszonkét éve, de mondhatnám azt is, 1918 óta, nem ilyen szimbólumokba kellene belekapaszkodniuk, hanem az ország gazdasági fellendítésén kellene ügyködniük. Nekik is megvan a történelmük, nekünk is, nekik is a kultúrájuk, nekünk is, amit előnyként tudnának felhasználni, azt ilyen zászlóháborúkká alakítják” – fűzte hozzá a polgármester. Ráduly István kijelentette, a székely zászló a helyén marad nemcsak addig, míg ő is kézhez kapja a törvényszéki döntés indoklását, hanem azon túl is, mert az természetes, hogy megfellebbezi a bíró ítéletét, és a másodfokon meghozandó, végleges és visszavonhatatlan döntésig – akár a zászló eltávolítása, akár kitűzhetősége lesz eredménye – nem veszi le a községházáról. A polgármester értetlenül fogadta a törvényszéki döntést, elképzelni sem tudja, mire alapozza a bíró ítéletét, hiszen a jelképek használatát szabályozó törvény azt szabja meg, Románia és az Európai Unió zászlaját kötelező kitűzni a közhivatalokra, más államok zászlaját pedig csak kivételes alkalmakkor, de a székely lobogó nem országzászló, az egy közösség jelképe, és mivel a törvény nem szabályozza más jelképek használatát, jogértelmezése szerint tehát minden megengedett, amit a törvény nem tilt. Többek között az uzoni polgármesteri hivatal zászlóhasználata miatt indított per ellen tiltakozva szervezte november 8-án az RMDSZ a prefektúra előtti székely zászlós tüntetést. Codrin Munteanu prefektus az Agerpres hírügynökségnek nyilatkozva arra hivatkozott, hogy a törvény szerint csak törvényesen elfogadott szimbólumokat szabad kitűzni a polgármesteri hivatalokra.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy malomban őrölők vitája
Civilizált hangú, derűs hangulatú, de súlyos témákat felvető, nem is annyira vita, mint inkább párhuzamos ötletbörze lett a tegnap esti, a Háromszék napilap által szervezett Klárik László–Toró T. Tibor kampányvita: mint az RMDSZ, illetve az EMNP szenátorjelöltjeinek válaszaiból kiderült, sok mindenben egyetértenek, számos azonos síkon futó elképzelésük esetleg a megvalósítás mikéntjében tér el egymástól – ezt olykor-olykor, az egymást sorrendben váltó felszólalásaikkor maguk is elismerték.
Újat, a határozatlan választópolgárokat meggyőző érveket egyik fél sem mutatott fel, az azonban nyilvánvalóvá vált, ha nem is rövid távon, de távlatokban mindkét alakulat (de legalábbis a vitázó partnerek) az erdélyi magyarság ügyéért való összefogásban érdekelt. Választási időszakban a kampányvitáknak akad némi hagyománya Háromszéken, de ha nem is lenne, az ilyesfajta rendezvényekre a szabályok régóta rögzítettek. Ezek ismertetésével nyitotta meg a rendezvényt Farcádi Botond, a Háromszék főszerkesztője, a vita moderátora: a két fél kampánystábja sorshúzással döntötte el, melyik szereplő kezdje a felszólalást, mindkettejüknek három perc állt rendelkezésére a kérdésekre válaszolni, majd egy perc a vitapartner által mondottakra reagálni, a következő kérdésnél pedig cserélték a sorrendet. A moderátor kiemelte, a rendezvény nyílt vita jellegű, a közönségnek semmiféle bekapcsolódásra – kérdésfeltevés, véleménynyilvánítás – nem adódik módja, amit egyébként az Orchidea Events rendezvénytermet megtöltők (és sokan hely hiányában be sem juthattak) tiszteletben is tartottak. A bemutatkozást Toró T. Tibor kezdhette, majd a két fél kampánystábja által előre egyeztetett hat kérdésre válaszoltak felváltva. A jelöltek feleleteikkel bizonyították, felkészültek a vitára, többnyire bele is fértek a válaszadásra rendelkezésükre álló három percbe. Partnerük válaszaira reagálásaikat szintén civilizált hangon fogalmazták meg – ami nem jelenti azt, hogy az „odamondás” teljességgel hiányzott volna.
Az első rész lejárta után már élesebbé vált a vita, hiszen következtek az ismeretlen kérdések: legelőbb a két jelölt tett fel egymásnak egy-egy kérdést – amelyekre a válaszokkal egyikük sem bizonyult elégedettnek. Aztán a háromszéki-erdélyi írott és elektronikus média képviselői kérdezhettek egy-egy jelöltet, azt szintén a sorshúzás döntötte el, melyik újságíró melyik vitázót faggathatja. Legvégül pedig az olvasóink által lapunkhoz eljuttatott kérdésekből válogatva mindkét szenátorjelöltet kérdeztük.
A rendezvény záróakkordja egymás megajándékozása – a teremben összegyűltek, ha néha el is nevették magukat az odáig, másfél óra múltán erre a pillanatra már nagyon vártak. S ha a vita során elhangzottakra nem tér ki e tudósítás (annak szerkesztett változatát ugyanis lapunk holnapi számában közöljük), az ajándékozási ceremóniát mindenképp le kell írnunk. Toró T. Tibor az EMNP programját nyújtotta át Klárik Lászlónak, hogy „szabad idejében olvasgassa”, aztán egy csomag következett: kalap van benne, vezette fel Toró, de hogy mi a különlegessége, azt Klárik is csak a fejfedő teljes ismertetése után látta meg. A fekete kalap piros szalagjának csokrába ugyanis egy fényképet illesztettek a néppártosok, Toró ajánlása meg ekképp hangzott: „hogy ezentúl ne ő legyen a bokréta Tamás Sándor kalapján, hanem Tamás Sándor a Klárik Lászlóén”. Harmadik ajándékkal is előrukkolt Toró T. Tibor: egy „alternatív küszöböt” adott át, arra kérve vetélytársát, együtt lépjék át azt – amit egymás kezét fogva meg is tettek. A maga során Klárik László elmondta, kampánystábja azt ajánlotta, megyetérképet ajándékozzon Torónak, de ő úgy döntött, a saját szemerjai kertjében termelt csípős paprikából általa készített esszenciát ad át: részint, mert sok benne a C-vitamin, részint, mert „egy autonomista politikusnak néha nem árt, ha csípős a nyelve”. Klárik feltételhez kötötte ugyanakkor ajándéka átadását: akkor viheti Toró a kis üvegben pirosló paprikakészítményt, ha meg tudja mondani, hol található Sepsiszentgyörgy és Szemerja határa. A választ azonban, ha volt is, elmosta a két félnek gratulálni odasereglő tömeg moraja.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európai bírósághoz fordul Antal Árpád (Nyelvháború Sepsiszentgyörgyön)
A brassói táblabíróság végleges és visszavonhatatlan ítéletében erősítette meg az első fokon hozott döntést, miszerint a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalnak le kell cserélnie az összes olyan táblát, amelyen a magyar nyelvű feliratok szerepelnek a román nyelvű előtt. Antal Árpád polgármester a Háromszéknek elmondta, akkor lepődött volna meg, ha másként dönt a bíróság, s bár az indoklást nem ismeri még, nem hagyhatja annyiban: valószínűleg az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordul.
A sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt Codrin Munteanu prefektus „a civil szférából kapott észrevételek nyomán” jelentette fel a többnyelvű feliratozási gyakorlata miatt, alapszinten pert nyert, ezt a városháza megfellebbezte, most a brassói táblabíróság kimondta: bármely köztéri táblán, legyen az turisztikai vagy közlekedési eligazító, a közintézményeken, utcanévtáblákon, de még a parkolóautomaták használati utasításán, illetve a parkolócédulákon található szövegeken is a feliratozások sorrendjében elsőként az állam hivatalos nyelvének kell szerepelnie, csak azt követően a magyar, és az elkövetkezőkben is ezt a sorrendet kell betartani bármiféle feliratozás, közérdekű információ megjelenítése esetében.
Antal Árpád megkeresésünkre elmondta, egyértelműen látszik, hogy a román igazságszolgáltatás nem tartja szem előtt a Románia által aláírt, a román kormány által ratifikált nemzetközi egyezményeket, jelen esetben a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját. Hozzáfűzte: ügyvédekkel is konzultál, s amennyiben arra lehetőség van, az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordul ebben az ügyben. A román bíróságokon alkalmazott kettős mérce is tetten érhető, mert például Marosvásárhelyen, ahol kötelező lenne a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése, Dorin Florea polgármesternek haja szála sem görbült amiatt, hogy ezt úgy oldotta meg: Piaţa Trandafirilor tér. Antal Árpád elfogadhatatlannak tartja, hogy a magyar nyelv az Európai Unióban hivatalos nyelv, szülőföldjén viszont nem. Amennyiben a közeljövőben alkotmánymódosításra kerül sor Romániában, ezt a kérdést rendezni kell, alkotmányba foglalni: a magyar regionális hivatalos nyelv – fűzte hozzá.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kicsit jobb a mérleg (Háromszéki népfogyatkozás)
A háromszéki városok anyakönyvi hivatalainak adatai alapján az elmúlt évek születési számának folyamatos csökkenése látszik visszafordulni – de ez még nem jelenti a háromszéki népfogyatkozás leállását, hiszen az elhalálozások száma a növekvő tendencia mellett tart ki a legtöbb kisrégióban, s a házasságkötések is egyre csappannak.
A sepsiszentgyörgyi városháza anyakönyvi hivatalának tájékoztatása szerint tavaly 1115 születési bizonylatot állítottak ki, 2011-ben 1059-et, 2010-ben 1166-ot, 2009-ben 1221-et, 2008-ban 1300-at, 2007-ben 1210-et, 2006-ban 1272-t. A számok a megyeszékhelyen anyakönyveztetett újszülöttekre vonatkoznak, Sepsiszentgyörgy lakossága tavaly 363 kisgyerekkel gyarapodott, míg 2011-ben csupán 292-vel – korábban viszont a városbeliek gyerekáldása jobb, bár az évek során kitartóan csökkenő számokat adott: 2010-ben sepsiszentgyörgyi szülők lakhelyük anyakönyvi hivatalában 391 újszülöttet jelentettek be, 2009-ben 393-at, 2008-ban 420-at, 2007-ben 444-et, 2006-ban pedig 508-at. Az elhalálozások statisztikai alakulása: 2006-ban 711, 2007-ben 698, 2008-ban 778, 2009-ben 823, 2010-ben 747, 2011-ben 753, 2012-ben 790 halotti bizonylatot állítottak ki a sepsiszentgyörgyi városházán, ezen belül a város lakossága 2006-ban 448, 2007-ben 457, 2008-ban 466, 2009-ben 487, 2010-ben 438, 2011-ben 420, 2012-ben 450 fővel fogyatkozott. A házasulási kedv a mélyzuhanás jelében továbbra is, a sepsiszentgyörgyi városháza esketőtermében 2006-ban 434 pár mondta ki az igent, 2007-ben 467, 2008-ban 425, 2009-ben 429, 2010-ben 340, 2011-ben 274, tavaly már csupán 260 pár hivatalosította kapcsolatát. Az egyszerűsített házasságbontás viszont fogyatkozik, bevezetésének első évében 19 házasságot érvénytelenítettek a városházán, tavaly csak 11-et – de az adat sokat nem jelent, hiszen egyszerűsített válást közjegyzőnél is lehet lebonyolítani, bár ott az ára még több, mint a városházán, viszont a bíróságokon nagyon kevés pénzből lehet „megúszni”, és procedúrája éppoly egyszerű.
Többen házasodnak Felső-Háromszéken
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában az elmúlt esztendőben 502 újszülöttet, 239 elhalálozást és 101 házasságkötést vettek nyilvántartásba. Tavalyelőtt 522-en születtek, 188-an hunytak el és 75 pár mondta ki a boldogító igent. 2010-ben még 593-an születtek, 192-en hunytak el, és 118 házasság köttetett, míg 2009-ben 544 születést, 229 elhalálozást és 125 házasságkötést iktattak, ami azt jelenti, a házasságot kötők száma igen lassan áll majd vissza a korábbi szintre a 2011-es mélypont után.
A születések száma egyébként azért ilyen magas, mivel az egész Felső-Háromszéken világra jött babákat a céhes városban veszik nyilvántartásba. Kovács Mária Magdolna irodavezető elmondása szerint az arány majdnem ötven-ötven százalékos a város és a vidék között. Hogy hányan váltak el, arról az anyakönyvi hivatalban nincs pontos kimutatás.
Szaporulat Erdővidéken
Pozitív fordulatot vett a népszaporulat Erdővidék központjában. A baróti polgármesteri hivatalban tavaly több születést jegyzőkönyveztek, mint halálesetet, a házasságkötések száma szinten maradt – tudtuk meg Toma Éva anyakönyvvezetőtől. Az utóbbi négy év statisztikájából kiderül: 2009-ben 93-an, 2010-ben 67-en, 2011-ben 98-an, tavaly 121-en születtek. Az elhalálozások száma: 109, 102, 109, illetve tavaly kereken 100, a házasságkötéseké 54, 38, 29, s tavaly szintén 29.
Pozitív mutató Kovásznán
Gyarapodni látszik Kovászna lakossága. Tavaly 197 születést jegyeztek az anyakönyvi hivatalnál, ezzel szemben csupán 117 halálesetet (2011-ben 104-et) – tudtuk meg a városházán Németh Tímea Katalintól. A számok azonban megtévesztőek lehetnek Kovászna lakosságszaporodásának megállapításában: a fürdőváros szülészetére ugyanis nemcsak Orbaiszékről, hanem Sepsiszentgyörgyről, Kézdivásárhely környékéről is érkeznek szülő nők. Jó hír viszont, hogy a tavalyi népességszaporodási mutató azt jelzi, megállt a csökkenés. Tavalyelőtt csak 168-an, ám egy évvel korábban 200-an, 2008-ban még többen, 250-en születtek Kovásznán. A születések számának növekedése akkor is érthetetlen, ha a fürdővárosbeliek házasodási kedvének alakulását vizsgáljuk. A statisztika szerint ugyanis 2008-tól folyamatosan csökken a házasságok száma. Akkor 68 ifjú párt adtak össze, 2010-ben már csak 57-et, 2011-ben 51-et, a tavalyi adat is a csökkenést mutatja, csupán 45 pár fogadott örök hűséget.
