Egy régi besztercei történet
(Búcsú Schuller Jenő tanár úrtól)
1960 nyara, a vakáció, pontosan olyannak ígérkezett, mint az előző években, falusi nyaralással, fürdőzéssel a besztercei gátnál vagy valahol a Szamoson, számomra biztos Kolozsvári rokonlátogatással is. Kicsit irigykedtem a nagyobbakra, akik már Schuller tanár úr „farmján”, a csónakháznál s a körülötte levő kertben tölthették a napot. Azon a FARMON, amit a tanár úr irányításával a diákok hoztak létre maguknak. Én még nem lettem „farmer”, úszni is alig tudtam, evezni sem, és ezt meglehetősen szégyelltem. Pedig a tanár úr biztosan megtanított volna… Ennek a diáktanyának híre volt már akkor nem csak a diákok között. Az úgy volt, hogy amikor Schullerék Besztercére jöttek (Schuller Jolán kémiatanárnő, aki osztályfőnökünk lett ’59-ben és Schuller Jenő földrajztanár), valósággal megpezsdült az élet nemcsak az iskolában, hanem az alig 35 ezer lakosú kisvárosunkban is. Ők és fiatal kollégáik, akik szintén a Kolozsvári Bolyai Egyetemről rajzottak ki, mindegyre kitaláltak, szerveztek valamit, kirándulást, összejövetelt, színjátszó kört… Egy-egy ilyen csapatkiránduláson rengeteget tudtunk meg a minket körülvevő növény- és vadvilágról, hegyekről, kövekről, mert Schuller mindenhez értett. Mellesleg nemcsak földrajztanár, hanem végzettsége szerint geológus is volt. Amolyan be nem vallott kiscserkésznevelés is zajlott mindig. Énekkel, játékkal… Persze hogy ő volt a diákok kedvence. Nos, pár év alatt ennek a tanárgárdának köszönhetően a besztercei gimnázium végzős diákjai közül egyre többen jutottak be jó eredményekkel az egyetemekre. Lassan már jobb volt a bejutási arány, mint a román osztályoké. (Akkor már csak tagozat lehetett a magyar iskola Besztercén.) Túl szép volt ez, hogy sokáig tartson – mondom most, közel 60 év távlatából.
És akkor ebbe a számunkra vidám vakációba berobbant a hír: letartóztatták Schuller Jenőt. Ami némelyikünknek már nem volt éppen felfoghatatlan, hiszen szüleinktől már hallottunk deportálásokról, a kollektivizálás kapcsán meggyötört emberekről, de ilyen
„testközelből” akkor szembesültünk először a kommunista diktatúra működésével. Otthonról már megkaptuk a felkészítést, hogy miről szabad és miről nem szabad beszélni az iskolában. De a tanárainktól soha nem féltettek bennünket. Tudták, hogy ők soha nem fognak bennünket bajba sodorni. Nem „uszítanak” a rendszer ellen, de megtanítják azt, ami – persze – valójában rendszerellenes: az igazi, tettekkel bizonyított tisztesség, becsület, a munka szeretete, összetartás, csapatszellem. És azt, hogy büszkén, öntudatosan vállaljuk hovatartozásunkat. Hát ez akkor, ott, kisebbségiként és ráadásul szórványban – ma már jobban tudjuk – végvári vitézség volt a javából.
De folytassam a történetet. Ugyanazon a nyáron „valakik” (soha nem derült ki, hogy kik) felgyújtották a Beszterce partján a FARMOT, porrá égett a kis csónakházunk és a gondozott kis kertünk. Pedig nemcsak a magyar tanulóké volt, Schuller tanár úr a román gyerekeket is örömmel fogadta, várta. Ott ilyen megkülönböztetés nem volt. Majd jöttek az egyre szomorúbb hírek Schullerékről és még jó néhány tanárunkról. Suttogva terjedt a városban, hogy tanáraink némelyikét többször is behívatták a „Bulevardon” levő egyik titokzatos villába (a helyi szekuritáté székháza volt). Aztán arról is értesültek szüleink, hogy rendszerellenességgel vádolják Schullert, mert önálló magyar iskolát akart. Hát azt a „bűnt!” valóban elkövette, hogy a szülőkkel együtt magas szinten kérvényezte a magyar iskola visszaállítását (az egykori Hunyadi János Gimnázium épületében). Mert a magyar tanulók akkor már három épületben, három iskolában tanultak. Mi még szerencsére legalább az első hét osztályt egy iskolában végezhettük. Szüleink abban reménykedtek, hogy csak megijesztik a „behívottakat”. Nem így lett, hanem egy arrafele akkor még példa nélküli borzalmas koncepciós pert rendeztek, és arról is gondoskodott a belügy, hogy ennek híre menjen. És azon a nyáron megtanultunk félni, mi is, gyerekként, és a szüleink is. Mert végül is ez volt a cél. És az, hogy „szétverjék”, a megsemmisülés határára juttassák a magyar oktatást Besztercén. Schuller Jenőt hadbírósági eljárással hétévi börtönbüntetésre ítélték, többek között rendszer elleni uszítás, nacionalista magatartás és nevelés vádjával. Az ellene szóló koholt vádakat a szép
„bulevard”-i villában kényszerítették ki román és magyar kollégáitól, akik közül néhányan a per tárgyalásán már nem vállalták a velük leíratott vádakat, mondván, hogy kényszer alatt írták. Rögtön kirúgták őket a tanügyből, sehol sem taníthattak évekig. Egyik volt tanárom a
„Ki kér bocsánatot Schuller tanár úrtól?” címmel készített dokumentumfilmemben azt is elmesélte, hogy évekig csak napszámosként dolgozhatott. Alaptantárgyakból szaktanárok nélkül mAradt az iskola (a magyar tagozat).
Öt tanárunktól fosztottak meg. Talán a mi osztályunk lett a legszerencsétlenebb, mert aki közülünk nem filológiára vagy társadalomtudományokra készült, elvesztette az esélyét, hogy egyetemet végezhessen. Szerencsére annyi szívósság szorult azért belénk, hogy aki nagyon akart, az egy-két év rádolgozással bejutott a műegyetemre, orvosira is. Osztálytársaim mind megállták a helyüket akár a katedrán, akár építőtelepeken, akár irodákban, kórházakban, kutatómunkában, ahová – állítom – nem volt könnyű fölküzdenünk magunkat. Bár a rendszernek akkor nem ez volt a terve velünk.
Mint ahogy Schuller Jenőékkel sem. Hivatalosan kénytelenek voltak elválni, hogy Jolán tanárnőnk egy másik megye világtól elzárt kis falujában tanítóként megélhessen, és Lacikát, a gyermeküket eltarthassa. Nyomorúságos körülmények közepette helytállt, úgy, hogy nem tudhatott semmit bebörtönzött férjéről. Erről is suttogva mesélt hírekből értesültek besztercei barátaik. Akik megmAradtak barátaiknak.
Hogy mi lett ezzel a családdal? Hadd meséljem el mindenkinek, amennyire el lehet. Mert olyan emberek ők, akik nem sírták el úton-útfélen szomorú sorsukat. Magam is csak a ’89-es rendszerváltást követően – újra tévésként – ültem le velük beszélgetni és faggatni őket a történtekről, amiről addig nemigen beszéltek. Nem panaszkodtak soha, csak konokul újrakezdték. Schuller tanár úr sohasem taníthatott többé. Végül geológusként sikerült állást találnia, de elmesélte, visszatérő álma, hogy tanít. Ettől az igazi hivatásától fosztották meg őt alig 30 évesen. A semmiből szívós munkával ház is lett és kert egy használhatatlan domboldalon. A két kezével, ásóval, kapával, targoncával és persze hűséges társa, Joli segítségével. Példásan felnevelték Lacikát, akit aztán a Ceauşescu-rezsim elől kellett külföldre menekíteniük. De ez már egy másik történet. Talán majd egyszer ő maga meséli el nekem.
Schuller tanár úrtól senki nem kért bocsánatot. Elégtétele, hogy a lelkünkben, tanítványai lelkében mAradandó nyomot hagyott. Erkölcsi tartásával, meleg szeretetével, mosolyával.
Bár az utóbbi években ritkán találkoztunk, jó volt tudni, hogy vagy, még vagy nekünk végvári vitézeink egyik utolsójaként, mert Balassival szólva
„Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…”
Tomcsányi Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Ahol a víz szabja a határokat
Áradás pusztított vasárnap délután több udvarhelyszéki településen, a víz kerteket, utakat mosott el, Kányád és Felsőboldogfalva községekben legalább öt településen okozott károkat, Petket pedig órákra elzárta a külvilágtól. Áradás pusztított vasárnap délután több udvarhelyszéki településen, a víz kerteket, utakat mosott el, Kányád és Felsőboldogfalva községekben legalább öt településen okozott károkat, Petket pedig órákra elzárta a külvilágtól.
Teljesen lebontotta a víz a miklósfalvi Hodgyai Szabolcs udvarának patak felőli kerítését. Ottjártunkkor a falubeliekkel elkeseredetten próbálták menteni a még menthetőt. Petek Kányád felőli bejáratánál a hidat is elárasztotta a víz, teljesen elzárva a települést. A kint rekedt emberek nem tudták megközelíteni otthonaikat, a Petken mAradtak pedig elhagyni nem tudták a települést. A falu egyik lakosa, Tóth Emma sem tudott hazajutni gyermekeivel, több mint két órát várakozott az úton, miközben otthonról kapta a híreket, hogy víz alá került a portája. Az aggódó családanyát és gyermekeit végül a kiérkezett tűzoltók vitték haza.
Sikerült elérnünk a petki Kerekes Editet, akinek pincéjét és kertjét is elárasztotta a víz. „Ilyen ítéletidőt még nem láttak a falu idősebb lakói sem. Egy óra leforgása alatt a patak kilépett medréből a lezúduló esőtől, és az áradás elöntötte a kerteket, a hidakat, a pincéket, elvitte a kerítéseket, néhol még a házakba is befolyt. A mi kertünket is teljesen elárasztotta, a pityókát a víz felszínéről szedtük össze, a pincéből pedig vedrekkel merjük ki a vizet” – mesélte el a történteket. Mint mondta, Petekre nem lehetett bejutni az áradás miatt, így beszélgetésünkkor még senki sem volt a helyszínen, aki segíthetett volna a károsultaknak
György Sándor, Kányád község polgármestere a vasárnapi áradással kapcsolatban elmondta, hogy megyei és községi utak, házak, pincék kerültek víz alá a község több településén, továbbá Kányád és Derzs között mintegy 400 méteres útszakaszon az aszfalt is megrongálódott. Információink szerint az áradás vasárnap Kányád, Petek és Derzs mellett Székelydályát, Égét, Miklósfalvát és Ócfalvát is érintette.
2010-ben volt az utolsó nagy árvíz Ócfalván, és az akkori vízszint a mostanitól csak 20 centivel volt nagyobb, tehát azonos méretű katasztrófa történt, ami mindenkit érint a faluból – fogalmazott Tókos László, Felsőboldogfalva község ócfalvi önkormányzati képviselője. Ott is sok házba, pincébe, kútba folyt be a víz. A falusiak lassan két hete rettegésben élnek az árvízveszély miatt, Tókos szerint komoly árvízvédelmi intézkedésekre lesz szükség a településen.
Az áradás által sújtott helyszíneken a Székelyudvarhelyi hivatásos tűzoltók segítettek a károk elhárításában, ebbe a székelykeresztúri Villám Önkéntes Tűzoltó-egyesület is bekapcsolódott.
Dávid Anna Júlia, Veres Réka
Erdély.ma

Csángó magyarok világtalálkozója
A reformáció 500. évfordulójára emlékeztek az elmúlt hét végén Brassóban és Hétfalu minden településén a csángó-magyarok világtalálkozóján. Ha figyelembe vesszük, hogy a kulturális rendezvényeken jelen volt Barcaújfalu, Krizba, Apáca képviselete is, elmondhatjuk: együtt ünnepelt Délkelet-Erdély evangélikus magyar hitközössége.
A Brassó-belvárosi evangélikus templomban a rendezvénysorozat egyház- és eseménytörténeti résszel, tudományos kerekasztallal vette kezdetét. Az előadókat, a világiakat, a megjelent hívek közösségét Zelenák József egyházmegyei esperes köszöntötte. Kolumbán Vilmos, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora – földink – ecsetelte a királyföldi és barcasági reformáció történetét, kitért a barcasági vallásújítás úttörőjére, Johannes Honterusra is. A szervezők külön meghívottja, a Brassói Gernot Nussbacher történész, levéltáros és Honterus-kutató magyar nyelven pásztázta Honterus életpályáját, tevékenységének jelentőségét a protestantizmus ösvényének alakításában. A történelmi szász hegemóniáról esett ugyan szó, ennek kapcsán a Cenk alatti város és a szászság műveltség- és szellemalakító jelentőségéről is, több résztvevő azonban – miként azt jelezték – részleteiben szerette volna hallani, hogy milyen hatása volt ennek a folyamatnak és hogyan ment végbe Csángóföldön, gyanítva, hogy a reformáció közel sem volt mindenütt teljesen felhőtlen. Ezt az óhajt mintha alátámasztanák a csernátfalusi Bencze Mihály tanár, író, költő és ismert közéleti személyiség sorai, akinek a Barcasági csángók rövid története című írásában ez olvasható: „A reformáció idején a Brassói szászok Honterus vezetésével evangélikus hitre tértek. Hasonló sorsot erőltettek az addig zömében katolikus hétfalusi magyarokra. Egyik napról a másikra, akaratuk ellenére evangélikus vallásúak lettek. (...) Számtalan át nem aludt éjszakán töprengtem azon, hogy hol lehetnek azok az okmányok, dokumentum, írás, könyv, amelyből, ha már más minden dokumentum elveszett, a barcasági csángómagyarok igaz történelmét mégis meg lehetne írni. Hisz a természeti katasztrófákon és emberi butaságokon kívül történelmünk írásos dokumentumait hamisította és pusztította Róma, a frankok, az erdélyi szászok, a törökök, az osztrákok, a szerbek, a románok, a szlovákok, az oroszok, az izmusok, és hadd ne soroljam tovább.” A csángókérdéssel foglalkozó helyi tollforgatók igyekeztek ugyan az elmúlt 26 év alatt némi fényt deríteni erre a témakörre helyi kiadványokban, hangsúlyozva azt, hogy Brassó közelsége sok jót hozott, de ugyanannyi gondot is, meg kellett küzdenie a közelségében élő maréknyi magyar csángóságnak azért, hogy még ma is beszélhesse anyanyelvét, énekelhesse népdalainkat, megőrizze egykori népviseletét, borica-táncát.
Péntek délután Brassóban a Redutban tartottak megnyitó konferenciát lelkészek és egyházvezetők részére, köszöntőt mondott Adorjáni Dezső Zoltán püspök, előadást tartott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a világtalálkozó meghívott résztvevője.
Türkösben, Bácsfaluban
A Brassói pénteki egyháztörténeti előadásokat gyerek- és ifjúsági istentisztelet előzte meg csütörtökön Türkös evangélikus templomában, amelyet Ifjúsági Nap követett a Zajzoni Rab István csángó költő nevét viselő elméleti líceumban. Az összes csángó falu iskolái képviseltették magukat. A tanulók számára fontos rendezvény tematikája a reformáció 500 esztendeje volt, a versenyző diákok felhasználhatták addigi magyar történelmi és irodalmi ismerteiket.
− Négy rövid történelmi előadást hallgattak meg a versenyt megelőzően a gyerekek, s az ott készített jegyzeteiket, a hallottakat is felhasználták a vetélkedőn. Feladatlapot készítettünk, és bizottság értékelte a feleleteket – tájékoztatott a szervezésben oroszlánrészt vállaló Kóródi Levente türkösi lelkipásztor. Bízunk abban, hogy a vetélkedő hozadéka mAradandó és hasznos lesz a csángó fiatalság aranytartaléka számára az elkövetkező évek során.
A bácsfalusi evangélikus templomban Kovács Lehel egyetemi tanár emlékest keretében értekezett a Bácsfaluban született nagy csángó szobrász, Istók János életművéről. Ezt követően a templomban elhelyezték Miklós István bácsfalusi kőfaragó Istóknak szentelt emlékplakettjét.
Tatrangban, Pürkerecen, Csernátfaluban
Tatrangban a krizbai gyerekek és fiatalok léptek színpadra. Szombaton a zarándoklatra indulók megkoszorúzták a költő Rab István zajzoni mellszobrát, majd hagyományos népviseletben, lovas bandériummal vonultak a pürkereci istentisztelet színhelyére.
Az ökumenikus istentiszteleten Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök hirdetett igét, a romániai Evangélikus-lutheránus Egyház legmagasabb kitüntetésében – Reményik Sándor-díjban – részesítették Kövér László országgyűlési elnököt és Riedl Rudolf egyházkerületi felügyelőt. Itt láthatta ismét a népes közönség a színpadon a háromfalusi boricásokat, a csángó leányok táncát, az apácai tánccsoportot.
Nem volt hiány vásári sokadalomban sem: lacikonyha, bogrács és hűsítők várták a vendégeket. Az eseményt ünnepi emlékest zárta a csernátfalusi evangélikus templomban, s a pürkereci nagyszínpadon szombat este a Cover Rock Band koncerttel rekesztette be a világtalálkozót.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jobbik részünk
A modern tömegdemokrácia belső logikája a bulvár mocskába rántaná le a politikát. Minden kelendő, ami szenzáció, mindennek hírértéke van, amire az emberek ugranak, és amivel ártani lehet egy másik tábor vezéralakjának. Ugyanakkor az is természetes, hogy a jobb érzésű emberek megpróbálnak ellenállni a mocsok-áradatnak, és vészharangot húznak, midőn a politika körüli bulvárkommunikáció újabb és újabb határokat lép át.
Emlékezetes G. Fodor Gábor esete az egykori modellel, akit lekurvázott, aktfotóit pedig pornófotóknak nevezte, pusztán azért, mert az illető az MSZP-ben vállalt közéleti szerepet. Félreértés ne legyen, az MSZP színeit felvállalni ép erkölcsi érzékkel és ép szellemi adottságokkal nem lehet. Ez egy dolog, ám pellengérre állítani valakit, és súlyosan a becsületébe gázolni, mert húsz évvel ezelőtt meztelen fotók jelentek meg róla, elfogadhatatlan. Örömteli, hogy akkor GFG-nek visszavonulót kellett fújni a szinte össztársadalmi felháborodás miatt.
A legújabb áldozat Volner János, a Jobbik új frakcióvezetője, aki Vona Gábort váltotta e poszton. „Bokros” esete egy hölggyel, akivel saját bevallása szerint is hosszabb ideje kapcsolatban áll, nemcsak a bulvármédiát járta meg, hanem a fősodor is foglalkozott vele, persze ki így, ki úgy.
Igen korrekt cikket közölt az ügyben érdekmentes Magyar Nemzet Gazda Albert tollából. (Érdekmentes, mondom, hacsak azoknak a híreszteléseknek nem adunk hitelt, miszerint a Jobbik és Simicska között titkos megállapodás köttetett, s Orbán volt szövetségese a zajos szakítás után beállt a Jobbik mögé. Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez így lenne, sem tűnik valószerűnek, hogy ezért állna ki karakánul a tudatosan centrista pozíciót elfoglaló közíró a tiszta közélet mellett.) Gazda alapvető kérdéseket feszeget A Habony-titok című írásában. Hova vezet e negatív tendencia, van-e egyáltalán határ, van-e még tabu, vagy tényleg mindent lehet, s bármit lenyelnek a nagyobbik kormánypárt azon politikusai, akik jóérzése biztosan tiltakozik az ellen, ami történik.
Gazda szeretné hinni, hogy van Rubicon, s vele alighanem együtt rezdül a nemzet jobbik része, melyet nem fertőzött meg a „bármit lehet” gátlástalansága.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Falunapokat tartanak Gyergyóremetén
A vidám szív orvosság – e mottóval szervezik a tizenhetedik falunapokat Gyergyóremetén. Július 9-10-én, szombaton és vasárnap tartják a programsorozatot..
A szombat délelőtti szemináriumon a humorról, annak társadalmi vonatkozásairól értekeznek a meghívott szakemberek. A délután 6 órától megnyíló karikatúrakiállításon Könczey Elemér grafikus-karikaturista, alkotásai révén, sajátos nézőpontból mutatja be a világot. Szintén szombaton este humorest, Nagyotmondó kaláka lesz. Nem mArad el az elismerések átadása, és minden korosztálynak szánnak élményt a szervezők. Sztárok teremtenek bulis légkört, a focidrukkerek pedig együtt, kivetítőn követhetik az Eb-döntőt.
A részletes program szerint szombaton 6 órakor horgászversennyel rajtol az ünnep a Bogárosi-tónál, 9 órától minden korosztálynak szól az Együtt két keréken kerékpározás, ekkortól várják a nagypályára a gyerekeket kézműves foglalkozásra a cseperedőbe, illetve kicsiket-nagyokat az egészségsátorba. A sportcsarnok ad helyet egész délelőtt a teremfocinak.
Hagyomány Remetén, hogy a falunapok részeként szimpóziont tartanak, a választott mottó témakörében meghívottal szólnak a közönséghez. 11 órától a művelődési házban A vidám szív orvosság gondolatot osztja Lung László Zsolt színész, humorista Ki a humorista? című előadásával, Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens A sorsforduló szokások humora és komikuma elnevezésű eszmefuttatásával, illetve Bíró A. Zoltán antropológus A humor társadalmi szerepeiről szólva.
Szintén szokásos, hogy a Biatorbággyal való testvértelepülési kapcsolatot ilyenkor megerősítik, ez most a 15 éves kapcsolatról fotók által szól. A kiállításmegnyitó 12 órakor a művelődési ház előcsarnokában lesz, amelyet követően a nagyteremben nézhetik meg a falu elismert orvosa, Asztalos László portréfilmjét.
A nagypályán 14 órakor lesz ebéd a férfiak főztjéből, 17 órától pedig tutajverseny indul a nyírszegi hídtól. Határidő címmel Könczey Elemér grafikus karikatúráiból nyílik kiállítás a községháza tanácstermében, majd a szórakoztatás humoresttel, moderntánc-előadással folytatódik a 20 órakor kezdődő nagyotmondó kalákáig. A napot az Intim Torna Illegál koncertje és retró buli zárja szintén a nagypályán.
Vasárnap 7 órakor a helyi fúvószenekar zenés toborzójával kezdődik a nap, 9 órakor lesz az ünnepi szentmise, 11-kor pedig a dísztanácsülés a Díszpolgár, a Pro Remete, a Tiszta udvar, rendes ház és a Pedagógus díjak átadásával a nagypályán.
