Dr. Szőcs Géza magánkiadásában A szülőföld hangja /Sepsiszentgyörgy, 2009/ címmel négyszáz oldalas könyv jelent meg, amely a két kiadást is megért A lélek hangja gondolatmenetét tágítva kanyarogtatja tovább. Dr. Szőcs Géza sok-sok évi rádiózásának a lenyomata is ez a könyv. A könyv első fejezete a kötet címadójaként a Báró Wesselényi Könyvtár történetével indul, hogy a könyvtártörténettel összefüggő háromszéki irodalmi múlt, a testvérvárosok, Nagyatád, Mezőköves, Gyöngyös, Paks, Maasluis felé nyit kaput. Archívumként 320 felső-háromszéki pedagógus portréját mutatja be, mindazokét, akikről arcképpel rendelkezett. /Sylvester Lajos: A szülőföld hangja. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 19./

Sepsiszentgyörgyön az akkori lap, a Megyei Tükör főszerkesztője, Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. A szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet az újságírók maguk között Kelet-Európai Klubnak neveztek – szabadon beszéltek, vitatkoztak. Akkoriban úgy gondolták, ha már le nem írhatják, legalább szóban mondják el véleményünket. Utólag kiderült, jól gondolták: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Később – többszöri kérelmezés után -, máig sem szerelték azt le. 1989 decemberében készültek az ünnepekre. Beszerezték a névsor szerint osztott fejenként fél kilogramm sertéshúst, feketén kávét szereztek. Az újságírók lakásán is voltak lehallgatókészülékek. Amikor győzött a forradalom, Sepsiszentgyörgyön az akkori párttitkár, Rab István társaival a hátsó kapun elmenekült. Az újságírók rohantak a szerkesztőségbe, lapot kell csinálni. Jecza Tibor, leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes már megérkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő és Torma Sándor, akit az előző hónapokban főszerkesztő-helyettesnek készítettek elő Jecza Tibor helyett. Új lapot indítunk – döntötték el. Bejött a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Vasas megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd sértődötten elment. Megegyeztek, Háromszék lesz a lap címe. Megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, úgy határoztak, ideiglenesen irányítsa Magyari Lajos a lapot, majd sort kerítenek a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismerni, a nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe. Az első szám Győzött a nép akarata szalagcím alatt jelent meg. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikái sorakoztak. Gyorsan elfogyott az első szám, s hónapokig 25–30 000-es példányszámban jelent meg a napilap. /Simó Erzsébet: Volt egyszer egy nap, született egy lap (Húszéves a Háromszék). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 23./

79 éves korában, december 21-én elhunyt Khell Ödön (1931-2009), Bereck és környékének szellemi mindenese. Végezte nemzeti közösséget építő munkáját. Élete végéig vezette az általa kezdeményezett és segítőtársai által működtetett Gábor Áron Alapítványt. A semmiből teremtett új világot: a székely ezermester emlékének ápolására berecki múzeumot rendezett be, ahová összegyűjtötte a Kárpát-medence egészéből a számára elérhető muzeális értékű anyagot, a berecki Gábor Áron-szobor egyik kezdeményezője volt, honismereti túráinak híresek voltak. /Sylvester Lajos: Egy néma ágyú díszlövése (Khell Ödön halálára). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 23./

Huszadik születésnapját ünnepli az RMDSZ
1990
Április 21–22.
– Az RMDSZ I. Kongresszusa az Egységben az erő jelszó jegyében Nagyváradon. Felhívással fordul az Ideiglenes Nemzeti Egységtanácshoz és Románia kormányához, tegye haladéktalanul vizsgálat tárgyává az országban a kisebbségi kérdés kezelésében kialakult állapotokat, és haladéktalanul foglaljon állást a kisebbségek kérdésének valóban demokratikus rendezése érdekében. Megválasztják az országos elnökség tagjait: Domokos Géza elnök, Szőcs Géza főtitkár, Béres András, Markó Béla, Formanek Ferenc, Szilágyi Zsolt, Cs. Gyímesi Éva, Csutak István, Bodó Barna, Kántor Lajos, Zonda Attila, Toró T. Tibor, Erőss Péter, Nagy Béla, Verestóy Attila, Sylvester Lajos, Vida Gyula, Kolumbán Gábor, Káli Király István tagok. Tiszteletbeli elnök: Tőkés László.
Május 10.
–Az RMDSZ közleményében kijelenti, nem kívánja elkötelezni tagságát egyik államelnökjelölt személye mellett sem. Arra kéri választóit, menjenek el szavazni, és szavazzanak a visszarendezés ellen.
Május 15.
– Szőcs Géza RMDSZ-főtitkár nyilatkozatban teszi közzé a választási adatok feldolgozásával kapcsolatos aggályait.
Május 20.
– Parlamenti és elnökválasztások. Ion Iliescu a szavazatok 85,07 százalékával elnök lesz. A képviselőházban az RMDSZ 991 601 szavazatot (7,23%, 29 mandátum), a szenátusban 1 004 353 szavazatot (7,20%, 9 mandátum) kap.
Május 27.
– Az RMDSZ országos elnöksége a közvélemény tudomására hozza: a kormánynak az 1990/1991-es tanév megszervezésére vonatkozó 521/1990.05.12 Határozata ellentétes az érvényben lévő tanügyi törvénnyel. Beadvánnyal fordul az állam vezetőihez. Rámutat: ez a határozat visszalépés a diktatúra időszakához képest. A rendelet a kisebbségi jogokat korlátozó intézkedéseket vezet be az oktatásban (leszögezi, hogy az oktatás minden szinten román nyelven történik; „a nemzeti kisebbségek számára feltételeket teremtenek az anyanyelv elsajátítására és esetenként anyanyelvű képzésre”; az egyetemi oktatás fejezetében szó sincs a magyar nyelvű egyetemi oktatásról stb.).
Június 7.
– Demény Lajos tanügyminiszter-helyettest, marosvásárhelyi útja során, a helyi Nemzeti Megmentési Front és a Vatra Românească képviselői megakadályozzák abban, hogy a tanfelügyelőségen eleget tegyen hivatali feladatának.
Június 13–14.
– Bukarestben a rendőrség eltávolítja az Egyetem térről a demokratikus reformok gyorsítását több hete követelő tüntetőket, többszáz személyt őrizetbe vesznek. Miron Cozma vezetésével, Zsil-völgyi bányászok érkeznek Bukarestbe, a rend helyreállításának ürügyével behatolnak és törnek-zúznak, ártatlan járókelőket és tüntető diákokat kegyetlenül bántalmaznak.
Június 16.
– Az RMDSZ vezetősége a június 13–15-i bukaresti eseményekkel kapcsolatban tiltakozik Szilágyi Zsolt és Zsigmond László RMDSZ-képviselők indokolatlan bántalmazása ellen.
Június 20.
– Beiktatják a Petre Roman által vezetett új kormányt.
Június 27.
– Adrian Moţiu államtitkár semmisnek nyilvánítja a Demény Lajos tanügyminiszter-helyettes által kiadott rendeleteket. Deményt július elején fölmentették tisztségéből, de szenátorként alelnöke lett a szenátus oktatásügyi bizottságának.
Július 5.
– A helyi közigazgatási törvénytervezet vitája során a képviselőházban heves ellenállásba ütközik az a szakasz, amely lehetővé tenné a határozatok kisebbségi nyelven történő megjelentetését.
Július 9.
– Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Aradon, Kolozsváron és Bukarestben a Vatra Românească szervezésében összejöveteleket tartanak a kisebbségek anyanyelvű oktatása ellen, a román tanulók „hátrányos helyzetbe” kerülése miatt.
Július 20–21.
– Az RMDSZ országos választmánya nyilatkozatban foglalkozik a marosvásárhelyi márciusi események résztvevőivel szemben indított egyoldalú büntetőjogi eljárás visszásságaival. Míg Sütő András támadói közül senkit sem azonosítanak, a büntetőeljárási szervek több magyar és cigány nemzetiségű személyt tartóztattak le és ítéltek szabadságvesztére.
Július 30.
– Domokos Géza nyílt levelet intéz Iliescu elnökhöz, amelyben ismételten kéri, hogy a prefektúrák felállításakor vegyék figyelembe a helyi magyar lakosság által beterjesztett javaslatokat
Augusztus 13.
– Marosvásárhelyen újabb magyarellenes tüntetést szervez a Vatra Românească, amelyen jelszavakat skandálnak késő éjjelig, megfélemlítve a lakosságot.
Szeptember 11.
– Az RMDSZ parlamenti csoportja interpellációban tiltakozik az oktatási miniszter azon telefonutasítása ellen, amely az érvényben lévő törvényben biztosítottak ellenére megfosztja a tanulókat az anyanyelven történő felvételizés jogától.
Szeptember 15.
– Az oktatási minisztérium magyar líceum megnyitását engedélyezte Aradon. Szept. 10-én Gheorghe Gîrbovan megyei prefektus kijelenti, hogy nem engedélyezi a líceum megnyitását. Tokay György képviselő tiltakozásul ülősztrájkba kezd. Sikerül elérnie, hogy szeptember 17-én mégis meginduljon a tanítás.
Október 4.
– A szenátus határozata értelmében a székelyföldi vonatokon rendőrségi és katonai járőrök tartanak ellenőrzést, azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy megvédjék a román utasokat a helybeli lakosok atrocitásaival szemben.
Október 6.
– Engedélyezik az aradi megemlékezést az 1848-1849-es magyar szabadságharc vértanú tábornokaira. Utólag a román kormány a Magyar Külügyminisztérium egy jegyzékére válaszolva úgy értékeli, hogy a rendezvény nemzeti uszításhoz, a román nép érzéseit sértő megnyilatkozásokhoz vezetett.
Október 9.
– Az RMDSZ képviselői tiltakozásul kivonulnak a parlamenti ülésről, mert a gazdasági társaságok törvénytervezete szerint ezek vezetője csak román lehet. Végül az RMDSZ által javasolt változatot fogadják el, amelyben a románt román állampolgárságúra cserélik.
November 2.
– Radu Ceontea és Adrian Moţiu (PUNR) szenátor javaslatára a szenátus napirendre tűzi egy bizottság felállítását, amely kihallgatná azokat a románokat, akik 1989. december 22. után távozásra kényszerültek Hargita és Kovászna megyéből.
December 1.
– A román nemzeti nap alkalmából Gyulafehérváron kerül sor a parlament szabadtéri, ünnepi ülésszakára. Szőcs Géza főtitkár közbekiabálással, fütyüléssel keltett hangzavarban próbálja elmondani a toleranciáról szóló beszédét. A román ellenzék sem jut szóhoz. A hangulatkeltésben részt vesz – a televíziós felvételen is láthatóan – Petre Roman miniszterelnök is.
December 2.
– Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozik a december 1-jei incidens ellen. Követeli, kormányfői minőségével összeegyeztethetetlen magatartásáért Petre Roman megbízatásának visszavonását.
December 5.
– A Nemzeti Megmentési Front (FSN ) frakcióvezetője, Vasile Văcaru szenátor államellenes tevékenység vádjával bűnvádi eljárást követel Sütő András és Tőkés László ellen.
1991.
Február 4.
– A közszolgálati televízió nemzetiségi nyelvű adásidejének csökkentése ellen nyilatkozatban tiltakozik az RMDSZ.
Február 22.
– Domokos Géza RMDSZ-elnök a parlamentben ismerteti a szövetség álláspontját az alkotmánytervezet első cikkelyével kapcsolatban. Kifogásolja azt a meghatározást, hogy Románia „egységes nemzeti állam”. Az RMDSZ és a többi nemzetiség parlamenti csoportja javaslatai az alkotmány tervezetéhez: a hatalom köteles biztosítani a nemzeti kisebbségek védelmét, a román állam alapja nem a román nép egysége, hanem a román nép és a nemzeti kisebbségek egysége. Több paragrafus átdolgozását kérik (pl. azt, hogy ne legyen büntetendő a nemzeti és etnikai szeparatizmusra való felhívás), és azt, hogy a kisebbségek használhassák anyanyelvüket a közigazgatási szervek előtt.
Május 24–26.
– Marosvásárhelyen megtartják az RMDSZ II. Kongresszusát. Domokos Géza marad az elnök, Tőkés László a tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza a politikai, Kolumbán Gábor a gazdasági alelnök.
Az elnökségi tagok: Borbély Imre, Csapó József, Béres András, Patrubány Miklós, Toró T.Tibor, Beder Tibor, Takács Csaba, Tokay György. A kongresszus felhívást tesz közzé, melyben a kommunista nómenklatúra és a Securitate érdekösszefonódására és a hatalmi struktúrák továbbélésére mutat rá. Egy másik felhívást a magyarországi pártokhoz intéznek, kérve a magyar kisebbségpolitika pártérdekeken felülemelkedő stratégiájának kidolgozását.
Június 1.
– A Maros megyei prefektus, egy 1968-as törvényre hivatkozva, elrendeli, hogy a megyében szereljék le a kétnyelvű helységnévtáblákat, és cseréljék ki azokat románra.
Június 12.
– A képviselőház tanügyi bizottságában ismertetik az 1991/521. sz. kormányhatározat 1991/92-es tanévre aktualizált szövegét. Eszerint vegyes lakosságú térségekben akkor is kötelező román osztályokat indítani, ha a tanulók létszáma kevesebb tíznél. Románia földrajzát, történelmét és a műszaki tárgyakat románul kell tanítani a kisebbségi iskolákban is.
Június 25.
– A Kolozs megyei tanfelügyelőség néhány nappal a középiskolai felvételi vizsgák előtt közzéteszi a következő évi beiskolázási tervet. Ezek szerint a Báthory István, Brassai Sámuel és Apáczai Csere János líceumokban, ahol 1990-ben visszaállították a magyar nyelvű oktatást, most újból román osztályok indítását tervezik. A kolozsvárihoz hasonló gondjaik vannak a nagyváradi magyaroknak is.
Június 26.
– Iliescu elnök fogadja az RMDSZ küldöttségét. Szóvá teszik az iskolaügyben kilátásba helyezett újabb korlátozásokat, a földrajz, illetve a történelem kötelezően román nyelven való oktatásának kérdését szélsőséges nacionalista erők aggasztó térnyerését, az állambiztonsági törvény tervezetében a szeparatizmus önkényes értelmezésének veszélyét, és azt, hogy a szükségesnél kevesebb magyar nyelvű osztályt terveznek indítani. Felvetik, hogy a nagyarányú tanárhiányt csak a Bolyai Tudományegyetem visszaállításával lehetne pótolni.
Július 6.
–Kolozsváron alakuló ülését tartja az RMDSZ Küldötteinek Országos Tanácsa (KOT). Felhívást intéz az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet genfi Kisebbségi Konferenciájához, a kisebbségi kérdés egész Európára való érvényességét hangsúlyozva. Ugyancsak felhívással fordulnak a román kormányhoz és pártokhoz, egy interetnikus problémákat tárgyaló kerekasztal létrehozását szorgalmazva.
(Részletek az RMDSZ, eseménynaptárából) Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Csupa csapás az élet – Kapaszkodnak ezek a Markó Béláék, de nehez…
Bákóban annyira mentünk volt, hogy meg kellett alakuljon a felsőfokú iskola es. S a tanyittókiképző. Közben tavasszal majdnem készen volt, hogy az ősszel induljon. Nyár közepén csak azt kezdék sunyolni (sugdosni), hogy országot országban nem lehet építeni, s akkor evvel a jelszóval többet nem volt, amit csinálni.
Hanem az ötvenes években s az ötvenegyesben, amikor én Bákóban voltam, annyira voltunk mi, csángók, hogy május elsején felvonultunk, s lozinkáink (jelszavas tábláink) voltak három-négy, hogy éljen május elseje, s mások.
Na most eljött ez az új világ, ez a nyolcvankilenc után való. Most a magyarság egy kicsit esent (ismét) megindult, de a nép elrományosodott. Mert Ceausescu idejében a fiatalság felfutott a városokra, s akkor rományul kezdtek beszélleni, a kicsiket kezdték tanyíttani rományul, és mikor a falura visszajőnek, az, amelyik innét kiment, még beszél magyarul, de amelyik ott maradt, az rományul beszél, mert a szomszédja es így szól hezza.
Akkor erősödjünk meg. A Magyar Népi Szövetség, na, hogy híjják most? Udemere. (RMDSZ) Többet úgy nem ment. Nem értük el azt a fokot, amit én elértem 1951-ben. Úgyhogy most ezek a vezetőségek irigyebbek. A rományok. Nem es tudunk haladni eléfelé. A tegnapelőtt este hallottam, még azt es hangsúlyozták, amikor az egyik felkőt (felállt) ott a parlamentben, hogy a csángó gyermekeknek mennyit fizet Magyarország, hogy az országot magyarosítsák el? Még oda es felért ez a hangsúly, hogy csángó gyermekek es vannak magyar iskolákban. S akkor láttam meg, hogy az irigység megvan.
Kapaszkodnak ezek a Markó Béláék, de nehez. Nehez, hogy bár odaérjünk, ahol voltunk ötvenkettőben.
Ez lett volna az első esetem, amelyiket játszottam politikai téren, mert ez politika.
Na, a mostani időszakról beszéljek egy keveset. Az iskolák hogy mennek? Az iskolák azóta, hogy a Magyar Népi Szövetség megszűnt volt ötvennégyben, Lészpeden, mert ez volt az utolsó. Többet aztán nem alakult. De közben aztán nyolcvankilenc után esent (ismét) akartak magyar iskolát. Kezdték adni a gyermekeket Csíkszeredába. Négy-öt gyermeket minden évben s leánykákat. Hogy ott járják a hetet s a nyolcat. Közben aztán vannak, akik elébb léptek.
Sylvester Lajos. Forrás: Erdély.ma

Sorsfordító szerepvállalás
Hetek óta az 1989—90-es háromszéki népfelkelés szerkesztőségünkbe befolyó, vaskos kötetbe kívánkozó emlékanyagát rendezem, és mindegyre azon kapom magam, hogy a rendszerváltás igényével elkezdett küzdelem térségünkben nem értelmezhető az RMDSZ meghatározó szerepének kiemelése nélkül.
A magyar érdekvédelmet felvállaló háromszéki szövetség ugyanis, Erdélyben elsőként, az első határozott lépéseket afelé tette, hogy képviselőit már az első szabad választások bekövetkezéséig besoroltassa a megyei ideiglenes vezetésbe, a fontos intézmények élére a maga embereit állítsa, és ekképpen ne csak korrigálja, hanem lehetőleg gyökeresen változtassa meg azt a több évtizedes folyamatot, amelynek célja a magyarság teljes és végleges kiszorítása volt a közéletből. Jómagam a szövetség első megyei elnökeként ezt, a hatalomból való arányos részesedés kiküzdését tartom a legfontosabbnak. Hogy voltak személyi hibák, voltak melléfogások, az más kérdés, és főleg nem évfordulós ünnepi téma.
A hatalomból való részesedés viszont nem az égből pottyant. Csak oly módon sikerülhetett, ha ez a népakaratnak nevezett tömegbázisra épül. Ebben az időszakban a szövetségszervezés hatalmas intenzitással folyt, a több évtizedes nyomás alól szabadulva egész megyei hálózat épült ki szédületes gyorsasággal.