Összeállításunk szerzői: Bokor Gábor, Iochom István, Szekeres Attila, Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Közös ünnep (Március 15. Sepsiszentgyörgyön)
Nemzeti ünnepünk szervezésében mindhárom erdélyi magyar párt képviselői részt vesznek – tudtuk meg Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármestertől. A rendezvényt – mint korábban is – a Kónya Ádám Művelődési Ház szervezi, az eseményt koordináló bizottságban az RMDSZ, az MPP és az EMNP képviselője is helyet kap.
Mostanra már nagyjából kialakult az ünnepség programja: a főszónok Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese lesz, és újra megtartják a néhány évvel ezelőtt nagy sikert arató lovas felvonulást, környékbeli hagyományőrzők az állomástól indulva, a rétyi fúvósok vezetésével vonulnak végig a városon, egyúttal toborozva is a központi ünnepségre a sepsiszentgyörgyieket. A szónokversenyt ezúttal is az EMI szervezi, az ünnepségen egyébként a szónokverseny nyertese és Semjén Zsolt mellett csak Antal Árpád, a város polgármestere tart beszédet. Az esti ünnepi hangversenyt a Georgius Zenekar és a Csíki Kamarazenekar adja, műsorukon magyar szerzők művei szerepelnek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Otthon a kultúrában, a kultúra otthonában (Székelyföld kulturális fővárosa)
Otthon a kultúrában a jelszava az elkövetkező négy évnek, Sepsiszentgyörgy városvezetése ugyanis arra a következtetésre jutott, a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális és ifjúsági fővárosa rendezvénysorozatot érdemes folytatni, kiterjeszteni az elkövetkező négy évre is. A mottó szavainak sorrendjét felcserélve, azt igazából kiegészítő, teljessé tevő jelszava alakul ki a két hét múlva kezdődő folyamatnak, hiszen mostanára nemcsak kivívta a Székelyföld kulturális fővárosa címet és rangot Sepsiszentgyörgy, de valóságos otthonává is vált a művelődésnek. Kiemelkedő eredményeket ért el Sepsiszentgyörgy a művelődési élet terén, erős, konszolidált kulturális intézményrendszerrel rendelkezik, melyet még bővíteni szándékszunk az elkövetkezőkben, mindezek indokolják a tematikus évek folytatását – jelentette be Antal Árpád polgármester tegnapi sajtótájékoztatóján. Ennek megfelelően az elkövetkező négy év keretét a Székelyföld kulturális fővárosa adja, a tematikák pedig idénre a hang és szó éve, amikor a zenére, irodalomra, az olvasás fontosságára hívják fel elsősorban a figyelmet a szervezendő rendezvények, 2014 a játék éve (a Reflex Nemzetközi Színházi Biennále lesz az év legnagyobb eseménye), 2015 a hagyomány éve (népművészet és népi kultúra, építészeti hagyomány), 2016 pedig – a soron következő Grafikai Biennále okán – a kép éve (képzőművészet, film, fotó). Mindezt jól meghatározott startégiai célkitűzéseket szem előtt tartva szándékszik megvalósítani a városvezetés, Knopp Ildikó, a programsorozatért felelős városimázs-iroda munkatársa szerint három ilyen célt határoztak meg: a kulturális nevelés (mely alatt nem csak a közönség-utánpótlás értendő, hisz a fiataloknak nemcsak a „magas kultúrát” akarják eladni, de keresik a kapcsolódási pontokat az általuk éppen népszerűnek tartott műfajokkal, míg a felnőtteket célzott üzenetekkel próbálják becsalogatni kulturális intézményekbe, terekbe); művészet az utcán (ez a Mohamed és a hegy esete, s azon túl, hogy olyan közönségréteghez szól, mely színházba, kiállításra, hasonló eseményekre önszántából nem jár, lehetőséget biztosít az alternatív kulturális megnyilvánulásoknak is); értékgyarapítás, kulturális nagykövetek (fiatal művészek felkarolása, kulturális tranzakciók – értékeinket Székelyföldön és határain túl is megmutatni, illetve a székelyföldi értékeknek itteni bemutatkozási lehetőséget biztosítani; olyan „nagykövetek” kinevelése, akik méltán képviselik Sepsiszentgyörgyöt, Háromszéket, Székelyföldet szerte a nagyvilágban). A hang és szó évének nyitórendezvénye a március 21–23. között sorra kerülő kulturális nyílt napok – amolyan múzeumok éjszakája –, melybe majd minden sepsiszentgyörgyi művelődési intézmény bekapcsolódik különféle programokkal, többnyire megmutatva „rejtett arcát”, azaz mindazt, amit például egy színházi előadás elkészülte folyamatából nem láthat a közönség.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Vadászati múzeum született
A múzeumba belépve hatalmas elefántfej az első, ami megragadja a figyelmet. Hamiskásan néz, kissé oldalra fordítva fejét, agyarai csillognak a fényben. Impozáns látvány, akár a múzeum névjegye is lehetne – bár szívesebben venném első benyomásnak egy barnamedve látványát. De aki a májusban megnyíló sepsiszentgyörgyi vadászati múzeumot meglátogatja, láthat, sőt, simogathat is barnamedvét. A Bene-házban még javában folyik a munka, s bár kívülről csak az építészek tevékenysége látható, benn is alakulnak már a kiállítási termek: a kép, mit még ily kezdetleges állapotában is mutat, lenyűgöző.
Szerencsés találkozás
A sepsiszentgyörgyi vadászati múzeum létesítését több évvel ezelőtt kezdeményezte Sárkány Árpád, akkor a Székely Nemzeti Múzeumban képzelte el az általa felajánlandó anyag bemutatását – ez a terv akkor meghiúsult. Aztán a véletlenek kisebb sora szükségeltetett: jó időben jó partnerekkel szóba állni. A városvezetés még a múlt ciklus elején, az integrált városfejlesztési terv előkészítésekor felkarolta az ötletet, a műemlék Bene-házban képzelve el a tárlatot. Pályázás, kivitelezés – néhány évet felölelt, de most már kézzelfogható valóság a vadászati múzeum. Hogy miért oly szívügye ez Sárkány Árpádnak? A mi vidékünk egyik legnagyobb értéke a sokszínű és nagyon sok vadfajban reprezentált vadvilág, állatvilág, egyik hírességünk a vadállományunk – magyarázza. Erdélyben a vadászat már a középkorban a fejedelmek által megszabott rendeletek és törvényes keretek között zajlott. A vadászatot minden korban és minden rendszerben törvény szabályozta, mert ez az embernek a legrégebbi mestersége, amit tudatosan végzett. Nos, Sárkány Árpád családjában hagyományos a vadászat mestersége, ő maga – talán nem túlzunk, ha azt mondjuk – Erdély vagy akár Románia legnagyobb vadásztató vállalkozását működteti (vendégül látta már a spanyol királyt is), s a két generáción át felgyűlt, nagyon gazdag és változatos trófeagyűjtemény megmutatkozásra kívánkozik. Vagy ahogy Sárkány Árpád fogalmaz: közkinccsé kell tenni. Ilyen egyszerű: egy gesztus, egy felajánlás, és Háromszék olyan létesítménnyel gazdagodik, mely nem csupán a turistákat vonzza, de lehetőséget biztosít iskolások nemzedékeinek úgy felnőni, hogy erdeink-mezeink vadvilágát ne csak a tankönyvekből ismerhessék meg.
Erdei csendélet
A múzeum első termében kialakított Kárpát-kanyar dioráma ekként jellemezhető: erdei csendélet. Mert az nehezen elképzelhető, hogy a két lábon ágaskodó, karmait kieresztő, félelmetesen vicsorgó barnamedve (őróla lesz még szó) mellett békésen álldogáljon egy szarvas, előttük farkas, kissé odébb vaddisznó, mellettük a vadkacsa, s mindezt nyugodtan szemlélje a sziklafokon pihenő hiúz. A bemutathatóság kedvéért el kell tekinteni a valóság megjelenítésétől – de ezt az apróságot leszámítva minden életszerű. Már amennyiben a műanyag világ életszerű lehet. Mert itt minden mű: a kövek, a növények, a cserefa. Egész iparág alakult ki, Kínában olyan málnabokrot készítenek, hogy nemcsak a medvének, de a látogatónak is kedve támad csemegézni. Amerikában pedig különböző pozíciókban gyártják a vadállatok vázát, csak rá kell húzni az elejtett állat bőrét, kialakítani arcát, és máris kész a preparátum (hol is van az már, amikor a templom tornyából első repülésére indult bagolyfiókát befogtuk, napokig leparittyázott verebekkel etettük, s amikor mégis kimúlt, formalinnal preparáltuk – igaz, pár év múlva szét is hullott a trófea). És a kövek – hát azokat csak itt, a szomszédban, Keszthelyen gyártották. Mert a múzeum berendezését szakemberekre bízták, a Keszthelyi Helikon Kastélymúzeum vadászatimúzeum-részlegének igazgatója, Tóth Csaba irányításával, Magyarovits Károly – Karcsi – preparátor, Boros Zoltán vadászfestő közreműködésével készül a berendezés. A diorámához szükséges kellékek, például a műgyanta kövek készítését már tavaly nyáron elkezdték – magyarázza Karcsi. És azt is megindokolja, miért e műanyag világ: tonnás súlyú köveket még csak-csak be lehetne hurcolni a múzeumba, de az élő növényzet már nem bírná sokáig, állandóan cserélni kellene, és ami ennél fontosabb: velük-általuk számos élősködő kerülne be, melyek a preparátumokat idővel tönkretennék. Ezért hát a kegyes csalás.
A Kárpát-medence diorámájának preparátumai egyébként javarészt Sárkány Árpád adományai, néhány állatot a Székely Nemzeti Múzeum adott kölcsön. A hiúzt például, mert az immár az uniós csatlakozás óta szigorúan védett vad Romániában, másként nem lehetett volna beszerezni.
Ami majd idővel
A vadászati múzeum törzsanyaga id. Sárkány Árpád hagyatéka és Sárkány Árpád gyűjtése, de ez csak a magja, mert a kiállítást bővíteni szeretnék. Ennek érdekében a Székelyföldön gyűjtést hirdettek meg: mindenféle olyan tárgyat várnak (adományként vagy csak időleges kiállításra), amelynek valami köze van a vadászathoz a trófeáktól a történelmi tárgyakon és dokumentumokon át a képzőművészeti alkotásokig. És nagyon szeretnék, ha a történelmi családok, melyeknek leszármazottjai itt maradtak, vagy hazatelepültek Háromszékre, a birtokukban levő családi ereklyéket a múzeum rendelkezésére bocsátanák. Nemrég nagyon érdekes adományt kapott a múzeum számára Sárkány Árpád: 1942 szeptemberében Háromszéken járt és Ozsdolán vadászott Horthy Miklós, és az akkori vadőr, Szekrény Mihály felesége a kormányzót az általa elejtett kapitális szarvasbikával megörökítő fényképet küldte el. A hírességek háromszéki vadászatait egyébként több fénykép is bemutatja majd.
Rendellenes trófeák
Vadászathoz vajmi keveset értő ember számára a rendellenes trófeák furcsák is, érdekesek is, de hogy ezek lennének a vadász legnagyobb büszkeségei? Sárkány Árpáddal irodájában beszélgetek, a falakon körbe nem győztes trófeák, tizenannyi ágas, teljesen szimmetrikus szarvasagancsok, hanem azok a szaknyelven rendellenesnek nevezett fejdíszek. Azt hittem, a díjnyertes trófeákat becsesebb helyen tartja, de elmagyarázza: az a vadász – és itt jön közbe egy nagyon fontos foglalkozás megnevezése: a vadgazda – igazi dicsősége, ha ki tudja emelni az állományból azokat az egyedeket, amelyek degeneráltak, betegek. Ez a vadgazdálkodónak a legfontosabb feladata. Azok az egyedek, amelyek genetikai hibából korcsan vagy selejtként vannak az állományban, csak rontják az állomány minőségét, szaporítás szempontjából is károsak, mert továbbviszik a génhibákat. A vadászoknak nagy csemege mindig, amikor egy ilyen trófeát be tudnak gyűjteni. Mert tudni kell, egy vadászat nem úgy zajlik, hogy elindul a hajtás, aztán a legelső vadat, amelyik puskavégre kerül, lelövik, s ha még jön, azt is. A vadászat nagyon jól körülhatárolt keretek között zajlik, nem is mehet ki bármikor bárki vadászni, nem is mehet ellenőrizetlenül, az amatőr vadászok csak hivatásos kíséretében mehetnek ki az erdőbe, és csak azt lőhetnek meg, amit a hivatásos vadász vagy a terület vadgazdája megenged. Ha valaki igazi vadásznak és vadgazdának tartja magát, hát elsősorban a rendellenes fejdíszű egyedeket kell kiemelnie a populációból – nos, ezekből látható majd néhány „gyönyörű” példa a harmadik teremben: lefelé, hátrafelé nőtt szarvasagancsok, némelyiken, mint a fán, nagy göcsök. A legutolsó teremben egy vadász szobáját rendezik be – ennek indokoltsága, hogy minden vadásznak büszkesége a saját kis vadászszobája, ahol vadászati felszereléseit, könyvtárát tartja, fényképeit kiteszi, kedvenc trófeáit kiállítja.
Kicsi őzből nem lesz szarvas
Hadd szóljunk pár dicsérő szót a Bene-ház felújítását végző cégről: fenn is, de a pincerészben különösen szép munkát végeztek, az odalenn a vakolatból itt-ott kihagyott kövek nemcsak szépek, de sajátos hangulatot is árasztanak. A múzeum megálmodói itt szabadjára engedhették fantáziájukat, hiszen bőséges tér állt rendelkezésükre: lesz itt életnagyságú medvebarlang, itt állítják ki a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában levő barlangimedve-koponyát és -csontokat. Érdekes ötlet az állatsimogató: Karcsi meséli, a keszthelyi múzeumban amiatt aggódtak, a gyerekek letörik esetleg a kacsa csőrét, kopaszra simogatják a medvét – hát nem ez történt, ott az állatsimogató a gyerekek kedvenc terme. Ugyancsak a gyerekeknek – amúgy az egész alsó szintet számukra rendezik be – szól a vadállomány bemutatását szolgáló audiovizuális terem, ahol érintőképernyős berendezésekre telepített programokból, kisfilmekből mindent meg lehet tudni azokról a vadfajokról, amelyek erdeinket benépesítik. Például, hogy a gyerekek meg tudják különböztetni, az őz külön állatfaj, és a szarvas külön, hogy kicsi őzikéből soha nem lesz nagy szarvas, és fordítva. És ez a terem lesz alkalmas az élő biológia- vagy földrajzórák megtartására is – már ha a diákokat el lehet cibálni a lézerpuskás vadászattól. Mert ilyen is lesz odalenn.
