Portréfilm példaképről
A megcsonkított, kisemmizett, megalázott, meggyötört magyar nemzetnek példaképekre van szüksége a talpra álláshoz. Olyan személyekre, akik magatartásukkal és cselekedeteikkel elismerést vívtak ki maguknak szűkebb és tágabb környezetükben. Utódaink ugyanis csak úgy válhatnak gerinces, nemzeti öntudattal rendelkező és a haza szent ügyét mindennél előbbre tartó felnőttekké, ha van, akire feltekintsenek. Légyen az múltbéli vagy ma is élő személyiség. Ilyenekben, hála Istennek, történelmünk során nem szenvedtünk hiányt, és most is szép számmal akadnak, csak rosszakaróink titokban tartják a létüket.
Éppen ezért örvendetes, hogy Magyarországon végre olyan filmek is születnek, melyek megtekintése után mi, magyarok és székelyek felemelt fejjel és büszkén tekinthetünk egymás vagy bárki szemébe. Ugyanakkor ily módon pozitív energiával telítődve, jókedvűen folytathatjuk a mindennapi teendőinket.
Közéjük tartozik Kaszás Géza A lovasíjász című alkotása is, mely nemcsak Kassai Lajosról, valamint az általa felélesztett és újjáteremtett ősi magyar harcmodorról, illetve annak szellemi hátteréről szól, hanem hitről, magatartásról, hozzá- és helytállásról, becsületről, akaratról és teremtő erőről. Mindarról, ami a magyar lélekben és génekben kódolva van ugyan, de mélyre van temetve, és így csak egy nagy megrázkódtatás, illetve rendkívüli élmény tudja onnan felszínre hozni.
Nos, ennek a filmnek a nagysága és művészi értéke pontosan abban rejlik, hogy ezt sikerült kiváltania, hiszen megtekintése varázslatos élményben részesít. Hatásukra pedig rádöbbentünk, és így ezentúl már tudni fogjuk, hol van a helyünk, hová tartozunk, kik vagyunk. Ugyanakkor értelmet nyert az életfilozófiáját sűrítő, elhíresült Kassai-mondás is, mely szerint „nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek.”
Mindent egybevetve tehát örvendetes, hogy a filmet ezen a héten a sepsiszentgyörgyi Művész Mozi is műsorára tűzte, március 17-én, pénteken 19 órakor pedig majd Kézdivásárhelyen is levetítik a Vigadó nagytermében.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Ha bármi történne velem vagy családommal, legyen a történet leírva”
Bandi Szabolcs kipakol
Bandi Szabolcs, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezetének egykori tagja újra a nyilvánossághoz fordul. Mint a szerkesztőségünkhöz eljuttatott levelében írja, miután az ún. Beke-perben történt kihallgatásán „nem mondhatta”, hogy csak vicceltek a „pizzával”, ezért többen megfenyegették. A saját és családja biztonságért aggódva döntött úgy, leírja, mi történt. Levelét annak reményében közöljük, hogy ezzel talán árnyaltabbá tudjuk tenni a most is folyamatban lévő ügy hátterét, előrebocsátva, hogy a szerkesztőségnek nem áll módjában leellenőrizni a benne foglaltak igazságtartalmát.
2015 októbert írunk, amikor a HVIM egy kisebb csoportja gyűlést tartott. Ezt a csoportot neveztük frontnak, amiről a tagság többi része keveset tudott. A csoport öt tagja már ismert az újságokból. Sz. Z. Franciaországba való utazása előtt tartottunk egy gyűlést, ahol megbeszéltük a történteket és az év további programjait. A gyűlés helye soha nem volt előre megbeszélve, de a központban, amikor találkoztunk, B. I. a hideg időre hivatkozva azt mondta, menjünk be hozzá az irodába. Itt megjegyezném, hogy az ilyen beszélgetések máskor nyílt mezőn, erdőben vagy más elszigetelt, előre meg nem beszélt helyen történtek. Amikor más helyszíneken beszéltünk, azokról senki soha nem tudott, és baj sem lett belőle. A gyűlés elején még volt két személy, akik részt vettek.
A beszélgetés a megszokott módon zajlott, több témáról szó volt, mint a gyerekkarácsony megszervezése, véradás, adománygyűjtés, és a helyi városi tanácsülésről is beszéltünk, amin a HVIM tagjai is részt vettek. Ugyanis szóba került a Wass Albert utca elnevezése. Itt jött a hirtelen témaváltás, amikor Sz. Z. szólt, hogy közeledik elseje, és valamit kellene csinálni. Mondta, van megmaradva pár db petárdája, és kezdjünk valamit vele. A továbbiakban pedig részletesen átbeszéltük, mit és hogyan lehetne csinálni. Abban maradtunk, hogy nem beszélünk erről, de ha mégis, akkor pizzás doboznak nevezzük. Köztudott dolog, hogy a HVIM-et nagyon figyelték, a tagság is tudta, bárhová is mentünk, vagy bármit szerveztünk, mindenhová követtek és figyeltek a rendőrök, ezekről fényképeket és videókat is készítettünk. A HVIM nem egy gyenge szervezet, ezért sokan felfigyeltek rá a megalakulásától kezdve, ez köztudott.
Decemberben egy tüntetés után beültünk a Liget kávézóba, ahol Sz. Cs. Félrehívott, és mondta, Sz. Z. ügyvédje kezdeményezésére közelebbről Bukarestbe leszek hívatva kihallgatásra, de ne aggódjak, mert az ügyvédjük is ott lesz, és csak azt kell mondanom, amit és ahogyan megbeszéltünk. Így aki azt hiszi, hogy én akartam menni, téved, mert előre meg volt tervezve.
Amikor megérkeztem Bukarestbe, egy órát vártam a megígért ügyvédre, aki nem jelent meg, de még telefonon sem hívott senki. Ezt tanúsíthatja egy vármegyés tag, V. Zs., aki elkísért Bukarestbe (gondoltam arra az esetre is, ha engem bent tartanak, az autót legyen, aki hazahozza). Akik előre ítélkeznek, nem tudják, mit jelent egy kihallgatás a DIICOT központjában ügyvéd nélkül, egy ügyész és fegyveres nyomozó jelenlétében, akik nagyon egyszerűen ott tarthatnak. Ha így tudom, itthonról ügyvéddel mentem volna.
Előre a kérdésekre úgy válaszoltam, ahogyan megbeszéltük, de többször is figyelmeztettek, hogy ha nem az igazat mondom, az bűncselekménynek minősül, és súlyos következményekkel jár. Aztán hoztak egy laptopot, amiről elkezdték lejátszani gyűlés hanganyagát, és papíron kinyomtatva le volt fordítva román nyelvre (itt megjegyeztem, hogy a fordításban nem érzékelhető a beszélgetés hangulata és a kacagás). Amikor végetért, újra feltették a kérdéseket, és ekkor azt mondtam, amit fennebb is leírtam. Még az ügy elején voltunk, és sajnos nagyon komoly dolgokkal vádolták őket. A teljes kihallgatásról videofelvétel készült, ugyanis egy állványon velem szemben volt a kamera. A tárgyaláson is ugyanazt mondtam, amit a kihallgatáson, és nem ellenük vallottam, hanem csak nem hazudtam az előre megbeszélteket.
Mondhattam volna azt is, hogy az egész egy vicc volt, és csak eljátszadoztunk a gondolattal, de akkor hogyan tudnám azt megmagyarázni, amikor Franciaországból Sz. Z. felhívott Skype-on, hogy csináltunk-e valamit, és hogy mi van a pizzával? Másnap, amikor bementem B. I. irodájába, kérdeztem róla, és azt mondta, nem foglalkozik. Ennél többet erről nem beszéltünk.
Ez a mi butaságunk és hibánk volt, hogy ide kerültünk, mert 2015 tavaszán figyelmeztetve voltunk egy sepsiszentgyörgyi vármegyés által, hogy vigyázzunk, mit csinálunk, mert nagyon figyelve van a szervezet, és a DIICOT egy nagy „dobásra” készül, de akkor ezen egyesek csak jót nevettek, mondván, nem vagyunk mi bűnözők.
Ezt csak azért írtam le, mert az utóbbi időben rengeteg fenyegetést kaptam, amik között komolyak is vannak. Mindez csak azért, mert az igazat mertem mondani, és ezért gyanúsítottak meg olyan dolgokkal, amik nem igazak. Az, hogy a katonaságnál dolgozom, semmi köze az egészhez, mert többségben magyarok vagyunk ott, és mielőtt vármegyés lettem volna, már ott dolgoztam. Ezt mindenki tudta, nem volt titok.
Ha bármi történne velem vagy családommal, legyen a történet leírva, ahogy volt.
Bandi Szabolcs, Kézdivásárhely
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bodó Barna: erdélyi magyar fesztiválipar van születőben
Kizárólag a közösség érdekében szervezett fesztiválokat tartja értelemmel telítettnek Bodó Barna politológus. Az ismeretterjesztő szakíró a szerkesztésében megjelent, romániai magyar fesztiválokról szóló civil évkönyv csütörtöki, csíkszeredai bemutatóján bírálatokat is megfogalmazott.
Vitára sarkalló kijelentésekben is bővelkedett a 2014-es és 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyv bemutatója Csíkszeredában. A Hargita Megyei Kulturális Központ pincetermében csütörtök este tartott közönségtalálkozón a házigazda, Ferencz Angéla faggatta a szerkesztőt az erdélyi magyarság 35 jelentős fesztiválját felvonultató kiadványról. A kötet szerzői 35 év alatti civil szférában dolgozó kutatók és szakemberek, akik bő fotóanyaggal illusztrált tanulmányokban, illetve sajtó összeállításban mutatják be a rendezvényeket.
A 65 dkg súlyú kötet kizárólag krétázott papírra készült, éppen a felvételek minőségének igényével, és az est meghívottja, Bodó Barna szerkesztő szerint egy társadalom demokráciájának állapotát méri az, hogy a civil szféra mennyire él, mennyire működik. Izgalmas volt az élénkítőre sikerült találkozón, hogy Sepsiszentgyörgyről elszármazott, Temesváron élő szerző-szerkesztő, és Ferencz Angéla társadalomkutató, kulturális intézményvezető, nem látják mindenben egyformán a téma vonzatait.
Míg Ferencz Angéla szerint meglehetősen sok rendezvény van, melyek között egymást erősítő hatásra, összedolgozásra lenne szükség, a politológus statisztikai alapon kevésnek tartja az erdélyi közösség magyar rendezvényeit. Az általa létrehozott civil kutatóintézetet létrehozó Bodó Barna úgy tartja: a létező körülbelül 2000 fesztivál száma a Magyarországi 60 ezer rendezvényhez mérve nagyon kevés. Mint mondta, csak azért tűnhet soknak, mert mindig ugyanaz a pár száz ember vesz részt minden rendezvényen.
Kifejtette, rendezvények között disztingválni azért fontos, mert míg a tömbmagyarság rendezvényei zömét a helyi önkormányzatok feladatként teljesítik, a szórványban az „etnikai tartalmak” szolgáltatói civilek. A Brassói magyar napok példájával támasztotta alá azt is, hogyan bojkottálják egymást „bájosan” az erdélyi magyar politikai szervezetek, a közösség végső kárára.
Ferencz Angéla kérdésére, tapasztalati tanácsként kiemelte: a szervezőknek fontos lenne a fiatalság hangsúlyosabb megszólítása, a stafétaátadás „előzékenyebb” előkészítése. Míg a nemrégiben kultúra-turizmus-kisebbség témában konferenciát társszervező Ferencz Angéla arra kérdezett rá: a „befelé forduló”, „önmagunknak szervezett” rendezvényeket hogyan lehetne a szakember szerint gazdasági-turisztikailag is hatékonnyá tenni, Bodó Barna kategorikusan kijelentette: jövedelmező fesztivál nincs.
Szerinte fesztiválipar van ugyan születőben, de a fesztiválbüdzsé „a közösségépítés költsége”. S míg a házigazda példaként a Double Rise Fesztivált említette a tájainkon még nem elsajátított profizmus címszónál, addig Bodó Barna egyenesen megkérdőjelezte, hogy erre a fesztiválra szüksége lenne az erdélyi közösségnek. Mint részletezte, a rendezvényen maga is kutatott csapatával, és ebből a pozícióból egyáltalán kérdéses, miért van szükség erre a Kolozsvárt is meghaladó turistaforgalmat eleve lebonyolító, mindössze 660 fős létszámú torockói közösségnek.
Az esten tovább szó esett a rendezvények magyarországi kormánytámogatásáról, mint utalt rá, a kötetben számszerűsített adatok is találhatók. A szerkesztés alatt levő következő kötet az erdélyi ifjúsági szervezetek történetét veszi górcső alá, a szerkesztő szerint vélhetően viharokat is kavarva az egykori ellentétek feltárásával.
Gellért Edit
maszol.ro

Felismerni a kudarcban Isten kegyelmét
A reformátusok rohamos fogyatkozását nevezi a legfőbb problémának Fekete P. P. János, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka.
Egymás mellett sorakozó piros gombok, zöld kapcsolók. Ilyen biztonsági rendszert épített ki magának Fekete P. P. János, amellyel ellenőrizni tudta azt, hogy mi történik az udvarában. És ilyen biztonsági rendszere lehet Istennek is – sajátos, egyedi, amit még talán azok sem értenek gyakran, akikért ez a rendszer működik. Isten biztonsági rendszerében rengeteg olyan tényező van, amellyel nem számolunk, legyen szó kudarcról, betegségről, ezt bizonyítja a Kolozs megyei Egereshez tartozó Bogártelke gondnokának, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) főgondokának élete.
Az EREK-nél kamatoztatja tapasztalatát
Fekete P. P. János szavaiból ma is ugyanaz a féltő aggodalom érződik ki, amivel polgármesterként, majd alpolgármesterként szolgálta az egeresi közösségét, és valószínű ugyanez ad neki erőt, hogy a bogártelki gyülekezet gondnokaként a lelkipásztor segítője, az egyházkerület elnökségében pedig ügyvezető főgondnokként a püspök társa legyen. Saját bevallása szerint az adminisztrációban szerzett tapasztalatát a gyülekezet életében is fel tudja használni, bár nincsenek képletek, amelyeket át lehetne venni. Azt azonban mindenképpen fontos tudni róla, hogy minden nagy döntés előtt Isten segítségét kéri. Isten segítségét kérte akkor is, amikor polgármesteri mandátumért indult.
„Az önkormányzatnál kakukkfióka voltam. 1918-tól Egeresnek magyar választott polgármestere eddig csak én voltam. Beleéltem magam egy olyan dologba, amit először megbeszéltem az én Urammal. Uram, ez a szándékom, engedj, hogy nyerjek, ha ígéred, hogy te is velem leszel a lépéseimben. Így indultam el" – idézi fel kérdésünkre.
Hogyan működik az isteni kegyelem?
Azt mondja, amikor a második polgármesteri mandátum nem jött össze, akkor nagyon elkeseredett, csak később jött rá, hogy Isten nem hagyta cserben. „Rá egy fél évre, amikor a vércukorszintem kezdett visszaesni valamelyest, akkor jöttem rá, hogy Isten kegyelmesebb, mint ahogy azt kértem. Négy év alatt annyira felment a cukrom, hogy míg 2000-ben csak filmtablettákkal kezeltem magam, 2004-ben már negyven egység inzulint kellett adagolnom. Ekkor jöttem rá, hogyan működik az isteni kegyelem, megértettem, hogy mit üzen nekem az Úristen, hagytam, hogy ő formálja a lépteimet" – emlékezett vissza a nehézségekre. Fekete P. P. János két cikluson keresztül volt alpolgármestere a községnek, és bár mindkét tüdejében embóliát szenvedett, töretlen lendülettel szolgálja ma már gondnokként közösségét.
Pontos elszámolás
Egyházkerületi ügyvezető főgondnokként négy nagy problémát azonosít Fekete P. P. János. Az első a református emberek rohamos fogyatkozása. Amikor először tagja lett az igazgatótanácsnak, akkor az egyházi nyilvántartás szerint még 350 ezer református volt az egyházkerületben, ma már alig 300 ezer hívőt számlálnak, és a számuk továbbfogy. Ehhez kapcsolódik a második felmerülő gond is, a nyilvántartásokban számontartott, de az egyházzal valós kapcsolatban nem élő hívek elérése, amely szintén kihívások elé állítja az egyházat.
„A harmadik kérdés, ami foglalkoztat, az a kapcsolatrendszer, ami összeköti Európában a református egyházakat. Ez perspektívát nyújthat, vagy akár megfékezhet. A negyedik gond a lelkipásztorok körül van. Érdekes helyzetet látok kialakulni. Nem telnek be a helyek a teológián, nincs verseny, fennáll annak a veszélye, hogy gyengébb lelkipásztorok végeznek, és ez a minőségi romlás rávetítődik a gyülekezetekre, az egyháztagokra. Emellett azzal is gyakran szembesülünk, hogy a lelkipásztorok nem szabályszerűen vezetik a rájuk bízott közösségeket. Engem ez a nonkonformizmus személy szerint nagyon zavar, mert aki így számol el, az semmibe veszi az egyházközségét. A helyes elszámolás márpedig megtartja az embert a helyes úton" – összegzi mintegy életfilozófiaként az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka.
Kiss Gábor
Krónika (Kolozsvár)

Márton Evelin: jókedvemben írok, nem bánatomban
Interjú Márton Evelin kolozsvári íróval műveiről, a mehetnékről, a kétnyelvűségről és arról, miként éljünk őszintén, álarcok nélkül, hogy magunk legyünk.
– Legutóbbi regényedben, a Szalamandrák éjszakáiban írja a főszereplő, hogy olyankor valósítja meg terveit, ha mások kételkednek benne, és írni is emiatt kezdett. Ez rád is igaz?
– Csak részben igaz, nem vagyok teljesen azonos a főszereplővel. Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor kiderült, hogy anyám, aki elvált az apámtól, felbontogatta az apámnak írott leveleimet. Nyolc-kilenc éves koromban volt, anyám akkor kezdett el jobban kommunikálni velem. Felbontotta a leveleket, és kiderült számára, hogy mit gondolok róla, az életünkről; kicsit megijedt, másként kezdett el beszélgetni. Gyerekésszel rájöttem, hogy ez működő stratégia. Ez folytatódott a suliban is. Volt egy magyartanárnőm, akivel jóban voltunk ugyan, de állandó harc folyt köztünk. Fogalmazást kellett írni, és gyorsan összecsaptam, mire megjegyezte: nem erre számított tőlem. Hazamentem, és mérgemben mást írtam, ami nagyon tetszett neki. Szimpatikus volt, hogy az íráson keresztül tudok kommunikálni emberekkel, mert bár sok barátom volt, nem beszéltem sokat, az írásban tudtam kifejezni magamat.
– Ez jelenleg is így van?
– Igen, mindent kiírok magamból, ami velem történik, és ez így jó. Nem azt mondom, hogy ez öngyógyító terápia – van ilyen funkciója is –, de nem ez a fő. De ami érdekel, ami zavar vagy bánt, az belekerül az írásaimba.
– Korábban nyilatkoztad, hogy a mindennapi életben nem szereted megmutatni magad, rejtőzködsz, az írásaidban ellenben kitárulkozol. Nem érzed ezt ellentmondásosnak?
– A rejtőzködés arra vonatkozik, hogy a magánéletemről nem szeretek beszélni. Felvállalok mindent, amit írok, nagyon sok köze van hozzám, minden belőlem, az életemből indul, de ha arról kérdeznél, hogyan élek a férjemmel, nem szívesen válaszolnék. Nem azért, mert titok, hanem mert el kell választani. A rejtőzködés arra is vonatkozott, hogy tinédzserkoromban nem tartoztam sehova. Van egy bejáratott út, amit általában az írók, költők bejárnak, legalábbis Kolozsváron. Bár tudtam róla, kihagytam, nem éreztem, hogy ott kellene lennem. Nem az odajáró emberekkel volt problémám, csak kimaradt. Más foglalkoztatott, tizenkettedikes koromig atletizáltam. Három éven keresztül napi két edzésem volt, sokáig a sportegyetemen gondolkodtam, más forgatókönyvek voltak a fejemben arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
– Mi döntötte el végül, hogy író lettél?
– Az, hogy nem voltam elég jó. És tudtam magamról: nem vagyok annyira jó, hogy profi sportoló legyek. Lehettem volna jó edző vagy tornatanár, de ez nem volt annyira szimpatikus. Kipróbálhattam, az edzőmnek volt egy gyerekcsoportja, melyet többször rám bízott, nagyon jól elvoltam velük, de rájöttem, hogy ezt életvitelszerűen nem tudnám csinálni. Utána lesérültem, és kiderült, hogy mégsem ez az a pálya.
– Az újságírás, a rádiózás inkább annak tűnt?
– Az véletlenül alakult. A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban végeztem, ahol régen volt iskolaújság, de megszűnt, és '96-ban úgy döntöttünk pár barátommal, hogy újra kellene indítani. Az volt a kiindulópont, hogy mindannyian szerettünk írni. Ennyi közöm volt az újságíráshoz, nem gondoltam komolyan. Művészettörténetet végeztem, és rájöttem, hogy amit az egyetemen kaptam, csak alapozásnak jó, ha komolyan akarom csinálni, folytatni kellene, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy tovább tanuljak. A barátnőm az RMDSZ elnöki hivatalában dolgozott Bukarestben, oda kerestek sajtós munkatársat, és felhívott, érdekel-e. Úristen, gondoltam, politikai szervezet, RMDSZ.
Befejeztem az egyetemet, és „fantasztikus" kilátásaim voltak. Az egyik, hogy Kézdivásárhelyen segédmúzeológus legyek nagyon kevés pénzért. Az apám ott él, és elképzeltem, hogy a farmjáról gumicsizmában bebiciklizek a múzeumba – nem tűnt túl szimpatikusnak. Kolozsváron esélyem sem lett volna, nagy harc folyt az állásokért, így felhívtam a barátnőmet, hogy mégis megpróbálnám. Ez eldöntötte a további sorsomat. Akkor még Markó Béla volt az RMDSZ elnöke, és azt mondta, felvesz. Zöldfülűként, gyakorlat nélkül kerültem az újságírásba. Mindent, amit tudok, ott kezdtem el összeszedni. Miután lehúztam majdnem négy évet az RMDSZ-nél – ahol éreztem, hogy ez nem pont az én asztalom, és annak, amit ott sajtósként csináltunk, nem sok köze van az újságíráshoz –, a rádióhoz is kerestek kollégát. Mai napig probléma, hogy nehéz Bukarestben magyarul jól beszélő embert találni, akit be lehet ültetni egy mikrofon mögé. Helyettes riporterként kezdtem a Bukaresti Rádiónál, ahol most szerkesztőként dolgozom.
– Mennyire befolyásolja az írói munkásságodat, hogy napi sajtóban dolgozol?
– Ezen is túl kell lépni, az ember fejlődik. Volt egy nehezebb időszakom, amikor ki is vettem egy év fizetetlen szabadságot, mert nagyon nyomasztott a napi eseményekkel való foglalkozás. Eközben írtam a Papírszív című könyvet, melyben, ha újraolvasom, sok olyan szöveget találok, mely a hírszerkesztésre hajaz. Utána túlléptem ezen, már simán megoldható a kettő, hozzászoktam. A Bukaresti Rádióban egy óra adásunk van naponta, mindenkinek van napi félórája. Nekem szombaton van 50 percem, és azt csinálhatom, amit szeretek, amihez értek: írókkal, művészekkel, érdekes emberekkel készítek interjút, és ez felüdít. Kiegészíti egymást, és egyensúlyba kerül a kettő.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főszereplőnek mehetnéke van. Ez rád is jellemző, vagy azáltal, hogy pár év bukaresti lét után visszatértél a szülővárosodba, Kolozsvárra, lezárult a kör?
– Nem zárult le a kör. Az is véletlen volt, hogy visszaköltöztünk Kolozsvárra, nem volt betervezve. Akkor vettem ki fizetés nélküli szabadságot, amiben közrejátszott az is, hogy mivel a gyerekem koraszülött, gyakran betegeskedett. Állandóan hiányoznom kellett a munkából, és éreztem, hogy ez mindenkivel szemben sportszerűtlen. A cég, ahol a férjem dolgozott, fiókot nyitott Kolozsváron, többet volt itt, mint Bukarestben. Ekkor mondtam neki: ott lakik anyám, a nagyszüleim, te úgyis állandóan úton vagy, jöjjünk vissza. Visszajöttünk, de rá egy hónapra elmentünk Afrikába, tehát egyáltalán nem zárult le a kör. Csak ki kell sakkozni, hogyan tudunk menni. Most már a gyerek nagy, vele is tudunk, és szerencsére neki is állandóan mehetnékje van. Kíváncsi vagyok a világra, ennyi. De nem utazhatok olyan gyakran, ahányszor kívánom, ennek anyagi vagy időbeli korlátai vannak.
– Sokak szerint a fekete kontinens annyira nagy élmény, hogy semmi nem múlhatja felül. Afrika után hova lehet még menni?
– Vissza Afrikába. De amúgy bárhova, minden érdekel. Afrika régi álom volt, de az az idő, amit ott töltöttünk, édeskevés volt. Annyira más az a világ, hogy nem elég egy hónap, vissza kell még menni.
– Az írásaidra a sokszínűség, a nyitottság, a lazaság, az egzotikus helyszínek, érdekes nevek használata jellemző. Hogyan születik meg ez a világ, honnan inspirálódsz?
– Ez a világ a fejemben van, az utazások csak felélénkítenek, felnagyítanak dolgokat, elviszik a fantáziámat egy másik irányba. Az utazás önmagában nem elég, nem is feltétlenül szükséges. Ha nem utaztam volna soha sehova, valószínűleg akkor is bolondságokat írnék, ez van a fejemben. Nem kötelező utazni ahhoz, hogy az ember egy furcsa világot tudjon kialakítani. Bodor Ádám például nem arról híres, hogy sokat volt Afrikában, bőven elég neki, hogy a hegyeket járja, az ő világa mégis más. Bár közeli, más.
– Apropó Bodor Ádám: vannak, akik hozzá, mások Mózes Attilához hasonlítanak. Hogyan éled meg ezeket a párhuzamokat?
– Mózes Attilát nagyon kedveltem, már kiskoromban a kezembe kerültek a könyvei, mert nálunk nem volt korlátozás, hogy bizonyos könyveket csak bizonyos kor után szabad levenni a polcról. Anyám és a nagyszüleim neveltek fel Kolozsváron, és nem szóltak bele ebbe. A gonosz színeváltozása került a kezembe, és nem voltam abban a korban, amikor olvasnom kellett volna, nem 12 éveseknek szól. De annyira magával sodort a hangulat, hogy Mózes Attila örök kedvenc maradt.
Egyébként nem hiszem, hogy túl sok közös lenne bennünk. Nyilván sokat jelenthet, hogy ugyanabban a közegben élünk, éltünk, és lehet, hogy ugyanazok a dolgok tűntek fel. Bodor Ádámmal feltehetően a nevek miatt lehet a párhuzam. Ezek a nevek nem akarnak feltétlenül egzotikusnak hatni. Van egy mániám: ránézek egy emberre, akit valahogy hívnak, és nem biztos, hogy mindig talál a fejemben a név az emberrel. Más nevet kell adjak neki, ami közelebb hozza, inkább jellemzi őt. Nagyon sok jó szöveget olvasok, amelyekben semmitmondó nevek vannak, és ez idegesít. Ha van egy jó szöveg, jó karakter, és Marikának hívják, olyan, mintha megölnéd. A Marika nagyon szép név, csak a karakter általában többet hordoz ennél, kevésbé hétköznapi neve kellene legyen.
– Műfajilag sem szereted behatárolni magad, azt mondod, „szövegeket" írsz. Mikor derül ki, mi lesz a „szövegből"?
– Aki ír, mindenkinek van technikája, ahogyan dolgozik. Nem is szeretem munkának hívni, számomra legalábbis élvezet, jókedvemben írok, nem bánatomban. Amikor írok, nagyon jól érzem magam. A műfaji behatárolás hiányának is több oka lehet. Egyik valószínűleg az, hogy én ezt soha nem tanultam, nincsen rajtam súly, ami lehúzna, hogy: na most akkor, ez vajon mi? A technikám általában az, hogy bevillan valami, egy mondat, vagy általában a cím, és arra felépítem az egész sztorit. Másik ok, hogy szeretem az összevisszaságot. Olyan szövegeket is írok, amelyek akár prózaversnek minősülnek, ha már feltétlenül kell legyen műfaji behatárolása. De úgy gondolom, az egész összefügg, a vers is a többi része, hiszen az egyetlen élő szöveg. Inkább ez a lényeg, hogy élő legyen.
– Termékeny írónak tartanak. Te ezt miként látod?
– Szerintem nem írok nagyon sokat, inkább akkor, amikor belefogok. Kevesebbet írok, mint amennyit szeretnék. Biztos, hogy a Szalamandrák éjszakái miatt vélik így, mert eléggé hosszúra sikerült, nem így terveztem. Egy háromezer leütéses történetből nőtte ki magát. Ahogy megírtam, tudtam, hogy ebben sokkal több van. A regényt úgy írtam, hogy egy évig napi négy órát dolgoztam. Úgy jött. Most novellákat írok, ez a műfaj nem igényli, hogy napi négy órát dolgozzak.
– Ezek szerint a következő kiadványod egy novelláskötet lesz?
– Nincs eldöntve, nem sietek. Amikor úgy érzem, kész van, leadom. Inkább összefüggő történetek ezek, az első könyvem, a Bonjour Leibowitz is ilyen volt.
– Ezt leszámítva a többi könyved a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg. Hogyan alakult ki az együttműködés?
– Amikor a Macskaméznek megvolt a kézirata, Láng Zsolt mondta, hogy ki kellene adni. De nem nagyon foglalkoztam ezzel. A Bonjour Leibowitz megjelenését is a barátaim intézték. Szonda Szabolcs mondta: ebből kellene csinálni egy könyvet. Mire kértem: ne fárasszon ilyenekkel. De ő fárasztotta magát, és pályáztak a Communitas Alapítványnál, nem is tudtam róla. A második könyvnél Láng Zsolt javasolta a kis csíkszeredai kiadót, és ők valószínűleg nem csalódtak, mert a következő könyvemet, a Papírszívet már felkérésre írtam. Felhívott a kiadóigazgató, hogy lenne-e még egy könyvem, és mondtam, hogy nincs, de írok. Mivel kis kiadó, bensőségesebb a viszony, mint egy nagynál, ahol az ember át kell menjen mindenféle szűrőn.
– Az utóbbi időben több elismerést is kaptál, legutóbb az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Mennyire számítanak ezek?
– Örülök nekik, de nem hiszem, hogy sokat változtatnának rajtam. Van egy elméletem, miszerint megtörténhet, hogy valahol Kolozsváron üldögél egy szobában egy ember, aki fantasztikus dolgokat ír, de sehol nem publikálja, pedig lehet, hogy sokkal jobb, mint én vagy bárki más. Ha nem fogadtam volna el a díjat, az olyan lett volna, mint egy kiáltvány valami ellen. Ennek a díjnak van egy szép neve: Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díj. Tudjuk, hogy az RMDSZ alapította, de mégis az erdélyi kortárs magyar kultúrát díjazzák, és nem azt, hogy én személy szerint politikailag korrekt vagy hű lennék. Ez jellemző arra a néhány emberre, aki megkapta. Legalábbis irodalom kategóriában nem azok kapták, akik az első sorban állnak egy zászlóval. Hanem inkább ügyesen ülnek az íróasztaluk mellett, és írják a saját dolgaikat, melyek fontosak. Például Jánk Károly nem egy állandóan jelen lévő véleményformáló, holott a versei meglehetősen ütős kórképet adnak a világról, amelyben élünk. A díj nem változtat különösebben semmin, de értékelem, hogy próbálnak odafigyelni arra, ki mit csinál ma. Mert Erdélyben a díjakat nem feltétlenül a mai munkásságra adják, egy csomó életműdíj van. Van egyfajta múltbarévedés persze, különben több embert kellene díjazni, de korlátozottak a lehetőségek.
– Mennyire tartod meghatározónak az írói munkásságod szempontjából, hogy erdélyi magyar vagy?
– Ugyanúgy, ahogy kezem és lábam van, tagadhatatlan, hogy erdélyi magyar vagyok. Ha nem az lennék, másképp írnék. Ha budapesti lennék, teljesen más hangom lenne, mert más közegben nőttem volna fel, más dolgokat láttam volna magam körül, más élmények, traumák értek volna. Erdély ott van minden mondatomban, viszont úgy gondolom, ha az ember tényleg el akarja mondani azt, ami körülötte van, amit erről érez, úgy kell tennie, hogy az mindenki számára érthető legyen. S ahhoz kicsit körül kell nézni, hogy mi van a világban. Kicsit ki kell lépni ebből az erdélyiségből. Azt is meg kell nézni, ez hogyan viszonyul ahhoz, ami az országban, a világban van.
Mert amellett, hogy erdélyi vagyok, romániai is vagyok, ez a hazám. Sajnálom, ha egyeseknek ez nem annyira szimpatikus. Mikor megkaptam a díjat, Vida Gábor a laudációjában az írta, hogy „két nyelv, két haza" és egy barátnőm felháborodott ezen: mi az, hogy két nyelv? Nem volt teljesen evidens, hogy ez mire is utal, de én nem szégyellem, hogy jól tudok románul, és időnként románul is írok. Nem hiszem, attól magyarként kevesebb lennék, hogy ismerem ennek az országnak a nyelvét, használom is, és eléggé otthonosan mozgok a román kultúrában. Úgy gondolom, így jó, és ha mind így lennénk vele, mindenkinek jó lenne. Nyilván, ez a másik oldalra is érvényes. Én így látom a mi közös jövőnket, ha szabad ilyen nagy szavakat használni. Ez az egyetlen út, ami járható Erdély, az egész ország számára. Hogy egy kicsit több őszinteséggel viszonyuljunk a mindennapjainkhoz, ahhoz, amiben vagyunk.
– Milyen szövegeket szoktál írni románul?
– Legutóbb egy ábécéskönyvhöz, az ABC80-hoz írtam szöveget, március közepén jelenik meg. Egy román képzőművész lány találta ki, és elkezdte megrajzolni: minden betűhöz talált egy tárgyat, amely a 80-as évekre, a mi gyerekkorunkra volt jellemző, és kellett egy szövegíró. Egy közös barátunk, egy román művészettörténész rám gondolt. Találkoztam a lánnyal, megnéztem a rajzait, nagyon tetszettek, és mondtam, hogy próbáljuk meg, írtam hozzá sánta versikéket. Próbálkoztam magamat fordítani, románul írni prózai szövegeket, de az nem ment. Ha magamat fordítottam, valami teljesen más lett, mert közben elkapott a ló. Most együtt dolgozom a fordítómmal, a Szalamandrák éjszakáit a Curtea Veche Kiadó fogja megjelentetni románul májusban. A kétnyelvű fordítóm minden részletet átküld, elolvasom, és ahol érzem, hogy sántít, vagy nem jól értette, kisegítem.
– Milyen románul visszaolvasni a saját írásaidat?
– Kellett kis idő, amíg hozzászoktam. Még próbálkozott előtte valaki a fordítással, aki magyar, de valahogy nem sikerült neki elkapni a ritmust vagy hangulatot. Az említett férfinak viszont összejött. Teljesen más, kicsit idegen, de el kellett fogadni, hogy ez másik nyelv, nem fog ugyanúgy hangzani. Azt hiszem, az a 11 év, amit Bukarestben töltöttem, nagyon jó mankó ilyen szempontból. Mert teljesen más az erdélyi román kultúra és a déli, másként hangzanak a mondatok. De találkozik a miénkkel. Itt van a műfordítónak az igazán nehéz dolga, hogy ezt át tudja adni.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főhős célja: élni. Hogyan érted ezt?
– Úgy élni, hogy magunk legyünk. Ne kelljen mindig álarc mögé bújni, megjátszani magunkat. Persze az élet eleve feltételezi, hogy az ember különböző szerepeket játszik, ha tetszik, ha nem. De ezt az eljátszást minél kisebb lángra kell venni: az ember vállalja, hogy kicsoda, éljen úgy, ahogy tud. Rövid az élet, sok minden történik egy ember életében, de n

Vargyasi Melinda: „Kötelesség megőrizni a régit, és megújulni”
Míves munka nemzedékeken át
A munkái üzenetek. Igényességről árulkodnak, nyugalmat árasztanak, és a megújulásra való képességről beszélnek. Vargyasi Melindáról inkább csak azok hallottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön, akik maguk is kézműveskednek, varrnak, szabnak, és összefutottak vele vagy ott, ahol tanít, vagy ahol tanul, netán vásárokban, ahol díszes kiegészítőit árulja, esetleg magánvállalkozásában, ahol megvarrja a nőknek álmaik egyedi alkalmi ruháját. Mindezt csendben végzi: a műve szerepel, ő pedig szerényen öltöget a háttérben.
– Nagymamámnál töltöttem, falun a gyermekkorom nyarait, s valamivel el kellett üssem az időt, így ő mutatta meg nekem a különböző kézimunkafajtákat, öltéseket, hogy lefoglaljam magam – meséli. – Édesapámnak is volt tehetsége ehhez a fajta munkához. Nekünk az iskolában komoly kézimunkaóráink voltak, ma is megvan a jegyzetfüzetem a kötésmintákkal, a mintakendőm, amelyen a különböző hímzéstechnikákat gyakoroltuk. Még befőzést is tanítottak nekünk, recepteket írtunk. Ezeken az órákon nyúltam először varrógéphez, s ennek hatására suttyomban az otthoni gépet is előszedtem, mert az addig tabu volt számomra.
Játékszer és karrier
– Mivel a szüleim váltásban jártak munkába, egyik távozása és a másik érkezése között volt szinte egy óra, amikor egyedül voltam otthon; ez volt az én időm. Csak hát a kapkodásban eltört tűk, becsípett cérnák elárulták titkos tevékenységemet, így aztán rájöttek, de tovább már nem tiltották ténykedésem.
Vargyasi Melinda, a Vármeli márkanév méltán büszke birtokosa a kézdivásárhelyi ruhaipari technikumban végzett 2000-ben, a ruhatervező-technikus szakon, még a néhai Kosztándi Jenő festőművésztől tanulta a divatrajzot.
– Látjuk, tapasztaljuk, a szakmában a gép a főszereplő. Aki varrni akar, megteheti a készruhaiparban is, de ott csak egy munkafázishoz fér hozzá. Aki szeretne érteni is ahhoz, amit csinál, a folyamatot elejétől végig ismerni, a végeredményben is gyönyörködni, az szabás-varrás tanfolyamon sajátítja el a szakma csínját-bínját: tervezéssel indul a folyamat, szabásminta-szerkesztés, szabás, összeállítás, próba következik, majd a véglegesítő műveletek. Egyediségre mindig lesz igény – vallja meggyőződéssel Melinda, aki a technikum elvégzése után szinte azonnal magánvállalkozásba fogott.
Mindig van, mit tanulni
– A békéscsabai kézműves szakiskola oktatói Erdélyben tartottak kétéves hímzőtanfolyamot, persze, nem hagytam ki a lehetőséget. Az ottani iskolából két hónaponként lejártak Szentgyörgyre, a katolikus plébánián működő Kolping Házba, ahol egy-egy intenzív hétvégén tanultunk, majd a közbeeső periódusokban gyakoroltunk. Több mint húsz magyarországi és Erdélyi tájegység mintáit sajátítottuk el, varrtuk, többnyire hagyományosan, lakástextíliákon alkalmazva a mintákat, néhányan azonban ruhadarabokra is ráloptuk.
A szakmában nem egy szezonra tervezik a ruhákat, a népviseletből átmentett szabásvonalakat kicsit modernizálják, de mindenképpen klasszikusabb darabokat terveznek, hogy a viselhetősége arányos legyen a belefektetett munkával, idővel és pénzzel. A megvarrt gyönyörűségeket Vargyasi Melinda a budapesti Hagyományok Háza szakmai zsűrijével bíráltatja el a „modern” kategóriában, ami azt feltételezi, hogy a régi mintákat a mai kor emberének igényeit kiszolgáló ruhadarabokra alkalmazza. Kellő tapasztalatszerzés után (ez legkevesebb 30 pozitívan elbírált darabot jelent) nyert el a népi iparművész címet-rangot, közben, ugyancsak Békéscsabán elvégezte a játszóházvezetői és kismesterség-oktatói tanfolyamokat. A napokban a népi viseletvarró-tanfolyamra is beiratkozott, amit a Békés Megyei Népművészeti Egyesület a Hagyományok Házával közösen indított.
Türelemmel oktatva
Közben a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában varrótanfolyam oktatójaként is kenyérbe esett. Itt a szoknyától a kabátig mindent megtanítanak, egész kollekciókkal kellett levizsgázniuk a tanoncoknak – már a második évfolyam végzett –, akik nem győzték elismerő szavakkal illetni Melinda végtelen türelmét, ami a sokszoros elbontások után sem lankadt. A hét minden napjára jut délutáni szakkörös tevékenység, ahol az elsajátított tudást adja tovább, a hobbivarrás-tanfolyamon a szabás-varrás alapjaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők, az Öltögető hímzőkörben a kézi hímzés technikáit sajátíthatják el, akár kezdők is, a Varróklubban tematikus foglalkozásokon fejlesztik tudásukat a visszajáró tanítványok.
Míg nekünk mindezt felsorolni is sok, Melinda lazító tevékenységnek tartja a kézimunkát, csak a határidők nyomasztják. – A varrás alkotás, amit csak odaadással, összpontosítással lehet csinálni (tehát minden más kizárásával) mert ha nem, legközelebb az ollóval kell kezdeni – mondja.
Jó vásár-e vásározni?
A művek megtalálják a maguk hordozóit. Melindával kézművesvásárokon lehet találkozni, de internetes oldalakon is fellelni egyedi alkotásait. Innen adódik a kérdés. Jó vásár-e vásározni?
– Ha állandóan újul a készlet, akkor igen. De nem ártana több lehetőség az értékesítésre. Magyarországhoz képest harmincévnyi bepótolnivalónk van, ott ugyanis rengeteg pályázattal segítik a kézműveseket, népművészeket, egyesületi szinten is menedzselik őket, míg itthon nem látok változást ebben az irányban. A helyi egyesületek és a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége inkább tájékoztatással segíti az alkotókat.
Azt viszont már nem kell búsulnia, hogy nem lesz, aki továbbvigye a szakmát.
– A lányom, Dorka is tevékenykedett a Kreakids stúdiónál, rajzol, tervez, varrogat mindenféle apróságot kicsi korától. Sőt, már pocaklakó korától megbarátkozott a varrógéppel, annak a zakatolása volt nálunk az altatódal – emlékszik vissza mosolyogva.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Haladéktalanul hívják össze Erdély országgyűlését…”
Ez a követelés 1848 tavaszán a pesti 12 pont nyomán sokfelé elhangzott, de sehol sem olyan sürgetően, mint Kolozsvárt és Székelyudvarhelyen. Erdély fő- városában azért, mert az itt összegyűlt politikusok ettől a fórumtól várták az országos problémák megoldását, a székely anyavárosban pedig elsősorban azt remélték az illetékesek, hogy ezáltal békés mederbe terelhető a szék területén már-már veszélyessé váló népforradalom. Nem volt véletlen, hogy Kolozsvárt a március 21-i nagy tüntetésen, amelyet a kortársak e város március tizenötödiké- jének neveztek, a főszónok, Méhes Sámuel, a Református Kollégium tanára, az Erdélyi Híradó főszerkesztője azt hangsúlyozta, hogy a küszöbön álló változások békés, törvényes jellegét csak a haladéktalanul összeülő országgyűlés biztosíthatja. Ilyen értelmű határozatot nyújtottak át Teleki József főkormányzónak, aki ennek érdekében nem késlekedett kérni a királytól: hirdessen Erdélyben országgyűlést. De a bécsi válasz késett, ezért egyre nagyobb nyomás nehezedett a kormányzóra, hogy – akár a királyi döntés nélkül – önhatalmúlag lépjen fel s kezdeményezze a rendek összehívását. Ilyen céllal határozta el Udvarhelyszék közgyűlése is küldöttség indítását Kolozsvárra a Kormányszékhez, s annak elnökéhez. (Erről a kérdésről tanulmányt közöltem a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Lustra című folyóiratában 2005-ben, egyes adatait itt is felhasználom.) A több mint harminc tagú bizottságot Pálffy János, a szék legjelesebb politikusa, az előbbi országgyűlések udvarhelyszéki képviselője (követe – ahogy akkor nevezték), a magyar népképviseleti országgyűlés későbbi alelnöke vezette, akit olyan tekintélyes személyiségek kísértek el, mint Keller János, Mikes Benedek, Gálffy Mihály és mások. Amikor a 16 szekérből álló karaván a Feleki-tetőre április 8-án megérkezett, ott már nagyszámú – főleg fiatalokból álló – kolozsvári csoport köszöntötte a székelyeket. A Jelen című lap szerint, amikor a két csoport találkozott, „lobogóikat öszveértették, kölcsönösen idvezelték egymást s baráti jobbot szorítának.” Ez a barátkozás előrevetítette a további együttműködés lehetőségét és hangulatát is. A Biasini, Pávics és a Csillag fogadókban megszálló küldötteket már aznap sorra köszöntötték, és tá- mogatásukról biztosították a kolozsváriak. Aztán ifj. Bethlen János lakásán nyílt tanácskozáson Pálffy János és Keller János tájékoztatta a jelenlevőket és a sajtó képviselőit az udvarhelyszéki eseményekről. Ott olyan népgyűlésekre s összejövetelekre került sor, amelyeken nem kevesebbet javasoltak egyes szónokok, mint azt, hogy el kell foglalni a bányákat, sóaknákat, mert azok a nemzet tulajdonai, s ne engedjék, hogy azok jövedelmét, „Bécsbe csempésszék” s az adókat az eddigi szokás szerint használják fel. Az már a közigazgatás rendjét veszélyeztette, hogy az egyik szónok a nép által királybíróvá választatta magát. Pálffyék azt sem feledték el felvetni, hogy ők nemcsak Udvarhelyszék ügyében jöttek Kolozsvárra, hanem „az egész ország” érdekeit szem előtt tartják, de igyekeztek nyomatékosan kifejezni azt is, hogy a székelység múltja és jelene „külön figyelmet érdemel”. Ezzel összefüggésben szemrehányások hangzottak el a Kormányszéket és a kormányzó magatartását illetően. Szerintük a kormányzónak az új helyzetben már cselekednie kellett volna azért is, hogy az általa vezetett intézményt, a Kormányszéket kiszabadítsa Bécsnek alávetett helyzetéből, mert addig az erdélyi Kormányszék „csak kiadóhivatala volt a (bécsi) kancellária parancsainak.” Tennie kellett volna ezt azért is, mert Bécsben a bürokrácia megbukott ugyan, de nem szűnt meg parancsot küldeni Erdélybe. A bírálat nem kis vitát váltott ki, mert több kolozsvári politikus védelmébe vette Teleki Józsefet. Amint az Erdélyi Híradó beszámolt róla, idős és ifjú Bethlen János, valamint többen má- sok sem helyeselték a kormányzó késlekedését, de nem feledkeztek meg korábbi érdemeiről, s visszautasították azt a bírálatot is, hogy az erdélyi Kormányszék – ahogy mondták: a kormányzó hivatal –, csak közve títője lett volna a bécsi kancellária parancsainak. Szerintük a Kormányszék sohasem vált a bécsi bürokrácia vak eszközévé. A vita végül is békésen ért véget. Az udvarhelyiek árnyalták bírálatuk élét: ők sem vonják kétségbe a kormányzó addigi érdemeit, de nyomban hozzátették, ha az alkalommal nem cselekszik, s kérésük teljesítésével nem nyugtatja meg a háborgó kedélyeket, el fogja veszíteni tekintélyét. De ehhez nyomban hozzáfűzte Pálffy János, hogy ők (az udvarhelyszékiek) nem állnak el a követelésüktől, s kijelentette: „Most harmincan jöttünk országgyűlésért, de ha nem kapunk, eljövünk mi 30 ezren is” (Erdélyi Híradó. 1848. április. 11.). Amint rövidesen kiderült, ennek már nem kellett bekövetkeznie. Kolozsvár lakossága erőteljesen felkarolta a székelyek kérését, ennek többször jelét adta tömegtüntetések által is. Egyik ilyen megmozdulásra már április 8-án este sor került a Farkas utcában, ahol főleg az ifjúság volt tevékeny, s elhatározták, hogy a következő napon, amikor a kormányzó fogadja az udvarhelyi küldöttséget, ha szükségesnek mutatkozik, kolozsváriak is csatlakoznak ahhoz. A Farkas utcából a tüntetők fáklyákkal és nemzeti zászlókkal a Főtérre, onnan a Biasini szállóhoz vonultak, ott ilyen kiáltások hangzottak el: „Éljen a székely nemzet, unió és országgyűlés!” Gyulai Pál fiatal, de már ismert író beszédet mondott, azt hangsúlyozva, hogy Magyarország kivívta szabadságát, s Európa több országában a nép engedményeket kapott, miközben Erdély még hallgat, pedig már itt is cselekedni kellene, amire a székely küldöttség is buzdít. Gyulai Pál után a tömeg Pálffy Jánost és az udvarhelyiekhez csatlakozott Berzenczey László marosszéki politikust kérte fel beszéd tartá- sára. Pálffy örömének adott kifejezést amiatt, hogy a kolozsvári ifjúság lelkesedik a szabadságért, és bízott abban, hogy rövidesen kihirdetik az országgyűlést, amely meg fogja oldani a székelyek problémáit is. Berzenczey is országgyűlést követelt, hogy elkerülhető legyen az erőszakos fellépés. A tüntetés késő este ért véget. Kolozsvár támogatása nem merült ki a tüntetésekben és szónoklatokban, ugyanis a politikusok közvetlenül a kormányzóhoz fordultak a közös ügy érdekében. Április kilencedikén reggel idős Bethlen János és Zeyk József felkereste Teleki kormányzót, ismertették vele a székelyföldi forradalmi mozgalmakat, s arra kérték, hogy vegye fontolóra a küldöttség kérésének teljesítését. Ezt követően fogadta Teleki József az udvarhelyi küldöttséget, meghallgatta kérését, de még nem mondott igent annak teljesítésére. Ezért a tüntetések folytatódtak a következő napon is. Tizedikén már a reggeli órákban a Kormányszék udvarán gyűlt össze a tömeg, s követelte az országgyűlés napjának kitűzését. Nemsokára megjelent báró Kemény Ferenc, az előző országgyűlés elnöke, valamint Degenfeld Ottó és Szabó Lajos kormányszéki tanácsosok, akik a következőket adták hírül: a Kormányszék „megbízta kormányzó ő nagyméltóságát, hogy törvényadta jogánál fogva folyó május 29-re országgyűlést hirdessen”. Világos tehát: az említettek 10-én nyilvánosságra hozták az országgyűlés kezdetének időpontját, ezt a kormányzó 11-én hivatalosan kihirdette. Tette ezt annak ellenére, hogy Bécsből az akkor megérkezett leirat nem határozott meg időpontot az országgyűlés elkezdésére, csak azt ígérte, hogy az uralkodó „az országgyűlést még ezen esztendő lefolyása alatt összehívni szándékozik.” Ezt azonban nem vette tekintetbe Teleki kormányzó, aki az országgyűlés meghirdetésével kétségtelenül bátor és történelmi jelentőségű lépést tett meg. Nem fér kétség ahhoz, hogy a Kormányszék és a kormányzó döntésének megszületéséhez hozzájárult az általános közhangulat, amihez a döntő lökést mégis az udvarhelyszéki küldöttség megjelenése adta meg. Kellett ehhez Kolozsvár kiállása is. Udvarhelyszék és Kolozsvár közös fellépése példás és sikeres volt. Ezért az udvarhelyszékieknek nem kellett üres kézzel hazamenni- ük. Azért sem, mert 11-én este átvehették a kormányzótól azt a lepecsételt iratot, amely Udvarhelyszék meghívását tartalmazta a május 29-én Kolozsvárt megnyitandó erdélyi országgyűlésre. Ez bizonyosan nem kis elégtételt és örömet jelentett a kifejtett küzdelemért. Köztudott, hogy a kitűzött napon, 1848. május 29-én megnyílt az utolsó erdélyi rendi országgyűlés, amelyet július 18-án zártak be. Ezalatt 11 törvénycikket szavaztak meg a követek. Ezek kimondták a régi rendi jogok megszűntét, amit beiktattak az uniótörvénybe, ezzel eltörölték a nemesség privilégiumait, s meghirdették a közös teherviselést, a törvény előtti egyenlő- séget, sajtószabadságot, röviden szólva, megteremtették a polgári rendszer jogi kereteit. Mindezek alapvető változásokat eredményeztek Erdély politikai s társadalmi helyzetében.
Egyed Ákos
Szabadság (Kolozsvár)