Az asszonyok főztjéből lehet ebédelni e napon, melyet ügyességi csapatvetélkedők követnek a 15 órakor kezdődő Libavonat családi koncertjéig. Ezt követően sem szabad elhagyni a nagypályát, hiszen fellép a Karmazsin együttes, lesz néptáncelőadás, táncház, majd este 8 órakor a Bagossy Brothers Company kelt hangulatot az Európa-bajnokság döntőjét nagy kivetítőn követő szurkolóknak. Az ünnepség biztos, hogy valakinek a győzelmével zárul éjfélkor.
Balázs Katalin |
Székelyhon.ro

Brekegő politika
Európa vezetői, mivel lassan fogalmuk sincs arról, mire való az elődeik által elképzelt Európai Unió, próbálják a népakaratra visszahárítani a felelősséget.
Most, , hogy erre a csúnya, brekegő szóra, a Brexitre a britek többsége igennel szavazott, egész Európa találgatja a jövőt. Mintha Csokonai Vitéz Mihály Békaegérharcának kezdő jelenetét látnánk, ahogy az egérkirály Pszikharpaksz és a békakirály Fizignátus nyájas barátkozása az egerek és békák közti háborúba torkollik. Még nem tartunk ott persze, és remélem, nem is fogunk. Ám mindenképpen van valami groteszk, sőt tragikomikus abban, ahogy Európa vezetői, mivel lassan fogalmuk sincs arról, mire való az elődeik által elképzelt Európai Unió, próbálják a népakaratra visszahárítani a felelősséget. Azt a felelősséget, amelyet ugyanaz a nép már rájuk bízott egyszer, amikor megválasztotta őket. Legfeljebb eddig azt hittük, csak mifelénk ilyenek ma a politikusok, most meg kiderült, David Cameronék sem jobbak. Mit tehetnénk, latolgatjuk az esélyeket. Igaz, ezekben a napokban, érthető okokból, talán nagyobb szenvedéllyel tippeltünk a labdarúgó Európa Bajnokság továbbjutóira, mint az Európai Unió kiesőire.
De nekünk, erdélyieknek úgyis megadatott, hogy ugyanaz jusson az eszünkbe bármiről. Nem csupán a brekegő Brexit, hanem a televízió elsötétülő képernyője is ugyanazt a kérdést hívja elő belőlünk: beléptünk, de hova? Huszonvalahány éven át legfőbb álmunk volt megszabadulni végre kisebbségi mivoltunktól, és egyenjogú európaiakká lenni. Nem tagadom, a Ceaușescu-diktatúra, a szögesdrótok közé zárt ország szörnyű klausztrofóbiája tört rám ismét egy pillanatra, amikor meg akartam nézni a magyar-izlandi mérkőzést, és az M1-re kattintva, ennyi volt a képernyőn: „Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.” Nem is tudtuk megnézni a meccset, rádión hallgattuk végig. Voltak természetesen szerencsésebbek, akik más kábelhálózatról veszik a műsorokat, és nem mindegyik kódolta Erdélyben az EB magyarországi közvetítéseit. A lenyűgöző magyar-portugált aztán már mi is láthattuk az M4-en. De azelőtt szívesen beültettem volna a kilencven percen át egyetlen mondatot sugárzó képernyő elé azokat, akiket irritál az Unió-pártiak által kitalált „több Európát” szlogen, és arról papolnak, hogy „kevesebb Európa” több lenne. Nem, a „kevesebb Európa”, tisztelt focirajongó magyar politikusok, így nézne ki minden szempontból: „...jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható”. Ki lehet találni egy másik brekegős vagy inkább cincogós szót, már olvastam is itt-ott, hogy: Hunxit, de hadd meséljem el, hogy ez milyen. Nemcsak nekem jutottak eszembe nyilván az 1989 előtti állapotok, hanem többeknek is Erdélyben, de én is felidézem, hiszen ismétlés a tudás anyja.
A nyolcvanas években Romániában már csak napi két órányi műsor volt a televízióban, és annak is a pártfőtitkár töltötte ki egy részét, másik részében rajzfilmeken nevethettünk, sok-sok Tom és Jerryt mutattak, néha pedig egy minden illetlenségtől megtisztított, majdnem felére vágott nyugati játékfilmet is. Érthető, hogy ki-ki próbált valahogy valamilyen külföldi látnivalóhoz hozzájutni. Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen például házikészítésű antennákkal Kisinyovot, vagyis szovjet tévét lehetett fogni, futballmeccset is olykor. Tessék elképzelni, micsoda öröm volt, amikor az antenna felállítása után bejött a világ a szobába. Szovjet világ, de az is valami. Ebből, azt hiszem, bárki megsejtheti, milyen Romániában éltünk, és miért vágytunk – vágyunk még ma is – egy tényleg határok nélküli Európára, és miért kívánjuk az önmagukba zárkózó nemzetállamok végét. Egyébként az ország déli részén, Bukarestben a bolgár televíziót lehetett ugyancsak barkácsolt antennákkal nézni, hát az aztán maga volt a mennyország! Fogadott városomban, Marosvásárhelyen is suttogták, hogy egyesek nézik a magyar televíziót, de ez soha nem bizonyosodott be. A közelben, Náznánfalván, a hegyen állítólag lehetett fogni szintén a bolgárokat, Európa-bajnokságok és világbajnokságok idején sokan kimentek oda, kivitték az autó akkumulátorára kapcsolható kisméretű televíziót, meresztették a szemüket, bámulták a bolhás semmit, néha azért egy-egy elfutó árnyékot is, bekapcsolták a Kossuth-rádiót, azon legalább volt hang, itták a sört, és jól érezték magukat. Együtt voltak. A közös hiány végül is szolidaritást teremt. Közös sóvárgást, közös illúziót, közös haragot. A földrajzi különbségek mellesleg kulturális különbségekké konvertálódtak akkoriban. Kolozsváron például könnyebb volt, ott az Állomás-negyedi, emeleti tömbházlakásokban viszonylag jól bejöttek a magyarországi tévéadások. Az igazi futballrajongók még nyugatabbra mentek Marosvásárhelyről, Bánffyhunyad környékére, mert ott nemcsak a náznánfalvi szolidaritást lehetett megtapasztalni, hanem tényleg látni is lehetett a mérkőzéseket. Az én családomnak a Nagyváradi vakációzás volt a szabadság alfája és omegája: ott ültünk bent a lakásban délutántól késő estig, faltuk a magyar szót és képet, szinte teljesen mindegy volt, hogy mit. Voltak ezek szerint repedései a rendszernek, ki lehetett leskelődni néhol. De ennyi. A nyolcvanas évek végén aztán már érezni lehetett, hogy ernyed a vasmarok. Begyűlt valakihez egy-egy társaság, videolejátszón végignéztek egy erotikus filmet vagy valamilyen más bóvlit, egyfajta lázadás volt ez is. A lakónegyedi szocreál tömbházakban összeálltak a lakók, parabola-antennát szereltek a tetőre, valaki feketén beszerezte külföldről a szükséges műholdvevő szerkentyűt, az úgynevezett dekódert, és minden lakásba bevezették a kábelt. Így történt a mi tömbházunkban is. Viszont a csatornaváltó is nagy pénzbe került – meg aztán a szekuritáté valószínűleg mégis rajta tartotta ezen az egészen a kezét –, és csak egyetlenegy volt belőle, a hatóság bizalmát élvező lépcsőházfelelősnél, mindannyian azt néztük, amit ő. Ha váltott, nálunk is változott a műsor. Gyermekkoromban pionír (gyengébbek kedvéért: úttörő) táborban voltam a Fekete-tengeren, és hogy el ne égjünk, parancsszóra napoztunk. Kifeküdtünk mind a homokra, és a tornatanár vezényelt: most hátra, most hasra, most jobbra, most balra! Erről a tömbház-tévézésről máig ez a gyermekkori emlék jut eszembe. Néztünk mindenféle gügyeséget, hiszen a szabadság világából jött az egész, valamelyik nyugati adóról, sokszor a nyelvet sem értettük. De megint szolidárisak voltunk, végeérhetetlen lépcsőház-gyűléseket tartottunk, gyakran sörözéssel végződtek ezek is. A gyűlések arról szóltak, ki milyen műsorokat szeretne látni, és Bizalmi bácsi – a nevét tényleg elfelejtettem – miképpen egyeztesse össze ezeket az óhajokat. Egy alkalommal megkockáztattam én is egy javaslatot, ez már talán `89 őszén volt, hogy nem lehetne-e néha hírműsorokat is bekapcsolni. Döbbent csend támadt, Bizalmi bácsi is belesápadt, de talált gyorsan valami magyarázatot, vagy az is lehet, egyszerűen másra terelte a szót.
Aztán összeomlott a testi-lelki terror. Lettek tévéműsorok. Egész nap sugárzott már a román közszolgálati, majd megalakultak a kereskedelmi csatornák, próbáltuk mi is az újraindult közszolgálati magyar televíziózást bővíteni, sikerült is valamennyire Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron. És létrejött Budapesten a Duna TV, egyre könnyebben lehetett fogni Erdélyben ezt is, más magyarországi csatornákat is. Érezhettük, hogy végre legalább az éterben nincsen határ. Ma Székelyföldön egy-egy panzióban vagy szállodában, ha az ember bekapcsolja a televíziót, az első tíz-húsz csatorna már eleve magyar, csak utánuk következik néhány román. Látszólag minden rendben van. És mégsem. Példának okáért az EB-mérkőzések romániai közvetítésének jogát a német tulajdonú Telekom Románia vásárolta meg, amely jól felfogott üzleti érdekből próbálta megakadályozni, hogy pillanatnyi vagy távlati hasznát a magyarországi televíziós csatornák csorbíthassák. Csakhogy ebből számomra az derül ki, hogy az üzleti logika felülírja az európai vezetők retorikáját, sőt azokat az Európai Uniós szerződéseket is, amelyek nem tagadják ugyan az egységes Európa – az egykori Szén- és Acélközösség – gazdasági előnyeit, de folyton azt hangsúlyozzák, hogy a közös Európa alapjait a közös kultúra és hagyomány képezi, azok az emberjogi elvek és demokratikus eszmények, amelyek ennek a földrésznek minden nemzetére, minden etnikumára, minden helyi vagy regionális közösségére érvényesek. Nyilvánvalóan mi, kisebbségbe szorult magyarok is ilyen Európát szeretnénk, ilyen Európából van „többre” és nem „ kevesebbre” szükségünk: több toleranciára, a nyelvi, nemzeti, kulturális, vallási identitások tiszteletére. Egyelőre azt kell látnunk, sértetlenül élnek tovább az államhatárok, hiszen mit sem számít, hogy technikailag nincsen akadálya megnéznünk, ráadásul magyarul, a nekünk éppen fontos futballmérkőzést, mert ilyenkor derül ki, hogy még ma sem a nyelvek, etnikumok, régiók puzzle-je az Európai Unió, hanem a nemzetállamok piaci szempontok szerint működő mozaikja. „Sok” Európa a dokumentumokban, „kevés” a gyakorlatban. Ezen természetesen változtatni kell, ebben valószínűleg mindannyian egyetértünk, csak az a kérdés, mit értünk a változáson. Sötét jóslatok hangznak el arról, hogy a Brexit elindíthat egy kilépés-hullámot. Nem hiszem ezt, de ha megtörténne, gondoljunk bele: magyar meccset néznek majd a magyarországi magyarok, román meccset az erdélyi magyarok. És ez még mindig a legkisebb probléma abból a szellemi nyomorúságból, ami ily módon ránk szakadhat.
Markó Béla
Transindex.ro

Márton Áron-zarándoklat immár tíz alkalommal
Az elmúlt három évben tíz alkalommal szerveztek zarándoklatot Márton Áron püspök életútjának főbb állomáshelyeit bejárva. A tizedik zarándoklatot július 4–6. között tartották meg nagy számú fiatal részvételével.
2013 júliusában szervezte meg első alkalommal Kovács Gergely egyházjogász, Márton Áron boldoggá avatási ügyének posztulátora és Ferencz Kornélia, az Erdélyi Mária Rádió önkéntes munkatársa azt a zarándokutat, amely boldogemlékű Áron püspök nyomdokait járta be.
Hála a folyamatos érdeklődésnek, immár tizedik alkalommal került megszervezésre a háromnapos zarándoklat, melynek főbb állomáshelyei: a szülőfalu Csíkszentdomokos, a börtönévek leghosszabb helyszíne Máramarossziget, a püspökszentelésnek helyet adó Kolozsvár és a püspöki székhely Gyulafehérvár.
Világító jel
Csíksomlyó szorosan kötődik Áron püspök életéhez, hisz iskoláinak egy részét itt végezte 1907–1911 között, de a csíksomlyói búcsúk is igen fontosak voltak az ő életében. Ki ne hallott volna arról az 1949. június 4-én megtartott pünkösdi búcsúról, amikor lóháton, ünnepélyesen vonult be.
„Olyan jel számunkra Márton Áron, amely nem elhalványul, hanem egyre inkább világít és utat mutat számunkra” – fogalmazott a csíksomlyói kegytemplomban a zarándoklat nyitó szentmiséjén Bőjte Mihály ferences házfőnök. A szentmise végén Kovács Gergely posztulátor örömmel jelentette be, hogy a Márton Áron Emlékév keretében, az ők anyagi támogatásukkal sikerült angol és olasz nyelvű kiadványt megjelentetni Áron püspökről.
A zarándokbusz első állomása csíkdánfalva volt, ahol Bara Ferenc főesperes, Márton Áron utolsó titkára tanúságtételét, személyes élményeit osztotta meg a hívekkel. Huszonhat éves káplánkorában, 1978. augusztus elsejétől lett az akkor már 82 éves beteg püspök személyi titkára. Ma már ő az egyetlen élő tanú, aki jelen volt a püspök halálakor. 1980. szeptember 29-én püspöki rezidenciáján háromnegyed kilenckor, miközben másodikat harangoztak a Szent Mihály-napi búcsúra, meghalt Áron püspök. A székesegyház búcsúünnepén „elvesztettünk egy földi atyát, de atyát kaptunk az égben” – vallja Bara Ferenc főesperes.
Petőfi-alap a tanárok béreire
A Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeumban Lázár Csilla múzeumigazgató alapozta meg a zarándoklatot, ismertetve a nagy püspök életének főbb történeseit. Ez alkalommal egy érdekes adalékot is megtudtunk a püspökről.
Az észak- és dél-erdélyi magyar tannyelvű iskolák tanárai csak 1946 áprilisában kapták meg visszamenőleg a járandóságukat, de az a magas infláció miatt már sokat veszített az értékéből. A magyar tanári kar bérének rendezése érdekében a Magyar Népi Szövetség indítványára 1945 júniusában létrehozták a Petőfi-alapot, amely alaphoz Márton Áron 3 millió lejjel járult hozzá. 1945-ben és 1946-ban a Bolyai Egyetem igen nehéz helyzetben volt, anyagi téren is. „Határozottan tudom – és ez köztudott volt az egyetemen –, hogy Márton Áron bocsátotta a fizetést a rendelkezésünkre, illetve adott pénzt az egyetemnek. Az egyetem akkori kommunista vezetői igen nagy tisztelettel emlegették Márton Áront” – írja visszaemlékezéseiben Gunda Béla.
Románia legmegfigyeltebb embere
Áron püspök 1951. szeptember 19-től 1954. május 27-ig volt a máramarosszigeti börtön 45-ös cellájának a foglya. A börtönmúzeumban Fürtös Róbert muzeológus vezette végig a zarándokcsoportot. A kommunizmus idején kétszáz őrzött személyből 53 halt meg a máramarosszigeti börtönben. 1950 és 1955 között 58 egyházi személy volt itt bebörtönözve, közülük 38 görög katolikus, 19 római katolikus és 1 ortodox pap – derült ki Fürtös Andrea muzeológus vetítettképes előadásából.
Márton Áron mind a mai napig Románia legmegfigyeltebb embere. Senkiről nincs akkora „szekus” anyag, mint róla. 1956-tól kezdve – Maros, majd Uránia néven – szigorú megfigyelés alatt tartották: ügynököket állítottak rá, követték és titokban fotózták, lehallgatták lakását és telefonbeszélgetéseit, valamint ellenőrizték leveleit. A nevére nyitott megfigyelési dossziét 1980. december 15-én zárták le, a püspök halálát követően.
Két fondban vannak anyagok: a bűnvádi iratok két dossziét tartalmaznak, bennük tizenhét kötet, ami összesen ötezer aktát jelent. A másik fond tartalmazza a tájékoztató iratokat, ahol ugyancsak két dosszié található. Az egyikben 174 kötet lelhető fel, ami 55 ezer lap, továbbá 62 kötet a másikban, ami 27 ezer lap. Márton Áronról 236 kötetnyi anyag van.
A püspök nyomdokain haladva
A zarándoklat harmadik napja a Kolozsvári Szent Mihály-templomban kezdődött, ahol Márton Áron püspökké szentelésének helyszínén Kovács Sándor főesperes köszöntötte a zarándokokat, majd elkísérte őket a piarista templomba, ahol egykor a nagy püspök a szószékről tanította a fiatalokat.
Végül Gyulafehérváron a püspöki palotát, Márton Áron egykori dolgozószobáját és kápolnáját, továbbá a székesegyházat és a kriptát keresték fel a zarándokok. A zarándokokkal tartó Szabó Gyula nyugalmazott plébános a püspöki kertben felelevenítette 1980. szeptember 21-e emlékezetes pillanatait, amikor Márton Áron utoljára még magához hívatta a kis- és nagyszeminárium növendékeit és tanárait. Ma is őrzi azt a rózsafüzért és szentképet, amit akkor megáldott számukra a püspök.
A boldoggá avatásról
Ha vértanúról van szó, nincs szükség csodára a boldoggá avatáshoz, Márton Áron püspök esetében viszont bizonyított csodára is szükség van a boldoggá avatáshoz – osztotta meg a zarándokkal Kovács Gergely posztulátor.
Alig pár héttel az 1989-es rendszerváltást követően – ahogy lehetőség nyílt rá – 1990. január 6-án Márton Áron püspök szentté avatási ügye elindítása érdekében Jakab Antal püspök kinevezte posztulátornak Szőke János atyát. A Szentszék részéről nincs akadálya a szentté avatási eljárás beindításának, így 1994. április 25-én sor kerülhetett az egyházmegyei szakasz ünnepélyes megnyitására, amely 1996. október elsején zárult. 1996. december 5-én megtörtént az iratcsomó átadása a Szentek Ügyei Kongregációjának. 2003. december 13-án elkészült az iratcsomót összegző Positio. 2010 júniusában a Szentek Ügyeinek Kongregációja pontosításokat és kiegészítéseket kért. 2012. február 6-án Jakubinyi György érsek Kovács Gergelyt nevezte ki posztulátorrá. 2015. május 18-án viceposztulátorrá nevezték ki Kasza László Brassói káplánt.
Fiatalok Áron püspök nyomdokain
Márton Áron erdélyi püspök születésének 120. évfordulója alkalmából 2016-ban a Nemzetpolitikai Államtitkárság Márton Áron-emlékévet hirdetett. Az ők támogatásuknak köszönhetően a X. Márton Áron Zarándoklaton mintegy húsz diák is részt tudott venni. Továbbá jutalomkirándulásként – a Kárpát-medencei Márton Áron-vetélkedőn elért jó eredményekért – a helyi plébános támogatásával három kézdiszentkatolnai fiatal is részese lehetett a zarándoklatnak. Ez alkalommal három szeminarista kispap is szolgálta a közösséget.
„A zarándoklat előtt csak annyit tudtam Márton Áronról, hogy ő volt Erdély püspöke, és büszkék kell lennünk rá, de nem tudtam, miért volt ő olyan nagy ember. A zarándoklat során rájöttem, miért kell példaképünknek tekinteni, rájöttem, miért nevezzük őt emberkatedrálisnak” – osztotta meg velünk Opra Júlia, a Csíkszentdomokosi Márton Áron Általános Iskola frissen végzett tanulója.
„Számomra a zarándoklat egy feltöltődést, újjászületést jelentett, de ugyanakkor kihívást is. Az elején nagyon féltem, hogy az egészet unni fogom, de nem így történt. Úgy érzem, nagyon sok új dolgot tanultam meg Márton Áronnal kapcsolatosan, és számomra Bara Ferenc csíkdánfalvi papbácsi beszéde mAradt meg leginkább” – mesélt élményeiről Csató László, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium tanulója.
A zarándokokkal tartott Péterfi Attila Csongor, a Márton Áron püspökről készülő Zord idők csillaga film menedzsere is, akinek saját bevallása szerint nagy vágya volt, hogy eljusson a máramarosszigeti börtönbe, és ez a vágya most teljesült. „Örvendtem, hogy ilyen sok fiatallal együtt zarándokolhattam, jó volt látni érdeklődésüket és ragaszkodásukat Márton Áron iránt” – hangsúlyozta Péterfi Attila Csongor. „Isten szolgája Márton Áron püspök élete és tanítása világító jelként áll mindannyiunk előtt, de csak akkor tudjuk követni, ha ismerjük is” – vallják a zarándoklat szervezői. Éppen ezért a programban minden nap központi helyet kapott a közös imádság és a szentmiseáldozat.
Zarándoklat Doberdóba
Márton Áron 1915. június 12-én érettségizett, és három napra rá katonai szolgálattételre jelentkezett. A cs. és kir. 82. székely gyalogezred soraiban megjárta a harcmezőt, háromszor sebesült és tartalékos hadnagyként fejezte be az első világháborús szolgálatot. A temesvári 61. gyalogezredben harcolt Doberdón nyolc hónapot, és itt sebesült meg száz évvel ezelőtt, 1916. július 19-én. Az Isonzó-völgyében, Doberdón volt a világtörténelem leghosszabb és legvéresebb hegyi háborúja. Márton Áronnak doberdói harctérre indulása előtt az udvarhelyi állomáson édesanyja rózsafüzérét nyújtotta fel a vonat ablakán. Idős korában az első világháborúra emlékezve a püspök azt vallotta: „… az mentett meg engem.”
Megsebesülésének 100. évfordulóján Kovács Gergely posztulátor és Ferencz Kornélia, az erdélyi Mária Rádió önkéntes munkatársa hatnapos zarándoklatot szervez a doberdói fennsíkra: két nap odaút (július 28–29.); két nap a San Martino del Carso-i egykori harcmezőn, Áron szakaszvezető/zászlós nyomdokain (július 30–31.); végül két nap hazaút (augusztus 1–2.).
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Mennyit viszünk haza? (Átlagos nettó jövedelmek)
Bár május elsejétől a minimálbér 19 százalékkal 1250 lejre emelkedett, az országos átlag nettó kereset 1,1 százalékkal, vagyis 23 lejjel csökkent áprilishoz viszonyítva. A jövedelmek átlagos növekedése ennek ellenére éves összehasonlításban továbbra is magas, miközben az alkalmazottak 65 százaléka 2000 lej alatti összeget visz haza havonta.
Az országos statisztikai hivatal adatai szerint idén májusban a nettó átlagbér (az alapbér mellett ide számolnak minden pótlékot és béren kívüli juttatást) 2063 lej volt (459 euró). A szakemberek szerint ez az egy hónappal korábbi adathoz viszonyított enyhe csökkenés elsősorban annak tudható be, hogy áprilisban, a húsvéti ünnepekre sok alkalmazott kapott többletjuttatást. A jövedelmek éves növekedési dinamikája ugyanis pozitívan zárt, az egy évre kivetített jövedelemnövekedés májusban 14,2 százalékos volt, míg 2015 áprilisa és 2016 áprilisa között 12,3 százalékos. A legmagasabb nettó átlagkeresetet májusban az IT szolgáltatóágazatban jegyezték (5421 lej), az 1000 eurót a pénzügyi közvetítők, a kőolaj- és földgázkitermelésben dolgozók jövedelme haladta meg, 4000 lej fölött pedig a 4,7 millió munkavállaló csupán 7 százaléka (340 ezer alkalmazott) keres. 2000–4000 lej közötti nettó jövedelemmel 1,3 millió alkalmazott rendelkezik (kevesebb mint harmada a hivatalosan jegyzett munkavállalóknak), legkevesebbet, átlagosan 1248 lejt a szállodai és vendéglői alkalmazottak keresnek. Továbbra is 2000 lej alatt mAradt a legtöbb, az alkalmazottak 65 százaléka, vagyis 3 millió munkavállaló átlag havi nettó jövedelme. Ami a nettó jövedelmek növekedési dinamikáját illeti, elmúlt évben legmagasabb arányban az ingatlanközvetítőknél és az egészségügyi dolgozóknál (27 százalék), illetve az IT ágazatban (23 százalék) gyarapodott. Szakértők szerint egyébként ez a gyors növekedési ütem zavart okozhat a hazai gazdaságban, a munkanélküliségi arány például már májusban 0,2 százalékponttal 6,6 százalékosra emelkedett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A génállomány itt van
Vissza kell tenyészteni az erdélyi lovat
Gróf Mikes Zsigmond a Duna Televízió szakértőjeként, sőt társ-műsorvezetőjeként vett részt a Székely Vágtán. Az uzoni birtokát nemrég visszaszerzett főnemest nem csak a vágtáról, hanem az erdélyi lóról is kérdeztük.
A Székely Vágtának nagyon pozitív hatása van nemcsak Háromszék, hanem Székelyföld lovas életére. Nagyon sokat fejlődött az utóbbi hat évben a lovak felkészítése, a lovasok tudása, állítja a szakértő.
– Ezelőtt 10–15 évvel a környéken nem volt egy rendes patkolókovács. Voltak ugyan falusi kovácsok, akik hajlítottak vasból patkókat, és rémesen rosszul patkolták meg a lovat, például a szeg kiállt a ló patájából, ami nagyon könnyen sérüléshez vezet. Aztán szerencsére megjelent néhány ember, aki tanulta a mesterséget, akik el tudták bujtatni a szeget a patkóban, tudtak kicsi sarkot, nagy sarkot csinálni, és ez döntő módon befolyásolja a ló egészségét – mondja a gróf.
Mikes Zsigmond szerint az állomány növelése csak szükséges, de nem elégséges feltétele a fejlődésnek, egy állandó vágtapálya például nagyot lendíthetne a székely lovasok esélyein. Profi szinten szervezett események nélkül nem lehet megfelelő rutint szerezni, és ez nem csak a vágtázásra, hanem a díjlovaglásra, -ugratásra és egyéb szakágakra is érvényes.
A Mikes gróf sajnálatosnak tartja, hogy „eltűnt a porondról” az erdélyi ló, amelynek a 19. század elején még nagyon jó hírneve volt Európában. Ez kicsit a shagya-arabhoz hasonlított, de hosszabb volt a fejformája, kerekebb volt a nyaka, a hasa is kicsit más volt. Ez a lóállomány gyakorlatilag elveszett, mert a kommunizmus kezdetekor – erről idősebb állatorvosok ma is be tudnak számolni – szabályszerű lóirtás történt Erdélyben, az állományokat egyszerűen elpusztították. Így fordulhat elő, hogy ma alig 5–6 ménes létezik Erdélyben, jóllehet a múlt század elején kb. 150 ménes volt. Ennek ellenére, ez a génállomány valószínűleg itt van, Erdélyben, és ezt érdemes lenne visszatenyészteni.
– Első körben a szakemberek feladata lenne az, hogy régebbi leírások alapján közös nevezőre jussanak abban, hogyan is nézett ki az erdélyi ló, milyen volt a marmagassága, fej- és nyakformája stb. Ezután kimehetünk vidékre, és megpróbálhatjuk megkeresni azokat az egyedeket, amelyekre ez a leírás illik. Természetesen ez nem egyszemélyes feladat, szakembereknek, állatorvosoknak, lószerető embereknek kell összefogniuk ahhoz, hogy egy ilyen tervet sikerre lehessen vinni. Nem utolsó sorban jót tenne az állománynak, ha kialakulna egy tenyésztési verseny, amely hamarabb „kitermelné” az értékesebb egyedeket.
A lovat szerető arisztokrata azt mondja: ha „tudjuk, hogy pontosan mit akarunk tenyészteni”, maga is beszállna egy 10–12 darabos kancaállománnyal ebbe a folyamatba. A szakember szerint a lefektetendő tenyésztési szabályok függvényében, egy erre a célra létrehozott szakmai egyesület keretében, viszonylag rövid idő, 10–15 év alatt értékelhető eredményt lehetne felmutatni.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csűry István: Tőkés Lászlót a valóság ritkán érdekli
„Visszautasítom, hogy Tőkés László engem besúgónak nevezzen” – jelentette ki a Maszolnak adott interjúban Csűry István. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke szerint az EP-képviselő figyelemelterelés céljából röppentette fel ezeket a vádakat.
Tőkés László kedden olyan feljegyzéseket tett közzé önről, amelyek szerinte közvetve azt bizonyítják, hogy együttműködött a Securitatéval. Mit tud mondani ezekről a dokumentumokról?
Ezeket a dokumentumokat tudomásom szerint Molnár János egyháztörténész lelkipásztortól kérte el Tőkés László, és nem újdonságok: 2009-ben már megjelentek Molnár könyvében. A szerző maga is elismerte, hogy azóta semmilyen, engem állítólagosan terhelő új irat nem került elő. Azért gyanúsítanak most engem besúgással, mert a dokumentumok között van egy lehallgatási jegyzőköny. Egy másik Molnár Jánossal, aki később a teológia professzora lett, segédlelkészek voltunk Nagyváradon 1980-tól 1983-ig. A Securitate lehallgatott minket, és ez a jegyzőkönyv az egyik beszélgetésünkről készült. Utólag valaki erre a jegyzőkönyvre kézzel ráírta, hogy „Familia Csűry, inf. Rosescu….”. Az egyháztörténész Molnár János eldöntötte, hogy ez a Rosescu nevű besúgó csakis én lehetek. De nem én vagyok.
Én már 2009-ben, püspökké választásom előtt elmondtam, hogy ha besúgó lennék – ismerem a belső szabályzatainkat – nem jelöltetném magam. Annak idején egyébként még Tőkés László is támogatta indulásomat, azt mondta, hogy ez a dokumentum nem bizonyít semmit. Én akkor azt kértem tőle, ne támogasson engem, a gyülekezetektől várom a támogatást, egyházkerületünkben ugyanis a gyülekezetek jelölnek püspökaspiránsokat, nem kiváltságos emberek.
Ezt a lehallgatási jegyzőkönyvet egyébként nemrégiben egy filológus is tanulmányozta. Szerinte nehéz lenne a kézzel írott bejegyzés alapján azt állítani, hogy az egész Csűry család besúgó lenne. A kézzel írott feljegyzésnek lehet más jelentése is: például az informátor Rosescu azt rögzítette, hogy a helyszín, ahonnan telefonálnak, az a Csűry családé. Molnár János egyháztörténész ezt másként értelmezte, történész, úgymond tudományos kutatást végzett, én ebbe nem szólok bele.
Tőkés László kedden olyan feljegyzéseket tett közzé Csűry Istvánról, amelyek szerinte közvetve azt bizonyítják, hogy a püspök együttműködött a Securitatéval. Az EP-képviselő Nagyváradi sajtótájékoztatóján elmondta: a szegedi Molnár János egyháztörténész olyan jelentéseket talált egyes erdélyi lelkészek megfigyelési dossziéiban, amelyek minden bizonnyal Csűrytől származnak. A jelentések egy része az 1986-1989-es időszakból származik egy Kiss fedőnevű ügynöktől, akit a Securitate tisztjei szalárdi lelkészként is emlegetnek. Ebben az időszakban Csűry István volt a református lelkész a Bihar megyei Szalárdon. Tőkés László Kiss ügynök hét jelentésének a szövegét közölte azokkal az utasításokkal együtt, amelyeket a Securitate tisztjei e jelentések alapján megfogalmaztak. A volt püspök két 1982-ből és 1984-ből származó jelentés kivonatát is közzétette, amelyeket Rosescu fedőnéven adtak, és amelyeket szintén Csűrynek tulajdonít. Megemlítette: ezek a jelentések annak a zsibói Molnár Jánosnak, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárának a dossziéjából kerültek elő, akit a Securitatéval folytatott együttműködése miatt egy hónapja tiltott el a lelkészi szolgálattól az Erdélyi Református Egyházkerület fegyelmi bizottsága.
Miért nem szól bele?
Mert nekem nincsen bizonyítékom semmi a világon. Nem voltak kapcsolataim a Securitátéval, hogy most azt mondhassam: gyertek, és védjetek meg. A püspökválasztás esztendejében kötelező volt minden tisztségvállalónak átvilágíttatnia a múltját a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsánál (CNSAS). A CNSAS által 2009-ben rólam kiállított irat szerint nincs arra vonatkozó adat, hogy a Securitate ügynöke vagy besúgója lettem volna. Tőkés Lászlóék most azt inszinuálják, hogy nekem félretették a dossziémat a CNSAS-nál, ezért nem kaptak foltot a múltamon.
Én 2010-ben az úgynevezett egyházkerületi átvilágító bizottság elé is álltam. Ezt Tőkés László egyébként annak idején négy év késéssel tette meg. Megjegyezném, két átvilágítatlan esztendő is van a múltjában. Titokzatos módon ugyanis eltűntek dokumentumok arról a bizonyos két évről.
Tehát azt tudom mondani: annak idején nem írtam alá együttműködési nyilatkozatot, nem választottak nekem fedőnevet visszautasítom ezt a támadást. Annak idején az egyházi átvilágító bizottság előtt magam szorgalmaztam, hogy a jegyzőkönyvbe kerüljön bele: ha előkerül valamilyen engem terhelő dokumentum, akkor kötelességemnek tartom felállni a püspöki székből. Ilyen dokumentum nem került elő. A kérdés az, hogy Tőkés László miért vette elő ezeket a 2009-2010-es dokumentumokat.
És miért vette elő a volt püspök ezeket az iratokat?
Több oka is lehet ennek. Az egyik az, hogy az én püspöki szolgálatommal sehogy sem akar egyetérteni. Amikor átvettem tőle az egyházkerület vezetését, voltak olyan alappillérek, amelyeket Tőkés László rakott le, és amelyekre lehetett építkezni. De több területen reformot akartam és hajtottam végre. Az első ilyen reform a református egyházon belüli integráció volt. Tőkés László nem tudja lenyelni, hogy én a CE Mozgalommal egy fajta konszenzust hoztam létre. A konszenzuskeresést püspökként ő kezdte el, de hamar meg tud haragudni dolgokért, és abbahagyta. Én folytattam, és mára a KREK-ben ha valaki CE-s, annak nem kell rosszul éreznie magát.
A másik ok, hogy egyházkerületünk a mandátumom alatt politikai integrációra törekedett. Ismeretes, hogy RMDSZ-ből először leszakadt a Polgári Párt, aztán a Néppárt. Amikor ez a folyamat beindult, akkor az én gyülekezetem gyülekezeti házában tartottuk meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozásáról szóló megbeszélést. A tanács eredeti célja az volt, hogy az RMDSZ-szel együtt minden leszakadni látszó platformot, pártot egy ernyő alá hozzunk. Amikor én láttam, hogy az EMNT nem végzi a feladatát, nem tudja integrálni ezeket a politikai erőket (persze tudom, hogy ez nagyon nehéz feladat), akkor elmondtam, hogy a tanácsot meg kell újítani. Erre azt történt, hogy Tőkés László leszegődött az EMNP mellé, a párt fővédnöke lett, járta a kampánykörutakat. Eközben pedig nem vette tudomásul – de Tőkés Lászlót a valóság ritkán érdekeli –, hogy a Néppárt nagyon erőtlen volt, nem igazán tudott eredményeket felmutatni.
Egyházkerületünk eközben az önkormányzati választások előtt úgy próbált csökkenteni a megosztottságon, hogy szavazásra buzdította a magyar közösséget. Felhívást tettünk közzé, amelyben megkértük a Néppárttal szimpatizáló testvéreinket, de az RMDSZ-szel szimpatizáló testvéreinket is, hogy menjenek el szavazni, hogy minél többen legyünk az önkormányzatokban. Hogyan reméljünk mi magasabb szinten autonómiát, ha helyi szinten elveszítjük a legfontosabb tisztségeinket? Ez a politikai integrációra való törekvésem lehet még az oka annak, amiért Tőkés László úgy érezhette: erősen nekem kell lódulnia. Emellett szerintem pedig feledtetni is szeretne a megnyilvánulásaival bizonyos dolgokat.
Mit szeretne feledtetni?
Például azt, hogy amikor én a püspökséget átvettem, tetemes adóssággal birkózott az egyházkerület. Vagy feledtetni szeretné a Partiumi Keresztény Egyetemen lévő mostani botrányt. Ezt egyébként nagyon ügyesen kezeli Tőkés László: keresi a bűnbakot, holott mindenki nagyon jól tudja, hogy az ő elnöksége, irányítása alatt indultak el rossz irányba a dolgok. Vagy feledtetni akarja, hogy egyházkerületünkben végre nincs annyi feszültség, annyi összeugrás, összezördülés, mint volt korábban.
Persze ezek mind szubjektív megközelítések. Egy biztos: visszautasítom, hogy engem besúgónak nevezzen. Még egyszer hangsúlyozom, amit hangsúlyoztam több gyűlés előtt is: ha valamelyik gyülekezet úgy látja, hogy alkalmatlan vagyok a püspöki mandátumra, mert nem építettem, nem tudtam integrálni, akkor ne jelöljön püspöknek. Vagyok annyira bátor és becsületes ember, hogy szembe tudjak nézni a demokrácia szabályaival.
Cs. P. T
maszol.ro

Fodor Sándor: Válogatott novellák (Székely Könyvtár)
Nem egészen kilenc éve, 2007 júliusában jelent meg a Székelyföld folyóiratnak az a száma, amelyben Fodor Sándor így vall a vele készült beszélgetésben: „A tisztázatlan helyzeteket soha nem szerettem, ezeket mindig értelmezni próbáltam.” Ez a mondat lehet a kulcs az író novelláihoz.
Eljönnek a rokonok, hogy hazavigyék egy idős falusi bácsi hulláját a kórházból, már ott a szekéren a koporsó is, amikor kiderül, a bácsi él, így saját koporsójával együtt szekereztetik hazafelé. Egy szerzetes a középkorban megpróbálja Jézus tanításainak igazi lényegét belevinni a passiójátékba, amivel felháborítja a környék urát, aztán amikor a szerzetes annyira átadja magát szerepének, hogy kiszenved a kereszten, mindenki erősen be van gyulladva, mert mi lesz akkor, ha három nap múlva feltámad, s netán ítélkezni fog? A már Kaliforniában született, Szovátara ellátogató idős testvérpár hatalmas csalódással konstatálja, hogy ott semmi sem olyan, mint ahogyan gyermekkorukban édesapjuk mesélte. Egy öreg kertész éjjelente titokban a város kertjeit járva szakszerűen beoltja az elvadult gyümölcsfákat, ámulatos virág- és zöldségpalántákat ültet el, de az emberek bizalmatlansága és haragja nyomán csúfos véget ér, nem tudják megbocsátani neki a birtokháborítást. A kisvárosba hazalátogató olimpiai bokszbajnok kínos pillanatokat él át, amikor a tiszteletére rendezett ökölvívó-bemutatón kiderül: a közönség igazából nem annyira büszke, mint inkább irigy rá, azt szeretnék, ha földre kerülne. A távoli Nyugatról Erdélybe hazalátogató gazdag testvér nem tudja eloszlatni bátyja előítéleteit, amelyek még gyerekkori botlásai miatt rögzültek benne, emiatt tragikus véget ér. Valahol mindenik novella egy-egy félreértés története. A szereplőkből többnyire hiányzik az empátia, nem képesek vagy nem hajlandók beleképzelni magukat a másik helyébe, megérteni más felfogásmódokat, más értékrendeket. A kicsinyes önzés és az előítéletek korlátai kötik gúzsba őket. Pedig – hogy ismét Fodor Sándort idézzem –: „Az emberek iránti önzetlen ragaszkodás és bizalom nélkül elviselhetetlenné válhat az élet.”
Az író – alkatától függően többé vagy kevésbé áttételesen − saját benyomásait, élményeit, emlékeit dolgozza fel írásaiban. De nem minden emlékből születik írás, néha épp a legfontosabból nem. A Székelyföldben megjelent, fennebb említett interjúban Fodor Sándor beszél egy gyermekkori, saját bevallása szerint számára meghatározó élményéről, amikor kilenc-tízéves korában a Nagy- és a Kissomlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé. Erről az esetről nem született írása. Talán nem is lehet jól megírni az ilyent. De a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: „Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez, az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.”
Molnár Vilmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely János: A nyugati hadtest (Székely Könyvtár)
1973-ban Székely János egy hosszú tanulmányban konstatálja a költészet halálát, azt állítva, hogy „Ars poétikám a hallgatás... Versem: a csend.” Valójában saját költészetének elapadásától jut erre a következtetésre, menti magát a „kétségbeeséstől”. Majd eltelik hat év, és megjelenik A nyugati hadtest című kisregénye, amelynek végén ott áll A vesztesek, a huszadik századi magyar költészet egyik legkatartikusabb remekműve. Akár egy mikrocsip, totálisan sűríti magába a magyarság kudarcot kudarcra halmozó, majd mindent veszejtő huszadik századát. E záró verssel a szerző tulajdonképpen megkoszorúzza az öt páros történetből eggyé ötvözött kisregényt, a zsenge kamasz, a hadapród Székely János Odüsszeiáját a második világháború vérzivataros színterein.
Szinte magam előtt látom a 13 éves Székely Jánoskát, amint a Marosvásárhelyi hadapródiskola lovardájában szemben áll a legyesszürke, betörhetetlen katonalóval, Pálinkással, napjainak megkeserítőjével. A ló a kiskatonát százegyedszer is ledobta magáról, s ha az netán mégis a nyeregben mAradt, ellenőrizhetetlen, őrült vágtákba kezdett, amelyek akár végzetesek is lehettek volna. Idők teltén derül ki, hogy Pálinkás, egy korábbi gerincsérülés miatt, teljesen alkalmatlan volt a hátasló szerepére. „...tökéletesen szörnyű volt és szörnyűségesen tökéletes”, maga is áldozat, mindenkit gyűlöl és el akar pusztítani, „Teljes életében arra kényszerítették, amire sosem volt képes.” A nyugati hadtestet akár novellafüzérként is olvashatjuk, páros történetekből – tézis és antitézis – áll össze kerek egésszé. A második párosítás – Amikor nyakon öntöttek és a Kripli – a közösségről szól, amelyből kiválni se le, se felfelé nem ildomos. A főhőst azért öntik nyakon társai, mert matematikaórán (talán mert restellte magát, „az évfolyam kollektív butaságát”, hogy a háború kellős közepén senki sem tud semmit) jelentkezik, és választ ad a feltett kérdésre. Azaz: kitűnt a szürke átlagból, és ez lett a veszte: a közösség kiutálja soraiból. A másik oldalon ott áll Monoki, az antikatona, aki soha semmire sem jó, semminek sem tud eleget tenni, akinek bűnei miatt a közösségnek számtalanszor viselnie kell a kollektív bűnhődést. Ő ezért lesz megbélyegzett, az alázattól a gyalázatig üldözik. „Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz, a rossz meg a rosszabb között – ez épp a szabadság.” A következő történetpárban a szerző az emberséget és az embertelenséget állítja szembe egymással. Az Emberbarátok és A kutyás német a háború Janus-arcát vetíti elénk. Az első történet arról szól, hogy a tábori csendőrök elfognak egy katonaszökevényt, akit a hadbíróság halálra ítél, s akin az ítéletet saját bajtársainak kell végrehajtani. A kivégzőosztag megtagadja a parancsot, s a szakaszt vezénylő Cseke hadnagy – el akarván kerülni a parancsmegtagadók megtizedelését – saját kezűleg végzi ki az elítéltet, s ezzel háborús bűnössé válik. A háború végén önként jelentkezik a bíróságon, amely el is ítéli, hiszen megszegte a szolgálati szabályzatot, azért öl, hogy a többieket megmentse. Az emberség ütközik össze az embertelenséggel, feloldhatatlan, pAradox módon. „Mondják meg, kérem, mit tettek volna, ha a helyében vannak?” – teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést a szerző, amelyre neki sincs válasza. Mint ahogyan A kutyás német hősének precíz, pontos parancsteljesítésre is csak rákérdezni tud. A visszavonuló hadapródiskola a lengyel hómezőkön a munkaszolgálatosok erőltetett menetével szembesül, akik megállás, pihenés nélkül vonszolják magukat, tucatjával dőlnek ki a sorból. Nyomukban motorbiciklijével, kutyájával az „értelmes arcú német”, aki az árkok partjára zuhantaknak megadja a kegyelemlövést. Miért teszi mindezt – kérdezi a felháborodott szerző –, mikor ezeknek a szerencsétleneknek a pusztulása befejezett tény, amikor már senki sem ellenőrzi a parancs végrehajtását, amikor már a parancs kiadói sincsenek sehol? A német rejtélyét Székely János a világot igazgató „fortélyos félelemben” véli megtalálni, az kényszeríti hóhérkodásra az embert, „mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki”...
A negyedik novellapár, a Füstök és a Mi a szerencse?, akár háborúvégi tájképként is olvasható. Az általa látott füstök leírásával az író alapjában véve zseniálisan ábrázolja a háború lényegét, mindent pusztító komplexitását. „Füstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett, füstök a Dunántúlon, Bergenben, Poroszországban; ...a téboly füstjei – hányféle füstöt nem láttunk mi egykor a füstbe ment Európában!” A Mi a szerencse? már az Északi-tenger parti hadifogolytáborral szembesít, az unalommal, az éhezéssel, az őrültebbnél őrültebb helyzetekkel és egy borzalmas, orosz ruletthez hasonlatos szerencsejátékkal, amelynek a tétje egy pár új bakancs, s amelyet nem a „mindig-nyertes” nyer el, akinek nevét legelőször húzzák ki, hanem a balszerencsés, a legutolsó. Székely János pedig nem lenne az, aki, ha nem őt érné el ez a „balszerencse”: az övé lesz a bakancs. „Mindig úgy nyerek én, ha veszítek; úgy leszek első, ha utolsó leszek” – zárja ezt a fejezetet, s ezzel el is érkezünk a Sorok a gondviselésről felcímet viselő, filozofikus vétetésű töprengéseihez. Ezekben az elmélkedésekben jut el arra a felismerésre, hogy ő valójában mindent a háborúnak, a katonaságnak, a veszteseknek köszönhet: a rendszeretetet, a fegyelmet, tartást, belső autonómiát, szellemi képességeinek felismerését, Európa bejárását, megismerését... Áldássá változott „minden egyéni és kollektív tragédiám”... Szellemi épülése szempontjából a legfontosabbakat és a legkiválóbbakat kapja meg a hadifogolytáborban. Az, aki sohasem olvasott, első olvasmányként kezébe kapja „a legrosszabb körülmények között a legjobbat”, a világirodalom remekét, a Háború és békét. Megismerkedik Szervátiusz Jenővel, a Kolozsvári szobrásszal, aki megtanítja rajzolni, mintázni, rávezeti a képzőművészet értelmére, formanyelvére. A fogolytábor szomszédságában lévő kis német falu temploma által megismerkedik Európa építészeti stílusaival, ahol a pontot az i-re egy nagynevű, szintén hadifogoly művész, a kölni dóm orgonistája által adott hangverseny teszi fel a Bach-fugákkal. „Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében!” – ezt kapta Székely János a vesztesek hadseregében, s élek a gyanúperrel, hogy ez tette őt íróvá. Amint ő fogalmaz, vesztesből győztessé. A nyugati hadtest a huszadik századi magyar irodalom egyik remekműve. Mint ahogy remekmű Az árnyék és a Soó Péter bánata is. De említhetném az Irgalmas hazugság, a Caligula helytartója, a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok című drámáját is. Prózai, drámai művei mélyén mindig ott találjuk a költőt, a költészetet, amely minden jóslata ellenére sem halt meg...
És mégis... Jelent(ek) meg olyan magyar irodalomtörténeti nagy monográfia(ák), amely(ek)ben Székely János nevét a futottak még kategóriában sem említik.
„Rendetlen, sűrű tömegben Okádják őket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van? Ázott posztóbűz gőzöl utánuk, Köpenyük fejre veszik. Hogy lehet az, Hogy a vesztes egéből Mindig esik?” (Székely János: A vesztesek)
Ferenczes István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vásárhely fotótörténeti megközelítésben
176 éves dagerrotípia, nyolc évvel idősebb kalotípia, két olyan ritkaság, ami a fotográfia kezdeteit idézi, egy rendkívül értékes egyedi fénykép a Marosvásárhelyi Horváth-féle fotópapírgyártás első próbadarabja, Ciehulski Péter, Csonka Géza, Weinrich Sámuel, Fosztó Juliska és a fényképészet más helybeli úttörőinek műtermeiben készült felvételek, egyéni és csoportos portrék, elkopott, megsárgult amatőr fotók fogadják a belépőt a megújult vásárhelyi vár Szűcsök bástyájának I. emeleti szintjén. Török Gáspár nagybecsű gyűjteménye és a Maros megyei Múzeum fotóarchívumának gondosan őrzött példányai a Marx József Fotóklub újabb kiállításának köszönhetően kerültek közönség elé. Bennebb, a tágas csarnok benyomását keltő teremben körbehelyezett állványokon méretesre felnagyított régi és digitálisan megmunkált mai városképek bűvölik el a nézőt. A fotográfia fejlődése Marosvásárhelyen, Marosvásárhely fejlődése a fotográfiában című tárlat nem csak e látványos változásokon átment település és a fényképezés mintegy másfél évszázadának jellegzetességeit, fontosabb momentumait mutatja fel jól kiválasztott, ihletett felvételek által, azt is meggyőzően tükrözi, hogy ennek a lelkes és joggal elismert alkotócsoportnak egy kevésbé köztudott arculata is van, és erre is érdemes odafigyelni. A fotóklub nem csupán művészfotóival, hazai és nemzetközi sikereivel öregbíti Vásárhely hírnevét, hanem a fotográfia dokumentarista, tudományos igényű művelésének, népszerűsítésének is eleget kíván tenni. Ami különben el is várható a honi fotómozgalom legrégebbi és rangban is élen járó alakulatától. Ezt az elméleti, hely- és kultúrtörténeti megközelítést a szervezők azzal is hangsúlyozták, hogy előadásokkal s az azokat követő gondolatgazdag eszmecserével is igyekeztek körbejárni a témát, követendő példát nyújtva ezzel a rendezvényen jelen levő Kolozsvári, Csíkszeredai, Sepsiszentgyörgyi és máshonnan meghívott fotóművészeknek.
Gazdag és figyelemre méltó a képanyag, külön történeteket mesél mindenik fotó. Az idősebb vásárhelyiekben számos kedves vagy éppen elszomorító emléket eleveníthet föl, s persze, nosztalgiákat is kelthet. A fiatalok sok mindent inkább kuriózumként szemlélhetnek, csodálkozhatnak azon, hogy mi volt itt a régmúlt vagy a nem is olyan távoli időkben. Arról mindenki hallott, olvasott, hogy a főtéren volt a napipiac, képeslapok is fennmAradtak a Bernády előtti és az őt követő korszakról, de rengeteg egyéb fotóznivalót is találtak a múló pillanatok rögzítői, olyasmiket is, amikről talán nem is gondolták, hogy valamikor mennyire beszédesek lehetnek az utókor számára. Magam például hosszasan időztem egy 1936 tavaszán készített kép előtt. Egyszerű reklámtábla, egymásra ragasztott, itt-ott megtépázott plakátokkal. A mai bulváros, kozmopolita világ látszik visszaköszönni róla. Amit lehetett, kisilabizáltam belőle. A Pullman 12, A titokzatos kéz, a Cobra tango, a Pampák királya című filmeket vetítette az akkori Transsylvania Mozi. Vendégeket toborzott a Calul balan – a Fehér Ló vendéglő. Rendhagyó koncertet ígért a híres Guslear kórus, zenekar és balalajkaegyüttes. Felfigyeltem egy másik, jóval későbbi fotóra is. Látszólag jelentéktelen, pedig milyen sokat mond. Főtéri mészárszék előtt fázós tömeg toporog. Régóta várhatnak, nyakukat behúzva, görnyedten, átfagyva, reménytelenül tömörülnek a szürkeségben a Carne feliratú húsüzlet bejáratánál. Nem úgy tűnik, mintha a szolgálatos hentesen kívül lenne benn valami, kinn viszont mindenre és mindenkire rányomja bélyegét a korhangulat. Keltezés nincs a fotón, de kétségtelen, hogy a kommunista diktatúra idejéből, a múlt század nyolcvanas éveiből származhat. Készítője aligha gondolhatta, hogy kiállításon diadalmaskodhat a felvétel. De úgy érezhette, amit lát, azt rögzítenie kell a kamerájával is. Most meg korjellemző dokumentumként állíthatja ki.
A kiállító fotósok közül néhányan egyébként több mint fél évszázada követik nyomon a fejlődést, együtt haladhattak a fotótechnika változásaival is. A fiatalabbaknak talán könnyebb volt, ők már az újabb világba, a műszaki "csodákba" születtek, nőhettek bele. De a "régi motorosok" is képesek voltak a szemléletváltásra, a megújulásra. A jó szem, az igazi láttatás csalhatatlan érzéke, a tehetség akkor is érvényesült, amikor egy valóban igényes, világmárkájú készülék, illetve a tényleg kitűnő minőségű film és fotópapír még szinte elérhetetlen volt a romániai fotósok számára, és nélkülözhetetlen a jelenlegi elektronikus, digitális, komputeres, modern korban is, amikor már valamivel könnyebb mindenhez hozzáférni. A tárlaton a felnagyított, feljavított múzeumi fényképek éppúgy tükrözik ezt, mint a mai világ tökéletesített kütyüivel, mindentudó készülékeivel, különleges teleobjektíveivel visszaadott, átlényegített panorámafelvételek. A kiállítás nyilván a városképre koncentrál, a válogatás emiatt aránylag kevesebb figyelmet fordított a személyesebb, szubjektív, emberi dolgokra. Egy szinttel fennebb azonban a bemutatkozók művészi énjüket kiteljesítve, már e hiányokat hatványozottan pótolva összpontosítottak az emberre, kitűnő portrék egész sorával tetézve a nézők élményeit.
Csak üdvözölhetjük, hogy a Marx József Fotóklub rendezvényeit újra vendégül látja az egyre több érdeklődőt vonzó vár s az itt kialakított civilizált, szép környezet. Nemzetközileg is elismert fotósaink rég kiérdemelték, hogy újra itt legyen a székhelyük, s európai igényű legyen az a hely, ahol kiállítanak. A mostani kiállítás és szimpózium ugyanakkor ismételten eszünkbe juttatja, hogy Marosvásárhely annyi fotós értékkel rendelkezik, hogy igazán ideje lenne létrehozni egy fotómúzeumot is. Jó lenne, ha ez az elvárás tudatosulna mindazokban, akik az ügyben érdemlegesen tehetnek is valamit.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Európai őshonos nemzeti kisebbségek találkozója Dél-Tirolban
Összekötő kapocs Európa népei között
Sokan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek nemcsak, hogy évszázados gyökerekkel rendelkeznek, és jelentősen hozzájárultak szülőföldjük fejlődéséhez, de hidat is képeznek az országok között, hangsúlyozta Roland Psenner, a Bozen/Bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet igazgatója a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) dél-tiroli, júniusi éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségek együttes hangja
Milyen módszerekkel lehetne felhívni Európa figyelmét az őshonos nemzeti kisebbségekre?
A kisebbségek helyzete nem oldódott meg példásan mindenütt, vannak közöttük olyanok, amelyeket az állam elismer, bizonyos mértékig fel is karol, jogaik bővítését azonban már megtorpedózza (főleg Kelet-Európában), de vannak olyan szerencsétlen sorsú nemzeti kisebbségek, amelyeket az állam üldöz, továbbra is teljes beolvasztásukat tekintve célnak (a franciaországi és görögországi nemzeti kisebbségek). A tágabb közvélemény még az őshonos kisebbségek és a bevándorlók között sem képes különbséget tenni.
Mit tehetnek ilyenkor az őshonos kisebbségek?
Évtizedes fegyveres függetlenségi harcukkal az ETA vagy az IRA ráirányította Európa figyelmét a baszkok, illetve írek nemzeti sérelmeire, de ez aligha tekinthető példaképnek. Legalábbis az 1919 óta Olaszországhoz tartozó dél-tiroli német/osztrák kisebbség vezetői szerint. Inkább a kisebbségi intézmények – mindenekelőtt a média – együttműködésével lehetne felhívni a többség figyelmét a kisebbségekre. Ezért alakult meg Bozen/Bolzanóban a helyi autonómia széles körű támogatásával az Európai Kisebbségkutató Intézet, s szintén ezért alakult meg 2000-ben dél-tiroli kezdeményezésre a kisebbségi napilapok európai egyesülete (angolul: European association of minority daily newspapers, rövíditve MIDAS).
A MIDAS székhelye azóta is Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bozen/Bolzanóban van, költségvetésének jó 85%-át a dél-tiroli kormány biztosítja, a mAradék 15%-ot pedig maguk a kisebbségi napilapok dobják össze.
16 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott a MIDAS-hoz, jelenleg 28 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár öten vagyunk, a pozsonyi Új Szó, a Kolozsvári Szabadság, a Bihari Napló és a Nyugati Jelen után idén az újvidéki Magyar Szó is csatlakozott a MIDAS-hoz. Székely napilapok segítségével a több mint kétmilliós határon túli magyarság megelőzhetné a 300 000-s finnországi svéd kisebbséget, amelynek 6 napilapja tagja a MIDAS-nak. Amúgy Szlezák Edith, a pozsonyi magyar napilap főszerkesztője tölti be a MIDAS elnöki tisztségét. Éves közgyűléseit más-más helyszínen tartják, más-más kisebbség a házigazda. Tavaly például a horvátországi olasz kisebbség és napilapja, a Voce del popolo volt az Abbáziában szervezett rendezvény házigazdája, idén viszont maga a MIDAS lelke, húzóereje, a dél-tiroli német kisebbség volt a bozeni összejövetel házigazdája.
Egy darabka Ausztria Olaszországban
A Hunyad megyényi területű Dél-Tirol (németül: Südtirol, olaszul Alto Agide) a kisebbségi ügy mintapéldája. Közel 40 éve az alpesi hegyvidéken nemcsak az idegenforgalom lendítette fel irigylésre méltó szintre az életszínvonalat, de az őshonos németek/osztrákok és a bevándorolt olaszok kultúrájának és szellemiségének ötvöződése is példaértékű. Holott sokáig erre a vidékre a kibékíthetetlenségig eldurvult német–olasz ellenségeskedés volt a jellemző, amit a hatvanas években még a terrorizmus is megmérgezett.
Hogyan sikerült Európa egyik „problémás gyerekéből” éltanulót nevelni?
A bűvös „pedagógiai módszer” neve: etnikai alapú területi autonómia. Na és természetesen a – kihagyhatatlan – kölcsönös tisztelet, ismertette a történteket Elisabeth Alber, a kisebbségkutató intézet szakértője.
Az 1919-es önkényes határmódosításig Dél-Tirol évszázadokon keresztül Ausztriához tartozott, lakossága majdnem színtiszta német, az olaszok aránya 3% alatt volt. Sőt, a Dél-Tirol elnevezés sem létezett, senki sem tett különbséget az 1919 után is Ausztriában mAradt Észak-Tirol és az Olaszországhoz került Dél-Tirol között, az egész térséget egyszerűen Tirolnak nevezték. Mussolini idején azonban az erőszakos olaszosítás elképesztő méreteket öltött: bezártak minden német nyelvű iskolát, német intézményt, a német anyanyelv nyilvános használatát szigorúan büntették, a Tirol név említése pedig börtönbüntetéssel járt, s még a lakosság nevét is kényszerrel olaszra változtatták. Közben Olaszország többi részéről tömegesen telepítették be az olaszokat, hogy megváltozhassák az etnikai arányokat.
Az olasz fasizmus és német nácizmus traumája után 1946-ban Ausztria és Olaszország megegyezett a kisebbségi jogok biztosításáról és a területi autonómiáról. Utóbbi azonban papíron mAradt, emiatt került sor 1961 és 1964 között több terrorcselekményre a kisebbség részéről. A teljes kétnyelvűséget előíró dél-tiroli autonómia csak 1972 óta működik, s 1989 kibővült óta az etnikai kvótákkal.
Dél-Tirol, az egész Európában csodált alpesi modell
Manapság Dél-Tirol szigorúan kétnyelvű tartomány Olaszországon belül, ahol a német és az olasz egyenrangúan hivatalos. 1989 óta a kétnyelvűség tett még egy lépést, miután a német ugyanúgy kötelező az olasz nyelvű iskolákban, mint az olasz a német nyelvűekben. Mindkettő kötelező a közalkalmazottak számára is: valamennyi közalkalmazotti tisztség betöltéséhez (beleértve a rendőrséget is) nyelvvizsgán kell átmennie mindenkinek, olaszból és németből egyaránt. A hatóságok általában elnézőek az anyanyelvvel kapcsolatosan, azaz a németeknek csupán olasz, az olaszoknak pedig német nyelvtudásukat kell bizonyítaniuk, az anyanyelvismeretet magától értetődőnek tartják. Ráadásul a tisztségek betöltésénél a két népcsoport számbeli arányait veszik figyelembe. Ez különösen érzékeny kérdés, mivel az olaszok lényegesen arányuk fölött voltak reprezentálva a hivatalokban és az igazságügyben, s ritka volt közöttük olyan, aki németül is tudott. A kötelező nyelvismeret 1989-es bevezetése óta javult a helyzet, s a német nyelv fokozatosan érvényesül, a lakosság arányához közelítve a korábban majdnem egynyelvű olasz rendőrségen és a bíróságokon is. Ennek nyomán 1992-ben Ausztria lemondott a dél-tiroli németség védnöki szerepéről, amit még az 1946-os államközi szerződés nyomán gyakorolt, s ami alapján a dél-tiroli autonómia kiépítéséhez Bozen Bécs hivatalos támogatására számíthatott. Amúgy ez volt az a híres védnökség, amire Tőkés László hivatkozott, s amiből akkora botrányt csaptak Bukarestben.
Tényleg német nyelvből vizsgáznak az olasz rendőrök? Bizony, magyarázza Günther Rautz, a kisebbségkutató intézet munkatársa.
Az etnikai arányokat valóban betartják a 70%-ban német/osztrák, 26%-ban olasz és 4%-ban ladin lakosságú tartományban?
Igyekeznek betartani, az adminisztráció egyre jobban közelít a nemzetiségi arányokhoz, noha a cél nem az, hogy a közigazgatásban, igazságügyben vagy rendőrségnél szigorúan 70-26-4 százalékos legyen a nemzetiségek képviselete, hanem az, hogy ne fordulhasson többé elő, hogy a német/osztrák többségű tartományban a közigazgatási apparátust majdnem kizárólag egynyelvű olaszokkal töltsék be. Ez volt évtizedeken keresztül az olaszosítás fő eszköze, magyarázza Toni Ebner, a bozeni Dolomiten című német nyelvű napilap főszerkesztője. Bozen/Bolzano, a százezer lakosú tartomány fővárosában az etnikai arányok ezért a tartományiak fordítja (olyan 70% olasz és 30% német), az olasz betelepítés főleg a városokba irányult.
A ladinok alpesi katlanokban évszázadokon keresztül elszigetelve éltek, osztrák fennhatóság alatt, s ezalatt újlatin nyelvűk külön utakon fejlődött, manapság ugyanannyira különálló az olasztól, mint a román vagy a francia. Latin eredetük ellenére a ladinok a dél-tiroli németséghez húznak, köztük is erős az osztrák-nosztalgia, és meglehetősen idegenkednek Olaszországtól.
Tényleg kétnyelvű Dél-Tirol 510 000-es teljes lakossága?
Nem egészen, az idősebb olaszok nem tudnak németül, s az alpesi színtiszta német lakosságú falvakban is előfordul, hogy az iskolában tanult olasz nyelvet csak törik, a gyakorlatban ugyanis nincs kivel használni. A fiatalabbak és a városi népesség zöme azonban valóban kétnyelvű, legyen szó németekről vagy olaszokról, válaszolt érdeklődésünkre Marc Röggla. A ladint nem oktatják a másik két népcsoportnak, viszont szinte minden ladin németül és olaszul is tud.
Amikor a siker is problémát okoz
Bozen/Bolzanóban és Dél-Tirolban mindenütt kétnyelvűség uralkodik, nemcsak a hivatalokban, közfeliratokon, hanem a magáncégeknél és az utcán is. A teraszokon pedig hol olasz kommentárral, hol német kommentárral megy a foci-Eb. Az egyik nap olasz zászlókat lobogtató, hangosan dudáló autók lepik el a várost, másnap osztrák zászlós fiatalok: a magyarázat egyszerű, előbbi napon Olaszország, később pedig Ausztria játszott az Eb-n, magyarázzák a házigazdák.
Dél-Tirol a kisebbségi kérdés mintapéldája lett, a lakosság pedig roppant magas életszínvonalnak örvend. Európa számos kisebbsége jár Dél-Tirolba a siker modelljét tanulmányozni – tudjuk, nem minden kisebbség rendelkezik akkora jogokkal, mint a dél-tiroli németség, hangsúlyozza álszerénység nélkül Elisabeth Alber. Amúgy a székelység is dél-tiroli mintára építené fel a székely autonómiát.
PAradox módon az autonómia révén Olaszország leggazdagabb tartományává fejlődött Dél-Tirol sikere az olasz állam berendezkedését is próbára teszi. A szomszédos gazdag olasz tartományok, főleg a Milánó központú Lombardia és a Velence központú Veneto hasonló autonómiát követelnek, mely révén a tartományok kezelnék a helyi jövedelmek 85%-t. Róma hallani sem akar Milánó és Velence követeléséről, az autonómia etnikai alapon jár, célja a nemzeti jelleg megőrzése, nem lehet alapja a gazdagok önzésének. Lombardia, Veneto és a többi gazdag észak-olasz tartomány lakossága színtiszta olasz, autonómia nem járhat nekik, szögezi le Róma. Ez még beláthatatlan következményekhez vezethet, az északiak gazdasági alapja nélkül Dél-Olaszország egyszerűen összeroppanna, Róma autonómia-ellenessége viszont komoly ellenszenvet vált ki Észak-Olaszországban, jelentősen felerősítve az elszakadás vágyát és az azt politikai céljává emelő Lega Norte (Északi Liga) választási támogatottságát, magyarázza Toni Ebner.
Migráció: feszültségszító a kisebbség és az anyaország között
Dél-Tirol kormánya számára azonban nem a Rómához való, már olajozottan működő viszony okoz fejfájást, hanem a Béccsel való viszony, amely egyre feszültebb. A migrációs hullám miatt. Annak megfékezésére Ausztria ugyanis kerítést (politikailag korrekt hivatalos bécsi elnevezés szerint: kapu oldalszárnnyal) épített az osztrák–olasz határon, ahol 2016 első negyedévében 28 000 migráns ment át illegálisan. Dél-Tirol kormánya elszántan ellenzi az Észak-Tiroltól való elzárást, határozottan követeli Bécstől a kerítés eltávolítását. „Hátunkba döfte a kést. Az anyaországunk. A Brenner-hágón 1919-ben önkényesen meghúzott, Tirolt mesterségesen kettévágó, a nemzet testét kettéhasító határ az igazságtalanság megtestesítője, számunkra örökké elfogadhatatlan mArad, és most éppen szeretett anyaországunk zárta le”, fakadt ki a diplomáciában szokatlan vehemenciával az európai kisebbségi sajtó képviselői előtt Martha Stöcker, Dél-Tirol népjóléti miniszter asszonya.
Főnöke, Arno Kompatscher, Dél-Tirol kormányfője visszafogottabb. Rómában is, Bécsben is külön-külön tárgyal, s közvetítőként részt vesz az Ausztria és Olaszország közötti kétoldalú tárgyalásokon is. Keserűen, de ő is elismeri, hogy könnyebb Rómában tárgyalni olaszul, mint Bécsben, édes anyanyelvén, legalábbis a migránsválság kezeléséről.
A muszlimok és színes bőrűek illegális migrációja azonban máshol is éket ver az anyaország és határon túli kisebbsége közé. Az olyan 50 000-es németországi dán kisebbség zokon vette, hogy a migránsözön miatt Dánia lezárta a német határt, s csak ellenőrzés után lehet azt átlépni. Az illegális bevándorlás két célpontja – Svédország és Németország – között fekvő Dánia ugyanis kemény intézkedéseket hozott a migránsok távol tartására, amit a németországi dán kisebbségi politikusok és sajtó kritizált, a németországihoz hasonló befogadóbb hozzáállást sürgetve. Ennek nyomán a koppenhágai politikában és sajtóban olyan hangok is megjelentek, melyek egyenesen nemzetárulással vádolták a németországi dán kisebbséget. „Teljesen leforráztak. Soha sem gondoltuk volna, hogy éppen az anyaországiak vádolnak nemzetárulással”, jegyezte meg keserűen Jörgen Möllekaer, a németországi Flensburgban (dánul Flensborg) megjelenő Flensborg Avis dán nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg védnökség
A közgyűlésen természetesen díjazásra is sor került. A kisebbségek felkarolásáért a MIDAS minden évben az Otto von Habsburg-díjjal tünteti ki azt a többségi újságírót vagy sajtóterméket, aki/amely a kisebbségek és a többség, vagy a nemzetek közötti együttműködést, illetve a kisebbségek megismertetését felvállalja. A Habsburg uralkodói ház védnöksége kettős célt szolgál: egyrészt a kisebbségi ügyek fokozott nemzetközi hírneve, másrészt elismerés a Habsburgok következetes kisebbség-felkaroló munkájának.
Idén az Otto von Habsburg-díjat az ausztriai Karintia szövetségi tartomány közszolgálati televíziója kapta, amely egy egész éven keresztül Servus–Srečno–Ciao címen német–szlovén–olasz háromnyelvű sorozatot készített és sugárzott a három nemzetről, illetve azoknak a határ túloldalán lévő kisebbségeiről. A díjat őfensége Habsburg György, a díj névadójának fia adta át személyesen ünnepélyes körülmények között a híres fürdővárosban –Meran/Meranóban, Dél-Tirol második legnagyobb városa – rendezett gálaesten, Karintia és Dél-Tirol tartományok miniszterelnökei jelenlétében.
Köszöntő beszédében az utolsó osztrák császár és magyar király unokája több nyelven szólt a MIDAS-közgyűlés résztvevőihez: a német, angol és olasz nyelvű beszéd mellett a magyar kisebbségi sajtó képviselői tiszteletére külön magyarul is megszólalt. A magyar nyelv rendkívül fontos a Habsburg-ház számára, noha nem volt könnyű megtanulni, ismertette a helyzetet az amúgy Budapesten élő Habsburg György. Európai Parlamenti képviselőként édesapja, Habsburg Ottó minden évben magyar nyelvű beszédet tartott az EU-s fórumon, olyan időkben is, amikor a vasfüggöny mögött szenvedő Magyarország még nem is álmodhatott uniós csatlakozásról. Habsburg Ottó mégis magyarul szólalt fel az Európai Parlamentben, hogy tudassa a nyugatiakkal: Magyarország és a magyarok nélkül Európa nem lehet teljes.
Europeada, avagy miniatűr foci-Európa-bajnokság
A MIDAS-közgyűlést úgy időzítették, hogy egybeessen a kisebbségek labdarúgó-Európa-bajnokságával, az Europeadával, melyet Dél-Tirol másik városában, Bruneck/Brunicóban szerveztek 20 európai kisebbség csapatának a részvételével. Németországi dánok, krími tatárok, felvidéki és erdélyi magyarok, számos határon túli német kisebbség csapata, magyarországi cigányok és szlovákok csapata, horvátországi szerbek, vajdasági horvátok, franciaországi occitánok: összesen több mint 400 focista, valamennyien amatőrök, akik a vén kontinens szinte minden sarkából jöttek, sőt még Ázsia távol-keleti részéről is, az oroszországi német kisebbség csapatának egyik tagja Vlagyivosztokból érkezett!
Az Europeada az igazi Európa-bajnokság, nem a Franciaországban zajló, itt nem verekednek össze a szurkolók, terrorista merénylettől sem kell tartani, a pénz sem torzítja el a sportszellemet, itt csak a foci öröme és a nemzetek közös ünnepe jellemző, hangsúlyozta üdvözlő beszédében Arno Krompatscher, Dél-Tirol kormányfője. Nem ő volt az egyetlen, aki köszöntötte a focistákat, Karintia kormányfője, számos országos és EP-képviselő is felszólalt, erdélyi magyar részről például Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke, valamint Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
Dél-Tirol kitett magáért a kisebbségi focibajnokság megszervezésénél: a hagyományos alpesi zenekar kíséretében valamennyi csapat felvonult Bruneck főterén – akárcsak az olimpián –, a helyi lakosság pedig lelkesen tapsolt. A legnagyobb tapsnak a házigazdák, a dél-tiroli németek/osztrákok csapata örvendett. Valamennyi csapat saját tartományi zászlaja alatt (occitánok, német kisebbségek, krími tatárok) vagy a nemzeti lobogóval (a németországi dánok például dán nemzeti zászlóval) vonultak fel. Csupán a mieink képeztek kivételt, az erdélyi magyarság csapata se nem székely, se nem magyar nemzeti lobogóval vonult fel, hanem RMDSZ-zászlóval! Szerencsére a többiek nem tudták, miről van szó, a fölöttébb kellemetlen meglepetés csupán az erdélyi magyar újságírókat érte. Pedig milyen nagyszerű alkalom lett volna Európa többi kisebbségével megismertetni a székely zászlót, mely körül odahaza akkora a felhajtás. A sportrendezvény egyik célja ugyanis éppen a kölcsönös megismerkedés volt.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Függőleges és vízszintes kapcsolatokról szól a húszon túliaknak szervezett nyári tábor
A Kolozsvári Húszplusz Közösség, amely az elmúlt félévben a Páratlan sorozattal hívta fel magára a fiatal felnőttek figyelmét, ugyancsak számukra nyári tábort hirdet, ezúttal azonban nem a párkapcsolat, hanem általában a kapcsolatok, illetve főleg az Istennel való kapcsolat kerül a fókuszba.
„Életünk minőségét és értelmességét, de hétköznapjaink menetét és közérzetét is nagyban meghatározza kapcsolataink minősége. Kapcsolataink minőségét pedig jelentős mértékben befolyásolja az a mód, ahogyan mi magunk jelen vagyunk ezekben. A bizalom vagy az állandó aggodalom, az elengedés képessége vagy az örökös kontrolligény, a nyitottság vagy a rejtőzködés táplálja vagy ellenkezőleg: elsorvasztja kapcsolatainkat. Az Istennel való kapcsolatom vonatkozásában is tetten érhetők ezek az éltető vagy pusztító magatartásmódok. Az ezekről való közös gondolkodás, a tudatosítás segíthet erőforrásokká alakítani a gátló tényezőket és ráhangolódni az Istennel való kapcsolat valóságos és tartalmas megélésére” – olvashatjuk a blogon a tábor fő témájának körülírását.
A közös gondolkodást, elemzést, keresést, kérdésfelvetést segítik a különböző programpontok. A szerdai nap kivételével, amely a kirándulásé lesz, minden napra jut egy előadás Császár Béla illetve Simon János lelkipásztorok előadásában. Császár Béla lelkész a kapcsolódni próbáló Isten és ember kilétéről, majd az elengedés és kötődés művészetéről tart előadást. A bizalom–aggodalom, kommunikáció–rejtőzködés ellentétpárokról fog beszélni Simon János, aki a Kolozsvári Bulgária-telepi egyházközség segédlelkészeként indította útjára a „húszpluszosok” ifjúsági keresztyén közösségét, amely fő tevékenységei a bibliaórás együttlét, önkéntes gyülekezeti szolgálatok, konferenciasorozat és nyári táborok szervezése volt.
A délutáni alternatív tevékenységek során a résztvevők belekóstolhatnak a mozgásmeditáció műfajába is. „Egyszerű páros gyakorlatokon keresztül tapasztalhatjuk, hogy a kapcsolódásunk valódi-e, vagy csak imitálja a valódit. A testünk, testtartásunk és a mozgásunk olyan finomságokra is rámutat, amit egyébként észre sem veszünk, vagy teljesen máshogy gondolunk. Minden kíváncsi és elmélyülésre vágyó embernek ajánlom” – üzeni Kalydy Zoltán, aki a meditációt vezeti majd.
A nap alternatív imaközösséggel, majd reggeli tornával kezdődik és egy-egy áhítattal, illetve különböző esti programokkal zárul: tábortűz, dicsőítő éneklés, csapatépítő játékok, felolvasó színház. Lehet hozni hangszert, könyvet is a szabadidő kitöltéséhez, de a röplabdázás és pingpongozás is opció, van pálya, felszerelés. Fürdőruhát csomagolni is ajánlott, a részvételi díj ugyanis tartalmaz egy délutáni belépőt a helyi strandra. A 350 lejes összeg fedezi a szállás mellett a napi háromszori étkeztetést is. Jelentkezni a honlapon keresztül július 25-ig lehet, a tábor minden érdeklődő fiatal felnőtt számára nyitott.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Lélekrombolás
„Akik a hablatyot nyomják politikai szinten, azok uralják a kultúrát is.” (Pozsonyi Ádám)
Annak érdekében, hogy a balliberális eszmerendszer segítségével maga alá gyűrje a népeket, a világuralmi terveket szövögető pénzügyi-gazdasági túlhatalom megkezdte a történelmileg kialakult kultúrközösségek felszámolását Európában. Előbb nekiesett a nemzet vezető erejét megtestesítő nemesség megsemmisítésének, a „felvilágosodás" óta pedig a keresztény hit és az egyház szétverésének fogott hozzá, majd a hagyományőrző falusi parasztság kisemmizésének, valamint a tanulásra, művelődésre fogékony városi polgárság ellehetetlenítésének állt neki. De legnagyobb kártétele az összetartó, sokgyermekes családok szétzüllesztése volt, végül pedig eljutott odáig, hogy a homoszexuális párok pátyolgatásával magának a családnak a fogalmát is megkérdőjelezte.
A mostani – az Egyesült Államok által irányított – migránsáradattal pedig megkezdődött a legnagyobb és legszínesebb kultúrközösségeknek: az európai nemzetállamoknak egy jellegtelen, gyökértelen, kulturálatlan és önazonosság nélküli, piszkosszürke katyvasszá való összekeverése. Ez valójában nem más, mint Európa multikulturalizmusának a megszüntetése.
Megbélyegzés véleménydiktatúrával
A kultúrközösségek szétrobbantása után a pusztító erők most már az egyes emberek lelkének a megrontására törtek, hiszen a lélek szépsége, tisztasága a kulturáltság lelke. Ezt szüntelen félrevezetéssel, a szavak és kifejezések értelmének a kiforgatásával, az őszinteség és egyenesség „politikailag korrekt" (PC) tiltásával és megbélyegzésével, azaz véleménydiktatúrával valósították meg. Félrevezetni azonban csak kulturálatlan tömegeket (a csőcseléket) lehet. Ezért a kulturáltság szétzüllesztésére az anyagiasságot helyezi előtérbe, a tudás és a hit iránti őszinte vágyat kihasználva pedig az áltudományokat és álvallásokat terjeszti.
A kulturálatlan ember könnyen feladja nyelvét, nemzetiségét, hazáját és közösségi szabadságjogait is, a megtévesztő politika pedig éppen a közösségi szabadságjogok helyébe helyezi a nehezen megvédhető egyéni szabadságjogokat, mert az egyedeire bomlasztott tömeggel már könnyebben lehet elbánni. Az egyéni szabadságjogok hangoztatásával tehát nem az egyént és az egyéniséget kívánja erősíteni, hanem ellenkezőleg, a közösség és az egyéniség elsorvasztásával egyneműsíteni (homogenizálni) igyekszik, és ezáltal álközösségeket (közösség helyett közönséget) hoz létre. Így hát az erős, kulturált, érzékeny közösségi emberből kultúrák közötti és alatti, eltömegesedett, sehová sem kötődő, csak magával törődő, érzéketlen, önző, hazátlan és ezért magára mAradt, gyenge és kiszolgáltatott világpolgár lesz.
Az álkultúrát terjesztik nagy erőkkel a nemzetközi nagyvállalatok, melyek számára gazdasági érdek a nemzeti kultúrák felszámolása, amelyek útjában állnak tömegfogyasztásra szánt egyhangú sorozattermékeiknek. Cinkosuk a nemzetközi finánctőke, mely sok pénzzel olyan politikusokat juttat hatalomhoz, akik azt sem tudják, mi az, hogy kultúra, így hát a gazdasági és társadalmi gondok megoldására is képtelenek. Emiatt – már csak saját hatalmon mAradásuk érdekében is – terjesztik az álkultúrát, mégpedig a tömeg-szórakoztatóipar segítségével. Az emberek szabad időtöltése kínálja ugyanis a politika számára a legjobb, legcsábítóbb befolyásolási lehetőséget.
A balliberális oldalon álló szórakoztatóipar kínálata a „kikapcsolódás" örve alatt elvonja figyelmünket, és olyan területek felé tereli érdeklődésünket, melyek távol állnak a döntő emberi, közösségi, gazdasági és politikai gondoktól, és így nem is segítheti azok megoldását. A gondtalanság illúzióját kelti, mákony, mely gátolja, hogy szembekerüljünk a társadalom és a lét nehézségeivel és bajaival, akadályozza, hogy szembenézzünk önmagunkkal, életünkkel és korunkkal. Ha netán mégis megtennénk, a kérdésekre közhelyszerű típusválaszokat ad, vagy álmegoldásokat kínál, és elcsábít a tetszetős, de hamis megoldások útvesztőjébe.
Mesterségesen irányított közvélemény
A kulturálatlanság térhódítása kineveli a politikai színjáték tapsoló közönségét is. Ez a színjáték tartalmatlanságát, felületességét rendszerint látványos külsőségekkel, túlméretezett megoldásokkal, csillogó formalizmussal leplezi, és harsogó hangulatkeltéssel, jelszavas izgatásokkal takarja. Ez a politika a szórakoztatóiparral karöltve a tömegbutításnak tökéletes eszközeit fejlesztette ki, rossz példát nyújt és rossz irányba befolyásolja életünket. A balliberális tömegtájékoztatás eszközei is a félretájékoztatás, a világhatalmi érdekek szolgálatába szegődtek. Így ahelyett, hogy segítenének bennünket, csak megzavarnak, bolondítanak, és közben a lejtőre vezetnek. Az emberi lélek és méltóság ezáltal megalázást szenved, az igazság pedig háttérbe szorul, s helyette a meggyőzés bűvészete kerül előtérbe.
Emiatt helytelen, hamis képünk alakul ki a világról, amely így egyre áttekinthetetlenebbé, és félelmetesebbé válik számunkra, melyben ellenségek vesznek körül. Ezért vannak, akik kegyetlen bandákba és erőszakszervezetekbe tömörülnek, melyek a „felsőbbrendűség" tévhitét és az erőszak dicsőítését terjesztik. Ebben fölhasználják a szórakoztatóipar, főképpen a filmipar nyújtotta lehetőségeket is, mely a durvaságot, kegyetlenséget népszerűsítő filmekkel fokozza a társadalmi érzéketlenséget, hogy megakadályozzák a közösségi összefogást a társadalmi jogtalanságok és igazságtalanságok ellen.
A közvélemény mesterségesen irányított helyeslése az igazság látszatát, az erőszak dicsőítése az erő káprázatát, az egyneműség pedig a közösség illúzióját kelti. Az eredeti, erős, eleven közösség azonban mégis hiányzik, és az egyén csak saját magának él. A tömeg-szórakoztatóipar irányítói mindent elkövetnek, hogy az alkotómunkát, az erkölcsöt, a hazát és a vallást ellényegtelenítsék, s az élet céljának és értelmének a kikapcsolódást, a szórakozást és az élvezetek halmozását tegyék. Az álkultúrát tehát nemcsak a diktatúrák sematizmusa terjeszti, hanem a demokráciák liberalizmusa is, amit a tőkés társadalom szemfényvesztése: a tudományok fejlődése, az életszínvonal növelése és a sok diploma még takar, de a szórakoztatóipar kínálatának silánysága már jelez.
Az iránytévesztett és megriadt ember azt követi a leginkább, aki a legerőszakosabban ellentmondó. A népbutítás kelepcéjébe került ember ezáltal könnyen a politikai kalandorok, önkényuralomra törő bűnözők és szélhámosok prédájává válik, akik hatalmukat és gazdagságukat mindenekelőtt a kulturális sajátosságok és igények szétzúzásával kívánják biztosítani. Az ízléstelenség és sekélyesség térhódítása a tömegszórakoztatási piacon ily módon a demokráciát is létében veszélyezteti.
A lélekromboló álkultúra végeredményben a társadalmi érintkezés, a közlés üresjárata, mely sem a személyiség fejlődését, sem a társadalom haladását nem szolgálja, hanem ellenkezőleg: a lét lényeges gondjainak megoldatlanságát okozza. Így bármennyire is meggyőzőnek, szemkápráztatónak, a hagyományos értékrend felborításával pedig újnak, forradalminak is tűnik, nem előre visz, hanem hátra.
Nemcsak önérdek az értékek tisztelete
A kulturálatlan, szabad időtöltés és az álkultúra tehát nem ártalmatlan kedvtelés, hanem csak hóbort, bolondéria. Az érzetek felfokozása, az érzéki öngerjesztés és az élvhajhászás még nem szerelem, és nem művészet, hiszen hiányzik belőle az eszmeiség. A kábítószeres látomások, hallucinációk sem a képzelet szárnyalásai, hanem csak rémálmok, és az indulatok felkorbácsolása sem érzelmi gazdagság, hanem csak a józan ész kirekesztése. Ha azonban az ember az értelmét és tudatát kikapcsolja, az egyben az ösztöneinek elfajulását is okozza, és így az emberből nem ösztönös lény lesz, hanem őrült. Az a lelkiállapot pedig, amelybe ily módon kerül az ember, nem lelkesültség, hanem megszállottság.
Vegyük észre, hogy a pusztító erők hamis értékrendjükkel, ferdeségeikkel és mértéktelenségeikkel elsősorban a lelkünket támadják meg, önös jellegükkel az érzékenységünket és érzelemvilágunkat rombolják, féktelenségükkel az akaratunkat és önfegyelmünket bomlasztják, művészietlenségükkel a képzelőtehetségünket rontják, kicsapongásainkkal a szervezetünket, az egészségünket is pusztítják. Vagyis valójában a személyiségünk egészét: a testünket, a lelkünket és a szellemünket is egyaránt károsítják, egyéniségünket pedig sorvasztják, illetve a maguk képére alakítják át.
Mindennek súlyos kihatásai vannak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi és a családi életre, sőt magára a társadalmi haladásra is. Tehát az, hogy mivel töltjük az időnket, és mivel szórakozunk, nem teljesen magánügy, hanem közösségi ügy is, vagyis az értékek tisztelete nemcsak önérdek, hanem egyszersmind családi, nemzeti és össztársadalmi érdek is. Az olyan kulturális kezdeményezéseknek, mint például a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő, óriási lélekmentő és nemzetmegtartó ereje van.
Ahogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere köszöntőjében mondotta, amire Tímár Sándor néptáncoktató, majd Erdélyben Kallós Zoltán néprajzkutató is ráerősített: „a táncházmozgalom elindításával az alvó nemzeti lelket ébresztettük fel".
Becsüljük meg magunkat. Isten segítségével őrizzük meg lelkünket és értékeinket (melyek közül legfontosabb az anyanyelv), mert viszontagságos történelmünknek hihetetlen szenvedésein mentettük át, és óvott meg minket.
Veér Győző
A szerző szovátai orvos
Krónika (Kolozsvár)

VI. Székely-mezőségi Néptánctábor Mezőmadarason
Június utolsó hetében megrendezésre került a VI. Székely-mezőségi Néptánctábor Mezőmadarason. A táborban több mint 60 gyerek vett részt néptánc- és népdaltanuláson, valamint kézműves-foglalkozásokon. A népdalokat Szöllősi Kata, a néptáncokat Fazakas János oktatta, a kézműves-foglalkozásokat Fazakas Emese vezette.
A zenét Sinkó András, Szigeti Nimród és Füzesi Nándor biztosította, akik a tábor utolsó estéjén, a gálaműsor és a közös vacsora után, a táncházban táncra perdítették a jelenlévőket.
Mint minden alkalommal, ez évben is a Székely Mezőségen élő gyerekeknek és fiataloknak lehetőségük volt olyan programokon részt venni, ahol szeretettel és odaadással foglalkoztak velük, oktatták őket, különböző tájak táncait tanulhatták meg, feledésbe merülő népdalokat énekeltek, valamint a nemzelés, gyöngyfűzés titkait sajátították el.
Támogatók voltak: a Bethlen Gábor Alap Zrt., a Communitas Alapítvány, a Maros megyei Tanács, valamint Mezőmadaras Önkormányzata.
Kovács Annamária
Népújság (Marosvásárhely)

Nem csak szórakoztak, tanultak is a fiatalok
Már az első margittai Szabadság Fesztnek is volt oktató jellege. Ezt mindmáig megtartotta. A IV. fesztiválon pénteken Ovidiu Pop fotóművész-vállalkozó, szombaton Finciszky Zoltán vállalkozó beszélgetett a fiatalokkal.
Pop készített néhány fotót és egy rövid videót a fesztiválról. A rendezvénysátorban a fiatalokat kávéval várták a szervezők, miközben Pop rövidfilmje volt látható a kivetítőn. A beszélgetésen szó esett arról, hogyan lett Pop testnevelő tanárból vállalkozó, majd fotós. Arról bezsélt, hogy milyen országokban járt, milyen díjakat nyert fotóival, miközben ezek pörögtek a kivetítőn. Az élj abból, amit szeretsz csinálni elv elnyerte a fiatalok tetszését.
Másnap Finciszky Zoltán margittai kisvállalkozó beszélt a munkavállaló és munkaadó közötti elvárásokról. A szombati vendégnek villanyszereléssel és automatizálással foglalkozó vállalkozása van. Õ munkavállalóként kezdte, majd magánvállalkozást nyitott. Tehát mindkét oldalról ismeri az elvárásokat. Úgy véli, hogy a kölcsönös tisztelet és érvényesülési szándék viszi előre a cégeket. Bántó Norbert földrajztanár és utazási iroda tulajdonos az olcsó utazási lehetőségekről tartott előadást. Elmondta, hogy nevetséges árakon el lehet jutni Európa számtalan országába, ha az utazó időben eldönti, hova és mikor akar repülni. Ha az ember előre tervez, egy európai országban elérhető áron eltölthet egy hosszú hétvégét.
A szakmai előadásokat stand up comedy követte Beliczai Balázs előadásában, aki alaposan megdolgoztatta a rekeszizmokat. Időközben a strand parkolójában autós ügyességi verseny volt.
Demián Zsolt
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Angyalos kincse
Feljelentések össztüzében a kúria felújítója
Mióta nekifogtam építkezni, háromszor jelentettek fel – mondta annak az angyalosi kúriának a tulajdonosa, akinek a minap, fentebb említett ok miatti látogatásakor a megye főépítésze is legteljesebb elismerését fejezte ki. Köcher Helga ugyanis egy angyalosi kúriát állít vissza hajdani méltóságteljes pompájába, nem kímélve pénzét, idejét, energiáját.
– És majd kertészkedni, kutyát, lovat tartani is szeretnék – osztotta meg lelkesen terveit a felújítás finanszírozója.
Az 1850-es években épült kúriát 5 éve vásárolta meg a 23 éves németországi tartózkodása után hazatelepült hölgy.
– Minden álmom itthon történt, nem bírtam a honvággyal – meséli Helga, aki csak német állampolgárként és sikeres vállalkozóként engedhette meg magának, hogy a korhű, minőségi és természetes alapanyagokkal, precíz és időigényes munkával járó restaurálásba belevágjon. És ezt csak azért tehette meg, mert az épület nem volt műemléknek nyilvánítva, ellenkező esetben a sok megkötésnek a funkcionalitás látta volna kárát, így pedig neki sem fogott volna.
A hosszú évekig iskolaként fungáló épület állagmegőrzésére semmit nem fordítottak, mielőtt a tulajdonképpeni építési munkálatoknak nekifogtak volna, interjúalanyunk 80 kamionnyi szemetet, szuvatot hordatott el a házból és a telekről.
Teljes karrierjének megtakarításait, szülei pénzét és a tegnap feje fölül eladott szentgyörgyi lakásának az árát is hajlandó volt belefektetni abba, hogy a romos kúriát megmentse. A munkálatok befejezésétől ugyan még messze áll, de a részleteknek már hangulata van.
A házba való belépés előtt lenyűgöz az udvaron levő három hatalmas hárs, sőt egy gólyafészek is a birtokhoz tartozik. Kívül-belül még vakolnak, a tágas pincében azonban, amelyben gyümölcs- és zöldségraktár volt, a téglákig leverték a vakolatot, a falat homokfúvással megtisztították és újrafugázták a régi módi szerint kőporos-meszes vakolattal. Újrarakták a domboldalról folyó víz miatt beomlott hátsó falat is, és az eredeti beosztással meghagyott helyiségek egyikében borosrekeszeket is kialakított a tulajdonos.
A hatalmas házban a kandallónak is megvan a helye, de a geotermális fűtést is bevetik a több mint 200 négyzetméter otthonossá tételére, a födémre és a tetőre pedig 25-25 centi szigetelés is kerül. Csak csodálni tudjuk, hogy Helga még arra is figyel, a régi, homokfúvással megtisztított padlásgerendákhoz igazodjanak a pótlásként betett újak is, éppúgy, mint a minőségi fa nyílászárók, amelyek hőszigetelő üvegezéssel is a régi arányokat, osztást tiszteletben tartva készülnek el.
Nem átlagos német családi házat akartam, hanem megmenteni ezt a gyönyörű örökséget, de a szomszédaim nem igazán díjazzák, hogy az ő portájuk környéke is rendezettebb – állítja az átlagon kívüli határozottsággal bíró hölgy, arról pedig, hogy mit meg nem ér neki itthon lenni ebben a házban, azt mondta:
– Németországban nem tudok szabadon sétálni az erdőben, csak kijelölt utakon, nem engedhetem meg magamnak, hogy természetes gyümölcslevet igyak, mert horribilis ára van, és hetekkel azelőtt be kell jelentkeznem egy baráti látogatásra. Más az étel íze is. Megfizethetetlen, amit itthon kapok, és ezért még a hivatalok kaotikus ügyintézését is hajlandó vagyok elviselni.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kárpát-medencei körkép / Fontosabb megmAradni, s ráérünk majd megélni...
A Kárpát-medence magyarjainak anyanyelvhez való ragaszkodása helyenként jellegzetes, időnként radikális, máskor az MTA viszonyulásától is eltérő összképet mutat. Két hete dr. Péntek János Kolozsvári nyelvészprofesszor, akadémikus egy-két közös kérdésben megengedőbb vélekedését olvashatták. Ezúttal a délvidéki dr. Csordás Mihály író, nyelvkutató, az MTA köztestületi tagjának Zsoldos Bencével való beszélgetése szerkesztett változatát és Lackfi János költő glosszáját közöljük. (Az interjút a Podolszki József publicisztikai pályázat díjazta.)
„Az anyanyelv a személyiség legbelső sajátja: a beszéd nemcsak tükre és közvetítője, hanem szervezője és fejlesztője is.” (Bárczi Géza)
Anyanyelvét mindenki szereti, mindenki ezt tartja a nyelvek közt a legszebbnek – és ez természetes. Ez ne jelentse azonban, hogy különbnek is tarthatjuk, magasabb rendűnek szomszédaink nyelvénél vagy bármely más nyelvnél – mondja elöljáróban dr. Csordás Mihály kishegyesi (község Szerbia Vajdaság tartományában – szerk. megj.) magyartanár, tudományos kutató, író és publicista (fotó). – Minden tagolt emberi nyelv megfelel az adott nép, társadalom igényeinek, szükségleteinek, alkalmas arra, hogy segítségével kifejezze gondolatait, vágyait, érzelmeit.
– A fiatal nemzedék jelentős része vallja, hogy az angol fejlettebb, árnyaltabb kifejezésekre képes, mint a magyar…
– A magyarban van hozzávetőlegesen egymillió szó, az angolban kb. egymillió-háromszázezer; ebből a 18–19 éves érettségizett ember átlagosan használt szókincse tizenötezer körüli. Azt se gondoljuk azonban, hogy a magyarban léteznek olyan nyelvi sajátosságok, amelyek sehol máshol nem találhatók meg. Nyelvünknek egy-egy jellemző vonása valahol biztosan fellelhető, de e vonások együttese csak nálunk található meg. Nyelv és gondolkodás szorosan összefügg, sőt elválaszthatatlan. Aki világosan gondolkodik, világosan is beszél – vagy fordítva: a zavaros mondat zavaros gondolkodásmódról árulkodik. – Tudományos értekezésének egyik mondata nagyon megfogott: „Olyan, minden kötöttségtől független folyamat nemzeti azonosságtudatunk kialakulása a kristálytiszta anyanyelv révén, amelyet erőszakolni nem lehet, hanem csak példával segíteni.” S vajon mikor kell elkezdeni tanítani, ápolni ezt a nyelvet – szép szavú anyák és csodálatos történeteket tudó nagyanyák meg nagyapák meséivel, majd a régi könyvek lapjairól felolvasott tanulságos történetekkel?
– Talán már a csecsemőkor legelején, de egyes elméletek szerint már az anya szíve alatt hordozott magzat is fogékony a kedves szavakra. Miként Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében kicsiny unokája téveteg nyelvi tájékozódását kíséri végig Sütő András, a nyelv szentségére felesküdő boldog nagyapa, akként az emberré – esetünkben magyarrá – válás folyamatának tevékenyen részt vevő tanúja minden szülő és nagyszülő is ezen a tájon, ahol fogyatkozásunkról szólnak a népszámlálások szomorú adatai. Mi magunk is módszeresen és szenvtelenül irtjuk egymást, mert igazán nem úgy tartozunk össze, mint Petőfi, Ady, József Attila vagy éppen a szabadkai származású Kosztolányi egyedülálló és szépséges nyelvének boldog birtokosai, hanem mint a demokráciát csupán elemi fokon ismerő, alkalmazni meg éppenséggel alig tudó különféle társadalmi képződmények, érdekcsoportok tagjai. Nagyon korán kezdődik azonosságtudatunk alakulása – ott, az altatódaloktól ringó bölcsőnél. Az öregek múltat idéző, lebilincselő regéinek hallgatóságában testesül majd meg egy emberélet tartama alatt maga a nyelvet és népi kultúrát fenntartó nemzet, amely kaphat templomokat, iskolákat és egyéb intézményeket, de igazán csak önmaga génjeiben képes megmAradni az évtizedeknek és -századoknak. Nincsenek magyartanáraink – panaszkodott a napokban egyik bánáti településen ismerősöm, és gyermekei felé mutatott kétségbeesett mozdulattal. S csak azután kerített sort nagy gondjára: munka nélkül mAradtam, nincs miből megélnünk… De aztán gyorsan hozzátette: majdcsak lesz valahogy! Azt sugallták szavai: fontosabb megmAradni, s aztán majd ráérünk megélni! – Térségünkben az anyanyelv megtartásával ér el nagy sikereket többek mellett a Csépe-napok keretében évente szervezett Aranyeső vers- és prózamondó verseny, biztos mércéjeként a nyelv pillanatnyi állapotának. Elcsodálkozunk rajta, de kimondhatjuk: Közép- és Észak-Bácskában (Kosztolányi szülővárosa környékén) jobbnak mondhatók anyanyelvi állapotaink, mint akár Budapesten. A valós helyzet azonban gyakran korántsem ennyire idillikus. Nyelvészként hogyan látja, mit érdemes górcső alá venni anyanyelvünkkel kapcsolatosan?
– Kevésbé ismert például a nyelv és magatartás összefüggése. Megfigyelések révén gyorsan beláthatjuk, hogy pl. a köszönés módja mennyit kifejez nemcsak a másik emberhez fűződő viszonyunkról, hanem éppen a saját magatartásunkról is. A „Jó napot!”, „Jó napot kívánok!”, „Jó napot kívánok, kedves Erzsi néni!” formák más-más viszonyulás jelzői. Mást mutat az önözés, a magázás, a tegezés, a tetszikezés; nem is szólva arról, hogy „kérem”-mel kezdem-e a kérdést, és mondok-e köszönetet a végén. Vajon nem érzelmi sivárságról, magatartási fogyatékosságról, esetleg nyeglévé lerántott szemérmességről árulkodik-e a teszem azt: a „jó vagy nálam” típusú kifejezések használata – éppen mert ezek mellett számos árnyaltabb, színesebb szavunk, kifejezésünk létezik? – És mi a „teendő” mondjuk a lépten-nyomon – a világhálón is – előkerülő trágárságokkal kapcsolatban? Nyugodjunk bele használatukba?! Mert ezeknek és társaiknak igen sok a védelmezője. Használóik a szabad(abb) légkörre, a természetes viselkedésre, a korábbi – elavultnak minősített – formák elvetésére hivatkoznak.
– Gondoljuk csak meg, hová jutnánk ennek a gondolatmenetnek a végén! Talán rúgjuk föl a civilizált élet egészséges kötöttségeit? Ahogy teszik is egyesek a táplálkozásban, a szexuális életben, az öltözködésben? Ne! Mert az én szabadságom a másik ember szabadságánál kezdődik, vagy – ha tetszik – ott végződik. Micsoda távolságra vannak a „botladozó” képektől költőink ihletett alkotásai. Nagyon sokat ismerünk és csodálunk közülük, s akkor érezhetjük igazán eredetiségüket és mélységüket, ha egy-egy elkopott, agyonnyúzott szóval, metaforával állítjuk őket párhuzamba.
Fölmegy a pumpám!” – halljuk is, mondjuk is, ha mérgesek vagyunk; de igazában nem értem, hogyan is függ össze a pumpa meg a méreg. Köznyelv és irodalom nyelve sosem volt azonos, de gazdagabb lenne érzelmi életünk, ha ismernők Katona József Bánkjának indulati megfogalmazását: „(…) Szikrát okádó vérem éktelen dühében…” Ha rossz a kedvünk, s „le vagyunk lombozódva” – nem árt ismerni erről a hangulatról Kölcsey Ferenc (Elfojtódás), Vajda János (Sirámok), Ady (Sírni, sírni, sírni) és mások közérzet-fogalmazásait, de hogy csak Weöres Sándor szép szavait hívjam: „Az idők folyama kiszáradt köröttem, szélvészek rohama megtorpant mögöttem. Kristály-fény az égen, társaid körében világíts fölöttem.” PERSZE, a hétköznapokban korántsem beszélünk ily nevetséges választékossággal, de a magyar költészet nyelvi gazdagságának ismerete csiszolhatná, nyelvi összhangban tarthatná önazonosságunkat. Ha a sok mai trágárságra gondolok, irodalomban, közéletben, köznyelvben, amondó volnék, időnkénti nagy bajunkban, löttyös indulatunkban építsünk inkább „káromkodásból katedrálist” (Nagy László), dúsgazdag kuruc- és huszárhagyományaink szókincse is készenlétben hozzá – de ne hagyjuk árokszéli kutyák martalékául vagy éppen flaszter-simává koptatni gazdag árnyalatokban tobzódó anyanyelvünket.
Zsoldos Bence
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

AZ RMDSZ közzétette a tavalyi költségvetését
Közzétette az RMDSZ a honlapján a tavalyi költségvetését, miután bírálatok érték amiatt, hogy átláthatatlan, és nem éppen hasznos célokra költi a magyarság érdekképviseletére kapott pénzt.
Klaus Iohannis román elnök július közepén hirdette ki azt a törvénymódosítást, amely értelmében a pártok és a közpénzt felhasználó sportegyesületek, civil szervezetek is kötelesek a sajtó vagy az állampolgárok kérésére közérdekű adatokat szolgáltatni működésükről és gazdálkodásukról.
Az RMDSZ által közzétett adatok szerint a szövetség 2015-ben összesen 23 684 081 lejből gazdálkodott, ebből több mint 22 millió lej a román államtól kapott támogatás. A költségvetésből több mint 8,4 millió lejt a Communitas Alapítványon keresztül civil szervezetek különböző programjainak támogatására költöttek nyílt pályázati rendszeren keresztül. A második legnagyobb tétel az a több mint 7,1 millió lej, amelyet az RMDSZ elnöki hivatala, a főtitkárság, a nőszervezet és a területi szervezetek működésére, az alkalmazottak fizetésére, valamint a székházfelújításokra, az autópark bővítésére és különböző beruházásokra fordítottak.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke május elején még úgy nyilatkozott, eddig sem volt és ezután sem lehet titok, hogy a szövetség mire fordítja a román költségvetési támogatást – annak ellenére, hogy csak mostanra sikerült összeírni egy úgy-ahogy nyilvánosság elé tárható költségvetést.
Az RMDSZ elnöke azt követően nyilatkozott, hogy az Átlátszó Erdély blog cikksorozatot tett közzé, amelyben a kormányhoz benyújtott közérdekű adatigénylés révén megszerzett dokumentumok alapján próbált betekintést nyerni az RMDSZ pénzügyeibe.
itthon.ma//erdelyorszag

Túlzsúfoltság, embertelen viszonyok a romániai börtönökben
Országszerte tizennégy börtönben lázadtak fel a rabok az embertelen körülmények miatt. A börtön az ugyan nem luxusszálloda, de a romániai fegyintézetekben valóban lehetetlen körülmények uralkodnak. A rabokban bűnhődniük kell cselekedeteikért, de minderre nem mehet rá az egészségünk, ugyanakkor biztosítani kell az emberi méltóságuk tiszteletben tartásához szükséges követelményeket is. Minderre a romániai börtönökben nincs lehetőség.
28 ezren 15-18 ezernyi helyre
A börtönlázadás a Bukaresti Rahova börtönben kezdődött, ahol az egyik tranzitállományban lévő rab felgyújtotta magát a cellájában. A tiltakozó akciók igen hamar kiterjedtek az egész országra. A iasi-i börtönben felgyújtották a matracokat, a rabok felmásztak a kerítésekre, majd Giurgiu, Vaslui, Nagyvárad, Csíkszereda következett. A Poarta Alba-i és a rahovai börtönben a rabok éhségsztrájkba kezdtek, Botosani-ban kimásztak az ablakokon, felmásztak a háztetőkre, műanyag palackokkal csaptak irgalmatlan zajt.
Az országos börtönigazgatóság vezérigazgatója, Gabriel Bejan kezdetben igyekezett titokban tartani a megmozdulásokat, miközben a „helyes tájékoztatás fontosságáról” beszélt, ám a sajtó résen volt. Állítólag a helyszínre siető tévériporterek újabb akciókra serkentették a rabokat, a híres rating, a műsornézettség növelésének céljából.
A vezérigazgató szavaira azonban rácáfolnak a Börtönök Országos Ügykezelőségének statisztikái. Ezeknek megfelelően a romániai börtönökben 28 ezer személy tölti büntetését, miközben a helyek száma mindössze 18 ezer. Vagyis – az illetékes szervek kimutatása szerint – a túlterheltség meghaladja a 150 százalékot.
80 millió eurós büntetés?
Az egészségügyi tárcavezető egyelőre tehetetlen. Hogy cselekvésképtelenségét leplezze, Raluca Prună ígéretet tett rá, hogy közvita tárgyává teszi a romániai börtönviszonyokat, amelyekről ősszel a parlamentben is tárgyalni fognak. Azt viszont elismerte, hogy a helyzet immár húsz éve megoldatlan. Szerinte egyébként a romániai börtönrendszer csupán 15 ezer hellyel rendelkezik.
Románia egyébként a börtönviszonyok miatt számos pert veszített és jelentős büntetéseket fizetett az Európai Emberjogi Bíróság ítéletei nyomán. Az ország csupán 2015-ben 460 ezer euró kártérítést kényszerült kifizetni, az igazságügyi tárcavezető, Raluca Prună pedig attól tart, hogy Romániát 80 millió eurós büntetésre ítéli az európai bíróság a börtönök túlzsúfoltsága és a katasztrofális börtönviszonyok miatt. Megtörténhet ugyanis, hogy az európai bíróság felfüggeszt minden Romániával kapcsolatos pert, és arra kötelezi az országot, hogy záros határidő alatt – egy évtől három évig terjedően – rendezze a helyzetet.
Az amnesztia, a megkegyelmezés nem segít
A civil társadalmi szervezetek nem hisznek a helyzet tartós rendezésében. Az APADOR-CH szerint a börtönviszonyok nem oldhatóak meg hosszú időre sem amnesztiával, sem megkegyelmezésekkel. A szervezet ügyvezető igazgatója, Nicoleta Andreescu úgy véli, az amnesztiákat követően rendszeresen megnövekszik a bűnözések száma, így a börtönök csakhamar ismét megtelnek. Ezekkel a módszerekkel egyébként az igazságügyi tárcavezető sem kívánna élni.
Ügyvédi körökben az a vélemény, hogy a börtönviszonyok javítása voltaképpen csupán adminisztráció kérdése. Ők viszont szükségesnek tartják a kollektív megkegyelmezést olyan esetekben, amikor az ily módon kiszabaduló rabok nem jelentenek társadalmi veszélyt. Kollektív kegyelemben részesülhetnek azok is, akik csupán első ízben követtek el apróbb bűncselekményeket, és akik büntetése mindössze néhány hónaptól egy-két évig terjed. Ilyen intézkedések nem ritkák a civilizált államokban, Romániában azonban tizenhat év óta nem volt ilyesmire példa.
Magánbörtönök
Az ügyvédek szerint a megkegyelmezés csupán a büntetés felfüggesztését jelenti. A megkegyelmezettnek, amennyiben három éven belül újabb bűncselekményt követne el, le kell töltenie az új büntetés mellett a régit is. Az ügyvédek jól tudják azonban, hogy a kollektív kegyelemmel a közvélemény nem ért egyet, mivel abban társadalmi veszélyt lát, és azt is elismerik, hogy ez a félelem nem teljesen alaptalan. A román parlamentben két évvel ezelőtt szóba került a kollektív megkegyelmezés, de a törvényt – éppen a közvélemény ellenkezésétől tartva – végül is lesöpörték az asztalról.
Ügyvédi körök szerint egyébként a helyzet új börtönök építésével, vagy volt kaszárnyákban történő berendezésével, a meglévők korszerűsítésével, felújításával megoldható lenne. Ebben az esetben már emberséges körülményeket lehetne biztosítani a raboknak.
Gheorghiţa Mateuţ, aki olyan fontos politikusok védőügyvéde volt, mint Adrian Năstase vagy Dan Voiculescu, annak a véleményének adott hangot, hogy a börtönviszonyokon magánbörtönök építésével lehetne hosszú távon javítani. Ezekben biztosítani lehetne az emberi méltóság tiszteletben tartásához szükséges körülményeket. Az ügyvéd biztos abban, hogy minden bizonnyal lennének hazai, illetve külföldi üzletemberek, akik nem idegenkednének az ilyen befektetésektől.
Bogdán Tibor
maszol.ro

Nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk
Az első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla.
Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását.
Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is.
Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket.
A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre.
Az „első református szent”
Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól.
1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása.
1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!”
Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is
Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt.
Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont.
Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot.
Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él
A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról.
Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.”
A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként.
NYÁRY KRISZTIÁN
index.hu

Elkészült a Nagyenyedi iskolacsoda
Kívülről–belülről impozáns látványt nyújt a frissen felújított Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, ahová kedden az Erdélyi Református Egyházkerület meghívására látogatott el Kiss Előd-Gergely, a kronika.ro munkatársa. A több száz éves kollégium épületegyüttesét uniós forrásokból, valamint az egyházkerület és helyi önkormányzat támogatása révén újították fel és szerelték fel korszerű, digitális oktatóeszközökkel. A beruházás értéke mintegy hatmillió euró.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a helyszínen megtartott sajtótájékoztatón elmondta: a református egyház 2004-ben kapta vissza az épületegyüttest, a kollégiumnak régen azonban nemcsak az ingatlantömb volt a birtokában, tanári lakásokkal, erdővel, földekkel rendelkezett. Ez a vagyon tette lehetővé, hogy egykor gyakorlatilag önállóan tudott működni, mutatott rá a püspök. Mint részletezte, a visszaszolgáltatás után időbe került birtokba venni az ingatlanokat, mert az épületegyüttes ad otthont a dokumentációs könyvtárnak és a természetrajzi múzeumnak is.
A két közgyűjteménynek otthont adó épületrészt egyébként az egyházkerület újította fel, annak költségei ugyanis nem szerepeltek az uniós projektben. Szintén saját költségén újított fel az egyházkerület a konviktust, azaz a kollégiumi étkezdét is. A református egyház 3,5 millió lejt fektetett be az ingatlanegyüttes korszerűsítésébe. „Az egyház visszakérte az ingatlanjait azért, hogy álljon helyre az ősi rend, és nőjön az oktatás minősége, hiszen a mi gyerekeink tanulnak itt" – magyarázta Kató Béla.
Bér helyett pályázat
Az egyházfő elismerően szólt a Nagyenyedi önkormányzatról, amely partner volt abban, hogy uniós pályázatot nyújtson be a felújítás finanszírozására, amit az egyház magántulajdonosként nem tehetett volna meg. Az egyezség szerint az egyházkerület 25 évre elengedte a bérleti díjat cserébe azért, hogy az önkormányzat pályázati úton megszerezte a felújítás költségeit. „Pragmatikusan kiszámolták, hogy olcsóbban jönnek ki, ha segítenek uniós forrásokból felújítani az épületegyüttest ahelyett, hogy 25 évig fizessék a bérleti díjat" – dicsérte a városvezetést a püspök.
Mint kifejtette, erre már csak azért is rászolgált a Nagyenyedi önkormányzat, mert más városoknak hiába ajánlott fel az egyház hasonló együttműködést, nem voltak vevők rá. Kató Béla ugyanakkor kifejtette: annak ellenére, hogy jog szerint a Bethlen Gábor Kollégium állami intézmény, a református oktatás szerves részének tekintik. „A Nagyenyedi kollégium a »legreformátusabb«" – jelentette ki a püspök. Kató Béla a felújítás kapcsán elmondta: az épület tervét az egyházkerület fizette ki, ennek jogán az építkezést is felügyelhették, és nem mondhatják el, hogy zökkenőmentes volt az építkezés. „Csodának tekinthető, hogy a kollégium így áll" – mutatott rá a nehézségekre utalva a püspök. Hangsúlyozta: közös összefogás, együttműködés eredménye a felújítás. A munkálatok megcsúsztak, eredetileg 2016. január elsejéig be kellett volna fejezni a beruházást, ezért az idei munkálatokat már nem számolta el az Unió. Így az önkormányzat 800 ezer eurót költött rá pluszban.
Megnőtt az érdeklődés
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója hozzáfűzte: a regionális fejlesztési iroda egy hete fejezte be az uniós pályázat ellenőrzését. Az iskolaigazgató elmondta: nemcsak kívül, belül is teljesen megújult a nagy múltú iskola. A korábban túlzsúfolt bentlakásban például immár minden szoba saját fürdőszobával rendelkezik. Erdély szinte minden vidékéről járnak ide gyerekek, de a beruházással még jobban megnőtt az érdeklődés az intézmény iránt, magyarázta az igazgató. Kifejtette, idén túljelentkezés volt, 8,05 volt a legkisebb jegy, amellyel be lehetett jutni, erre büszkék.
A modern felszerelés is része a projektnek, három számítógépes labor, illetve kémialabor áll az iskola diákjainak rendelkezésére, és minden osztályterem a legkorszerűbb berendezésekkel van ellátva. A bútorzatot is kicserélték, ezt a magyar kormány Bethlen Gábor Alapja támogatta. A tantermek felszereltségéről saját szemünkkel is meggyőződhettünk. Meglepetten tapasztaltuk, hogy minden osztályteremhez televízió, laptop, vetítő, sőt nyomtató is dukál. Kató Béla szerint minderre a hátrányosabb helyzetű régióból származó diákok felzárkóztatása miatt is szükség van. Szőcs Ildikó elmondta: a Nagyenyedi kollégiumban Erdélyben egyedülálló módon kabinetrendszerben működik az oktatás: a gyerekek óráról órára más terembe vándorolnak.
Újjáélesztenék a borászatot
Kató Béla bejelentette, hogy a felújítás befejeztének örömére szeptember 17-én nagy hálaadó rendezvényt tartanak Nagyenyeden, a kollégium ad majd otthont a Kárpát-medencei református iskolák találkozójának is. A rendezvényre Magyarország és Románia kormányának képviselőit is meghívják. A püspök újságírói kérdésre a jövőbeli tervekről is beszámolt. Elmondta, hosszú távon a szakoktatás alapját kell megteremteni az iskolában, ezért a térségben nagy hagyománnyal rendelkező borászat szak beindítása is szerepel a hosszú távú tervek között. A kollégium utcájában visszakapott épületek révén – melyek egykor tanári lakásokként szolgáltak – itt a bor utcáját szeretnék kialakítani, ami turisztikai szempontból is vonzóvá tenné a várost, ecsetelte az ambiciózus terveket a püspök – írja a kronika.ro.

Erdély.ma

Tízezrével mennek el a fiatalok az országból
Két és fél hónap alatt legkevesebb 90 ezer romániai próbált meg külföldön elhelyezkedni munkaközvetítő ügynökségen keresztül. Jelenleg 3,4 millió román állampolgár él más országban.
Hiába jók a makrogazdasági mutatók, hiába a sok betöltetlen állás, a romániaiak tetemes része továbbra is külföldön keresi a boldogulást.
A Tjobs munkaközvetítő ügynökség adatai szerint az május elseje óta 90 ezer munkavállaló pályázott meg külföldi állást. Brexit ide vagy oda, legtöbben, 29 ezren, Nagy-Britanniában képzelik el a jövőjüket. A második legnépszerűbb célpont Hollandia, ahová 14 ezer álláskereső vágyik. Németországban 12 ezernél valamivel kevesebben kívánnak dolgozni, Franciaországban pedig 10 ezren. Olaszország és Spanyolország már távolról sem tartoznak a külföld felé kacsingatók preferenciái közé, előbbiben 2100, utóbbiban 1400 fő vállalna munkát. 675 személy sétahajós állást pályázott meg.
A Tjobs-on keresztül munkát kereső romániaik 35 százaléka 25 és 35 év közötti fiatal, túlnyomó többségük felsőfokú végzettséggel rendelkezik. A diplomások tetemes hányada nem ragaszkodik ahhoz, hogy végzettségének megfelelő állást találjon, sokan taxi-, illetve kamionsöfőrként, bárosként vagy pincérként próbálnak meg elhelyezkedni.
Humán erőforrás szakemberek egyöntetű véleménye szerint a külföldön való munkavállalás első számú motivációja a hazainál lényegesen magasabb kereseti lehetőség. Idehaza a nettó átlagbér 464 euró, míg egy sor nyugat-európai országban ennél négyszer-ötször magasabb. A Tjobs adatai szerint a kontinens boldogabb felén egy romániai munkavállaló konyhai kisegítőként minimum nettó 899 eurót kereshet meg, egy hegesztő bére 1700 és 2300 euró között mozog, egy szobalányé pedig 1000 és 1300 euró között, de még mezőgazdasági munkás is megkeres legkevesebb 830 eurót.
azon sem lehet csodálkozni, hogy az egészségügyi ápolók tömegesen mennek Nyugatra, ott ugyanis 2500 és 3300 euró között keresnek, ami esetenként akár több, mint egy idehaza multinacionális vállalatnál dolgozó középvezető bére.
Az ENSZ adatai szerint jelenleg 3,4 millió román állampolgár él és dolgozik külföldön, ami az ország népességének mintegy 15 százaléka. Ez igen magas arány, ám távolról sem a legnagyobb a kontinensen. A litvánoknak 16 százaléka telepedett le ideiglenesen vagy véglegesen más országban, a horvátoknak 17, a moldávoknak és a montenegróiaknak 18, a máltaiaknak 19, a bosnyákoknak pedig 30 százaléka.
A legtöbb ki-, illetve bevándorlót azonban nem ezen országok egyike adja. Bár a Brexit-kampány egyik fő érve az országot elözönlő vendégmunkás áradat megállítása volt, a britek távolról sem ilyen finnyásak ha magukról vagy honfitársaikról van szó. Az ENSZ statisztikái azt mondják, hogy 4,9 millió brit állampolgár él külföldön, ami azt jelenti, hogy az EU-n belül az Egyesült Királyság adja a legtöbb ki/bevándorlót, a második pedig Németország 4 millió fővel. Magyarországról 590 ezer kivándorlót tartanak nyilván, ami a teljes lakosság 5,7 százaléka.
Idehaza 2014-ből származnak az utolsó hivatalos adatok. Abban az évben, az Országos Statisztikai Hivatal szerint 185 ezren hagyták el az országot.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Tőkés László tusványosi beszéde
A XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! című július 23-i délelőtti fórumán Németh Zsolt moderátori bevezetője után Tőkés László EMNT-elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszéde hangzott el. Az EP-képviselő Voltunk, vagyunk, leszünk mottójú felszólalása alább olvasható.
A délvidéki Kishegyes, a felvidéki Martos és a kárpátaljai Felsőszinevér nyomán Tusnádfürdő!
A szervezők: a Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács kiemelt partnereként, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében sok szeretettel és tisztelettel köszöntöm a XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Részvevőit itt, Tusnádfürdőn, a Székely Autonómia szállásterületén.
A Nemzeti Összetartozás szellemében és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében külön is üdvözlöm Mindazokat, akik határon innen és túl, a határok fölötti nemzetegyesítés jegyében, az utóbbi hat esztendőben, az újrahonosítási törvénynek köszönhetően válhattak újból egymás polgártársaivá!
Ugyanakkor engedjék meg, hogy bevezetésképpen Mindnyájunk nevében együttérzésünket és részvétünket fejezzem ki Franciaország népe és a gyászoló Hozzátartozók iránt a páratlanul kegyetlen nizzai terrorcselekmény miatt, mely az előző, hasonló merényletekkel, vagy a tegnap esti eszelős müncheni merénylettel együtt egész európai kultúránk elleni életveszélyes fenyegetést jelent.
Nem utolsó sorban sok szeretettel köszöntöm körünkben a Nemzet miniszterelnökét, őszinte köszönetünket és elismerésünket fejezve ki iránta azért a nemzet- és európai politikai szolgálatáért, amelyet Kárpát-medencei magyarságunk és – meggyőződésem szerint – egész kontinensünk, illetve kelet-közép-európai térségünk védelmében és javára folytat.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében.”
Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– „Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára” – hangzott a válasz. Munkatársa pedig így folytatta:
– „… zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában.”
Két Európai Uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, melyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat!
Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében.
Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba.
Ezért élt, halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma memento gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia.
Köszönetet mondok azért, hogy már az Alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómia-törekvéseinek előmozdítása érdekében.
Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében:
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében (1946-2016 = 70 éve)
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének”, akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen Ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott. Nem utolsó sorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságunk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek.
Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunista-barát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli PC/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés”; óvtak „a nemzetközi reakció” háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége” mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának”, „önkéntes magyar Trianonnak” minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát”, mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét.”
Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak.” Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi” politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek”, hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a Magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, melyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni.”
Az 1946. június 11-i, csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, mely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújárók népének biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk…. Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot.”
Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok” elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra. Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal” vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, szervezeteinek, pártjainak és szövetségeinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!” – mondotta volt Áron püspök. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs- és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi előjárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcíműk, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására.”
B. Nehémiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehémiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadiparancsát” intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!” (Neh 4,14)
Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc” (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik” iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az Ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének” nevezett „politizáláson” kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink” népe, hazánk családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári Táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön, hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, Székelyföldön, Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura-mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen – hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké…?!
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk – azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélybe forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon, egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében.
„Ne féljetek! Harcoljatok!” – hangzik Nehémiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogy Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra.
Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek” aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról” – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást”, és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk: „Távozz tőlem, Sátán!”
Az idei Tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet és a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket” és kihívásokat, melyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket.
Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
itthon.ma//erdelyorszag

Nem lapíthatunk!
Harmincöt év távlatából óhatatlanul feltevődik a kérdés, hogy mi volt az a titokzatos erő, melynek hatására 1981-ben, Anna-nap előestéjén úgy határoztunk, elég volt a rettegésből, megaláztatásból, nyomorgásból, elnyomásból és hallgatásból. Melynek hatására legyűrtük a bennünk ágaskodó félelmet, és szembefordultunk a hatalommal. Kibontottuk a nemzeti zászlót, és a nyilvánosság előtt kimondtuk az akkor kimondhatatlant: emberhez méltó körülmények között, magyarként és szabadon akarunk élni.
Hogyan mertünk így cselekedni? Talán az ifjúságunk sok keserve miatt gerjedt feszültség érte el a kritikus szintet, és ily módon tört magának levezető utat egy belső robbanás elkerülése érdekében. Vagy inkább a mások által nekünk szánt sors ismerete és a belőle fakadó kilátástalanság elleni lázadás félig öntudatlan próbálkozása volt? De megtörténhet, hogy az ősöktől örökölt és génjeinkben őrzött igazságérzet, nemzethűség, bátorság és szabadságszeretet kényszerített a nyílt szembeszegülésre.
Kétségbeesetten keresem a választ, mely magyarázatot adna az akkor és ott történtekre, mert a Ceauşescu nevével fémjelzett kommunista diktatúra legsötétebb éveit éltük. Egy olyan időszakot, mely alatt napi 20 deka kenyérrel, havi tíz tojással és fél kiló hússal voltunk kénytelenek tengetni az életünket. És tettük mindezt az állandósított félelem légkörében, melynek nyomására még a legenyhébb kritikát sem mertük megfogalmazni a rendszerrel és az ország mindenható urával szemben. Mert a magyarokra származásuknál fogva még nagyobb nyomás nehezedett, olyannyira, hogy már a helységeink nevét sem írhattuk le az anyanyelvünkön nyilvánosan. Egy darabka nemzeti szalag rejtegetése, vagy himnuszaink titokban történő eléneklése pedig olyan főbenjáró bűnnek számított, amiért jobb esetben meghurcolták, rosszabbikban viszont az örökkévalóságba küldték annak elkövetőjét.
Mindezt újra átgondolva, egy újabb kérdés nyíllal belém. Megérte-e? A válasz már rég készen áll bennem, csak ki kell mondanom: igen. Ha a következmények biztos tudatában még egyszer mindent újrakezdhetnék, sem cselekednék másképp, mert nem lapíthatunk, amikor a nemzetünket gyalázzák, és meg akarják semmisíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Aki mindenkit a keresztnevén szólít
Az 1978-ban zenetanárként Szentegyházára került Haáz Sándor négy évre rá alapította meg a Gyermekfilharmóniát. A Gyermekfilinek becézett kórus mára az erdélyi magyar zenei élet egyik kiemelkedő színfoltja lett. A nemzetközi hírű karnaggyal beszélgettünk.
A Székelyudvarhelyi múzeum a nagyapa Haáz Rezső nevét viseli, aki festőművész, etnográfus volt, Nyírő József kebelbarátja. Az édesapa rajztanár és néprajzkutató, az édesanya kézimunkatanár volt Marosvásárhelyen, ahol ifjabb Haáz Sándor is nevelkedett, ahol a művészeti gimnáziumban hegedülni, brácsázni tanult, majd pedig a tanárképző főiskolán általános zenetanári oklevelet szerzett. A friss diplomás fiatalember 1978-ban került Szentegyházára, ahol 1982-ben megalapította a Gyermekfilharmóniát, népszerű becenevén a Gyermekfilit, ami generációkat nevelt föl és tartott meg a magyar népdal és zenekultúra szeretetében. Az együttes száz kórustagot és egy negyvenszemélyes zenekart egyesít, valamint olyan erőket, amit csak a közös éneklés és az együtt zenélés öröme szabadíthat föl az emberekben. Szentegyháza nem csak a legmagasabb földrajzi ponton fekvő magyar kisváros, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy ami itt létrejött, az erdélyi magyar zenei élet egyik csúcspontja is. Az itt működő Gyermekfili a magyar népdalok és a történelmi dalok tudójaként, a Magyar Örökség Díj birtokosaként Európának is megmutatta már, hogy mire képes egy kiváló muzsikus, szervező egyéniség és közel másfélszáz gyermek együtt, sok száz kilométerre az anyaországtól, ha elkötelezettjévé lesz a magyar kultúrának. Haáz Sándorral, a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével is kitüntetett karnaggyal, Szentegyházán egy kóruspróba után beszélgettünk.
– Van rossz fülű gyerek Szentegyházán?
– Van, de kitaláltam egy módszert, amivel a rossz fülűből is lehet jó fülűt csinálni. A leginkább bevált módszer a mankózás. Ez azt jelenti, hogy a gyenge hallású gyermek mellé két oldalt és mögé is odaállítok egy-egy jó hallásút. Eleve így határozom meg a helyét a kórusban. Akinek nagyon fontos a zene, azzal érdemes hangszert is tanítani. Tíz, tizenöt ilyen csoda volt már a működésem idején, hogy egy teljesen reménytelennek tűnő gyermeknek kinyílt a hangja. Sok idő eltelik a közösség építésével és a „félfülűek” formálásával, de az utóbbi nagyon fontos. A megkopó, korrodálódó magyar nyelven is rengeteget alakít a magyar népdalok tanítása. Csodálatos versikék ezek, annyi minden sűrűsödik bennük. S egy jobbacska tanuló, aki nyitott a saját kultúrája iránt, nehogy azért záródjon ki ebből a kincsbányászatból, amit mi kórusórának nevezünk, mert nem tud énekelni. Akkor mankózzuk meg, „tekenyáljuk” valamilyen hangszerrel őt, hogy az a gyermek legyen képes dalolni társaival együtt.
– Akkor ez fontosabb, mint hogy kristálytisztán szóljon a kórus?
– No, azért az nem lehet, hogy ne szóljon jól. Vannak olyan koncertek, amikor a mankós is felállhat a dobogóra, és van, amikor nem. Attól függ, hol és mikor van a szereplés. A hazai fellépések, a „huszáros koncertek” ilyenek. A hagyományőrző huszárcsoport éppen húsz éve jött létre, Mihály Jóska kortársam akkor szedett össze tíz-tizenöt jól lovagoló, jól éneklő, dolgos, 18–20 éves legényt. Ők mára családapák lettek, de most is az ő feladatuk a március 15-i és az október 6-i megemlékezések megszervezése. Nos, közös koncertjeinken felléphetnek a mankósok is, hiszen amikor a huszárok elbődülnek, akkor ott nem nagyon hallatszik, ha valamelyik gyermek nem tökéletesen szólal meg.
– A hatalmas létszámnak, a száz gyerekhangnak együtt különös csillogása van, a kórus egy szólamban szól, a zenekar „tesz ez alá” kvartokat, kvinteket és monumentális hangzás keletkezik.
– Én is ebben gyönyörködöm mindegyre, és elgondolkodom néha, hogy milyen érdekes, furcsa kísérlet után született meg ez. A fúvós harmóniák és „hegedűlágyítók” úgy biztosítják a hangzást, hogy a kórust nem kell szólamokra bontanom. Persze vannak azért olyan művek is, pl. Handel, Bach, amit két-három szólamban éneklünk. Ilyenkor egy kis kórust állítok a nagy kórus elé és azok éneklik a másik szólamot. A repertoárunk főleg magyar népdalokból, történelmi dalokból áll, de más népek hagyományaival is sokat foglalkozunk, tanulunk angol, német, szlovák, román dalokat is. Ha bárhol föllépünk és az ottaniak nyelvén énekelünk, az mindig megfogja a helyi közönséget. Így minden népet meg lehet hódítani. Tavaly Ausztriában, Voralbergben előadtunk egy ott szinte imának számító altatódalt helyi tájszólással. Kitűnően sikerült meghangszerelni, és suttogva elénekelni ezt. A gyerekek kitettek magukért s a voralbergiek felállva és vastapssal ünnepeltek bennünket.
– A román dalokhoz milyen a viszonyuk a gyerekeknek?
– Egyszerű ez. A zene nyelve az a zene nyelve. Románul olyan énekeket tudunk, hogy álljon a sarkára bármelyik más nemzet, ami ilyen szép dallamokat tud kitalálni. Nagyon szeretik a gyerekek is, ha turnézunk, maguktól kezdik el a buszon énekelni ezeket. Miért? Mert a gyermeket a dal valahol érzelmileg megfogta, lehet, hogy nem is tudja, miről szól a szövege. Én, mint ilyen öreg ágyú, átéltem azt a korszakot, amikor macerás volt magyarul énekelni. 1985-ben, amikor villany se volt és a terror ezerrel működött, a Megéneklünk Románia Fesztiválon országos első díjat nyertünk, és a Bukaresti zsűritagok odajöttek hozzánk gratulálni. Ez számomra bebizonyította, hogy a nacionalizmus – és ezek a mai szélsőséges felhangok – a zenében nem igazán találnak helyet.
– Úgy tűnik, meghatározó személy lett Szentegyházán. Általában nem jellemző az, hogy a kultúra és a művészet képviselője ilyen hatással tudjon lenni egy egész településre és ilyen sok évig. Mi a titok?
– Itt tanítok harmincnyolc éve. Hatalmas sörényem volt, mikor motorbiciklin ideérkeztem. Gyorsan kiderült, hogy itt tehetséges gyerekek vannak, komoly, vagány tanárok, jó iskolavezetés, óriási létszámú iskola. A vasüzem miatt, a hetvenes években nagy volt itt a családalapítási kedv. Negyvenes létszámú osztályok voltak, az éneket pedig – noha „lötty tantárgynak” számított – nagyon komolyan vettük. Addig én életemben nem láttam, mit csinál egy falusi zenetanár. Szerencsémre nagyon jó kollégáim voltak, Molnár Mária nénit el nem felejtem. Ő volt a pedagógiai főiskolám, öt perc alatt megtanított egy éneket. A mozdulatait, a száját, mindent lelestem és pillanatok alatt megtanultam, hogyan kell itt tanítani. Én mára öreg lettem, a falu megfiatalodott, generációk váltották egymást s szép csendben mindenki a tanítványom lett. Mindenkit a keresztnevén tudok szólítani, tudom, hogy ki fia-borja. A falu dolgaiban egyáltalán semmi szerepet nem vállaltam, minden időmet a Gyerekfili működtetésével töltöttem. A kilencvenes években találtam meg a receptet, hogy hogyan lehet folyamatosan megújítani az együttest.
– És mi a recept? Le lehet másolni?
– Könnyű lemásolni, mert pofonegyszerű. Következetesnek kell lenni, és próbálni hitelesnek mAradni. Nem handabandázni, nem locsogni össze-vissza, amit kimondunk, amit megígérünk, azt be kell tartani. Fontos, hogy a gyermekek érezzék a biztos kezet. Hisz szívesen beállnak katonának egy hadvezér mögé, ha tudják, hogy az győzelemre viszi őket a csatában. Az összpróba utolsó tizenöt percében mindig úgynevezett gyűlést tartunk. Ez nagyon izgatja az együttes tagjait, mert ilyenkor igyekszem a véleményemet őszintén és minden sallang nélkül elmondani. Szeretem a gyermekeket az elképzeléseimmel feldobni, és ők várják is a kalandokat. Most például Lengyelországba, Tarnowba készülünk Bem apó sírjához, aki az egyik legnagyobb hadvezér volt Erdélyben a szabadságharc idején. Aztán rengeteg találékonyság és humorérzék is kell a gyermekekhez. Minden gyerek másmilyen, mindeniket be kell tudni cserkészni és meg kell tudni, mi rejtőzik az agya mélyén. Nem mindegy, hogy abból én kincset szedek ki, vagy ellenkezést és bosszúságot. Ez nagy szórakozás! És annyi csodát rejt, hogy miként bontom meg a bennük lakó kicsi diókat! Ahhoz is kismillió találékonyság kell, hogy amit botor módon elrontottam, azt helyre tudjam hozni. Egy örökös agytorna a pedagógus élete, hogyha komolyan akarja venni a dolgát. Már pedig én száz százalékig komolyan veszem.
– Az egyre több turné mellett, mi jelenti még a sikert?
– Az, hogy itt közösség teremtődik harminc éve. Megalakult például a Hüpürcsös Néptáncegyüttes. Tíz páros hozta létre, harminc év körüli fiatalok a tagjai, jó részüknek osztályfőnöke voltam. Nos, ők nem csak táncolnak, de elhatározták, hogy mindegyik párnak legalább három gyermeke lesz. És már is van vagy húsz gyermeke a csapatnak. Ezek az apák, anyák is valaha Filisek voltak és megtapasztalták, hogy közösségi létben, baráti körben a legjobb élni, hogy milyen jó az együvé tartozás. És örömmel jelentem, hogy a Filiben száz népdalt minden gyerekem tud és még száz másmilyen éneket is, és kétszáz dallal már el lehet menni a világot megváltani! Tanóráimon saját szerkesztésű énekeskönyveket használok. Törpe daloskönyveim egyikében huszonkét pentaton népdal található. A tananyagot felrúgva kötelezővé tettem, hogy ezeket az Ázsiából való bevándorlás korszakából származó dalokat megtanulják a gyermekek. A pentaton olyan, mint a belső évgyűrű egy fatörzsben. Ez a kincs nem bankbetét, ezt nem vész el, ez egy olyan továbbélési mentőöv, amelynek a birtokában nyugodtan jöhet a világ vége is.
– Mi a fontosabb: hogy ezek a dalok megszólaljanak, és hogy ettől az emberek boldogabbak legyenek vagy hogy a tanári küldetését teljesítve zenei minőséget hozzon létre a Filivel?
...Mikor ezt az utolsó, okoskodó kérdésemet föltettem, a nyitott ablakon keresztül az utcáról tárogató szót hallottunk. Kinéztünk és egy lovaskocsit láttunk, amin fiatalok ültek. Zöld ágakat vittek a menyasszonynak egy másnapi lakodalom színhelyére és teli szívből énekeltek. Interjú alanyom feléjük mutatott, és kérdéssel válaszolt: „Hát van ennél gyönyörűbb dolog a világon?”
Pacsika Emília
Székelyhon.ro

Nagyzerindi Művésztelep-szemlén
Lelkünk univerzumának sokszínűsége
A tornyai, illetve a borosjenői élménygyűjtő, feltöltődést szolgáló kirándulásaikról is riportban számoltunk be, legutóbb a nagyzerindi Csáky-villában működő művésztelepet kerestük fel, ahol megismerkedhettünk a különböző kultúrákból érkezett művészek tényleges alkotómunkájával.
Zerinden nem volt üresjárat
Kopriva Attila munkácsi (Ukrajna) festőművész másodszor vesz részt a Nagyzerindi Művésztelep munkálatain. Tavaly, amikor első alkalommal járt itt, kiváló feltételek között dolgozhatott, nagyon jó társaságban, ezért természetesnek tekintette idén is visszatérni. Mert ahova az embert visszavárják, az oda szóló meghívásnak igyekszik eleget tenni. Ezúttal Lutsenko Igorral érkezett, mindketten tagjai a Kárpátaljai Képzőművészeti Akadémiának. Ugyancsak Ukrajnából vannak itt a fiatal, tehetséges művészek, Kryzhanivska Marija és Julija Petrova is, akik nemcsak az ő, hanem a művészeti vezető, Siska-Szabó Hajnalka ismeretségi körébe is tartoznak.
Amikor Nagyzerindre legutóbb megérkezett, megfogták a virágokkal gazdag, ház körüli környezetek, amelyeknek az elrendezése minden faluban más, a kertkultúra mindenhol megadja a saját színét, kompozícióvilágát, amit a művész megfigyel, megcsodál. Kárpátalja síkvidéki településeinek az elrendezése nagyban hasonlít a nagyzerindihez, az ottani hegyvidéki falvaké azonban teljesen más, hiszen maga a hegyvidék adja az építkezési kultúra sokszínűségét, ugyanis ott minden ház másképpen áll, a talajviszonyoknak megfelelően. Nagyon színes világból érkezett, de Nagyzerindben az tetszik, hogy a falunak van egy sajátságos hangulata, ahol mindig kerül festenivaló. Az ember előbb csak szétnéz, keresi az újdonságot, amit mindig meg is talál.
Tavaly inkább virágos tájakat festett. Tekintve, hogy az idei téma, a Lelkünk univerzumaannyira tág, hogy szinte a szabad képzeletre lehet bízni a témaválasztást, idén virágokkal övezett portréja is született, amikor Tornyán egy Dorina nevű hölgyet festett meg, virágos környezetben. Ugyanakkor a lovak, a tyúkok festésének a hangulata, a formája is megfogta, stilizálni próbálta őket különféle hangulati elemekkel.
Kérdésünkre, hogy az ukrajnai művészetet milyen mértékben befolyásolja az ott zajló háború, Kopriva Attila kifejtette: mindenképp befolyásolja, hiszen óriási károkat okoz. Egyrészt szellemi károkat, mivel rengeteg művész kapott behívót, köztük barátai is harcolnak a különböző frontokon, ahol most is folynak a harcok, emberek halnak meg, csakhogy az európai migrációs kérdések erről elterelik a figyelmet.
Az alkotótáborban tervezett festmények száma felőli érdeklődésünkre leszögezte: szám szerint nem tervezett, egy-egy táborban mindenképp szeretne egy jó képet is festeni, de legfontosabb, hogy remekül érzi magát.
Hogy a művésznek mi számít jó festménynek?
Nehéz megmondani, mi a jó festmény vagy mi a művészet, de szerinte az a harmónia, amit a festés során érzékel és a gondolat, a lelki világ, az érzéstapasztalat egyben van, ráadásul abban a kortárs szellem is valamilyen szinten tükröződik. Mindez azonban nagyon relatív, mert sokszor a művész szerint sikerült nagyszerűt alkotnia, csakhogy a közönség nem érti meg, de fordítva is szokott történni.
Kopriva Attila nagyon jól érzi magát Nagyzerinden, szerinte külön köszönet jár azoknak, akik megszervezték a naponta változó, színes programot, amiben nincs üresjárat.
Visszahozni a régi falfelületek hangulatát
Miroljuba Gendova bolgár származású, de az utóbbi időben Budapesten él. Amikor a művésztelepen jártunk, speciális technikával, mindenféle anyagot a képeibe építve dolgozott. Mivel a képei kiemelkednek a felületből, a rusztikum hatását keltik, hiszen alkotásai majdnem háromdimenziósoknak mondhatók. Azokat figurákkal, dekorációkkal gazdagítja. E munka igen összetett, hiszen le kell venni a vászonról, majd kellő formázás után visszaragasztja őket. Munkáival a régi falfelületek hangulatát kívánja visszahozni a tervezett 6-7 alkotáson.
Kiváló alkotóhangulat
Koncz-Münich András és felesége, Judit a fiukkal együtt a Művésztelepre a XXI. kalotaszegi Alkotótáborból érkeztek. A felesége festő, maga keramikus, ezért a tavalyelőtt készített égető kemencét rendbe akarja tenni, hogy a többi munkájával együtt a Kőbe zárt múlt című domborművét is kiégesse. Az nem organikusan gömbölyű, hanem szögletes felületekkel tarkított, kissé szokatlan forma, de ennél kisebb domborműveket is tervez agyagból elkészíteni, illetve kiégetni a záró kiállításig. Mindketten felszabadultan tudnak alkotni a Nagyzerindi Művésztelepen, ahol a művészek nemzetiségi sokszínűsége ellenére kiváló alkotóhangulat honosodott meg.
Értékelő a szervezőkkel
Az idei alkotómunka feltételeiről Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezetővel és Vas Enikő gazdasági szervezővel is elbeszélgettünk. Amint elmondták, idén 6 országból összesen 15 művész vett részt az alkotótábor munkálatain, amelyek a Lelkünk univerzumacím szellemében zajlanak. A téma tág fogalma a művészeknek nagyon tetszett, hiszen ebbe szinte minden belefér. A zerindi és a környékbeli tájak által sugallt impressziók, a művész szubjektív világán átszűrve, mindenkinél másképp jelenik meg a vásznon vagy a formákban. Lényeg, hogy minden művésznek más a lelki univerzuma, amit a szűrőin keresztül tud kép formában megjeleníteni, illetve megfogni, mert mindenkiből más sugárzik vissza.
A Művésztelepen részt vett a bulgáriai Miroljuba Gendova, a lengyelországi Bojarczuk Krzysztof, Bebel-Karankiewicz Beata, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, a szlovákiai Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, az ukrajnai Krizhanivska Marija, Lutsenko Igor, Kopriva Attila, Julia Petrova, a Kolozsvári Koncz-Münich Judit és Koncz-Münich András, a Nagyváradi Bálint Beáta Noémi és az Aradi Siska-Szabó Hajnalka;
alkotásaik a nagyzerindi kultúrotthonban vasárnap 18 órától zárókiállításon kerülnek a közönség elé. Az alkotásokat Siska-Sazbó Hajnalka értékeli, a műsoros esten Hajtmann Ildikó békéscsabai énekművész fog fellépni, ugyanakkor Dénes József nagyazerindi református lelkipásztor legújabb verseskötetének a bemutatójára is sor kerül. A rendkívüli esemény szervezői nagy szeretettel várják a helybeli és a környékbeli érdeklődőket, akiknek vizuális művészi, illetve zenei és irodalmi élményekben is részük lehet. Vagyis itt is szemléltetik lelkünk univerzumának a sokszínűségét.
Köszönet
Mindez nem jöhetett volna létre a támogatók, az Arad megyei Kulturális Központ, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal és Tanács, a Communitas Alapítvány, tovább Csáky Barna Zsombor és Bognár Levente Aradi alpolgármester, Balla Géza, Mészáros Dávid, a Pro Pir Kult Egyesület, Schmak András, számos községbeli magánszemély támogatása nélkül. A Művésztelep idén is a hagyomány szerint működött, vagyis az étkezés a polgármesteri hivatal étkezdéjében, míg a szállás a Csáky-villában állt rendelkezésre. A pályázati közvetítő idén is a Pro Zerind Egyesület volt. A XIV. Nagyzerindi Művésztelep sikeréért a szervezők ezúttal is köszönetet mondanak minden támogatónak és közreműködőnek.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Kulturális élet Krassó-Szörényben
Krassó-Szörény megye lakosságának mintegy 1,5 százaléka magyar. A közösség fele, közel 1800 személy a megyeszékhelyen, azaz Resicabányán él, a másik fele pedig szétszórtan Anina, Újmoldova, Oravicabánya, Boksánbánya, Karánsebes és Nándorhegy városokban, valamint a környező falvakban is élnek kisebb magyar közösségek.
A Templom és Iskola Szórványegyesület csoportos kiszállások révén vallásos és kulturális programokat szervez a megye szórványmagyarságának. Szükség van rá, hogy ezeket a közösségeket rendszeresen látogassák, a családokat pedig megkeressék, mert ezekkel az emberekkel évtizedeken át nem foglalkozott senki. A katolikusoknak nincs magyar miséjük, nem olvasnak magyar sajtót, és nincs Magyar Házuk, ahova rendszeresen összejárhatnának. Ezért Resicabányán, a Govondár negyedben és Újmoldován is vásároltunk egy-egy lakást, amely Magyar Központként segíti őket az önszerveződésben, és helyet ad a magyar programoknak. A szórványokban bálokat, színházi előadásokat, nótaesteket, történelmi és egyéb jellegű programokat szervezünk.
A Resicabányai Református Templom és Iskola többrendeltetésű épületében 2011 szeptemberétől beindítottuk a magyar óvodát-napközit, amely két szakképzett óvónővel működik. Ez az egyedüli magyar tanintézmény a megyében. Minden évben tábort szervezünk a resicabányai gyermekeknek és fiataloknak, a cél kiragadni őket legalább egy hétre a román környezetből. A Petőfi Program ösztöndíjasai, a szegedi néptáncosok és a helyi önkéntesek jóvoltából magyar műsorok – táncház, kézműves foglalkozások – várják szombatonként a gyermekeket és a fiatalokat. De versmondó esteket és színdarabokat is szervezünk, nemzeti és egyházi ünnepeink alkalmával pedig megemlékezéseket tartunk a helyi Hóvirág Daloskör részvételével a megye több településén.
2015. november 15-én első alkalommal vendégszerepelt Resicabányán, a Templom és Iskola épületében a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábtagozata. Lázár Ervin meséje nyomán készült előadásukkal, A hétfejű tündérrel varázsolták el a resicai magyar óvodásokat és kisiskolásokat. Több kisgyermek először vett részt bábszínházi előadáson, és az est különlegességét a darab szokatlan bábtechnikája csak még inkább fokozta. Mesekönyvek lapjaihoz hasonlítható leginkább A hétfejű tündér díszlete: ahogyan haladt előre a történet, úgy lapozták tovább a háttérül szolgáló „mesekönyvet” a színészek. A szereplők kétdimenziós bábfigurái pedig a lapok közül bukkantak fel, és oda is bújtak vissza. „A Temesvári magyar színház fontosnak tartja a szórványmagyarság kulturális identitásának megőrzését és támogatását, valamint a helyi magyar nyelvű intézményekkel való szakmai kapcsolatok kiépítését és fenntartását” – olvasható a színház honlapján. Ehhez az ars poeticához hűen látogatott el a bábtagozat Resicabányára, és csempészett egy kis magyar nyelvű színházi élményt a helyi gyermekek és szüleik mindennapjaiba.
A szüreti bált több mint 150 fő részvételével tartották meg 2015. november 21-én Resicabányán, ahol a Templom és Iskola Szórvány Egyesület meghívására a verseci Petőfi Sándor Kultúregyesület néptáncegyüttese és a nagykikindai Róna tánccsoport lépett fel – mindkét bánsági település ma a szerbiai Vajdaság tartományának a része. A talpalávalót a nagykikindai Virradó népi zenekar húzta, a zenét a resicai Szilágyi Ádám biztosította. A néptáncegyüttesek bemutatója során nemcsak a dél-alföldi zenével és táncokkal ismerkedhetett meg a resicai közönség, hanem a táncosokon megcsodálhatta a hagyományos délvidéki népviseletet is. Majd Tápai Róbert Nagykikindáról és Virág Bene Klára, a verseciek vezetője néhány szóban bemutatta hagyományőrző munkájukat. A bál tánctanítással egybekötött táncházzal folytatódott, amihez a fiatalok és a kissé régebbi fiatalok is lelkesen csatlakoztak. Majd a táncban megfáradt közönség finom szilágysági töltött káposztából és egy kis temesrékási borból meríthetett erőt az újabb csárdásra.
A resicai magyar bál kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a jelenlévők kulturált körülmények között szórakozhassanak. Az esemény iránti érdeklődést jelzi, hogy a helyi magyar közösség tagjai a belépőjegyeket néhány nap alatt elkapkodták. De nemcsak a mulatozásról szólt az este, hanem a Bánság romániai és szerbiai oldalán élő magyarok ismerkedéséről, kapcsolatépítéséről és barátkozásáról is. A Romániában élő bánsági magyar fiatalok egymás között már sokkal inkább a román nyelvet használják, itt azonban anyanyelvük volt a közös nyelv, amelyen meg tudták egymást érteni a verseci és nagykikindai fiatalokkal. Így hatványozottan volt a jelen a bálon a hagyományőrzés és a nyelvápolás.
A Farsangi Magyar Bált hagyományteremtő céllal rendezte meg 2016. január 23-án, Resicabányán a Templom és Iskola Szórvány Egyesület, a készülődés azonban már jóval korábban elkezdődött. A bált megelőző szombaton a resicai gyermekek és fiatalok álarckészítő kézműves foglalkozáson vehettek részt Kovács Ágnes ösztöndíjas vezetésével. A helyi óvodások is elkészítették saját farsangi maszkjukat, így például tündéreknek, kalózoknak és nyomozóknak beöltözve vettek részt a bálon.
Míg a gyermekek az álarcokat és a jelmezeket cserélgették, addig a felnőttek élő zenére járták a csárdást a Szeged Néptáncegyüttes tagjai, Adorjányi-Szabó Nóra, Számfira Máté, Nagy Zita és Adorjányi Botond közreműködésével – utóbbiak 2015. szeptember óta havi rendszerességgel tanítják a resicai fiatalokat csárdásozni. 2016. februártól pedig már nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is indult táncház Resicabányán Zita és Boti vezetésével.
A fiatalok néptáncbemutatója után tanítással egybekötött táncház következett, mindehhez a Temesvári Szinkron Együttes húzta a talpalávalót, vacsorára a finom töltött káposzta sem mAradt el. Az élő zene varázsa és a táncosok lendülete magával ragadta a bálozókat, szinte sohasem volt üres a táncparkett. Volt olyan vendég is, aki hívás közben kirakta a telefonját az asztalra, így „közvetítette” a magyar zenét a bálon részt venni nem tudó barátainak. Hogy mi a titka a sikernek? „A minőségi munka – legyen szó zenélésről, néptáncról, tanításról – mindig meghozza a gyümölcsét. Csak így érdemes csinálni” – mondta a bál végén Szabó Ferenc, a Szinkron Együttes vezetője.
A bálon közel 150 fő vett részt, de a rendezvény sikerességének és eredményességének az egyik fokmérője az is, hogy sikerült becsalogatni több olyan resicabányai és környékbeli magyart is, aki eddig nem vett részt magyar rendezvényeken. Reméljük, ez a pozitív tendencia folytatódik!
Idén először Resicabánya is bekapcsolódott a Temesvár központú Bánsági Magyar Napok műsorába. A rendezvénysorozat április 30-án kezdődött Resicabánya új negyedében, Govondáron, a Magyar Kulturális Központ átadójával. Ezáltal hivatalosan is megnyitotta kapuit a resicabányai magyarok új találkozóhelye, amelyet 2015-ben vásárolt meg a resicabányai református egyházközség a Nemzetpolitikai Államtitkárság segítségével. A kulturális és közösségi céloknak megfelelően felújított és berendezett földszinti, kétszobás, konyhás, fürdőszobás lakás 2016 februárja óta már „próba üzemmódban” működik: hétfőnként csigatésztát készítenek az asszonyok, keddenként magyar nóta és népdaléneklés zajlik a központ falai között, szerdánként a Magyar Asszonyok Klubjába várjuk a hölgyeket.
A székházavató után azonban senki sem ment haza, ugyanis színházi előadással folytatódtak a Bánsági Magyar Napok. 18 órától a govondári Líra Teremben lépett fel a Vajdaságból érkező tóbai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület műkedvelő színtársulata. Mindkét humoros színdarabjuk – a Lónak vélt menyasszony és a Viaszkvirág – egyöntetű sikert aratott a körülbelül hatvanfős resicai közönség körében, legalábbis a sok nevetés és tapsolás erre engedett következtetni.
2016. május 1-jén folytatódtak a Bánsági Magyar Napok Resicabányán. Anyák napja alkalmából a református templomban, az istentisztelet után a Hóvirág Daloskör köszöntötte az alkalomhoz illő énekekkel az édesanyákat, amihez a gyülekezet tagjai is csatlakoztak egy-egy szívhez szóló versmondással. Az anyák napi műsor után az épület iskolai részében folytatódott a program Farkas Ibolya resicabányai születésű naiv festőművész kiállításának megnyitójával. A megnyitón az alkotó elmondta, hogy közel negyven évig tanított középiskolában matematikát, és nyugdíjazása után vágott bele fiatalkori álmába, a festésbe. Mint mondta, számos európai díj és tárlat után most ismét szülővárosában állít ki, hogy az itteni magyar közösség is megismerhesse festményeit. A virágcsendéletek és önarcképek között resicabányai motívumokra is bukkanhatunk az élénk színvilágú, aprólékosan kidolgozott festményeken. A megnyitó koccintással és szeretetvendégséggel zárult.
Május 3-án délután az esős idő ellenére, több mint ötven érdeklődő gyűlt össze egy közös főzésre a Templom és Iskola épületében, illetve udvarán. A Magyar Gasztronómiai Napon hagyományos magyar ételeket készíthettek a résztvevők helyi asszonyok vezetésével. A gulyáshoz először közösen megtisztították és feldarabolták a hozzávalókat, majd az udvaron felállított sátor alatt – amire a zuhogó eső miatt nagy szükség volt – kitartóan őrizték, keverték a két bográcsban készülő gulyást. Közben készült a desszert is: miután az asszonyok begyúrták a fánknak és a csörögének való tésztát, a legkisebbek szaggatták ki, illetve vágták és hajtották formára. A kisült fánkokat szintén a gyermekek szórták meg porcukorral. Az elkészült ételek egyöntetű sikert arattak, amit csak fokozott egy helyi termelő bora és pálinkája. Az este jókedvű nótázással zárult.
Május 7-én délután Farkas Ibolya festőművész tartott alkotódélutánt, amelybe nemcsak a gyermekek, hanem a szülők és a nagyszülők is bekapcsolódtak. Sok vízfestékkel, jó adag fantáziával és nem kevesebb bátorsággal készültek az élénk színek kavargásából álló nyomatok.
Magyar nótaesttel zárult május 8-án, vasárnap este a Bánsági Magyar Napok Resicabányán. A Temesvári Magyar Színház művészeiből álló zenekar, a Shake Kvartett vendégszereplését közel hetvenen tekintették meg a govondári Közgazdasági Szakközépiskola éttermében. A színészzenekar előadásában felcsendültek olyan ismert nóták is, mint a Jaj, de szép kék szeme van magának, a Rózsalevél vagy a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, amelyeket együtt énekelt a közönség a színészekkel.
A júniusi második hét végén újabb rendezvénnyel gazdagodott a kis magyar közösség. Népzenei estet szerveztünk, ahol a szolnoki Tiszavirág Daloskör tagjai vezették a jókedvű nótázást, citerakísérettel a gyulai Kiss Ferenc szolgált, de megszólalt a hegedű, a kisbőgő, a tárogató is a szolnokiak jóvoltából. Ugyanezen az esten láttuk vendégül a pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület tagjait, amelynek a néhány hónapja alakult citeracsapata itt lépett fel először nagyobb közönség előtt, és nagy sikert aratott. A jelenlévők jó néhány új dalt – köztük kalocsai népdalcsokrot is – megtanultak a jó ízű bográcsos elfogyasztása előtt.
A Templom és Iskola Szórványegyesület másik fontos éves tevékenysége az Ébresztő című információs lap kiadása, amellyel célunk a közösségformálás a szervezett programok révén, valamint a magyarságtudat erősítése.
A szórványegyesület által szervezett minőségi programok hozzájárultak ahhoz, hogy a szétszórtan élő magyarság közösséggé formálódjon, és hisszük, hogy programjaink és tevékenységeink révén a Krassó-Szörényben élő magyarok megmAradnak magyarnak.
Kovács Ágnes
Művelődés (Kolozsvár)