Ismeretlen értékekre bukkantak az unitárius püspöki ház felújítása során
500 éves ház története íródik tovább a volt Magyar utcában
Módos kolozsvári polgárok, főurak, püspökök szemlélték egykoron a volt Belső-Magyar utca nyüzsgését a 14. szám alatt álló ház tágas termeinek ablakaiból; bár a köztudatban unitárius püspöki házként ismert épület fölött több mint fél évezred pörgött le, a Magyar Unitárius Egyház értékmegőrző hozzáállásának köszönhetően várhatóan további évszázadokig lehet még részese a közösség életének, a város történetének. 2009-ben döntöttek úgy, hogy elkezdik az akkor még püspöki rezidenciaként szolgáló épület helyreállítását, nagyobb léptékű munkálatok elvégzése tavalytól válhatott valóra. A felújítás páratlan lehetőséget kínált a régészeti, művészettörténeti kutatások elvégzésére is: a középkori eredetű lakóháznak számos olyan építészeti részlete bukkant felszínre, amelyek a különböző építéstörténeti periódusokhoz kötődnek. Jövő nyártól már közösségi terek, valláskutató központ és egyházi múzeum is működhet a Vallásszabadság Házában.
Az unitárius püspöki ház átfogó, értékmegőrző jellegű felújításának lépéseiről, az épület további hasznosításának terveiről Dácz Tibort, a Magyar Unitárius Egyház gazdasági előadótanácsosát kérdeztük, aki körbe is vezetett bennünket a lépésről lépésre megújuló épületben. Bár helyenként még állványzaton és deszkákon kellett átlépkedni, mindenütt látszott már az elvégzett hatalmas munka eredménye, hiszen valósággal megnyíltak, kitágultak a régi ház egykori reprezentatív emeleti helyiségei, kijavított falakkal, mennyezettel és boltozatokkal, a gyönyörűen felújított tetőtér. Különös érzés volt a megtisztított, helyreállított pincében lépkedni, látva az újra megnyitott fülkéket és szellőző nyílásokat, közben arra gondolva, hogy ezeket a köveket immár fél évezrede helyezték egymásra, hogy egy büszke kolozsvári polgárcsalád tárolhassa itt borait. A ház legrégibb korának emlékei valóságos kincsekként bukkantak elő az évszázadok során rájuk rakódott falazatok alól, például az egykor az emeletről a pincébe vezető keskeny középkori lépcsőház kőkorlátja, vagy a kapualjban feltárt hatalmas árkádívek, amelyek átjárást biztosítanak egy tágas földszinti helyiségbe a nyugati szárny alatt, és feltehetőleg egykor a földszint keleti oldala fele is nyitottak voltak. Az épületnek a keleti szárnyában, a kapualjtól balra eső helyiségben már működő bisztróban az elegánsan kihangsúlyozott középkori falak, boltozatok, építészeti részletek szemléletes példaként vetítik előre, hogy milyen lesz majd egy szakszerűen felújított középkori épület.
A Magyar Unitárius Egyház 2009-ben döntött úgy, hogy elkezdi az akkor még püspöki rezidenciaként működő ingatlan helyreállítását. – A kezdeményezés Bálint Benczédi Ferenc püspök úr részéről jött, aki látván a ház állapotát, lemondott arról, hogy beköltözzön, inkább a teljes felújítást választotta – mondta el Dácz Tibor. Az egyház vezetősége tudatában volt annak, hogy mindez nem lesz egy rövid távú történet. 2009 végén Guttman Szabolcs építésszel szerződtek a tervek elkészítésére. – Az első években szűkebb anyagi forrásaink voltak, kisebb beavatkozásokat végeztünk, majd a román állam támogatásával és más kisebb pályázatokból fogtunk neki nagyobb horderejű szerkezeti munkálatoknak – tájékoztatott az előadótanácsos.
Odafigyelés, speciális megoldások
Az épület nagyon rossz állapotban volt. A földszinten, a kapu bal oldalán levő helyiségben fennállt annak a veszélye, hogy a boltívek beszakadnak. Ennek folytán, az első felújítási szakaszban ezeket a szerkezeti beavatkozásokat kellett megejteni, az utcafronttól kezdve az épület hátranyúló udvari szárnyáig. Bár az utóbbi újabb korban épült, komoly aláalapozási munkákat kellett végezni, és meg kellett oldani a szétázott falak károsult tégláinak cseréjét is. Tekintettel arra, hogy az épület egyes részei 500 évesek, minden beavatkozás nagy odafigyelést és speciális műszaki megoldásokat igényelt – magyarázta az előadótanácsos.
2015 januárjában a Vallásszabadság napján született meg az ötlet, hogy a háznak a Vallásszabadság örökségét szolgáló rendeltetést adjon az Egyház. E cél megvalósításához sikerült megnyerni a Magyar kormány támogatását is, amely a Bethlen Gábor Alap útján jelentősen finanszírozta a beruházást – részletezte Dácz Tibor. Az új elképzelés az eredeti tervekhez képest funkcióváltást és a belső terek átrendezését is jelentette, amihez gyakorlatilag új terveket kellett készíteni. Ezzel a munkával Furu Xénia építészt és Dáné Rozália statikust bízták meg.
– 2016. májusától nagyobb lélegzetvétellel tudtuk folytatni a munkálatokat több fronton egyszerre, az elmúlt évben teljesen felújítottuk a tetőszerkezetet, a tető új héjazatot kapott, befejeztük a megerősítő jellegű, szerkezeti munkálatoknak a túlnyomó részét, a földszint keleti oldalának felújítását, ahol már működik is egy bisztró, építettünk egy új lépcsőházat az udvaron, cseréltük, illetve restauráltuk a nyílászárókat, részlegesen felújítottuk a belső homlokzatokat és a főhomlokzatot is – részletezte Dácz Tibor, hozzátéve, hogy a fővállalkozó mellett számos szakosodott alvállalkozó, szakértő, restaurátor munkájáért tartoznak köszönettel.
Mivel az épület ismeretlen volt számunkra, nem tudtuk, mi rejtőzik a vakolatok alatt, számtalanszor újra kellett tervezni és gondolni a műszaki megoldásokat, megnehezítve a tervezést és a kivitelezést is – tette hozzá Dácz Tibor. Mindamellett, az egyház és a felújításokat ellenőrző szakemberek számára mindvégig az volt a legfontosabb szempont, hogy a feltárt értékeket megmentsék és lehetőleg olyan építészeti megoldások szülessenek, hogy mindezeket a végén meg is tudják mutatni a közösségnek. Ezt a munkát az egyház részéről Furu Árpád műemlékes szakember koordinálta. Ilyen feltárt érték például a földszinten talált két középkori sütőkemence, amelyeket a vendéglőben most bárki láthat egy megvilágított üvegpadlón keresztül – magyarázta az előadótanácsos.
A tervek szerint az épületben helyet kap majd egy állandó jelleggel működő egyházi múzeum, egy valláskutató központ irodái, az egykori szalonok különböző rendezvények, koncertek, időszakos kiállítások szervezésére alkalmas közösségi terekké alakulnak 80 férőhellyel, a tetőtérben pedig vendégszobákat alakítanak ki. A földszinti terek továbbra is üzlethelyiségekként működnek majd, hozzájárulva a ház fenntartásához. A felújítási munkálatokat 2018. első felében szeretnék befejezni, és 2018 júliusában, a Magyar Unitárius Egyház 450. éves évfordulója alkalmával avatnák fel az új rendeltetést nyert épületet.
Az egykori Belső-Magyar (ma 21. Decembrie 1989) utca 14. szám alatt álló kétszintes épület utcai főhomlokzata négy nyílástengelyes, középen nyílik a címerrel zárt, csúcsíves kapu. A homlokzatot vízszintesen tagolja a kő épületlábazat, az övpárkány, az emeleten nyíló négy ablak könyöklője alatt végigfutó keskenyebb párkányzat, valamint a koronázópárkány; a felület függőleges tagolását a földszintet átfogó, az épületlábazatra támaszkodó kváderes falsávok adják, az emeletet pedig ezek folytatásában elhelyezett pilaszterek. Utóbbiak a portálé két oldalán húzódnak, valamint a főhomlokzat széleit zárják. A földszinten a kapu két oldalán egy-egy nagyméretű, kőkeretes, egyenes záródású ablak, ezek mellett pedig egy-egy hasonló keretű ajtó nyílik az utcára, előttük egy-egy alacsony lépcsőfokkal. Az udvarra vezető dongaboltozatos kapualjban hatalmas árkádívek láthatók mindkét oldalon, a nyugati szárny irányában már kibontották őket, így újra átjárás nyílt a földszinti helyiségbe. Az épület keleti része a 19. századi építésű szárnyban folytatódik az udvar irányába.
Az unitárius püspöki ház kapuja, nyugati része, és a keleti szárny alatti pincéje a 14. század második felében épülhetett – írja Kelemen Lajos.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

Az EB dönt az intézkedésekről (Sertéspestis Szatmár megyében)
Fokozott riadókészültségben van az állategészségügyi hatóság, miután Szatmár megyében több gazdaságban is afrikai sertéspestissel fertőzött disznókat találtak. A betegséget egy elsődleges és egy másodlagos gócpontban is azonosították. Az eddigi vizsgálatok során felmerült a lehetősége, hogy a betegség vírusa Ukrajnából származó, fertőzött állati eredetű termékekkel került az országba – tudtuk meg dr. Sikó-Barabási Sándor megyei főállatorvostól.
Az esetet követően az Országos Állategészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Hatóság elrendelte a betegségek leküzdésére létesített, a prefektusok irányítása alatt működő helyi központok aktualizálását. Ugyanakkor életbe lépett az afrikai sertéspestis terjedésének és megelőzését célzó akcióterv, amelynek értelmében többek között biztosítani kell a fertőtlenítőszereket, a védőfelszerelést és a laboratóriumi diagnosztikához szükséges készletek indokolt mennyiségét. Az állategészségügyi hatóságok vezetői és személyzete szabadságolását felfüggesztették. A Kovászna Megyei Állategészségügyi igazgatóság a kormánybiztosi hivatalt, a Sürgősségi Esetek Felügyelőségét, a megyei tanácsot, a rendőrséget, az erdőfelügyelőséget is értesítette a szükséghelyzetről. Szatmár megyében – az országos és uniós előírások értelmében – próbákat gyűjtöttek a laboratóriumi vizsgálatokhoz, korlátozták az állatok mozgását az érintett farmokon, a fertőzött állatokat elpusztították, a hét tetemet elégették. A két gazdaságban fertőtlenítették a sertések szálláshelyeit, környezetüket, az oda vezető utakat, a műveletben használt gépeket is. Az országos állategészségügyi hatóság az esetről értesítette az érintett országos és uniós hatóságokat, az Állategészségügyi Világszervezetet is. Az Európai Bizottság (EB) határozatot fog hozni a Románia által betartandó intézkedésekről, ezek időtartamáról.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dicsérjétek az Urat!
A IV. Küküllőköri Unitáriusok Találkozóját szervezte meg a magyarsárosi egyházközség, azt a találkozót, melynek megálmodója és első kivitelezője Kiss Sándor Loránd és neje, Zsuzsánna voltak ezelőtt négy évvel a szőkefalvi Tekenyősben.
Most a helyszín a Ravaszlyuk, mely szépségével és nevének titokzatosságával kelti fel a látogató figyelmét.
A találkozóra unitárius és más felekezetűek neveztek be lelkészeik és gondnokaik társaságában, Ádámos, Dicsőszentmárton, Szőkefalva, Désfalva, Medgyes egyházközségeiből, a vendéglátók nagy örömére.
Az ünnepi megnyitó 10 órakor kezdődött, mikor Jenei László Csaba helyi lelkész köszöntötte az egybegyűlteket és a meghívott vendégeket: Szentgyörgyi Sándor esperest, Kőrösi Viktor Dávid konzult és feleségét Csíkszeredából, Nagy Ferenc György köri felügyelő gondnokot. Köszöntőbeszédében a lelkész azt kívánta, hogy a találkozó lelki örömöt, felejthetetlen élményt, boldog perceket nyújtson kicsinyeknek és nagyoknak, vendégeknek és háziaknak egyaránt. Szívhez szóló szavakkal üdvözölte az egybegyűlteket a konzul és Czerán József helyi felügyelő gondnok is.
Szabadtéri istentisztelettel folytatódott az esemény. Szolgálatvégző Veress Ferenc László bethlenszentmiklósi lelkész volt. Dezső Margit Hajnalka énekvezér irányításával emelkedett közel 350 jelenlevő hangján a hála és a köszönet a magasba.
Az istentisztelet végén a dicsőszentmártoni Barta Sándor, valamint a magyarsárosi id. Székely Pál József Attila és Was Albert verseivel örvendeztette meg a hallgatóságot.
Ezután vette kezdetét a gulyásfőző verseny. Itt már a jó szakácsok vették kezükbe a fakanalat és keverőt. Nagyon ízletes gulyásokat főztek sajátos receptek alapján. Közben a hűsölni és pihenni vágyók a medgyesi, szőkefalvi és magyarsárosi sátrakban látható kézimunkákban gyönyörködtek. Akik pedig a széleken, az árnyas fák alatt érezték jól magukat, kürtőskalácsot, egyéb süteményeket kóstolhattak, viccelődéssel és meséléssel múlatták az időt.
Nem unatkoztak a gyerekek sem. Nekik foglalkozásokat szerveztek, gyermekjátékokkal és kézműves-foglalkozásokkal kedveskedett három lány: Szikszai Krisztina, az ODFIE köri elnöke, Pataki-Bandi Izabella és Jenei Kinga.
Az ilyen jellegű rendezvények meghozzák a gyümölcseiket – mondja Jenei Ildikó tiszteletes asszony –, lelki feltöltődést, aktív nőszövetségi életet, nyugodt lelkiismeretet, összetartozó közösséget és lendületet eredményeznek a további munkához.
Egyházközségünkben folyamatos építkezés és javítás zajlik – teszi hozzá Balázs József gondnok, amit a keblitanács és az egyháztagok teljes mozgósításával, bevonásával és odaadó munkával lehet végezni. Nem feledkezhetünk meg a lélek ápolásáról sem. A mai nap ezt a célt szolgálja. Van akit a hagyományok tisztelete, a baráti kapcsolatok ápolása, a kikapcsolódás vagy a tudatos egyházépítés vezérel, másokat a bizonyítási vágy vagy a hitbéli testvérekkel való találkozás hozott ide.
És vajon mi vonzotta a 150 kilométerről érkező vendéget? Bizonyára a legnemesebb emberi érzés: a tiszta szeretet és tisztelet e közösség iránt!
Mint minden verseny, ez is kiértékeléssel és eredményhirdetéssel végződött. Minden részt vevő csapat elismeréssel, emléklappal és jutalommal távozhatott a helyszínről.
A végén Szentgyörgyi Sándor esperes megköszönte a magyarsárosi közösségnek, hogy második alkalommal is megszervezte a találkozót, külön kiemelve a gondnok és családja támogatását.
Mi is köszönjük a megjelenteknek, hogy együtt lehettünk, amikor a lélek ápolása is központi téma volt, és ünnepi pillanatokat élhettünk át. Reméljük, hogy a rendezvény mindnyájunkat jobbá és szebbé tett, megnyíltak a kapuk lélektől lélekig, és kellemes emlékként őrizzük ezt a találkozást.
Estére már a tisztaság, a csend és nyugalom foglalta el a teret, és újból birtokba vehették a természet lakói.
Tóth Katalin, Magyarsáros / Népújság (Marosvásárhely)

Egekbe szöknek az ingatlanárak: Kolozsvár vezet, de Sepsiszentgyörgy is drágul
Egyre mélyebben a zsebükbe kell nyúlniuk azoknak, akik Sepsiszentgyörgyön vagy Kolozsváron szeretnének lakást vásárolni. A közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac. Elszaladtak az ingatlanárak és a lakbérek Sepsiszentgyörgyön – a közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac, mert a bankok egyre kevesebb hitelt adnak, miután kimerült az Első otthon program kerete. Kész János, a SIC-Imobprest ingatlanközvetítő ügyvezetője a Krónika megkeresésére elmondta, a tavalyhoz viszonyítva 20–25 százalékkal növekedtek az árak, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy sokkal nagyobb a kereslet, mint a kínálat.
Egy jó fekvésű, felújított kétszobás tömbházlakás ára eléri a 30–35 ezer eurót. Az ingatlanok 80–85 százalékát bankhitelből vásárolják a sepsiszentgyörgyiek – osztotta meg velünk tapasztalatát a közvetítő. Úgy véli, a jelenlegi árak túl magasak a helyi fizetésekhez képest.
Az árakat elsősorban a kínálat-kereslet arány szabályozza, és mivel a városban már évek óta csak az országos lakásügynökség építtetett bérbe adott ingatlanokat, így egyre kevesebb az eladó lakás.
Kinek mire futja
Hasonló a helyzet az albérletek piacán, havi 250-300 eurót is elkérnek egy felújított, bebútorozott lakásért, de egy házért 400 eurót is fizetnek. Kész János elmondta, két jól elkülöníthető réteg keres albérletet Sepsiszentgyörgyön. Egyrészt a fiatal házasok és azok, akiknek a lakását a bank végrehajtotta.
Ők nem tudnak nagy albérletet kifizetni, hiszen ha a havi 200 eurós bankrészletet nem tudták törleszteni, akkor a drága lakbért sem tudják kigazdálkodni a családi költségvetésből, így legtöbb 100–150 eurós albérletet keresnek. A másik oldalon vannak viszont a rendőrök, a multinacionális cégek középvezetői, és az élvonalbeli futballcsapat idegenből igazolt játékosai, ők a jól felszerelt, kedvező fekvésű, korszerűen felújított lakásokért nagyobb bért is hajlandók kifizetni – részletezte az ingatlanközvetítő.
Kolozsvár a legdrágább
Nem állt le ugyanakkor az ingatlanárak növekedése Kolozsváron sem: az Imobiliare.ro szakportál által közzétett legújabb felmérésből kiderül, a kincses város belvárosában immár drágábbak az ingatlanok, mint Bukarestben a leginkább keresett központi és északi városrészben.
A város szívében négyzetméterenként 1530 eurót kérnek el a lakásukat eladásra kínálók, ez pedig több, mint a fővárosban elkért 1500 euró. Kolozsváron a belváros után a Nyárfa (Plopilor) utca környéki ingatlanok kerülnek a legtöbbe, itt négyzetméterenként 70 euróval olcsóbban, azaz 1460 euró/négyzetméter áron lehet lakást vásárolni. A legnagyobb mértékű drágulás is értelemszerűen a belvárosban következett be. Tavalyhoz képest 3,8 százalékkal nőttek az ára, 2017 első év harmadában, és 6 százalékkal az év második harmadában.
A fenti árakhoz képest lényegesen olcsóbban lehet Szászfenesen lakást vásárolni, négyzetméterenként 750 euróért, de Kisbácsban is kevesebbet, 950 eurót kérnek egy ingatlan négyzetméteréért.
A jelentős drágulás a kincses városban ugyanakkor nem csupán a belvárosra jellemző. A Békás (Bună Ziua) lakónegyedben és a Tordai út környékén 5,1 százalékkal nőtt a lakások ára. A Nyárfa (Plopilor) utca környékén viszonylag mérsékelt, 2,1 százalékos az ingatlanok drágulása. A város perifériáján viszont még mindig kevésbé keresettek a lakások, így Szamosfalván stagnál az ingatlanpiac.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Miért éppen Weress Margit?
Egy magyartanárnő emlékei
„Eddig csak egyéni élményeim voltak, most azt éreztem, hogy tagja vagyok egy nagy és sorsdöntő helyzetbe került közösségnek, amit úgy hívnak, hogy erdélyi magyarság. Igen, most találtam meg a kapcsolatot vele, és boldognak, nagyon boldognak éreztem magam azért, hogy dolgozhatok érte.”
Ezek a sorok a nagyenyedi Református Tanítóképző frissen alkalmazott magyar-német szakos tanárnőjének az 1919-es tanévnyitó ünnepség felemelő hangulatában született érzéseit és gondolatait tükrözik, és Liktor Katalin fiatal budapesti magyartanár, kutató dolgozatában hangzottak el július 28-án Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte idei találkozón a Kemény János életét és munkásságát idéző kiállítás mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajosra emlékeztek a helikoni írók leszármazottai és a rendezvény törzsközönsége. Az emlékkonferencia két előadója a nagyenyedi tanár-költővel és családjával szoros barátságot ápoló Adorjánné Weress Margit szemén át idézte fel az évekig szemérmesen rejtőzködő és Áprily Lajos néven verseket közlő Jékely Lajos kollégiumi tanár alakját, aki 1910-től magyar irodalmat, német nyelvet, később görög irodalmat és 1920-tól francia nyelvet oktatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban. Volt osztályfőnök, önképzőköri elnök, majd 1922-től a gazdag kollégiumi gyűjtemény könyvtárosa. Diákjait a természet szeretetére nevelve emlékezetes kirándulásokat szervezett – hangzott el a tanulmányban („Hát ide figyeljen, Margit kedves!” – Áprily Lajos és Weress Margit barátságáról), amelyet Kovács Emese magyartanár olvasott fel. A szerző, Liktor Katalin Rokon álmok álmodója című kötetében adta közre Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezését.
Hódmezővásárhelytől Erdélyig
A rajongó, lelkes magyartanárnő mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az egymással jó barátságban levő két költővel, akik verset dedikáltak neki, s költeményeiket a korszak irodalmi rendezvényein szavalta. Idősebb korában Áprily Lajos biztatására írta meg 900 gépelt oldalon életútjáról szóló visszaemlékezéseit Magyar szó Erdélyben címen. Erről részletesen dr. Berényi Károly Magyarázat: miért éppen Weress Margit – Egy memoár előkerülésének története című előadásában hallottunk. A népszerű és kedvelt hódmezővásárhelyi gyermekháziorvos erdélyi származású felesége révén (aki Weress Margit Ilona nevű lánytestvérének az unokája) került be az ótordai nemes Weress családba, és lett a „család féltett szellemi kincsének”, a kilenckötetes memoárnak a gondozója. Az emlékirat hiteles kordokumentum, amelyben a XX. század „első felének történelemformáló eseményeiről” számol be a szerző, aki „részese és egyben alakítója is volt az erdélyi magyar felekezeti oktatás nemzetmentő küldetésének” – írja dr. Berényi Károly. A memoár a ma embere számára is fontos üzenetet hordoz, különösen itt, Marosvásárhelyen, ahol a katolikus oktatás megfojtásán munkálkodnak – tehetjük hozzá az elhangzottakhoz. Visszaemlékezéseiben Weress Margit hosszan ír arról az életre szóló barátságról, amely az általa legjobban kedvelt két költőt összekötötte. Emlékiratát, amelyet az 1929- es évvel bezárólag abbahagyott, Áprily Lajos halálának évében (1967-ben) unokahúgának, az akkor 13 éves Benczédi Gabriellának ajánlotta. Az ótordai Weress család Weress Margit Tordán született 1894-ben, a Főtér 41. szám alatti díszes épület emeleti hétszobás, polgári lakásában, ahol a város egyik legnevezetesebb családja, a II. Rákóczi György fejedelemtől nemességet kapott Weressek éltek. A ház, amelyben közel egy évszázadon keresztül több nemzedék követte egymást, 1944 szeptemberében a tordai csatában semmisült meg, és ma jellegtelen tömbház áll a helyén. A család több elöljárót adott a városnak és a vármegyének. Weress József és fia, ifj. Weress József, a város főjegyzői voltak, Weress Dénes Torda-Aranyos vármegye alispánja. 1870-ben ő látta vendégül a híres írót, Jókai Mórt, aki Torockón helyszínelt az Egy az isten című regényének megírása előtt. A barokk kanapé, amelyen az ünnepelt író ült és pipázott, és amelyről Szentimrei Jenő is megemlékezett a kolozsvári Ellenzék mellékletében, a kitelepedő családtagokkal Magyarországra került, ahol a fiatal Berényi házaspár kezdő ülőbútora volt, és hódmezővásárhelyi otthonuk patinás darabja ma is – mutatta meg képen is a tanulmány szerzője a nagy becsben tartott tárgyi örökséget. Weress Dénes alispán testvérének, Weress Ferencnek, Torda köztiszteletben álló állatorvosának szegedi származású feleségétől három gyermeke született: Margit, Ákos és Jolán. Mindhárman tehetségesek voltak, Ákos műegyetemet végzett és a monarchia honvédjei mellett harcolta végig az első világháborút. A zenei műveltségű mérnöktől maradt a hódmezővásárhelyi rokonokra a Kívánságos könyv, amelybe 1920-tól 25 éven keresztül a kor elismert írói, zeneművészei, államférfiúi írták be három kívánságukat, köztük Reményik és Áprily is vers formájában. Weress Jolánt, aki bátyjához hasonlóan családjával 1930-ban Magyarországra költözött, a magyar leánynépfőiskolák úttörőjeként tartják számon. Ezenkívül rendszeresen tudósította az erdélyi folyóiratokat, és könyveket írt. Legidősebb lányának, Gabriellának a lánya, dr. Berényi Károlyné az előadó felesége (képünkön), akinek a visszaemlékezéseit dedikálta a nagynéni. Kiállt a felekezeti oktatásért Weress Margit Tordán és Kolozsváron végezte iskoláit, kitűnő eredménnyel. A tordai unitárius algimnáziumban Gyallay Domokos író, szerkesztő tanította történelemre és latinra. Egyetemi tanulmányainak színhelye a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, egy szemeszter idejére pedig Graz volt. Magyar-német szakos tanárnőként 1918-ban szakvizsgázott, majd közel három évtizeden át oktatta a felekezeti magyar tanítókat. 1923-ban a kolozsvári egyetemen román bizottság előtt tette le pedagógiai vizsgáit, és szembeszállt Onisifor Ghibu professzorral, aki szerint „a tanítóképzésnek minden államban egyöntetűnek kell lennie, akárcsak a katonaságnak (…), mert a tanítók a szellem katonái”. Véleményével ellentétben a vizsgázó magyartanárnő „a felekezeti intézmények létjogosultsága mellett” állt ki – idézte Liktor Katalin az emlékiratokból. Weress Margit 1919-ben jelentkezett a Nagyenyeden működő Református Tanítóképzőben meghirdetett állásra. Fiatal tanárnőként ismerkedett meg az akkor még Jékely Lajosként ismert tanártársával, aki „tiszteletet sugárzó tudásával és igaz emberségével hatott rá”. Felesége, Schéfer Ida szeretetre méltó egyéniségével járult hozzá az életre szóló barátság kialakulásához. A Jékely családdal való barátsága tette lehetővé, hogy személyesen is megismerje az erdélyi irodalom képviselőit, s közelebbi kapcsolatba kerüljön Reményik Sándorral, akinek Csak így című kötetét Iduskától kapta ajándékba. A versek olyan mély hatással voltak Weress Margitra, hogy a továbbiakban a családi szájhagyomány szerint már-már szerelmes rajongással követte a költő pályáját, és személyes találkozásuk után „intenzív levelezést” folytattak. Ismerte a titkot „1920 őszén Weress Margit már tudta, hogy Jékely Lajos írja az Áprily-verseket”, és emlékirataiban olvasható az „Áprily-titok” létrejötte, valamint az izgalmas történet arról is, amikor kiderült, hogy az Erdélyi Szemlében Áprily Lajos álnéven közölt „magas művészi értékű” versek szerzője Jékely Lajos, a nagyenyedi tanár. Az eseményt megünneplő ebéden került közel egymáshoz Reményik Sándor és Jékely-Áprily Lajos, attól kezdve szövődött köztük a magyar irodalom egyik legszebb költőbarátsága, amelyet „az egymásnak ajánlott verseken kívül az egymásnak írott levelek is” tanúsítanak – hangzott el Liktor Katalin tanulmányában, aki Reményik leveléből idézett: „Mert úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt. Én a Falusi elégia olvasása után tisztában voltam vele, hogy íme, ez az a poéta társ, akit én Erdélyben eddig hiába kerestem, aki játszva veri a többieket mind éppen azért, mert számára a költészet nem játék, hanem súlyos bajvívás (elsősorban önmagával), aki annyira leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába, és aki… sok tekintetben annyira fölöttem áll, hogy jól esnék egyet s mást tanulni tőle…”. Költő barátainak verseit szavalta A Reményikkel kötött barátság népszerűvé tette Áprilyt az irodalmi és művelődési élet képviselői körében, verseit szívesen közölték, ünnepségeken, irodalmi esteken is elő- adták. Így vált ismertté Weress Margit neve is, aki „európai műveltségű, de nemzeti elkötelezettségű erdélyi magyar pedagógusként” tanítványai, diákjai mellett rajongott a kortárs magyar irodalomért is. Fehér Magda álnéven két versét közölte Reményik Sándor, de legszívesebben kedvelt költő barátai alkotásait szavalta rendezvényeken, irodalmi esteken. 1920-ban, az Erdélyi Szemle Tordán tartott irodalmi estjét követően, amelyen Áprily Halálmadár című versét adta elő, Weress Margit szerepelt a kolozsvári rendezvényen is. Fellépése annyira elnyerte Reményik Sándor tetszését, hogy a költő felkérte A menekülő című versének elmondására a soron következő decemberi nagyenyedi irodalmi estélyen. A kérésnek örömmel tett eleget egy Áprily Lajos- és egy Sík Sándor-költemény előadása mellett. Az 1921-ben megélénkülő irodalmi életben a Reményik szerkesztette Pásztortűz, a Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idő, valamint az egyházi szervezetek vállalták az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését, ezeken az elismert szavalóművész Tessitori Nóra mellett Weress Margit is fellépett – írja Liktor Katalin. Rövid házasélet 1922-ben Nagyenyeden részt vett a Bethlen kollégium 300 éves fennállásának felemelő ünnepségén, amelyről hitelesen számol be emlékirataiban, s a református templomban Reményik Templom és iskola című versét szavalta. Mivel a hatóságok figyelme a magyarság kulturális rendezvényeire is kiterjedt, 1923-ban a nagyenyedi Protestáns Nőszövetség estélyén egy Kozma Andor-verssel tomboló sikert aratott, s bár a tordai szigurancától engedélye volt a vers elmondására, állásából ideiglenesen felfüggesztették. 1924-ben kötött házasságot a tordai Adorján Jenő tanárral, s 1925-ben született kisfiukat Jókai főhőséről Manassénak nevezték el. 1924-25 között óraadóként tanított Tordán, majd 1927-től az Enyedről a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba áttelepített tanítóképzőben, amelynek 1936-38 között igazgatója volt, és ahonnan 1950-ben ment nyugdíjba. Házasélete mindössze három évig tartott, mivel mindketten ragaszkodtak a szakmai karrierhez, férje az állami román középiskolához, Weress Margit a felekezeti iskolához, így az otthon és a munkahely közötti távolságot nem tudták legyőzni – magyarázta különválásukat dr. Berényi Károly. Weress Margit visszaemlékezéseiben felfedi Áprily Lajos Magyarországra való kitelepedési szándékának igazi okát. Egyrészt műegyetemre készülő fiának akarta a továbbtanulást lehetővé tenni, amire nem volt mód Romániában, és titokban szervi szívbetegségben szenvedő feleségének, akit az életénél is drágábbnak tartott, akarta a jobb orvosi ellátást és gyógyszereket biztosítani. Szándékáról és annak okáról Reményik Sándor is tudott, aki a megértés mellett azt írta, úgy érzi, mintha lelkéből „egy nagy tartó és rögzítő szikladarab szakadna ki”. Az Áprily házaspár biztatta az emlékirat megírására Weress Margit 1954-ben kényszerűségből hagyta el Erdélyt, mivel nyugdíjazását követően az udvarhelyi szolgálati lakásból
Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik... A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát. Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett visszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt történtekről. Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyermeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”. Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: csütörtök ki kellett költöznie, tordai házuk megsemmisült, fia, testvérei pedig Magyarországon éltek, ezért idős édesanyjával követte őket. 1955 decemberében az Áprily házaspár rábeszélésére kezdte el írni életútját, születésétől a jómódú polgári családban felnőtt lány gyermekkorán, iskolás és egyetemi évein át a taní- tásig és az anyaságig, és közben bemutatta a lakhelyéül szolgáló kisebb és nagyobb erdélyi városok mindennapjait az 1929-es esztendővel bezárólag. A költő haláláig levelezett Áprily Lajossal, akiről édesapjához hasonlóan azt írta: „… én a saját környezetemben csak két olyan emberpéldányt ismerek, akinek jósága, embersége súrolja a krisztusi tökéletesség határát: az egyik Apám, a másik Maga…”. Bár rendszeres levelezésükből következtetni lehetne az 1929 után történtekre, de sok levél közül 1947-ből maradt fenn egyetlen, majd az 1957-67 között írt újabb 25 barátságuk utolsó évtizedéről szól. Visszaemlékezéseit rendszeresen elküldte Áprilynak, aki 1958-ban a következőképpen biztatta: „Ahogy hozzákezdtem, fogni kezdett, nem tudtam letenni… folytassa, folytassa az igen érdekes írást; nem bántam meg, hogy annakidején biztattam emlékei elmondására”. 1967-ben többek mellett Weress Margit búcsúztatta az erdélyi pályatársak nevében Áprily Lajost a visegrádi temetőben, és attól az évtől kezdve előrehaladott kora és egészségi állapota miatt abbahagyta az írást. A hagyaték gondozója, dr. Berényi Károly barátjának, Imre Lajos grafikusnak Áprily Lajosról írott könyvéhez válogatott egy fejezetet Weress Margit visszaemlékezéseiből, amivel elkésett, ezért az újraszerkesztett anyagot a kolozsvári Szabadság című lapban tette közzé. Abban a reményében, hogy segítő és baráti munkakapcsolatokra tehet szert, nem csalódott, hiszen sokan bátorították, köztük a Bethlen Kollégium irodalomszerető tanárai is, akik a diákok érdeklődését is fel tudták kelteni Weress Margit élete és munkássága iránt. A megjelent részletek a fiatal irodalomkutatók figyelmét sem kerülték el. Berényi doktor azóta is jó munkakapcsolatot ápol a budapesti Liktor Katalinnal és a kolozsvári Széman Emese Rózával, aki tudományos konferenciákon mutatta be Weress Margit életét. Évek óta tartó kutatásai során Erdély és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom megismerése bevallása szerint lélekben és tudásban is gazdagította a hagyaték gondozóját, aki számára egyértelművé vált, hogy a memoár „nagyon sok objektív kultúrtörténeti értéket hordoz, és közkinccsé téve hozzájárulhat kollektív, nemzeti emlékezetünk gazdagításához”. Dr. Berényi Károly és Liktor Katalin Marosvécsen elhangzott tanulmányai alapján összeállította
Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

A Százlábú és Százlábacskák 10. borospataki tánctábora
Közösségben igazi élmény!
Idén is festői környezetben, a borospataki skanzenben szervezték meg a Százlábú néptáncegyüttes és a Százlábacskák gyermek néptáncegyüttes tizedik közösségépítő tánctáborát július 31. – augusztus 6. között. A Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Kovászna Megye Tanácsa közös szervezésében lezajlott rendezvényen 153-an vettek részt. A két táncegyüttes tagjai és vezetői, Virág Endre és Imola mellett meghívott táncoktatók, kézművesek és zenészek kapcsolódtak be a tevékenységekbe.
A tábori program gerincét a táncoktatás alkotta, naponta 5 órát gyakoroltak, külön a nagyok és a kisebbek. A Százlábú néptáncegyüttes vajdaszentiványi táncokat és énekeket tanult Mátéfi Csaba és Mátéfi Zita, a székelykeresztúri Mákvirágok Néptáncegyüttes vezetőinek irányítása alatt. A Százlábacskák néptáncegyüttes a gyímesi táncokkal, énekekkel ismerkedett Both Jocó és Both Zsuzsa, a kolozsvári Ördögtérgye Néptáncegyüttes vezetői, a „népművészet ifjú mesterei” vezetésével.
A táncoktatás minőségét és színvonalát emelte az élő zene, amelyet a Heveder zenekar tagjai Molnár Szabolcs (hegedű), Szilágyi László (brácsa), Bajna Gyuri (bőgő) és Petres Attila (hegedű), Bilibók Alpár (gardony), valamint a Kedves zenekar tagja, Bíró Imre (bőgő) biztosítottak.
A délelőtti három- és délutáni kétórás tánctanítás között kézműves-foglalkozások, közösségépítő játékok tették változatossá a napot. Benkő Éva, Demeter Miklós és Petrova Anasztázia irányításával karkötők, labdák, sípok készültek természetes anyagokból. A kézműves-foglalkozásokkal párhuzamosan 9–10 fős csapatokat alkotva, meseszerű, különböző erőgyűjtő feladatokat, játékokat kellett teljesítsenek a kicsik Péter Orsolyával. A nagyobbak közösségfejlesztő, csapatépítő játékokon vettek részt, és bernyócot (szőtt övet) készítettek.
– Minden este táncház színesítette a tábor programját, ahol kicsi- nagy együtt ropta az évek során elsajátított táncrendeket. Lefekvés előtt, összegzőként, levezetőként hangzott el egy-egy mese, amit Benkő Éva sajátos humorával fűszerezett, bevonva a résztvevő gyermekeket a mese kínálta lehetőségek feltárásában, az útvesztők megoldásában. A tábor egyetlen pillanata sem volt élményszegény, nem találtál unatkozó gyermeket, fiatalt, mert mindig volt valami, amin gondolkodni kellett, megoldásra várt, le kellett szaladni, meg kellett építeni, össze kellett gyűjteni, el kellett táncolni, meg kellett énekelni. A tábor utolsó napján egy közös mesebarangoláson tapasztalhatták kicsik és nagyok, hogy jóban, rosszban számíthatnak egymás segítségére, szeretetére. A hét folyamán a szemek csillogtak, a szoknyák perdültek, a sok-sok tánctól a csűr padlója porzott és a hagyomány élt, mert élteti azt minden egyes Százlábú és Százlábacska hitével, tehetségével és tánc iránti szeretetével – összegezte Péter Orsolya.
Virág Endre a tábor csapatépítő, közösségerősítő jellegét hangsúlyozta.
– A tábor a közösségről szól. Itt nincs telefon, televízió, csak tánc, beszélgetés, játék, egymásra figyelés. A 9–18 év közötti résztvevők az egy hét alatt a közösségi programoknak, a táncnak, a zenének köszönhetően megtapasztalhatták az összetartozás érzését, jobban megismerték egymást, igazi csapattá kovácsolódott a társaság, magyarázta.
A szervezők ezúton mondanak köszönet a szülőknek a bizalomért, Kovászna Megye Tanácsának, a Combridge cégnek, a Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesületnek, a Communitas Alapítványnak, Buksa Leventének, Balázs Imrének, Csenteri Leventének, hogy segítségükkel létrejöhetett ez az esemény.
Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mihály Ágnes – Nyelvész a tortakrémek mögött
Mihály Ágnest sokan a lapcsaládunk főzőrovatából ismerhetik vagy a Főnix Konyha műsoraiból. Azt viszont kevesen tudják, hogy a sütés mellett a nyelvészet a másik nagy szerelme. A benne élő nyelvész és cukrász konfliktusáról beszélgettünk vele.
Egy átlagos hétköznap lakásába lépve édeskés süteményillat szálingózik, a polcokon spatulák, süteményesdobozok, szakácskönyvek, néhány regény és nyelvtankönyv sorakozik. Pici konyhájában mixer, sütő, bevásárlólisták. Holmijai nagy részét a szülői házban tartja Gyergyószárhegyen, így marad hely a szekrényekben tortaformáknak, dobozoknak, vaníliarudaknak. A földön néhány súlyzó, csomagolásra kész tortásdobozok. Most így él forgatások, fiataloknak szóló projektek, sütőrovatának menedzselése között lavírozva.
Honnan hová
Ágnes a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–angol szakán végzett, vizsgamunkája egy nyelvtansegédanyag volt, amit középiskolás diákoknak készített, alaptémája a nyelvi manipuláció, hiszen – mint mondja – hihetetlenül érdekes felfejteni azokat a módokat, ahogyan a szövegekkel, nyelvi szerkezetekkel megvezethetnek, befolyásolhatnak bennünket. Az egyetemi évek alatt volt alkalma belekóstolni egy teljesen más, alternatív nyelvszemléletbe, aminek „semmi köze nincs az iskolában bejáratott, elsajátított nyelvtantudáshoz, a nyelvhasználatra, a saját nyelvünkről való gondolkodásra épül” – mesélte.
A mesterképzés alatt ebben mélyült el, elkezdett dolgozni Kádár Edittel, az egyetem magyar és általános nyelvészeti tanszék tanárával, zsűri lett az Unikornis Nyelvészeti Olimpiászon. „Amikor az olimpiász országos szakaszához érkezett, elsőéves mesteris voltam, én voltam a forduló egyik zsűrije, ott láttam, hogy a diákok mennyire nem tudnak mit kezdeni ezekkel a feladatokkal. Egyszerű példa: arra kértük, hogy Orwell 1984 című regényéből az Újbeszél nyelv fejezetet olvassák el, a versenyen ehhez kapcsolódó kreatív feladatokat kaptak. És nagyon meglepődtek, hogy nem helyesírási szabályokat kértünk számon, nem konkrétan a szövegben olvasottakat, nem magát az információt, hanem azt, hogy az előre elolvasott szövegben érvényes szabályokat alkalmazni tudják” – meséli Ágnes, akinek ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az iskolában annyira megszokták a bejáratott feladatokat, hogy hatalmas gondot jelent önállóan gondolkozni saját nyelvünkről, emiatt kezdett el foglalkozni egy segédanyag összeállításával. Természetesen az alternatív oktatási formák feltérképezése alatt készültek az alternatív karácsonyi cupcakek, láva- és más születésnapi torták a baráti társaság minden tagjának. A sütés iránti szerelem már megvolt, de azt még nem sejtette, hogy erősebb lesz, mint minden más. Visszaemlékezett, volt olyan vizsgaidőszak, amikor környezete lázasan bújta a könyveket, neki azonban félre kellett tennie, és pihenésképp kipróbálni egy-egy új receptet, ami nem hagyta nyugodni.
Élőbeszéd és gondolkodás
Amiben más az Ágnes által összeállított segédanyag, hogy (miként a tortakrémek receptjei is különböznek) tájegységenként a nyelvhez való hozzáférés nem egy irányból lehetséges. A már kiadott tankönyvekkel az az egyik nagy probléma, hogy teljesen hiányzik belőlük a differenciált oktatásszemlélet, nemcsak azt felejtik el a szerzők, hogy vannak olyan gyerekek, akik kétnyelvű családból származnak, hanem azt is, hogy nem mindenki ugyanolyan képességekkel kerül az iskolapadba. És egyáltalán nem foglalkoznak a kétnyelvűség kérdésével, nem foglalkoznak a nyelvjárások kérdésével, hogy ezek a jelenségek miként hatnak a nyelvre. Egy-egy könyv a budapesti nyelvhasználatot is különválasztja az ittenitől, mintha nagyobb különbség lenne köztük, mint az udvarhelyi és a csángó nyelvjárás között, mintha hierarchia lenne. „Erre is figyelek, hogy más nyelvi ingerek is érnek bennünket.”
A legalapvetőbb nyelvi kérdések esetében sem egy-egy hétköznapi szövegrészhez nyúlnak, hanem valamilyen irodalmi műből idéznek. Vagy mindenhol kijelentő mondatok vannak: Esik az eső. Fúj a szél. A kutya ugat. „Ilyet például soha nem mondunk, hogy a kutya ugat. Gondoljunk csak bele, mennyi mindenre használjuk a nyelvet nap mint nap azon kívül, hogy kijelentő mondat formájában megállapítunk valamiről valamit. Kérünk, utalunk valamire, cinikusak vagyunk, viccelődünk, stb.” A természetességre való törekvés egyébként Ágnes tortáin is megmutatkozik, hiszen cukormázak helyett inkább gyümölcsökkel dolgozik.
Két torta közt egy tankönyv
Ágnest megkereste korábbi témavezetője, hogy két torta között érdemes lenne felfrissíteni feladatait, hiszen nemrég ezen az elven működő nyelvtankönyv jelent meg kisiskolásoknak. A folytatásra pedig lenne igény. Tulajdonképpen ez is része lesz egy olyan középiskolásoknak szóló nyelvi segédanyagnak, ami nem éves lebontás szerint működik, hanem egy nagy feladathalmaz, aminek részeiben el lehet mélyülni, magyarázta.
Hogy most miért nem nyelvészként, tankönyvíróként vagy tanárként dolgozik? A jelenlegi oktatás nagyon kötött, nem igazán enged teret a tanár kreativitásának, avatott be Ágnes. A szülők elvárása, a különböző vizsgákon való jó teljesítmény miatt fennálló hajtás, valamint például az érettségi követelményei a magyarórákat az irodalmi művek tartalmának megtanulására szűkítik. „Ami hely meg idő maradna másra, az annyira kevés, hogy attól tartok, nagyon hamar belefáradtam volna, hogy nem úgy csinálhatom, ahogy szeretném. Valószínűleg nem lenne annyi sikerélményem, mint amennyi most van egy olyan területen, amiben tudok fejlődni, és amiben maximálisan ki tudom élni a kreativitásomat. A süteményeknél is van olyan, amikor meg van kötve az ember keze, mert a recept az recept, de még így is marad hely arra, hogy beletehessem azt, aki én vagyok. És ez tesz boldoggá.”
Nem vész el viszont a nyelvészi végzettség: a Főnix konyha műsoraiba, lapcsaládunk főzőrovatába is maga írja szövegeit, igyekszik minél változatosabbá tenni cikkeit, de tanári, előadói gyakorlattal a közönség előtti beszédtől sem riad vissza.
Dávid Anna Júlia / liget.ro

Visszaadni a kalotaszegieknek, ami az övék
Huszonhetedik alkalommal szervezték meg Kalotaszentkirályon a Kalotaszegi Népzene– és Néptánctábort augusztus elején. A táborban az erdélyi néptáncok közül talán az egyik legnehezebbet, a kalotaszegit oktatják, ám felkészültség és tudásszint alapján a táborozók több csoport közül válogathatnak. Szép Gyula szervezőt kérdeztük az idei tábor sajátosságairól, koncepciójáról.
– A kalotaszenkirályi népzene- és néptánctábort „legendák” övezik, ez az egyik legismertebb erdélyi tábor. Hogyan befolyásolja a tábor az erdélyi táncházmozgalmat?
– Ez a legelső erdélyi népzenei– és néptánctábor, ahol egy nagyon jellegzetes, népszerű, értékes tájegység népzenéjét, néptáncát tanítjuk, talán ez lehet a „legendák” oka. Talán nem is helyes az a megfogalmazás, hogy az erdélyi táncházmozgalmat hogyan befolyásolja ez a tábor, hiszen a világ minden pontjáról érkeznek táborozók, a résztvevők nagy része nem erdélyi. De persze Erdélyből is sokan vannnak, illetve minden tájegységről érkeznek ide ilyenkor, Szilágyságból, Székelyföldről, Szatmárról, Temesvárról. Azáltal, hogy egy hét alatt elsajátítják a kalotaszegi néptáncot, vagy a kalotaszegi hangszeres népzenét, népdaloktatáson vesznek részt, ahol számos gyönyörű népdalt tanulhatnak meg, akarva-akaratlanul is hozzájárulnak az erdélyi magyar kalotaszegi népi kultúrának a megismertetéséhez. Másképp táncol egy táncházban az, aki itt sajátította el a kalotaszegi tánclépéseket ezalatt az egyhetes „kurzus” idején és másképp, aki nem itt tanulta a táncot. Köztudott, hogy nem könnyű tánc a kalotaszegi, főleg a legényes nehéz. Szerintem ez a világ egyik legvirtuózabb, és ettől talán a legnehezebb férfitánca. Ám aki ezt megtanulja, az más emberré válik.
Mindig volt a kalotaszegi emberben egyfajta büszkeség, ami a táncosságában is megmutatkozott. Minden kalotaszegi faluban a jó táncos vezéregyénisége volt az illető közösségnek, meghatározta a falu hangulatát, életmódját. Ez nemcsak szórakoztató eleme az életnek, nemcsak kitomboljuk, kiizzadjuk magunkat, hanem egyéniségfejlesztő szerepe is van. Én nem hallottam még olyanról, hogy a táncházas elzüllött. Aki ezzel a kultúrával megismerkedik, az az emberi milyenség legmagasabb szintjére tud felemelkedni, és szerintem ez ennek, és az összes többi néptánctábornak is az érdeme.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Gyerekek és sátrak Nyárszón
Immár hetedik alkalommal vettünk részt az Eco Camp természetismereti táborban július 31. és agusztus 4. között, amelynek helyszínéül már sokadjára a nyárszói Cibóka Kert szolgált. Az idén, mint az előző években is javarészt 5-8. osztályos gyerekek érkeztek Kőrösfőről, Magyarkapusról, Kolozsvárról és a Maros megyei Erdőszentgyörgyről.
Mi is történik a táborban? Az ismertető leírásban a következő áll: „kifürkésszük a természetet, megkeressük a vizek, mezők lakóit, mászunk, túrázunk, barlangászunk, elemezzük szemetünket, persze mindezt csakis játékos formában”.
Habár a tábori program évről évre változik, egy sor tevékenység hagyományossá vált az Eco Camp-ben: túrázás, sziklamászás, faluismereti kincskeresés, térképismereti- és tájékozódási játékok, illetve az élőlények megfigyelésével kapcsolatos tevékenységek. De hagyományossá vált az is, hogy sátrakban alszunk, a kinti, tábori tusolóknál tisztálkodunk, szelektíven gyűjtjük a szemetünket, esti mesét hallgatunk, tábortűz körül énekelünk és rendre mindenki szolgálatot vállal az étkezéseknél, vagyis asztalt terít, felszolgál és mosogat. Fontos jellemzője a tábornak az is, hogy együtt rögzítjük a tábori szabályokat és ezt egy „szerződés” aláírásával hivatalosítjuk is.
Mindezek az idén a következőkkel egészültek ki: lovagoltunk és íjjászkodtunk Sztánán, tábori naplót készítettünk, megjártuk a Túri-hasadékot, a Tordai-hasadék meredek szikláin másztunk, fürödtünk a Sebes-Körösben, Csucsán. Feldobta a tábor hangulatát az, hogy a sztánai kiránduláson talált három kidobott kiskutyát „hazavittük” Nyárszóra. Elosztottuk egymás között az ezzel járó feladatokat: akadt, aki sétáltatta, aki megtisztította és kullancstalanította (mikroszkóppal meg is vizsgáltuk a kis vérszívókat), mások az etetésről, itatásról gondoskodtak. Végül pedig mindháromnak gazdát kerestünk.
A tábor célkitűzései jól tükröződnek a fent elsoroltakból: azt szeretnénk, hogy a gyerekek közelebb kerüljenek a természethez, több szempontból is. Ezt a célt szolgálja a sátrazás és a kinti zuhanyzás, a sziklamászás, az állatok és növények megfigyelése is és nyílván a szelektív hulladékgyűjtés is. Fontos tanulság, hogy mit és hogyan pakolunk, ha túrázni indulunk. Az idén a hőséggel küszködtünk, de előző években nem egyszer bőrig áztunk.
Végszóként mi sem mutatja jobban a tábor hatását, mint az egyik részt vevő kislány felkiáltása a csucsai fürdőhelyen levő szemétmennyiség láttán: „Látszik, hogy ezek nem jártak ökotáborban!”
Szatmári Borbála szervező, biológiatanár / Szabadság (Kolozsvár)

Bonchida, egy hónappal az Electric Castle után
A Bánffy-kastélyban nem állt meg az élet, azóta már egy nemzetközi restaurálási oktatói programon is túl vannak.
stélyok közelében gyakran mondják az emberek, hogy úgy érzik, kiléptek az időből. Ez a kifejezés hatványozottan igaz a bonchidai Bánffy-kastélyra, ahol a régmúlt, a közelmúlt, a jelen és a jövő rétegei úgy rakódnak egymásra, mint talán sehol máshol a világon. De ha nem próbálnánk költőien fogalmazni, akkor is tény lenne, hogy izgalmas bejárni a kastélyt egy hónappal az ország legjobb fesztiválja, az Electric Castle után, amelynek jelenléte még tetten érhető itt-ott, ugyanakkor kortárs művészeti installációkba vagy építési megoldásokba botlani, aztán felfedezni a menyasszonyt és a vőlegényt. És megnézni az utóbbi két hétben zajlott műhelytábor eredményeinek egy részét is. A Transylvania Trust által szervezett, építészeknek, építőmérnököknek, tájépítészeknek, a műemléképületek restaurálásában szakosodni kívánó építőipari munkásoknak és más érdeklődőknek szánt oktatói program célja a hagyományos építőmesterségekkel kapcsolatos tudás megőrzése, használata és továbbadása interkulturális környezetben. A résztvevők külföldi és romániai szakemberektől sajátították el a helyreállítás alapelveit és módszereit, a gyakorlati műhelyek során pedig aktívan részt vettek a bonchidai Bánffy-kastély restaurálásában. A kőműves műhelyben boltozat-helyreállítást és faldíszítő technikákat, az asztalosműhelyben hagyományos régi bútorok helyreállítását lehetett megtanulni. Mától újabb húsz fiatal román és magyar régész és művészettörténész kutat a kastélyban hat szakértő irányításával. A tábort Csók Zsolt és Weisz Attila vezeti. A jövő héttől pedig már a művészeké a terep: a Transylvania Trust Alapítvány OR Artists and Craftsmen in Residence programjában olyan művészek, kézművesek, mesteremberek vesznek részt, akik a történelmi értékek kortárs újraértelmezése iránt érdeklődnek, és alkotásaikkal erre törekednek. Balázsi-Pál Előd / Transindex.ro

„Túl vicces” a Shoshin Egyesület utcaszínházi előadása
Sokan voltak kíváncsiak vasárnap este a kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület utcaszínházi előadására Kidén, ahol a napokban az egyesület nemzetközi színészi alkotótábora is zajlik. A fekete bika és más történetek című előadásról Köllő Csongor, az egyesület egyik alapító tagja elmondta: egyéves nemzetközi projekt zárómozzanata ez a produkció, amelynek során utcaszínházi technikákat sajátítottak el a résztvevők. A projekt célja itthon is alkalmazni ezeket az utcaszínházi technikákat, aminek Erdélyben és Romániában nincs hagyománya, illetve olyan rurális környezetben is bemutatni az előadásokat, ahol nincs színház vagy ahova nem járnak el a társulatok. Maga az előadás tíz nap alatt készült el, így Köllő Csongor megkérte a közönséget, ne összeforrott, részleteiben is tökéletesen megérett előadásra számítsanak. Aztán önfeledten nevetős mesébe léptünk…
Lévén vasárnap délután, talán ezért nem járt egy lélek sem Kide utcáin délután hat órakor, akitől megkérdezhettük volna, merre is lesz az előadás. Szerencsénkre a 10-es szám alatt található alkotótábor kapuján plakátok reklámozták, itt lesz a Shohshin előadása.
Míg mi körülnézünk, sétálunk egy kicsit a környéken, előkerülnek az első kideiek is, egy idősebb bácsi már negyed hét felé megérkezett a Koós Ferenc és felesége, Monica Koós portáján zajló alkotótáborhoz, majd helyet is foglalt az egyelőre még lelakatolt kapu előtt található kicsi lócán. Kedvesen integet nekünk, olvassa a plakátokat.
Ám nem kell sokat várni, már meg is érkeznek a következő érdeklődők is: nagymama a tízéves forma unokájával. Mivel nekik is több mint félórát kell még várniuk az előadásra, a nagymama közli az unokával: „Én még belépek 15 percre Gyöngyi nénihez”. Ám az unoka túl izgatott ahhoz, hogy Gyöngyi nénivel cseverésszen, kíváncsian olvassa a plakátokat, ellenőrzi még egyszer a dátumot és az időpontot, majd tájékoztatja a nagymamát, „Én itt megvárlak, de siess”. Nem szeretne lemaradni az előadásról. Ahogy a nagymama belép Gyöngyi néni kapuján, a Kide 10. szám alatt található alkotótábor tekintélyes kapujáról is lekerül a nagy lakat, így az idős bácsi, az izgatott unoka és mi is bemehetünk az udvarra.
Bent az alkotótáborban még folynak a foglalkozások, az átalakított, felújított gazdasági épületben a lányok törökülésben gyakorolnak még különböző mozdulatsorokat, miközben mások tüzet raknak, előkészítik a hatalmas üstöt, hozzálátnak a vacsorafőzéshez. Időközben egyre gyarapodik az érdeklődők tábora, ácsorognak a kideiek az udvaron, csendben diskurálva, a gyerekek izgatottan várják az előadást, amely számukra igazi meglepetés lehet.
Köllő Csongor három nyelven elmondta, hogyan is készült ez az előadás és mi célt is szolgál, majd a gyümölcsösbe invitálta a közönséget, a gyerekek várakozó izgatottsága már a legidősebbekre is ráragadt. Az előadás öt szereplője – Kecskés Anna, Németh Nikolett, Ryann Lievens, Matola Norbert, Pintér Géza – gólyalábakon, nagy csinnadrattával érkezik a „színpadra”, a közönséget már az első pillanatban bevonják a produkcióba, az első jeleneteket a nézők hangos nevetéssel jutalmazzák.
A több mesét kombináló produkcióban láthattunk rókát, táncoló vadászt, fuvolázó Aranyhajt, nem annyira jóságos öreganyót, a gyümölcsösön végigvonulva sétálhattunk a szerelem ösvényén, átléphettünk az Aranykapun és izgalmas gólyalábas bikaviadal részesei is lehettünk.
Az előadás váratlan fordulatokra épült, szórakoztató és kiszámíthatatlan volt, a legvégén a három részeg banditát, akik gólyalábon mulattak Michael Jackson zenéjére, Katy Perry lőtte le. A közönség végig lelkes volt, nem kellett kérlelni őket, hogy egyik helyszínről vonuljanak át a másikra, sőt egymást figyelmeztették a kideiek, ha valaki kikerülte az Aranykaput vagy lelépett a szerelem ösvényéről. Az izgatott, végig aktív közönséget a legvégén közös bulizásra invitálták a színészek, a legfiatalabbak és idősek is önfeledten táncoltak a patak mellett. Egy lelkes kisfiú örömében kiáltotta nagymamájának: „Jajj, ez az előadás túl vicces volt”, majd futott vissza a barátaihoz táncolni. Az eseményt közös bográcsozással és borozással zárták.
Kidét a főúttal poros, kavicsos földút köti össze, ezen mentünk mi bele az esőbe, amely szerencsére elkerülte az előadást. Érkezésünkkor is őzike üdvözölt, távozásunkkor pedig szintén őz köszönt el tőlünk.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Sebestyén Márta népdalénekes hatvanéves
Augusztus 19-én lesz hatvanéves Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, aki fellépései során és felvételeivel szinte az egész világgal megismertette a magyar népdalt.
Budapesten született 1957. augusztus 19-én. Énektanár, karvezető édesanyja a Zeneakadémia népzene főtanszakán Kodály Zoltán utolsó növendékeinek egyike volt, így – szavai szerint – már magzati korban beleivódott a népzene. A Zeneakadémia egyik szobájában töltötte élete első tíz hónapját szüleivel, akiknek feltűnt, hogy még alig volt egyéves, de minden hallott dalt visszadúdolt és eltapsolt nekik. Egyértelművé vált számukra, hogy az ének Márta kommunikációs közege. Hatéves korától zongorázott is. Kodály nyolcvanadik születésnapján zeneóvodások élén ő köszönthette egyik dalának eléneklésével a Mestert, aki az ünnepség után párás szemmel csak annyit mondott: „Ha mindenki ilyen szépen énekli, akkor érdemes volt megírni.” Tizenöt éves volt, amikor Sebő Ferenc felfigyelt népdaléneklésére, két évvel később, 1974. március 31-én mutatkozott be énekesként a Muzsikás együttessel az Egyetemi Színpadon.
A Magyar Képzőművészeti Főiskolán megkezdett tanulmányait félbehagyta, hogy énekelhessen. A mai értelemben nem tanult népdaléneklést, akkoriban még nem voltak ilyen zeneiskolák, népzene tanszak sem volt még az egyetemen. Az éneklés nála teljesen ösztönös tevékenység, ahogy mondani szokta, az „istenadta néptől” sajátított el mindent. Amikor csak tehette, a Kárpát-medence országait járta, elsősorban Erdély vidékeit, s ami megérintette, azt gyorsan megtanulta, csak néhány vezérhangot jegyzett le.
1975-től hivatásos előadóművész. 1980-ig Sebő Ferenc együttesével, ezt követően a Muzsikás és a Vujicsics Együttessel lépett fel, majd a Söndörgő Együttes kíséretével énekelt. A magyar nagyközönség 1983-ban, az István, a királyban csodálkozott rá kivételes tehetségére. A nyolcvanas évektől rendszeresen jár külföldre, az egész világon ismert lett a neve, művészete. 1995-ben a Deep Forest francia együttes világzenei kategóriában Grammy-díjas lemezén szerepelt az általa énekelt Istenem, Istenem kezdetű csíki népdal (Martha’s Song). A Szerelem, szerelem című dal pedig 1997-ben az Angol beteg című, kilenc (köztük zenei) Oscar-díjjal jutalmazott filmben hangzott fel.
A magyar népdalokon kívül egyebek közt cigány, zsidó, bolgár, délszláv, görög, ír, sőt, baszk, norvég és japán népdalokat is énekel, mindig az eredeti nyelven. Csaknem száz lemeze készült, fellépett Londonban, New Yorkban, a Sydney-i Operában, énekelt a japán császár, a spanyol király előtt, rajong a hangjáért II. Erzsébet királynő és fia, Károly herceg, a brit trónörökös is – igazi kulturális nagykövete Magyarországnak. Ma sem tartja magát énekesnőnek, mert számára az éneklés olyan magától értetődő, mint az énekesmadaraknak.
Számtalan díjjal, kitüntetéssel ismerték el művészetét, csak néhány közülük: 1991-ben Liszt Ferenc-díjat, 1999-ben Kossuth-díjat, 2000-ben Magyar Örökség kitüntető címet, 2003-ban Prima Primissima-díjat kapott. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést vehette át a magyar népdal és hangzásvilág hazai és nemzetközi megismertetése és népszerűsítése érdekében végzett művészi munkásságáért, s még ebben az évben megkapta az Olasz Köztársaság Lovagkeresztjét is. 2007-ben a Magyar Szabadságért Díjra és a Szent Márton Díjra, 2012-ben Kölcsey-díjra érdemesítették. 2010-ben személyében először kapta meg egy magyar az UNESCO-tól a Művész a békéért címet. A magyar kultúra világszintű elismertségének erősítésében betöltött szerepéért 2012-ben Lánchíd-díjat kapott. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Viszálykarnevál” Nagyváradon: politikai adok-kapok és magyar–magyar vita Szent István ünnepén
A rendszerváltás óta eltelt huszonhét évben nem volt nagyobb szabású Szent István-napi ünnep Nagyváradon – idén a széthúzás és viszálykodás miatt kettő is lesz.
Árnyék vetül az idén első ízben megszervezett nagyváradi augusztus 20-ai Szent István-napi ünneplésre: párhuzamos szervezéssel, széthúzások közepette zajlik az előkészület, és az is biztos immár, hogy két, párhuzamosan zajló rendezvénysorozat között kell választaniuk az ünnepelni vágyóknak.
Az államalapítás és az új kenyér ünnepén mostanáig nem volt a Körös-parti városban kültéri ünneplés, az ötlet, hogy Szent István-napján a Szent László téren ünnepeljen méltó módon a váradi magyarság, idén született meg a Szent László Napokat is szervező Szent László Egyesület vezetőiben.
A helyi önkormányzat pedig felkarolta az ötletet, így vállalta a partnerséget, és közösen szervezik az augusztus 20-ai, a népi hagyományok jegyében zajló eseménysorozatot a város főterén. Nagyvárad idegenforgalmi népszerűsítéséért felelős ügynöksége (APTO) révén pedig augusztus 21-én szervezi meg Debrecen önkormányzatával partnerségben az immár hagyományos virágkarnevált, aminek lebonyolításában a váradi önkormányzat kérésére segítséget nyújt a Szent László Egyesület.
Ünnepi kavalkád a Szent László téren
„Úgy gondoltuk, hogy ami eddig történt, vagyis hogy az augusztus 21-ei virágkarneválon tulajdonképpen azt láthattuk, hogyan ünnepeltek egy nappal korábban Debrecenben, nem elég, többre van igény a váradi magyarság részéről az államalapítás és az új kenyér ünnepén” – mutatott rá az augusztus 20-ai programkavalkádot szervező egyesület csütörtöki sajtótájékoztatóján Zatykó Gyula, a Szent László Napok főszervezője.
Elmondta, hagyományteremtő szándékkal szervezik meg az ünnepet, és abban bíznak, hogy a Szent László Napokhoz hasonló sikernek fog örvendeni, és az elkövetkező években még színesebb eseményekkel tudnak majd kedveskedni a váradiaknak és a városba ellátogatóknak, nemzetiségtől, vallási hovatartozástól vagy politikai szimpátiától függetlenül.
A Hagyományok napja – Szent István-napi ünnep vasárnap 10 órakor istentisztelettel veszi kezdetét az újvárosi templomban, ahol már akkor mindenki láthatja majd a szent korona másolatát, azt a másolatot, amit a csíksomlyói búcsúba is rendszerint el szoktak vinni, és amit ezúttal is koronaőrök őriznek majd. A korona 16 óráig látogatható a templomban. Az Érmelléki Gazdák Egyesülete szervezésében szintén 10 órakor rajtol el az estig tartó kézművesvásár a Szent László téren, 12.30-kor pedig megáldják és megszentelik az új kenyeret – az eseményre mind a négy erdélyi magyar történelmi felekezet képviselőjét várják –, és 250 kilogramm kenyeret osztanak szét.
15 órától a Magyar Polgári Egyesület szervezésében kézművesfoglalkozás lesz a téren, 16 órától pedig a Vitéz László és az elátkozott malom című vásári bábelőadást tekinthetik meg ugyanott a legkisebbek a kolozsvári Kelj fel, Jancsi társulat előadásában. Egész nap lesz népzene és néptánc, igazi ünnepi pörgést ígérnek a szervezők.
Akik pedig el akarnak mélyülni az augusztus 20-ai ünnep jelentőségében, 17 órától a Partiumi Keresztény Egyetem új amfiteátrumában meghallgathatják Balla Ede Zsolt Égi Ige – Szent István öröksége és a magyar Szent Korona című előadását. A kézművesvásár hétfőn is folytatódik, így a virágkocsik megcsodálására érkezők is kedvükre válogathatnak a mintegy harminc stand kínálatából.
Mindennapi nézeteltérés
Az elmúlt hosszú évektől eltérően azonban a virágkarnevál megszervezése is nézeteltérést váltott ki a Nemzeti Liberális Párti (PNL) többségű helyi önkormányzat és az RMDSZ-es vezetésű Bihar Megyei Tanács között, s utóbbi – bár hivatalosan nem említették meg rendezőként – a saját tájékoztatása szerint a fennhatósága alá tartozó Szigligeti Színház és a megyei turisztikai ügynökség révén mégis dolgozik a programsorozaton. Utóbbi nem is képviseltette magát azon a csütörtöki sajtótájékoztatón, amelyen az APTO-t irányító Mihai Jurcă bejelentette, hogy a két testvérváros idei közös virágkocsija a közös vonásokat próbálja bemutatni a kereszténységet és a hősiességet megtestesítő jelképekkel, miközben az alapot a történelmi és kulturális jelentőséggel bíró nagyváradi vár mintája ábrázolja majd.
Ezt hétfőn, a másik három kocsival együtt a korábbi évektől eltérő útvonalon vonultatják fel: 11 órától a Vitéz (Decebal) út parkolójába érkeznek, majd onnan 14 órakor indulnak el a Körös (Tudor Vladimirescu) utcán a Szent László térre, ahol 15.30 és 18.30 között kiállítják a nagyközönség számára. Ezalatt a kocsikat kísérő előadók lépnek fel a helyszínen.
Magyar–magyar viszály
„A Bihar Megyei Tanács semmivel sem járult hozzá a virágkarnevál szervezéséhez” – jelentette ki a Krónikának a kettős kommunikációt firtató kérdésére Mihai Jurcă, az APTO igazgatója. Elmondása szerint a megyei önkormányzat illetékesei nem válaszoltak a felkérésére, a Szent László Egyesület ugyanakkor a Szent László Napok fesztivál szervezésével már bizonyította hozzáértését a hasonló jellegű események és vásárok sikeressé tételére.
Mindeközben a Bihar megyei turisztikai ügynökségét igazgató Bántó Norbert egy, a megyei tanácsnál a városházán megtartottal párhuzamosan megszervezett sajtótájékoztatón közölte, hogy a megyei tanács felkérte a Szigligeti Színházat arra, hogy idén is szervezze meg a kocsikat kísérő előadócsoportokat, az ezzel járó költségeket pedig a megye állja.
Úgy vélekedett, a városháza „kisajátította” magának az eseményt, holott azt mindig is közösen szervezték. Elmondása alapján minden kérésüket elutasították, így például azt, hogy hétköznap lévén később kezdődjön a felvonulás, és nehezményezték a lerövidült útvonalat is. Kérték továbbá a színpad szerkezetének megerősítését is és nem utolsó sorban azt, hogy „ne kezeljék őket egy szinten” az eseményhez idén támogató partnerként csatlakozó Szent László Egyesülettel.
Különösen felháborodtak azon, hogy a termékvásár egy Facebookon keringő, nem hivatalos plakátján a városi önkormányzat szervezése mellett az Erdélyi Magyar Néppárt logója szerepelt támogatóként. „A megyei tanács nem járulhat hozzá olyan eseményhez, ahol párpolitikai eseményt hirdetnek” – szögezték le.
Bántó lapunknak úgy vélekedett, hogy csak azért nem szerepelnek az esemény támogatói között, mert nem vettek részt a csütörtöki sajtótájékoztatón. Arról pedig – tette hozzá – azért maradtak távol, mert azon a Szent László Egyesület is képviseltette magát. A történtekkel kapcsolatban Mihai Jurcă leszögezte, a Virágkarnevál Fesztiválnak nincs politikai vonzata, teljesen logikus együttműködéssel szervezik. Az útvonal megváltoztatására pedig azért volt szükség, mivel a régi szakaszokon, több helyen is felújítási munkálatok zajlanak, miközben az új indulási helyszínt közlekedés-biztonsági szempontból is szerencsésebb választásnak tartják.
Külön ünnepet szervez az RMDSZ
Az RMDSZ-es többségű megyei tanács ugyanakkor a napokban jelentette be, hogy a Szent László téren megtartott Szent István-napi ünneppel párhuzamosan, vasárnap 14 órától a Rhédey-kertben (ma Bălcescu park) Népi forgatag elnevezéssel szerveznek gyermekprogramokkal és termékvásárral egybekötött báb-, néptánc- és zenés-táncosos előadást, hogy aztán 19 órától a Codex régizene együttes lépjen színpadra.
Bálint Eszter, Vásárhelyi-Nyemec Réka / Krónika (Kolozsvár)

Egymásra találtak a székelyek
Közös néptánctanulás Csíkfalván
Az elmúlt napokban néptánctábor zajlott Csíkfalván, ahol a helyi gyerekek a kakasdi és székelykakasdi társaikat fogadták, együtt tanultak és szórakoztak egy héten át.
A magyarországi Kakasd és a nyárádmenti Csíkfalva 2013 óta hivatalosan is testvértelepülések, de együttműködésük korábbi. A két település iskolája és néptáncosai között kialakult kapcsolat elmélyítése céljából tavaly nyáron első alkalommal szerveztek közös néptánctábort Kakasdon, a Tolna megyeiek pedig most viszonozták a látogatást. A napokban gyermekek csatlakoztak Kakasd viszonylag új testvértelepüléséről, a Marosvásárhely mellőli Székelykakasdról is.
Megvalósult álom
Mintegy hatvan gyerek tanult egy héten át Csíkfalván néptáncot, hiszen az elsajátított tudást elutazás előtt előadás keretében mutatták fel az érdeklődő nyárádmentieknek: közösen ropták a nyárádmagyarósi és nyárádselyei táncokat, majd a bukovinai székelyek egykori táncait, a székelykevei fenyegetőst, a bukovinai silladrit és ádámit, valamint a gólyatáncot. Az ezt követő köszönetnyilvánítások rendjén a házigazdák polgármestere, Balogh István elárulta: régi vágya, hogy néptánctábort szervezzen Csíkfalván, de mivel a szomszédos községben minden nyáron van, nem szerettek volna erre „rászervezni”, ám örül, hogy ilyen formában is végül megvalósult az óhaja. Olyan pillanatnak nevezte ezt az eseményt, „amikor azt mondhatjuk: van értelme a testvérkapcsolatoknak”. Bár egyikük sem lehetett jelen, köszönetüket küldték Kakasdra Sebestyén Brigitta tanítónőnek szervezői munkájáért, valamint Sebestyén Lajosnak, aki személyesen 200 ezer forint támogatást szánt a csíkfalviaknak. Ugyanakkor köszönetet mondtak a táncoktatóknak is, a nyárádszeredai Nagy Keresztesi Tamásnak és Chiricuţa-Péterfi Adrienn-nek, valamint a kakasdi Varga Jánosnak és Vargáné Dávid Mónikának kitartó és következetes, fáradságos munkájukért. A búcsúvacsora utáni tábortűznél a gyerekek előadták a hét folyamán költött tábori dalt, hogy milyennek ismerték meg a nem létezőnek hitt csíkfalvi medvét.
Érdeklődésünkre Balogh Tünde csíkfalvi iskolaigazgató elmondta: a többéves községi kapcsolatokat szerették volna az iskolák és gyermekek szintjén is erősíteni, hiszen „bennük van a jövő”, amikor Sebestyén Brigittával erről kezdtek terveket szőni, majd a két iskola közös rajzpályázatot is megvalósított, tavaly pedig Kakasdon megszervezték az első közös néptánctáborukat. A gyerekek nagyon jól érezték magukat, megerősödtek a tavaly kialakult baráti kapcsolatok, és újak is szövődtek, remélhetőleg hosszú távú kezdeményezésről van szó. Másrészt alkalom ez a tábor közös hagyományaink, kultúránk ápolására, hisz a kakasdiak is székelyek – bár a 18. században Bukovinába menekültek, onnan a 20. században kerülővel kerültek és telepedtek le Magyarországon –, így mondhatni egymásra talált a két székely közösség. Az igazgatónő elmondta: a Bethlen Gábor Alap és Sebestyén Lajos adománya mellett a kollégái (Ács Ilona, Antal Ilka, Marton Erzsébet, Szopos Katalin, Kerekes Katalin), az iskola adminisztratív személyzete és a szülők hozzáállása révén tudhatnak sikeres hetet maguk mögött.
Még maradtak volna
Vargáné Dávid Mónika is nagyszerűnek nevezte az itt töltött napokat, ezt a tavalyi kakasdi tábor alapozta meg, hisz már akkor sokat tanultak a gyerekek, itt pedig elmélyítették ezt a tánctudást, további barátságok is születtek. Az itteni programok nagyon jók voltak, jól beosztották az időt a szervezők, lekötötték a nagyobb gyerekeket is, be tudták őket vonni a játékokba, és a tánctanulás során sem különültek el településenként, hanem együtt dolgoztak és szabadidőben szórakoztak, a pedagógusok pedig ötletes játékokkal rukkoltak elő, amiből ők is fognak otthon hasznosítani – mondta el Mónika, aki a néptáncpedagógus férje mellett oktatói asszisztensi munkát végez ilyen alkalmakkor. Szavaira az általunk megkérdezett két kakasdi kislány is ráerősített: rendkívüli élményekben volt részük, olyannyira, hogy haza sem szeretnének menni, szívesen maradnának még egy hetet – mondta el Balassa Rebeka és Szabó Barbara, akik nagyon sokat tanultak a tánc terén is, de azért is jól érezték magukat, mert tavaly jól összekovácsolódtak a két csapat tagjai, most örömmel látták viszont egymást, nagyon jól szórakoztak, és már csak azt remélik, hogy a jövő nyáron ismét találkozhatnak.
A hét folyamán a délelőttöket néptánctanulással töltötték a gyerekek, délutánonként kézműves-foglalkozások, kirándulás, strandolás és sok-sok közös játék töltötte ki idejüket, estéiket pedig a tábori posta felolvasásával és a tábori induló egy-egy szakaszának megírásával töltötték – tudtuk meg a csíkfalvi szervezőktől.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Petőfi helyett kreatív írást
Beszélgetés Kukorelly Endrével a Bulgakovban
„Mindenki kéne írjon” – hangsúlyozta többször is Kukorelly Endre csütörtök délután, a Bulgakov Kávéház teraszán megszervezett Álljunk meg egy szóra rendezvénysorozaton. Az est állandó házigazdája, László Noémi kérdezte a József Attila-díjas írót, költőt, újságírót és kritikust, aki úgy vélte, a kortárs gyermekirodalom gügyögés, a nagy irodalmi alkotások mind szörnyetegek, és bevallotta, azért lett író, mert nem értett semmit a Bűn és bűnhődésből.
László Noémi első kérdésére Kukorelly Endre kifejtette: az irodalom művészeti ágazat, nem egzakt tudomány, sajnálja, hogy egyfajta történelemként tanítják az iskolában és nem a kortárs alkotókkal és alkotásokkal foglalkoznak. Véleménye szerint kreatív írást kéne oktatni az irodalomórákon, nem Petőfit.
Kukorelly Endre pont ezzel foglalkozik: kreatív írást oktat. Mint kifejtette, az ázsiai jellegű, zenszerű mester–tanítvány viszonyt kedveli, ahol ő csak „nyakonvágja” tanítványait, hogy azok széthulljanak, majd felébredjenek. Az óráin közösen beszélnek a művekről a diákokkal, együtt „viszik a szöveget ötről hatra”. Szerinte ez az egyetlen járható út, hiszen ő sem tudja a tutit, ő sem okosabb a tanítványainál, minden órán ugyanannyit tanul, mint azok, akik fizetnek neki az okosodásért. Számára az oktatás során csak egy kérdés van: jókor érkezik-e a nyakleves.
„Mindenkiben van potenciál. A tehetséget el kell felejteni. A potenciált pedig mindenkiből ki lehet hozni, csak dolgozni kell rajta” – részletezte oktatási elveit az író.
Kukorelly első „regényét” hatodikos, hetedikes korában kezdte el írni: az Egri csillagok hatására írt ő is török csatákról, vitézekről, ám komolyabban az irodalom a Bűn és bűnhődés elolvasása és meg nem értése után kezdte el érdekelni. Apja ronda A Világirodalom Remekei sorozatában olvasta el Dosztojevszkij regényét, amelyet annyira érdekesnek és izgalmasnak talált, hogy eldöntötte: ő is ezzel fog foglalkozni. „Nem kell feltétlenül megérteni a műveket. Van, amit nem is lehet megérteni, mint egy Bach fugát, vagy Malevics Fekete négyzetét. Ez érzéki dolog” – jegyezte meg.
A beszélgetés során többször visszatért arra, hogy a szocializáció, fejlődés, tanulás, egyfajta burkot hoz létre, butít. Példaként a gyermekrajzokat, a gyerekek mondanivalóját hozta fel. „A gyermekrajz nem ábrázol semmit, szinte azt mondhatni, hogy avantgard alkotás. Aztán a gyermek elkezd szocializálódni, és mi beleneveljük, hogy a rajznak ábrázolnia is kell valamit. A gyereket úgymond betörik” – fejtette ki. Hasonló okok miatt a kortárs gyermekirodalmat sem szereti, számára az egész lebutított gügyögés, az írók, költők nem értik meg, hogy „a gyermek nem hülye, csak kicsi”. A gyerekszáj szerinte igazi költészet, a gyermek mindent elmesél, célok nélkül, ami benne van, ám a szocializáció a gyermekszájat is betömi.
Ezt a szocializációs burkot áttörni az írással lehet, vélte a meghívott. „Mindenki írjon, minimum egy naplót. Bármit lehet bele írni, bármi jó, a lényeg, hogy minden nap kell csinálni.” – mondta. Véleménye szerint az írás az önmegismerés, megértés egyik „királyi” útja.
Kukorelly Endrével augusztus 15-én, kedden is találkozhattak a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán szervezett irodalmi esten, ahol Mile Lajos főkonzul beszélgetett az íróval, költővel. Szabadság (Kolozsvár)

Elmulasztott (eszme)történeti esemény a hetvenes évekből
(részlet Szász László bemutatás előtt álló kötetéből)
Szerepvivő emberré lettem
– a szerző műhelyvallomása
A kötetem címébe foglalt „Szerepvivő emberré lettem” megfogalmazás nem tőlem: Kálvintól, a reformátorunktól származik, és egy kényszerűségekkel irányított, hazát váltó életút sűrítményét tartalmazza számomra. Aki mindaddig törekedtem magyar irodalmat tanítani, éjszakai íróként publikálni a szülővárosomban, amíg el nem zavartak onnan (innen). Csaknem negyvenévesen kezdtem újra a szellemi munkát az anyahazában, saját köteteim is csak itt (ott) jelentek meg, s nemrég a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként „vonultam” nyugdíjba. Mindennek csupán annyi jelentősége van, amennyi talán a könyv első darabjából kiderül: borzasztó nehéz, de nem lehetetlen egyetlen élet alatt két, teljesen különböző irodalmár-életformát felépíteni. Egyet, mely az Erdélyben csaknem elkerülhetetlen „önkéntes szolgálatelvet”, és egy másikat, mely a „professzionális megfelelés” kényszerét valósítja meg.
Annak ellenére, hogy Sütő András életművét teljes gazdagságában feldolgozták, szinte minden sorát elemezték, munkásságának mégis van egy meghatározó területe, mellyel jószerint nem foglalkoztak: drámáinak egyházi fogadtatásával. Ha a korabeli (akár erdélyi, akár magyarországi) irodalmi kritikákat olvassuk újra, az értő elemzésekben észlelhető az a bujkáló tapintat, ahogyan a politikai megtorlástól óvni szeretnék a szerzőt. Az egykori hatalom bírálatára irányuló dramaturgiai gesztusokat afféle összekacsintó „félre/szólással” mindenki érteni vélte; az egyháziak azonban jobbára valós történeti tényeket kértek számon e műveken, némely vallási dogmák művészi kritikáját pedig zokon vették. Nem szükséges magyarázni, miért nem olvashattunk Erdélyben egyetlen sor nyíltszíni bírálatot sem egyháziak tollából, például a Csillag a máglyánról a hetvenes években: vallási kérdésekről szóló vitának nem volt helye Ceauşescu Romániájában. Viták pedig voltak, sőt, szigorú ítéletek is megfogalmazódtak, csakhogy a háttérben, a nyilvánosságtól elzárva. „Rögtön, ahogy megjelent..., a reformáció szent eszméit és erdélyi eredményeit érezték támadva ebben a darabban. A kolozsvári református egyház a teológiai hallgatókat nem engedte a bemutatón megjelenni” – emlékezik vissza évek múltán a szerző, keserűen. És miközben az irodalmi sajtó mindenütt, azonnal és csaknem egyöntetűen remekműként értékeli Kálvin és Szervét tragikus konfliktusának ábrázolását, a magyarországi egyházi lapok jelentős részben lenyűgöző értetlenséggel és agresszivitással fogadják a darabot. Ti. azt kérik számon egy példázatértékű fikciótól, ami az irodalom természetétől teljességgel idegen: a történelem valóságos tényeit; többen Kálvin alakjának meghamisításával, a szervéti szentháromság-tagadó eszmék túlértékelésével vádolják a szerzőt.
Irodalom (mint kitaláció) és valóság viszonya napjainkban is sokak számára feloldhatatlan ellentmondás, ám épp ezért volna szükséges feldolgozni, tényszerűen és elfogulatlanul, Sütő művének egyházi fogadtatását. A legkiválóbb teológusok ugyan még idejében elvégezték a Csillag a máglyán vallástörténeti értékelését is, csak hát ezek az írások jószerint ismeretlenek. Az Európai Protestáns Szabadegyetem még 1980-ban kis füzetet adott ki Bernben az előző évben lezajlott, igencsak építő, tárgyszerű vitáról (Kerekasztal-beszélgetés Sütő András történelmi drámájának német megjelenése alkalmából. Csak tiszta forrásból, 12.).
Ennél is szomorúbb, hogy máig hozzáférhetetlen a dráma legkiválóbb erdélyi vallástörténeti elemzése. Szerzője Juhász István (1915-1984), a maga korának lenyűgözően nagyformátumú, európai értékrendet képviselő tudós teológusa és (nincs rá jobb szó) diplomata egyházpolitikusa. Az történhetett, hogy a pletykaszinten zajló háttérvitákat az igényes egyetemi tanár megsokallta, és – a kemény diktatúra íratlan törvényeivel is szembeszegülve – az erdélyi magyar református oktatás hagyományaihoz visszafordulva, nyílt disputát szervezett a Csillag a máglyán teológiailag is megragadható jelentésárnyalatairól. Kihívó helyszínen és környezetben: a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet épületében, együttműködve a teológushallgatók önképzőkörével. A világi és az egyházi, a magyar, a román és az egyetemes történetben egyaránt otthonosan mozgó professzor elemzése oly sokirányú megközelítésről tanúskodik, hogy módszertanát nem csupán máig időszerűnek, de példamutatónak tekinthetjük. Ha évtizedekkel korábban birtokunkban lett volna ez a szemléleti perspektíva, bizonyára egyetemesebb érzékenységgel közelítünk Sütő András és kortársai életművéhez is. Talán nem szakad végzetesen ketté minden toleranciát mellőzve a Sütő (s általa két-három írástudó-nemzedék) munkásságát firtató közgondolkodás.
Juhász István előadásának egyetlen, rövidített publikációja található a magyarországi Confessio 1979/3-as számában, Kolozsvári disputa a Csillag a máglyánról címmel, magyarázó kopffal: „A prezidens D. dr. Juhász István professzor volt, a respondensek: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók voltak”. Furcsamód, a professzor kéziratos hagyatékának gondozói a 2016-os tisztelgő Juhász-kiadványból is kihagyták ezt a jelentős írást. Az alább közzétett – nagyon rövid, de remélhetőleg mégis súlyos üzenetet közvetítő – töredéket nem a Confessióból vettem át: az egykori résztvevők jegyzetei alapján rekonstruált részlet. Jakab László Tibor (jelenleg nagyatádi lelkész) juttatta el hozzám, önzetlenül, szellemi életünk jobbításáért, az általa kézzel lejegyzett teljes szöveget. Amikor számítógépre átmásoltam, megőriztem az előadás enyhén archaikus ízű, egyházi nyelvhasználatát, néhány kifejezés és név eredeti, latinos írásmódját.
Röviden: a szöveg töredék mivoltában is érzékelhető, hogy egy erdélyi, elmulasztott eszmetörténeti esemény tanúi vagyunk.
Kötetbemutató holnap, augusztus 22-én 17 órától az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében. A szerző beszélgetőtársa Lázok János, a Művészeti Egyetem tanára.
******
Disputatio
Disputatio: egy tárgy megvizsgálása párbeszéd útján. (…) Ma esti disputációnk irodalom és történelem oldaláról keresi az igazságot. A Calvin és Servet ellentétein felül álló igazságot abban a szabadságban keressük, amelyre egyházaink XX. századi ökumenikus útja mindnyájunkat elindított. (…)
Sütő András drámája szerint Calvin és Servet 1533-ban… barátok voltak, két ellentétes jellemű ifjú. (…) Van-e áthidalás e két ember között, az Isten lényegét kérdező kételkedés és (részletek) az Istenhez forduló imádság között?
Calvin és Servet ellentétét nem lehet az újkori európai történet semmilyen analógiájával magyarázni. (…) A reformátori tant a szabadság egyetemes rendje kiépítésére való törekvés jellemzi, s ennek megfelelően a „szabadság” és „rend” feszültsége határozza meg. A lelkiismereti szabadság Calvin tanítása szerint az egyházi szabadság alapja. A tragikus az, hogy ennek ellenére sem Calvin, sem a reformátorok nem erre a tanra építették koruk egyházának a szabadságát.
(…) Célunk mégis a dráma reformátori tartalmának összefoglalása. Amikor ismételten kifejezzük köszönetünket, nemcsak a mű szépségére, hanem a modern dráma eszközeivel végzett építő munkájára gondolunk.
Arra a kérdésre: miért éppen a Servet és Calvin alakját kellett feleleveníteni – [az író] a reformáció vallomásával felel: „Itt állok, másként nem tehetek”. Újra megszólaltatni azt a példát, mely a reformátorokban szabad szemmel látható: mindhalálig megállni az emberért vállalt legmagasabb célok mellett! – olyan írói vállalkozás, amelyet szeretnünk és becsülnünk kell.
A dráma nem a reformátori szabadság bibliai fundamentumát, hanem annak történeti értékét kéri számon. Hogyan valósította meg a reformáció azt, amit sok európai nép tőle várt: a lelkiismeret szabadságát, a nép szabadságát, a gondolat szabadságát? Válasza nem sűrűsödik egyetlen „Tiborc-monológba”. A szabadság-gondolat kifejezésében részt vesz minden szereplő, sőt maga az olvasó, hallgató is, akinek lelkében tovább élnek a sokszor félig kimondott igék.
Vannak a drámában számunkra olyan elfogadhatatlan pillanatok, amelyek azt az érzést keltik, mintha a szabadságnak egykor Calvin és Servet által közösen vállalt ügyét, miután Genf az inkvizícióhoz hasonult, egyedül Servet vinné tovább. Mivel úgy véljük, nem ez a dráma álláspontja, arra gondolunk, hogy ezek a félreértések – éppen a mű szerkezete és igazsága szerint – elkerülhetők lettek volna. Emlegetésük helyett azonban szeretnénk kiemelni Calvinnak a drámába foglalt olyan szavait, amelyek a reformáció és a szabadság ügyéért vállalt áldozatából fakadtak.
Az egyik az a történeti beszéd, amelyet 1553. szept. 1-én a hatalom nélküli konzisztórium nevében a hatalmat kezében tartó Kistanács előtt mondott, fenntartva a Philibert Berthelier tanácsúr felett kimondott fegyelmező határozatot: „Kezeimet levághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, házamat felperzselhetitek, halott gyermekeim csontjait is szétszórhatjátok, de soha semmivel sem fogtok arra kényszeríteni, hogy a szent jegyeket odanyújtsam”. Calvin tiltakozása nem a Kistanács törvényes hatalma ellen irányult, de megvédelmezte a keresztyén gyülekezet belső autonómiáját. Ez volt a genfi példa jelentősége a 16. század egyháztörténetében.
A másik az a szerző által formált Calvin-beszéd, amelyben a reformáció európai mártírjairól szólva felsorolja a Németországban felkoncolt százezer lutheránus parasztot, majd így folytatja: „Nem a reformáció adott fegyvert a kezükbe? Nem a reformáció mondta ki, hogy fejedelmek és minden hatalmasságok Istentől kapott hatalmát fegyverrel kell összetörni, ha letér az igazság útjáról?” E szakasz jelentősége az, hogy nem csak a politikai calvinizmus 16-17. századi útját summázza, hanem belefoglalja annak előzményeként az 1525-ös német parasztforradalmat is. Azt a nagy harcot, amelyet a múlt protestáns történetírása is ki akart tagadni a reformáció közösségéből. Sütő drámájának álláspontja azt az igazságot mondja ki, amelyik az 1975-ös évfordulón megjelent Thomas Münzer-írások feldolgozásával a parasztforradalom vértanú prédikátora theológiájának reformátori jellegét igazolja.
Ennyi gazdag tanúságtétel után kérdezzük: mi az írói állásfoglalás a legsúlyosabb konfliktusban, amelyik a reformáció egyháza szabadsága kérdésében Servet-t és Calvint szembeállította? Azokhoz az olvasókhoz és méltatókhoz csatlakozunk, akik szerint Calvin feleségének a szerepe a kulcs a dráma megértéséhez. Ő is történetietlen, a szerző jegyzete is figyelmeztet, hogy 1553-ban De Bure Idelette már négy éve halott. De a róla szóló feljegyzésekkel egybehangzik az, ahogy őt itt megismerjük. Méltó volt, hogy általa szólaljanak meg a szabadság két szélső pólusát összekötő, a szabadság jövendő útját kifejező igék: „A Megváltó jelent meg előttem. Feltámadásának legelső szavait hallottam: Békesség néktek. Parancsot is mondott: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj, és békélj meg előbb a te atyádfiával. Most már fényesnek látom arcodat, János. Eltűnt arcodról a Káin-bélyeg. A tiedet is fényesnek látom, te szegény Servet Mihály”.
Conclusio
A disputáció célja az igazság: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.
Valljuk, hogy a tolerancia nem közömbösség, hanem az a szeretet, mely a maguk szabadságát a testvér-egyházak és testvér-hitek szabadsága által védelmezi.
A reformáció korának máglyáin – sem ezen az egyen, sem azon a tizenháromezren, amelyről a dráma beszél – nem égett el a szabadság csillaga. Szikráik a tolerancia csillagképében egyesültek.
Dr. Juhász István / Népújság (Marosvásárhely)

Bernády György apja, a mintául szolgáló gyógyszerész
„E percekben jut eszembe, hogy ma 42 éve temettük el szegény áldott emlékű édesapámat. Adjon neki az Úr csöndes nyugodalmat” − írta 1926 augusztusában Bernády György feleségének, a félixfürdői nyaralása közben. Megemlékezése azt jelzi, hogy az igencsak elfoglalt marosvásárhelyi polgármester életére, későbbi pályájára az édesapja mély hatással volt.
Bár elhalálozása hirtelen történt, az éppen jogilag nagykorúvá váló Bernády György számára az addigi apai neveltetés és gondoskodás meghatározta későbbi tevékenységét is. 1912-ben a városi aggmenház részére, édesapjáról elnevezett ágyalapítványt hozott létre. Bár a néhai Bernády Dánielről igencsak kevés információval rendelkezünk, rövid életpályájával és marosvásárhelyi tevékenységével érdemes megismerkedni.
Besztercéről Pestre távozott
Bernády Dániel 1839. május 5-én született Szolnok-Doboka vármegyében, Oláhlápos községben. A szülei áldozatkész neveltetésében részesült, 8-9 éves korában Nagybányára vitték, ahol beíratták a római katolikus gimnáziumba. A vármegyei tisztiorvos édesapját nyugdíjazási kérelmére szolgálatilag Magyarláposra helyezték, ahova családja is követte. A gimnáziumi tanulmányait befejező ifjú Dánielt a szülők a község gyógyszertárába adták gyakornokoskodni. A hároméves gyakornoksága végeztével Besztercére került ugyancsak gyógyszerész-gyakornoknak. Itt a patikában rábízott feladatok mellett a német nyelvet is elsajátította. Szorgalmával, igyekezetével népszerűségre tett szert főnöke és kliensei körében, akik sajnálattal vették tudomásul Pestre való távozását. Az ifjú Dániel ugyanis édesapja támogatásával 1854-ben a Pesti Tudományegyetemen gyógyszerészi tanfolyamot végzett, amely után megkezdte egyetemi tanulmányait.
Egyetemi tanulmányai mellett gyógyszertárban segédkezett, és a „gyógyszerészettan-hallgatók között is kedvelt egyéniség volt.” Több ifjúsági mozgalomban vett részt.
Az egyetlen róla készült ismert fénykép, amelyen díszmagyarban, karddal és sastollasan volt megörökítve, ebből az időszakból származott. A fotót a családja őrizte, viszont az idők során elkallódhatott. A gyógyszerészmesteri oklevelét végül 1860-ban szerezte meg, tanulmányai mellett kapcsolatokat épített a szakmai körökkel is: a Királyi Magyar Természettudományi Társulat 1869-ben rendes tagjává választotta.
Visszatérés Erdélybe
Budapestről Erdélybe visszatérve, több városban is megfordult okleveles segédpatikusként. Ezek közül kiemelendő Kolozsvár, ahol Wolf János gyógyszerésznél, majd Désen, Roth Pál mellett segédkezett. A Kolozsvártól és a szülei lakóhelyétől nem túl messze eső Szolnok-Doboka vármegyei bányavárosban ismerkedett meg Mike Juliannával. A város egyik előkelő családjának húszéves leányával 1863-ban házasodott meg. Ugyanebben az évben jogot kért gyógyszertár nyitására, amelyet rövidesen meg is kapott. 1863-ban nyitotta meg a Megváltó nevű gyógyszertárát a Déstől 26 kilométerre fekvő Bethlen községben. Bernády Dániel így az 1857-től közigazgatásilag mezővárosnak számító, alig 1600 lakosú és etnikailag igen vegyes településen, Bethlenben telepedett le. A településen elsőként nyitott gyógyszertárának forgalmi köre egyre növekedett, ezáltal jó vagyoni helyzetbe kerülve, a város előkelőségei közé tartozott. Bernády Dániel felesége, Mike Julianna a kis György születését (1864) követően gyermekágyi lázban elhunyt. Bernády Dániel ezt követően újranősült, új életet kezdve, családját gyarapítva. Felesége, Johanna (vagy Zsanett), a tehetős bikafalvi (Udvarhelyszék) Máthé családból származott. Bernády Dániel második házasságából két fia, Dániel (1865) és Lajos (1870), valamint egy leánya, Margit (1868) született.
Társadalmi megbecsülés
Bernády Dániel a nyereségesen működő családi gyógyszertár mellett igyekezett a község társadalmi, ipari és kereskedelmi fejlesztését is előmozdítani. Így lett az egyik alapítója, később pedig igazgatója a bethleni Takarékpénztárnak, valamint vezető tagja a községi társalkodó körnek. Társadalmi megbecsülés szempontjából mindent elért, amit gyógyszerészként a módos polgári lehetőségeihez mérten elérhetett, az adott kis község keretein belül. Erre utal, hogy nagyobb városba való költözés lehetőségeit vizsgálta. Szem előtt tartotta gyermekei felsőbb szintű iskoláztatását, amit egy iskolavárosba költözéssel gondolt megoldani, így próbálván kímélni őket az ingázás, vagy a családi háztól való tartós távollét okozta kellemetlenségektől. Első alkalommal Kolozsvárra gondolt, ahol két ottani gyógyszertár megvásárlásával is próbálkozott, sikertelenül. Ez a korabeli gyógyszerész szakma belterjes viszonyaival magyarázható; vidékről nehéz volt betörni a hagyományosan nagyobb települések gyógyszerész-dinasztiái által uralt körzetekbe, a korábbi ismeretségei ellenére is.
A Kolozsvárral való próbálkozás után Marosvásárhely mellett döntött. Ott sikerült kibérelnie, majd megvásárolnia az Aranyszarvas gyógyszertárat. Esküt tett Vásárhelyen
A Bernády család így 1878 júliusa körül költözött Marosvásárhelyre. Ugyanezen év novemberében Bernády Dániel esküt tett, ezáltal bekerült a marosvásárhelyi polgárok közé. A gyógyszertárat augusztustól vette át és rendezte be, és a továbbiakban is gondosan kezelte. Szakmai hozzáértése, a városi orvostársadalommal ápolt jó kapcsolata is kedvezett a patika forgalmának. Előrevitte a környék gyógyszerészettel kapcsolatos dolgait azáltal is, hogy 1878-tól elvállalta a magyarországi gyógyszerészegylet 22. járásának igazgatóságát. Emellett pénztárosa volt a Vöröskereszt-egyletnek, valamint presbiterként szolgálta a városi református egyházat. Városi szinten rövid időn belül népszerűségre tett szert, amit az bizonyít, hogy a város politikai és egyleti életében is tevékenyen részt vett, mint törvényhatósági tag, nőegyleti pénztárnok. Továbbá politikai téren a szabadelvű párt mellett kötelezte el magát, mint a városi választókerületi elnök.
Munkásságát 1884. augusztus 2-án bekövetkezett korai és váratlan halála szakította félbe. Családja, mivel szünidő volt, minden bizonnyal az ifjú Bernády Györgyöt is beleértve, Homoródfürdőn üdült. A 45 éves Bernády Dániel hazahozatalukra igyekezvén lett rosszul, így betért a felesége rokonságához Bikafalvára, ahonnan rögtön értesítették a családot is. Halálának oka fülbajból eredő gyulladás volt, amelynek szövődményeként agyvelőgyulladása lett. Családja bár gyorsan megérkezett, már nem találta életben. Temetése két napra rá, augusztus 4-én, a marosvásárhelyi református temetőben volt. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, sírja fölött a gyógyszerészegylet nevében dr. Hintz György kolozsvári gyógyszerész mondott búcsúbeszédet. Síremléke ma is ott található. Akárcsak családjának, a 20 éves Bernády Györgynek is súlyos veszteség volt édesapja váratlan halála, amely sok tekintetben átírta jövőbeli terveit. „Szilárd jellem, rendíthetetlen becsületesség, kitartó szorgalom, páratlan kötelességérzet és végül ritka tapintat és jó bánásmód” − így jellemezte egykori gyógyszerész-pályatársa emlékbeszédében Bernády Dánielt. Minden tekintetben szellemi és morális iránytűként szolgált a város jövendőbeli polgármestere számára édesapja hagyatéka.
Fodor János / liget.ro

A világ közepén, Kisbaconban
Augusztus első hétvégéjén, a huszadik – ez alkalommal Kisbaconban szervezett – erdővidéki honvédtalálkozót követően, amikor a megemlékezők serege nem oszlott még fel, a művelődési otthon előtt kértük Benedek Mártát, a közeljövőben szakítson rá időt, s meséljen nekünk Benedek Elek falujáról. – Mégis, miről kellene mesélnem? – kérdezett vissza a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolát bő negyven éven át szolgáló Márta néni. – Arról, hogy mit jelent önnek Kisbacon! – Jaj, nekem mindent! – mondotta, s ezzel már bizonyossá vált, szíves-örömest vállalja a feladatot. Márta néni életének hetvenhárom esztendejéből többet is távol élt Kisbacontól, de hiába szakította el a sors vagy az iskola, biztosan tudta, mindez csak ideiglenes – ők egymásnak vannak „teremtve”.
Veszedelmes esztendők
Nem közismert, de Benedek Márta keresztneve valójában Mária. Ezt olyannyira kevesen tudták, hogy férje, Gábor bácsi is csak nyolc év házasság után tudta meg az „igazságot.” Édesanyja a Márta nevet adta volna az 1944. augusztus másodikán született kislányának, édesapja viszont a Máriához ragaszkodott olyannyira, hogy amikor 8-án átment Nagybaconba, hogy a hivatalban bejelentse, saját akaratát érvényesítette. A kislány világra jöttét nem sokáig ünnepelhette a család, mert édesapja a hivatalban a keresztlevél mellé behívót is kapott, s 13-án már be is rukkolt. Nehéz idők jártak akkor Kisbaconban is. Az oroszok szeptember 5-én jelentek meg, érkezésük pedig akkora riadalmat keltett a falu népében, hogy mindenki menekülőre fogta. Hogyha nagyobb lesz a veszedelem, mint gondolnák, s esetleg a csöppség nem élné túl, hát ne pogányként lehelje ki lelkét, gondolkodott édesanyja, s azzal befutott Tompa Zsigmond tiszteleteshez, aki a kút kávájáról levette a csuprot – akkoriban minden ház udvarán volt kút, s rajta csupor, hogy bárki járókelő, ha megszomjúhozik, azt hűs vízzel elolthassa –, elmondott egy miatyánkot, némi vizet löttyintett fejére, s azzal kereszténnyé tette. Az oroszok mondhatni tisztességesen viselkedtek, mindössze boltjuk iható részét pusztították el teljesen – nemcsak a fellelhető nemesebb italokat, de boralját, kék szeszt, kölnit, sőt, hajolajat(!) is –, mehetett az élet tovább. Mindenki nehezen élt, de Márta – mert nem a papír számított, hanem az anyai kívánság – még nehezebben viselte a megpróbáltatásokat: szüntelen azt kérdezte, másnak miért van édesapja, az övé hova lett? Évekig, egészen 1948. május 5-éig kellett hasztalan vágyakoznia, amíg szibériai fogságából kiszabadult atyja.
Szárazajta gondoskodása
A négy elemit Kisbaconban Bardocz Dezső és Tompa Ilona kezei alatt végezte, ötödikben át kellett volna járnia tanulni Nagybaconba, ám Szárazajtán élő nagyszülei kezdeményezésére inkább oda ment. Erre a három esztendőre nagy szeretettel emlékszik vissza. Bár szigorúan fogták, s a munkából is rendszeresen ki kellett vennie részét, nagyon szerették, s jól gondoskodtak róla. Tőlük tanult meg szőni – ma is szívesen ül le dolgozni az öreg osztováta mellé –, tehenet fejni, takarni, gyomlálni és kapálni. Olyan szépen kérték, végezze el a feladatokat, hogy nem is gondolt arra, nem teszi, amit ráróttak. Például szentül elhitte nagyapjának, hogy az a fa, amit ők ketten vágnak fel a harcsafűrésszel, nagyobb lánggal és érezhetően jobban fog égni, mint a másé. Ha betértek egy-egy ismerős házába, a jó öreg még rá is játszott egy kicsit, s csendben intette a leánykát, érzi-e, veszi-e észre, hogy az a fa kevesebb meleget ad, mint az otthoni?
Ott szerette meg a fúvós zenét is. A zene mindennapjaik része volt: nagyapja, Incze Gábor, aki mintegy negyven évig irányította a rezesbandát, rendszeresen vezette a próbákat, készültek a fellépésekre, a kislányt pedig annyira megragadta a látott, halott csoda, hogy mint mondja, ha meghal is rezesbanda kísérje utolsó útjára. Apropó, halál! Halottak napján bármilyen idő is legyen, Márta néni első útja édes nagyszüleihez, Szárazajtára visz, „mert az onnan kapott szeretetet feledni nem lehet, mint ahogy azt elégszer megköszönni sem”. Fiatalként, dolgozóként
Tizennégy esztendősen szeretett volna konfirmálni, de a politika megpróbált közbeszólni: édesapjára, aki akkoriban szövetkezeti elnök volt, az elvtársak rászóltak, nem helyes, hogy egy vezető tisztséget ellátó ember Baróton továbbtanulni kívánó lánya Istenben higgyen, és arról tanúbizonyságot is akarjon tenni. Szülei értették a célzást, ezért hát ismét Tompa Zsigmond tiszteleteshez folyamodtak megoldásért. A lelkész nem kérette sokat magát, az előszobában édesanyja és két tanú jelenlétében feltett három kérdést a kátéból, s azzal megkonfirmáltnak tekintette a leánykát. Az elvtársak bakadólását nem felejtette el édesapja sem, s hiába kérték, sosem állt be párttagnak – mert olyanok közé, akik Istentől tiltanak, nem akart vegyülni. A baróti két tanévet a sepsiszentgyörgyi 2. számú Leányiskolában eltöltött két esztendő követte. A középiskolába nemhogy bejutni, de felvételizni sem volt egyszerű: feltételként szabták, hogy a szünidőben a termelőszövetkezetben száz normát kell ledolgoznia, ha párttitkári jóváhagyást akart szerezni. Egy norma napi nyolc óra munkát tett ki – elsősorban takarást, lennyüvést, kapálást és a krumpli betakarítását jelentette –, de mivel az időjárás nem mindig kedvezett, volt, hogy csak órákat lehetett dolgozni, s úgy bizony többet jelentett, mint száz nap. Az érettségit követően Kiskapuson tanult a vegyészeti technikumban, amit szerződésének megfelelően három év munka követett a Carboxim gyárban. Amint tehette, felmondott, és 1968. szeptember 18-án, jó nyelvtudásának köszönhetően Szárazajtán helyettesítő román szakos tanár lett másfél évre. A Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola új épülete akkor készült el, szaklabort is berendeztek, s hívták, foglalja el a képesítésének megfelelő állást. Három évet dolgozott ebben a beosztásban, majd amikor az megszűnt, Boda János igazgató és Ozsváth Gábor matematika szakos tanár nem engedték el, hanem a könyvtárhoz vezették, kinyitották ajtaját, s jó munkát kívántak. A jókívánság bő négy évtizedig, 2013 októberéig kitartott! Munkájában kifejezetten szerette, hogy a gyermekeket útba igazíthatta, mit és hogyan olvassanak, s büszkeséggel töltötte el, hogy firtatás nélkül megnyíltak előtte, megbíztak benne, s kötődtek hozzá. Úgy érezte, nemcsak két gyermeke van – férjével, Benedek Huszár Gáborral 1970-ben kötött házasságot, s nevelték nagy egyetértésben gyermekeiket, Jánost és Mártát –, hanem sokkal több.
Otthon, Kisbaconban
Feledhetetlenek a kisbaconi gyermekkori emlékek.
Az ötvenes években nehéz időszakok követték egymást. A világháború utáni új rezsim könyörtelen és értelmetlen határozatokat léptetett életbe, amelyek szegénységet és nélkülözést hoztak – a termés javát be kellett szolgáltatni, nem volt pardon akkor sem, ha nem termett elég. Az idő viszont sok mindent megszépít...
A mezőre családostól mentek, ahol mindenkinek megvolt a feladata. A gyermekek borvízért a Küpűhöz, azaz a hegyalatti forráshoz mentek, munkájukhoz tartozott a kévék kötése, összehordása és a gereblyézés is. A cséplés több tekintetben is ünnepnek számított. Gabonáját mindenki behordta a csűrbe, s várták, hogy a cséplőgép tulajdonosa, Benedek Péter Dénes betérjen udvarukba. Ilyenkor is jutott feladat a gyermekhadnak: cserépkorsókban borvizet vittek a dolgozóknak, s ők takarították el a szalmatöreket és a polyvát. Csépléskor hagyományosan juhot öltek, húsából tokánylevest készítettek, utána pedig fánkot ettek. Nem lehet feledni a lánykori történeteket sem.
Akkoriban sok bált szerveztek, és még a szilvesztert is együtt ülték meg. Tanítóik, Lakatos Elemér és Irénke minden újévre előadást tanítottak be, amit a művelődési otthonban adtak elő, majd mulatozásba fogtak, éjfélkor átmentek a templomba, hogy a jó Istennek hálát adjanak, azt követően hazamentek, hogy megegyék a hajalt kukoricát és a töltött káposztát, majd fiatal és idős egyaránt visszament a bálba. A lányok a szülők mellett ültek, a fiatalemberek illendő módon kérték fel őket táncolni.
Vasárnap délutánonként a lányok összeültek, piros szegfűt tettek a mellükre, összefogózva és énekelve mentek az utcán egészen az Úrfenyőig, ahol aztán találkoztak az utánuk eredő legényekkel. Az udvarlási szokás része volt az is, hogy a lányok a mezőn át a Suvadás felé mentek borvízért, megtöltötték a korsókat, a szembejövő legények azt elvették, kiöntötték, majd együtt mentek vissza újból megtölteni.
Húsvétkor mindenki elment mindenkihez locsolni, a verseket nem muszájból, hanem tiszteletből mondták, s kicsit büszkék is voltak azok, akik szebbet, találóbbat tudtak, és érződött, készültek az alkalomra.
Kisbaconnak nem voltak kirívóan gazdag családjai, ami békességet és összetartást hozott, ennek hatása ma is érződik. Ha valamit kér az ember, a falu szívesen ad, főleg, ha látja az eredményt. Felemelő volt látni, hogy néhány éve, amikor a feredő készült, mennyien akartak valamiképp hozzájárulni a munka sikeréhez. Sokan jöttek messziről, sokan Erdővidékről, hogy a jó szórakozási lehetőséggel kecsegtető feredő elkészüljön, azoknak pedig enni kellett adni. Akadt, aki olajat, zsírt, fuszulykát, paradicsomot, szalonnát, hagymát, paprikát, krumplit adott, volt, aki juhot vágott. Bőségesen kikerült az ennivaló akkor is, ha mesenapot ültek. Legutóbb háromszázhúsz gyermeket kellett megetetni, de egyikük sem maradt étlen. Sokan vállaltak részt a főzésben. Kora reggeltől készült az étel, az asszonyok melegben, gőzben ültek egész nap, de munkájuk nyomban kifizetődött, amikor látták, milyen jó étvággyal fogyasztott a gyermeksereg. Sütni is szerettek a kisbaconiak – nem hiába nevezik még most is kalácssütőknek őket! Jóformán nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer-kétszer ne készült volna valami tésztaféle, hogy a betérőket mindig legyen mivel megkínálni. Manapság ez a hagyomány akkor látszik leginkább, ha az egyház szervez valamit: a gazdasszonyok felajánlásának köszönhetően nem ritka, hogy akár harminc-negyvenféle süteményből lehet válogatni! Mindannak ellenére, hogy munkája Baróthoz kötötte, Márta néni fejében soha meg sem fordult, hogy Kisbaconból elköltözzön, pedig az ingázás nem mindig volt könnyű. Nem ment volna el semmi kényelemért ebből a jó, összetartó közösségből. Fiatalasszonyként azért imádkozott, ha gyermekei felnőnek, a világ közepét, Kisbacont el ne hagyják, dolgozzanak, boldoguljanak ott, ahol felnőttek. Jól imádkozott: gyermekei messze tanultak, de szülőföldjüktől nem szakadtak el, otthon kerestek megélhetést. Nemcsak családtagjainak, de a mai fiataloknak is csak azt tudja tanácsolni, ne a pénzt és a tisztséget hajszolják, hanem a lelki megnyugvást keressék. Az ötvenes években még hétszázötvenen lakták a falut – ma háromszázzal kevesebben vannak –, ám mindenki megélt, a település ma is eltartja azt, aki bízik benne.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Svájcból érkezett az adomány
Új számítógépek a Bolyainak
Tizenhét számítógéppel gazdagodott szerdán a Bolyai Farkas Elméleti Líceum fizikalaboratóriuma. A részletekről Szathmáry Zsolt, a Bolyai Kollégium Alapítvány képviselője tájékoztatott.
Az ajándék Svájcból, egy ott élő bolyais öregdiák, Lukács Ottó közbenjárására érkezett, a Bolyai Kollégium Alapítvány közvetítésével. Az utóbbi két hónapban ez már a második svájci adomány. Nemrég egy egész számítógépparkkal bővült a Bolyai líceum infrastruktúrája, a számítógépek mellett óriáskivetítők és 120 szék is az iskola birtokába került – tudtuk meg Szathmáry Zsolttól.
A Bolyai Kollégium Alapítvány illetékese azt is elmondta, hogy a szervezet az elkövetkezőkben tovább támogatja a tanintézetben zajló oktatás minőségének emelését, ugyanakkor – mint ismeretes – szívügyük a bolyais sportpálya felújítása. Ezt a célt szolgálja a Vásárhelyi Forgatag részeként szombaton megrendezésre kerülő Bolyai-olimpia, amelynek során sportversenyekre és bemutatókra, kerekasztal-beszélgetésekre, illetve a Fuss egy kört a Bolyaiért! nevű adománygyűjtő akcióra is sor kerül. A beszélgetéseken egykori és mai élsportolók vesznek részt, 16 órától Veres Amarilla magyarországi kerekes székes vívó paralimpikonnal találkozhatnak az érdeklődők. A sportpályára fordítják idén a „forgatagos” karkötők értékesítéséből begyűlt pénzt is. Szathmáry Zsolttól megtudtuk, hogy a tervezett 50 ezer eurónak eddig majdnem a fele gyűlt össze, és reményeik szerint az első alkalommal megrendezésre kerülő bolyais sportnap után a hiányzó összeg is meglesz.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Nyári beszélgetés Kocsik József mezőgazdásszal
„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!”
– Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
– Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is.
– A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát.
– Milyen nemzetiségű volt Rangheț?
– Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni.
– Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól?
– Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival”
– Hányban születtél?
– Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat.
– Hol láttad meg a napvilágot?
– Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett.
– Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül?
– Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak.
– Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után?
– Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába.
„Hatéves koromtól volt pónilovam”
– Mióta rúgtad?
– Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába.
– Mitől volt mezítlábas az a csapat?
– Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán.
– Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?!
– Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot.
– Mi történt veled az érettségi után?
– Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz.
– Végül elvégezted az agronómiát?
– Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében.
– Mezőgazdasággal nem foglalkoztál?
– A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya.
– Szüleid ott laktak?
– Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán.
– Ők mivel foglalkoztak?
– Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt.
– Jól érezted magad a szerszámműhelyben?
– Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba.
„Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is”
– Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába?
– A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek.
– Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad.
– A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van.
– Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén?
– Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük.
„Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!”
– Hiszel Istenben?
– Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba.
– Végül is, milyen a viszonyod Istennel?
– Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele…
– Vannak ellenségeid?
– Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek.
– Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy?
– Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja.
– Egészséges vagy?
– 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni.
– Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor?
– Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt.
„Életem legszebb időszakát élem”
– Értek nagy veszteségek életed során?
– Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát.
– Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után?
– A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom.
– Félsz az öregségtől?
– Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek.
– Boldog vagy most?
– Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat.
– Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért?
– Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől”
– Szeretsz utazni?
– Szeretek.
– Merre jártál?
– Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak.
– Hivatalos úton jártál Brüsszelben?
– Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van?
– Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz?
– Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját.
– Milyen politikai beállítottságú vagy?
– Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni.
– Hibáztál sokat az életben?
– Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől.
„Láttam a miniszterelnök házát”
– Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál.
– Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék.
– Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott?
– Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították.
– Milyen rendezvényen vettél részt?
– Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén.
– Tetszett Felcsút?
– Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az.
– Hogy érezted magad ott?
– Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem.
„Brüsszelben naponta háromszor esett az eső”
– Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből?
– A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem.
– Milyen nyelven szólaltál fel?
– Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar.
– Miről beszéltél?
– Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja…
– Tetszett a város?
– Brüsszelben naponta háromszor esett az eső…
– Élvezted a látogatást?
– Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni.
***
– Hozzátennél még valamit?
– Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Magyar báró a színromán faluban - dokumentumfilmsorozat az erdélyi arisztokráciáról
Erdély arisztokratáiról, restitúciós küzdelmeikről szól a Major Anita és Margittai Gábor által készített, Tiltott kastélyok című dokumentumfilmsorozat, amelynek első része a Fehér megyei Fugadon található Bánffy-birtokot mutatja be.
A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Neumann János-pályázatára elkészült 27 perces alkotás a Youtube videomegosztón is megtekinthető. Lovagteremben legelésző tehenek, feldúlt családi kripták, elpusztított birtokok - – másfelől jussukat visszakövetelő nemesek, akik nem fogadják el, hogy a történelem nem visszafordítható a Kárpát-medencében – erről szól a sorozat, amelynek első része Erdély veszélyeztetett etnikai és társadalmi rétegeihez kalauzol.
Főnemesi sarjnak lenni egy isten háta mögötti színromán falu szinte egyetlen magyarjaként – nem kis kihívást vállalt báró Bánffy Farkas, amikor úgy döntött: Magyarországról visszatelepszik az erdélyi szórványvilágba, méghozzá ősei kastélyába, Fugadra – írják a film alkotói a Magyaridők.hu-n.
Az erdélyi arisztokrácia megpróbáltatásait és jelenkori restitúciós küzdelmeit bemutató felfedezőutunkat itt, a dél-erdélyi szórványban kezdjük, ellátogatva többek között a Nagyenyed szomszédságában fekvő Csombordra is, ahol a Kemény bárók kriptáját nemrégiben kifosztották, falusi szemétlerakónak használták.
A fogyatkozó magyarságú településeken a magyar múlt fizikai és szellemi központjai, a kastélyok nagyobb veszélyben vannak, mint a tömbmagyarság „szállásterületein”, a Székelyföldön.
A Csombord szomszédságában fekvő Enyedszentkirály államilag kisajátított (újraállamosított), magyar múltjától szinte teljesen megfosztott kastélya környezetében megtapasztalható, milyen az, ha a közösség vezetői, rátermett lelkipásztorok képesek megvédeni egy alig százfős gyülekezetet az asszimilációtól” – fogalmaznak a sorozat alkotói.
Fugadon báró Bánffy Farkason kívül alig néhány – rohamosan elrománosodó – magyar él, így a főnemesnek szinte egymagában kell helytállnia. A múlt rendszerben községi iskolaként „üzemelő” kastélyt a család visszaperelte, ám az egykori Bánffy-birtokokért most is perek sokasága folyik. A román állam egyértelmű taktikája a „kivéreztetés”, és ehhez nem késlekedik bármilyen eszközt, akár a történelemhamisítást is bevetni. Krónika (Kolozsvár)

Mozgásra nevelt, élményt adott (Dimény Olga évtizedei)
Dimény Olga, vagy ahogy a baróti Tanulók Klubjának legendás vezetőjét Erdővidék-szerte ismerik, Olgi néni szeptembertől nyugdíjba megy. Nehéz elhinni, hogy az örökké energikus, folytonosan szervező és gyermekeiként szeretett tanítványaival elfoglalt tanárnő visszavonul, s otthonról szemléli majd a világot – nem az a fajta. Valószínűleg nem is lesz úgy: arra készül, amíg még hívják, óraadó tanárként visszajár a bő húsz éven át szolgált intézménybe, hogy jelenlegi csoportjait oktassa. Nem hagyja el az általa alapított és szakmai berkekben az idő folyamán országos népszerűségre szert tevő Barót Kupa elnevezésű nemzetközi tánc- és tornafesztivált sem. Egy szó mint száz: Olgi néni nagyon aktív nyugdíjas lesz.
Korán választott hivatást
– Egy nagybaconi leánykában a hatvanas évek végén miként érlelődik meg a gondolat, hogy testnevelő tanár legyen?
– Én már ötödikesen tudtam, hogy az akarok lenni. Egyed Csaba osztályfőnököm testnevelés szakos volt, s némileg meglepődött, amikor az osztályt végigkérdezve, hogy ki mivé szeretne válni felnőttként, én azt mondtam neki, hogy tornatanár. Osztályfőnököm kiváló pedagógus volt, röplabdát és atlétikát oktatott, és amikor felfedezte a torna iránti hajlamomat, külön is foglalkozott velem. Ma is megvan egy fénykép, amelyen a volt labdarúgópályán a tűzoltógerendán fejállást csinálok. Négy év múlva, amikor a Jóbarát egyik újságírója felkereste a nagybaconi iskolát, és beletekintett Egyed Csaba feljegyzéseibe, kiderült, azon a bizonyos napon füzetébe azt jegyezte fel, hogy Baló Olga (Dimény Olga lánykori neve – szerk. megj.) fizikailag gyengén fejlett, tornatanár szeretne lenni. Az újságíró az érdekesség kedvéért lejött Barótra, ahol én már kilencedikes diák voltam, hogy rákérdezzen, még mindig testnevelőtanár szeretnék-e lenni. Mindannak ellenére, hogy az azelőtti évben ízületi és szívreumám miatt fel voltam mentve a tornaórák alól, azt mondtam, igen, még mindig az akarok lenni. Az igazság az, hogy betegségem már akkor sem akadályozott, hogy a tornafeladatokat elvégezzem: tanárom, Kermeczky Réka hiába kergetett el a pálya egyik részéről, mert a másikon úgy is elvégeztem a gyakorlatokat. Az elkövetkező években komolyan atletizáltam, 800 és 1500 méteren megyei és országos versenyeket nyertem.
– Ilyen előzmények és elhatározás után, gondolom, egyszerű volt az egyetemre bejutni.
– Rosszul gondolja! Az egyik legnagyobb, szinte áthághatatlan akadályt éppen egészségügyi múltam jelentette. Hiába értem el versenyeken kiváló eredményeket, kórlapom sokáig elkísért. Az egyetemi felvételire való jelentkezés feltétele volt a pályára való alkalmassági orvosi igazolás megléte. Ilyent sem Baróton, sem Sepsiszentgyörgyön nem akartak adni. Végül könyörgésem meghallgatásra talált kardiológusomnál, Zsigmond doktor úrnál, aki azt mondta, rajta ne múljon, megadja. 1973-ban nem sikerült a felvételim, de láttam, van mit keresnem ott. Mégis szinte fel kellett adnom terveimet: egy Sugásfürdőn szervezett síversenyt megnyertem, az azt követő gálafelvonuláson pedig olyan szerencsétlenül lépett elém egy néző, hogy lábam törtem. Ekkor hajlottam volna arra, hogy gyógytornásznak tanuljak, de néhány hét múlva levágtam a gipszemet, és ismét edzeni kezdtem. A barátom, későbbi férjem, Dimény János, aki akkoriban elsőéves egyetemista volt a testnevelő szakon Bukarestben, felvitt a fővárosba és évfolyamtársaival együtt edzve készültem a felvételire. Úgy okoskodtam, látogatás nélkülire iratkozom, mert egyszerűbb lesz. Hozzám hasonló „okosak” akadtak még néhányan, éppen ötvenen voltunk egy helyre, de végül 9,50-nel elsőként jutottam be. Olyan jól sikerült a felvételi, hogy a futáseredményeim miatt az egyetem atlétikaedzője azt szerette volna, hogy iratkozzam át nappali tagozatra, de én elutasítottam a lehetőséget. Attól féltünk, ha mindketten nappalin leszünk, úgy helyeznek ki, hogy Jánossal nem fogunk egymáshoz közel eső katedrát kapni, mi pedig nem akartunk elszakadni egymástól.
Bajnokokat neveltek
– Tanári pályája miként alakult?
– Lévén, hogy nem a nappali szakon tanultam, már az egyetemi évek alatt is tanítottam. Megfordultam Kisbaconban, Székelyszáldoboson és Magyarhermányban. 1979-től 1990-ig Nagybaconban tanítottam, majd a baróti Gaál Mózes Általános Iskola következett 1996-ig, végül a Tanulók Klubjában voltam előbb igazgató, majd a központosítást követően intézményvezető. Nagybaconban férjemmel közösen sikeres női és férfi tornacsapatot alapítottunk, amellyel nyolc évig folyamatosan megyei bajnokok voltunk. A Károlyi-módszert alkalmazva már óvodás korban válogatni kezdtünk a nagyszámú gyermekseregből, akik közül a legtehetségesebb tíz-tizenkettővel foglalkoztunk heti három alkalommal. Ezt a munkát folytattuk Baróton is, ahol csapatunk 1991-ben megnyerte az általános iskolák számára utolsó alkalommal kiírt megyei versenyt, az országoson harmadikként végeztünk, Náfrádi (Szabó) Irénke pedig első helyezést ért el. Ő annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy még az onyesti tornászközpontba is elvitték.
Intézményvezetői kihívás
– A Tanulók Klubja milyen kihívások elé állította?
– A Tanulók Klubja tánc- és tornakatedrájára áthelyezéssel kerültem, de örvendtem, hogy oda mehetek, ahol olyan jó közösség van. Akkoriban fafaragás-, rajz-, karting-, elektronika-, báb-, moderntánc- és néptánccsoport működött, az oktatók mellett két éjjeliőr, karbantartó, titkárnő és korrepetitor volt alkalmazásban, azaz tizenkét főnyi intézményt kellett igazgatnom. Köreink rendkívüli népszerűségnek örvendtek, Erdővidék jóformán minden szögletéből özönlöttek a gyermekek, általában ötszáz fölött, hatszázhoz közelítő gyermeklétszámunk volt. A munkát hátráltatta, hogy 1997-ben elkezdtük székhelyünk felújítását, ami közel tíz évig, 2006-ig tartott. A tíz év hányódás közben – köreinket az iskolák osztálytermeiben és tornatermeiben tartottuk – szakok alakultak át vagy szűntek meg, oktatók mentek el, az intézményt központosították, Sepsiszentgyörgyhöz csatoltak, azaz jogi személyiségünk megszűnt; nehéz volt az újrakezdés. Volt felújított épületünk, minden igényt kielégítő próbatermeink, kilenc vendégfogadásra alkalmas szobánk – ez nagyon fontos, hiszen a meghívott csapatokat el tudtuk szállásolni, de bevételhez is juttatott –, ám a gyermeklétszám visszaesett. Miután mozgósítottuk régi, a községekben élő barátainkat, akik segítettek tevékenységeink népszerűsítésében, s megjelentek az első eredmények, helyreállt a rend, ismét teljes kapacitással tudtunk működni. Újra mindenik köz-ségből jöttek a fiatalok, hogy néptánc, báb, informatika és modern tánc-torna oktatásunkban részesüljenek. Legtöbben Nagybaconból érkeztek. Mint mondották, nem azért hozzák gyermekeiket hozzánk, mert odavaló vagyok és ismernek, hanem főleg azért, mert valaha őket is tanítottam, s tudják, milyen fontos, hogy a gyermekek mozgásigénye megteremtődjön. Nagyon örvendtem, amiért így gondolkodtak: visszaigazolást nyert, a Jánossal közös elképzeléseink helyesek voltak, nemcsak tanítottunk, de élményt is adtunk a gyermekeknek.
Nemzetközi esemény Baróton
– Gondolta volna 1997-ben, amikor a tánc- és tornafesztivál elindult, hogy szakmai körökben és a barótiak között is olyan népszerű lesz?
– Az igazság az, hogy bíztam benne, de várakozásomat jóval felülmúlta a siker. Az egész onnan indult, hogy 1996-ban meghívást kaptunk Vaslauiba egy hasonló rendezvényre, ahol nagyon jó hangulatban versenyeztünk, és Szabó Vass Melinda, Téglás István – ő most Bukarest egyik legismertebb táncművésze – és Kiss Abigél révén kiemelkedő sikereket értünk el. Amikor hazajöttünk, úgy gondoltam, jó lenne, ha a hazai közönség is láthatná, milyen tehetséges gyermekeink vannak, ezért nyomban nekifogtam szervezni. Szerencsénk volt azzal is, hogy részt vettem egy Bukarestben szervezett képzésen, amelyen megismerkedtem a stilizált néptáncokat oktató Florin Gavrilescuval, aki nemcsak a zsűrielnök tisztségét vállalta el, de tanácsaival segített is. Az első Barót Kupára 1997. március 23-án került sor tíz csapat, azaz közel százötven tanuló részvételével. Akkoriban a gyermekek elfértek még a tornateremben letett matracokon, a főzést pedig az óvoda konyhája oldotta meg. Ahogy nőtt a rendezvény, nőttek az igények is, s már nemcsak a baróti szálláshelyek, de még a tág környék panziói sem voltak elegendőek. Arra is volt példa, hogy egy csapatnak Tusnádfürdőn kellett megszállnia. Nem is csoda, mert a néhány környékbeli csapaton kívül – Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Kovászna – a többiek messziről jönnek. Rendszeresen visszajárnak Barótra bukaresti csapatok, valamint Petrozsény, Kudzsir, Arad, Găeşti, Vaslui, Amara, Râmnicu Sărat, Bârlad, Slatina és Gyulafehérvár képviselői vagy a határon túlról Kapuvár, Kisinyó vagy éppen Párkány csapata. Legutóbb hétszázan táncoltak kis sportcsarnokunkban, amiben nagy szerepe volt annak, hogy az utóbbi öt évben együttműködünk a Magyar Látványtánc Szövetség elnökével, Boros Tündével, és a Barót Kupa az általuk szervezett Európa Kupa selejtezőjévé vált.
Aktív nyugdíjasként
– Még néhány nap van hátra nyugdíjazásáig. Visszavonul és távolról figyeli az eseményeket vagy továbbra is tevékenyen részt vállal a sportszervezésben?
– A Tanulók Klubjának ügyintézését minden bizonnyal jól fogja végezni utódom, Bálint Péter, katedrámon pedig a jól felkészült, tehetséges Pál Éva veszi át a helyem. Mivel nem szeretnék a nagyon hozzám nőtt diákjaimtól ilyen hirtelen elszakadni, kérvényeztem, aerobik- és mazsorettoktató óraadó tanárként maradhassak még. Ha esetleg nem bólintanak rá, úgy sem maradok ki teljesen a sportéletből, hiszen a Barót Kupa szervezését még, amíg erőm engedi, folytatom. Hasonlóképp kitartóan tovább szervezem a szívügyemnek tekintett nagybaconi Pásztortűz Egyesület által életre hívott Barátság Tánclépésben néptánctalálkozót is.
– Több szakmai díjban is részesült az idők folyamán. Mennyire fontosak ezek egy pedagógus életében?
– A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2011-ben adományozott Ezüst Gyopár-díj nagyon jólesett, mert mégiscsak a legismertebb szakmai szervezettől érkezett. Hasonlóan fontosnak éreztem a Tanulók Palotája igazgatójától, Kerekes Jenőtől idén kapott életműdíjat is, hiszen a közvetlen kollégák őszinte megbecsülését jelzi. Mégsem ezek, hanem a gyermekek ragaszkodása a legfontosabb visszajelzése annak, hogy munkám során valamit jól végeztem. Rengeteget jelent, hogy a húsz-harminc éve végzett diákjaim nem felejtettek el, az utcán előre köszönnek és mosolyogva, őszintén érdeklődnek, hogy vagyok és segíthetnek-e valamiben. Az ilyen pillanatokért mondom azt, megérte a tanári pályát választani és hivatásként művelni.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Osztatlan közönségsiker az első kolozsvári drónversenyen
Premierszámba ment a hétvégén a Román Repülőmodellező Egyesület által Kolozsváron megrendezett drónverseny, amely korunk műszaki beállítottságát tükrözi, de amely az ember ügyességét, reflexét, gyors határozathozatali képességét és nem utolsósorban a pénztárcáját is próbára teszi. A Liberty Technology Parkban szombaton és vasárnap az augusztus végi nagy hőségben tizennégy helybeli „pilóta” mérte össze tudását, a hektárnyi – bekerített – területen kialakított, kapukkal, zászlókkal, akadályokkal teletűzdelt légi pályán, de ugyanakkor „szabadfogásban”, előre összeállított műsorral is versengtek. A Liberty Multirotor Racing 2017 elnevezésű vetélkedőn látottak-hallottak főleg a közönség fiatal tagjait kerítették hatalmukba, bizonyára többen kedvet kaptak kipróbálni ezt a nem olcsó mulatságot. Kiegészítésként a szervezők bemutatót tartottak néhány távirányítású autó- és helikoptermodell képességeiről is.
A pályán – mind a nézőknek, mind a stábnak fenntartott részen – szüntelenül műszaki zsargonkifejezések röpködtek, drónokról nem is beszélve... A rendezvény főszervezője, Babos András Sándor, a Román Repülőmodellező Egyesület (ARA) elnöke még a szombat délutáni verseny előtt, az edzésre szánt egy órában is megállás nélkül irányított, telefonált, intézkedett, mikrofonba konferált. Annyit mégis elmondott lapunknak, hogy eddig Brassóban, Bukarestben és a tordai sóbányában tartottak hasonló versenyt, amelyek célja nem más, mint népszerűsíteni nálunk ezt a szerinte nemes és nyugaton már elterjedt technikai sportágat és a modellezés egyéb ágazatait.
A hivatalos elnevezésük szerint „távolból irányított légi járművek”, közismert nevükön drónok hivatásszerűen filmezésre, természeti katasztrófák felszámolására, eltűnt személyek vagy állatok felkutatására, de a mezőgazdaságban, erdőgazdálkodásban, hírszerzésben is használhatók. Ugyanakkor sporteszközöknek minősülnek, verseny idején a pilótáik két joystick révén utasítják a földről négymotoros, négy légcsavarú járműveiket. Videokameráján keresztül a drón kapcsolatban áll működtetője FPV (’First-person view’) szemüvegével, amelybe továbbítja azt a képet, amit repülés közben „lát”. Így az a képzet áll elő a pilóta agyában, mintha ő maga is rajta lenne a kis drónon, és annak megfelelően irányítja azt.
Az ilyen vetélkedő szabályzata nagyon precíz, minden eshetőségre kiterjed, külön-külön a selejtezőkre, nyolcad/negyeddöntőkre, majd a már kieséses rendszerben zajló elődöntőre, döntőre is. Egyszerre ketten versenyeznek, a selejtezőben például a két-három forduló mindegyike 3–4 röptetésből áll, s a legjobb köridők összege ér továbbjutást – ha valaki nem teljesít mérhető köridőt egy fordulóban, attól még nem feltétlenül esik ki. A kieséses szakaszban már nem számít az időeredmény, csak az, hogy ki teljesíti a pályát, illetve ki ér célba hamarabb. Külön szabályok vonatkoznak arra, hogy mi történik, ha a drón nem tud „bevenni” egy kaput, vagy hozzáér az azt jelző zászlóhoz – általánosságban: vissza kell mennie az illető akadályhoz és újra kell próbálkoznia, ellenkező esetben 10 másodperces büntetést kap; ugyanakkor, ha egy fordulóban három ilyen büntetést kap, kizárják. Arra is van szabály, ki a „győztes”, ha mindkét drón leesik. Másfelől, a „freestyle” versenyben fejenként 3 perc áll a résztvevők rendelkezésére, hogy „elbűvöljék” a zsűrit; ilyenkor a versenyző által választott zeneszám szól a hangfalakból, miközben akrobatamutatványokat végez a drónjával.
A szombati versenyen bizony előfordult, hogy a drónok diófákba vagy a védőhálóba csapódtak, de ez nem csoda, ha figyelembe vesszük elképesztő sebességüket: 100–140 km/h-t is elérhetnek. Emiatt egyébként olyan élesen „vinnyogtak”, hogy a környék madárrajai pánikszerűen menekültek, az egyik néző, egy fiúcska pedig meg is jegyezte: „úgy zümmögnek, mint valami óriási darazsak.”
A versenyt kivetítőn lehetett követni, pontosabban azt a mozgóképet láthattuk a nagyméretű vásznon, amit villámgyors cikázásaik közben a kis gépek pilótáiknak közvetítettek. Olykor izgalmat jelentett, hogy „civilek” is kerültek a bekerített pályára – hiszen adott esetben nem veszélytelen az ilyen sebesen haladó tárggyal való találkozás.
Az egyik versenyző, Adam Bogdan lapunknak elmondta, hogy ilyen pályához hétköznapokon természetesen nincs hozzáférésük, az edzéseket városon kívüli zöldövezetben, fák között lehet csak végezni. Több száz órai gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki ennyire jártas legyen az irányításban. A drónját ő maga tervezte és készítette el, alkatrészeit az interneten szerezte be. Fontos, hogy nagyteljesítményű legyen benne az elem, mondta, s azt is elárulta, a teljes felszerelés bizony nem olcsó: 700–800 euróba kerül.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Kézműves mesterségek tábora
A Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület szervezésében ötnapos tábor keretében ismerkedhettek meg a kibédi gyermekek, fiatalok olyan hagyományokkal, hagyományos mesterségekkel, melyeknek gyakorlása mára már a mindennapi életből kiveszőben van. A program tevékenységeinek összeállításánál elsősorban ennek fontosságát tartottuk szem előtt, ötvözve a szép- érzék, a készségek fejlesztésével és a tudásátadás lehetőségével. Kihasználtuk Kibéd hagyományainak kincstárát, közösségi tudását és mindezek őrzőinek, képviselőinek létezését, közreműködését. Így kerekedett ki a teljes program, melyben idősebb mesterektől tanulva gyakorolhatták a résztvevők a fafaragást, a szőnyegszövést, varrást, a házikenyér- és kalácssütést. A tábor programja színes volt, mindenki megtalálta benne a számára legérdekesebb, hozzá legközelebb álló mesterséget, melyben alkothatott. Az oktatást gyakorlott mesterek végezték, akik igyekeztek tudásuk legjavát átadni a lelkes fiataloknak. A fafaragást Sándor János nyugdíjas tanár, fáradhatatlan fafaragó művész tanította. Munkájában Gergelyfi Sándor segítette, aki szintén jól ismeri e mesterséget. A kenyér- és kalácssütés fortélyaiba Péterfi Ilona pékmester, valamint Oltyán Emma önkéntes avatta be a fiatalokat. A tésztagyúrásból mindenki kivette részét, elkészítette saját kalácsát, melyet el is fogyasztott. A varrás több öltésfajtáját Suba Irma varrónő irányítása alatt sajátították el, főleg a lányok. Egyetlen tevékenység, a gombvarrás volt kötelező minden résztvevőnek. Ennek gyakorlati jelentőségét nem is kellett magyarázni a gyerekeknek, lelkesen és sikeresen tanulták meg mindannyian. A szőnyegszövést fontos tevékenységnek tartottuk. Az egyesület elnöke által megismerhették azt a nehéz munkafolyamatot, mellyel őseink ruházatát, és minden kenderből, lenből készült használati tárgyát elő tudták állítani a szorgos kezű asszonyok. Az egyesület névadója, Seprődi János zenetudós gyűjtötte össze Kibéd népdalait, írta le néptáncát (1897–1911 között). Ezt a kincset egészíti ki Ráduly János kibédi népballada-gyűjteménye. Ezekből tudást meríthettünk ez alkalommal is. Mátyus Ilonka nyugdíjas tanítónő segítségével három népdalt sajátítottak el a táborozók (Elveszett a lovam, Kibéd község de szép helyen van, Repülj madár…), amelyeket sokan eddig nem ismertek. A néptáncot olyan fiatal pár tanította, amely maga is tanulta és tanulja a néptáncot. Korondi Zsófia és Gál Krisztián harmadik éve a Maros Művészegyüttes művészeinek (Kásler Magdának és Farkas Csaba Sándornak) a tanítványai. Varrottasokból és fafaragványokból szépen berendezett kiállítás került bemutatásra, melyet képek egészítettek ki a tábor jelentős eseményeit ábrázolva. Összegzésképpen a táborban tanultak elméleti és gyakorlati kiértékelésén egyénileg és csapatban is remekül vizsgáztak a gyermekek. A program záróeseményén részt vett több mint negyven szülő és hozzátartozó. A kiállítás megtekintése és a táborozók népdal- és néptáncos gálaműsora után az oklevelek kiosztása következett, majd közös vacsora mellett levonták a program tanulságait és megvitatták a jövő évi tábor terveit. A pályázat ötletének kidolgozása és tevékenységeinek megvalósítása nem jöhetett volna létre két lelkes pedagógus, Korondi Erzsébet és Kálmán Ildikó következetes munkája nélkül. Ők voltak azok, akik összehangolták, fel- ügyelték, irányították az eseményeket, vigyázva azok zökkenő- mentességére, biztosítva a jó hangulat megteremtését és megőrzését. Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult a program sikeréhez, a cégeknek is – Agro Prod. Com. Dósa Kft.; Silcom Kft.; Elan IPT. –, amelyek támogattak bennünket. A program fő támogatója a Maros Megyei Tanács volt.
Borbély Emma, a Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület elnöke / Népújság (Marosvásárhely)

Románia csak felvevőpiacnak kell Pár hónappal ezelőtt bukaresti szakértők és véleményformálók, sőt a jobbközép államfőt nem túlságosan kedvelő kormánypárti politikusok is dicshimnuszokat zengedeztek Románia geopolitikai súlyának látványos megerősödéséről.
Az eufóriának, az ország külpolitikai téren elért sikereinek kétségkívül megvolt, és ma is megvan az alapja. Donald Trump amerikai elnök megválasztását követően – júniusban – Klaus Johannist fogadta a kelet-közép-európai országok vezetői közül elsőként a Fehér Házban, ugyanabban a hónapban a román államfő Berlinben tett hivatalos látogatást. A múlt héten pedig Johannis látta vendégül Franciaország nemrég megválasztott államfőjét a Cotroceni-ben.
A világ bármelyik országa megirigyelné a hasonló diplomáciai teljesítményt, elvégre mindenki szeretne szoros, és ami a legfontosabb: saját politikai, gazdasági érdekeit előremozdító kapcsolatot kialakítani a világ nagyhatalmaival. És itt el is érkeztünk a probléma lényegéhez, néhány hónap távlatából ugyanis elmondható, hogy Bukarest diplomáciai babérjai a valóságban nem, vagy csak nagyon kis mértékben szolgálják az ország érdekeit.
Eddig sem volt titok, hogy Amerika egyszerű hídfőállásként tekint Romániára (is) a világhatalmi játszmák színterén, ezért létesített nálunk rakétavédelmi pajzsot. Ám ezen túlmenően sem az amerikai vízumkötelezettség évek óta lebegtetett eltörlése, sem az új befektetések idecsalogatása terén nem sikerült áttörést elérnie Bukarestnek. Ugyanez a helyzet Francia- és Németország esetében, amelynek vezetői például nyilatkozatok szintjén teljes mellszélességgel támogatják Románia schengeni csatlakozását, ám pillanatig sem képesek lobbizni érte.
A magyarázat egyre nyilvánvalóbb: valamennyi nagyhatalom nem egyenrangú partnernek, mindössze felvevőpiacnak tekinti Romániát. Washington is, Berlin is és Párizs is egyformán azért igyekszik magához édesgetni és fontos szövetségesként láttatni Bukarestet, hogy a román kormány minél többet költsön el nála a nagyszabású haderőfejlesztésre szánt eurómilliárdokból, kihasználva, hogy Románia összterméke két százalékát fordítja ezentúl védelemre.
Ennek az irdatlan költekezésnek a hasztalanságáról már cikkeztünk, ráirányítva a figyelmet többek közt, hogy luxus közel félszáz F-16-os vadászgépet és megannyi rakétát vásárolni, amikor a kórházaknak nincs pénzük kötszerre, az állam pedig maholnap nem tudja előteremteni a nyugdíjra valót. Az amerikaiak, a németek és a franciák szó szerint versengenek azért, hogy a román hadsereg tőlük vásároljon haditechnikát, ez lapul Johannis washingtoni és berlini fogadtatása, illetve Macron nemrégi bukaresti látogatása mögött.
Ugyanakkor paradoxon, de Románia maga alatt is vágja a fát a nagyhatalmakhoz való dörgölőzésben. Nem titok, hogy a nyugat-európai országok féltékenyek, és nem nézik jó szemmel, hogy a bukaresti hatóságok több mint két évtizede teljesen szervilisek Washingtonnal (lásd például a CIA-börtönök ügyét) szemben, ráadásul most is többnyire tengerentúli fegyverekre költik a pénzt, ahelyett, hogy az uniós piacot (hadiipart) helyeznék előtérbe.
Az igazán szomorú viszont az, hogy Románia a saját hadiiparát is semmibe veszi, ahelyett ugyanis, hogy a Vidombákon létesített (és nem mellékesen Francois Hollande volt francia államfő jelenlétében tavaly ősszel felavatott) Airbus helikoptergyártól rendelt volna gépmadarakat, az amerikai Bellnek tett ajánlatot. Mi ez, ha nem a nemzetgazdasági érdekek aláásása? Ha tehát ezentúl bárki Romániának a világpolitikában learatott fergeteges sikereiről hozsannázik, ne feledjük, az nem más, mint drága pénzen vásárolt buksisimogatás.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

A társnemzet arroganciája
Úton-útfélen látjuk és érzékeljük, hogy egyre erősödik a nacionalista gőg, amely áthatja a többségi társadalom majd minden szegmensét. Az állam elnöke, a szász gyökerű Johannis is kijelentette, hogy az országban megmaradt német kisebbség is együtt ünnepli majd Nagy-Románia létrehozását a többséggel 2018-ban. Ezek szerint az államfő vigad, csak azt nem tudni, hogy a kisebbségből, amelyből szegről-végről vétetett, hányan állnak mögé, s kik azok, akik vele egyetértenek. Nem nagyon érzékeltem, hogy különösebben tiltakoztak volna ez ellen a hazai német ajkúak, pedig illene, hiszen – minekutána dekára kiárusították őket annak idején az NSZK-nak – alig maradtak az országban huszonvalahány-ezren. Van-e vajon hangadója, másképp gondolkodója a maradéknak? Azért írtam országot, mert a romániai németektől elvették azt a hazát, amelyben évszázadokig éltek. Nem hinném, hogy különösebben kellene dörgölőzniük, s elmerülniük az ünnepi frázispufogtatás hagymázas gőzében, hiszen – dacára annak, hogy 1918-ban elődeik méltóztattak odaállni a nagyromán térfélre – ezt a tettet különösebben senki meg nem köszönte nekik. Sőt. Hogy mi játszódott s mi játszódik le azok lelkében, akik talán kényszerből, esetleg trendi hatásra, botorul országot cseréltek, azt én nem tudom, csak sejtem, hiszen hosszú ideig éltem a saját anyaországomban, de ide mindig hazajöttem, s oda csak vissza. Ilyenformán élhetnek az egykori szász szomszédaink is, csak nem nagyon mondják, restellik, s néha csak irodalomban, moziban mesélik el. Egyébként eléggé tragikus részletek körvonalazódnak ezeken a lelki ablakokon át. Egyik barátom, aki a honi magyar sajtó útvesztőiben őszült meg, folyton felhívja a figyelmemet egyik-másik román nyelvű lapban vagy internetes portálon megjelenő förmedvényekre. Vannak köztük olyan fogalmazványok is, amelyek – bár még nem kezdődött el a nacionalista tobzódás tetőződésének időszaka a társnemzet kebelében – kimerítik a fasizmus, a xenofóbia és az etikátlanság fogalmát. Becstelen, ocsmány írások, hitvány dolgozatok, amelyekért jobb helyeken büntetés járna. És csak töredékét nézem meg az ajánlott szakirodalomnak! Pár napja mondta ez az úriember, hogy: „Nézd meg, ebből is kibújt a nackó!”, és figyelem, olvasom, s hát látom a nagy értelmiségit, aki gurunak számít azokon a szakterületeken, ahol működik, hogy valóban, pedig évtizedek óta eszi a magyarbarát kenyeret, a sok ösztöndíjat, talán még kitüntetése is van a román-magyar kapcsolatok ápolása végett, mint Kelemen Hunornak a magyar-román viszony gyümölcsöző építése terén. Így lesz iszony a nagy testvériségből. Pedig van testvériség. Lennie kell, hiszen másképp nem lehet normálisan élni. Minden egyéb út járhatatlan, csak maszlag és hazugság, olyan, mint az EU, tele megfizetett Pilátusokkal, akik nem lehetnek így másak, csak a korlátoltság és a dekadencia helytartói. A nép egyébként azt kiáltaná, hogy: „Jézust! Jézust!”, de valahogy a technika által mindig másvalami hangzik: „Barabást! Barabást!”, mert vannak ügyes nemzetféltők, papjai a csökött intelligenciának, akik vezénylik – évszázada immár – a kórust, hogy szorongjunk, s rettegjünk a következő pillanattól. Mi pedig, mit mondjunk mást: „Köszönjük, jól megvagyunk!” Semmi evoé, hisz korlátozták a levegővételt, kisajátították és beépítették az örökpanorámát. A mi arroganciánk a kitartás. Kicsit már unalmas, de a helyzet egyhamar nem változik. Ez van. Csakazértis.
Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda)

Célkeresztben az ifjúság a IX. magyarlapádi falunapokon
Idén is főszerep jutott a népzenének, néptáncnak
Magyarlapád az elsők között volt Fehér megyében, ahol falunapot szerveztek, idén augusztus 26-27 között került sor az eseményre. A környék „legrusztikusabb” falunapján idén a huszárbemutató és Marosán Csaba előadása nyerte el leginkább a közönség tetszését.
A Magyarlapádi Ifjúsági Szervezet minden évben nagy izgalmak közepette lát hozzá a falunapi program összeállításához, hiszen kizárólag az anyagiaktól függ, mennyire lehet változatossá tenni a kínálatot, milyen előadókat tudnak kifizetni. Tulajdonképpen Fehér megyében Magyarlapád a legnépesebb magyarlakta település, mégis a legkevesebb pénzt utalják ide kulturális programjaikra. Az, hogy egyáltalán bevállalják az anyagilag kockázatos megvalósítást, a sikeres pályázásoktól függ, ez az egyetlen kapaszkodó, ehhez járul hozzá menet közben néhány helyi cég, elsősorban a Biomilk támogatása is.
Pedig a rendezvény általában nagy érdeklődésre számít, a falu apraja-nagyja mindig nagy számban megjelenik a réten, azaz a programok helyszínén, de a környékbeli településekről és Nagyenyedről is sok érdeklődő érkezik.
A cserkészek is bemutatták főzőtudományukat
A Magyarlapádi Ifjúsági Szervezet elnöke, Szabó Dániel tanár, ötletgazda kiemelte: idén nagy hangsúlyt fektettek az ifjúsági programokra, egész évben, így a falunapokon is. Idén szerveztek már megyei gyermekszínjátszó-találkozót, Föld-napot, megünnepelték március 15-ét, és ezen a hétvégén is igyekeztek minél több foglalkozást kitalálni számukra. Abszolút újdonságnak számított, hogy a 10 gulyásfőző versenyre benevezők között idén első alkalommal állítottak fel külön üstöt a fiatalok. A cserkészek mindenkinek be akarták mutatni „újdonsült” főzőtudományukat, amelyet a tíznapos kőközi cserkésztáborban sajátítottak el, főzőgetés közben is ízletesen mesélték a magas sziklák között szerzett élményeiket.
Elkápráztatott a lovasbemutató
Szintén az ifjúság körében keltett nagy érdeklődést a szombat esti lovasbemutató. A magyarországi meghívottak érdekeseket meséltek a huszárok szerepéről, bemutatták az egyenruhát, majd a bravúros bemutatón többek között a tökvágós, karika-elkapós számokkal, vágtázással kápráztatták el a nézőket. Ez volt egyik legkedveltebb, a falunapokon első ízben szereplő programpont.
Lapádon nagy hagyománya van a focinak, az itteni csapatok általában minden évben megnyerik a megyei magyar focibajnokságot, így természetes volt, hogy a falunapokról ez sem hiányozhatott. Két kategóriában volt megmérettetés, 14 év alatt és fölött, összesen 8 csapat nevezett be, a legjobbakat pedig a marosvásárhelyi Smart Soft cég jóvoltából díjazhatták. Más sporttevékenységek, így az egyperces játékok, a szekértoló és a kötélhúzó verseny valamint a beerpong is közkedveltnek bizonyult.
A lapádi gyerekek nagyon szeretnek kézimunkázni,ezért idén is volt kézműves sátor, ahol a kőfestést, papírhajtogatást, sógyurmázást gyakorolhatták.
Főszerep a népzenének és néptáncnak
A népzene és néptánc egyik erdélyi fellegvárában magától értetődő, hogy központi szerepet szánnak ezeknek a falunapokon. A színpadon a helyi táncegyüttes mellett a Vajasdi Margaréta Néptánccsoport és Zenekar, a Miriszló Gyöngye Néptánccsoport és a magyarpéterfalvi Hanga Néptánccsoport mutatkozott be, a szünetekben pedig népdalok csendültek fel. Jelen volt a környék leghíresebb népdalénekese, Boros Erzsébet Csombordról, aki mezőségi és kalotaszegi népdalokat adott elő, a fiatalságot Szilágyi-Székely Zsófia képviselte, aki válaszúti népdalokat tolmácsolt, az idősebb korosztály részéről pedig Simon Imre magyarlapádi nótacsokorral kedveskedett a közönségnek.
Prímástalálkozóból zenésztalálkozó
Három éve került a falunapok listájára a prímástalálkozó, melyből az idén zenésztalálkozó lett. Kevés falu van Erdélyben, ahol annyi muzsikust találhatunk egy településen, Magyarlapádon közel harmincra tehető a számuk, közös produkciójuk egészen különleges és lenyűgöző, legutóbb a szórványkollégium avatóján vonták magukra a magyar sajtó figyelmét.
A vasárnap ünnepi istentisztelettel kezdődött, amelynek keretében 3 aranylakodalmas és 7 ezüstlakodalmas párt köszöntötték, ezt követően közös ebédre hívták meg őket. A gyülekezet a templomból kijövet az ETNO-ART tábor marosvásárhelyi diákjai által rendezett kiállítását tekinthette meg, amely annyira látványos volt, hogy néhányan meg is könnyezték a falu értékeivel való másfajta, művészi szembesülést.
A kétnapos rendezvény jó hangulata Marosán Csaba előadásán érte el a tetőfokot: a kolozsvári színész a paraszti kultúra házassági és udvarlási szokásairól tartott rendhagyó humorestet, fellépése végén pedig – komolyra fordítva a szót - felsorolta a 2017-es év jubileumait is.
A falunapon természetesen koncertek is voltak: a szűkös anyagi keretek miatt nem sikerült meghívni egyetlen közismertebb előadót sem, így két helybéli zenés produkciót tűztek műsorra: szombaton Szabó Zoltán, vasárnap este pedig a HóHányók koncertjére került sor. A falu becsületére legyen mondva, hogy – még ezt is, mint annyi minden mást - sikerült önerőből összehozni, és nem is akárhogy!
Basa Emese / Szabadság (Kolozsvár)

Rendszerváltásról és múlt rendszerről tanácskoznak a máramarosi börtönben
Miben volt hasonló és miben tért el a kelet-európai országok rendszerváltása utáni átmenet?
Idén is megszervezik augusztus 28 és szeptember 3-között a máramarosszigeti börtönmúzeumban az Őszi Iskolát, amelyre a romániai, valamint a környező országok felsőoktatási intézményeiből érkeznek előadók. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Konrad-Adenauer-Stiftung alapítvány és a máramarosszigeti börtönmúzeum által tető alá hozott rendezvényen harminc egyetemi hallgató vesz részt. Ennek fő témája a román és a kelet-európai országok kommunista rendszerei, valamint az ezekben lezajló rendszerváltást követő átmenet közötti párhuzam. Az egyhetes programot a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának épületében kerekasztal-beszélgetéssel nyitotta Virgiliu Tărău, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára, a CNSAS alelnöke, Martin Sieg, a Konrad Adenauer Stiftung alapítvány aligazgatója és Bogdan Cristian Iacob, a Bukaresti Egyetem tanára.
Virgiliu Tărău a Transindexnek elmondta, a rendezvény céljai közt szerepel, hogy összegezze a kommunizmushoz kapcsolódó közép-kelet európai kutatások eredményeit, és megfelelő alapot teremtsen az újabb generációnak a kutatásához. Ennek egyik eleme a múlt rendszer sajtógépezete, amely kapcsán Virgiliu Ţărău kifejtette, ennek nagy szerepe volt a rendszer kiépítésében, egyfajta közvetítő szereppel bírt az akkori elit és a nép között. „Az máramarosi rendezvény keretében azt is vizsgáljuk, hogy a különböző régiókban a sajtónak milyen szerepe volt, lehetett-e valamilyen módon független, valamint, hogy mennyire tekinthetőek hiteles forrásnak az akkori sajtótermékek. Arról is szó lesz, hogy a sajtó hogyan működött, mint propagandagépezet”.
Hozzátette, a korabeli újságokat egyfajta narratívaként kell kezelni, ami az adott korszak történetét örökíti meg, figyelembe véve, hogy az akkori sajtótermékek nem feltétlenül a hiteles tájékoztatás eszközei voltak. Ezt párhuzamba kell helyezni egyéb írott történeti forrásokkal, hogy jobban megismerhetővé váljon az adott korszak.
„Jelenleg a média világa sokkal bonyolultabban működik, sokkal körmönfontabb, hozzáértőbb és pluralista. A múlt rendszerben a média működési elve garanciát jelentett arra, hogy kizárólag az a narratíva jusson el az olvasókhoz, amit az államhatalom diktált. Ezért a sajtót önmagában nem lehet hibáztatni, ez a rendszer egyik eleme volt.
Virgiliu Ţărău azt is elmondta, hogy az elmúlt időszakban a sajtó kevésbé mutat érdeklődést az ilyen témák iránt. Ennek egyik oka, hogy múlt a rendszer bonyolult struktúrájának megértése a médiafogyasztók jelentős részének nem izgalmas. „Sokkal jobban érdekli az embereket egy ismert közszereplő élete”.
Hogy a szocialista diktatúra idején a reklámok miként váltak a propaganda részévé, arról Ionuţ Costea a BBTE tanára, a máramarosi rendezvény előadója kifejtette, ezek a tervgazdasághoz kapcsolódtak és azt a célt szolgálták, hogy eredményesebbé tegyék a termelést „ mindenki az igénye szerint”. Az erőltetett államadósság-visszafizetés miatt a Románia belső piacára szánt élelmiszerek jelentős része is exportra került. Ezért az államapparátus a propagandagépezeten keresztül arra törekedett, hogy rávezesse a lakosságot a "minél tudatosabb táplálkozási szokásokra". Az egyik ilyen híres jelmondata a nyolcvanas évek korszakának a „Nici o masă fara peşte”.
"A nyolcvanas években teljesen üresek voltak az élelmiszerüzletek polcai, leszámítva néhány halkonzervet. Természetes, hogy ilyen körülmények között a „racionális táplálkozást” népszerűsítő propaganda, amely a halfogyasztást szorgalmazta, megmaradt a kollektív memóriában. Ilyen kezdeményezések nem csak Romániában voltak. Kelet-Németországban a hatvanas években a mozgást népszerűsítő propaganda folyt. A kempingezést és a természetjárást népszerűsítették, de közben nem lehetett sehol megvásárolni az ehhez szükséges kellékeket. Úszómedencéket építettek, de azok hétvégén, mikor mindenki a szabadnapját töltötte, zárva voltak. Ez is jól mutatja, hogy mennyire más volt a reálgazdaság helyzete annál amit a propagandaként szolgáló reklámok üzenetek"- mondta Ionuţ Costea
Megtorpant átmenet?
A kelet-közép európai térségben a rendszer bukása után a demokratikus állami berendezkedés irányába történő átmenet során sok egymáshoz hasonló közös pont van. Constantin Iordachi professzor, a Central European University (CEU) oktatója ezzel kapcsolatban a Transindexnek elmondta, az egyik ilyen a rendszerváltás ideje alatti megtorlás és ellenállás volt.
Voltak országok, ahol a rendszerváltozás nem volt erőszakos. „Magyarországon és Csehszlovákiában ez leginkább tárgyalások útján zajlott le, ez Lengyelországban tíz évig tartott a Szolidaritás szakszervezet tevékenysége és az azt követő kiegyezések miatt. Mindez jelentősen meghatározta az adott országok későbbi gazdasági helyzetét. Magyarország esetében a rendszerváltozás során nem következett be nagy törés, ezért például a mezőgazdaságra ez később nagy hatással gyakorolt, ugyanis a dekollektivizálás folyamata elhúzódott. Romániában ez egyik napról a másikra történt, mert a szocialista gazdaság produktivitása messze alul maradt az elvárásoknak. "Ez is mutatja, hogy vannak a kommunizmusnak kimagaslóan jelentős nemzeti sajátosságai. Ez történészként és általánosságban véve is fontos, mert a múlt rendszer örökségét ezeken keresztül lehet megérteni, pontosabban ennek a demográfiai, gazdasági és mentális hagyatékát"- fejtette ki.
Martien Sieg a Konrad Adenauer Stiftung alapítvány aligazgatója a pártállami diktatúrák bukása utáni időszakról a Transindexnek elmondta, jelenleg egyik kulcskérdés, hogy miért ilyen sokrétű az a folyamat amivel a különböző országok a rendszerváltozás után szembesülnek, és miért állt le egy bizonyos ponton a demokratizálódás irányába tett átmenet, elsősorban az intézményeket illetően. „Romániában a demokratikus rendszerek nem működnek megfelelően, az igazságszolgáltatás a korrupció miatt deficites. Ennek ellenére elmondható, hogy ilyen szempontból ez egy működőképes ország, és közelebb áll a Nyugathoz, mint a posztszovjet térséghez. Problémát jelent azonban, hogy jelenleg sincs Romániában egy működőképes piacgazdaság. Ezért még érdekesebb a kommunizmus bukása utáni időszak, ugyanis az előző rendszer öröksége alapvetően közös, az országok pedig eltérő módon indultak el a fejlődés útján.
Ambrus István / Transindex.ro

Természet az élet forrása-tábor negyedszer
Csak tisztán, szelektíven!
Hétfőtől szerdáig tartott Szentkatolnán a kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület által negyedik alkalommal szervezett Természet az élet forrása nevű zöldtábor. Az idei téma a szelektív hulladékgyűjtés és vizeink tisztaságának megőrzése volt.
A táborban összesen harminc kézdivásárhelyi, uzoni, dálnoki, szentléleki, bodoki és szentkatolnai gyerek és önkéntes vett részt, közöttük olyanok, akik már negyedik alkalommal tértek vissza az eseményre. A szervezésben idén a házigazda Zöld Nap Egyesületet a Kovászna Megyei Hulladékgazdálkodási Egyesület (ADI-SIMD) és az AQUACOV Közösségfejlesztési Egyesület is segítette. A három nap alatt a résztvevők meglátogatták a Lécfalván létesített integrált hulladékkezelő központot, valamint a kézdivásárhelyi víztisztító állomást, ahol betekinthettek a fenntartható hulladékgazdálkodás és felelős vízgazdálkodás rejtelmeibe.
A lécfalvi látogatáson Ambrus József, a Kovászna Megyei Hulladékgazdálkodási Egyesület igazgatója elmondta:
– Meggyőződésem, hogy a gyerekeken keresztül sokkal hatékonyabban jutnak el üzeneteink a szülőkhöz, fogékonyabbak az újra, gyorsabban sajátítják el azokat az egyszerű, de fontos lépéseket, hogy miként kell a hulladékkal gazdálkodni, hiszen a szelektív gyűjtés lényegében ezt jelenti. Öröm látni, hogy a gyerekek szinte percek alatt tanulják meg a helyes gyűjtést.
Fazakas András, az AQUACOV igazgatója hozzátette, minden környezetvédelemmel kapcsolatos kezdeményezést támogatnak, hiszen a szelektív hulladékgyűjtés mellett az életet adó víz tisztaságára, tudatos használatára is nagy hangsúlyt kell fektetni ma, amikor egyre gyakrabban lehet kutak kiapadásáról hallani, naponta láthatjuk és hallhatjuk, hogy a víz használatát több országban racionalizálják.
Ráduly Attila, a szervező egyesület elnöke és önkéntesei legfontosabbnak azt tartják, hogy a változatos programok mellett a táborban a környezettudatos nevelés, a természetvédelem, illetve a játékos tanulás kerül előtérbe. Hangsúlyozta, az idei tábort a támogatásoknak köszönhetően minden eddiginél színesebbé, gazdagabbá tudták tenni. „A cél közös: környezetünk, vizeink tisztántartása, gyerekeink környezeti öntudatosságra való nevelése”, summázott az elnök.
A háromnapos tábort Terra, a hónapok óta zajló, országos ökotudatosító kampány kabalafigurája is meglátogatta, arra ösztönözve a jelenlevőket, hogy az október végéig tartó verseny hátralevő részében is ugyanolyan odaadással vegyenek részt, mint eddig.
Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magyarok kimenetele
Románok körében ma is tartja magát az az általános nézet, hogy a honfoglaló magyarok vademberek voltak, akik nyereg alatt puhított nyers húst fogyasztottak, és mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. Nem úgy, mint ők, a vendégszeretők, akik évezredek óta élnek a Kárpát-medencében, Európa őskultúráját képezik, és Erdély mindig az övék volt és marad. A magyarok bejövetele tehát ördögtől való, kimenetelük viszont üdvözlendő gesztus lenne.
Kétség nem fér hozzá, hogy Romániában élő és egyre fogyatkozó kissebség vagyunk, és olykor valóban csak a kimenetelben találjuk meg igazi önmagunkat. De amíg itt vagyunk, ugyanazok a törvények érvényesek ránk is, és azt is el kell ismerni, hogy ugyanazt a keserű kenyeret fogyasztjuk. Ez távolról sem jelenti azt, hogy ugyannak örvendünk, és bánatunk sem mindig ugyanaz, mint a többségé.
Az RMDSZ elnöke után Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnöke is kimondta – nyilván nem az egyedüliek –, hogy a magyarok nincs mit, és miért ünnepeljenek a románok nagy egyesülési centenáriumán. És úgy általában december elsején. Ám a többség szerint, aki nem örül Trianonnak, az nincs mit keressen ebben az országban.
Valószínüleg Erdély annak idején egyesült volna Romániával, ha akarjuk, ha nem, hiszen a románság többségben volt (az 1910-es népszámlálás szerint ők tették ki a lakosság 53, 8 százalékát), és bármilyen népszavazás feléjük billenti a mérleg nyelvét. De nem azért történt meg az összeborulás, mert ezt a vidéket mindenkor dákok lakták. Tisztában voltak ezzel az egyesülés létrehozói is, akik minden itt élőre gondoltak, hiszen a Nagy Nemzetgyűlés „teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő kisebbségnek” megfogalmazással szentesítette jogaikat. Csakhogy ezekről hamar megfeledkeztek.
Más történelmi kontextusban Erdély maradhatott volna Magyarországé, de akár független is lehetet volna. Ám a történelmet nem a „ha” és a „volna” írja, hanem a tények. De azért engedtessék meg, hogy fájó történéseknek ne örüljünk, és ne ünnepeljük azt, ami elveszett. Egyébként még egyes románok szerint is rosszul van megválasztva december elseje „nemzeti ünnepnek”, éppen azért, mert nem jelenti mindenkinek ugyanazt. Mások szerint viszont – sajnos ők vannak túlsúlyban – az „egységes nemzetállamban” fel sem vetődhet, hogy bárki is másként gondolkodjon a nagy egyesülésről.
Legyünk őszinték: lelke mélyén a többség egyetért azokkal a román politikusokkal, akik – ha valamiért felemeljük a szavunkat –, távozásra bíztatják a kisebbséget. És sokan bíznak abban, hogy kimenetelünk addig nem ér véget, míg magnak se maradunk az „ősi dák” földön.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)