Afrika, a nagy kaland
A földszintre visszatérve, még egy terem várja a látogatókat: az Afrika-terem. Hogy ennek berendezését mi indokolta, arról meséljen Sárkány Árpád: – Afrika óriási kaland mindenki számára már olvasás szintjén is, az afrikai kontinens lenyűgöz mindenkit. Lévén azok a körülmények, amelyek között az elmúlt generációk vadászai éltek, nagyon kevesen jutottak el a mi vidékünkről Afrikába. Viszont kívülről ismerjük az afrikai állatokat, mivel sok, magyarul megjelent irodalom foglalkozik az afrikai vadászatokkal, híres vadász íróink írtak Afrikáról, nagyon sok nemzedék felnőtt Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond könyveit olvasva. Afrikának tényleg van egy hívása, az ember érzi, hogy neki oda valamikor vissza kell térnie. Afrika legnagyobb vonzereje a tábortűz, azt mondják neki a feketék, hogy az afrikai tévé. Tehát Afrikát be szerettük volna mutatni úgy, ahogy mi láttuk és ahogy az emberek általában elképzelik. És – bár az ottani diorámát még kezdetleges állapotában láttam, a hang- és fényhatások sem működtek, és a kafferbivaly is még a folyosón álldogált – valóban: mint a filmeken. Az Afrika-terem preparátumait egyébként egy spanyolországi magángyűjteményből vásárolta meg Sárkány Árpád, ideszállításuk sem volt nehézségektől mentes.
A medve nem játék
Említettem, a Kárpát-kanyar állatvilágát bemutató dioráma félelmetes barnamedvéjéről lesz még szó. Mert ugyebár a trófeák, a preparátumok megtalálták helyüket a múzeumban. De mi lesz a vadásztörénetekkel? – kérdeztem Sárkány Árpádot. Nos, ő a barnamedve történetét mesélte el: – Ezt a medvét én ejtettem el ezelőtt három évvel, amikor már rég elhatároztam, medvét többet nem lövök. A medve nem olyan vad, mint a nyúl vagy a vaddisznó, ami olyan könnyen regenerálódik, és annak ellenére, hogy a medveállomány túlszaporodása sok gondot is okoz, nem ellenség és nem kiirtandó vad, de az etika is azt mondja, legfennebb egy trófeája legyen a vadásznak ebből a vadfajból. Ezelőtt tehát három évvel egy hajtáson vettem részt a Kakukk-hegyen, ezerötszáz méter magasságban, én irányítottam a hajtást az autóktól alig száz méterre, velem volt egy társam, aki nem vadász. Ekkor rontott ránk ez a medve, már messziről látszott, nagyon nagy példány. Mi, vadászok általában ilyenkor rászólunk a medvére, mert az alapvetően fél az embertől. És amikor rászóltunk, még közelebb jött, és még közelebb, és akkor a társam, aki a hátam mögött állt, nagyon megijedt, és nagyon kezdett kiabálni. Valószínű, ez a medvét feldühítette vagy megijesztette, elég az, hogy tényleg ránk futott, és akkor már én is úgy láttam, nincs más választás, muszáj meglőjem. Körülbelül harminc évre becsülték az életkorát, ami tekintélyes kornak számít, hiszen állatkertekben 25–30 évet él a barnamedve, de szabad területen kevesebbet. És akkor elhatároztam, ezt a gyönyörű egyedet, mely olyan csodás környezetben élt, ha már elejtettem akaratomon kívül, hát közkinccsé teszem. Elvittem Spanyolországba, ahol egy nagyon jó preparátor életnagyságban elkészítette. Tulajdonképpen a medve, amikor két lábra áll, vagy azért teszi, hogy jobban lásson, vagy pedig azért, hogy ijesszen, de amikor már támad, azt négy lábról teszi. És az a medve így állt fel előttünk, és a társam ezt már nem bírta kiabálás nélkül, ekkor vette felénk az irányt a medve, és hogy mi lett volna a találkozás kimenetele, nem tudom, de ezt nem is nagyon érdemes megvárni. Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Ünnepre hangoló
Mai, az összmagyarság nemzeti ünnepére kiadott üzenetében Victor Ponta miniszterelnök úgy fogalmazott, történelmi pillanat az idei március 15-e, hiszen eldöntetett: Székelyföldön lesz autonómia, mert a székelyek megérdemlik. Az előbbi mondatból csupán annyi igaz, hogy megérdemeljük az autonómiát. A többi lehetetlenség, kezdve attól, hogy egy mai történés legjobb esetben is csak a holnapi újságban szerepelhet, az meg, hogy Victor Ponta tegyen ilyen bejelentést... hát, sok víznek kell még lefolynia a Dâmboviţán, míg valamelyik utódja megteszi. Merthogy meg kell tennie, még ha nem is önként és dalolva, abban bizonyosak vagyunk. Victor Pontától már az is nagy dolog, hogy a minapi budapesti nagy „eltársi” összejövetelkor egy televíziós adásban azt merte mondani, nemzetállamban is lehetséges az autonómia. Hogy legjobb tehetsége szerint ennek éppenséggel ellene dolgozik, hogy hányaveti kijelentéseivel olykor lavinákat indít el, s hogy meg sem próbálja megfékezni a nacionalista indulatokat, mindez jelzi, mennyire komolyan gondolta a Magyarországon adott tévéinterjúban szájából kicsúszott szavakat. Tetteiről nem is beszélve, hogy csak egyetlen és közvetlen környezetünkből vett példát mondjunk, a sepsiszentgyörgyi városvezetés, a belügyminisztérium és a fejlesztési minisztérium közötti írásos egyezséget, mely szerint a néhány éve rendőrségi székháznak elkezdett építkezést átalakítják lakóházzá, felét a város, felét a belügy kapva meg, nemes egyszerűséggel semmibe vett.
Tudom, március 15-én a szabadság eszméjéről illenék írni. A Nemzeti dal örökérvényűségéről, a Tizenkét pontban megfogalmazott kívánalmakról, arról, miért kellett a forradalmat szabadságharcnak követnie. De látnunk kell azt is, huszonhárom év alatt kivívott kevés jogainkat hogyan akarja a Gyulafehérvári kiáltványban megígértekről teljességgel elfeledkezve, az európai uniós csatlakozáskor vállaltakat semmibe véve a közigazgatás átszervezésének álcája alatt szétzilálni a semmi másban, csupáncsak a romániai magyarság felszámolásában következetes államvezetés, látnunk kell azt is, hány és hány lépésük az ellen irányul: nehogy jól, netalán itthon érezzük magunkat országukban. Hogy ez a mi országunk, bár – ilyen körülmények között – hazánk nem is, hogy éppúgy a gondtalanabb holnapért dolgozunk mi is, hogy adónkat becsülettel fizetjük, és nemhogy nem várjuk el, hogy eltartsanak bennünket, de élen járunk e feneketlenzseb-ország fenntartásában, mindez őket nem érdekli.
Hát ezért kell ma szabadságharcot kezdenünk, nem fegyverrel, de szóval, petíciókkal és tárgyalásokkal, uniós szintű törvényalkotás kicsikarásával. Hát ezért nem engedhetünk a negyvennyolcból.
Váry O. Péter
Háromszék
Erdély.ma,

Ünnepre hangoló
Mai, az összmagyarság nemzeti ünnepére kiadott üzenetében Victor Ponta miniszterelnök úgy fogalmazott, történelmi pillanat az idei március 15-e, hiszen eldöntetett: Székelyföldön lesz autonómia, mert a székelyek megérdemlik.
Az előbbi mondatból csupán annyi igaz, hogy megérdemeljük az autonómiát. A többi lehetetlenség, kezdve attól, hogy egy mai történés legjobb esetben is csak a holnapi újságban szerepelhet, az meg, hogy Victor Ponta tegyen ilyen bejelentést... hát, sok víznek kell még lefolynia a Dâmboviţán, míg valamelyik utódja megteszi. Merthogy meg kell tennie, még ha nem is önként és dalolva, abban bizonyosak vagyunk. Victor Pontától már az is nagy dolog, hogy a minapi budapesti nagy „eltársi” összejövetelkor egy televíziós adásban azt merte mondani, nemzetállamban is lehetséges az autonómia. Hogy legjobb tehetsége szerint ennek éppenséggel ellene dolgozik, hogy hányaveti kijelentéseivel olykor lavinákat indít el, s hogy meg sem próbálja megfékezni a nacionalista indulatokat, mindez jelzi, mennyire komolyan gondolta a Magyarországon adott tévéinterjúban szájából kicsúszott szavakat. Tetteiről nem is beszélve, hogy csak egyetlen és közvetlen környezetünkből vett példát mondjunk, a sepsiszentgyörgyi városvezetés, a belügyminisztérium és a fejlesztési minisztérium közötti írásos egyezséget, mely szerint a néhány éve rendőrségi székháznak elkezdett építkezést átalakítják lakóházzá, felét a város, felét a belügy kapva meg, nemes egyszerűséggel semmibe vett.
Tudom, március 15-én a szabadság eszméjéről illenék írni. A Nemzeti dal örökérvényűségéről, a Tizenkét pontban megfogalmazott kívánalmakról, arról, miért kellett a forradalmat szabadságharcnak követnie. De látnunk kell azt is, huszonhárom év alatt kivívott kevés jogainkat hogyan akarja a Gyulafehérvári kiáltványban megígértekről teljességgel elfeledkezve, az európai uniós csatlakozáskor vállaltakat semmibe véve a közigazgatás átszervezésének álcája alatt szétzilálni a semmi másban, csupáncsak a romániai magyarság felszámolásában következetes államvezetés, látnunk kell azt is, hány és hány lépésük az ellen irányul: nehogy jól, netalán itthon érezzük magunkat országukban. Hogy ez a mi országunk, bár – ilyen körülmények között – hazánk nem is, hogy éppúgy a gondtalanabb holnapért dolgozunk mi is, hogy adónkat becsülettel fizetjük, és nemhogy nem várjuk el, hogy eltartsanak bennünket, de élen járunk e feneketlenzseb-ország fenntartásában, mindez őket nem érdekli. Hát ezért kell ma szabadságharcot kezdenünk, nem fegyverrel, de szóval, petíciókkal és tárgyalásokkal, uniós szintű törvényalkotás kicsikarásával.
Hát ezért nem engedhetünk a negyvennyolcból.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Székelyföld álomszerű arca
Minden nagy dolog egy álommal kezdődik, így az 1848-as forradalom is: a világ megváltásának álmával – kezdte beszédét a Petőfi Sándor utca elején péntektől új arcot kapott körpanoráma bemutatóján Tamás Sándor, Háromszék megyei tanácsának elnöke.
Az Erdélyi körkép és az 550 éve város Sepsiszentgyörgy panorámaillusztráció után Székelyföld álomszerű arca csodálható egy éven át a városközpontban, a 360 fokos körpanoráma-felvételeken többek között a tündéri Szent Anna-tó, a titokzatos Bálványos vára, a rejtelmes Orbán Balázs-barlang, csodálatos templomaink láthatóak. Székelyföld immár nemcsak valóság, nemcsak a virtuális világban van jelen (a felvételek a www.virtualisszekelyfold.ro honlap számára készültek eredetileg), de a lelkünkben is ott van – mondta Tamás Sándor. A körképet Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Daczó Enikő képzőművész, a felvételek készítője avatta fel, első ízben a szalagvágáshoz a székely zászlóról mintázott aranysávos kék szalagot használva – ezzel is új jelképet próbált bevinni a köztudatba, és mostantól úgy illik, minden székelyföldi avatáskor ilyen szalagot kelljen elvágni.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Gábor Áron hazatérése (Szoborhistóriák)
Amikor röpke három esztendővel ezelőtt a világ sorsa annyira kibogzódott, hogy Gábor Áron hatalmi paranccsal Bukarestbe vitt, egyetlen fennmaradt ágyúcsövét haza lehetett hozni, akkori főszerkesztőm egy levelet adott át feldolgozásra.
Moldovan Nicu bácsi küldte szerkesztőségünkbe, azt ecsetelvén soraiban, hogy a most Kézdivásárhely főterét díszítő Gábor Áron-szobor Háromszékre hozatalában ő is szerepet játszott. Sylvester Lajos könyvének ismeretében – Az őrnagy hazatér – nekem ugyan másként rémlett, de azt is tudtam, Farkas Árpád is részese volt a „történetnek” – hát megírtam a cikket. Sylvester Lajos kereket mosolygott, amikor a Háromszékben meglátta, hogy volt kollégája derék román emberként csatlakozott a székely őrnagy megmentéséhez, s gyűjteménykötetébe (Történettekercsek az idő toronygombjában – Gábor Áron emlékezete) be is válogatta az újságcikket.
Gábor Áron közben az én életemnek is alakítójává lett, a Sylvester Lajos szerkesztette könyv bemutatását követően egyik őrnagyos tanakodásunk során mondta el Dimény Attila, az Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatója: a dr. Kováts Lajos és Farkas Árpád közti levélváltást, mely a Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrának Nagyváradról Kézdivásárhelyre vitelét eredményezte, a néhai Tanár úr özvegye a múzeumnak adományozta (az Incze László Céhtörténeti Múzeum irattára, A.12.1 irattári szám). Rögtön látnom kellett őket. Négy és fél oldalas felvezetőt írt a levélköteghez dr. Kovács Lajosné Bálint Ilona, mert „még ma is – több mint negyven év után – vannak, akik erről semmit sem tudnak, vagy éppenséggel téves információkkal rendelkeznek”. És mennyire igaza van. Dr. Kováts Lajos első levelét 1970. január 15-én írta Farkas Árpádnak, egykori székelyudvarhelyi diákjának. Óvatosan fogalmaz: „szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt, igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon”.