Ez volt a szövetségépítés második pillére. Az, hogy az iskolázottság és szakképzettség egész skáláját átfogó módon az értelmiségiek és a közemberek seregei iratkoztak be az RMDSZ-be.
A tömegeknek volt közös sikerélményük. Ezek közül az első szabad választásokig kettőt emelnék ki: az 1990. február 10-i gyertyás tüntetést az anyanyelvi oktatásért, a magyar oktatási intézmények visszaállításáért és az első szabad március 15. megünneplését. Az utóbbival Háromszék országos példát is statuált, a köztéri ünneplés hagyományát teremtette meg, amit az előzetes határozott háromszéki kiállás nélkül, meglehet, hogy még hosszú ideig templomokban vagy különféle civil szervezetek égisze alatt zárt körökben ünnepeltünk volna.
A húszéves évfordulón ezt, a tömegek felhajtó erejének megszerzését és megszervezését tartom nélkülözhetetlennek, az autonómiateremtés és minden egyéb lényeges magyar törekvés sikere alapfeltételének.
A pártoknak alapvető kérdésekben egymást erősítő partnereknek kellene lenniük.
Sylvester Lajos. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar nyomkeresésről (Beder Tibor új könyve)
Tegnap délután mutatták be Sepsiszentgyörgyön Beder Tibor Apadó fájdalom című új könyvét. A kötet mintegy összegezése a szerző nagyívű utazásainak, amelyeket nemcsak földrajzi értelemben tett meg, hanem a történelmi, szépirodalmi tudományok, a népi hagyomány, a képzelet térségeiben vándorolva is. Beásta magát a magyar és más népek őstörténetébe, históriájába, szívébe-lelkébe.
Az Apadó fájdalomban már az első mondatban meghökkent: „...decretum Ugros eliminandos esse...", azaz „...elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak..." 907-ben adatik ki az egyesült európai, német-római vezetésű haderő részéről. Az Árpád honfoglaló seregei ellen induló, többszörös létszámbéli fölényű, százezres haderőt a nyugati világ számára ismeretlen harcmodorú magyar sereg legyőzi, és a pannóniai honszerzést területileg a mondák Óperenciá­jáig, azaz az Ens folyóig terjeszti ki.
Ez a metafora a továbbiakban behálózza a szerzőnk könyvét a honfoglalást megelőző, a történelmi, azaz a Szent István-i Magyarország megszületésétől a székelyföldi autonómia megteremtésének igenléséig.
Beder Tibor történelmünket és kortársi világunkat bekalandozó könyvének gerince annak a folyamatnak a feltárása, amely az egykor magyar többségű térségek históriai lefaragását és elvesztését jeleníti meg, és a mérhetetlen veszteségek ellenére a mégis megmaradás, a mégis itt maradás parancsát követi. Erdély esetében mára ez a térség főleg Székelyföldön — és a magyar határ menti övezetben — mutat fel kompakt, nyolcvan százalékban magyar tömeget. Ez képezi magyar szempontból azt a magot, amely az erdélyi magyarság belső anyaországa, erős szellemi és kulturális vára. Ezért tartatik folyamatos nyelvi, kulturális, szellemi és fizikai ostrom alatt. A szerző azért állít mércét, jelöl ki feladatsorokat, hogy ezt a több európai államnál nagyobb térséget szívünkhöz nőtt szokásrendszerével, történelmi múltjával együtt megtartsuk és megvédjük.
A történelmi és földrajzi barangolások során a tanulságos példák sokaságával mutatja be, járja körbe azt a eróziós mállást, amely a magyar etnikum felől nézvést lemarja a székelyföldi „magról" a peremrészeket. Szé­kelyföldet olyan értelemben is „körüljárja", hogy szól a Barcasági-medence népességéről és ezek históriájáról, eljut egészen Törcsvár és Fogarasföld vidékéig, északon a Beszterce környéki Szászföldig, az egykori Aranyosszék székelyeiig, és ezt a földrajzi kört a moldvai csángómagyarokkal zárja, akik ma is a leginkább ki vannak téve a történelmi szélverésnek.
A történelmi tanulságok kiszálazása közben nagy empátiával szól — már csak a családi kötelékek ürügyén is — az örmény—magyar kapcsolatokról és etnikumközi összeszövődésekről, a szászság—magyarság kettős kötődésű és szakítópróbás históriájáról, majd az etnikum majdnem teljes eltűnéséről, az új, hagymakupolás honfoglalás térnyeréséről.
A könyv legmarkánsabb vonulata a románság hol brutális, hol alattomos, rafinált előretörése. Ebben a folyamatban hangot ad a magyar „bűnöknek", ostorozza az országot veszejtő, Károlyi Mihály-féle vonulatot, a bolsevista uralom pótolhatatlan és visszafordíthatatlan kártevéseit, majd a kommunizmus kelet-európai tombolását.
A szerző a magyarság és a székelység türk származásának elkötelezettje, az ótörök rokonságtól az oszmán-török kapcsolatokig terjedő széles pászma megrajzolója. A török—magyar, török—székely kapcsolatokról személyi kötődései, tájékozottsága okán is bőven szól, ebben a könyvében nem kerüli meg a török—örmény konfrontációt sem.
Az Apadó fájdalom széles körű történelmi forrásanyagra támaszkodó mű. Hiányzó és hézagosan vagy rosszul megírt történelemkönyveink kiegészítője, olyan olvasmány, amely a magyar méltóság és önazonosság építésében alig lesz nélkülözhető, az autonóm gondolkodás és az autonómia fundamentumának építése
Sylvester Lajos. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átlátni a szitán
Mérsékelni kell, anélkül, hogy a kutatás mélységét ezzel aláásnók, azokat a múltat átértékelő — sok esetben átrajzoló — szellemi cifrázatokat, hogy Székelyföld egykori csonka autonómiájában csak a rosszat lássuk, azt, hogy a Magyar Autonóm Tartomány létét a szovjetek erőszakolták Romániára. Ez így igaz, de kommunista vezetés ide vagy oda, ebben az időszakban épült ki a térséget teljes egészében átfogó anyanyelvű iskolahálózat, a közművelődési mozgalom és intézményrendszer.
A Magyar Népi Szövetség történetével kapcsolatosan nemrég súlyosan terhelő dokumentumok tömkelege került elő. Ezek valóban kompromittáló tények, Erdély sorsának megpecsételői. De ezen belül ne feledjük el például, hogy a moldvai magyar oktatás tömegességét az országrész történetében először akkor lehetett megvalósítani.
A történtekből tanuljunk, vegyük át belőle, ami hasznos, határolódjunk el attól, ami ártalmas. Amennyiben Székelyföld — és egész Észak-Erdély — magyarságának önösszeszedését és megmaradását alapozta meg a „kicsi magyar világ" mindössze négyévnyi időszaka, hisz ismeretesek azok a magyarságot megsemmisítő, véglegesen beolvasztó elképzelések, amelyek életbeléptetése, ha a második bécsi döntésre nem kerül sor, csak idő kérdése volt — a MAT léte a kommunista vezetés háta mögött ugyancsak a magyar önösszeszedés eszköze volt, és egyoldalú az a megítélés, hogy Erdélynek a székelyföldinél számosabb magyarságát árulták el. Ha nincs MAT, akkor ennek a térségnek a magyarsága is szórványsorsra jutott volna, akárcsak Erdély többi térsége. Emlékezzünk vissza, hogy amikor a Magyar Autonóm Tartományt szétrúgták, mint kakas a szemetet, a Brassó tartományi vezetés mit művelt a hozzávágott Kézdi és Sepsi rajonnal. Nekem személyes tapasztalataim is vannak ebből az időszakból, amikor a féktelenül tobzódó nacionalizmus minden percben megalázott, az ártó szándék ezernyi brutális és rejtett formában jelentkezett, és a korszak kitermelt egy olyan magyar káderkategóriát, amely román kollaboránsként szorgoskodott tanügyi és kulturális intézményeink szétverésében.
Az átkozódás nem segít. Az sem, ha a „mindent vissza" ködevés szólamát fújjuk. Román barátainkat meg kell győzni az együttélés lehetséges voltáról és értékéről anélkül, hogy a magunkét feladnók. Az utóbbi időben a pártoskodó rosszmájú károgások ellenére egy lehetséges folyamat jelzése a fiatal román generációhoz tartozóknak az a törekvése, hogy a dekoncentrált intézmények élére nagyobb arányban kerülhettek vissza magyar vezetők, és — hinni merjük — folyamatot jelez az is, amiként a magyar fogamzású régiótervek a szenátuson átmentek. Románia, a románság érdeke is, hogy a másfél milliós magyarság távlati eltüntetésének ördögi terve miatt ne kerüljön az ország nemzetközi fórumok ítélőszéke elé, és ne kockáztassa annak jó hírnevét. Ebben a vonatkozásban igen tanulságos az, ami Szlovákiában történik, s ami előbb-utóbb a nyelvhasználatot korlátozó szörnytörvények eltörléséhez vezet.
A Magyar Autonóm Tartomány példájának képbehozásával sem többet, sem kevesebbet nem akarok mondani, csak annyit, hogy a dolgokat súlypontozni kell, és a múltbeli történetek tálalásával, a jelenségek egyoldalú bemutatásával ne a mások malmára hajtsuk a vizet. A Magyar Autonóm Tartomány átkos voltáról például azoknak is az a szó szerinti véleménye, mint közülünk sokaknak, akik bennünket újra Brassóhoz, vagy, ne adj Isten, Ploieşti-hez akarnának bogozni.
Tudjunk átlátni a szitán, ehhez pedig széles körű szellemi ébredés kell.
Sylvester Lajos. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Brassó elszékelyesítése?
Számítani lehetett arra a hírre, ami most beröppent az ablakunkon: a Demokrata-Liberális Párt — Emil Boc pártja — lehetőséget akar teremteni arra, hogy Brassót elszékelyesítsük, mégpedig úgy, hogy Háromszékhez, Csíkhoz, Gyergyóhoz és Udvarhelyszékhez csatolják. Maros megye ebből kimarad, hogy ne zavarja az elszékelyesítés folyamatát, ők majd Besztercét és a Mezőség egy részét, valamint, valószínű, Segesvárt és környékét székelyesítik el. Ilyenképpen egy helyett lesz két szép székely megye. Olyan ez, mint amikor Ó-Romániát Erdélyhez csatolták.
Komolyra fordítva a szót: Székelyföld történelmi és jelenlegi földrajzi, gazdasági, néprajzi egységének tervezett szétrobbantása bizonyos gazdasági előnyök hangoztatásával hosszú vagy nem is olyan hosszú távon a székelymagyarság bekebelezésével, felszívódásával jár.
Ez az elképzelés azért is veszélyes, mert ahogyan ez történni szokott, a magyar gazdasági szereplők köréből is ki tudják szakítani azokat az érdekelteket, akik a mammon — a pénz — istenének hódolnak, érvekként fel tudják használni azt a már eddig kiépített függőségi rendszert, amely a postát, telefont, csendőrséget, katonaságot, az egészségügyi intézményeket stb. Brassó­ban összpontosítja, a brassói magyar értelmiséget, akik közül a székelységből származókat is elszédíti a Cenk alatti város bűvölete. Az autópálya, a vidombáki reptér mind-mind érvként jelenik meg Brassó elszékelyesítésének stratégiájában.
A jelenlegi helyzetet bonyolítja, hogy a D-LP brassói képviselői, élen George Scripcaruval, szimpatikusan nagyvonalúak a magyarság irányában a Vatra bölcsőjében ringatózó nacionalistákkal szemben, és minden bizonnyal mesterien fogják kihasználni a két megye — