Tatrang a Muszka-asztal lábánál
Ritkán teremtett a Mindenható olyan szép tájat, mint Hétfalu vidéke és benne Tatrang. Körülöleli a Kárpát-kanyar festői hegyvidéke. Gerincéből kimagaslik a büszke Csukás 1954 méter magas masszívuma, lába előtt a Barca rónájának síkján terül el Háromfalu s községközpontja, Tatrang. Megüli a Tatrang vize két partját, amely ha felbőszül, útjából mindent elsodor.
Tatrang majdnem összeépült Zajzonnal és Pürkereccel. Igazi csángóvilág ez. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tanúhegye. Nemcsak arról tanúskodik, hogy az mélybe süllyedt hegynek egy orma, egyfajta tektonikai tanúhegy, hanem arról is, hogy a negyvennyolcas szabadságharc idején ide telepedett meg az ellenség, amely azt parancsolta, hogy élelmet, lisztet és vágómarhát oda vigyen fel a környék népe. Csoda, hogy a történelem viharait kibírták-túlélték csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, jellegzetes dialektusukat, ősi táncukat, tündérszép népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, polgármesterük, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért, őt kerestük meg, ő még tudja, hogy milyen a település érverése. A tulajdonában levő Csukás Szálló és vendéglő magas teraszáról bámultuk a meseszép vidéket, az elvégzett munkáról beszélt, útitársunk és idegenvezetőnk, Barta János mérnök pedig – Tatrang szülötteként – gyermek- és ifjúkori emlékeit idézte, akinek ezúttal vagyunk hálásak a szülőföldjén való kalauzolásért.
Ki korán kel, sikeresen léphet
Ezt lehetne elmondani a négy település – Tatrang, Zajzon, Pürkerec és Mogyorós – a régi Háromfalu közművesítéséről, mert nem igaz, hogy Brassó megyében nem mentek és még most sem mennek jobban a dolgok, mint mifelénk. Kiss József a 16 esztendőre rúgó községi adminisztrációból egy ciklus alatt alpolgármester volt, három mandátum idején pedig polgármestere Tatrang községnek. Nemcsak a Brassóval ápolt viszonyát, hanem a település előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, sikerült rácsatlakoztatni a községet arra az ivóvíz-magisztrálisra, mondhatni történelmi vezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város egy tetemes részét látta el kiváló minőségű ivóvízzel. Jó minőségűnek azért mondjuk, mert a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vize, amelyek a masszívumot felépítő kőzetféleségek miatt föld alatti természetes üregekkel-tárolókkal rendelkeznek, s mint ilyenek, vízbővek s kiapadhatatlanok. Nemcsak láttuk, de meg is kóstoltuk széles e vidék legjobb ivóvizét. Ebből részesül most mindhárom település. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – tartja a szabály. Tatrangban ennek fővezetékei már a földben, s mert a Barcaság felszíne Farkasvágó irányába lejt, ott épült meg egy nagy befogadóképességű korszerű szennyvízderítő, amelynek üzembe helyezése folyamatban. De az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozásról itt is csak a szennyvízcsatorna lefektetése után lehet beszélni. Mindhárom településen biztosított a földgázellátás. Falunézőben Tatrangnak 2011-ben 8300 lakosa volt. A népszámláláskor a többségben levő románság után (38,5%) a magyar anyanyelvű cigányság következett (28,8). A csángó magyarság akkori részaránya 27,4% volt. Aki Hétfalu magyarságával akar megismerkedni, könnyűszerrel megteheti: kiadványok-könyvek beszélnek múltjáról, templomaikban, közösségi házaikban acélosodik identitásuk, Háromfalu mindenikében járják jellegzetes táncukat, a boricát, évente találkozókon mutatkoznak be a nagyvilág előtt. Túl azon, hogy Négyfalu (Szecseleváros) néprajzi múzeumában megismerkedhetünk a csángóság és a magukat mokánoknak nevezett románság néprajzával, Tatrangban külön tárlaton láthatjuk a helyi néprajzi jellegzetességeket, ugyanis az általunk is jól ismert néhai özv. Bajka Zoltánné Fejér Katalin Sepsiszentgyörgyi evangélikus lelkész egykori tatrangi szülőházát, amely az evangélikus templom tőszomszédságában található, a helybeli egyháznak hagyományozta. Ebben látható az említett mini csángó néprajzi kiállítás. A teljesen felújított épületen emléktábla adja tudtunkra, hogy Ebben a házban született 1926. augusztus 13-án Fejér Katalin tanító, evangélikus lelkész. A telken levő másik épület – a Fejér-Ház – jelenleg gyülekezeti terem, szomszédságában alakították ki a ravatalozót. Fejér Katalin Nyirő József szülőfalujában kezdte lelkészi szolgálatát, és 40 évig volt városunk, Sepsiszentgyörgy evangélikus lelkipásztora, annak a Kovács Lászlónak az örökében, aki a háború utolsó éveiben magyar nyelvet tanított nekünk a Mikó Kollégiumban, s mint Hosszúfalu-Fűrésztelepi lelkész hunyt el néhány éve.
Vasárnap ismerkedtünk Tatranggal. Istentisztelet előtt megtekintettük a Szent Veronika emlékére épített és felszentelt római katolikus kápolnát, amely néhai kézdiszászfalusi Gajdó Zoltán plébános, pápai káplán idején épült 1996–98 között. Elmentünk a tatrangi sós-szénsavas borvizekhez. Gondozatlan, rettenetes állapotban találtuk. Kár, hogy a nép, az önkormányzat nem ismeri fel ezek gyógyászati jelentőségét s nem igényli, nem aknázza ki ezeket a ritka gyógyhatású lúgos-sós vizeket. Gödri Alpár, az egyházközség evangélikus lelkésze elmondta, hogy a mindenkori gyülekezetnek háromszor kellett templomot építenie magának. Az elsőt 1513-ban, amelyet tűzvész pusztított el, a másodikat 1759–61 között, amely a nagy 1802-es földingás áldozata lett. A jelenlegi templomot 1821-ben fejezték be. Gödri Árpád Tatrang két jeles lelkészére is emlékeztetett: Szórádi Lajosra, aki az első világháborút követő nehéz években állt a gyülekezet élén, és az egyházközség történetét megíró Mezei Istvánra, aki negyvenéves szolgálati idején esperese is volt a barcasági evangélikus csángó magyaroknak. A felújított régi lelkészi lakban dolgozik, hívei ismerik, hogy mit jelent a kaláka, ragaszkodnak ősi vallásukhoz, így szerteágazó a hitközösség megtartó tevékenysége. Időközben zsúfolásig megtelt a falu temploma. Istentisztelet után ismertük meg Kajcsa Zoltánt, aki a falu legifjabb boricás csoportjának betanítója. A szakirodalom gazdag ismeretanyagot szolgáltat a csángók ősrégi táncára vonatkozóan, mi mégis a legújabb hírekre voltunk kíváncsiak. – A boricát a legfiatalabb fiúk, legények járták-járják egészen a 30. éves életkorig – részletezte Kajcsa. Egy csoport most öregedett ki, én vállaltam, hogy betanítom a következő csoportot az igazi tatrangi boricára. A tánc eredetére vonatkozóan kedves barátunkat, az egykori kommandói magyartanárt, Hochbauer Gyula helytörténészt idézzük: „a hétfalusi boricában termékenységvarázslás aktusa mutatható ki. A kukák (állatorcákba öltöztetett figurák) közötti vetélkedés, kivégzés funkció szempontjából tulajdonképpen a tél-tavasz küzdelmeként is értelmezhető. A kuka földhöz vágásában az fejeződik ki, hogy a telet, mint a gonosz jelképes megtestesülését leigázzák, az újjászülető, feltámadó tavasz, mint a jó szimbóluma jelképesen győzelmet arat a rossz fölött (…). A kutatást Horger Antal tereli az összehasonlítások irányába, aki a kukák szerepében sámánisztikus értékek nyomait vélte felfedezni. Domokos Pál Péter történeti kutatásai és Könczei Csilla etnoszemiotikai vizsgálódása után bizonyára hosszú ideig újat nem lehet majd mondani erről a csodával határosan hamvaiból egyre újratámadó szokásról.” Különlegességek és régebbi szokások után érdeklődve jutottunk el Gödri Iluskához, akiről mint „különleges személyről” szóltak a templomból hazafelé induló asszonyok. Virágokkal tele szép udvarán iskolafüzetnyi irkát vett elő, amelybe a régi világ ismeretes imádságos töltetű verses mondókái sorakoztak, olyanok, amelyeket édesanyjától tanult meg és jegyzett le. Zömét a temetések utáni halotti torok alkalmával szokta elmondani. Iluska kívülről mondta mindeniket, olvasnia sem kellett, de úgy éreztük, számára mégis biztonságosabb, ha előtte a füzet. – Kis imádságos versikét mondok például a torokban megterített asztaloknál evés előtt, s majd az étek elfogyasztása után is. Ki tudná már azt megmondani, hogy ki szedte rímbe valamikor ezeket a sorokat, mikor és hány éve van szokásban ez a hagyomány a hétfalusi csángók hazájában?! Előtte: „Ki asztalt terítesz égi madaraknak, / Teríts asztalt özvegynek s árváknak. / Nyújtsd ki, Atyánk, nyújtsd ki, jóságos kezedet, / Adj a koldusnak is megtartó eledelt. / Ételben-italban legyen bőven részünk, / Gondviselő atyánk könyörögve kérünk...”. Utána: „Gondviselő Atyánk, asztalodtól kelve, / Szívből hálát adunk, kezünk összetéve. / Áldd meg ezt a házat és ennek a gazdáját, / Szánd meg a szenvedőt, az özvegyet s az árvát, / S a benned bízóknak viseld mindig gondját. / Áldott légy, Úr Jézus, hogy itt jól tartottál, / Eledelt és italt bőven szolgáltattál. / Aki ételt s italt adott, annak neve legyen áldott. / A Jó Isten nyugtassa kiért fáradoztak, / Isten vigasztalja, akik megfáradtak! Ámen!” Mi ugyan éreztük, hogy a „verses imádság” archaikus jegyei kissé megkoptak, ám a helyi emlékezet igazolja, hogy ezek a rítusok nagyon régiek. A témakörrel a hétfalusi csángókhoz több szállal kötődő Veress Emese Gyöngyvér is foglalkozott Divatos-e a koporsó? A barcasági csángók sorsfordító rítusának változása az elmúlt 250 évben címmel a Művelődés 2010. szeptemberi számában.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dokumentálták az Erdélyben egyedülálló temetkezési formát
Az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége szervezésében augusztus 17–24. között harmadik alkalommal táboroztak egyetemisták Szépvízen. A kalákatáborban ezúttal az örmény temetőket mérték fel.
Örmény ételeket – sárgarépasalátát és muszakát – szolgáltak fel hétfő este a tábor résztvevőinek és a meghívottaknak, a program része volt ugyanis, hogy amikor nem a temetőkertben dolgoztak a táborozók, akkor különböző identitáserősítő előadásokon, kirándulásokon, programokon vettek részt.
A temetőkertben többféle munkát is végeztek a sírkövek dokumentálása érdekében. „Megtisztítottuk a sírokat, dokumentáltuk, hogy ki nyugszik az adott sírban, mikor született és mikor halt meg. Térképet is rajzoltunk, hogy a sírokat megtaláljuk, és folynak a munkálatok, hogy háromdimenziós térképen is meg lehessen tekinteni a temetőt és a sírokat” – magyarázta a Marosvásárhelyről érkező Bíró Melinda, aki a Marosvásárhelyi örmény szervezet ifjúsági csoportjának a tagja.
Bartha Beáta tavaly is részt vett a táborban, akkor a templom restaurálását készítették elő. A Kolozsváron építészetet tanuló lány készítette el a temető alaprajzát. „A temetőkert feltérképezése izgalmasan hangzott. Én műszakis szemmel néztem az egészet. Azzal kezdtük, hogy körbemértük a területet, felmértük az összes sír hosszúságát, szélességét, magasságát. Ezeket az adatokat felhasználva létrejött a temető alaprajza. Van egy kripta is. Nekifogtam lemodellezni, de egy hét nem elég, hogy precízen meg lehessen csinálni. Az alaprajzzal nagyjából megvagyok. A következő lépés, hogy megszámozzuk a sírköveket, és ha valaki rákattint, akkor előjönnek annak az adatai. Az a cél, hogy mindenki számára elérhetők legyenek ezek az adatok.”
Az egyetemista lány elmondta, mivel a temető egyik része nagyon bozótos, ezt elkezdték kitisztítani. Ekkor találtak rá három, az 1800-as évekből származó sírkőre, amelyekről eddig még nem tudtak, hogy léteznek.
Puskás Attila, az Erdélyi Magyarörmények Szövetségének elnöke hangsúlyozta, az volt a céljuk, hogy a Kárpát-medenceében egyedülálló sírkőállítási formát dokumentálják, ugyanis Szépvíz az egyetlen olyan település, ahol az örmények fektetett sírköveket tettek a hantokra, és erre írták az elhunyt nevét és egyéb adatokat. Rámutatott, ezt az örökséget meg kell őrizni, mindent dokumentálni kell, ami ezzel kapcsolatos. Ilyen jellegű kutatás Erdélyben a magyar örmény településeken már volt, Szamosújváron, Erzsébetvárosban és Gyergyóban is van ehhez kapcsolódó kiadvány. A szépvízi kutatásokról is fog megjelenni hasonló.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

