A demokratikus pluralizmust tagadjuk meg…”
– Én mindig induláspárt voltam – jelentette ki a Bihari Naplónak adott exkluzív interjújában Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke azzal kapcsolatban, hogy az EMNP egyáltalán nem indul a parlamenti választásokon.
– Hogyan értékeli azt, hogy az EMNP egyáltalán nem indul a december 11-i parlamenti választásokon, sőt, a legutóbbi pártdöntés értelmében még függetleneket sem indít? – Mint a párt védnöke, teljes empátiával megértem a Néppárt helyzetét, hiszen a romániai magyar politikai prérit teljesen kisajátította az RMDSZ. Bukarest az RMDSZ-t favorizálja, mint egyetlen képviseletet, ennek érdekében még a Lex UDMR-t is létrehozták, vagyis, hogy négy megyében 20%-ot elérve is mindenképpen bejusson az RMDSZ. Sőt, azt látjuk, hogy nemcsak Bukarest, hanem Budapest is változtatott a magatartásán és azt az MPP-t támogatja, amely megosztja az erdélyi magyar nemzeti oldalt. Tehát ezeket figyelembe véve én megértem a végső, kínkeserves döntést, ezzel szemben sajnálom, hogy nem indulnak. Én mindig induláspárti voltam, ezzel a demokratikus pluralizmust tagadjuk meg a magyarságon belül, és visszatérünk most már végérvényesen az egypártrendszerre, egy etnikai egypártrendszerre, ami nagyon rossz előjel a magyarság jövője szempontjából.
Külső és belső okok
– Mi állhat a döntés háttérében, melyek lehettek még további érvek, amelyek megváltoztathatták az EMNP vezetőinek korábbi elhatározását?
– Erről inkább az illetékeseket kérdezzék meg, nem akarok velük konfliktusba kerülni, Szilágyi Zsolttal és csapatával, de biztosan volt okuk rá, külső és belső okokat emlegetnek. Ez sem írja felül azt a sajnálatos helyzetet, hogy a magyar többségű területeken nagy lesz az abszenteizmus. Meg vagyok győződve róla, hogy nem fognak az RMDSZ-re szavazni nagyon sokan, másfelől sokan át fognak szavazni román pártokra, én ezért is voltam mindig induláspárti, és azt mondanám Nicusor Dannal (a Mentsük meg Romániát Szövetség elnöke, szerk. megj.), hogy mentsük meg az erdélyi magyarságot, kitartok ezen álláspontom mellett. De hát a pártlogika és az erőviszonyok úgy látszik, hogy mást diktálnak. Még most sem volna késő arra, amit pár hete mondtam, hogy legalább a rovott múltú RMDSZ-jelölteket vegyék le a listáról, mint például Bihar megyében, ezáltal megnövekedne az RMDSZ-re szavazók száma.
„Nyeregből osztja az észt”
– Egyetért-e azzal, amit Kovács Péter RMDSZ-ügyvezető elnök mondott, hogy az EMNP ezen döntése megnyithatja az utat a két szervezet közötti esetleges jövőbeni tárgyalások felé?
– Ennek nagyon zsarolásíze van, mert az EMNP mindig az együttműködés mellett foglalt állást, de jóformán válasz nélkül hagyták a kezdeményezéseit, és úgy látom, hogy Kovács Péter nyeregből osztja az észt, valószínű, hogy olyan befolyást gyakorolt az RMDSZ, amely elől a Néppárt nem tudott kitérni, és most saját sikereként könyveli el a visszalépést.
Temesvár követte 1956 példáját
– Ön október 23-án Budapesten megkapta a Magyar Becsület Rendet. Milyen érzésekkel vette át ezt a magas magyar állami kitüntetést?
– Főként a becsületről szól ez a kitüntetést, és büszke vagyok arra, hogy annak idején Temesvár követte ’56 példáját, és megmentette a magyarok becsületét, ezért az egész temesvári magyarságnak a kitüntetését fedezem fel ebben a magyar becsületrendben. Van ennek egy pandantja, a Románia Csillaga kitüntetés visszavétele, ez folyamatban van. Azt látjuk, hogy a balliberális oldal meg akarja fosztani Magyarországot a becsületétől, itt nálunk a nacionalista románok akarnak megfosztani minket a becsületünktől, ez a kitüntetés frappáns válasz ezekre a próbálkozásokra.
– Megválasztották Csűry Istvánt a KREK püspökének a napokban. Ön gratulált-e, vagy fog-e a megválasztásához? – Az előzmények ismeretében nem gratulálok, de nem is kommentálom. Én elmondtam, amit kellett, és ezután már a Jóisten kegyelmére bízom féltve szeretett, drága egyházamat.
Rais W. István erdon.ro

Az égi turistaösvényen
Nagy Lajos emlékére
Szeptember 19-én Magyarországon, családja köréből távozott az égi turistaösvényre Nagy Lajos, a marosvásárhelyi természetjáró mozgalom egyik kiemelkedő alakja, a Marosvásárhelyi Turistakör egykori vezetője.
Nagy Lajos 1943. március 3-án született. Édesapja politikai múltja beárnyékolta életét. Fémipari szakiskolába járt, ezzel párhuzamosan leérettségizett, középiskolai tanulmányait is látogatás nélkülin végezte. Akkor az egyetemi felvételi szóba sem jöhetett. A nagy múltú Encsel Mór, a későbbi Metalotehnica gyárban dolgozott. Szaktudásának köszönhetően a kutatórészlegre került mint műszaki tervező. Volt olyan ambíciós, hogy a Petru Maior Egyetemen almérnöki diplomát szerezzen. Nyugdíjba vonulásáig, majd ezt követően is a Matricontól különvált Műszaki Kutatóintézetben tevékenykedett.
Nagyon fiatalon, 1960-ban kapcsolódott be a turistaéletbe. A második világháborút követően a marosvásárhelyi nagy természetjáró elődök (idősebb Both Károly és Kiss Ernő) után ő vette át a turistakör vezetését, és folytatta mindazt a tevékenységet, amelyet elődei elindítottak a városban. 1967-ben került a turistakör élére. Fáradhatatlanul szervezte nyáron a hegyi túrákat Erdély számos látványos hegységébe, télen pedig szinte minden hétvégén sízni vitte a turistakör tagjait. Ő volt a Metalotehnica sícsapatának a vezetője is. Sokáig az évente négyszer megrendezett üzemek közötti síversenyek alkalmával a gyár csapata mindig az előkelő második helyet nyerte.
Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején a diktatúra egyre nehezedő gazdasági körülményei között alig lehetett üzemanyagot "szerezni" az autóbuszos társas kirándulásokra. Felsőbb utasításra autóbusszal csak 250 km-es körzetbe lehetett elutazni. Annak ellenére, hogy az üzemanyagot is megvonták a lakosságtól, Nagy Lajos – kapcsolatainak köszönhetően – mindig beszerezte a szükséges mennyiséget, így a kirándulások sem maradtak el e nehéz időszakban. A kirándulások és sízések mellett minden évben élő zenével megszervezte a turistabált, amely azóta hagyománnyá vált. Igaz, ez is csak egy ideig működhetett, mert a megszigorított rendszerben ezt is tiltották. Aztán mégis a ’80-as évek közepétől úgy sikerült megszervezni, hogy a turistakörért felelős szekus tiszt is meghívó nélkül, "megfigyelőként" részt vett az összejövetelen.
Nagy Lajos kiváló szervezői és diplomáciai készségének köszönhetően – az akkori körülmények között – sok mindent "megoldott". Például a kirándulásokon résztvevők listáját le kellett adni a már említett szekus tisztnek, ezért a jegyzékre először a magyarokkal szimpatizáló román turisták neve került. Nagy Lajost többször is beidézték az állambiztonságiak, hogy számoljon be a rendezvényekről, de emiatt senkinek nem esett bántódása. Évekkel a rendszerváltást követően derült ki, hogy tulajdonképpen mit is jelentett abban az időszakban szinte heti rendszerességgel kirándulni, sízni, együtt lenni, az összejöveteleken "titokban" magyar népdalt, a székely és a magyar himnuszt elénekelni. Azt, hogy a diktatúra sötét éveiben sikerült a turista-, természetjáró mozgalmat folytatni, fenntartani, Nagy Lajosnak köszönhető.
A rendszerválást követően az újjáalakult Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi osztályának tagja volt. Több éven át az egyesület keretében is túrázott, szervezett, míg egészségi állapota megengedte. Jó kapcsolatai voltak már 1990 előtt a Csongrád megyei Természetjáró Szövetség néhány tagjával. Ahogy megnyíltak a határok, Nagy Lajos felvállalta és tizenöt éven át szervezte a marosvásárhelyi és szegedi turisták közös, egyhetes, vagy akár tíz napot is tartó erdélyi túráit. Ezek a kirándulások mindenkinek maradandó élményt nyújtottak. A vendéglátó és vendég családok baráti viszonyt alakítottak ki, és néhányuk között a mai napig is tart a kapcsolat.
Nagy Lajos alapító tagja volt a Marosvásárhely volt polgármestere, Fodor Imre kezdeményezésére létrehozott Outward Bound Társaság az Ifjúságért Románia szervezetnek. Tizenöt évig (1933-2009) az OB vezetőtanácsának alelnöke volt, műszaki és adminisztratív feladatokat látott el. A természetjárás, a túrázás iránti lelkesedése sok Outward Bound-os oktatót inspirált, hasznos tanácsokkal látta el az egyesület tagjait és hathatósan részt vett a tevékenységek szervezésében. Tizenegy éven át hozzájárult az Outward Bound és az Örökmozgó Természetjáró Egyesület által szervezett Kárpáti Kalandverseny sikerességéhez.
Balesetét követően részben áttelepedett Magyarországra. Ezért élete utolsó szakaszában egyre kevesebbet kirándult. De minden egyes alkalommal, amikor itthon volt, megvásárolta az EKE folyóiratát, a Gyopárt, tartotta a kapcsolatot a természetjárókkal, hajdani túratársaival. Elhunyta előtt két héttel részt vett a Forgatag rendezvényein, ahol többen találkoztak vele régi túratársai közül, akiket utólag megdöbbentett távozása.
Emlékét megőrizve búcsúznak Tőle azok, akik ismerték, szerették és élete során vele együtt barangoltak a természetben, vagy kirándultak Erdélyben és Magyarországon egyaránt.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi szervezetének tagjai, a természetjárók közössége Népújság (Marosvásárhely)

Temesvártól Barótig a diktatúra ellen
Hatvan évvel ezelőtt, 1956 októberében fiatalok ezrei igyekeztek szembeszállni Románia-szerte az elnyomó diktatúrával. A megtorlás nem maradt el, és volt, aki sosem tért haza a fogságból. Kolozsváron az Erdélyi Református Múzeumban átfogó kiállítás mutatja be az erdélyiek küzdelmét és szabadságvágyát.
„Forrón szeretett apa, testvér, nép- és tömeggyilkos tetemét, lófark hiányában traktorvégre kötve a Nemzeti elé vonszoltuk, ahol a magyar nép végeláthatatlan sorokban rója le háláját kalapáccsal” – olvasható a kolozsvári Erdélyi Református Múzeum bejárata mellett a Sztálin szobrának ledöntéséről szóló budapesti röpcédula másolatán. A tragikomikus ízelítő megalapozta az Erdélyben egyedinek számító kiállítás megnyitása előtti hangulatot, a nemrég felújított múzeumi termek ugyanis először mutatják be 1956 erdélyi eseményeit történelmi és kortárs művészeti tárlat keretében.
Elődeink vállán állunk
A helytörténeti áttekintést nyújtó kiállítást Benkő Levente, Lönhárt Tamás és Ötvös István történészek hozták el Kolozsvárra az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával.
„Amikor ’56-ra emlékezünk, a mai fiatalok értik, amit mondunk, de nem tudják, miről beszélünk” – mondotta Répás Zsuzsanna a magyar kormány részéről a Magyar Művészeti Akadémia nevében.
A kolozsvári tárlat valóban közelebb hozza a fiatal nemzedékekhez azokat az eseményeket, amelyekért több mint egyszerű hálával tartoznak. A felelevenítés célja nem az, hogy az egykori borzalmak a mai fiatalok számára is traumát okozzanak, hanem annak kiemelése, hogy a jövő korosztályai példamutatást kapva tanulhassanak a múlt hibáiból. Megállni, türelmesen átolvasni, elgondolkodni és megérteni – erre buzdítják a szervezők a hatvan évvel ezelőtti eseményeket át nem élt látogatókat.
Bár Erdélyben fegyveres lázadás nem tört ki, sokakat mégis koholt vádak alapján ítéltek el koncepciós perekben. A történelmi áttekintésen túl a tárlat tehát zömében ártatlan erdélyi magyaroknak állít emléket. „Mindig elődeink vállán állunk, ezt kell megértenie az 1956-ot és a hozzá hasonló eseményeket sokszor figyelmen kívül hagyó fiatalságnak” – mondta Lönhárt Tamás történész.
Az egyház megtörésének forgatókönyvei
Történelmi reprezentativitás, példamutatás, megkésett főhajtás, jeladás a ma emberének – így lehetne összefoglalni néhány szóban a tárlat üzenetét. A háttérben Nagy Imre lelkesítő beszéde hangzik fel, a budapesti eseményekről készült felvételek villognak a kivetítőn, a könyvespolcon egy régi rádió. Mindez figyelmes díszletapróság, hiszen akkoriban mindenki a Szabad Európa frekvenciáját kereste hírek, reménymorzsák után hallgatózva, főként a forradalom mozgatórugóját jelentő Budapesttől több száz kilométerre lakó erdélyi magyarok.
Az érdeklődők szinte tolongva ömlenek át egyik teremből a másikba, hogy szemügyre vegyenek minden rendőrségi portrét, a fiatalok perének papírjait, a nevetséges indokok alapján meghozott ítéleteket – így talán súlyosabb, felfoghatóbb a forradalom és a szervezkedések értéke a jelenkor számára. A látogató pontokba szedve ismerheti meg, hogyan építette fel a Szekuritáté az erdélyi magyar egyházi közösségek, elsősorban a Protestáns Teológiai Intézet megtörésének folyamatát. A pártellenes szervezkedésbe kezdett fiatalok szüleinek küldött levelekben olvashatjuk, hogy a gyermekeiktől való elhatárolódásra szólítják fel őket. Közben tető nélküli, ablaktalan ház fényképét nézegetjük, ahova egy hétgyermekes családot deportáltak.
A termek erdélyi magyar térségek szerint mutatják be a korabeli eseményeket, a Bánságtól a Partiumon át Székelyföldig. Nemcsak a Szoboszlay-pert és a hozzá hasonló közismert eseményeket elevenítik fel, hanem olyan háttérre és gyökerében elfojtott kezdeményezésekre is rávilágítanak, amelyek sokak számára jelentenek újdonságot.
Tapintható hangulat
A múzeum emeleti termében a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak a forradalom 60. évfordulójára készített alkotásait tekintheti meg a látogató. A műveket elsősorban a tragikus magyarországi helyszínek eseményei ihlették Budapesttől Miskolcon át Hódmezővásárhelyig. Olyan színhelyek, ahol a fegyvertelen tömegbe lőve a katonaság, az ÁVH ártatlan életeket oltott ki.
A tárlat nemcsak a forradalom, hanem a kommunizmus áldozatainak is igyekszik emléket állítani. Csillag alakú, sebből vérző Krisztus, szinte láthatóan gomolygó lőporfüst, vérvörös, csillag alakú drótkerítés, letépett tapéta, dróthálószerűen sűrű vonalak mögé bújtatott, titkos fegyveres szervezkedés – minden a kommunizmus bezártságérzetét, a forradalom élet-halál szintű súlyosságát, az elhallgattató diktatúra okozta traumákat érzékelteti.
A Partiumban a hadsereget is bevonták
A román kommunista hatalom arra törekedett, hogy elemében elfojtson minden próbálkozást. Emiatt minden enyhe gyanút ébresztő, a pártvezetésre legtöbbször veszélyt nem jelentő tevékenység miatt is ezreket tartóztattak le vagy deportáltak 1956 után is.
A Partiumban sokan törekedtek a kommunizmus által elnyomott, kisemmizett vallási élet megújítására. Visky Ferenc magyarkeceli református lelkész hitéletet újító törekvésekkel foglalkozó szervezetét 1948-ban betiltották, amely ezután mozgalomként élt tovább, s 1956-ban a Szekuritáté látókörébe került. Három csoportban tartóztatták le az egyházi élet aktivistáit: először a Bakó Pál vezette székelyföldi csoportot, majd Visky Ferenc nagyváradi csoportját, végül a Balogh Béla által irányított zilahiak csapata következett. Temesváron, október 30-án a helyi román egyetemisták magyar és szász diákokkal karöltve mintegy 2500-an tartottak nagygyűlést a Műegyetemen, ahol szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal. Egy 12 pontos követelést is összeállítottak, amelyben egyebek mellett kérték a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését és az egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani, a hadsereg és a titkosrendőrség azonban közbelépett: börtönökbe és gyűjtőtáborokba zárták őket. A végső letartóztatások előtt a Szekuritáté a diákotthonokban is összecsapott néhány egyetemistával.
Székelyföld: mintegy ezer ítélet
Székelyföldön a Fekete Kéz csoport tagjainak – a Gyergyószentmiklóson, Szászrégenben és Marosvásárhelyen tanuló diákoknak – az volt a célja, hogy megakadályozza a magyar iskolák felszámolását, illetve az erőszakos iskolaegyesítéseket. Megpróbáltak nyilvános tiltakozási akciókat szervezni, és röpcédulákat terjeszteni. Emiatt 24 fiatalt ítélt el a Katonai Bíróság: közülük hármat egyévnyi szabadságvesztésre, néhány fiatalt hat esztendőnél több időre, másokat 22 évre, mert 1957–1958. március 15-én megkoszorúzták a Székely Vértanúk emlékművét. A 18 évet kapott Szalay Attila máig tisztázatlan körülmények között a fogságban halt meg.
Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) Brassóból szerveződött, tevékenységük főként a Homoród vidékére és Erdővidékre terjedt ki: tagjai művelődési tevékenységeket szerveztek a fiatalság magyarságtudatának ápolására, és eljuttatták a közösség panaszait az állami szervezetekhez. Tevékenységük miatt 77 személyt tartóztattak le és ítéltek el 3–25 év közötti börtönbüntetésre.
1956 novemberében négy baróti diák indult Magyarországra, hogy a forradalomért harcoló csoportokhoz csatlakozzon, de elfogták őket. A tiltott határátlépés mellett rendszerellenes szervezkedéssel is megvádolták, a nagyváradi kirakatper után legtöbben három évet kaptak, a később, 1960-ban elfogott Moyses Mártont azonban hét év fogságra ítélték.
Kolozsváron is elsősorban az egyetemisták szervezkedtek: az akkor még Bolyai Tudományegyetem nagyrészt bölcsészekből álló csoportja pártpolitika-független oktatást és diákszervezetet követelt, valamint az erdélyi magyarság kulturális életének intézményesítését, amelyért szintén több évnyi börtön járt. De olyan kolozsvári diákokat is elítéltek tíz évre, akik november elsején hagyományosan kivonultak a Házsongárdi temetőbe, hogy a jeles magyar személyiségek sírjainál leróják kegyeletüket. Ez 1956-ban rendszerellenes tevékenységnek minősült. Mindemellett a Protestáns Teológiai Intézet számos tanárát és hallgatóját meghurcolták, amiért kinyilvánították szolidaritásukat a magyarországi forradalom mellett, és állami engedély nélkül terjesztettek verseket, prédikációkat.
A legkegyetlenebb romániai megtorlás a Szoboszlay-per tárgyalását követően történt: 57 letartóztatottból tízet ki is végeztek. Ők egy etnikai feszültségtől mentes román–magyar közös államot, az alapvető emberi jogok visszaállítását és a kommunizmus felszámolását tervezték. Szabadulásuk után a túlélő letartóztatottak nagy részét életük végéig zaklatta a román titkosrendőrség.
Kádár Hanga |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A forradalom visszhangja a megyeszékhelyen
(Folytatás az október 21-i lapszámból)
1956. október 23-án este és 24-én reggel a rádióból értesült a város lakossága a budapesti események kezdetéről, amely széles körű visszhangot váltott ki országszerte, különösen a magyarlakta vidékeken, így a Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban is. Akkor – az 1956. februári népszámlálás adatai szerint – Marosvásárhely tipikus magyar jellegű erdélyi város volt, ahol a lakosság 73,7%-a magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A magyar beszéd nem csak a magánszférát, hanem a közhivatalokat is uralta, kivéve a hadsereget és bizonyos mértékben a milíciát (rendőr- csendőrséget).
A magyarországi forradalom híre futótűzként terjedt el a tartomány székhelyén élő lakosság körében – ahol elég jelentős számú rádióvevő készülékkel rendelkező család élt –, hiszen a hírek elsősorban a rádió hullámhosszán jutottak el hozzájuk. Az eseményeket általános szimpátiamegnyilvánulás követte. Az emberek sokaságában – értelmiségiekben, egyszerű dolgozókban – felcsillant a változás reménye, a forradalomnak Erdélyre, főként erre a vidékre történő kiterjedése, a kommunista rendszer bukása és a szovjet csapatok nyugati segítséggel való kiűzése.
A helyi és központi magyar sajtóban csak október 25-én láttak napvilágot az első, külföldi eseményeket ismertető tudósítások között a magyarországi vonatkozásúak is, de amelyekből már sejteni lehetett, hogy ott rendkívüli események történtek. A Vörös Zászló október 25-i számában A Magyar Dolgozók Központi Vezetősége plenáris ülésének a határozata című rövid tájékoztató olvasható, egy sokat sejtető alcímmel: A Magyar Népköztársaság dolgozói mélységesen elítélik az ellenforradalmi bandák akcióit. A következő napi külföldi hírekben Kádár János első titkárrá választásáról értesülünk. Csak az október 27-i számban olvasható – most már nem az utolsó oldalon található külföldi hírek között, hanem a másodikon – a "rend helyreállításáról Budapesten" szóló tájékoztató. És csak az október 30-i számban kerül az első oldalra egy hosszabb cikk. Ennek címe: A magyar nép szétzúzza az ellenforradalmi kalandot, amely tulajdonképpen a román kommunista párt állásfoglalását összegző, a Scînteiában azelőtt két nappal megjelent szöveg magyar változata volt.1 A magyar nyelvű újságok hangneme, akárcsak a román nyelvűeké, mindvégig forradalomellenes, hiszen a román kommunista párt szócsövei voltak.
A Román Munkáspárt Politikai Bizottságának október 24-én délután tartott ülésén elfogadnak egy átfogó intézkedési tervet, amelyet Marosvásárhelyen is életbe léptettek. Intézkednek az állami rádió műsorának a feljavításáról, a sajtópropaganda fokozásáról, a hírek, a levelezés és a magyarországi nyomtatványok teljes körű cenzúrázásáról, az állambiztonsági és a
fegyveres erők készenlétbe helyezéséről, az állami intézmények, üzemek, gyárak és pártszékházak fegyveres őrzéséről és a párt állásfoglalásának minden szinten való ismertetéséről. Már akkor intézkedtek arról, hogy a Securitate kellő óvatossággal kezdje meg az ellenforradalmi elemek összeszedését és letartóztatását.2 Fazekas Jánost3 pedig a párthatározatok életbe léptetésére kormánybiztosi jogkörrel Marosvásárhelyre küldik.
A forradalom hírének marosvásárhelyi fogadtatásáról, visszhangjáról a központi hatóságok is azonnal értesültek, hiszen a Román Munkáspárt egyik október 26-i központi közleménye már arról számolt be, hogy: "a Magyar Autonóm Tartomány központjában, Marosvásárhelyen [...] az ellenséges elemek továbbra is nyilvánosan mutatkoznak, dicsőítve a Magyar Népköztársaságbeli eseményeket vagy erőszakra buzdítva."4 Az sem volt titok a központi
szervek előtt, hogy a városban az emberek nyíltan hangot adnak elégedetlenségüknek és szolidarizálnak a magyar forradalommal.
Október 30-án Kovács Mihály5 alezredes, a Securitate marosvásárhelyi székhelyű tartományi szerveinek parancsnoka átfogó jelentésben összegzi a kialakult helyzetet. Jelenti, hogy az elmúlt napokban a román polgári elemek körében erőteljes
szervezkedés tapasztalható (utalás a három nappal később letartóztatott Faliboga-csoportra), nyugállományú katonatisztek, egykori légionáriusok kiáltványt szerkesztettek, melyben a népet arra szólítják fel, hogy fegyveresen döntse meg az RNK államrendjét. A lakosság körében sokan kifejezték rokonszenvüket a magyarországi eseményekkel, és hangoztatva remélik, hogy hasonló változásokra kerül sor Romániában is. A fiatalok, egyetemi hallgatók, középiskolások tartományszerte kiáltványokban követelik, hogy a tantervből töröljék az orosz nyelvet és a marxizmust-leninizmust, sőt néhol a román nyelvet is. Ittas emberek nyíltan szidalmazzák az államhatalom szerveit stb.6
A forradalom napjaiban aktivizálódott egy – marosvásárhelyi központú – széles körű hálózattal rendelkező ún. Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul National de Eliberare) nevű, titkos román szervezet. Vezetője Ioan Faliboga moldvai származású tanító, aki akkor a tartományi néptanács egyik osztályvezetője volt. Faliboga vallomása szerint szándékában állt a Fel-
szabadító Bizottságnak alárendelt magyar szervezet megalakítása is, amely egy központi kormányzattal rendelkező független Erdélyben svájci minta szerint működött volna. A leendő kormány tagjai közé soroltak két magyar személyt is, Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnököket. A tartomány határain túlra is kiterjedt szervezkedést azonban, már akcióba lépése előtt, november 2-án felszámolták. Tagjainak többségét – beszervezett besúgók segítségével – már akkor letartóztatták, a többieket a következő napokban. Az országos hírűvé vált akció során letartóztatottak közül 70 személyt bíróság elé állítottak és elítéltek.7
A Securitate által letartóztatott és elítélt személyek csak kis részét képezik azoknak, akik a forradalom mellett foglaltak valamilyen formában állást. A forradalom győzelmében nyíltan vagy titkon bízók, annak kiterjedését remélők és a kommunista rendszer bukását várók száma sokkal kiterjedtebb volt.
(Folytatjuk)
1 Vörös Zászló, 1956. október 25-30-i számai.
2 SEBESTYÉN MIHÁLY: Időtár IV. Marosvásárhely történeti kronológiája 1945-1989. Mentor Kiadó-Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2014, 96.
3 Fazekas János (1926-2004) kommunista politikus. 1945-től párttag, 1945-1948 között az Ifjúmunkás Szövetségnél tevékenykedett, 1949-1954 között az IMSZ Központi Vezetőségének tagja, 1954-1956 között a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének egyik titkára, 1956 januárjától a Nemzetiségi Bizottság felelőse.1961-1965 között élelmiszeripari miniszter, 1965-1975 között minisztertanácsi elnökhelyettes, 1974-1980 között belkereskedelmi miniszter. 1982-től mellőzték a nemzetiségi kérdésben vallott elvei miatt.
4 RETEGAN, MIHAI: A román kommunizmus és az 1956-os magyar és lengyel válság. In: 1956. Évkönyv 1996/1997. Budapest, 1956-os Intézet. 1997, 135.
5 Kovács Mihály, állambiztonsági tiszt, 1956-ban alezredes, 1952-1961 között a Magyar Autonóm Tartomány állambiztonsági szerveinek parancsnoka.
6 SEBESTYÉN 2014, 97-98.
7 PÁL-ANTAL SÁNDOR: Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006, 54-59.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

Átszervezik a belügyi titkosszolgálatot
Katonai intézményként szervezik újjá a korábbi belügyi titkosszolgálatot (DIPI), miután a szervezet számos egykori és jelenlegi vezetője korrupciós botrányba keveredett. Erről tegnapi ülésén fogadott el sürgősségi rendeletet a kormány.
A DIPI helyébe lépő Belső Elhárítási Egység (DGPI) feladata lesz leleplezni és megakadályozni azokat a fenyegetéseket, amelyek a belügyi szervek hatékonyságát és a közrendet veszélyeztetik, de a szervezett bűnözés, korrupció terén nem lesz már hatásköre. A megszerzett ilyen jellegű információk „hasznosításánál” a DGPI-nek együtt kell működnie más belügyi szervekkel. A DGPI nem folytathat önállóan bűnvádi eljárást, nem eszközölhet letartóztatásokat, nem lesznek már saját fogdái. A DIPI vagyona, levéltára, költségvetése egy hónapon belül átkerül az DGPI-hez. A fegyveres testület parancsnokát a belügyminiszter nevezi ki a legfelsőbb védelmi tanács (CSAT) jóváhagyásával. A tegnap elfogadott rendelet felszámolja a hatásköri átfedéseket a rendőrséggel, a Román Hírszerző Szolgálattal és a belügyminisztérium korrupcióellenes igazgatóságával (DGA). Egyes források szerint a DIPI 2500 alkalmazottja közül 1800-at vesz át az új belügyi elhárítás, 700-at pedig átirányítanak a DGA-hoz és a bevetésekre szakosodott különleges rendőri alakulathoz (DOS). A militarizálás egyebek mellett azt jelenti, hogy megszűnik a 30 százalékos „korrupcióellenes” bérpótlék – írja a Mediafax. Dragoș Tudorache belügyminiszter azzal indokolta a DIPI „militarizálását”, hogy ez segít a fegyelmet és a feddhetetlenségi követelményeket nemcsak az alkalmazás feltételeként, hanem a szervezet működtetése során is érvényesíteni. Elődje, Petre Toba éppen a DIPI-botrány miatt kényszerült lemondásra szeptember elején, miután a korrupcióellenes ügyészség azzal gyanúsította meg, hogy megtagadta néhány önkényesen államtitokká minősített irat titkosításának feloldását, és így akadályozta a DIPI korrupt vezetőinek felelősségre vonását.
A korrupcióellenes ügyészség a belügyi titkosszolgálat 18 vezetője ellen indított eljárást, mert állítólag saját használatra vásároltak a szolgálat pénzén olyan javakat, amelyeknek semmi közük nem volt az operatív munkához, a beszerzésről készült jelentéseket pedig titkosították. Ugyancsak a DIPI pénzén vásároltatott magának luxusautót Gabriel Oprea volt belügyminiszter, állítja az ügyészség, ez az ügy májusban került bíróság elé.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Árpád öcsém, a kém (Egy megfigyelt család 30.)
A román politikai rendőrség (Securitate) íratlan törvénye volt: mindenki gyanús, aki él. Mindenki, tekintet nélkül nemi, faji, vallási, nemzetiségi besorolására – ameddig nem sikerült megnyugtatóan tisztáznia a gyanakvás előzményeit és az abból eredő esetleges hatalomellenes tevékenységet. A „tisztázás” folyamata azonban évekig tartott. Árpád öcsém esetében a gyanút sűrű levelezése és hozzám fűződő testvéri kapcsolata táplálta.
Bevált felderítő módszerükkel, a levelezés cenzúrájával, a Securitate S (scrisori – levelek) részlegén jutottak információkhoz. A levelezés nyelve magyar, tehát mindkét nyelvet jól ismerő fordítóra volt szükség, aki mindkét változatot továbbította az „értelmező” tisztnek (öcsém szekus „főfelügyelője” Székely Ferenc alezredes volt). Csak közbevetőleg említem meg, hogy a sepsiszentgyörgyi Sanyikát – egy magas rangú belügyi tiszt rokonát – jól ismertem. Pusztán „régi barátságból” még a barátnőmnek is elárulta címzettjeimet. Meg kell itt jegyeznünk, hogy az akkor érvényes román törvénykönyv a levéltitok megsértéséért büntetést szabott meg!
Nos, öcsém csupán számomra világos megfogalmazásban közölte, hogy átadta a címzettnek a levelemet, de ettől lehetőleg óvjam meg máskor. Ártatlan levél volt (erről már írtam), de a Securitate kettőnk közti titkos államellenes ügyet vélt a sorok között. Hasonló téves értelmezése volt a szervnek egyik levelében előforduló „diplomata” ismeretsége, ami egyszerű szótévesztés volt a diplomás helyett. Mindkét félremagyarázás az 1972. szeptember 15-én kezdődött és 1979-ben is tartó nyomozás okául (ürügyéül) szolgált. „Valószínű, azért utasították vissza (az útlevélkérést – P. A.), mert egy kémszervezet helyi rezidensének tartanak” – mondja öcsém Halmai Zoltán barátjának telefonon, amit lehallgattak.
Baráti kapcsolatai miatt gyakrabban megfordul Nagyváradon és Désen. A szeku kilátásba helyezi nyomon követését (F = filaj), azaz megtudni, hogy kihez, kikhez jár. Mivel húga (Ildikó húgunkról van szó) Budapesten él, úgy vélik: lehetséges, hogy ő tart kapcsolatot Árpád és az ismeretlenek között. Ezért mindkettőjüket Magyarországon élő „megbízható” személlyel kell ellenőrizni. Így kerül sor immár a negyedik testvér, Ildikó húgom ellenőrzésére is. (Figyelmeztet a Securitate, hogy apjukat az egyes szektor – külföldi kémelhárítás – tartja nyilván).
Természetesen Árpádot a hét év alatt (de még azután is) többször kihallgatja Székely alezredes. Aztán az 1979. március 17-ei jelentésben minden (megalapozatlan) gyanú alól mentesítik. Érveik: nincs hozzáférése állami titkokhoz, nem bizonyult be, hogy államellenes tevékenységet folytat, a „diplomata” szó lehetséges, hogy „diplomás”-t jelent, valamint hogy mind ő, mind a felesége igyekszik mérsékelni egyes ismerőseik kifakadásait.
Az „Arpi” titkosított névvel jelölt dossziét a C szektorban (iratraktár) tárolják azzal a megjegyzéssel, hogy az „anyag csekély jelentőségű”.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katonai intézménnyé alakul a belügyi titkosszolgálat
Katonai intézményként szervezik újjá Romániában a korábbi belügyi titkosszolgálatot (DIPI), miután a szervezet számos egykori és jelenlegi vezetője korrupciós botrányba keveredett. Erről tegnapi ülésén fogadott el sürgősségi rendeletet a kormány.
A DIPI helyébe lépő Belső Elhárítási Egység (DGPI) feladata lesz leleplezni és megakadályozni azokat a fenyegetéseket, amelyek a belügyi szervek hatékonyságát és a közrendet veszélyeztetik, de a szervezett bűnözés, korrupció terén nem lesz már hatásköre. A megszerzett ilyen jellegű információk "hasznosításánál" a DGPI-nek együtt kell működnie más belügyi szervekkel.
A DGPI nem folytathat önállóan bűnvádi eljárást, nem eszközölhet letartóztatásokat, nem lesznek már saját fogdái. A DIPI vagyona, levéltára, költségvetése egy hónapon belül átkerül az DGPI-hez. A fegyveres testület parancsnokát a belügyminiszter nevezi ki a legfelső védelmi tanács (CSAT) jóváhagyásával. A tegnap elfogadott rendelet felszámolja a hatásköri átfedéseket a rendőrséggel, a Román Hírszerző Szolgálattal (SRI), és a belügyminisztérium korrupcióellenes igazgatóságával (DGA).
A Mediafax hírügynökség szerint a DIPI 2500 alkalmazottja közül 1800-at vesz át az új belügyi elhárítás, 700-at pedig átirányítanak a DGA-hoz, és a bevetésekre szakosodott különleges rendőri alakulathoz (DOS). A militarizálás egyebek mellett azt jelenti, hogy megszűnik a 30 százalékos "korrupcióellenes" bérpótlék – írta a Mediafax.
Dragos Tudorache belügyminiszter azzal indokolta a DIPI "militarizálását", hogy ez segít a fegyelmet és a feddhetetlenségi követelményeket nemcsak az alkalmazás feltételeként, hanem a szervezet működtetése során is érvényesíteni.
Elődje, Petre Toba éppen a DIPI-botrány miatt kényszerült lemondásra szeptember elején, miután a korrupcióellenes ügyészség (DNA) azzal gyanúsította meg, hogy megtagadta néhány önkényesen államtitokká minősített irat titkosításának feloldását, és így akadályozta DIPI korrupt vezetőinek felelősségre vonását.
A DNA a belügyi titkosszolgálat 18 vezetője ellen indított eljárást, mert állítólag saját használatra vásároltak a szolgálat pénzén olyan javakat, amelyeknek semmi közük nem volt az operatív munkához, a beszerzésről készült jelentéseket pedig titkosították. Ugyancsak a DIPI pénzén vásároltatott magának luxusautót Gabriel Oprea volt belügyminiszter, állítja a DNA, ez az ügy már májusban bíróság elé került.
Népújság (Marosvásárhely)

Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Önsorsrontó függőségeink
A családromboló és önpusztító szenvedélybetegek – az alkohol-, drog-, nikotin-, gyógyszer-, játék- és sok más függőségben szenvedő fiatalok – nem-csak önsorsrontók: szűkebb és tágabb környezetük életét is megkeserítik. Van-e kiút ebből a társadalmi zsákutcából, mentálhigiéniai kelepcéből? Mennyiben vezet gyógyuláshoz a (munka)terápiás közösségi segítség?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Korunk szerkesztősége, mintegy folytatva a 2011. évi 4-es számban meghirdetett új egészségtudatosságot, amelynek Pikó Bettina egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Magatartáskutató Intézetének vezetője, az MTA doktora volt a témafelvezetője. A mostani számot is az ő tanulmánya nyitja a veszélyes függőségek és ugyanakkor a védekezési lehetőségek számbavételével. A felvetett kérdéseket Nagy Zsolt az addiktológus szemével láttatja s gondolja tovább Józanságmunka és felépülés függő társadalmakban címmel. A nemzetközi együttműködésen alapuló romániai kutatási képességfejlesztésről (pontosabban: annak egyik szegmenséről) Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem professzora nyújt átfogó képet. A gyógyszeres függőségekről a Marosvásárhelyről elszármazott Kovalszki Péter fejti ki véleményét részben a legfrissebb amerikai szakirodalom, másrészt ottani gyógyítói/konzultáns gyakorlata, illetve orvos- igazgatói tapasztalatai alapján.
Az olvasó az MTA TTK munkatársainak (Papp Z. Attila és Szerbhorvát György) szociológiai felmérései alapján kap hiteles tájékoztatást a Kárpát-medencei fiatalok önsorsrontásáról. Négy erdélyi egyetemünk kutatói Albert-Lőrincz Enikő professzor vezetésével Hargita, Kovászna és Maros megyében végeztek mélyfúrást.
Az 1993-ban megalapított Mentő Misszió, az 1996-ban útjára indított Bonus Pastor Alapítvány, a Drogterápiás Otthon létrejötte (2005) és működése azt bizonyítja, hogy gyakorlatilag is lehet segíteni azokon, akikről környezetük többé- kevésbé már lemondott. Az erdélyi tapasztalatokat megerősítik a budapesti Nyírő Gyula Kórházban, a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi Tudományegyetem Magatartástudományi Intézetében, illetve Ifjúságkutató Munkacsoportjában végzett megfigyelések is.
Meglepetésként hat az internetfüggőség – szerkesztőségünk felkérésére született – legfrissebb hazai vizsgálata. Ki kit tart a markában? – kérdezi a nomofóbiáról értekező kolozsvári pszichológus, Vargha-Jenő László. Péter Árpád médiakutató a "virtuális világok bűvöletében" kialakult számítógépjáték- függőség aspektusait elemzi – ugyancsak meggondolkoztató következtetésekkel.
Népújság (Marosvásárhely)

„Művészetem értelme a tanítás”
Hogyan lehetséges az, hogy egy 18 éves lányból pár évi tanulás után prímbalerina legyen? A választ megtudjuk mi is, ha elolvassuk a Kolozsvári Magyar Opera egykori szólótáncosnőjének, Imre-Trăilă Máriának a Laskay Adrienne nyugalmazott karnagy által megírt és szerkesztett életrajzi kiadványát, amelyet a Kolozsvári Operabarátok Köre jelentetett meg a közelmúltban, a Tisztelet elődeinknek sorozatban.
Azt valószínűleg nem csak a beavatottak tudják, hogy a balettezést korán kell elkezdeni, legalább tízévesen, máskülönben nincs semmi esély arra, hogy valamit elérj ezen a szép pályán. Imre-Trăilă Mária (sz.1922) prímbalerina élete és munkássága a cáfolat erre a megalapozott és bizonyított tényre, hiszen 18 éves volt, amikor Kolozsvárról Budapestre ment, és Trojanoff balettmester Akadémiáján képezte magát 1940–1945 között. Már itt is felfedezik a fiatal Imre Mária tehetségét, akit a budapesti újságok „kolozsvári Karsawinának” neveznek, ám a fiatal lány hazatér Erdélybe, és az 1948-ban megalakult Állami Magyar Opera szólótáncosa lesz. Az 1949–1950-es évadban Borisz Aszafjev A bahcsiszeráji szökőkút című balettben Zaréma szerepében debütál. A korabeli kritika így emlékezik meg erről az alakításról: „A bahcsiszeráji szökőkútban Zaréma szerepének páratlan előadója meghódította a közönséget előadókészségének erejével és azzal a képességével, hogy teljes mértékben azonosult azzal a szereppel, amelyet táncolt. A nagyra becsült művésznő nemcsak egy szerep megvalósításának emlékét hagyta ránk, hanem egész művészi életművét, amelyet teljes egészében a színpadnak áldozott. A tánc volt éltető eleme, vibrált körülötte a levegő minden egyes megjelenésekor, szerette a színpadot, mint saját magát.” Szólótáncosi karrierje mellett 1950-ben Imre Mária is hozzájárul a Kolozsvári Balettiskola alapításához, ahol később tanári feladatokat is vállal. Erről a tevékenységéről így vall egy1958-as interjúban: „Úgy érzem, művészetem értelme: tanítani, átadni azt, amit én elsajátítottam” – mondta a sikeres balerina. Kitartó munkájának, akaratának és természetesen tehetségének köszönhetően Imre-Trăilă Mária az 1950-es évekbeli kolozsvári táncművészet csillagává vált, aki később a művészi pályát magától értetődő természetességgel cserélte fel a tanári pályára. A sikerekben gazdag karrier mellett Imre-Trăilă Máriának megadatott a család melege is (orvos fia, két lányunoka, akik közül az egyik a nagymama nyomdokain halad) és kilencvenedik életévén túl is megőrizte életszeretetét, humorát. Karrierje követendő példa lehet a mai táncosoknak, emberi kvalitásai pedig bárki másnak. Az olyan sikeres életpálya, mint az Imre-Trăilă Mária prímbalerináé, megérdemelte a könyvformát. Jó döntés volt azok részéről, akik felelősséggel viseltetnek komolyzenei és táncművészeti múltunk értékei iránt, hogy felvállalták ezt a sorozatot, amely egy letűnt világba kalauzol ugyan, de minden alkalommal kivételes képességű művész életébe engednek betekintést. Laskay Adrienne karnagy a rá jellemző igényességgel és szakértelemmel oldotta meg az írói és szerkesztői feladatokat.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Zavaró tényezők a vásárhelyi Alter-Native rövidfilmfesztiválon
A gyűrött vetítővászon és a magyar fordítás hiánya is zavarta a nézőket a szerdán délután elkezdődött 24. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon.
„Jó a program, ígéretesek a filmek, belépőt vásároltam mind az öt napra, de nagyon zavaró, hogy gyűrött a vetítővászon” – mondta egy néző, hozzátéve, hogy emiatt az „apróság” miatt romlik a képminőség, és bosszantó, hogy mintha szitán keresztül látszanának a képsorok. Érdeklődésünkre Sipos Levente fesztiváligazgató elmondta, a fesztivál előtti napon próbálták kiegyenesíteni a vásznat, de ennél jobban nem sikerült. „Idén már nem tudunk ezen változtatni, aztán meglátjuk, mi lesz jövőre” – tette hozzá az igazgató.
A gazdag programsorozat résztvevőit az is zavarta, hogy a szerda késő esti német–osztrák filmnek nem volt magyar fordítása. A Magyarországról Marosvásárhelyre telepedett H.V. lapunknak elmondta, érdeklődve ült be a nézőtérre, ám azzal kellett szembesülnie, hogy az angol és német nyelvű filmet csak románul feliratozták, magyarra nem fordították le. Holott a szervezők az eseményt beharangozó sajtótájékoztatón is hangsúlyozták, valamennyi filmet lefordítják magyar és román nyelvre is.
Gáspárik Attila, a fesztivál művészeti igazgatója kérdésünkre elmondta, a következőkben valamennyi alkotást lefordítják, a versenyfilmeket és a játékfilmeket is. A nem román nyelvű alkotásokat román felirattal vetítik, a nem magyar nyelvűeket pedig szinkrontolmács fogja fordítani magyarra. „Ezt nem fordítottuk, a többi film esetében azonban nem marad el a tolmácsolás” – adott választ kérdésünkre Gáspárik. A vasárnapig tartó filmfesztivál programjában 15 játékfilm szerepel, köztük olyanok is, amelyeket először a Kultúrpalotában vetítenek le Romániában, illetve olyanok, amelyek – például Fábri Zoltán Hannibál tanár úr vagy Makk Károly Szerelem című filmje – klasszikusoknak számítanak. Idén a szervezők még több közönségtalálkozót, rendezők és producerek jelenlétét ígérték, akikkel a levetített alkotásokról, a filmezés körülményeiről beszélgethetnek az érdeklődők.
A versenyprogram péntek délután 2 órától este 6 óráig tart, szombaton délelőtt 10-től délután 2-ig. Az eredményhirdetést és díjkiosztást szombaton 22:15-től tartják. A játékfilmek közül a Hajdu Szabolcs rendezte Ernelláék Farkaséknál című produkció ígérkezik a legnépszerűbbnek nemcsak azért, mert a rendező és felesége, a filmben szereplő Török-Illyés Orsolya kötődik a városhoz, hiszen a színésznő marosvásárhelyi, hanem mert olyan filmről van szó, amely alacsony költségvetésből készült el az alkotók lakásán. A filmet szombaton 16.10-től vetítik a Kultúrpalota nagytermében, utána közönségtalálkozót tartanak a rendezővel.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Stefano Bottoni: a DNA tevékenysége a társadalom immunrendszerét gyengíti.
A történész szerint a romániai korrupcióellenes harc a pártok szétzilálásához vezet, és közvetett célja a bírósági úton történő rendszerváltozás előidézése.
A 90--es évek olaszországi korrupcióellenes hadjáratára emlékezteti Stefano Bottoni történészt, ami jelenleg Romániában zajlik. A Bolognai egyetemen doktorált történész kutatási területe Kelet-Európa politikai és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban. A szakember nemzeti kötődése kettős, vegyes családból származik, anyai ágon magyar, apai részről pedig olasz. 2002 óta él Magyarországon, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A történész rendszerint a Facebookon is reagál a közéleti, politikai eseményekre, a DNA által Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen indított eljárás kapcsán a közösségi oldalon azt írta, hogy Romániában mindenki megvádolható, az alpolgármester ellen pedig azért indult eljárás, hogy ráijesszenek az RMDSZ-re. A Transindex megkeresésére Bottoni kifejtette, hogy a jelenleg a romániai korrupció visszaszorításán dolgozó intézmények olyan helyzetet idéztek elő, amely sok szempontból a kilencvenes évek Olaszországára emlékeztet, amelyben az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet. Bottoni elmondása szerint a hidegháború után, a rendszerváltozást követően rögtön beindult egy olyan folyamat Olaszországon belül, amelynek hatására sok ezer embert börtönöztek be korrupció miatt, de utólag kiderült, hogy nem csupán a korrupciót nem sikerült felszámolni, de az ennek mentén kialakult politikai rendszer sem vált jobbá. „Én ezt működésben láttam, sőt, akkor drukkoltam is ennek. Az ember naiv volt és nagyon fiatal. Láttam, hogyan bontottak le egy politikai felépítményt úgy, hogy rengetegszer keveredett a hazugság az igazsággal, illetve a féligazsággal. Kiderült különböző országok esetében, hogy nem az az eredménye ennek, amit ezek a jóemberek remélnek, hanem valami egészen más, és ez egy probléma.” A DNA tevékenysége kapcsán megjegyezte: „A társadalom immunrendszerét gyengíti, illetve a posztkommunista országokban ez a legrosszabb titkosszolgálati paranoiákat ébreszti fel”. A történész úgy gondolja, hogy az említett vádhatóság tevékenységének következményei az olaszországi esethez hasonlítanak, ahol a Szovjetunió szétesését követően a kilencvenes évek elején beindult a korrupt politikusok elleni harc, amely során több ezer embert helyeztek előzetes letartóztatásba, miközben a legnagyobb példányszámú napilapok egymással versenyezve hozták le bizonyítékként az ügyeszeken keresztül törvénytelenül kijuttatott lehallgatási jegyzőkönyveket: "Persze, hogy ezek a politikusok részben korruptak voltak, hogy ez a politikai rendszer messze nem volt tökéletes, és látszott az is, hogy a hidegháború egyensúly-politikájához kötődik, de abban a pillanatban, ahogy szétesett a Szovjetunió, elindították ezt a politikai hercehurcát. Ez ebben a formában nem volt más, mint egy kollektív karaktergyilkosság és bűnbakkeresés. Aztán a vádlottak kétharmadáról később, bírósági úton kiderült, hogy felmentették, de az már senkit nem érdekelt, akkor már nem volt egyikük sem képviselő vagy polgármester.” Mit kaptunk cserében? Nem kaptunk egy jobb politikai rendszert, alacsonyabb korrupció szintet. – Az változott csupán, hogy a nyolcvanas években a politikum által lefektetett játékszabályok mellett zajlott az üzletelés; ma viszont a meggyengült legitimációjú pártok és az őket megjelenítő politikusok a nagy cégek és pénzügyi konszernek, valamint az egész országot immár átszövő második generációs, ún. „fehérgalléros maffia” hálózatok alárendeltjei" - nyilatkozta a történész. Tangentopoli, a kenőpénz városa, és Berlusconi „Az olaszországi történet 1992. február 17-én kezdődött, amikor egy teljesen ismeretlen fiatal ügyész vádat emelt egy az országos nyilvánosság számára ismeretlen helyi szocialista politikus ellen. A vád az volt, hogy hét millió líra (kevesebb mint 4.000 euró) értékű kenőpénzt fogadott el. Ez Milánóban történt, de Tangentopoli néven híresült el. A Tangentopoli egy összetett szó. A polis várost jelent, tangente pedig kenőpénzt, tehát a kenőpénz városa. A sajtóban terjedt el ez a kifejezés az ügy kapcsán. Miután a vádlott politikust hetekig tartó, igen kemény kihallgatásoknak vetették alá, újabb korrupciós esetek következtek. Másfél év alatt több ezer ember került börtönbe, újabb és újabb városokban alakultak nyomozócsoportok. 1993 őszéig, 18-20 hónap leforgása alatt teljesen összeomlott egy közel félszázados politikai rendszer." A Carlo Azeglio Ciampi volt jegybankelnök által vezetett „szakértői kormány” 1994 márciusára írta ki az előrehozott választásokat. Ekkor a kormánypártok sorra oszlatták fel magukat, miközben képviselőik nagy része már ügyészi eljárás alatt állt. Ekkor lépett színre Silvio Berlusconi médiamágnás, aki 1993 őszén új pártot alapított, a Forza Italia nevű mozgalmat, azzal a céllal, hogy megakadályozza a posztkommunisták választási győzelmét. Tudni kell ugyanis, hogy a „tiszta kezek” hadjárat alig érintette a volt kommunista pártot és a hozzá köthető szövetkezeti és „civil” szférát – pedig a szocialista tömbbel fenntartott kereskedelem révén befutó illegális pártfinanszírozás (évi több tíz millió euróról van szó: elképesztő összegbe került akkor is a politika!) nyílt titoknak számított. Berlusconi északon egy frissen alakult proteszt párttal, az Északi Ligával szövetkezett; délen pedig a korrupciós botrányok által szintén nem érintett, örök ellenzéki neofasisztákkal." "A baloldal és az elemzők meglepetésére, akik semmit nem értettek az akkori olasz valóságból, ez a furcsa szövetség megnyerte a választásokat, és ezzel beállt egy majdnem húsz éves állóháború, a Berlusconi-tábor és ellentábor között. Berlusconit éppen akkor kezdték tüzetesen vizsgálni, amikor kormányra került.” „Azt is fontos tudni, hogy az olasz bírói és ügyészi karban a nyolcvanas években történt egy nagy váltás. Tömegével kerültek be a rendszerekbe a kommunista párthoz kötődő emberek. Olaszországban a bírók politikai hovatartozása nem volt titok. A bírói függetlenségnek nem volt semmilyen álcája, a bíróknak és ügyészeknek jelentős politikai hátszelük van. Maga az olasz legfelsőbb bíróság egyfajta parlamentként működik: tagjainak politikai hovatartozása köztudott, és az utóbbi évtizedekben stabil baloldali fölény alakult ki a testületben. A Tangentopolinak tehát az első pillanattól kezdve elsődleges célja a választók által legitimált politikai berendezkedés megdöntése volt. Ezt a baloldali sajtó erőteljesen támogatta, ehhez néhány évig csatlakoztak a mérsékelt sajtóorgánumok, és elképesztő pergőtűz alá tartották a megroggyant kormánypártok képviselőit. Tucatnyi politikus és menedzser nem bírta a nyilvános kivégzést, és öngyilkos lett." "Búcsúlevelük megrázó olvasmány, az ellenük elkövetett igazságtalanságért senki nem fizetett. Azok az ügyészek sem, akik az általuk indított eljárások közel nyolcvan százalékát első, második vagy harmadfokon elvesztették. A „Mani Pulite” – azaz a Tiszta Kezek mozgalma egy ügyészi úton kikényszerített rendszerváltozás volt, ami meg is történt 1994-ben, azzal a különbséggel, hogy nem teljesen úgy történt, ahogy elképzelték, ugyanis Berlusconi nyert, és ez nem volt benne a pakliban. Mint járulékos veszteség, kiiktattak egy olyan politikai és társadalmi képviseletet, amely az olasz társadalom nagy többségét szolgálta, mivel az olasz „első Köztársaság” tömegpártjai nemcsak választási kartellként működtek, hanem sokrétű szolgáltatást nyújtottak a lakosságnak. Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” – mondja a történész. Kívülről irányított dolog? Arra a kérdésre, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség mennyire független, a történész kifejtette: „A DNA tevékenységét a bukaresti amerikai nagykövetség kitüntetett figyelemmel kíséri, ez manapság köztudott tény, amit a társadalom nagy része normálisnak és helyesnek tart, de egyáltalán nem az. Népszerűtlenséget vállal, aki civilként bírálja ennek az intézménynek a módszereit, és megkérdőjelezi a korrupcióellenes harc eddigi eredményeit. A probléma ugyanis, hogy Romániában – de nyugodtan általánosíthatunk a térségre vonatkozóan – olyan az állam felépítése, a törvényi szabályozás, az apparátus habitusa, hogy a gyakran egymásnak ellentmondó szabályok betartásával gyakorlatilag semmit nem lehet intézni, sem előrelépni. Roppant egyszerű szinte bárkit visszaéléssel vádolni, aki közpénzt kezel. És abban az országban, ahol a rokoni vagy „keresztapai” kapcsolatok sűrű hálózata egyszerre szabályozza és meghatározza az emberek társadalmi státusát, az a jogi kifejezés, hogy „befolyással való üzérkedés” nekem nem tűnik másnak, mint egy rossz vicc. Vagy még inkább egy tragikusan félreértelmezett jogi fogalom." Elődeink példáján tanulva örökítjük tovább a korrupciót A történész úgy vélekedik, hogy a mostani fiatal generációt ugyanazok a reflexek vezénylik, a túlélés és az érvényesülés érdekében hasonló módon működnek, mint a szüleik. Azok, akik mégsem ebbe a csoportba tartoznak, és nem szeretnének hasonulni, a leggyakoribb eset szerint „lábbal szavaznak”, és elköltöznek az országból, ennél fogva pedig megszűnik a társadalmi hatásuk Romániára nézve. „Rendkívül naiv volt 1989 után az az elképzelés, hogy a társadalom viselkedési normái, az emberek személyisége 10-20 év alatt radikálisan megváltozik azért, mert megváltozott körülöttünk a politikai környezet. Ez az egyik legnagyobb félreértés a kelet-európai rendszerváltások körül. Azt is látom, hogy nagyon naivnak bizonyul a korrupció elleni harc, hogy majd megtisztul a társadalom, előjönnek a tiszták” - mondta Bottoni. A történész szerint ahhoz, hogy Romániában egy működő, stabil politikai rendszer alakuljon ki, amely több pilléren áll, szükség lenne erős, alulról építkező pártokra, valamint a civil szféra részvételére is. De a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzetben ez nem tud megvalósulni, ugyanis ehhez anyagi jólétre, de még inkább „nyugodt lelkiállapotra van szükség”. Horváth Anna egy lejáratási játszma áldozata A Horváth Anna esetében kezdeményezett bűnvádi eljárással kapcsolatosan Bottoni úgy véli, politikai leszámolásról van szó: „Egy tiszta emberről van szó, akit a helyi PSD akar ellehetetleníteni, és leválasztani attól a polgármestertől, akivel jó munkakapcsolatot alakított ki. Miközben tehát meglepőnek tűnhet az ügyészség keménykedése – főleg a nevetségesen gyenge vádak tükrében – látni kell, hogy a DNA-val sajátos módon együttműködő (és néha versenyt futó) titkosszolgálatok nagyobb játszmába foghattak bele az erdélyi magyar közösséget illetően. Ezért írtam egyszer a Facebook falamon, és ma is vállalom, hogy ilyenkor nem kell felülni a hírekre, és meg kell védeni a tisztességesen cselekvő embereket, akik pont olyanok, amilyennek látszanak.” „Ezeket az embereket akkor is meg kell védeni, ha népszerűbb lenne beállni a „korrupt politikusok” megbüntetését, vagy a jelenlegi pártok felszámolását követelő kórusba. Látni kell, hogy úgy tűnik, változóban van Bukarestben az az 1990 után kialakult konszenzus, miszerint az RMDSZ-re szükség van – teljesen függetlenül attól, hogy milyen belső korrupciós ügyei vannak, vagy mennyire sikeres társadalompolitikát folytat. Mert az RMDSZ garantálta 25 éven keresztül az erdélyi magyar közösség politikai képviseletét, és érdemeket szerzett a magyar-román etnikai konfliktus lecsillapodásában. Ma viszont egyre több jel arra utal, hogy Bukarestben sokan úgy látják, hogy „a mór megtette kötelességét...”, ami súlyos következményekkel járhat. A szövetség politikai ellehetetlenítésének számtalan jelét látni, és ebben a dologban a korrupciós vádakat kiválóan lehet használni, mint ahogy ezt megtették Borboly Csaba, Antal Árpád és Ráduly Róbert esetében is. Miközben az igazi, minden újságolvasó által jól ismert „régi motorosokat” soha nem érintette a korrupciósellenes ügyészség vizsgálata” – vélekedik Bottoni. „Abban az esetben, ha a politikai érvelés nem éri el a kívánt hatását az RMDSZ-szel szemben, és kellemetlenné válik az ellenfél, mint ahogy láttuk a székelyföldi fiatal politikusok esetében, akkor jönnek az örökzöld korrupciós vádak. Nem szeretnék itt illetéktelen párhuzamot vonni a diktatúra és a többpártrendszer között, de történész szemmel a mai romániai helyzet kezd hasonlítani az általam kutatott – de a szakmai berkekben is szinte ismeretlen – antikorrupciós kampányra, amit 1957-ben indított a kommunista hatalom azok ellen, akik „loptak a közösből” (a gyárigazgatótól kezdve az egyszerű termelőszövetkezetben dolgozóig). Mi lett az eredménye? Több tízezer embert zártak börtönbe, és ítéltek el – gyakran megszégyenítő körülmények között, nyilvános perek során. És ki profitált az eljárásokból? Gheorghiu-Dej és csapata, akik elitcserét hajtottak végre (Erdélyben etnikai elitcserét) úgy, hogy a kisemberek igazságérzetére játszottak, miközben senkit nem érdekelt a korrupció visszaszorítása.” „Én attól tartok, hogy az eddig meglévő román-magyar konszenzus felbomlik, ami azt jelenti, hogy Bukarest bevállalja majd Erdély bekebelezésének a századik évfordulója kapcsán, hogy bemutassa saját magának és a teljes román lakosságnak: a magyar kérdést igenis megoldották. Azt viszont jó lenne elkerülni, hogy a létező politikai spektrum és az általa jelentett védőháló felszámolásához a magyar közösségből is tapsoljanak” – mondta a Transindexnek Stefano Bottoni. Nem az a lényege, hogy az illető el is legyen ítélve „Az emberek tönkretétele az ügyészségen kezdődik. Annak, hogy másodfokon három év után felmentenek valakit, nincs hírértéke. Ha már egyszer megfogtak valakit, és harminc napot börtönben töltött, annak az embernek vége. (Persze vannak groteszk kivételek, lásd a „cere cash”-nek becézett nagybányai polgármestert, akit annak ellenére szavaztak meg nagyon nagy többséggel, hogy tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy kicsoda ez az ember – újabb bizonyíték arra, hogy a „politikusok megbüntetése” szép, de önmagában nem elégséges, ha nem változik meg a társadalmi közérzet). De ezeknek az eljárásoknak nem az a lényege, hogy a meggyanúsítottra büntetést is kiszabjanak. Ha el van ítélve az érintettek tíz százaléka, akkor az egy járulékos dolog, de nem ez a lényeg. A cél egyes emberek kiiktatása, egyfajta állandó félelemkeltés. Ezt belső és külső erők egyaránt mozgatják, amivel fontos tisztában lenni, amikor madártávlatból vizsgálunk egy ekkora jelenséget” – nyilatkozta Stefano Bottoni történész. A téma kapcsán ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a korrupciós bűncselekmények egyik szemléletes és súlyos következménye a bukaresti Colectiv-tragédia, de a korrupció által átszőtt egészségügyi rendszer is folyamatosan emberéleteket követel. Elég csupán az idén kirobbant Hexi Pharma ügyét említeni, amelyben az előre kilobbizott közbeszerzési eljárások során hígított fertőtlenítőszert vásároltak a kórházak, ennek következményeként jelentősen megnövekedett a halálos fertőzések száma. Ugyancsak a korrupció hatására vált egyre nagyobb mértékűvé a romániai erdőirtás, amelyet Klaus Johannis államfő nemzetbiztonsági kockázatnak minősített, és a gyanú szerint a szervezett bűnözés, valamint egyes romániai politikusok közösen érintettek benne.
Ambrus István
Transindex.ro

Ötvenhat Erdélyben: „Szabadságra vágytam”
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (az éjszaka leple alatt utaztak Brassóból Segesvárra) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. A legnagyobb titokban szervezték meg a Petőfi elestének emléket állító hely megkoszorúzását, bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. Egy év múlva már mindegyikük letartóztatva, rácsok mögött várta a tárgyalást. A monstre perre 1959-ben kerül sor, 77 embert ítélnek el összesen 940 év börtönbüntetésre. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a titkára, Lay Imre mesél az EMISZ-ről, a kirakatperről, és börtönéveiről. Az Ötvenhat Erdélyben sorozatunk befejező része.
Brassóban születtem…
Munkáscsaládból származom, őseim az 1700-as években vándoroltak Bajoroszágból Erdélybe. Előbb Temesvár környékén telepedtek le, majd átköltöztek Brassóba. Keresztapámnak kötélverő műhelye volt a Hosszú utcában. Csak ő tudta azokat a vastag köteleket verni, amelyeket a bányákban használtak. Anyai nagyapám, Muerth Péter pék volt. A Rézműves utcában működött a péksége. Elmagyarosodott svábok voltak mind egy szálig, keresztapám börtönben is ült magyarsága miatt az első világháború után, nagybátyámat megválasztották a Magyar Népi Szövetség helyi vezetőjévé a negyvenes években, szüleim Kurkó Gyárfásnak, a Szövetség elnökének közeli jó barátai voltak, és részt vállaltak minden magyar rendezvény megszervezésében, legyen az irodalmi est, teadélután vagy nótaműsor. Pedig a két világháború között ez nem volt könnyű, ugyanis a Romániának hagyott Dél Erdélyben élő magyarokat állandóan atrocitások érték, meghurcolták őket, sokan el is menekültek Brassóból. Az én szüleim nem menekültek el, mert édesapám jól fizetett, nélkülözhetetlen karbantartó munkás volt a Nivea gyárban.
Én 38-ban születtem, iskoláimat a katolikus zárdában kezdtem, az ötödiket már a tizenötös elemiben jártam, utána kerültem át az elektrotechnikai szakközépiskolába, vissza a zárda épületébe. Az iskolát aztán két év múlva megszüntették, nem tudtam befejezni szakképesítésemet. Ahhoz, hogy tízedik osztályba mehessek, egy elméleti líceumba, különbözeti vizsgát kellett volna tennem, de én ezt a vizsgát elkirándultam. Eléggé könnyelmű voltam abban az időben, és nem vonzott a tanulás, visszamentem tehát nyolcadik osztályosnak az esti tagozatra. Persze, akkor én már rég vasesztergályos voltam az Autómotorban, annyit kerestem, mint édesapám. Én is, öcsém is, már tíz-tizenkét éves korunk óta dolgoztunk apánk mellett. Vagy a Nivea gyárba mentünk be segíteni neki, vagy a magánúton vállalt munkáinál segédkeztünk. Hozzá voltunk szokva ehhez az élethez, inkább, mint a tanuláshoz.
Budapesti kirándulás 56 nyarán
56 nyarán Budapestre mentünk el dolgozni apánkkal. Nagybátyánk ugyanis 1944-ben kiment Magyarországra. Ingben és gatyában ment el, de tíz év múlva már három-négy háza is volt a fővárosban. Építkezési, tatarozási munkákat vállalt, és azon a nyáron mi is neki dolgoztunk. A háború nyomai még látszódtak Budapesten, de egészében véve, impozáns, európai nagyváros volt. Már akkor nagyon meglepett a két ország közti különbség. A készülődő forradalomból semmit nem vettem észre. De nem is erre figyeltem, hanem a technika újdonságait csodáltam. Akkor jelentek meg például a farmotoros Ikarus autóbuszok. Mátyásföldön laktunk, hamar megbarátkoztunk az ottani srácokkal, együtt jártunk a mátyásföldi Ikarus gyár klubjába, ahol filmeket néztünk. Munka után moziba jártunk, voltunk a Vidámparkban, a Városligetben, a Palatinus-strandon. Mi semmiféle feszültséget nem éreztünk. Csak azt láttuk, hogy Budapesten sokkal jobban élnek az emberek, mint nálunk. Aztán hazajöttünk, és néhány hét múlva hallottuk, hogy baj van, kitört a forradalom…
Hát azt sem tudtuk, hogy ez mit jelent. Az iskolatársaknak, Orbán Lacinak, Mátyás Ernőnek s a többieknek is elmeséltük, hogy mit láttunk Magyarországon az Ikarus autóbuszoktól a Vidámparkig… Amikor aztán jött a hír, hogy Budapesten kitört a forradalom, szinte tőlünk várták az információt, magyarázatot, hogy hát tulajdonképpen mi történt…
November 4-én döntöttük el, hogy megalakítjuk az EMISZ-t
A gyárban is egész nap erről beszéltünk. Este pedig az iskolában. Rögtön arra gondoltunk, hogy valamit nekünk is tenni kellene. Először az jutott eszünkbe, hogy átszökünk a határon és beállunk harcolni a szovjet hadsereg ellen, segítünk a magyar testvéreinknek, a forradalomnak. Aztán ezt a gondolatot hamar elvetettük, mert amikor jöttünk hazafelé Magyarországról, láttuk, hogy mit jelent a határzóna a magas őrtornyokkal, fegyveres, kutyás őrökkel. Minek nekivágni, ha amúgy sem tudjuk megvalósítani azt, amiért elindultunk. Így kezdett el körvonalazódni az az ötlet, hogy inkább idehaza próbáljunk meg tenni valamit.
Persze állandóan figyeltük az eseményeket. Akkoriban nem sok rádió volt Brassóban, legfeljebb minden harmadik utcában egy-kettő. Nekünk például nem volt, mert a háború alatt az egész városban összeszedték a készülékeket, s amikor visszaadták, a miénk ki volt belezve, használhatatlan volt… A mi utcánkban csak egy embernek, a mészárosnak volt rádiója, hozzá jártunk át, hogy a Kossuth Rádiót hallgassuk. November negyedikén hallottuk, hogy a szovjetek annak ellenére, hogy megígérték, hogy kivonulnak, hajnalban megtámadták Budapestet, lövik az utcákat, mindent, az embereket is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megalakítjuk saját szervezetünket, az EMISZ-t. Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége. Ez volt a neve a szervezetünknek.
Balogh Sipos Mihály, Mátyás Ernő, Orbán Laci, öcsém, Lay Gyurka és én összegyűltünk, és először is elhatároztuk, hogy többé nem tanulunk oroszul. Az első oroszóráról szándékosan hiányoztunk, vagyis ellógtunk. Azután felelősségre vontak, hogy hol voltunk. Megmondtuk, hogy a Budapesten történtek miatt, s azért, mert ezek a barbár szovjetek mire képesek, tiltakozásképpen nem szándékozunk többé orosz nyelvet tanulni. Kivonultunk az osztályteremből.
Ópra Benedek tanár úr
A közben gyarapodó társaság elhatározta, hogy legbizalmasabb tanárát is beavatja titkaiba és tanácsot kér. Ópra Benedek a brassói akkori 5-ös számú, ma Áprily Lajos Líceum magyar–francia irodalom és nyelvszakos tanára volt. A kedvenc pedagógusunknak az volt a szokása, hogy a magyar füzetnek egy külön lapjára felíratta velünk a magyar nemzet jelentősebb történelmi eseményeit és azok időpontját, például a honfoglalást, a mohácsi vészt, Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét. Aztán, ha a diák mégsem tudta a napi leckét, de a történelmi eseményekre vonatkozó legfőbb adatokat elmondta, megvolt az átmenőjegye. Nekem például olyannyira gyatra volt a helyesírásom, hogy amiatt simán meg is bukhattam volna.
De ha tudtam az Ópra Benedek tanár úr által kérdezett eseményeket, akkor átmentem. Ilyen volt ő. Nos, négyen vagy öten felkerestük otthonában, s előadtuk neki a mi problémáinkat. Elmondtuk, hogy egy szabályos szervezetet szeretnénk alapítani, de nem kommunistát, hanem magyart. A tanár úr nagyon meglepődött. Azt mondta, hogy az EMISZ-be mindenekelőtt munkásifjak kellenek, olyanok, akik gyárakban dolgoznak, s hogy azért kell rájuk alapozni, mert fel kell ébredniük, fel kell figyelniük arra, ami velük, körülöttük történik. Mármint arra, hogy a hatalmon levők miket művelnek az ő nevükben. Elhatároztuk, hogy felkeressük az inasiskolásokat. Akkor lett EMISZ-tag Aczél Feri, Vinczi János, Erzse Imre és még sokan mások. Nagyon lelkesek voltunk. Egy idő után az iskolában már nem lehetett találkozni. Brassóban a Vasút utca és a Gácsmajor utca sarkán van egy kis park. Ott találkoztunk. Jöttek a Steagul roşu (Vörös zászló, a brassói teherautógyár kommunista rendszerbeli neve – szerk.) gyárból és szakiskolából a fiatalok, s ott, abban a kis parkban tartottuk a gyűléseket. Azt a helyet mi azóta is EMISZ parknak nevezzük. Még EMISZ Himnuszt is komponáltunk!
A szöveget én írtam, a dallamot Nyitrainé Deák Berta lelkésznő, Nyitrai Mózes karácsonyfalvi unitárius lelkész felesége komponálta. A Nyitrai házaspár 1957-ben a karácsonyfalvi unitárius egyházközség lelkésze volt, Orbán Laci ismerte jól őket. A Himnuszunk akkor keletkezett, amikor szerkesztettük az EMISZ szervezeti szabályzatát. Nem mondom, egészen jól összejöttek a rímek, de volt, s a mai napig is megvan a borzasztó nagy hibám: katasztrofális a magyar helyesírásom… Egy szó mint száz, megírtam a verset, Orbán Laci pedig átfestette pirosra. Ugye amikor piros ceruzával kijavította, az egész vers piros volt. Ettől függetlenül, engem választottak EMISZ titkárnak. Mert nagyon élvezték, hogy én pillanatok alatt megírtam a Himnuszt. Persze, én szabadkoztam, mondtam Lacinak, hogy - Én nem tudok titkár lenni, mert nézd meg, milyen helytelenül írok. Te leszel a tanár, fogod a piros ceruzát, s kijavítod, de akkor tiszta piros lesz, mint a kommunisták kiáltványai… - Nem baj, mondta Laci, menet közben kell minden EMISZ tagnak tanult, okos, értelmes emberré válnia. A szöveg megvolt tehát, zene is kellett volna hozzá. Egyszer azt mondta Laci, hogy Homoródkarácsonyfalván elromlott az orgona, mennék el, javítanám meg. El is mentem biciklivel. Laci már ott volt, s bemutatott Bertus néninek. Megjavítottam az orgonát, nyomban ki is próbálták, s nagyon élvezték, hogy működik. Laci szólt Bertus néninek, hogy - Imrének van egy verse, meg szeretnénk zenésíteni, hogy ez legyen az EMISZ Himnusz. Bertus néni megnézte, többször átolvasta, neki is tetszett, s az orgonán elkezdett játszani. - Hagyjátok itt a verset, s mire Laci még egyszer erre jár, a dallam is kész lesz, búcsúzott tőlünk a tiszteletes asszony. Úgyhogy amikor Laci a következő alkalommal kiment Karácsonyfalvára, hozta a dallamot és elénekelte. Hamar megtanultam. Persze, ez a dallam nincs lejegyezve sehova. Csak így terjedt szájról szájra. Jó volna, ha valaki megtanulná tőlem, mielőtt elmegyek.
Ezután esküszöveget fogalmaztunk meg, és az Orbánék kertjében az EMISZ-tagok letették az esküt. Később megválasztottuk a vezetőséget. Orbán László lett az elnök, Sándor Balázs, Vinczi János és Ambrus János az elnökhelyettesek, én a titkár és öcsém, Lay György a pénztáros. A vezetőségválasztás 1957 februárjában történt az Unitárius Egyház tanácstermében. Olyan szervezetet akartunk létrehozni, amelyik senki ellen nem fordul, hanem úgynevezett érdekvédelmi tömörülésként fogalmazza meg önmagát. Tulajdonképpen az erdélyi magyar ifjak érdekszervezetét láttuk benne, azt a tömörülést, amelyik valóban az erdélyi magyar ifjúság, nem pedig a kommunisták érdekeit képviseli, szolgálja. A vidékről a brassói iskolákba érkező diákok, fiatalok pontosan ismerték a falujukban, városukban és azok környékén végbemenő történéseket, visszaéléseket. Rengeteg panaszról számoltak be. Elmondták, hogy a kollektivizálás során mik mentek végbe, hogy a kommunista vezetők milyen önkényesek voltak. Mi ezeket a panaszokat feljegyeztük, s úgy döntöttünk, hogy miután pontos felmérést készítünk, eljuttatjuk azt a nemzetközi fórumokhoz.
Koszorúzás a fehéregyházi emlékműnél
Elmentünk Fehéregyházára 1957-ben, március 15-én, hogy megünnepeljük a 48-as forradalom évfordulóját, és Petőfi Sándor eltűnésének helyén, ahol a turulmadaras emlékmű áll, énekeltünk, verset mondtunk. Mi éjszaka utaztunk vonattal, hajnalban érkeztünk oda, ott fagyoskodtunk. Elég hideg volt, mások azután érkeztek, és akkor ott különböző verseket szavaltunk el. Orbán Laci rövid szónoklatot tartott március 15-e jelentőségéről és összehasonlította 1956. október 23-mal. Ez történt tulajdonképpen, másfél óra alatt lezajlott az egész. Dugott kokárdája mindenkinek volt, az mindig nálunk volt. Nekem például letartóztatásomkor is ott lapult a személyi igazolványomban. Hogy ne találják meg nálam, egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Miközben szavaltunk, énekeltünk láttuk, hogy ott valami civilek megállnak, jönnek-mennek, néznek, de hát azokat helybelieknek ítéltem. Elhangzott vagy nyolc Petőfi-vers, én mondtam azt, hogy Európa csendes, újra csendes.
És akkor aztán hazajöttünk. Nemcsak a vádirat, hanem még a védőügyvédünk is elszörnyedve hangoztatta, hogy az ifjak Petőfi Sándornak a rosszabbik oldalát érzékelték, a mételyt, a mérget, valami ilyesmit mondott ott. Mi persze nagyon büszkék voltunk, hogy elmentünk, s ott fagyoskodtunk, és ezt az ünnepélyt megtartottuk. A múzeumot is meglátogattuk, ott volt egy kicsi emlékfüzetecske, s oda a nevünket tökéletesen beírtuk, úgyhogy könnyű volt minket megtalálni… Ki gondolta, hogy saját magunkat eláruljuk… Aztán lementünk Segesvárra, egy vendéglőben még pálinkáztunk, söröztünk, de nem sokat, s magyar nótákat énekeltünk. Egy év múlva, 58-ban is lementünk Orbán Lacival és egyik teológus barátjával, hogy ellenőrizzük, helyezett-e valaki virágot, koszorút az emlékműre. Akkor már volt. Jártak mások is ott. De 57-ben mi voltunk az egyedüliek, akik meg mertük kockáztatni azt, hogy hazafias verseket szavaljunk a Petőfi emlékműnél.
Telt-múlt az idő, a szervezet szépen fejlődött, már nagyon sok tagunk volt, sokan voltak olyanok is, akik csak hallottak a szervezetről, ismerték egyik-másik EMISZ tagot, de még nem álltak be. Nem is tudom, hogy gondoltuk, hogy a Szeku ezt nem veszi észre. És, ahogy ez történni szokott, nem egy nagy ügy miatt buktunk le. Pedig 57-ben két tagunk, Vinczi János és Erzse Imre megpróbáltak átszökni Szerbiába, és elfogták őket. A fiúk indulás előtt megtanulták azt a panaszlistát, amelyet az EMISZ összeállított, és az volt a szándékuk, hogy ha sikerül a szökés, akkor majd a nyugati újságíróknak, magyar emigránsoknak mondják el, hogy élünk mi Romániában, és hogy íme, itt van az EMISZ, amely próbálja felvenni a harcot a kommunistákkal. Elkapták őket, visszatoloncolták, és elítélték tiltott határátlépésért. De vallatás közben egyikük sem mondott semmit sem a szervezetről, sem a panaszlistáról. Értünk egy év múlva jöttek, 1958-ban.
Orbán Laci, az elnökünk egy levelet írt Haralyi Pál római katolikus plébánosnak, amelyben arra kérte, hogy engedje meg az EMISZ tagoknak, hogy használják időnként a plébánia gyülekezeti termét különböző megbeszélésekre. A levelet nekem kellett volna elvinnem, de én odaadtam egy templomba sűrűbben járó lánynak, Bajzárt Marikának. Máig tisztázatlan körülmények között ez a levél a szekusok kezébe került. Innen indult aztán minden baj.
„Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza”
Az első komoly kihallgatáson kérdezte tőlem az őrnagy, hogy ki adta nekem a levelet. – Egy idegen, a parkban, válaszoltam. Zöld kalapja volt, nagy bajusza… és még folytattam volna a mesét, de a tiszt odatolta elém Orbán Laci személyi igazolványának a másolatát, és rám reccsent: - Taci, nu minți. El ți-a dat scrisoarea albastră. (Még a színe is fel volt jegyezve).
Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza. Nem így történt. Nyolc hónap kihallgatás után 20 év kényszermunkára ítéltek. Az én esetemben a letartóztatás 1958. augusztus 15-én történt. Édesapámmal dolgoztam együtt a Mihai Viteazul utca végében, egy emeletes házat meszeltünk ki. Édesapám déltájban hazaküldött, hogy őröljek meg valami krómfestéket, és vigyek neki ebédet. Siettem, el se köszöntem tőle, hiszen fél óra-óra és ismét találkozunk. Akkor láttam élve utoljára. Mikor hazaérkeztem a börtönből, azzal fogadott sírva, zokogva édesanyám, hogy – Apádat tegnap temettük. Éppen javában őröltem tehát otthon a festéket, amikor jött két civil ember, és megkértek, hogy menjek velük, mert az Automotor gyárban, ahol én is dolgoztam, valami baleset történt, azt vizsgálják ki.
Bekísértek, én azt hittem a rendőrségen vagyok, és amikor az egyik szobában hellyel kínáltak, el akartam húzni a széket a helyéről, hogy ráüljek, akkor láttam, hogy nem mozdul, oda van csavarozva a padlóhoz. Sose láttam ilyesmit addig, nagyon csodálkoztam, és nem értettem, hogy miért van odafogva. Fogalmam sem volt, hogy a szekus kihallgató szobák mindegyikében ugyanígy van, nehogy fegyverként használják a rabok a széket vallatóik ellen. S akkor jöttek a kérdések: szülők, iskola, barátok, munkahely, minden. Végül rákérdezett a kék borítékra. Nem akartam bevallani semmit. Eltelt egy nap, kettő, három, enni nem adtak csak egy-egy darab kenyeret és vizet, éjszaka is többször jöttek értem, tették fel a pléhszemüveget, és vittek. Kezdtem nagyon lerongyolódni. Akkor aztán egyszer csak elémtolta a vallatótiszt Orbán Lacinak a személyi igazolványát, majd átvitt egy másik szobába, ahol egy asztalon ki volt terítve minden EMISZ iratunk és ereklyénk. Ott volt a könyv a tagok névsorával, és ott volt a két nemzetiszínű szalag is, amit Nyitrainé tiszteletes asszony adományozott az EMISZ-nek. Az egyiken azt írta, hogy „A Szabadság kiragad a halálból” a másikon pedig, hogy „A haza minden előtt”. Akkor már tudtam, hogy nincs miért tagadni tovább. –Recunoști aceste obiecte? –Da, le recunosc, mondtam és a tisztnek a szemébe néztem. Már repült is a pofon. –Mă, nenorocitule, m-ai mințit zile întregi. Tapsolt, jött az őr. –Ia, fă-i puțină răcoare la măgarul ăsta pentru că minte ca un drac.
Az az igazság, hogy akkkor már gyomoridegem volt, és reszkettem az ijedtségtől, a félelemtől. Az őr feltette a szemüveget, és levezetett a pincébe. Néhányszor szándékosan nekicsapott a falnak, a pléhszemüveg feltörte az orromat, folyt a vérem. Amikor beértünk a cellába, le akartam ülni a székre. - Nu, nu. Ai stat destul. Scoate scaunul. Nyújtottam ki a széket: - Ce-i mă, nenorocitule, vrei să mă lovești? Az volt az első komoly verés, amit kaptam. Amikor végzett az ütésekkel, rúgásokkal, rám szólt: -Ridică-te. Cu fața la perete. Nu mișca. Mâinile la ceafă. Álltam, arccal a falnak. Nem tudtam, mit akar. Hirtelen, mintha áramütés ért volna. A sajgó, vérző sebeimre rázúdított egy vödör jéghideg vizet. Aztán még egyet. Ez volt az a bizonyos „răcoare”, amit a vallatótiszt előírt.
Másnap egy másik cellába vittek át, ahol egy idős, ősz hajú úriember külsejű rab üldögélt, könyvei is voltak, érdekes módon, és az őr is nagy tisztelettel beszélt vele. Hirtelen azt hittem, hogy kommunista agitátorral állok szemben, és most következik az úgynevezett átnevelés, de tévedtem. Miután az őr távozott, a cellatársam bemutatkozott, és megtudtam, hogy Möckel Konraddal, a Fekete templom evangélikus lelkészével állok szemben. Ő aztán felvilágosított, hogy mire számíthatok. Jóindulatúan viszonyult hozzám, mert látta, hogy egy zöldfülű fiatalember vagyok, akinek nincs tapasztalata a Szekuritátéval. – Semmi jót ne várj tőlük, biztos nem fognak hazaengedni, mondta, legkevesebb 15 év börtönre ítélnek, ha kiderült, hogy egy szervezet tagja voltál. Aztán elmesélte, hogy valószínű ő még ennél is többet fog kapni, és hogy az ő csoportjában is vannak fiatalok. Semmi mást nem akartak, csak jogokat kiharcolni a német kisebbség számára. Ismerős volt, amit mondott. Néhány szóban én is meséltem neki az Erdélyi Magyar Ifjakról. Megtanított a Miatyánkra németül, aztán már az alapszókinccsel kezdtünk bíbelődni, mert sokat tartottak Brassóban a Szekuritátén. Végül mégiscsak felvittek Vásárhelyre.
A vásárhelyi szekuritátén
Autón vittek, mindenkinek be volt kötve a szeme. Nem volt szabad megmozdulni, nem volt szabad beszélni. Bármilyen bajunk van, nyújtsuk a kezünket, mondták, mert odamegy az őr, és akkor a fülébe kell súgni, hogy mit akarunk, hogy a többiek ne hallják. Egyetlen egyszer állították meg az autót, és amikor leszállhattunk vizelni, akkor kikötötték a szemünket. Láttam, hogy még két teherautó van a konvojban, az egyik szintén tele rabokkal, a másikban pedig fegyveres katonák követnek minket. A tisztek egy Pobedából felügyelték, hogy mi történik.
Vásárhelyen, a Borsos Tamás utcában, elölről kezdődtek a vallatások, mindenképpen egy sokkal nagyobb szervezetet akartak kreálni belőlünk, mint amekkorák voltunk. A mi családunkból nemcsak engem tartóztattak le, hanem öcsémet is néhány nappal később, sőt unokafivéremet is, Lay Günthert, akit, mivel szász volt, kineveztek külföldi kapcsolattartónak. Arról faggattak állandóan, hogy milyen országokban, kikkel és hogyan, milyen módon álltunk kapcsolatban. Lehetetlen kérdésekre, persze a válasz is hasonló volt, és akkor következtek a verések. Én nyápic, vézna gyermek voltam. Akkora pofonokat kaptam, hogy sokszor alig tudtam lábra állni utánuk. Amikor nem akartam aláírni az általuk megírt jegyzőkönyvet, akkor megrudaltak. Szerencsére gumikutyát nem kaptam… Attól irtóztam. Az egy gumilabda, a fejedre húzzák, nem látsz, úgy hagynak vagy tíz percet, egy kicsit szorít, de aztán kezdesz üvölteni… Még betesznek egy csap alá, s egy-egy vízcsepp a fejedre: csepp… csepp… addig, amíg beléőrülsz. Ebből nem kaptam, szerencsére, de egyébből… a köröm-, illetve a kézbeszorítástól az ajtó sarkába s ilyen-olyan ütésekből, jobbról-balról, pofonokból, azokból kaptam eleget. Mit akartunk csinálni, miért akartuk a nemzetbiztonságot aláásni, miért szervezkedtünk, mi bajunk van a kommunista rendszerrel, mit akartunk felrobbantani? Ezek körül forgott a kérdés. Avval indult a kihallgatás, hogy fel akartuk robbantani a Steagult. Mondtam, hogy nekünk semmi közünk ehhez, mindez nem felel meg a valóságnak. Mert mi nem ezt akartuk, mi szabadságot akartunk. Ezt mondtam nekik: a kommunizmusból akartunk kimenni, nekünk nem hiányzik, mert ez a rendszer nekünk nem megfelelő. S olyankor kaptam egy-egy „leckét”, egy-egy verést.
Az ítélet: „Uneltire contra ordinei sociale”
A kihallgató tisztek szórakoztak rajtam. - Mit akartatok ti?, hogy akartátok?, kérdezték, s akkor pofon vágtak. Utána még az EMISZ himnuszt is el kellett szépen énekeljem, s miután jól megdögönyöztek, akkor még egyszer kiadták a parancsot, hogy hangosabban fújjam el a nótát. Nagyon nehéz volt, mert ilyenkor az embernek a gyomra is görcsbe rándul, éppen csak énekelhetnékje nincs. Nehezen ment, de azért mindig elénekeltem, haragudtam rájuk nagyon, de azért fújtam. Általában vasárnap nem volt ankét, de bejöttek, Bartos, Bihari, Sîngeorzan, Suciu s ezek összegyűltek, s akkor azzal szórakoztak, hogy elővettek engemet. Hogy énekeljem az EMISZ Himnuszt a szekus uraknak… Azok pedig mondták: Nézz oda, hogy a hülye kölykök mivel foglalkoztak… A jegyzőkönyvekben aztán olyanokat írtak, hogy égnek állt az ember haja. Például azt, hogy gyárakat akartunk felrobbantani, kutakat akartunk megmérgezni, meg ehhez hasonlókat. Holott ilyesmiről egyáltalán nem volt szó. Ezek a vádak már akármelyik terrorista szervezet becsületére válnának. Azért kaptuk a legtöbb verést, legalábbis mi, akik egyáltalán feleltünk az EMISZ-ért, mert mindenféleképpen azt akarták, hogy a 154-es cikkelybe soroljanak minket, amelynek alapján akár ki is végezhettek volna néhányunkat. A 154-es arról szólt, hogy: „Acţiuni teroriste”. Tehát terrorista akciók. Hazaárulás és minden egyéb benne volt. Végül aztán a 209. cikkelynél maradtunk: „Uneltire contra ordinei sociale”. A társadalmi rend elleni szervezkedés, összeesküvés.
„Organizaţie subversivă contrarevoluţionară naţionalist şovină maghiară”. Vagyis hogy az EMISZ aknamunkát végző, felforgató, ellenforradalmár magyar nacionalista-sovén szervezet. Én már tudtam Brassóból, Möckel Konradtól, hogy mennyi jár érte. Először nem engem, hanem Csiki Sanyi cellatársamat vitték aláírni, és jött vissza boldogan, hogy 15-25 hónapot kaphatunk, s megyünk haza. Mondom Sanyinak - Te nem jól láttad, Sanyi, ne haragudjál. Én biztos vagyok benne, hogy nem 15 hónapról, hanem 15 évről van szó. Sanyinak úgy felment a cukra, hogy én őt mindig idegesítem, kétszer is pofon vágott emiatt. A tárgyalás március 19-én volt. Csiki Sanyi tizenöt évet kapott. Én húszat.
Petras, a vásárhelyi börtönőröm nem „szeretett” engem. Izgága voltam, feleselő, nem hallgattam, nem nyughattam, pedig már reszketett az inam annyira le voltam rongyolódva. Amikor aztán meghallottam, hogy húsz évig ez lesz, akkor nyughattam volna, de már késő volt. Kiszemelt az őröm, és Szamosújvárra is megjegyzett emberként érkeztem. Mielőtt elindultunk volna, kétszer tett izolátorba, és nem tudom hányszor vert meg. Búcsúként, amikor Szamosújvárra „készítettek elő”, elővett egy régi 12 kilós lábbilincset lánccal, az újak, amiket abban az időben gyártottak csak kilenc kilósok voltak, és azt saját kezűleg tette a lábamra. Így löktek be a gyűjtőcellába, ahol a rabok indulás előtt várakoztak, és amikor beléptem, egy ismerős arcot pillantottam meg, Ópra Benedek volt, a tanárunk. Megálltam az ajtóban, úgy szégyelltem magam, életem legnehezebb pillanata volt ez, amikor szembesültem azzal, hogy ez az értelmes, bátor és értékes ember, akinek ráadásul családja is van, miattunk van megláncolva. Nem mertem megközelíteni. Közben láttam, hogy Benci bácsi átöleli a fiúkat, beszélget velük. Engem is észrevett, odahívott, én pedig botorkálva, a bilinccsel a lábamon, a szégyentől és súlytól meggörnyedve álltam elé. Megölelt, bátorított: - Nem haragszom rátok, fiúk, mondta. Ő szegény szabadulása után tíz-tizenkét évre meghalt. Mai napig kimegyek szülőfalujába, Kézdiszárazpatakra, ha hívnak, mert ott is van kopjafánk, és Ópra Benedekről nevezték el a helyi iskolát.
A sárga krematórium
Egy nap és egy éjszaka utaztunk a vonattal, amíg elértünk Szamosújvárra. Günther piros ingéből szálakat húztunk ki, s felvarrtuk egy rongyra, hogy mindnyájunkat elvittek Szamosújvárra. Apahidán kidobtuk a rácsok között a vonat ablakán, valami román vasutas megkapta és eljuttatta édesanyáméknak. Ezt az üzenetet sokáig dugdostam otthon a zongorában, de aztán nyoma veszett.
A szamosújvári börtön udvarán Istrate, a híres rabverő fogadott minket. Rögtön észrevette, hogy én különleges rab vagyok, mert nagyobb a bilincsem. Rám szólt, hogy azonosítsam magam: hogy hívnak, hány éves vagyok, milyen büntetést kaptam. – Lay Emeric, douăzeci de ani și douăzeci de ani de muncă silnică. Jót nevetett, viccesnek találta, hogy ugyanannyit kell leülnöm, amennyit leéltem addig. - Na, ai găsit și tu praful de aur, mondta. Én pedig, nem tudom miért nem hagytam annyiban, gyorsan visszavágtam: - Mai știi, nu se știe niciodată. Ennyi kellett Istratenak. Csupa vér volt az ábrázatom, amikor bekísértek az udvarról.
Betettek minket a karanténba. 150 embert egy nem túlságosan tágas helyiségbe. Ez állítólag azért volt, hogy megfigyelés alatt tartsanak, nincs-e valami fertőző betegségünk. Ha addig nem is volt, az ottani körülmények között bárki megbetegedhetett volna. Négyemeletes ágyakon aludtunk, mindenféle matrac, lepedő nélkül, csak a sima sodronyokon. Az ablak alatt volt kilenc gibla, fahordó, amelybe a rabok szükségleteiket végezték, s az volt a legborzasztóbb, hogy a rácsok között beáramló levegő megtöltötte a cellát az elviselhetetlen bűzzel. 14 napig kellett volna tartsanak minket a karanténban, azonban csak másfél hónap múlva helyeztek át másik cellába.
A 33-ban együtt voltam Varró Jánossal, Orbán Lacival, Mátyás Ernővel, Sándor Balázzsal, Nagy Janival. Varró János (a 3-ik Bolyai perben elítélt tanársegéd - szerk.) nagy szeretettel fogadott minket, mosolyogva, és aztán ilyen is maradt a kapcsolatunk. Tanított minket, foglalkozott velünk, oktatott, bátorított, hogy ne szomorodjunk el. Ő már a második évét töltötte. Verseket tanultunk, János a történelem érdekes mozzanatairól beszélt. Ott tanultuk meg a morze ábécét, és kommunikáltunk egymás között celláról cellára. Például egy olyan kérdésre, hogy a testvéremet, Lay Gheorghét keresem, három-négy nap múlva jött válasz, de jött! Persze, ha elkaptak egy-egy hetet ült az ember az izolatorban kenyéren és vízen.
Persze, az őreink mindent elkövettek, hogy megkeserítsék az életünket. Beüvöltöttek a cellába, hogy -Sub pat, fuga marș. Nem fértünk be mind, hiszen három-négy emeletes ágyakról volt szó, úgyhogy, aki kint maradt, azt verték gumibottal. Mi igyekeztünk odafigyelni egymásra, hogy ne mindig ugyanaz az ember rekedjen kint, és ugyanaz kapja a verést. Máskor bezártak a zuhanyozó alá, és engedték ránk, hol a forró, szinte fövő vizet, hol a jéghideget, ők ültek kint, és röhögtek, hallgatták, hogy mi hogy üvöltünk.
Sárga krematóriumnak neveztük egymás között a börtön épületét, azért mert olyan is volt, mint egy hatalmas emberégető kemence. Nagyon sokan meghaltak ott. A mi időnkben Szamosújváron körülbelül kétszáz őr volt. Amikor nagy kutatásokat rendeztek vagy riadót fújtak, berendelték őket, de mielőtt hasra feküdtünk, kinéztünk az ablakon. Fekete volt a hely tőlük. Na, abból a kétszázból tizenkettő-tizennégy vérengző gazember volt. Ettől a tizennégytől jobban félt a többi száznyolcvan őr, mint mi. Mert nekünk már nem volt mit kockáztatni. Fiatalok voltunk, fütyültünk az egészre, noha borzasztó körülmények között éltünk.
Naponta tíz vagy tizenöt percnyi kötelező séta volt. Bottal hajtottak le sétálni. Az öregebbek s a betegebbek nem tudtak óvakodni, védekezni a botozás ellen. Fent maradtak a cellában. Az őrök felmentek a cellába, s hajtották le, majd az udvarról fel az embereket. Amikor összetereltek, akkor jól megbotoztak minket. A nagy verőfiúk a Şomlea testvérek voltak, aztán Marian, Todea, Istrate főhadnagy. Istrate szörnyű alak volt, úgy csépelte az embereket, hogy a rendőrmundérja teljesen átázott az izzadtságtól. Ha sétálni vittek, vagy ha nem volt csend a cellában, nyitották ki az ajtót, s agyba-főbe vertek. Elkiáltották, hogy: Culcat! S akkor ahogy lefeküdtünk, a csizmákkal végigmentek rajtunk s vissza. Ha csak egy neszt hallottak… mindenért verték az embert…
A börtönben nagyon emberi kapcsolat alakult ki közöttünk és a románok között. Én úgy éreztem, hogy 1956 miatt minket, magyarokat szeretettel és szimpátiával vettek körül, s ez nekem jólesett. Körülbelül ezerkétszázan dolgoztunk a szamosújvári bútorgyárban, ebből alig hetvenen–nyolcvanan voltunk magyarok. Ötvenhat miatt nagyon sok román is börtönbe került, hiszen ők is ugyanúgy a kommunizmus ellen szervezkedtek, mint mi. A szamosújvári börtönben ismerkedtem meg a Boicu testvérekkel, Vladdal és Nicolaéval, aztán ott volt még egy Hamza nevű fiú. Állandóan pozitív példaként emlegették, hogy nézzétek, a magyarok mit mertek vállalni. Egy román nyelvű vers is szájról szájra járt akkoriban Szamosújváron. Egy részletére is emlékszem, így hangzik: „Domnule Gheorghiu-Dej,/Vino la noi, dacă ai prilej./Vino la noi să vezi poporul,/cum te aşteaptă cu toporul./În Ungaria cum se spune,/s-a întâmplat chiar o minune.” Azaz: Gheorghiu-Dej úr, gyere hozzánk alkalom adtán, hogy lásd a néped, amint vár téged a fejszével. Magyarországon, ahogy mondják, valóban csoda történt.
De nemcsak ilyen román versikéket tanultunk, hanem megtanultuk Páskándi versét is, a Betyárnótát, amit ott írt Szamosújváron. „Olyan nagyon nem is bánom./Egy ideig lesz lakásom,/nem fogja a házbért kérni/elsején majd Irén néni,/s végre elmondhatom bátran,/hogy nem élek szabadságban.” Sok mindent tanultam meg ott. Amennyire nem szerettem a tanulást, amíg szabad voltam, ott csak úgy szívtam magamba a tudományt az okosabbnál okosabb emberektől. Én ott végeztem el az egyetemet.
Epilógus
1964. június 30-án utolsókként szabadultunk.
Péntek volt, amikor hazaértünk. Édesanyám gyászruhában fogadott. Egy nappal korábban temette el édesapánkat.
Én azóta is ellátom az EMISZ titkári feladatait. Tartom a kapcsolatot a bajtársakkal, és egy évben egyszer mindenkinek telefonálok, lássam él-e még. A 77 bebörtönzött EMISZ tagból 43 távozott el eddig. Írtam egy kis verset is az emlékükre: „Hullnak, hullnak, egyre hullnak/ Túlélői 56-nak/ S aki még él, minden névnél/ Összerezzen búsan, árván/ Mint egy sárga lomblevél,/Ha egy társa hull le némán.”
Mindig szerettem a verset. Úgy éreztem, hogy a rímek, ritmusok szebbé teszik az örömet, elviselhetőbbé a fájdalmat. Ezért írtam ezt is. Minden november negyedikén, az EMISZ alapításának évfordulóján, elmondom. Hátha hallják.
Víg Emese
maszol.ro

Egy folyóirat és kulturális műhely három korszaka
Erdély és Közép-Kelet Európa egyik legrégebbi kulturális folyóirata, a Korunk november 8-án és 9-én tudományos konferenciával és rangos előadásokkal ünnepli fennállásának 90. évét. Az idén több tudományos és kulturális esemény jelezte már a neves folyóirat évfordulóját, ezekhez csatlakozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai székházában másfél napon át zajló előadás-sorozat. A Félmúlt-jelen: Erdélyben – Európában (1926-2016) elnevezésű fórumon a történelem-, az irodalom-, a néprajz- és a filozófiatudomány neves erdélyi és magyarországi képviselői vesznek részt. Az esemény, amely ma délelőtt 10 órától folytatódik, összefoglalja a Korunk 90 éves történetét, és betekintést nyújt a folyóirat által képviselt kulturális és tudományos műhelyek jelenlegi eredményeibe. (A borítóképen Zsoldos Attila, Kovács András, Kántor Lajos, Kovács Kiss Gyöngy, Egyed Ákos és Romsics Ignác a konferencián)
A tegnap reggeli megnyitó résztvevőit a Korunk főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész köszöntötte, kiemelve a tudományos előadás-sorozat jelentőségét a folyóirat 90. évfordulója alkalmából eddig szervezett események tükrében. A konferencia előzményeként említette a Korunk 2016. februári lapszámát, amely mintegy száz szerző válogatott tanulmányait közölte újra a folyóirat 1926 és 2016 közötti kilencven évének három fő korszakából.
Kovács Kiss Gyöngy hangsúlyozta, hogy bár a lap számos alkalommal került az Eric Hobsbawm által a „szélsőségek századának” nevezett 20. században az ideológiák kereszttüzébe, soha nem vált sem baloldali, sem jobboldali politikai folyóirattá; ugyanakkor hűen követte Dienes László 1926-os Beköszöntőjének főbb gondolatait, amelyben a szerző a múlt megismerése által a jelen és a jövő újraformázását és egy új szintézis létrehozását szorgalmazta. A főszerkesztő hozzáfűzte: az 1990 utáni Korunknak sikerült nemcsak fönnmaradnia Erdély egyik legrangosabb kulturális és tudományos folyóirataként, de a Korunk Akadémia és a számos kiállítás révén a nagyközönséget és a magyar értelmiséget szorosan összekötő fórummá is vált.
Kántor Lajos előadása az egykori szerkesztő, majd főszerkesztő közel hatvanéves visszaemlékezéseként hatott, továbbá az erdélyi értelmiség 20. századi történetének a folyóirat hasábjain visszatükröződő krónikájaként is szolgált. A neves irodalomtörténész 1958-ban került a laphoz, majd egy évvel később lett a szerkesztője. Mint mondta, a Gáll Ernő főszerkesztő nevéhez fűződő második korszak (1957–1984) első évei az 1956-os forradalom kolozsvári eseményei miatt a folyóirat legnehezebb periódusaként értelmezhetők. Kántor Lajos kiemelte, hogy bár ez a korszak számos alkalommal tépázta meg a Korunk apolitikus jellegét és kényszerítette az aktuális politika és pártideológia narratíváit, diskurzusait a folyóirat íróira, mégis sikerült megőrizniük az alapító, Dienes László eklektikus tervét, amely a Korunkat az erdélyi értelmiség és művelődés fórumává és a nemzetközi, kortárs tudomány és kultúrtörténet közvetítőjévé tette. Az 1950-es évek egyik nagy botrányaként említette az általa külön tanulmányban elemzett Tordai Zádor-féle Madách-értelmezés 1957-es közlését, amely óriási ideológiai vitát váltott ki.
Kántor Lajos rövid történeti összefoglalójából ízelítőt kaphatott a hallgatóság a Korunk jelentőségéről, arról a szerepről, amelyet az erdélyi magyarság 20. századi művelődéstörténetében betöltött. A lap hasábjain 1926 óta közlő vagy debütáló több száz szerző közül többen is – József Attila, Nyirő József, Radnóti Miklós, Sütő András, Páskándi Géza, Bretter György, Lukács György stb. – a magyar és egyetemes irodalom jeles alakjává váltak.
A konferencia neves magyarországi (Zsoldos Attila, Romsics Ignác) és erdélyi (Kovács András, Egyed Ákos) történészek előadásaival folytatódott, majd Markó Béla költő, valamint Szörényi László, Csapody Miklós és Pomogáts Béla irodalomtörténészek vetettek fel különböző témákat a Korunk vonatkozásában.
Ma reggel 10 órától néprajzkutatók (Csányi Vilmos – A hiedelmek szerepe az emberi megismerésben, Tánczos Vilmos – Az erdélyi magyar néprajztudomány irányzatai) és filozófusok (Egyed Péter – Az ideológia kommunikációs funkciójáról, Liviu Jitianu – Az emlékezés kultúrája, a felejtés örvénye) előadásai következnek, amelyeket bárki meghallgathat az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 2. szám).
Szabadság (Kolozsvár)

Dezinformál a vidéki lapocska
Bővül a kommunizmus áldozatait bemutató tárlat címmel közölt tudósítást tegnap a Nagyváradon megjelenő, Viorel Micula román mágnás tulajdonában lévő Reggeli Újság.
A cikk kezdőmondata csúnyán félretájékoztatja a lap kisszámú olvasóját, bár az internet révén a dezinformáció messzebb juthat, mint bárki gondolná: „Tavaly decemberben nyílt meg Románia első olyan múzeuma Nagyváradon, amely különleges és méltó módon a kommunista rendszer áldozatainak állít emléket. Az idén februártól látogatható tárlat a vár első állandó kiállításaként az E épület alagsorában kapott helyet, és év végére egy sikeres projektnek köszönhetően állománya jelentősen kibővül.”
Dicséretes a tárlat kezdeményezőinek és megvalósítóinak törekvése, de aligha hihető, hogy ők maguk elsőként és egyediként reklámoznák, nyilvánvaló hazugságba keveredve. Szinte csak a maszületettek nem tudják, hogy Románia első „kommunizmus-múzeuma” Máramarosszigeten nyílt meg a rendszerváltás után. A román „Terror Háza”-ként is emlegetett közgyűjtemény anyagát már 1993-ban elkezdte összeállítani a Civil Akadémia Alapítvány, alapító elnöke, Ana Blandiana költő és férje, Romulus Rusan író irányításával. A kommunizmus áldozatainak emlékmúzeumát, avagy a Máramarosszigeti Börtönmúzeumot az 1897-ben épült hatalmas börtönépületben alakították ki. Ebből a félelmetes fogházból soha nem kerültek ki élve volt miniszterek, akadémikusok, katonák, történészek, újságírók, politikusok. Több mint kétszáz, a kommunizmus ellenségének tekintett értelmiségit tartottak fogva titokban a második világháború utáni években, közülük 54-en itt pusztultak el. Itt raboskodott az 50-es évek elején Márton Áron erdélyi katolikus püspök is. A foglyokat fűtetlen cellákban tartották, egészségtelen körülmények között, hiányos étkeztetés mellett.
Az ukrán határ közelében fekvő partiumi város börtönmúzeuma 1995 óta az Európa Tanács védnöksége alatt működik. 1997-ben nyitották meg az első termeket, attól a pillanattól a múzeum országos érdekeltségű lett. A helyreállítási munkálatok 2000-ig tartottak. Az igényesen kialakított, közel két évtizede látogatható, egyre látványosabb és instruktívabb komplexum azóta nemzetközi hírnévre tett szert.
A máramarosszigeti létesítményhez képest a nagyváradi Város- és Vártörténeti Múzeum egyik állandó tárlataként frissen létrehozott Ellenállás és megtorlás Biharban címet viselő gyűjtemény csupán „ükunoka”, ekként is kell kezelni.
itthon.ma

Tőkés László útja 1956-tól 1989-ig
Az 1956 emlékének adózó, a Kincses Kolozsvár Egyesület által szervezett beszélgetésen kiderült, Tőkés Lászlót már gyermekkorában a forradalom szellemiségében nevelték: szülei magatartása is nagyban hozzájárult az 1989-es szerepvállalásához.
„Semmi mást nem tettem, csak azt, amit bármelyik református lelkész, aki végzi a dolgát” – fogalmazott a Királyhágómelléki Egyházkerület egykori püspöke, az 1989-es forradalom hőse Kolozsváron. Tőkés nem tartja magát forradalmárnak: a beszélgetés során folyamatosan azt hangsúlyozta, ő csak azt tette, amit kötelességének érzett. S bár 1956-ban nem vállalhatott szerepet – hiszen akkoriban négyéves volt –, a szülei a forradalom szellemében nevelték. Az 1956-os forradalom emlékévében szervezett kolozsvári rendezvényen Tőkés Lászlóval Csinta Samu újságíró beszélgetett.
Akit forradalmárnak neveltek
Európai parlamenti képviselőként jelenleg a politikai közélet terén munkálkodó lelkész első gyermekkori emlékei az ´56-os forradalommal kapcsolatosak: a lelkészcsalád hagyományosan a reformáció megünneplésére készült, amikor hirtelen az egyházellenes diktatúra közepében találták magukat, ahol az igehirdetések során félni kellett – emlékszik vissza Tőkés László. „Édesapám akkor vásárolta meg a család első rádióját kölcsönpénzen, hogy figyelemmel követhessük a magyarországi eseményeket. Októberben a család minden tagja azon csüngött, mint ahogyan később mindenki más a televízió előtt ült 1989-ben” – idézi fel a hatvan évvel ezelőtti gyermekkori emlékeit. Bár gyerekként még nem értette az események jelentőségét, a forradalom történései és a családi neveltetés a későbbiekben példaértékű mérceként mutatták számára az utat, amely a rendszerváltás előtti szerepvállalásához vezetett.
„Nálunk otthon mindig is forradalomnak számított 1956, ez a felfogás számomra megelőlegezte az utókor helyes felismerését” – fűzte hozzá. Tőkés István református lelkész és teológiai professzor hetedik fiaként hallott otthon a kolozsvári teológusok letartóztatásáról, amiért a diákok szolidaritásukat fejezték ki a Budapesten elesett forradalmárok mellett. Az EP-képviselő erdélyi 56-osok – Dávid Gyula, Koczka György, Dobai István – hazatérésére is emlékszik: szerinte a meghurcoltak szabadulásuk után megfélemlített polgártársaiktól nem kaptak kellő társadalmi elismerést. „A kilencvenes évek óta igyekszünk felidézni a múltat és megbecsülni hőseinket, még ha sokszor megkésve is. Ezért olyan fontos az emlékév erdélyi vonatkozású rendezvénysorozata” – fejtette ki. A volt püspök elégedetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen kevés fiatal érdeklődőt lát a teremben annak ellenére, hogy a romániai magyarság sorsa előbb-utóbb az ő kezükbe kerül.
Lékek a hallgatás falán
„A Romániában elcsendesített forradalmi hangok után évről évre egyre jobban megundorodtunk a társadalmi valóság kegyetlenségétől, a besúgásoktól, az emberi aljasságtól” – fogalmazott Tőkés László az elnyomó, elhallgattató román diktatúra utolsó éveiről. „Bár elsősorban a tudatosság vezérelt, az 1989-es forradalomhoz vakmerőségre is szükség volt” – ismerte el. Lelkészként úgy vélte, számos gyülekezet esetében a lelkipásztorok és a presbiterek sem akkor, sem ma nem tájékoztatják arról a közösséget, ami valóban róluk szól. Elmondása szerint ő mindig is az őszinte közlés híveként tevékenykedett.
„1989 a hallgatás faláról szólt, ezen kellett lyukat ütni. A tájékoztatás hamar a kommunizmus fegyverévé vált, így az isteni kegyelem után a nyílt felvilágosítás bírt a legnagyobb forradalmi erővel” – tette hozzá. Tőkés úgy véli, a megemlékezők minden évben tudatos közelharcot vívnak azért, hogy a politikai vezetés ne sajátíthassa ki a forradalom ügyét. „A rendszerváltás után a Szekuritáté tagjai is ünnepelni kezdték azokat a forradalmárokat, akiket egy-két évvel azelőtt ők maguk üldöztek. Ez a fajta népbutítás már szinte történelemhamisítással ér fel” – emelte ki az egykori forradalmár, aki azt is nehezményezte, hogy az ellene szóló állami demoralizációs folyamat – a Románia Csillaga kitüntetéstől való megfosztásával – máig tart. Az egykori püspök, elmondása szerint örül annak, hogy ha megkésve is, de újratárgyalják olyan közéleti szereplők ügyét – többek közt Ion Iliescuét, Petre Románét –, akik a rendszerváltás folyamatát véres kézzel akadályozták.
Azért sikerült, mert nem hagyták egyedül
A beszélgetés során Neumann Ottó újságíró Tőkés Lászlóra vonatkozó szavait is felidézték. „Maradtál volna szimbólum – így fogalmazott egykor Neumann. Ha hősi halált haltam volna 1989-ben, ma valószínűleg a román és magyar politikum képviselői egyaránt koszorúznák a nevemet viselő emlékművet, de mivel a rendszerváltás után sem hagytam a közjó ügyét, sokaknak hamar terhére lettem” – fejtette ki az EP-képviselő. Tőkés László bírálta az RMDSZ bihari képviseletének az 1956-os emlékévvel kapcsolatos tevékenységét. „A szövetség bihari tagjai eddig rá sem hederítettek a forradalom hőseire, de most a kampány hevében osztogatni kezdik az emlékdíjakat a helyi 56-osoknak” – hangoztatta. Végszóként elmondta, csak azért volt ereje szerepet vállalni a rendszerváltó forradalom során, mert családja és hívei mellette álltak. „A titok az, hogy sosem voltam egyedül, a templomot pedig az akkor elindított társadalmi földrengés epicentrumává tettük” – fogalmazott a képviselő.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Népek találkozója a Mezőség peremén
Első hallásra talán nem kelti fel az ember kíváncsiságát a Mezőség északi peremén található egykori száz település, Paszmos. Az viszont már igen, hogy itt nyugszik a Teleki-kastély egykori tulajdonosa, gróf Teleki Ferenc felfedező, a 19. század jeles személyisége. Annak jártunk utána, mi maradt meg a magyar és szász emlékekből.
Csak ismerkedni szerettem volna az egykori szász falu, Paszmos földrajzi elhelyezkedésével, amikor egy öt évvel ezelőtti blogbejegyzésben megjelent a fent említett cím: A Mezőség peremén. Amint a Sajó völgyéből átszáguldottunk a tekei vasútállomás felé, nem gondoltam arra, hogy még Paszmosra visszatérek. Első találkozásunk semmi érdekeset nem mutatott, csakhogy az otthoni keresgélésben feltűnt egy név: gróf Teleki Ferenc költő, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tiszteletbeli tagja, akit Paszmoson temettek el. Egyből érdekessé vált e Beszterce vidéki, egykor szász, ma már teljesen román falu, ahol magyar költő, akadémikus élt és nyugszik, közel kétszáz éve.
Első megválaszolandó kérdés Paszmos földrajzi fekvése, főleg azért, mert nem megy keresztül rajta vasút, sem fontos országút, ezért távolabb élő emberek számára alig ismert. Legpontosabban így határozható meg fekvése: a Nagysajót Tekével összekötő úton fekszik Szászpéntek mellett. Csakhogy sok embernek Nagysajót is keresnie kell Erdély térképén.
Az utóbbi időben az erdélyi művelődéstörténet és néprajz egyre többet foglalkozik az erdélyi Mezőség néven ismert tájegység kutatásával. Ezek összefoglalásában Paszmos úgy jelenik meg, mint mezőségi település. Makkai Gergely a Mezőség tájökológiájáról írt könyvében is a 270 mezőségi település között sorolja fel a falut.
Kelet és nyugat találkozása
Lassan száll fel az október végi köd, vasárnap délelőtt még nedves csend borítja a falut, egyetlen férfivel találkozom a szász templom előtt, aki köszönésemre barátságosan válaszol. Kézfogásából és tekintetéből megérzem, kíváncsi, mit keres egy idegen vasárnap kora délelőtt a faluban. Amikor egykori szászok felől érdeklődöm, otthonos biztonsággal igazít el az utolsó, még itt élő szász asszonyhoz, Vultur Mariahoz, majd azt is hozzáteszi, most a lánya is épp itthon van Besztercéről.
Egy falu életében még az is fontos esemény, ha az elszármazott hazajön szüleit meglátogatni. Távol a várostól, itt még mindig úgy élnek az emberek, hogy tudják, mi történik a másik udvaron. Sehol sem látok olyan magas fallal bezárt udvarokat, mint a Szászföld hagyományos falvaiban, legfeljebb az utcák elrendeződésében fedezem fel az egykori szászság sajátos faluképét. A templom melletti egykori szász iskolában is vasrácsos ajtóval ellátott vegyesüzlet működik, most még zárva, mert alig-alig ébred a falu.
Túl korán érkeztem, Vultur Marianál zárt kaput találok. Sebaj, három fekete ruhás nő megy a román templom felé, én is arra veszem az utat. Először a román temető előtt állok meg, bent érdekes látvány fogad. Az első sorban egy friss hant, a koszorúkon még zöld a fenyő tűlevele, a sírhant előtt fából faragott, egyszerű kereszt az elhunyt nevével, s a név alatt a fába faragva egy virágváza, benne tulipán. Ekkor fedezem fel, hogy a mellette levő, az időjárástól szürkére kopott, húsz évvel ezelőtt állított másik fakereszten is látható egy egyszerű vázában három, majd egy másikon egy szál szép ívű tulipán faragása, két levéllel.
A 21. század elején három torony jelzi Paszmoson a múltat, a jelent és a bizonytalan-biztató jövőt. Egyik torony az egyszerű, egykori görög katolikus templomé, amely alatt eleven ortodox egyházi élet zajlik. Másik torony a szász evangélikus templomé, amely csendben, méltóságteljesen dacol az idővel, s néha román nyelvű görög katolikus liturgia szólal meg alatta. Harmadikként a falu felett árván, várakozóan áll a grófi kastély huszártornya. Három nemzet: erdélyi szász, román és magyar. Négy vallás: szász evangélikus, román ortodox és görög katolikus, magyar nyelvű római katolikus (egykori Teleki gróf) találkozik a tornyok múltjának krónikájában. Mára már egynyelvű – román – lett a paszmosi vallásos élet, legfeljebb a hozzáértő szem veszi észre a keleti és a nyugati, a görög katolikus és a görög keleti világ találkozását.
A román templom kellemes meleggel fogad, a központi fűtés működik. Nem nagy a templom, de így legalább ezen a vasárnapon megtelt. A torony alatti bejárat belső falán olvasom rövid történetét: épült 1910-ben. Sehol nincs utalás arra, hogy görög katolikusnak épült. Belső festése 1986–1990 között készült el, valóban szép, tiszta bizánci stílusú falfestmény.
A görög katolikusok viszont az egykori szász evangélikus templomot bérelik, s amikor a szomszédból a tekei görög katolikus pap átmegy misézni, akkor kinyitják a templomot. Így legalább látszik, jobban túléli a változásokat, mint a nála jóval fiatalabb, de árván hagyott Teleki-kastély. A tornyon látható felirat szerint a falu közepén álló gótikus, szász evangélikus templomot 1975-ben javították utoljára, mert ott díszeleg – helytelen írásmóddal – RENOWIRT 1975. Csodálkozom a feliraton, hiszen negyven évvel ezelőtt azért még volt ott annyi szász, akik közül tudhatták volna, a javítást németül így írják: RENOVIERT. Igaz, a közelben lévő kolozsnagyidai református templom előtti vasajtón ezt olvastam: „Imátkozzál”.
A „paszmosi Kazinczy”
A Kárpát-medencét Kr.u. a második évezredben építették tele tornyokkal, s erdélyi sajátosság, békés egymás melletti élés példájaként néhol három-négy torony is jelzi a nemzetek, vallásfelekezetek jelenlétét. A tornyok beleépültek mindennapi és ünnepi életünkbe egyaránt: mutatták az időt, amikor a napórát felváltotta a toronyóra, egymás megsegítésére szólítottak benne a harangok, ha tűz ütött ki valahol, és a toronyban zengő harangok kísérik el a halottakat még ma is. De a tornyok útmutatóak is egyben, mi is így igazítunk el kérdezősködőket – toronyiránt.
Pár évvel ezelőtt így látta mezőségi utazásai eredményeképpen a fák épített örökségét számba vevő Wagner Péter Paszmost: „festői falucska, látképét két torony uralja. Kerített szász evangélikus temploma gótikus, 19. századi neoromán stílusú toronnyal. Ma igen rossz állapotban van, a görög katolikus egyház használja. A 18. században épült Teleki-kastély bejárati szárnyának kapuja fölött karcsú huszártorony ül. A földszintes melléképületekkel körülvett udvaron kisebb kúriaépület düledezik.”
Nagysajó felől a Teke felé tartó átutazáskor mindebből semmit sem láttam, sem a gótikus szász templomot, sem a karcsú huszártornyot, pedig intő jelként éppen ez a huszártornyos felvétel került az erdélyi történelmi családok kastélyait bemutató nagy mű címlapjára: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem.”
Legnagyobb meglepetésem nem is a kastély, hanem annak építője és egykori ura: széki gróf Teleki Ferenc, aki az MTA tagja volt, és ott temették el Paszmoson. Az Új Magyar Életrajzi Lexikonban ugyan Paszmas áll, de 500 km-re Budapesttől nagyon ismeretlen lehetett ez a falu. Kortársai a grófot „paszmosi Kazinczy”-ként emlegették. Már csak ennyi információ is kíváncsivá teszi az embert, hiszen azon a még ma is eléggé ismeretlen vidéken nem sok akadémikus nyugszik. Más helyén a világnak a hálásabb utókor emlékművel és jól látható táblával jelzi a hely fontosságát, s büszke a nagy elődök emlékére. Itt csak kéttenyérnyi barna tábla szerénykedik az út kanyarulatában: „Castel Teleki”, de az akadémikus sírhelyét eltakarta az enyészet.
Félelmetes csend fogad ezen az október végi vasárnap délelőtt a kastély udvarán. A köd lassan száll fel, a harmatos fűben vonyítva szalad egy kóbor kutya, az ablaktalan, ajtók nélküli kastély kísérteties csendben vár. A kastély mögötti fákon varjúsereg, de az udvaron, az épületben élettelen csend és sivárság. Belépek a lakóépületként ismert kastélyrészbe, a bejárat fölött még olvasható az építés évszáma: 1752, de az épület teljesen üres. Egyetlen kibelezett fekete-fehér televízió utal a huszonöt évvel ezelőtt itt működött téesz idejére.
Körbejárom az élettelen épületet, s megállapítom: a huszártorony és a lakóépület még áll, valamint mögötte a hatalmas mocsári tölgyfa is, aminek törzsét négy ember sem éri át, s látom rajta a megjelölést: ANNO 1406. 1920-ban villám csapott bele, az itteni múlt idejének tanújaként mégis él.
Erről a paszmosi domboldalról a Teleki család már eltűnt, az enyészet elviheti Erdély egyik legérdekesebb, harmadfél évszázados kastélyát is, de a tölgyfák néma tanúkként még ott állnak…
A falu utolsó szász lakója
Második próbálkozáskor sikerül Vultur Mariaval, az utolsó paszmosi szász asszonnyal beszélgetni. Ludvégről származó férje után Vultur Mariaként mutatkozik be, leánykori neve Maria Lindert. Bemutatkozás után hozzáteszi, két hónapja özvegy. Amikor németül is köszöntöm, kedvesen beinvitál a lakásba, majd egy kávé mellett mesélni kezd, alig bírom jegyzetelni a családi krónika huszadik századi megörökítését, amiben egy kicsit ennek az egész észak-erdélyi régiónak zivataros történelme is megjelenik.
Anyai nagyszüleivel kezdi, akik helyi szászok voltak, vezetéknevük Barabás. A szász evangélikus temetőben fedezem fel később, hogy a magyar vagy román eredetű családok és vezetéknevek írásban és életmódban olyan szépen belesimultak a szász falu világába: a sírköveken ma olyan német nevek olvashatók, mint Barabasch vagy Someschan.
– Mikor mentek el innen a faluból a szászok, hogy már csak utolsóként beszéli itt az egykori erdélyi nemzet nyelvét? – teszem fel a megszokottnak tűnő kérdést, és Maria Lindert mesélni kezd.
– Már száz évvel ezelőtt is volt itt egy nagy exodus. Akkor mentek el innen az én nagyszüleim is. Ez érdekes történet. Ha tudja jegyezni, elmesélem. Nagyszüleim 1913-ban vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba, és magukkal vitték az akkor még egyetlen kislányukat. Két év múlva, 1915-ben Ohio államban született még egy lányuk: Katharina Lindert. Ő az én édesanyám.
– Amerikában született az édesanyja? – lepődöm meg.
– Várjon csak, mert ez hosszú családi krónika. Megszületett ott aztán a harmadik gyermekük is, és utána, 1922-ben a háromgyermekes család hazajött Paszmosra. Kijavították a házat, bevezették a vizet, ahogy a tengeren túl látták. De az ott szerzett pénz nem volt elég mindenre, ezért úgy döntöttek, visszamennek még pénzt keresni. Közben 1924-ben itthon született egy ikerpár, akik közül az egyik meghalt, csak a másik maradt életben. Abban az időben az a hír járta: ha nem marad itt egy biztos örökös, akkor elveszíthetik az itthoni birtokot. Először abban állapodtak meg, hogy az első két lány már elég nagy ahhoz, hogy az itt élő nagyszülők segítségével és az Amerikából küldött pénzzel megállhassanak a lábukon. Végül a Paszmoson született nagyobbik lány nem akart elmaradni a szülőktől, így az alig kilencéves lány maradt itt, és a család a pár hetes fiúkkal s másik két lányukkal visszautazott Amerikába. Ott még született egy ötödik gyerek is, a szülők pedig onnan támogatták az itt élő lányukat, rendszeresen küldtek neki ruhát, csomagot. Amikor tizenhat éves lett, kapott útlevelet, hogy menjen ő is a család után, mert majd együtt meggazdagodva úgyis visszajönnek. És most következik egy titokzatos történet. Csak találgatni tudjuk, mi történt, de végül nem ment el. Úgy gondoljuk, mindez a tizenhat éves lány lázadása volt a szülőkkel szemben, amiért őt egykor egyedül itt hagyták. Más variáció szerint talán a szerelem is közrejátszott. Édesapám egy hétgyermekes, de szorgalmas családból származik. 1932-ben házasodtak össze, egy év múlva megszületett a fiútestvérem.
– Ő most Németországban él? – szakítom félbe a családi rege mesélését.
– Igen, de addig még sok van. 1937-ben megszületett a nővérem, majd jött a háború, és 1944 szeptemberében kitelepítették a falut: a család az ausztriai Amstettenig ment. Körülbelül egy-két szász család maradt csak helyben, és nem is jött vissza mindenki. Szüleim 1945-ben jöttek haza, házunkba akkor már egy román tanító lánya volt beköltöztetve, aki még sokáig itt lakott velünk.
Maria Lindert 1947-ben született Paszmoson, és ma 68 évesen ő az utolsó szász a faluban. Fia Németországban él, bátyja szintén, lánya Besztercén lakik, nővére Kanadába ment férjhez. Mielőtt feltenném a szokásos, kínos kérdést, miért maradt itt, máris magyarázni kezdi:
– Tanítónőként Ludvégre kerültem, ott ismertem meg férjemet, Vultur Emilt, aki földrajz-történelemszakos tanár volt, összeházasodtunk, s itt éltük le életünket. Két hónapja temettük el, sírja ott van legelöl a német evangélikus temetőben. Most már van hely bőven mellette nekem is.
Észak-erdélyi honvágy
Maria Lindert időnként egy-egy német szót is beiktat román nyelvű mesélésébe. Az utolsó paszmosi szász szájából történelmi hitelességként hangzik a Schicksal – ami életsorsot, végzetet jelent. Talán románul itt nem is lenne ilyen igazi mélysége és súlya a végzet szónak. Név említése nélkül kezd bele egy másik paszmosi életsorsba…
A háború befejezése után az egyik paszmosi szász férfi nem jött haza Erdélybe, Kanadában keresett új hazát. „Rossz nyelvek szerint azért, mert távollétében született még egy gyerek. De ez háborús történet, amiről most már nem illik beszélni.” Egyetlen lányát és feleségét hagyta akkor itt, majd 1961-ben az akkor huszonegy éves lányát családegyesítés jogán kivitte tengerentúli hazájába. Már egy fél évszázada élt Kanadában családjával együtt az erdélyi szász nő, amikor Beszterce vidékéről elvándorolt erdélyi szászok utódaival találkozott, akik áradozva meséltek neki – angolul –, mekkora öröm volt, amikor ellátogattak őseik szülőföldjére, és ott megtalálták a gyökereket. Maria Lindert a fontosság kedvéért a gyökér szót anyanyelvén is megismétli: die Wurzel. Ennek a találkozásnak hatására az egykori paszmosi nő 2012-ben hazalátogatott, majd szülőföldjével való találkozásának élménye és meghatódása után a nyáron újból visszajött: immár lányával, fiával és fia barátnőjével együtt. Több mint egy félévszázad után szólalt meg lelkében a honvágy.
Maria Lindert őriz egy ehhez hasonló családi történetet is. Nővére 1975-ben ment férjhez egy Kanadában élő férfihez. Két év múlva szülei – a Paszmoson született édesapa és az Amerikában született édesanya – meglátogatták lányukat Kanadában. Ott tartózkodásuk idején átmentek az Egyesült Államokba, ahol még élt az 1924-ben kivándorolt édesanya, és ötvenhárom év után találkozott újból anya a lányával. Sőt, akkor ismerte meg legkisebb testvérét, aki már a tengeren túl született.
Maria néni lassan feláll, a belső szobából bekeretezett fényképet hoz ki, rajta a Kanadába férjhez ment nővére menyasszonyi ruhában, mellette az édesanya, annak amerikai testvére, és a Paszmoson született, de Egyesült Államokban élt nagyanya. Egy paszmosi szász család három nemzedéke látható egymás mellett, és az életben csak pár napot lehettek együtt. Egy fénykép őrizte meg ennek az észak-erdélyi családnak huszadik századi kálváriáját.
Maria Linderttől a szász evangélikus temetőbe indultam lefényképezni azt az alig egy méter magas, egyszerű, fából készült két kopjafát, ami unikum, csak ott található. Láttam az alig kéthónapos sírt, ahol az utolsó paszmosi szász asszony férje nyugszik, majd beültem az autóba, a kora délutáni napfényben megcsillant a Teleki-kastély huszártornya, mellette az őszi sárguló falevelek, s valami mégis azt súgta: nincs vége, nem lehet vége!
Két nap múlva telefonon felhívtam Maria Lindert asszonyt, meg akartam köszönni a megható, szép élettörténeteket. Telefonon már németül szóltunk egymáshoz, s kérte, keressem még fel, mert volna még mesélnivalója. Mégis folytatódik a paszmosi krónika.
Széki Teleki Ferenc
Teleki Ferenc ugyan nem Paszmoson született, de ennek is megvan a maga kálváriás krónikája. Az 1784-es Horea-lázadás idején a Beszterce vidéki románok is rettegésben tartották a magyar főúri családokat, így az áldott állapotba került édesanya Besztercére menekült, s ott szülte meg fiát 1785. április 4-én. Apja korai halála (1792) után az akkor alig hétéves félárva nevelését nagybátyja segítette, aki viszont szemrehányást tett neki magyartalanságáért. Teleki Ferenc jól beszélt angolul, franciául, iskoláit a besztercei piaristáknál kezdte, majd 1799–1801 között a bécsi Theresianumban folytatta, ahol szinte teljesen elnémetesedett. 1808-ban, Bolyai Farkas után tíz évvel, Göttingenben, Gauss városában matematikát tanult, s négy évre rá feltalálta az addig csak két kézben tartható, nehézkes szögmérő helyett az egy kézzel is használható szögmérőt, s ennek gyártását egy bécsi cég el is kezdte. Nem véletlen, hogy a paszmosi Teleki Ferenc neve és életútja ott található a nagy magyar feltalálókról írt könyvben. Harmincegy éves korában megismerkedett a vele éppen egyidős író, szerkesztő Döbrentei Gáborral, későbbi barátjával, akinek hatására a magyar nyelv és kultúra felé fordult, sőt barátja ösztönzésére verseket is írt magyar nyelven. Mindez másfél emberöltőnyivel a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István előtt. A vele történt tragédiát is barátjának, Döbrentei Gábornak panaszolta el levélben: „kastélyom, virág- és hajtóházammal, a hollandus házzal és kétemeletű mulatóházzal együtt április 27-én mind egészen földig leégett”. A paszmosi kastély azt a tragédiát átélte, Teleki Ferenc négy év alatt teljesen újjáépítette, és áll a kastély mind a mai napig. Azt hiszem, jelképnél is több mindaz, hogy az erdélyi történelmi családok kastélyairól négy évvel ezelőtt kiadott 600 oldalas könyv borítóján éppen a paszmosi Teleki-kastély látható abban az állapotban, amint az enyészet már nagyon kikezdte. Széki gróf Teleki Ferenc költő, feltaláló Paszmoson hunyt el 1831. december 16-án, ott is temették el. Sírja ma már ismeretlen, de az idősebbek még emlékeznek arra a kastély mögötti dombra, ahol egykor sírkövek álltak. Halála évében az MTA tagjai közé választotta, de a hálátlan utókor vagy jelenkor(?) méltatlanul engedte sírjának eltüntetését.
A kastély utolsó ura és lakója gróf Teleki Ernő volt, aki ugyan már Kolozsváron született, de édesapja elhunyta után 1926-ban, közgazdasági tanulmányai befejezése után Budapestről visszatért Paszmosra átvenni a gazdaság és a kastély irányítását. 1949-ben származása miatt elveszítette paszmosi birtokát, sőt 1954-ben Dobrudzsába száműzték. Autodidakta művészként hunyt el Kolozsváron 1980-ban. Ikertestvére, Andor, a Francia Becsületrend lovagjaként Dél-Amerikában, Buenos Airesben halt meg.
Ötvös József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pornó. De a legkegyetlenebb
Visky András Pornó című darabja személyes történetből inspirálódott, és mégis sokak történetét mondja el. Securitatéról, üldöztetésről, színházról, öngyilkosságról.
Személyiségi jogok tiprása, lehallgatás, öngyilkosságba hajszolás, intellektuális ellehetetlenítés: az erdélyi magyar művészet nem érzi a huszonhat éve véget ért átkos korszakot eléggé táptalajnak, mintha erőszakkal ki kellene törölni az emlékezetből. Alig vannak alkotások, amelyek szembesítenék a jelen társadalmat múltbeli gyökereivel, és ennek számos oka lehet, kezdve attól, hogy annyira kicsi a tér, hogy nehezen lehet csinálni bármit, hogy ki ne teregessük valaki szennyesét. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak Visky András Pornó című drámáját, amelynek két hete tartotta ősbemutatóját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, most pedig a közönség újra láthatta a 8. Interetnikai Színházfesztivál (IFESZT) keretében.
A pornó kegyetlen monodráma, főhőse egy fiatal színésznő a diktatúra utolsó évében, aki olyannyira ártatlan, játékos, talán kissé habókos is, hogy a mindennapok szürkeségét rengeteg játékkal oldja fel. Együtt él egy fiúval, akit nem akar megnevezni (lévén, csak Istennek van joga néven nevezésre), ezért csak Embernek hívja. A színházban leginkább a fények érdeklik, különösen a sarki fény, az aurora borealis. Egy panellakásban éli mindennapjait Emberrel, és amikor Görény szomszéd figyelmezteti őt, hogy bepoloskázták, először kissé megijed, de amikor megtudja, hogy nem a kellemetlen állatokról van szó, hanem csak lehallgatják, akkor rögtön megkönnyebbül, sőt, felveti férjének, hogy akkor már szeretkezzenek “nekik”. A belbiztonság figyelmébe azért kerül, mert előadásokat tart egy bizonyos Antival az utcagyerekeknek, azaz a kis koszos verebeknek, ahogyan ő nevezi őket. Ezekről az utcaelőadásokról egy Kispap fedőnevű ügynök jelentéseket készít, felforgatónak és államellenesnek minősítve azokat. Embert a hatóságok öngyilkosságba hajszolják, a lány terhes, de az őt ért tragédia miatt elvetél, majd meg nem született gyereke és férje után megy.
A darab címe, a Pornó a lány fedőneve a róla készített jelentésekben. Albert Csilla játssza, de nem ő az egyetlen ember a színpadon, ott van még a Másik, (Antal Attila) is, aki nagybőgővel kíséri az eseményeket, csak ritkán szegeződik a néző tekintete rá, lévén, hogy megbúvik a színpad egy sarkába, de kapcsolata a színésznővel mindvégig intenzív. Egymásra hangolódnak, testre a zene, zenére a szó. Egyébként csak néhány kellék van, egy keret, melynek a Lány folyamatosan megváltoztatja funkcióját, hol fogas, hol hitvesi, hol kórházi ágy lesz, egy légfúvó, amely néha beindul, és egy műanyagfóliát lebegtet, hol szelíden, hol vadul, illetve a színpad fölött felfüggesztve egy fehér, kissé kopott fém íróasztal, mint egy égitestből, úgy süt belőle az állandó fenyegetés. És van egy angyal is, igaz, csak a csontváza, Picúrnak hívják, és nem tud beszélni, gyerekkori, akkor még élő angyalának csontváza. Albert Csilla majd másfél óra koncentráltsággal van a színpadon, hol gyerekes lelkesedéssel, hol már-már misztikus elragadtatással beszél, hol megtörten sétál ide-oda, jelenléte betölti a díszletek között tátongó űrt. Mozgása már-már egyetlen nagy tánckoreográfia, mimikája remekül alakul ahhoz, ha netán gyors ritmikájú párbeszédet kell mondania a Lány és az Ember, a lány, vagy Anti bácsi között. Remekül tudja bármely elnarrált szereplő tulajdonságait nyújtani: a rettegő Görény úrét, a kimért Emberét, és a titokzatos Anti bácsiét, aki a legizgalmasabb karakter: még Kispap sem tudja, hogy ő kicsoda, de úgy tűnik, a maga bölcsességével amolyan óvó figura, elmondja a fiataloknak, hogyan működik a világ körülöttük, segít “Pornónak” az előadásokban, majd egyetlen fájdalmas, különös dallamú, erős énekkel búcsúzik Embertől, annak öngyilkossága után. Ő fogalmazza meg az egyik alaptételt: „A diktatúra, mondta Anti, nem kivételes állapot, az a kivételes, ha nincs, ha nem diktatúra van, hanem szabad a tér.” A színésznő játékát csupán Kispap jelentései szakítják félbe, ilyenkor a színpadon sötét lesz, és vetített videók közben hallható Dimény Áron hangja. A videók fehér-feketék, egy park, egy utca, majd utoljára a tömbház látható rajtuk. Kezdetben azt hihetnénk, hogy a belügyesek videóját akarja jelenteni, de az első vetítésnél már látjuk, hogy ez nem föltétlen állja meg a helyét, a szubjektív kamerabeállítás egy, a parkban bolyongó ember szemszöge, egyedül van, kezdetben mintha céltalan lenne a tekintete, de aztán a hirtelen hátrafordulás, a paranoiás mozgás már inkább egy áldozat szemszöge. Nem a lányé, hiszen ő nem fél, neki nincsenek titkai, inkább azoké az esendőké, akik a korban élve féltek annak zsarnokságától, mindenhatóságától. A Pornó jóval komplexebb előadás, mintsem egyetlen megnézés alapján össze lehetne foglalni. A pornó pedig nemcsak a színésznő fedőneve, a pornó az, ahogyan felépül a rendszer, a kukkolás rendszere, az intimitás megszűnése, a pornó a különös, empátiátlan tekintet, az áldozatra néző hideg tekintet, a pornó az, hogy konspiratív ügynökként elnevezed pornónak az áldozatot. A pornó szó mindent magába gyűjt, abortuszt, karácsonyt, erőszakot, a hatalom szorítását, majd feloldását, azt, hogy akkor is ellenség vagy, ha egyáltalán nem érdekel téged a diktatúra. A pornó az, hogy “nem félni tilos”. A Lány beszél egy részben egy pornójelenetről, a fiút és a lány testét megérinti a fény, és abban a pillanatban igaz szerelembe esnek, a stáb kétségbeesetten menekül, míg ők kisétálnak, és együtt élnek. A dráma hőse megszelídíti, esztétizálja a világot, a zsarnokságot, megkeresi a boldogság lehetőségeit, egyszerűen ilyen a természete, még a halott gyermekét kioperáló orvosokat is Napraforgóknak nevezi el. Saját erkölcsi mércéje van, egy másik, isteni hatalomnak felel, ami jóval félelmetesebb, de jóval szenzációsabb élményeket is ad, és mintha a színház sajátos metafizikája kapcsolódna össze egy keresztényi világgal a Nagy Néma Világosító személyében. A lánynak a színház nem csupán hivatás, munka, hanem egyszerre a személyiség által megérinthető végtelen tere, egyszerre etikai kódex is, amiben benne van a kegyelem gesztusa, az agape lehetősége. Nem véletlen, hogy az utcagyerekeknek, akik színházi előadásra érkeznek, a járókelők hamar elkezdenek ételt hordani. A dokudráma egyébként szatmári ihletettségű, tulajdonképpen a szerző feleségének tragikus történetéből inspirálódott a fiktív szereplő. Most mondhatni, hogy a darab hazaérkezett. Visky még 2008-ban írta, amikor a Nemzeti Színház arra kért fel szerzőket, hogy a Tízparancsolat egy-egy parancsára írjanak darabot. Viskynek a hetedik jutott, a “Ne lopj”. Életet, szabadságot, világot, jövőt. Az ősbemutató Budapesten, a Bethlen Téri Színházban volt, akkor stúdióelőadásként, a nézőkhöz közelebb, egymás mellett zenész és színésznő, elképzelhetően még nagyobb feszültséget róva így a közönségre. Nagyszínpadon azonban mintha a távolság levenne bizonyos terheket rólunk, ugyanakkor mintha így jobban elhinnénk, hogy ez bárki története lehetne. „Pornó” gyereke, majd az anya is a forradalom előtt néhány nappal halnak meg, nem lehet nem egy áldozásra gondolni. Pornó, Ember, és a Gyerek a maguk bűntelenségével magukra veszik a büntetést, így tisztítanak meg túlélőket, nézőket. Az előadás szereplői: Lány: Albert Csilla m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, A másik: Antal Attila m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Opera művésze, Zene: Antal Attila m. v., Tér-fény-játék: Visky András m. v.
Kulcsár Árpád

Transindex.ro

Hogyan lehet manapság olvasókat nevelni?
Oktatható-e a magyar irodalom?
Ezzel a címmel hirdettek meg beszélgetést a könyvvásár első napjára a Nemzeti Színház Irodalmi Kávéháznak berendezett szigetén. Nyáry Krisztiánt, a sikeres írót, szerkesztőt, irodalomtörténészt, aki a magyar irodalom és utóbb a képzőművészet sok jeles személyiségének szerelmi életét tárta fel nagy sikerrel, Balázs Imre József egyetemi előadótanár, költő kérdezte, aki a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán a XX. századi magyar irodalmat oktatja.
A beszélgetés témáját olvasva azt gondolhatta az ember, hogy magyartanárok sokasága fogja cáfolni a címbeli kérdésfelvetést, esetleg lesznek diákok is, akik kifejtik véleményüket. Mindez sajnos nem következett be, valószínűleg az időpont miatt, a témát ugyanis alkalmasabb lett volna egy délutáni órára beiktatni. Akik részt vettünk, érdekes beszélgetésnek lehettünk tanúi arról, hogy a szakemberek szerint hogyan és mit kellene oktatni, hogy az irodalomóra vonzó legyen a mai fiatalok számára.
Mindkét beszélgetőpartner érintett az ügyben, hiszen Nyáry Krisztián is dolgozott oktatóként a pécsi tudományegyetemen, Balázs Imre János pedig egyetemi docensként bejárta Erdély iskoláit, és meggyőződhetett, hogy mi zajlik a magyarórákon.
S ha megütköztünk volna a címen, Nyáry Krisztián válaszából kiderült, hogy Magyarországon egyre gyakrabban bukkan fel az a kérdés, hogy oktatandó-e, azaz, hogy kell-e egyáltalán oktatni a magyar irodalmat, kell-e ennek a "szenvedésnek" kitenni a diákot. Nagyvállalkozók, gazdasági szakemberek szerint sokkal praktikusabb dolgokat kellene tanítani az iskolában.
Kérdésre válaszolva elmondta, hogy nem tartja kedvező iránynak azt, hogy az alternatív tankönyvek helyett a központosított, egy tankönyves oktatás felé mozdultak el Magyarországon, ami nehéz helyzetbe hozza az irodalomtanárokat. Egy folyamatosan duzzadó anyagot kell oktatniuk, egy kaptafára készült módszertan szerint, s így a kortárs irodalomra – az érettségire való készülődés miatt – nagyon kevés idő marad, amit jól csak a nagyon hozzáértő pedagógusok tudnak felhasználni, érdekessé tenni – tette hozzá.
Mit kellene irodalomórákon oktatni, mire kellene ezeket az órákat leginkább felhasználni? – fonta tovább a beszélgetés menetét a kérdező, aki három lehetőséget villantott fel.
Elsőként azt a radikális változatot, amit Horváth Viktor a Magvető Könyvkiadónál megjelent könyvében (A vers ellenforradalma) képvisel. Véleménye szerint az irodalom egy művészet, amit úgy kellene oktatni, mint a képző- vagy a zeneművészetet, a zeneórán a gyermek zenél, rajzórán rajzol, irodalomórán pedig írnia kellene, amit eddig a legkevésbé próbáltak ki. A másik a műközpontú, a fogalmi nyelvet elsajátító, elemzési szempontokat nyújtó, gyakran a szakszerű irányba elmenő oktatás. A harmadik egy "panteon" tanítása emberekről, akiket egyszer nagy íróknak kezdtek el nevezni, és bekerültek a kötelező tananyagba.
Mindháromra szükség van, szögezte le Nyáry Krisztián, majd kifejtette, hogy az első valóban hiányzik az oktatásból, pedig jó magyar hagyománya van. A középiskolai önképzőkörökre utalt, amelyek a 20. század kezdetén a magyar irodalom oktatásának kulcsfontosságú részét képezték, abból a meggondolásból, hogy aki megpróbál verset vagy prózát írni, az olvasni is fog. Kialakul benne az irodalmi mű megközelítésének készsége, ami szerinte mára kikopott az irodalomoktatásból. Ezt véleménye szerint iskolás gyermekek magyar irodalmi szövegekkel való találkozásaként érdemes felfogni, ami elkezdődik az óvodában és az érettségiig tart. Magyarországon tízéves koráig mindenki a legkorszerűbb irodalomoktatást kapja, ugyanis találkozik a klasszikus gyermekirodalmi alkotások mellett neki szóló kortárs prózai vagy lírai szövegekkel, akár megzenésítve is, ami nagyon felhasználóbarát és nem tekinthető másodrendűnek. Tízéves koráig írással is próbálkozik a gyermek, de aztán elhitetik vele, hogy ez olyan szakma, amelyet halott szerzők gyakoroltak, akiknek a színvonalára nem ér fel, s attól kezdve meglepetést jelent, ha élő szerzőkkel találkozik.
Nyáry Krisztián nagyon fontosnak tartja a szöveg- és értelmezésközpontú megközelítési módot is, de azt néha kiszorítja a harmadik lehetőség, az irodalmi kánon, azaz a jelentősnek tartott szerzők sora, ami folyton nő, ezért kevés idő marad arra, hogy szövegértelmezést is tanuljanak. Holott 10 és 18 éves kor között dől el, hogy valaki fogyasztója lesz-e az irodalomnak a későbbiekben vagy sem. Aki nem tud megbirkózni vele, az soha többet nem fog olvasni, ami óriási veszteséget jelent. De miért tanuljon egy mérnök vagy egy bolti eladó irodalmat? Amire válaszként elhangzott: azért fontos verseket olvasni, megtanulni és értelmezni, mert az emberiség történetében nem találtak a költészetnél jobb módszert az érzelmi tapasztalat közvetítésére. Lehet konferenciákat szervezni, több száz oldalas kötetet kiadnak arról például, hogy mi a magány, de annál tömörebben megfogalmazni, mint ahogy József Attila tette "a semmi ágán ül szívem" verssorával, nem lehet. Ha ez a tudás elmarad, egy egész kultúra lesz szegényebb.
A későbbiekben Nyáry Krisztián visszatért arra, hogy nem feltétlenül kell, de érdemes és szükséges életrajzot is tanítani, mert olyan értelmezési lehetőségeket nyit meg, amelyek a szerző életének ismerete nélkül nem hozzáférhetők. Példaként Radnóti Miklós Levél a hitveshez című versét említette, ami önmagában egy nagyon szép szerelmes vers, de jelentése sokkal gazdagabb lesz, ha tudjuk, hogy milyen körülmények között írta a szerző. Nem szentekként kell az írók, költők életét tanítani, hanem azokat az eseményeket, történéseket kiemelve, amelyek az életmű értelmezésének a megkönnyítése mellett az adott korosztály számára érdekesek lehetnek.
A beszélgetés a klasszikus és kortárs irodalomról és annak megítéléséről, szerepéről folytatódott tovább. Nyáry Krisztián szerint minden korosztállyal lehet olyan irodalmi szövegeket megismertetni, amelyeket értelmezni tud, s ha bonyolult, az hozzásegítheti még nehezebb szövegek értelmezéséhez. A magyarországi oktatás egyik legnagyobb problémájának tartja, hogy a diák időrendi sorrendben jut el a hozzá közelálló kortárs szerzőkig, miután átrágta magát a nehéznek tartott klasszikusokon. Ezen az úton morzsolódnak le azok, akik számára leküzdendő tantárggyá válik az irodalom, amellyel szemben kialakul bennük az ellenállás, amit csak a nagyon jó tanárnak sikerül kiküszöbölnie. Jó modellnek tartja azoknak az országoknak az irodalomoktatását, ahol párhuzamosan tanítják a kortárs és a klasszikus irodalmat. Ez utóbbit pedig időszakonként átértékelik és megrostálják.
Meg kellene tenni azt a lépést, hogy a gyermek felől nézzük az irodalmat, és azt adjuk az órán, ami pszichológiai fejlettségének szintjén érdekli, amire rezonálni tud, és itt fel lehet használni akár az értékes dalszöveget is (hiszen Bob Dylan irodalmi Nobel-díjat kapott) – egészítette ki a mondottakat a kérdező, amivel beszélgetőpartnere is egyetértett.
Szó esett az irodalom és társművészetek hatásáról, valamint arról is, hogy Nyáry Krisztián művei kedvcsinálónak irodalomórákon is használhatók azon korosztály számára, amelynek a szerelem az egyik legfontosabb problémája. Könyvei elsősorban szórakoztató szövegek, amelyek felkelthetik az érdeklődést azon szerzők iránt, akikről szólnak – hangsúlyozta a szerző.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Csikys diákok az Országos Ifjúsági Honismereti Akadémián
November elején tartották Lakiteleken a XXI. az Országos Ifjúsági Honismereti Akadémiát, amelyen a Csiky Gergely Főgimnázium két tanulója is részt vett.
Bíró Endre és Godó Ákos X. C osztályos diákokat Olasz Angéla, az iskola egykori történelem szakos tanára készítette fel és kísérte el az eseményre, ahol a „Regék, mondák, történetek lakóhelyemen” témához kapcsolódva, referátumaikban kisiratosi és aradi mondákkal, történetekkel ismertették meg a Kárpát-medence különböző iskoláiból – Délvidékről, Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, és természetesen az anyaországból – érkező résztvevőket.
A rendezvény fővédnöke Lezsák Sándor, a Lakitelek Alapítvány elnöke, a Magyar Országgyűlés alelnöke volt, támogatója pedig az Emberi Erőforrások Minisztériuma Kultúráért Felelős államtitkársága.
Olasz Angéla tanárnő beszámolójában elmesélte, hogy az alapítvány elnöke – értékes gondolatokat közvetítő köszöntője mellett – előadást is tartott „Értékfeltáró Kollégiumok a Kárpát-medencében” címmel, amelyben hangsúlyozta, hogy a Népfőiskola lehetővé teszi, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok is bekapcsolódjanak az értékőrző tevékenységbe.
„Felemelő érzés volt az előadás végén köszönteni a 80. születésnapját ünneplő Kossuth- és József Attila-díjas Buda Ferenc költőt, aki Lezsák Sándor kérésére 1956-os verseiből mondott el mély átéléssel néhányat. A néprajzkutatók és muzeológusok előadásai, valamint a diákok korreferátumai mellett a szervezők – Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke és Bartha Éva titkár – több érdekes és szívet-lelket melengető programról is gondoskodtak” – mesélte a tanárnő.
A résztvevők számára emlékezetes marad a Népfőiskolán megtett ismerkedő séta, melyen a Kölcsey-ház mellett meglátogatták a könyvtárat, a kőjurtát (Ferencz Béla fafaragó mester csodálatos alkotásaival) és a nemzeti szoborparkot. A tanárnő elmondta, hogy sok látnivalót kínált a kirándulás, amely gyönyörű építészeti alkotások – mint a kecskeméti Városháza és a Cifra Palota – mellett sok más érdekességgel lepte meg a résztvevőket. Itt megemlítette a múzeumokban tett látogatásokat, a Kiskun Múzeum udvarán látható népi műemléket, a szélmalmot és a Tiszakécskén élő Kovács Miklós kékfestő mesterrel való találkozást, aki a tiszakécskei 1956-os sortűz szemtanújaként igaz történeteket mesélt.
A találkozás záró estéjén az akadémia résztvevői 60 égő gyertyával tisztelegtek 1956 dicső emléke előtt. Mindazt, amit az előadóktól és diáktársaiktól, valamint a kirándulás színhelyein tanultak, egy izgalmas vetélkedőn értékesítették a diákok, majd a csapatok előadtak egy általuk kedvelt történetet is.
A csikys csapat tagjai – állításuk szerint – tudásban gyarapodva, élményekkel gazdagodva, hálás szívvel vettek búcsút a honismereti akadémia szervezőitől, akiknek ezúton is köszönetüket fejezik ki, valamint az új barátoktól, akikre szeretettel gondolnak.
„Bízunk abban, hogy egy új témában elmélyedve, a következő évben is lehetőségünk lesz találkozni a múlt értékeivel és együtt tervezni a jövőt” – mondta a résztvevők nevében Olasz Angéla.
Megkértük a résztvevő diákokat, osszák meg velünk a Honismereti Akadémiával kapcsolatos élményeiket.
Bíró Endre beszámolója következik:
„November 2-án, szerda reggel indultunk útnak Lakitelek felé osztálytársammal, Godó Ákossal, hogy részt vegyünk a konferencián Olasz Angéla nyugalmazott tanárnő több hetes felkészítésével (köszönettel tartozunk áldozatos munkájáért!), különböző régiókból érkező diákokkal együtt. Első nap meghallgathattunk néhány érdekfeszítő előadást a magyar mondavilággal és mondagyűjtéssel kapcsolatosan, majd a jóízűen elfogyasztott vacsorát követően egy nem mindennapi ismerkedési játékban vehettünk részt, amihez felkészítő tanáraink is csatlakoztak. A kezdetek tehát mindenképpen adottak voltak új, életre szóló barátságok kialakulásához.
Másnap reggel megkezdődött a diákok korreferátumainak bemutatása, majd ebéd után egy félnapos tanulmányi úton gyűjthettünk rengeteg emléket és információt a látottak kapcsán, szétnéztünk Kecskeméten, Kiskunfélegyházán és Tiszakécskén, míg Szentkirály sajnos kimaradt a programból. Visszatérésünket követően megmártózhattunk a Népfőiskolához tartozó uszoda üdítő vizében, amelyet szintén kár lett volna kihagyni.
A pénteki nap reggelén folytatódó korreferátum-bemutatások keretében mi is sorra kerültünk, elsőként Ákos szólt néhány szót Kisiratos mondavilágával kapcsolatosan, ezután jómagam ismertettem Aradi mondák, legendák, történetek című dolgozatom tartalmát, amely során megfogott egyfajta jóérzés, látván, hogy diáktársaim odafigyelnek a mondottakra, így fáradozásomat minden szempontból siker koronázta, legalábbis úgy éreztem. Ebéd után is korreferátumok sora követte egymást, majd este egy játékos vetélkedőre adott alkalmat a sors, amely közben igen jól éreztük magunkat. A nap lezártát egy tiszteletteljes megemlékezés jelentette, amely során 60 gyertyát gyújtottunk '56 hőseinek tiszteletére, ennyi éve tört ki ugyanis a forradalom, amit a szovjet tankok végül sajnálatos módon leigáztak.
Szombat reggel a zsűri kiértékelte a bemutatott dolgozatainkat, amelyeket egyformán jónak és – ha lehet így fogalmazni – tökéletesnek talált a maguk nemében. Délben végül útra keltünk, egy röpke évre búcsút mondva új barátainknak, abban a reményben, hogy jövőre valamennyien viszontlátjuk egymást, egy másik helyszínen, amit Lakitelekhez hasonlóan örökre szívünkbe zárhatunk.
Számomra ezek után nem kérdéses, hogy kedves emlékek maradtak meg e pár nappal kapcsolatban, melyek talán olyan emberekhez kötnek, akikre hosszú évek múltán is szívesen emlékezem vissza.”
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Hivatalosan is elkezdődött a parlamenti választási kampány
December 11-én lesznek Romániában a parlamenti választások, ma hivatalosan is elkezdődött a harminc napig tartó kampány. Elemzők szerint ez paradox módon azt fogja eredményezni, hogy az utcákon kevésbé lesz látható mindez, mint eddig. A tavaly elfogadott új választási reformcsomag ugyanis állami finanszírozás alá vonta és szigorú keretek közé szorította a kampányt. Az utóbbi hetekben számos romániai nagyvárosban megjelentek a jelöltek arcképét és a pártok választási szlogenjeit hirdető molinók és óriásplakátok, de ezeket most el kell távolítani, mert a választási kampány idején csak az erre kijelölt helyeken és sokkal szerényebb méretekben szabad politikai hirdetményeket kihelyezni.
A júniusi helyhatósági választási kampányhoz hasonlóan az óriásplakátokon kívül most is tilos a hangosbemondók, a kivetítők használata, a választók ajándéktárgyakkal, ingyenkoncertekkel és tűzijátékokkal történő mozgósítása is. A kampányban a jelölteknek kizárólag félméteresnél nem nagyobb plakátokkal, szórólapokkal, valamint médiaszereplésekkel és politikai rendezvényekkel szabad versengeniük a polgárok bizalmáért.
Tilos ez alkalommal is golyóstollakat, bögréket, vödröket, élelmiszert, ruhaneműt, ernyőt, öngyújtót, órát vagy bármilyen más ajándéktárgyat osztogatni, azok értékétől függetlenül, a jelöltek nem használhatják már a települések utcáin köröző, hangosbemondókkal felszerelt kampányautókat, de azt is büntetik, ha gépkocsikon, üzletek kirakataiban vagy bárhol másutt választási reklámot függesztenek ki, az erre a célra kijelölt plakátoló helyek kivételével.
A közszolgálati média parlamenti súlyukkal arányosan ingyenesen biztosít műsoridőt a parlamenti pártoknak és az ország legalább felében teljes listát állító parlamenti kívüli pártoknak. A magántelevíziók is szervezhetnek választási vitákat, de be kell tartaniuk a kiegyensúlyozottságra vonatkozó törvényes követelményeket és minden pártnak azonos tarifa szerint kell műsoridőt biztosítaniuk. Reklámidőt a pártok nem vásárolhatnak. Az új pártfinanszírozási törvény értelmében a választási kampányokat immár az állami költségvetésből pénzelik Romániában. A jelöltek hitelekből megelőlegezett költségeit utólag számolják el, de csak akkor, ha pártjuk megszerezte a voksok legalább három százalékát. Egy képviselő vagy szenátorjelölt legfeljebb 63 ezer lejt költhet kampányára, mivel azonban a parlamentnek (a kedvezményesen mandátumhoz jutó kisebbségi képviselőket nem számítva) 448 tagja lesz, és minden megyében két-két póttag is szerepelhet a jelöltlistákon, az országos listát állító pártok kampány-költségvetése a mostani szerényebb körülmények között is elérheti a 40,3 millió lejt.
A december 11-i parlamenti választásokon csaknem 6500 jelölt pályázik képviselői vagy szenátori mandátumra negyven párt, pártszövetség illetve kisebbségi szervezet színeiben, vagy függetlenként. A jelöltállítást megelőzően 11 pártnak sikerült elegendő (190 ezer) támogató aláírást összegyűjtenie ahhoz, hogy országos listát állíthasson.
A választói névjegyzékben 18,9 millió név szerepel, ezek közül 18,3 milliónak szerepel romániai lakhely az irataiban, 600 ezer román állampolgárnak pedig bejelentett külföldi lakhelye van.
Először voksolhatnak levélben a külföldön élő román állampolgárok: erre azonban a voksolás előtt legalább három hónappal regisztrálniuk kellett. A határidő lejártáig kevesebb mint 8900-an kérték, hogy levélben adhassák le voksukat.
A most kezdődött parlamenti választási kampány a voksolás előtti napon, június 4-én reggel 7 órakor ér véget.
Kolozs megyében negyedik az RMDSZ
A Megyei Választási Iroda (BEJ) sorhúzás alapján állította fel a sorrendet, hogy a szavazólapra milyen sorrendbe kerüljenek fel a december 11-ei választásokon induló pártok. Eszerint az RMDSZ a negyedik helyre kerül a szavazólapon a december 11-ei parlamenti választáson. A listán szereplő pártok közül az RMDSZ az egyetlen magyar politikai alakulat, amely indul a megmérettetésen. Az RMDSZ listáit Kolozs megyében Csoma Botond és Hegedüs Csilla képviselőjelölt és László Attila szenátorjelölt vezeti.
Szabadság (Kolozsvár)

Kiállítás a debreceni 56-ról
Az 1956-os magyarországi forradalom debreceni eseményeit felidéző tárlat nyílt pénteken délben a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen.
A pénteki tárlatnyitón Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) rektora köszöntötte a főként fiatalokból álló, szép számban megjelent közönséget. Beszédében többek között kifejtette: csak olyanok állítanak emlékműveket, emléktáblákat, emlékköveket, akik pontosan tudják, milyen életmentő szerepet tölt be egyén és közösség életében az emlékezés. Az emlékőrzés és művelés az emlékápolás és éltetés pótolhatatlan és nélkülözhetetlen feladatokat töltenek be életünkben. Életveszélyes lehet az emlékezés ellentéte, a felejtés, mely felbecsülhetetlen károkat okoz az egyes ember és a közösség életében. „Azok, akik a felejtés ellen harcolnak, azok a mindenkori helytállók. Ezzel a most állított emlékjellel itt és most emlékezünk és emlékeztetünk az egykori helytállókra” – fogalmazott Pálfi József.
A rektor üdvözlőbeszéde után dr. Jávor András, a Debreceni Egyetem általános rektor helyettese szólt az egybegyűltekhez: „A Debreceni Egyetemnek küldetése és kötelezettségei vannak, ezek egyike 56 eszmeisége, a másik az, hogy elkötelezettek vagyunk a határon túli magyar kérdésekért, és elkötelezettek vagyunk a PKE-val való kapcsolatápolásban” – szögezte le elöljáróban. Majd így folytatta: „Nagyon komoly tartozásunk van: egyrészt tartozunk az ifjúságnak azért, hogy pótoljuk az ismerethiányokat, amik 56 kapcsán fennállnak, hiszen 56-ról beszélni sem volt szabad hosszú ideig, másrészt itt a magyarság vállalása sem biztos, hogy mindig konfliktusmentes volt. Ezért gondoltuk azt, hogy a Debrecenben elkészült kiállítást mindenképpen szeretnénk itt is bemutatni, hisz itt a tartozás még nagyobb, mert akik itt hősök voltak, és felvállalták 56 eszmeiségét a magyarságukat is felvállalták, és gyakorlatilag csak a szenvedés jutott osztályrészükül.”
A tárlat
A továbbiakban felidézte, hogy az egyetem kiírt egy pályázatot, amelyen a Sapientia és a PKE hallgatói is részt vettek, különböző videóanyagokat készítettek, amelyekkel megelevenítették 1956 hangulatát, történéseit. A kiállítás eredeti célja az lett volna, árulta el a rektorhelyettes, hogy felhívja a figyelmet arra, amit a korabeli dokumentumokkal igazolni is lehet, mármint azt, hogy a forradalom Debrecenből indult, hiszen ott már október 22-én volt egy diákgyűlés, amelyen a fiatalok megfogalmazták követeléseiket. „Mi ezzel a kiállítással szeretnénk azokra a hősükre emlékezni, akik áldozatai voltak 1956-nak” – tette hozzá végül Jávor András. Magát a kiállítást Petró Leonárd, a Debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtárnak a munkatársa ismertette, elmondva, hogy kiállítást úgy alakították ki, hogy egyszerűen bele lehet sétálni. A tartalom nagy része a kivetítőn látható: az 1956-os események debreceni történései és országos események rövid kronológiája követhető rajta. „Az események Debrecenben indultak el október 22-ének délutánján: egy három órakor tartott diákgyűlésen fogalmazták meg azt a huszonkilenc pontot, amelyből másnap húszpontos követelést állítottak össze debreceni egyetemisták és középiskolások közösen” – fogalmazott. Az említett 29 pont látható a hirdetőoszlopon is, amely a korhangulatot idézi meg. A kiállítás szerves részeként elhelyeztek egy Debreceni Egyetem című lapot, amely szintén a 29 pontot tartalmazza, illetve az események kronológiáját, valamint magyarázatokat a 29 ponthoz. Az installáció másik oldalán elhelyezett tévén azokat a videó anyagokat lehet látni, amelyeket a pályázatra készítettek a fiatalok, zömében egyetemisták, középiskolások, de általános iskolások is részt vettek a pályázaton. Az installáció mellett elhelyezett sajtótortán helyet lehet foglalni és a videókat lehet nézni. A kiállításon korabeli fotók illusztrálják a teret és az installációt. Az érdekes, igényes tárlat november 21-ig látható a PKE-n.
Pap István
erdon.ro

Északi Színház: egyedül is menne
A Szatmárnémeti Északi Színház Erdélyben az utolsó, önkormányzati fenntartásban álló színház, amely két tagozattal működik. A Harag György Társulat több éve szeretné, ha külön intézményként működnének a tagozatok. Bessenyei Gedő Istvánnal, az önállósodás lehetőségeiről beszélgetett Simon Judit az Ifeszt-en, amikor egy titkot is megtudott.
Bessenyei Gedő Istvánnak, a Kárpát-medence legfiatalabb magyar színidirektorának két titka van. Az egyiket lehetetlen megfejteni, ő sem tudja rá pontosan a választ, hogyan lehet ott az Ifeszt minden helyszínén, miközben szervez, intézkedik, beszélget, mosolyog. Szerintem sosem alszik, és csak ritkán eszik. A családja fényképről még felismeri. Ami biztos, ez is hozzájárul a fesztivál gördülékenységéhez, és a jó hangulathoz. A másik titokról később.
Ami nem titok, hogy a Harag György Társulat és annak vezetője nem adták fel céljukat, hogy a Szamárnémeti Északi Színház magyar és román társulata külön intézménnyé váljon. „Várjuk az alkalmat, hogy újra megpróbáljuk és remélem, ezúttal sikerrel járunk”.
Eddig kétszer adódott erre kedvező alkalom. „Elsőre úgy nézett ki, hogy megvalósul. Az RMDSZ kezdeményezésére megszületett az előterjesztés, még Coica úr, az akkori polgármester is hajlott rá, de a városi tanács, a román tagozat heves tiltakozása miatt, mégsem támogatta a magyar színház létrejöttét.
A művészeti igazgató szerint „a második alkalomkor már nem volt olyan jó a helyzet, mert éppen kampányidőszak volt.
A direktor úgy véli, kampányban nem szabad előhozakodni a szétválással, mert olyankor felerősödik a nacionalista hullám. Most is kampányidőszakban vagyunk, várjuk, hátha a választások után megnyugodnak a kedélyek, stabilizálódik a helyzet.
„Ez nagyon kényes kérdés, mert az ellenzők úgy tematizálják, hogy el akarjuk venni a színház épületét is, és a román társulatot „száműznénk” a szakszervezeti művelődési házba. Holott erről szó sincs. Mi jogi önállóságot szeretnénk mindkét társulatnak. Két különálló intézmény működne ugyanabban az épületben. Úgy működne, mint például Nagyváradon, ahol jól megférnek egymás mellett a jogilag és nem utolsó sorban gazdaságilag néhány esztendeje szétvált színházak.
Mintha kollégáink a román tagozaton is kezdenék megérteni, amikor másodszor vetettük fel a kérdést, már nem volt annyira vehemens a tiltakozás”.
Bessenyei Gedő szeretné, ha a román kollégáiban is tudatosulna, hogy ez szakmai és gazdasági kérdés, nem politikai, s még csak nem is nemzetiségi. Ők is sokkal jobban járnának, ha nem közös kasszán volna a két társulat. „Kevesen értik meg, hogy a színház a legdrágább művészet, és a román tagozatnak is sokkal több pénz jutna, ha különálló intézmények lennénk.” Az ellenzők a nacionalista húrokat pengetik, holott ez elsősorban szakmai kérdés. Jelenleg egyazon könyveléshez tartozik, de külön fejezetben a román és a magyar társulat, a bábtagozat és a gyártás. „Folyamatosan azt mondogatják, hogy a magyar társulat teljes művészi szabadságot élvez, csak a kassza közös. Ez éppen olyan, mintha ketten laknának egy lakásban, és egyik azt mondaná, akkor jössz haza, amikor akarsz, de a kulcs nálam van, és este tízkor bezárom az ajtót. Meg kellene érteni, hogy a színház működtetéséhez nem csak a repertoár szükséges, hanem határozott célt követő gazdasági stratégia, PR, marketing tervek.” Az igazgató elmagyarázza, hogy ha szétválnának, mindkét intézmény tudna hosszú távra tervezni, és spórolni is pénzt akár nagyobb produkciókra, akár fejlesztésre. Például a Harag György Társulat vásárolhatna, és nem kellene, hogy béreljen mikrobuszt vagy teherautót.
„A két színház között is egyszerűbb lenne az együttműködés, mint amilyen a két társulat között. Jelenleg azért nem tudunk meghívni a román társulattól rendezőt, díszlettervezőt vagy színészt, mert nem tudjuk külön megfizetni. A törvény ugyanis ezt nem engedi meg, mert az ugyanannál az intézménynél dolgozóknak nem jár külön honorárium. Arról nem is beszélve, hogy két intézmény közösen pályázhatna beruházásokra, produkciókra, fesztiválok szervezésére, és sokkal több pénzt nyernének, mint egy intézmény.” A Harag György Társulat vezetője úgy véli, némi nosztalgia is él az idősebb román kollégákban, akik másképpen emlékeznek a múltra. Hiszen a román kollégák a társulat létesítésére, a magyarok a magyar színház megszüntetésére emlékeznek.
Szatmárnémetiben egyszer, egy évig az 1946-1947-es évadban Teatrul Nottara néven működött önálló román színház, de a magyarral együtt megszüntették. „Itt lenne az alkalom, hogy ismét legyen román színháza a városnak, névvel, jogi és gazdasági önállósággal. Ezt kellene megérteni, és nem attól félni, hogy a magyaroknak lesz külön színházuk. Beszéljenek a váradiakkal, ahol nem csak a magyar, de a román is túlszárnyalta önmagát. Sajnos idős kolléga vezeti a román társulatot, akiben él még a nosztalgia, és nem igazán tudja, hogyan működik a kulturális piac. A fiatalok támogatnák a szétválást, csak nincs bátorságuk ezt hangosan kimondani”.
Bessenyei Gedő az elöljáróknak is elmagyarázta, hogy ezek a hatalmas, több száz alkalmazottal működő színházak a 60-as években alakultak, az üzemek mintájára, egy időben a megyésítéssel. Akkor azt hitték, minél nagyobb az üzem, minél több az alkalmazott, annál jobban működik. Holott – magyarázza a direktor –, a kis üzemek, a kisebb színházak sokkal jobban működnek, áttekinthetőbbek gazdasági és pénzügyi szempontból. „A jövő a kisebb struktúráké, nem száz-kétszáz fős konglomerátumoké. A két színház létesítése az első lépés volna, következne a bábszínház intézményesítése. Váradon már megtették az első lépést”.
Persze érdekel, hogy a magyar polgármester, illetve a magyar megyei tanácselnök mennyiben támogatják, hogy létrejöjjön a magyar színház Szatmárnémetiben. A társulatvezető szerint mindenben támogatják, csakhogy sem a városi tanácsban, amely az intézmény fenntartója, sem a megyei tanácsban nincs többsége az RMDSZ-nek. Lobbizni kellene, politikai alkukat kötni. Szavaiból az derül ki, mintha a magyar elöljárók, a magyar közösség is némi bátorságdeficittel küzdene. „A döntés nem az én kezemben van, de nem hagyom magam lebeszélni. Mi újra és újra tematizáljuk, és próbáljuk meggyőzni a tisztségviselőket, hogy a Harag György Színház létrehozása lehetséges. A „hadjáratot” a politikusok, az elöljárók kell elindítsák, ők kell meggyőzzék kollégáikat, hogy a két színház mindenkinek nyereség lenne.”
De térjünk vissza a titokra. Történt, hogy az IFESZT második napján az erdélyi magyar kőszínházi igazgatók gyűltek össze, megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat.
Erről közleményt is kiadtak, ami szerint: „Az intézményvezetők a romániai magyar színházakat érintő fesztiválok kérdéséről egyeztettek, és elhatározták, hogy a jövőben szorosabbra fűzik az egymással folytatott kommunikációt és együttműködést. A találkozón a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát Keresztes Attila művészeti igazgató, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat Bocsárdi László igazgató, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházat Balázs Attila igazgató, az Aradi Kamaraszínházat Tapasztó Ernő igazgató, a nagyváradi Szigligeti Színházat Czvikker Katalin igazgató, a csíkszeredai Csíki Játékszínt Parászka Miklós igazgató megbízásából Budaházi Attila dramaturg képviselte. A zártkörű beszélgetés házigazdája Bessenyei Gedő István a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti igazgatója és Stier Péter, a Szatmárnémeti Északi Színház adminisztratív igazgatója volt.
Az igazgatók kézjegyükkel ellátott szándéknyilatkozatban rögzítették, hogy támogatják a szatmárnémeti Harag György Társulat azon felterjesztését, amelyben Kossuth-díjra jelöli Csíky András színművészt, a szatmári társulat alapító tagját.”
A közleményen túl a folyosói hírek szerint négy színházigazgató, a szatmári, a váradi, az aradi és a temesvári abban egyeztek meg, hogy a jövőben szorosabbra fűzik a kapcsolataikat. Közös projektekről, előadáscserékről, alkotók meghívásáról szólt a fáma.
Bessenyei Gedő István, a találkozó házigazdája, ha csak egy alig észrevehető bólintással is, de megerősítette ezzel kapcsolatos értesülésünket.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Lelkésztalálkozó, ami településeket hoz össze
Testvérvárosi kapcsolatok kevésbé ismert hozadéka, hogy a különböző felekezetek lelkipásztorait találkoztatják. Budapest V. kerület Belváros Lipótváros kezdeményezésére szervezték nemrégiben a X. Kárpát-medencei Ökumenikus Lelkésztalálkozót. Gyergyószentmiklóst Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános és Tőkés-Bencze Zsuzsa unitárius lelkész képviselte. Erről számoltak be.
Az idők jelei – ez volt a mostani találkozó vezérgondolata, az élet aktuális kérdései, a migráció, új evangelizáció és a vallások párbeszéde került „napirendre”. A Kárpát-medencéből gyűltek össze római katolikusok, reformátusok, köztük a német ajkúak is, unitáriusok, evangélikusok és ortodoxok.
Amint a hétfői sajtótájékoztatón a főesperes elmondta, a négynapos együttlét során nagy élményt jelentett a belvárosi fő plébániatemplomnak a restaurálás utáni állapotát látni. Kétezer éves múltra enged visszatekinteni az építmény, melynek közelében római hadvezér szállása volt, korabeli padlófűtéssel, ahol a 12. századi, első római katolikus templom falmaradványai megvannak, a később épített templom az, ahol Mátyás királyt majd Ferencz Józsefet is megkoronázták. De élmény volt együtt menni a Kerepesi temetőbe, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Batthyány Lajos mauzóleuma mellett egy kis szeletét meglátogatni a temetőnek, az 56-osok síremlékeit, sétálva az árkádok mentén. Közös istentisztetek is részei voltak a napi programnak, minden alkalommal más gyülekezet meghívásának téve eleget.
Portik-Hegyi Kelemen főesperes elmondta, egyik istentiszteleten részt vett Balogh Zoltán miniszter is. Tőle tudták meg, hogy a magyar kormány tagjai havonta többször is találkoznak péntekenként, együtt imádkoznak felekezeti különbségek nélkül.
Konferencia is része volt a programnak, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Közjó műhelyében a Keresztény gondolkodók első fórumának égisze alatt folytak a munkálatok. Amint a gyergyóiak elmondták, a kezdeményezésnek az a lényege, hogy keresztény szemmel tekintsenek a jelenlegi problémára, arra a közjót szolgáló javaslatokat tegyék meg, pontosabban fogalmazzák meg üzenetként azok felé, akik az ügyben lépéseket tehetnek. Az üzenetekből programok is születnek a következő esztendőkben.
Olyan csoportokban dolgoztak a résztvevők, mint szellemi, lelki javak, szekuláris világ, hagyomány-szabadság, testi-lelki egészség, technológia-környezetvédelem, kultúra-elidegenedés, közösség, közélet, párkapcsolat-család, anyagi javak és emberi értékek. Az ifjúság és fejlődés csoportot erősítő Tőkés-Bencze Zsuzsanna azt hangsúlyozza, hogy az ifjúságnak a nagybetűs életről, a boldog házasságról, a családi életről, problémamegoldásról sokkal hangsúlyosabban kellene beszélni, akár az oktatásba is beépíteni. „Örömmel hallottam, vannak hasonló kezdeményezések, van, ahol boldogságóra is szerepel a tanrendben. Ha ezt mi is el tudnánk érni, egy ilyen tantárgy inkább szolgálná a boldog felnőtt életet, mint a sok matek és társai. Hátha megérjük, hogy a gyermekeink az iskolában is kapnak egy alapot arra, hogyan kell szembenézni az élet nehézségeivel, és persze örömeivel is.”
Az összetartozás élménye
A lelkésztalálkozókat minden év őszén, Lipót napja környékén Budapesten szervezik meg, de tavaszra is beütemeznek egy-egy találkozót. A következő helyszíneként Ukrajnát jelölték meg, de tervezik a gyergyószentmiklósi találkozást is a későbbiekre. Arra a kérdésre, érződött-e, hogy Budapest V. kerülete és Gyergyószentmiklós testvérvárosi viszonya nem felhőtlen az utóbbi időben, a főesperes elmondta: „Ennek mi jelét sem láttuk, nagyon körültekintő, kitűnő vendéglátásban volt részünk. Azt hiszem, egyre jobban letisztulnak a dolgok, ha megrázkódtatás érte is a kapcsolatot, erősödik és még szorosabbá válik. A gonoszság nem tudta tönkretenni, inkább megtisztította. Jelezték is, hogy küldöttség jön a mi városnapi ünnepségünkre.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

A bölöni áldozatokra emlékeztek
A Magyarország kormánya által meghirdetett Gulag Emlékévhez igazodva vasárnap Bölönben megemlékeztek a barcaföldvári fogolytábor rabjairól és az ott elhunytakról, szóltak a táborban történtekről, életről, emberségről és halálról, majd kiállításon mutatták be e kegyetlen idők dokumentumait. Az unitárius szeretetotthont zsúfolásig megtöltő eseményt a bölöni református tiszteletes, Bartha Attila szavai nyitották meg. Imája során úgy fogalmazott: a háború azért törhetett ki, majd azt követően azért jöhettek létre fogolytáborok, és ott azért történhetett megannyi rémség, mert az emberek elfordultak Istentől, s szívükben nem a szeretet, hanem a gyűlölet lelt otthonra. Ha azt szeretnénk, hogy többet ne forduljon testvér testvér ellen, s hallgassanak a fegyverek, ismerjük meg az Istent – mondotta a lelkész.
Ungvári Barna András uzoni református lelkipásztor Jeremiás próféta könyvéből kölcsönzött igére alapozta beszédét. Mint mondotta, bár a történet régi, Krisztus előtt fél évezreddel született, ám üzen a mának is: a hitet vesztettek elvesznek, a hívők megmaradnak. Így volt ez a barcaföldvári táborban is: azok, akik a reményt feladták, ma az elmúlt évtizedekben felszámolt sírokban alusszák örök álmukat, ám sokan hazatértek azok közül, akik Istenbe vetették hitüket. „Megmaradás és élet csak ott van, ahol hit – tanúbizonyságot tehetnek mindazok, akik élték azt a kort. Nem szabad csüggedni! Ezt mondta az Úristen a zsidóknak, ezt mondta a fogolytábor lakóinak is; soha nem szabad reményt vesztenünk.”
Ifjabb Kozma Albert helybeli unitárius lelkipásztor a frontharcosokat példaképként állította a ma nemzedéke elé: sokaknak megvolt a lehetőségük, hogy a háború végén elhagyják szülőföldjüket, a távoli idegenben biztonságosabb helyet, boldogabb jövőt keressenek, de a haza hívó szava sokszor erősebb volt minden ígéretnél. Ezeket a jó magyarságtudattal megáldott embereket tette a román hatalom fogollyá, próbálta megtörni, vallásukat és jövőbe vetett hitüket elvenni. A tiszteletes úgy vélte, a mindenkori román kormány semmit sem változtatott célkitűzésein, ma is közösségünket gyengítené, számolná fel, fontos tehát, hogy elődeink áldozatvállalásából erőt merítve tegyünk a holnap érdekében.
Ungvári Barna András A megmaradás kövei című előadásában a barcaföldvári fogolytáborról szólt. Az elmúlt két évtizedben összegyűjtött korabeli dokumentumok, valamint a tábor poklát megjártak visszaemlékezései alapján elevenítette fel, milyen is volt, milyen is lehetett ott hetven éve az élet. A gyatra élelmezés és az életkörülmények hatására hamarosan fertőző betegségek pusztítottak, az orvosoknak csak kezdetleges felszerelések s jóformán semmi gyógyszer nem állt rendelkezésükre, s bár tudásuk legjavát nyújtották – érkezésük után negyedére esett vissza az elhunytak száma! –, napirenden voltak a temetések. Hogy hányan hunytak el, nem tudni, ugyanis a hivatalos adatok, illetve a túlélők visszaemlékezései igencsak különböznek. A román hatalom a ’89-es fordulat után is megpróbálta bagatellizálni az ügyet – a korabeli brassói sajtóban olyan cikk is megjelent, amely kétségbe vonta, egyáltalán volt-e Földváron fogolytábor! –, majd az emlékműállítást próbálták megakadályozni; hiába tartottak be minden formaságot, az akkori helyi elöljáró az avatást követően néhány órával elhordatta, s csak két év múltán, bírósági ítélet hatására állíttatta vissza.
Ungvári Barna András szólt a két bölöni áldozatról, Vajda Györgyről és Vajda Albertről is, a teremben levő idősek közül többen is adalékokkal egészítették ki történetüket. A bölöni unitárius egyház gondnoka, Uzoni István úgy vélte, a mai ifjúsággal meg kell ismertetni a háború hőseinek nevét és tetteit, az orosz és román fogolytáborokban sínylődők életútját, s ápolni kell emléküket.
A toronybejárat fölé elhelyezett emléktáblát – felirata: Az 1944–45-ben a földvári fogolytáborban, illetve a más fogolytáborokban meghalt vagy szenvedett bölöni magyar foglyok emlékére – Ungvári Barna András avatta fel, majd a kegyelet virágait helyezték el.
A Lőfi Áron Konferenciaközpontban a földvári fogolytáborról szóló vándorkiállítást nyitották meg. Összeállítói régi levelek, személyes hangvételű visszaemlékezések, a táborban készített összesítések, névsorok, bizonylatok és újságcikkek segítségével elevenítették fel a fogságot szenvedők mindennapjait, próbálták érzékeltetni, min is mentek át az ártatlanul meghurcoltak azokban a válságos időkben.
Hecser László
Háromszék
Erdély.ma

60. évfordulót ünnepel a Bolyai Farkas Elméleti Líceum
Iskolánk névadásának 60. évfordulóján, 2016. november 17-én 13 órakor a Bolyai Farkas Líceum dísztermében ünnepi megemlékezést tartunk.
Dr. Bálint István, az iskola igazgatójának megnyitó beszéde után Kirsch Attila, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke méltatja a történelmi jelentőségű eseményt. Ezt követően dr. Gyéresi Árpád nyugalmazott egyetemi tanár, az iskola volt diákja emlékezik az 1956. novemberi eseményekre, és feleleveníti személyes élményeit az azt követő felújítási, átépítési és bővítési munkálatokkal kapcsolatosan. A megemlékezés iskolánk tanulóinak ünnepi műsorával zárul.
1956. november 17-én, városunk magyar nyelvű lakosságának nagy megelégedésére hosszú várakozás után végre engedélyezték a 399 éves magyar iskolának a Ranghet Iosif elnevezés helyett BOLYAI FARKAS nevének felvételét. Annak a tudós professzornak a nevét, aki 47 éven át tanított ebben a kollégiumban, és több tudományos matematikai könyvet illetve tankönyvet írt. Igazi polihisztorként számos művészeti, technikai és tudományos téren jeleskedett. Fia, a zseniális Bolyai János, bővíteni óhajtván apjától megtanult ismereteit, ide iratkozott be, majd eminens diákként itt tette le a maturandusi szigorlatokat 15 évesen. Földi léte zenit és nadír közt telt el…
Az 1956. november 17-i időzítés a legmegfelelőbb volt, hiszen három nap múlva, halálának 100. évfordulóján a nagy Bolyai Farkasra emlékezett a tudományos világ. A kegyelet és hála jele volt ez! Hasonló érzésekkel emlékezünk most, halálának 160. évfordulóján.
Egy év múlva az iskola előtti téren leleplezték Csorvássy István és Izsák Márton közös alkotását: a két Bolyait ábrázoló köztéri szoborkompozíciót. A magyar tudománytörténet eme két tündöklő csillagának emelt emlékmű örök mementó: hirdeti a két kőbe vésett lángelme életművének halhatatlanságát, dacolva az idővel, és a hiperbolikus tér végtelenjében a minket fenyegető pusztító, gyilkos szelekkel.
1956. november 17-ét követően – a párt- és államhatósági szervek rendelkezése nyomán – az iskola homlokzatáról eltávolították a Ranghet Iosif nevet, és helyébe a "Bolyai Farkas Középiskola" névtábla került.
A névváltoztatást az iskola akkori tanári kara és a szülői bizottság kezdeményezte. Ebben kiemelkedő szerepe volt dr. Kozma Béla igazgatónak és Pálffy Antal matematikatanárnak. E két tanár határozott, következetes kiállásának, bölcs érvelésének köszönhetően valósulhatott meg a nemes cél. Kitartó munkájukat nemzeti kultúránk iránti aggódás és felelősség, ugyanakkor józan előrelátás jellemezte. Kiemelkedő szerepük a mindenkori utókort hálára és tiszteletteljes főhajtásra kötelezi.
Ma a Bolyai Farkas Líceum a bölcsesség fellegvára, a humánum szentélye, Erdély és az ország egyik legjelesebb szellemi műhelye, ahol az elmúlt évtizedek alatt – a Bolyai-szellem jegyében – számtalan kitűnő személyiség sajátította el az egyetemes tudás legújabb vívmányait, hogy a későbbiekben erre a szilárd alapra tovább építkezve az egyetemes tudomány és kultúra magasabb csúcsaira szárnyaljon, mindenhol és minden korban hirdetve a Bolyai-eszmeiség diadalát és fényesítvén szeretett iskolánk hírnevét szerte a nagyvilágban.
A megemlékezésre – melyre a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Református Kollégium–Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre rendezésében kerül sor – minden érdeklődőt várunk.
Buksa Éva-Mária ny. tanár
Népújság (Marosvásárhely)

Vendégünk volt a veszprémi szerzőpáros
Vasárnap a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom gyülekezeti termében mutatta be két új irodalmi fotóalbumát a háromszékiek számára rég ismert szerzőpáros: Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla.
Pontosabban szerzőhármasról is beszélhetünk, mert az albumokban írásaival is szerepel lányuk, Soós Andrea, aki novemberi könyvbemutató útjukon válogatott verscsokorral szórakoztatta a közönséget Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Szovátán, Csíkszeredában, Csíkszentdomokoson, Kászonaltízben, városunkban, Brassóban és Négyfaluban. A könyvszeretők és a földrajzosok számára is öröm volt, hogy láthatták az Erdély – Kárpátok koronája sorozat utolsó és harmadik albumát, a Keleti-Kárpátokat, képzeletben bejárták a hegyvonulat szórványvidékét. Bemutatták a természeti szépségeket, várakat-várromokat, gyönyörű hegytömböket, szorosokat. Zágon, Ojtoz, a Sósmező, Úz-völgye és a Csíki-havasok, a Gyimesek, a Békás-Nagyhagymás Nemzeti Park csodái, a Kelemen- és a Radnai-havasok elevenedtek meg Váradi Péter Pál fotóművész vetítővásznán, a felesége veretes szövegeinek kíséretében. Bepillantottak a pusztán maradt, szomorú sorsú bukovinai székelyek hajdani hazájába is, falvaik mai életébe. A friss album előszavát a gyimesbükki Deáky András tanár, a Gyimesi-szoros „határőre”, az ajánlást a gyimesfelsőloki Berszán Lajos atya írta. Munka közben határozták el, hogy külön színes albumban mutatják be sok évre menő kutatómunkájukat, az eddig megjelent mintegy 42 honismereti fotóalbumot, mindazt, amit Erdélyben gyűjtöttek és veszprémi otthonukban kiadványokban rögzítettek. Erdély – Hattyúdalocska – Életünk – útjaink ennek az albumnak a címe, amelyből senki nem maradt ki azok közül, akik szívükből-lelkükből segítségükre voltak gyűjtőmunkájukban, s akik közül már sokan a túlsó parton vannak. A szövegeken és a képeken túl helyet kaptak ezekben a kortárs történelem epizódjai, 1956, 2005. december 4-e. Az album lemezmellékletet tartalmaz: a szerzőpáros legkedveltebb erdélyi költőktől származó verseit Soós Andrea tolmácsolásában hallhatjuk, ráadásként a Prima Primissima díjas Perjés Klára Erdélyben készített, Arcvonások című interjúját a szerzőkkel. Péter Pálék meglepetést is szereztek barátaiknak, hallgatóságuknak: 2017-es falinaptáruk címe Tamási Áron emléklapok – ezzel tisztelegnek Tamási Áron születésének 120. évfordulóján. Kérdésünkre elmondták, nem értek munkájuk végére, vannak még elképzeléseik. Folytatni szándékoznak az erdélyi Mezőség bemutatását Wass Albert, Makkai Sándor és Sütő András nyomába szegődve. Dédelgetett tervük, hogy Anna-báloktól a Szent Anna tóig címmel az Erdélyt szerető-járó Jókai Mórról is albumot szerkesszenek. Akik a havas-zimankós idő miatt nem juthattak el a vasárnapi bemutatóra, az albumokat az evangélikus lelkészi hivatalban és az illyefalvi Kida-központban vagy az erdélyi városok református lelkészi hivatalainál beszerezhetik.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Körösfő, a legalább 740 éves falu
Körösfő első írásos említése 1276. november 25-éhez kötődik, az erdélyi káptalan dokumentumaiban így tűnik fel: „terram nostram Crysfew vocatam, in comitatu Byhorensi existentem” (a latin oklevél teljes szövegét Györffy György közli Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzában).
A falu története egybefonódik temploma történetével, amely az évszázadok során sok nehéz időszakon ment át. A tatárjárások idején többször lángba borult Körösfő, 1661 júniusában pedig Ali pasa török csapatai tették szinte egyenlővé a földdel, meggyilkolva a templomba menekülő helybélieket – holttesteik a templomdomb tömegsírjában pihennek. 1674-ben Apafi Mihály fejedelem segítségével az elpusztított 11 kalotaszegi falut (Körösfő, Almás, Középlak, Darolc, Nagykapus, Gyalu, Türe, Mákó, Vista, Lóna, Fejérd) újjáépítették. A törökkel folytatott utóvédharc során azonban 1690. december 21-én Lajos badeni őrgróf csapatai Gyalu mellett szétvertek egy tatár hordát, amely Várad felé menekülve Körösfőt újra elpusztította, házait, templomát, a parókiát felégette. 1692-ben a körösfőiek a Bánffyaktól kaptak telket és segítséget a parókia és a templom újjáépítésére. Sebestyén Kálmán a Körösfői Riszeg alatt 2007 című könyvében azt is leírja, hogy 1763. június 23-án Kalotaszeget és környékét nagy földrengés rázta meg, az ezt követő szélviharban pedig a meggyengült templom összeomlott. 1764-ben a régi templom alapjaira építettek új templomot, amely ma is áll, sőt Erdély legszebb református templomai közé tartozik, miután az utóbbi fél évszázadban minden lelkipásztor szívügyének tekintette a templom karbantartását, féltve őrizte, tatarozta, ha kellett felújította. Általános tatarozást az elmúlt négy évben végeztek Sebestyén Ákos lelkipásztor – aki ez év nyarától Kolozsváron végzi szolgálatát – vezetésével: a tetőtől a beltérig mindent restauráltak az épületen.
Az istenháza ismét ünneplőbe „öltözik” november 19-én, a település első írásos említésének 740. évfordulójára. A 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteletet 12 órától könyvbemutató (Alsójárától Zsobokig – kalotaszegi krónikácskák) követi a Bartók Béla Művelődési Házban, majd a rendezvénysorozat a helyi iskolások ünnepi műsorával folytatódik. Délután 2 órakor a Kalotaszeg Néptáncegyüttes lép fel, este pedig élőzenével, tánccal, jókedvvel, közös vacsorával ünneplik meg az évfordulót (önrész 20 lej/fő, bejelentkezés szükséges).
Az évfordulóra új lelkipásztora is lett Körösfőnek: Károly Károly tiszteletes november 1-jén kezdte meg szolgálatát a faluban. A Parajd melletti Alsósófalván született, 2003-ban végezte el a teológiát Kolozsváron, majd Csíkszeredán és Marosvásárhelyen szolgált segédlelkészként. 2007–2016 között Marosfekete lelkipásztora volt, onnan érkezett Körösfőre, ahol eredményes szolgálatot, jó egészséget kívánunk neki és családjának.
PÉNTEK LÁSZLÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Amikor a vers megelevenedik
Jancsik Pál 80 éves
Jancsik Pál Brassóban született, ott is érettségizett, költői tehetségét Kiss Jenő fedezte fel, ő is lett első mentora. A költő nyelv és irodalom szakot végzett Kolozsvárt 1959-ben. Bölcsészdiplomáját, irodalmi készségeit szerkesztőként (rövid ideig, 1959-ben az Utunk folyóiratnál, 1971-től Dacia könyvkiadónál), lektorként (1960-től Ifjúsági Könyvkiadónál) érvényesítette, 1985-től a Korunk szerkesztőségi titkára volt. 1999 óta nyugdíjas, de a versírást nem hagyta abba…
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) tilos volt. Műfordítóként is dolgozott: egy válogatás magyar nyelven – Mihai Beniuc Legszebb versei – az ő fordításában jelent meg 1962-ben, továbbá része volt a román népballadákat és népdalokat közlő Kihajtott a bükk levele(Bp. 1961), a Hej, zöld levél (1966) című kiadványok, az Építő Amfion (1967) és a Csillagok születése(1972) című antológiák létrehozásában; Mihai Eminescu, George Coşbuc verseinek magyar nyelvű, gyűjteményes kiadásában. Kultúraközvetítő munkásságához tartozik még Ion Vinea elbeszéléseinek válogatása (Sóhajok paradicsoma, 1975) és Ioan Alexandru legszebb verseinek kiadása (1976); német nyelvből is fordított (Hölderlin, Paul Celan szövegeket). Románul megjelent néhány verse (például a Tineri poeţi maghiari din România. Generaţia „Forrás” című, 1979-ben megjelent kötetben, Tudor Baltes fordításában).
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és egyes világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) politikai meggondolásokból tilos volt. (A Tanulók könyvtára sorozat egyes kötetei kísérő tanulmánnyal jelentek meg, ezek írása a szűkös 1970-es 80-as években a romániai magyar irodalomkutatók, kutató tanárok számára is némi közlési lehetőséget jelentett.) Ő maga egy-egy kötetre valót válogatott és tett közzé Szabó Lőrinc (Legszebb versei címmel, Bukarest, 1971) és Juhász Gyula (Emberi hitvallás címmel, Kolozsvár, 1975) költeményeiből. Költészetét többen méltatták a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, Kántor Lajos foglalta össze munkássága első évtizedeinek jellemzőit. Később mások mellett Borcsa János értékelte verselő könnyedségét, Áprily-olvasmányokkal is összefüggésbe hozható természetimádatát.
Saját versesköteteit: Szomjas tenger (Bukarest, 1963), Tavaszi tánc (1965), Fűszálon csillag (Bukarest 1968), Szavak szemek (1979), Álommadár (Bukarest 1986) gyerekeknek szóló verseskönyvekkel szinte szabályosan váltogatva adta ki. Főleg romániai magyar lapokban közöl, gyermekközönségéhez kötetein kívül a Napsugár és testvérlapja, a Szivárvány révén szól. Gyermekvers-kötetei: Kicsi Jóska (1961, illusztráció: A. Tollas Júlia); Tavaszi tánc (1965), Verőfényben(1976), Pillangók tánca (1989), Mit tanácsolsz cinege? (2005, illusztráció: Szabó Zelmira),Fecskeszárnyon száll a nyár (2009, illusztráció: Abonyi Mária), Piripócsról Nárittyenbe (2010, illusztráció: Müller Katalin), A tó, a szarka meg a gyűrű (2010).
Idén a Koinónia kiadó jóvoltából igényes grafikai kiállítású kötettel jelentkezett újra (Kedvük ragyog, mint az ég. Versek gyermekeknek – Kürti Andrea és Sipos Gaudi Tünde rajzaival). A könyvbe mondókák, verses történetek, köszöntők, alkalmi versek mellé néhány műfordítását is beillesztette.
Jancsik Pált köszöntötték már „előzetesen” ez év júniusában a kolozsvári Stars Galériában Essig József kezdeményezésére, aki az 1990-es évek elején Fától fáig című, a kolozsvári területi stúdió magyar adása részére róla is készített portréfilmet. A Stars Galériában az volt a meglepetés, hogy kisebb-nagyobb gyermekek adták elő a költő Napsugár című versét, és hogy Kondrát Csabát (aki régebbecske volt gyermek) szép zenék komponálására ihlették a költő írásai. A gyermekek szívesen vállalt versmondására „a költő bácsi” bizony meghatottan rácsodálkozott, az apróbbak és nagyobbak pedig versengve mondogatták a játékos, derűs szövegeket.
De egy másik megelevenedésről is szeretnék szólni.
Jancsik Pál a 2016. július 25-i Helikonban közölte a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport jelképiségét firtató, versbe tördelt rigmusok és didaxis határán született (de archaizáló, regemondó, sánta-jambusos) mondatait. Maga sem gondolhatta, hogy születésnapján aztán éppen Fadrusz János Mátyás királya előtt gyűlnek össze a kolozsváriak, hogy hangot adjanak az igazságkeresésnek, hogy megfogalmazzák aggodalmukat a gyermekek itthoni (erdélyi, romániai) tanulási körülményeit illetően, az anyanyelvi képzés, a tényleges jövőnk érdekében.
… Ezért a játékos komolyságért, jelenlétért köszöntjük a 80-éves Jancsik Pált, alkotókedvet és erőt kívánva a „helyi verssel”, bízva abban, hogy nincs oda az igazság. (S hogy vers és élet között volt és lesz összefüggés.)
*
Jancsik Pál
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra.*
több mint száz éve ez a dolga,
Fadrusz János ezért ültette
karddal és páncélban a lóra.

Már életében gondja volt ránk,
ezért foglalta rendeletbe,
hogy istenházát építsenek
a Farkas utcai telekre.

Farkas utca még sehol sem volt,
de állott már a szülőháza.
Ezernégyszáznegyvenháromnak
februárjában jött világra.

Mikor már hatalmas király volt,
bölcsőjét akkor sem feledte,
hálából szülőházát minden
adó alól mentesítette.

És mert igazságos király volt,
nevét a nép mesékbe szőtte,
s a mese hős tetteinél is
élőbben őrködik fölötte.

Hiába próbálták ledöntni
komor bivalyokkal a szobrát,
táblákkal, újfajta mesékkel,
festékkel hiába gyalázták.

Mátyás még vigyáz Kolozsvárra,
híre töretlenül világol.
de ne adja az Úristen, hogy
le kelljen szállnia lováról.
*Régi kolozsvári képeslap felirata
EGYED EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Székely Könyvtár 1-50+
– Félidejéhez érkezett a Székely Könyvtár-sorozat: megjelent az ötvenedik kötete a százkötetesre tervezett sorozatnak. Ez már ok az ünneplésre. Hogyan kívánják megünnepelni?
– Az ünneplés már a XXII. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár nulladik napján elkezdődött, hiszen akkor mutattuk be a sorozat ötvenedik kötetét, Markó Béla Válogatott versek című könyvét a Művészeti Egyetemen, igen szép sikerrel. De igazán ünnepelni természetesen itthon, Hargita megyében, Csíkszeredában szerettünk volna, ezért is szerveztük meg Siklódy Ferenc Könyvjegyek című kiállítását, amelyre a Megyeháza Galériában kerül sor (azokról az ex libriszekről van szó, amelyeket Siklódy a könyvsorozat előfizetői számára készített, s amelyek így együtt egészen lenyűgöző hatásúak). Szintén a Megyeháza Galériában kerül bemutatásra a sorozat „ráadáskötete” is – hogy mi légyen ez a „ráadáskötet”, az egyelőre maradjon titok…
– Az erdélyi könyvkiadás legnemesebb hagyományait kívánták feléleszteni a sorozat megjelentetésével és terjesztési módjával: gyűjtők igényeinek megfelelő kivitelezés, előfizetés alapján való terjesztés, az előfizetőknek könyvjegy ajándékozása. Mennyire bizonyult piacosnak ez az elképzelés?
– Valóban: kézhez álló, zsebben is hordozható, ugyanakkor szép és elegáns könyvekre gondoltunk a sorozat útjára indításakor, s a visszajelzések alapján ez az elképzelés el is nyerte az olvasók tetszését. Az előfizetés alapján való terjesztésnél, illetve a könyvjegy-ajándékozásnál természetesen az Erdélyi Szépmíves Céh kiadópolitikája lebegett a szemünk előtt. Ami viszont sikerült anno a Szépmíves Céhnek, az egyelőre nekünk nem: s itt az előfizetők számára gondolok! Ha megnézzük a két világháború között a Céh-kötetekre előfizetők listáját, azt láthatjuk, hogy rengeteg ügyvéd, orvos, politikus vagy más értelmiségi vásárolta meg Kós Károlyék könyveit. Öntudatosabbak lettek volna akkor az erdélyi magyarság „diplomásai”? Nem tudom, nem vagyok olvasásszociológus, de ma mintha kevésbé lenne divatja a könyvnek vezetőink körében. Persze van egy nagy különbség is a Szépmíves Céh kötetei és a mi könyveink között: ott kortárs szerzők jelentek meg, nálunk klasszikusok. De szerintem, ha csupa kortárs szerző jelenne meg nálunk, az se nagyon segítene a helyzetünkön. Nem kizárt, hogy a mi marketingtevékenységünk is hagy kívánnivalókat maga után, de akkor a Székelyföld folyóirat esetében miért van olyan sok előfizetőnk? Hiszen nagyjából ugyanúgy járunk el „marketingileg” a folyóiratunk, illetve a könyveink esetében is! Ami sikeres az egyiknél, miért nem sikeres a másiknál? Nagyon számítottunk például a Székelyföld-előfizetőkre, hogy majd ők megrendelik a Székely Könyvtár köteteit is, de érdekes módon a két előfizetői lista nem nagyon fedi egymást! Természetesen nem adjuk fel, promováljuk továbbra is a könyveinket, hátha egyszer megváltoznak az olvasói szokások…
– Mi lesz a folytatás? S megállnak-e a tervezett száznál?
– Egyelőre a következő ötven kötet is jó nagy nekirugaszkodásnak ígérkezik (bár ha az előttünk álló 5 év is olyan gyorsan eltelik, mint a magunk mögött hagyott 5 év, akkor nem lesz gond). S a folytatásban nyilván gazdagítani szeretnénk az eddig megjelent szerzők listáját. Hogy csak két nevet említsek: Orbán Balázstól és Nyirő Józseftől például nem jelent meg semmi az első ötven kötetben. Márpedig nélkülük nem lehet teljes egy „Székely” Könyvtár! Többen kérdezték például, hogy miért bojkottáljuk Nyirőt?! Sajnos, ebben az esetben nem velünk van a baj: a jogutód továbbra sem szeretné kiadni Nyirőt Erdélyben (gyaníthatóan az író újratemetése körül kavart botrány lehet a ludas a dologban). És aztán ott vannak még a lassan „klasszikussá” érő, ma még a középgenerációhoz tartozó költők, írók, társadalomtudósok is. Ők is joggal várhatják el a sorozat szerkesztőbizottságától, hogy számoljon velük! Egy biztos: lesz még dolgunk bőven!
Sarány István
Hargita Népe (Csíkszereda)