December 1. arcai
December 1. a legnagyobb román állami ünnep. A történelemmel valamennyire is tisztában levő magyaroknak gyásznap, Erdély elcsatolásának napja, mely számunkra legfeljebb a gyulafehérvári ígéretek be nem tartását, a román szószegéseket idézi, hogy finoman fogalmazzunk, mert ha az akkori ígéreteknek 92 év alatt érvényt lehetett volna szerezni, akkor a romániai magyarság ma minden szintű autonómiával rendelkezne.
1918. december 1-je indította el azt a folyamatot, amely az első és a második világháború után a Magyarországra kényszerített békediktátumok révén nemcsak Székelyföldet kebelezte be, hanem etnikailag homogén határ menti országdarabokat is elcsatolt az ott élő lakosság beleegyezése és megkérdezése nélkül. A december elsejei ünnep a magyarság többsége számára provokáció, jelenlegi tartalmával és formájával a két nemzet közti jó viszony megrontója, s ezen a tényen nem változtatnak sem az esetleges politikusi nyilatkozatok vagy a nemzeti érzelmeiket elfojtó érdekemberek alkalmi megnyilvánulásai, a Kempinski szállóbeli, illetve a Cotroceni-palotában megesett pezsgős koccintások sem. Ezek legfeljebb a magyarság ellenszenvét és rosszallását váltják ki. A december elsejei ünnep románokat és magyarokat egyaránt provokáló tényére két friss példa: Alföldi Róbert szállásadási kísérlete a román nemzeti ünnepnek a budapesti Nemzeti Színházban, ami az egész magyar szellemi térben visszatetszést szült, és a szélsőségességet indukáló másik példa az erdélyi magyarság fekete vasárnapjának városában, Marosvásárhelyen a szélsőségesen magyarellenes Noua Dreaptă kivonulása a magyar "irredentizmus" és "sovinizmus" ellen. Az ünnep eme negatív hozadékaival szemben érzelmeinkhez szóló és rokonszenves Mădălin Guruianu háromszéki román liberális politikus állásfoglalása a december elsejei ünnepség kérdésében, aki ezt a napot a román nemzet ünnepének tartja, bárhol is éljenek tagjai, Moldovában, Bukovinában vagy a nagyvilágban; országos ünneplés számára azért véli alkalmatlannak, mert minden állampolgár bensőséges ünnepének is kellene lennie, márpedig december 1., különösen a magyarság számára, nem az. Ne legyünk naivak, a román alkotmányt nem fogják megváltoztatni egy ellenzéki politikus nemzeteket egymáshoz közelítő véleménye folytán, de számunkra jóleső érzés ezt tudomásul venni, hisz érzékeli, a magyarokat a törökök sem kötelezték arra, hogy a mohácsi katasztrófát ünnepüknek tekintsék, s a románság körében sem váltana ki rokonszenvet, ha Bukarest 1916-os, németek általi elfoglalásának évfordulóin kellene hallelujázniuk
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Így veszett el Erdélyország (Díjeső székelyföldi dokumentumfilmnek)
November 23—26. között tizenegyedik alkalommal rendezték meg Lakiteleken a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók Filmszemléjét. A szemlére 83 alkotás érkezett, amelyek közül 28 került a döntőbe. A zsűri ötszázezer forintos fődíját, a Duna Televízió különdíját, valamint a Lakiteleki Béke és Barátság Nyugdíjas Klub által javasolt különdíjat a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila Így veszett el Erdélyország című alkotása kapta.
A lakiteleki rendezvény díszvendége Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr volt, a véle folytatott szakmai beszélgetést Sára Sándor filmrendező, a Duna Televízió örökös tiszteletbeli tagja és Lezsák Sándor költő, a Magyar Országgyűlés alelnöke vezette, aki a sepsiszentgyörgyi dr. Szőts Dánielnek, meglepetésére, a filmben vállalt szerepéért személyesen gratulált. Dani bácsi, a 86. életévében járó háborús veterán nem is tudott arról, hogy a Lakiteleken díjazott alkotó az Úz völgyében, Sepsiszentgyörgyön és egy baróti honvédtalálkozón folytatott beszélgetésüket készülő dokumentumfilmjében történelmi tanúságként és tanulságként hasznosítja, hisz a II. világháborút végigharcoló mikós diák több mint fél évszázada mint élete egyik legnagyobb élményét minden adódó alkalomkor fűnek-fának magyarázza. Kérdezem, hogy mi legyen élete egy másik nagy élménye, mire dedikálva átadja az általa előszavazott kötetet, József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című fotóalbumát, amely a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál jelent meg.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

December 22-ét se feledjük
December 1., a hivatalos román állami és/vagy nemzeti ünnep üzenetének Mădălin Guruianu által kezdeményezett sepsiszentgyörgyi vitáján nem nagyon vettek részt magyarok, mint ahogyan a Noua Dreaptă múlt évi csinnadrattás sepsiszentgyörgyi bevonulására sem voltak kíváncsiak, s ezért csak ők ordibálták és ők hallották azt, amit ők sem hisznek: Székelyföld román föld! De nem álltak be a hazafias zajongók közé a helyi románok sem, ami másképp nem értelmezhető, mint egyet nem értésük kinyilvánítása.
Tulajdonképpen ezt juttatja kifejezésre a nemzeti liberális politikus által szervezett vitafórum is. Sajtóértesülések szerint a december elsejei állami/vagy nemzeti ünnep jellegével kapcsolatosan pró és kontra több vélemény is elhangzott, volt, aki az ünnep- és munkaszüneti nap számára megfelelőnek tartja a december elsejei dátumot, mások Románia és a románok történetének eseményei között hajlandóak lennének más ünnepi fogódzók és alkalmak keresésére. E sorok írója azon csodálkozik, hogy december 22-e állami ünneppé nyilvánítása senkinek sem jut eszébe. A honi történelemnek az a dátuma ez, amelyet Románia lakosainak, a román állampolgároknak nagy-nagy többsége a magáénak érezne — kivéve a kommunista diktatúrához közvetlenül kötődő érintetteket. Ez az, a kommunista diktatúrát elsöprő históriai eseménysort elindító nap, amely az ország egész területét átfogva, a nemzetiségiekkel vállvetve, közös kockázatot vállalva, az egész kelet-európai térségre kiható változást, rendszerváltoztatást eredményezett. Románia félszázados történetében először újraalakulhattak a történelmi pártok, létrejöhetett egy erős magyar érdekvédelmi szövetség. Eszmetörténeti vonatkozásban a szabadság napjának ilyen-olyan nemzeti sallangoktól megtisztított ünnepe is lehetne ez a dátum, mint ahogyan a mi március 15-énk is a szabadság ünnepe, amelyet román barátaink is tisztelettel fogadnak. Erővonalait tekintve ezen mit sem változtat a tény, hogy az egész országot átfogó, népfelkelésnek minősülő mozgalmat a későbbiekben bizonyos csoportosulások és érdekeltségek megnyergelték, igazi értékeit részben devalválták, utána a nacionalista nemzeti hőzöngések is levegőhöz jutottak, s a posztkommunizmus továbbélését is lehetővé tették.
Ez volna az én utólagos hozzászólásom a Mădălin Guruianu kezdeményezte vitához.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A pártalapítások kísértete...
"...kísértet járja be Erdélyt, a pártalapítások kísértete" — parafrazálta a Kommunista kiáltvány elhíresült mondatát az RMDSZ elnöki tisztségét februárban megújítani nem kívánó Markó Béla a nagy médiafigyelemnek örvendő marosvásárhelyi SZKT-ülésen.
Ezzel a hangulatával az EMNT törekvéseihez nehezen illeszthető ítélettel a leköszönő elnök az Erdélyi Magyar Néppárt alapítóinak és a már pártként működő MPP-nek üzent, és a nyomaték kedvéért kérdéseit kérdő mondatokkal is megtoldotta: "megpróbálták egyébként az RMDSZ-en belül is (mármint a pártalapítást — S. L.). Miért nem érvényesítették politikusi akaratukat az RMDSZ-en belül? Aztán kiléptek az RMDSZ-ből, megalapítottak egy pártot, de azt is kiütötték a kezükből. Hányszor kell próbálkoznia valakinek ahhoz, hogy rájöjjön, erre nem alkalmas, nem alkalmas arra, hogy erdélyi magyar politikát műveljen, amely politikának az alapja a tolerancia és nem az intolerancia?" Ebből a szövegből az MPP-re vonatkozó célzásokra most nem figyelek. De e sorok írója történetesen jelen volt azon a Tőkés Lászlóval szemben intoleráns RMDSZ-kongresszuson, amelyen tiszteletbeli elnökségétől megfosztották. Ez alkalommal nem Markó Béla vitte a prímet a Tőkés László elleni politikai koncerten, hanem csapattársai az RMDSZ élén. Ezt csak azért jegyzem meg, mert az RMDSZ-en belüli pártalapítás kísérletének-kísértetének nem volt a szövetség egyetlen időszakában sem sok esélye, ezek a kísérletek legfeljebb a platformok szervezéséig juthattak el, és az egységen belül a sokszínűséget példázták. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez a szöveg is arrébb tereli a figyelmet arról, amit az Erdélyi Magyar Néppárt tervezői az EMNT Határozatában kiemelten kezel: "(...) olyan befogadó gyűjtőpártnak kell lennie, amelyben (...) az erdélyi és az egész Kárpát-medencei magyarság sorsa iránt elkötelezett magyarnak meg kell találnia a helyét, függetlenül attól, hogy korábban melyik magyar szervezet keretében tevékenykedett". A határozat utolsó passzusában — 6. pont — "...olyan jövőbeli választási együttműködés kialakításának lehetőségéről" beszélnek, amely a parlamenti és helyenként az önkormányzati képviseletet szolgálja. Véleményem szerint a most körvonalazódó, az EMNP létrehozása elleni fellépés nem lesz sikeres. Húsz esztendő alatt kialakult egy szervezett szövetségi struktúra, létrejött a kulturális intézményrendszer stb., de a szövetség vezetése olyan külső és belső politikai eróziónak is ki volt téve folyamatosan, a szövetség a kompromisszumkeresésnek olyan pászmáit is elfogadta, amelyek — a kormányzati szerepvállalásokat is beleértve — a szövetség iránti bizalmatlanságot erősítették. Az, amit Markó Béla leköszönő elnök érdemként aposztrofál, jelesen: "az elmúlt húsz év legfőbb tanulsága az, hogy az RMDSZ minden demokratikus erővel együtt tudott működni a romániai magyarság érdekeiért, és ez Magyarország viszonylatában is így van", a visszájára sül el, mert a közvélemény éppen a "minden demokratikus erővel" való lepaktálást rója fel, mert bizonyos "demokratikus erőkkel" kapcsolatosan fenntartásai voltak/vannak. Az utólagos csalódások elkerülése végett figyelembe kell venni, hogy a magyar nemzetpolitika kérdéseiben olyan változások következtek be, amelyek majd a pártválasztási irányultságban is megnyilvánulnak. És természetesen a helyhatósági és a parlamenti választások alkalmával is. A romániai magyarságnak alapvető érdeke, hogy parlamenti képviselete és erős helyhatósági bázisa legyen. Az egymásnak feszülő, egymást pocskondiázó, személyeket lejárató, sokszor eldurvuló és nemtelen kampány megtette a magáét: szóhoz jutnak — ez a demokrácia alapja — azok a gyakran anarchista ötletekkel is előhozakodó személyek, akik eleve ártalmasnak tartanak mindenfajta képviseletet. Amennyiben az új RMDSZ-vezetés nem lesz képes arra, hogy a választási együttműködésnek maga is híve és elszánt akarója legyen, számolhatunk azzal, hogy az ötszázalékos választási küszöböt sem éri el a romániai magyarság. A nemzetpolitikai változásokat a hazai és az anyaországi magyar kapcsolatrendszer építésében is figyelembe kell venni. Lapterjedelmi okok miatt nincs most mód annak kifejtésére, hogy mit jelent az erős európai parlamenti képviselet, és mit az, hogy a magyar országgyűlés, a magyar kormány, a civil szervezetek és intézmények sokasága a nemzetegyesítés és a kisebbségek önrendelkezése, az autonómia iránt elkötelezett. Tőkés László karizmáját figyelembe véve önveszélyes minden olyan kísérlet, amely az ő elhivatottságát kétségbe vonja. A marosvásárhelyi SZKT szerencsére nem csapott át személyeskedésekbe, megelégedett az utalásokkal. Ez biztató jelzés is lehet arra nézvést, hogy a romániai magyarság képes lesz olyan ernyőt tartani a feje fölé, amely alatt pártok, szövetségek, civil szervezetek is elférnek.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A honosítás hiteles helyei
Azt is megértük, hogy magyar érdek-képviseleti szövetségek (RMDSZ és EMNT), a még nem létező pártok (Erdélyi Magyar Néppárt), az erdélyi demokrácia-központok és ezek mellett ilyen-olyan, magyar honosítással foglalkozó zugirodák, ügynökségek egymással vitatkoznak, hogy kinek van joga a magyar állampolgárság megszerzésével kapcsolatos tájékoztatást és ügyintézést lebonyolítani, holott ez a kérdés már eldöntetett.
"A nemzetpolitikai államtitkárság felhívja a figyelmet, hogy az egyszerűsített honosítási eljárással kapcsolatban csak és kizárólag a külképviseletek és Erdélyben a demokrácia-központok rendelkeznek pontos információkkal" — olvashatjuk az MTI által is közzétett közleményben. Azt is hangsúlyozzák, hogy a segítségnyújtást, információszolgáltatást és az iratcsomó összeállítását a külképviseletek és a demokrácia-központok munkatársai ingyen végzik. Az egyszerűsített honosítási eljárás teljesen ingyenes, ez alól kizárólag csak a fordítás képez kivételt. Utólag az illetékesek azt is pontosították, hogy az okiratok hitelesítését a külképviseleteken bejegyzett — regisztrált — pecséttel rendelkezők is végezhetik. A pontosításokat az tette szükségessé, hogy — főleg a határ menti övezetekben — pénzért kínálnak információkat, sőt, létesültek irodák, működnek ügynökségek, amelyek magyar nyelvtanfolyamok indítását is hirdetik azok számára, akiknek magyar gyökereik vannak, de elfelejtették a magyar nyelvet, sőt, Szatmár megyében "Fidesz-iroda" is működik. Szóval, felértékelődött a magyar állampolgárság és a magyar nyelv. Ezt is megértük! Egyébként az illetékességet illetően az teremtett/teremt félreértésekre okot, hogy a magyar Külügyminisztérium, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, valamint az EMNT november 24-én együttműködési megállapodást írt alá azzal kapcsolatosan, hogy az erdélyi demokrácia-központok hálózata ingyen fogja segíteni a külhoni magyarok tájékoztatását. Emiatt az RMDSZ vezetői azonnal felhorkantak, mondván, hogy a magyarigazolványokkal kapcsolatos tájékoztatást is a szövetség hálózata intézte. Az illetékesség áthárítása a demokrácia-központokra azt is jelzi, hogy a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező Fidesz bizalma megingott és nem teljes a romániai pártok mellett lavírozó RMDSZ-ben. A kapcsolatépítésnek nem tesznek jót a Frunda György-féle nyilatkozatok sem az állampolgári honosítás negatív megítéléséről — magyar szempontból Erdély elnéptelenedik —, és az egyéb pengeváltások sem Markó Béla és Tőkés László vagy az RMDSZ- és a Fidesz-vezetés között.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Temesvár 1989-es üzenete
1989 decemberének közepe óta ,,vigyázó szemét" a hazai magyarság gondolkodó része — szerencsére, ez igen jelentős réteg — ,,Temesvárra vetette".
Az emberek füle a Kossuth Rádió hangszórójához tapadt — akárcsak 1956-ban! —, a Szabad Európa Rádió is csúcsra járatott — akárcsak 1956-ban! —, és aki tehette, Székelyföld délkeleti csücskéből is a Királyhágón túli részekre utazott, hogy információs szomját a Magyar Televízió műsorával oltsa. Temesvár nem volt előzmények nélküli. Az 1987. november 15-i brassói munkáslázadás céljainak és a felkelés elfojtásának hírét mi, háromszékiek első kézből kaptuk: a Cenk alatti városba tömegével ingáztak a székelyföldi munkások, köztük olyanok is, akik az autógyárakban dolgoztak. 1989 nyarán a Megyei Tükör akkori főszerkesztője a román hírközlés — Agerpres — spanyol nyelvterületen dolgozó csapatával hozott össze, akik jelezték: készüljetek fel, ti, magyarok is, nagy változások előtt állunk. Nekünk más információs lehetőségeink vannak a nagyvilágban végbemenő folyamatokról, mint nektek.
Ma is szégyellem, hogy azt hittem, provokálnak.
Temesvárról 1989. december 15—22. között a Szabad Európa Rádió hangfelvételeket is bejátszott. Fegyverropogás, sikolyok, aztán Aradról érkeztek a hírek: ott is tüntetnek a pártbizottság székháza előtt. Tőkés Lászlóval titokban tömegek szolidarizáltak, volt, aki ezt nyíltan is megtette: Baróton Ferencz István római katolikus plébános a temesvári áldozatok emlékére, a Szabad Európa Rádió felhívására meghúzatta a templom harangját, és a templom lépcsőjén gyertyát gyújtva imádkozott. A szekuritátét és a milíciát is kész tények elé állította. Utólag bekísérhették a ,,szigorú vállalathoz", kiállásának híre futótűzként terjedt.
A temesvári felkelés hírére a hamu alatt izzó parázs itt-ott nyílt lánggal is perzselte és ajzotta a közvéleményt. Temesvár hősies kiállásának híre 1989. december 15. és 22. között gyújtózsinórrá vált, főleg az erdélyi nagyvárosok munkásközpontjaiban és értelmiségi köreiben. A kommunista rendszer morális és politikai csődjének groteszk lecsapódása, hogy azok áldozzák életüket ennek a jogtipró és utált gépezetnek az elpusztításáért, akik érdekében a párt propagandagépezete szerint ez a rendszer létrejött. Temesvár volt az a kovász, amely december 22-re a rendszerváltó kenyértésztát Bukarestben is megkelesztette, majd befűtötte azt a kemencét, amely akkor úgy indult, és úgy tűnt, a rezsim politikai arkangyalait és boszorkányait is elégeti.
A december 22. előtti félelem és rettegés az egész országban lobogó nyílt lángba csapott át. Székelyföldön is.
Temesvár szerepét húsz esztendőn át próbálták minimalizálni, a történteket eljelentékteleníteni. Holott Temesvár hősies, tömeges mártíriumot vállaló kiállása a nyílt lázadásra készítette fel az egész országot.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lőrincz Csaba hazatérése
A Pro Minoritate Alapítvány vaskos kötettel — 760 oldal — építi a kortársi köztudatba a közülünk korán, mindössze 49 éves korában eltávozott földink, a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csaba politológus, filozófus, a Fidesz egyik meghatározó egyénisége, a státustörvény alapelveinek megfogalmazója és rendszerbe állítója életművét.
A mérték című kötet témáját szerkesztői — Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós — az ,,Egybegyűjtött írások tőle és róla" mondatba sűrítik. A könyv Lőrincz Csaba összegyűjtött írásait, tanulmányait, előadásszövegeit, cikkeit, fordításait, a vele készített interjúkat tartalmazza, valamint azokat az emlékbeszédeket, amelyek korai halála alkalmával Budapesten és sepsiszentgyörgyi temetésén hangzottak el. A bennünket, székelyföldieket, jelesen a háromszékieket közösségként és kötődései révén személyesen is érintő, csak magas mércével mérhető írások gondolatisága lenyűgöz, és szerzőjük tragikus hirtelenséggel bekövetkezett korai halála meghökkent, mert a kötet mintegy folytatásaként el tudjuk képzelni, hogy ez az így is teljes életmű milyen alkotásokkal gazdagodhatott volna, ha a Sepsiszentgyörgyről induló fiatalember, majd magyarországi letelepedése után magas diplomáciai funkciókat is betöltő férfi még évtizedek múltán is alkothatott volna. A kötetben Lőrincz Csaba írásai révén és ezek mellett a magyar közélet ismerős arcai köszönnek ránk nagy számban úgy is, mint emlékezők, barátok, munkatársak. A könyv törzsanyaga betekintést enged egy olyan férfiú alkotóműhelyébe, aki élete végéig, tőlünk fizikailag elszakadva is, mindig velünk volt, és meghatározó egyéniségévé vált a magyar kisebbségi gondolkodásnak. A magas szintű elméleti munkák, a tanulmányok mellett megtaláljuk azokat az írásokat, amelyek emberközelbe hozzák, személyes ismeretségi körbe vonzzák azt az alkotó embert, akinek élete és életműve olyan modellé, olyan mintává csiszolódott, amely arra példa, hogyan lehet, Sütő Andrással szólva, a hazai fonnivalót, székelyföldiséget, erdélyiséget a magyar nemzet egészének szintjére emelni, a politikai élet központjába állítani. A kötetből nemcsak egy életpálya körvonalai rajzolódnak ki, hanem olyan kortörténeti események is, mint a magyarhoni rendszerváltozás, a pártalapítások története. Németh Zsolt, Lőrincz Csaba barátja, munkatársa, fideszes harcostársa visszaemlékezésében olyan politikai szövetség megalkotásának folyamatát, ennek belső mozgatórugóit, elméleti megalapozását, történelmi kötődéseit és beágyazottságát tárja fel, ami nélkül az utóbbi húsz év története nem értékelhető és nem értelmezhető. Ezeket az elméleti alapozású írásokat olvasói, családi közelségbe hozzák Zelei Miklós Lőrincz Csaba édesanyjával, a sepsiszentgyörgyi Lőrincz Béláné Keresztes Máriával, Lőrincz Csaba öccsével, Lőrincz Tiborral készített interjúi és beszélgetései. A kötet révén mélyen és hitelesen belepillanthatunk azokba a folyamatokba, amelyek egy székelyföldi fiatalembert az ország elhagyására kényszerítenek. A Lőrincz Csaba és a Securitate című fejezet szerzője Borsi-Kálmán Béla, Lőrincz Csaba barátja és munkatársa. A Frank Klárával készített interjú plasztikus rajza annak, hogy ,,embermentési" céllal az átkosban miként köttettek névleges házasságok. Az anyai ágon Nagybaconból származó Lőrincz Csaba távoli rokonai között a kisbaconi Benedek családhoz kötődő szál is kibogozható. Benedek Eleket a ,,hazatérő ember" modelljeként is szokás meghatározni. Lőrincz Csaba hazatérése eme könyv révén útmutatóul is szolgál a kisebbségi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelemben. Ez a kötet több, mint tisztelgés valaki emléke előtt. Olyan tükör, amelyben magunkat, közösségünket is láthatjuk. A háromszékieknek különösen izgalmas olvasmány is. Ezzel a kötettel Lőrincz Csaba ismét hazaérkezett, velünk együtt vesz lélegzetet a Székelyföldet reprezentáló uzonkafürdői levegőből, annak a kistelepülésnek az atmoszférájából, amelyet annyira szeretett, és távollétében, vágyakozásaiban mindig jelen volt, mindig ott élt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszék most sem alkudott...
Huszonegy évvel ezelőtt Háromszék lakossága Sepsiszentgyörgyön a térség újkori történetének legforróbb óráit élte át. A nap eseményeinek alakulását a gyárakból az utcákra, majd a városközpontba vonuló-nyomuló tömeg döntötte el, amelyhez a nagy menetelés közben a lakosságból, az utcai bámészkodók közül is tömegesen csatlakoztak.
Sepsiszentgyörgy városképét 1989. december 22-én délelőtt az utcára, az Erzsébet parkba sereglő sokaság dimenziói és a külső látvány alapján az 1848. november 28-i nagygyűléshez lehet mérni, amikor Háromszék önvédelme, a ,,Lészen ágyú!" volt a tét. Az 1989-es háromszéki eseményekhez históriai analógiákat keresve az 1848. novemberi nagygyűlés emléke nem véletlenül kerül képbe: a tömegek kockázatvállalása mindkét esetben az élethalálharc vállalását jelentette. A háromszéki újabb kori népfelkelés tétjének nagyságát az mutatja, ha figyelembe vesszük, hogy a városközpontot ellepő és a pártszékház ostromára készülő sokaság mindezt azokban az órákban cselekedte, amikor még nem lehetett tudni, hogy a diktátorpár és környezete nem ad-e tűzparancsot a diktatúra elleni lázadás szétverésére, mint Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Szebenben és másutt. A háromszékiek az 1989. december 22-i bátorságukkal ismét a ,,Háromszék nem alkuszik" erkölcsi magasságába emelkedtek. Annak dacára ― vagy éppen ennek következtében? ―, hogy a nem éppen díszfelvonulásra kivezényelt katonaság, a városközpont épületeinek tetőterére és padlására, az emeleti szintekre kivezényeltek, a rendőrök, államvédelmiek és a fegyverviselő pártvezetés puskacsövei előtt kellett követeléseiket megfogalmazniuk.
A diktátor bukaresti elűzése, Sepsiszentgyörgyön a párt megyei csúcsvezetésének hátsó kapun való elmenekülése, a sorkatonák és a civilek eufóriás örömmámora után elmúlt ugyan a fegyveres beavatkozás közvetlen veszélye, de már az első percekben tartani kellett attól, hogy obskúrus erők idegen elemek bevonásával polgárháborút robbanthatnak ki.
A háromszéki ,,felkelők" akkor még nem észlelhették, hogy az államvédelem feloszlatása és az állomány kaszárnyákba rendelése kiváló taktikai lépés ennek megmentésére ,,A hadsereg velünk van!" jelszó alatt, s azt sem, hogy a ,,terroristák bevetésének" külföld-belföld előtt az országban végbemenő forradalom látszatát kell keltenie. Holott sok más titkosszolgálati fogás mellett ez is a spontán népfelkelés felhajtóerejének az újabb hatalomkiépítés eszközévé változtatása volt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki nekigyürkőzés (1989 decemberének megidézése)
Karácsonyi-újévi ajándékozásra készül a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó: Kovászna Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala résztámogatásával Háromszéki nekigyürkőzés címmel vaskos kötetet jelentet meg az ezelőtt huszonegy esztendővel Háromszéken is bekövetkezett rendszerváltoztatásról, amelyet — utólag — ironikusan vagy cinikusan jópofáskodva nevezhetnek bárminek, tény, hogy az ország sorsának alakulása az 1989. decemberi eseményeket követően az előző időszakhoz képest más irányt vett.
Sylvester Lajos szerkesztésében megjelent a huszonegy évvel ezelőtti decemberi népfelkelés eseményeit felidéző, sokszerzős kötet Háromszéki nekigyürkőzés címmel. Alcíme: Emléktöredékek qz 1989-1990-es rendszerváltás napjaiból. Könyvbemutató ma 17 órakor Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében. Házigazda: Szonda Szabolcs, Sylvester Lajos, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton. A kötet a bemutató helyszínén és a Charta könyvesboltban megvásárolható.
A bajok, gondok egy része maradt, a társadalmi elégedetlenség is folyamatosan jelen van és újratermelődik a politikában és a mindennapi életben, de az alapvető emberi jogokat tekintve ma mégiscsak szabadon vehetünk levegőt.
Vagy nagyon ostobának vagy a kommunista diktatúrához valamiképpen kötődőnek kell lennie annak, aki a Kárpátok Géniuszának jogtipró korszakát visszasírja. Szerencsénkre ez ránk, erdélyi magyarokra alapjában véve nem jellemző.
A két évtizeddel ezelőtti háromszéki események idézése és könyvbe foglalásának szándéka, amint köztudottá vált, olyan rendkívüli érdeklődést váltott ki, amely a kezdeményezőket is meglepte. Sorra jelentkeztek az akkori történések résztvevői és szemtanúi, a fiókok mélyéről jelentős fotódokumentáció is előkerült, és két évtized múltán megszólaltak olyan személyek is, akik a barikád másik oldalán élték meg a ’89-es decemberi fordulatot: katonatisztek, a párt és állami adminisztrációban tisztségeket viselők. Olyan tömegben, hogy a könyv szerkesztése során folyamatosan rövidíteni kellett azt az időszakot, amelyet egy kötetbe össze lehet markolni. Végül is 1989 decemberére és január első napjaira összpontosítottunk, az ezt követő időszak eseményeire vonatkozó anyagot tartalékba kellett helyeznünk.
Kötetünk kiadását nemcsak az évek során megkopó emlékek felelevenítése, az események sodrását meghatározó személyek és közösségek természetes fogyatkozása, hanem az is sürgette-indokolta, hogy a háromszékinél nagyobb médiafigyelemben részesülő régiók, városok mellett háttérbe szorult, jelentéktelenné degradálódott mindaz, ami nálunk történt. Ez azért is bántó és bosszantó, mert a háromszéki események visszapörgetése révén érthetőbbé és értelmezhetőbbé válik az, ami az országban történt. A közzétett visszaemlékezések, dokumentumok választ keresnek az olyan kérdésekre, hogy Temesvár, Bukarest hatására egy népfelkelésnek minősülő megmozdulást miként nyergel meg az előző rendszer bizonyos elemeinek és személyeinek átmentésében érdekelt ilyen vagy amolyan csoportosulás. Mindezt a kötetben megtalálható beszédes címek is jelzik: A rendszerváltás előhangjai, A nagy nyúzás, Tankó Vilmos vezérkari ezredes emlékezik, A gyárak megmozdulnak, Karácsonykor a bilincsek lehullnak, Nyíló világ, bezúzott ablakok, Az ellenség fellegvárában, Kétarcú forradalom, Fiúk fegyverben, Volt egyszer egy nap, született egy lap, Forradalom, puccs vagy miegyéb?, Decemberi zűrzavarban, A hatalmi háló szemei, Forradalom, vagy annak elrablása?, A letartóztatott videokazetta, Robot voltam én is — Beszélgetés Rab Ştefannal, Pakkot kaptunk — Veszprémiek Háromszéken, Barót a ’89-es fordulat napjaiban, Vargyas színeváltozása stb., stb.
A Háromszéki nekigyürkőzés című kötet — hinni merjük — arról győz meg, hogy nagy dolgok véghezviteléhez a tömegek felhajtó ereje szükséges. Erről tanúskodik az 1968-as adminisztratív területi átszervezés — a megyésítés — is, ezt bizonyította 1989 decembere, és ezen áll vagy bukik annak a sikere, hogy lesz-e, lehet-e az erdélyi magyarságnak többszintű autonómiája. Tollforgató ember számára az is tanulság, hogy az adott eseményeket minden időkben és többféle műfajban — naplóban, napilapban, folyóiratban, rádióban, tévében, fotóval-filmmel stb. — rögzíteni kell. Másképp a történetek fakulnak, kihullanak az idő rostáján, és tanulságaikkal együtt elvesznek az utókor számára.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magmaömlés
Piros, fehér és zöld lávaömlés követte Sepsiszentgyörgyön a Magma — Kortárs Művészeti Kiállító Térben Felkarolandó Felejthető Felejtendő című kiállítás megnyitóját: Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész az öt magyarországi kiállító december elején Sepsiszentgyörgyre hozott és Budapestnek címzett performansz-provokációját.
Ütő Gusztáv felháborodásának a Háromszék hasábjain kifejtett oka: (...) 2010-re olyan szintű "szabadsággá" torzult a művész önkifejezési lehetőségének gazdag palettája, hogy — a jelen esetben anyaországi — kiállítók szabad alkotásainak sorozata sérti Székelyföld magyarságának nemzeti érzelmeit. Kismagyar és nagymagyar jeleink lejáratásaként. Karikatúraszintre. Ütő bírálatára az öt kiállító interneten válaszolt. Válaszaikkal önmagukat minősítik, szövegeik olyan politikai csataterekre visznek, amelyek szóhasználata és fogalmi tartalma teljes mértékben azonos a mai magyar nemzetpolitikát pocskondiázó s a nagyvilág előtt lejáratni próbáló törekvésekkel. ,,Szlovákiai magyarként volt alkalmam megtapasztalni a melldöngető (magyar vagy szlovák) nacionalizmus káros hatását a társadalom egészére. Amíg a nacionalista erőket sikerül kordában tartania egy adott politikai hatalomnak, addig a társadalom egységes tud maradni. Amint a nacionalizmus válik a hatalom vesszőparipájává, elszabadul a pokol, megjelenik a társadalmon belüli megosztottság. A szlovákiai kisebbség és többség lassan kezdi megérteni, hogy az ódivatú nacionalizmus nem járható út. Egy ember egy másik embertől nem a nemzetisége miatt lesz több vagy kevesebb" — írja Farkas Loránd. Négy sértett társát már nem is idézem, mert eme szöveg alapján értelmezhetővé válik a Magma-beli kiállítás magva. Az a filozófia, amelyet Farkas Loránd internetes levelében kifejt, jól ismert a jelenlegi magyar ellenzék balliberális programjából, amely a csonkaországban a rendszerváltoztatás után kormányon vagy ellenzékben is tobzódik a magyar jelképek sok esetben vulgáris, otromba lejáratásában. Ez nemcsak a ,,piros-fehér-zöldezés" kigúnyolásában nyilvánul meg, hanem a nemzeti ereklyék becsmérlésében is. (A Szent Korona, a Szent Jobb stb.) Ez a kurzus tiltotta ki Budapestről a Turul-emlékművet, a nacionalizmus és antiszemitizmus vádja alapján Teleki Pál szobrát, a koncepciós perben Romániában elítélt Wass Albertét. Csupán a viszonyítás kedvéért utalok arra, hogy abban az időszakban, amikor az összes, Magyarországgal szomszédos országban tombolt a nacionalizmus. A leginkább azon csodálkozom, hogy a felvidéki — a Felvidék is egyik tiltott fogalom Szlovákiában — Farkas Loránd Sepsiszentgyörgyön talál teret és alkalmat, hogy a magyar ,,nacionalizmus", a piros-fehér-zöldezés ellen zászlót bontson, s a magyar nacionalizmussal megküzdjön. Performanszuk üzenete mennyivel hatásosabban célba találna, ha Pozsonyban karikíroznák ki a szlovák nemzeti szimbólumokat, ott, ahol nemzettársainak, képletesen szólva, nyelvét tépik ma is, s ahol a kettős állampolgárságot, ha magyarokról van szó, az új szlovák parlament is bünteti, és ahol a Beneš-dekrétumokat még ma is szentírásnak tekintik, s ahol ,,egy ember a másik embertől nem a nemzetisége miatt lesz több vagy kevesebb", annyira nem, hogy a magyarság megosztására vegyes pártokat is létrehozhat, amelyek aztán bevezetik a jó magyarokat a nemzeti szimbólumok nélküli mennyországba. ,,A társadalmon belüli megosztottságot" a nemzeti szimbólumok ,,szélsőséges kisajátítására" fogni, különösen 2004. december 5. után, cinizmusra vall, hiszen a magyar társadalom egyik fele akkor tagadta ki a másikat nemzettársai közül. Egyébként nekünk, erdélyieknek érdemes felfigyelnünk arra a nyomulásra a ,,szélsőséges magyar nacionalizmus" ellen, amint ennek a kurzusnak politikus képviselői megpróbáltak Kolozsvár utcáin és Bukarestben érvényt szerezni, s akik Nagyváradon már a Gyurcsány-kormány agonizálása idején is bizonyos körökben baráti fogadókészségre találtak. Az sem vitás, hogy a Kárpát-medencében ennek hagyománya van: a két világháború között Románia biztosított lehetőséget arra, hogy az országukban nem kívánatos személyek itt politikai levegőhöz jussanak, akár pártot is alakítsanak, valahol tökéletes egyetértésben azokkal, akik Bécsből és másunnan ostorozták a magyar irredentizmust és nacionalizmust, s akiknek emlékjelei ma is köztereken ,,ágálnak", s utcanévtáblák őrzik, akárcsak a Kun Béláét Hortobágy községben.
Romániában 1956 után s a Ceauşescu-diktatúra idején egy piros-fehér-zöld szalagért súlyos börtönbüntetésre ítéltek embereket, egy mondatért és egy verssorért is. Regáti románokat is bebörtönöztek vagy állásukból kipenderítettek azért, mert ,,tudattalanságukban" piros-fehér-zöldre festettek ezt-azt, egyik megyei párttitkár az erdővidéki Vargyason a farsangi játékokon a lovak sörényéből gyomlálta ki a magyar trikolór szalagjait a lila, kék és sárga pántlikák közül. Valószínű, a kiállítók eme három szín nálunk nemzeti érzelmekhez tapadó erejéből éreztek meg valamennyit, amikor az eredeti Piros Fehér Zöld kiállítás és performansz cím helyett a Felkarolható Felejthető Felejthetetlen, egyébként erősen Lukács György 3T-jére — Támogatott Tűrt Tiltott — emlékeztető szlogenjét választották.
Ütő Gusztávot igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy nem a modern művészeti irányzatok híve és szálláscsinálója Háromszéken. A szomorú az, hogy az érintettek nem érzékelik, ami ezzel a kiállítással hozzánk benyomult, provokációként hat, akkor is, ha nem annak szánták. És azt sem tudják, hogy a jelenlegi magyar kormány nemzetegyesítő politikájának sok a híve és támogatója Erdélyben. És azt sem tudják, hogy a piros-fehér-zöld színegyüttesről mi az erdélyiek véleménye. (Nézzenek szét valamelyik március 15-én bármelyik településen, hogy otthon fel tudják mérni, valakik milyen hatalmas eredménnyel munkálkodtak odahaza a nemzeti színek visszaszorításában.) ,,(...) nos nincs itt semmilyen veszély, ez a kiállítás nem veszélyes, maximum tilos, mi nem a művészi szabadság zászlaja alatt lengetjük a piros-fehér-zöldet, hanem magyarországot és a magyarokat szerető művészekként" — zárja levelét Horváth Tibor. (Betűhív közlés). Vajha így lenne!
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csupa csapás az élet – utószó helyett
Az elsorvasztott moldvai magyar oktatás könyvét az 1989-es fordulat után a Kárpátok külső lábánál élő és az Erdélybe áttelepedett csángóság anyanyelvű oktatásának visszaállítása körül kialakult bonyodalmak hívták életre. „Visszaállításról" beszélünk, mert a moldvai csángó népelem történetében első ízben 1948 és 1959 között a Magyar Népi Szövetség (1946—1953) szervezőmunkája eredményeképpen, mondhatni törzsi szinten és körülmények között, anyanyelvű iskolák, tagozatok vagy osztályok és óvodák is működtek. Ezeknek a története alig ismert, csak részkutatások és visszaemlékezések alapján tudunk róla ezt-azt. A háború utáni csángókutatás, ameddig a nacionálkommunista érában ez egyáltalán lehetséges volt, elsősorban nyelvészeti és néprajzi fogantatású. Az iskolákra vonatkozó emlékanyag feltárása háttérbe szorult. 1990-ig ez politikai tabutéma volt, az egykori magyar iskolák tanulóinak emlékezetében is megkopott, a valamikor missziós tudattal érkező vagy kényszerrel Moldvába kihelyezett erdélyi tanítók — többségük szakképzetlen — már az iskolák bezárása előtt, ha tehették, visszaszivárogtak szülőföldjükre, „Magyar Földre", ahogyan a legkeletibb csángók Erdélyt nevezik. A székelyföldi iskolákba toborzott, később kicsempészett csángó gyermekek zöme nem tért vissza szülőföldjére, jelentős részük Erdélyben „ragadt", s aki visszament, az rendszerint elrománosodott, s egyébként is, amire az első tanítóképzősök szülőföldjük iskolái felé indultak volna, ezeket brutálisan felszámolták. A könyv a szó szűkebb értelmében az 1947—1959 közötti időszak történéseit visszaemlékezések és dokumentumok alapján próbálja rögzíteni. A Csupa csapás az élet könyvborító közé fogott események, életpályák, a szerző szubjektív „csángóélményei" azonban fél évszázadnál is tágabbra kerekítik ezt az időszakot, hiszen az egykori iskolák létesítésének előzményei, a tanulók-tanítók pályaíve későbbi alakulásának ismerete nélkül nem érthető meg az a történelmi-társadalmi háttér, amely ezeknek az iskoláknak a szülőanyja, majd gyilkosa.
Az iskola- és emberi sorstörténetek kiszálazásának földrajzi háttere régiókat és országokat átfogó. Moldvában Szászkúttól vagy a jelenlegi legkeletibb csángó településtől, Lábnyiktól az északi csángó szigetig, Szabófalváig térképez fel egy hatalmas szellemi térséget, ehhez társulnak a székelyföldi kirajzások történetei s a Magyarországra különböző időszakokban áttelepedett csángó életpályák indázata.
A Csupa csapás az élet sűrített és a mozgókép műfaji követelményeihez igazított változata a Voltunk mük es… című történeti dokumentumfilmből (Magyar Történeti Dokumentumfilm és Dunatáj Alapítvány, Budapest, 1998) is megismerhető. A riportkönyv természetesen dimenzióiban és szerkezeti felépítésében is más. A szerző annak örülne, ha a könyv és film páros együtt kerülne az olvasó/néző elé.
Sylvester Lajos, Erdély.ma

Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Földi István: A XX. század kényszerútjain
Háromszéki háborús zsebnapló
Földi István (Kézdivásárhely, 1903 — Dombóvár, 1967. június 28.) jeles tanár, közíró, színpadi szerző és lapszerkesztő fia, dr. Földi Imre édesapja 344 oldalnyi, Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából háborús zsebnaplórészletet juttatott el szerkesztőségünkhöz. Az eddig kiadatlan kéziratrészlet háromszéki (sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi) vonatkozású, korhű feljegyzés.
A Háromszékben most folytatásban közlendő három háborús naplórészlet kordokumentumként is jelentős írás. Emellett egy figyelemre méltó írói vénájú publicista eseményfeltáró és kormegjelenítő plasztikus írása.
Földi István tartalékos zászlós 1944. augusztus 30-án éjjel a katonailag már félig körülzárt Sepsiszentgyörgyről kivitte családját Málnásra, és a lelkükre kötötte, hogy onnan menjenek tovább, ahogy s amivel tudnak, Budapestre. Ő augusztus 31-én elindult — gyalogosan — Kézdivásárhelyre a csapattestéhez, a 24-es pótzászlóaljhoz. Olyan viszonyok és körülmények között, amikor a térségből hatalmas túlerővel szemben álló honvédek kivételével a Vörös Hadsereg inváziója elől mindenki menekült, többnyire csak a ,,köznép" maradt szülőföldjén. Földi István háborús zsebnaplója a tények közlése mellett mintegy összefoglalja azt, amit egy nagy műveltségű, szülőföldjét szenvedélyesen és rajongva szerető, a haza védelmére rendelt értelmiségi katonaként átélt és átérzett.
Sylvester Lajos
Búcsú Sepsiszentgyörgytől
Augusztus 31-én már hajnalban talpon voltam. Teljesen felöltözve próbáltam ugyan szundítani, ahogy Málnásról visszajöttem, de csak pillanatokig sikerült. Folyton a családom, a népem, a hazám sorsa járt az eszemben. Mindent reménytelennek láttam, barátkoztam a halál gondolatával, és alig vártam a hajnalt, hogy induljak a zászlóaljamhoz, Előpataknál harcban áll a zászlóalj, legyek én is együtt azokkal, akik most férfi módra megpróbálják védeni Székelyföldet. Vonat azonban már nem ment az állomásról, s így visszatértem a városba, és ott nézelődtem alkalmi fuvar után. Az utcák elhagyatottak voltak, majdnem állandóan szóltak a légvédelmi szirénák. Én katonaruhában, hátamon hátizsákkal úgyszólván egyedül álltam a megyeháza előtt, nem törődve az alacsony repülésben, még mindig német felségjelekkel cikázó román felderítő gépekkel. Néha leadtak egy-egy sorozatot a géppuskából, és szinte látom a pilóta arcát, ahogy vigyorog. Hát lehet is mosolyogni azon, hogy itt ellenállásra gondolnak. Katonai erő sehol. Az a kevés ember, akikkel a pótzászlóalj rendelkezik, harcban áll a román túlerővel. A fiatalabb civil férfiak vadászpuskákkal Sugás környékén verik vissza a román járőröket, a leventék pedig az Őrkő előtt ásták be magukat, és egylövetű leventepuskákkal akarnak ellenállni. Ez a helyzet, ezt szépíteni nem lehet. Kilenc óra, és újabb szirénázás közben három repülőgép köröz alacsony repülésben a város felett. S ekkor a tér közepén teljesen egyedül egy három év körüli kislány jön keresztül. Egyetlen ember sincs a téren rajta és rajtam kívül. A repülők szemtelenül a tér felett köröznek, és leadnak egy-egy sorozatot. Senki sem válaszol, nyugodtan billegtetik szárnyaikat. A kislány andalogva felnéz, csodálja, ami felette történik. Gyorsan odaszaladok hozzá, ölbe kapom, és a megyeháza mögötti kertbe, az óvóhelyre viszem. Olyan óvóárok ez, nem is óvóhely, de biztonságosabb, mint a főtér. Az árokban emberek húzódnak meg. Ezt is, azt is kérdezem, nem ismerik-e a kislányt, de senki sem ismeri. A hátizsákomban van egy doboz keksz, kibontom, és megkínálom. Majszol, és szemmel láthatóan jól érzi magát. Fél óra múlva csendesség lesz, és a kislányt kézen fogva megindulok a városháza felé. Gondolom, ott csak találok embert, aki ismeri a kicsit, és útbaigazít, hogy hol laknak a szülei. Az alsó fasorban járunk, amikor egy kibomlott hajú, síró asszonyt látok közeledni. Az édesanya volt. Csak sír, zokog, és a kezemet szorongatja...
Gyalogszerrel Kézdire Ez volt a búcsúzásom Sepsiszentgyörgyről. Ahogy megyek, egy lőszerutánpótló katonaszekér tűnik fel a Mikó utca végén. Megállítom, és felülök rá. Az állomásnál leszállok, és körülnézek. Utasok nincsenek, vonat nincs. Mindössze két vasutas van az irodában. Az egyik ismerős: Késmárky József. Nagyon örvend, amikor meglát, és elmondja, hogy nemrégen a feleségem a málnási vasútállomásról keresett. Vissza szeretne jönni. Távirdán küldök üzenetet: Igyekezzenek Székelyudvarhelyre Simon János kollégámékhoz. Én társulok egy korondi székellyel, aki hátán katonaládával két napja gyalogol. Kézdivásárhelyre, katonai beosztási helyére igyekszik. Együtt indulunk meg gyalog Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhelyre. Az első tíz kilométeren még emberrel sem találkozunk. Nagy, nagy árvaságban olyan elhagyott a Szépmező, mintha mindenki elszaladt volna belőle világgá. Az első pihenőt Eresztevényben Gábor Áron sírja előtt, az országút árkában tartjuk. Maksa irányából egy szekér jön, rajta Tóth Tibor bankigazgató ül a feleségével. Menekülnek Kézdivásárhelyről. Beszélgetünk, szomorkodunk, csodálkoznak rajtam, hogy én bevonulok, amikor nincs jármű, nincs vasúti közlekedés. Útbaigazítom őket Gidófalva felé, aztán a korondi székellyel megindulunk a néptelen, kihalt országúton. Maksán sem látunk két-három asszonynál többet az úton, azok is gyanakodva mustrálnak. A levegőben, magasban Ojtoz irányában német zuhanóbombázó köröz, majd bukórepülésben leszórja bombáit. A robbanások tompa zaja felveri a felső-háromszéki medence csendjét. Az Albisi-tetőn egy ökrös fogat tűnik fel. A domb tetején hirtelen úgy néz ki, mintha a világ peremén lépegetnének az ökrök. A szekéren két gyerek, a szekér mellett egy férfi és egy nő. Nem parasztemberek. Felismerem Csapó Jóska gimnáziumi tanárt a feleségével és két fiával. Szintén Kézdivásárhelyről menekül Dálnokra. Azt mondja, hogy ebben a hegyek közé ékelt faluban húzódnak meg. Hátha oda be sem megy az ellenség. Nem tudok semmiféle tanácsot adni nekik. Kicsit könnyes lesz a szemünk, amikor elbúcsúzunk egymástól, és nekem folyton a családom jár az eszemben. Vajon helyesen tettem-e, hogy útra indítottam őket? Vajon ki tudnak-e vergődni ebből a harapófogóból? Magamra nem gondolok. Az természetes, hogy nekem a parancs szerint kell eljárnom. Mindig azt hallottam a szüleimtől és a tanáraimtól is, hogy nem szabad megfutamodni a nehézségek elől. A haza mindenekelőtt... A hazát meg kell védeni... Vérünk hullatásával is, életünk árán is... Lám, ez a korondi székely két napja gyalogol, hátán cipeli a katonaládát, de eleget tesz a behívóparancsnak, és egyetlen szóval sem panaszkodik. Lassan fogynak a kilométerek, átmegyünk Csernáton kihalt utcáján, és sötét este van, amikor beérkezünk Kézdivásárhelyre, ahol azonnal a laktanyába, a zászlóalj-parancsnokságra sietek. A kapu tárva-nyitva, az udvaron német vöröskeresztes kocsik, német katonák. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, a sötét folyosón nehezen találom meg az irodát, de onnan sem szűrődik ki semmi fény. Kopogok, és benyitok. A szegényes és takart fénynél három embert látok lekókadt fejjel. Törpényi főhadnagy és Uszkay hadnagy egy betelepített legénységi ágyon ül, Balczár százados az íróasztal mellett. Csodálkozva néznek, aztán megölelgetnek, és azt kérdezik, hogyan jöttem. És milyen jó, hogy jöttem. — Itt minden a feje tetején áll — panaszolja Balczár. Elmondja, hogy nem tud áttekintő helyzetismeretet szerezni, Bereck már az oroszok kezén, Ozsdolán a falu között folyik a harc, a zászlóalj visszavonulóban Kászon körül jár, de távolabb kapcsolatot nem tud teremteni senkivel. A németek egyszerűen elvették a laktanyát, sebesültekkel tömve vannak a legénységi szobák... Nagyon deprimált a hangulat. Beszélgetés közben jól hallatszik Bereck és Ozsdola felől az aknavetők lövedékeinek robbanása, néha egy-egy ágyúszó és a változatosság kedvéért egészen közelről, a katolikus temető irányából géppisztolysorozatok. Idegesek, mert nincs emberük, pedig a SZÉHŐ és az ojtozi erődszázad visszavonuló legénysége kisebb-nagyobb csoportokban a városon keresztül özönlik visszafelé. Felajánlom a szolgálatomat, kérem a beosztásomat akár a zászlóaljhoz, akár a harcoló pótzászlóaljhoz Ozsdolára. Hosszasan tanakodnak, és végül mind a hárman azt szeretnék, hogy Vásárhelyen szervezzek egy gyűjtőszázadot. Ebben megállapodunk, és reggelig engedélyt kérek, hogy a szüleimet meglátogathassam.
Otthon Este 8—9 óra között lehet, egyedül bandukolok a légófényben a misztikusan kihalt utcákon a szülői ház felé. Útközben ismét megrohannak a gondolatok. Vajon nem lett volna-e jobb, ha magammal hozom a családomat? De egy-egy robbanás vagy közeli géppuska kattogása, ágyútorkolattűz villanása a vigasztalanul sötét augusztus végi estében hamar meggyőz, hogy itt nem sok keresnivalójuk van. Szüleim már lefeküdtek, de nem aludtak. Értünk aggódtak, és próbálták vigasztalni egymást. Lépteim zaját felismerik, Édesanyám nyit ajtót, és a nyakamba borul. Édes, aranyos két öregember. Édesapám, Édesanyám hetvennegyedik éves. Az egész életük munkában telt el. Értünk, gyermekeikért dolgoztak... Most éppen a mi sorsunk lett teljesen bizonytalan. Az ágyuk szélére ülök, és majdnem hajnalig beszélgetünk. Igyekszem reményt kelteni bennük, de magam is reménytelen vagyok. Nagyon tele van a szívem keserűséggel, és alig alszom néhány órát, indulok a laktanyába. A tegnapi hírt, hogy tele a város visszavonuló rendszertelen csoportokkal, már magam is tapasztalom. Egy négyes csoportot megállítok, akik ismerősek voltak, kérdezem, hogy kerültek ide. Nem hazudnak. Elvesztették a csapattestüket, és most keresik azt. Amíg velük beszélgetek, újabb csoportok jönnek. Megállunk, beszélgetünk. Vannak, akiket az oroszok Kászonban bekerítettek, elfogtak, és egy csűrben bezárva tartottak. Az emberek ismerték a környéket, éjjel megszöktek, és a szárazpataki erdőkön át jöttek Vásárhelyre. Mások a Nagy Sándor-tetőről, a Feketeügy medrében menekültek, mert a románok a hátukba vezették az oroszokat. Némelyiknél teljes felszerelés van, soknak puskája sincs. Bevezettem őket az árkászlaktanyába, és megbeszéltem velük, hogy miképpen lehetne rendet teremteni. Elmondom, hogy én mire gondolok: Kászon és Ozsdola—Ojtoz irányából le kell zárni a vásárhelyi határt, tábori őrsöket állítunk fel, és ezek bevezetik a csellengőket Vásárhelyre a laktanyába. Az őrsöket belőlük állítom össze. Mindjárt az elején két Földi nevű bélafalvi testvér jelentkezik, aztán a többiek is vállalják ezt a feladatot. Egyáltalán nem katonás, parancsoló formában csinálom azt a beosztást. Kérem őket, és megmagyarázom az okokat. Egy tábori csendőrzászlóalj is működik a megye ezen részén. Ha azoknak a kezébe kerülnek, hadbíróság nélkül nem ússzák meg. Így visszajutnak bajtársaik közé.
Egyetlen esetben sem akadékoskodott senki. Két hálótermet berendeztem, szolgálatvezetőt állítottam, őrséget szerveztem, és délre már közel hatvan emberem volt. Estére még egy szobát be kellett rendezni, annyian voltak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sikeres csapatjáték vagy vesztett meccs
A Fidesz—KDNP fölényes győzelme után a magyar nemzetpolitikában bekövetkezett változások — amint ezt nem csupán sejteni, hanem előre tudni lehetett — az erdélyi közéletbe és pártéletbe begyűrűzve jelentős erő- és befolyásátcsoportosításhoz vezettek.
Ennek személyhez köthető eklatáns példája Tőkés László és a köréje szerveződött politikai erők hazai, Kárpát-medencei és európai szerepkörének megerősödése, érzékelhető dominanciája, közösségi szinten az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak a politikai élet fő sodrásába kerülése. Ez gyökeresen átalakította a magyar—magyar viszonyokat, már az első nemzetpolitikai lépéseknél érzékelni lehetett, hogy pillanatnyilag, de távlatilag is az EMNT lesz a jobbközép magyar kormányzat meghatározó romániai partnere. Azon utólag is csak csodálkozni lehet, hogy az RMDSZ-nek a hazai pártok körüli váltakozó rajzása és ingajárata, a magyar szocialista és balliberális körökkel ápolt kapcsolata a szövetség vezetőit nem ébresztette rá erre, és a Gyurcsány-kormány bukása után is a pártok közötti azonos, egyenlő partnerkapcsolatokról nyilatkoztak. Az RMDSZ magyarországi bizalomvesztésének első tünete az, amikor a határokon kívül rekedt magyarságnak a magyar nemzethez való jogi kötődését nem az RMDSZ húsz év alatt hierarchikusan kiépült hálózatára bízták, hanem a Demokrácia Központokat részesítették előnyben. Volt is — van is — emiatt bizonyos körökben durcás féltékenység, a legjellemzőbb, mára már mosolyt fakasztó versengés, hogy a könnyített eljárással megszerezhető állampolgárság ügyintézését ki tartsa a kezében, mert tudni lehetett, hogy a magyar népesség egészét érintő kezdeményezés egyben partner- és pártválasztást is jelenthet. Ennek eddigi utolsó akkordja, hogy Szász Jenő — akit én nem azonosítok az MPP tulajdonképpeni tagságával — ugyancsak demokrácia-központosdit játszik, sőt, Tőkés László politikai és morális lejáratási próbálkozásai után, érezvén a sáfrány illatát, egy erdélyi magyar jobboldali szövetség létrehozásáért agitál — és most kapaszkodjunk meg — az RMDSZ ellenében, mintha az RMDSZ húszéves politikai szerepvállalását csak az őszödi rém, a gyurcsányizmus határozta volna meg, és nem lenne tagságának zöme a magyarság sorsa iránt elkötelezett. A szűkebb pátriánkban, Háromszéken már egy ideje hangoztatott kezdeményezés — a magyar pártok, szövetségek és a civil szféra összefogása — egyelőre országos szinten nem talált meghallgatásra. Enélkül pedig a hazai magyarság az országos politikai pályán még labdaadogató sem lehet.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Őszödi csepegés az RMDSZ-csapból?
A Maros megyei RMDSZ január 27-i zárt üléséről kiszivárogtatott hangfelvétel összefoglalója jól érzékelteti, a hírcímnek elsősorban annyi köze van Őszödhöz, hogy az ott történtekhez hasonlóan valaki(k) a zárt RMDSZ-ülés hangfelvételét kilopták, és szétkürtölték a sajtóban. Különbség viszont hogy a hírhedt őszödi beszéd állítólag nem a párt lejáratásának szándékával fogalmazódott meg és hangzott el, míg a marosvásárhelyi „zárt ülés", éppen az Őszöddel való összefüggésbe hozatala miatt, az RMDSZ lejáratását célozza.
Ezzel kapcsolatosan a legkeményebben Eckstein-Kovács Péter fogalmazott, aki a személyre szóló titkos szavazás mellőzését s az újságírók kitessékelését az átláthatóság megcsúfolásának és a demokrácia súlyos sérülésének minősítette.
Figyelemre méltó Eckstein-Kovács Péternek az a kitétele is, hogy sem Tőkés László, sem Orbán Viktor, sem pedig Traian Băsescu oldalán nem áll, de elment és beszélt Tőkéssel, „mivel kell a közös akarat ahhoz, hogy 2012-ben ott legyünk".
A szövegidézések közben ne ejtsük el azt a politikai szálat, hogy Eckstein-Kovács is a tulipán jelképével száll választási ringbe, és a Tőkés képviselte EMNT-vel keresi a közös koalíciós választási partnerséget, hiszen tudja, hogy e nélkül végveszélybe kerülhet a romániai magyar parlamenti képviselet. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a Szász Jenő képviselte MPP pedig az RMDSZ ellenében keresi az EMNT-vel, illetve az alakulófélben lévő Erdélyi Magyar Polgári Párttal a választási szövetséget. Az sem mellékes viszont, hogy nem ezt az utat választja több MPP-s területi szervezet, amely hajlandó szövetségre lépni az RMDSZ-szel. Eckstein „politikai dörzsöltségére" vall az is, hogy a sajtó zárt ülésről való eltávolításának demokráciaellenességét abban a nemzetközi politikai közegben erősíti föl, amikor a magyar „sajtóalkotmányt" a sajtónyilvánosság és a sajtószabadság vélt korlátozása miatt orkánszerű támadás éri. A Tőkés–Orbán–Băsescu triótól való távolságtartás kinyilatkoztatása az államelnöki tanácsadói szerep jelentőségét minimalizálja, amire Kelemen Attilától meg is kapja a „szúrós" választ: nem szeretné, ha Băsescu tenne „nekünk elnököt", de azt sem szeretné, „hogy valamelyik magyarországi párt gondolná azt, ezentúl az RMDSZ a zsebében lesz, és majd akkor csepegtet nekünk, ha úgy gondolja, hogy megérdemeljük". Ezt a passzust Kelemen Attila mestervágásnak szánja Olosz Gergely RMDSZ-elnökjelölt felé is, aki programja egyik alappillérének tartja a Fidesszel való termékeny együttműködést, akárcsak Tőkés László és köre. Kelemen Attila és Markó Béla a „politikai külvilág" számára nem éppen rokonszenvesen erőlködik a sajtó képviselőinek indokolt távol tartásáért.
A különvélemények marosvásárhelyi ütköztetése tartalmában nem, csak technikájában emlékeztet Balatonőszödre. A vélemények alapján viszont világos, hogy a magyar szövetségeknek, pártoknak és a civil szférának, valamint az egyházaknak népszámlálási és választási egyezségre kell lépniük, másképp oda jutunk, mint a balatonőszödi titkos tanácskozás pártja.
Egyébként megérdemelten.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Születőben a Mikó-terv
Esztendőkön át a magyarországi hivatalosságok a magyarság országon belüli-kívüli lakosságát a nemzeti értékeket és érdekeket a világ globalizálódó fősodrásához úsztató politikai kompjáratával kifundálták a Merjünk kicsik lenni, nemzeti önbizalmat és önérzetet sorvasztó zagyvaságot.
Most a Merjünk nagyok lenni kétharmados parlamenti és magyar kormányzati politikai irányvonal előbb az előző nyolc esztendő alatt csontra csupált Széchenyi-terv újraélesztését tűzte ki célul, és ennek mintájára, szinte várható volt, hogy Erdélyben is lábra kapjon hasonló kezdeményezés: valamit tenni kellene Székelyföld, Közép-Erdély és a Bánság gazdasági-kulturális előbbre lépéséért. A kezdeményező az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, természetes felkarolója és partnere a Székely Nemzeti Tanács, és máris jól érzékelhető, hogy az elképzelést a többi erdélyi magyar politikai csoportosulás — párt vagy szövetség — s a civil szféra is támogatni fogja. Egyrészt amiatt, mert érzékelik az anyaországi és a határon kívüli nemzetpolitikai irányváltást, a Merjünk kicsik lenni nemzet erejét apasztó kurzusnak az erkölcsi-gazdasági-kulturális csődhelyzet felé sodró következményeit, másrészt a magyar összefogás szükségességének felismerését és az ennek alárendelt cselekvőkészség fontosságát. Példa erre az erdélyi demokrácia-központok minden várakozást felülmúló térnyerése, s az erre a sikerre rákapaszkodó más párti igyekezet, hogy a könnyített eljárású magyar állampolgárság megszerzését ők is segítsék. A Széchenyi-terv mintájára született erdélyi Mikó-terv ma még csak a képzelet, az elhatározás állapotában létezik. De semmi kétség afelől, hogy ebből a helyzetből a cselekvés szakaszába, sőt, az erdélyi sors alakulásának fő sodrásába kerülhet, akkor is, ha egyes személyek vagy pártcsoportosulások számára ez az elképzelés csak az ábrándozások világának része, mert a Széchenyi-terv erős tartógerendázata a magyar parlament és kormányzat, nálunk pedig éppen ezek a pillérek támasztékai gyengék, esetlegesek. De vannak időszakok, amikor a közakarat szinte a semmiből tud teremteni új világot. Rengeteg az innen elszármazott, vállalkozó kedvű tehetős ember, partnereink lehetnek a nem magyar külhoniak is, az EU, és ha mutatkozik eredmény, akkor az itthoni egymás elleni acsarkodás is mérséklődik, érzékelni fogja, hogy pártállásra való tekintet nélkül a parlamenti jelenlét döntően fontos a magyarság számára, és ez is feltétele annak, hogy a gazdasági kapcsolatok hídjainak pilléreit egykönnyen ne moshassa el semmilyen szennyes ár és a rajtuk felakadó politikai uszadék. A Mikó-terv — az összefogás tervének ígérete is.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lesz-e váltás a magyar-magyar viszonyban?
A magyar sajtó java része szemérmesen és udvariasan elengedte a füle mellett, vagy utalássá szelídítette azokat az incidensnek is nevezhető jeleneteket a nagyváradi RMDSZ-kongresszuson, amikor például dr. Pelczné Gáll Ildikónak, a Fidesz alelnökének támogató tartalmú felszólalását lehurrogva visszautasították, mert a szövetség képviseletére felkent önérzetes küldöttek véleménye szerint a Fidesz "észosztó" szerepben jelent meg egy öntörvényei szerint élő és működő szövetség legmagasabb fóruma előtt, és az alelnökasszony arra utalt, hogy a Fidesz abban az esetben támogatja a szövetséget, ha ez jószolgálati viszonnyal honorálja azt.
Az RMDSZ-es véleményt haragossá erősítette Borbély László RMDSZ-alelnök Fideszhez csapott bárdolatlan mondata: "(...) kétharmados többsége sem jogosítja fel a magyar kormányt, hogy tanácsokat osztogasson Erdélyben".
Olyan jelzések ezek, amelyek a Fidesz és az RMDSZ közti viszony elkoszolódására utalnak. A jóhiszemű erdélyiek azt hitték, a 10. kongresszus alkalmat teremt arra, hogy az RMDSZ politikai ide-oda sasszézása után a magyar nemzetpolitika gyökeres átalakulása következtében, az európai néppárti együttműködés révén felhőtlenebbé válik, és Markó Béla egyenlő távolságtartásról szóló kijelentései csupán elszólások — Kelemen Hunor ezt a mondatot próbálta is szelídíteni —, de nem ez történt. Tőkés Lászlót meg sem hívták a kongresszusra. Nagyon sántít az erre adott magyarázat is: EP-képviselőként joga lett volna a magas fórum színe előtt megjelenni. Az RMDSZ sokat hangoztatott és a román potentátok által is körbeudvarolt egyenes gerincességében vannak azért nyilalló ízületek. A nagyváradi RMDSZ-csapat a kormány ellenzékével kötött öt évre érvényes paktumot. Ugyancsak a nagyváradiak és kolozsváriak sétáltatták azokat a balliberális és szocialista magyarhoni személyiségeket, akik az erdélyi magyarság kitaszításának és megalázásának prominensei voltak. Frunda György a kongresszus után jelentette ki, hogy a mostani kormánykoalícióból ki kell lépni. Szóval a bukaresti-váradi negédes politikai puszilózás közben — vagy éppen ezért? — nem sok jót ígér a magyar—magyar viszony alakulása.
Vagy segít majd ezen az új Tőkés-párt? Képes lesz a magyar—magyar viszony kirojtosodott nadrágját újrafoltozni, vagy az egész ruházatot kicserélni?
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmünk és földünk rajza magyarul
Kongresszus, paktumok, pártpuszilózások és egymást ócsárló gyalázkodások közepette próbálok olyan ,,apróságokra" figyelni, amelyek szerintem fontosabbak lehetnek akár egy grandiózusan megszervezett kongresszusnál is. Az új oktatási törvényben ugyanis jóváhagyták Románia történelmének és földrajzának anyanyelven történő tanítását.
Ez persze csak lehetőség, és hosszú az út addig, hogy gyakorlattá váljék. És nemcsak az iskola, a tanodák, az egyetemek ügyévé, hanem mindannyiunké, a romániai magyar közösségé. Hinni merem, hogy az oktatási programok kidolgozói, a tankönyvírók és -szerkesztők a sokágú politikai csetepaték ellenére, amelyek társadalmunkat jellemzik, a felkínált lehetőségektől felajzva, nemzeti hivatástudattal és elkötelezettséggel dolgoznak, a pedagógusok pedig, két vagy több sztrájk között alulról építkezve, az óvodák, iskolák, főiskolák, egyetemek szintjén máris az új lehetőségek szellemében cselekednek. Megismétlem: cselekednek, mert a cselekvésen és nem a témáról való politikai szövegelésen a hangsúly.
De ez sem elegendő ahhoz, hogy történelmünket, földrajzunkat és az ország egészének históriai és geográfiai értékeit birtokba vegyük. Anyanyelvünkön.
A mi esetünkben rövid megszakítással kilencven és egynéhány év történelmi tudatirtás és hamisítás — sok esetben sikeres — próbálkozásai, fizikai és szellemi kötődésünk színtereinek elidegenítése szinte felmérhetetlen károkat okozott. Mondjuk ki, hogy a sok pozitív kivétel ellenére nemzettudatunk sérült. A történelem és földrajz anyanyelvű oktatása elsősorban azon múlik, hogy milyen tanítási nyelvű iskolába íratjuk be gyerekünket. És a közelgő népszámlálás alkalmával milyen rubrikába kerül be a nevünk. A földrajz és történelem anyanyelvi oktatásához nemcsak tankönyv kell tehát, hanem szülői, közösségi akarat, olyan közeg, amely igényli is ezt. Különösen vegyes lakosságú közösségekben vagy szórványban.
A történelem és földrajz vonatkozásában a hazai magyar társadalmi igény — túlzás nélkül — rendkívül alacsony szintű. A közigazgatásban, a vállalkozásoknál, a zöldségpiacon, a névadásban, mindenhol. A már meglévő lehetőségekkel sem éltünk — nem élünk. Éljünk, ha magyarként élni akarunk!
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az idei március gyönyörű ideje
Tegnap kegyes volt hozzánk, székelymagyarokhoz az idő a szó meteorológiai értelmében és szimbolikusan is: a magyarság ezen a napon kezdte el a sokat vitatott és támadott, több ízben is ellehetetlenített 1848-as 12 pont, az Unió, azaz a nemzetegyesítés Erdélyre vonatkozó programjának megvalósítását, az újrahonosítást.
Napsütés ragyogta be ezt a napot a szó konkrét értelmében is. Felemelő érzés volt végignézni a tévéközvetítések révén hosszú esztendők után a fényben és zászlórengetegben fürdő budapesti ünnepi ceremóniát. Úgy látszik, a magyar fővárosban nemcsak a fém kanálisfedőket lopják, hanem elcsenték és ócskavasként leadták a rossz emlékű fémkordonokat is, mert ilyent, örömünkre, nem lehetett látni sehol. Lám-lám, hatalmas és fegyelmezett tömeg sereglett az Országház, majd a Múzeumkert felé vezető körutakon, és senkinek, de senkinek nem kellett félnie, hogy bármiféle rendbontás történne. Egyébként gyönyörű idő volt Kárpát-medence-szerte, Sepsiszentgyörgy az alsó-háromszékiek tömeges részvételével megerősödve hatalmas és színes tömeget vonultatott fel a nem hivatalos ünnepnap egész hosszán. Sepsiszentgyörgy ez alkalommal igazán kitett magáért. Örvendetesen szaporodnak a hagyományőrző huszárcsapatok, a jövő bizalmát vetítik előre a cserkészek, a zászlók, egyszóval az erejét felmutató, az ünnepléssel önbizalmát erősítő tömeg. Láthattunk volna viszont több szívtájéki kokárdás szándéknyilatkozatot. Különleges és egyedi esemény volt Tarnów városának képviselője általi jelenléte és fél esztendeig az 1849-es erdélyi hadjárat körképének szabadtéri kiállítása. Ebbe a sorba illeszkedik Gábor Áron ágyújának végleges visszaszerzése is. Az ünnepi beszédek mértéktartóak, a helyszínekhez és az alkalmakhoz illőek voltak, ezeknek a kulturális és művészi körítése is. Nem keresve kákán csomót azért megjegyzem, hogy egy 1990. márciusi döntés alapján az első koszorúk elhelyezése az Erzsébet park Honvédemlékművénél azokat a volt politikai foglyokat illetné meg, akik a valamikori koszorúzásért börtönbüntetést szenvedtek. A szervezők érdeme, hogy az egész napos ünnepségkavalkádba az apró gyermekektől az aggastyánokig minden korosztályt bevontak.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szájtépés és szájtapasz (Határhelyzetek)
A minap órákon át megütközve és döbbenten követtük a bukaresti parlamenti magyarellenes cirkuszt, azt, amint Orbán Viktor magyar kormányfő és Kövér László házelnök szavait kiforgatva, a nyilatkozatok pontos szövegének ismerete nélkül hisztérikus és hosszan tartó támadássorozattal gargarizálták újra a magyarság ellen uszító, a nacionalista román kebleket hevítő közhelytömeget, miszerint a mai magyar kormányzat Erdély román földjét akarja a székelység területi autonómiaigényének támogatásával visszarabolni.
Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt sokak által dédelgetett kedvenc vezére ezúttal, nem először és nem utoljára, a C. V. Tudor nagyromániás vérmességét vette át, illetve ennek egy rafináltabb, az előbbi durva dührohamait szenvedélyes és intellektuális hazamentésnek álcázva. A posztkommunista szociáldemokratákkal társult párt józanabb hangú képviselőjének Tăriceanu volt kormányfő bizonyult, Andrei Marga kolozsvári rektor csak egy sasszéval oldalgott arrébb a magyarellenesre élesített napi vádaskodásoktól. A parlamenti hacacáré másnapján a lapokat kézbe véve megdöbbenve olvastam a híreket, hogy a bukaresti magyarjaink két tucatnyi sereglete a parlamenti magyarellenes cirkuszt megelőzően március 15-én odapászították "a magyarországi médiával való szolidaritás" jegyében a maguk leragasztott szájú tiltakozását, a fehér címlapú bukaresti újságot magasba tartva. A magam részéről már az első sorok olvasása közben elhatároztam, hogy ha ehhez a szégyenletes tánchoz a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is társult, azonnal visszaadom a MÚRE tagsági könyvemet. Aznap egyetlen pozitív élményem, hogy ez nem következett be. Csokorba szedve a március 15-i felemelő ünnepségek élménye után történteket, az embernek káromkodni kél kedve, ha a csíkszeredai szalmabábú-égetéssel gyújt valaki tüzet, s ennek pernyéjével kormozza be a magyar—román kapcsolatokat a parlamenti és más magyarellenes hőzöngők alá lovat adva. De még ezek után is mosolyogni tudok, amikor látom az egyik bihari településjelző táblán a nemzeti színekkel leragasztott Pusztaújlak feliratot, hogy csak az Uileacu de Criş ősisége érvényesülhessen. És a magyar médiatörvény tényeinek ismeretében az a bukaresti szájflastrom is beszédes ötlet. Remélem, hogy lesznek, akik a szájtapaszt maguknak néha-néha visszaragasztják. Így, esetleg, még Brüsszelbe is, a budapesti Pilvax-közbe is eljuthatnak a hasonmásaik hívására egy magyar- és Magyarország-ellenes kedves hőzöngésre.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely véres márciusa és a magyar—román megbékélés
1990. március tizenötödike hatalmas tömegeket utcákra szólító közös ünneplésének élménye a diktatúra éveinek kisebbségeket — és demokráciát — pusztító, több évtizedes politikai böjtje után revelációként hatott. Különösen itt, Háromszéken, de mindenhol a székelyföldi városokban, ahol a magyarság tömbökben élt. Önbizalmunkat fokozta az ezt megelőző közös fellépésünk eredményessége: az 1990. február 10-i gyertyás-könyves utcára vonulás.
Ez a közösségi élmény különösen meghatározó volt. Az akkor még jelentéktelen számú nacionalista beágyazottságú, magukat pártnak tituláló román csoportosulások nem sejtettek különösebb veszélyt a demokratikus rendszer kiépítésére, tulajdonképpen nem is érzékeltük a diktátor pár kivégzése után a demokrácia kibontakozására nézvést a hatalomátmentés országos szinten szervezett machinációit. Bennünket, akik szerepet vállaltunk az akkori események alakulásában, február 10. és március 15. sikere után megszédített az is, hogy a nagy sikerű ünnepséget követően a magyar és román megbékélés jegyében budapesti értelmiségi találkozóra invitáltak, s ennek a puszta ténye azt jelezte, hogy lesznek, lehetnek közös ünnepeink ezután, a "rendezni végre közös dolgainkat" József Attila-i vízió teljesülése valóra válik. A tanácskozás kezdőnapján kissé csodálkoztunk azon ugyan, hogy a magyarok sokan, de a román értelmiség köréből a nyugati emigráció képviselői közül senki sem jelent meg a magyar fővárosban. Rossz sejtéseinket visszaszorította viszont az, hogy a hazai románság akkori értelmiségi képviselői, Mircea Dinescu és társai tömegesen vesznek részt a történelmi jelentőségű román—magyar megbékélési összejövetelen. És erre a szándékra és hangulatra rontott rá a szó szoros értelmében is a Görgény-völgyi csőcselék Horea és társainak szörnyűségeire emlékeztető, a román—magyar megbékélés szándékát meghiúsító hutyurus városlerohanásnak a híre, annak a ténye, hogy sem Bukarest, sem a hadsereg az utolsó pillanatig nem "szólt" bele sem tankkal, sem kardlappal az események alakulásába. Marosvásárhely véres márciusának történetei nagyjából ismeretesek. Az események aprólékos és pártatlan kivizsgálása, a "megtorlások" egyoldalúságának feltárása viszont huszonegy éve várat magára. Sokunk arra is választ vár, hogy a budapesti magyar—román megbékélési találkozó meghiúsítása és a marosvásárhelyi szörnyűségek között volt-e valami összefüggés. Szerintem volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hajdú-Bihar és Bihor megye viadala
Furcsa hír kering a Kárpát-medence magyarjai között: az eurorégiós tervekben, amelyek lehetőséget teremtenek a határ menti övezetek közös fejlesztési programjai megvalósítására, Hajdú-Bihar megye önkormányzatának honlapján Bihar megye következetesen Bihor, tehát a magyar nyelvből átvett román nyelvi változatban szerepel.
A Krónika március 21-i számában közli a Hajdú-Bihar – Bihor régió térképét is. Jellemző, hogy a magyarországi eurorégiós partner egyik képviselője azzal "menti" ezt a nyelvi "leleményességet", hogy sem a Bihor nevet használó honlap, sem az ehhez kapcsolódó kiadványok nem szépirodalmi jellegű munkák. A Hajdu-Bihar – Bihor helynévpárosítás súlyos szemléleti zavarára ráerősít az is, hogy a szöveg román nyelvből történt szó szerinti fordításában a Műemlékek, templomok, kultikus helyek – Bihor megye alcím alatt az ortodox templomokkal és a görögkeleti egyház történetével kezdődik a felsorolás. Azért éri szó tehát a ház elejét, mert ebben az esetben a szekér megelőzi a fogatot. Nem állja meg a helyét az az "érvelés" sem, hogy a kétféle Bihar név használata valamiféle zavart is okozhatna, hiszen az egyik Hajdú-Bihar, a másik meg Bihar alakban ismeretes. Egyébként a sors iróniája, hogy a Bihor név a magyarból való átvétel, a két megye Trianon előtt azonos volt.
A helyzet pikantériájához tartozik, hogy a magyar állam az újrahonosítás során lehetőséget teremt az eltorzított vagy lefordított magyar vezeték- és utónevek visszamagyarosítására, s eközben az eurorégiós szerződések kidolgozói a hely- és földrajzi nevek nem magyar változatának meghonosításán munkálkodnak.
A mostani időket megelőző közel száz évben a legsúlyosabb nyelvi károsodás a személynevek mellett éppen a helyneveket érte. A tájnevek viszonylag jobban átvészelték a tiltásos és üldözéses időszakokat, mert minden hegynek, völgynek, dombnak, pataknak, csermelynek, forrásnak nehéz lett volna államnyelvi "megfelelőt" találni.
A településnevek használata körüli különvélemények a táblaháborúkban, az utcanévcsatákban is megnyilvánulnak. Nemrég említettük lapunkban éppen Bihar megyéből a Pusztaújlak településjelző tábla magyar nevét lemázoló, csak a román Uilacu de Criş megnevezést tűrő cselekedeteket. És lám-lám, ebbe a "folyamatba" némely magyarországi hivatalnokok is bekapcsolódnak.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent István-terv, kaláka
Csaba Szent István-tervét olvasom, s bár egyszer sem írja le, lényegét egyetlen kifejezésbe tudom sűríteni: kaláka. Ezzel a tervvel is a nagy tettekre, hasznos cselekedetre sarkalló szerzetes pap, aki nemcsak hitszónok, hanem maga is példa a szükséges és hasznos cselekvésre, tulajdonképpen azokba az értékekbe, abba a közösségi rendbe kapaszkodik, amelyet eleink a falutörvényekbe, a városok és a céhek működési rendjébe építve őriztek meg.
Az atya eleve int a múltba meredő, terméketlen nosztalgiázástól, a jelen- és a jövőépítésre összpontosít, de minden gondolata a közösségi építést és a közösségépítést járja körbe. Jómagam érdekes módon egy Erdélyen kívüli országrészben, a Duna-delta Ó-Chilia nevű településének térségében, a hatalmas építészeti és természeti roncstelepeket látva döbbentem rá, hogy az ember a japán szigetország földrengéses, szökőáras pusztítása nélkül is hasonló állapotba tudja rombolni és képes meglopni, lepusztítani saját környezetét. Országos és helyi roncseltakarítási és újjáépítési programra van szükség. Rendet kell teremteni a romokon. A konkrét és a lelki romokon is. Ez pedig kalákás munka, szövetkezés nélkül, hit nélkül nem történhet meg.
Településeink fizikai állapota és kinézése – tisztelet a kivételnek – katasztrofális. A természeti környezeten ejtett sebek, az erdők-mezők pusztulása, a bennünket körülvevő szeméttenger, amelyet mi hozunk létre, s amelynek eredője a legtöbb esetben a pénzéhség, a kapzsiság, a hirtelen meggazdagodás vágya, no meg a nyomorba süllyedésnek, a megélhetési lét alá szorulásnak az a közege, amelybe ma népes társadalmi rétegek sodródnak, s az embert emberré tevő adottságok pusztulásához vezet. Böjte atya mondja egy helyen, hogy ha mindenki egy négyzetméternyi területet takarítana ki maga körül – és ha vigyázna is ennek megőrzésére, fűzöm én hozzá –, hatalmas beruházások nélkül is megváltoznék körülöttünk és bennünk a világ, eltűnne a bogáncskórós, labodás, szétrohadó kerítéses és omladozó házas világ, mérséklődnének a lelki torzulások. Az atya elképzelése a Szent István-tervvel tulajdonképpen ilyen egyszerű, vállalható és teljesíthető teendőkből áll. A közösségi építkezésekre és közmunkára, a kalákás egymást segítésre, mert az ember társas lény, illetve annak kell maradnia az önzés világában is.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Húsvéti Alkotmány
Ünnep van, kétszeresen is ünnep: a magyar alkotmányozás ünnepe és a közelgő húsvéti feltámadás ünnepe. A kettő egymásba nőtt, a népszerű megnevezés szerint Magyarország mostani alaptörvénye Húsvéti Alkotmányként írja be magát a köztudatba és az ország történelmének aranykönyvébe.
Én ezúttal sem leszek ünneprontó, és nem állok be azok közé, akik óllá alázták Magyarországot, és most tehetetlen dühükben szedik fel a hídlást. Nem leszek ünneprontó, mert sokadmagammal meg vagyok győződve, hogy ez az alkotmányellenes menetelés arra a sorsra jut, mint a médiatörvény: múlhatatlanul kifullad, lecseng, akárcsak a demokráciaféltés hamis ricsaja, hisz miközben van, aki a nyugdíjkorhatár negyvenéves küszöbéért kiabál, van, aki a korai nyugdíjazás ellen – a magyarországi szabadszájúságnak az új médiatörvény sem szab határt, Orbán Viktor miniszterelnököt nyilvánosan pocskondiázhatja az őszödi rém, szabadon és egyelőre büntetlenül fenyegetőzhetnek –, egy elcsépelt közhelyet újraértelmezve: a kutya ugat, a karaván halad. Az a riogatás pedig, hogy a következő választások után, vagy akár ezeket megelőzően, miután hatalomra kerülnek, mindent “visszacsinálnak”, a rémálmok közé tartozik. Nevetséges. Ehhez kétharmados többségű győzelem kellene. Hogy az új alaptörvény kirekesztő, és egyetlen párt, illetve Orbán Viktor egyszemélyes alkotmánya lenne? Megfeledkeznek arról, hogy az országos konzultáció során a nyolcmillió kérdőívből néhány ezer híján egymillió válasz érkezett vissza. Valószínűsíthető, hogy nem a funkcionális analfabéták küldtek be több mint másfél száz módosító javaslatot. Amennyiben kirekesztésről beszélhetünk, kirekesztette magát az MSZP és az LMP, akiket hiába invitáltak századszor is a parlamenti vitára, mindannyiszor visszautasították azt. Bennünket, mint az elszakított nemzetrészekhez tartozó magyarokat, különösen érdekel az az alkotmányban is szentesített történelmi visszakapcsolás, amely helyreállítja a nemzet múltbéli, jelenlegi és jövőbéli összetartozását, és ezt az együvé tartozást az újra anyaországgá vált Magyarországgal majd minden bizonnyal sarkalatos törvényben rögzített szavazati joggal erősíti meg. Az ellenzék pánikkeltésének gyökereit itt kell kitapogatnunk. A Húsvéti Alkotmány Magyarország feltámadásának alapja és záloga. A köztársaság összeomlásától való félelem egyszerűen megmosolyogtató. Magyarország államformája továbbra is köztársaság. Ha Budapestre utaztunk, eddig is Magyarországra utaztunk. Az alkotmány tulajdonképpen ezt a megnevezést helyezi vissza jogaiba.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csak harc árán lehet megtartani
Beder Tibor, Csíkszeredában élő földink egész életét a magyarságtudat ápolásának és megerősítésének szentelte. És ezt kell tennünk mindnyájunknak a magunk környezetében, ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is beszéljenek magyarul őseink földjén. Most kell megvívnunk a csatát szülőföldünk és anyanyelvünk megtartása érdekében. Ezekkel a szavakkal lehet összefoglalni röviden és lényegretörően a szerző, Az utolsó csata címet viselő, sorrendben a nyolcadik könyvének mondanivalóját, melyet a múlt héten mutattak be Sepsiszentgyörgyön.
Az előszót író és a mű ismertetését magára vállaló Kádár Gyula történész szerint a kötetbe, számvetésként, életútja tapasztalatait szőtte bele a szerző, de nem csak. A mű egyúttal figyelmeztetés is, hiszen Erdélyben magyarul már csak Székelyföldön beszélhetünk zavartalanul, és itt is egyre jobban próbálják visszaszorítani. Ezt a folyamatot Marosvásárhely példája szemlélteti a legjobban, hiszen a székely fővárosban mára a magyarok számbeli kisebbségbe kerültek. El is némult a magyar szó az utcákon és az intézményekben, s ha nem teszünk valamit a folyamat megállítása érdekében, a helyzet csak rosszabb lesz. Nyelvvesztésünk tipikus példája a román nyelvnek a hivatalos levelezésben és okiratok fogalmazásában megnyilvánuló kizárólagos volta. Döbbenetes, hogy még a magyar többségű vagy színmagyar településeken sem használjuk anyanyelvünket, holott ezt senki sem tiltja, sőt a törvény értelmében is jogunk van hozzá. Tesszük ezt annak ellenére, hogy valamikor a török szultán és udvara a magyar nyelvet diplomáciai nyelvként használta Konstantinápolytól Bécsig és a Krím félszigetig.
Mivel az igazságért folytatott küzdelmünkben szövetségesekre van szükségünk, el kell fogadnunk a törökök felénk nyújtott kezét, baráti kapcsolatainknak ugyanis a több száz éves ellenségeskedés ellenére is mély gyökerei vannak. Ezt az idők folyamán olyan kiválóságok erősítették, mint a székely származású Orbán mester, aki az 1450-es években a törököknek öntött ágyút, melyek segítségével könnyűszerrel elfoglalták Bizáncot, vagy a szintén erdélyi Ibrahim Müteferrika, az első török nyelvű nyomda megalapítója. De sorolhatnánk a példákat a teljesség igénye nélkül Rákóczitól és Mikes Kelementől, a Dardanellák erődrendszerét kiépítő Tóth Ferencen, a magyar és török tűzoltóságot megalapító Széchenyi Ödönön és az ankarai Etnográfiai Múzeumot megszervező Mészáros Gyulán át az obszervatóriumot létesítő Réthy Antalig.
Beder Tibor hozzászólásában megállapította, hogy minden erdélyi magyar ember, köztük a székely számára is kell legyen egy hely, ahol jól érzi magát, mert magyarul beszélnek és szólnak hozzá. A jelen Romániájában azonban a magyar nyelv csak a Székelyföldön talál otthonra, s ezt az állapotot itt is csak harccal lehet megtartani és még jobban elmélyíteni. És azt is tudatosítani kell, hogy ennek megvívásához munícióra van szükség: történelmi tudatra és a tudásra.
Sylvester Lajos közíró megfogalmazásában ez a könyv lelki kivetítődése a szerző termékeny és eredményes életének. Élvezetes, tanulságos és szükséges olvasmány, amit mindenkinek ajánl, mint ahogy mi is.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyvbemutató
Kézdivásárhelyen ma, április 20- án 17 órától a Céhtörténeti Múzeum Incze László Kiállítótermében Sylvester Lajos közíró bemutatja dr. Szőcs Géza A család hangja című könyvét. Házigazdája Dimény Attila múzeumigazgató. A kötet a helyszínen megvásárolható, a szerző dedikál. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A család hangja
Bemutatták dr. Szőcs Géza új könyvét
Bár rövid idő alatt készült el, mégis több évtized óta felgyűlt, beérett anyag van abban a kiadványban, ami dr. Szőcs Géza volt rádiós szakember, egyetemi tanár nevével fémjelezve megjelent. A család hangja című könyv ismét egy olyan sokoldalú kiadvány, ami egyaránt felfogható művelődéstörténeti, szociológiai és nagyon emberi hangokat tartalmazó műnek. A könyvet szerda délután mutatták be a Céhtörténeti Múzeum Incze László Termében.
A lélek, az oskola és a szülőföld hangjának a folytatása A család hangja, melynek méltatatására a szerző jó barátja, Sylvester Lajos közíró vállalkozott. „Ez a könyv a mi könyvünk, 12 életút szerepel a kötetben, az képezi a törzsanyagot. S azért is érdekes, mert tárgyilagosan közvetít gondolatokat, annak ellenére, hogy az emberek nagy többsége hajlamos kiszínezni mások és saját élettörténetét is” – mondotta a közíró, aki szerint fantasztikus az a munka, amit dr. Szőcs Géza a magyar kultúra és társadalom érdekében tett. Sylvester Lajos szerint A család hangja akár emlékműként is felfogható, amit az írója a magyar társadalomnak jelképesen állított.
A kötet méltatása után a szerző, a tőle megszokott öniróniával, finom humorral megtűzdelt szellemi utazáson vezette végig a jelenlevőket, akik első kézből értesülhettek arról, hogy mit és miért tartalmaz a kiadvány. A nevetőizmokat is próbára tevő önvallomás alatt megtudhattuk: bár sokan azt gondolnák, hogy a kötetben bemutatott 12 család egy szubjektív válogatás eredménye, ez nem így van: hosszas fontolgatás és rostálás alapján kerültek bele a kötetbe, és a sértődések, kifogások elkerülése végett ábécé sorrendben. Végül ez nem így sikeredett – mondta dr. Szőcs Géza, aki szerint egy fizikusnak megbocsátható, hogy a betűrendet IGH-ra cserélte fel véletlenül GHI helyett.
A sorozat negyedik kötete négy fejezetre tagolódik. Az elsőben a szerző a vele egykorú „ifjakat” szólaltatta meg, akik hét-nyolc évtizedre visszanyúló élményeiket osztják meg az olvasókkal. A második fejezet egyben a kiadvány névadója is, és a fiának születésére emlékezik vissza a szerző, aki a kisbaba nevében fogalmazta meg a gondolatait. A harmadik negyed a színpad hangja, hiszen dr. Szőcs Géza neve összefonódik a színházi élettel, írt már gyerekszíndarabot, és a világot jelentő deszkákra vitt több klasszikust is.
A negyedik fejezet sokak számára érdekes lehet: az Egy más világ hangjában az íróember a róla szóló szekuritátés megfigyelési-dossziékba nyújt betekintést, de ugyanitt olvashatunk a málenkij robot és az orosz hadifogság történéseiről is. A könyvvel egy időben jelent meg a Háromszéki harangszó című CD is: ez fejezeteket tartalmaz egy székely rádiós naplójából, a pár perces részleteket tartalmazó hanganyagokat egy kolozsvári színész mondta fel a korongra. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A család hangja
Ez a címe dr. Szőcs Géza kézdivásárhelyi nyugalmazott egyetemi tanár legújabb, sorban az ötödik könyvének, melyet népes érdeklődő jelenlétében szerdán délután a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum Incze László Termében mutattak be.
A magánkiadásban megjelentetett könyv tizenkét család életútját követi, és külön fejezetet szentel saját megfigyelési dossziéjának, abból közöl magyarra fordított részleteket. Dr. Szőcs Géza új könyvét Sylvester Lajos közíró, lapunk főmunkatársa méltatta. A kötetet ifj. Szőcs Géza szerkesztette, tördelte és mutatós borítóját is ő készítette. Dr. Szőcs Géza bejelentette: következő könyvének címe Az űr hangja. A találkozó végén a szerző dedikált.
(Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szent György-napok sikertörténete
Sepsiszentgyörgy öt és fél évszázados történetének minden kétséget kizáróan a Szent György-napok a legsikeresebb rendezvény-kavalkádja, amennyiben értékelési szempontjaink középpontjában a rendezvényfolyamok száma, színessége, a vendégfellépések szellemi és földrajzi szóródása, a kulturális és művészi események sokfélesége és a vásáriasság áll.
Játékosan azt is megjegyezhetjük, hogy az 550 évvel ezelőtt városként említett település Kárpát-medencei kisugárzású ünnepsége a 20. évfordulójára annyira megerősödött, hogy szervezői képesek voltak naptár-kiigazítására is, ami legutóbb, tudtommal, XIII. Gergely pápának sikerült 1582-ben. Városunkban a Szent György-napokat csúsztatták egy héttel arrébb, május elseje és május 8-a közé, így eshetett meg, hogy a húsvéti ünnepekkel együtt két kerek hétre kerekedett ki a háromszéki örömünnep-sorozat. Ránk is fér némi jókedv egy évnyi indokolt vagy indoktalan morgolódás, önsorsrontó, közösséget bontó elégedetlenség után. A Szent György-napok vonzerejének köszönhetően a kis- és nagyvilágba szétszóródott szentgyörgyiek tömegesen zarándokolnak haza, rendszerint magukkal hozzák baráti körüket is, ilyenkor számos idegen látogatja meg városunkat, a település és az itt élők ez alkalomkor a szebbik arcukat mutatják. Nem ártana, ha ebből a sminkeletlen, bévülről fakadó szépségből és szeretetből az esztendő szürkébb napjaira is tartalékolnánk valamennyit.
A Szent György-napok 20. alkalmára mind a szervezésben, mind a részvételben megfigyelhetünk éles generációváltást is. Ez nemcsak a résztvevők életkorán, hanem a műsorok műfaji súlypontozásán is érzékelhető. A mostani rendezvénynek a látvány és a hang a domináns eleme, az igazi és egyszer-másszor kétes értékű sztárkultusz. Míg az ének és zene, a színpadi játék nagy súllyal van jelen, addig a könyv, annak ellenére hogy városunkban és környékén sok tollforgató és könyves ember él, a Napok hamupipőkéjévé vált.
Helyi sajátosság és rendkívüli nyereség viszont a hagyományokba kapaszkodó népművészet és a népi mesterségek jelenléte. És vannak, természetesen, erőt fitogtató, rekordokat döntő programok is, hogy aki a rendkívülit keresi, meg is találhassa azt. Szólnunk kell a kevésbé látványos háttérmunka értékeiről is. Arról, amint az előző Napokon dagonyázóra taposott Erzsébet parkot sikerült megvédeni, sőt, a városgazdák az aszfaltrengeteg monotóniáját oldó zöld szigeteket, virággruppokat is ideiglenes dorongkerítéssel óvják a pusztító talpalástól.
Mindent egybevetve: a májusi Szent György-napok a város sikertörténetei között épül az erdélyi közemlékezetbe. Örüljünk neki.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar–magyar iszony, vagy közös fellépés
A cím nem elírás, nem véletlenül írtam magyar–magyar viszony helyett magyar–magyar iszonyt. Az ijesztgetésnek, félelemkeltésnek is minősíthető kifejezést azért használom, mert az új politikai helyzetben, amennyiben a három romániai magyar párt, az RMDSZ, az MPP és most bejegyzési procedúra labirintusában bolyongó EMNP képtelen lesz már a jövő évi helyhatósági választásokon közös jelölteket állítani, és egységesen ezekre szavazni, iszonyatos veszteséget könyvelhetnek el valamennyien.
A félre- és mellébeszélések helyett próbáljuk előbb szemügyre venni azokat a belső folyamatokat, amelyek a hazai magyar politikai életben, a politikai preferenciák világában bekövetkeztek, és felerősödésük máris valóság, társadalmi térnyerésük pedig a továbbiakban előre borítékolható. A romániai magyar közélet a két évtizeddel ezelőtti (89–90-es fordulat utáni) állapothoz képest szétesett, szétforgácsolódott, és majdnem általánosnak minősíthető kiábrándultságba és közönybe süllyedt. Ezt a folyamatot a magyarság közképviseletének veszélyeztetettsége felől nézvést jól illusztrálja a magyarok választási kedvének lekonyuló grafikai görbéje.
Az okok firtatása helyett most csupán jelezzük, hogy az RMDSZ és az MPP kölcsönös és személyekre is szabott lejáratása megtette hatását. Helyben és országos, illetve erdélyi szinten egyaránt. A kölcsönös önkormányzati “betartások” és kakaskodások a ritka kivételektől eltekintve a közképviselet minőségét rontják, és a közjó érvényesülését akadályozzák. Ez az erdélyi és a Kárpát-medencei politikai légköri magasságokban is uralkodó folyamat a helyi politikai élet alakulásának, illetve romlásának fő oka. A helyzet eldurvulását és elmérgesedését érzékeltetik az internetes és a papíralapú kiadványok álneves kommentárjai, amelyek a vádaskodás, a szitkozódás és a fenyegető átkozódás szintjére süllyesztették a véleményformálást.
E negatív folyamatok következménye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Tőkés-féle párt, azaz az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozásának szándéka és megvalósult ténye. És hogy a mellé- és félrebeszéléseknek elejét vegyük, egyik legutóbbi Tőkés-interjú alapján szögezzük le a következőket: – Már a jövő nyári önkormányzati választásokra együttműködést javasol az erdélyi magyar politikai szervezeteknek Tőkés László, előválasztásokat kezdeményezve a romániai magyarság körében, és az így kialakult sorrend alapján valamennyi párt már a helyhatósági megmérettetésen közös listát állítana – olvashatjuk a Krónikának adott interjúban. “Eme újfajta összefogás nélkül sem autonómia, sem magyar jövő nem képzelhető el Erdélyben” – állapítja meg Tőkés László.
– Az EMNT választási koalíciót, azaz közös jelöltállítást javasol a helyhatósági választásokra és a parlamenti képviselők jelölésére is. Ebben máris partnere a Székely Nemzeti Tanács. Ellenzője Szász Jenő személyében az MPP, amely az RMDSZ ellen szövetkezne az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és a Székely Nemzeti Tanáccsal. Szász Jenő szerint a romániai magyarság 80 százaléka nem akar új pártot. Sértés ne essék, de a politikai környezet ismeretében ez légből kapottnak tűnik, mondhatott volna kilencven százalékot is.
– A közös jelöltállítás kérdését, egyelőre, mellékvágányra tolja az RMDSZ csúcsvezetése is. Ennek nem csak a rivális Tőkés-párt megjelenése az oka, hanem a magyarországi nemzetpolitikában bekövetkezett markáns stratégiai változás is. Az RMDSZ-nek, kétségtelen, erdélyi szinten kiépült szervezeti hálózata van. A helyi önkormányzati képviselők, a polgármesterek többsége az RMDSZ színeit képviseli. A mögöttük lévő, őket támogató tömegbázis viszont fellazult, elbizonytalanodott, kiábrándult. Az összefogás szükségessége maradéktalanul a szórványban érvényesül, ahol elképzelhetetlen a tanácsi, adott esetben polgármesteri képviselet megszerzése. – Az RMDSZ csúcsvezetése egyelőre sérelmi politizálást gyakorol. Ebben minden egymáshoz közeledést ellehetetlenítenek egyes – manipulálható – politikusi, és főleg újságírói túllihegések. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ellenzi ugyan az új párt létrehozását, de ennek bejegyzését nem próbálja megóvni, ami realitásérzékre vall, hisz ezzel csak tovább rontaná az RMDSZ közösségi megítélését. Az RMDSZ sérelmi politizálására érdemes kitérni, mert ez a magyar–magyar kapcsolatok végzetes megromlásához vezethet. Az RMDSZ politikai monopolhelyzetének elvesztését bizonyos újságírói reagálások ellenségeskedéssé torzítják, az anyaországban Gyurcsány és a szellemében tovább élő SZDSZ Orbán-ellenes indulatait plántálják át Erdélybe, negatív minősítési kampányukban már-már Jan Slotát, C. V. Tudort is túlharsogják.
A magyar nemzetpolitika gyökeres átalakulása erdélyi kivetítődésének első jele az RMDSZ kiépült, tehát meglévő struktúrájának mellőzése volt, amikor a könnyített eljárású állampolgári honosítás hatalmas munkájának elvégzésére az RMDSZ-től független hálózatot hozott létre, s kialakította a demokrácia központok ernyőjét. Az RMDSZ és az MPP is ragaszkodott a honosítás lebonyolításában való részvételhez, saját szolgálatait is felajánlotta, és hellyel-közzel gyakorolta is, jól érzékelve, hogy a demokrácia központok hálózatának kiépítése az EMNT malmára hajt üdítően friss vizet, hisz a Gyurcsány-garnitúra nemzetrészeket magyarságból kitagadó üzelmei a határon túli magyarok körében általános ellenérzést váltottak ki. Erre gyógyír a könnyített visszahonosítás.
Ezt a lépést követte az ugyancsak az RMDSZ struktúrájához tartozó státusirodák megszüntetése. Ezeknek a gyakorlati szerepük egykori küldetésük teljesítése után, az igények csökkenésének arányában beszűkült, de megszüntetésük újabb jele volt az RMDSZ-monopólium csorbulásának. A monopolhelyzet leépítésének legátfogóbb intézkedése az iskolai támogatások lebonyolításának és folyósításának a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség hatáskörébe való visszautalása volt. Hangsúlyozom a visszautalást, amiről a hazai kommentálók gyakran megfeledkeznek, mert eredetileg ez a feladatkör az első Orbán-kormány idején az RMPSZ hatáskörébe tartozott, s a Medgyessy–Gyurcsány-éra húzta ki a külhoni magyarok eme szimpátia-szőnyegét a civil szervezet alól. A támogatások folyósítása Kárpát-medence-szerte mintegy egymillió-hatszázezer óvodást, iskolást és egyetemistát érint. Az egyébként jól működő Iskola Alapítvány – elnöke éppen Kelemen Hunor – mellőzése ezért a legfájdalmasabban érinti az RMDSZ-vezetést.
Mindezt úgy is lehet minősíteni, mint valami “törlesztést” a magyar kormányzat részéről az RMDSZ-körökben máig is hangoztatott, a magyarországi politikai pártokkal való “egyenlő távolságtartás” doktrínája miatt, amely, mondjuk ki: az erdélyi magyar fülnek nyilallóan fájdalmas, ha a Gyurcsány-éra nemzetrészeket kirekesztő manővereire gondolunk. A magyar kormányzat nem tesz egyebet, mint maga is alkalmazza “a pártokkal való kapcsolattartásban az egyenlő távolságtartást”, civil szervezetekre alapoz, s ezzel az RMDSZ monopolhelyzetét szűkíti.
Egyébként szögezzük le: minden ellenkező híresztelés ellenére Tőkés László fontosnak tartja az erős parlamenti képviseletet, mindazokkal szemben, akik ezt valami ezoterikus mellénybe gombolkozva fölöslegesnek és inkább ártalmasnak, mint hasznosnak mondják. A képviselet biztosítását viszont a három párt és az EMNT összefogásában, közös jelöltállításban látja minden időkben. Az RMDSZ-nek pedig, tetszik, nem tetszik, a múltbéli sérelmek ellenére – ez egyébként mindkét féllel megesett – meg kell állapodnia az együttműködésben. Ez a kapu minden más előjelű nyilatkozat ellenére nyitva áll. És precedensként nagy nyomatékkal esik latba a sikeres EP-választás.
Csak a pártok közötti viszonyrendszer újragondolása biztosíthatja a parlamenti képviselet, az autonómiateremtés sikerét, és nem a tömeg felhajtóereje nélküli hőzöngés, autonómiát papolás. Az előválasztások idején a jobbító szándék és ennek megvalósítási képessége álljon versenybe, s a “győztes mindent vigyen”, minden párt egységesen adja rá a voksát. A jelenlegi magyar kormányzat és az európai képviselet számunkra kegyelmi időszakot biztosított, most kell élnünk ezzel a lehetőséggel, s akkor a pártok közötti viszony nem válik iszonnyá.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)