„Mindig kíváncsi voltam a világra”
Jósa Piroska kör- és üzemorvos, helytörténetíró és utazó Váradpósán (Păuşa) született 1934. március 14-én. Az apai ágon háromszéki eredetű család tagjaként ma Váradszőllősön élő, a 83. életévét ünneplő Piri nénit az általa előszeretettel „Nufărul City”-nek becsmérelt, villamosok és gépkocsik zajától terhes városrészben, háromszobás lakásán látogattuk meg. Életének történelmi jelentőségű állomásairól és arról a hosszú évszázadról mesélt, amelyekben ezek felépültek.
Csodaszép bútorok, könyvszekrények és a mennyezet felé törő kötetek oszlopai, és öt jól megtermett macska fogadja Piri néni oldalán a meglehetősen gyakori látogatókat, akik az életkorát meghazudtoló asszony frissességét jól ismerve nem minden esetben érkeznek előre megbeszélt időpontban, mint én. Piri néni szívesen fogad látogatókat, és előfordul, hogy a szomszédok is nyomósabb okkal néznek le hozzá, mint szomszédok általában szoktak: ha például rosszul érzik magukat, megkérik, hogy vizsgálja meg őket, írjon fel nekik valamit – amit a doktornő előzékenyen meg is tesz: megméri a vérnyomást, meghallgatja a tüdőt, felméri a tüneteket és receptet ír. Bevásárlás, főzőcskézés és estébe nyúló beszélgetés jellemezte a gazdag napot, amelyhez kétkezi segítségként és beszélgetőpartnerként, két generációt összekapcsolva, Jósa M. Levente is hozzájárult. „Apámnak volt a nagynénje Piri” – közli elsőkben, a rokonság szerteágazó szálait tisztázva.
– Meséljen a származásáról, a családjáról!
– Nagyapámnak, Leventének a dédapja Háromszéken volt tanító, úgy hívták, mint édesapámat: Jósa Gábor. Nagyapámnak kilenc gyereke volt, hatan érték meg a felnőttkort, köztük Leventének a nagyapja és az én apám is. Apámnak is megvolt a tanítói diplomája. Én Váradpósán születtem, kisbaba voltam, amikor Szőllősre jöttünk, édesanyámnak pedig a nagyapja volt itt katolikus kántortanító. Húgom, Ibolya, aki másfél évvel volt fiatalabb nálam, már Váradszőllősön született. Tanítócsalád volt tehát a Jósa is, meg az anyai Kuglis is, akik Szatmár megyeiek voltak. Apám igazi gazdaember volt, sok földünk volt akkoriban az úgynevezett Külső Határban, és még volt Mezőbottyánban is (ami Szakadáthoz tartozik). Nagy portánk volt, még a ház körüli földet is lovakkal szántotta fel apám, mert túl nagy volt ahhoz, hogy felássa, és mindenfélét veteményeztünk, amit a jószágok ettek.
– Történelmi pillanatokban élt. Kezdjük az 1940-es évekkel, amelyeket később kutatott is, és helytörténeti könyvekben írt róluk.
– Hatéves voltam, amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, akkor kezdtem az elemi iskolát. Apám református volt, anyám katolikus, engem is katolikusnak kereszteltek. Református és katolikus iskolába is jártam, a magyar leánylíceumban érettségiztem 1952-ben.
Tízéves voltam, amikor elkezdtek hullani a bombák 1944 júniusában, majd szeptemberében, kétszer is. Emlékszem, apám fogta a fejét, és hívta anyámat: „Nézzétek, hogy hullnak a bombák!” (Itt félbeszakítom, és rákérdezek a deportálásokra). Szőllősön nem nagyon voltak zsidók, de hallottuk, mi történik Váradon. Nagynéném mondta: „Elvitték a zsidókat, nincs már becsületes kereskedelem!” Én jártam Auschwitzban, még a kommunista rendszerben. Borzalmas volt.
Az oroszok bevonulásakor itt község volt, nem voltak tömbházak. Nagyon kiürült Szőllős, sokan elmentek, mert féltek. Szegény apám azt mondta, mi nem menekülünk. Hát maradtunk, és az oroszok nem bántottak minket, a húgomat játékosan feldobálták a levegőbe. Mongoloknak néztek ki, a gyerekeik képeit mutogatták, kedvesek voltak, de az egyik szobát oda kellett adni nekik, és persze agyonlőtték a disznónkat, a nagynéném pedig finom paprikást készített nekik belőle. Nagynéném aztán elszántan vasalta utánuk az ágyneműt, félt a tetvektől.
– Meséljen az orvosi pályafutásáról, milyen volt orvosnak lenni vidéken a kommunizmus éveiben?
– Marosvásárhelyen magyarul végeztem el az egyetemet, és 1958-ban szereztem általános orvosi diplomát. Utána egy évig gyakorló orvos voltam Váradon a Szülészeti és Nőgyógyászati Kórházban, aztán kikerültem falura, Köröskisjenőbe, Telegd mellé, ott dolgoztam 15 évig mint falusi körorvos. Tíz évig két körzetet láttam el, hat falut, Köröskisjenőt, Köröskisújfalut és Bottyánt, Szakadátot, Szabolcsot és Borsát, hozzáteszem, egy fizetéssel. Állandóan úton voltam, és az volt a szerencsém, hogy volt ott egy kordé egy félszemű lovacskával, és a kocsis örvendett, hogy a doktornő tud bánni a lovacskával. Tudtam hajtani, gyerekkoromtól ismertem és szerettem az állatokat, hiszen volt tehenünk, disznónk is. Köröskisjenőn, ahol kicsi volt a református közösség, még villany sem volt. Volt egy román cigánynegyed, és itt nem volt olyan család, ahol ne kereszteltem volna gyermeket, sőt volt, ahol hármat is kereszteltem. Kétévente mindig át kellett vizsgálni az egész lakosságot: házhoz mentem, megmértem a vérnyomást, meghallgattam a szívet, megkérdeztem, ki hogy érzi magát. Mindig volt egy szanitécem és egy felcsernőm, és volt bábaasszony is, mert sokszor otthon szültek az asszonyok. A legszigorúbban a csecsemők (nullától egyéves korig) vizsgálatát és felügyeletét vették és a várandós asszonyokét. Gyerekeknél kis korban a vírusos tüdőgyulladás volt gyakori, de előfordult, hogy az egyévesnél fiatalabb gyerekek balesetben haltak meg. A cigányfaluban például petróleumlámpa miatt kigyulladt egy kunyhó, és mire kicipelték ágyastól, füstmérgezésben meghalt egy öreg bácsi. Volt olyan, hogy egy 18 éves fiú belefulladt a Körösbe, de volt egy öreg cigány, Murvai Józsi bácsi, aki például százegy évet élt, és mindig azt mondogatta: „Tetszik tudni, én mindig kisbíró voltam, amikor jött Horthy, azt is én doboltam ki a faluban”. Szerettem falun lenni, ez az igazság, jó levegő volt, és engem is mindenki szeretett, sokat kereszteltem, románt, reformátust is. Minden cigányasszony meghívott komaasszonynak, néha egyik-másik még ma is meglátogat.
Végül a rendszerváltás után vonultam vissza, mert hamarabb elengedtek. Tizenöt évig voltam falusi orvos, aztán tíz évig Nagyváradon üzemorvos. A visszavonulás után az RMDSZ székházában rendeltem körülbelül 2007-ig, amíg baj nem lett a szememmel.
– Visszatekintve ezekre az évekre, mi volt a legmegrendítőbb önnek?
– Volt egy húgom, Ibolya, aki másfél évvel volt fiatalabb. Ő matematika-fizika karon járt egyetemre Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Első éven kiküldték őket a Szamoshoz, amelyen megakadtak a nagy jégtáblák, hogy dobálják ki azokat, és szívreumát kapott. Nem tudta befejezni az első évet sem, mert kórházba került, és abban az időben szívbillentyűműtétet nem nagyon végeztek itt, még gyerekcipőben járt az operáció. Én 1956-ban negyedéves voltam, és átküldtek egy hónapra kórházi gyakorlatra Pécsre, aztán Budapestre. Rendes volt a professzorom, akinek elmeséltem a húgom esetét, és ő közölte, hogy ők már operálják a szívet, és adott is egy beutalót a húgom számára. De aztán jött ’56, és nem tudtunk kimenni, lezárták a határokat. Itt Romániában pedig félt a műtéttől, és addig félt, hogy huszonnyolc éves korában meghalt. Borzasztó volt látni. Csak kaptam egy táviratot. Ennyi volt. Apám akarta, hogy hazahozzuk, de itt Szőllősön se tudott nyugodni, mert ugye felszámolták ezt a temetőt.
Szőllősön aztán nagyon sokan belehaltak a bánatba, amikor kisajátították a telkeket, és lebontották az egészet. Apám is kórházba került. Virágoztak a gyümölcsfák, és mindent szétbontottak, azt a szép nagy kertet, alma, diófa, szőlő… Apám nem bírta nézni. Nagynéném azt mondta, hogy nem kell bánkódni, legalább majd folyik a víz, nem kell a kútra járni. Azért is élt 98 évig, mert mindig fantasztikusan optimista volt. De apám belerokkant, hiába vigasztalták. Aztán jött a temető, amit felszámoltak. Itt voltak a nagyszüleim, akiket nem ismertem, anyám és a húgom. A katolikus pap szervezett egy temetőmentő akciót: a templom mögött közös sírba kerültek azok, akiknek a még itt élő hozzátartozói igényt tartottak erre. Egy tábla néhány névvel és sok sírkő. Ennyi maradt belőlük. „Fiam, még a temetőt is megölték!” – mondogatta nagynéném.
– Hogyan lett világutazó, helytörténész, közíró?
– Az irodalom vonzott, szerettem írni. Egészségügyi felvilágosításokat írtam először, fiatal orvosként az akkori Fáklyának. Később, mivel sokat jártam a világban, megkértek, hogy írjak ezekről az utakról is. Ekképpen írtam meg a könyvet is belőlük, kibővítve.
A világjárás volt a hobbim, a mániám, mindig kíváncsi voltam a világra, és fontosnak tartottam, hogy ezt megosszam, és kaptam adottságot az Istentől, hogy le tudjam írni.
Az első kirándulásaim itt Romániában voltak, a Nyomdászklubbal, aztán ők szerveztek csoportos utakat a szocialista országokba, Csehszlovákiába, Magyarországra, a Szovjetunióba. Hatszor voltam Moszkvában, elég jól gagyogtam oroszul is. Mindenütt minden ki volt írva oroszul. Odáig voltak értünk például Szamarkandban, ahol ízletes sárgadinnyét lehetett kapni, mert európaiak voltunk. A legérdekesebb számomra Egyiptom volt és Észak-Korea. A Kheopsz-piramisba bemászni, negyven méter magasan a sírkamra belsejében lenni nagy élmény volt, vagy II. Ramszeszt látni a kairói múzeumban. Aztán Koreában például, a vendéglőben, ahol étkeztünk, a maradékot mindig az éhezők ették meg, akiket beengedtek az asztalokhoz, miután mi végeztünk.
Jártam Svájcban, a rendszerváltás előtt és után is, az egyik asszisztensnőm innen ment ki Zürichbe, ő a Félixfürdőn ismerte meg a férjét, aztán ’89 után jártam náluk ismét: elküldték a jegyet, vendégül láttak. A férje valamilyen északi származású volt, franciául beszéltünk egymással, jópofa volt, és nagyon sok kiállítást néztünk meg. Aztán persze ott volt még Párizs, Olaszország és sok más csodás világ. Közben mindig gondolkoztam azon is, hogy írjak valami mást is, ne csak az utakról, és így az elmúlt években öt helytörténeti kötetem látott napvilágot, amelyekre büszke vagyok, és amelyekhez közösen kutattunk Leventével. Jelenleg is dolgozunk egy újabb könyvön, amely a régi Szőllőst lesz hivatva megörökíteni visszaemlékezések, történetek, anekdoták révén.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Máriás József: Az írás: szolgálat
Március 22-én, szerdán 17 órakor a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának tanácstermében (a Szatmárnémeti Református Gimnázium épületében) mutatják be Máriás József Az írás: szolgálat című tanulmánykötetét. Az alábbiakban a szerzővel beszélgettünk
avaly e címmel jelent meg Máriás József tanulmánykötete a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál. Lapunk sok olvasója emlékezhet e névre, hisz a szerző 1968–2002 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság munkatársa volt. Már ez idő alatt is előszeretettel írt irodalomnépszerűsítő írásokat — recenziókat, tanulmányokat, évfordulós megemlékezéseket — az egyetemes magyar irodalom, különösen az erdélyi magyar literatúra jeles alkotóiról, műveikről a napilapokban, a Korunkban, a Művelődésben. Írásai olvashatók a budapesti Hitel és Magyar Napló, a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és Pedagógiai Műhely, a sárospataki Zempléni Múzsa, a csíkszeredai Székelyföld, a zilahi Hepehupa és több más folyóirat hasábjain. A címben jelzett könyve nem egyedüli, hisz azt megelőzően hat kötete jelent meg az Országos Széchenyi Könyvtár által patronált Magyar Elektronikus Könyvtár immár közel húszezer kötetet számláló sorozatában. Szerzőjük tagja a Magyar Írószövetségnek.
Máriás Józseffel a március 22-én, szedán 17 órakor az esperesi hivatal tanácstermében sorra kerülő szatmárnémeti bemutatója előtt készítettünk interjút irodalmi munkásságáról, az útról, amely idáig vezetett.
— Nem mondható jellemzőnek, hogy megyei napilap újságírója az elvárások teljesítése mellett irodalommal foglalkozzék. Téged mi ösztönzött erre?
— Egyfelől az, hogy pályakezdőként magyar irodalomtanár voltam. A katedrát elhagytam ugyan, de az irodalom szeretete továbbra is arra ösztönzött, hogy újságíróként tollal szolgáljam azt.
Másfelől tanulmányaimból tudtam, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar írója — Németh László — Nagybányán született, akiről Erdélyben jó másfél évtizedig szinte semmit nem hallhattunk, olvashattunk. Az életműkiadás kötetei vezettek el hozzá, ahhoz, hogy írásaimmal én is hozzájárulhassak erdélyi, jelesen pedig nagybányai kultuszának ápolásához.
Adott egy harmadik indíték is: a két világháború közötti magyar irodalom értékeinek az újrakiadása s az a szándék, hogy én is a népszerűsítők sorába álljak. Ugyancsak a hatvanas évek végéhez kötődik az erdélyi magyar irodalom felívelő szakaszának kezdete. Ebből Sütő András és Beke György munkássága hatott rám különösen, buzdított arra, hogy róluk, műveikről írjak.
Az első recenzióm 1965-ben jelent meg, azt követően pedig kétszáznál is több a hazai napi- és hetilapokban.
— A helyi napilapoktól hosszú út vezethet az irodalmi folyóiratokig…
— Valóban, hisz tanulmányt írni igen időigényes feladat. De nem megvalósíthatatlan. A katalizátor Németh László életművének megismerése, a mind elmélyültebb bemutatásának belső igénye volt. Születése 90., halála 20. évfordulója, a születési centenárium nagybányai ünnepségei alkalmából írott, a hazai és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban közölt tanulmányaim adtak önbizalmat és bátorítást újabb s újabb irodalmi „kalandra”. A személyes ambíciókon túl volt még valami: a külső buzdítás. Jeles irodalomtörténészek, kritikusok bátorítottak, ösztönöztek további munkára. A nyugdíjas éveknek ez ad igazi értelmet, értéket.
— A lapokban „szétszórt” tanulmányok, recenziók miként szerveződtek kötetekké?
— A Csíkszeredában élő Cseke Gábor hívta föl a figyelmem a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálta lehetőségre. Az elmúlt évek során az ő szerkesztésében jelent meg mind a hat kötet. A világhálón terjesztett, olvasható írások mindenki előtt nyitva állnak. Elég a kívánt témát a keresőbe beírni, aztán csak egy kattintás, és előttünk a bibliográfiai kínálat: kik s mit írtak az illető témában… Csak egy példát említek: a 2011-ben megjelent, a Németh Lászlóról írott tanulmányaimból válogatott kötetet és a műveinek romániai visszhangja bibliográfiáját közreadó — A magyar vigyázó — kötetembe mostanáig 4390 érdeklődő „lapozott bele”. A tavaly közzétett, Az író — korának lelkiismerete című kötetbe immár négyszázan.
- Bizonyára e kiadványoknak is szerepe volt abban, hogy az elmúlt évben a Felsőmagyarország Kiadó lehetőséget adjon az írott formában való megjelenésre, a most bemutatásra kerülő könyvre.
— 2001. december óta Nyíregyházán élsz. Miként bontakozott ki ott az életed?— Áttelepedésemért meg is kaptam a magamét. Pár évvel ezelőtt jött egy e-mail: „Soha nem lehetséges távolba költözni, hogy elbújhass önmagad elől.” Volt kolléga írta, akit szakmailag igen nagyra becsültem. Igaza volt. Soha nem lehet. Én sem bújtam el önmagam elől, hanem éppenséggel beköltöztem abba a világba — az irodalomba —, amelyet mindig oly nagyon szerettem, amely, ha bántás ért, biztos szellemi/lelki menedék volt számomra. Ő nyilván arra gondolt, hogy hűtlen lettem a szülőföldhöz. Nem lettem az! Az azóta megjelent írásaim a bizonyítékok rá. A most bemutatandó kötet is jelzi: recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szól. A hat MEK-kötet mintegy százötven írása irodalomföldrajzi megosztottsága a szónál is beszédesebb: az egyetemes magyar irodalom és az erdélyi irodalom témaköre 1:2 arányban dől el a hazaiak javára. Az előbbiekben is van olyan — Ady Endre, Kaffka Margit, Németh László, Szabó Dezső… —, akire születése okán/jogán a magunkénak tekinthetünk. Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kós Károly, Fábián Ernő, Sütő András, Beke György életműve… mellett előszeretettel és nagyrabecsüléssel írtam a Szatmári Magyar Hírlap által kiadott kötetekről, az erdélyi irodalmi életről elkötelezett, avatott tollal író Pomogáts Béla, Bertha Zoltán köteteiről, a túrterebesi születésű dr. Cserháti Ferenc püspök könyveiről… Megannyi tanújel, tanúságtétel szellemi kötődésemről, szülőföldszeretetemről.
— Az írás: szolgálat című köteted hamarosan Szatmárnémetiben is bemutatásra kerül. Általa mit üzensz az olvasóknak? Mitől érzed szolgálatnak az írást?
— Minden emberi cselekedet legfőbb célja az élet jobbá, szebbé tétele. A költői, írói alkotásoké különösképpen az! Az irodalomtörténész, kritikus hivatása az, hogy segítsen az értékek felismerésében, hozzájáruljon az alkotói üzenet megismertetéséhez, megértéséhez, megszerettetéséhez, a művekbe kódolt szép, jó, igaz és szent eszmék szellemi kisugárzásának érvényesítéséhez, a nemzettudat elmélyítéséhez. Mélyen hiszek abban, hogy szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk, esztétikai és ízlésvilágunk meghatározó eleme, döntő „eszköze”, közvetítője az irodalom. Sorsom különös ajándékának tartom, hogy a kapott talentumok révén, írásaimmal ennek a szolgálatára szegődhettem.
Elek György
frissujsag.ro

Láng Zsolt
HERVAY GIZELLA TEMETÉSE
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe.
1983 nyarán a postás értesítőt dob a Házsongárdi temető gondnoki lakásának postaládájába. A gondnok azt hiszi, németországi unokatestvérétől kapott csomagot, elmegy az állomás melletti 2-es postára. Ott ráförmednek, átmegy az 1-es postához. Egészen hátul, a telefonpalota mögött megtalálja a sötét odút, ahol kiadják a csomagot. A Budapesten feladott, szakadozott dobozból egy másik doboz kerül elő, rajta kézzel írt nagybetűkkel: Hervay Gizella, továbbá egy pecsétes papír arról, hogy a hamvasztás hol és mikor történt, illetve egy másik fejléces papír a Magyar Írószövetségtől, amelyben arra kérik a temető munkatársait, gondoskodjanak a hamvak elhelyezéséről. A levél is, az igazolólap is elkoszolódott, alig lehet kisilabizálni a sorokat.
A temető gondnoka otthon újból átböngészi a papírokat, aztán az egész csomagot felrakja az irodában egy polcra, ilyen-olyan kimutatások mellé. Szól a néptanácsnál egy ismerősének, de az ügy elsikkad, semmi nem történik. Néhány hét után a gondnok odaadja a dobozt a vejének, aki sofőr a néptanácsnál, vigye be a hivatali ismerőshöz. Mivel a gondnok veje az Ady-Șincai líceumba járt, és az egyik osztálytársnőjétől hallott Hervayról, a csomagot nem viszi föl az irodába, hanem beadja a Korunk földszinti folyosó végében található szerkesztőségébe. A szerkesztőség mindenese fogja, berakja a főszerkesztő, Gáll Ernő szobájába.
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe. Később szólnak Domokos Gézának is.
Eleinte egyik szerv sem helyesli a temetést. Hervay több mint öt éve áttelepült Magyarországra, magyar állampolgár lett, azon kívül rég elvált Szilágyi Domokostól, közös gyereküket látogatóba sem szívesen engedte az apjához. Szilágyi Domokos a halála előtti években Nagy Máriával élt együtt, és csak azért nem tudtak összeházasodni, mivel a második felesége, Máté Julianna nem akart elválni tőle.
Nagy Mária egy nemrég készült interjúban elmeséli, milyen váratlanul érte őt a Hervay-temetés híre. Egyik délben Lászlóffy Aladár berobogott az Utunk szerkesztőségébe, ahol Nagy Mária is dolgozott. Akkor már mindenki tudott a hányódó „hamvvederről”. Hát, természetesen, oda hantoljuk el Szisz és Kobak mellé, mondta Lászlóffy. „Én nem fellebbeztem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy volt, nem. Csak azt, hogy én is nyugalomra vágytam. Persze, ezzel a szimbolikus tettel a kultuszépítés elkezdődött: a Házsongárdi temető látogatói sosem fogják elemezni, hogy milyen volt a viszony e három ember között, amíg éltek. Őket ez a sír egyesítette. Most már örökre.”
A Nagy Máriával készült interjú szövege fölött Nagy Mária fotója látható. A tekintet szomorúan elnéz a távolba, mintha a jövőt fürkészné. Még inkább a megváltoztathatatlan múltat. Vajon ha ellenkezett volna, ha lobogtatja a búcsúlevelet, amit Szisz neki írt, vajon másfelé tudta volna téríteni a postán érkezett hamvvedret? Ha az életet állítja a hamvakkal szembe, ha az ő hátralévő életére hivatkozik, mindarra, ami továbbra is Sziszhez köti, ha beszél sorsszerű egymásra találásukról? Ha arra hivatkozik, hogy ha ő meghal, akkor őt már nem temethetik a mellé, akit a legjobban szeret? Miért akarják, hogy olyan legyen az élete, mint a fáé, amely alól kikaparják a földet?
Nem ellenkezett, nem lobogtatott semmit, nem hivatkozott semmire. Csak több mint harminc évvel később beszélt minderről az interjút készítő Víg Emesének. Szisz búcsúlevele is halála után tíz évvel, 1986-ban került nyilvánosságra a Kántor Lajos szerkesztette emlékkönyvben. „Kicsikém! / Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom. / A nálam levő pénzt elküldtem postán. Írok Dósának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt. / Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod – úgysem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. / Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom – próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem. / Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista. / Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dósával is elintézni. / Csókollak mindnyájatokat: / Szisz / Kolozsvár, 1976. okt. 27.”
Szokatlanul gyorsan megjött a bukaresti engedély, a városi pártbizottság sem ellenkezett tovább. Valószínűleg nem láttak okot az engedély megtagadására. Őrült nő volt, gondolhatták. Öngyilkossága nem lázadás, hanem a gyenge idegrendszer, a labilitás, a zaklatott életmód következménye, és mint ilyen, a temetés engedélyezése a szocialista rendszer elesettek iránti gondoskodásának fényes tanújele. Igen, az elvtársak szerettek a gondoskodó atya képében fellépni. Másrészt az őrültekkel mindig kesztyűs kézzel bántak. Tartottak tőlük, még holtukban is. Annak idején a Szilágyi Domokos temetését megpróbálták szűk körre korlátozni, végül engedtek a nyomásnak. Több százan jelentek meg az Egyetemiek Házában felravatalozott koporsónál, majd vonultak át a temetőbe. Nagy László mondta a sírbeszédet. Sem Hervay, sem közös gyermekük, Kobak, sem a papír szerinti felesége, Máté Julianna nem volt jelen.
Csak 2006-ban, öngyilkossága után harminc évvel került nyilvánosságra Szilágyi Domokos beszervezésének ténye. Az öccse, Szilágyi Kálmán, élettársa, Nagy Mária és Stefano Bottoni történész közösen, a Transindex hírportálon közzétett tizenhat Balogh Ferenc fedőnévvel írt jelentést. Az a sok-sok diák, egyetemi hallgató a halottas menetben semmit nem tudott erről. Ismerték a verseket, legtöbben ismerték a költőt személyesen is a rendszeres író-olvasó találkozókról, amikor az Utunk szerkesztőségével ő is el-ellátogatott az iskolákba. Egymás között Szisznek nevezték ők is, itták halk és megfontolt szavait, élvezték, hogy ő még azt is megengedheti magának, hogy egyfolytában cigarettázzon. Egész megjelenését, viselkedését a lázadás színtiszta formájának tartották, most meghatottan, az események megrendült tanújaként álltak a sír körül. A Szisz-kultusz építése már korábban elkezdődött, de a halálával teljesedett ki. Az 1986-ban megjelent emlékkötet tízezer példánya két nap alatt elfogyott, aztán kézről kézre járt. „Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperatívusz szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott”, írta Pécsi Györgyi, amikor 2006-ban kiderült a szörnyű titok. Persze a bűn és bűnhődés sötét labirintusában bolyongó, teljes valójában soha nem látható titokból kihámozható egyéb is, nemcsak a könnyen ítélkezők által megfogalmazott gyávaság, cinizmus és közöny, hanem egy másféle természetű fájdalom, valamilyen ősi, eredendő emberi fájdalom is, az aszkéta sajgóan kemény és könyörtelen szerelme az ember iránt.
Ha valaki meghal, el kell temetni. Ha a halottnak volt valamilyen kifejezett kérése, az élőknek illik teljesíteni. Tudomásom szerint Hervay nem rendelkezett a temetéséről. (Sokszor írt búcsúlevelet, de végül mindegyiket összetépte.) Ha nem ír verseket, akkor valószínűleg Budapest valamelyik temetőjében hantolják el. Vajon ki és miért küldette a hamvakat Kolozsvárra? Egyenesen a temetőnek címezve. Temetés postai úton?
Halála előtt pár héttel kapta meg a hivatalos iratait, örömmel mutogatta barátainak, hogy megvannak, végre magyar állampolgár lett. És most visszaküldik? Kinek az ötlete lehetett, hogy Kolozsváron kell elhantolni? És vajon javaslata úgy szólt, hogy Kolozsvárra, vagy úgy, hogy Szisz mellé? Vagy úgy, hogy Szisz és közös gyermekük, Kobak mellé?
Nem esett még szó Kobak temetéséről. Erről lehet tudni a legkevesebbet. A fájdalom ismeretlen, néma szigete. 1977-ben a bukaresti földrengéskor halt meg. Akárcsak szülei, ő is egész életében ide-oda hányódott. A halakat szerette, meg erdész nagybátyját, akit egyik napról a másikra elvitt egy vírusos agyvelőgyulladás ’76 nyarán. Egy ideig, míg édesanyja szanatóriumban volt, Szisszel, Nagy Máriával és az ő két gyerekével élt Kolozsváron, de ahogy Nagy Mária meséli, Hervay nem engedte, hogy ott maradjon. (Tamás Gáspár Miklós Második nekrológ című írásában időrendben a Kobak halálát teszi első helyre, ami egy másféle magyarázat lehetőségét is felveti. „Azt hiszem, Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást, Hervay Gizella bizonyosan nem; tudom.” Csakhogy a bukaresti földrengés egy évvel Szisz halála után volt.)
Megjött tehát az engedély, lehetett temetni. Kevesen mentek ki a temetőbe. Lapszerkesztők, tanárok, néhány magyar szakos egyetemi hallgató (akkoriban tizenketten jártak a magyar szakra, de csak hárman jöttek el). Kevés beszéd hangzott el. Több okból is érződött némi feszültség. Elsősorban Nagy Mária jelenléte miatt. Ő mégiscsak Sziszhez tartozik, nem lehet könnyű neki. A jeges kitaszítottság rettenetét és egyben e stádiummal való megbékélést olvasták ki testtartásából. Ott állt a sírnál Szilágyi Júliába kapaszkodva, akit felkavart és meghatott a mellette álló nő jósága, és ebből a meghatottságból tisztelet született, a tiszteletből pedig erő sugárzott, amit Nagy Mária támaszként kapott vissza, nem is sejtve, hogy az őt támogató erő belőle táplálkozik.
Nagy Mária nem írt verseket. Hogy mi játszódhatott le benne Hervay temetésén, az interjúban sem fedi fel, mégis annyira tiszta gesztussal tárja elénk, mint aki behunyja szemét, nehogy a maga mértékével mérje azt, ami őt meghaladja. Szisz a Pogány zsoltárokat neki írta: „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség, / külön-külön nincsen mentség, / mindig kettős a mindenség.”
Nem könnyű rekonstruálni azokat az időket. Legtöbben ösztönösen eltakarták szemüket, becsukták fülüket, nemcsak a rossztól elfordulva, hanem mindentől, ami körülvette őket. A kultusz néhol átírja a tényeket, átszabja az ok-okozati viszonyokat. Akiket a kortársak közül megkérdeztem, mit tudnak a Hervay temetéséről, végül a versekre hivatkoztak: a versekből egyértelmű, Gizi hova akart temetkezni. Különben pedig, ha mindent félreteszünk, a felelet magától értetődő: hova temessék az anyát, ha nem a gyermeke mellé. (És talán végrendeletként lehet értelmezni, hogy Szilágyi Domokos születésnapján, július 2-án vette be a halálos adag nyugtatót. „Bocsájts meg, szerelmes társam. Ami rád méretik, az méressen rám is. Osztozni akarok a szenvedésedben.”)
„Hamarabb felfedeztek, mint ahogy én felfedeztem magamat” – írja Hervay magáról. Élete csupa sodródás, csupa véletlen, csupa látszattörténés. Aminek történnie kell, nincs tere, ami megtörténik, nincs alakítója. Azt írja magáról, hogy Diósadon született, 36 éves korában. Miért pont akkor? Mert ráébredt, hogy onnan el kell mennie. Amikor élete alakításában ő döntött, akkor sem ő döntött. Miért vándorolt ki Magyarországra? „Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából, hogy a Télapó román vagy magyar?” – írja a Hazulról haza. Öninterjú című vallomásában. A fiát akarta kivinni. Aztán mégsem vitte. Ott akart lenni Szilágyi Domokos temetésén, aztán mégsem ment el. Amikor tizennyolc évesen kiderült, hogy nincsenek papírjai, megkérdezték a kolozsvári rendőrségen, mi akar lenni, azt felelte, magyar, mégis román állampolgár lett. Színművészetire járt, költőt csináltak belőle, mert „szükség volt tehetséges fiatalokra”. Később ők lettek „a gyom, amit irtani kellett”.
A kortársak szerint nem volt jó feleség, sem jó anya, de ezt igazán nem tudhatjuk. Rendetlenség, sok veszekedés? Semmit nem bizonyít. A versek mennyboltja és a cselekedetek pokla között felmagasztosulás és alávetettség is megfér. Szisz: „Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, / óvtál is, mint anya fiát; / bűn volt az is, ha megölellek, / s bűn volt távolról nézni rád? / táncoltam én is és te is, / sírtál értem, s miattad is, / szemünkben zöldellt a harag, / míg egyszer rajtakaptalak, / hogy szeretsz; s én is tettenérten / pirultam el. Azóta értem, / hogy kettőnk kölcsönös dühe / nem fog elmúlni sohase.”
Akinek feltettem a kérdést, kinek ötlete volt Hervay hamvainak postázása, mindenki másképp emlékezett, de mindenki idézett néhány Hervay-sort, amellyel az önkényesnek és improvizatívnak látszó döntést igazolta. Hervaynak három Utolsó levél Szilágyi Domokoshoz című verse is van. Egymásnak és egymás szavaival írtak. Ez a Hervay-vers a Szilágyi Domokosé is lehetne: „Se ember se asszony csak vádirat / Alultáplált vendégmunkás / Érvénytelen érveréssel / Szükséghazában szükséghalott / Itt fekszem / Só a számon / Már csak a hallgatás jöhet / Harmadik honfoglalásom.” Hervay is elbúcsúzott a trópusoktól: „Ősz van. / És semmi más. / Semmi dolgom az ősszel, / mióta nem írok hasonlatokat. / Semmi sem szép önmagában, az ősz sem. / Nincs tája a fájdalomnak.”
Amíg bírta, mint könnyed drótkötéltáncos egyensúlyozott, a kiábrándultságot játékossággal ellensúlyozva, ahogy Szisz is tette: „Játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, / megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig.” Hervaynál a játékosság talán mégis inkább gyermeki hit: hitt a csodában. „Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.”
Nagy Mária nem írt verseket, és ritkán mesélt Szilágyi Domokosról. A nemrég megjelent interjúja mellett néhány korábbi fotó is látható, akkoriból, amikor együtt éltek Szisszel. Melegség a tekintetében, már-már boldogság. Valami elindult, valami mintha kezdene begyógyulni. Látjuk a népes Szilágyi család körében, úgy tűnik, befogadták. Még Szisz szigorú édesanyja is. Az egyik képen Szisz az előtérben, mellette, és kicsit mögötte Nagy Mária fia, a kép bal szélén pedig ő maga, Sziszre néz. Tekintetében sugárzó bizalom. Mint akinek nem kell behunynia a szemét, hogy ne lássa a rosszat.
Élet és Irodalom

Méltó megemlékezés Kisjenő-Erdőhegyen
A hagyományoknak megfelelően, nemzeti ünnepünk délutánján idén is együtt emlékezett Kisjenő magyarsága, tisztelegve múltja és történelme előtt. A Református Egyházközség Közösségi Házábana Szózat eléneklésével vette kezdetét az ünnepség. Papp József tiszteletes úr tartalmas igehirdetésében hangsúlyozta, hogy az emberi természet örök tulajdonsága a szabadság és az igazság utáni vágy, így volt ez 1848-ban és napjainkban is. Az igehirdetés után, köszöntötte a gyülekezetet, Groza Dániel plébános urat, az Erdőhegyi Általános Iskola jelenlévő pedagógusait, valamint az érdekvédelmi szervezetek képviselőit.
A kisjenői magyarság megemlékezése a református egyházközség presbiteri kórusának dalcsokrával folytatódott, Papp József tiszteletes irányításával. Forradalmi és katonadalokat szólaltattak meg, éneklésre serkentve a közösséget.
Az Erdőhegyi Általános Iskola jelenetét idén is Kiss Csilla tanárnő segítségével sajátították el a tanulók, akik az elmúlt hetekben már lázasan próbáltak. A bevezetőben Sime Judit történelemtanár megköszönte a megjelenteknek az együtt ünneplés örömét, majd Petőfi Sándor naplójából idézett.
A katolikus ifjúság kórusa zárta az előadást Molnár Márton kántor gitárkíséretével, friss, csengő hangjukkal, alkalomhoz illő énekekkel örvendeztették meg a közönséget.
Az ünneplés szeretetvendégséggel zárult. Köszönjük a meleg fogadtatást és a szíves vendéglátást a református egyházközösségnek!
Délelőtt az Erdőhegyi Általános Iskolában szűkebb körben, pedagógusok és tanulók jelenlétében elevenítették fel a március 15-én történteket. A tornateremben kicsik és nagyok figyelemmel hallgatták az előadást. A találkozó közös énekléssel zárult.
Mindkét előadás összefoglalóját megtekinthetik a Youtube-on, Sime Ioan Sorin tanár úr összeállításában.
A katolikus és a református egyházközösség, valamint iskolánk együtt készült erre a napra. Öröm volt együtt lenni, öröm volt együtt ünnepelni, öröm volt méltón emlékezni!
Sime Judit
Nyugati Jelen (Arad)

Pálya- és munkatársai emlékeztek a 90 éve született Fodor Sándorra Kolozsváron
Kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Fodor Sándor Emlékkonferencia Kolozsváron. Míg a szombat délelőtti és délutáni előadások tudományos szempontból foglalkoztak az írói életművel, addig a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében megszervezett esti beszélgetésen elhangzott anekdotákból az irodalmi életet apafiguraként szervező, joviális Fodor úr, illetve Sanyi bácsi rajzolódott ki.
Bár különböző generációkat képviseltek, az asztal körül ülők mindannyian személyesen ismerték a 90 éve született és 5 éve elhunyt Fodor Sándort. A beszélgetést moderáló Vallasek Júlia kifogásolta az „emlékkonferencia” megnevezést, Fodor Sándor szerinte nem olyan szerző, aki leporolásra, felidézésre szorulna, könyvei ott vannak a polcokon és hétköznapi helyzetekben is szoktak idézni tőle. Abban az értelemben mégis emlékkonferencia volt a szombat esti, hogy a jelenlévők saját emlékeiket idézték fel Fodor Sándorról, aki a beszélgetés második felében maga kérdezett – Vallasek Júlia által válogatott és felolvasott szövegein keresztül – a beszélgetés résztvevőitől.
Vallasek Júlia egyetemi docens, műfordító elmesélte, hogy fiatal egyetemi hallgatóként hetente járt Fodor Sándorhoz fordítást tanulni. „A legnehezebb az a bemelegítő gyakorlat volt, felütötte a nagyapám regényét, a Varázsvessző lovagját (Dáné Tibor regénye, szerk. megj.) és egy bekezdésnyi magyarul írott szöveget kellett magyar nyelvre lefordítani úgy, hogy a stílusát, a hangulatát megőrizzük, de a lehető legkevesebb szó maradjon ugyanaz ” – mesélte Vallasek Júlia. A „gumirádlis velocipéder-pálya” kifejezésnél adta fel, lefordításával azóta is tartozik Fodor Sándornak, vallotta be.
Emberségesen viselkedni bármilyen körülmények között
A találkozások felelevenítését Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész folytatta, aki Fodor Sándor első könyve, az 1954-ben megjelentFehérfenyő kapcsán szervezett író-olvasó találkozóról számolt be. A tartományi művelődési igazgatóság utasítására ellátogattak egy kolozsvári üzembe, hogy a dolgozókkal beszélgessenek a könyvről. Csak a munkaidő lejártával, a zárt üzemkapuk előtt közölték a munkásokkal a feletteseik, hogy „művelődés” lesz, mire ők felháborodtak és követelték, hogy nyissák ki az ajtókat. Fodor és Gálfalvi melléjük állt, és azt mondta az üzemvezetőknek, hogy amennyiben nem nyitják ki az ajtókat, ők is hazamennek. Végül kinyitották az ajtókat és sokkal kevesebben mentek ki rajta, mint ahányan eredetileg készültek, idézte fel Gálfalvi Zsolt. „A legszigorúbb körülmények, az állandó látszateredményekre való törekvés és az erőszakhoz való hozzászokás és hozzászoktatás légkörében is lehet emberségesen, okosan és értelmesen viselkedni” – tette hozzá.
„Az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani”
„Nehezen kezelhető, harcias társaság voltunk” – folytatta Gálfalvi György, saját ’60-as évek elején indult írógenerációjára, a második Forrás-nemzedékre utalva. „De Fodor Sándor olyan tanácsokat adott nekünk, amelyeket szívesen hallgattunk” – mondta, majd hozzátette, hogy a maga részéről nehezen fogadott el tanácsot, főleg, ha úgy érezte, hogy szelídíteni akarják. Fodor Sándor tanácsai ugrásra kész segítőkészséggel párosultak: Gálfalvi György elmesélte, hogy kezdő szerzőként bement a Napsugár szerkesztőségébe, hátha valaki legépelné a szövegét. Mivel a gépírónő foglalt volt, Fodor Sándor maga gépelte le a kezdő tollforgató szövegét, közben pedig szerkesztői tanácsokat is adott neki, és ez később is többször megismétlődött.
Hasonló viszonyról számolt be Sántha Attila költő, irodalomkritikus abból az időszakból, amikor Fodor Sándort kérték fel a frissen megalakult Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének, ő maga pedig ügyvezetőként dolgozott az írószervezetnél. Sokan meglepődhettek azon – mondta –, hogy Fodor úr vallásos emberként az egyáltalán nem visszafogott, szabadszájú, Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök által az ifjúság megrontásával vádolt társaság élére állt. Sántha szerint Fodor Sándor alapelve volt, hogy az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani és mikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta a szimbolikus vezető szerepét, azt válaszolta, hogy az istenkáromlásnak tűnő szabadszájúság egyfajta istenkeresést takar.
A bizalom ereje
Molnár Vilmos, a Székelyföld szerkesztője arról beszélt, hogy a csíksomlyói származású Fodor Sándor gyakran bejárt az 1997-ben alapított folyóirat szerkesztőségébe. Egy ilyen alkalommal szóba került a maffiózó hírében álló Csibi István, akit történetesen gyerekkora óta ismert. „Elment hozzá és egy óra múlva jött vissza, hogy na, megkérdeztem, hogy maffiózó vagy-e vagy nem, hogy kerested azt a sok pénzt? És ő pedig megmondta, hogy garast garasra téve kuporgatta össze” – idézte fel Molnár Vilmos, aki egyéletútinterjúra készülve, a Fodor-életművet végigolvasva jött rá, hogy ez nem naivitás volt az író részéről, hanem bizalom.
Olyan bizalom, aminek hiányáról Fodor A merénylő című novellájában ír: egy ember éjszakánként titokban belopakodik az emberek kertjébe, és segít nekik, de a bizalmatlan emberek nem hiszik el, hogy valaki önszántából segíthet másokon, ezért őrültek házában végzi az illető. A bizalom visszatérő motívum Fodor Sándor írásaiban, az lehetett a célja, hogy megmutassa: lehetne így is, véli Molnár Vilmos.
Ehhez kapcsolódó történetet idézett fel Sántha Attila is: 1956-ban kibontakozott egy vita annak kapcsán, hogy Nagy István író számon kérte a szocialista realizmus jegyeit a fiatal írókon. Erre válaszolta Fodor Sándor, hogy a szocialista realizmus nem a képekben, nem a szavakban kell megjelenjen, nem kell kimondani, és tulajdonképpen nem is szocialista realizmus kell legyen, hanem egyfajta humanizmus” – magyarázta Sántha Attila, majd hozzátette, ennek a kijelentésnek komoly következményei is lehettek volna akkoriban, de mivel felvállalta és ilyen pozitívan mondta el, a cenzort is meggyőzte.
„Tudott kemény lenni”
Jámborsága ellenére tudott kemény lenni, ez érződött az írásaiból, a magatartásából, idézte fel Gálfalvi György. Példaként elmesélte azt az esetet, amikor 36 magyar író tiltakozott Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyve ellen annak magyarellenes tartalma miatt és Kányádi Sándor nem akarta aláírni a Ceaușescu-nak címzett beadványt, mert túl jámbornak találta. Választ a beadványra nem kaptak, de az, hogy nem vonták őket felelősségre, Gálfalvi György szerint annak volt köszönhető, hogy Fodor Sándor keményen leintette Kányádit és ragaszkodott az óvatos megfogalmazáshoz.
Fodor Sándor publicisztikája sem volt konlfiktusmentes, idézte fel Gálfalvi Zsolt, aki szerkesztőként foglalkozott ezekkel a szövegekkel. Bár Fodor eleinte ódzkodott a politizálástól, éppen ezt tette, mikor közéleti kérdésekről írt. Gálfalvi Zsolt a csángókérdésről szóló írásait emelte ki, amelyekben hívő katolikusként felvállalta a konfliktust a római katolikus egyház bizonyos képviselőivel, akik nem támogatták, hogy a csángók magyar nyelvű misét hallgathassanak. Fodor Sándor publicisztikájából két kötet is megjelent Levelek hazulról haza, illetve Hány nyelven szól az ördög címmel.
A Fodor Sándor Emlékkonferencián elhangzott előadások tanulmány-változatát és a kerekasztal-beszélgetés átiratát a továbbiakban kötetben teszi közzé a szervező Erdélyi Magyar Írók Ligája.
Zs. E.
Maszol.ro

Semjén: Borboly javaslata alapján született a lex Heineken
Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes kedden egyaránt cáfolta, hogy a kormány visszavonná a lex Heineken törvényjavaslatot. Semjén szerint Borboly Csabának, a Hargita Megyei Tanács elnökének javaslatára jártak el.
A magyar kormány tagjai az atv.hu-nak nyilatkoztak, arra reagálva, hogy a Hvg.hu szerint a budapesti kormánypártok kihátrálnak Lázár és Semjén nagy vihart kavart javaslata mögül, amely tiltott önkényuralmi jelkép – a vörös csillag – használatára hivatkozva akár kétéves börtönbüntetéssel fenyegetné a Heineken forgalmazóját.
Semjén Zsolt kérdésre válaszolva leszögezte: nincs semmilyen indok arra, hogy a javaslatot visszavonják, az ugyanis erkölcsileg, politikailag és jogilag is védhető és helyes. A törvényjavaslatot bíráló ellenzéknek a miniszterelnök-helyettes azt ajánlotta megfontolásra, illetve azt üzente: az lenne a morálisan helyes, ha egy nemzeti ügyben az ellenzék a magyar ügy mellé állna. „A Csíki sör megvédése alapvetően nemzeti ügy, nem gazdasági" – jelentette ki Semjén Zsolt.
A kormányfő helyettese arra is emlékeztetett, hogy a javaslat nem a kormánytól, hanem a Hargita megyei önkormányzattól indult. „A kormány a székelység és Hargita megye mögött állását fejezte ki, amikor Borbély Csaba (Borboly Csaba – szerk. megj.) megkeresése után megfogalmazta javaslatát" – idézte a kereszténydemokrata politikust az MTI, hozzátéve: a lex Heineken nemzeti ügy, nem kormányügy. Semjén Zsolt szerint a balliberális oldalon evidenciaszerűen kellene az önkényuralmi jelképekkel szemben állást foglalni.
Semjén hozzátette: ha érheti a kormányt kritika, akkor csak annyiban, hogy már korábban, a tiltott önkényuralmi jelképekről szóló törvény megszületésekor kellett volna megállapítani a tiltást a kereskedelmi termékek esetében is. A miniszterelnök-helyettes szerint azt nem lehet megengedni, hogy „egy multi gátlástalanul eltiporjon egy kis faluban működő kis manufaktúrát". Lázár János szintén elképzelhetetlennek nevezte, hogy visszavonják a törvényjavaslatot.
Január 30-i rendkívüli ülésen Hargita Megye Tanácsa – a helyi közösség képviselőjeként és a Székely termék védjegy tulajdonosaként – elvi határozatot fogadott el, és azzal a kéréssel fordult a Heineken Romania Rt.-hez, hogy az Igazi Csíki Sört előállító Lixid Projekt Kft.-t ne sújtsa további perekkel, és próbálja meg békés úton rendezni a jogi vitát. A Hargita megyei önkormányzat közölte, közvetítő szerepet kíván vállalni a felek között az ügy rendezésében, és kész arra, hogy képviselőket küldjön a Heineken regionális, és ha szükséges, nemzetközi vezetőségéhez.
Krónika (Kolozsvár)

Borboly a parittya köveként „közvetítene” Dávid és Góliát harcában
Borboly Csaba kedden a Krónikának elismerte, hogy március 8-án Budapesten ismertette Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel a Hargita Megyei Tanács álláspontját az Igazi Csíki Sört előállító székelyföldi sörmanufaktúrát ért „jogi hercehurcáról". A tanácselnök ugyanakkor nem adott konkrét választ kérdésünkre, miszerint tett-e a lex Heinekenre vonatkozó javaslatot a magyar kormánynak, azt azonban megjegyezte: a képviselő-testületnek kötelessége védeni a székelyföldi régióban élők munkahelyét és megélhetését, éppen ezért minden ráerősítést üdvözölnek.
Amint arról beszámoltunk, immár nem rejtik véka alá a magyar kormány képviselői, hogy a Heinekennek az Igazi Csíki Sör elleni peres eljárása miatt igyekeznek móresre tanítani a holland sörgyártót az önkényuralmi jelképek kereskedelmi célú használatának betiltását célzó kezdeményezéssel. Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes kedden egyaránt cáfolta, hogy a budapesti kormány visszavonná a lex Heineken néven elhíresült törvényjavaslatot. Az Orbán-kabinet illetékesei arra reagáltak az Atv.hu-nak, hogy a Hvg.hu szerint a budapesti kormánypártok kihátrálni készülnek Lázár és Semjén nagy vihart kavart javaslata mögül, amely tiltott önkényuralmi jelkép – a vörös csillag – használatára hivatkozva akár kétéves börtönbüntetéssel fenyegetné a Heineken forgalmazóját.
Semjén: a csíki sör megvédése nemzeti ügy, nem gazdasági
Semjén Zsolt leszögezte: nincs semmilyen indok arra, hogy a javaslatot visszavonják, az ugyanis erkölcsileg, politikailag és jogilag is védhető és helyes. A törvényjavaslatot bíráló ellenzéknek a miniszterelnök-helyettes azt ajánlotta megfontolásra, illetve azt üzente: az lenne a morálisan helyes, ha egy nemzeti ügyben az ellenzék a magyar ügy mellé állna. „A csíki sör megvédése alapvetően nemzeti ügy, nem gazdasági" – jelentette ki Semjén. A kormányfő helyettese arra is emlékeztetett, hogy a javaslat nem a kormánytól, hanem a Hargita megyei önkormányzattól indult. „A kormány a székelység és Hargita megye mögött állását fejezte ki, amikor Borbély Csaba (Borboly Csaba – szerk. megj.) megkeresése után megfogalmazta javaslatát" – idézte a kereszténydemokrata politikust az MTI. A miniszterelnök-helyettes szerint azt nem lehet megengedni, hogy „egy multi gátlástalanul eltiporjon egy kis faluban működő kis manufaktúrát".
Lázár János szintén elképzelhetetlennek nevezte, hogy visszavonják a törvényjavaslatot. A Miniszterelnökséget vezető miniszter az indítvány hétfő esti parlamenti vitáján elmondta, az önkényuralmi jelképek kereskedelmi használatának tilalmáról szóló indítvány benyújtásának egyik oka, hogy a Heineken-csoport „piaci erőfölényével visszaélve ellehetetlenítette az Igazi Csíki Sör erdélyi előállítását és forgalmazását". Lázár János tájékoztatása alapján a javaslatukat az Európai Bizottságnak is megküldték egy három hónapos notifikációs eljárásra, a kedvező elbírálás esetén pedig Magyarországon tilossá válhat a horogkereszt, az SS-jelvény, a nyilaskereszt, a sarló-kalapács, az ötágú vörös csillag, valamint ezeket tartalmazó jelképek megjelenítése haszonszerzés céljából. A Krónika úgy tudja, Lázár János és a hódmezővásárhelyi képviselő-testület tagjai a napokban látogatást tesznek az immár Igazi Tiltott Sört előállító csíkszentsimoni gyárban, hogy támogatásukról biztosítsák annak tulajdonosát, Lénárd András vállalkozót.
Borboly: Dávid és Góliát harca ez
Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök kedden nem adott konkrét választ kérdésünkre, miszerint tett-e a lex Heinekenre vonatkozó javaslatot a magyar kormánynak, azt azonban megjegyezte: a képviselő-testületnek kötelessége védeni a székelyföldi régióban élők munkahelyét és megélhetését, éppen ezért minden ráerősítést üdvözölnek. „Dávid és Góliát harcához tudnám hasonlítani a multinacionális cég és a helyi sörmanufaktúra helyzetét. És bár kilátástalannak látszik a helyzet, a megyei tanács és a magyar kormány lehet a kő és a parittya" – fogalmazott a Krónikának Borboly.
Az elöljáró elmondta, ő a párbeszéd és a közös megoldáskeresés híve, majd emlékeztetett: januári ülésén elfogadott állásfoglalásában a Hargita megyei önkormányzat közvetítő szerepet vállalt az ügyben, és felkérte a védjegyvitát kirobbantó holland multinacionális vállalatot, álljon el a csíkszentsimoni sörmanufaktúra elleni pertől, és oldják meg békés úton a jogi konfliktust. Mivel a Heinekentől nem kaptak választ, a közgyűlés a társaság bukaresti, adott esetben pedig hollandiai vezetőségéhez készül fordulni. Borboly Csaba ugyanakkor arra hivatkozva biztosította támogatásáról a simoni sörgyárat, hogy a Heineken által Romániában megnyert márkavédelmi per nyomán Igazi Tiltott Sör néven előállított ital rendelkezik a Hargita megyei önkormányzat által birtokolt székely termék védjeggyel, továbbá a sörmanufaktúra 140 családnak biztosít megélhetést, és „Székelyföld jó hírét vitte el az anyaországba és szerte Európába".
Közben Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője közölte: több helyen módosításra szorul az önkényuralmi jelképek kereskedelmi célú használatának tilalmáról szóló törvényjavaslat, amelyről vita van a Fideszben, ám a képviselőcsoportban nem született olyan döntés, hogy „ejtenék" a javaslatot. A politikus elmondta, nem akarnak olyan szabályozást hozni, amely Magyarországot komoly pénzbüntetéssel járó perekkel fenyegeti, ahogyan olyat sem, amely „Btk.-s alakzattal" fenyegeti azokat a kereskedőket, akik ilyen márkákat forgalmaznak." „Jelen formájában a javaslat számos olyan problémát nem old meg, amit pedig meg kellene" – fogalmazott Kósa, példaként említve, hogy a Puskás-mezt a korábbi magyar címerrel továbbra is lehet majd árulni, holott abban van önkényuralmi jelkép.
Közölte azt is, hogy a problémák között a Heineken által szponzorált labdarúgó-mérkőzések kérdése is felmerült, mivel az UEFA-meccseken a pálya mellett futó fénycsíkok az UEFA reklámjai, vagyis jogilag nem a Heineken a reklámozó. Kósa Lajos megerősítette egyúttal, hogy természetesen összekapcsolódik a törvényjavaslat, valamint az Igazi Csíki Sör és a Heineken közötti romániai védjegyvita. „Nekünk minden magyar brand védelmében ki kell állni, ha valaki a piaci erőfölényével visszaélve azt ki akarja szorítani a piacról" – foglalt állást a kormánypárti politikus.
Mint ismert, a Heineken a napokban fordult az Európai Unió luxemburgi bíróságához az Igazi Csíki Sör védjegyének visszavonása érdekében, megtámadva a csíkszentsimoni manufaktúra termékének nyújtott uniós védjegyet. Miután a Heineken februárban pert nyert a marosvásárhelyi táblabíróságon Lénárd András vállalkozása ellen, tulajdonosa megváltoztatta az Igazi Csíki Sör nevét, és immár Igazi Tiltott Sör néven folytatja a termék forgalmazását.
Krónika (Kolozsvár)

Hatvanhárom év rádiózás: gálaműsorral, médiadíj-átadással ünnepel a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége
A Kolozsvári Rádió március 15-én „töltötte” 63. születésnapját, és ezt az alkalmat a magyar szerkesztőség ma, március 23-án, délután 7 órától gálaműsorral ünnepli meg a rádió előadótermében. Szintén ez alkalommal kerül sor a Donát 160 Egyesület által 2014-ben alapított médiadíj átadására: immár harmadik alkalommal jutalmazzák egy rádiós kolléga kiemelkedő tevékenységét.
Gálaműsorral ünnepli több mint hatvan évtizedes fennállását a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége ma délután 7 órától a stúdió Donát úti előadótermében. A gálaműsoron – amint erről korábban már tájékoztattunk –, fellép a gyergyószentmiklósi No Sugar zenekar, amely 2016-ban elnyerte a legszebb erdélyi magyar dal díját. A belépés ingyenes, a részvétel nyitott minden érdeklődő számára.
Szintén ez alkalommal adják át, immár harmadszorra, a Donát 160-Médiadíjat. A Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége 2013-ban hozta létre az egyesületet, azzal a céllal, hogy támogassa a magyar nyelvű közszolgálati rádiózást, kiemelten a Kolozsvári Rádiót. 2014-ben az egyesület pályázatok révén nagyszabású rendezvénysorozattal ünnepelte kerek évfordulóját, a Kolozsvári Rádió fennállásának hatvanadik évét. Az egyesület azóta is szervez folyamatosan kulturális eseményeket, amelyekről a honlapukon is lehet tájékozódni.
A médiadíjat először 2015. március 22-én, az intézmény megalakulásának évfordulós ünnepségén adták át. Az elismerés azokat a rádiós kollégákat illeti, akik karrierjük, vagy az utolsó év folyamán meghatározót alkottak, kiemelkedő, irányadó munkát végeztek. Az elbíráláskor figyelembe veszik a szerkesztői, műsorvezetői munka minőségét és mennyiségét, illetve a rádiós közösség megerősítésében betöltött szerepet. Az eddigi díjazottak: Gergely Zsuzsa (2015) és Szilágyi Szabolcs (2016).
Sántha Emőke, a Donáth 160 Egyesület elnöke a Szabadságnak elmondta: a média nem az a terület, ahol csak úgy özönlenek a díjak, elismerések, ezért is tartják fontosnak ezt a gesztust. Abban reménykednek, hogy nem csak a kolozsvári stúdió, hanem a bukaresti, marosvásárhelyi, temesvári szerkesztőségekre is kiterjeszthetik a közeljövőben ezt a kezdeményezést. Ez merész elképzelésnek tűnhet, ugyanis kis egyesületről van – egyelőre – szó, néhány mostani és volt munkatárs jelenti a tagságot, véleményük alapján dől el, kinek ítélik oda a díjat – magyarázta.
Nagy változások kis ideje
Fennállásának több mint hat évtizedes történetében hatalmas újdonság volt a magyar szerkesztőség számára az egész napos adásra való áttérés tavaly, 2016 novemberében. Ez kihívásnak számított akkor, és még az elkövetkező időszakban is számos új feladat elé állítja a munkatársakat. A magyar szerkesztőség ebből a szempontból „újra gyerekkorát” éli. Mindezekről kérdeztük az évfordulóját ünneplő szerkesztőség új tagját, a koordinátori teendőket ellátó Kovács Pétert.
– A kolozsvári rádió magyar szerkesztőségének tagjaként újabban a koordinátori tisztséget, munkát látja el. Milyen úgymond a barikád túlsó oldalán az élet, hiszen közismert, hogy politikusból lett szerkesztő. Van-e olyasmi, amit ügyvezető elnökségéből még reflexként őriz? És még mindig ennél a kérdéskörnél maradva: melyek az előnyei és a hátrányai annak, hogy a politikából ment át a rádióba?
– Fontos hangsúlyozni, hogy visszatértem a médiába, hiszen korábban mintegy két évet dolgoztam éppen a Kolozsvári Rádiónál. Már akkor nagyon megszerettem ezt a munkát, de tekintettel arra, hogy bedolgozóként csupán jelképes fizetést tudtak nyújtani, és abban az időben nem voltak alkalmazások, más lehetőségek után néztem, és szinte véletlenszerűen kerültem a politikába. Élvezem a munkát a „barikád másik oldalán”, viszont nem feltétlenül barikádként kezelem, mert számtalan olyan eset van, amikor a politikum és a média egymásra van utalva, együtt kell dolgozzon. A társadalomszervezés, a társadalmi szerepvállalás egy olyan terület, ahol nincs helye barikádoknak, együtt kell dolgoznunk. Egy ilyen konkrét és aktuális példa a magyar iskolában való tanulás. Nem csak a politikumnak érdeke, hogy legyen egy életképes anyanyelvű oktatási hálózat, hanem a magyar médiának is. A beiskolázási kampányban együtt, egy irányba húztuk ugyanazt a szekeret.
Ügyvezető elnöki reflexeimből elsősorban a tervezhetőséget, a munka kiszámíthatóságát, és a számonkérés fontosságát hoztam magammal. Ugyanakkor fontosnak látom, hogy ne csak reagáljunk a körülöttünk történő dolgokra, hanem kezdeményezőként, tematizáló szerepkörben, „szóvivőként” lépjünk fel. A csapatban való munka felfogását is a politikai karrierem alatt sajátítottam el, vagyis azt, hogy az esetek döntő többségében nem működik az autoriter fellépés, egy-egy problémás kérdést addig kell gyúrni, amíg megtaláljuk a nagy többségnek megfelelő megoldást. Ezekre mind előnyként tekintek. Az egyértelmű hátránya a korábbi szakmai tevékenységemnek a politika negatív megítéléséhez köthető. Sokat kell dolgoznom azon, hogy bebizonyítsam: képes vagyok ennek a szerkesztőségnek a tagjaként dolgozni.
– Milyen feladatokkal, felelősséggel jár a koordinátori munka?
– Napi koordináció és problémamegoldás, ez a két nagy terület, ami hozzám tartozik. Egyrészt egybe kell fűzni a különböző műsorokban megjelenő témákat és meghívottakat. Az elmúlt két hónapban, amíg a magyar szerkesztőség vezető nélkül működött, rengeteg párhuzamosság volt tapasztalható. Egyértelmű, hogy az 5 órás műsorszolgáltatás megnövekedése 24 órára az erőforrások észszerűbb kihasználását igényli, és ezt tervezéssel, koordinációval lehet megvalósítani. Másrészt a mindennapos, futó problémamegoldáson túl, ami elsősorban szerkesztőségen belül kezelhető, ott van a munkatársak nem elégséges száma, gyengébb műszaki felszerelés, mint a román szerkesztőségben, a fizetésekkel kapcsolatos aránytalanságok, illetve nem utolsósorban a lefedettség csökkenésével járó gondok. Ezeket közép és hosszú távon meg kell oldanunk.
– A Kolozsvári Rádió most születésnapot, évfordulót ünnepel, de nagyon közeli az időben egy lényeges változás az intézmény életében – a 24 órás közvetítésre való átállás. Rövid tehát még az idő bármilyen következtetés levonására, de mégis: mik az eddigi tapasztalatok a szerkesztőség részéről, milyen visszajelzések érkeztek a hallgatóság részéről? Az újsághoz is érkeztek panaszok arról, hogy még Kolozsvár körzetében sem tudják mindenhol jól illetve zavartalanul hallgatni az adást – ezen tudnak-e javítani, növelhető-e az adáskörzet belátható időn belül?
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Az írás szolgálata, az olvasás élménye, az élmény megosztása
„Érdemes megosztani a könyvek kínálta élményt.” — mondta Máriás József szatmári könyvbemutatóján, hiszen szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk meghatározó eleme az irodalom.
Sokan gyűltek össze Máriás József könyvbemutatójára tegnap délután — a szamári magyar sajtó szolgálatában eltöltött 34 év nem múlt el nyomtalanul, barátok, jó ismerősök s természetesen a munka– és pályatársak köszöntötték örömmel itthon a 77 éves szerzőt, első nyomtatott könyve megjelenése alkalmából. S akár sajtókortörténeti momentumnak is nevezhető az egymás mellett helyet foglaló trió: Máriás József és Veres István, akik bő három évtizeden át jegyezték cikkeiket az akkor még Szatmári Hírlap, majd Szatmári Friss Újság hasábjain (egymás főszerkesztőiként is) — s egyengették jó pár évvel ezelőtt Elek György pályakezdő útját.
„Örvendek, hogy Máriás József tanulmánykötetét itt Szatmárnémetiben mutathatjuk be — ez a kötet az első nyomtatásban megjelent könyve ugyan, de Magyar Elektronikus Könyvtárban ezt megelőzően hat kötetet jelent már meg. Hosszú évtizedeken keresztül, egy napilap napszámosaként megszámlálhatatlanul sok cikket írt ugyan, de tevékenységének maradandó részei ezek a tanulmányok, s nyugdíjba vonulását követően még inkább felfokozta az alkotói tempót. Az írásokon átsüt: Máriás József szívvel–lélekkel át szeretné adni másnak is az élményt, amely akkor éri, amikor valamit olvas — had részesüljön belőle más is. Mélységes emberi hozzáállás ez, mi őt ugyanúgy jellemzi, mint a ‘szívvel–lélekkel’ való írás.” – fogalmazott a „kedves kenyeres pajtás” Veres István. De mikor és hogyan is jegyezte el magát Máriás József az irodalom szolgálatával? „Magyar szakos tanárként egy napilap taposómalmában folyamatos hiányérzetem volt: hiányzott az irodalom. Ezért néha megírtam egy–egy könyvkritikát. Szerencsémre „normán felül” elfogadták ezeket a cikkeket és szintén szerencsémre a ’60–as évek végén szellemi felfrissülés volt Romániába, létrejött a Kriterion kiadó, egymást követve jelentek meg a jobbnál–jobb könyvek — import, azaz Magyarországról érkezett könyvekről nem írhattam, igaz sok nem is volt belőlük — és volt miben válogatni. Hálás feladat volt, aztán a recenziók átalakultak tanulmányokká, az Utunk, a Korunk lehetőséget biztosított bemutatásukra s a közlés öröme mindig új lendületet adott: érdemes foglalkozni vele, érdemes megosztani azt az élményt, amit a könyvek nekem kínáltak.” – pillantott vissza a múltba Máriás József, felidézve azt a pillanatot is, amikor elköteleződött Németh Lászlóval, akinek életműsorozatát szenvedéllyel gyűjtötte s minden itthon megjelent könyvéről azonnal írt, majd egyfajta belső igénynek engedelmeskedve, mind elmélyültebben foglalkozott vele — mígnem Németh László „romániai nagykövetévé” lett.
„Az élet hozza magával, hogy az ember meg kell cáfolja önmagát . Ez történt velem is, Nyíregyházára költöztünk át, távolabb kerültem szülővárosomtól, Felsőbányától, Szatmárnémetitől, a jó barátoktól, de írásaimmal mégis itthon vagyok, hiszen számtalan itthoni folyóiratban jelentek és jelennek meg írásaim — hiszen recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szó. A Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK) nagyon sokan kattintottak rá a Németh Lászlóról szóló kötetemre, erre figyelt fel Serfőző Simon és segített a könyv, első nyomtatott könyvem megjelentetésében. ” – mondta. Az írás: szolgálat című kötet három nagy fejezetre tagolódik, de mind a Klasszikusaink varázskörében, mid az Erdélyi szellemi erőterek, mind az Égtájak találkozása erdélyi dominanciával bír. Kereskényi Sándor muzeológus is a múltba lépett vissza, felidézve első, 1976–os találkozását Máriás Józseffel, aki harminc évvel később főszerkesztője lett a Friss Újságnál. „Azok közé tartozik, aki nagyon komolyan vette ezt a pályát és ritka alaposan ismerte Szatmár minden zegét–zugát. Értékvédő humanizmust képvisel — és mellékes, hogy szocialista a humanizmus vagy konzervatív humanizmus. Csodálatos dolog, ha valaki évtizedeken keresztül megmarad ugyanannak az embernek és az idő visszaigazolja.” – fogalmazott. Maga Máriás József visszanézve a 77 év távlatából próbált mérleget vonni: „Úgy érzem, sok volt az üresjárat, a mulasztás, de hát az ember idős korára lesz bölcs. Remélem lesz időm pótolni ezeket a mulasztásokat, s ha Isten is úgy akarja, lesz folytatása ennek a könyvnek és munkámnak is.”
Szabó Kinga Mária
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Emlékerdő Középajtán
Középajtai és nagyajtai iskolások ragadtak pénteken ültetőkapát és ásót, hogy Középajta határában, a Kicsifenyősben ötszáz facsemetét ültessenek el, ugyanakkor megtisztították az Ajta pataka martjának egy részét. Az eseményt a Kriza János Általános Iskola, a középajtai közbirtokosság és a helybeli református egyház szervezte. Az ötszáz csemete a reformáció óta eltelt öt évszázadra emlékeztet, a március végi dátum pedig az erdők nemzetközi napjának apropóján hívta fel a figyelmet természeti értékeinkre.
Az ötven diák reggel kilenckor az iskolából indult tanárai felügyelete mellett a falutól alig kőhajításnyira levő, szemet gyönyörködtető területhez. Kovács Katalin, a baróti magánerdészet erdőalap-felelőse és Balázsi Imre erdőmérnök előzetesen szólt az erdészeti munka jelentőségéről, az erdőgazdálkodás alapismereteiről és az erdőgondozásról. A segítő kezet nyújtóknak elmagyarázták azt is, mekkora fészket alakítsanak ki a csemeték számára, mennyi vízzel kevert földet tegyenek gyökereikre, és miként tapossák azt meg úgy, hogy levegő ne érje, s hogyan takarják be, hogy a szél ne szárítsa ki az apró fákat. A szakemberek arra kérték a fiatalokat, vigyázzák s tartsák tisztán a természetet, álljanak ki bátran, szólítsák meg a felnőtteket, ha szemetelni látják őket: az erdő több, mint fák összessége, élettér állatnak és növénynek, kiemelkedően fontos az embernek is. Gazdag Katalin úgy nyilatkozott, szívesen karolták fel az egyház emlékerdő létesítésére vonatkozó ötletét. „Szeretnénk, ha fiataljaink úgy nőnének fel, hogy tisztelik a természetet, óvják értékeit. Hasonlóképp támogatjuk azokat a kezdeményezéseket is, melyek történelmünkhöz, hagyományainkhoz és vallásunkhoz kötődnek – jöttünk tehát jó szívvel” – mondotta az általános iskola igazgatója.
A közbirtokosság a Kicsifenyős 1,9 hektáros területén saját embereivel további 5500 csemetét – többségben lesz a bükk és a tölgy, de kiegészítőként kőris és juhar is jut – ültet el. A baróti magánerdészet is csatlakozik ahhoz az országos kezdeményezéshez, melynek során 1,2 millió csemetét ültetnek el. Jelentős mennyiségű csemetét helyeznek el Bodosban, Alsórákoson és Ürmösön.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Barót csapata győzött (Jancsó Benedek Történelmi Emlékverseny)
Baróti diákok csapata nyerte meg a Jancsó Benedek Történelmi Emlékverseny döntőjét, amelyet szombaton tartottak Gelencén, a nagy székely tudós szülőfalujában. Az első alkalommal megszervezett kétfordulós vetélkedőt 7–8. osztályos háromszéki tanulók számára hirdették meg.
A végső megmérettetésre tíz csapat jutott tovább: a kézdiszentléleki Apor István-iskola, a lemhényi Bem József-iskola, a csernátoni Bod Péter-iskola, a mikóújfalusi Fejér Ákos-iskola, a baróti Gaál Mózes-iskola, a gelencei Jancsó Benedek-iskola, a torjai Kicsi Antal-iskola, a kézdivásárhelyi Turóczi Mózes- és Petőfi Sándor-iskola, valamint a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum, a megyeközpont csapata azonban betegség miatt nem jelent meg a döntőn. A rangos vetélkedő zsűrijének elnöke Egyed Ákos történész, akadémikus volt. A zsűriben Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője, Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár, Farkas Ferenc történelemtanár, a kézdivásárhelyi Református Kollégium igazgatója, Jancsó Norbert, a Jancsó Alapítvány kurátora, Várallyay Réka és Jánó Mihály művészettörténészek vettek részt. A csapatok regisztrálása után a résztvevők az iskola udvarán felállított Jancsó Benedek-szobor elé vonultak, ahol a magyar himnusz eléneklése után megkoszorúzták a mellszobrot, Petrovits István alkotását. A verseny a Bodor György Művelődési Otthon nagytermében zajlott. Örömmel biztosítottak a versenynek otthont, hiszen Gelencén fontosnak tartják az iskola névadója, Jancsó Benedek emlékének ápolását, szellemiségének továbbvitelét – fogalmazott Kovács Zsuzsanna, a gelencei Jancsó Benedek-iskola igazgatója. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntőjében támogatásáról biztosította a Jancsó Alapítványt, ugyanis a megyei önkormányzat kiemelt feladatának tartja a székely identitáserősítő kezdeményezéseket. Szellemi lámpásokra van szükség – mondta Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke, reményét fejezve ki, hogy a diákok mindegyike gazdagodott a felkészülés során. Egyed Ákos történész-akadémikus értékelése szerint felkészült csapatok jelentkeztek a felhívásra, és arra ösztönözte a fiatalokat, hogy mélyüljenek el még jobban ebben a témában. Reményét fejezte ki, hogy az elsajátított ismeretek segítik megőrizni székely identitásukat. A versenyt a baróti Gaál Mózes-iskola csapata nyerte, második helyezett a csernátoni Bod Péter-iskola, harmadik helyezett a kézdiszentléleki Apor István-iskola csapata lett. Különdíjban részesültek a mikóújfalusi Fejér Ákos-iskola tanulói ötletes kisfilmjükért, amelynek alapját egy, a településüket bemutató játékos vers képezte. A vetélkedőn jelen levő Jancsó Antal alapítványi elnök azt is elárulta, hogy a történelmi vetélkedőt ezentúl minden esztendőben megszervezik, kiterjesztik a másik két székely megyére is, majd távlatilag Erdélyre, illetve az egész Kárpát-medencére.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rejtélyek nélkül
Élet a pszichiátrián
Lelkiismeretes munka, hivatás, újító ötletek, összeforrott csapat, odaadás, önzetlen támogatók… Talán már ennyi elegendő ahhoz, hogy azok arcára is mosolyt csaljanak, akiktől az emberek nagy része elhúzódik, közeledésüket ódzkodva fogadja, és legszívesebben a távolságtartást választja.
Kézimunka, tánc, sport, zene, ikonfestés, sütés-főzés, könyvtár, kisállatkert a betegek számára – a dicsőszentmártoni pszichiátrián mindaz megtalálható, amivel a kórházi élet egyhangúságából kizökkenthetik a beutaltakat. December elején adták át azt a központot, ahová belépve az otthon hangulatát idézhetik fel azok, akiknek emlékezetében él még a családi otthon. A városi kórház udvarán lévő pszichiátrián kezelt betegek számára ergoterápia-központot hoztak létre helyi vállalkozók támogatásával, nemrég nyolcvan új matracot is kaptak adományba külföldi támogatóktól, és ígéret van újabb adományokra, melyek a beruházások egyetlen biztos finanszírozási forrását jelentik. A pszichiátrián háromszázhúsz beteget kezelnek, közülük kétszáz krónikus és száz akut. „Ilyen intézmény nincs sok az országban, a beutaltak közül egyesek több mint ötven éve állandó lakói az intézetnek, mi etetjük, kezeljük, majd mi temetjük el őket, hisz sokuknak nincs vagy nem akar tudni róluk a családja” – mondta Megheşan Zsuzsanna, a városi kórház menedzsere, akinek szívügye a pszichiátriára beutaltak sorsa. Ezért tartotta fontosnak egy olyan központ létrehozását, ahol különböző tevékenységekkel kikapcsolódhatnak a betegek. A leromlott állagú pincehelyiséget önerőből felújították, és barátságos relaxációs központot alakítottak ki, ahol könyvtárat rendeztek be, ezenkívül konditermet, kézügyesség-fejlesztő tevékenységek számára különböző kellékekkel felszerelt helyiséget. Konyha is van, ahol felügyelet mellett süthetnek-főzhetnek a betegek, illetve relaxációs szoba plazmatévével, vadonatúj bútorzattal, pianínóval, de a kisállatkert sem hiányzik papagájjal, gyémántgerlicével, nyuszikkal, teknősökkel, amelyeket a betegek gondoznak.
Közös gulyásozás
A dicsőszentmártoni pszichiátria ergoterápia-központjában látogatásunkkor épp húsvétra hangoló tevékenységek zajlottak, de amint a betegek elmondták, tartottak már táncdélutánt is, a művészi előadóesten pedig könnyet csalt szemükbe a meghívott gyermek előadó zongorajátéka. „Gulyást főztünk és meghívtuk az igazgatónőt, aki leült és velünk evett, de zakuszkát és savanyúságot is tettünk el, a kórháztól kapunk hozzávalókat” – mondja egyik kézimunkázó, akiről nem is gondolná a kívülálló, hogy pszichiátriai kezelésre szorul. „Olyan jól érezzük itt magunk, mintha tizenegy csillagos szállodában lennénk, nem is kórházban, hanem üdülőhelyen. Naponta kétszer zuhanyozhatunk, ha kedvünk tartja, főzhetünk-süthetünk is a konyhában. Egészségügyi asszisztensként dolgoztam, így elmondhatom, hogy a higiénia szempontjából és az, ahogyan a betegekkel itt bánnak, példa nélküli. Jobb, mint otthon, ahol egy halomnyi házimunka várna” – mondta huncut nevetéssel, mintegy önmagát biztatva egyik beutalt, majd folytatta aprólékos munkáját, a papír virágszirmok készítését. „A legnagyobb meglepetés számomra a magyar pap látogatása volt és a zongoraest. Olyan szépen imádkozott, a lelkünkhöz beszélt, mindkét alkalommal sírtunk” – mondta asztaltársa, aki öt éve az intézmény lakója.
Emberibb bánásmód
Tavaly májusban az ENSZ emberjogi szervezete több romániai pszichiátriai intézetben is vizsgálódott, ezt az egészségügyi minisztérium próbálta titokban tartani, ennek ellenére sajtóforrásokból kiszivárogtak a hírek. Az országot az Európai Bizottság Emberjogi Szervezete azt követően ítélte el, hogy nyilvánosságra került, milyen embertelen körülmények között tartják a Dolj megyei Poiana Mare településen lévő intézetben kezelt betegeket, és az, hogy 2003-ban nyolcvan beutalt hunyt el gyanús körülmények között.
Emlékezetemből kitörölhetetlen marad a kényszerzubbonyban a „sárga ház” ablakaiból ordítozó elmebetegek látványa. Legtöbbször azért kiabáltak, hogy segítséget kérjenek a látogatóktól, ezért pedig verést kaptak az akkori ápolóktól, akiket sokszor a bámészkodók jelenléte sem zavart. Borsódzott a hátunk, ha gyerekként arra jártunk, mégis sokszor vitt arrafele a kíváncsiság, főleg vasárnaponként, amikor kórházi látogatás címén tárva volt a nagykapu.
– Nagyon sok negatív példáról hallani és olvasni az ország pszichiátriai intézményeiben uralkodó embertelen körülményekről. Mi a helyzet most a dicsői zárt osztályon? Tartanak-e ágyhoz kötözött beteget, aki önmagára, társaira vagy környezetére veszélyes? – tettem fel a kérdést az ergoterápiáról való távozásunk közben az intézmény vezetőjének.
– Hogy mit???! – kiáltott fel csodálkozva. – Most azonnal megyünk, megmutatom, hányan vannak megkötözve.
– Háát, nem is tudom, talán majd egy következő alkalommal – válaszoltam, és közben néztem a fotós kollégát, akinek hozzám hasonlóan nem akaródzott belépni.
Zárt osztály helyett megfigyelés
– Nem, nem, azonnal megmutatom, milyen a zárt osztály most. Valójában nem zárt osztálynak nevezzük, hanem megfigyelési, követési és kezelési részlegnek, így már a hangzása sem a régi – mondta, és határozott léptekkel vette arrafele az irányt.
És valóban, zárt ajtót vagy krízisszobában elkülönített, tomboló beteget legalábbis nem láttunk, nem hallottunk. Egy nagy teremben asztal körül ültek, beszélgettek, tévét néztek, vagy csak az ebédre vártak. Amint beléptünk, kíváncsian szemlélődő tömeg fogadott, egyesek az igazgatónőhöz siettek őt köszönteni és megkérdezni, hogy kik a kísérői? Meg kell-e védeniük tőlünk? Zsuzsanna az aggódókat megnyugtatta afelől, hogy nem vagyunk rossz emberek, hanem barátok, akik látogatóba érkeztek, így az a két-három „önkéntes testőr” is megnyugodott, egyesek kézfogással üdvözöltek, mások udvariasan be is mutatkoztak.
Az intézményvezetőtől megtudtuk, hogy káros hatásai miatt az elektrosokk-kezelést sem alkalmazzák már. „A betegek ha azt érzik, hogy emberszámba vesszük őket, a saját színvonalukra lehajolva megtaláljuk a megfelelő hangnemet, a személyzet pedig segíteni akar rajtuk és nem felsőbbrendűségét éreztetni a beutaltakkal, békésen tudnak élni. Nálunk megszűnt az ágyhoz láncolás vagy kikötözés, a kényszerzubbony, mindaz, amivel úgysem lehetett eredményt elérni, csupán kimerítették az emberkínzás tényét, amint azt egyes riportokban rejtett kamerával készített felvételeken bemutatták. Egyébként legtöbben olyanok, akár a gyerekek, a gondoskodó szeretetet, figyelmet hűséggel, ragaszkodással hálálják meg” – összegzett a kórház menedzsere.
SZER PÁLOSY PIROSKA
Népújság (Marosvásárhely)

Szorgos kiscserkészek Kovásznán
Fontos a jócselekedet
Pénteken a kovásznai 109-es Havadtőy Sándor Cserkészcsapat 1–4. osztályos őrse jótékonysági akciót hajtott végre városszerte, örömet lopva a járókelők szívébe.
A kis őrs egy jótétemény-sorozatra vállalkozott, az volt a feladatuk, hogy nemcsak az emberekkel, hanem az állatokkal és a környezettel is kapcsolatba kerüljenek. Gergely-Kovács Katalin cserkészvezető elmondta: a gyerekeknek meg kellett tervezniük egy útvonalat, ahol legalább öt jócselekedetet hajtanak végre. A parkokban található madáretetőkbe magvakat szórtak, majd a járókelőknek cukorkát és cetlikre nyomtatott jókívánságokat, bibliai idézeteket adtak át. Néhányan a központi parkban található emlékműveket tisztították meg.
A sorozat itt nem ért véget, kitakarították az iskola udvarát, illetve a parkban levő focipálya lelátója alól távolították el a szemetet. A nagyobb őrsök is hasonló versenyre neveztek be, ők viszont önállóan végzik ugyanezeket a feladatokat. Ez a kis őrs versenyen kívül végezte ezt a tevékenységet, számukra inkább a jócselekedet-osztás gyakorlása volt a cél.
Szőke Zsuzsa
hirmondo.ro

Vezető politikusból szerkesztőségi vezető – a ferde tekintetekről kérdeztük Kovács Pétert
„Amikor kiderült, hogy a Kolozsvári Rádióhoz szegődöm, ez éles és hangos ellenkezést váltott ki a szerkesztőség több tagjában. (…) A kollégáktól azt kértem, hogy előlegezzenek meg bizalmat, amit megtörtént” – jelentette ki a Maszolnak Kovács Péter, a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének koordinátora. Az RMDSZ volt ügyvezető elnökét az új állásáról, kinevezésének körülményeiről kérdeztük.
- Sokan felkapták a fejüket, amikor lemondása után bejelentette, hogy a sajtóban folytatná. Mindig is az volt a B terv, hogy ha valamikor otthagyja a politikusi pályát, a médiában helyezkedik el?
- Igen. A környezetem, a család, a munkatársaim nem egyszer hallották tőlem, hogy ha én most nem a politikában lennék, akkor minden bizonnyal médiában és minden bizonnyal rádióban tevékenykednék. Közel két évet dolgoztam a Kolozsvári Rádiónál 1997-től 1999 januárjáig. Ha akkor meghirdettek volna egy állást, akkor egészen biztosan megpályáztam volna. Külsősként nagyon kevés pénzt kaptam a rádiótól, abból nem lehetett itt Kolozsváron megélni, és más alternatívákat kerestem. Teljesen véletlenül kerültem végül az RMDSZ-hez. Még egyszer hangsúlyozom, az elmúlt 18 év alatt többször is elmondtam, nagy fantáziát látok a médiában, de különösen a rádiózásban. Most, hogy belecsöppentem, a mindennapokban érzem, hogy nagyon jó döntés volt.
- Mesélne a sajtós múltjáról?
- A Szabadság diákmellékletében, a Campusban olvastam, hogy a Kolozsvári Rádió önkénteseket keres. Az ifjúsági műsorukhoz, a Diákperiszkóphoz kerestek riportereket. Nem volt olyan emberük, aki futkározik a KMDSZ és az ifjúsági rendezvények között, körkérdéseket, beszélgetéseket készít. Eleinte elküldtek egy-egy interjút készíteni, aztán gyakorlatilag mindent, ami a heti Diákperiszkóp műsorhoz tartozott, én végeztem, a riporterkedéstől, a hírek előkészítésétől az élő műsorvezetésig, a hanganyagok megvágásától a zenei szerkesztésig. Amikor a munkatársak látták, hogy nekem ez meneget, akkor több műsorba is riporterként bedolgoztam.
- Arra még többen kapták fel a fejüket, amikor elterjedt a híre, hogy egyenesen a szerkesztőségvezetői (főszerkesztő-helyettesi) tisztséget pályázza meg. Volt alapja ennek a hírnek?
- Versenyvizsga nélkül nem lehet főszerkesztő-helyettesi tisztséget betölteni. Jelenleg a magyar szerkesztőség koordinátora vagyok, ami egy informális tisztség. Azért hangsúlyozom, hogy informális, mert ez a munkakör hivatalosan sehol nem szerepel, és semmilyen plusz pénz nem jár érte. Nem titok, ha meghirdetik a főszerkesztő-helyettesi állásra a versenyvizsgát, fogok erre jelentkezni.
- A szerkesztői posztra nem kellett volna versenyvizsgát kiírni?
Nem, mert a szerződésem három hónapra, meghatározott időre szól. Egy meghallgatás volt. Ugyanígy jártak minden más kollegával, aki meghatározott időre került ide. A rádió belső szabályzatának megfelelő lépéseket betartottuk az én esetemben is, és mindenki más esetében is.
- Mi történik, ha lejár ez a három hónap?
- Akkor három lehetőség van. Az egyik, hogy ha a három hónap lejárta előtt meghirdetik az állást, akkor erre én versenyvizsgázni fogok, és ezt bárki más megteheti. A másik, hogy meghosszabbítják a következő három hónapra a megbízatást, a harmadik, hogy megköszönik a munkámat, és a viszontlátásra.
- A koordinátori szerepkörnek mi a története?
- A főszerkesztő és a főszerkesztő-helyettes mellett valamennyi területi stúdióban van egy menedzser. Látván, hogy minden párhuzamosan fut a magyar szerkesztőségen belül, a kolozsvári stúdió menedzsere leült a szerkesztőség minden egyes tagjával egy beszélgetésre, és azt a döntést hozta, hogy egy háromszintű struktúrát épít fel. Lesz egy koordinátor, illetve három vezetőszerkesztő, az egyik a híradásokért, aktualitásért felel, másik a reggeli magazinműsorunkért, a harmadik pedig az összes többi műsorért. A harmadik szint a szerkesztők és a riporterek szintje. Az addigi teljesen horizontális felépítés csődöt mondott, megfelelőbb ez a vertikális struktúra. A beszélgetéseket, konzultációkat követően pedig megnevezett engem koordinátornak.
- A menedzser konzultált erről a magyar adás szerkesztőivel is. Ezek szerint kollektív döntés volt, hogy Kovács Péterre esett a választása?
- Úgy fogalmaznék: nem történt a szerkesztőség tagjainak ellenében ez a kinevezés.
- Nem tartja megalapozottnak a gyanút, hogy „pártvonalon beejtőernyőzték” a szerkesztőségbe, ahogy egy újságíró kolléga fogalmazott a vezércikkében?
- Koordinátori kinevezésemet nem az alapján kell megítélni, hogy én honnan jöttem, hanem az alapján, hogy mit dolgozom. Jómagam semmiképpen nem értékelhetem a saját munkámat. Ha bárki kíváncsi, hogy én milyen munkát végzek a rádiónál, akkor a kollegáimat kérdezze meg. Azt hiányoltam ebből a vezércikkből, és a szerzőjének is jeleztem, hogy kifelejtett véletlenül egy volt RMDSZ-es vezetőt, akiből a rádiónak a főszerkesztő-helyettese lett. Az illetőt néhány képviselői mandátum és egy államtitkári mandátum után beejtőernyőzték, idézőjelben, a Bukaresti Rádióba. Azért az idézőjel, mert én nagyon jól tudom, hogy minden törvényt és minden szabályt betartottak a kinevezésekor. Tehát én azt mondom, hogy úgy, ahogy Bukarestben kiderült, itt nem arról van szó, hogy pártrádiót kell a Kolozsvári Rádióból vagy bármelyik másik közszolgálati stúdióból csinálni, egyértelmű, hogy a bírálatok megfogalmazói ettől rettegnek. Ha valaki dolgozott a politikában, nem azt jelenti, hogy mást nem képest elvégezni, vagy más munkát kizárólag RMDSZ-es szemüveggel tud elvégezni.
- Tudomásom szerint ahhoz, hogy versenyvizsgázzon a főszerkesztő-helyettesi posztra, három év audiovizuális tapasztalatra van szükség, legalábbis így hirdették meg az állást például a konstancai területi stúdiónál. Ha jól tudom, önnek csak két év tapasztalata van.
- Nincs ilyen általános követelmény, nem írja sehol a három év régiséget. Valóban, a versenyvizsga kiírójának, a rádió elnök-vezérigazgatójának van lehetősége bevinni különböző kritériumokat, de ez lehetőség, nem kötelezettség. Elvárása lehet a tapasztalat is, egy éves, három éves tapasztalat, vagy csak egyszerűen úgy fogalmaz, hogy tapasztalat. Nekem amúgy közel kétéves audiovizuális szakmai tapasztalatom van.
- A szabályokon túl: elhiheti a hallgató, hogy Kovács Péter nem az RMDSZ-es munkaköri leírását tekinti feladatának az új munkakörben?
- Ez nem hit kérdése, én arra biztatok mindenkit, hogy a 98.8-as frekvencián vagy a kolozsvariradio.ro-n hallgassa a rádiót, és utána döntsön. Amikor idekerültem, illetve még az azelőtti hetekben azt kértem a magyar szerkesztőség tagjaitól, hogy előlegezzék meg nekem a bizalmat, amit én meg is kaptam. A hallgatóktól ilyen nem kérhetek, csak azt kérhetem, hogy hallgassanak minket, és utána döntsenek.
- Lehet-e tudni, mikor hirdetik meg a főszerkesztő-helyettesi posztot?
- A főszerkesztő-helyettesi versenyvizsga meghirdetése is Bukaresten múlik. Nagyon Bukarest-központú a rádió, a tévé is. A rádiónál a műsorszerkesztés szempontjából szabad kezünk van, de nagyon-nagyon kevés hatásköre van adminisztratív-pénzügyi szempontból egy területi stúdiónak.
- Milyen volt a fogadtatása a szerkesztőségben, milyen volt a hangulat? Voltak ferde tekintetek?
- Nem titkolom, ezt már elmondtam nyilvánosság előtt: amikor kiderült, hogy a Kolozsvári Rádióhoz szegődöm, ez éles és hangos ellenkezést váltott ki a szerkesztőség több tagjában, nem mindenkiben, több tagjában. Az első lépésem az volt, hogy mindenkit, vagy majdnem mindenkit megkerestem egy négyszemközti beszélgetésre. Így amikor engem szerkesztőként alkalmaztak, ez már nem a szerkesztőség tagjainak az ellenében történt. Már említettem: a kollégáktól azt kértem, hogy előlegezzenek meg bizalmat, amit megtörtént, és én ezzel a bizalommal egy pillanatig sem éltem vissza. De még egyszer hangsúlyozom, hogy a saját munkámat nem magam szeretném értékelni. Ha valaki kíváncsi, meg lehet kérdezni szerkesztőségi tagokat, akár név nélkül, akár névvel, arról, hogy mi történt az elmúlt néhány hétben, volt-e pozitív elmozdulás már a munkatervezésben, illetve akár a szerkesztőségen belüli hangulatban. Nagyon kíváncsi lennék, hogy lesz-e ilyen megkeresés, és mit mondanak majd a kollégáim.
- Készített már önálló műsorokat?
- Nem volt önálló műsorom, és nem is kértem, hogy legyen. Megpróbáltam mindent megtanulni, és mindent kipróbálni élesben. A rádiós munkának az első lépése a riporterkedés. Idekerülésem első napjától elkezdtem anyagokat gyártani, többet is, mint általában a riporterek. Megtanultam a vágóprogramot, felvezetőket írtam, híreket írtam, műsort szerkesztettem, aztán reggeli műsort vezettem, hétvégi reggeli műsorokat. Mindent, ami az itteni rádiós munkával kapcsolatos, azt megpróbálom megtanulni, beleértve a könyvhordozást és a sofőrködést is.
- Mennyire sikerült az átállás a 24 órás adásra?
- Mindenképp tiszteletre méltó, hogy a szerkesztőség tagjainak többsége bevállalta ezt az átállást. Tudom, hogy voltak ellenhangok is, mert valamit valamiért kellett vállalni. Ám nekem is meggyőződésem volt, még politikusként, hogy ha tovább akar fejlődni ez a rádió, és új perspektívákat akar nyitni, akkor át kell állni a 24 órás adásra. Jelenleg gyenge a lefedettség, a gyengébb technikával dolgozunk, mint román kollegák, kevesebben vagyunk, mint a román kollegák, és fizetésbeli aránytalanságok is vannak. Az átállás gyakorlatilag azt jelenti, hogy szeptember végéhez képest egy emberrel dolgozik több a magyar szerkesztőségben, tehát korábban öt órát gyártottak 23-an, és most 24 órát gyártunk 24-en. Négy ember elment, öt ember jött, volt hullámzás, volt változás. Ez egy óriási megterhelést jelent, és erre kell megoldást találni. Nekem koordinátorként az az első számú feladatom, hogy próbáljam meg ésszerűbben megtervezni a munkát. Ha van egy témánk és van egy meghívottunk, akkor – csúnyán fogalmazva – megpróbálunk minél több bőrt lehúzni róla. Ha bejön egy ember egy reggeli beszélgetős műsorba, akkor meg kell keresni a lehetőségét, hogy az anyag a híradóban is benne legyen, vagy másik magazinműsorban is benne legyen. Ezen dolgozunk most jelenleg nagyon sokat. Egy dolog volt, amikor egy kollégának heti egy órát kellett szerkesztenie és legyártania, és egészen más, amikor napi egy órát kell szerkesztenie és legyártania. Érezhető a fáradtság. Nagyon fontos továbbá, hogy nem akarunk a közszolgálatiság kárára hozni döntéseket. Például a legegyszerűbb az lenne, ha sokkal többet zenét használnánk. Ha egy beszélgetéses műsorba beteszünk hat dalt, azt jelenti, hogy nem 45 percet kell beszélgetni, hanem 22-t, nem két-három nagy anyag kell, hanem csak egy. Ezt akarjuk elkerülni, és ezen dolgozunk most, ezt próbáljuk ésszerűsíteni.
- Létszámbővítésre nincs lehetőség?
- A létszámbővítésen is dolgozunk. Itt két nagy problémacsomag van. Az egyik, amit meg lehet oldani szerkesztőségen belül, és ennek álltunk először neki, illetve a másik, amit ki kell verekedni, akár a Kolozsvári Rádió szintjén, akár Bukarestben. Ezeket jelenleg listázzuk, próbáljuk beazonosítani, próbálunk érveket keresni az álláspontunk mellé, és ide tartozik a létszámnövelés is. Nincsen például online-osunk, pedig az online – főleg a lecsökkent frekvencia mellett – hihetetlenül nagy lehetőség számunkra. Említettem, hogy gyengébb a technika, azt sem tudjuk innen megoldani, Bukarestből kell megoldani. Az új technikára is van kilátás, mert az idei költségvetésben benne van például egy új keverőpultnak a beszerzése, de a baj az, hogy a tavalyiban is benne volt, és mégsem szerezték be.
- Milyenek a hallgatói visszajelzések, hogyan fogadták a kolozsváriak ezt az átállást?
- Jól és rosszul. Amikor a hallgató bekapcsolja a Kolozsvári Rádiót, akár autóban, akár a konyhában, akár a munkahelyen, egész napos tartalmat tud hallgatni. Ám a legelején még Kolozsváron sem ment rendesen a frekvencia. Erősítettünk rajta, és további kilátás van arra, hogy erősebb legyen a jel Kolozsváron és körzetében. Tehát ahol most már nem megy a Kolozsvári Rádió az átállás miatt, ott persze, hogy nem fogadták jól. Ám előre kell tekintenünk. A hallgatók ne felejtsék el, hogy középhullámon továbbra is napi 5 órát sugárzunk, reggel kettőt, délután hármat, nagyon sokan hallgatják még most is, főleg vidéken, középhullámon a rádiót. Ebben az öt órában odafigyelünk arra, hogy egész Erdélyt lefedő tartalmat sugározzunk.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

A kórházban is kutakodott az ügyészség (Korrupciógyanús orvosok Háromszéken)
Tizenkét helyszínen – a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórházban, egy családorvosi magánrendelőben, a megyei nyugdíjpénztár munkaorvosi rendelőjében, valamint több magánlakásban – tartott tegnap házkutatást a korrupcióellenes ügyészség brassói egysége a rokkantsági nyugdíjakat érintő ügyben. A hatóság közlése szerint az ügyben feljelentés alapján indítottak eljárást, és több háromszéki orvos érintett, akikkel kapcsolatosan csúszópénz elfogadásának gyanúja merült fel.
Az ügyészség által közöltek szerint az orvosok közvetítőkön keresztül anyagi javakat fogadtak el adott személyektől, ezek fejében a rokkantsági nyugdíjazáshoz szükséges igazolásokat állítottak ki. Noha a hatóság által kibocsátott közleményből egyértelműen nem derül ki, vélhetőleg az igénylők az igazolások segítségével elérték, hogy szabályellenes módon részesülhessenek a különleges járandóságban, és ezáltal megkárosították az államkasszát. András-Nagy Róbert, a megyei sürgősségi kórház menedzsere érdeklődésünkre kifejtette: az általa vezetett intézményben két helyiséget – az ideggyógyászati osztály osztályvezetői irodáját, valamint az egyik neurológiai járóbeteg-rendelőt – zártak le az ügyészség képviselői, akik a megyei csendőrséggel közösen végezték a vizsgálatot. A menedzser további információkkal nem rendelkezik, a hatóság képviselői vele sem közöltek részleteket, az érintett orvosok kilétét sem ismeri egyelőre.
:Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Király az iskolaügyről: jövő héten várható minisztériumi döntés
A beiskolázást tiltó döntés módosítására utasíthatja a tanfelügyelőséget az oktatási tárca a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyében – közölte Király András államtitkár. Az RMDSZ-frakció rendkívüli tanácsülés összehívását kéri.
Remélhetőleg jövő héten minisztériumi döntés születik a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügyében – közölte a Krónikával Király András kisebbségi oktatásért felelős államtitkár. Az RMDSZ szakpolitikusa pontosítani kívánta a szülők hétfői bukaresti tárgyalásáról a sajtóban megjelent információkat. Mint hangsúlyozta, ő csupán közvetítőként volt jelen a beszélgetésen, annak megszervezésében kérték a segítségét, a tulajdonképpeni tárgyalás Gabriel Liviu Ispas közoktatásért felelős államtitkárral zajlott.
Király András szerint a tárgyalás kimeneteléhez az is hozzájárult, hogy a szülők olyan problémákat vetettek fel, melyek nem tartoznak a minisztérium hatáskörébe. „Egész másról tárgyaltak: mint például a tanácsi határozatok és az iskola megalapítása. Ez nem minisztériumi kompetencia" – mondta az államtitkár. Hozzátette, maga is jelen volt a tárgyaláson, és többször közbeszólt, próbálva jó irányba terelni a beszélgetést.
„Arra kértem őket, arról tárgyaljanak, hogy hogyan kerüljön vissza az iskola abba a dokumentumba, mely a beiskolázási számokat tartalmazza. Ebben tud, ebben kellene segítsen a minisztérium" – jelentette ki az illetékes. Hangsúlyozta, a szaktárca amiben tudott, segített: ideiglenes főtanfelügyelőt nevezett ki, zöld jelzést adott, hogy az iskolának legyen ideiglenes igazgatója. „A minisztérium elismeri, hogy ez az iskola most működik. Hogy hogyan alakult meg, törvényesen vagy a törvény »mellett«, azt nem a minisztérium dönti el, a bíróság fogja eldönteni" – jelentette ki az államtitkár.
Visszavonják a tiltást?
Király András kérdésünkre elmondta, a szaktárca a jelenlegi helyzet feloldásán is dolgozik: a közoktatásért felelős államtitkár bekért minden olyan dokumentumot, melyek alapján a tanfelügyelőség leállította a beiratkozást, és remélhetőleg jövő hét folyamán születik egy minisztériumi döntés erről. „Reményeim szerint a minisztérium megadja azokat a lehetőségeket, amelyekkel a tanfelügyelőség feloldja az előző határozatát. Mert nem a minisztérium állította le a beiratkozást, hanem a tanfelügyelőség" – mondta Király András, aki szerint a kérdésben a szaktárca meg tud, és meg is kell fogalmazzon egy állásfoglalást. „Erről kellett volna igazából tárgyalni" – mutatott rá a szakpolitikus, hozzátéve, szerinte a minisztériumi döntés független az ügyben születendő tanácsi határozatoktól.
„Nézetem szerint teljesen független, mert az iskola működik. És a tanfelügyelőség alá tartozó beiskolázási terv szerint kell működtetni" – mondta az államtitkár, aki szerint a tanfelügyelőségnek, ahogyan leállította a beiratkozást, fel is kell oldania a tiltást. „És mivel a tanfelügyelőség a minisztérium felügyelete alatt működik, a minisztériumnak ebben kell segítséget nyújtania. Kell hozzon egy határozatot, amelyben utasítja a tanfelügyelőséget, hogy változtassa meg döntését" – magyarázta az RMDSZ szakpolitikusa. Hangsúlyozta, azt, hogy Bukarestben milyen határozat születik, nagyon sok tényező befolyásolja, de úgy vélte, a korrekt döntés csak a tiltás visszavonása lehet.
RMDSZ-es bojkott a tanácsülésen
A katolikus gimnázium ügyében csütörtökön a marosvásárhelyi tanács RMDSZ-frakciója is állásfoglalást tett közzé, melyben rámutatnak: „a Maros megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsa kedden, március 28-án döntött az önkormányzat által korábban elküldött iskolahálózatról, amelynek eredményeként nyolc tanintézet, köztük a Római Katolikus Teológiai Líceum és a Református Kollégium sem kapta meg az úgynevezett »aviz conformot« – jóváhagyási nyilatkozatot".
Kifejtik, az iskolahálózat végelegesítéséről szóló döntést a helyi tanácsnak kell meghoznia, ez a döntés pedig az RMDSZ álláspontja szerint nem tűr további halasztást. „Lévén a tanfelügyelőségi döntést írásos formában csak a tegnapi nap folyamán, azaz március 29-én véglegesítették, és csak a mai nap iktatták a polgármesteri hivatalnál, így procedurális szempontból a frakciónak nem maradt elég ideje egy sürgősségi határozattervezet benyújtására. Ezért kezdeményezzük, hogy a következő hétre hívjunk össze egy sürgősségi tanácsgyűlést, melynek első napirendi pontja az iskolahálózatról szóló határozattervezet" – olvasható az RMDSZ honlapján csütörtökön közzétett állásfoglalásban.
Eszerint „a magyar közösség jogos igénye melletti kiállásként" az RMDSZ-frakció nem vett részt a tanács csütörtöki ülésén. „Mind a tanfelügyelőség, mind az önkormányzat egymásra mutogatnak és csak nyilatkozatok szintjén szeretnék megoldani a több hónapja húzódó bizonytalan helyzetet. Úgy gondoljuk, hogy elsősorban a magyar közösség türelmét teszik próbára és visszaélnek akaratával. Nem vagyunk hajlandóak több adminisztrációs kifogást meghallgatni!" – jelentik ki az RMDSZ-frakció tagjai. Rámutatnak, felkérik „a helyi tanács összes politikai pártját, hogy amennyiben igaz, hogy mindenki megoldást keres erre a helyzetre", a tanács egyöntetűen szavazza meg az iskolahálózatot.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Óvom a szót, a hazulról hozottat”
Beszélgetés Bálint Márta Kossuth-díjas színművésszel
Legutóbb 2016 decemberében tapsolhattunk szülővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori népszerű művésznőjének. A Marina Vlady életrajzi regényéből készült monodrámát adta elő nagy sikerrel. 1988-tól él, dolgozik Budapesten. Az idei március 15-én „az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként” Kossuth-díjat vehetett át az Országházban. Kitüntetése után pár nappal tudtunk sort keríteni az interjúra.
– Ilyenkor akarva-akaratlanul közhelyek jutnak az ember eszébe. Én is gratulációval kezdem, és nem hagyom ki a szokásos kérdést: milyen érzés volt a meghatározó, amikor értesült a díjról?
– Nagy meglepetés volt, és a díj átvétele óta az öröm dominál. Egyúttal visszaigazolás is ez a díj, de egyelőre csak örömet érzek. Hogy miért visszaigazolás? Azért, mert a pályám két részre oszlik. Lehet, már hallotta valamikor tőlem, hogy egészen fiatal színésznő voltam, amikor az ifjabb Dumas gondolata, miszerint „a színház olyan, mint a szerelem, jó kedély, erő, egészség, fiatalság kell hozzá”, szinte az ars poeticámmá vált. Annyira szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, hogy nekem a színjátszás tényleg olyan, mint a szerelem. Szeszélyes is. Szárnyakat tud adni, felemel, forrón dédelget, de mélybe is taszíthat. Megsebez. Ez a kettősség jellemzi az én pályámat is. Odahaza két évtizeden át szolgáltam Tháliát. Pályakezdőként Szatmáron, az Északi Színháznál kezdtem húsz és fél évesen, ahol nagy szeretettel fogadtak, megbecsültek és foglalkoztattak. Nekem akkor ez természetesnek tűnt, azt hittem, ez a pálya ilyen. Vásárhelyre kerülve is ringatott a színház. Erdélyben tehát húsz éven keresztül megbecsült színésznő voltam, csodálatos feladatokkal halmozott el mindkét színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti is. Magyarországon viszont sokáig az útkeresés jutott nekem, ezért beszélek kettősségről.
– Erre még hosszasabban kitérhetünk a beszélgetés folyamán, de ha már szóba hozta a kettősséget, a díjazása kapcsán egy másfajta kettősség gondolata is felmerült bennem. Kérem, ne értsen félre, örülök a rendkívüli elismerésnek, és biztos még nagyon sokan így éreznek Erdély-szerte. De tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő, ott dolgozó színészt se tüntettek ki Kossuth-díjjal. El kell jönni otthonról ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érhesse a színészembert?
– Érdekes, amit mond, meg is fordult bennem hirtelen, hogy az első erdélyi színésznő vagyok, aki ezt a díjat megkapta, noha több erdélyi kollégám is részesült már rangos magyarországi elismerésben, és erdélyi költők, írók is kaptak Kossuth-díjat. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy bár a kitüntetés személy szerint nekem szól, egyben az erdélyi színjátszás elismerése is. Hiszen ott nőttem föl, a színjátszás ábécéjét ott sajátítottam el, Erdélyben ismert és szeretett meg a közönség. Hogy el kell-e jönni ahhoz, hogy ilyen díjjal is elismerjenek? Teljes bizonyossággal erre nem tudok felelni, viszont tény, hogy Magyarországon nagyon sok küzdelmen mentem keresztül. De mindig kész voltam vállalni a vívódást, az útkeresést. És most ezeket a küzdelmes magyarországi éveimet is megkoronázza a Kossuth-díj. Bennem egy percre se fordult meg a gondolat, hogy a munkámért, amit annyira szeretek, díjat kaphatnék. Csináltam, mert a mai napig szenvedélyem a hivatásom. Ez a rangos elismerés megerősít abban, hogy megéri küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában. És ha a szerelemhez hasonlítottam a színjátszást, akkor azt mondom, ez a díj számomra egy életen át tartó szerelem beteljesülése.
– A fiatalosságot, a belső energiák mozgósítását a feladatok is biztosíthatják. Gyakori manapság, hogy a színházak időnap előtt megválnak a korban előrehaladottabb művészeiktől, annak ellenére, hogy ők még sok örömet szerezhetnének a nézőknek. Ön elébe ment a feladatoknak, saját magának teremtett szereplési lehetőségeket.
– Két évig voltam Budapesten a Nemzeti Színház tagja, ami nem volt örömteli időszak. Magam vállaltam, hogy ezt abbahagyom. Nem főszerepekre vágytam, de arra se, hogy abban, amit csinálok, ne legyen semmi örömöm. Ha este bemész a színházadba, fellépsz a színpadra, és nincs egy mondatod, amivel valamit ténylegesen közölsz, ha csak ez adatik meg neked, azt nem érdemes csinálnod. Valamikor kissé nagyképűen én is hangoztattam, hogy nincs nagy szerep és kis szerep, csak rossz színész. Ez nem igaz! Igenis van kis szerep és nagy szerep, és van kis szerep is, amiben örömödet leled, de ha sorozatosan olyan feladatokat osztanak rád, hogy a tömegben álldogálsz, bármilyen képességed, tehetséged lehet, az abból nem fog kiderülni. Az öröm nélküli színjátszásnak pedig nincs értelme. Változtattam tehát, de nem tudtam, mit vállalok magamra.
– A sok főszerepet és szép sikert halmozó két otthoni évtized nem számított, amikor átjött Budapestre?
– Nem. De ez egyébként is olyan pálya, hogy az, amit tegnap csinált az ember, már nem számít. Tudtam, hogy mögöttem van egy csomó minden, mégis elölről kell kezdeni. Az új feladat új kihívás is, amit lehet, hogy nem oldasz meg olyan szinten, mint az azelőttit. Nem lehet abból élni, hogy mi van mögöttem.
– Új helyzet volt, hogy megválik a Nemzetitől, és önmagában bízva, egészen másba kezd, mint amihez azelőtt hozzászokott. Hosszabb idő után visszatekintve, hogy gondolja, nem hiányzott önnek a közös játék öröme?
– Dehogynem. Nem volt egyszerű önmagamra lelnem. Amikor megváltam a Nemzeti Színháztól, még nem sejtettem, hogy Budapesten nem tudok megkapaszkodni. Vidékre többfelé hívtak, de a gyerekem nyolcéves volt, a férjem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban orvosként dolgozott. Hogy mehettem volna vidékre?! A családot választottam, arra gondolva, hogy azért Budapesten is sikerülhetnek a dolgok. Eszembe jut a költő Székely János gondolata, magamra vonatkoztatva is érvényes: olyan természetű ember vagyok, hogy ha valahol nem kellettem, szótlanul odébbálltam. Néhány felkérésem azért volt, játszottam több színházban, a Katona Józsefben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Művész Színházban, és másfelé is hívtak. Igazi öröm a Dominó Színházban ért, ahol Strindberg Júlia kisasszonyának a címszerepére kértek fel. Nagyszerű előadás lett belőle, az alakításomnak is igen kedvező visszhangja volt. „Tehetséget jó felfedezni” – írta az egyik kritikus. De nem volt szerencsém, kilenc előadás után ez a magánszínház csődbe ment. Aztán mégis megsegített a Fennvaló, elindított azon az új úton, amely a sikerhez vezetett. Bécsből kértek fel egy egyéni estre. Nem akartam elvállalni, mert addig ilyet sohasem csináltam. Gergő fiam hallotta a telefonbeszélgetést, és kérte, hogy egy papírra írjam le az előadással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amikor átolvasta, mint egy felnőtt kijelentette, hogy az érvek erősebbek, meg kell csinálni. Igazat adtam neki, és akkor állítottam össze az első egyéni estemet Újkori fohász címen. Olyan sikere volt Bécsben, hogy egy ott élő 56-os magyar asszony valósággal a mecénásommá vált. Akkoriban nagyon sokat jártam a határon túli magyarlakta területekre, folyamatosan kaptam az előadandó anyagot, és 1999-ig páholyból néztem a magyarországi kulturális életet, mert elfoglaltságom volt, és jártam Európát. De a mecénás hölgy 99-ben elhunyt, az addigi csodálatos lehetőség megszűnt. A folytatás már sokkal nehezebb volt. Megint kezdődhetett a küzdelem.
– Kivel? Mivel? Önmagával?
– Magammal is, de leginkább a helyzettel. Akkorra ezt az utat már megszerettem. Verses estjeim voltak, Kosztolányi-, Áprily-, Lénárd Sándor-est. A Kosztolányi-műsorban egy német művésszel szerepeltem, én magyarul mondtam a verseket, ő németül. Nem én választottam a költeményeket, az estek anyagát készen kaptam. Úgy éreztem, hogy a sorozatot folytatnom kellene, de itt következett a neheze. Ki kellett találni, kit, mit válasszak. Nagyon bonyolult ez az egész, nem olyasmi, ami a színész dolga lenne. Egy produkcióhoz anyagi támogatás kell, pályázatot írsz, azt elutasítják, aztán próbálkozol másfele, helyet keresel, rendezőt keresel, mindez erőt, energiát fogyaszt, ideget rombol. Miközben az is bőven elég volna, hogy az anyagot kiválaszd, átgondold, összeállítsd, illő keretbe helyezd. Mégis nagyon megszerettem az egyéni esteket. Nem azt mondom, hogy nem hiányzott a csapatmunka, illetve az, amit az ember a színházban megkap, vagyis hogy semmi másra, csak a szerepedre kell koncentrálnod. Itt még a fellépőruhámat is magam vasalom, és utazom egyik helyről a másikra. Akár Dérynének is érezhettem volna magam. Csak nem ekhós szekéren, hanem kocsival jártam az országot, és járom a mai napig. A pályám pedig kiteljesedett és gazdagodott ezáltal. Mert hatalmas erőpróba egyedül kiállni a nézők elé. Összehasonlíthatatlan a csapatmunkával, ott a partnered kisegíthet, itt meg az se mindegy, hogy egy kötőszó miképpen hangzik el a szádból. Ha nem tudod a nézőt egymagad lekötni, ha nem vagy képes azzal a bizonyos láthatatlan fonallal egykettőre hozzá kapcsolódni, vesztettél. Ha egyedül állsz előtte, sokkal inkább megérzed, hogy magadra tudtad-e hangolni vagy sem. Ez a fajta megméretkezés végül is annyi örömet adott, hogy most már azt mondom, rátaláltam az igazi utamra. Nyilván egy különleges nagyszínpadi felkérésre bizonyára igent mondanék, persze csak miután megtudtam, hogy ki a rendező, kik lesznek a partnereim. Erre már sokkal jobban odafigyelnék, mint évtizedekkel ezelőtt.
– Feltételezem, hogy különleges elégtétellel olvashatta díjazása indoklásában azt a részt, amely szerint „mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pálya” az öné.
– Igen, mindig arra törekedtem, hogy mindenből, amit csinálok, kiérződjék az igényesség. Akár csapatban, akár egyénileg játszom, igyekszem értéket teremteni. És jólesett, hogy ezt a törekvésemet észrevették. Az is nagy elégtétel volt, amikor azt írta valaki, hogy az egyszemélyes színházammal műfajt teremtettem Magyarországon. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és a Magyar Örökség díjamat is ennek köszönhetem. Mindez visszaigazolja, hogy a munkám és az, amit kemény küzdelmek árán a magyar kultúra szolgálatában létrehoztam, minőséget jelent.
– Ebben az egyszemélyes színházban a megszólaltatott költők a játszótársak?
– Költők és más tollforgatók. A Szegény Sudár Anna, a Jókai Anna regényéből készült monodráma már színház. Vagy A megszakított repülés, a Marina Vlady életrajzi regényéből dramatizált színpadi változat szintén nem költői mű, de lesz még olyan estem, ahol a költők kerülnek előtérbe. Ahogy korábban Székely János és Kenéz Ferenc lírájával is történt.
– Most, beszélgetésünk idején, még az öröm napjait éli. Az ünneplés a későbbiekben csitulni fog. Fájdalmak maradtak?
– Nem. Azokon szeretek túllépni. Ha voltak is a múltban, ez a díj feledteti azokat. Az elején említettem, hogy az ember úgy van a színházzal, mint a szerelemmel, az pedig meg tud sebezni. Sok erdélyi kollégámmal ellentétben én azt is mindig felvállaltam, hogy lent vagyok. Hogy nem vagyok a helyemen. Ez nyilván nem volt lélekemelő állapot, de mindig azon gondolkodtam, hogy tudom ezt a hasznomra fordítani. És büszke vagyok, hogy mindenféle segítség nélkül önmagam teremtettem meg mindazt, amit elértem. Egyedül. A nagyon elkeseredett kollégáimat is folyton biztattam, hogy találjanak ki maguknak valamit, amivel önmagukra találhatnak.
– Az otthoniakkal felhőtlen a kapcsolata?
– Nehezet kérdezett. Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Magánügy, de most elmondom, hogy ebben benne van az is, hogy majdnem válni akartam a férjemtől, amikor kierőszakolta, hogy áttelepedjünk. Ez a díj neki is rendkívüli elégtétel, mert szenvedett attól, hogy engem úgymond átrángatott Magyarországra. Nem akartam otthagyni Vásárhelyt, és most is vallom, hogy a szülőföldön van feladatunk. Nincs erkölcsi alapom ilyesmit mondani, hiszen Budapesten élek, de tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról. Lélekben most is ott vagyok, elszakíthatatlan a kötődésem a szülőföldhöz. És lelkem mélyén néha vártam, hogy hátha hívnak, gyere haza, Márta, vagy gyere egy szerepre! Főleg, amikor a gyerekem már nagyobbacska volt, megtehettem volna. Amikor a Székely János-estemet Vásárhelyen adtam elő, Jászberényi Emese készített velem egy interjút, és megkérdezte, hogy nem hívtak-e az egykori színházamhoz. Ez akkor szíven ütött, és ez az érzés mindmáig megmaradt. Az otthon üzenete mindig felkavar. A napokban felhívott két néző Szatmárról. Valahogy megszerezték a telefonszámomat, és gratuláltak az elismeréshez. Negyvennyolc éve kerültem oda, az volt az első társulatom, három évig játszottam ott, és mégis emlékeznek rám és örülnek a sikeremnek. Pedig nagyon hosszú idő ez egy ember életében. Gondolhatja, mennyire megörvendtem a gesztusnak.
– A Kossuth-díj újabb lendületet adhat a továbbiakra, mert gondolom, a mostani kitüntetést nem tekinti pályalezárónak.
– Dehogy! Igaz, hogy nem ifjan ért ez a nagy megtiszteltetés, de még mindig időben. Mondtam már, tele vagyok lobogással, tervekkel. Ösztönző a díj. Nagyon sok mindent szeretnék még csinálni. Marosvásárhelyen a legsötétebb diktatúra idején voltam színész, és ott a pályatársaimmal együtt küldetést teljesítettünk a magyar nyelv, a magyar színház és kultúra ápolásáért, fennmaradásáért. Ma is azt szolgálják az ottani magyar színészek. Én ugyanebben a szellemben folytattam itt, az anyaországban a tevékenységem. Magyari Lajos mondja gyönyörűen, hogy „óvom a szót, a hazulról hozottat”. Én is ezt teszem változatlanul.
– Kívánom, hogy még sokáig tehesse!
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Bartók–Révai-ünnepség Nagyszentmiklóson
„A föld, amelyben születtél, legyen szent előtted”
Nagyszentmiklós két nagy szülöttje, Bartók Béla zeneszerző születésének 136. és Révai Miklós nyelvész halálának 210. évfordulójáról emlékezett meg április 2-án, vasárnap a helyi közösség. A Pro Bartók Társaság és a Révai Miklós Társaság közös rendezvénye a helyi Polgármesteri Hivatal támogatásával valósult meg. A Bartók–Révai-ünnepség csúcspontja Király Csaba Liszt-díjas zongoraművész koncertje volt, amelyen Bartók- és Liszt-művek virtuóz interpretációját tapsolhatta meg a zeneértő közönség.
A Bartók-mellszobornál megtartott hagyományos koszorúzási ünnepség résztvevőit Tamás Sándor, a Pro Bartók Társaság elnöke köszöntötte. „Révai Miklós nyelvész, a város másik nagy szülöttje 210 esztendővel ezelőtt hunyt el, és a Révai Miklós Társaság kérésére idén a szokásos időponthoz képest egy héttel később tartjuk mi is a megemlékezésünket” – mondta Tamás Sándor, aki röviden méltatta a 136. esztendővel ezelőtt született Bartók Béla zeneszerző életművének jelentőségét. A koszorúzási ünnepségen részt vett Radu Asaftei nagyszentmiklósi alpolgármester, Kerek Ferenc szegedi zongoraművész, a Pro Bartók Társaság művészeti vezetője, Bartók Béla helyi RMDSZ-elnök és Telbisz Mária, a Révai Miklós Társaság elnöke, temesvári és makói vendégek. A megemlékezés a Polgármesteri Hivatal által a Nákó-kastély előterében állított Bartók-emlékmű megkoszorúzásával folytatódott, majd a résztvevők a sétálóutca túloldalán, Révai Miklós 2015-ben felavatott mellszobránál hajtottak fejet. Telbisz Mária, a Révai Miklós Társaság elnöke, Velcsov Margit magyartanárnő méltatását tolmácsolva, felidézte a Bánság nagy fiának gondolatát: „A föld, amelyben születtél, legyen szent előtted és minden erőddel oda törekedjél, hogy ennek légy hasznára, díszére.” A méltatás szerint Révai Miklós némelykor csanádi magyarnak is nevezte magát, mert a szülőhelyével szomszédos Nagycsanádon keresztelték meg. Apja, Révay Miklós szegény csizmadiamester volt, de nemesembernek tartotta magát. A család Csanádra költözött, majd innen került Révai Miklós a szegedi Piarista Gimnáziumba, ahol hat évig tanult, és nemcsak a latin nyelvet, a tudomány elemeit sajátította el, hanem a hazafiságot és a tudomány szeretetét is.” Révai Miklós sokoldalú tudományos tevékenységének felidézése következett, amelyből azt is megtudtuk, hogy a nyelvtudós egyháztörténeti munkája is jelentős és a Temesvári Római Katolikus Püspökség levéltárának egyik féltve őrzött kincse a Csanádi Püspökség történetéről és püspökeiről szóló eredeti Révai-kézirat. Befejezésül a megemlékezés résztvevői elhelyezték a kegyelet virágait a Révai-mellszobor talapzatánál.
A Bartók–Révai-ünnepség a Nákó-kastély dísztermében folytatódott, ahol Király Csaba Liszt Ferenc-díjas zongoraművész Bartók Béla és Liszt Ferenc műveiből adott elő egy válogatást. Király Csaba, a budapesti Bartók Emlékház igazgatója bevezetőül elmondta, hogy először jár Nagyszentmiklóson és nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy Bartók Béla szülővárosában koncertezhet. „Bartók Béla és Liszt Ferenc az a két zeneszerző, akik legjobban hatottak és hatnak az életemre, a mai műsort ezért állítottam össze az ő műveikből. A zeneszerzők közül talán Bartók hatott rám a legkülönlegesebb módon, olyan tisztaság, olyan erő sugárzik belőle, nemcsak a népzenei hagyományok révén, amiről nem is nagyon lehet szavakban beszélni. Túl vagyok életem legnagyobb vállalkozásán, 14 hangversenyen eljátszottam Bartók összes zongoraművét és ez a koncertsorozat éppen a múlt héten fejeződött be!” – mondta Király Csaba, aki nagyszentmiklósi koncertjével bizonyította, hogy Bartók Béla és Liszt Ferenc műveinek nemcsak kiváló ismerője, de az egyik legkiválóbb előadója is. A nagyszentmiklósi közönség vastapssal köszönte meg a fantasztikus koncertet!
Tamás Sándor, a Pro Bartók Társaság elnöke nagy jelentőségűnek nevezte Király Csaba zongoraművész nagyszentmiklósi fellépését, nemcsak kimagasló a művészi teljesítmény miatt, hanem azért is, mert ő a budapesti Bartók Emlékház igazgatója. „Remélem, hogy egy gyümölcsöző együttműködés kezdődhet el közöttünk, segítséget remélünk Király Csabától a nagyszentmiklósi Bartók-koncertek megszervezéséhez és a felújítandó Bartók-emlékszobához is kérünk tőle kiállítási anyagot” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Tamás Sándor. A Király Csaba zongoraművésszel készült interjút egyik következő lapszámunkban olvashatják.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Mi jót fúj a román jobbszél?
BINE néven igyekszik tető alá hozni a román szélsőjobb radikálisan nacionalista pártocskáiból egy működőképes tömböt az ex-szocdem Bogdan Diaconu. Az új formáció esélyeit Simon Judit jegyzete helyezi mérlegre.
Hiányt érzékelt a politikai piacon nacionalista pártszövetségekből, ezért összegrundolta a BINE alakulatot Bogdan Diaconu. Az Egységes Románia Párt (PRU), a Nagy-Románia Párt (PRM) és az Új Jobboldal Párt (PND) parlamenten kívüli elemeiből alkotott pártszövetség a Nemzeti Identitás Európában Tömb (Blocul Identităţii Naţionale în Europa – BINE, azaz JÓ) néven fut majd. (Állítólag a futballklub-tulajdonos, volt EP-képviselő Gigi Becali is jelezte részvételi szándékát az új tömörülésben.) Hogy a BINE mennyire hiányzott az ország politikai palettájáról, ez is érdekes kérdés lehet, de nem nagy a valószínűsége, hogy komoly gyökereket ereszthet. A „komoly nacionalisták” ugyanis már rég a két nagy alakulatban, a Szociáldemokrata Pártban (PSD) és a Nemzeti Liberális Pártban (PNL) helyezkedtek el, másrészt az alapítás körül máris elkezdődött az acsarkodás. A politikai babérokra törő Lidia Vadim Tudor, a néhai PRM-alapító elnök lánya elutasítja a közös pártaklot. „Elhatárolódom ettől a pártszövetségtől, amelyet első pillanattól reménytelennek tartok, és amely a PSD ellenőrzése alá vonhatja az autentikus román nacionalizmust”. Vicces az „autentikus nacionalizmust” féltő aggodalom, majdnem annyira, mint az apuka egykori dörgedelmei, de a lány még fiatal, tanulnia kell a retorikát. Lényegében Lidia Vadim Tudor arra utal, hogy Diaconu a szocdemek soraiból „szökött” pártalapító, és az sem titok, hogy a PRU vállalta a radikális nacionalista retorikát, hogy a PSD közben európai arcát mutathassa. Viszont a választások után az „anyapárt” visszahozta a nacionalista szólamokat, már megint a külföldiek és magyarok tehetnek minden sikertelenségről.
Pinocchio viszont éltre kelt, Diaconu úgy képzeli, hogy labdába tud rúgni a PSD és PNL mellett. A pártszövetségnek három társelnöke és 15 állandó bizottsági tagja van. A korábbi választási eredményeket nézve, nagyjából ugyanennyi taggal dicsekedhet. Hacsak a komoly nacionalisták a következő választások előtt nem térnek vissza a viccesek közé. erport.ro

A 27.
Ünnepeltek a hírszerzők háza táján, színeváltozásuk 27. évfordulóját, ugyanakkor évi beszámolófélét is tartottak, amelyben nem a zavaros múltról beszéltek, hanem – mint már olyan sokszor – a „napfényes” jövőről. Pedig lenne miről tárgyalni a volt felé tekintve, mert a marosvásárhelyi események árnyékában létrehozott Román Hírszerző Szolgálat (SRI) érdekes utat tett meg, amíg megint reszketést okozó, szinte mindenható szervezetté lett.
Tárgyalhatnak például arról, hogy miként használták ki a fekete március eseményeit az elavult szekunak SRI-re való átfestéséhez. Hogy a törvénynek ellentmondva miként szórták tele saját embereikkel az intézményeket. Hogy miként hozták létre – a legfelsőbb védelmi tanács jóváhagyásával – a politikai rendőrséghez hasonló, közös hírszerző–ügyész-csoportokat és kezdtek a politikai ellenfelek, de a nekik nem tetsző köznép után is szimatolni. Hogy, a törvény megsértése miatt, hogyan cserélték le a SRI operatív főnökét, de több főtisztjét is, és hogy a gazdasági teendőiket miért fedi titok… Ez utóbbi törvénybe iktatásakor igen csak nagy vitát váltott ki a törvényhozásban. Jóváhagyása, ugyanis, előnybe helyezte e téren a szolgálatot, s tevékenységére igen csak kétes fátylat húzott. Pénzszerzés volt akkor erre a magyarázat, de azóta a SRI berkeibe pumpálták a pénzt. Lett pénz bőven. Dolgoztak is teljes mellhosszal, mintha itt nyüzsögne a világ minden terroristája és kéme. Jelentették is, hogy az országban 6 000 személyt nem engedtek be. Azt már – nemzetvédelmi okokra hivatkozva – kevésbé verték nagydobra, hogy 40 ezer polgár lehallgatására kaptak jóváhagyást.
Öreg kontinensük országaiban mifelénk ténykedik a legtöbb hírszerző, 12 ezer (!), míg a taljánoknál 1600, a germánoknál 2600, a frankoknál 3300, egy lakosra számítva pedig magasan verik az amerikai FBI-t. Hát a közpolgárok után eresztették őket, még az adóhivatalba (ANAF) is jutott belőlük, a napokban vonták őket vissza. S mintha nem lenne elég füles e vidéken…
Öreg tapasztalat, hogy a sok lehallgatástól ez a nép nem lesz sem tisztább, sem kevésbé korrupt. Az is tény, hogy bennünket, az örök ellenségnek tartott magyarokat, nagyon figyelnek. De emiatt mi sem leszünk kevésbé magyarok. Legfeljebb csökönyösebbek.
Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Udvarhelyi diáklány az ország legjobb regélője
Szent Lászlóról szóló mondával nyerte meg a székelyudvarhelyi Péter Kriszta a harmadik osztályosok országos regemondó versenyét Marosvásárhelyen. A diáklány először vett részt országos megmérettetésen, nagyon büszke arra, amit elért.
Kilencedik éve rendeznek országos regemondó vetélkedőt harmadik osztályosoknak. Idén tizenöt megyéből harminckét kisdiák vett részt a megmérettetésen. A verseny megyei szakaszán első díjat nyert Péter Kriszta, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium tanulója, így ő ment tovább az országosra, és ott is első lett – tudtuk meg tanítójától, Liszkovics Irmától. Mint a pedagógus elmondta, Kriszta szeret versenyekre járni, népdalokat énekelni, ő maga választott ki három mondát, amelyek közül végül a Szent László füve címűre esett a választás. Szerencsés döntés volt, hiszen a verseny napjáig titokban tartott tematika éppen a lovagkirály volt. A vetélkedő előtt Kriszta mindennap gyakorolta a mondát, amelyet az országos szakaszon legfeljebb három perc alatt kellett előadnia. Végül a marosvásárhelyi Ariel Bábszínházban, székely népviseletben mondta el, és első helyezett lett. A monda a Szól a rege ősi módra című gyűjteményben is megjelent, Kriszta rajzával együtt. Szeretek ilyen versenyekre járni, mert én is tanulok belőlük. Ha nem is érek el dobogós helyezést, akkor is örvendek, hogy ott lehetek, mert annyi szép éneket, regét, mesét és verset hallgathatok, nekem jólesik – fogalmazott Péter Kriszta.
Veres Réka / Székelyhon.ro

„A versek már a kezdetektől tanítanak engem”
Költészet-napi beszélgetés Szabó Balázs dalszerző-énekessel
A versek mellém, és így aztán mellénk szegődtek az évek során, fontosakká váltak, mert minden zsebben elférnek, és ha csak néhány percünk van írott szót forgatni, akkor egy néhány soros vers elolvasása egy egész napra el tudja kísérni az embert – fogalmazott a János Zsigmond Unitárius Kollégium Atlantisz harangoz versmondó versenye alkalmával bandájával Kolozsvárra látogató Szabó Balázs, amikor a versekkel való kapcsolatáról faggattam. – Ezek olyan ajándékok az élettől, az íróktól, költőktől, amiket nem lehet és nem is szabad a polcon heverve hagyni – tette hozzá a dalszerző énekes, akit már gyerekkorában magával ragadott az irodalom titokzatos világa. Hogy miért érzi ezt fontosnak, hogyan próbálja meg a mindennapok részévé tenni, arról kérdeztük.
– A saját szövegű dalok mellett versfeldolgozásokkal is ki szokott egészülni a koncertprogramotok. Miért tartod fontosnak becsempészni a költészetet a saját szövegek közé? Miért ez a ragaszkodás a versekhez?
– A versek már a kezdetektől tanítanak engem. Az első zenei lépéseimnél is fontosnak tartottam a szöveget. Mikor középiskolásként megírtam az első dalfoszlányaimat, már akkor is sokszor nyúltam versekhez, mert úgy éreztem, hogy a szöveg, a vers legalább olyan messze repít, mint maga a zene. Ez az érzés azóta sem változott. Amikor néhány dalunk után fölcsendül egy-egy megzenésített vers, az mindig egy másfajta elmélyülés a színpadon is, és szeretnénk ezt a fajta mélységet, katarzist megosztani a hallgatósággal is. Néhány éve össze is állítottunk egy – a zenekar hagyományos koncertjeitől teljesen eltérő –, verses műsort, Csöndkabát címmel, amit azóta rengeteg helyre vihettünk magunkkal. A versek mellém, és így aztán mellénk szegődtek az évek során, fontosakká váltak, mert minden zsebben elférnek, és ha csak néhány percünk van írott szót forgatni, akkor egy néhány soros vers elolvasása egy egész napra el tudja kísérni az embert. Ezek olyan ajándékok az élettől, az íróktól, költőktől, amiket nem lehet és nem is szabad a polcon heverve hagyni. Azzal, hogy visszük ezeket a sorokat koncertről koncertre, remélem, valósan segíthetünk azon, hogy a versek ne csak a könyvtárakban legyenek otthon, hanem a mindennapjainkban is.
– Népzenészként, zenészként, rendezőként, bábszínészként elég sok műfajba belekóstoltál már. Mi a közös pont ebben a sokrétűségben, és hogyan tudod megtalálni az egyensúlyt az alkotómunka során?
– Szeretem, hogy néha egyik, néha másik borul rám és nem hagy belefásulni a futásomba ezen a világon. Mindegyik táplálkozik mindegyikből, mindegyik segít helyt állni. A ritmus például ugyanolyan fontos a bábszínházban, mint a zenében, vagy egy népdal ugyanúgy tud a pillanathoz szólni, mint egy éppen kortárs, modern dal – a határokat kicsit mi magunk teremtjük. Bennem ezek a határok akarva akaratlan föloldódnak az adott feladatban, nagyon hasonló érzés hangszerelni egy dalt és megalkotni egy jelenetet egy előadásban. Nem érzem, hogy van egy bábos énem és egy zenész énem, vagy hogy szét kellene választani ezeket a dolgokat, mindkettőhöz álmodozni, ábrándozni, teremteni kell, ami néha sikerül, néha nem. Szóval azt hiszem, hogy a közös pont az egész életem, és ezek a kicsit más történetek ugyanarról a tőről fakadnak.
– Hogyan képzelnél el egy irodalom és költészetmentes párhuzamos dimenziót? Mit jelentenek számodra a versek?
– Valahogy úgy, mint egy sótlan húst, vagy egy színtelen filctollat. Lehet, hogy minden működne és élne ugyanúgy, de semmi nem lenne annyira magas és mély, mint most. Azzal, hogy gondolatainkkal együtt úgymond beléphetünk egy másik ember fejébe, avagy írásaiba, azáltal útitársakká válunk, és olyan dolgokat tapasztalhatunk meg egy fotelből, vagy egy buszmegállóból, amiről álmodni sem mertünk volna. Lemondani erről a kalandról azt hiszem, elég nagy badarság lenne. Ezért is fontos számomra a vers, mert olyan dolgokat mond ki helyettem, amit mindig is tudtam, csak nem gurultak így ki a szavak, képek, pillanatok az én életemben. Vagy épp ellenkezőleg: olyan dologról mesél, ami még soha nem foglalkoztatott, vagy soha nem mertem hinni, hogy létezik.
– Melyik a kedvenc versed és miért?
– Szerencsére sok van és kevés itt a hely, hogy mind felsoroljam. Ha mindenképp ki kell emelnem közülük egyet legalább, akkor azt mondom, hogy az egyik bizonyosan Pilinszky János Apokrif című verse. Minden sora szorongatja az ember torkát, minden soráról eszembe jut még valami, ettől pedig hihetetlen távlatokat nyit, amikor olvasom. Elvisz messze a gyerekkoromba, de kikezdi a jelenemet is, örök érvényű.
– A saját dalaidnak nagyon szuggesztív a szövege, miből merítesz ihletet dalszövegíráskor?
– Mindig váratlan helyről érkezik az ihlet. Nagyon sok dalom egy konkrét vízióról szól, amit néha vagy megálmodom, vagy pusztán ábrándként látni vélek egy padon, vagy egy peronon. A hétköznapok is szoros részei ezeknek a kis történeteknek, az ember fut, hajt, szalad és néha, amikor ki tud pillantani az idő ablakán, akkor megdöbbenve látja, hogy mennyi minden mellett szalad el észrevétlen. Ezekkel a pillanatokkal aztán jó újra foglalkozni egy nyugodt éjszakán, néha dal lesz belőlük, néha csak egy naplójegyzet, vagy éppenséggel ködbe vesznek, de mindenképp foglalkoztatnak. De az is tény, ha az ember sokat olvas, az valahogy jobban rendszerezi a gondolatokat a fejében. Amikor több időm van olvasni, több jegyzet is születik a telefonomban, vagy az íróasztalomon, amiből később esetleg dal is születhet.
– Az elmúlt években sokszor játszottatok Erdélyben is. Látsz-e különbséget az itteni és a magyarországi közönség között?
– Nem érzek más energiákat a színpadon, mert itthon is és otthon is voltak már szívet melengető koncertek és pillanatok. Persze közben mindig tudja az ember, amikor Erdélyben jár, hogy mennyi minden más a hétköznapokban ott, mennyi mindenért máshogy kell küzdeni és ez nyomot hagy az emberekben. Nekem mindig különös, jó bizsergés útnak indulni Erdélybe. Amíg a koncert egy kis ünneppé tud válni és el tudja vinni a hallgatót a hétköznapi bajoktól, addig azt hiszem, így van jól ez a kaland, bárhol bárkinek is muzsikáljunk.
– A költészet napja apropóján mit kívánsz a költészet szerelmeseinek?
– Aki másnak verset ás, maga esik bele…
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Hazák a mélyben
A minap elugrottunk a Bözödi-tóhoz. Olyan csodálatos idő volt, amelyet a Fennvaló is motorozásra teremtett. A tavat körülvevő egykori poros földút már a múlté: aszfaltkígyó kanyarog a dombok között, viszi hátán a szájtátani vágyó kirándulót. Felkaptattunk az első emelkedőn, és előbukkant A Tó. Illetve ami maradt még belőle. Bruce Springsteen dalai szóltak a motorkerékpár hangszóróiból, enyhén ironikusan és épp akkor a No Surrender. Vagyis a Nem adom fel. Úgy éreztem, a hindu karma intett be vele mindannyiunknak egy nagyot és fájdalmasat. Nem adom fel – gondolhatták egykor a bözödújfalusiak, de sajnos hiába. Muszáj volt feladniuk. Nem adom fel – gondolhatta volna a tó, ha tudott volna gondolkodni, de hiába. Arrébb csúszott a gát, a vizet hetek óta csapolják belőle. Elő- bukkantak az egykori falu romjai, a házak alapjai, a régi pincék és kutak maradványai, a tisztaszobákhoz, nyárikonyhákhoz vezető betonlépcsők, a portákat őrző kerítések. A rég elpusztult gyümölcsösök csonkjai. Körülöttük a bambuló, röhincsélő kirándulók. És azok, akik a megmaradt romokat is széthordják. Eladják. Akiknek semmi sem szent. A tó medre hol száraz, hol iszapos. Minden visszatér önmagába, csak a rombolás nyomai maradnak meg – egy ideig még láthatjuk őket. Ahol falu volt, oda víztározót erőltetett egy elnyomó hatalom, most a víz tűnik el, és újra felbukkannak a házak. Mint egy miniatűr, régészeti szempontból jelentéktelen, kultúrtörténeti szemszögből annál jelentősebb erdélyi Atlantisz. A nyomaink. Vajon ez történik majd Európával is? Egy új honfoglalás jeleit látjuk mindenütt, egy agresszív, gyilkos támadásokkal megtámogatott letelepedés kezdődött az öreg kontinensen, amelynek vége talán újra az égő Róma és az üdvrivalgó barbár csőcselék képe lesz. Egy lap leszünk a távoli jövő történelemkönyvében, amelyen az áll, hogy ismét elpusztult az európai civilizáció? Hogy vallásháború tört ki az internet, a minden eddiginél fejlettebb technológia, az űrutazások, a tolerancia és a vallásszabadság korában? Olyan, erőszakos és könnyen félreértelmezhető eszmék mentén, amelyek visszarepíthetnek a szellemi kőkorszakba. Megmarad-e a világunk, vagy olyanná válik, mint Bözödújfalu 2017-ben? A falu, amelyen végigsöpört az ár, amelyet elpusztított egy hitetlen, sötét és bunkó diktatúra csak azért, hogy negyed évszázad múltán ismét a felszínre kerülhessen? Ez történik majd a hitünkkel, a keresztény kultúrkörből származó értékrendünkkel is, amelyet vallási meggyőződéstől függetlenül minden jólnevelt európai ember a sajátjának vall? Egy tómeder leszünk, amelyben kirándulók túrják a sarat, és ámulnak azon, hogy milyen jó minőségben öntötték itt valakik egykoron a betont, hiszen a lépcsőkön nem látszik a keserű idők nyoma? Mi leszünk azok a valakik? Fogják-e majd rólunk mondani a késői barbárok, hogy „elpusztítottuk őket, de nézzétek, mennyire minőségi volt az életük”? Nem adom fel – a sors keserű iróniája, de a gát megroppant, és a mindent elöntő víznek távoznia kell. Akkor nem leszünk házak és hazák a mélyben, ha mi sem adjuk fel. Ha kiállunk amellett, ami a miénk. Ha harcolunk érte. Bözödújfalunak volt nagycsütörtöke. Volt nagypénteke. De a húsvét, a feltámadás ideje a dombok közé már nem jöhetett el. Nekünk is volt számos nagycsütörtökünk, nagypéntekünk. Most talán egy újabb golgota előtt állunk. A mi húsvétunk azonban még eljöhet. Az öreg kontinens még feltámadhat. Elfoglalását megakadályozhatja, a béke áldásos korszakát meghosszabbíthatja. Ha teszünk érte. Mi, mindannyian.
Káli Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)