Körülményes fogalmazása nem véletlen, előbb Székelyudvarhelyről Nagyváradra, majd onnan tovább, Magyarországra a Securitate miatt kellett menekülnie dr. Kováts Lajosnak. Második levelében – miután tisztázza, ki lenne az, akinek Háromszéken „állást” kellene keresni – dr. Kováts Lajos azt írja: „Beke György húsz év előtt állítólag a kökösi híd mellé képzelte Gábor Áron szobrát.” Ez sem egészen új keletű dolog, hiszen még a 19. század végén, 20. század elején felmerült, a kökösi hidat Gábor Áron hídnak kellene elnevezni, a korabeli sajtóban több cikk jelent meg a témában. Aztán a történelem alakulása ezt az ötletet is elsüllyesztette. És hogy Gábor Áron szobra mégsem a kökösi hídhoz, hanem Kézdivásárhelyre került, arra az 1970-es évek elejének politikai viszonyai, azok kevés lehetőségének kihasználása adja a választ.
Dr. Kováts Lajos özvegye leírja azt is, hogyan fényképezték le az akkor a nagyváradi múzeum egyik félreeső helyén tárolt szobrot: „Férjem megkérte a múzeum fényképészét, akiben megbízott, hogy titokban készítsen fényképet a sarokba állított szoborról. A veszély fennállt, hogy bármelyik ablakból megláthatják a fényképezést. Ezért néhány, akkor preparált madarat egy kis asztalkára helyezve úgy állítottak az udvarra, hogy a háttérben ott legyen a szobor. S miközben néhány felvételt készítettek a madarakról – kissé fennebb emelve a gépet –, elkészült a szoborról is a felvétel... melyről aztán néhány képet készített a mester, sőt – hogy még nyoma se maradjon –, a filmet is kivágta a tekercsből, és a férjemnek adta. Abban az időben ez nem volt felesleges óvatosság...” Így született ama híressé vált felvétel, melyen ócska autógumik, üszkös gerendák mögé dugva Gábor Áron már-már kétségbeesetten támaszkodik ágyújának.
Szerencsés helyzet volt, hogy a szobor nem szerepelt a váradi múzeum leltárában, s hogy az intézmény épp a püspöki palotába költöztetés előtt állt – nem volt nehéz rábírni az akkori igazgatót, hogy megszabaduljon a többtonnás kőszobortól. Hazahozatalának körülményeit Sylvester Lajos megírta, ebben a történetben nem kitaláció, de a legszebb fordulat, amikor a teherautó platóján levő őrnagy urat a hazafelé úton a gépkocsit megállító milicista élő alaknak vélte a szürkületben, s le akarta ültetni. A régiek, alkalmi idegenvezetők Kézdivásárhely főterén beszélve a ’48-as forradalomról és szabadságharcról, Gábor Áronról, a szoborról nem mulasztják felemlíteni ezt az epizódot.
Egy szobornak is csak egyetlen hiteles története lehet. A Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áronjáénak ez. Hányatott sorsáról, három avatásáról kötetbe kívánkozó „sztori” kerekedett, s talán még film is lehet belőle.
Váry O. Péter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Dani, az élő klasszikus
Mikor csak úgy búslakodunk a világnak dolgai s magunknak nyomorúsági felett, akkor mondogatjuk, hogy hej, nehéz a székely sorsa. De azért annak sem könnyű, aki életében érettségi tétel, holott a harmincat is alig rúgta el.
Mert vannak ugyebár napos és árnyékos oldalai a hírnévnek, egy porszösz köré társadalmi jelenséget építeni ugyanvalóst megmosolyogtató, ámde fenyegető levelet kapni már egyáltalán. Holott ilyesmik a budapesti Varró Danival előfordultak már, sőt, még az is, hogy az utcán felismerték. Nehéz hát a híres költő sorsa, még ha magát csak félhíresnek tartja is. És eme félhírességhez vezető út sem volt végig dicsőséggel teljes, mert az rendben, hogy amolyan testvéri rivalizálásból elkezd az ember fia verset írni, de mikor elődök példáján próbál okulni, abból nagy zagyvaságok születhetnek. Mert ugyebár iskolában tanítják, hogy volt egy fiatal költő, Petőfi Sándornak hívták, írt egy elbeszélő költeményt, és egyből híressé vált. Aztán következő évben, hogy volt egy fiatal költő, Arany Jánosnak hívták, írt egy elbeszélő költeményt, és egyből híressé vált. Nyilvánvaló, költőjelölt azonnal papírt, irónt ragad, és megírja ő is az elbeszélő költeményét. Nyuszika címmel. Aztán folytatását. Nyuszika szerelme címmel. Majd a cikluszárót. Nyuszika estéje címmel. És még csodálkozik rajta, hogy nem vált híressé. De végül mégis érettségi tétel lett belőle, mert megfogadta a tanítást, szenvedett, szeretett, illetve fordítva, szeretett, szenvedett eleget. Összejött az első kötet, túl gyerekes, mondták verseire az ítészek. Hát akkor ír gyerekverseket, reagált rá. Azok meg túl felnőttesek, szóltak a kritikusok. Akkor most hányadán áll az ember? No de aki eltökélte, hogy márpediglen s csak azért is költő lesz, nem adhatja fel. Világfájdalmas versek, régi és új formák, vicces versek, stílusjátékok költőelődökkel, szerelmes versek, nyelvi szabályok megsértése, hitvesvers, mondókák, az ihletet pediglen mindezekhez a szerelem, az évszakok változása, valamint a nátha szolgáltatja. Ilyesmik hangzottak el szerda délután a Bod Péter Megyei Könyvtár jórészt gyerekközönséggel zsúfolt Gábor Áron Termében tartott közönségtalálkozón, ahol Varró Dániel bebizonyította, nemcsak verselni, de jó humorral beszélni is tud, és bizonyára számára is meglepetésként szolgált az Evilági együttes által megzenésített mondókáiból tartott kiskoncert. Dedikált is, ki otthon felejtette a Maszat-hegyét, annak papírfecnire (pacával, természetesen), a kéthetes kisbabának meg úgy ajánlotta mondókás kötetét: Szeretettel, Dani bácsi.
Váry O. Péter

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borboly Csaba szabadlábon védekezhet
Nem hivatalos még az ítélet, de a legfelsőbb bíróság elutasította az ügyészség fellebbezését, így Borboly Csaba és három feltételezett tettestársa szabadon védekezhet – közölte tegnap este a hírt Sergiu Bogdan, a politikus ügyvédje.
A korrupcióellenes ügyészség Hargita Megye Tanácsának elnökét folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, csúszópénz folytatólagos elfogadásával, magánokirat-hamisításra való felbujtással, hamis irat felhasználására való felbujtással és hamis feljelentéssel gyanúsítja.
A vádhatóság szerint Borboly Csaba indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket egy olyan cégnek, amely Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselő tényleges irányítása alatt működött, ezzel közel 1,8 millió lej kárt okozott az államnak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az új prefektus elődje nyomdokain
Dan Tănasă, a hivatásos feljelentő beadványa nyomán Dumitru Marinescu prefektus felszólította Kovászna Megye Tanácsának vezetőségét, ezentúl az intézmény által kiadott hivatalos iratok fejlécén csak a román nyelvet használja.
A prefektus mellékelte a közigazgatási törvény azon cikkelyét is, mely szerint a hivatalos iratokat kötelező az állam hivatalos nyelvén megírni, és rámutatott arra is, a törvények csak tájékoztató jelleggel engedik meg a települések nevének a nemzeti kisebbségek nyelvén való feltüntetését, ezek használata a hivatalos iratokban vagy a levelekben törvénybe ütközik. Tamás Sándor, a háromszéki megyei tanács elnöke megkeresésünkre kifejtette: megítélése szerint semmi nem tiltja más nyelv használatát a román mellett a hivatalos iratokon, nem beszélve arról: az Európai Unióban a magyar épp úgy hivatalos nyelv, akár a román, és Romániának az európai törvények és szabályok betartása épp úgy kötelessége, mint saját törvényeinek alkalmazása. Ezért továbbra is három nyelvű fejlécet használ majd, nyilván, először a román szöveggel, hiszen ez az állam hivatalos nyelve, de alatta ott lesz a magyar és az angol nyelvű felirat is. „El kellene gondolkodni, az-e a legfontosabb a kormány megyei megbízottja szemszögéből, hogy a megyei tanács többnyelvű fejlécével foglalkozzék” – tette fel a kérdést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos cserefa arca
Művelődésszervező, publicista, író.
Felette: Sylvester Lajos, 1934–2012.
Afelett: bronzplakett.
És legalul: „...a jövőt csak a múltra alapozva tudom elképzelni...” Ennyi a holnap avatandó csernátoni községi könyvtár homlokzatára helyezett kőlap tartalma. Ennyi, és nem több.
Ennyi, mert ennyi kell, és nem több, mert több nem szükséges.
Művelődésszervező. „Szobor Lajinak” becézték rögös időkben bajtársai, akiket maga választott segítőinek. Megtehette, rábízták a megyei kultúra irányítását. Miután maga is talpalt azért, hogy Háromszék – Kovászna megye néven ugyan, de – önálló közigazgatási egységként létrejöjjön. Egy kis autonómiaharc volt. Annak idején, az akkori lehetőségek behatárolta szűkös eszközökkel. Egy kis lázítás, egy kis elégedetlenség, feliratok, ilyesmik. Ki lehetett, ki kellett harcolni. Annál is inkább, hogy alternatíva nem volt: Sztálinváros – az akkor történelmi nevét visszanyerő Brassó – árnyékában, jól tudta, nem hosszú, de középtávon a beolvadást jelenti. Nem szabadott megengedni. Nem engedte. Ez volt első harca. Alig túl a krisztusi koron nem keresztre feszítették, de rábíztak olyasvalamit, ami játék volt a tűzzel. És Ő szerette a tüzet. Tisztelte, tudta veszélyét, érezte – megtapasztalta – erejét. Merészen, olykor vakmerően játszott a tűzzel. Sokszor, sokféleképp. Csiholt, és kihűlt hiteket melegített. Első lármafája a Benedek Elek Emlékház. Aztán sorra a szobrok, Barabás Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Bod Péter, Végh Antal, Gábor Áron Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön, és a lefejezett torzó Csernátonban. És végül a véczeri. Mely „odatemette”, melynek avatóján a közönség soraiban vehetett csak részt. József Attilával mormolta a Nagyon fájt, és a barázdák – a cserefa ráncai – kiütköztek arcán. Akkor még – alig negyvenévesen – szakállt nem viselt. Majd, egy későbbi autóbaleset tette szükségessé sérült állának eltakarását. Arca akkor még: József Attila arca volt. De Véczer odatemette, és nagyon fájt. A továbblépéshez első és utolsó vadászélményén kellett részt vennie, szarvasbika az áldozat, martba esett dámvad. Haslövéssel. Kiemelésekor a bélsár arcába folyt. Nem ez rettentette el a vadászattól. Célkeresztben volt ő maga is akkor, az egyesélyes kimenetelű vadászatot bőrén tapasztalta meg. Akkor inkább a horgászat. Ahol ravaszság kell, furfang, türelem. A természet alapos ismerete. A hal, ha akarja, bekapja a csalit. Ha nem, hát rá kell venni, hogy mégis bekapja. Akkoriban ez így működött. És a „halak” sorra bekapták a csalit, mígnem jött Véczer. Új feladat, a színház alattomos, felőrlő világa. Vizionálások, kifogások – és mégis. Sütő, Csurka, Illyés, Tamási, ha csonkítva is, de pódiumra kerülhettek. S ha már kimerült a kötelezőek tárháza, és nem akadt más kortárs szerző, hát írt ő színműveket. Néztárgyakat, miként magyarították nyelvújítóink. Szóeredet, nyelvújítás – a csórékolbász ízében is gyönyörűséges szavunkat neki köszönhetjük. Néz tárgyakat tehát, de nemcsak azokat. Ott is, akkor is – művelődésszervező. Nemzetiségi Színházak Kollokviuma. Kétszer, a harmadikat betiltották. Addig – odafigyelt a világ Sepsiszentgyörgyre. Immár színházi szinten is bekerült egyfajta vérkeringésbe. Mely akkoriban inkább csak szivárgás lehetett, de veszprémi kitekintőkkel megsokszorozva, immár túlmutatott egy vidéki színház művészeti törekvésein: nemzetben gondolkodás „téves eszméjét” (sic!) vetítette előre. És ismét mennie kellett. Ezúttal vadászat nélkül. Bár az űzött, a célkeresztbe vett ismét ő volt. És a cserefa ráncai szaporodtak. Akkoriban már írt az egyetlen megyei lapban, írásai annak Fórum mellékletében jelentek meg. Igen, a Fórum. Mely a maga idejében ugyancsak egy kis autonómiacselekmény volt. Persze hogy betiltották. A színháztól kiebrudalva újságíróvá léptették elő. De hogy annyit foglalkozott azelőtt a művelődéssel, hát azt ajánlották: kultúráról inkább ne írjon, hiszen nem lehet tárgyilagos. És a tisztánlátás, az elfogulatlanság ugyebár ismérve, alapvető tulajdonsága kell hogy legyen a nép tájékoztatását művelő tollforgatónak. Esetleg gyárakról, iparról, a népi demokrácia – akkor már szocializmus – megannyi vívmányáról. Akkor ő már inkább a természetről. És amikor nem engedték leírni magyarul helységneveinket, a szilvás Zalán úgyis becsúszott. És amit korábban a színháznál, azt az újságnál. Áthallás, sorok közt olvasás, a magyar nyelv mívelése. Évek során át, hogy majd egyszer. És eljött az egyszer is, az újság neve Háromszék lesz, mondotta, és miközben a megbolydult kedélyeket csillapította az erkélyről, szóban és írásban ismét szervezett. Ezúttal jövőt, magyar jövőt a honban, mely nem haza, de szülőföld, s egyszer majd Székelyföld. Legjobb tehetségével – ekkortól már korlátozások nélkül tehette – szolgálta ősei hitét. Hitét a szabadságban, az élhető jövőben. A jövőben, melyért nem csak halni, de élni is érdemes. Művelődésszervező, melyre megfelelő kifejezés sem románul, sem angolul nem találtatik. Ezért s ennyi a kőlap felirata, melyet Haszmannék kezdeményezésére holnap, egy nappal 79. születésnapja előtt szülőfaluja megújult községi könyvtárának homlokzatán lelepleznek. Sylvester Lajos cserefa arca hazaérkezett.
Váry O. Péter

A kulturális autonómia ösvényén
Kolozsváron ülésezett az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsának (KAT) elnöksége. A testület megállapította, az RMDSZ legutóbbi, csíkszeredai kongresszusának döntései javítják a kulturális autonómia kiépítésének feltételeit, ennek megfelelően a KAT meghatározta a következő időszak cselekvési prioritásait.
Elkezdik a parlamentben elakadt kisebbségi törvény kulturális autonómia fejezetének aktualizálását, kidolgozzák az egyes területek ágazati stratégiáit, ugyanakkor olyan konkrét, a mindennapok kérdéseire választ adó lépéseket terveznek, amelyek a jelenlegi jogszabályi feltételek között is előrelépést jelentenek.
Száraz hírként ennyit, esetleg hasonlóképp száraz hangnemben a fentieket némileg kibővítve lehetne lehozni a végre működését érdemben elkezdő KAT üléséről. Székely István, a KAT elnöke viszont fontosnak tartotta a fogalmak útvesztőjén túlmenően részletesen is elmagyarázni, mit is akar a tanács, hogyan képzelik el a kulturális autonómia kiépítését. Háttérként tudni kell, a KAT felállításáról már előző kongresszusán döntött az RMDSZ, hogy a valós munkát csak most kezdheti el a testület, amiatt a külső körülmények és a szervezeten belüli ellentmondások egyaránt okolhatóak.
Lássuk tehát a Székely István felvázolta elképzelést. A kisebbségi törvénytervezetből leválasztva a kulturális autonómia fejezetét, azt különállóan dolgozzák ki. Jogi hátterének elkészítéséhez szakpolitikai koncepciócsomagot társítanak, magyarán leírják, mit tennének másképp, ha holnap ránk köszöntene az autonómia. Itt válnak el a területi és a kulturális autonómia útjai, Székely István a KAT elnökeként utóbbiról beszélt csupán.
A kisebbségi törvénytervezetben megalkotott kulturálisautonómia-elképzelést jócskán át kell alakítani, hiszen míg a kilencvenes évek elején azt a civil társadalom irányából kívánták felépíteni, nem számolva az önkormányzatokkal, feladatvállalásuk növekvő mértékével, addig mára egyértelművé vált, az önkormányzatokra lehet a tervezhető jövőt alapozni. Ez innen, a Székelyföldről nézvést máris realitás, hiszen az önkormányzati intézményeket lehet magyar intézményekként működtetni, interetnikus környezetben viszont ennek kivitelezése a magyarság számarányának csökkenésével egyenes arányban mérséklődik, adott esetben lehetetlenné válik.
Lehetséges ellenben az arányosság elvének betartatása: a közvetett vagy közvetlen állami fenntartású kulturális-tudományos intézményeknél a költségvetésnek, a programoknak, a szakszemélyzetnek az adott terület etnikai arányának megfelelően kell jelen lennie. Ennek előkészítéséhez előbb felmérik, jelenleg milyen ez az arány az érintett intézményekben, a megfelelő százalékok elérése az önkormányzati képviselet és a politikum közös feladata. És végül az önkormányzati háttér nélküli szórványban – de ez érvényes az interetnikus környezetre is – tovább kell erősíteni a magyar kulturális feladatokat vállaló civil szervezeteket támogatás és együttgondolkodás terén egyaránt.
Ezek a jelen valóságára, a mostani jogi feltételekre és költségvetési adottságokra építhető elképzelések, ezzel párhuzamosan a szakpolitikai felmérésekkel alátámasztott kulturális autonómiastatútumot is elkészítik, szándékuk szerint az év végéig a parlament elé is terjesztik. A középiskolai, felsőfokú és felnőttoktatástól az egészségügyön át a művelődés minden terét átölelő szakpolitikai felmérések célja a világos jövőkép meghatározása is, bejelölve azt az intézményrendszert, melyben a kulturális autonómia okán jogosítványaink lennének, valójában igénybejelentésünk ez, megrajzolja a romániai magyarság életterének határát.
Ez lenne tehát az az ösvény, amelyen most az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsa elindult. Hogy az ösvényből felhagyott csapás lesz-e, vagy járható út, sok mindentől függ, elsősorban attól, az RMDSZ felvállalja-e és végigviszi-e a KAT által kidolgozandó tervezetet, de éppoly mértékben függ a társadalom ez irányú igényének további következetes felmutatásától. Vagyis attól az összefogástól, a jelzések és visszacsatolások nem is annyira bonyolult rendszerétől, amelyet ez idáig csak a kinyilatkoztatás szintjén sikerült megvalósítani.
Váry O. Péter
Háromszék
Erdély.ma

Háromszékből Kovászna
Nehéz, de hálás megrendelést kapott három fiatal történész: Novák Csaba Zoltán, Tóth-Bartos András és Kelemen Kálmán Lóránt Kovászna megye 1968-as megalakulásáról, intézményi berendezkedéséről írja az Újjászületés, Háromszékből Kovászna című könyvet.
A kézirat első változatának vitájára minap került sor, fel is merült egy s más, pedig ez még nem a szakmai berkekből származó hozzászólások alkalma volt. Csupán a korszakot megélt, többé-kevésbé a „megyecsinálás”-ban részt vevők mondták el észrevételeiket – ezekre most kitérni kár volna, hiszen a könyv végső változatában mindet tartalmazza majd. A könyv rendelésre készül tehát, Kovászna megye megalakulásának 45. évfordulóján, és a Haszmann Pál Múzeum szeptember 21-i, negyvenedik születésnapján mutatják be. A megye születésének kerek évfordulója lehet, jobb alkalom lett volna, de aktuálpolitikailag most a legjobb az időzítés. Most, amikor megszüntetni akarják Kovászna megyét, a könyv üzenet kell hogy legyen: miként közel fél évszázaddal ezelőtt az akkori Sepsi és Kézdi rajoni értelmiség kivívta az önálló Kovászna megye létrehozását, úgy a mostani felelős politikusainknak megakadályozniuk kell beolvasztásunkat. És recept is a készülő könyv egyben, mert bár a benne foglalt tanulmányok mindenike levéltári kutatásokon alapszik, melyek – nyilván – nem tartalmazzák, nem tartalmazhatják azokat a fondorlatokat, háttérszervezkedéseket, melyekkel anno 1967–68-ban – miután a „nagy székely megye” álma szertefoszlott – megakadályozták Háromszék Brassó megyéhez csatolását, azért a visszaemlékezések és a visszaemlékezők hasznos tanácsokkal szolgálhatnak. Persze, a módszerek és az eszközök negyvenöt év alatt sokat változtak, a cél azonban változatlan.
Az Újjászületést egyébként szűz területen való kutatás előzte meg, a román történetírás ugyanis nem szentel nagy figyelmet az 1960–1970-es éveknek. Ilyen szempontból úttörő munkát készít a három fiatal történész (kiknek a téma objektív megközelítéséhez épp életkoruk az egyik legfontosabb támpont), az alapkutatások hiánya meg segítség számukra, hiszen minden, a bukaresti, brassói, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi levéltárakban, de még a magyarországi külügyi jelentésekben, illetve a „székely kommunista” Fazekas János magánlevéltárában fellelhető iratot át kellett tanulmányozniuk, korábbi munkára, részkutatásokra nem támaszkodhattak. És így kerülhettek figyelmük középpontjába olyan dokumentumok, mint például a cenzori hivatal jelentései, melyek nemcsak a Megyei Tükört marasztalták el túlzott „magyarkodásáért”, de még a Székely Mikó Kollégium egykori diáklapját, a Gyökereket is. Számos adatot és adalékot tartalmaz a készülő kötet a kor történetéhez (Kovászna megye megalakulását, intézményi berendezkedésének kialakulását a történészek az 1968–1972 közötti időszakra szűkítették, a Király-éra vége és az országos gazdasági-politikai változások, az ideológiai kontroll kiteljesedése szabta meg a felső határt), és talán még egy anekdotákat tartalmazó rész is bekerül. Mert milyen kár volna feledésbe merülnie az 1970-es évek elején Erős várunk nekünk az ének címmel megszervezett dalos találkozó esetének, melynek román fordításáért – Forţa cîntecului – a szervezőket még dicséret is illette...
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Erdélyi Vándorszínház Háromszéken
Szerencsés találkozásnak köszönhető, hogy idén Háromszéken vendégszerepel az Erdélyi Vándorszínház: ők is jöttek volna már nagyon Székelyföldre, a Lármafa Egyesületnek pedig célja hasonló a vándorszínházéhoz, vagyis egy kis kultúrát elvinni olyan vidéki településekre (is), ahol színházzal például ritkán találkozhat a helyi ember.
Az Erdélyi Vándorszínház 2007-ben alakult meg olyan erdélyi és magyarországi fiatalokból, akik – a magyar színjátszás és kultúra szeretetétől vezérelve – magyarlakta területeken ingyenes színházi előadásokat mutatnak be. Az elmúlt években többnyire Magyarországon, illetve Erdélyben Kolozsvár környékén játszottak, idei előadásukkal Háromszék falvainak népét szórakoztatják. A Bükkfaszéki Márika a commedia dell’arte műfajában készülő, az egykori erdélyi vásári színházak világát felelevenítő misztériumjáték, szórakoztató tanmese erkölcsi mélységekkel, népies nyelvezeten előadva. A rendezőstül, zenészestül tíztagú társulat ittlétét a Lármafa Egyesület szervezi. Csernátoni Loránd, az egyesület vezetője elmondta, a vándorszínháznak a sepsikálnoki parókia ad otthont, próbáik ott zajlanak, reggelijükről, vacsorájukról is a faluban gondoskodnak. Előadói körútjukra jövő héten indulnak, s ahogy illik, a bemutatóval a befogadó falut tisztelik meg: vasárnap este kilenckor lesz a Bükkfaszéki Márika háromszéki ősbemutatója (amúgy az előadások kezdetét mindenütt erre az időpontra tették, falusi embernek legyen lehetősége „a csorda után” még tisztába tennie magát). A jövő heti útvonaluk: hétfőn Sepsikőröspatak, kedden Bodok, szerdán Gidófalva, csütörtökön Zalán, szombaton Sepsiszentgyörgy, vasárnap Kézdivásárhely, az előadások napján a településeken szekéren körbejár a vándorszínház, így toborozva nézőket az esti előadásokra.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki veszélyezteti a nemzetbiztonságot?
Románia nemzetbiztonságára nem az ország magyar lakossága jelenti a veszélyt, Románia igazi gondja a szociális helyzet, a demográfiai helyzet, a politikusoknak ezekkel kellene foglalkozniuk, és azzal, hogy mindent megtegyenek azért, a magyarok ne vándoroljanak ki az országból – véli Antal Árpád, aki aggasztónak tartja, hogy a szűk látókörű román politikusoknak még mindig fontosabb a magyarellenes viselkedésük fennen bizonygatása, mint országuk jövőjével törődni.
Hogy immár pártállástól függetlenül minden román politikus össztűz alá vette a magyarságot, az azért is aggasztó, mert nem maradnak partnereink, és ha nincs, akivel tárgyalni, az már komoly veszélyt jelent – mondta az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke. Szerinte az ország valós gondjaival kellene foglalkozniuk a felelős politikusoknak, akik még mindig abban a meggyőződésben élnek, hogy magyarellenesnek lenni több szavazatot jelent számukra, mint országuk gondjait megoldani. „És Románia legsúlyosabb problémái demográfiai jellegűek, néhány éven belül az ország lakossága nyolcmillióra csökken, a fiatalok elmennek, az itt születő gyerekek legalább harminc százaléka szegény családokban jön a világra, ahol nagyon kicsi az esélyük az állam hasznos polgáraivá válni, szociális segélyezettek lesznek életükön át. Az emigráltak helyét pedig idegen kultúrájú, más népek veszik át, ilyen körülmények között Romániának mindent meg kellene tennie, hogy a másfél milliós magyarság ne kivándoroljon, túl kéne licitálnia Magyarország állampolgárságot felkínáló ajánlatát” – fogalmazott Antal Árpád, aki szerint húsz-harminc év múlva szétesik magától Románia, ha az ország mindenkori vezetői végre nem a valós problémákkal kezdenek foglalkozni, ha továbbra is a magyarság autonómiaigénye jelenti számukra a legnagyobb veszélyt.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A múlt üzenete jelenkori értelmezésben
A Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész írta könyv, illetve az azt „illusztráló” tárlat alapkő, lehet vele vitatkozni, akár felülírni is, de legfontosabb, hogy elindította azt a folyamatot, mely a művészeknek az adott korhoz való sokféle viszonyulását vizsgálja – méltatta Vargha Mihály házigazda bevezetőjében. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke köszöntőjében bátor kiállításnak nevezte a tárlatot, hiszen olyan időszakot mutat be, amely elől menekülünk, melyről nem szívesen veszünk tudomást, mintha szégyellni kellene – holott, ha megérteni szertnénk, mi történt szüleinkkel-nagyszüleinkkel, mi történik velünk, nem szabad ettől az időszaktól sem elfordulni. Ugyanakkor árnyaltan kell érteni és értelmezni azt a korszakot, melyen a diktatúra nyomai felfedezhetőek ugyan, de az alkotók kiútkeresése is – fogalmazta meg Kelemen Hunor. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős államtitkár a keleti blokk egészére érvényes korrajzot vázolt fel, melyben nem létezhetett szabad gondolat, és ezért szabad művészet sem, melyben mindig adódtak elvtelen opportunisták, kikről a kritika dicshimnuszokat zengett, kiket a hatalom díjakkal halmozott el, míg a meg nem alkuvó művészek kikerültek a művészeti életből, olykor a szó szoros értelmében is az éhenhalásra ítéltetve. Ezért fontos megismerni azokat, kik kimaradtak a kánonból, és ezért fontos a tegnap nyílt kiállítás is, hiszen hozzájárul az 1990-ben elkezdett folyamat kiteljesedéséhez – mondta az államtitkár.
Szilágyi Domokos két versének Nemes Levente Jászai Mari-díjas színművész általi tolmácsolását követően Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmazta meg „széljegyzeteit” a könyvhöz, értelmezni próbálva egyúttal a szocrelatív újkeletű fogalmat is. Kiemelte, a kötet előkészíti a terepet a további kutatásoknak, inkább kérdéseket fogalmaz meg, mintsem a korszak kanonizálását tűzte ki céljául. Ilyen nyitott kérdés az is, mennyire maradandóak a szocialista realizmust megörökítő művek, példákkal támasztotta ugyanakkor alá, miként engedte megvalósulni a művészt és a művészi szabadságot nem csak a tájkép, a csendélet vagy a portré, hanem az elvárt és megkövetelt életképek is.
Zárszóként Vargha Mihály bejelentette, jövőben az 1965–1975 közötti időszakot felölelő kiállítás és tanulmány folytatja a most elindított folyamatot.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely határőrség: konferencia és múzeum
Csikány Tamás történész, a magyarországi Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára kezdeményezésére került sor A székely határőrzés évszázadai című, a Székely Nemzeti Múzeumban tegnap zajlott tudományos konferenciára, mely alkalommal Tamás Sándor megyeitanács-elnök bejelentette: létrehozzák a Lábas Házban a Székely Határőrség múzeumát.
Életben tartani, illetve tovább vinni azt az elképzelést, hogy Székelyföld nyilvánvalóvá váljon a magunk számára, de lássék Bukarestből, Budapestről, és Brüsszelből is, ezért vált a tudományos konferencia támogatójává Kovászna Megye Tanácsa – fejtette ki Tamás Sándor az esemény megnyitóján. Bejelentette, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterrel egyeztettek arról, a Lábas Hában, az egykori székely határőrség ezredparancsnokságának székhelyén múzeumot hoznak létre, ehhez a szakemberek támogatását kérte. Csikány Tamás történész felemlítette, a múzeum alapításának ötlete nem újkeletű, a nagyajtai, mostanára eléggé romos állapotba került huszárlaktanya-épület ilyen jellegű hasznosítását is javasolta már, de a sepsiszentgyörgyi helyszín sokkal megfelelőbb a célnak. A konferenciáról elmondta, az Új Széchenyi-terv révén tavaly az egyetem által elnyert pályázat részeként valósulhatott meg, ezen ismertetik a kutatók témáikat, kutatási eredményeiket. És hogy miért éppen a székely határőrség sok anyaországi történész kutatási területe? Mert a székely történelem a magyar történelem része, ráadásul annyira gazdag, hogy igen sok történészt el tud tartani – fejtette ki.
A konferencián, két ülésszakban Demeter László történész, Erdővidék Múzeumának muzeológusa, illetve Csikány Tamás vezetésével Bordi Zsigmond Loránd és Cserey Zoltán helybeli, illetve Szem Géza, Csikány Tamás, Süli Attila, Kaiser Ferenc, Soós Péter magyarországi szakemberek tartottak előadást, akik ma a háromszéki ’48-as emlékhelyek bejárásával zárják a rendezvényt.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsonyi Zsolt: Az irodalom túléli a világvégét
Főszerkesztőként, költőként és írótársak faggatójaként is bemutatkozott Karácsonyi Zsolt Sepsiszentgyörgyön, a pulzArt fesztiválon. Beszélt a január óta általa irányított Helikon irodalmi folyóirat szerkesztéséről, elárult ezt-azt saját alkotói műhelytitkairól, és mindebből az derült ki, nem borúlátó az irodalom jövőjét illetően. Erről faggattuk, arra is rákérdezve, milyennek látszik Sepsiszentgyörgy Kolozsvárról.
– Az irodalom manapság pont olyan jó vagy olyan rossz helyzetben van, mint évezredek óta, nem hiszem, hogy valami különösebben változott volna. Az irodalomnak egyetlen dologra van szüksége, arra, hogy kicsit jobban odafigyeljen a környezetére. Megpróbálunk különböző módszerekkel: reklámozással, felolvasásokkal, a világhálós jelenlét erősítésével közelebb kerülni az olvasókhoz. Ennyit lehet tenni, de ezt komolyan, lendülettel. Ha ennek ellenére úgy látjuk, mégse működik tökéletesen, az már nem feltétlenül a mi hibánk. De azt gondolom, hogy az irodalom nem a vesztes oldalon van, hanem a nyertes oldalon, túlélt már néhány „világvégét” eddig is. – Milyennek látod a magyar irodalom helyzetét? – Sokat javult az elmúlt években. Ne felejtsük: már van egy Nobel-díjasunk, és most is akadnak magyar szerzők az esélyesek között. Az elmúlt években a magyar kultúrdiplomácia is törekedett arra, hogy Európában és másutt erősödjék a magyar irodalom jelenléte, az erdélyi irodalom is számos sikert tudhat magáénak. Jó irányba haladunk, de még rengeteg a munka, nagyon sok kultúrdiplomáciai tevékenység vár nemcsak a politikusokra, hanem szerkesztőkre, irodalomszervezőkre és a szerzőkre. – Rá kell kérdeznem: elkülöníthető-e az erdélyi magyar irodalom, vagy csak magyar irodalom létezik? – Technikai értelemben nem feltétlenül beszélhetünk egységes magyar irodalomról. Írók, szerkesztők szintjén mindenki mindenkit ismer, az olvasók szintjén azonban már nem, mert a könyvterjesztés nem működik úgy, ahogy azt elvárnánk. A magyarországi kiadók sem fektetnek kellő hangsúlyt kiadványaik terjesztésére, nagyon kevesen jutnak el a határon túli könyvesboltokig. Ráadásul, ha egy-egy erdélyi kiadó figyel is a magyarországi jelenlétre, arra már nagyon kevesen gondolnak, hogy egy vajdasági könyvesboltba is eljusson az erdélyi magyar könyv. Persze, aki az erdélyi irodalmi folyóiratokat olvassa, recenziók, könyvkritikák útján a kortárs magyar irodalom jelentős részéről így is tudomást szerez, de lassabban, nehézkesebben, ezért tapasztalható még mindig egyfajta törés.
– Erdélyben az irodalmi lapok szintjén megtörtént a nemzedékváltás, jelent-e ez szemléletváltást is? – Minden újabb nemzedék megjelenése után természetszerű a változás. Módosul a nézőpont, a szempontrendszer, de az elmúlt tíz évben nem történt radikális változás. A kilencvenes években megszólaltak az újfajta hangok, kísérletek zajlottak és zajlanak most is, legújabban például a slam poetry jelensége. Túl ezen mindenki arra törekszik, hogy jó lapot készítsen, hogy a műhely, ahol dolgozik, láthatóbb legyen, és olyan csapat alakuljon ki ezek körül az irodalmi helyek körül, amely minőségi szövegeket tud létrehozni. Ez nem változott napjaink nemzedékváltásai után sem.
– Kolozsvár pörgéséből a sepsiszentgyörgyi lüktetésbe belecsöppenve: hogyan látszik Erdély fővárosából Székelyföld kulturális fővárosa?
– A városvezetés és az alkotók, de a lakosság is odafigyel az irodalomra, a művészetekre, ami több mint dicséretes. Látszik ez Kolozsvárról, Budapestről, de akár Münchenből is. A város valóban fontos kultúrhely akar lenni, és annak is tekinti magát.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Haszmann Pál megvalósult álma (Negyvenéves a csernátoni múzeum)
Idős Haszamnn Pál sokat dédelgetett álma negyven esztendeje kapott intézményes keretet, megvalósulása e négy évtized alatt beteljesedett, hiszen a csernátoni múzeum tárgyi örökségünk páratlan gyűjteményét mondhatja magáénak, a körötte kialakult szellemi műhely a magyar nyelvterület minden kis szegletében ismert. A csernátoni Haszmann Pál Múzeum fennállásának negyvenedik esztendejét ünnepelte szombaton, ahogy illik, és ahogy kell: saját értékeinek felmutatásával, az ínséges időkben is jövőépítő szellemiség kisugárzásával.
Erős zaj riasztotta szombat reggel a csernátoniakat, olyasféle burrogás, amire még az öregek jól emlékeznek: bő fél évszázada vagy inkább egy szűkebb emberöltő ideje még mindennapos volt az ilyen zaj. Most csak a mezőkövesdiek által az ünnepségre elhozott traktorok vonultak végig a falun, mintegy hívogatóként az ünnepségre. Ami különösebben nem is szükségeltetett, merthogy a déli harangszó után már szép számban gyülekeztek helyiek és vendégek a Damokos-kúria udvarán, csodálták a sorba állított régi masinákat, és sandán kémlelték az eget. A Székely Nemzeti Múzeum olyan, akár egy öreg fa, száznegyven éves gyökerekkel és életerős hajtásokkal – ezek egyike az intézmény csernátoni részlege, mely legenda, az élő múzeum példája, egy nyitott műhely, ahol olyan a hely szelleme, amilyent sehol máshol nem találni – mondta az ünnepi rendezvény megnyitóján Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja emlékeztette az egybegyűlteket, idén ifj. Haszmann Pál a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. A múzeum szerepére felhívva a figyelmet kiemelte: a tárgyi örökség fontos identitásképző elem, de hogy ezek megmaradjanak, a tudást is át kell adni, és ebben kiemelten fontos szerepet töltött be és tölt be most is a múzeum. Tamás Sándor megyeitanács-elnök bonyolult múzeumi rendszerünk gyöngyszemének nevezte a csernátoni részleget, mely élő múzeumnál is tágabb, kisugárzása mindenkit magával ragadó. Köszöntőjében azt kívánta, a múzeum alkalmazottjainak jó sok munkájuk legyen, olyan, aminek értelme, haszna és gyümölcse van. Bölöni Dávid múlt, jelen és jövő összefogójaként méltatta a múzeumot, melynek alapítója és az őt követők értéket hagytak, ezáltal erőt adva a közösségnek – a község polgármestere megköszönte nekik, hogy kultúránk megőrzésének ezt az útját választották. A köszöntőbeszédekre reagálva D. Haszmann Orsolya kiemelte: idős Haszmann Pál álmának valóra válása csak úgy történhetett meg, hogy sokan hittek álmában, a múzeumalapító szellemi örökségének továbbvitele, akár édesapjának, neki is kötelessége, így hát számukra, a család mindenikének számára a múzeumban dolgozni nem munkahelyre járást jelent, hanem életformát. Ennyi szép beszéd hallatán az idő is elpityeregte magát, az ünneplő közönség a kúriába szorult hát, ahol a Jakab Árpád vezette falukórus mutatkozott be. Kinda István néprajzos A csernátoni Haszmann Pál Múzeum című képes albumot, a Székely Nemzeti Múzeum legújabb kiadványát mutatta be, a D. Haszmann Orsolya által írt könyv a múzeum gyűjteményeinek ismertetése mellett az alapító életrajzát is tartalmazza. A rádiógyűjteményt ismertető és méltató előadások már ismét a szabad ég alatt hangozhattak el, zenei keretben: előtte az Ágoston József vezette férfidalkör, utána a Codex régizene-együttes borús-derűs koncertje szórakoztatta a közönséget (felvételünk). Az ünnepség fénypontját kétségkívül a burrogtató jelentette, erre apróságtól hajlott hátú idősig mindenki kíváncsian várt. A mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményben található, a mezőkövesdi és gyöngyösi szakemberek önzetlen segítségével feljavított traktorok és stabil motorok beindítása nem kis erőfeszítést és türelmet igénylő munka, ha egy-egy gép megkutyálja magát, máris jön a gépész magyarázata: darabos a benzin. De a kitartás mindig meghozza gyümölcsét, minden működőképes motor előbb-utóbb elkezd pöfögni, melyik duruzsolóan, melyik ritkákat rotyogva, és némi előmelegítés után az egyik, Magyarországról ez alkalomra hozott öreg traktor is berobban, a szó legszorosabb értelmében, hogy hangjánál csak füstje nagyobb. Kádár Zoltán, a mezőkövesdi Mezőgazdasági Gépmúzeum igazgatója, majd Lévay Sándor vállalkozó, gépgyűjtő nemcsak a gépészszakma rejtelmeire, de a magyar technikai históriára is kitérő magyarázatai közben megszólal aztán szerény hangon a csernátoni gyűjtemény öreg McCormick traktorja is, és a sok búgás és brummogás közt végül a temető kapujából visszahozott Hofherr, melynek gyönyörűen restaurált édestestvére pár perccel korábban a füsttől és bűztől menekülők tapsát mégis kivívta. Ez a Hofherr traktor, mely sok éven át nyakig a mocsárban rejtőzött, a legtöbb munkát igényelte, beindítani is csak egy nappal az ünnepség előtt sikerült a magyarországi gépészeknek, hangját hallva a közönség öröme és lelkesülése nekik is, de a múzeum közösségének is szólt. És napnyugtáig burrogtak a gépek, és duruzsoltak az emberek, míg a nóta is fel nem hangzott.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kommunizmus áldozatainak mementója
Valóban így élethű, de múzeumi rendeltetésű helyiségnek nem a legalkalmasabb, azonkívül az iratok sem biztos, hogy kibírnák, amit mi évek során átéltünk – jegyzi meg Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetségének elnöke A kommunista diktatúra áldozatainak emlékházában annak kapcsán, hogy – „hála” a városszerte az utcákat szétromboló, mindent, csak becsületes munkát nem végző vízhálózat-cserélőknek – ázik a Beőr-palota pincéje.
Dohos szag, rozsdázni kezdő vasak, a szigorítottban derékaljul szolgáló, felkunkorodott farostlemez, csak a durva posztó csíkos rabruhák bírják a megnövekedett páratartalmú levegőt. A kommunista diktatúra áldozatainak emlékházáról tavaly ilyenkor tudósítottunk, akkor még úgy volt, idén felavatják. Ideális időpont a múlt hónap lett volna, 1950-ben szeptember 22–23-án zajlottak Háromszék-szerte a kollektivizálás elleni zendülések, a hatalom meg sem próbálta csitítani a „közösbe” kényszerítetteket, erőszakkal válaszolt a szervezetlen megmozdulásokra, embereket lőttek le, a hangadókat családostul deportálták. Az emlékház azonban nem készült el a lehetséges avatási időpontra. Török József mindent megtett az emlékház létrehozásáért: a celláknak, vallatószobának kialakított helyiségekbe korhű vaságyakat, matracot kerített, amit pedig nem lehet már beszerezni, elkészítette ő maga: az ajtókra olyan zárakat, kukucskálót, ételbeadó kisablakot, a sarokba küblit, amilyen a börtönökben volt, a szigorítottba kéz- és lábbilincset, s a máramarosszigeti, egykori börtönből átalakított múzeumból még rabruhát is kapott – minapi ottjártunkkor épp a zubbonyok hátára festette fel a CR betűket, azaz a contrarevoluţionar (ellenforradalmár) megkülönböztetést. Az ‘56-osok ugyanis, vagyis akiket a magyarországi forradalommal és szabadságharccal valamiképp kapcsolatba hozva ítéltek el, a számon kívül e két betűt is ruhájukon viselték – és a börtönökben is ennek megfelelő bánásmódban részesültek. Az emlékház berendezésének neheze készen hát, a kiállításra szánt iratokat is beszerezték a levéltárakból, ezek válogatása, összeállítása folyamatban. A sepsiszentgyörgyi létesítmény ugyanis nem „kistestvére” szándékszik lenni a máramarosszigeti börtönmúzeumnak, hanem kiegészítője, mivel ott az erdélyi magyarság meghurcoltatása nincs eléggé hangsúlyosan megjelenítve, mondja Török József. Az erdélyi magyarságból, számarányunkhoz képest, a kommunista diktatúra negyven esztendeje alatt – kezdve a második agrárreformtól a kollektivizáláson és az ötvenes évekbeli fegyveres ellenálláson át, folytatva az 1956-os történésekkel, el egészen 1989-ig – jóval többen estek politikai perek áldozatául, mint Románia többségi lakosságából: a magyar ellenállók, a másképp gondolkodók nagy hányada megjárta az ország hírhedt börtöneit, s a román forradalomnak nevezett rendszerváltásig, ha nem sikerült disszidálniuk, folyamatos megfigyelés, ellenőrzés alatt kellett élniük életüket. Ezeknek az éveknek az irattárakból összegyűjtött bizonyságai egészítik ki tehát a Beőr-palota alagsorában az elítéltek börtönbéli (cella, szigorított, fekete szoba), és odáig elvezető (vallatószoba) létkörülményeinek oly élethű megelevenítését, hogy a börtönt meg nem járt látogató is önkéntelenül nyakát behúzva, a fal mellett lehajtott fejjel kénytelen végigmenni a folyosón. A kommunista diktatúra áldozatai emlékházának újabb avatási időpontot nem rögzítettek, Török József szeretné, ha az immár két éve készülő létesítmény még idén látogatható lenne, de semmint félkészen adják át, inkább kivárnak.
Szerző: Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kálvin-szobor Sepsiszentgyörgynek
2009 és 2014 is Kálvin-év: születésének 500., illetve halálának 450. évfordulója. Jövőben a földkerekség nyolcvanmillió reformátusa kálvinista évet tart, világszerte a reformátor életéről, életművéről szóló előadások hangzanak el, és a rendezvény záró istentisztelete Sepsiszentgyörgyön lesz július 10-én. Erre az alkalomra Kálvin-szoborral készül a háromszéki magyarság.
Kálvin Jánosról sokan úgy tudják, magyar volt. Lehetett is volna, hiszen alkotott olyat, melyre minden magyar méltán büszke lehetne. De nem magyarnak született, viszont nemzetünk sorsának alakulásában nem kis szerepet játszott – miként Illyés Gyula megfogalmazta: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem.” A sepsiszentgyörgyi Kálvin-szobor állításának ötlete a Székely Mikó Kollégium Alapítványától származik, ennek elnöke, Incze Sándor nyugalmazott esperes a miértre egyszerű választ adott: Háromszék a kálvinista világ legkeletibb bástyája, viszont Erdély-szerte nincs szobra a reformátornak. És ha már Kálvin-tér is van a városban, magától értetődő: szobor kelletik oda. Az ötletet az Erdélyi Református Egyházkerület felkarolta, Kató Béla püspök védnökséget vállalt, támogatását ígérte a város önkormányzata és a megyei tanács is – kezdődhetett tehát a megvalósítás. Az alapítvány Bocskai Vince szovátai szobrászművészt kérte fel Kálvin alakjának megformálására. Azt a Bocskait, akinek Mikó Imre-szobra áll a belvárosban, s aki a figuratív szobrászat mércéjét igen magasra állította. És a Kálvin-szobor makettje elkészült. Alkotója több változat után a végtelenül leegyszerűsítettet tartotta megmutatásra érdemesnek: az arcot és a kezeket dolgozta ki csupán. A talárba öltöztetett alaknál így a szobrot néző tekintetét e két testrészhely vonzza magára. Az arc határozottságot sugall – itt vagyok, ez vagyok, görcsbe rándult két kezét meg jelezni szándékozzák: nem tehetek róla, Isten rendelte így. És a szobornak másik üzenete is van, mit a maihoz sokban hasonlatos korban, 1939-ben Áprily Lajos ekként fogalmazott meg: „Vergődve látja lázmeleg szemével, / igazság annyi hőse hogy zuhan. / S kitör a jajszó nyugtalan szívéből: / Meddig a próba, meddig még, Uram?” Gyönyörű szobor készül hát Sepsiszentgyörgynek, Kálvinhoz méltó, a városnak díszére váló. A kivitelezési költségeket adományokból szándékszanak állni, a világ reformátusainak segítségével, és bár hivatalosan még nem hirdették meg a gyűjtést, máris akadt – Incze Sándor szavaival – jókedvű adakozó.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron utolsó pihenője
Gábor Áron-szobrot készítettem az eresztevényi Benke-kúriához, érdemes megkérdezni Rancz Lajost, miért rendelte – mondotta minap Vetró András kézdivásárhelyi szobrász. A Gábor Áron-témában több síkon is érdekelt vagyok, Sylvester Lajos utolsó könyvének rám testálása okán a jövő évi Gábor Áron Emlékév – születésének 200. évfordulója – rendezvényeinek részesévé váltam magam is, természetes hát, hogy érdekelt: ki az, aki nem kis összeget áldoz szoborra, mit nem köztéren, de magánterületen kíván felállítani. És legfőképpen: miért?
Kököstől Eresztevényig
A kézdivásárhelyi Rancz Lajos arra a kérdésemre, hogy miért rendelte a Gábor Áron-szobrot, tőmondatban válaszol: mert megérdemli. Kevesen tudják, de Gábor Áron holtteste a Benke-kúriában volt elrejtve, az idősebb eresztevényiek legalábbis így mesélik – fűzi még hozzá. Gábor Áron hősi halálának körülményei közismertek, a kökösi csata történetét a tüzér őrnagy segédtisztje, Nagy Sándor későbbi hidvégi református lelkész mondotta el Orbán Balázsnak. Mikor az ágyúgolyó találatát követően Gábor Áron leesett lováról, halálát, „mely a hozzá határtalanul ragaszkodó tüzérekre mindenesetre lehangolólag hatott volna, tanácsosnak hitte eltitkolni”, azoknak pedig, akik Gábor Áron közvetlen közelében tartózkodtak, azt mondta, „csak könnyű sebet kapott, minek bekötözésével azonnal visszatér”. Gábor Áron nevében még kiadatta a támadási parancsot, és mint tudjuk, a kökösi csatában a háromszéki honvédők sikeresen visszaverték az oroszok túlerőben levő csapatait. „A kivívott fényes győzelemre Gábor Áron szellemének mindenesetre nagy befolyása volt, s így még halála után is áldáshozólag hatott a nevében kiadott vezényszó” – állapítja meg Orbán Balázs. Ellentmondásosak viszont Gábor Áron testének a Kököstől Eresztevényig tartó utolsó útjáról szóló adatok. A csata lezajlásáig holttestét „fehér koporsóban” – azaz gyalult deszkaládában – Uzonba szállították, ahol Tatrangi Sándor birtokán helyezték el: némely visszaemlékezők szerint eltemették, mások szerint a házban (vagy a csűrben) helyezték el. Innen indult a gyászmenet Bereck irányába, mikor Eresztevénynél – a kökösi csata előtti utolsó pihenőnél, hol, ugyancsak Orbán Balázs leírása szerint, Gábor Áron az oroszokkal való összecsapásra készülve „egy czinkanna bort töltetve, miután abból szokása ellenére ivott, átnyújtá segédtisztje Nagy Sándornak, mondván: »Igyék hadnagy úr, többet úgy sem iszunk, mert ma véres napunk lesz.«” – érte a csapatot a hír: Lüders tábornok két fronton, a kökösi és az aldobolyi hídnál is támadást indított. Hogy mindkét vonalon védekezésre készülhessen, Gál Sándor Sepsiszentgyörgyre húzódott vissza. „Ezalatt a tüzérség egy része, mely Eresztevényen állomásozott, az atyjukként szeretett vezért temette el a falu cintoromában, s éppen díszlövésekhez készült, midőn futár jött azon rendelettel, hogy siessenek Szentgyörgyhöz, mert az ellen a Szépmezőn nyomul előre. Ott hagyták a felkoszorúzott friss sírhantot, rohanva azon csata vészébe, melynek egyenetlen küzdelmeiben annyi székely hős vérzett el.” Nos, a történészek feltételezése, hogy míg Gábor Áron temetésére készültek tüzérei, testét a Benke-kúriában vagy annak jégvermében helyezték el. Helytálló tehát az idősebb eresztevényiek szóbeszéde, még ha kissé megszépítette is az elmúlt bő másfél évszázad az emlékezetet: az a kis falucska, mely nevének fennmaradása is jórészt Gábor Áronnak köszönhető, s melynek mindenkori lakói bármiféle történelmi szélverésben is gondozták és ápolták Gábor Áron sírját, megérdemli, hogy a székely ágyúhős utolsó pihenőjeként tartsa számon a magyarság. A gondozás és ápolás pedig a kényszerűségből gyorsan lezajlott temetés másnapján kezdődött, ugyanis „kóbor kozákok felfedezték Gábor Áron sírhantját, s lovaikkal egyenesre táncoltatták azt, így akarva vad dühökben bosszút állni annak hamvai felett, kit míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remegtek” – írja Orbán Balázs, hozzátéve: „Eresztevényi Antal bajtársa azután újból felhantoltatta a drága hamvakat őrző sírt, s azt korláttal vette körül, s hogy oda a nagy halott emlékéhez méltó emlékkő nem helyeztethetett, azt a Bach-rendszer gyászvitézei – kik nem csak az élőket, hanem a halottakat is félték – akadályozták meg, kik még egy egyszerű fejfát sem tűrtek meg a dicsteljes napok emlékét védő sír felett.” Gábor Áron sírját hosszú időn át Eresztevényi Antal és testvére, László gondozta, állíttatott szerény kőkeresztet is, mely idővel megkopott és megdőlt, s miután a két testvér kiöregedett, a sírt teljesen felnőtte a gyom. „Az eresztevényi temetőben egy összehorpadt sírhalom felett a kegyelet eme zörgő virága buján tenyész. Akármelyik herbáriumnak díszére válnának a bogáncskórók azon ritka példányai, melyek ott gondtalanul nőnek tömötten olyan jó magasra, hogy ki se látszik tőlük a sír (...), melyre ez az egyszerű név van írva: »Gábor Áron«. Íme a kegyelet!” – írta egy cikkében a Nemere 1881. október 2-án. Méltó síremlék – a ma is álló obeliszk – végül hosszadalmas „sajtóháború” után, közadakozásból készült el, a máig sem teljesen befejezett emlékművet 1892. július 31-én avatták fel.
Ötcsillagos kúria
Gábor Áron sírhelyétől kőhajításnyira található a Benke-kúria. Most felújítva, ötcsillagos vendéglátóhellyé alakítva, udvarán egyelőre üresen áll egy szobortalapzat. A kúria hányatott sorsú, utolsó tulajdonosát, Benke Lászlót 1949-ben deportálták a Duna-deltába, a kollektivizálás Erdély-szerte zajló „rendje” szerint itt is a falu nagybirtokosának lakását nézték ki a helyi termelőszövetkezet székhelyének. Laktak benne mezőgazdasági idénymunkások is, aztán az 1989-es rendszerváltást követően magántulajdonba került, használták a kúriát sokféle célra, többek között gombatenyészet is működött benne – csodálatos módon némely elemei átvészeltek minden sorscsapást. A 2005-ben kiadott Kúriák földje kötetben még Hlavathy Izabella leírhatta, hogy az épületnek „külön érdekessége a portikusz belső falát és mennyezetét díszítő, bambusznád keretbe foglalt növényi és madár ornamentikájú tájképfestés, mely ma még töredékesen ugyan, de látható.” Kiemelte az országútról nem látható, a kúria déli oldalán levő főbejárat timpanonos tornácát is, „melynek feljáróját impozáns faragott kőlépcső képezi”. A Goldim Kft. 2007-ben vásárolta meg az akkorra már meglehetősen rossz állapotba került kúriát. Az ötletgazda Tóth Katalin Mária, a cég vezérigazgatója és a munkálatok minőségi kivitelezéséért felelős Tóth László irányításával az épület felújításán folyamatosan dolgoztak egészen tavalyig – bizony, nagyobb befektetésnek bizonyult, mint új házat felépíteni. Kicsiny részét a munkálatoknak uniós pályázatból finanszírozták, falusi turizmus témakörben, ezt hirdeti a kúria bejáratához kihelyezett, a környezetbe nem igazán illő tábla. A melléképületet is átalakították, a kommunizmus alatt gabonaraktárnak használt, szerkezetileg viszonylag jó állapotban megmaradt épületet kiegészítették egy spa-résszel, medence, pezsgőfürdő várja a szállóvendégeket. A főépületben lakosztályok, vendéglő, és a kínálatot – mert teljes csomaggal készülnek a vendégfogadásra – később lovarda is kiegészíti. Mindez ötcsillagos kivitelben, de a kúria jellegzetességét visszaadva. Bevallom, ilyen sokcsillagos szállodakultúrával hadilábon állok, de amit a két épületben láttam, amikor tulajdonosa – méltán büszkén a megmutathatóra – körbevezetett, meggyőzött arról, hogy a környék legelegánsabb vendégfogadó központját alakították ki a Benke-kúriában. És külön elnyerte tetszésemet, hogy az összes díszítőelemet helyi képzőművészek alkotásaiból válogatta össze Tóth Katalin Mária (egyébként az ő munkáját, ízlését teljes mértékben dicséri az egész, egységes stílust megelevenítő belső berendezés is): a falakon Vetró-plakettek, Kosztándi Jenő festményei, Nagy Lajos fényképei. A különféle megbeszélésekre, kisebb rendezvényekre alkalmas helyiségeknek is helyi vonzódású neveket adott, van a kúriában Laborfalvi Róza-, Gábor Áron- és Eresztevény-konferenciaterem, a bejáratnál egy asztalon a Székelyföldi legendárium az Eresztevény legendáját és Gábor Áron halálát leíró oldalaknál kinyitva. És a kúria családi vonatkozását is felhasználták, az emeletre vezető lépcsősort a Benke-családtól kapott fényképek reprodukciója ékesíti, több helyütt a Benke család címere is látható. Rancz Lajos hosszú út végén került a Benke-kúriához. Eredetileg matematikatanár végzettségű, tanított is három esztendőt, aztán úgy döntött: a nemzet napszámosának barna kenyerét fehérebbre cseréli. A kereskedelem az, amivel talán gyorsabban pénzt lehet szerezni, bár gyorsan el is lehet veszíteni – ő nem bukott bele üzleteibe, hanem folyamatosan gyarapodott. A Goldim Kft.-nek kávé- és energiaital-forgalmazás a főbb tevékenysége, de Rancz Lajos tudja (a valószínűségszámítási matematikai módszerek is ezt igazolják, jegyzi meg mosolyogva), hosszú távon a vendégforgalom lesz a jövedelmező – az ötcsillagos Benke-kúria a cégnek épp ilyen jellegű befektetése. Stratégiailag, földrajzi és történelmi vonatkozásban is nagyon jó helyen, Háromszék közepén található a Benke-kúria, ide az Óriáspince-tető, Besenyő, Réty is közel esik, nagyobb túráknál Erdélyt bejáró központnak szintúgy megfelel. A Benke-kúria minden különösebb hírverés nélkül már megnyitotta kapuit, több rendezvénynek helyet adott eddig, az igazi reklámozással azonban még kivárnak, míg minden elkészül – mondja Rancz Lajos.