Marosvásárhelyi templomok pannókon
Városi névjegykártyák
Az országot járva megerősítést nyer az a gondolat, hogy Marosvásárhely szép város, s ez különösen jellemző a főtérre, amelynek nemcsak a Kultúrpalota a gyöngyszeme, hanem a többi – szecessziós stílusban és nem csak – megépített épület. Ezt támasztotta alá Plájás István fotóművész és Novák József képzőművész kedden délután a Marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János- termében nyílt kiállításon is, ahol nagy pannókon bemutatnak 12 Marosvásárhelyi templomot.
Bár azt állítják, hogy egyedi és egyéni a kezdeményezés, máshol is hasonló tálalásban próbálják a nagyközönség elé, egyszerű, érthető módon, a vizualitás fotográfia segítségével szemléletesebbé tenni az épített örökség, vagy a természet értékeit. Az viszont igaz, hogy ehhez hasonló kiállítással Marosvásárhelyen először e szerzőpáros a Kultúrpalota fennállásának 100. évfordulója alkalmából rukkolt elő, majd A szecessziós város címmel gyűjtötték egybe a város szép épületeinek fotóit, amelyeket szövegmagyarázatokkal is illusztráltak. A keddi kiállítás témája az egyházi építészet és díszítőművészet – tulajdonképpen 12 templomot (református, katolikus, izraelita, görög keleti v. ortodox, görög katolikus, evangélikus, unitárius) mutatnak be úgy, hogy a kollázsban megjelennek a múlt képei is. S ez különösen érdekes például a főtéri "barátok temploma" esetén, amelyet a mai Színház tér megépítésekor lebontottak. De az is jó – s ezt a tárlatmegnyitón a házigazda Nagy László unitárius lelkész hangsúlyozta – a fotós szemének, a fényképezőgépnek köszönhetően olyan részleteket, építészeti díszítőelemeket is megtekinthetünk közelebbről, amelyeket a gyors templomlátogatáskor észre sem veszünk, vagy olyan magasságban, netán helyen vannak, amelyek kevésbé vonzzák a tekintetet. De ma, a rohanó világunkban már az sem csoda, ha a városban autóval száguldók nem szánnak időt sétára, arra, hogy csak úgy céltalanul az épületek homlokzatait bámulva gyönyörködjenek eleink kulturális örökségében. S erről egy példát is említett Nagy László, aki hozzátette, a konfirmáló fiatalokat a kátéórák egyikén elviszi a zsinagógába is, ahova a született Marosvásárhelyiek közül nem sokan lépnek be. Pedig – akár ahogy a fotókon, pannókon is látható – nagyon szép műemlék épületről van szó.
Az emberiség történetében a történelmi idők előtt is voltak "szent helyek": egy fa, barlang, szikla, tó, amelyeket titokzatosságuk, a megmagyarázhatatlan (természeti) jelenségek miatt jelöltek meg eleink. Így épültek fel az első templomok is, általában azokon a helyeken, ahol az emberek keresték a kapcsolatot az égiek, az istenek és a földiek között. S e a nagyon egyszerű útkeresés mentén az évszázadok során mindegyik vallás kialakította a maga kegyhelyeinek szimbólumait, ahogy ma is sokan a templomok tornyát "felkiáltó, intő jelnek, mások pedig összetett imádkozó tenyérnek vélik" – mondta a lelkipásztor.
A fényképek, túl azon, hogy háromnyelvű (román, magyar és angol) szöveg kíséretében – szerzői dr. Puskás Attila, Pana Virgil és Man Eugen műépítészek – konkrétan megismertetik velünk az épületek stílusát, történetét, elgondolkodtatóak is, hiszen, főleg a közelebbi képeken olyan stíluselemeket láthatunk, amelyek egy-egy vallásra vagy akár az egyetemes egyházi gondolkodásra jellemzőek.
A tárlatmegnyitón Novák József ötletgazda a kezdeményezésről, a kivitelezés történetéről mesélt, Plájás István fotóművész azt mondta, beszéljenek helyette a képek. Id. Lokodi Károly furulya- előadásával tette színesebbé a megnyitót. Mindezeknél hasznosabb volt Burkhárdt Árpád műépítész szakértő hozzászólása is, aki kiemelte, hogy a fotók nemcsak építészeti értéket hordoznak, hanem önmagukban is egyediek, hiszen ebben az összefüggésben (külső, belső, régi, távoli és közeli felvételek) még senki sem mutatta be a Marosvásárhelyi templomokat. Ezért is érdemes betérni a Dersi János-terembe. A kiállítás három hétig tekinthető meg, s azt is reméljük, hogy ezeket a pannókat a korábbiakkal együtt a várost népszerűsítő turnéra is elviszik más hazai vagy akár külföldi (testvértelepülések) városaiba is. Ennél jobb meghívót Marosvásárhelyre egyelőre nem is lehet kitalálni.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Értékszüret a csütörtökön kezdődő Őszi Sokadalmon
A szervezők szerint változatos, de elsősorban értékközvetítő programokra számíthatnak mindazok, akik részt vesznek a csütörtökön kezdődő, vasárnapig tartó Kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon.
A négynapos céhes városi rendezvény fő helyszíne idén is a Gábor Áron tér lesz, ahol ezúttal is berendezkedhet a több mint 130 kézművest és hagyományos termelőt felvonultató vásár. Szintén a főtéren gyermekvárost alakítanak ki, míg a gasztronómiai programokat kínáló pityókafesztivál a közeli Molnár Józsiás parkban kap helyet. A tavaly rendkívül népszerű borudvarban idén a minőségi italok kóstolása mellett a népzenéé és a néptáncé lesz a főszerep.
A Kézdivásárhelyi Ifjúsági Szervezet (KVISZ) ifjúsági teret rendez be a fõtéri parkban, ahol kiállításokra, társasjátékokra, irodalmi rendezvényekre várják az érdeklődőket. A Vigadó művelődési ház udvarán idén is berendezik az Urbanizé-kertet, ahol az elektronikus zene kedvelői számára kínálnak programokat. Az Őszi Sokadalom keretében tartják meg a fúvószenekarok és mazsorett csoportok 14. találkozóját, melyre szombaton 11 órakor kerül sor a Molnár Józsiás parkban.
Előreláthatóan ezúttal is a főtéri nagyszínpad lesz a legnépszerűbb helyszín, ahol pénteken Keresztes Ildikó és zenekara, majd Ganxta Zolee és a Kartel lép fel. Szombaton Homonyik Sándor és zenekara lesz a sztárvendég, míg vasárnap a rendezvényt záró tűzijáték előtt a legendás Omega lép színpadra. A nagyszínpad programja keretében egyébként a délutáni órákban a helyi zenekarok szórakoztatják az Őszi Sokadalom résztvevőit. „Értékszüret – ez az Őszi Sokadalom mottója, ehhez ragaszkodva állítottuk össze az idei rendezvény programját is" – fogalmazott a rendezvényt beharangozó sajtótájékoztatón Bokor Tibor, a Háromszéki kisváros polgármestere.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Ilyet még nem látott a kegytemplom!
A ferences szerzeteseknek is tetszett a Legendárium Babba Mária című rajzfilmje, amely Botár Gábor plébánosnak állít emléket.
Fél év alatt készítette el a Legendárium a Likas kő legendája és A rétyi nyír legendája utáni harmadik és negyedik rajzfilmjét. A tizenhat fős, fiatalokból álló csapat ezúttal a csíksomlyói Mária-kegyszobor legendáját, illetve a gyergyószéki táltos asszony mondáját dolgozta fel, sajátos ábrázolásmódokkal, stílussal kísérletezve.
A Csíksomlyóhoz kötődő rajzfilmet vasárnap a keletkezési helyén, a székelyek zarándokútjának végállomásául szolgáló kegytemplomban mutatták be, a hatalmas érdeklődésre való tekintettel kétszer is levetítették azt.
A premierről, a rajzfilmekről, a Legendáriumon belüli csapatmunkáról és a küszöbön álló nagyobb eseményekről lelkesen mesélt nekünk Fazakas Szabolcs ötletgazda, aki körbe is vezetett az egyre növekvő rajzfilmstúdióban, nyomtatott animációtervek, meseszekerek és sok-sok színes–vidám játék között, amelyek fokozzák a betérő jókedvét.
Nagyra tör a csapat
A Legendárium vezetőjének nem titkolt célja a Szejkefürdő székely disneylanddé alakítása, emellett a Kárpát-medencei legendavilág megismertetése a nemzetközi közönséggel. Az ezekhez szükséges technikai feltételek megteremtésén, illetve a megfelelő csapat kialakításán gőzerővel dolgoznak, magyarországi és amerikai szakemberek bevonásával.
A Székelyföldi rajzfilmstúdióban szinte kizárólag huszonévesek dolgoznak – Fazakas Szabolcs szerint a csapat toborzásakor az volt a legfontosabb szempont, hogy a jelentkezők tudjanak nagyban, távlatokban gondolkodni, ne ragadjanak le annál, hogy a produkciók egy kis stúdióban készülnek, ami a semmiből épült fel, és nem egy világcégnél. Volt, akit külföldről vagy más erdélyi városból sikerült hazacsábítaniuk.
Emellett azonban kulcsszó a fejlődni akarás: a csapattagok Budapesten tanulják az animáció csínját-bínját, és felkészülnek arra, hogy a Legendáriumnak sajátos animációs stílust tervezzenek. A harmadik rajzfilmjükben, a Babba Máriában különböző animációs technikákat kísérleteztek ki, s ezeket szeretnék átültetni a korábbi produkciójukba, a Likas kő legendájába is, mintegy ismertetőjegyként.
Az alkotások tehát azután is fejlődnek, hogy bemutatták őket – Szabolcs szerint a Székelyudvarhelyen pünkösdkor levetített Babba Mária és a múlt vasárnapi, Csíksomlyón bemutatott alkotás között rengeteg a különbség. Mivel a rajzfilmjeiket televíziós sugárzásra szánják, minden erejükkel azon vannak, hogy az ennek megfelelő színvonalat elérjék.
„Senki sem fogja levetíteni a rajzfilmünket csak azért, mert Erdélyből jöttünk. Vagy elég jó vagy nem foglalkoznak vele" – vázolja Szabolcs, majd elindítja a rajzfilmet, amelyet óriáskivetítőn láthatott a csíksomlyói közönség. A kegyszobor tatárjárás-korabeli legendáját a rajzfilmben a csuhás Gábor atya meséli el a kicsi Zetének a kegytemplom előtt Pünkösdkor, a csángó és székely keresztalják napba nézésének éjszakáján.
A rajzfilmbeli idősíkok különféle ábrázolásmódokat kívántak meg. A készítők odafigyeltek arra, hogy a kegytemplom, a Nyereg, a kápolna és a Hármashalom-oltár, sőt, még a csíki köd is megjelenjen a képkockákon, bónuszként pedig Botár Gábor plébános hangja is felcsendül a rajzfilmben.
Arckrém a Szűzanyának
A visszajelzések szerint a valóságos hatás nem mAradt el. A csapat kezdeti aggodalmai ellenére a kegytemplomban szíves egyházi fogadtatásra találtak; az atyák egyike meg is jegyezte, hogy a rajzfilmsikeresebb lehet a diplomácia terén, mint a hosszú tárgyalások.
A készítők azonban a gyerekeket tartják a rajzfilmek legfőbb kritikusainak, és elégedettek az eddigi kritikákkal. A vetítés közben ugyanis figyelték a reakciókat, és úgy látták, hogy a kicsik teljesen beleélték magukat a történetbe, magukénak érezték azt.
Az egyik kislány például riadtan nézte, ahogy a rajzfilmben a tatárok elhurcolják a helyéről a kegyszobrot, és csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy az mégiscsak a templomban van. Egy másik kisgyerek pedig, a szobor vérző sebhelyét látva gyulladáscsökkentő krémmel akarta bekenni Szűz Mária arcát. Ezek a visszajelzések feledtetik a munka nehézségeit – hatódott meg Szabolcs, aki hamarosan egy saját kis „kritikusnak" örvendhet.
A Babba Mária tehát elérte végleges formáját – hivatalos Székelyudvarhelyi bemutatóját szeptemberre, az iskolakezdés környékére tervezik.
Közben elkészült a rajzfilm angol szinkronja is, a londoni Her Majesty-s színház jóvoltából, ebben hangsúlyozzák, hogy a csíksomlyói legenda jóval a Drakuláé előtt keletkezett. Külön odafigyeltek arra, hogy a személy- és helységneveket magyarul használják – mosolyra görbült a szánk, amikor angol színésznő kiejtésével hallottuk a Csíksomlyó szót.
Legendárium GO
Ugyancsak szeptemberben mutatnák be a rajzfilmsorozat negyedik részét, A táltos asszonyt, amely Gyergyószéken játszódik, és a szárhegyi székelyek tatárok fölött aratott győzelmét beszéli el.
Ebben a részben is fellelhetők a Babba Máriában látott új technikák, akárcsak a keretes szerkezet: egy molnár meséli el a történetet Zetének. A rajzfilm premierjét a gyergyói térségben tartanák meg.
Alighogy elkészült a két újabb rajzfilmmel, a csapat máris a következőt, azaz sorban az ötödiket tervezi. Az új alkotás amolyan nulladik rész lesz, amely a legendavilág hátteréről szól: többet tudhatunk meg Zetéről és az ördögről, megismerhetjük Csetliket, akinek társa is lesz, és kiderül, az ördög megkaparintja-e Csaba királyfi lovának ezüst patkóját, veszélybe sodorva a székelység legendáit.
A Legendárium azonban nem csak rajzfilmeket készít: könyvek, CD-k, játékok juttatják el egészen Amerikáig Székelyföld jó hírét. Sőt, a csapat nemrég informatikushallgatók segítségével egy telefonos alkalmazást is készített, amely utazás közben azokat a legendákat eleveníti fel, amelyek abban a térségben keletkeztek, ahol éppen áthaladunk. Biztosak vagyunk benne, hogy nem az utolsó újdonságukkal rukkoltak elő.
BÁLINT KINGA KATALIN
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újraállamosítások sora perújrafelvétellel
A nacionalista-kommunista rezsim által a magyar nemesek ellen hirdetett osztályharc nem ért véget, csak átalakult, derül ki a Maros megyei prefektus 2015-ös tevékenységi jelentéséből – számol be Szucher Ervin a kronika.ro-n. Lucian Goga maga is harcnak nevezi azt az ádáz küzdelmet, amelyet a Maros menti erdők újraállamosítása érdekében folytat. A kormánymegbízott, szembemenve Románia 1989 után vállalt kötelezettségeivel, a restitúciós törvénnyel és az alkotmány által szavatolt tulajdonjoggal, az elmúlt év folyamán csaknem 35 jogerős bírósági ítélet újravizsgálását kérte.
A 2015-ös évre szóló jelentésében Lucian Goga tételesen megfogalmazta, hogy az elmúlt esztendő az erdők visszaszerzéséért folytatott harc éve volt. A prefektus sikerlistáján három olyan bírósági ítélet szerepel, amelynek köszönhetően a Maros megyei kormányhivatal visszaszerezte a magyar nemesek leszármazottai által korábban hosszú peres úton elnyert Maros menti erdőket.
Míg az uniós szervek és az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma több ízben felszólította Romániát a több mint fél évszázaddal ezelőtt elkobzott és államosított javak mielőbbi visszaszolgáltatására, múlt évi tevékenységi jelentésében Lucian Goga azzal dicsekszik, hogy mennyit sikerült újraállamosítania a már korábban visszaadott erdőkből. A dokumentumban a kormánymegbízott arra is kitér, hogy csupán tavaly 35 olyan ügyben kért perújrafelvételt, amelyben a bíróság az 1948-ban vagy utána megkárosított és kisemmizett személyek javára hozott jogerős döntést. 2014. végén a Ponta-kormány azután menesztette Goga elődjét, Vasile Opreát, hogy az RMDSZ feljelentést tett ellene az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mivel megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, a diszkrimináció megelőzéséről és visszaszorításáról szóló 2000/137-es kormányhatározatot és Románia alkotmányát. A volt prefektus a Bánffy-örökösök erdő-visszaszolgáltatási perének áthelyezését kérte Szászrégenből, arra hivatkozva, hogy a magyarok a grófok leszármazottaiként veszélyforrást jelentenek az erdélyi és főként a régeni bíróság függetlenségére. Éltetőék elleni bosszú
Lucian Goga jelenlegi prefektust is a magyar nemesek leszármazottai, főként az Éltető család elleni bosszúvágy vezérli: azzal dicsekszik, hogy három ügyben is visszafordította a korábbi jogerős döntést. A botoşani-i törvényszéken előbb 7,3 ezer hektár ratosnyai és palotailvai erdőt térített vissza a román állam tulajdonába, majd további 3,9 ezret, míg a Marosvásárhelyi törvényszék segítségével 155 hektárt „mentett meg” Magyarón. Akiket Goga és a bíróságok újból kisemmiztek: Éltető Albert, Éltető János, Éltető Dániel és Éltető József leszármazottai.
„Az igazságszolgáltatásban, főként egy demokratikus államban, alapelv, hogy a jogerős ítéletet életbe kell ültetni. Megjegyzem, hogy erre az utóbbi időben több fontos vezető is felhívta a figyelmet, kezdve az elnöktől. Az elv akkor is érvényes, ha az állampolgár érdekét szolgálja az állammal szemben. Sajnos 2008-tól errefelé, de főként az utóbbi négy évben legalább tíz olyan jogerős ítéletről tudok, amely ügyfeleim javára született, de az illetékesek a mai napig nem ültették életbe. Magyarán: pereskedtünk hosszú éveken keresztül, igazat adtak nékünk, amiről van egy darab papírunk, és semmi több” – mondja a román állammal folytatott perekről Rózsa József Marosvásárhelyi ügyvéd.
Míg egy egyszerű ügyiratban a felperes ilyenkor végrehajtóhoz fordul, az erdőtulajdonosok nem tehetik, hisz a tulajdonbizonylatot az ellenük pereskedő prefektusoknak kellene aláírniuk. „A végrehajtó nem foghatja meg a kormánymegbízott kezét, hogy írassa alá vele a dokumentumot” – magyarázza az ügyvéd. Szerinte a hatalommal való visszaélésért egyik lehetséges megoldás a bűnügyi feljelentés volna, ez viszont a szakember megítélése szerint egy újabb háromegyenletes függvény. „Ráadásul, ha a bíróság úgy véli, jogtalanul jelentetted fel, még kártérítést is fizethetsz az érintettnek” – mondja.
Az érintettek számos esetben értesítették a kormányt vagy az Országos Tulajdon-visszaszolgáltatási Hatóságot (ANRP), de azon túl, hogy Bukarestből egy nekik igazat adó levelet kaptak, a patthelyzet nem változott. Rózsa szerint az lett volna az egyetlen megoldás, ha a kormány hivatalból és erélyesebben lép fel ezen esetekben.
Trükközések – hivatalosan
A legtöbb esetben a román állam a perújrafelvétellel próbál időt és látszólag törvényes okot nyerni a jogerős ítélet semmibevételére. Érdekes módon, a perújrafelvételi kérések menetrendszerűen akkor érkeznek, amikor már ki kellene bocsátani a tulajdonlevelet, holott a jogrend szerint egy ítéletet csak alapfokon lehet felfüggeszteni. „Időt nyernek, és ezzel igazolják a passzivitásukat, semmi több. Van egy ügyem, amelyre a jogerős ítélet megszületése után, az évek során már három perújrafelvételi kérést nyújtott be az állam képviselője” – mondja Rózsa József.
A prefektúrán működő restitúciós bizottságok egy újabb trükközési taktikával is előálltak: azzal a mesével, hogy nem bíznak a helyi igazságszolgáltatásban, mostanság négy-ötszáz kilométerre helyeztetik át a pereket. Az idős, beteg, anyagilag nem túl jó helyzetben lévő erdélyi visszaigénylőknek Giurgiu, Iaşi, Brăila, Olt megyei törvényszékeket kell járniuk. „Ezek az emberek képtelenek havonta ekkora utat megtenni, így sérül az igazságszolgáltatáshoz való joguk. Egyébként nagyon furcsa, hogy a kormány megbízottja nyíltan hangoztatja, hogy ő nem bízik a román igazságszolgáltatásban” – jegyzi meg az ügyvéd.
A szászrégeni bírák pártatlanságát kétségbe vonó korábbi prefektus, Vasile Oprea többek között azért kérte a Bánffy-örökösök visszaszolgáltatási perének áthelyezését Szászrégenből az ország egy másik térségébe, mert „itt magyar közösség is él, és a magyarok, mint a grófok leszármazottjai 9323 hektár erdőt igényeltek vissza”. Jóllehet a régeni bíróságnak egyetlen magyar nemzetiségű bírója sincs, periratában a volt kormánymegbízott mégis kockázati tényezőként kezelte a megye magyarságát.
Rózsa szerint az efféle logika mentén ténykedő prefektusoknak azt a kérdést is fel kellene tenniük, hogy lényegében mikor volt elfogulatlan a vásárhelyi bíróság: amikor az örökösöknek vagy netán a prefektúrának adott igazat? Másrészt az ügyvéd olyan dossziékról is tud, amelyek az évek során legalább tíz bíró kezén mentek át. „Lehet, hogy egy-két, legfeljebb három bíró felkészületlen vagy elfogult, de hogy mind a tíz-tizenvalahány az lenne, kétlem!” – állítja Rózsa József.
Sántító perújrafelvételi kérések
„Mi mindent megteszünk azért, hogy azok, akik valóban jogosultak a mezőgazdasági területek és erdők visszaigénylésére, megkapják a nekik járó területet. Ugyanakkor azért is mindent megteszünk, hogy ami az állam tulajdona, az az is mAradjon” – szögezte le lapunknak Lucian Goga prefektus. Kérdésünkre, hogy az általa vezetett intézmény miért nem tartja tiszteletben a bíróság jogerős ítéleteit, elmondta, hogy az állami levéltárakban és a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság ( CNSAS) archívumában talált okiratok alapján kezdeményezték a perújítást.
A perújrafelvételi kérések azért is sántítanak, mert a restitúciós bizottságok olyan „újonnan előkerült” dokumentumokra hivatkoznak, amelyek tíz-húsz-huszonöt évvel ezelőtt is léteztek, és fellelhetők voltak. Arra is volt már példa, hogy az állam képviselői olyan „újonnan előbukkant” okiratokat „fedeztek fel”, amelyeknek egy példányát már évekkel azelőtt csatolták az ügyirathoz.
A magyar akkor is ellenség, ha nem az
Az időhúzás harmadik taktikája az 1945. évi 91-es számú, úgynevezett CASBI-törvényre való hivatkozás. A 71 éve napvilágot látott hírhedt törvény a nép ellenségévé nyilvánította a korábban a németek oldalán harcoló, majd menekülésre kényszerülő kisebbségeket, ingatlan javaik kezelését pedig az Ellenség Javait Felügyelő és Igazgató Pénztárra (CASBI) bízta. A két évvel később, 1947. január 9-én megjelenő Hivatalos Közlöny húsz oldalon mintegy kétezer olyan – többnyire magyar és német nemzetiségű – személy nevét tartalmazza, akiket felmentettek az 1945/91-es, CASBI-törvény következményei alól. Következő, január 10-ei 8-as számában mintegy 1500 vállalat és kisiparos neve jelent meg, akiknek az állam szintén visszajuttatta az ügykezelésre átvett javait.
Rózsa József egyik ügyfele 16,5 hektár erdőt igényelt vissza a Maros megyei Gernyeszegen, ám az állami hatóságok megtagadták a restitúciót, pedig sem ő, sem ősei nem származtak grófi vagy bárói családból. Egy másik kisemmizett család örököse a szilágysági Középlakon 166 hektár erdőt kapott vissza, Maros megyében pedig, „egészségtelen” származására hivatkozva, a restitúciós bizottság nem volt hajlandó egy fenyőfát sem visszajuttatni ugyanannak az igénylőnek. Hasonló cipőben jár egy másik igénylő is, aki a Fehér megyei Miriszlón visszakapta ősei 47 hektárját, a Maros menti erdeire pedig hiába vár. A jogász szerint jellemző a Maros megyei különleges helyzetre, hogy a Görgényi- és Kelemen-havasokban az örökösöknek legfeljebb tízhektárnyi erdőt sikerült visszaszerezni a 2000-ben megjelent Lupu-féle 1-es számú földtörvény alapján.
Strasbourg – a távoli délibáb
Kérdésünkre, hogy az erdélyi magyar nemesek közül melyiknek az ügye jutott el az Emberi Jogok Európai Bíróságáig, Rózsa József elmondta: egyelőre egyiké sem. Csak abban az esetben lehet Strasbourghoz fordulni, ha a panaszos itthon minden jogi lehetőséget kimerített. „A strasbourgi eljárás is rendkívül hosszas és bonyodalmas. Ráadásul az esetleges kedvező ítélet esetén itthon újabb pert kell indítani annak végrehajtásáért” – sorolta a bürokratikus akadályokat a vásárhelyi ügyvéd. Ugyanakkor az sem titok, hogy az európai bíróságon a romániai ügyiratok előválogatását romániai bírók végzik.
Ártott a médiahisztéria
Abban mindenki egyetért, hogy az ügynek nagyon sokat ártottak azok a visszaélések, amelyekre az utóbbi egy-két évben derült fény, valamint az a hisztérikus médiakampány, amit az országos hírcsatornák folytatnak. „Voltak visszaélések, az biztos, csak az a baj, hogy egyesek ezeket hajlamosak összemosni a jogos visszaigénylésekkel” – világít rá Rózsa. A Realitatea TV, az Antena 3 és a România TV vitaműsorai is sokat tettek azért, hogy a közvélemény ma egy napon emlegesse a nemesi családok leszármazottait a háborús bűnösökkel vagy azokkal, akik tetemes csúszópénzért olyan ingatlanokhoz jutottak, amelyekhez nem volt közük.
Székelyföldön Marius Paşcan liberális szenátor, Ioan Sabău-Pop ügyvéd és Lazăr Lădariu újságíró a „román erdő” legelkötelezettebb védelmezője. Bennük az a közös, hogy valamennyien a magyarellenes Vatra Românească szervezet vagy a Cuvântul Liber napilap oszlopos tagjai voltak, vagy mai napig azok. „Mi nem láttuk értelmét annak, hogy a médiában folytassuk a vitát, és válaszolgassunk a hazug vádakra. A másik fél viszont kimondottan arra alapozza a taktikáját, hogy beeteti a közvéleményt, mint a halakat, aztán a zavarosban elkezd halászni” – mutat rá Rózsa.
Az ügyvéd szerint a „munkamódszer” Maros megyében szerencsére nem bizonyult hatékonynak. „Még az is becsületesebb volna a jelenleg évekig, évtizedekig tartó jogi hercehurcák és megaláztatások helyett, ha hoznának egy új törvényt, amely tisztán kimondja, hogy az előző restitúciós rendelkezések nem voltak jók, és a román állam nem hajlandó visszaadni semmit a jogos tulajdonosoknak. Úgy legalább tudnánk egy dolgot…” – állítja némi adag iróniával Rózsa József. Ennél már csak az szomorúbb, hogy miközben a jogos tulajdonosok papíron visszaszerezték őseik birtokát, az állami erdészetek gátlástalanul folytatják a – hol törvényes, hol törvénytelen – erdőkitermelést – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

III. Kastélypark Művésztelep Gernyeszegen
Főszerepben a reflexió
Kéken tükröződik az ég a zöld gyepen. Nincs látogató, akit a gernyeszegi Teleki-kastély hátsó traktusai közül letekintve ne hökkentene meg a különös látvány a hatalmas fák uralta tágas angolkertben. Persze azokat, akik az előző két évben nyomon követték a Kastélypark Művésztelep eseményeit, nem éri felkészületlenül e szokatlan festői beavatkozás, amely rendhagyó képzettársításokra készteti a nézőt. Tavaly is érvényt szerzett itt magának a természetművészet. Akkor a víz volt az alkotó táborozás ajánlott témája, és olyan figyelemre méltó land art műveket, installációkat produkált, hogy több közülük fő helyre került a Budapesti Műcsarnokban október közepéig látható nagy nemzetközi természetművészeti kiállításon. Mindenekelőtt a Gernyeszegen ihlető otthonra talált művésztelep kezdeményezője és kurátora, Pokorny Attila munkáira gondolhatunk, vagy az osztrák Alois Lindenbauer kivirágoztatott bot installációjára, amelynek egy része ma is helyén van a parkban, de nyilván Szabó Zoltán Judóka performance-át se feledhetjük, ő azóta személyesen sajnos már nem lehet közöttünk. Az idei összejövetelre kiválasztott központi gondolat, a reflexió akárha folytatná a tavalyit, hiszen a visszatükrözés a víz egyik sajátja. De sokkal gazdagabban, áttételesebben is értelmezhető annál. Ahogy Pokorny Attila többször is hangsúlyozta beszélgetéseinkben, a reflexió, a különböző szintű és szempontú tükröződés a művészet minden megnyilatkozásában nyomon követhető, művészeti irányzatoktól függetlenül érvényesül, a kortárs művész és kora összetett viszonylatában fontos szerepet játszik, így hát akár értelmi, akár érzelmi töltetű egy mű, valamiféle reflexió eredménye. Ezzel is magyarázható, hogy nem csak a címükben, jellegükben e témára közvetlenül is utaló művésztelepi alkotások sorolhatók a tükrözés körébe, a többi is e kérdéskör bűvkörében született reflexív, öntörvényű munka. Ez azt is magyarázhatja, miért gazdagabb a 3. művésztelepi együttlét termése, mint a korábbiaké. És miért érezhetjük egységesebbnek, noha egyben változatosabb is a bemutatott anyag, mint az előbbieké. Bizonyára azért, mert ahogy az augusztus 19-i zárókiállításon a művészeket és műveiket méltató Budapesti, szentendrei művészettörténész, Muladi Brigitta fogalmazott, jól érzékelhető "a művészet sokféle igazsága".
Jó a csapat – hallhattuk Pokorny Attilától. A kastély gazdája, a készséges házigazda, gróf Teleki Kálmán ugyanilyen lakonikusan közölte: – Úgy dolgoztak, mint a megszállottak. És nagyszerű munkákat alkottak. Érdemes volt megnyitni előttük a kastély kapuit. Az alakuló műgyűjtemény is újabb látogatókat vonzhat, megérdemli, hogy folytassák, amit 2014-ben elkezdtek. Tegyük hozzá, hogy a rendhagyó környezet is megtette a magáét, a patinás műemlék épület és a képzeletpezsdítő park is ösztönző erejű, növeli az alkotókedvet. Ennek is köszönhető, hogy nő a Kastélypark Művésztelep híre, egyre szívesebben jönnek ide a művészek. Rangos, neves alkotók és a pályán rövidebb ideje bizonyító, tehetséges fiatalok. És a gernyeszegi napok idején (Muladi Brigittát parafrazálva) mindenki annyi teret szakít ki itt magának, amennyit akar. A Maros-part is megszólítja a művészeket, s ahogy Herczeg László mondta egy rádióinterjúban, azért is jól lehet alkotni Gernyeszegen, mert tetszetős a falu, igényes emberek lakják, kellemes, jól karbantartott a környezet.
Tizenegyen dolgoztak most a művésztelepen. Pinczehelyi Sándor, Munkácsy-díjas kiváló és érdemes művész, akinek a Példa 4 négyzetméter fű termesztésére című festett fű installációjára az elején hivatkoztunk, a záróünnepségen már nem lehetett jelen, újabb kitüntetést kellett átvennie Budapesten, a kastélytárlaton azonban több munkával mutatta föl rendkívüli termékenységét. A park ihlette más szellemes, ötletes installációi és egy kályhacsempéket megörökítő grafikai sorozat egy egész termet megtöltött.
Installációval hívta fel magára a figyelmet az osztrák Josef Wurm grazi képzőművész is. A kastélyparkban földből és kőből építette ki az 50% vakondmunka, és vízparton szénből, kőből hozta létre az 50% tűztermés című jelképes művet. Eredeti, gondolatébresztő grafikája is több érdeklődő figyelmét felkeltette a kiállítóteremben.
Pokorny Attila régóta elmélyülten foglalkozik tájművészettel. Kurátori foglalatosságai miatt ezúttal csak egy művet állított ki, a Föld- árnyék a kastélyban látható. A méretes faág és az árnyékát kirajzoló földsáv, illetve az ablakon bevetülő változó fények játéka több irányba indíthatja el a szemlélők fantáziáját.
Knyihár Amarilla harmadszorra is elképeszti a látogatókat kimeríthetetlen alkotókészségével, kiapadhatatlan energiáival. Négy kiállított olajfestménye a tavalyi tótükröződéses témáját folytatva lenyűgöző színgazdagságban vetíti elénk a fák, az ég, a növények vízfelületen visszatükröződő, el-eltorzuló képét, amely a nézők saját tapasztalataival, benyomásaival feldúsulva nyeri el a kiteljesedést.
Akárcsak Pinczehelyi, Herczeg László is Pécs magas szintű képzőművészetét képviseli. Kartonra álmodott Reflexkioltás sorozata egymást már-már kioltó színeket ütköztet, ellenpontoz feketével, igen hatásosan. Zoltán Béla, aki másfél évtizede a Bukaresti művészeti életben vált egyre elismertebbé, vásznain a Múlt szellemeit, A szobor szellemét kelti életre kellő iróniával és atmoszférateremtő erővel. A Kolozsvári Dabóczi Géza grafikusi érzékenységét, kitűnő rajztudását mutatja fel a Lapis mirabilis című titokzatos grafitmunka. Benkő Lilla az anyaországból érkezett. Festményei, amelyeken realitás és imaginárius egymással összefonódva szervesül álomszerű, sejtelmes világgá, sajátos szenzitív látásmódra, jelrendszerre vallanak. Címük: Kapu és Bál. A Marosvásárhelyi Szabó Anna- Mária Gernyeszegen is tanúsította, hogy sikerrel képes túllépni a pályakezdés nehézségein. Az Átjáró és a Két irány című szürreális látomások egyéni hangon szólítják meg és gondolkodtatják el a közönséget. Horváth M. Zoltán zalaegerszegi. Olajmunkái eredeti módon érzékeltetik, hányféle arca lehet a reflexiónak.
Arcuk, egyéniségük van a fáknak is. Ezt sugallja Őry Annamária Fűzfája és a Part című olajfestménye is. És ellenállhatatlanul vonzza magára a tekintetet különleges erővel, hangulatteremtő kvalitásokkal megfestett Borókafenyője, amely megannyi különös, sejtelmes hangot tud megpendíteni a nézőben. A fenyő- portré több tíz méter távolságból, a faltól falig sorjázó, ajtó nélküli boltozatok egymásutániságából is képes úgy utánad szólni, hogy kénytelen vagy visszatérni hozzá. Sokan örülnének, ha a Teleki-kastély az eddigieknél is gyakrabban lehetne a mostanihoz hasonló mAradandó élmények színhelye.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Voltunk, vagyunk, leszünk
A mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk – szögezte le az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban Tőkés László. Az alábbiakban közöljük az EMNT elnöke előadásának szerkesztett változatát.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem a néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében". Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára – hangzott a válasz.
Munkatársa pedig így folytatta: – „... zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában." Két európai uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, amelyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat! Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében. Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba. Ezért élt-halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Védhatalmi státusz és önrendelkezés
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma mementó gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia. Köszönetet mondok azért, hogy már az alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek előmozdítása érdekében. Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében.
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének", akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb maga is rabsorsra jutott. Nem utolsósorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságuk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek. Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunistabarát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli pc/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés"; óvtak „a nemzetközi reakció" háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége" mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának", „önkéntes magyar Trianonnak" minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát", mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét". Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak". Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi" politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek", hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, amelyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni"
Az 1946. június 11-ei csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, amely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújáró népnek a biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk... Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot." Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok" elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra.
Nem területet, hanem jogokat kérünk
Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal" vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk, és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben olyan tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, amely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói. A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, pártjainak és szervezeteinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!" – mondotta volt Áron püspök. Annak idején hasonlóképpen fogalmazott másik nagy erdélyi püspökünk, Makkai Sándor, aki azt mondta, hogy Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés számára. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják, és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi elöljárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcímük, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására."
B.) Nehemiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehemiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadi parancsát" intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!" (Neh 4,14) Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc" (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik" iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének" nevezett „politizáláson" kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink" népe, hazánk, családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön? Hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen. Hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké!
Európa súlyos veszélyben forog
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk, azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélyben forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében. „Ne féljetek! Harcoljatok!" – hangzik Nehemiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogyan Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra. Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek" aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról" – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást", és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk neki: „Távozz tőlem, Sátán!"
Az idei tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet, illetve a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket" és kihívásokat, amelyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket. Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"
Tőkés László
A szerző európai parlamenti képviselő
Krónika (Kolozsvár)

IV. Tájháztalálkozó Tornyán
Lakodalmas szokások, vőfélyek
Valamennyi eddigi, Tornyán megrendezett tájháztalálkozón ott voltam, mindegyikről csak szép, kellemes emlékeim vannak. Az idei azonban, érzésem szerint, az eddigieknél is jobbra, hangulatosabbra sikeredett – bizonyára nemcsak a (most is, mint máskor) mindent beleadó szervezők, a ProPirKult jóvoltából, hanem azért is, mert a mostanira maga a téma, a lakodalmi szokások is predesztinálta. A lagzi ugyanis – tekintsünk el az örömapák, örömanyák „elvesztett” lányuk, fiuk miatt elhullatott könnyeitől – alapvetően vidám, az egész közösséget „feldobó”, mulatós esemény – a valamikori „lakadalom” legalábbis feltétlenül ilyen volt.
Nos, ha „igazi” lagzi nem is volt szombaton Tornyán (hiányzott, például, a menyasszony és a vőlegény), a ProPirKult tájházában az egykori, nagyszabású falusi esemény hangulatát, érzésem szerint, mAradéktalanul fel tudták idézni. A házigazdák, barátaikkal kora reggeltől dolgoztak azon, hogy a délutánra érkező vendégeket minden készen várja: a szépen gondozott, pázsitos-virágos udvaron felállított több sátor alatt az asztalok gyönyörűen megterítve (nem hiányzott róluk a jóféle szilvórium se), az üstökben pedig főtt a lakodalmas ebéd. S míg a házigazda fel nem eszmélt (és még gondosabban el nem zárta), az udvaron időnként átvonuló, a helyi szóhasználat szerint „oroszba” (orozva?, a gazda tudomása nélkül) költött japántyúkot is megcsodálhatta héttagú csibekíséretével...
J. Péterszabó Ilona műsorvezető, tolmács felkérésére a közel tíz éve működő ProPirKult elnöke, a házigazda Tóth Piroska üdvözölte a vendégeket, köztük a Magyarországról érkezett battonyaiakat, dombegyháziakat, szarvasiakat, meg az itthoni pécskaiakat, nagyiratosiakat. Szintén házigazdai minőségben Suttyák András (egykoron maga is vőfély – helyi szóhasználat szerint vőfény) a valamikori lagzik néhány mozzanatát felelevenítve megjegyezte: sajnos, ma már kevés a fiatal, akiknek a hagyományokat, az egykor gondosan (bár olykor – ez alulírott személyes megjegyzése! – kissé sántító verseléssel) megírt szövegeket átadhatnák.
A későbbiekben, mint egykoron a lakodalmakban, a főszerepet, a ceremóniamester tisztségét a vőfélyek vették át. A helybeli Takács Gábor elmondta a lagziba hívogató lefolyását, a lakodalom napján a menyasszonyos és vőlegényes háznál lezajlott búcsúztatót, az ünnepi menüt (a paprikás régebben birkából is készülhetett), a sütemények, torták feltálalását, a szakácsnék, a menyasszony és bolond menyasszony táncát, a kárlátót, körtáncot stb. – valamennyi esemény és gazdag beszédtéma volt a néha két-háromnapos lagzi után. A falujabeli lakodalmas szokásokról Kiss István volt nagyiratosi polgármester, Horváth Imre (majláthfalvi származású) gazdálkodó, a szarvasi Závoda Erika, a battonyai Takács Ferenc Viktor, a dombegyházi Kardos Péter, a pécskai (román szokásokról beszélő) Vasile Peri számolt be. Szinte valamennyi, sok-sok értékes adatot tartalmazó (de különösen a magyarországi Szarvas környéki, szlovákok lakta tanyák lakodalmas szokásairól szóló) előadásból kitűnt: az általában késő ősszel vagy kora tavasszal (tehát nem mezőgazdasági főidényben) tartott lagzi amolyan „össznépi”, az egész közösséget megmozgató, összekovácsoló esemény volt. Élmény volt a pécskai, most 79 éves Túri József egykori („mesterségét” negyven évig gyakorló) vőfély beszöszöntője a „lakodalmas menü” egyes fogásai előtt.
Az igen jó színvonalú előadások, rögtönzött beszámolók sorába jól illeszkedett a Budapest-budakalászi pedagógus, néprajzkutató, Fehér Ilona bemutatója a (magyarországi) lakodalmakban használatos levestésztákról. Hatalmas gyűjteményéből, időhiány miatt, csak töredékeket ismertetett, de így is sikerült felhívnia a figyelmet egy nálunk, tudomásom szerint, igen kevéssé kutatott témára.
És egy „művészi mozzanat”: láthattunk, hallhattunk Tornyán egy pécskai, nemrég alakult citerazenekart. Ha nem hallottak róla eddig, nem nagy szégyen: e sorok írója is először látta őket. A témára visszatérünk.
A feltétlenül sikeres tornyai tájháztalálkozó lebonyolításához a Pécskai Polgármesteri Hivatal (Tornyán is voltak képviselői), valamint a Communitas Alapítvány járult hozzá. Nem utolsósorban pedig azok a helybeliek (a Bozóki, Takács, Köles, Gyuricza család), akik, amelyek nélkül egy ilyen összejövetel megrendezése elképzelhetetlen lenne.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Román újságírók is elhatárolódnak a TVR beatricés riportjától
Belső állásfoglalásban határolódik el a Román Közszolgálati Televíziónak (TVR) a Beatricét önkényuralmi rendszert dicsőítő, irredenta zenekarként beállító riportjától a Kolozsvári területi stúdió számos magyar és román munkatársa.
A közmédia kincses városi újságírói felkérik a TVR etikai bizottságát, vizsgálja ki, hogy a nagy port kavart tudósítás megfelel-e a sajtóetikai követelményeknek.
Mint ismert, a Nagy Feró és a Beatrice augusztus 16-i, a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott koncertjéről szóló tendenciózus anyagában a TVR úgy értelmezte, hogy az együttes XX. század című dala kedvező fényben tüntetné fel Hitlert, Lenint és az Iszlám Állam terrorszervezetet. A riporter, Diana Apahidean abból következtetett a magyar kultúrkörben közismert szerzemény „vitatott és revizionista" voltára, hogy annak lejátszása alatt archív videofelvételeket játszottak be a kivetítőn, amelyen többek között a náci német diktátor és a kommunista forradalmár volt látható, továbbá a migránsokat ábrázoló fotók közben elhangzott az Allah Akbar! (Isten hatalmas) felkiáltás is, ami a TVR újságírója szerint a muzulmán terroristák jelszava.
A Krónika már korábban beszámolt arról, hogy Adrian Rozenberg, a TVR Kolozsvári stúdiójának főszerkesztője nem értett egyet a manipulációs eszközöktől sem szűkölködő anyaggal, éppen ezért az nem is mehetett adásba a területi csatornán. Úgy tudjuk, a riportot a köztévé területi kirendeltsége igazgatójának, Romeo Couținak a döntése nyomán tette közzé a TVR országos csatornája.
A területi stúdió munkatársai ugyanakkor nem hagyták annyiban a dolgot. Megtudtuk, hogy a magyar szerkesztőség kezdeményezésére született belső állásfoglalás pontokba szedve rögzíti a leközölt anyaggal kapcsolatos szakmai észrevételeket és aggályokat. Kifogásolják például, hogy a riporter nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze őket vagy magyarul értő személyeket az általa kifogásolt Beatrice-nóta szövegéről. Olyan Kolozsvári román politikai elemzőt szólaltatott meg a témában, akinek a véleménye nem releváns az ügyben, mivel nem ismeri a magyarországi együttes repertoárját.
Felhívják a figyelmet arra is, hogy a riport során bejátszott koncertrészlet – amelyen Nagy Feró azt énekelte: „csak azért is lesz, Kolozsvár is újra magyar város lesz" – nem Kolozsvárt, hanem a Beatrice egy 2009-es váci kocsmai fellépésén hangzott el. „Pontra teszik" a tudósítás ama megjegyzését is, miszerint a Kolozsvári Magyar Napok tavalyi kiadásán külön rendezvény keretében idézték meg Horthy Miklós alakját. Az állásfoglalás emlékeztet, hogy egyetlen tárgyilagos előadásról volt szó, amelyet Romsics Ignác történész, az MTA tagja tartott a kincses városban.
A Krónika értesülései szerint az elhatárolódó állásfoglalást a magyar szerkesztőség tagjain kívül aláírta a kifogásolt riportban operatőrként közreműködő, amúgy magyar nemzetiségű munkatárs is, és ellátta kézjegyével a szöveget a területi stúdió tíz román tagja is. Pákai Enikő, a területi tévéstúdió kisebbségi szerkesztőségének főszerkesztője kedden lapunknak megerősítette, hogy elkészült az állásfoglalás, amelyben elhatárolódnak a riport készítője által képviselt újságírástól és megnyilvánulástól. Hozzátette, szakmai érvekkel alátámasztott észrevételeiket továbbítják a TVR etikai bizottságához.
A grémium ugyanis szeptember közepén esedékes ülésén vitatja meg az ominózus riportot, miután az ügyben a KMN szervezői panaszt tettek a közmédia vezetőségénél, valamint az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA) is. A szervezők tiltakozásukat fejezték ki amiatt, hogy az egyoldalú és célirányos tájékoztatás nemcsak ferdített információkat közölt, hanem rossz fénybe helyezte a teljes rendezvénysorozatot. Megállapították, hogy a XX. század című dal a kivetített képeken ábrázolt, az Európai- és világtörténelem tragikus kimeneteléhez hozzájárult személyiségek és az általuk képviselt ideológiák ellen szólal fel, és nem mellettük, ahogyan a román sajtó beállította.
Különben a Kolozs megyei rendőrség hivatalból vizsgálatot indított a TVR riportja nyomán, vizsgálva, hogy a koncerten elhangzottak kimerítik-e a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő jelképek használatát, valamint háborús bűnösök emlékének ápolását tiltó kormányrendeletben megállapított bűncselekményeket. Úgy tudjuk, a rendőrség átiratban kérte a Kolozsvári területi stúdiótól a Beatrice-koncertről készült valamennyi anyagot.
Nagy Feró, a Beatrice frontembere korábban a Krónikának adott interjúban határozottan elutasította, hogy önkényuralmat éltető megnyilvánulásai lettek volna a zenekarnak a Kolozsvári Magyar Napokon megtartott koncerten, és közölte, beperelik a TVR-t.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

Régi sírköveket mentettek
Különösebb hírverés és avatási ceremónia nélkül mentettek meg a pusztulástól és állítottak fel hét régi sírkövet a Kézdivásárhelyi római katolikus temető ravatalozóháza előtti tér jobb oldalán az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület Kézdivásárhelyi tagjai által 2015 mindenszentek napján felavatott első világháborús honvédek emlékparcellájával párhuzamosan – tudtuk meg Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes tájékoztatójából.
A hét régi sírkövet a helybeli Rotary Klub segítségével mentette meg a Kézdivásárhelyi-kantai Szentháromság-plébánia. A sírkövek megfelelő sorba helyezését és a szükséges környezet kialakításának tervét szakember bevonásával maguk a klubtagok végezték. A sírköveket nemcsak szakszerűen állították fel, hanem felirataikat is megtisztították. A hét sírkövön az alábbi nevek olvashatóak: Hoffmann Antal (1816–1865) 1848-as honvéd hadnagy, Fodor Imre és neje családi sírhalma (1914), Viliko János és testvére, Viliko Mária (1866), Antal Ferenc (1808), Lakatos János és nője, Szabo Anna (1875), a Jancsó család (1873), valamint id. Hanzel János és családjának nyughelye (1881).
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történetek, emlékek, sztorik a Simon Endre és Simon Zsolt alkotásain a Bernádyban
Kettős tárlatnyitóval indította a nyári vakáció utáni tevékenységet a Bernády Ház, ahol kedd este Marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő apa és fia, Simon Endre és Simon Zsolt képzőművészek állították ki legújabb alkotásaikat.
A Bernády Ház alsó termeiben látható festményekről Nagy Miklós Kund művészeti író, mint házigazda beszélt. Arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy Simon Endre számára meghatározó volt a székesi gyermekkor, a képeiből kicsengenek a nagyamama titokzatos meséi, a szülőföld vonzása, az élet szeretete. Az egyik teremben a realisztikus alkotások kaptak helyet, tájképek, egy nagyméretű egész alakos portré, csendéletek, míg a másik két belső teremben az absztrakt alkotások.
Valamennyit a megújulás, a fiatalosság jellemzi, tobzódnak a színekben, játszanak a fénnyel, gyönyörködtetnek, megmozgatják a néző fantáziáját – mondta a méltató. Arról is beszélt Nagy Miklós Kund, hogy itthon tartózkodása napjaiban portréfilm készült Simon Endréről, akivel bejárták gyerekkora helyszínei mellett azokat a helyeket is, amelyek fontosak voltak számára a 2002-es Magyarországra való áttelepedéséig. Az egykori házába is elmentek, ahol most a G. kávézó működik. Bejáratánál még ott az a szőlő, amit az egykori tulajdonos ültetett. Erről azt mondta a festő: örvend, hogy a fiatalok találkozóhelye, kulturális események befogadója, hangulatos, színes kultúrkocsma.
A tetőtéri kiállítóhelyiségben láthatók Simon Zsolt grafikái, amelyeket két vonulat szerint különböztetett meg Nagy Miklós Kund: nagyméretű lenyomatok, komputer és fotógrafika. Ezek üzeneteket hordoznak, ha közel hajolunk és jól megfigyeljük egy-egy levéltöredéket, fényképdarabkát látunk. A másik vonulatra a tobzódás jellemző, a grafika adta lehetőséget kihasználva történeteket mesél el, a saját gondolatait is megosztja az alkotó, minden rajz előhív egy emléket, az egy másikat, elindít bennünk egy sztorit, amit filmen láttunk, vagy olvastunk, vagy éppenséggel velünk esett meg.
Simon Endre a Marosvásárhelyhez közeli Székesen született 1936-ban, Marosvásárhelyen Bordi András, Incze István, Piskolti Gábor, Izsák Márton voltak a mesterei. Kolozsváron 1960-ban végezte a képzőművészeti főiskola fesztészeti szakát, első egyéni kiállítása 1964-ben volt Csíkszeredában Nagy Imre kezdeményezésére. Fiának, Simon Zsoltnak ugyanott volt az első kiállítása 20 évvel később.
Antal Erika
maszol.ro

A titokzatos „diplomata” (Egy megfigyelt család /21.)
A hetvenes években nem mindenkinek – és nem akármikor – lehetett külföldre eljutni. Ez a megszorítás fokozottan érvényes volt családunkra, különösen családunk férfi tagjaira. A világot mégis látni akarók, különösen a fiatalok körében (de nem csak) elterjedt a városokat, tájakat ábrázoló színes üdvözlőlapok cseréje.
Amolyan gyűjtőszenvedéllyé vált akkoriban. Árpád öcsém is javában hódolt ennek a szenvedélynek, és szerteágazó levelezést folytatott belföldi és külföldi levelezőtársakkal, akikkel kapcsolata jórészt csak a cserére szorítkozott. Ebből az ártatlan szenvedélyéből aztán a Securitate ostobaságának vagy rémlátomásának köszönhetően évekig tartó meghurcolás következett. Lássuk, hogyan. Nekem címzett leveléből (1974. május 16.) másolom ki a következő szövegrészt: „Lenne egy kérésem, ami viszont nem sürgős. Egyik levelezőtársam, aki volt itt, Kolozsváron nálunk tavaly (diplomata), össze akarja állítani az erdélyi városokról készült képeslapok albumát. (...) Leírom, hogy mi érdekelné őt, igaz, lehet, hogy egyes helységekről nem is létezik felvétel: Hosszúfalu, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Parajd, Korond, Homoród, Farkaslaka, Tolvajos-hágó, Csíkszereda, Gyimesi szoros, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Bereck, Torja, Bálványos, Szent Anna-tó.” Öcsém ugyan (tévesen) úgy emlékezett, hogy „diplomás” megnevezést használt, de mivel valamennyi nekem írt levelet megőriztem, kiderül az idézetből, hogy bizony, ő „diplomatát” írt. Ezzel a szóval kiváltotta a Securitate élénk érdeklődését, és mindenképpen igyekeztek kideríteni, ki a „diplomata”, és melyik országot képviseli. Ezek az „ördögöt falra festő”, nevetséges barmok, az öcsémre állított informátorok és operatív tisztek hada készült a (velem is kiegészülő) „kémhálózat” titkára rájönni. Idézzünk tehát tőlük...
Három részletet közlünk a több tucat anyagból csupán a „nagy felderítés” érzékeltetésére. Az elsőben különleges nyomozati eszközök bevetését kérik „Gyógyszerész” („Farmacistul”), azaz öcsém ellen, különös tekintettel a külföldi diplomatával létrejött kapcsolatára, a Kolozsvári magyar nemzetiségűek és az Orvosi Kutatóintézet vonatkozásában. A másodikban több feladatot rónak az operatív részlegre (pl. titkos munkahelyi és házkutatás); terjedjen ki jól képzett vagy kompromittált informátorokkal („Valentina”) a megfigyelés a szüleinkre is. A harmadikban feltételezik egy információkat gyűjtő kémhálózat létrejöttét. Ezért a Bukaresti nyilvántartásban ellenőrizni P. Árpádot, továbbá tájékozódni Puskás Attiláról (Sepsiszentgyörgy) és Vajda Éváról (Szatmár). Van-e olyan személy P. Árpád környezetében, akinek hozzáférése van titkos aktákhoz? Ezt az IMF (Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet) I-es Igazgatóságának (külföldi hírszerzés) tisztje nyomozza ki.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyolcadik néptánctábor Félegyházán
Idén is Biharfélegyháza adott otthont a Partiumi Néptánctábornak, melyet már nyolcadik alkalommal rendeztek meg a hagyományőrző néptáncosok örömére.
Augusztus utolsó egész hetében a megye több helységéből érkeztek a csoportok: Micskéről a Görböc, Belényesújlakról a Rezgő, Biharszentjánosról a Szentjánosbogarak, Paptamásiból a Gilice, Margittáról a Gyöngyvetők néptánccsoport tagjai, Berettyószéplakról az újonnan alakult helyi csoport. Az említettek mellett voltak résztvevők a helyiek mellett Nyüvedről, Pelbáthidáról, Nagyváradról, illetve a Szilágy megyei Kémerről is. Hétfőtől péntekig közel 80 gyerek sajátította a balázstelki, kisküküllőmenti tájegység, illetve a tövisháti, szilágysági régió táncanyagának alapjait. A haladókat Máté Gergő és Sipos-Hodgyai Edit, míg a kezdőket Erdei Sándor és Hodgyai Edit oktatók ismertették meg az említett néptáncokkal. A hétfő délelőtti megnyitón Kelemen Zoltán polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, örömét fejezve ki, hogy Biharfélegyháza újra házigazdája lehet a tábornak. Fellépett a Soroglya zenekar, amely az oktatás és táncházak zenéjét szolgáltatta (Dallos Levente prímás, Bacsó László brácsás, Kelemen-Paksy János bőgős). A műsort a Görböc mezőségi tánca tette színessé, míg Demeter Krisztina micskei tanuló népdalcsokra adta meg az alaphangját az egész hetes éneklésnek.
Előadások
A tábor programja lehetőséget teremtett a délelőtti és délutáni órákban a néptáncoktatásra, melyet délben népdaltanítás, illetve az ebéd utáni órákban quilingezés töltött ki Rácz Imola irányításával. A hét folyamán a következő előadásokkal is gyarapíthatták tudásukat a táborlakok: A táncház-mozgalom története és közösségépítés; Rovásírás; Őfelsége – A Magyar Szent Korona – az elméleti ismereteket Záhonyi András Budapesti íráskutató előadásából meríthették a résztvevők. A szervezett programok mellett mindig mAradt idő a futballozásra, locsolkodásra, szalonnasütésre és tábortűz gyújtására, a napokat pedig az esti táncházak zárták, kitűnő alkalmat nyújtva a közösségformálásra, ismerkedésre, további gyakorlásra, tanulásra. A péntek délutáni gálaműsor elhozta a búcsú idejét. Az összegyűlteket Hodgyai Edit programfelelős köszöntötte, ugyanakkor kiértékelte az elmúlt hét tevékenységeit is. Szabó Ödön képviselő is üdvözölte a szép számban megjelent szülőket, köszönetet mondva nekik és az oktatóknak a gyümölcsöző közös munkáért, az áldozatvállalásért, a jövő nemzedékének nyújtott felbecsülhetetlen értékekért, a tudás gyarapításáért. Fontosnak tartotta, hogy a néptáncosok az év folyamán is találkozhatnak egymással több rendezvényen is, melyek közül megemlítette a Partiumi Néptánctalálkozót és a Fekete Körös-völgyi Magyar Napokat.
“Még egy hét!”
Kelemen Zoltán örömét fejezte ki, hogy Biharfélegyháza kedvező infrastruktúrájával, szépen megújuló kultúrházával képes egy ilyen tábort ellátni, befogadni. ugyanakkor üdvözölte a szülők és oktatók törekvéseit, hogy hagyományos kultúránk tovább örökítésének lehetőségéhez hozzájárulnak. A gálaműsor lehetőséget adott úgy a haladó, mint kezdő csoport heti tevékenységének bemutatására, a Bacsó lányok, Eszter és Ágnes tolmácsolásában pedig felcsendülhetett pár népdal is a héten elsajátított gyűjteményből. A táborlakók idén is elégedetten, a jövő évi viszontlátás reményével, a „Még egy hét!”-rigmussal búcsúztak egymástól. A rendezvény támogatója volt Biharfélegyháza Polgármesteri Hivatala, a Communitas Alapítvány, a Jakó Zsigmond Általános Iskola, a Miskolczy Károly Általános Iskola, médiatámogató a Bihari Napló, szervező a Görböc Néptáncegyüttes.
erdon.ro

Ima a családért
Mozgalom nemzetünk megmAradásáért!
Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató és felesége, Nagy Erika hisznek benne, hogy van magyar jövő, és hogy hitüket másokban is megerősítsék, a magyarság számbeli gyarapodása érdekében mozgalmat indítottak el, amelynek célja a három- vagy többgyermekes családmodell népszerűsítése.
Honlapjukon (gyarapodomagyarsag.hu) a demográfiai mutatók növelésének fontosságát hangsúlyozzák, ösztönzőleg igyekszenek hatni a magyar nemzet fennmAradásához szükséges gyermekvállalásra. Az összefogás erejében bízva, közvetítőként keresik a családsegítő kapcsolatokat, akár keresztszülők vagy támogatók személyében.
Nagy Balázsék csinódi tanyájuk közelében tavaly szeptemberben szenteltek ökumenikus kápolnát Gyümölcsoltó Boldogasszonynak, ahol idén, augusztus 27-én egyetemes imanapot tartottak, amelynek fő témája a család szentsége volt. Többek közt Böjte Csaba testvér mondott imát a magyar gyermekáldásért, valamint Mária-énekeket énekelt Györfi Erzsébet népdalénekes.
A Mária-úti zarándoklásról készült összefoglalót szeptember 6-án követhetik figyelemmel az M1 csatornán 11.17-től, valamint 17.17-től az ismétlést.
Ilyés András Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Búcsú Oláh Jánostól
Az idők hajnalán szilaj ifjak érkeztek Budapestről Sepsiszentgyörgyre, költőknek vallották magukat, és focizni szándékoztak. Utassy József jobbszélső, Kiss Benedek balszélső, Kovács István hátvéd, Oláh János csatár. Az európai fiatalság delejes hatvannyolcas esztendejében verbuválódott itt, a magyar végeken egy csapat, Kilencekből és Kapuállítókból, mely úgy döntött, hogy megmérkőzik az időkkel.
Esztendő múltán Elérhetetlen föld címmel versantológiát küldtek emlékeztetőül a Székelyföldi Kapuállítóknak, csaknem fél évtizedes világmegváltó játékkedvük gyümölcsét. A Sugás-asztaltól a Golgotáig rángott a kékszeműek ébersége, Bukarestig futott a jelentés: lám, magyarországi ifjak revizionista brosúrája hódítaná vissza Erdélyt, mert mi másról agitálhatott volna e sötét borítójú, ismeretlen tartalmú, de akkortájt is provokatívan sejtelmes, laikus számára titokzatosnak tetsző, az elveszített és immár elérhetetlen Székelyföldre utaló címével? Röpke nyomozás derített fényt a nyilvánvalóra: szerény, de lám, látatlanban is erős hatású fiatal költők antológiájáról volt szó, melynek megszületését ugyan késleltették, de a KISZ kiadásában jelent meg a Magyar Írószövetség égisze alatt. S az Elérhetetlen föld csupán távolba vesző vágyakat takart, vagy épp az ifjúság kék madarát. A címadó Oláh János volt, e kis csapat örökös csatára, s nem csak a hosszú fülűek és bandzsán látók lesjátékának és kapufájának köszönhető, hogy e fiúk a nemzeti csapatszellemnek életre elkötelezték magukat, s hulltukban is erősödnek. Nemrégiben Utassy József, majd az akkori Magyari Lajos távozott, most Oláh János ment el. A mAradók és őrizők hűségcsokra – legfiatalabbak és legöregebbeké – spontán állt össze lapunk oldalán. (F. Á.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Világgá – haza
Így, így. Hiszen a haza csak annyiban földrajzi jelenség, amennyiben „belakja” a földműves, az iparos, a tanító, az írás- vagy képzőművész egyéni s legbelső világát. Hazát lehet választani, ám a szülőhaza varázsát nem pótolhatja idegen föld- vagy néprész.
Elnéztem csernátoni Székely Géza grafikus, festőművész igazodását mindehhez, és sok más titokhoz 28 éves korában, ezelőtt harminc esztendővel, amikor megnyitottam első kiállítását szülőfalujában. Akkor a Kolozsvári Utunk irodalmi hetilapban megjelenő méltatásomat ugyanezzel a címmel tettem közzé: Világgá – haza. Nehéz bejutni egy ember világába, ha nincs kézügyben sem kilincs, sem más fogódzó. Az ő művészi világa esetében hasonló helyzetbe kerülünk.
Különösen akkor, ha önmagára zár ajtót, ablakot.
Jelen itthoni – otthoni – vendégművészünk, Székely Géza esetében is firtatni lehet ezt a bejutási kérdést. Még akkor is, ha itt, Alsócsernátonban látta meg a napvilágot. És ezzel, mondhatni, a kérdések, meglepetések elejére jutottunk. Tulajdon édesapja fedezte föl benne a rajzoló, festegető, színező tehetséget, meg sem állott véle Kosztándi Jenő festőművész, a tehetségeket FelsőHáromszéken nagy gonddal begereblyéző híresség műterméig.
Most és innen nézve simának tűnik a művészi fejlődés útja. Következett tanulásban, eszmélésben Marosvásárhely, majd Kolozsvár, a Művészeti Egyetem és a kiváló mesterek, pszichológusok és didaktikusak a művészet osztatlan mezein. Életútnak ez így egyszerű, ám térjünk vissza a fent említett kilincshez! Nagyon ritka az a művész, aki egyszerűen elrebben az ősi fészekről, nekiindul a nagyvilágnak, feledi a bölcsőket, koporsókat, az utcák fáit, patakokat. Székely Géza egy-egy grafikai vagy pasztellsorozatával mintha térdet és fejet hajtana Csernáton, Székelyföld előtt.
Nézzük a férfi- meg nőportrékat, köztük apjáét, és arra is kell gondolnunk, hogy ezeket az arcokat szemrebbenés nélkül kiválogathatnánk más népek férfiinak ezer portréja közül is. Mi a titka ennek? Mintha magunk éltük volna meg az arcok, a nyakak, vállak ráncainak minden eredetét annyi ezer esztendő alatt. Mind a miénk.
Az anyakép, a mindenható is ott a maga kendőjével. Faluvég nevű festménye (1974) ma is az ősi, a szülőföld eligazító emlékét idézi a vásznon. El-elcsukló hangon valljuk más népekkel, néprészekkel, hogy a szabadságharcok mind, mind vélük és érettük történnek.
Nem is tettünk olyan nagy utat máig Csernátonon belül, illetve kívül. A grafika, a festészet műfajain belül és az önmagára találás jajain fölül hihetetlenül nagy az út a Madách Imre-féle ember- és történelemlátás motívumaiig. Az emberi és emberiségi kétségek, a természet és a tudós emberi meglátások vetületei itt vannak a vásznakon. A grafika, a hidegtűkarc, pasztell meg szénrajz – mind a belül viaskodó ember és művész arcvonása.
A célszerű zsúfoltság mellett színtónusok változatossága is jellemzője Székely Géza művészetének. És ebben az élményhalmazban, művészi vajúdásban „van-e visszatérés” faluja kapuihoz? Kapu c. műve erre a bizonyosság. A mai férfi, két fiatal másik férfi apja, másként nyitja azt a kaput, azt az ablakot, melyekről annyi helyen álmodott.
Itt van a nyitott és zárt ablakok jelensége – Igézet címmel. Állsz előtte, és arra gondolsz: vajon melyik ablakszem igéz ma, most nála? A zárt vagy a nyitott? Az elvonatkoztatás, a gondolkodásra, a keresésre késztető művek címeiből jegyzek ide: Alter ego, Múzsák asztala, Szatír ikon, Hiátus, Árgus…
Meg kell említenünk azt is, hogy nem tudván „kibeszélni” mindent a palettán színekben, szenekben, a költészethez is fordul Székely Géza. És képzőművészi alkotásait elemezve azt kell mondanom, hogy nem csak azért, mert a felesége, Cseh Katalin költő.
Harminc évvel ezelőtt is magam nyitottam meg az ifjú Székely Géza első kiállítását Csernátonban. Senki nem akart ma és itt évfordulni. Az egybeesés a véletlen műve. Noha hiszem a nagyszerű író Karinthy Frigyes szavait: ez nem véletlen, ez vélet. Nyugtassuk a művészt azzal talán, hogy valahol valaki valamit akar vele és érte… Azóta maga is vitte-növesztette hírét-nevét falujának, határokon túl és vissza, vissza a megtartó földre. Sosem fordított hátat sem a gondolkodó, szenvedő ember világának, sem az ő népének.
Czegő Zoltán
(Elhangzott Székely Géza csernátoni kiállításának szombat esti megnyitóján.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szülőföldkutatás a „festői szépségű Erdélyben”
A Kárpát-medence minden részéről érkeztek fiatalok Zeteváraljára, ahol pénteken elkezdődött a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) egyhetes szülőföldkutató és honismereti tábora.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a magyar jövő tudatos kiépítését igyekszik a maga eszközeivel segíteni. Tagjai úgy gondolják, eredményes nemzetstratégia csak egységes magyar nemzeti rendszerben, a Kárpát-medencei tömb- és szórvány-, valamint a diaszpórában élő magyarsággal közösen vihető végbe. E gondolat mentén hirdették meg Kós Károly-pályázatukat a Kárpát-medenceében vagy a világon bárhol élő 18 és 35 év közötti magyar fiatalok számára, akik érdeklődnek a szülőföldön való megmAradás és gyarapodás kérdései iránt.
A pályázatra való jelentkezéshez egy motivációs levélre, valamint egy ajánlásra volt szükségük a fiataloknak, amelyet például közösségszervezőtől, tanártól, kórusvezetőtől, plébánostól kérhettek. Ezek alapján választották ki azt a hatvan fiatalt, aki részvevője lehet a Zeteváralján jelenleg zajló szülőföldkutató és honismereti tábornak. A feltételek szerint a tábor részvevői a 18–35 éves korosztály tagjai lehetnek, de nagy részük húszas éveiben jár. A Kárpát-medence minden részéről érkeztek, zömmel az anyaországból, de vannak Erdélyből, Felvidékről is, valamint akadnak olyanok, akik tartósan külföldön éltek, és bár kiválasztásuknál ez nem volt szempont, a szervezők örülnek az ilyen részvevőknek is, mert megoszthatják tapasztalataikat társaikkal. A tábor célja, hogy az NSKI a részvevők segítségével kidolgozzon egy olyan nemzetstratégiát, amely elősegítheti a szülőföldön mAradást és csökkentheti az elvándorlást. Ennek érdekében a tábor tagjai délelőttönként képzést kapnak arról, hogy miként lehet felmérni a migráció legfőbb okait. Az előadásokat az NSKI munkatársai – szociológusok, néprajzkutatók, történészek, gazdaságpolitikai szakemberek – tartják, és a 10–11 fős csoportok tevékenységét is egy-egy kolléga irányítja, aki segít a közös munkában – tudtuk meg Molnár Gergelytől, a tábor egyik szervezőjétől. Ugyanakkor minden délután gazdasági, oktatási, művészeti és kulturális szakemberekkel tartanak kerekasztal-beszélgetéseket – magyarázta.
Az előadások mellett a fiatalok terepgyakorlatokra mennek, majd a tanultak alapján otthon, saját közösségükben készíteniük kell egy kis videót, illetve interjúkat. A kész munkákat aztán október közepéig kell beküldeniük az NSKI-hez, ahol a szervezők tervei szerint ezekből egy viszonylag reprezentatív felmérést lehet majd végezni az elvándorlás problémájáról.
Vékony Csongor Levente, a tábor egyik részvevője 19 éves, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológus hallgatója. Interneten talált rá a táborra, és úgy gondolta, hogy tradicionális értékeket képviselő, konzervatív fiatalok társaságában eltölteni egy hetet értékes nyári programnak ígérkezik, mert sokat tanulhatnak egymástól. Meggyőző volt számára a tartalmas program és a színvonalas előadok listája is. Mindezek mellett a táborban megtanulhatja a társadalomkutatás módszertanát, és ez a későbbiekben hatalmas segítség lehet számára – magyarázta. Az sem volt utolsó szempont, hogy Erdélyben szervezték a tábort, hiszen nyári tervei között szerepelt – mint fogalmazott – a festői szépségű Erdélybe való ellátogatás is.
Arra a kérdésre, hogy miért esett éppen Erdélyre a választás, amikor táborhelyszínt kerestek, Molnár Gergely válaszolt. Egyrészt pontosan a festői környezet miatt. Szerették volna olyan helyre hozni a fiatalokat, amit még sokan nem láttak – még az anyaországiak sem, a felvidékiek pedig még kevesebben – és érdemes megnézni. Másrészt szimbolikus oka is van, ugyanis a Nemzetstratégiai Kutatóintézet mindig nagy felelősséget érzett Székelyföld mint a legnagyobb határon túli és leginkább tömbszerű magyarlakta terület iránt – több kollégájuk is van innen. Emellett pedig nem titok, hogy a kivándorlás Székelyföldet súlyosabban érinti, mint az anyaországot, ezért a szervezők úgy vélik, itt kell leginkább foglalkozni a jelenséggel és annak okaival.
Balog Emese
Székelyhon.ro

Nemzetpolitikai államtitkár: a nemzeti média a közösségért folytatott munka értékét hangsúlyozza
Markovics Annamária, az MTI tudósítója jelenti: , csütörtök (MTI) - A nemzeti tévék és rádiók - így a szabadkai Pannon RTV is - a közösség számára azt sugallják, hogy a közösségért folytatott munka érték, és a közösség megőrzéséért, boldogulásáért minden tőlünk telhetőt megtenni erkölcsi kötelesség - hangsúlyozta Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár csütörtökön a vajdasági Palicson, ahol részt vett a szabadkai Pannon RTV fennállásának 10. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen.
Elmondta, hogy a Pannon RTV a magyar nemzet szolgálatáért dolgozik, a negyedmilliós vajdasági magyar közösség összefogását, a közösségi öntudatot élteti, és a Kárpát-medencei összetartozáshoz járul hozzá azzal, hogy havi száz anyagot küld a magyar közmédiának.
A Nemzetpolitikai Államtitkárság úgy tartja - folytatta -, hogy a Pannon RTV munkája különleges érték, valamint szellemi és lelki tartalmakat közvetítő, széles körű tájékoztatást nyújt magyar nyelven és magyar szívvel. Kiemelte, hogy a magyar kormány és a nemzetpolitikai államtitkárság fontosnak tartja a dinamikusan fejlődő, magyar nyelven sugárzó médiát, és ezért örömmel segíti működését, ahogyan az az utóbbi években is történt.
Pásztor István, a vajdasági képviselőház és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) kiemelte, hogy az utóbbi években a Pannon RTV a közvélemény-formálás, a tájékoztatás, a művelődés terén megkerülhetetlenné vált.
Emlékeztetett arra, hogy a Pannon RTV az utóbbi években intenzív fejlesztésen, fejlődésen ment keresztül, és ez nemcsak az igazgató érdeme, hanem a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap érdeme is, amely segítséget nyújtott, egyebek mellett a dolgozók továbbképzésében. A szerbiai és a vajdasági közmédiával is szoros együttműködés alakult ki, át tudják venni egymástól a műsorokat, és így a Pannon RTV átjárást jelenthet nyelvek és kultúrák között.
"Megmutathatjuk magunkat, és látjuk, mi történik körülöttünk" - fogalmazott.
Köszönetet mondott a magyar kormánynak, amiért az utóbbi öt évben olyan mértékű támogatást biztosított, amely nélkül lehetetlen lett volna a Pannon RTV fenntartása. Pásztor István megfogalmazása szerint a politika feladata az, hogy megteremtse a média működésének feltételeit. Leszögezte: továbbra is lehet számítani arra a támogatásra, amelyet a VMSZ az utóbbi tíz évben mutatott a Pannon RTV iránt, és ezt folytatni kívánják, és akár már az év végén hozzá lehet fogni az intézmény új székhelyének kialakításához.
Bodzsoni István, a Pannon RTV igazgatója felhívta a figyelmet arra, hogy az általa vezetett intézmény egyik legfontosabb célja, hogy hozzájáruljon a magyar-szerb viszonyok fejlesztéséhez.
Gazsó L. Ferenc, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. MTI Igazgatóságának vezetője kijelentette: a szabadkai székhelyű rádió és televízió az MTVA társa az összmagyar közmédia megteremtésében.
Balogh László, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumának elnöke a közmédia nevében megköszönte azt a támogatást, amelyet a VMSZ nyújtott a tévének, a Pannon RTV vezetőinek pedig azt, hogy a délvidéki történeteket és témákat eljuttatja minden magyarhoz.
A Pannon RTV kísérleti adását 2006. augusztus 14-én közvetítették. A Pannon RTV azóta a vajdaság legnézettebb és leghallgatottabb médiumává vált.
Palics

A titkosszolgák árulása
Egy titkosszolgálatnak elméletileg az lenne a feladata, hogy bizalmas információkat szerezzen be és azokat hétpecsétes titkokként kezelje. Sajnos, nálunk ez nem így van, mert a belügyminisztérium belső titkosszolgálatának ellenőr tagjai tudomást szereztek arról, hogy a hivatal mire költött törvénytelenül nagy összegeket, de voltak olyan árulók, akik ezeket a titkos információkat a korrupcióellenes ügyészség orrára kötötték, és máris kitört a botrány, amelybe belebukott a titkosszolgálat főnöke, Rareş Văduvă és a belügyminiszter is.
Különben nálunk nem tanácsos belügyminiszternek menni, mert azok úgy hullnak, mint ősszel a legyek. Még jóformán el sem helyezkednek székükben, már rögtön mindenféle visszaéléssel, korrupciós ügyekkel gyanúsítják meg, minekutána lemondanak vagy lemondatják őket. A titkosszolgálat főnökeit saját beosztottjai áztatták be a korrupcióellenes ügyészségen, miután galád módon elárulták, hogy titokban mire költik a titkosszolgálat pénzét. Reméljük, a főnököknek sikerül tisztázniuk magukat. Elnézvén, hogy miket vásároltak, szerintem mindenre van magyarázat. Mert mikre is derített fényt a belső ellenőrzés? A belügyminiszter kabinetje számára vásároltak töltő- és golyóstollakat 2000–3000 lejre, parfümöt 3700-ra, ingeket, nyakkendőket, órákat 5000 lejre. Ha a korrupcióellenes ügyészség tagjai megnéznének egy-két amerikai kémfilmet, akkor akár gratulálhatnának is a titkosszolgálat ártatlanul meggyanúsított főnökeinek. Hiszen a töltő- és golyóstollakban bizonyosan rejtett mikrofonok és kamerák voltak, de lehettek köztük álcázott lőfegyverek is. A pontos órákat mindig is használták a kémek akcióik összehangolására. Egy igazi beépített hírszerzőre mikrofonokat ragasztanak, és az az illető inge alá kerül. A nyakkendőtű szintén lehet hang-, vagy képrögzítő felszerelés. A parfüm nem lehet egyéb, mint rejtőzködést szolgáló vegyszer, hiszen egy csinos kémnő nagyszerűen tud például illatfelhőbe burkolózni. Továbbá, egy beépített női nevű személyt nagy mennyiségű alkohollal honoráltak, és egy 46-os férfi cipővel. Ez is logikus, hiszen az illető hölgynek munka közben bizonyosan sok férfit kellett leitatnia. A 46-os cipő magyarázata nem lehet más, csak az a közismert tény, hogy egy nőnek, ugyebár, négy lába van. Kettő, amelyiken él, egy harmadik, nagy, amelyiken élni szeretne, és egy negyedik, amivel félre szokott lépni. Hát a harmadikra kellett a nagyméretű cipő. Hatalmas pénzeket költöttek el a műveleti keretből a Bukaresti Excelsior és a Farkasverem vendéglőkben. Ez is természetes, hiszen ott vették fel a kapcsolatot besúgóikkal, beépített embereikkel, akiket ki kellett fizessenek, és nem várhatták el, hogy azok fizessék a számlát.
Levitézlett belügyminiszterünknek, Opreának vettek egy Audi A8-as személygépkocsit 90 000 euróért. No és? Azzal kellett titkos megbeszélésekre furikáznia titokban. A tévedés az lehetett, hogy megkülönböztető fény-, és hangjelző felszereléssel látták el, így úgy közlekedett, mint egy csengős macska. A belügyminiszter kabinetjét hidromasszás- és zuhanykabinnal is ellátták, ami teljesen normális, hiszen sok munkája miatt nem volt ideje mindig hazamenni, ha leizzadt vagy elfáradt. A belügyminisztérium magas rangú tisztjeit laptopokkal és okostelefonokkal látták el, amit, mint a küldetésekben, elhasználtakként szerepeltettek. Ez is magától értetődő, hiszen a veszélyes akciókban, verekedéskor ezek összetörhetnek, vagy lövöldözések miatt golyók szaggattathatják szét. Ugyanakkor az informátoroknak szánt pénzből rengeteg szeszes italt vettek, és ünnepi vacsorákat szerveztek a titkosszolgálati főnököknek, ahová meghívták más intézmények vezetőit is, hiszen egy jó hírszerzőnek a társadalom minden rétegében kell lennie egy megbízható emberének. Mindezek titkosítva voltak. Sajnos, a belső ellenőrök között kerültek olyanok, akik a korrupcióellenes ügyészségnek elcsiripelték ezeket a titkosított információkat. Mikor a titkosszolgálat februárban kinevezett legfrissebb főnökét elővették mindezekért, akkor ő – védvén elődjét – nem szüntette meg a titkosítást, ami természetes is volt. Sajnos, ez az állásába került. Ráadásul a legutolsó belügyminiszternek sem akaródzott megszüntetni a titkosítást, így most ő is gyanúsítottá vált, amiért bánatában lemondott.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiadta az igazságszolgáltatásnak a volt belügyminisztert az államfő
Jóváhagyta a bűnpártolással gyanúsított Petre Tobă volt belügyminiszter elleni bűnvádi eljárás lefolytatását Klaus Johannis államfő csütörtökön.
Az alkotmány szerint hivatalban lévő vagy volt kormánytag ellen csak az államfő – ha pedig törvényhozó az illető, akkor a parlament – jóváhagyásával lehet bűnvádi eljárást indítani.
Tobă egy hete mondott le a tárca éléről, miután a korrupcióellenes ügyészség (DNA) közölte, hogy bűnvádi eljárást akar indítani ellene. A vádhatóság szerint Tobă megtagadta néhány, önkényesen államtitokká minősített irat titkosításának részleges feloldását, és így akadályozta a belügyi titkosszolgálat (DIPI) jelenlegi és volt vezetőinek felelősségre vonását.
Szabadság (Kolozsvár)

Megjelent az 1956-os filmhíradó teljes évfolyama DVD-kiadványként
Az 1956-os filmhíradó teljes felújított évfolyamát megjelentette DVD-kiadványként a forradalom 60. évfordulója alkalmából a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA), amely öt 1956-os tematikájú emblematikus magyar játékfilmet is restaurált.
A 44 filmhíradó 503 percnyi anyagát tartalmazó négylemezes kiadvány páratlan történeti forrásértéket képvisel – hangsúlyozta csütörtökön Budapesten Fazekas Eszter projektvezető, aki felidézte: a filmhíradó a korszak hivatalos propagandájának fő közvetítőeszköze volt, amelyet a moziszünetekben vetítettek. A lemezeken halláskárosultak számára is élvezhető formátumban, valamint angol felirattal is nézhetőek a filmhíradók, emellett készült egy tematikus válogatás is a legérdekesebb anyagokból, amelyet történészi kommentárral láttak el.
A projekt részeként elvégezték Makk Károly Szerelem (1970), Szabó István Szerelmesfilm (1970), Gárdos Péter Szamárköhögés (1986), Sándor Pál Szerencsés Dániel (1982) és Gábor Pál Angi Vera (1978) című filmjének teljes körű digitális restaurálását is – fűzte hozzá Fazekas Eszter a sajtótájékoztatón, kiemelve, hogy a filmeket négyezer pixel feletti felbontásban, széles vásznon is vetíthető formátumban újították fel, megszüntetve a hibákat, ragasztásokat, karcolásokat és a nyersanyagöntésből származó egyenetlenségeket is.
Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) főtitkára az eseményen elmondta: az öt játékfilm felújítását 60 millió, az 1956-os filmhíradó évfolyam megjelentetését 2,3 millió forinttal támogatta a köztestület.
Az akadémia és a MaNDA együttműködése 2012-ben kezdődött, korábban Szőts István két iskolateremtő filmjét, az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről című alkotást is közösen restaurálták – idézte fel.
Lugossy László filmrendező, az MMA rendes tagja a bemutatón arról beszélt, hogy a filmhíradó 1956-os évfolyama „igazából arról szól, ami nincs benne, hiszen nem az események, hanem az eseményeket kísérő propaganda lenyomata”.
„Az események torzképe, kivéve, ha tudunk olvasni benne” – fűzte hozzá, hangsúlyozva, hogy fontos lenne a fiatal korosztályhoz is eljuttatni a kiadványt, amely nélkül nehéz képet alkotni az 1956-os forradalomról. „Ahogy távolodunk az időben, egyre nagyobb a kísértés arra, hogy az 1956-os forradalomból valamiféle egyolvasatú mítosz szülessék” – fogalmazott Lugossy László, aki szerint azonban az az érdekünk, hogy az 1956-os eseményeket a maguk összetettségében értsük meg és éljük át. Ebben segíthet az öt restaurált film, amelyek sokszínű lenyomatát adják a levert forradalom fájdalmának. Az öt játékfilm restaurálását a MaNDA szakmai irányításával a Magyar Nemzeti Filmalap Filmlaboratóriumában és a Focus Fox Stúdióban végezték el, a filmhíradó digitalizálása a MaNDA saját műhelyében zajlott. ( MTI)

Nyugati Jelen (Arad)

Nyári táborokban a Kohézióval
A Temesvári Kohézió Egyesület augusztusban szervezte meg Zsombolyán a Kaláka és Szociális táborait, amelyek több mint 50, a Temes megyei szórványban élő magyar gyereknek nyújtottak lehetőséget a hagyományos kézműves tevékenységek elsajátítására és gyakorlására, a barátkozásra, az erkölcsi és szellemi értékekkel való ismerkedésre, az alapvető viselkedési szabályok elsajátítására.
Kalákában a Kohézióval – 2016
Augusztus első hetében Zsombolyán több mint harminc tehetséges diák vett részt a Temesvári Kohézió Egyesület által szervezett tizenkettedik Kaláka táborban. A tábor célja a hagyományos kézműves tevékenységek elsajátítása és gyakorlása volt. Alulírott irányításával munkacsoportokban dolgoztunk, minél több természetes anyagot használva alkalmaztuk a hagyományos magyar mesterségeket: a batikolást, bútorfestést, nemezelést, textíliafestést, gyöngyfűzést, gyékényfonást, fafaragást, nemezelést.
A délelőtti kézműves tevékenységekre a Bartók Béla Líceum és a Gerhárdinum Katolikus Líceum diákjai, a Kohézió Egyesület által támogatott tehetséges, tanulni vágyó fiatalokon kívül bejártak a zsombolyai gyerekek is. Egy állandó kiállítás keretén belül több érdeklődő is megtekintette az egy hét kitartó munkájából összeállt kiállítást. Meghívottunk volt Lázár Éva népművész és Lázár Csaba, akik a gyékényfonást oktatták kezdőknek és haladóknak, valamint Balla Krisztina Marosvásárhelyi tanuló, aki gyöngyfűzést tanított.
A táborzáró alkalmával Vetési Zoltán, egyesületünk egyik alapítója Magyar erkölcstan a gyakorlatban címen a magyar értékrendről tartott vetítéssel összekötött előadást. Célunk az volt, hogy a magyar erkölcsi és szellemi értékeket átadhassuk a Bánsági fiataloknak.
A kézműves és egyéb tábori tevékenységekhez szükséges anyagi eszközök beszerzését a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatta. A tábor valamennyi résztvevője oklevelet, kohéziós pólót és kitűzőt, valamint a Corvin Könyvkiadónak köszönhetően kis ajándékcsomagot kapott.
Szociális szórványtábor a Kohézióval – 2016
Egyesületünk önkéntes munkatársak segítségével, augusztus második felében szervezte meg a nyilvántartásunkban szereplő hátrányos helyzetű nagycsaládok gyermekeinek és az egyesület tevékenységei iránt érdeklődő gyerekek táboroztatását. Több mint huszonkét gyerek vett részt a szórványtáborban, amelynek fő támogatója a németországi TEMAH hamburgi csoportja, valamint résztámogatója a Communitas Alapítvány.
A táborlakók a Temesvári gyerekek mellett Ötvösdről, Gátaljáról, Lenauheimről, Vöröscsárdáról érkeztek, de részt vettek a változatos tábori programokban a bejáró zsombolyai gyerekek is. A délelőtti kézműves foglalkozások során csoportokban dolgoztunk, érdeklődésnek megfelelően: a kisebbek festettek, hajtogattak, ragasztottak, a nagyobbak a kézügyességüket fejlesztve fontak, bogoztak, gyöngyöt fűztek, gyakorolták a bútor- és üvegfestést.
Táborunk mottója és fő célja a barátkozás, a jókedv, az alapvető viselkedési szabályok elsajátítása volt, mivel életünk alapköve az értékrend.Magyar népmeséket vetítettünk, beszélgetéseket folytattunk a barátságról, az önbizalomról, a segítőkészségről, az odafigyelésről, a jó és a rossz viszonyáról, majd szerepjátékokat alkalmazva sajátítottuk el az alapvető viselkedési szabályokat.
A szabadidő hasznos eltöltése érdekében a délutáni programok keretén belül sportnapot is szerveztünk a táborlakók számára, labdajátékoktól a tollaslabdáig, ki-ki kedve szerint mozoghatott, de nem mAradhatott el a délutánonkénti strandolási lehetőség sem.Tapasztaltuk, hogy a játék és a szabadidő hasznos eltöltése nagyon fontos egy gyerek számára, ezáltal fejlődik önbizalmuk, türelmük, és segít abban, hogy önállóak legyenek, aktív szerepet és felelősséget vállaljanak egy csoporton belül.
Ezúton szeretném megköszönni a támogatóknak, a Communitas Alapítványnak, a Hamburgi TEMAH csoportjának a tartalmas adományt.
Sipos Ilona táborszervező beszámolója
Nyugati Jelen (Arad)

A tisztességes remény szárnyalása és bukása
Kulcsár Béla Marosvásárhelyen, a székelység székesfővárosában született 1929-ben. Édesapja műkedvelő szobrász. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumba kerülve Piskolti Gábor ismeri fel tehetségét, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán előbb Romul Ladea, majd Vetró Artúr a mestere. 1955-ben készült diplomamunkájának témaválasztása, az ötvenes évek egyik slágertémája, Varga Katalin, mintha előrevetítené a Kulcsár Béla-i művészi-alkotói vállalások tragikus véget érő sorozatának sorsszereppé válását.
Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: „a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén”. Ugyancsak a közösségi szerephez, valamint a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is sorolható a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kapott Bolyai Farkas szobrának megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerült napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja azt a Dózsa-szobrot, amelyet a Sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából, 1958-ban állítanak fel a gyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál rendhagyónak számító, belső erőtől is feszülő dinamikája túlmutat a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet legfrappánsabban a csavarokkal és ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít.
A hatvanas évek elején készítette számos „civil” kis szobrát, végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.). Legsikeresebb szobrászi vállalkozása Az íjásznő című egy méter magas bronzszobra. Egy pillanatra úgy tűnt, ez a vállalása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat városa nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az íjásznő 3,5 méteres bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art decós eleganciájú, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát. Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, az általa már korábban is gyakorolt festészet felé fordul. Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlan egymáshoz érlelődött világától. Számára a festészet ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítőjévé, amely első intenzív festői periódusában néhány drámai hangvételű művet eredményez (például A barokk város és A mélyben című). Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). 1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, s készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve, a Marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport „a páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött”. Sajnos, ez az akkor mindenképpen újszerű, de köztereinken máig is ritka, öntörvényű és modern szellemiségű alkotás jelenleg kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a város egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”.
Kulcsár Béla szobrászi és immár ezzel párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére, felfelé ívelt. 1975-ben a szárhegyi Barátság művésztelepen hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményében gyönyörködteti látogatóit. Kulcsár Béla fiatalon, alkotóereje teljében, 47 évesen huny el szívinfarktusban az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva vállalta a legnehezebbet, látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Megpróbálva – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázta a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére kiírt pályázatot. Amit meg is nyert. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. (Eltanácsolt másik pályaműve, amely mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmAradt vázlatok alapján.) Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. A tervet az Országos Műemléki Bizottság elfogadta, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, aminek karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jutnia, és hogy november 25-i határidőre kész kell lennie. A hatalom képviselői, a megbízók többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is Bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagy vonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én került sor az emlékmű ünnepélyes avatására. Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzott.
Tegnap megnyílt tárlata megtekinthető október 2-áig keddtől péntekig 10–17, szombaton és vasárnap 10–14 óráig a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében.
Vécsi Nagy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Befejezték munkájukat az anyaországi Hegyköz értékfeltárók
A Hegyköz Kollégium keretén belül hatvan személy dolgozott 2015 őszén és 2016 tavaszán, hogy felleltározzák a Hegyköz értékeit és hungarikumait, ennek eredményét mutatták be szombaton délután a hegyközszáldobágyi Halászcsárda konferenciatermében.
Zsúfolásig megtelt a hegyközszáldobágyi Halászcsárda konferenciaterme 2016 szeptember 9-én, szombaton délután, amelyen az anyaországban létrehozott Hegyköz Kollégium munkatársai számoltak be a térség településein végzett értékfeltáró munkájukról.
Lezsák Sándor a Lakiteleki Népfőiskola vezetője, a Hungarikum Bizottság tagja megnyitó beszédében szólt arról, hogy ezen szervezetek támogatásával 2015. november 20-án vette kezdetét a Hegyköz Kollégium, amelynek küldetése és célja a határon átívelő magyarság értékeinek feltárása, a külhoni magyar értéktár bővítése, és azon értéktár megőrzése a jövőkor számára.
Az adatgyűjtésben hatvan személy vett részt az ország számos egyeteméről érkeztek lelkes hallgatók és tanárok, akik betekintést nyerhettek a határon túli magyarság mindennapjaiba, megismerkedhettek a helyi szpecialítású ételek, italok készítésével, a települést jellemző hagyományokkal, népszokásokkal, nyelvi kifejezésekkel.
A Hegyközben 19 településen dolgoztak, kutattak, leltározták fel közösségi értékeinket: Biharfélegyháza, Biharvajda, Hegyközcsatár, Hegyközkovácsi, Hegyközpályi, Hegyközszáldobágy, Hegyközszentimre, Hegyközszentmiklós, Hegyköztóttelek, Hegyközújlak, Jákóhodos, Micske, Poklostelek, Siter, Sitervölgy, Szalárd, Szentjobb, Tóti és Vámoslázon.
A lelkes kutatók két alkalommal is jártak ezen településeken és végeztek értékfeltáró munkát, 2015 őszén és 2016 tavaszán, amely munkában nagy segítséget nyújtott Dukrét Géza nyugalmazott tanár, helytörténész, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság megalapítója, akit egyben megválasztottak a Hegyköz Kollégium szakmai vezetőjévé is. A tanár úr köszöntőjében két javaslatot is tett a jelenlévőknek, polgármestereknek: – hozzanak létre egy Hegyköz Értéktár Bizottságot, amelynek tagjai javaslata alapján további értékek kerülhetnek be az értéktárba, a másik javaslat pedig a Hegyköz turizmusának fellendítése, hiszen nagyon sok értékünk van, amit érdemes megmutatni másoknak is, ezeket kis füzetekbe összefoglalni településenként.
Szabó Ödön az RMDSZ parlamenti képviselője köszönetet mondott azoknak, akik kigondolták, megszervezték, finanszírozták majd feltérképezték értékeinket, hiszen ezek a mieink, a mi magyar közösségeinkké, „(…) érték ember nélkül nincs ma, érték közösség nélkül nincs és főleg magyar érték magyar közösség nélkül nincs, ügyeljünk tehát magyar értékeinkre” – mondta a képviselő. Ezt követően a Hegyköz Kollégium keretén belül dolgozó érték feltáró csoportok tagjai két részben, kivetítős előadásban mutatták be a településeken végzett munkájukat, a kutatás eredményeit, a településeken munkájukat segítő embereket, különlegességeket, érdekességeket, majd elemezték az általuk tapasztaltak alapján a település előnyeit, hátrányait, és a kínálkozó lehetőségeket.
Az előadás első részének kezdésekor és befejezésekor a Kunsági Táncegyüttes mutatkozott be a jelenlévőknek verbunkosokkal, csárdásokkal, míg a második rész kezdésén és befejezésén Mészáros Eszter Henrietta tanuló, hegyközcsatári népdalénekes előadásának tapsolhattak.
Zárszóként Lezsák Sándor, aki a Magyar Országgyűlés alelnöke is, megköszönte, mindenkinek a segítséget, a munkát, a településeken megszólított személyek hozzáállását, majd idézett Eszterházy nádortól, aki többek között azt mondta: „Őrültség semmit sem tennünk, ha mindent nem tehetünk is” – idézte Lézsák Sándor a nádor szavait.
A rendezvény állófogadással ért véget, amelyen az érintett személyek ismerkedtek, barátkoztak, hiszen a bemutatón látottakat hasznosíthatja mindenki saját közösségében.
Tóth Zsigmond
erdon.ro

Bekecsalji múltkövetés
Bekecs alatt Nyárád tere – ezzel a címmel jelent meg egy vaskos és rendhagyó monográfia, melynek írója, a Marosvásárhely környéki falvak egyik kiváló ismerője, a nagyernyei születésű Nemes Gyula, aki korábban több falumonográfia – Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd – szerzőjeként vált ismertté. Bögözi Attila könyvismertetője.
Ezúttal a szerző Marosvásárhelytől távolabb eső vidéket térképezett fel, s mint a kötet alcíme is mutatja – Csíkfalva község története – a Nyárád-mente egy olyan településének monográfiáját írta meg, amely a folyó felső szakaszán, a Nyárád-menti dombvidék alterületén helyezkedik el.
Valaki megjegyezte, hogy az 5-ös szám bűvösen kötődik a településhez, hiszen a Nyárád-mente központjának számító Nyárádszeredától levő 5 kilométeres távolsága 5-tel megszorozva adja a községközpontnak a megyeszékhelyig mért távolságát, de az ötösök számmisztikája nem merül ki itt, mert 5 település alkotja a községet, melynek 5 iskolája, 5 óvodája és 5 kultúrotthona van. És el ne feledjem, Balogh István polgármestert idén ötödik alkalommal választották újra tisztségébe.
Nos, ha a felsoroltakról mit sem hallott a vidéken nem járt idegen, arról esetleg tudhat, hogy erre vezet a „Só útja” elnevezésű turisztikai útvonal, amelyet egy helyi vállalkozó a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központtal közösen épített ki, s a hazaiak mellett főleg Hollandiából, Belgiumból, Svájcból érkező turistacsoportokat vonz. Ugyancsak itt halad át az Ausztriából Csíksomlyóra vezető „Mária útja” zarándokút is.
Egyetlen kötetbe összegyűjtve olvasható a vidék monográfiája, amely több száz oldalon mutatja be a felső-nyárádmenti kisközség múltját, életét. Balogh István polgármester szerint a könyv fontos állomás Csíkfalva életében, hiszen forrásértékű és hiánypótló, annál is inkább, mivel ez idáig nem készült ehhez hasonló munka, amely összegyűjti, rendszerezi a községgel kapcsolatos információkat.
Maga a szerző elismerte, falutörténet írására általában olyan személyek vállalkoznak, akiket a szülőfalu vagy a választott lakhely története vonz, a szűkebb szülőföld megismerésének a gondolata motivál. Ő ugyan nem született Csíkfalván, s bár erős szálak kötik a településhez, mindvégig tudatában volt annak, hogy sok leendő olvasója többet tudhat szülőfalujáról, vagy választott lakhelyéről, mint ő, ám remélte, sikerül sokak számára új ismereteket közzétenni. Nemes Gyula tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, inkább tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárád-mente egészének egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondó települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes eligazodik.
Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan „lennebbiek” a felső Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember. Balra be, Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949-50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek.
Maros megyeben, a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József, Vadasd 1949. augusztus 7., Kacsó István, Nyárádszereda 1949. augusztus 10., Remus Brustur, Maroslekence 1949. augusztus 12., Kiss István, Vadad 1950. július 21., Viorel Bihoreanu, Mezőbodon 1950. augusztus 2., Lăluţ Remus Marosoroszi 1950. augusztus 3., Nagy László, Udvarfalva 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csak Vadadban állítottak emléket a kommunizmus áldozatai közül egynek.
Az 1989-es rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba Nemes Gyula. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt, a székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épület 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg!) 1787-ben, majd 1948-ban vált ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek előtt nem volt titok, eredetileg magyar templom volt…
Azt is kevesen tudják, hogy nyomda működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfanyomda egyediknek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, de mint a szerző a Marosvásárhelyi unitárius templomban tartott könyvbemutatón mondta, a nagy kihívás mellett mindvégig élmény volt a község története után nyomozni, és életre szóló emlékek mAradnak számára a gyűjtés, kutatás során szerzett élmények is. Kiemelte még, hogy munkája során nagy segítségére volt a néhai Simó Attila unitárius lelkész hagyatéka, aki 1946-tól 1981-ig szolgált Nyárádszentmártonban, mindent feljegyzett, megőrizte az egyházi jegyzőkönyveket, a levelezéseket, rendszeresen fényképezett, a kötetben levő 300 fekete-fehér fotó zömét is ő készítette. De ahogy az embert, úgy a könyvet sem singgel mérik. Ennek a kötetnek az értékét sem a több mint 300 fotó, vagy a félezer oldal terjedelem adja, hanem az, ami az ötszáz oldalon sorjázik. Az pedig nem más, mint a Nyárád-mente és általában, Erdélyország lakóinak története – egyetlen település történetére felfűzve.
S ez az, ami ebben a kötetben a hagyományos falumonográfiákon túlmutat, és amiért az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is méltán számíthat.
erdelyiriport.ro

Megnyitotta kapuit a Márton Áron Tehetséggondozó Központ Csíkszeredában
A tanévkezdés napjára időzítették a Csíkszeredai Márton Áron Tehetséggondozó Központ avatási ünnepségét. A Stadion utcai kollégium és lelátó építéséhez tavaly nyáron fogtak hozzá, egy év után költözésre kész, impozáns épület előtt vághattak szalagot a hétfői avatóünnepségen.
Az Futball Klub (FK) Csíkszereda focistái, a kollégium leendő diákjai és azok szülei, hozzátartozói, illetve egyházi és világi vezetők, valamint a magyar kormány képviselői gyűltek össze hétfőn délután, hogy felavassák a Márton Áron Tehetséggondozó Központ. A városi sportpálya mellé épített négyszintes épületben kollégium, étkezde, lelátó, öltözök és egyéb kiszolgáló helyiségek, valamint sportorvosi rendelő kapott helyet. A tehetséggondozó központot a Bethlen Gábor Alapon keresztül, a magyar állam támogatásával építették, működtetését közösen az FK Csíkszereda és a Szent Kereszt Plébánia vállalták.
„Ezt jól kifociztuk magunknak” – fogalmazott ünnepi felszólalásában Szondy Zoltán, az FK Csíkszereda elnöke, majd köszönetét fejezte ki a támogatóknak és a felcsúti barátaiknak, mert szerinte a baráti kapcsolatok hozták létre ezt a létesítményt. Mint kifejtette, 2013-ban kötöttek együttműködési megállapodást a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiával, akkor álmodták meg a kollégium létrehozását is. „Meg kell becsülni a befektetett munkát, és tenni kell azért, hogy minél többen akarjanak a tehetséggondozó központ részesei lenni, és még sikeresebbek lenni” – tette hozzá.
A magyar kormány képviseletében Szabó Tünde, az Emberi Erőforrások Minisztériumának sportért felelős államtitkára szólt az ünneplőkhöz. „Igyekszünk mind stratégiai partnerként, mind biztos támaszként segítséget nyújtani a székelység részére, éppen ezért a magyar kormány fontosnak tartja támogatni a határon túli magyarság identitásának megőrzését és megerősítését, anyanyelvének, kultúrájának ápolását és rokoni kapcsolatainak fenntartását” – emelte ki az államtitkár. Hozzáfűzte, a magyar kormány jó úton halad akkor, amikor a gyermekek jövőjében látja a siker kulcsát, és jól jár el akkor is, amikor a sport életre szóló megkedveltetését és a rendszeres testedzést tartja kiemelkedő céljának. „Ezúton gratulálunk Székelyföldnek a fejlesztésekhez és kívánom, hogy a Csíkszeredai futballklub vezetőségének kívánsága váljék valóra, és 2019-ben vagy már hamarabb az első osztályú bajnokságot nyerjék meg fiatal tehetségeikkel” – hangsúlyozta Szabó Tünde.
Mészáros Lőrinc, a magyarországi Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia elnöke ünnepi beszédében kifejtette, 3-4 évvel ezelőtt döntötték el, hogy nyitnak határon túlra, és szakmai partnereket keresnek labdarúgás terén, így esett a Csíkszeredai klubra a választásuk. A Márton Áron Tehetséggondozó Központ kapcsán úgy fogalmazott, hogy egy ilyen létesítmény nagyszerű dolog, a fiatalokért épült, amelyért nekik is tenniük kell. „Nem titok az sem, hogy szeretnénk, hogyha a legtehetségesebb gyermekek Magyarországon, a Puskás akadémiánál folytatnák pályafutásukat” – fejezte ki reményét az elnök, aki magánemberként jelentős összeggel támogatta a Márton Áron Tehetséggondozó Központ létrejöttét.
Pro Urbe-díjakat adtak át
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szerint Székelyföld egy pompás kollégiummal gyarapodott, később pedig arról beszélt, hogy reméli, innen kerül ki a következő Bölöni László tehetségű labdarúgó. Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere és egyben az építkezés projektmenedzsere arról beszélt, hogy sokan megkérdőjelezték még a kollégium építésének kezdetén, hogy összefér-e a sport és a tanulás, utalva arra, hogy az épületben kollégium és lelátó is helyet kapott, illetve az FK Csíkszereda focistáinak és a helyi középiskolások diákjainak szolgál egyszerre bentlakásul. „Ezt a kérdést az, aki fiatalon sportolt és tanult, az nem fogja feltenni, a sportnak és a tanulásnak együtt kell lennie” – hangsúlyozta a polgármester. Ünnepi beszéde végén Pro Urbe-díjjal tüntette ki Mészáros Lőrincet, a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia elnökét önzetlen támogatásáért, valamint Szondy Zoltánt, a Futball Klub Csíkszereda elnökét, a Csíkszeredai labdarúgás fellendítéséért.
Az ünneplő felszólalók sorát Darvas Kozma József, római katolikus esperes követte, aki kiemelte, hogy Márton Áron püspök nevét viseli a központ, a neve kötelez. „Törekedni kell, hogy hitünkben erősek, erkölcsünkben tiszták, identitásunkban, magyarságunkban szilárdak legyünk” – intette óva a kollégium leendő lakóit, akikre a hargitafürdői Pálos rend is felvigyáz majd.
Az avatóünnepség végén Tamás József püspök megáldotta a létesítményt, majd ezt követően ünnepélyesen átvágták a magyar nemzeti színű, valamint a vörös-fekete színű szalagot. Ezután a résztvevők beléphettek az épületbe, és megtekinthették a lelátót is. Az avatóünnepségen a Művészeti Népiskola valamint a Nagy István Művészeti Szakközépiskola közös zenekara tartott rövid zenés előadást.
Székelyhon.ro

A román betörés Háromszéki emlékezete
Románia ünnepi „színjátékkal” is emlékeztetett arra, hogy a román hadsereg száz évvel ezelőtt, az antanttal területszerzés reményében kötött titkos megállapodás alapján 1916. augusztus 27-én betört Erdélybe, annak magyar lakosságát menekülésre kényszerítve. Célja Erdély és az Alföld Tiszáig terjedő részének megszerzése volt.
A hadüzenet pillanatában a Kárpátok szorosain, hágóin – Orsovától a Tölgyesi-hágóig – az előnyomuló románok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Alcsíkba az Úz völgyében, a szomszédos Csobányos-patak mentén, Háromszékre Sósmezőn és onnan az Ojtozi-szoroson át Bereck és Kézdivásárhely felé. Putna völgyéből Ozsdola volt a legközelebbi célpont, a Musa-hágón át a Zernye fűrésztelep, majd Gelence volt az útvonal, Kommandóról Kovászna, majd Kézdivásárhely, illetve Sepsiszentgyörgy felé, a Bodzai-szoroson Magyarbodza, s onnan Nagyborosnyó irányába, a Tömösi-szoroson Brassó felé nyomultak a román csapatok.
A betörést megélők feljegyzései
A betörés és az ezt követő események történelmi leírása közismert, de az azt megélők emlékei, feljegyzései, naplói alapján történő tanulmányozása adatgazdagságuk miatt még ma is újdonságokkal, érdekes részletekkel szerezhetnek meglepetéseket. Elég, ha itt a Székelyföld című folyóirat ez évi augusztusi számával példázódunk, mely teljes anyagát épp az erdélyi betörés eseményeinek szenteli, vagy ha a Sapientia Magyar Tudományegyetem ez alkalommal szervezett kétnyelvű szimpóziumának tárgykörét tanulmányozzuk.
Az alábbiakban a Háromszéki betörés néhány vonatkozását kevésbé vagy egyáltalán nem ismert idézettel próbálom árnyalni, érzékeltetni az olvasóval a történtek lakosságra gyakorolt mélyen megrázó hatását. (Itt jegyezzük meg, hogy a Sepsiszentgyörgyi megszállás napjairól Balázsovits Sándor gyógyszerész naplójából tudhatunk meg érdekes részleteket. A naplóról a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című 2011. évi évkönyvében Nagy Szabolcs tollából olvashatunk tanulmányt.)
Dimény Jánosék a legelőn voltak
A világháborúban őrvezetőként szolgáló, rétyi származású Dimény János a hadüzenet napján néhány bajtársával együtt mezőgazdasági munkálatokra kapott szabadságát töltötte otthon. Visszaemlékezéseiben olvashatjuk:
„… Augusztus 27-én vasárnap este édesanyámhoz mentem haza tisztálkodni és látom, hogy egy repülőgép kereng Komolló felett. Ez a repülőgép nekem nagyon gyanús volt, hisz ide a legközelebbi front is nagyon messze volt… Úgy terveztük, reggel megyünk sarjú kaszálni, el is indultam a rétre. Mikor a vizen átmentem, hallok két ágyúdörgést Bodza felől… Alig tíz percet kaszáltam, hát a faluban hirdetnek, hogy kiütött a háború az Osztrák Magyar Monárkia és Románia között és azonnal meneküljön mindenki… Édesanyám sírt, én vigasztaltam, ne sírjanak, mAradjanak idehaza, ne meneküljenek el. Én katona vagyok, nekem menni kell. Nem mAradunk, mindenki készül, mi is megyünk. Akkor éjjel megháltunk az oltszemi réten, az egész falu menekült. Nagy szekértáborok voltak, másnap elértünk a Hatodon keresztül a nagybaczoni méhes kertbe. Az uton tovább menni nem lehetett, az asszonyok sírtak. Édesanya, mi indulunk most vissza. Mikor látták a többiek, egy részük megtért, így a falunak több mint fele visszatért. Mi, akik katonák voltunk, egy kicsit féltünk, hogy nehogy fogságba essünk, de azért a szekereket még hazakisértük. A román katonák már megjárták volt a falut, de kimentek, üres volt a falu. Másnap korán reggel keltünk, s kezdtünk készülődni… este felé indultunk Angyalos felé. A román csapatok előőrsei előttünk haladtak el, egy csapat lándzsás Szentgyörgy felé haladt, egy másik Besenyőtől Angyalos felé tartott... Megvártuk, amíg elhaladtak, aztán indultunk Angyalos, Gidófalva, Körispatak felé. Körispatakon megháltunk, reggel korán a Vadason keresztül Középajtára értünk, innen Mikósvárra, ahol megháltunk. Másnap aztán több falun keresztül Homoródkőhalomba értünk, itt már nagyon sok német és osztrák-magyar csapat volt, akik készültek a román előnyomulást megállítani…”
Sepsiszentgyörgy kiürült
A Budapesten megjelenő Az Est című napilap 1916. szept. 6-i számának beszámolója szerint a mintegy tizenegyezer főt számláló Sepsiszentgyörgyön ötszáznyolcvanhárman mAradtak vissza. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó községeket ért károkat összegző esperesi jelentés szerint az egyházmegyéhez tartozó harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők jó része még a megszállás alatt visszatért, illetve háromból eleve nem menekültek el nagy számban.
Dr. Király Aladár megyei alispán 1917. jan. 20-i jelentésében így emlékezik:
„1916. aug. 28-án fél egy órakor Gábor Péter szolgabíró azzal költött fel lakásomon, hogy a románok betörtek a vármegyénkbe. Azonnal felöltözködtem, feljöttem a vármegyeházához, gondoskodtam arról, hogy... a sepsi járási, a Sepsiszentgyörgy városi tisztviselők készenlétben legyenek és reggel 9 órakor a betörés körülményeire vonatkozóan kérdést intéztem távbeszélőn a helybeli csendőrszárny parancsnoksághoz. Ez a szomorú hír valódiságát megerősítette, és egyben távbeszélőn értésemre adta azt is, hogy a románok több oldalról törtek be a megyébe, hogy a Tatárszoros, a Kisbotán és Musatelepen levő, körülbelül 40-40 főből álló őrségünket az ellenség elfogta, és Bodza-Krasznatelep lángokban áll. Ezen értesítés alapján fél 2 órakor a m. kir. belügyminiszter úrhoz távbeszélőn jelentést tettem és egyben a kormánybiztos úrral is összeköttetést kerestem. A belügyminiszter úr nyomban rendelkezett az államjavak biztonságba helyezésére vonatkozóan, elrendelte a fontosabb közigazgatási iratok, értékek biztosítását és azzal, hogy a kiürítés tekintetében később fog intézkedést kiadni. Kérésemre kilátásba helyezte, hogy a menekülő közönség részére körülbelül 1000 vasúti kocsit fog rendelkezésre bocsátani... S elindult a menekülők áradata… ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő elé, alig alig mentve meg valamit, hátrahagyva minden vagyonát, dús termését, ősi házát, apái temetőjét a martalócoknak. Én augusztus 28-án du. 6 órakor hagytam el Sepsiszentgyörgyöt... Balavásáron útközben sikerült a kormánybiztossággal távbeszélőn összeköttetésbe jutni s így tudtam meg, hogy Békés megyében kell letelepednünk.”
Pusztítottak, raboltak
A jelentéséből azt is megtudjuk, hogy „az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el. Hasonlóan a szövetséges német hadsereg is… Állatállományunk tönkrement. A menekülés alkalmával elszállított állatok elhulltak, vagy olcsón túladtak rajtuk, az itthon mAradtat pedig az ellenség elvitte, leölte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, a hadsereg állandóan requirálja.”
Végh Endre, a Székely Mikó Kollégium rajztanárának feljegyzése a fentiekre rádupláz: „...a termést pusztította és rabolta az ellenség, erőszakkal veszi el szövetségesünk, saját katonaságunk is rabolta, az itthon mAradtak megrabolták az elmenekültek gabonáját, s mikor a menekültek visszatértek, hogy ne kerüljenek az igazságszolgáltatás kezére, a gabonát mázsaszámra a patakba, a folyóba öntötte.”
Az alispán kitér a román katonaság és a helyi románság közötti viszonyra, és a katonák tetteire is: „Az oláh papok és tanítók – 2-3 kivétellel – mindebben előljártak, még a lopások, fosztogatások irányításánál is, mire bizonyíték, hogy az ellopott tárgyak jelentékeny része az oláhok által lakott vidékeken van. A megyénkben lakó oláhság... a bevonuló ellenséget örömmel fogadta, felvirágozta, ünnepelte, sok helyen pedig a bevonulásnál vezette. Részt vett az ellenség által szervezett táncmulatságokon, népünnepélyeken. Rávezette azt polgártársai vagyonára, segédkezett a középületek, gyárak lisztraktárak feltörésénél. Árulkodott az itthon mAradt magyarságra és állandóan rettegésben tartotta azt az ellenséggel való folytonos érintkezésével
A köpeczi honvéd emlékoszlopot meggyalázták, összetörték, s körülötte oláh papok, tanítók jártak körtáncot. Az árapataki, hidvégi, szászmogyorósi és ágostonfalvi hidakat felégették, részben felrobbantották. A kökösi Gábor Áron híd vasszerkezetét felrobbantották, az Ojtoz patakán és a Brassó–Bodzakraszna útvonalon számos hidat megsemmisítettek. Bereckben, Sósmezőn, Rétyen, Kézdivásárhelyen mintegy 200 épületet égettek fel.”
Sepsiszentgyörgyről vonatokat nem indítottak
Sepsiszentgyörgy megyei főjegyzője, dr. Béldi Pál és dr. Demeter Gyula másodfőjegyző Az Est szerkesztőségének közlésre küldött beszámolójából idézünk: „A váratlanul ért oláh orvtámadás virágzó székely otthonunkat, Sepsiszentgyörgy szintiszta székely várost éjjeli nyugalmából verte fel. A hajnali óráik bizonytalansága után reggel 6 óra tájban vette a közönség a felsőbb helyről jött rendelkezést a kiürítésre vonatkozólag, mely szerint három óra alatt a várost el kell hagynia. Sepsiszentgyörgy város közönségének nagy részét a vármegye székhelyén kereskedők s iparosok teszik ki s központján elhelyezett hivatalok tisztviselői s kultúrintézmények hivatalnokai, s a közönség alig egy negyed része foglalkozik földműveléssel. Ezt előre kell bocsátani azért, mert a kora reggeli órákban a város lakosságának háromnegyed része a vasúti állomásra tolult vonaton remélvén a továbbításukat. Köztudomású, hogy Sepsiszentgyörgyről – még ma is közelebbről nem ismert okból – vonatokat nem indítottak, a közönséget azzal utasították vissza, hogy »ma vonat nem indul«. Elképzelhető a podgyászokkal kihurcolkodott közönség rémülete arra a gondolatra, hogy tengelyen, fuvarokkal kell menekülnie, mikor a fuvarosokra a földművelő lakosságnak magának is szüksége volt, s már elterjedt a híre annak, hogy a fuvarok még a közjavak elszállítására sem voltak elegendők, s hogy a közeli földvári állomásig 1000 koronákat kínáltak egy bérkocsinak. Csak így lehet megérteni, hogy mindenki igyekezett a podgyászt redukálni, s a lakosság legnagyobb része a legszükségesebb ruházatokat is visszahagyta s gyalog indult a nagy útnak, s ha valamit még magával hozott, azt útközben fáradtságtól megtörve dobta el magától. Így magyarázható az út szélén heverő csomagok, utazótáskák s batyuk sokasága. S mintha a sors kétszeresen verte volna székelyeinket, aki útközben elérte a vonatot, a felszálláskor hagyta el csomagjait, hogy a túlzsúfolt vonatokon bár személyének helyet könyörögjön a már a kocsin podgyásszal elhelyezkedet utasok között…”
Meneküljünk, mert jő az ellenség!
Jakab István zajzoni születésű tizedes és katonatársai frontszolgálat közben szereztek tudomást a történtekről. Naplójában 1916. augusztus 28-ról így ír:
„…hogy megérkeztem, bementem a József kaszárnyába, utána összejártam az egész várost, minden meg volt zavarodva az új hírre, hogy az oláhok betörtek Erdélybe, talán épp ezekben az órákban tör be az oláh hadsereg Erdélybe, ezekben az órákban kondult meg a vészharang sokaknak, meneküljünk, mert jő az ellenség, ekkor szedte össze magát az én jó anyám és menekült ő is, ott hagyva mindent mije volt, ugyan nem sokat, hisz szegény asszony özvegy, a gazdaságot el nem lopják, nem ez vitte őt, hanem a magyar érzelme, nem tűrhette az ellenséget és még félt is, mert az a hír járt a nép száján, előre jönnek a muszkák, ezek meg veszedelmes népek visszagondolva a 48-as időkre, miket az öregek meséltek úgy téli estéken.”
1916. szept. 4-i keltezéssel pedig így folytatja:
„...raporton kértem szabadságot Pestre a szülőm után érdeklődni, hír szerint a románok elfoglalták Brassót és vidékét, erősen nyomulnak előre, csupa bocskorban…”
A szintén rétyi Kovács László tizedes 1984-ben írt visszaemlékezésében kitér a hadszíntereken az erdélyi katonák egyre eluralkodó, szülőföldjük felszabadításáért harcolni kívánó követeléseire:
„...más nap jött a bévagonérozás olyan hatalmas szerelvény állt elé, hogy elöl is hátul is két mozdony állt. Irány Erdély, de mikor elindult nem Erdély, hanem az olasz front az irány, megvolt a nagy zavargás puskatussal és gyalogsági csákányokkal mind beverték a vagonok oldalát.
A leibaki (Leibach – ma Ljubljana, Szlovénia fővárosa – J. Á. megj.) állomásnál kiszállt az egész legénység, nem tovább, vissza innen Erdélybe, Isztriát védje meg az osztrák, hangzott a kiabálás, mi Erdélyt kell védjük a románok ellen ….. Jött egy tábornok, tartott egy nagy beszédet, hogy lemegyünk a frontig, ott az ezredet kiegészítik és onnan le fognak vinni Erdélybe, a tisztjeink is rajta voltak, a századunk parancsnoka egy Kézdivásárhelyi Bors nevű főhadnagy aszongya, nem megyünk, a századját sorakoztatta, a sínekre fektette és ő feküdt elöl. Őrnagy úr mehet, mi nem megyünk, itt mAradunk. A tábornok kijött az állomásra, több törzstiszt itt megint nagy buzdító beszédet mondott, Bors főhadnagyot körülfogták, úgy beszéltek neki, míg ö is bele egyezett, az összetört vagonokat kicserélték és ujra bévagonéroztak...”
A megszállás utolsó órái
Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai szeptemberben indították az ellentámadást. Az idegen megszállást előbb a nagyszebeni (szeptember 25–29.), majd a Brassói csata (október 5–7.) pecsételte meg. Kelemenné Zathureczky Berta Sepsiszentgyörgyi író, a háború alatt önkéntes betegápoló, a helyi Vöröskereszt alelnöke naplójában a megszállás utolsó óráit idézi:
„Október 10. Az Olt hídjától Kilyénig van felállítva a visszavonulást fedező román hadsereg. Tűzérségük nincs. A távolban dörögnek a nehéz ágyuk,….. Ebbe beleszól az Olt-menti malomból a városnak irányított román fegyverek kattogása, a huszárkarabélyok ropogása, a vágtató lovak dübörgése. Solymossy kapitány olyan eréllyel, olyan tűzzel vezeti az ő huszárjait, hogy az ellenség tévedésbe jő és több századnak minősíti őket. Erre a „román sasok” szép csendesen elrepülnek a határról.
Október 11. Ma délelőtt megszólalt a harang a katolikus templomban, hírdetve Isten jóságát és kegyelmét….. Dícsőség az Úrnak a magas egekben, ki visszaadott nekünk téged, te áldott Székelyföld!”
József Álmos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egyszerre négy helyszínen olvasnak fel a Fiatal Írók Szövetségének meghívottai
Négy városban, Budapesten, Pozsonyban, Kolozsváron és Újvidéken egy időben zajlik pénteken, romániai idő szerint 19 órától a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett FISZ Karaván.
Az eseményen a régiók jeles szerzői és a FISZ fiatal alkotói fognak felolvasni, a különböző helyszínek pedig virtuálisan (egy-egy kivetítőn) kapcsolódnak össze, így mind a négy helyszín közönsége bepillanthat a többi helyszín eseményébe is. A felolvasások a világhálón is követhetők lesznek.
A Fiatal Írók Szövetsége közleményében kitér arra is, hogy eddigi történetük során is komoly szakmai figyelmet fordítottak a határon túli magyar irodalmak működésére.
A Budapesti Kelet Kávézó és Galériában Balázs Imre József, Gál Soma, Kabai Lóránt, Purosz Leonidasz és Szőllőssy Balázs, a Kolozsvári ulgakov Irodalmi Kávéházban André Ferenc, Bajtai András, Hyross Ferenc, Horváth Benji, Kulcsár Árpád és Visky Zsolt, a Pozsonyi Magyar Intézetben Bödecs László, Csehy Zoltán, Korpa Tamás, Szalay Zoltán, Száz Pál és Tőzsér Árpád, az újvidéki Forum Házban pedig Ayhan Gökhan, Bíró Tímea, Fehér Miklós, Izsó Zita, Jódal Kálmán és T. Kiss Tamás olvas fel műveiből.
Krónika (Kolozsvár)

Önkéntes gyűjtőmunkával feltérképezett sírkeresztek
A közel kilencszáz sírban több mint 1900 elhunyt nyugszik a csíkszentmártoni temetőben – derül ki a csíkcsekefalvi Vitos Antal által összeállított tanulmányból, amelyben a helyi temető és templomkert sírfeliratait vette számba.
A csíkszentmártoni temető és templomkert sírfeliratait térképezte fel a csekefalvi Vitos Antal, a begyűjtött adatokat kiadványba foglalta össze, amelyből egy példányt a helyi plébánia rendelkezésére bocsájtott – hívta fel a figyelmünket a rendhagyó munkára Vakaria Béla helyi plébános.
Fellapozva a feljegyzéseket érdekes információkra bukkantunk, így felkerestük a tanulmány készítőjét is. Vitos Antal érdeklődésünkre kifejtette, tavasszal érzett egy belső késztetést arra, hogy összeállítsa a temetőben és templomkertben nyugvó halottak névsorát. Mivel rokkantnyugdíjas, ideje engedte, hogy több hónapon át vizsgálja a kereszteket, feliratokat, sőt szükség esetén a régi kőkereszteket meg is tisztította, hogy kiolvashassa az azokra írtakat. Mint fogalmazott, míg más hívek rendszerint munkával, adományokkal támogatják az egyházközséget, ő egészségi állapota miatt ezt nem teheti meg, így ezzel a munkával próbált segíteni.
Kiemelte azt is, hogy a gyűjtőmunka során jött rá, hogy nem tudja a teljes névsort összeállítani, mivel sok elhunyt neve már, illetve még egyetlen sírfeliraton sem szerepel – így az elkészült névsort részlegesnek tekinti. Az adatok begyűjtéséhez kora tavasszal fogott hozzá és a nyárig járt ki a temetőbe anélkül, hogy testvérén kívül bárki tudott volna elképzeléséről. A hangsúlyt elsősorban a régi sírkeresztek feliratainak megörökítésére helyezte. Látva az érdekesebbnél érdekesebb feliratokat, úgy döntött, hogy témakörökként csoportosítja majd a feliratokat.
Így az írógéppel megírt tanulmányban a régi sírkövek, kripták feliratai mellett bekerültek többek között a különleges, a legrégebbi, a régi papi sírok, a fiatalon elhunyt szülőanyák, a gyermekek, a gyilkosságok áldozatainak emlékére állított kőkeresztek feliratai is.
Vitos Antal továbbá összegyűjtötte a kiolvasható sírfeliratokon szereplő száz ritka családnevet és ötvenöt ritka keresztnevet, a feliratokról megállapítható leghosszabb özvegységekre is rávilágított, amelyek 41–59 év közöttiek voltak. A dolgozatban ugyanakkor külön szerepel az ugyanabban az évben elhunyt 23 házastárs névsora, illetve annak a két házastársnak a neve, akik egy évben születtek és azonos évben haltak meg.
Továbbá azt is megtudhatjuk a feljegyzésekből, hogy a temetőben nyugszik Gergely Péter – a csíki Matuzsálem, aki 1885-ben született és 1988-ban hunyt el, illetve Illés Miklósné Nagy Ilona – aki átélte a XX. századot (1900-ban született, 2000-ben temették el). Mindezek mellett pedig arról a három rekordszámú halottat befogadó sírról is olvashatunk, amelyekben hét-hét halottat helyeztek örök nyugalomra 103, 92 és 79 év alatt.
A tanulmány összeállítójától azt is megtudtuk, hogy vizsgálódása alatt a temetőben és templomkertben összesen 883 megjelölt sírt számolt össze: 603 síremlékkel, 122 kőkereszttel, 122 vaskereszttel, 19 fakereszttel, 12 sírkőlappal, 3 kopjafával és 2 kriptával jelzettet. Ehhez pedig hozzáadódik a jelöletlen sírok száma. A sírfeliratok alapján 1907 halott – 1052 férfi, 855 nő – végső nyughelye a szentmártoni temető. Ehhez is hozzászámolandók azok is, akiknek neve már nem szerepel a sírköveken, illetve akiknek a számláláskor még nem volt feltüntetve.
Bárki elolvashatja
Beszámolója során Vitos Antal többször rávilágított arra, hogy nem szakszerű kutatást végzett, csak saját meglátásai alapján rendezte a begyűjtött információkat. Tette ezt azért is, mert ahogy az évek telnek, egyre nehezebb kiolvasni a feliratokat, a lejegyzett információk azonban fennmAradnak, a következő generációk számára hasznosak lehetnek. A sírhelyek könnyebb felismeréséért részekre osztotta a temetőt, a harangozói lakot, az anyakeresztet, illetve a két kriptát véve viszonyítási pontnak – így a leírtak alapján bárki rátalálhat a bemutatott sírokra – avatott be a Vitos Antal. Hozzátette, amikor az első példányt átadta a helyi plébánosnak, az azt javasolta, tegyék közkincsé. S habár nem ellenzi az ötletet, erre nem tud áldozni, de aki kíváncsi az összeállításra, annak szívesen odaadja a másodpéldányt.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro