Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. július 15.
Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 17.
Lovas ünnep Maksa fölött (Hetedik Székely Vágta)
A lovassport iránt elkötelezettek, futamokon indulók, hagyományőrző huszárok, szervezők vonultak fel szombat délben immár hetedik alkalommal az Óriáspince-tetőn kialakított körpályán. Az idén jubiláló Nemzeti Vágta hivatalos előfutamán, a Székely Vágta megnyitóján hatalmas székely zászlót vontak fel, s az első napon egyebek mellett megtartották két versenyszám előfutamait, este pedig A csillagösvény népe eredettörténeti táncköltemény ősbemutatóját is. Tegnap délután a nézők két döntőn is szurkolhattak, a Góbé futam, illetve a Székely Vágta legjobbjainak. Az előbbit a csíkkozmási Bálint András, utóbbit a kézdivásárhelyi Berde Loránd nyerte.
Barátságtalanul indult ugyan a szombat, ám az Óriáspince-tetőre folyamatosan érkeztek az érdeklődők, akiket elsőként a rétyi fúvósok rövid műsora fogadott, s készültek a lovas ünnepre a két éve felújított emlékmű körül gyülekező vásárosok, lacikonyhák, gyermekfoglalkozások szervezői egyaránt. „Székelyföldet mi a lelkünkben hordozzuk” – fogalmazott köszöntőjében Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető, aki hangsúlyozta: sokan még nem tudják, hogy éppen ezért nem lehet tőlünk elvenni. „Amit a földrajzi Székelyföldtől idegen hatalmak elvettek, az a lelki Székelyföldnek mindig része maradt” – mondta. Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke kifejtette: Székelyföldön a nagyközönség számára a Székely Vágta méltán a legismertebb lovasverseny, emellett azonban fontos a hagyományos lovassportok fennmaradására is figyelni. Az előfutamok előkészületeit és első köreit már számos látogató követte, közben a körpálya fölötti tér, valamint a kézművesvásár is benépesülni látszott. Bőrművesek, fafaragók, gyöngyfűzők hozták el portékáikat, s kínáltak lószerszámokat, kiegészítőket, kerámiatárgyakat, játékokat, könyveket, a levendula és hagyományos népviselet mellett szőnyegeket, varrottasokat, mézeskalácsot, szalmakalapot és dísztárgyakat is felsorakoztattak a kézművesek. Közelükben három sátorban fogadták a gyermekeket különféle foglalkozásokra, és nagy sikert aratott, főként a fiúk körében, a kisvasút: többen kézbe is vették a távirányítót, próbálkoztak a szerelvények mozgatásával. Az idei Székely Vágta programjai közt érdekes színfoltot jelentett a Balassi Intézet kiállítása, mely annak a ménesnek állít emléket, amelyet 1689-ben Bánffy György, a későbbi gubernátor alapított, s amelyet 1944-ben a szovjet hadsereg a menekítés ellenére elpusztított. Szebeni Zsuzsa igazgató, A Varázslatos-Bánffy-ménes című tárlat kurátora lapunknak elmondta: régi álma valósult meg azzal, hogy a Székely Vágtán jelen lehetett az erdélyi ménesek egyik legjelentősebbikének és legrégebbikének emléket állító kiállítás. Az anyaggyűjtés kapcsán megjegyezte: felfigyelt arra, hogy a Bánffy-dokumentumok szinte mindegyike magában foglal a lovakra vonatkozó valamilyen információt. A gazdagon illusztrált kiállítás révén az érdeklődők gróf Bánffy Miklós lovas és lótenyésztő elköteleződését is megismerhetik. Akinek pedig nem nyílt alkalma a Székely Vágtán betérni a tárlatot befogadó sátorba, az augusztusban tájékozódhat a Bánffy-ménesről, Sepsiszentgyörgyön immár kibővített változatban mutatják be történetét.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A lovassport iránt elkötelezettek, futamokon indulók, hagyományőrző huszárok, szervezők vonultak fel szombat délben immár hetedik alkalommal az Óriáspince-tetőn kialakított körpályán. Az idén jubiláló Nemzeti Vágta hivatalos előfutamán, a Székely Vágta megnyitóján hatalmas székely zászlót vontak fel, s az első napon egyebek mellett megtartották két versenyszám előfutamait, este pedig A csillagösvény népe eredettörténeti táncköltemény ősbemutatóját is. Tegnap délután a nézők két döntőn is szurkolhattak, a Góbé futam, illetve a Székely Vágta legjobbjainak. Az előbbit a csíkkozmási Bálint András, utóbbit a kézdivásárhelyi Berde Loránd nyerte.
Barátságtalanul indult ugyan a szombat, ám az Óriáspince-tetőre folyamatosan érkeztek az érdeklődők, akiket elsőként a rétyi fúvósok rövid műsora fogadott, s készültek a lovas ünnepre a két éve felújított emlékmű körül gyülekező vásárosok, lacikonyhák, gyermekfoglalkozások szervezői egyaránt. „Székelyföldet mi a lelkünkben hordozzuk” – fogalmazott köszöntőjében Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető, aki hangsúlyozta: sokan még nem tudják, hogy éppen ezért nem lehet tőlünk elvenni. „Amit a földrajzi Székelyföldtől idegen hatalmak elvettek, az a lelki Székelyföldnek mindig része maradt” – mondta. Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke kifejtette: Székelyföldön a nagyközönség számára a Székely Vágta méltán a legismertebb lovasverseny, emellett azonban fontos a hagyományos lovassportok fennmaradására is figyelni. Az előfutamok előkészületeit és első köreit már számos látogató követte, közben a körpálya fölötti tér, valamint a kézművesvásár is benépesülni látszott. Bőrművesek, fafaragók, gyöngyfűzők hozták el portékáikat, s kínáltak lószerszámokat, kiegészítőket, kerámiatárgyakat, játékokat, könyveket, a levendula és hagyományos népviselet mellett szőnyegeket, varrottasokat, mézeskalácsot, szalmakalapot és dísztárgyakat is felsorakoztattak a kézművesek. Közelükben három sátorban fogadták a gyermekeket különféle foglalkozásokra, és nagy sikert aratott, főként a fiúk körében, a kisvasút: többen kézbe is vették a távirányítót, próbálkoztak a szerelvények mozgatásával. Az idei Székely Vágta programjai közt érdekes színfoltot jelentett a Balassi Intézet kiállítása, mely annak a ménesnek állít emléket, amelyet 1689-ben Bánffy György, a későbbi gubernátor alapított, s amelyet 1944-ben a szovjet hadsereg a menekítés ellenére elpusztított. Szebeni Zsuzsa igazgató, A Varázslatos-Bánffy-ménes című tárlat kurátora lapunknak elmondta: régi álma valósult meg azzal, hogy a Székely Vágtán jelen lehetett az erdélyi ménesek egyik legjelentősebbikének és legrégebbikének emléket állító kiállítás. Az anyaggyűjtés kapcsán megjegyezte: felfigyelt arra, hogy a Bánffy-dokumentumok szinte mindegyike magában foglal a lovakra vonatkozó valamilyen információt. A gazdagon illusztrált kiállítás révén az érdeklődők gróf Bánffy Miklós lovas és lótenyésztő elköteleződését is megismerhetik. Akinek pedig nem nyílt alkalma a Székely Vágtán betérni a tárlatot befogadó sátorba, az augusztusban tájékozódhat a Bánffy-ménesről, Sepsiszentgyörgyön immár kibővített változatban mutatják be történetét.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 17.
KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro
2017. július 18.
Az RMDSZ elindította a Minority SafePack polgári kezdeményezés online aláírási kampányát
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) hétfőn egy sajtótájékoztató keretében indította el a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés online aláírási kampányát.
Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a sajtótájékoztatón a szövetség által létrehozott jogaink.eu internetes felületet ajánlotta az erdélyi magyaroknak, amelyik többek között abban is segítséget nyújt az aláíróknak, hogy megtalálják lakcímük postai irányítószámát. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Csíkszeredából kivetítőn kapcsolódott be a sajtótájékoztatóba, és az újságírók jelenlétében töltötte ki mintegy három perc alatt az online aláírási ívet. A politikus elmondta: az RMDSZ 250 ezer romániai aláírás összegyűjtését vállalta. „Meg kell győznünk az EU-t, hogy semmit nem akarunk elvenni másoktól, azt a kultúrát akarjuk megőrizni, amit az EU is értéknek tekint” – jelentette ki a politikus. Kelemen Hunor értékelése szerint az Európai Unió kettészakadt a kisebbségi kérdés értelmezésében. A nyugat-európai államok már a 20. század második felében rendezték a kisebbségek kérdését, és ezt az ott élő kisebbségek is elismerik, Kelet-Közép-Európában azonban az államok azt állítják, hogy modellértékű megoldásokat alkalmaznak, a kisebbségek pedig rendre cáfolják ezt a megállapítást. Úgy vélte, a polgári kezdeményezés arra kényszerítheti az EU-t, hogy a tagállamokra kötelező érvényű szabályozást vezessen be. Porcsalmi Bálint elmondta, arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy online írják alá a polgári kezdeményezést. Úgy vélik ugyanis, hogy ez az aláírási mód jobban népszerűsíthető az internetes felületeken. Az aláírásra készített honlap arra is lehetőséget biztosít, hogy az aláírók megosszák az aláírásukat visszaigazoló képernyőfotót a közösségi hálón. Az ügyvezető elnök hozzátette: az RMDSZ szeptemberben elindítja a papír alapú aláírásgyűjtést is azok számára, akik az interneten még nem írták alá a kezdeményezést. Ugyanakkor figyelmeztette az aláírókat, hogy az aláírásokat a román állam intézményei ellenőrzik, és kizárják azokat az aláírókat, akik mind papíron, mind pedig az interneten aláírtak. Azt is kérte, hogy a kettős állampolgársággal rendelkező erdélyi magyarok csak az egyik állampolgárságuk alapján támogassák a kezdeményezést.
Porcsalmi az MTI kérdésére kijelentette: a romániai kampány során a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatot, a regionális politika kisebbségi vonatkozásait és a televíziós közvetítések korlátozásainak a megszüntetését helyezik a középpontba.
Az EU-nak akkor kell foglalkoznia a kezdeményezéssel, ha 2018. március 4-ig több mint egymillió aláírást sikerül összegyűjteni. Az aláírásgyűjtést a FUEN Kolozsváron tartott májusi kongresszusa keretében indították el. A kongresszuson felszólaló Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár kijelentette, Magyarország és a határain kívül élő nemzetrészek kiveszik a részüket az egymillió aláírás összegyűjtéséből.
Gazda Árpád/MTI; Nyugati Jelen (Arad)
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) hétfőn egy sajtótájékoztató keretében indította el a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés online aláírási kampányát.
Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a sajtótájékoztatón a szövetség által létrehozott jogaink.eu internetes felületet ajánlotta az erdélyi magyaroknak, amelyik többek között abban is segítséget nyújt az aláíróknak, hogy megtalálják lakcímük postai irányítószámát. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Csíkszeredából kivetítőn kapcsolódott be a sajtótájékoztatóba, és az újságírók jelenlétében töltötte ki mintegy három perc alatt az online aláírási ívet. A politikus elmondta: az RMDSZ 250 ezer romániai aláírás összegyűjtését vállalta. „Meg kell győznünk az EU-t, hogy semmit nem akarunk elvenni másoktól, azt a kultúrát akarjuk megőrizni, amit az EU is értéknek tekint” – jelentette ki a politikus. Kelemen Hunor értékelése szerint az Európai Unió kettészakadt a kisebbségi kérdés értelmezésében. A nyugat-európai államok már a 20. század második felében rendezték a kisebbségek kérdését, és ezt az ott élő kisebbségek is elismerik, Kelet-Közép-Európában azonban az államok azt állítják, hogy modellértékű megoldásokat alkalmaznak, a kisebbségek pedig rendre cáfolják ezt a megállapítást. Úgy vélte, a polgári kezdeményezés arra kényszerítheti az EU-t, hogy a tagállamokra kötelező érvényű szabályozást vezessen be. Porcsalmi Bálint elmondta, arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy online írják alá a polgári kezdeményezést. Úgy vélik ugyanis, hogy ez az aláírási mód jobban népszerűsíthető az internetes felületeken. Az aláírásra készített honlap arra is lehetőséget biztosít, hogy az aláírók megosszák az aláírásukat visszaigazoló képernyőfotót a közösségi hálón. Az ügyvezető elnök hozzátette: az RMDSZ szeptemberben elindítja a papír alapú aláírásgyűjtést is azok számára, akik az interneten még nem írták alá a kezdeményezést. Ugyanakkor figyelmeztette az aláírókat, hogy az aláírásokat a román állam intézményei ellenőrzik, és kizárják azokat az aláírókat, akik mind papíron, mind pedig az interneten aláírtak. Azt is kérte, hogy a kettős állampolgársággal rendelkező erdélyi magyarok csak az egyik állampolgárságuk alapján támogassák a kezdeményezést.
Porcsalmi az MTI kérdésére kijelentette: a romániai kampány során a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatot, a regionális politika kisebbségi vonatkozásait és a televíziós közvetítések korlátozásainak a megszüntetését helyezik a középpontba.
Az EU-nak akkor kell foglalkoznia a kezdeményezéssel, ha 2018. március 4-ig több mint egymillió aláírást sikerül összegyűjteni. Az aláírásgyűjtést a FUEN Kolozsváron tartott májusi kongresszusa keretében indították el. A kongresszuson felszólaló Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár kijelentette, Magyarország és a határain kívül élő nemzetrészek kiveszik a részüket az egymillió aláírás összegyűjtéséből.
Gazda Árpád/MTI; Nyugati Jelen (Arad)
2017. július 19.
Mit üzent Klaus Johannis Székelyföldről? Illyés Gergely politológust kérdeztük
Elsősorban a román közvéleménynek kívánt üzeni székelyföldi látogatásával Klaus Johannis, az államfő a helyi közösség által felvetett problémákra semmilyen konkrét választ nem adott – véli Illyés Gergely. A politológus azt azonban eredménynek tartja, hogy az etnikai alapú autonómia mítoszát részben sikerült lerombolni az elnöki viziten.
Nem véletlenül időzítette székelyföldi látogatását az államfő a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) hetére – véli Illyés Gergely politológus. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa szerint Klaus Johannis Hargita és Kovászna megye felkeresésével elsősorban a román közvéleménynek kommunikált.
„Tusványoson szombaton a magyar kormányfő beszédet mond, magyarországi, erdélyi politikusok részéről is elhangzanak majd nyilatkozatok ezen a héten. Előtte Klaus Johannis megpróbált egy nyitott, közvetítő elnök szerepébe helyezkedni, aki odafigyel az ország minden polgárára, arra az esetre, ha ezen a héten olyan nyilatkozatok lesznek, amelyek a román közvéleményt megbotránkoztatják” – magyarázta a Maszolnak.
A politológus szerint ugyanilyen kommunikációs fogás volt az államfő részéről, hogy egy látványos gesztussal, román zászlóval viszonozta a csíkszeredai vendéglátóitól kapott székely lobogót. „Látszott, hogy készült a román zászlóval. A román sajtóban már dicsérték is az elnököt ezért. Ez a román közvéleményben szemében egyértelműen pozitív gesztus volt” – mondta Illyés.
Ezeket üzente az államfő Székelyföldről
Klaus Johannis a politológus szerint a székelyföldi látogatásán tartott beszédeiben egyértelmű és burkolt üzeneteket is megfogalmazott. Egyfelől azt hangoztatta, hogy a térség ugyanolyan problémákkal küzd, mint az ország többi gyengébben fejlett térsége, és ugyanolyan gazdaságfejlesztési eszközökre, infrastruktúra-fejlesztésre van szüksége, mint az ország hasonló régióinak.
„Mindenhol gazdaságfejlesztésről, a térség turisztikai potenciáljáról beszélt, ebbe a keretbe próbálta helyezni a kérdést. Eközben a felszólaló székelyföldi önkormányzati vezetők teljesen más keretben beszéltek. Az etnikumközi kapcsolatok problematikáit ismertették különböző szempontokból. Egyébként nagyon jól el is osztották a mondanivalójukat egymás között, nem véletlenül beszéltek eltérő aspektusokról” – részletezte a politológus.
Illyés szerint a román média elsősorban az államfő megközelítését helyezte előtérbe, de azért a székelyföldi önkormányzati vezetők üzeneteinek egy részét is idézték. Így a román közvélemény egy részéhez eljutott, hogy Székelyföldön nem csak a gazdasági elmaradottsággal van gond, hanem a specifikus etnikumközi kapcsolatok is problémákat okoznak.
Az államfő másik – burkolt – üzenete az volt a politológus szerint, hogy a Hargita és Kovászna megyei gazdasági mutatókért és általában a székelyzászló körüli konfliktusokért tulajdonképpen a régiót vezető RMDSZ és az önkormányzati vezetők felelősek.
„Az például elhangzott Klaus Johannis beszédeiben: nagyon sokat tehetnének azért az önkormányzati vezetők, hogy – ahogyan fogalmazott – a valóság hibás értelmezése ne vezessen széthúzáshoz. Gyakorlatilag arra utalt, hogy ő a partnere az embereknek, és a helyi vezetés a felelős gondokért. Egyelőre ezt nagyon finoman fogalmazta meg, de szerintem egyértelmű volt az üzenet a román közvélemény felé” – fogalmazott Illyés.
Az etnikai alapú autonómia mítosza
A politológus eredménynek tartja, hogy az államfő székelyföldi látogatásán a vendéglátóinak sikerült legalább részben lerombolni azt a mítoszt, hogy a magyar közösség etnikai alapú autonómiát követel. Az önkormányzati vezetők ugyanis egyértelműen rámutattak, nem etnikai, hanem területi-regionális alapú autonómiát szeretnének.
„Így sikerült kivédeni a legfontosabb ellenérvét az államfőnek, aki Székelyföldön ismét károsnak nevezte az etnikai alapú autonómiát. Sajnos ez sem a kellő hangsúllyal jelenik meg a román sajtó tudósításaiban, de legalább azért megjelent. Ezt sokkal többször el kell mondani román környezetben is” – véli Illyés.
A politológus pozitívumnak nevezte, hogy az államfő a decentralizációt, regionalizációt támogatta a székelyföldi nyilatkozataiban, de szerinte Klaus Johannis ferdített, amikor arról beszélt, hogy nem szabad figyelembe venni az etnikai szempontot a regionalizáció során. Az EU-s ajánlások ugyanis kifejezetten utalnak arra, hogy a történelmi és kulturális kapcsolatokat figyelembe kell venni egy-egy régió kialakításakor.
Cseke Péter Tamás / maszol.ro
Elsősorban a román közvéleménynek kívánt üzeni székelyföldi látogatásával Klaus Johannis, az államfő a helyi közösség által felvetett problémákra semmilyen konkrét választ nem adott – véli Illyés Gergely. A politológus azt azonban eredménynek tartja, hogy az etnikai alapú autonómia mítoszát részben sikerült lerombolni az elnöki viziten.
Nem véletlenül időzítette székelyföldi látogatását az államfő a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) hetére – véli Illyés Gergely politológus. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa szerint Klaus Johannis Hargita és Kovászna megye felkeresésével elsősorban a román közvéleménynek kommunikált.
„Tusványoson szombaton a magyar kormányfő beszédet mond, magyarországi, erdélyi politikusok részéről is elhangzanak majd nyilatkozatok ezen a héten. Előtte Klaus Johannis megpróbált egy nyitott, közvetítő elnök szerepébe helyezkedni, aki odafigyel az ország minden polgárára, arra az esetre, ha ezen a héten olyan nyilatkozatok lesznek, amelyek a román közvéleményt megbotránkoztatják” – magyarázta a Maszolnak.
A politológus szerint ugyanilyen kommunikációs fogás volt az államfő részéről, hogy egy látványos gesztussal, román zászlóval viszonozta a csíkszeredai vendéglátóitól kapott székely lobogót. „Látszott, hogy készült a román zászlóval. A román sajtóban már dicsérték is az elnököt ezért. Ez a román közvéleményben szemében egyértelműen pozitív gesztus volt” – mondta Illyés.
Ezeket üzente az államfő Székelyföldről
Klaus Johannis a politológus szerint a székelyföldi látogatásán tartott beszédeiben egyértelmű és burkolt üzeneteket is megfogalmazott. Egyfelől azt hangoztatta, hogy a térség ugyanolyan problémákkal küzd, mint az ország többi gyengébben fejlett térsége, és ugyanolyan gazdaságfejlesztési eszközökre, infrastruktúra-fejlesztésre van szüksége, mint az ország hasonló régióinak.
„Mindenhol gazdaságfejlesztésről, a térség turisztikai potenciáljáról beszélt, ebbe a keretbe próbálta helyezni a kérdést. Eközben a felszólaló székelyföldi önkormányzati vezetők teljesen más keretben beszéltek. Az etnikumközi kapcsolatok problematikáit ismertették különböző szempontokból. Egyébként nagyon jól el is osztották a mondanivalójukat egymás között, nem véletlenül beszéltek eltérő aspektusokról” – részletezte a politológus.
Illyés szerint a román média elsősorban az államfő megközelítését helyezte előtérbe, de azért a székelyföldi önkormányzati vezetők üzeneteinek egy részét is idézték. Így a román közvélemény egy részéhez eljutott, hogy Székelyföldön nem csak a gazdasági elmaradottsággal van gond, hanem a specifikus etnikumközi kapcsolatok is problémákat okoznak.
Az államfő másik – burkolt – üzenete az volt a politológus szerint, hogy a Hargita és Kovászna megyei gazdasági mutatókért és általában a székelyzászló körüli konfliktusokért tulajdonképpen a régiót vezető RMDSZ és az önkormányzati vezetők felelősek.
„Az például elhangzott Klaus Johannis beszédeiben: nagyon sokat tehetnének azért az önkormányzati vezetők, hogy – ahogyan fogalmazott – a valóság hibás értelmezése ne vezessen széthúzáshoz. Gyakorlatilag arra utalt, hogy ő a partnere az embereknek, és a helyi vezetés a felelős gondokért. Egyelőre ezt nagyon finoman fogalmazta meg, de szerintem egyértelmű volt az üzenet a román közvélemény felé” – fogalmazott Illyés.
Az etnikai alapú autonómia mítosza
A politológus eredménynek tartja, hogy az államfő székelyföldi látogatásán a vendéglátóinak sikerült legalább részben lerombolni azt a mítoszt, hogy a magyar közösség etnikai alapú autonómiát követel. Az önkormányzati vezetők ugyanis egyértelműen rámutattak, nem etnikai, hanem területi-regionális alapú autonómiát szeretnének.
„Így sikerült kivédeni a legfontosabb ellenérvét az államfőnek, aki Székelyföldön ismét károsnak nevezte az etnikai alapú autonómiát. Sajnos ez sem a kellő hangsúllyal jelenik meg a román sajtó tudósításaiban, de legalább azért megjelent. Ezt sokkal többször el kell mondani román környezetben is” – véli Illyés.
A politológus pozitívumnak nevezte, hogy az államfő a decentralizációt, regionalizációt támogatta a székelyföldi nyilatkozataiban, de szerinte Klaus Johannis ferdített, amikor arról beszélt, hogy nem szabad figyelembe venni az etnikai szempontot a regionalizáció során. Az EU-s ajánlások ugyanis kifejezetten utalnak arra, hogy a történelmi és kulturális kapcsolatokat figyelembe kell venni egy-egy régió kialakításakor.
Cseke Péter Tamás / maszol.ro
2017. július 20.
Kapálózás
Akár a fuldokló, úgy kapálózik, illetve fogódzik minden elképzelhető és elképzelhetetlen megoldásba a kormány: kapkod az ötletek után, variál, hogy miből és hogyan teremtsen elő több pénzt, nagyobb bevételt az államkasszába. A szándék, a több pénz beszerzése érthető is, hiszen a megválasztásukat a különféle adókedvezményekkel meg a kormányprogram valóra váltásával (de legalább a valóra váltás szándékával) megháláló intézkedések bizony sokba kerülnek. És hasonlóan sok pénzt emészt fel a dagadt politikai gépezet fenntartása is.
Elég arra gondolni, hogy ettől a hónaptól már bőkezű fizetésemelésért „dolgozzák” ugyanazt a munkát a parlamenti tagok – mert saját helyzetén ugyan ki nem javítana, és mint tudjuk, a politikusok ki is használták döntéshozó helyzetüket már a legelején, ami a saját fizetésük megemelését illeti. Szemfüles sajtósok azt is kiderítették egyébként, hogy mi mindenre szándékozik költeni (feltehetően a jobb munka reményében…) a parlament. Például: az ősszel Bukarestben megrendezésre kerülő NATO-közgyűlésre többek között egymillió eurónál többet fizetnének gépkocsik beszerzésére; a képviselők külföldi repülőútjaira és elszállásolásaira kifizettek szinte kilencszázezer eurót; tisztítószerekre és toalettpapírra is több mint százezer eurót szándékoznak kiadni, és hasonló tétel lenne a kiadásoknál a képviselőháznak szükséges új számítógépek beszerzése; harmincezer eurónál drágábba kerülnek állítólag a kávéfőzők, mikrohullámú sütők, hűtőszekrények és hasonló berendezések, rózsaszínű meg halványkék papírra pedig több mint húszezer eurót fizetnek a képviselőház részére.
De kell majd a több pénz a többi közalkalmazotti béremelésre is, no meg a nagyratörő kormányprogram elképzelésre a minimálbérek tekintetében. Persze, az eltérések óriásiak, mert míg a minimálbér ugye a fizetési lépcső legalja – és nagyon sok magánvállalkozó még a minimálbért is képtelen előteremteni, főleg a folyamatosan kikényszerített nagyobb összeget –, az összes többi fizetés a költségvetésből fedezett hatalmas állami rendszerben ennek a „minimálisnak” a többszöröse. Tehát amikor arról beszélünk, hogy az elkövetkező években mennyire emelkedik a minimálbér a tervek szerint (2000 lej jövőre, 2200 lej 2019-ben, és 2400 lej három év múlva, tehát 2020-ban), akkor arra is kell gondolni, hogy ebből kiindulva arányosan a sokszorosa lesz a fizetése az állami alkalmazottaknak, a ranglétrától függően.
Újvári Idikó / Szabadság (Kolozsvár)
Akár a fuldokló, úgy kapálózik, illetve fogódzik minden elképzelhető és elképzelhetetlen megoldásba a kormány: kapkod az ötletek után, variál, hogy miből és hogyan teremtsen elő több pénzt, nagyobb bevételt az államkasszába. A szándék, a több pénz beszerzése érthető is, hiszen a megválasztásukat a különféle adókedvezményekkel meg a kormányprogram valóra váltásával (de legalább a valóra váltás szándékával) megháláló intézkedések bizony sokba kerülnek. És hasonlóan sok pénzt emészt fel a dagadt politikai gépezet fenntartása is.
Elég arra gondolni, hogy ettől a hónaptól már bőkezű fizetésemelésért „dolgozzák” ugyanazt a munkát a parlamenti tagok – mert saját helyzetén ugyan ki nem javítana, és mint tudjuk, a politikusok ki is használták döntéshozó helyzetüket már a legelején, ami a saját fizetésük megemelését illeti. Szemfüles sajtósok azt is kiderítették egyébként, hogy mi mindenre szándékozik költeni (feltehetően a jobb munka reményében…) a parlament. Például: az ősszel Bukarestben megrendezésre kerülő NATO-közgyűlésre többek között egymillió eurónál többet fizetnének gépkocsik beszerzésére; a képviselők külföldi repülőútjaira és elszállásolásaira kifizettek szinte kilencszázezer eurót; tisztítószerekre és toalettpapírra is több mint százezer eurót szándékoznak kiadni, és hasonló tétel lenne a kiadásoknál a képviselőháznak szükséges új számítógépek beszerzése; harmincezer eurónál drágábba kerülnek állítólag a kávéfőzők, mikrohullámú sütők, hűtőszekrények és hasonló berendezések, rózsaszínű meg halványkék papírra pedig több mint húszezer eurót fizetnek a képviselőház részére.
De kell majd a több pénz a többi közalkalmazotti béremelésre is, no meg a nagyratörő kormányprogram elképzelésre a minimálbérek tekintetében. Persze, az eltérések óriásiak, mert míg a minimálbér ugye a fizetési lépcső legalja – és nagyon sok magánvállalkozó még a minimálbért is képtelen előteremteni, főleg a folyamatosan kikényszerített nagyobb összeget –, az összes többi fizetés a költségvetésből fedezett hatalmas állami rendszerben ennek a „minimálisnak” a többszöröse. Tehát amikor arról beszélünk, hogy az elkövetkező években mennyire emelkedik a minimálbér a tervek szerint (2000 lej jövőre, 2200 lej 2019-ben, és 2400 lej három év múlva, tehát 2020-ban), akkor arra is kell gondolni, hogy ebből kiindulva arányosan a sokszorosa lesz a fizetése az állami alkalmazottaknak, a ranglétrától függően.
Újvári Idikó / Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 20.
Porcsalmi Tusványoson: már két tinédzser egy-egy okostelefonnal és szélessávú internet-hozzáféréssel meg tud szorongatni egy polgármestert
Mit várhatunk a 2018-as választásoktól – tömegkommunikáció a gyakorlatban címmel zajlott panelbeszélgetés a 28. Bálványosi nyári szabadegyetemen. A beszélgetésen részt vett Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke, kampánystratéga, Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója, Faragó Csaba, miskolci kampánymenedzser, Baczkó Norbert, a Fidelitas kommunikációs igazgatója.
A panelbeszélgetés első felében a 21. századi kampánykommunikációs módszerekről esett szó. A résztvevők részletesen kitértek a választási kampányok kommunikációs eszközeinek alakulására, fejlődésére. Szó esett ezek fontossági sorrendjéről is.
Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a tartalom mindent felülíró fontosságára és kommunikációs csatornák felgyorsulására hívta fel a figyelmet.
„Ma már kér tinédzser egy-egy okostelefonnal és szélessávú internet-hozzáféréssel meg tud szorongatni egy polgármestert. Ez a beleszólás szabadsága. A minőségi tartalom értéke felbecsülhetetlen, a felület csupán a tartalom eszköze” – mondta. Ugyanakkor felhívta a figyelmet az egyszerű, érthető és a lebutított üzenet közötti különbségre. Kifejtette: „az egyszerű kommunikáció nem egyenlő a buta kommunikációval. Ha egyszerűen kommunikálunk, az egyszerű ember megérti, az értelmes ember értékeli.”
Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója szerint a sebesség változásához kell alkalmazkodni politikai kommunikációban, ha nincs azonnali reakció, elveszti a hír az aktualitását.
A beszélgetés második felében a 2018-as magyarországi országgyűlési választási kampány kihívásairól is szó esett. A választáson minden magyar állampolgár részt vehet, aki előzőleg regisztrált, azaz kérte felvételét a választási névjegyzékbe.
Porcsalmi Bálint kifejtette: az RMDSZ partner a választásokról való tájékoztatásban, elsősorban nem politikai, hanem tájékoztató jellegű kampányt fognak folytatni. Mint mondta, az erdélyi magyarok számára idegen a magyar választási rendszer, de szintén ismeretlen a Magyarországon használatos hivatali nyelvezet.
„Mi, erdélyi magyarok a szavazás napján kezünkbe vesszük a személyi igazolványunkat és elmegyünk szavazni. Nem tudjuk, mi az ügyfélkapu, a regisztráció, ismeretlen a levélben való szavazás. Ha Magyarország Kormánya azt szeretné, hogy minél több erdélyi magyar érvényesen szavazzon, akkor egyszerűbbé – de mindenek előtt érthetőbbé kell tennie a választás mikéntjét, nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a tájékoztatásra. Ebben leszünk mi partnerek. A mi célunk az, hogy annak, aki szeretne élni szavazati jogával, elmagyarázzuk, hogy ezt hogyan tegye. Erről szól a regisztrációs kampány” – mondta az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Hidvéghi Balázs az együttműködés fontosságára hívta fel a figyelmet. „2018-as választás kapcsán együtt kell gondolkodnunk. Köszönjük az RMDSZ eddig támogatását és számítunk rá a továbbiakban is. Fontos, hogy közösen tudunk dönteni a magyarság érdekében” – mondta.
(rmdsz tájékoztató) Transindex.ro
Mit várhatunk a 2018-as választásoktól – tömegkommunikáció a gyakorlatban címmel zajlott panelbeszélgetés a 28. Bálványosi nyári szabadegyetemen. A beszélgetésen részt vett Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke, kampánystratéga, Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója, Faragó Csaba, miskolci kampánymenedzser, Baczkó Norbert, a Fidelitas kommunikációs igazgatója.
A panelbeszélgetés első felében a 21. századi kampánykommunikációs módszerekről esett szó. A résztvevők részletesen kitértek a választási kampányok kommunikációs eszközeinek alakulására, fejlődésére. Szó esett ezek fontossági sorrendjéről is.
Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a tartalom mindent felülíró fontosságára és kommunikációs csatornák felgyorsulására hívta fel a figyelmet.
„Ma már kér tinédzser egy-egy okostelefonnal és szélessávú internet-hozzáféréssel meg tud szorongatni egy polgármestert. Ez a beleszólás szabadsága. A minőségi tartalom értéke felbecsülhetetlen, a felület csupán a tartalom eszköze” – mondta. Ugyanakkor felhívta a figyelmet az egyszerű, érthető és a lebutított üzenet közötti különbségre. Kifejtette: „az egyszerű kommunikáció nem egyenlő a buta kommunikációval. Ha egyszerűen kommunikálunk, az egyszerű ember megérti, az értelmes ember értékeli.”
Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója szerint a sebesség változásához kell alkalmazkodni politikai kommunikációban, ha nincs azonnali reakció, elveszti a hír az aktualitását.
A beszélgetés második felében a 2018-as magyarországi országgyűlési választási kampány kihívásairól is szó esett. A választáson minden magyar állampolgár részt vehet, aki előzőleg regisztrált, azaz kérte felvételét a választási névjegyzékbe.
Porcsalmi Bálint kifejtette: az RMDSZ partner a választásokról való tájékoztatásban, elsősorban nem politikai, hanem tájékoztató jellegű kampányt fognak folytatni. Mint mondta, az erdélyi magyarok számára idegen a magyar választási rendszer, de szintén ismeretlen a Magyarországon használatos hivatali nyelvezet.
„Mi, erdélyi magyarok a szavazás napján kezünkbe vesszük a személyi igazolványunkat és elmegyünk szavazni. Nem tudjuk, mi az ügyfélkapu, a regisztráció, ismeretlen a levélben való szavazás. Ha Magyarország Kormánya azt szeretné, hogy minél több erdélyi magyar érvényesen szavazzon, akkor egyszerűbbé – de mindenek előtt érthetőbbé kell tennie a választás mikéntjét, nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a tájékoztatásra. Ebben leszünk mi partnerek. A mi célunk az, hogy annak, aki szeretne élni szavazati jogával, elmagyarázzuk, hogy ezt hogyan tegye. Erről szól a regisztrációs kampány” – mondta az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Hidvéghi Balázs az együttműködés fontosságára hívta fel a figyelmet. „2018-as választás kapcsán együtt kell gondolkodnunk. Köszönjük az RMDSZ eddig támogatását és számítunk rá a továbbiakban is. Fontos, hogy közösen tudunk dönteni a magyarság érdekében” – mondta.
(rmdsz tájékoztató) Transindex.ro
2017. július 21.
Fejlődhet a magyar vidék – nemcsak jár, de jut is!
A Vidékfejlesztési Minisztérium július 19-én közzétette azoknak az önkormányzati pályázatoknak a listáját, amelyek támogatást nyertek a Nemzeti Vidékfejlesztési Program második, idén tavaszi kiírásán.
A magyar vezetésű önkormányzatok is sikeresen pályáztak, az alábbi fejlesztési tervekkel: Kisiratos 5 831 558 lejt kap utcáinak az aszfaltozására,
Vinga a szennyvízhálózatot és a szennyvíztisztító állomásának kapacitását bővítheti 11 314 334 lej értékben, akárcsak Kisjenő 9 096 644 értékben,
Nagyiratoson ugyancsak utcákat aszfaltoznak 5 180 939 lejből, Simonyifalva, Vadász, Bélzerénd és Tőzmicske hasonló célra kért támogatást és kapott is 6 398 199 lejt,
Pécskán 4 299 779 lejből teljes egészében – a pincétől a padlásig – felújul a 2. Számú Általános Iskola főépülete, tornaterme és a Kör épülete, az udvaron pedig sportpályák lesznek és garázs az iskolabusznak, Peregen a helyiek számára ugyancsak az utcák aszfaltozása volt elsődleges, erre kapnak 6 598 821 lejt,
Nagyzerénden és Feketegyarmaton az ivóvíz- és szennyvízhálózatot bővíthetik 12 534 679 lejből, Sofronyán és Szentpálon utcákat aszfaltoznak, erre 5 515 882 lej áll majd az önkormányzat rendelkezésére, Nagyszintye község pedig három pályázatára is kapott támogatást: 6 836 156 lejt Nagyszintyén, Ágyán és Szapáryligeten szennyvízvezeték és víztisztító állomás építésére, valamint a vízvezeték-hálózat bővítésére, 879 136 lejt a szapáryligeti óvoda felújítására és 395 576 lejt a község közvilágításának modernizálására.
Mindent összevetve, a megye magyar közösségének igencsak fontos beruházások 82 437 295 lejnyi támogatáshoz jutnak. Ez az Arad megyének jutott 645 millió lej össztámogatásnak kb. 13 százaléka, ami jóval meghaladja a magyar lakosság arányát. Ez a siker közös, mert önkormányzatainknak és az RMDSZ politikai képviseletének összehangolt munkája a forrása. Az ilyen eredmények a bizonyságai annak, hogy az RMDSZ – és ezen belül az RMDSZ Arad Megyei Szervezete – képes megszolgálni azt a bizalmat, amit a 2016-os helyhatósági és parlamenti választások alkalmával kapott Arad megye magyarságától. Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete; Nyugati Jelen (Arad)
A Vidékfejlesztési Minisztérium július 19-én közzétette azoknak az önkormányzati pályázatoknak a listáját, amelyek támogatást nyertek a Nemzeti Vidékfejlesztési Program második, idén tavaszi kiírásán.
A magyar vezetésű önkormányzatok is sikeresen pályáztak, az alábbi fejlesztési tervekkel: Kisiratos 5 831 558 lejt kap utcáinak az aszfaltozására,
Vinga a szennyvízhálózatot és a szennyvíztisztító állomásának kapacitását bővítheti 11 314 334 lej értékben, akárcsak Kisjenő 9 096 644 értékben,
Nagyiratoson ugyancsak utcákat aszfaltoznak 5 180 939 lejből, Simonyifalva, Vadász, Bélzerénd és Tőzmicske hasonló célra kért támogatást és kapott is 6 398 199 lejt,
Pécskán 4 299 779 lejből teljes egészében – a pincétől a padlásig – felújul a 2. Számú Általános Iskola főépülete, tornaterme és a Kör épülete, az udvaron pedig sportpályák lesznek és garázs az iskolabusznak, Peregen a helyiek számára ugyancsak az utcák aszfaltozása volt elsődleges, erre kapnak 6 598 821 lejt,
Nagyzerénden és Feketegyarmaton az ivóvíz- és szennyvízhálózatot bővíthetik 12 534 679 lejből, Sofronyán és Szentpálon utcákat aszfaltoznak, erre 5 515 882 lej áll majd az önkormányzat rendelkezésére, Nagyszintye község pedig három pályázatára is kapott támogatást: 6 836 156 lejt Nagyszintyén, Ágyán és Szapáryligeten szennyvízvezeték és víztisztító állomás építésére, valamint a vízvezeték-hálózat bővítésére, 879 136 lejt a szapáryligeti óvoda felújítására és 395 576 lejt a község közvilágításának modernizálására.
Mindent összevetve, a megye magyar közösségének igencsak fontos beruházások 82 437 295 lejnyi támogatáshoz jutnak. Ez az Arad megyének jutott 645 millió lej össztámogatásnak kb. 13 százaléka, ami jóval meghaladja a magyar lakosság arányát. Ez a siker közös, mert önkormányzatainknak és az RMDSZ politikai képviseletének összehangolt munkája a forrása. Az ilyen eredmények a bizonyságai annak, hogy az RMDSZ – és ezen belül az RMDSZ Arad Megyei Szervezete – képes megszolgálni azt a bizalmat, amit a 2016-os helyhatósági és parlamenti választások alkalmával kapott Arad megye magyarságától. Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete; Nyugati Jelen (Arad)
2017. július 21.
Orosz Endre, a „papa”: apahidai tanító, régész, etnográfus
Nyelveket tanult, népeket kutatott, kelta sírmezőt talált
Orosz Endre – tanító, régész, helytörténész a 19. század végén, a 20. század első felében élt és szenvedéllyel munkálkodott. Az iskolai vakációkat régészeti és néprajzi kutatásokkal töltötte, autodidakta módon nyelveket tanult, antropológiai-etnográfiai megfigyeléseket is végzett például a sátoros cigányok körében. Több tucatnyi ládára rúgó felbecsülhetetlen értékű gyűjteményéből több szekérnyi jutott a Mátyás király szülőházában alapított EKE-féle néprajzi múzeumnak, később a kolozsvári Néprajzi Múzeumnak, másik része – az első világháborúban még a földbe is elrejtett apahidai kelta leletek – hányatott sorsot élt meg, amikor a kolozsvári városi tanács 13 év után letett annak feldolgozásáról, és az 1970-es években hiányosan visszaadta a családnak. Orosz Endre unokáinak – dr. Flora Orosz Katalin és Maier Orosz Judit – sikerült megőrizniük a több ládányi gyűjteményt, majd 2015-ben a Maros Megyei Múzeumnak adományozták.
Marosvásárhelyen néhány hete állandó kiállítás nyílt Orosz Endre hagyatékából, amelyet dr. Berecki Sándor régész rendszerezett, katalógusban dokumentált (Horti Emese, Kacsó Károly és Nyulas Dorottya segítségével). Orosz Endre apja korai halála után öt gyermeket nevelő özvegy édesanyja támasza lett. Későbbi élete során soha nem vetette fel a pénz, de annál több kötelezettsége volt, mégis csodálatraméltó szenvedélyességgel vetette bele magát a föld rejtett titkainak kutatásába, amihez feleségében bámulatos segítőtársra lelt. Orosz Endrére az alábbiakban unokája, Orosz Judit emlékezik.
Nagyapánk 1871. július 4-én született Kolozsváron, hat testvér közül elsőként. 1875-ig a Széchenyi tér 20. szám alatti Berde-házban laktak, ezután Szamosújvárra költöztek, ahol dédnagyapánk állást kapott. Nagyapánk, Orosz Endre itt végezte alap- és középfokú tanulmányait a Szamosújvári Örmény-Katolikus Fiúiskolában, majd 1888-tól a kolozsvári Magyar Királyi Állami Tanítóképzőben, ahova gyalog ment Szamosújvárról (!) személyesen egyeztetni az intézet igazgatójával, hogy felvegyék.
Mentorok: a tanár és a bujdosó őrnagy
Kutató szenvedélyének felkeltésében két személy játszott döntő szerepet: dr. Mártonfi Lajos, szamosújvári természetrajztanára és Orstein József nyugalmazott őrnagy. Mártonfi Lajos 1888 júniusában a teljes létszámú osztályt elvitte egy tanulmányi kirándulásra Torockó, Torda és Tordatúr környékére, ahol nagyapánk első ízben találkozott a szorosok őskorban is lakott barlangjaival, ahol később számos kutatást végzett. Orstein József nevéhez kötődik a szamosújvári római segédcsapattábor (Castellum) korát meghazudtoló pontosságú kutatása. Nagyapánknak tulajdonképpen mintaképe volt Orstein, akinek élete regénybe illő. 1829-ben született a felső-sziléziai Raciborzban (ma lengyel terület), Simon Pappenheim néven. Amikor 1849-ben az orosz hadsereg átvonult városán a magyar szabadságharcot leverni, ő Pestre ment a lelkes lengyel fiatalokkal, és beállt a magyar hadseregbe, majd honvédtüzérként Erdélybe került. A szabadságharc leverése után, hogy elrejtse valódi származását és elkerülje a haditörvényszéket, nevét Orstein Józsefre változtatta és budapesti lakhelyet vallott. Ezáltal észrevétlenül a császári hadseregben maradhatott, ahol egészen az őrnagyi rangig jutott el. 1881-ben nyugdíjazták és Szamosújvárra költözött, családja amúgy sem lévén, már kimondottan csak régészeti jellegű kutatásainak élt (főképp a város római múltja érdekelte).
Közte és nagyapánk között olyan mester-tanítványféle kapcsolat alakult ki, melyet mi sem mutat jobban, minthogy 1912 januárjában halálos ágyán egyedül Orosz Endrének vallotta be igazi identitását és kérte, hogy értesítse családját, akik évtizedekig nem tudtak róla. Nem sokkal később nagyapánk felvette a kapcsolatot a Berlinben élő Pappenheim hozzátartozókkal és értesítette őket rokonuk haláláról. Örökös híján szerény vagyonát nagyapánkra hagyta, aki őt mindvégig példaképének tartotta és azt vallotta, hogy az őrnagy meghatározó jelenség volt életében. Nekrológot írt róla az Erdély folyóiratban és a Szamosújvári Hírlapban.
A tanítóképző elvégzése után 1892-ben a Torontál vármegyei Nagykőcsére kerül nevelőnek, Alsó-Lukaveczi Mixich Ottó földbirtokos három fia mellé. Itt is folytat terepkutatásokat és felfedezi Kőcsétől délkeletre a Kurjácska Gréda őstelepet, amelynek eredményeiről 1896-ban az Erdélyi Múzeum kiadványának különnyomatában megjelent tanulmányában számolt be.
1891-től az EME Orvosi és Természettudományi szakosztályának tagja, ahova dr. Koch Antal geológus ajánlására vették fel. Még Kőcsén él, amikor tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek (csodálatos épület, érdemes meglátogatni) és ebben az időben tartja első előadását a Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat választmányi ülésén, Temesváron. Munkásságában Kuun Géza és dr. Hermann Antal támogatták.
1898-tól az Országos Régészeti és Embertani Társulat rendes tagjává választja. 1895–1920 között az apahidai állami iskola igazgatója. Rendkívül nehéz időszak ez az életében, mert apja korán bekövetkezett halála után özvegy édesanyját és öt ifjabb testvérét részben neki kellett eltartania.
1899 nyarán részt vesz egy régészeti tanfolyamon Budapesten, s ezután önszorgalomból ősrégésznek képezi ki magát. Ugyanebben az évben részt vesz dr. Primics György, az EME ásvány- és földtani őrsegédje vezetésével a Magyar Földtani Intézet indítványozására kezdeményezett tudományos kiránduláson a Vlegyásza hegyvonulat geológiai felmérésére. Erről az útról különösen érdekes útinaplót vezet. 29 évesen tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek, amelynek gyönyörű diplomáját a Sapientia tudományegyetemnek adományoztuk.
1889-ben a közoktatási miniszter a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyeletének ajánlására 300 forint állami segélyt juttat neki a Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Kolozs vármegyék őstelepeinek kutatására. Ebből az összegből még ugyanazon év nyarán és őszén felásatta a Tordai-hasadék barlangját, a Dóm ásatásánál előkerült ősemberi koponyákat és egyéb csontokat a budapesti Embertani Múzeumban helyezték el.
Élet Apahidán iskola és kutatás között
1901. július 4-én házasságot köt Hübner Ilona 7 diplomás tanárnővel, és e frigyből négy gyermek születik. Együtt tanítanak Apahidán, ahol nagyanyánknak sokszor kell őt helyettesítenie, amikor tudományos munkássága máshova szólítja el. Rajztanári diplomával is rendelkező felesége sokszor dokumentálta a begyűjtött régészeti vagy etnográfiai tárgyakat rendkívül szép rajzokkal és művészi írással.
Apahida a régi Apáthídja helyén, a Szamos és a Garla patak mentén húzódik, vegyes, négy nemzetiségű község, román, magyar, zsidó és cigány lakossággal. Mindenki tudta, hogy az igazgató igazságszeretete nem tűrt meg semmiféle nemzetiségi, vallási vagy társadalmi megkülönböztetést. Apahidán a tanév fénypontja az év végi vizsga, és az ezt követő záróünnepély volt, rajz- és kézimunka kiállítással, valamint nagy tornabemutatóval egybekötve. A szünidőnek egyaránt örültek a diákok és a szülők is, de legjobban a tanító, aki kezében csákánnyal, hátán hátizsákkal bekóborolhatta a szabad természetet, a Fogarasi-, Radnai-havasokat, a Ciblest, a Gyalui-havasokat. Itt heteket, sőt hónapokat töltött el a pásztorokkal az esztenában, akárcsak jó barátja, Hermann Antal, aki képes volt hónapokig a sátoros cigányokkal kóborolni. Mindketten elsajátították a cigány nyelvet, hogy jobban elnyerjék a népség bizalmát és behatóbban tanulmányozhassák nomád életmódjukat az ősember életének megvilágítása céljából. Nagyapánk ezenkívül autodidakta módon megtanult latinul, görögül és németül is.
Itt idéznék nagyanyánk emlékiratából, akinek a sok gyermek ellátása, nevelése, a nagy háztartás vezetése, a tanári teendők ellátása mellett csodálatos módon jutott arra is ideje, hogy mindvégig segítőtársa legyen nagyapánknak kutatótevékenységében.
„Csodálatos volt az égő, önzetlen lelkesedés, mellyel a tudomány szolgálatába szegődött s minden anyagi segítség nélkül, mindent megvonva magától küzdött és áldozott a nemes cél érdekében. Mivel szótlan, magába zárkózott volt, a köznapi un. társasági életet folytató emberek közül kevesen értették meg s excentrikus bolondnak tartották, aki amint csak tehette menekült közülük ki a mezőre, hegyekbe, erdőkbe.”
Legjobb önfegyelmezés a napirend pontos betartása, írja Apahidán 1900-ban, s az alábbi napirendet állapítja meg magának: Felkelés 6-kor; Öltözködés 6:30; Apródolgok, reggelizés 7-ig; Nyelvtanulás 7–8-ig; Iskolai tanítás 8–11-ig; Olvasás 11–12-ig; Ebéd, apródolgok 12–1-ig; Olvasás: 1–2-ig; Tanítás 2–4-ig; Séta 4–6-ig; Vacsora stb. 6–7-ig; Irodalom 7–10-ig; Lefekvés: 10-kor. Amint napirendet és tízparancsolatot állapított meg magának, úgy volt bevételi és kiadási rendszere és minden hóra költségvetése. Kiszámította, hogyha csak a legcsekélyebb összeget költené is el cigarettára vagy más fölösleges kiadásra, az éveken keresztül mily összeget tenne ki. Így volt csak lehetséges, hogy az így megtakarított pénzből értékes, nagy tudományos könyvtárat szerzett magának, s könyveinek megbecsülését jellemzi, hogy mindent gyönyörűen beköttetett. Könyvtárában annyira otthon volt, hogy a vaksötétben is megtalálta ott, amit keresett. Könyvtárán olvasható jelmondata: „Ein gutes Buch der beste Freund” (Egy jó könyv a legjobb barát). Dicséretére legyen mondva, hogy az önmagának előírt szabályokat egész életén keresztül szigorúan betartotta.
Múzeumteremtés Mátyás szülőházában
Gyakori terepi sétái alkalmával a régészeti és geológiai leletek mellett különös figyelmet fordított az adott tájegység néprajzi jellegzetességeire, tekintélyes gyűjteményt halmozott fel. Később az I. Mihály Király Kulturális Alapítvány (Fundaţia Culturală Regele Mihai I) átvesz 5500 tárgyat etnográfiai magángyűjteményéből, amely tulajdonképpen az alapját képezhette az 1923-tól működő, Romániában elsőként megalakuló Erdélyi Néprajzi Múzeumnak. Ezt megelőzően számos kiállítás alkalmával is bemutatta néprajzi gyűjteményét. 1900 áprilisában a város Mátyás király szülőházát az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) rendelkezésére bocsátotta egy néprajzi kiállítás és múzeum megrendezése végett. Nagyapánk a héttagú csapat résztvevője, amelyet a múzeum anyagának összegyűjtésével bíztak meg, és amelynek az akkor 20 éves Roska Márton is tagja volt, később a Szegedről visszaköltöztetett kolozsvári magyar egyetem tanára, az Érmészeti Intézet, illetve az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, aki többek között Orosz Endrének dedikálta az 1942-ben megjelent Erdély régészeti repertóriumát.
1902-ben sikerül megnyitni az EKE Múzeumot, nagyapánk jól megrakott ökrösszekérrel szállította Apahidáról a Mátyás király szülőházába az 1300 darab magyar, román és cigány etnográf tárgyat tartalmazó gyűjteményét.
Itt állandó jelleggel EKE székhely és kiállítás volt, amíg 1935-ben a városi tanács döntése folytán az EKE kiköltözni kényszerül, mely alkalommal egy szekrény alatt talált régi fegyverek kapcsán nagyapánkat, mint EKE-főtitkárt és Szathmáry Ferenc szolgát titkos fegyverrejtegetéssel törvény elé idéznek, de végül sikerül tisztáznia helyzetét.
Kereles Edit
FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár)
Nyelveket tanult, népeket kutatott, kelta sírmezőt talált
Orosz Endre – tanító, régész, helytörténész a 19. század végén, a 20. század első felében élt és szenvedéllyel munkálkodott. Az iskolai vakációkat régészeti és néprajzi kutatásokkal töltötte, autodidakta módon nyelveket tanult, antropológiai-etnográfiai megfigyeléseket is végzett például a sátoros cigányok körében. Több tucatnyi ládára rúgó felbecsülhetetlen értékű gyűjteményéből több szekérnyi jutott a Mátyás király szülőházában alapított EKE-féle néprajzi múzeumnak, később a kolozsvári Néprajzi Múzeumnak, másik része – az első világháborúban még a földbe is elrejtett apahidai kelta leletek – hányatott sorsot élt meg, amikor a kolozsvári városi tanács 13 év után letett annak feldolgozásáról, és az 1970-es években hiányosan visszaadta a családnak. Orosz Endre unokáinak – dr. Flora Orosz Katalin és Maier Orosz Judit – sikerült megőrizniük a több ládányi gyűjteményt, majd 2015-ben a Maros Megyei Múzeumnak adományozták.
Marosvásárhelyen néhány hete állandó kiállítás nyílt Orosz Endre hagyatékából, amelyet dr. Berecki Sándor régész rendszerezett, katalógusban dokumentált (Horti Emese, Kacsó Károly és Nyulas Dorottya segítségével). Orosz Endre apja korai halála után öt gyermeket nevelő özvegy édesanyja támasza lett. Későbbi élete során soha nem vetette fel a pénz, de annál több kötelezettsége volt, mégis csodálatraméltó szenvedélyességgel vetette bele magát a föld rejtett titkainak kutatásába, amihez feleségében bámulatos segítőtársra lelt. Orosz Endrére az alábbiakban unokája, Orosz Judit emlékezik.
Nagyapánk 1871. július 4-én született Kolozsváron, hat testvér közül elsőként. 1875-ig a Széchenyi tér 20. szám alatti Berde-házban laktak, ezután Szamosújvárra költöztek, ahol dédnagyapánk állást kapott. Nagyapánk, Orosz Endre itt végezte alap- és középfokú tanulmányait a Szamosújvári Örmény-Katolikus Fiúiskolában, majd 1888-tól a kolozsvári Magyar Királyi Állami Tanítóképzőben, ahova gyalog ment Szamosújvárról (!) személyesen egyeztetni az intézet igazgatójával, hogy felvegyék.
Mentorok: a tanár és a bujdosó őrnagy
Kutató szenvedélyének felkeltésében két személy játszott döntő szerepet: dr. Mártonfi Lajos, szamosújvári természetrajztanára és Orstein József nyugalmazott őrnagy. Mártonfi Lajos 1888 júniusában a teljes létszámú osztályt elvitte egy tanulmányi kirándulásra Torockó, Torda és Tordatúr környékére, ahol nagyapánk első ízben találkozott a szorosok őskorban is lakott barlangjaival, ahol később számos kutatást végzett. Orstein József nevéhez kötődik a szamosújvári római segédcsapattábor (Castellum) korát meghazudtoló pontosságú kutatása. Nagyapánknak tulajdonképpen mintaképe volt Orstein, akinek élete regénybe illő. 1829-ben született a felső-sziléziai Raciborzban (ma lengyel terület), Simon Pappenheim néven. Amikor 1849-ben az orosz hadsereg átvonult városán a magyar szabadságharcot leverni, ő Pestre ment a lelkes lengyel fiatalokkal, és beállt a magyar hadseregbe, majd honvédtüzérként Erdélybe került. A szabadságharc leverése után, hogy elrejtse valódi származását és elkerülje a haditörvényszéket, nevét Orstein Józsefre változtatta és budapesti lakhelyet vallott. Ezáltal észrevétlenül a császári hadseregben maradhatott, ahol egészen az őrnagyi rangig jutott el. 1881-ben nyugdíjazták és Szamosújvárra költözött, családja amúgy sem lévén, már kimondottan csak régészeti jellegű kutatásainak élt (főképp a város római múltja érdekelte).
Közte és nagyapánk között olyan mester-tanítványféle kapcsolat alakult ki, melyet mi sem mutat jobban, minthogy 1912 januárjában halálos ágyán egyedül Orosz Endrének vallotta be igazi identitását és kérte, hogy értesítse családját, akik évtizedekig nem tudtak róla. Nem sokkal később nagyapánk felvette a kapcsolatot a Berlinben élő Pappenheim hozzátartozókkal és értesítette őket rokonuk haláláról. Örökös híján szerény vagyonát nagyapánkra hagyta, aki őt mindvégig példaképének tartotta és azt vallotta, hogy az őrnagy meghatározó jelenség volt életében. Nekrológot írt róla az Erdély folyóiratban és a Szamosújvári Hírlapban.
A tanítóképző elvégzése után 1892-ben a Torontál vármegyei Nagykőcsére kerül nevelőnek, Alsó-Lukaveczi Mixich Ottó földbirtokos három fia mellé. Itt is folytat terepkutatásokat és felfedezi Kőcsétől délkeletre a Kurjácska Gréda őstelepet, amelynek eredményeiről 1896-ban az Erdélyi Múzeum kiadványának különnyomatában megjelent tanulmányában számolt be.
1891-től az EME Orvosi és Természettudományi szakosztályának tagja, ahova dr. Koch Antal geológus ajánlására vették fel. Még Kőcsén él, amikor tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek (csodálatos épület, érdemes meglátogatni) és ebben az időben tartja első előadását a Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat választmányi ülésén, Temesváron. Munkásságában Kuun Géza és dr. Hermann Antal támogatták.
1898-tól az Országos Régészeti és Embertani Társulat rendes tagjává választja. 1895–1920 között az apahidai állami iskola igazgatója. Rendkívül nehéz időszak ez az életében, mert apja korán bekövetkezett halála után özvegy édesanyját és öt ifjabb testvérét részben neki kellett eltartania.
1899 nyarán részt vesz egy régészeti tanfolyamon Budapesten, s ezután önszorgalomból ősrégésznek képezi ki magát. Ugyanebben az évben részt vesz dr. Primics György, az EME ásvány- és földtani őrsegédje vezetésével a Magyar Földtani Intézet indítványozására kezdeményezett tudományos kiránduláson a Vlegyásza hegyvonulat geológiai felmérésére. Erről az útról különösen érdekes útinaplót vezet. 29 évesen tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek, amelynek gyönyörű diplomáját a Sapientia tudományegyetemnek adományoztuk.
1889-ben a közoktatási miniszter a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyeletének ajánlására 300 forint állami segélyt juttat neki a Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Kolozs vármegyék őstelepeinek kutatására. Ebből az összegből még ugyanazon év nyarán és őszén felásatta a Tordai-hasadék barlangját, a Dóm ásatásánál előkerült ősemberi koponyákat és egyéb csontokat a budapesti Embertani Múzeumban helyezték el.
Élet Apahidán iskola és kutatás között
1901. július 4-én házasságot köt Hübner Ilona 7 diplomás tanárnővel, és e frigyből négy gyermek születik. Együtt tanítanak Apahidán, ahol nagyanyánknak sokszor kell őt helyettesítenie, amikor tudományos munkássága máshova szólítja el. Rajztanári diplomával is rendelkező felesége sokszor dokumentálta a begyűjtött régészeti vagy etnográfiai tárgyakat rendkívül szép rajzokkal és művészi írással.
Apahida a régi Apáthídja helyén, a Szamos és a Garla patak mentén húzódik, vegyes, négy nemzetiségű község, román, magyar, zsidó és cigány lakossággal. Mindenki tudta, hogy az igazgató igazságszeretete nem tűrt meg semmiféle nemzetiségi, vallási vagy társadalmi megkülönböztetést. Apahidán a tanév fénypontja az év végi vizsga, és az ezt követő záróünnepély volt, rajz- és kézimunka kiállítással, valamint nagy tornabemutatóval egybekötve. A szünidőnek egyaránt örültek a diákok és a szülők is, de legjobban a tanító, aki kezében csákánnyal, hátán hátizsákkal bekóborolhatta a szabad természetet, a Fogarasi-, Radnai-havasokat, a Ciblest, a Gyalui-havasokat. Itt heteket, sőt hónapokat töltött el a pásztorokkal az esztenában, akárcsak jó barátja, Hermann Antal, aki képes volt hónapokig a sátoros cigányokkal kóborolni. Mindketten elsajátították a cigány nyelvet, hogy jobban elnyerjék a népség bizalmát és behatóbban tanulmányozhassák nomád életmódjukat az ősember életének megvilágítása céljából. Nagyapánk ezenkívül autodidakta módon megtanult latinul, görögül és németül is.
Itt idéznék nagyanyánk emlékiratából, akinek a sok gyermek ellátása, nevelése, a nagy háztartás vezetése, a tanári teendők ellátása mellett csodálatos módon jutott arra is ideje, hogy mindvégig segítőtársa legyen nagyapánknak kutatótevékenységében.
„Csodálatos volt az égő, önzetlen lelkesedés, mellyel a tudomány szolgálatába szegődött s minden anyagi segítség nélkül, mindent megvonva magától küzdött és áldozott a nemes cél érdekében. Mivel szótlan, magába zárkózott volt, a köznapi un. társasági életet folytató emberek közül kevesen értették meg s excentrikus bolondnak tartották, aki amint csak tehette menekült közülük ki a mezőre, hegyekbe, erdőkbe.”
Legjobb önfegyelmezés a napirend pontos betartása, írja Apahidán 1900-ban, s az alábbi napirendet állapítja meg magának: Felkelés 6-kor; Öltözködés 6:30; Apródolgok, reggelizés 7-ig; Nyelvtanulás 7–8-ig; Iskolai tanítás 8–11-ig; Olvasás 11–12-ig; Ebéd, apródolgok 12–1-ig; Olvasás: 1–2-ig; Tanítás 2–4-ig; Séta 4–6-ig; Vacsora stb. 6–7-ig; Irodalom 7–10-ig; Lefekvés: 10-kor. Amint napirendet és tízparancsolatot állapított meg magának, úgy volt bevételi és kiadási rendszere és minden hóra költségvetése. Kiszámította, hogyha csak a legcsekélyebb összeget költené is el cigarettára vagy más fölösleges kiadásra, az éveken keresztül mily összeget tenne ki. Így volt csak lehetséges, hogy az így megtakarított pénzből értékes, nagy tudományos könyvtárat szerzett magának, s könyveinek megbecsülését jellemzi, hogy mindent gyönyörűen beköttetett. Könyvtárában annyira otthon volt, hogy a vaksötétben is megtalálta ott, amit keresett. Könyvtárán olvasható jelmondata: „Ein gutes Buch der beste Freund” (Egy jó könyv a legjobb barát). Dicséretére legyen mondva, hogy az önmagának előírt szabályokat egész életén keresztül szigorúan betartotta.
Múzeumteremtés Mátyás szülőházában
Gyakori terepi sétái alkalmával a régészeti és geológiai leletek mellett különös figyelmet fordított az adott tájegység néprajzi jellegzetességeire, tekintélyes gyűjteményt halmozott fel. Később az I. Mihály Király Kulturális Alapítvány (Fundaţia Culturală Regele Mihai I) átvesz 5500 tárgyat etnográfiai magángyűjteményéből, amely tulajdonképpen az alapját képezhette az 1923-tól működő, Romániában elsőként megalakuló Erdélyi Néprajzi Múzeumnak. Ezt megelőzően számos kiállítás alkalmával is bemutatta néprajzi gyűjteményét. 1900 áprilisában a város Mátyás király szülőházát az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) rendelkezésére bocsátotta egy néprajzi kiállítás és múzeum megrendezése végett. Nagyapánk a héttagú csapat résztvevője, amelyet a múzeum anyagának összegyűjtésével bíztak meg, és amelynek az akkor 20 éves Roska Márton is tagja volt, később a Szegedről visszaköltöztetett kolozsvári magyar egyetem tanára, az Érmészeti Intézet, illetve az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, aki többek között Orosz Endrének dedikálta az 1942-ben megjelent Erdély régészeti repertóriumát.
1902-ben sikerül megnyitni az EKE Múzeumot, nagyapánk jól megrakott ökrösszekérrel szállította Apahidáról a Mátyás király szülőházába az 1300 darab magyar, román és cigány etnográf tárgyat tartalmazó gyűjteményét.
Itt állandó jelleggel EKE székhely és kiállítás volt, amíg 1935-ben a városi tanács döntése folytán az EKE kiköltözni kényszerül, mely alkalommal egy szekrény alatt talált régi fegyverek kapcsán nagyapánkat, mint EKE-főtitkárt és Szathmáry Ferenc szolgát titkos fegyverrejtegetéssel törvény elé idéznek, de végül sikerül tisztáznia helyzetét.
Kereles Edit
FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 21.
Nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tájékoztatásra
Mit várhatunk a 2018-as választásokról – tömegkommunikáció a gyakorlatban címmel zajlott panelbeszélgetés a 28. Bálványosi nyári szabadegyetemen. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint Erdélyben a tájékoztatásra és a regisztrációra kell a hangsúlyt fektetni.
A beszélgetésen részt vett Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke, kampánystratéga, Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója, Faragó Csaba, miskolci kampánymenedzser, Baczkó Norbert, a Fidelitas kommunikációs igazgatója.
A panelbeszélgetés első felében a 21. századi kampánykommunikációs módszerekről esett szó. A résztvevők részletesen kitértek a választási kampányok kommunikációs eszközeinek alakulására, fejlődésére. Szó esett ezek fontossági sorrendjéről is. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a tartalom mindent felülíró fontosságára és kommunikációs csatornák felgyorsulására hívta fel a figyelmet.
„Ma már kér tinédzser egy-egy okostelefonnal és szélessávú internet hozzáféréssel meg tud szorongatni egy polgármestert. Ez a beleszólás szabadsága. A minőségi tartalom értéke felbecsülhetetlen, a felület csupán a tartalom eszköze” – mondta. Ugyanakkor felhívta a figyelmet az egyszerű, érthető és a lebutított üzenet közötti különbségre. Kifejtette: „az egyszerű kommunikáció nem egyenlő a buta kommunikációval. Ha egyszerűen kommunikálunk, az egyszerű ember megérti, az értelmes ember értékeli.”
Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója szerint a sebesség változásához kell alkalmazkodni politikai kommunikációban, ha nincs azonnali reakció, elveszti a hír az aktualitását.
Kihívások
A beszélgetés második felében a 2018-as magyarországi országgyűlési választási kampány kihívásairól is szó esett. Mint ismeretes, a választáson minden magyar állampolgár részt vehet, aki előzőleg regisztrált, azaz kérte felvételét a választási névjegyzékbe.
Porcsalmi Bálint kifejtette: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség partner a választásokról való tájékoztatásban, elsősorban nem politikai, hanem tájékoztató jellegű kampányt fognak folytatni. Mint mondta, az erdélyi magyarok számára idegen a magyar választási rendszer, de szintén ismeretlen a Magyarországon használatos hivatali nyelvezet.
„Mi, erdélyi magyarok a szavazás napján kezünkbe vesszük a személyi igazolványunkat és elmegyünk szavazni. Nem tudjuk, mi az ügyfélkapu, a regisztráció, ismeretlen a levélben való szavazás. Ha Magyarország Kormánya azt szeretné, hogy minél több erdélyi magyar érvényesen szavazzon, akkor egyszerűbbé – de mindenek előtt érthetőbbé kell tennie a választás mikéntjét, nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a tájékoztatásra. Ebben leszünk mi partnerek. A mi célunk az, hogy annak, aki szeretne élni szavazati jogával, elmagyarázzuk, hogy ezt hogyan tegye. Erről szól a regisztrációs kampány” – mondta az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Hidvéghi Balázs az együttműködés fontosságára hívta fel a figyelmet. „2018-as választás kapcsán együtt kell gondolkodnunk. Köszönjük az RMDSZ eddig támogatását és számítunk rá a továbbiakban is. Fontos, hogy közösen tudunk dönteni a magyarság érdekében” – mondta.
RMDSZ Tájékoztató; erdon.ro
Mit várhatunk a 2018-as választásokról – tömegkommunikáció a gyakorlatban címmel zajlott panelbeszélgetés a 28. Bálványosi nyári szabadegyetemen. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint Erdélyben a tájékoztatásra és a regisztrációra kell a hangsúlyt fektetni.
A beszélgetésen részt vett Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke, kampánystratéga, Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója, Faragó Csaba, miskolci kampánymenedzser, Baczkó Norbert, a Fidelitas kommunikációs igazgatója.
A panelbeszélgetés első felében a 21. századi kampánykommunikációs módszerekről esett szó. A résztvevők részletesen kitértek a választási kampányok kommunikációs eszközeinek alakulására, fejlődésére. Szó esett ezek fontossági sorrendjéről is. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a tartalom mindent felülíró fontosságára és kommunikációs csatornák felgyorsulására hívta fel a figyelmet.
„Ma már kér tinédzser egy-egy okostelefonnal és szélessávú internet hozzáféréssel meg tud szorongatni egy polgármestert. Ez a beleszólás szabadsága. A minőségi tartalom értéke felbecsülhetetlen, a felület csupán a tartalom eszköze” – mondta. Ugyanakkor felhívta a figyelmet az egyszerű, érthető és a lebutított üzenet közötti különbségre. Kifejtette: „az egyszerű kommunikáció nem egyenlő a buta kommunikációval. Ha egyszerűen kommunikálunk, az egyszerű ember megérti, az értelmes ember értékeli.”
Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója szerint a sebesség változásához kell alkalmazkodni politikai kommunikációban, ha nincs azonnali reakció, elveszti a hír az aktualitását.
Kihívások
A beszélgetés második felében a 2018-as magyarországi országgyűlési választási kampány kihívásairól is szó esett. Mint ismeretes, a választáson minden magyar állampolgár részt vehet, aki előzőleg regisztrált, azaz kérte felvételét a választási névjegyzékbe.
Porcsalmi Bálint kifejtette: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség partner a választásokról való tájékoztatásban, elsősorban nem politikai, hanem tájékoztató jellegű kampányt fognak folytatni. Mint mondta, az erdélyi magyarok számára idegen a magyar választási rendszer, de szintén ismeretlen a Magyarországon használatos hivatali nyelvezet.
„Mi, erdélyi magyarok a szavazás napján kezünkbe vesszük a személyi igazolványunkat és elmegyünk szavazni. Nem tudjuk, mi az ügyfélkapu, a regisztráció, ismeretlen a levélben való szavazás. Ha Magyarország Kormánya azt szeretné, hogy minél több erdélyi magyar érvényesen szavazzon, akkor egyszerűbbé – de mindenek előtt érthetőbbé kell tennie a választás mikéntjét, nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a tájékoztatásra. Ebben leszünk mi partnerek. A mi célunk az, hogy annak, aki szeretne élni szavazati jogával, elmagyarázzuk, hogy ezt hogyan tegye. Erről szól a regisztrációs kampány” – mondta az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Hidvéghi Balázs az együttműködés fontosságára hívta fel a figyelmet. „2018-as választás kapcsán együtt kell gondolkodnunk. Köszönjük az RMDSZ eddig támogatását és számítunk rá a továbbiakban is. Fontos, hogy közösen tudunk dönteni a magyarság érdekében” – mondta.
RMDSZ Tájékoztató; erdon.ro
2017. július 24.
Három könyvet mutattak be
Dálnoki falunap
A tizenharmadik dálnoki falunap szombaton 6 órakor az eddigi hagyomány szerint a gidófalvi fúvósok ébresztőjével kezdődött. Az idei program két legfontosabb eseménye a hármas könyvbemutató és a Harmónia kórus zászlóavatója volt, de ezenkívül ingyen kínáltak babgulyást és noszvaji bort, megkoszorúzták Dálnoki Miklós Béla emléktábláját a művelődési központ homlokzatán, volt Role-, László Attila-, Szőcs Renáta-koncert és tűzijáték.
A Darkó Jenő-iskola kertjében a kézdivásárhelyi Constantin Pătru vállalkozó és csapata már kora reggel egy négyszáz literes üstben főzni kezdte az óriás babgulyást, amelyhez mintegy száz kiló sertéshúst, 20 kiló füstölt oldalast és csülköt, több kiló paprikát, paradicsomot és hagymát, valamint különféle fűszereket használtak. A nagy üst szomszédságában Banos György vállalkozó, az Utép 2006 cég tulajdonosa és csapata két kisebb üstben készített finomságokat. Délben Bartók Ede Ottó polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, azt hangsúlyozva, hogy azért szervezik meg minden esztendőben a faluünnepet, hogy a dálnokiak, az innen elszármazottak és a meghívottak vagy bárki jól érezze magát, kikapcsolódjon és szórakozzon. Ugyanakkor köszönetet mondott a támogatóknak, akik nélkül erre a rendezvényre nem kerülhetett volna sor. Az elöljáró köszöntője után Cserszegtomaj és Noszvaj testvértelepülés vezetője szólt a jelenlevőkhöz, Bartha Gábor, Cserszegtomaj nagyközség polgármestere hetedik, kollégája, Bóta Géza, Noszvaj elöljárója pedig tizenegyedik alkalommal ünnepelt együtt a dálnokiakkal. Előbbi elmondta: ezúttal sem érkeztek üres kézzel, a művelődési központ nagytermének falait a cserszegtomaji művészalapítvány tagjai által adományozott alkotásokkal díszítették fel. Utóbbi egy digitális képvetítőt adott át a testvérközség ajándékaként Bonda Anna Máriának, a Darkó Jenő-iskola igazgatójának. A helybeli óvodások és kisiskolások műsora után a jelenlevők a művelődési központba vonultak, ahol Benkő Rozália, a Harmónia Egyesület vezetője köszöntötte a résztvevőket, és bejelentette, hogy a 2011 februárjában vegyes kórusként alakult Harmónia énekkar életében a mai nap mérföldkő, hiszen régi vágyuk teljesült, Székelyudvarhelyen elkészült a kórus zászlója, amelynek egyik oldalán a kórus logója, a másik oldalán pedig egy arab közmondás olvasható: „Élj azzal, aki imádkozik, és te is imádkozni fogsz, élj azzal, aki énekel, és te is énekelni fogsz.” Az egyesület elnöke arra is emlékeztetett, hogy a kórus első karnagya néhai László Attila sepsiszentgyörgyi zenetanár volt, akire egyperces csenddel emlékeztek. A kórus jelenlegi karnagya Oláh-Badi Krisztina maksai zenetanár. Az új zászlót Marosi Károly református lelkipásztor áldotta meg. Az ünneplő kórus pár darabot adott elő, majd meghívottként a szentivánlaborfalvi Laborfalvi Róza Női Kórus lépett fel. Ezt követően tartották meg a hármas könyvbemutatót. Elsőként Armanca Brînduşa temesvári újságíró, egyetemi tanár magyarul mutatta be a Dálnok felfedezése című, tavaly a bukaresti Curtea Veche Kiadó által megjelentetett kiadványt, a román és magyar újságírók Dálnokról szóló könyvét, amelyet románul, magyarul és angolul nyomtattak ki. A Dózsa című kötetet, amelyet Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából 2014. június 6-án Dálnokon végződött konferencia előadásait tartalmazza, a Hargita Népe Lapkiadó jelentette meg 2016-ban. A könyvet Sarány István főszerkesztő és a kötet szerkesztője, Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi tanár, az Erdélyi Múzeum Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesületének elnöke mutatta be. A két héttel ezelőtt megjelent Dálnok képes albumát Bonda Anna Mária iskolaigazgató ismertette. A benti rendezvény himnuszaink eléneklésével ért véget. A könyvbemutatók után a Történelmi Vitézi Rend Sepsiszéki Állományának öt tagja és a jelenlevők a művelődési központ elé vonultak, ahol Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) vezérezredes, miniszterelnök emléktábláját koszorúzták meg a Történelmi Vitézi Rend, a két testvértelepülés, az önkormányzat és az iskola képviselői. Délután a Fenyőcske Néptánccsoport lépett fel, majd a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tartott bemutatót. Este az Open Stage művészei – Lung László Zsolt és Kozma Attila – tették próbára a nevetőizmokat, majd könnyűzenei koncertek következtek. A tizenharmadik falunap tűzijátékkal és utcabállal ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dálnoki falunap
A tizenharmadik dálnoki falunap szombaton 6 órakor az eddigi hagyomány szerint a gidófalvi fúvósok ébresztőjével kezdődött. Az idei program két legfontosabb eseménye a hármas könyvbemutató és a Harmónia kórus zászlóavatója volt, de ezenkívül ingyen kínáltak babgulyást és noszvaji bort, megkoszorúzták Dálnoki Miklós Béla emléktábláját a művelődési központ homlokzatán, volt Role-, László Attila-, Szőcs Renáta-koncert és tűzijáték.
A Darkó Jenő-iskola kertjében a kézdivásárhelyi Constantin Pătru vállalkozó és csapata már kora reggel egy négyszáz literes üstben főzni kezdte az óriás babgulyást, amelyhez mintegy száz kiló sertéshúst, 20 kiló füstölt oldalast és csülköt, több kiló paprikát, paradicsomot és hagymát, valamint különféle fűszereket használtak. A nagy üst szomszédságában Banos György vállalkozó, az Utép 2006 cég tulajdonosa és csapata két kisebb üstben készített finomságokat. Délben Bartók Ede Ottó polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, azt hangsúlyozva, hogy azért szervezik meg minden esztendőben a faluünnepet, hogy a dálnokiak, az innen elszármazottak és a meghívottak vagy bárki jól érezze magát, kikapcsolódjon és szórakozzon. Ugyanakkor köszönetet mondott a támogatóknak, akik nélkül erre a rendezvényre nem kerülhetett volna sor. Az elöljáró köszöntője után Cserszegtomaj és Noszvaj testvértelepülés vezetője szólt a jelenlevőkhöz, Bartha Gábor, Cserszegtomaj nagyközség polgármestere hetedik, kollégája, Bóta Géza, Noszvaj elöljárója pedig tizenegyedik alkalommal ünnepelt együtt a dálnokiakkal. Előbbi elmondta: ezúttal sem érkeztek üres kézzel, a művelődési központ nagytermének falait a cserszegtomaji művészalapítvány tagjai által adományozott alkotásokkal díszítették fel. Utóbbi egy digitális képvetítőt adott át a testvérközség ajándékaként Bonda Anna Máriának, a Darkó Jenő-iskola igazgatójának. A helybeli óvodások és kisiskolások műsora után a jelenlevők a művelődési központba vonultak, ahol Benkő Rozália, a Harmónia Egyesület vezetője köszöntötte a résztvevőket, és bejelentette, hogy a 2011 februárjában vegyes kórusként alakult Harmónia énekkar életében a mai nap mérföldkő, hiszen régi vágyuk teljesült, Székelyudvarhelyen elkészült a kórus zászlója, amelynek egyik oldalán a kórus logója, a másik oldalán pedig egy arab közmondás olvasható: „Élj azzal, aki imádkozik, és te is imádkozni fogsz, élj azzal, aki énekel, és te is énekelni fogsz.” Az egyesület elnöke arra is emlékeztetett, hogy a kórus első karnagya néhai László Attila sepsiszentgyörgyi zenetanár volt, akire egyperces csenddel emlékeztek. A kórus jelenlegi karnagya Oláh-Badi Krisztina maksai zenetanár. Az új zászlót Marosi Károly református lelkipásztor áldotta meg. Az ünneplő kórus pár darabot adott elő, majd meghívottként a szentivánlaborfalvi Laborfalvi Róza Női Kórus lépett fel. Ezt követően tartották meg a hármas könyvbemutatót. Elsőként Armanca Brînduşa temesvári újságíró, egyetemi tanár magyarul mutatta be a Dálnok felfedezése című, tavaly a bukaresti Curtea Veche Kiadó által megjelentetett kiadványt, a román és magyar újságírók Dálnokról szóló könyvét, amelyet románul, magyarul és angolul nyomtattak ki. A Dózsa című kötetet, amelyet Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából 2014. június 6-án Dálnokon végződött konferencia előadásait tartalmazza, a Hargita Népe Lapkiadó jelentette meg 2016-ban. A könyvet Sarány István főszerkesztő és a kötet szerkesztője, Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi tanár, az Erdélyi Múzeum Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesületének elnöke mutatta be. A két héttel ezelőtt megjelent Dálnok képes albumát Bonda Anna Mária iskolaigazgató ismertette. A benti rendezvény himnuszaink eléneklésével ért véget. A könyvbemutatók után a Történelmi Vitézi Rend Sepsiszéki Állományának öt tagja és a jelenlevők a művelődési központ elé vonultak, ahol Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) vezérezredes, miniszterelnök emléktábláját koszorúzták meg a Történelmi Vitézi Rend, a két testvértelepülés, az önkormányzat és az iskola képviselői. Délután a Fenyőcske Néptánccsoport lépett fel, majd a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tartott bemutatót. Este az Open Stage művészei – Lung László Zsolt és Kozma Attila – tették próbára a nevetőizmokat, majd könnyűzenei koncertek következtek. A tizenharmadik falunap tűzijátékkal és utcabállal ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 25.
Ki az idióta?
Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Csak arra szeretném felhívni az anyaországi Demokratikus Koalíció képviselőjének a figyelmét, hogy a két évezredes kereszténység (a tagadhatatlan tévelygések, bűnök ellenére, lásd inkvizíció) a töredékét sem követte el az emberiség ellen, mint az alig hetven-nyolcvan évet regnáló ateista-materialista ideológia. Csak a két szadista diktátor, Sztálin és Mao együtt százmilliónál jóval több ártatlan embert hurcolt meg, végzett ki, pusztított el börtönökben, munkatáborokban. S ha hozzájuk számítanánk a kelet-közép- európai (Kun Béla, Rákosi, Dej, Ceaușescu), ázsiai (Pol Pot!), latin-amerikai, afrikai követőik áldozatait is, ez a szám bizonyosan megduplázódna.
Ennek ellenére most is vannak hívek, akiknek Marx Tőkéje, Marx és Engels Kommunista Kiáltványa, Lenin és Sztálin műveinek díszkiadása valahol ott lapul a lakásukban, vagy kitörölhetetlenül bele van vésve az agyukba. Erre példaként talán a fanatikus DK-s politikust is említhetnénk. Ha utóbbi higgadtan, logikusan (!) gondolkozna, bizonyosan megfontolná, kit nevezzen idiótának! Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Ujj János / Nyugati Jelen (Arad)
Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Csak arra szeretném felhívni az anyaországi Demokratikus Koalíció képviselőjének a figyelmét, hogy a két évezredes kereszténység (a tagadhatatlan tévelygések, bűnök ellenére, lásd inkvizíció) a töredékét sem követte el az emberiség ellen, mint az alig hetven-nyolcvan évet regnáló ateista-materialista ideológia. Csak a két szadista diktátor, Sztálin és Mao együtt százmilliónál jóval több ártatlan embert hurcolt meg, végzett ki, pusztított el börtönökben, munkatáborokban. S ha hozzájuk számítanánk a kelet-közép- európai (Kun Béla, Rákosi, Dej, Ceaușescu), ázsiai (Pol Pot!), latin-amerikai, afrikai követőik áldozatait is, ez a szám bizonyosan megduplázódna.
Ennek ellenére most is vannak hívek, akiknek Marx Tőkéje, Marx és Engels Kommunista Kiáltványa, Lenin és Sztálin műveinek díszkiadása valahol ott lapul a lakásukban, vagy kitörölhetetlenül bele van vésve az agyukba. Erre példaként talán a fanatikus DK-s politikust is említhetnénk. Ha utóbbi higgadtan, logikusan (!) gondolkozna, bizonyosan megfontolná, kit nevezzen idiótának! Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Ujj János / Nyugati Jelen (Arad)
2017. július 26.
Értelmetlen vélemény a megmondóemberek erőszakos világáról
Az erdélyi magyar értelmiség bizonyos körei lassan késznek tekinthetik fő művüket: a gyökértelenítés egyetemes mozgalmát méltán gazdagító világképüket, melyet nem a helyi sajátosságokról mintáznak, hanem épp fordítva: az előre legyártott nagy alkotáshoz igazítják a modellt.
A kétségtelenül rendkívül művelt megmondóembereknek sok-sok éve nem kell mást tenniük, csak kötekedni. Megkérdőjelezni, kiragadni. Fogalmakat, elveket kisajátítani, kijátszani. Általánosítani, félremagyarázni, lejáratni, parttalan vitákat kezdeményezni. Hosszú éveken keresztül nem engedett a modell, de az online média, illetve a közösségi oldalak meghonosodásával minden felgyorsult.
Szomorú, ahogyan most a helyi, valamikor hagyományosnak mondott értékeket védeni szándékozók alájuk játszanak, és válaszolnak, magyaráznak, győzködnek, vitatkoznak. Ugyanis ez a magashegyi terep már az a szintje az öncélú heccelésnek, hergelésnek, ahol minden ellenszegülés értelmetlen, hiszen ott már nem az igazság a fontos. Egyszerűen már nincs levegő, nincs életképes igazság ott, ahol a végletekig vitt, óhatatlanul gyűlöletet szülő és szító okoskodás csak azért feszegeti a jó érzés határait, hogy a szétszekált vitapartner valahogy essen már át rajtuk, és aztán ujjal lehessen mutogatni elfogadhatatlan megnyilvánulásaira.
A totális értelmetlenség előidézésén felbuzdulva a megmondó¬emberek úgy érzik, nyugodtan darabjaira szedhetik ágas-bogas közösségünket anélkül, hogy odafigyelnének, eredetileg melyik rész hova talált. És közben kikérik maguknak: bármikor újra össze tudják rakni modern világképük szerint. Nem számít, ha nem passzolnak a részek: majd enyvként összetartja őket egy örök érvényű elv.
Például a szabadság – a megmondóemberek által leginkább kisajátított eszme. Ez a ránk erőltetett világkép legfontosabb mozzanata: felejtsd el, hogyan neveltek, hová tartozol; légy szabad, légy egyéniség, nyilvánulj meg, mondj véleményt, kötekedj, kérdőjelezz meg mindent – értsd már meg: minden érted van, rajtad kívül minden értelmetlen. S ha pedig a körülötted hömpölygő értelmetlenség rossz néven veszi azt, amit teszel, csak annyit ismételgess: jogod van hozzá. Azok a megmondóemberek lépnek fel most a szabad megnyilvánulás, véleménynyilvánítás védelmezőiként, akik még biza megélték, hogy milyen, amikor valóban nem volt szabad; csak hát ugye a mostani „hősies” kiállás rengeteg lájkot szállít azon fiatalok köréből, akik számára felfoghatatlanok ama sötét idők – kell a reklám az új világképnek. Amelyet immár nemcsak a sajtóban, blogokon, internetes hozzászólások tömkelegében népszerűsítenek: ez a fajta szabad véleménynyilvánítás már többször „testet öltött”.
A Tusványoson bántalmazott tüntető esete ugyanakkor új dimenziókat nyit az erdélyi magyarság túlnyomó többségének értékrendjét mindenáron és minél gyorsabban átírni akarók tábora előtt. Hiszen bebizonyosodott: egy sípoló ember elég ahhoz, hogy performanszával olvasottságban messze lepipálja egy 28 éves hagyománnyal rendelkező közéleti és diákrendezvény számtalan programját, beszélgetését, vitáját. Hogy háttérbe szorítsa a végre egy asztalhoz ülő EMNP és RMDSZ, illetve a magyar kormányt a legmagasabb szinten képviselő vendégek közösségünkről alkotott gondolatait, megmaradásunk, gyarapodásunk érdekében szőtt cselekvési terveit.
Mert természetesen az egész szabadegyetemet és diáktábort megbélyegezték megmondóembereink (akiket túllicitáltak a teljes erdélyi magyarságot lejáratni próbáló anyaországi kollégáik), miután a magányos tüntető szerencsésen megtalálta a tömegben a maga idiótáit, akik erőszakosan próbálták elhallgattatni Orbán Viktor előadása közben.
A forgatókönyv ezúttal rendkívül kedvezően alakult a demonstráló és a mögötte álló mozgalom számára, ám szögezzük le: nagyon veszélyes játékba kezdtek. Az internetes szájkarate poklából az utcára kiszabaduló kötekedés súlyos cselekedet, amelynek megismétlődése beláhatatlan következményekkel járhat. Egyértelmű ugyanis, hogy a gondolat- és értékdiktálók radikalizálódása nem azt a célt szolgálja, hogy megelőzzék vagy orvosolják a bajt, hanem épp hogy előidézzék azt.
A provokáció tényét a szabad véleménynyilvánítás óvó leple alatt ravasz módon eltussoló Facebook-betyárok gyakorlatilag zöld jelzést adnak minden hasonló, konfliktusgerjesztő cselekedetnek. Mert mindig is arra törekedtek, hogy az „idejét múltan” éldegélő közösségből kipiszkálják a kikezdhetőt: 1000-ből az 1-et, a 10-et, a 100-at, akik könnyen átlendíthetők minden határon. Hogy aztán jól felelősségre vonják az 1000-et az áthágás miatt. Őket alapjában véve nem a 999, a 990, a 900 viszonyulása érdekli, hanem az az 1, a 10, a 100. S amikor jó sokan elszégyellik magukat utóbbiak miatt, akkor jöhet a „Na látod, kikkel vállalsz sorsközösséget?! – Inkább felejtsd el, hogyan neveltek, hová tartozol”-féle agymosás.
Az egyre erőszakosabb világképreformmal sajnos sokakban pont az ellenkezőjét érik el: a valóban szükséges gondolkodásmódbeli változásokat is megutáltatják a jobbulásra őszintén törekedőkkel, akiknek biza hányingerük van az agresszív megmondásoktól, az öncélú okoskodásoktól, az ősöktől kapott útravaló, az ebből táplálkozó jelen- és jövőkép folyamatos pocskondiázásától. De hát ez is csak egy értelmetlen vélemény a sok közül.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)
Az erdélyi magyar értelmiség bizonyos körei lassan késznek tekinthetik fő művüket: a gyökértelenítés egyetemes mozgalmát méltán gazdagító világképüket, melyet nem a helyi sajátosságokról mintáznak, hanem épp fordítva: az előre legyártott nagy alkotáshoz igazítják a modellt.
A kétségtelenül rendkívül művelt megmondóembereknek sok-sok éve nem kell mást tenniük, csak kötekedni. Megkérdőjelezni, kiragadni. Fogalmakat, elveket kisajátítani, kijátszani. Általánosítani, félremagyarázni, lejáratni, parttalan vitákat kezdeményezni. Hosszú éveken keresztül nem engedett a modell, de az online média, illetve a közösségi oldalak meghonosodásával minden felgyorsult.
Szomorú, ahogyan most a helyi, valamikor hagyományosnak mondott értékeket védeni szándékozók alájuk játszanak, és válaszolnak, magyaráznak, győzködnek, vitatkoznak. Ugyanis ez a magashegyi terep már az a szintje az öncélú heccelésnek, hergelésnek, ahol minden ellenszegülés értelmetlen, hiszen ott már nem az igazság a fontos. Egyszerűen már nincs levegő, nincs életképes igazság ott, ahol a végletekig vitt, óhatatlanul gyűlöletet szülő és szító okoskodás csak azért feszegeti a jó érzés határait, hogy a szétszekált vitapartner valahogy essen már át rajtuk, és aztán ujjal lehessen mutogatni elfogadhatatlan megnyilvánulásaira.
A totális értelmetlenség előidézésén felbuzdulva a megmondó¬emberek úgy érzik, nyugodtan darabjaira szedhetik ágas-bogas közösségünket anélkül, hogy odafigyelnének, eredetileg melyik rész hova talált. És közben kikérik maguknak: bármikor újra össze tudják rakni modern világképük szerint. Nem számít, ha nem passzolnak a részek: majd enyvként összetartja őket egy örök érvényű elv.
Például a szabadság – a megmondóemberek által leginkább kisajátított eszme. Ez a ránk erőltetett világkép legfontosabb mozzanata: felejtsd el, hogyan neveltek, hová tartozol; légy szabad, légy egyéniség, nyilvánulj meg, mondj véleményt, kötekedj, kérdőjelezz meg mindent – értsd már meg: minden érted van, rajtad kívül minden értelmetlen. S ha pedig a körülötted hömpölygő értelmetlenség rossz néven veszi azt, amit teszel, csak annyit ismételgess: jogod van hozzá. Azok a megmondóemberek lépnek fel most a szabad megnyilvánulás, véleménynyilvánítás védelmezőiként, akik még biza megélték, hogy milyen, amikor valóban nem volt szabad; csak hát ugye a mostani „hősies” kiállás rengeteg lájkot szállít azon fiatalok köréből, akik számára felfoghatatlanok ama sötét idők – kell a reklám az új világképnek. Amelyet immár nemcsak a sajtóban, blogokon, internetes hozzászólások tömkelegében népszerűsítenek: ez a fajta szabad véleménynyilvánítás már többször „testet öltött”.
A Tusványoson bántalmazott tüntető esete ugyanakkor új dimenziókat nyit az erdélyi magyarság túlnyomó többségének értékrendjét mindenáron és minél gyorsabban átírni akarók tábora előtt. Hiszen bebizonyosodott: egy sípoló ember elég ahhoz, hogy performanszával olvasottságban messze lepipálja egy 28 éves hagyománnyal rendelkező közéleti és diákrendezvény számtalan programját, beszélgetését, vitáját. Hogy háttérbe szorítsa a végre egy asztalhoz ülő EMNP és RMDSZ, illetve a magyar kormányt a legmagasabb szinten képviselő vendégek közösségünkről alkotott gondolatait, megmaradásunk, gyarapodásunk érdekében szőtt cselekvési terveit.
Mert természetesen az egész szabadegyetemet és diáktábort megbélyegezték megmondóembereink (akiket túllicitáltak a teljes erdélyi magyarságot lejáratni próbáló anyaországi kollégáik), miután a magányos tüntető szerencsésen megtalálta a tömegben a maga idiótáit, akik erőszakosan próbálták elhallgattatni Orbán Viktor előadása közben.
A forgatókönyv ezúttal rendkívül kedvezően alakult a demonstráló és a mögötte álló mozgalom számára, ám szögezzük le: nagyon veszélyes játékba kezdtek. Az internetes szájkarate poklából az utcára kiszabaduló kötekedés súlyos cselekedet, amelynek megismétlődése beláhatatlan következményekkel járhat. Egyértelmű ugyanis, hogy a gondolat- és értékdiktálók radikalizálódása nem azt a célt szolgálja, hogy megelőzzék vagy orvosolják a bajt, hanem épp hogy előidézzék azt.
A provokáció tényét a szabad véleménynyilvánítás óvó leple alatt ravasz módon eltussoló Facebook-betyárok gyakorlatilag zöld jelzést adnak minden hasonló, konfliktusgerjesztő cselekedetnek. Mert mindig is arra törekedtek, hogy az „idejét múltan” éldegélő közösségből kipiszkálják a kikezdhetőt: 1000-ből az 1-et, a 10-et, a 100-at, akik könnyen átlendíthetők minden határon. Hogy aztán jól felelősségre vonják az 1000-et az áthágás miatt. Őket alapjában véve nem a 999, a 990, a 900 viszonyulása érdekli, hanem az az 1, a 10, a 100. S amikor jó sokan elszégyellik magukat utóbbiak miatt, akkor jöhet a „Na látod, kikkel vállalsz sorsközösséget?! – Inkább felejtsd el, hogyan neveltek, hová tartozol”-féle agymosás.
Az egyre erőszakosabb világképreformmal sajnos sokakban pont az ellenkezőjét érik el: a valóban szükséges gondolkodásmódbeli változásokat is megutáltatják a jobbulásra őszintén törekedőkkel, akiknek biza hányingerük van az agresszív megmondásoktól, az öncélú okoskodásoktól, az ősöktől kapott útravaló, az ebből táplálkozó jelen- és jövőkép folyamatos pocskondiázásától. De hát ez is csak egy értelmetlen vélemény a sok közül.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)
2017. július 26.
Átcsábítják a munkaerőt: Magyarországról toboroznak dolgozókat erdélyi megyékbe
Közösen próbálják megtalálni a módját a magyar–román határ mentén fekvő megyékben a vállalkozók és az önkormányzatok, hogy Magyarország keleti régióiból töltsék be a meghirdetett állásokat. Mivel Arad megye például akut munkaerőhiánnyal küzd, a határ túloldalán viszont magasabb a munkanélküliség, Arad és Békés megyei települések polgármesterei arról készülnek egyeztetni, hogy a dél-alföldi régióból csábítsanak át dolgozókat az aradi és pécskai ipari parkokban működő cégekhez.
Akut munkaerőhiánnyal szembesül a romániai mezőgazdaság és a könnyűipar, a jelenség pedig különösen az ország nyugati megyéiben érhető tetten. Nemrég arról számoltunk be lapunkban, hogy a hazai gazdaszervezetek szerint az ágazatot soha nem tapasztalt mértékű munkaerőhiány sújtja, emiatt az erdélyi és bánsági megyékben számos vállalkozó külföldi – elsősorban magyarországi – szakembereket kénytelen alkalmazni a termelés folytonossága érdekében.
Megtudtuk, hasonló a helyzet a könnyűiparban is, emiatt a magyar–román határ mentén fekvő megyék munkaadói egyre nagyobb számban vetettek szemet a kelet-magyarországi régiók munkavállalóira.
A magyarázat egyszerű: miközben Arad megyében például mindössze kétszázalékos a munkanélküliség, a határ túloldalán, Békés és Csongrád megyében ennél egyaránt magasabb. Arad megyében – ahová Bihar megyéhez hasonlóan most is nagyon sokan járnak át dolgozni a határközeli magyar településekről – jelenleg is mintegy kétezer állás betöltetlen, elsősorban az autóalkatrész- és textilipari gyárakba keresnek munkásokat.
Az ottani ipari parkokban megtelepedett befektetők már így is jelentős számban „importáltak” munkaerőt Románia távolabbi vidékeiről, az alkalmazottak panziókban és bérlakásokban való elszállásolása azonban nem kevés kiadással jár. Hogy a helyi önkormányzatok ne veszítsék el a költségvetésük számára adók és illetékek formájában jelentős bevételt termelő cégeket, a települések vezetői maguk próbálnak megoldást találni a magyarországi munkaerő átcsábítására, utaztatásuk megkönnyítésére.
„Bár az ipari parkjainkban működő gyárak és társaságok nemcsak a környező településekről, hanem az ország számos más megyéiből foglalkoztatnak embereket, még mindig nagy a munkaerőhiány. A legkézenfekvőbb, ha Magyarországról pótoljuk ezt az űrt, ezért az ottani polgármesterekkel közösen próbálunk megoldást találni a munkaerő-áramlásra” – nyilatkozta a Krónikának Antal Péter, a magyar–román határ mentén fekvő Pécska polgármestere.
A 11 ezer lelkes városban a jövő héten éppen ebben a témában ülnek le egyeztetni Arad és Békés megyei települések elöljárói, akik közvetítőszerepet vállaltak a munkaerőhiány enyhítése érdekében. Antal Péter lapunknak elmondta, arról fognak egyeztetni több mint egy tucat magyarországi polgármesterrel, hogy az ottani településekről csábítsanak át dolgozókat a pécskai és aradi cégekhez.
Jelenleg egyébként Battonyáról és környékéről sokan dolgoznak Budapesten, ahonnan hétvégén járnak haza, emiatt a szállással járó költségük magas, akár a munkavállaló, akár a munkaadó fizeti. Viszont ha ezek a dél-alföldi emberek a határ romániai oldalán találnának munkát, az ingázással sokat megspórolhatnak.
„Arról nem beszélve, hogy a fizetések körülbelül egyformák, sőt nálunk fokozatosan emelkednek, így egy-két év múlva el is éri a magyarországi béreket” – állapította meg Pécska polgármestere. A határ menti kisvárosban egyébként négy ipari park működik mintegy félezer céggel (köztük a fémipari vállalkozásoktól a textil- és cipőgyáron át a repülőgép-alkatrész üzemig), ahol 3500 embert foglalkoztatnak, és még ugyanennyien dolgoznak Aradon.
Az aradi illetékesek ugyanakkor a közúti infrastruktúrát is fejleszteni kívánják, hogy gyorsabb és zökkenőmentesebb legyen a magyarországi vendégmunkások ingázása. Hamarosan korszerűsítik például a Pécskát a tornyai határátkelőn keresztül Battonyával összekötő, hét kilométeres megyei utat, ami jelentősen lerövidíti majd az országhatár által elválasztott két város közötti távolságot, ami Nagylak irányában jelenleg huszonöt kilométeres. Ráadásul az útfelújítással a battonyaiak könnyen megközelíthetik Pécskánál a 4-es számú páneurópai folyosóra rácsatlakozó dél-erdélyi autósztrádát; mindezt Magyarországon csak negyven kilométerrel odébb tehetnék meg.
Iustin Cionca, az Arad megyei önkormányzat elnöke közölte, uniós források lehívásával mintegy hatvan kilométernyi, határon átnyúló úthálózatot korszerűsítenek a közeljövőben a régióban a magyar munkavállalók utaztatásának megkönnyítése érdekében.
„Számos, határ menti magyarországi településen nagyon magas a munkanélküliség, mi pedig állást kínálunk ezeknek az embereknek, az itteni befektetőknek szükségük van rájuk” – nyilatkozta a News.ro hírügynökségnek az Arad Megyei Tanács vezetője.
Különben hasonló munkaerő-toborzásra más megyékben is van példa, mivel Bihar és Szatmár megyében is sok magyarországi dolgozót foglalkoztatnak. A nagyváradi ipari parkokban működő cégek például rendszeresen szerveznek állásbörzét a Hajdú-Bihar megyei Biharkeresztesen, a régióból sokan átjárnak dolgozni a bihari megyeszékhelyre.
Rostás Szabolcs
Közösen próbálják megtalálni a módját a magyar–román határ mentén fekvő megyékben a vállalkozók és az önkormányzatok, hogy Magyarország keleti régióiból töltsék be a meghirdetett állásokat. Mivel Arad megye például akut munkaerőhiánnyal küzd, a határ túloldalán viszont magasabb a munkanélküliség, Arad és Békés megyei települések polgármesterei arról készülnek egyeztetni, hogy a dél-alföldi régióból csábítsanak át dolgozókat az aradi és pécskai ipari parkokban működő cégekhez.
Akut munkaerőhiánnyal szembesül a romániai mezőgazdaság és a könnyűipar, a jelenség pedig különösen az ország nyugati megyéiben érhető tetten. Nemrég arról számoltunk be lapunkban, hogy a hazai gazdaszervezetek szerint az ágazatot soha nem tapasztalt mértékű munkaerőhiány sújtja, emiatt az erdélyi és bánsági megyékben számos vállalkozó külföldi – elsősorban magyarországi – szakembereket kénytelen alkalmazni a termelés folytonossága érdekében.
Megtudtuk, hasonló a helyzet a könnyűiparban is, emiatt a magyar–román határ mentén fekvő megyék munkaadói egyre nagyobb számban vetettek szemet a kelet-magyarországi régiók munkavállalóira.
A magyarázat egyszerű: miközben Arad megyében például mindössze kétszázalékos a munkanélküliség, a határ túloldalán, Békés és Csongrád megyében ennél egyaránt magasabb. Arad megyében – ahová Bihar megyéhez hasonlóan most is nagyon sokan járnak át dolgozni a határközeli magyar településekről – jelenleg is mintegy kétezer állás betöltetlen, elsősorban az autóalkatrész- és textilipari gyárakba keresnek munkásokat.
Az ottani ipari parkokban megtelepedett befektetők már így is jelentős számban „importáltak” munkaerőt Románia távolabbi vidékeiről, az alkalmazottak panziókban és bérlakásokban való elszállásolása azonban nem kevés kiadással jár. Hogy a helyi önkormányzatok ne veszítsék el a költségvetésük számára adók és illetékek formájában jelentős bevételt termelő cégeket, a települések vezetői maguk próbálnak megoldást találni a magyarországi munkaerő átcsábítására, utaztatásuk megkönnyítésére.
„Bár az ipari parkjainkban működő gyárak és társaságok nemcsak a környező településekről, hanem az ország számos más megyéiből foglalkoztatnak embereket, még mindig nagy a munkaerőhiány. A legkézenfekvőbb, ha Magyarországról pótoljuk ezt az űrt, ezért az ottani polgármesterekkel közösen próbálunk megoldást találni a munkaerő-áramlásra” – nyilatkozta a Krónikának Antal Péter, a magyar–román határ mentén fekvő Pécska polgármestere.
A 11 ezer lelkes városban a jövő héten éppen ebben a témában ülnek le egyeztetni Arad és Békés megyei települések elöljárói, akik közvetítőszerepet vállaltak a munkaerőhiány enyhítése érdekében. Antal Péter lapunknak elmondta, arról fognak egyeztetni több mint egy tucat magyarországi polgármesterrel, hogy az ottani településekről csábítsanak át dolgozókat a pécskai és aradi cégekhez.
Jelenleg egyébként Battonyáról és környékéről sokan dolgoznak Budapesten, ahonnan hétvégén járnak haza, emiatt a szállással járó költségük magas, akár a munkavállaló, akár a munkaadó fizeti. Viszont ha ezek a dél-alföldi emberek a határ romániai oldalán találnának munkát, az ingázással sokat megspórolhatnak.
„Arról nem beszélve, hogy a fizetések körülbelül egyformák, sőt nálunk fokozatosan emelkednek, így egy-két év múlva el is éri a magyarországi béreket” – állapította meg Pécska polgármestere. A határ menti kisvárosban egyébként négy ipari park működik mintegy félezer céggel (köztük a fémipari vállalkozásoktól a textil- és cipőgyáron át a repülőgép-alkatrész üzemig), ahol 3500 embert foglalkoztatnak, és még ugyanennyien dolgoznak Aradon.
Az aradi illetékesek ugyanakkor a közúti infrastruktúrát is fejleszteni kívánják, hogy gyorsabb és zökkenőmentesebb legyen a magyarországi vendégmunkások ingázása. Hamarosan korszerűsítik például a Pécskát a tornyai határátkelőn keresztül Battonyával összekötő, hét kilométeres megyei utat, ami jelentősen lerövidíti majd az országhatár által elválasztott két város közötti távolságot, ami Nagylak irányában jelenleg huszonöt kilométeres. Ráadásul az útfelújítással a battonyaiak könnyen megközelíthetik Pécskánál a 4-es számú páneurópai folyosóra rácsatlakozó dél-erdélyi autósztrádát; mindezt Magyarországon csak negyven kilométerrel odébb tehetnék meg.
Iustin Cionca, az Arad megyei önkormányzat elnöke közölte, uniós források lehívásával mintegy hatvan kilométernyi, határon átnyúló úthálózatot korszerűsítenek a közeljövőben a régióban a magyar munkavállalók utaztatásának megkönnyítése érdekében.
„Számos, határ menti magyarországi településen nagyon magas a munkanélküliség, mi pedig állást kínálunk ezeknek az embereknek, az itteni befektetőknek szükségük van rájuk” – nyilatkozta a News.ro hírügynökségnek az Arad Megyei Tanács vezetője.
Különben hasonló munkaerő-toborzásra más megyékben is van példa, mivel Bihar és Szatmár megyében is sok magyarországi dolgozót foglalkoztatnak. A nagyváradi ipari parkokban működő cégek például rendszeresen szerveznek állásbörzét a Hajdú-Bihar megyei Biharkeresztesen, a régióból sokan átjárnak dolgozni a bihari megyeszékhelyre.
Rostás Szabolcs
2017. július 26.
AZ UDVARHELYI KÚTMÉRGEZÉS TITKA
TUSVÁNYOSI PROVOKÁCIÓ: EDDIG EZ VOLT A LEGSZÁNALMASABB KORMÁNYELLENES TILTAKOZÁS
Az ellenzéki pártok és a média feszülten leste, milyen konc jut számára az idei Tusványoson. Milyen fincsi is volt az illiberalizmus toposza 2015-ben, hónapokig lehetett csámcsogni rajta. Netán Németh Zsolt ismét idéz egy szakállas góbé viccből és akkor napokig lehet szajkózni, hogy a Fidesz mennyire nem polkorrekt, mondjon le!
Az idén ‒ számukra sajnálatos módon ‒ a miniszterelnök tusványosi beszédébe nem igazán lehetett oly módon belekötni, hogy az szavazatokat hozzon nekik. Nem maradt más hátra, mint fölnagyítani azt a tragikus, katasztrofális és a nemzethalált előrevetítő, apokaliptikus incidenst, miszerint a több ezer ember közül egyedüliként tiltakozó hölgyet egy tahó a hajánál fogva a földre rántotta, majd pedig a biztonságiak kivezették a táborból. Azaz a biztonságiak úgy jártak el a rendbontóval szemben, ahogy az minden fesztiválon szokás.
Azóta ez a főtéma a függetlendemokratikusellenzéki sajtóban. Az i-re a pontot természetesen megint Gyurcsány tette fel: „a magyarokat mindig ott éri támadás, ahol ő megfordul – legyen az a Kossuth tér vagy Tusnádfürdő” ‒ jelentette ki a volt miniszterelnök. Szemrebbenés nélkül, persze, mintha nem az ő nevéhez fűződnének a 2006. őszi véres események.
Ha ugyanilyen intenzitással tiltakoznának, valahányszor a migránsok megerőszakolnak egy-egy európai nőt, akkor már közelebb állnánk a migránskérdés megoldásához. De nem, az más, az természetes, az a migránsok európai integrációjának (nemi) szerves része.
Azon sem csodálkoznék, ha holnapután valamelyik külföldi orgánumban már úgy jelenne meg a hír, hogy a magyar miniszterelnök, hallva a tiltakozó hölgyet, abbahagyta beszédét, fölállt, megkontyolta és megrugdosta ellenzékét, majd dolga végeztével visszatért az emelvényre és folytatta Európa- és világellenes beszédét.
Nem értem ugyanis, hogy miért hibás a miniszterelnök meg a kormánypárt azért, mert egy tahó belekapott egy másik tahó hajába, és miért nem a rendőrség dolga mindez, amennyiben a sértett fél feljelentést tesz fizikai bántalmazásért.
Azt persze értem, miért kell ebből sajtóhisztit csinálni: azért, mert nincs más téma, azért, mert minden idők legszánalmasabb magyar ellenzékének nemhogy egy épkézláb programja, valamiféle víziója, de még a legminimálisabb fantáziája sincs. Mutasd meg az aktivistádat, és megmondom, ki vagy.
Vagy inkább ne mutasd meg! Én ugyanis az Index és a HVG videósa helyében, amilyen hamar csak lehet, töröltem volna az ominózus felvételt, nehogy a világ szeme elé kerüljön ez a szégyen. Mert a videó első momentumaiban kiderül, hogy van egy tahó, aki megrántja az amúgy is magát földhöz vágni akaró aktivista loboncát, de amit aztán láthatunk ‒ a Monty Python Repülő Cirkuszába illő kabaré ‒, nem vet valami pozitív fényt a civil aktivistákra.
Ugyanis a huzavonában a földön fekvő hölgy rámutat a kezében lévő colás ernyőre, majd a következő párbeszéd zajlik le: Aktivista hölgy: – Látják… Ezt a magyar állam csinálta, hogy Udvarhelyen megmérgezte a kutakat… Igen… A magyar állam… Néni: – Igen? És hányan haltak meg belé? Hányan? Aktivista hölgy: – Még nem haltak meg, de hányan fognak!
A megboldogult régi időkben azokat, akik szerint az állam kutakat mérgez, az elmegyógyintézet vette kezelésbe. Manapság a civil szervezetek.
De hadd kövessük az épületes beszélgetést, mely a tábor területéről való eltávolítás után zajlott le, és melynek során a riporter kétségbeesetten próbálja az értelem medre felé terelni a diskurzust, miközben a főszereplő megfogalmazza „ars civilicáját” és megcsillogtatja csodás mentális és retorikai képességeit: Riporter: – Mi a bajod Orbán Viktorral? Aktivista hölgy: – Elsősorban a paksi szerződést nem kell titkosítani, mert ő a vevő, ugye… Remélem, Orbán-koncert után visszajöhetek, me’ azé’ az előadások érdekelnek, főleg a Sipos Zolié… (Megj.: Az Átlátszó Erdély munkatársa, aki a diktatórikus tusványosi szabadegyetemen a tényfeltáró újságírásról értekezhetett.) Akkor tönkretesz mindent, ezzel kezdve, a costa (?) colával, majd mindjárt meg is mutatom… Riporter: – Te erdélyi magyar vagy? (Megj.: Mintha a kiejtésből nem érződne…) Aktivista hölgy: – Igen… Riporter: – Honnan jöttél? Aktivista hölgy: – Lövétei vagyok. Jelenleg Budapesten élek. Riporter: – És a paksi szerződéssel van problémád? Aktivista hölgy: – Azzal, helló… Riporter: – Itt nagyon komolyan megrángatták a hajadat… Aktivista hölgy: – Igen… Római-part… A Dagályt is hogy tönkretették… Semmit… Semmit se… Riporter: – Szóval nagyon komolyan megrángatták a hajadat. Mit szólsz te ehhez? Aktivista hölgy: – El akarták venni… Istenem… Riporter: – Nem baj, hogy így megvertek? Aktivista hölgy: – De most erről… Hadd ne kelljen mondjam az egyértelműt… Vagyis hát tényleg… Csak egyértelmű dolgokat mondanék… Melyikkel kezdjem? Na tehát… Ugye… Már korábban is talán megbeszélték az MVM-nél, hogy majd itt csinálnak ilyen zölderőműveket, és akkor azokat majd az MVM talán átveszi vagy ilyesmi, gondolom, miután a haverok leszedték róla a busás hasznot… Hát nem szedték le a busás hasznot, mert valami történt és nagyon gyorsan átvette az MVM, hogy gondolom, hogy lenyelje… Hogy lenyelje a helyi vállalkozó haver… Riporter: – Egy kicsit zaklatott vagy most? Aktivista hölgy: – Nem… Hogy a helyi vállalkozó haver veszteségeit ő le tudja nyelni, merthogy, gondolom, változott a helyzet, és nem lett túlságosan népszerű azzal, hogy itt tönkretette az Úz völgyét… Meg ilyenek… És akkor persze nyilván politikai támogatást is csak ő kap… Lénárd László… (Megj.: Vajon a Pécsi Akadémiai Bizottság elnökére gondol? Vagy a Metallica Hungarica alapítójára? Esetleg Lénárd Andrásra, az Igazi Csíki Sör tulajdonosára?) Riporter: – Egyedül jöttél? Aktivista hölgy: – Egyedül voltam, igen… Hát meghirdettem Facebookon, de… Szóval nagyon sok negatív válasz érkezett, hogy miért jössz ide, nem is fogsz idejönni, nánáná… Riporter: – Eleve az volt a cél, hogy fütyülsz, majd… Aktivista hölgy: – Hát az is, igen… Hát sok cél volt… De na (felkacag)… Ez valósult meg…
Itt hirtelen vége szakad az Index videójának, bár sokan kíváncsiak lettünk volna a folytatásra, én személy szerint különösen a costa cola és az udvarhelyi kútmérgezések titkára.
Arra, hogy Orbán Viktor személyesen lopózott kútról kútra a csillagösvényes székely ég alatt, vagy pedig a Fidelitast bízta meg a székelyek megmérgezésével? Netán elégedetlen volt azzal, hogy az erdélyieknek csupán a 96 százaléka szavazott rá 2014-ben?
Ha az ellenzék és civil aktivistái folytatják ezt a szellemi magasrepülést, úgy lehet, ez az arány még nőni fog. (Megj.: Mindössze 4 százalékot javított a Fidesz 2014-hez képest ‒ írja majd a függetlendemokratikusellenzéki sajtó.)
Orbán János Dénes / Magyar Idők
TUSVÁNYOSI PROVOKÁCIÓ: EDDIG EZ VOLT A LEGSZÁNALMASABB KORMÁNYELLENES TILTAKOZÁS
Az ellenzéki pártok és a média feszülten leste, milyen konc jut számára az idei Tusványoson. Milyen fincsi is volt az illiberalizmus toposza 2015-ben, hónapokig lehetett csámcsogni rajta. Netán Németh Zsolt ismét idéz egy szakállas góbé viccből és akkor napokig lehet szajkózni, hogy a Fidesz mennyire nem polkorrekt, mondjon le!
Az idén ‒ számukra sajnálatos módon ‒ a miniszterelnök tusványosi beszédébe nem igazán lehetett oly módon belekötni, hogy az szavazatokat hozzon nekik. Nem maradt más hátra, mint fölnagyítani azt a tragikus, katasztrofális és a nemzethalált előrevetítő, apokaliptikus incidenst, miszerint a több ezer ember közül egyedüliként tiltakozó hölgyet egy tahó a hajánál fogva a földre rántotta, majd pedig a biztonságiak kivezették a táborból. Azaz a biztonságiak úgy jártak el a rendbontóval szemben, ahogy az minden fesztiválon szokás.
Azóta ez a főtéma a függetlendemokratikusellenzéki sajtóban. Az i-re a pontot természetesen megint Gyurcsány tette fel: „a magyarokat mindig ott éri támadás, ahol ő megfordul – legyen az a Kossuth tér vagy Tusnádfürdő” ‒ jelentette ki a volt miniszterelnök. Szemrebbenés nélkül, persze, mintha nem az ő nevéhez fűződnének a 2006. őszi véres események.
Ha ugyanilyen intenzitással tiltakoznának, valahányszor a migránsok megerőszakolnak egy-egy európai nőt, akkor már közelebb állnánk a migránskérdés megoldásához. De nem, az más, az természetes, az a migránsok európai integrációjának (nemi) szerves része.
Azon sem csodálkoznék, ha holnapután valamelyik külföldi orgánumban már úgy jelenne meg a hír, hogy a magyar miniszterelnök, hallva a tiltakozó hölgyet, abbahagyta beszédét, fölállt, megkontyolta és megrugdosta ellenzékét, majd dolga végeztével visszatért az emelvényre és folytatta Európa- és világellenes beszédét.
Nem értem ugyanis, hogy miért hibás a miniszterelnök meg a kormánypárt azért, mert egy tahó belekapott egy másik tahó hajába, és miért nem a rendőrség dolga mindez, amennyiben a sértett fél feljelentést tesz fizikai bántalmazásért.
Azt persze értem, miért kell ebből sajtóhisztit csinálni: azért, mert nincs más téma, azért, mert minden idők legszánalmasabb magyar ellenzékének nemhogy egy épkézláb programja, valamiféle víziója, de még a legminimálisabb fantáziája sincs. Mutasd meg az aktivistádat, és megmondom, ki vagy.
Vagy inkább ne mutasd meg! Én ugyanis az Index és a HVG videósa helyében, amilyen hamar csak lehet, töröltem volna az ominózus felvételt, nehogy a világ szeme elé kerüljön ez a szégyen. Mert a videó első momentumaiban kiderül, hogy van egy tahó, aki megrántja az amúgy is magát földhöz vágni akaró aktivista loboncát, de amit aztán láthatunk ‒ a Monty Python Repülő Cirkuszába illő kabaré ‒, nem vet valami pozitív fényt a civil aktivistákra.
Ugyanis a huzavonában a földön fekvő hölgy rámutat a kezében lévő colás ernyőre, majd a következő párbeszéd zajlik le: Aktivista hölgy: – Látják… Ezt a magyar állam csinálta, hogy Udvarhelyen megmérgezte a kutakat… Igen… A magyar állam… Néni: – Igen? És hányan haltak meg belé? Hányan? Aktivista hölgy: – Még nem haltak meg, de hányan fognak!
A megboldogult régi időkben azokat, akik szerint az állam kutakat mérgez, az elmegyógyintézet vette kezelésbe. Manapság a civil szervezetek.
De hadd kövessük az épületes beszélgetést, mely a tábor területéről való eltávolítás után zajlott le, és melynek során a riporter kétségbeesetten próbálja az értelem medre felé terelni a diskurzust, miközben a főszereplő megfogalmazza „ars civilicáját” és megcsillogtatja csodás mentális és retorikai képességeit: Riporter: – Mi a bajod Orbán Viktorral? Aktivista hölgy: – Elsősorban a paksi szerződést nem kell titkosítani, mert ő a vevő, ugye… Remélem, Orbán-koncert után visszajöhetek, me’ azé’ az előadások érdekelnek, főleg a Sipos Zolié… (Megj.: Az Átlátszó Erdély munkatársa, aki a diktatórikus tusványosi szabadegyetemen a tényfeltáró újságírásról értekezhetett.) Akkor tönkretesz mindent, ezzel kezdve, a costa (?) colával, majd mindjárt meg is mutatom… Riporter: – Te erdélyi magyar vagy? (Megj.: Mintha a kiejtésből nem érződne…) Aktivista hölgy: – Igen… Riporter: – Honnan jöttél? Aktivista hölgy: – Lövétei vagyok. Jelenleg Budapesten élek. Riporter: – És a paksi szerződéssel van problémád? Aktivista hölgy: – Azzal, helló… Riporter: – Itt nagyon komolyan megrángatták a hajadat… Aktivista hölgy: – Igen… Római-part… A Dagályt is hogy tönkretették… Semmit… Semmit se… Riporter: – Szóval nagyon komolyan megrángatták a hajadat. Mit szólsz te ehhez? Aktivista hölgy: – El akarták venni… Istenem… Riporter: – Nem baj, hogy így megvertek? Aktivista hölgy: – De most erről… Hadd ne kelljen mondjam az egyértelműt… Vagyis hát tényleg… Csak egyértelmű dolgokat mondanék… Melyikkel kezdjem? Na tehát… Ugye… Már korábban is talán megbeszélték az MVM-nél, hogy majd itt csinálnak ilyen zölderőműveket, és akkor azokat majd az MVM talán átveszi vagy ilyesmi, gondolom, miután a haverok leszedték róla a busás hasznot… Hát nem szedték le a busás hasznot, mert valami történt és nagyon gyorsan átvette az MVM, hogy gondolom, hogy lenyelje… Hogy lenyelje a helyi vállalkozó haver… Riporter: – Egy kicsit zaklatott vagy most? Aktivista hölgy: – Nem… Hogy a helyi vállalkozó haver veszteségeit ő le tudja nyelni, merthogy, gondolom, változott a helyzet, és nem lett túlságosan népszerű azzal, hogy itt tönkretette az Úz völgyét… Meg ilyenek… És akkor persze nyilván politikai támogatást is csak ő kap… Lénárd László… (Megj.: Vajon a Pécsi Akadémiai Bizottság elnökére gondol? Vagy a Metallica Hungarica alapítójára? Esetleg Lénárd Andrásra, az Igazi Csíki Sör tulajdonosára?) Riporter: – Egyedül jöttél? Aktivista hölgy: – Egyedül voltam, igen… Hát meghirdettem Facebookon, de… Szóval nagyon sok negatív válasz érkezett, hogy miért jössz ide, nem is fogsz idejönni, nánáná… Riporter: – Eleve az volt a cél, hogy fütyülsz, majd… Aktivista hölgy: – Hát az is, igen… Hát sok cél volt… De na (felkacag)… Ez valósult meg…
Itt hirtelen vége szakad az Index videójának, bár sokan kíváncsiak lettünk volna a folytatásra, én személy szerint különösen a costa cola és az udvarhelyi kútmérgezések titkára.
Arra, hogy Orbán Viktor személyesen lopózott kútról kútra a csillagösvényes székely ég alatt, vagy pedig a Fidelitast bízta meg a székelyek megmérgezésével? Netán elégedetlen volt azzal, hogy az erdélyieknek csupán a 96 százaléka szavazott rá 2014-ben?
Ha az ellenzék és civil aktivistái folytatják ezt a szellemi magasrepülést, úgy lehet, ez az arány még nőni fog. (Megj.: Mindössze 4 százalékot javított a Fidesz 2014-hez képest ‒ írja majd a függetlendemokratikusellenzéki sajtó.)
Orbán János Dénes / Magyar Idők
2017. július 27.
CSÍKSZEREDA A NEGYEDIK. Erdély a második legelőnyösebb régió, Csíkszereda pedig a harmadik legelőnyösebb megyeszékhely zöldövezetek, illetve sport- és kulturális létesítmények szempontjából – tudatja a Storia.ro ingatlanközvetítő portál. A Storia.ro 2016 novemberében indította el átfogó kutatását, amelyben 2017 végéig Románia régióit és városait hasonlítják össze különböző szempontok szerint a lakosság véleményének függvényében. Eddig hat felmérés eredményeit hozták nyilvánosságra, a kérdőíveket mostanáig országszerte 234 155 személy töltötte ki. Januárban azt vizsgálták, hogy a megkérdezettek mennyire tartják biztonságosnak lakhelyüket: Erdély a legbiztonságosabb régió lett, Csíkszereda pedig a hetedik legbiztonságosabb megyeszékhely. Februárban az életminőséget illetően Erdély ismét első helyen végzett, Csíkszereda csupán a 24. Az egészségügyi létesítményekre vonatkozó felmérésben Erdély a negyedik, Csíkszereda a 18., a levegő minőségében Erdély ismét első, a megyeszékhelyek közül pedig Csíkszeredát csupán Brassó előzi meg. A köztisztasági listát is Erdély vezeti, Csíkszereda a hatodik helyezett a 41-ből. A megyeszékhelyek összesített rangsorában Brassó áll az élen, Nagyvárad a második, Kolozsvár a harmadik, Csíkszereda pedig a negyedik. Székelyhon; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 28.
Mit gondol a Z generáció a munkavállalásról?
A Z generáció tagjai, a digitális fejlesztések gyermekei, a műszaki újítások ismerői, a kütyük világának nyelvezetét jól „beszélők” előbb-utóbb belépnek a munkaerőpiacra, hiszen az 1995 után született nemzedék tagjai lassan befejezték tanulmányaikat, és munkalehetőségek után néznek. A különböző munkahelyeken számos nemzedék képviselteti magát: jelenleg három generáció tagjai dolgoznak sokszor együtt, hozzájuk csatakoznak majd egy újabb, merőben más gondolkodásmódú, életszemléletű, viselkedésű generáció tagjai. A sok generáció pedig különböző munkavégzési módszert jelent, minden generáció tagjai másképp viszonyulnak a munkához. Ez megmutatkozik példá- ul abban, hogy míg az idősebbek egyetlen munkahelyen élték le életüket, addig a „mai fiatalok” többször váltanak munkaadót, amennyiben úgy érzik, az új munkahely számukra elő- nyösebb. Az EY Careers cég felmérte, a romániai Z generáció hogyan vélekedik a munkavállalásról.
Generációs különbségek a munkahelyen
A generációk vizsgálatának kiinduló- pontja a valamely csoporthoz tartozók születési éve, tehát egy adott időszakhoz tartozás, amely magával hordoz különböző, a generáció tagjai számára közös történelmi, kulturális eseményeket. Ezek a közös események, történések, trendek határozzák meg vagy befolyásolják az adott generáció gondolkodásmódját, életvitelét, viselkedését, értékeit. Hiába megy át mindenki ugyanazokon az életszakaszokon – gyerekkor, kamaszkor, fiatal felnőttkor és így tovább –, egy adott korban születettek jellemzőit, identitását a fiatal korban átélt közösségi élmények erősebben, mélyrehatóbban megszabják. Így például azok életét, akik az 50-es években születtek a gazdasági fejlődés, hidegháború befolyásolja nagy mértékben, míg a 2000-es évek után napvilágott látott gyerekek számára a technológia hasonló definiáló tényező. Ebből következik, hogy a különböző korosztályok munkához való viszonya, munkahelyi viselkedése, illetve a munkavégzési módszere is sok mindenben különbözik. A generációs különbségek munkahelyi konfliktushoz vezethetnek, a különböző nézőpontok, munkavégzési módszerek akadályozhatják annak gördülékenységét, ám számos lehetőséget is rejthetnek magukban.
Három generáció, három típus
Jelenleg a munkaerőpiacon három generáció tagjai képviseltetik magukat (baby boomerek, X és Y generációk), mindegyik saját értékrenddel és motivációval, ehhez csatlakozik lassan még egy nemzedék, a Z generáció: ennek tagjainak gondolkodás- és viselkedésmódja szintén más élettapasztalatokon alapszik, így várhatóan ezt az új, egyedi értékrendet a munkahelyekre is magukkal viszik. A különböző generációk munkaetikája nagymértékben eltér: míg a baby boomerek (1946–1964 között születtek) szorgalmasak, hűségesek, alázatosan végzik minőségi munkájukat, és akár egyetlen munkahelyen leélték életüket, addig az X generáció tagjai (1965–1980), a baby boomerek gyermekei, akik a gazdasági válságban nőttek fel, így átélték a munkahelyek bizonytalanná válását is, úgy vélik, szorgalommal lehetnek csak sikeresek. Ezzel szemben az Y generáció tagjai (1981–1994) a technikai fejlődés gyermekei, számukra a siker, gazdagság és karrier a legfontosabb, ennek elérése érdekében szívesen dolgoznak külföldön, vagy gyakran váltanak munkahelyet. A generációk közötti különbségek megmutatkoznak a kommunikációban, műszaki felszerelés használatában, munkavégzési módszerekben, munkahelyen eltöltött óraszámban és így tovább. Ehhez a három generációhoz csatlakoznak a legfiatalabbak, a Z generáció tagjai.
Milyen is a Z generáció?
A Z generáció, vagy más néven dotcom, Facebook generáció, Gen C (connected generation, összekötött, kapcsolatban álló generáció) tagjai 1996 és 2010 között születtek, és ahogy a generáció nevei is sugallják: ők az első olyan nemzedékhez tartozók, akik beleszülettek a technikai újításokba, és nem kell tanulniuk, hogyan kell alkalmazkodni és használni azt, mint az előző generációk tagjainak. Az előző nemzedékeket a digitális bevándorló fogalmá- val szokták leírni, míg a Z generáció tagjai a digitális bennszülöttek, sajátjuknak érzik ezt a világot, és segítség, tanulás nélkül eligazodnak az interneten, kütyük, applikációk között. Ez az első generáció, amely számára természetes, hogy a technológia mindenhol jelen van, hiszen egy napot sem töltöttek el digitális technológia, internet, telefonok, kütyük nékül. A technológia életük részévé vált, és akár napi 6–7 órát is eltöltenek médiafogyasztással, ám nem hagyományos médiát, hanem az internetes tartalmakat preferálják. Szabadidős tevékenységeik közé beívódott a neten való szörfölés, a közösségi médiahasználat: órákat töltenek YouTube videók nézésével, honlapok görgetésével. Connected generation: hisz nem csak az offline térben élik életüket, hanem folyamatosan jelen vannak online is: a Z generációs fiatal először lefényképezi az ebédjét, feltölti az Instagramra, csak ezt követően fog neki annak elfogyasztásához. Az online tér íratlan szabályainak nehéz megfelelni, így jellemző a közösség tagjaira a frusztráció is. A generáció állandó impulzusoknak van kitéve, tagjainak egyik fő ismérve, hogy egyszerre több mindent csinálnak, egyidőben görgetik az Instagramot, chatelnek, zenét hallgatnak, emiatt rendkívül magas az ingerküszöbük, néhány pillanat alatt döntik el, hogy egy információ érdekes számukra avagy sem, így nehéz a figyelmüket megragadni és fenntartani.
A globális generáció
A különböző generációk jellemzőit a megélt kohorszélmények határozzák meg, amelyek alapján szemléletmódjuk formálódik, kialakul. A Z generáció meghatározó kohorszélménye a krízis, terrortá- madások, globális felmelegedés, válság. Ez a nemzedék az első globális generáció – tagjai, éljenek a világ bármely pontján, ugyanazokat a márkákat, tartalmakat fogyasztják: ugyanazt a Spongyabob Kockanadrág rajzfilmet nézte a romániai kisgyerek, mint az amerikai gyermekkorában, ugyanazt a Harry Pottert olvasták, ugyanazon az iPhone-on chatel és ugyanabban a márkájú ruhásüzletben vásárol magának pólókat. Egyfajta globális populáris kultúrát ismernek, ebben szocializálódtak. Ennek köszönhetően identitásuk is globális, jellemzőik nagyon hasonlóak, hiába nőttek fel más-más régióban, hagyományos értelemben vett kultúrában. Ez a generáció a globalizáció jegyében éli életét, átlépi az eddig ismert kulturális különbségeket, nem egy helyen nőnek fel, mégis ugyanazok a trendek, események, folyamatok befolyásolják életüket, életmódjukat, szemléletüket.
Felismerik a digitális bevándorlókat
A generáció tagjai saját nyelvet beszélnek, a számítógépek, internet és számítógépes játékok egyéni nyelvezetének egyetlen ismerői, kisajátították ezt a „dialektust”. Az előző, X, Y generáció tagjai képtelenek úgy megérteni és elsajátítani a nyelvet, mint a fiatalabbak. Amennyiben egy digitális bevándorló próbál szóba állni velük saját nyelvükön, megérzik a különbségeket, azt, hogy ő csak tanulta ezt a nyelvet, „hallják az akcentusát”.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)
A Z generáció tagjai, a digitális fejlesztések gyermekei, a műszaki újítások ismerői, a kütyük világának nyelvezetét jól „beszélők” előbb-utóbb belépnek a munkaerőpiacra, hiszen az 1995 után született nemzedék tagjai lassan befejezték tanulmányaikat, és munkalehetőségek után néznek. A különböző munkahelyeken számos nemzedék képviselteti magát: jelenleg három generáció tagjai dolgoznak sokszor együtt, hozzájuk csatakoznak majd egy újabb, merőben más gondolkodásmódú, életszemléletű, viselkedésű generáció tagjai. A sok generáció pedig különböző munkavégzési módszert jelent, minden generáció tagjai másképp viszonyulnak a munkához. Ez megmutatkozik példá- ul abban, hogy míg az idősebbek egyetlen munkahelyen élték le életüket, addig a „mai fiatalok” többször váltanak munkaadót, amennyiben úgy érzik, az új munkahely számukra elő- nyösebb. Az EY Careers cég felmérte, a romániai Z generáció hogyan vélekedik a munkavállalásról.
Generációs különbségek a munkahelyen
A generációk vizsgálatának kiinduló- pontja a valamely csoporthoz tartozók születési éve, tehát egy adott időszakhoz tartozás, amely magával hordoz különböző, a generáció tagjai számára közös történelmi, kulturális eseményeket. Ezek a közös események, történések, trendek határozzák meg vagy befolyásolják az adott generáció gondolkodásmódját, életvitelét, viselkedését, értékeit. Hiába megy át mindenki ugyanazokon az életszakaszokon – gyerekkor, kamaszkor, fiatal felnőttkor és így tovább –, egy adott korban születettek jellemzőit, identitását a fiatal korban átélt közösségi élmények erősebben, mélyrehatóbban megszabják. Így például azok életét, akik az 50-es években születtek a gazdasági fejlődés, hidegháború befolyásolja nagy mértékben, míg a 2000-es évek után napvilágott látott gyerekek számára a technológia hasonló definiáló tényező. Ebből következik, hogy a különböző korosztályok munkához való viszonya, munkahelyi viselkedése, illetve a munkavégzési módszere is sok mindenben különbözik. A generációs különbségek munkahelyi konfliktushoz vezethetnek, a különböző nézőpontok, munkavégzési módszerek akadályozhatják annak gördülékenységét, ám számos lehetőséget is rejthetnek magukban.
Három generáció, három típus
Jelenleg a munkaerőpiacon három generáció tagjai képviseltetik magukat (baby boomerek, X és Y generációk), mindegyik saját értékrenddel és motivációval, ehhez csatlakozik lassan még egy nemzedék, a Z generáció: ennek tagjainak gondolkodás- és viselkedésmódja szintén más élettapasztalatokon alapszik, így várhatóan ezt az új, egyedi értékrendet a munkahelyekre is magukkal viszik. A különböző generációk munkaetikája nagymértékben eltér: míg a baby boomerek (1946–1964 között születtek) szorgalmasak, hűségesek, alázatosan végzik minőségi munkájukat, és akár egyetlen munkahelyen leélték életüket, addig az X generáció tagjai (1965–1980), a baby boomerek gyermekei, akik a gazdasági válságban nőttek fel, így átélték a munkahelyek bizonytalanná válását is, úgy vélik, szorgalommal lehetnek csak sikeresek. Ezzel szemben az Y generáció tagjai (1981–1994) a technikai fejlődés gyermekei, számukra a siker, gazdagság és karrier a legfontosabb, ennek elérése érdekében szívesen dolgoznak külföldön, vagy gyakran váltanak munkahelyet. A generációk közötti különbségek megmutatkoznak a kommunikációban, műszaki felszerelés használatában, munkavégzési módszerekben, munkahelyen eltöltött óraszámban és így tovább. Ehhez a három generációhoz csatlakoznak a legfiatalabbak, a Z generáció tagjai.
Milyen is a Z generáció?
A Z generáció, vagy más néven dotcom, Facebook generáció, Gen C (connected generation, összekötött, kapcsolatban álló generáció) tagjai 1996 és 2010 között születtek, és ahogy a generáció nevei is sugallják: ők az első olyan nemzedékhez tartozók, akik beleszülettek a technikai újításokba, és nem kell tanulniuk, hogyan kell alkalmazkodni és használni azt, mint az előző generációk tagjainak. Az előző nemzedékeket a digitális bevándorló fogalmá- val szokták leírni, míg a Z generáció tagjai a digitális bennszülöttek, sajátjuknak érzik ezt a világot, és segítség, tanulás nélkül eligazodnak az interneten, kütyük, applikációk között. Ez az első generáció, amely számára természetes, hogy a technológia mindenhol jelen van, hiszen egy napot sem töltöttek el digitális technológia, internet, telefonok, kütyük nékül. A technológia életük részévé vált, és akár napi 6–7 órát is eltöltenek médiafogyasztással, ám nem hagyományos médiát, hanem az internetes tartalmakat preferálják. Szabadidős tevékenységeik közé beívódott a neten való szörfölés, a közösségi médiahasználat: órákat töltenek YouTube videók nézésével, honlapok görgetésével. Connected generation: hisz nem csak az offline térben élik életüket, hanem folyamatosan jelen vannak online is: a Z generációs fiatal először lefényképezi az ebédjét, feltölti az Instagramra, csak ezt követően fog neki annak elfogyasztásához. Az online tér íratlan szabályainak nehéz megfelelni, így jellemző a közösség tagjaira a frusztráció is. A generáció állandó impulzusoknak van kitéve, tagjainak egyik fő ismérve, hogy egyszerre több mindent csinálnak, egyidőben görgetik az Instagramot, chatelnek, zenét hallgatnak, emiatt rendkívül magas az ingerküszöbük, néhány pillanat alatt döntik el, hogy egy információ érdekes számukra avagy sem, így nehéz a figyelmüket megragadni és fenntartani.
A globális generáció
A különböző generációk jellemzőit a megélt kohorszélmények határozzák meg, amelyek alapján szemléletmódjuk formálódik, kialakul. A Z generáció meghatározó kohorszélménye a krízis, terrortá- madások, globális felmelegedés, válság. Ez a nemzedék az első globális generáció – tagjai, éljenek a világ bármely pontján, ugyanazokat a márkákat, tartalmakat fogyasztják: ugyanazt a Spongyabob Kockanadrág rajzfilmet nézte a romániai kisgyerek, mint az amerikai gyermekkorában, ugyanazt a Harry Pottert olvasták, ugyanazon az iPhone-on chatel és ugyanabban a márkájú ruhásüzletben vásárol magának pólókat. Egyfajta globális populáris kultúrát ismernek, ebben szocializálódtak. Ennek köszönhetően identitásuk is globális, jellemzőik nagyon hasonlóak, hiába nőttek fel más-más régióban, hagyományos értelemben vett kultúrában. Ez a generáció a globalizáció jegyében éli életét, átlépi az eddig ismert kulturális különbségeket, nem egy helyen nőnek fel, mégis ugyanazok a trendek, események, folyamatok befolyásolják életüket, életmódjukat, szemléletüket.
Felismerik a digitális bevándorlókat
A generáció tagjai saját nyelvet beszélnek, a számítógépek, internet és számítógépes játékok egyéni nyelvezetének egyetlen ismerői, kisajátították ezt a „dialektust”. Az előző, X, Y generáció tagjai képtelenek úgy megérteni és elsajátítani a nyelvet, mint a fiatalabbak. Amennyiben egy digitális bevándorló próbál szóba állni velük saját nyelvükön, megérzik a különbségeket, azt, hogy ő csak tanulta ezt a nyelvet, „hallják az akcentusát”.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 28.
Finisszázs helyett
Vasárnap zárul a Csíki Székely Múzeum idei nagy, időszakos képzőművészeti kiállítása. A Művészek ágyúdörgésben – Erdély az első világháborúban című tárlat zárása kapcsán megfogalmazott gondolatait Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték kurátora osztja meg olvasóinkkal.
Két nap múlva zárul a múzeumban az első világháborús nagykiállítás. Véleményem szerint a múzeumi nagylélegzetű kiállítások legkiválóbb, 24 művész 89 alkotásából rendezett tárlata; s pontosan ez a szemlélet- és karaktersokaság teszi jelentőségteljessé. A kiállítást Szücs György és Murádin Jenő művészettörténészek rendezték a következő művészek alkotásaiból: Bajor (Bayer) Ágost, Biró Mihály, Dobai Székely Andor/André Székely de Doba, Dumitrescu Stoica, Eder Hans, Ferenczy Valér, Han Oscar, Horthy Béla, Iványi Grünwald Béla, Margó Ede, Márton Ferenc, Nagy István, Popp Aurel/Papp Aurél, Remsey Jenő, Schréder Etta/Kárpátiné Schréder Etel, Siklódy Lőrinc, Stróbl Alajos, Varga Nándor Lajos, Vaszary János, Vértes Marcell/Marcel Vertès, Vidovszky Béla. Négyen közülük – a csíkmindszenti Nagy István, a csíkszentgyörgyi Márton Ferenc, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc, a sepsiszentgyörgyi Varga Nándor Lajos és az időszakosan hozzájuk társuló csíkzsögödi Nagy Imre földink. És amint a kiállítás alcíme is sugallja, rólunk szól; nem véletlen tehát, hogy szám szerint a kiállítást a székelyföldi művészek alkotásai uralják. Máris feltehető a kérdés: művészeink vajon milyen lelkülettel vettek részt a Nagy Háborúban?
Köztudomású, hogy a székelység kétszer adta vérét ugyanazon Habsburg-uralkodó miatt: először az 1849-es szabadságharcban I. Ferenc József ellen. Másodszor 1914–16-ban I. Ferenc József mellett; nemcsak hivatalos kötelességből – mert besorozták őket –, hanem azért is, mert a Nagy Háború kitörésének idejére megszépült a székelyek császárképe, s katonadalaikban is – már pertu – énekeltek az uralkodóról: „Ferenc Jóska kiállott a kapuba, nagyot pökött a markába…”. Amúgy a „véradás” a császár halálakor nem szűnt meg: a háború befejeztéig tartott. „Addig fújtuk a »Ne félj, ne félj, kutya Szerbiá«-t – emlékszik vissza Nagy Imre az időszakra –, hogy egyszer csak eljött a háború. Úgy nézett ki, mintha megbolydult és megbolondult volna az egész világ. Megindultak a nagy behívások, vonat vonatot ért. A katonavonatok virágba öltözve.” A székelyföldi fiúk mindegyikét a Brassói 24-es honvéd gyalogezredbe, bakanyelven a „24-es regementbe” sorozták (lásd Nagy Imre egyenruhában). És ott nemcsak Ferenc Jóskáról énekeltek, hanem katonakesergőt is fújtak: „Szépen szól a, szépen szól a 24-es banda, székely bakák, 24-es bakák masíroznak rajta, masíroznak idegen országba, Olaszország gyászos határára.” (lásd Márton Ferenc: A 24-esek katonazenekara, 1917.)
Ebbe az egységbe hívták be Márton Ferencet, Nagy Imrét, Nagy Istvánt, Siklódy Lőrincet és Varga Nándor Lajost, s természetesen sok más fiatalembert is, de minket most csak az említett művészek érdekelnek.
Nagy Imrét Csanády Frigyes altábornagy megmentette a frontvonal gyilkos közegéből; fogolyszállítmány-kísérőként elvezényelte. Az eperjesi katonakórház orvosa pedig szanatóriumba küldte Tátralomnicra, ahol Szőnyi Istvánnal volt alkalma találkozni, és ahonnan aztán – úgy, egyenruhásan – mehetett is a főiskolára… hivatalosan nem lett haditudósító. A 24-esektől Márton Ferenc és Varga Nándor Lajos, illetve rövid marosvásárhelyi átvezénylését követően, bár nem hivatalosan, Nagy István is a Sajtóhadiszálláshoz került. „Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait – írja Murádin Jenő a katalógusban –, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagyméretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban »élesben« készítsen rajzokat.”
A 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes „1917 táján saját hatáskör-ében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartózó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket.
A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.”
A Sajtóhadiszállás volt a besorozott és az önként jelentkező művészek és fényképészek gyűjtő-eligazító központja, innen vezényelték őket a front valamely részére. „A lakókörzetük szerint bevonultatott katonák – köztük a művészek – a legkülönbözőbb helyszínekre kerülhettek.” Hermann Lipót nagyszentmiklósi származású festőművészt például egy világváros után, a még ma is világvégnek tekintett Kóstelektől nem messzire eső Sóstelekre, amelyet így jellemzett: „Csendes falu, szép vidék, kellemes változatosság Prága után.”
A katonavonatokat virágba öltöztető lelkesedés lecsengését követően a haditudósítók igencsak személyes jellemüknek, egyéniségüknek megfelelően élték meg a háború eseményeit: állóháborút, győztes, vesztes csatákat, annak borzalmait és apró szépségeit is. A kiállítás székelyföldi művészeinek anyaga alapján úgy tűnik: Az izgága, a mindenhol jelenlevő, a harcot férfiasságnak felfogó jellemmel rendelkező Márton Ferenc, a háború nyomorúsága mellett (Szerb foglyok, 1915., Fedezékben, 1916., Lövedékrobbantás, 1916., Vonuló bakák, 1917., Sacile [Horvátország], 1918.), a tisztesek és tisztek körében minden kellemetlenség és nyomorúság ellenére megőrzött, a katonai elegancia apró jeleire (Dr. Magyar törzsorvos, 1916., Dr. Sipos Gyula, 1917., Pércsi József őrmester, 1917.), és ez utóbbi vakszolt bajszára is figyelt.
Vele ellentétben Nagy István – zárkózott természetű lévén –, néhány kivétellel (Katonafej [pipázó], 1915., Biró Alajos, Sebesült katona, 1916.) inkább a sötét tónusokkal kifejezhető, a katonavilág komorságát közvetítő alkotást részesítette előnyben (Katona [félre sapkás], 1916., Önarckép, Pipázó katona, 1917., Katonák asztalnál, 1918 körül, Katonafej [plakát és borító], 1918.) Nagy Imre, aki a zavaros állapotokat nehezen viselő jellemmel rendelkezett, tartotta ugyan székelyföldi katona-művésztársaival a kapcsolatot, valódi háborús eseményről nem készített rajztudósítást. Ő tudósítóként a háború befejezése után – 1918-ban –, a már megváltozott politikai közegben jelentkezett a Vasárnapi Újság hasábjain. Akkor még rajzstílusa kizárólag a Márton Ferenc hatását viselte magán. Két katona témájú műve – egy vázlat és egy kompozíció – maradt ránk (Katonafestő, é. n., és Rakodók, 1918.) A Katonafestő mintha a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában található Incze Lajos fényképének társa lenne, pontosabban, mintha Márton Ferencet ábrázolná alkotás közben (Márton Ferenc fest, 1916 körül).
Siklódy Lőrinc és Varga Nándor Lajos karakteréről nincsenek ismereteim. Kiállított műveik és a Varga Nándor Lajos katalógusbeli naplójegyzetei alapján azonban feltételezem, hogy minimális érzelem ráfordítással vették tudomásul háborús helyzetüket. Műveik illusztratív jellegűek: (Siklódy Lőrinc: Honvédőrszem, 1916 körül., Varga Nándor Lajos: orosz katona- és fogolyportrék).
A kiállításon két Csíkszereda-ábrázolás is látható. Mindkettőt Vaszary János, egyik jelenlegi testvérvárosunk, Kaposvár szülötte készítette Csíkszereda, 1916. címmel. Egyik a Vármegyeház környékét ábrázolja, a másik a várost, a jelenlegi lőtér irányából nézve. A harmadik városrész-ábrázolás a katalógusban látható; Halász-Hradil Elemér: Csíkszereda, 1916. A leégett Kossuth Lajos utcában katonák masíroznak.
A kiállítást komolyan dokumentált, pontos, összefüggés-alapos és nagyon olvasmányos szövegű, gazdagon illusztrált katalógus kíséri. Tisztelettel ajánlom a kiállítás múltával is az érdeklődők figyelmébe! Hargita Népe (Csíkszereda)
Vasárnap zárul a Csíki Székely Múzeum idei nagy, időszakos képzőművészeti kiállítása. A Művészek ágyúdörgésben – Erdély az első világháborúban című tárlat zárása kapcsán megfogalmazott gondolatait Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték kurátora osztja meg olvasóinkkal.
Két nap múlva zárul a múzeumban az első világháborús nagykiállítás. Véleményem szerint a múzeumi nagylélegzetű kiállítások legkiválóbb, 24 művész 89 alkotásából rendezett tárlata; s pontosan ez a szemlélet- és karaktersokaság teszi jelentőségteljessé. A kiállítást Szücs György és Murádin Jenő művészettörténészek rendezték a következő művészek alkotásaiból: Bajor (Bayer) Ágost, Biró Mihály, Dobai Székely Andor/André Székely de Doba, Dumitrescu Stoica, Eder Hans, Ferenczy Valér, Han Oscar, Horthy Béla, Iványi Grünwald Béla, Margó Ede, Márton Ferenc, Nagy István, Popp Aurel/Papp Aurél, Remsey Jenő, Schréder Etta/Kárpátiné Schréder Etel, Siklódy Lőrinc, Stróbl Alajos, Varga Nándor Lajos, Vaszary János, Vértes Marcell/Marcel Vertès, Vidovszky Béla. Négyen közülük – a csíkmindszenti Nagy István, a csíkszentgyörgyi Márton Ferenc, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc, a sepsiszentgyörgyi Varga Nándor Lajos és az időszakosan hozzájuk társuló csíkzsögödi Nagy Imre földink. És amint a kiállítás alcíme is sugallja, rólunk szól; nem véletlen tehát, hogy szám szerint a kiállítást a székelyföldi művészek alkotásai uralják. Máris feltehető a kérdés: művészeink vajon milyen lelkülettel vettek részt a Nagy Háborúban?
Köztudomású, hogy a székelység kétszer adta vérét ugyanazon Habsburg-uralkodó miatt: először az 1849-es szabadságharcban I. Ferenc József ellen. Másodszor 1914–16-ban I. Ferenc József mellett; nemcsak hivatalos kötelességből – mert besorozták őket –, hanem azért is, mert a Nagy Háború kitörésének idejére megszépült a székelyek császárképe, s katonadalaikban is – már pertu – énekeltek az uralkodóról: „Ferenc Jóska kiállott a kapuba, nagyot pökött a markába…”. Amúgy a „véradás” a császár halálakor nem szűnt meg: a háború befejeztéig tartott. „Addig fújtuk a »Ne félj, ne félj, kutya Szerbiá«-t – emlékszik vissza Nagy Imre az időszakra –, hogy egyszer csak eljött a háború. Úgy nézett ki, mintha megbolydult és megbolondult volna az egész világ. Megindultak a nagy behívások, vonat vonatot ért. A katonavonatok virágba öltözve.” A székelyföldi fiúk mindegyikét a Brassói 24-es honvéd gyalogezredbe, bakanyelven a „24-es regementbe” sorozták (lásd Nagy Imre egyenruhában). És ott nemcsak Ferenc Jóskáról énekeltek, hanem katonakesergőt is fújtak: „Szépen szól a, szépen szól a 24-es banda, székely bakák, 24-es bakák masíroznak rajta, masíroznak idegen országba, Olaszország gyászos határára.” (lásd Márton Ferenc: A 24-esek katonazenekara, 1917.)
Ebbe az egységbe hívták be Márton Ferencet, Nagy Imrét, Nagy Istvánt, Siklódy Lőrincet és Varga Nándor Lajost, s természetesen sok más fiatalembert is, de minket most csak az említett művészek érdekelnek.
Nagy Imrét Csanády Frigyes altábornagy megmentette a frontvonal gyilkos közegéből; fogolyszállítmány-kísérőként elvezényelte. Az eperjesi katonakórház orvosa pedig szanatóriumba küldte Tátralomnicra, ahol Szőnyi Istvánnal volt alkalma találkozni, és ahonnan aztán – úgy, egyenruhásan – mehetett is a főiskolára… hivatalosan nem lett haditudósító. A 24-esektől Márton Ferenc és Varga Nándor Lajos, illetve rövid marosvásárhelyi átvezénylését követően, bár nem hivatalosan, Nagy István is a Sajtóhadiszálláshoz került. „Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait – írja Murádin Jenő a katalógusban –, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagyméretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban »élesben« készítsen rajzokat.”
A 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes „1917 táján saját hatáskör-ében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartózó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket.
A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.”
A Sajtóhadiszállás volt a besorozott és az önként jelentkező művészek és fényképészek gyűjtő-eligazító központja, innen vezényelték őket a front valamely részére. „A lakókörzetük szerint bevonultatott katonák – köztük a művészek – a legkülönbözőbb helyszínekre kerülhettek.” Hermann Lipót nagyszentmiklósi származású festőművészt például egy világváros után, a még ma is világvégnek tekintett Kóstelektől nem messzire eső Sóstelekre, amelyet így jellemzett: „Csendes falu, szép vidék, kellemes változatosság Prága után.”
A katonavonatokat virágba öltöztető lelkesedés lecsengését követően a haditudósítók igencsak személyes jellemüknek, egyéniségüknek megfelelően élték meg a háború eseményeit: állóháborút, győztes, vesztes csatákat, annak borzalmait és apró szépségeit is. A kiállítás székelyföldi művészeinek anyaga alapján úgy tűnik: Az izgága, a mindenhol jelenlevő, a harcot férfiasságnak felfogó jellemmel rendelkező Márton Ferenc, a háború nyomorúsága mellett (Szerb foglyok, 1915., Fedezékben, 1916., Lövedékrobbantás, 1916., Vonuló bakák, 1917., Sacile [Horvátország], 1918.), a tisztesek és tisztek körében minden kellemetlenség és nyomorúság ellenére megőrzött, a katonai elegancia apró jeleire (Dr. Magyar törzsorvos, 1916., Dr. Sipos Gyula, 1917., Pércsi József őrmester, 1917.), és ez utóbbi vakszolt bajszára is figyelt.
Vele ellentétben Nagy István – zárkózott természetű lévén –, néhány kivétellel (Katonafej [pipázó], 1915., Biró Alajos, Sebesült katona, 1916.) inkább a sötét tónusokkal kifejezhető, a katonavilág komorságát közvetítő alkotást részesítette előnyben (Katona [félre sapkás], 1916., Önarckép, Pipázó katona, 1917., Katonák asztalnál, 1918 körül, Katonafej [plakát és borító], 1918.) Nagy Imre, aki a zavaros állapotokat nehezen viselő jellemmel rendelkezett, tartotta ugyan székelyföldi katona-művésztársaival a kapcsolatot, valódi háborús eseményről nem készített rajztudósítást. Ő tudósítóként a háború befejezése után – 1918-ban –, a már megváltozott politikai közegben jelentkezett a Vasárnapi Újság hasábjain. Akkor még rajzstílusa kizárólag a Márton Ferenc hatását viselte magán. Két katona témájú műve – egy vázlat és egy kompozíció – maradt ránk (Katonafestő, é. n., és Rakodók, 1918.) A Katonafestő mintha a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában található Incze Lajos fényképének társa lenne, pontosabban, mintha Márton Ferencet ábrázolná alkotás közben (Márton Ferenc fest, 1916 körül).
Siklódy Lőrinc és Varga Nándor Lajos karakteréről nincsenek ismereteim. Kiállított műveik és a Varga Nándor Lajos katalógusbeli naplójegyzetei alapján azonban feltételezem, hogy minimális érzelem ráfordítással vették tudomásul háborús helyzetüket. Műveik illusztratív jellegűek: (Siklódy Lőrinc: Honvédőrszem, 1916 körül., Varga Nándor Lajos: orosz katona- és fogolyportrék).
A kiállításon két Csíkszereda-ábrázolás is látható. Mindkettőt Vaszary János, egyik jelenlegi testvérvárosunk, Kaposvár szülötte készítette Csíkszereda, 1916. címmel. Egyik a Vármegyeház környékét ábrázolja, a másik a várost, a jelenlegi lőtér irányából nézve. A harmadik városrész-ábrázolás a katalógusban látható; Halász-Hradil Elemér: Csíkszereda, 1916. A leégett Kossuth Lajos utcában katonák masíroznak.
A kiállítást komolyan dokumentált, pontos, összefüggés-alapos és nagyon olvasmányos szövegű, gazdagon illusztrált katalógus kíséri. Tisztelettel ajánlom a kiállítás múltával is az érdeklődők figyelmébe! Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. július 28.
A FÁRADHATATLAN HARCOS
A legjobb kezekben van határon túli kultúréletünk egy lényeges szelete.
Ahol Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának igazgatója, egyetemes és magyar kultúránk épp olyan elszánt, mint amilyen gyönyörű harcosa megjelenik, ott biztosan történik valami. Legyen szó a Kós család vagy a Bánffyak életművéről, az 1848-as özvegyekről vagy Kemény János hagyatékáról, Szebeni Zsuzsa a szigorúan tudományos megközelítés mellett mindig benne él témáiban. Valami egészen titokzatos – tisztán tudományos lépésekkel be sem járható – úton kerül a témába időben és térben, hiszen úgy tud beszélni például Szilvássy Caroláról, mintha személyesen ismerte volna.
Novemberben vette át az intézmény vezetését – ezzel gyakorlatilag hazatért szülőföldjére. Kacskaringós életpálya az övé, Kolozsváron és Debrecenen át érkezett Budapestre. Húsz évig volt az Országos Színháztörténeti Intézet határon túli referense, ezalatt havi rendszerességgel hazajárt Erdélybe, és mára alapos kapcsolatrendszert épített ki a legkülönbözőbb intézményekkel.
Sepsiszentgyörgyön feladata a magyar kulturális értékek bemutatása, elsősorban a magyar közönségnek, de bizonyos számú román érdeklődővel is számolnak, akikre Szebeni elmondása szerint különösen figyelnek. – Szem előtt tartom a szórványvidéket: Szebent, Medgyest, Brassót és Szászvidéket. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Sepsiszentgyörgyön is sikerrel bemutatkozott 1848-as özvegyek kiállításra, melynek a teljes szövegét román nyelven is olvashatják az érdeklődők, épp 25 ezer néző vásárolt jegyet a szebeni Astra Falumúzeumban, a román kulturális élet egyik ismert központjában – meséli lelkesen Szebeni Zsuzsa, aki anno az Erdélyi Helikon közösségét választotta doktori disszertációja témájául, most pedig elszánta magát: mandátumának lejártáig minden helikonistáról összeállítanak egy életmű-kiállítást.
Jelenleg a báró Kemény János-kiállításon dolgoznak, amely Marosvécsen fog bemutatkozni. A Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve sikerült feltárni a hagyatékot, ebben a Kemény család is nélkülözhetetlen segítséget nyújtott – öt-hat unokatestvérről van szó, akik mind kulturális területen tevékenykednek.
– Sepsiszentgyörgyön fantasztikusan aktív kulturális élet van, beszéljünk akár színházfesztiválokról vagy városfesztiválokról, minden este három-négy program közül választhat a közönség, annak ellenére, hogy egy hatvanezres városról van szó. A képzőművészet felülreprezentált, a kiállítóterek kérdése olykor fejtörést okoz, ahogy az időpontok is, de szoros az együttműködés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével, Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával,
Kopacz Attilával, az Árkosi Kulturális Központ vezetőjével és Bocsárdi Lászlóval, a Reflex Fesztivál és a Tamási Áron Színház igazgatójával. Mivel kevesen vagyunk az intézetben, ezért stratégiám: az ő nagy rendezvényeikhez olyan szeletet adni akár magyar, akár nemzetközi területről, hogy az ő elképzeléseiken belül, de mégis a saját szájunk íze szerint gazdagítsuk a programot. Ez történt március 15-én is: hathetes előkészítés után kültéri kiállítással, könyvbemutatóval, iskolai előadással és egy brassói képzőművészeti tárlattal voltunk jelen.
Egy március 15-i ünnepségen újdonsággal kell előállni, és ez sikerült: most kezdjük kutatni, milyen szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek a forradalomban túl azon, hogy kötést téptek, kokárdát varrtak. Adataink vannak arra, milyen nélkülözhetetlenek voltak például a fegyvergyártásban, tölténykészítésben – sorolja az igazgató, aki tényleg mindenhol jelen tud lenni: a Székely vágta rendezvényhez például a Bánffy-ménes történetéről szóló anyagot csatoltak.
Amikor Szebeni Zsuzsa azt mondja, hogy kevesen vannak az intézményben, azt szó szerint kell érteni: mint igazgatónak egy titkársági asszisztense van, igazából ketten csinálnak mindent. Igény is lenne a bővülésre, leginkább a szakmai munkában, hiszen minden területen dolgoznak a zenétől képzőművészeten át a gyermekprogramokig. De a remélt bővülésig is összetehetjük a kezünket, amiért ilyen harcostársaink vannak.
Juhász Kristóf / Magyar Idők
A legjobb kezekben van határon túli kultúréletünk egy lényeges szelete.
Ahol Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának igazgatója, egyetemes és magyar kultúránk épp olyan elszánt, mint amilyen gyönyörű harcosa megjelenik, ott biztosan történik valami. Legyen szó a Kós család vagy a Bánffyak életművéről, az 1848-as özvegyekről vagy Kemény János hagyatékáról, Szebeni Zsuzsa a szigorúan tudományos megközelítés mellett mindig benne él témáiban. Valami egészen titokzatos – tisztán tudományos lépésekkel be sem járható – úton kerül a témába időben és térben, hiszen úgy tud beszélni például Szilvássy Caroláról, mintha személyesen ismerte volna.
Novemberben vette át az intézmény vezetését – ezzel gyakorlatilag hazatért szülőföldjére. Kacskaringós életpálya az övé, Kolozsváron és Debrecenen át érkezett Budapestre. Húsz évig volt az Országos Színháztörténeti Intézet határon túli referense, ezalatt havi rendszerességgel hazajárt Erdélybe, és mára alapos kapcsolatrendszert épített ki a legkülönbözőbb intézményekkel.
Sepsiszentgyörgyön feladata a magyar kulturális értékek bemutatása, elsősorban a magyar közönségnek, de bizonyos számú román érdeklődővel is számolnak, akikre Szebeni elmondása szerint különösen figyelnek. – Szem előtt tartom a szórványvidéket: Szebent, Medgyest, Brassót és Szászvidéket. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Sepsiszentgyörgyön is sikerrel bemutatkozott 1848-as özvegyek kiállításra, melynek a teljes szövegét román nyelven is olvashatják az érdeklődők, épp 25 ezer néző vásárolt jegyet a szebeni Astra Falumúzeumban, a román kulturális élet egyik ismert központjában – meséli lelkesen Szebeni Zsuzsa, aki anno az Erdélyi Helikon közösségét választotta doktori disszertációja témájául, most pedig elszánta magát: mandátumának lejártáig minden helikonistáról összeállítanak egy életmű-kiállítást.
Jelenleg a báró Kemény János-kiállításon dolgoznak, amely Marosvécsen fog bemutatkozni. A Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve sikerült feltárni a hagyatékot, ebben a Kemény család is nélkülözhetetlen segítséget nyújtott – öt-hat unokatestvérről van szó, akik mind kulturális területen tevékenykednek.
– Sepsiszentgyörgyön fantasztikusan aktív kulturális élet van, beszéljünk akár színházfesztiválokról vagy városfesztiválokról, minden este három-négy program közül választhat a közönség, annak ellenére, hogy egy hatvanezres városról van szó. A képzőművészet felülreprezentált, a kiállítóterek kérdése olykor fejtörést okoz, ahogy az időpontok is, de szoros az együttműködés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével, Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával,
Kopacz Attilával, az Árkosi Kulturális Központ vezetőjével és Bocsárdi Lászlóval, a Reflex Fesztivál és a Tamási Áron Színház igazgatójával. Mivel kevesen vagyunk az intézetben, ezért stratégiám: az ő nagy rendezvényeikhez olyan szeletet adni akár magyar, akár nemzetközi területről, hogy az ő elképzeléseiken belül, de mégis a saját szájunk íze szerint gazdagítsuk a programot. Ez történt március 15-én is: hathetes előkészítés után kültéri kiállítással, könyvbemutatóval, iskolai előadással és egy brassói képzőművészeti tárlattal voltunk jelen.
Egy március 15-i ünnepségen újdonsággal kell előállni, és ez sikerült: most kezdjük kutatni, milyen szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek a forradalomban túl azon, hogy kötést téptek, kokárdát varrtak. Adataink vannak arra, milyen nélkülözhetetlenek voltak például a fegyvergyártásban, tölténykészítésben – sorolja az igazgató, aki tényleg mindenhol jelen tud lenni: a Székely vágta rendezvényhez például a Bánffy-ménes történetéről szóló anyagot csatoltak.
Amikor Szebeni Zsuzsa azt mondja, hogy kevesen vannak az intézményben, azt szó szerint kell érteni: mint igazgatónak egy titkársági asszisztense van, igazából ketten csinálnak mindent. Igény is lenne a bővülésre, leginkább a szakmai munkában, hiszen minden területen dolgoznak a zenétől képzőművészeten át a gyermekprogramokig. De a remélt bővülésig is összetehetjük a kezünket, amiért ilyen harcostársaink vannak.
Juhász Kristóf / Magyar Idők
2017. július 29.
XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor
Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét
Amint azt előzetesen hírül adtuk, július 24-én, hétfőn kezdődött a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelynek a munkálataira mi is ellátogattunk. Ezúttal is Csáky Barna Zsombor villájában, kiváló lakhatási és alkotófeltételek között találtuk a 16 tagú művésztársaságot, akik ezúttal is a polgármesteri hivatal étkezdéjében étkeztek. Közülük néhányan a fedett, fóliával a széltől is védett teraszon dolgoztak, mások téma, illetve ihlet céljából a természetben jártak
Láng Esztert a közösség fogta meg
A teraszon alkotók közül elsőként a Debrecenből érkezett Láng Esztert szólítottuk meg, aki elsősorban fest, de grafikával, installációval, performansszal is foglalkozik. Erdélyben gyakran jár, hiszen Korondon született, de a nagyzerindi alkotótábor munkálatain első ízben vesz részt.
Ami az itteni alkotómunkáját illeti, benne van egy minimalista irányba tartó folyamatban. Az utóbbi időben monokromjellegű munkákat alkot, korábban absztrakt jellegűeket készített. Ha muszáj, ajándékba szokott egy-egy tájképet is készíteni, de nem az a műfaja. Igazán a világnak és a tárgyaknak a struktúrája, a belső konstrukciója, a színek érdeklik. Azok, amelyek a korábbi időszakokból, visszafogottabb irányba tartanak. Egyszerűsített forma- és színvilágot keres. Nagyzerinden az a közösség fogta meg, amelybe belekerült, az impressziói elsősorban innen származnak. Az a kollégiális, barátságos környezet és hangulat, amiben dolgozni lehet. A faluban is sétálgatott, ahol a régi dolgoknak a nyomait kereste, észlelte a változásokat. A falut még nem ismeri eléggé, de az itt szerzett benyomások általában később szoktak megfogalmazódni. Ha legközelebb az alkotótábort olyan időpontban szervezik, amikor neki is megfelel, illetve újra meghívják, szívesen visszajön.
Dél-Koreában is tudnak Nagyzerindről
Clemens Beungkun Sou Dél-Koreából származik, Bécsben élő művész, aki a világot járja művésztelepről, művésztelepre, a számára érdekes művészeket meghívja Dél-Koreába, ahol művészeti szervező is. Gunsansi városban 1990 óta egy nemzetközi, az UNESCO által támogatott kiállításnak a szervezője, a világ művészeinek a részvételével. Ott többek között Siska-Szabó Hajnalka is kiállított. Az ott résztvevő művészeknek a száma 200 fölött van, mindannyian rajta vannak a szervező által készített plakáton. A minden évben Dél-Koreában megszervezett kiállítással párhuzamosan, Bécsben és Dél-Koreában is egyetemi tanárként oktatott – 21 évig – műépítészetet és designet, amelyekből doktorált. Most már nagyon sok ideje van, bejárja a világ művésztelepeit, a nagyzerindin második alkalommal vesz részt, az itteni emberek igen jó benyomással vannak rá, ugyanakkor nagyon érdekli az itteni régi építészet. Itt nyugodt feltételek között, kiváló alkotólégkört élvez, amit ezúttal is megköszön, ide máskor is szívesen visszajön.
Amint Siska-Szabó Hajnalka is hozzátette, Clemens Beungkunnal már több művésztelepen vettek részt együtt, kölcsönösen tetszettek egymás munkái, ezért másodszor is meghívta a nagyzerindi művésztelepre. A több mint 10 éve megszervezett vándorkiállításra, amit Szöulban is megszerveztek Hajnalkának a munkáiból is vitt. A kiállított anyagból katalógust is készítettek, amiben a művészek életrajzai mellett a munkáik is benne vannak. Most elhozta azt a katalógust és a plakátot, amiben mindketten szerepelnek. A dél-koreai művész nagyon szeret Nagyzerindre járni, ahol nagyon jól érzi magát, angolul értekeznek vele.
Mario a malom épületében remélt ihletet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető Mario Eibergerrel a hegyvidéki alkotótáborban ismerkedett meg, tetszettek a munkái, ezért Nagyzerindre is meghívta. Amint Mariotól megtudtuk, különleges helyeket keres, ahol enteriőrben, vagy modern felfogás szerint, a régi ottfelejtett épületeknek a belső tereit, a vakolat lehullását festői foltokkal szemlélteti, ezáltal különleges élményt tud nyújtani a szemlélőnek. A külső világban inkább modern városképeket fest, dekoratív ráhatásokkal. Noha a belső helyek lepusztultnak látszanak, az egyedüllétet, az ottfelejtettséget kihangsúlyozzák. E képek nem régi, barnás másolatok, hanem átköltött alkotások. Ilyen épületeket Nagyzerinden is talál, de ezek farmszerűek, miközben elsősorban a gyárépületeket kedveli, ahol nagyobb épület-tömegek nagyvonalú formákat képeznek. Mindenképp szeretné meglátogatni a helybeli malom épületét, ahol bizonyára maradandó élményeket fog találni, amelyek nyomán kép is születhet.
Wlodzimierz a természettel együtt alkot
Karankiewicz Wlodzimierz a koegzisztencia alapján maga is alkot, de érvényesülni engedi a természet aktivitását is. Munkájában elsőrendű a természetes alapanyagoknak a használata. Éppen ezért, a kézi szőttes vásznon kínai tussal, vízzel, érett, illetve zöld bodzabogyók festékével dolgozik. Mindennel, amit a természetben talál, beleértve a vörös agyagot is. A hatalmas vászonnak nyirfaseprűvel történő megfestésében a táj ihlette, de a saját impresszióit is érvényesítette. A festménye ebben a fázisban még csak absztrakt kompozíció, amihez az impresszió a természetből érkezik. Az út, az azt elkísérő fáknak a koronája, a levelei, tehát maga a természet inspirálja.
Falra akasztani az összes képet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető és Vas Enikő társszervező örömhírrel újságolták: a Nagyzerindi Képtárnak a tábori gyűjteményében folyamatosan felújítják a több évtizedes, megsárgult paszpartukat. Ugyanakkor hozzáfogtak az eddigi alkotótáborokban született, helyben maradt festményeknek a bekeretezéséhez. A bekeretezett képeket a falakra akasztották, azok a látogatók számára megtekinthetők. A 15 év alatt összegyűlt művészeti alkotásoknak a keretezése, a falakon történő kiállítása folyamatban van. A Képtár jelenleg 325 festménnyel rendelkezik, amelyeknek mintegy 80%-a már a falakon látható. Nem csak a képtárt, hanem a polgármesteri hivatal irodáit, a folyosókat, sőt az étkezdét is képek ékesítik. A képek bekeretezése, a paszpartuk felújítása a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával már januárban elkezdődött. A képtár naponta 8–16 óra között látogatható, de előre történt bejelentkezés alapján hétvégén is kinyitják, ingyenes belépés mellett. Abban is reménykednek, hogy valamikor a kiállítóhely hiánya is megoldódik, és bekeretezve, minden kép a falra kerül, megtekinthető lesz.
Amint Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető elmondta, a nemzetközi szinten is elismert művészek részvétele a nagyzerindi alkotótáborban nagyban emeli annak a színvonalát. Az itt megforduló legtöbb művész egyetemi tanárként is tevékenykedik. Közéjük tartozik a Karankievitz lengyel művész-házaspár is, akik szintén nagyon szeretnek részt venni a Nagyzerindi Nemzetközi Alkotótábor munkálatain.
Színes album, értékelő
A szlovákia Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, a lengyelországi Beata Babel-Karankiewicz, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, az ukrajnai Kopriva Attila, a budapesti Breznay András és Szmirnov Oleg, a debreceni Láng Eszter, a dél-koreai Clemens Beungkun, a németországi Mario Eiberger, a kolozsvári Koncz-Münich Judit és András, Gally A Katalin és Székely Géza, illetve az aradi Siska-Szabó Hajnalka Az emlékek szárnyán témakörben született munkáit vasárnap 18 órától az Olosz Lajos Művelődési Házban Ódry Mária festőművész értékeli. Mivel az idei művésztelep jubileumi, az elmúlt 15 év munkáinak az összegzésével egy albumot is sikerült összeállítani. Azt Csáky Barna Zsombor adja ki, Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő szerkesztették. Február óta dolgoznak rajta és tartalmazza a 15 év alatt született műveket, a 71 alkotóművésszel együtt. A művészek nemcsak a Nagyzerindi Képtár, hanem a szponzorok, de a lakosság gyűjteményét is gyarapították, ugyanakkor elvitték a Nagyzerindi Művésztelep hírét a nagyvilágba. Talán ennek is köszönhető, hogy idén 3 kontinens 8 országából érkeztek,és nemcsak a művésztelep, hanem Aradnak, a megyének, az egész régiónak elviszik a jó hírét. Azért is, mert minden évben szerveznek kirándulásokat a megye érdekes részeibe. Hétfőn Balla Géza ópálosi pincészetébe mennek, de a tornyai Pro Pir Kult tájházába is meghívást kaptak. A meglátogatott helyekről művészeti, lelki szempontból is feltöltődve távoznak, a műveikbe folyamatosan beépítik az itt szerzett impresszióikat. Azok újságok művészeti rovataiban, sőt doktori disszertációkban is megjelennek. A művésztelep népszerűsége annyira megnőtt, hogy helyhiány miatt nem tudnak minden jelentkezőt fogadni.
Köszönet a támogatásért
A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért az Arad Megyei Kulturális Központnak, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatalnak, a Communitas Alapítványnak, Csáky Barna Zsombornak, Bognár Levente aradi alpolgármesternek, Simándi Sándor nagyzerindi polgármesternek, Balla Gézának, Schmak Andrásnak, a Pro Pir Cult Egyesületnek, a Pro Zerind Egyesületnek és a sok magánszemélynek, akik a lehetőségeik mértékében segítettek. Pályázati közvetítő, ezúttal is a Pro Zerind Egyesület.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét
Amint azt előzetesen hírül adtuk, július 24-én, hétfőn kezdődött a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelynek a munkálataira mi is ellátogattunk. Ezúttal is Csáky Barna Zsombor villájában, kiváló lakhatási és alkotófeltételek között találtuk a 16 tagú művésztársaságot, akik ezúttal is a polgármesteri hivatal étkezdéjében étkeztek. Közülük néhányan a fedett, fóliával a széltől is védett teraszon dolgoztak, mások téma, illetve ihlet céljából a természetben jártak
Láng Esztert a közösség fogta meg
A teraszon alkotók közül elsőként a Debrecenből érkezett Láng Esztert szólítottuk meg, aki elsősorban fest, de grafikával, installációval, performansszal is foglalkozik. Erdélyben gyakran jár, hiszen Korondon született, de a nagyzerindi alkotótábor munkálatain első ízben vesz részt.
Ami az itteni alkotómunkáját illeti, benne van egy minimalista irányba tartó folyamatban. Az utóbbi időben monokromjellegű munkákat alkot, korábban absztrakt jellegűeket készített. Ha muszáj, ajándékba szokott egy-egy tájképet is készíteni, de nem az a műfaja. Igazán a világnak és a tárgyaknak a struktúrája, a belső konstrukciója, a színek érdeklik. Azok, amelyek a korábbi időszakokból, visszafogottabb irányba tartanak. Egyszerűsített forma- és színvilágot keres. Nagyzerinden az a közösség fogta meg, amelybe belekerült, az impressziói elsősorban innen származnak. Az a kollégiális, barátságos környezet és hangulat, amiben dolgozni lehet. A faluban is sétálgatott, ahol a régi dolgoknak a nyomait kereste, észlelte a változásokat. A falut még nem ismeri eléggé, de az itt szerzett benyomások általában később szoktak megfogalmazódni. Ha legközelebb az alkotótábort olyan időpontban szervezik, amikor neki is megfelel, illetve újra meghívják, szívesen visszajön.
Dél-Koreában is tudnak Nagyzerindről
Clemens Beungkun Sou Dél-Koreából származik, Bécsben élő művész, aki a világot járja művésztelepről, művésztelepre, a számára érdekes művészeket meghívja Dél-Koreába, ahol művészeti szervező is. Gunsansi városban 1990 óta egy nemzetközi, az UNESCO által támogatott kiállításnak a szervezője, a világ művészeinek a részvételével. Ott többek között Siska-Szabó Hajnalka is kiállított. Az ott résztvevő művészeknek a száma 200 fölött van, mindannyian rajta vannak a szervező által készített plakáton. A minden évben Dél-Koreában megszervezett kiállítással párhuzamosan, Bécsben és Dél-Koreában is egyetemi tanárként oktatott – 21 évig – műépítészetet és designet, amelyekből doktorált. Most már nagyon sok ideje van, bejárja a világ művésztelepeit, a nagyzerindin második alkalommal vesz részt, az itteni emberek igen jó benyomással vannak rá, ugyanakkor nagyon érdekli az itteni régi építészet. Itt nyugodt feltételek között, kiváló alkotólégkört élvez, amit ezúttal is megköszön, ide máskor is szívesen visszajön.
Amint Siska-Szabó Hajnalka is hozzátette, Clemens Beungkunnal már több művésztelepen vettek részt együtt, kölcsönösen tetszettek egymás munkái, ezért másodszor is meghívta a nagyzerindi művésztelepre. A több mint 10 éve megszervezett vándorkiállításra, amit Szöulban is megszerveztek Hajnalkának a munkáiból is vitt. A kiállított anyagból katalógust is készítettek, amiben a művészek életrajzai mellett a munkáik is benne vannak. Most elhozta azt a katalógust és a plakátot, amiben mindketten szerepelnek. A dél-koreai művész nagyon szeret Nagyzerindre járni, ahol nagyon jól érzi magát, angolul értekeznek vele.
Mario a malom épületében remélt ihletet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető Mario Eibergerrel a hegyvidéki alkotótáborban ismerkedett meg, tetszettek a munkái, ezért Nagyzerindre is meghívta. Amint Mariotól megtudtuk, különleges helyeket keres, ahol enteriőrben, vagy modern felfogás szerint, a régi ottfelejtett épületeknek a belső tereit, a vakolat lehullását festői foltokkal szemlélteti, ezáltal különleges élményt tud nyújtani a szemlélőnek. A külső világban inkább modern városképeket fest, dekoratív ráhatásokkal. Noha a belső helyek lepusztultnak látszanak, az egyedüllétet, az ottfelejtettséget kihangsúlyozzák. E képek nem régi, barnás másolatok, hanem átköltött alkotások. Ilyen épületeket Nagyzerinden is talál, de ezek farmszerűek, miközben elsősorban a gyárépületeket kedveli, ahol nagyobb épület-tömegek nagyvonalú formákat képeznek. Mindenképp szeretné meglátogatni a helybeli malom épületét, ahol bizonyára maradandó élményeket fog találni, amelyek nyomán kép is születhet.
Wlodzimierz a természettel együtt alkot
Karankiewicz Wlodzimierz a koegzisztencia alapján maga is alkot, de érvényesülni engedi a természet aktivitását is. Munkájában elsőrendű a természetes alapanyagoknak a használata. Éppen ezért, a kézi szőttes vásznon kínai tussal, vízzel, érett, illetve zöld bodzabogyók festékével dolgozik. Mindennel, amit a természetben talál, beleértve a vörös agyagot is. A hatalmas vászonnak nyirfaseprűvel történő megfestésében a táj ihlette, de a saját impresszióit is érvényesítette. A festménye ebben a fázisban még csak absztrakt kompozíció, amihez az impresszió a természetből érkezik. Az út, az azt elkísérő fáknak a koronája, a levelei, tehát maga a természet inspirálja.
Falra akasztani az összes képet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető és Vas Enikő társszervező örömhírrel újságolták: a Nagyzerindi Képtárnak a tábori gyűjteményében folyamatosan felújítják a több évtizedes, megsárgult paszpartukat. Ugyanakkor hozzáfogtak az eddigi alkotótáborokban született, helyben maradt festményeknek a bekeretezéséhez. A bekeretezett képeket a falakra akasztották, azok a látogatók számára megtekinthetők. A 15 év alatt összegyűlt művészeti alkotásoknak a keretezése, a falakon történő kiállítása folyamatban van. A Képtár jelenleg 325 festménnyel rendelkezik, amelyeknek mintegy 80%-a már a falakon látható. Nem csak a képtárt, hanem a polgármesteri hivatal irodáit, a folyosókat, sőt az étkezdét is képek ékesítik. A képek bekeretezése, a paszpartuk felújítása a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával már januárban elkezdődött. A képtár naponta 8–16 óra között látogatható, de előre történt bejelentkezés alapján hétvégén is kinyitják, ingyenes belépés mellett. Abban is reménykednek, hogy valamikor a kiállítóhely hiánya is megoldódik, és bekeretezve, minden kép a falra kerül, megtekinthető lesz.
Amint Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető elmondta, a nemzetközi szinten is elismert művészek részvétele a nagyzerindi alkotótáborban nagyban emeli annak a színvonalát. Az itt megforduló legtöbb művész egyetemi tanárként is tevékenykedik. Közéjük tartozik a Karankievitz lengyel művész-házaspár is, akik szintén nagyon szeretnek részt venni a Nagyzerindi Nemzetközi Alkotótábor munkálatain.
Színes album, értékelő
A szlovákia Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, a lengyelországi Beata Babel-Karankiewicz, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, az ukrajnai Kopriva Attila, a budapesti Breznay András és Szmirnov Oleg, a debreceni Láng Eszter, a dél-koreai Clemens Beungkun, a németországi Mario Eiberger, a kolozsvári Koncz-Münich Judit és András, Gally A Katalin és Székely Géza, illetve az aradi Siska-Szabó Hajnalka Az emlékek szárnyán témakörben született munkáit vasárnap 18 órától az Olosz Lajos Művelődési Házban Ódry Mária festőművész értékeli. Mivel az idei művésztelep jubileumi, az elmúlt 15 év munkáinak az összegzésével egy albumot is sikerült összeállítani. Azt Csáky Barna Zsombor adja ki, Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő szerkesztették. Február óta dolgoznak rajta és tartalmazza a 15 év alatt született műveket, a 71 alkotóművésszel együtt. A művészek nemcsak a Nagyzerindi Képtár, hanem a szponzorok, de a lakosság gyűjteményét is gyarapították, ugyanakkor elvitték a Nagyzerindi Művésztelep hírét a nagyvilágba. Talán ennek is köszönhető, hogy idén 3 kontinens 8 országából érkeztek,és nemcsak a művésztelep, hanem Aradnak, a megyének, az egész régiónak elviszik a jó hírét. Azért is, mert minden évben szerveznek kirándulásokat a megye érdekes részeibe. Hétfőn Balla Géza ópálosi pincészetébe mennek, de a tornyai Pro Pir Kult tájházába is meghívást kaptak. A meglátogatott helyekről művészeti, lelki szempontból is feltöltődve távoznak, a műveikbe folyamatosan beépítik az itt szerzett impresszióikat. Azok újságok művészeti rovataiban, sőt doktori disszertációkban is megjelennek. A művésztelep népszerűsége annyira megnőtt, hogy helyhiány miatt nem tudnak minden jelentkezőt fogadni.
Köszönet a támogatásért
A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért az Arad Megyei Kulturális Központnak, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatalnak, a Communitas Alapítványnak, Csáky Barna Zsombornak, Bognár Levente aradi alpolgármesternek, Simándi Sándor nagyzerindi polgármesternek, Balla Gézának, Schmak Andrásnak, a Pro Pir Cult Egyesületnek, a Pro Zerind Egyesületnek és a sok magánszemélynek, akik a lehetőségeik mértékében segítettek. Pályázati közvetítő, ezúttal is a Pro Zerind Egyesület.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
2017. július 31.
Megnyirbálnák a rendőr- és szekusnyugdíjakat
Sürgősségi rendelettel kívánja módosítani a kormány a speciális nyugdíjakról szóló törvényt – közölte kormányzati forrásokra hivatkozva a Hotnews portál.
A dokumentumon titokban, szűk körben dolgoznak Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter vezetésével. A portál azt is tudni véli, hogy Liviu Dragnea valójában emiatt kérte jövő hétre a rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását. A rendelettervezet értelmében radikálisan változna a rendőrök, katonák és titkosszolgálati alkalmazottak nyugdíjának kiszámítási módja, akik így jóval kisebb járandóságban részesülnének, mint a jelenlegi törvény alapján.
A változtatásokról szóló hírek hatására az elmúlt hetekben tömegesen távoztak nyugdíjba a belügyi és védelmi tárca alkalmazottjai, de a titkosszolálatoktól is sokan a nyugdíjazást választották. A Hotnews szerint éppen ezért jelenleg rendkívül feszült a hangulat a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálatok berkein belül: az érintettek attól félnek, hogy kevesebb pénzt kapnak. Egyesek büntetőintézkedésként értelmezik a kormány szándékát, mások arra világítanak rá: az államkassza hiányának fedezésére pénzre van szükség, a speciális nyugdíjakra pedig rengeteg elmegy. Az egyelőre kérdéses, hogy Mihai Tudose kormányfő elfogadja-e a rendeletet jelenlegi formájában.
Az intézkedések nem érintik a bírákat és az ügyészeket, de nem kizárt, hogy ők következnek majd. Az intézkedésről a Legfelső Védelmi Tanács kedden esedékes ülésén is tárgyalnak.
Háromszék; Erdély.ma
Sürgősségi rendelettel kívánja módosítani a kormány a speciális nyugdíjakról szóló törvényt – közölte kormányzati forrásokra hivatkozva a Hotnews portál.
A dokumentumon titokban, szűk körben dolgoznak Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter vezetésével. A portál azt is tudni véli, hogy Liviu Dragnea valójában emiatt kérte jövő hétre a rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását. A rendelettervezet értelmében radikálisan változna a rendőrök, katonák és titkosszolgálati alkalmazottak nyugdíjának kiszámítási módja, akik így jóval kisebb járandóságban részesülnének, mint a jelenlegi törvény alapján.
A változtatásokról szóló hírek hatására az elmúlt hetekben tömegesen távoztak nyugdíjba a belügyi és védelmi tárca alkalmazottjai, de a titkosszolálatoktól is sokan a nyugdíjazást választották. A Hotnews szerint éppen ezért jelenleg rendkívül feszült a hangulat a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálatok berkein belül: az érintettek attól félnek, hogy kevesebb pénzt kapnak. Egyesek büntetőintézkedésként értelmezik a kormány szándékát, mások arra világítanak rá: az államkassza hiányának fedezésére pénzre van szükség, a speciális nyugdíjakra pedig rengeteg elmegy. Az egyelőre kérdéses, hogy Mihai Tudose kormányfő elfogadja-e a rendeletet jelenlegi formájában.
Az intézkedések nem érintik a bírákat és az ügyészeket, de nem kizárt, hogy ők következnek majd. Az intézkedésről a Legfelső Védelmi Tanács kedden esedékes ülésén is tárgyalnak.
Háromszék; Erdély.ma
2017. július 31.
Elhelyezték az Apáczai líceum új szárnyának alapkövét
Új szárnnyal bővül a valamikori Kolozsvári Református Leánygimnáziumnak, ma az Apáczai Csere János Elméleti Líceumnak helyet adó épület – tájékoztatott az Erdélyi Református Egyházkerület sajtóirodája. Az egyház által visszaigényelt és visszakapott ingatlan bővítését, valamint a régi épület felújítását a közelmúltban kezdték el, az új szárny alapkövét vasárnap délelőtt helyezte el Kató Béla erdélyi református püspök és Vörös Alpár, az iskola igazgatója.
Kató Béla püspök beszédében arra emlékeztetett, száz évvel ezelőtt a Református Egyetemes Konvent felhívást intézett az illetékes egyházkerületekhez, hogy alapítsanak új egyházi intézményeket és iskolákat. Az Erdélyi Református Egyházkerület egy kolozsvári központú felsőbb leánynevelő intézet felállításával készült a reformáció nagy ünnepére, az első világháború kitörése miatt azonban csak 1926-ra készült ez az épület, amelynek alapkőletételére ugyanazon év május 30-án került sor. A püspök szerint a reformáció ötszázadik évfordulóján sem tűzhetünk ki más feladatot, mint intézményeink újbóli birtokbavételét, kijavítását vagy újak építését.
Vörös Alpár igazgató rövid beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy 91 éve ünnepelték utoljára Kolozsváron magyar tanintézmény alapkőletételét, amikor elkezdték a Református Leánygimnázium építését. Ebben az épületben azóta több ezer diák sajátította el a tudomány és az erkölcs alapköveit: az egyház az iskola alapításakor 250 diák számára tervezte az épületet, azóta gyarapodott az intézmény is, de a diákság száma is jelentősen emelkedett, így kinőtték az épületet, ezért éveken keresztül két váltásban folyt az oktatás. A mostani felújítási és bővítési munkálatokkal ezt az áldatlan állapotot szünteti meg az egyház. Vörös Alpár elmondta, az új épületszárny nyolc tantermet, egy tágas dísztermet, könyvtárat, ebédlőt foglal magába, tehát modern oktatási feltételeket biztosít majd az elemi osztályos diákok számára, a régi épület felújításával pedig ugyanezeket a körülményeket teremti meg az összes apáczais diáknak.
Az ünnepségen Kató Béla püspök és Vörös Alpár igazgató elhelyezték azt az időkapszulát, amelybe belekerült a megújult és kibővített épület látványterve, az iskola rövid története, valamint a Kató Béla püspöknek az alapkőletételkor elmondott beszéde. Az alapkőre azt az igét írják fel, amelyet Sámuel próféta felírt, amikor megnyerte életének legnagyobb csatáját a filiszteusok ellen (1 Sám 7:12): Eben-Háézer, ami magyarul azt jelenti: Mindeddig megsegített bennünket az Úr. Szabadság (Kolozsvár)
Új szárnnyal bővül a valamikori Kolozsvári Református Leánygimnáziumnak, ma az Apáczai Csere János Elméleti Líceumnak helyet adó épület – tájékoztatott az Erdélyi Református Egyházkerület sajtóirodája. Az egyház által visszaigényelt és visszakapott ingatlan bővítését, valamint a régi épület felújítását a közelmúltban kezdték el, az új szárny alapkövét vasárnap délelőtt helyezte el Kató Béla erdélyi református püspök és Vörös Alpár, az iskola igazgatója.
Kató Béla püspök beszédében arra emlékeztetett, száz évvel ezelőtt a Református Egyetemes Konvent felhívást intézett az illetékes egyházkerületekhez, hogy alapítsanak új egyházi intézményeket és iskolákat. Az Erdélyi Református Egyházkerület egy kolozsvári központú felsőbb leánynevelő intézet felállításával készült a reformáció nagy ünnepére, az első világháború kitörése miatt azonban csak 1926-ra készült ez az épület, amelynek alapkőletételére ugyanazon év május 30-án került sor. A püspök szerint a reformáció ötszázadik évfordulóján sem tűzhetünk ki más feladatot, mint intézményeink újbóli birtokbavételét, kijavítását vagy újak építését.
Vörös Alpár igazgató rövid beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy 91 éve ünnepelték utoljára Kolozsváron magyar tanintézmény alapkőletételét, amikor elkezdték a Református Leánygimnázium építését. Ebben az épületben azóta több ezer diák sajátította el a tudomány és az erkölcs alapköveit: az egyház az iskola alapításakor 250 diák számára tervezte az épületet, azóta gyarapodott az intézmény is, de a diákság száma is jelentősen emelkedett, így kinőtték az épületet, ezért éveken keresztül két váltásban folyt az oktatás. A mostani felújítási és bővítési munkálatokkal ezt az áldatlan állapotot szünteti meg az egyház. Vörös Alpár elmondta, az új épületszárny nyolc tantermet, egy tágas dísztermet, könyvtárat, ebédlőt foglal magába, tehát modern oktatási feltételeket biztosít majd az elemi osztályos diákok számára, a régi épület felújításával pedig ugyanezeket a körülményeket teremti meg az összes apáczais diáknak.
Az ünnepségen Kató Béla püspök és Vörös Alpár igazgató elhelyezték azt az időkapszulát, amelybe belekerült a megújult és kibővített épület látványterve, az iskola rövid története, valamint a Kató Béla püspöknek az alapkőletételkor elmondott beszéde. Az alapkőre azt az igét írják fel, amelyet Sámuel próféta felírt, amikor megnyerte életének legnagyobb csatáját a filiszteusok ellen (1 Sám 7:12): Eben-Háézer, ami magyarul azt jelenti: Mindeddig megsegített bennünket az Úr. Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 31.
Húsz éves csúcson a romániai foglalkoztatottság
114 ezer munkahely létesült az év első öt hónapjában, a további növekedésnek azonban gátat szabhat a krónikus munkaerőhiány.
4,84 millió munkavállaló volt májusban Romániában, több, mint az elmúlt 20 év során bármikor, derül ki az Országos Statisztikai Hivatal adataiból. Ebben a létszámban nem szerepelnek a hadsereg, a SRI, valamint néhány más fegyveres testület állományához tartozó munkavállalók. Az év első öt hónapjában a hazai vállalatok közel 114 ezer személyt alkalmaztak. Ezek az adatok azt érzékeltetik, hogy pozitív folyamatok zajlanak a gazdaságban, s immár kétség kívül kilábaltunk a gazdasági válságból, a dolgozók száma ugyanis nagyobb, mint a krízis kirobbanásakor. 2008 januárjában 4,7, ugyanazon év szeptemberében pedig 4,835 millió volt a munkavállalók száma 2010 legvégén azonban már csak 4,095 millióan dolgoztak a hivatalos adatok szerint, a mélypontot jelentette a foglalkoztatottság terén.
A gazdasági válság következtében mintegy 740 ezer munkahely szűnt meg. Az azóta eltelt hat és fél év alatt 750 ezerrel nőtt a munkavállalók száma, ami igazán figyelemre méltó eredmény, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy az elmúlt évtizedben két milliónál is több munkaképes személy hagyta el az országot. A 4,84 millió aktív állampolgár azonban még mindig roppant kevés, figyelembe véve, hogy a feleakkora lakosságú Magyarországon alig valamivel alacsonyabb a munkavállalók száma, mint nálunk.
„Jelenleg a munkáltatók minden tevékenységi területen keresik az új alkalmazottakat, s a tendencia megmarad az elkövetkező időszakban is. A gond az, hogy nincs aki dolgozzon, s a munkaerőhiány orvoslására két megoldás kínálkozik: vagy megpróbáljuk hazacsábítani azokat, akik jelenleg külföldön dolgoznak, vagy elindítunk egy ellenőrzött migrációs programot, melynek keretében az EU-n kívüli államokból fogadunk szakembereket” – nyilatkozta Florin Godean, a legnagyobb hazai munkerőközvetítő cég, az Adecco vezérigazgatója. Véleménye szerint a minimálbér emelése egy olyan kormányzati intézkedésnek tekinthető, ami hozzájárulhat a külföldön dolgozó alacsonyan képzett román állampolgárok hazacsábításához.
Az EU-n kívülről érkező munkavállalók alkalmazása jelenleg rendkívül bonyolult, hónapokba telik, amíg az adott szakember megszerzi a szükséges engedélyeket. A tulceai hajógyár a közelmúltban jelentette be, hogy 300 vietnámi hegesztőt és lakatost fog alkalmazni, mivel a belföldi munkaerőpiacon nem találnak jelentkezőket, azonban széles körben ez a módszer egyelőre nem jelenthet megoldást a munkaerőhiányra. A szabályozás könnyítésére nincs kilátás egyelőre, szakemberek szerint ugyanis az ellenőrzött gazdasági migrációval szemben a politikai elit és a közvélemény egyaránt elutasító.
Pengő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely); maszol.ro
114 ezer munkahely létesült az év első öt hónapjában, a további növekedésnek azonban gátat szabhat a krónikus munkaerőhiány.
4,84 millió munkavállaló volt májusban Romániában, több, mint az elmúlt 20 év során bármikor, derül ki az Országos Statisztikai Hivatal adataiból. Ebben a létszámban nem szerepelnek a hadsereg, a SRI, valamint néhány más fegyveres testület állományához tartozó munkavállalók. Az év első öt hónapjában a hazai vállalatok közel 114 ezer személyt alkalmaztak. Ezek az adatok azt érzékeltetik, hogy pozitív folyamatok zajlanak a gazdaságban, s immár kétség kívül kilábaltunk a gazdasági válságból, a dolgozók száma ugyanis nagyobb, mint a krízis kirobbanásakor. 2008 januárjában 4,7, ugyanazon év szeptemberében pedig 4,835 millió volt a munkavállalók száma 2010 legvégén azonban már csak 4,095 millióan dolgoztak a hivatalos adatok szerint, a mélypontot jelentette a foglalkoztatottság terén.
A gazdasági válság következtében mintegy 740 ezer munkahely szűnt meg. Az azóta eltelt hat és fél év alatt 750 ezerrel nőtt a munkavállalók száma, ami igazán figyelemre méltó eredmény, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy az elmúlt évtizedben két milliónál is több munkaképes személy hagyta el az országot. A 4,84 millió aktív állampolgár azonban még mindig roppant kevés, figyelembe véve, hogy a feleakkora lakosságú Magyarországon alig valamivel alacsonyabb a munkavállalók száma, mint nálunk.
„Jelenleg a munkáltatók minden tevékenységi területen keresik az új alkalmazottakat, s a tendencia megmarad az elkövetkező időszakban is. A gond az, hogy nincs aki dolgozzon, s a munkaerőhiány orvoslására két megoldás kínálkozik: vagy megpróbáljuk hazacsábítani azokat, akik jelenleg külföldön dolgoznak, vagy elindítunk egy ellenőrzött migrációs programot, melynek keretében az EU-n kívüli államokból fogadunk szakembereket” – nyilatkozta Florin Godean, a legnagyobb hazai munkerőközvetítő cég, az Adecco vezérigazgatója. Véleménye szerint a minimálbér emelése egy olyan kormányzati intézkedésnek tekinthető, ami hozzájárulhat a külföldön dolgozó alacsonyan képzett román állampolgárok hazacsábításához.
Az EU-n kívülről érkező munkavállalók alkalmazása jelenleg rendkívül bonyolult, hónapokba telik, amíg az adott szakember megszerzi a szükséges engedélyeket. A tulceai hajógyár a közelmúltban jelentette be, hogy 300 vietnámi hegesztőt és lakatost fog alkalmazni, mivel a belföldi munkaerőpiacon nem találnak jelentkezőket, azonban széles körben ez a módszer egyelőre nem jelenthet megoldást a munkaerőhiányra. A szabályozás könnyítésére nincs kilátás egyelőre, szakemberek szerint ugyanis az ellenőrzött gazdasági migrációval szemben a politikai elit és a közvélemény egyaránt elutasító.
Pengő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely); maszol.ro
2017. július 31.
Uniós forrásokból újítják fel a paszmosi Teleki-kastélyt
Beszterce-Naszód megye önkormányzata 4,8 millió eurós európai uniós finanszírozással felújítja a paszmosi Teleki-kastélyt - közölte hétfőn a Mediafax hírügynökség.
Az önkormányzat hétfőn hagyta jóvá az épület felújításának utolsó műszaki részleteit. Radu Moldovan, a testület elnöke elmondta, harminc napon belül aláírják a finanszírozási szerződést és meghirdetik a közbeszerzést a kivitelező kiválasztására.
Az önkormányzat kulturális központtá szándékszik alakítani és meg akarja nyitni a látogatók előtt az épületegyüttest. A kastélyban műtermeket, kiállítótermeket, könyvtárat, konferencia- és rendezvénytermeket, valamint vendégfogadásra alkalmas tereket alakítanak ki. Megerősítik az épületegyüttes falait, újból elkészítik, illetve restaurálják díszítéseit, kicserélik a vezetékeket, és turisztikai célponttá alakítják a kastélyt.
A paszmosi kastélyt a 18. század közepén barokk stílusban építtette fel az erdélyi Teleki-család. 1823-ban tűzvész pusztította el, de tulajdonosai hét év alatt újraépítették. 1948-ban államosították, majd az állami gazdaság székházaként használták. A kastély 1989 óta használatlanul áll és erősen leromlott. 2002-ben került a Beszterce-Naszód megyei önkormányzat tulajdonába.
MTI; maszol.ro
Beszterce-Naszód megye önkormányzata 4,8 millió eurós európai uniós finanszírozással felújítja a paszmosi Teleki-kastélyt - közölte hétfőn a Mediafax hírügynökség.
Az önkormányzat hétfőn hagyta jóvá az épület felújításának utolsó műszaki részleteit. Radu Moldovan, a testület elnöke elmondta, harminc napon belül aláírják a finanszírozási szerződést és meghirdetik a közbeszerzést a kivitelező kiválasztására.
Az önkormányzat kulturális központtá szándékszik alakítani és meg akarja nyitni a látogatók előtt az épületegyüttest. A kastélyban műtermeket, kiállítótermeket, könyvtárat, konferencia- és rendezvénytermeket, valamint vendégfogadásra alkalmas tereket alakítanak ki. Megerősítik az épületegyüttes falait, újból elkészítik, illetve restaurálják díszítéseit, kicserélik a vezetékeket, és turisztikai célponttá alakítják a kastélyt.
A paszmosi kastélyt a 18. század közepén barokk stílusban építtette fel az erdélyi Teleki-család. 1823-ban tűzvész pusztította el, de tulajdonosai hét év alatt újraépítették. 1948-ban államosították, majd az állami gazdaság székházaként használták. A kastély 1989 óta használatlanul áll és erősen leromlott. 2002-ben került a Beszterce-Naszód megyei önkormányzat tulajdonába.
MTI; maszol.ro
2017. július 31.
AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSE
A PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1
Péntek János
az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár
pentekjku(kukac)gmail.com
Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem.
Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005).
A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák
Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak.
Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében.
Az alárendeltség következményei
Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel.
Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.)
A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra).
Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről.
Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége
Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke.
Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik.
Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb.
A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé.
A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat).
Magyar román
Református 93,78% 3,29% (19 802)
Unitárius 93,67% 1,80% (1044)
Ortodox 1,65% (26 009) 93,67%
1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat)
A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.).
Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában
A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt.
A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről?
A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011).
A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe.
A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás.
Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről
A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára.
IRODALOM
Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM
Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM
Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet
Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM
Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM
Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18.
Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM
Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14.
Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94.
Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM
Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. <
2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. <
3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). <
4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). <
5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. <
6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. <
Magyar Tudomány
A PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1
Péntek János
az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár
pentekjku(kukac)gmail.com
Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem.
Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005).
A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák
Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak.
Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében.
Az alárendeltség következményei
Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel.
Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.)
A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra).
Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről.
Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége
Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke.
Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik.
Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb.
A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé.
A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat).
Magyar román
Református 93,78% 3,29% (19 802)
Unitárius 93,67% 1,80% (1044)
Ortodox 1,65% (26 009) 93,67%
1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat)
A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.).
Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában
A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt.
A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről?
A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011).
A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe.
A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás.
Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről
A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára.
IRODALOM
Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM
Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM
Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet
Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM
Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM
Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18.
Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM
Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14.
Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94.
Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM
Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. <
2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. <
3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). <
4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). <
5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. <
6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. <
Magyar Tudomány
2017. augusztus 2.
Elpusztították Marossy Anna emlékfáját
A váradiak zöme talán soha nem fogja megérteni, hogy ezelőtt három évvel mitől kapta meg Nagyvárad az ország legzöldebb, azaz legjobban fásított városának titulusát a román környezetvédelmi minisztériumtól, hiszen a megyeszékhelyen a váradi önkormányzat illetékesei évek óta barbár módon pusztítják, vágatják ki a faóriásokat.
A „legzöldebbnek” ítélt városban ugyanis építkezések, útjavítások, csőcserék vagy éppen furcsa elképzelések okán lelkiismeret-furdalás nélkül és legtöbb esetben minden kertészeti szakismeretek mellőzésével vágnak ki amúgy egészséges, több évtizedes faóriásokat. Egyenként, vagy akár sorban is, ahogy ezt tették pár éve, például a Szent László (ma Unirii) téren levő öreg, és amúgy makkegészséges tölgyfasorral, csak azért, hogy kialakíthassák a kopár, árnyékmentes kőteret a városközpontban.
Erre a sorsra jutott egy jelkép értékű hatalmas jegyenyefa is, mely az Emanuil Gojdu Főgimnázium mellett, a Körös parton zöldellt hosszú ideig. Ez a jegenye szimbolikus értékű fává vált, amikor a három esztendeje elhunyt, nemzetközileg elismert váradi biológusnak, Marossy Annának az emlékére a váradi önkormányzat emlékfává nyilvánította, mivel 2007-ben a Sebes-Körös partrendezésekor ezt a fát fogadta örökbe közismert környezetvédő. A néhai biológus szakértelmétől joggal rettegtek a felelőtlen és lelkiismeretlen illetékesek. Talán ezért is figyelmeztető jel az, hogy az emlékére kijelölt fát végül is sikerült elpusztítani. A faóriás mellé ugyanis az idők során felhúztak egy vendéglőt, hogy az ott megforduló emberek közvetlenül a Körös mellett ehessenek, ihassanak. A „természetközelinek” szánt (amúgy méregdrága) vendéglő tulajdonosait azonban a jelek szerint zavarta valamiért a Marossy Anna emlékfája, ezért az önkormányzat bábáskodása mellett tavasszal alaposan megnyesték, visszavágták. Már akkor felhördültek a környezetvédők, a váradi lokálpatrióták, hiszen jól látható volt, hogy a fa megcsonkolása annak kiszáradásához vezet. A sajtóban is megszellőztették ezt a vandalizmust, azonban a városháza műszaki osztályának illetékesei, Emil Benţan aligazgató és munkatársai, akik elkövették a pusztító nyirbálást, esküdtek égre-földre az újságíróknak, hogy a hatalmas jegenyének nem lesz semmi baja, mert így szakszerű azt visszanyesni. A környezetvédőknek lett azonban igazuk, mert az óriási jegenye nem élte túl a városházi kertészkedők „szakértelmét” s pár hónapra a barbár csonkolást követően teljesen kiszáradt. Jelenleg a most is felújítás alatt álló vendéglő utcai bejárata mellett a kopár, elszáradt fatörzs, mint egy nyomorúságos csontváz magaslik, hirdetve, hogy adhatnak Nagyváradnak akármilyen „zöldváros” titulust, a szomorú valóság az, hogy az érdekek és hozzá nem értés káoszában az illetékesek nemhogy védenék, de pusztítják a még meglévő értékeket. Marossy Anna emlékfája tehát mára egy kiszáradt csonk, s ahogy ismerjük az ilyenkor szokásos forgatókönyvet, kis idő múlva teljesen ki is vágják, hogy nyoma se maradjon annak a fának, mely a környezetrombolásra emlékezteti a váradiakat.
Szőke Mária / Reggeli Újság (Nagyvárad)
A váradiak zöme talán soha nem fogja megérteni, hogy ezelőtt három évvel mitől kapta meg Nagyvárad az ország legzöldebb, azaz legjobban fásított városának titulusát a román környezetvédelmi minisztériumtól, hiszen a megyeszékhelyen a váradi önkormányzat illetékesei évek óta barbár módon pusztítják, vágatják ki a faóriásokat.
A „legzöldebbnek” ítélt városban ugyanis építkezések, útjavítások, csőcserék vagy éppen furcsa elképzelések okán lelkiismeret-furdalás nélkül és legtöbb esetben minden kertészeti szakismeretek mellőzésével vágnak ki amúgy egészséges, több évtizedes faóriásokat. Egyenként, vagy akár sorban is, ahogy ezt tették pár éve, például a Szent László (ma Unirii) téren levő öreg, és amúgy makkegészséges tölgyfasorral, csak azért, hogy kialakíthassák a kopár, árnyékmentes kőteret a városközpontban.
Erre a sorsra jutott egy jelkép értékű hatalmas jegyenyefa is, mely az Emanuil Gojdu Főgimnázium mellett, a Körös parton zöldellt hosszú ideig. Ez a jegenye szimbolikus értékű fává vált, amikor a három esztendeje elhunyt, nemzetközileg elismert váradi biológusnak, Marossy Annának az emlékére a váradi önkormányzat emlékfává nyilvánította, mivel 2007-ben a Sebes-Körös partrendezésekor ezt a fát fogadta örökbe közismert környezetvédő. A néhai biológus szakértelmétől joggal rettegtek a felelőtlen és lelkiismeretlen illetékesek. Talán ezért is figyelmeztető jel az, hogy az emlékére kijelölt fát végül is sikerült elpusztítani. A faóriás mellé ugyanis az idők során felhúztak egy vendéglőt, hogy az ott megforduló emberek közvetlenül a Körös mellett ehessenek, ihassanak. A „természetközelinek” szánt (amúgy méregdrága) vendéglő tulajdonosait azonban a jelek szerint zavarta valamiért a Marossy Anna emlékfája, ezért az önkormányzat bábáskodása mellett tavasszal alaposan megnyesték, visszavágták. Már akkor felhördültek a környezetvédők, a váradi lokálpatrióták, hiszen jól látható volt, hogy a fa megcsonkolása annak kiszáradásához vezet. A sajtóban is megszellőztették ezt a vandalizmust, azonban a városháza műszaki osztályának illetékesei, Emil Benţan aligazgató és munkatársai, akik elkövették a pusztító nyirbálást, esküdtek égre-földre az újságíróknak, hogy a hatalmas jegenyének nem lesz semmi baja, mert így szakszerű azt visszanyesni. A környezetvédőknek lett azonban igazuk, mert az óriási jegenye nem élte túl a városházi kertészkedők „szakértelmét” s pár hónapra a barbár csonkolást követően teljesen kiszáradt. Jelenleg a most is felújítás alatt álló vendéglő utcai bejárata mellett a kopár, elszáradt fatörzs, mint egy nyomorúságos csontváz magaslik, hirdetve, hogy adhatnak Nagyváradnak akármilyen „zöldváros” titulust, a szomorú valóság az, hogy az érdekek és hozzá nem értés káoszában az illetékesek nemhogy védenék, de pusztítják a még meglévő értékeket. Marossy Anna emlékfája tehát mára egy kiszáradt csonk, s ahogy ismerjük az ilyenkor szokásos forgatókönyvet, kis idő múlva teljesen ki is vágják, hogy nyoma se maradjon annak a fának, mely a környezetrombolásra emlékezteti a váradiakat.
Szőke Mária / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. augusztus 2.
Középkori falképtöredékek a lövétei templomon
A környezetében kitűnően érvényesülő, Kisboldogasszony tiszteletére szentelt lövétei plébániatemplom „színeváltozását” látogatókként pillantottuk meg. A karfeljáró falsíkjainak találkozásánál faragott és festett kövek vonzzák a tekintetet. A leletről Mihály János helybéli történészt és a szintén lövétei születésű Márton Ferenc restaurátort kérdeztük.
Idén áprilisban kezdtek hozzá a lövétei római katolikus templom nagyszabású külső felújításához. A munkálatok során, a régi vakolatréteg leverésekor a templom délnyugati oldalán, a hajó és a torony közötti karfeljáró falazatában másodlagosan beillesztett faragott kövek kerültek felszínre, falképtöredékekkel, amelyekre Mihály János történész figyelt fel először. Nyomban értesítette Nyárádi Zsolt régészt, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársát, aki korábban több éven át folytatott ásatásokat a település elbontott középkori templománál, illetve Székely Mózes egykori udvarházának helyén. A régész megtisztította a falképtöredékeket a vakolat- és mészrétegtől, majd fényképeket készített róluk.
Nyolc kváderkő
Mihály János történésztől megtudtuk, hogy a szóban forgó faragott és festett kövek a település középkori templomából származnak, amelynek anyagát felhasználták az 1776-ban befejezett, ma is álló templom építésekor, így a karfeljáró építéséhez is.
Összesen nyolc kváderkőről van szó, amelyeket másodlagosan illesztettek a falazatba a karfeljáró falsíkjainak találkozásánál. Elmondása szerint a kövek egy részén növényi ornamentika, más részén kerek keretek, medalionok láthatók, szakállas férfiak – talán az apostolok – mellképeivel. Az egyiken egy oldalra néző szakállas férfi jobbjával áldást oszt, baljában csukott könyvet tart – nagyon hasonlít a „Mindenség Ura” (Pantokrátor) megszokott ábrázolásához. Véleménye szerint a festett kváderkövek többsége eredetileg az elbontott középkori templom szentélyét és hajóját elválasztó diadalív részét képezte – a marosszentannai templomnak a 14. század második feléből származó freskómaradványaihoz hasonlóan.
Molnár Melinda / liget.ro
A környezetében kitűnően érvényesülő, Kisboldogasszony tiszteletére szentelt lövétei plébániatemplom „színeváltozását” látogatókként pillantottuk meg. A karfeljáró falsíkjainak találkozásánál faragott és festett kövek vonzzák a tekintetet. A leletről Mihály János helybéli történészt és a szintén lövétei születésű Márton Ferenc restaurátort kérdeztük.
Idén áprilisban kezdtek hozzá a lövétei római katolikus templom nagyszabású külső felújításához. A munkálatok során, a régi vakolatréteg leverésekor a templom délnyugati oldalán, a hajó és a torony közötti karfeljáró falazatában másodlagosan beillesztett faragott kövek kerültek felszínre, falképtöredékekkel, amelyekre Mihály János történész figyelt fel először. Nyomban értesítette Nyárádi Zsolt régészt, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársát, aki korábban több éven át folytatott ásatásokat a település elbontott középkori templománál, illetve Székely Mózes egykori udvarházának helyén. A régész megtisztította a falképtöredékeket a vakolat- és mészrétegtől, majd fényképeket készített róluk.
Nyolc kváderkő
Mihály János történésztől megtudtuk, hogy a szóban forgó faragott és festett kövek a település középkori templomából származnak, amelynek anyagát felhasználták az 1776-ban befejezett, ma is álló templom építésekor, így a karfeljáró építéséhez is.
Összesen nyolc kváderkőről van szó, amelyeket másodlagosan illesztettek a falazatba a karfeljáró falsíkjainak találkozásánál. Elmondása szerint a kövek egy részén növényi ornamentika, más részén kerek keretek, medalionok láthatók, szakállas férfiak – talán az apostolok – mellképeivel. Az egyiken egy oldalra néző szakállas férfi jobbjával áldást oszt, baljában csukott könyvet tart – nagyon hasonlít a „Mindenség Ura” (Pantokrátor) megszokott ábrázolásához. Véleménye szerint a festett kváderkövek többsége eredetileg az elbontott középkori templom szentélyét és hajóját elválasztó diadalív részét képezte – a marosszentannai templomnak a 14. század második feléből származó freskómaradványaihoz hasonlóan.
Molnár Melinda / liget.ro
2017. augusztus 3.
Lupény 1977
Negyven év a nagy bányászsztrájk óta
Negyven év telt el a kommunista rendszert megrendítő nagy Zsil-völgyi bányászsztrájk óta. 1977. augusztus elseje és harmadika között általános sztrájk tört ki a Zsil-völgyi bányákban, a felbőszült bányászok Lupényban gyűltek össze, az ottani bányánál tiltakoztak három napig. A kommunista hatalom eleinte Ilie Verdeţ akkori kormányfőt küldte le Lupényba, hogy tárgyaljon a sztrájkolókkal, utóbbiak viszont nem voltak hajlandók szóba állni vele, s Ceauşescu személyes jelenlétét követelték.
Szociális követelések
Jóllehet a rendszerváltás utáni időkben a sztrájk kommunistaellenes jellegét hangsúlyozták, a megmozdulás szociális jellegű volt. A bányászok mindenekelőtt a négyműszakos munkarend bevezetését, az 50 éves nyugdíjazási korhatár megtartását, a kőszén-kitermelési terv emberi erőforrásokhoz való igazítását, jobb és olcsóbb élelmiszerellátást és hasonlókat követeltek. A kommunista rendszer ugyanis 3 műszakos (vagyis 8 órás) munkarend bevezetését, a rokkantnyugdíj-feltételek szigorítását és a nyugdíjkorhatár megemelését tervezte, a kitermelési terveket pedig évről évre fokozták, függetlenül a bányászok számától és egyéni képességeitől. A közellátás – főleg az élelmiszerellátás – akadozott, sőt, drágításokat jelentettek be.
Mindezek elfogadhatatlanok voltak a bányászok számára, augusztus elsején szinte az összes bánya sztrájkba lépett. Több mint 10 000 bányász gyűlt össze az egész Zsil-völgyéből Lupényban, az 1929-es bányászsztrájk nyomán a város a munkásmozgalom helyi fővárosának számított. Nemcsak bányászok gyűltek össze a lupényi bánya udvarán, hanem családtagok is, de egyszerű bámészkodók is. Természetesen a beépített szekusok is a tömegbe vegyültek, árgus szemmel figyelték a történteket, és titokban fényképezték, követték a részvevőket, különösképpen a hangadókat.
Pofon a hatalomnak
A megmozdulás kiváltó okai, illetve a bányászok követelései egyértelműen szociális jellegűek voltak, politikai elemek (le a kommunizmussal, le Ceauşescuval) legfeljebb elvétve vegyültek, de már nehéz megállapítani, hogy ezek néhány hevesebb vérmérsékletű bányász egyéni bekiabálásai voltak-e, vagy a beépített szekusok tudatos provokációi.
Nyilvánvaló szociális jellege ellenére a hatalom arculcsapásnak tekintette a „munkásosztály élcsapatának” lázadását. Már augusztus másodikán leküldték Lupényba az amúgy Zsil-völgyi, munkáseredetű Ilie Verdeţ miniszterelnököt, a felbőszült bányászok azonban nem voltak hajlandók tárgyalni vele, sőt, túszul is ejtették, a lupényi bánya portásfülkéjébe zárták be.
Augusztus harmadikán Ceauşescu kénytelen volt félbeszakítani tengerparti nyaralását, és személyesen ment el Lupényba tárgyalni a tüntető bányászokkal. A Zsil-völgyét addigra a securitate már elszigetelte az ország többi részeitől. A 3 órás szabadtéri tárgyalások meglehetősen feszült légkörben zajlottak, a pártfőtitkár eleinte nem volt hajlandó engedményekre, a bányászok viszont kitartottak követeléseik mellett. Végül a diktátor elfogadta néhány követelés teljesítését, s azzal a sztrájk véget ért.
Megtorlás és következmények
Az 1977-es nagy lupényi bányászsztrájk gyökeresen megváltoztatta a Zsil-völgye arculatát és a bányászat helyzetét. Megmaradt a 4 műszakos munkarend, sőt, akkor vezették be a műszak előtti meleg ételt a bányászok számára, a nyugdíjazási feltételek sem romlottak, a bányavidék élelmiszerellátása is javult némileg. Szeptember közepétől viszont beindult a hatalmi megtorlás. A titokban elkészített fényképek alapján több sztrájkolót hurcolt meg a Securiatate, sokakat durván elvertek, néhányan, pedig fölöttébb gyanús „közlekedési balesetekben” hunytak el. A hangadókat jogi úton hurcolták meg, több éves börtönbüntetésre és a Zsil-völgye elhagyására kényszerítették. Sok bányászt bocsátottak el, a kieső munkaerőt, pedig a sorkatonaság ideiglenes bányába küldésével, illetve – főleg moldvai – szakképzetlen munkaerő toborzásával pótolták. Hasonló megmozdulások megelőzésére a Zsil-völgyét ellepték szekusokkal, akik a bányászok minden lépését figyelték, gyakran bányásznak, vagy bányamérnöknek álcázva magukat. Mindezek méretei (megtorlás, áldozatok száma, a szekus beszivárogatás) a mai napig nem derültek ki egyértelműen. A megtorlás és azt követő agymosás megváltoztatta a bányavidéket, 1989-ig nem voltak semmilyen megmozdulások, azután, pedig a bányászok a demokratikus tendenciák és a dekommunizálási kísérletek ádáz ellenségeiként váltak hírhedtté.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)
Negyven év a nagy bányászsztrájk óta
Negyven év telt el a kommunista rendszert megrendítő nagy Zsil-völgyi bányászsztrájk óta. 1977. augusztus elseje és harmadika között általános sztrájk tört ki a Zsil-völgyi bányákban, a felbőszült bányászok Lupényban gyűltek össze, az ottani bányánál tiltakoztak három napig. A kommunista hatalom eleinte Ilie Verdeţ akkori kormányfőt küldte le Lupényba, hogy tárgyaljon a sztrájkolókkal, utóbbiak viszont nem voltak hajlandók szóba állni vele, s Ceauşescu személyes jelenlétét követelték.
Szociális követelések
Jóllehet a rendszerváltás utáni időkben a sztrájk kommunistaellenes jellegét hangsúlyozták, a megmozdulás szociális jellegű volt. A bányászok mindenekelőtt a négyműszakos munkarend bevezetését, az 50 éves nyugdíjazási korhatár megtartását, a kőszén-kitermelési terv emberi erőforrásokhoz való igazítását, jobb és olcsóbb élelmiszerellátást és hasonlókat követeltek. A kommunista rendszer ugyanis 3 műszakos (vagyis 8 órás) munkarend bevezetését, a rokkantnyugdíj-feltételek szigorítását és a nyugdíjkorhatár megemelését tervezte, a kitermelési terveket pedig évről évre fokozták, függetlenül a bányászok számától és egyéni képességeitől. A közellátás – főleg az élelmiszerellátás – akadozott, sőt, drágításokat jelentettek be.
Mindezek elfogadhatatlanok voltak a bányászok számára, augusztus elsején szinte az összes bánya sztrájkba lépett. Több mint 10 000 bányász gyűlt össze az egész Zsil-völgyéből Lupényban, az 1929-es bányászsztrájk nyomán a város a munkásmozgalom helyi fővárosának számított. Nemcsak bányászok gyűltek össze a lupényi bánya udvarán, hanem családtagok is, de egyszerű bámészkodók is. Természetesen a beépített szekusok is a tömegbe vegyültek, árgus szemmel figyelték a történteket, és titokban fényképezték, követték a részvevőket, különösképpen a hangadókat.
Pofon a hatalomnak
A megmozdulás kiváltó okai, illetve a bányászok követelései egyértelműen szociális jellegűek voltak, politikai elemek (le a kommunizmussal, le Ceauşescuval) legfeljebb elvétve vegyültek, de már nehéz megállapítani, hogy ezek néhány hevesebb vérmérsékletű bányász egyéni bekiabálásai voltak-e, vagy a beépített szekusok tudatos provokációi.
Nyilvánvaló szociális jellege ellenére a hatalom arculcsapásnak tekintette a „munkásosztály élcsapatának” lázadását. Már augusztus másodikán leküldték Lupényba az amúgy Zsil-völgyi, munkáseredetű Ilie Verdeţ miniszterelnököt, a felbőszült bányászok azonban nem voltak hajlandók tárgyalni vele, sőt, túszul is ejtették, a lupényi bánya portásfülkéjébe zárták be.
Augusztus harmadikán Ceauşescu kénytelen volt félbeszakítani tengerparti nyaralását, és személyesen ment el Lupényba tárgyalni a tüntető bányászokkal. A Zsil-völgyét addigra a securitate már elszigetelte az ország többi részeitől. A 3 órás szabadtéri tárgyalások meglehetősen feszült légkörben zajlottak, a pártfőtitkár eleinte nem volt hajlandó engedményekre, a bányászok viszont kitartottak követeléseik mellett. Végül a diktátor elfogadta néhány követelés teljesítését, s azzal a sztrájk véget ért.
Megtorlás és következmények
Az 1977-es nagy lupényi bányászsztrájk gyökeresen megváltoztatta a Zsil-völgye arculatát és a bányászat helyzetét. Megmaradt a 4 műszakos munkarend, sőt, akkor vezették be a műszak előtti meleg ételt a bányászok számára, a nyugdíjazási feltételek sem romlottak, a bányavidék élelmiszerellátása is javult némileg. Szeptember közepétől viszont beindult a hatalmi megtorlás. A titokban elkészített fényképek alapján több sztrájkolót hurcolt meg a Securiatate, sokakat durván elvertek, néhányan, pedig fölöttébb gyanús „közlekedési balesetekben” hunytak el. A hangadókat jogi úton hurcolták meg, több éves börtönbüntetésre és a Zsil-völgye elhagyására kényszerítették. Sok bányászt bocsátottak el, a kieső munkaerőt, pedig a sorkatonaság ideiglenes bányába küldésével, illetve – főleg moldvai – szakképzetlen munkaerő toborzásával pótolták. Hasonló megmozdulások megelőzésére a Zsil-völgyét ellepték szekusokkal, akik a bányászok minden lépését figyelték, gyakran bányásznak, vagy bányamérnöknek álcázva magukat. Mindezek méretei (megtorlás, áldozatok száma, a szekus beszivárogatás) a mai napig nem derültek ki egyértelműen. A megtorlás és azt követő agymosás megváltoztatta a bányavidéket, 1989-ig nem voltak semmilyen megmozdulások, azután, pedig a bányászok a demokratikus tendenciák és a dekommunizálási kísérletek ádáz ellenségeiként váltak hírhedtté.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 3.
Rétegről rétegre: feltárul Udvarhely múltja – Római település maradványai a város központjában
Római házi oltár, majdnem ép kerámiaedény, 15. századi ház és kályhacsempék is előkerültek már abból a rendkívüli ásatásból, amely a Székelytámadt-vár közelében zajlik. A feltárás rendkívüli, ugyanis a történelmi városrészben ilyen nagyméretű, összefüggő területen még nem zajlott kutatás. A leletek fényében nagy volumenű várostörténeti kiállításra van kilátás.
Tompa László utcában áll még a Kapusi-háznak nevezett ingatlan homlokzata. Korábban írtunk már róla, hogy az 1800-as évek végén emelt épület lebontása felhördülést váltott ki a város arculatáért aggódó civilek körében. Épület már nincs, de lesz új, és mivel műemlékövezetben található a telek, a műemlékvédelem teljes feltárást ír elő. Azokon a részeken, ahová építkezni akarnak, a régészeknek át kell vizsgálniuk minden réteget, míg csak a steril altalajt el nem érik.
Földbe vájt nemesi otthon
A lebontott épület pincéjében kezdték a munkát, ez a boltozott épületrész a legkorábbi része az ingatlannak. Nyárádi Zsolt, a Haáz Rezső Múzeum munkatársa, az ásatást vezető régész mutatja a még álló homlokzat tövében azokat a helyeket, ahol nagy szemetesgödröket találtak, majd a kipucolás után – meglepő módon már elég mélyen – izgalmas objektumokra is bukkantak.
– Szinte teljes egészében sikerült feltárni egy 15. századi, földbe épített házat, amely leégett valamikor. Úgy kell ezt elképzelni, hogy kb. egy méter mélységben ástak egy nagy gödröt, a széleit kirakták apró kövekkel, és boronavázas szerkezetet emeltek rá. Ez a legkorábbi teljesen feltárt középkori lakóépület a város területéről – jegyezte meg a régész.
Jól restaurálható edényeket találtak benne, fémeszközöket (sarlót, kapát), apró fémtárgyakat, és a délnyugati sarokban egy kandallószerű tűzhelynek a maradványait. Ezt is belemélyítették az agyagos talajba, majd faragott kövekből, kályhaszemekkel, alakos kályhacsempékből építették meg a felső részét.
– A kályhacsempék nagyon izgalmasak, hiszen a csempekályha mint fűtőrendszer megjelenését mutatja, Székelykeresztúr környékéről ismerünk ebből a korszakból ehhez hasonló tárgyakat – mondta Nyárádi Zsolt. – A lakóház méreteiből, illetve a kályhacsempék színvonalából kiindulva egy nemesi, gazdagabb család lakóhelyét találhattuk meg – fűzte hozzá.
Régi utca, régi kút
Arra is fény derült a feltárás során, hogy az épület előtti utca, a mai Tompa László utca már nagyon régi, itt az Árpád-kortól kezdve, végig a középkoron át mindig utca húzódott, amely a vár irányába vitt. Ugyanis a 15. századi ház, majd a boltozatos pince építésekor két Árpád-kori házat is átvágtak (az egyikből egy pénzérme is előkerült, amit még nem sikerült meghatározni). Előkerült egy régi kút is, amelyet 50-60 centiméter szélességben körbe kiraktak kővel. Bár a vízhozama még ma is bő, egy idő után dögkútnak használták, hiszen rengeteg állatcsont került elő belőle. Az alján farönköket helyeztek el, amelyek annyira jó állapotban maradtak meg, hogy dendrológiai elemzés után pontos keltezést adhatnak, és kiderül, hogy kapcsolatban állott-e a feltárt 15-dik századi házzal.
Vissza a rómaiakig
A homlokzattól távolodva került elő a legtöbb lelet, ezeket már a római kor hagyta ránk. Lakóházak nyomait, több mint másfél méter vastag, átvizsgálásra váró rétegsorokat tártak fel. Kerámiatöredékek, állatcsontok kerültek elő, de olyan ritkaságok is, mint ezüst és bronz pénzérmék, csont és bronz hajtűk, bronz karperecek, és ami nagyon kiemelkedőnek számít: megtalálták egy Silvanus isten tiszteletére emelt házi oltár maradványait. Feliratos lámpákat, terra sigillatákat, azaz nagyon díszes, kisebb méretű, finoman kidolgozott edények töredékeit is kiásták, és amelyek valószínűleg „importként” kerültek ide. Ezeknek pontosan meghatározható a kora, még származási helye is – tudtuk meg az ásatásvezető régésztől.
– Állandó, letelepedett római lakosság jelenlétét bizonyítják ezek a leletek. Bár továbbra sem tudjuk, hogy pontosan hol helyezkedett el a római castrum, a most feltárt római településnyomok is azt mutathatják, hogy valahol a közelben lehetett, azaz talán tényleg a vár területén. Az anyag feldolgozása után hátha sikerül még közelebb jutnunk a római erőd behatárolásához – vélekedett Nyárádi Zsolt.
A kiásott, már megtisztított pénzérmék a Kr. u. 150 körüli időszakra keltezhetők. Feltártak egy római korból való kutat is, abból került elő egy majdnem teljesen ép, jó minőségű, vöröses, kétfülű kerámiaedény, amelyet valószínűleg egykor beleejthettek a vízbe.
Kincsek a föld alatt
Az ásatást májusban kezdték el, mintegy 600-700 négyzetméternyi területen kell megbolygatni a talajt. Tegnap épp egy épület nyomait kutatták, ami már a római réteg fölött került elő, talán a 15-dik századnál valamivel korábbi időkből. Nemrég előkerült egy nagyon szép övcsat és nyílhegy is. A régészek nagyon nagy mélységekben dolgoznak, erre ők maguk sem számítottak. Ahogy a telken haladtak észak felé, egyre mélyebb és mélyebb rétegsorok kerültek elő. Valószínűleg geológiai magyarázata lehet a jelenségnek Nyárádi szerint, talán valami meder lehetett itt egykor, ami miatt nagyon lejtett a terület, csak az eltelt évszázadok alatt feltelt. Jelenleg a felszíntől 3 és fél méterre is dolgoznak. Egy, a telken átvezető, régi, de még aktív szennyvízcsatorna nehezíti a feltáró munkát, mert folyamatosan szivárog belőle (és szivárgott eddig is) a bűzös folyadék.
A vizigótok is jártak itt?
Ekkora volumenű ásatás a középkori város belterületén, az egykori római település helyén még nem volt, és nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy lesz még ilyen. A római rétegeket tekintve ez a legelső szakszerű feltárás – közölte Nyárádi. A régész szerint a kutatás jelentőségét emeli az előkerült leletanyag is.
– Nagyon jó várostörténeti kiállítást lehet majd készíteni az objektumok (ház, kályha stb.) rekonstrukciójával, a tárgyak restaurálása után – hangsúlyozta.
Ugyanakkor rendkívül érdekes fénybe helyezi az udvarhelyi ásatásokat az a tény is, hogy ezzel a munkával párhuzamosan zajlik a város határában az Erdély területéről eddig előkerült legnagyobb vizigót település kutatása (a témáról már többször írtunk). Ott előkerültek olyan tárgyak, faragott kövek, téglák, amiket éppen innen, a most feltárt római településről hurcolhattak el azok a vizigótok, akik egyben a római kor végét is jelentették ebben a térségben. Hargita Népe (Csíkszereda)
Római házi oltár, majdnem ép kerámiaedény, 15. századi ház és kályhacsempék is előkerültek már abból a rendkívüli ásatásból, amely a Székelytámadt-vár közelében zajlik. A feltárás rendkívüli, ugyanis a történelmi városrészben ilyen nagyméretű, összefüggő területen még nem zajlott kutatás. A leletek fényében nagy volumenű várostörténeti kiállításra van kilátás.
Tompa László utcában áll még a Kapusi-háznak nevezett ingatlan homlokzata. Korábban írtunk már róla, hogy az 1800-as évek végén emelt épület lebontása felhördülést váltott ki a város arculatáért aggódó civilek körében. Épület már nincs, de lesz új, és mivel műemlékövezetben található a telek, a műemlékvédelem teljes feltárást ír elő. Azokon a részeken, ahová építkezni akarnak, a régészeknek át kell vizsgálniuk minden réteget, míg csak a steril altalajt el nem érik.
Földbe vájt nemesi otthon
A lebontott épület pincéjében kezdték a munkát, ez a boltozott épületrész a legkorábbi része az ingatlannak. Nyárádi Zsolt, a Haáz Rezső Múzeum munkatársa, az ásatást vezető régész mutatja a még álló homlokzat tövében azokat a helyeket, ahol nagy szemetesgödröket találtak, majd a kipucolás után – meglepő módon már elég mélyen – izgalmas objektumokra is bukkantak.
– Szinte teljes egészében sikerült feltárni egy 15. századi, földbe épített házat, amely leégett valamikor. Úgy kell ezt elképzelni, hogy kb. egy méter mélységben ástak egy nagy gödröt, a széleit kirakták apró kövekkel, és boronavázas szerkezetet emeltek rá. Ez a legkorábbi teljesen feltárt középkori lakóépület a város területéről – jegyezte meg a régész.
Jól restaurálható edényeket találtak benne, fémeszközöket (sarlót, kapát), apró fémtárgyakat, és a délnyugati sarokban egy kandallószerű tűzhelynek a maradványait. Ezt is belemélyítették az agyagos talajba, majd faragott kövekből, kályhaszemekkel, alakos kályhacsempékből építették meg a felső részét.
– A kályhacsempék nagyon izgalmasak, hiszen a csempekályha mint fűtőrendszer megjelenését mutatja, Székelykeresztúr környékéről ismerünk ebből a korszakból ehhez hasonló tárgyakat – mondta Nyárádi Zsolt. – A lakóház méreteiből, illetve a kályhacsempék színvonalából kiindulva egy nemesi, gazdagabb család lakóhelyét találhattuk meg – fűzte hozzá.
Régi utca, régi kút
Arra is fény derült a feltárás során, hogy az épület előtti utca, a mai Tompa László utca már nagyon régi, itt az Árpád-kortól kezdve, végig a középkoron át mindig utca húzódott, amely a vár irányába vitt. Ugyanis a 15. századi ház, majd a boltozatos pince építésekor két Árpád-kori házat is átvágtak (az egyikből egy pénzérme is előkerült, amit még nem sikerült meghatározni). Előkerült egy régi kút is, amelyet 50-60 centiméter szélességben körbe kiraktak kővel. Bár a vízhozama még ma is bő, egy idő után dögkútnak használták, hiszen rengeteg állatcsont került elő belőle. Az alján farönköket helyeztek el, amelyek annyira jó állapotban maradtak meg, hogy dendrológiai elemzés után pontos keltezést adhatnak, és kiderül, hogy kapcsolatban állott-e a feltárt 15-dik századi házzal.
Vissza a rómaiakig
A homlokzattól távolodva került elő a legtöbb lelet, ezeket már a római kor hagyta ránk. Lakóházak nyomait, több mint másfél méter vastag, átvizsgálásra váró rétegsorokat tártak fel. Kerámiatöredékek, állatcsontok kerültek elő, de olyan ritkaságok is, mint ezüst és bronz pénzérmék, csont és bronz hajtűk, bronz karperecek, és ami nagyon kiemelkedőnek számít: megtalálták egy Silvanus isten tiszteletére emelt házi oltár maradványait. Feliratos lámpákat, terra sigillatákat, azaz nagyon díszes, kisebb méretű, finoman kidolgozott edények töredékeit is kiásták, és amelyek valószínűleg „importként” kerültek ide. Ezeknek pontosan meghatározható a kora, még származási helye is – tudtuk meg az ásatásvezető régésztől.
– Állandó, letelepedett római lakosság jelenlétét bizonyítják ezek a leletek. Bár továbbra sem tudjuk, hogy pontosan hol helyezkedett el a római castrum, a most feltárt római településnyomok is azt mutathatják, hogy valahol a közelben lehetett, azaz talán tényleg a vár területén. Az anyag feldolgozása után hátha sikerül még közelebb jutnunk a római erőd behatárolásához – vélekedett Nyárádi Zsolt.
A kiásott, már megtisztított pénzérmék a Kr. u. 150 körüli időszakra keltezhetők. Feltártak egy római korból való kutat is, abból került elő egy majdnem teljesen ép, jó minőségű, vöröses, kétfülű kerámiaedény, amelyet valószínűleg egykor beleejthettek a vízbe.
Kincsek a föld alatt
Az ásatást májusban kezdték el, mintegy 600-700 négyzetméternyi területen kell megbolygatni a talajt. Tegnap épp egy épület nyomait kutatták, ami már a római réteg fölött került elő, talán a 15-dik századnál valamivel korábbi időkből. Nemrég előkerült egy nagyon szép övcsat és nyílhegy is. A régészek nagyon nagy mélységekben dolgoznak, erre ők maguk sem számítottak. Ahogy a telken haladtak észak felé, egyre mélyebb és mélyebb rétegsorok kerültek elő. Valószínűleg geológiai magyarázata lehet a jelenségnek Nyárádi szerint, talán valami meder lehetett itt egykor, ami miatt nagyon lejtett a terület, csak az eltelt évszázadok alatt feltelt. Jelenleg a felszíntől 3 és fél méterre is dolgoznak. Egy, a telken átvezető, régi, de még aktív szennyvízcsatorna nehezíti a feltáró munkát, mert folyamatosan szivárog belőle (és szivárgott eddig is) a bűzös folyadék.
A vizigótok is jártak itt?
Ekkora volumenű ásatás a középkori város belterületén, az egykori római település helyén még nem volt, és nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy lesz még ilyen. A római rétegeket tekintve ez a legelső szakszerű feltárás – közölte Nyárádi. A régész szerint a kutatás jelentőségét emeli az előkerült leletanyag is.
– Nagyon jó várostörténeti kiállítást lehet majd készíteni az objektumok (ház, kályha stb.) rekonstrukciójával, a tárgyak restaurálása után – hangsúlyozta.
Ugyanakkor rendkívül érdekes fénybe helyezi az udvarhelyi ásatásokat az a tény is, hogy ezzel a munkával párhuzamosan zajlik a város határában az Erdély területéről eddig előkerült legnagyobb vizigót település kutatása (a témáról már többször írtunk). Ott előkerültek olyan tárgyak, faragott kövek, téglák, amiket éppen innen, a most feltárt római településről hurcolhattak el azok a vizigótok, akik egyben a római kor végét is jelentették ebben a térségben. Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. augusztus 5.
Mezőkölpényi Nagy Pál emlékére
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)