És a szoboravatáshoz is minden adott már, az elkészült Gábor Áron-mellszobor, Vetró András alkotása már csak arra vár, felkerüljön az udvar díszhelyén álló talapzatra. Az avatás időpontját még nem tűzték ki, a közeljövőben sort kerítenek rá. „Szeretnénk a tiszteletet mi is megadni Gábor Áronnak. Mert megérdemli” – jegyzi meg Rancz Lajos. Csak ennyi, amit mentségére, mentségükre felhoz.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvek gyerekeknek, felnőtteknek (Húszéves a Koinónia Kiadó)
Főként gyerekes szülők tisztelték meg jelenlétükkel a székelyföldi könyvkaravánra indult, csütörtök délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatkozott kolozsvári Koinónia Kiadó könyvbemutatóját, melyen elsősorban gyerekkönyveket ismertetett a kiadót képviselő Zágoni Balázs igazgató és Rostás Péter Emese felelős szerkesztő.
A Horváth Zoltán zenész által írt Nyelvtörő ABC ritmus szerint gyűjtött szavakból összeállt verseket tartalmaz, a sepsiszentgyörgyi Moldován Mária készítette hozzá az illusztrációkat. A könyvbemutatón is részt vevő Cseh Katalin kiskamaszkori érzésekről, kérdésekről játékossággal, humorral megírt könyvéből olvasott fel, a kiadó másik szerzőjeként a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter szólt arról, hogyan születnek meséi: ha egy, két, három gyereket nevelő anyák arra panaszkodnak, semmire nincs idejük, hát a gyerekekből sugárzó többlet minden anyát rávisz valamire: van, aki gyurmából ékszert készít, más jól rákiabál gyerekére – ő megírja meséit, mondta. És hogy milyeneket, abból ízelítőt is adott a közönségnek.
Akiadó újdonságai közül egy finn meseregényt és a Zágoni Balázs által magyarra fordított, az utóbbi évtized legjobb gyerekbibliájának tartott Jézus meséskönyve címűt ismertették még, a felnőtt olvasóknak több könyvet is ajánlottak, többek között Lucian Boia történész tavaly kiadott, Miért más Románia? című, sok vitát kiváltott esszékötetének fordítását.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron szobrot avattak Háromszéken
Felavatták Gábor Áron mellszobrát Eresztevényben, a Benke kúria udvarán. A szobor alkotója Vetró András szobrászművész.
Történészek, politikusok és a község lakói előtt leplezték le november 26-án, szerdán délután Gábor Áron szobrát Eresztevényben, így tisztelegve a háromszéki hős előtt. Rancz Lajos, a Benke kúria házigazdája szerint méltó helyet kapott a mellszobor, hiszen Gábor Áron kultusza ma is él a vidéken, emléke pedig ugyanolyan nagy, mint Kossuth Lajosé.
Gábor Áron személyiségét és kultuszát Demeter Lajos helytörténész elevenítette fel, kiemelve, hogy a legendás példakép mai napig a székely emberek előtt áll. A történész szerint két dolog tehette hőssé Gábor Áront: az ágyú ígérete és annak eldördülése. Ugyanakkor kiemelte: nem tudni meddig tart a valóság és honnan indul a legenda, viszont tény, hogy a székely ágyúöntő legendás alakká vált, főként a szabadságharcot követő elnyomás éveiben.
„Az, hogy Gábor Áron emléke megérett és „nemesfémmé” alakult, annak köszönhető, hogy tizenhét év év elnyomás volt a szabadságharc után. Azokon az estéken a szép emlékeket mesélték az apák és a nagyapák, olyan eseményeket, amelyeknek részesei voltak. Ezek a történetek érdekesek és a székelyekre jellemzőek, így mindenki önmaga lehetett a központban és társa Gábor Áron a hősi halott”– mondta Demeter Lajos. A helytörténész szerint az is legenda, hogy Gábor Áron a kökösi hídon esett el, viszont szép szimbólumként maradt meg ez a hely a nép emlékezetében. A temetése körül is kialakultak legendák, többen úgy tudják, hogy először Uzonban temették el titokban, hogy tüzérei ne szerezzenek tudomást a haláláról és tovább harcoljanak.
Tibád Sándor, a Gábor Áron Alapítvány Kuratóriumának tagja versben idézte fel a székely hős alakját, kiemelve, hogy egy olyan honfitárs volt Gábor Áron, aki életét adta a hazáért. „Alakja azóta is jelen van a művészetekben, népköltészetben és a hadászatban is, úgy mint az ágyúöntési technológiák kidolgozója. Ugyanakkor ő lett a leleményes, semmiből is sokat teremtő székely példaképe” – emelte ki Tibád.
A székely katonát méltató beszédeket követően Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke és Tamás Sándor a Kovászna megyei önkormányzat vezetője közösen leplezték le Vetró András szobrát. Kelemen Hunor elmondta: Gábor Áron öntési technikáit mai napig számon tartják a műszaki tudományok területén és emléke ma is ugyanannyit jelent, mint az elmúlt században. „A székelyföldi szabadságharc határait ő már rég túllépte, hiszen a magyar csapatok számára öntött ágyút, de védte Székelyföldet is a saját csapataival úgy, ahogyan más nem tette volna meg. Az önfeláldozó, szabadságszerető ember példaképe mai napig” – mondta Kelemen Hunor.
Kovászna megyében jövőre Gábor Áron évet szerveznek, az ágyúöntő születésének 200.-ik évfordulójára, mely jövő március 15-én veszi kezdetét és november 27-én ér véget. A rendezvények egyik szervezője Váry O. Péter író, újságíró, aki elmondta: az egész megyére kiterjedő eseménysorozattal készülnek, amelyben emlékkiállítás, szónokvetélkedő, iskolai verseny is helyet kap. Ugyanakkor felújítják a bodvaji vashámort is és befejezik az eresztevényi síremléket, amely mind a mai napig nem készült el teljesen.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro

Szoborhistóriák
Nagykanizsa igen büszke katonavárosi múltjára, s ha bárki azt gondolná, ekként a rend és fegyelem jellemző Kovászna testvérvárosára, hát mégis előfordult a zalai végeken, hogy két szobruknak is lába kelt.
Ebben ugyan – Rejtő Jenő óta tudjuk, katonáéknál akár egész hadosztály is eltűnhet – semmi különös nincs, a szobrok sorsa már csak olyan, hogy egyik rendszer állítja, másik lerombolja. A két szóban forgó alkotás azonban azokat a történelmi személyiségeket ábrázolja, akiket minden korban tisztelet övezett, s bár az idők során többen is próbálták kitulajdonítani érdemeiket, sem Dózsa György, sem Gábor Áron szobrát sehol a földkerekségen nem távolították el. Háromszék két szabadságharcosának éppen katonavárosi múltja okán állított szobrot a múlt században Nagykanizsa. A lóvontatású tüzérség számára Medgyaszay István tervei alapján építettek laktanyát a városban, az épületegyüttes 1932-ben készült el, a katonai létesítményt Gábor Áronról nevezték el – illő volt hát, hogy szobrot állítsanak neki. A másfeles életnagyságú, márványból készült mellszobrot Szabó László szolnoki művész készítette 1964-ben, a következő esztendőben avatták fel az alakulat udvarán, és állt ott egészen a laktanya 1996–97-es felszámolásáig. Akkor szőrén-szálán eltűnt. Időközben az épületegyüttes is emlékké vált, helyén ipari parkot alakítottak ki. Nagykanizsa identitásának azonban fontos része a katonai hagyományok ápolása, nemzeti múltjának megőrzése, többek között e ragaszkodásnak köszönhető az is, hogy az 1934-ben állított, majd 1952-ben eltávolításra ítélt, a helyétől nem messzire ásott gödörbe temetett Nagy-Magyarország-emlékművet 1999-ben felébresztették hosszú álmából, restaurálták, és 2011-ben újra felavatták (lám, az elásott szobrok „divatja” nem csak háromszéki-erdélyi jellegzetesség). De Nagykanizsa kötődését a nemzeti múlthoz más emlékművek is jelzik, a városban van Aradi udvar, Székely kert – természetes, hogy az emlékekben megmaradt Gábor Áron-szoborhoz is ragaszkodtak. Különösképp, hogy akadt egy önkormányzati képviselőjük – név szerint dr. Károlyi Attila –, aki vette a fáradságot, és a tisztázatlan körülmények között eltűnt szobor ügyében kutatásba kezdett. Több szálon kellett nyomoznia, hiszen az emlékezők ellentmondásos információkkal szolgáltak, végül a szoborra a kaposvári laktanyában akadt rá. Levélváltás után a kaposváriak felajánlották a szobor visszaadását, sőt, annak újjáavatásán katonai tiszteletadással történő közreműködésüket is. Így állíthatták fel idén március 15-én az ipari parkban Gábor Áron mellszobrát – az akkori zord időjárás azonban megakadályozta a kaposváriak jelenlétét, ezért hát október 6-án ismét felavatták a szobrot. E második avatáson hangzott el: „Jó, hogy van aradi emlékművünk itt, Kanizsán, és most már ismét Gábor Áron-szobrunk, ahol újra átélhetjük magyar nemzeti létünk sorsáldását a sorscsapásban is…”
A nagykanizsaiaknak volt azonban egy másik szobruk is, melyhez szintúgy ragaszkodnának, mint a Gábor Áronéhoz, kinek jövőben születésének 200. évét ünnepli Háromszék. Szintén kerek évfordulós Dózsa György, halálának 500. éve 2014. Nagykanizsa másik laktanyája korábban a parasztvezér nevét viselte (később Thury-laktanya lett), annak idején Dózsa György hatalmas mellszobra előtt zajlottak az előléptetési ceremóniák, a kitüntetések átadása is, és a katonák előszeretettel fényképeztették magukat a szobor előtt. Ebben nemcsak a nagyobb rendfokozat elnyerésének megörökítése játszott szerepet, hanem az is, hogy a kétszeres Munkácsy-díjas Kiss Kovács Gyula alkotása sugárzó szobor (fotó): nem a legyőzött, megkínzott halálraítéltet, hanem a szúrós tekintetű, kemény parasztvezért ábrázolja. Nos, ez a szobor „tisztázatlan körülmények között” került Ceglédre, mint a Gábor Áron szobrának hazavivését kijáró dr. Károlyi Attila fogalmazott: felsőbb katonai utasításra adta át az akkor már Thury Györgyről elnevezett kanizsai laktanya parancsnoka a létesítmény 1997-es bezárása előtt néhány hónappal a ceglédi, Dózsa György nevét viselő alakulatnak. Cegléd meg „Dózsa György-ös” város, a legenda szerint ott mondta volna el Dózsa híres beszédét, a jobbágyokat csatlakozásra felhívó kiáltványt, melyről éppen a városban 1972-ben, Somogyi Józsefnek a parasztvezért koronával fején ábrázoló, kétalakos szobrának avatásakor felvetett történészi vélemény nyomán indult kutatás során derült ki, sohasem hangzott el. Ettől fügetlenül Cegléd ragaszkodik a második Dózsa-szoborhoz is, melyet rövid ideig az ottani Dózsa-laktanya bejáratához helyeztek el, majd annak a 2001-es haderőreformot követő felszámolása után, 2006-tól Cegléd öregszőlői városrészében áll. Nagykanizsa e szobor ügyében is elindította a visszaszerzési folyamatot, de Cegléd polgármestere azzal hárította kérésüket, hogy „a lakosság megszerette a szobrot, és nem kíván megválni a város egyik történelmi hírességét ábrázoló alkotástól“”. A kanizsaiak továbbra is fenntartják: Kiss Kovács Gyula 1952-ben készült bronz Dózsa-szobra őket illetné meg, akár peres úton való visszaszerzését is fontolóra vették, illetve elhangzott az az ajánlat, hogy Cegléd – fájdalomdíj gyanánt – öntvénymásolatot készíttessen a kanizsaiaknak. Kicsi ez a magyar világ, sem a maradék-országban, sem a megmaradásért küzdő részekben nem engedhetjük meg magunknak, hogy szobrok felett vitázzunk. Odaát egy turulszobor is szálka néhányak szemében, nálunk Wass Albertet a temetőkertben sem tűrik meg.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)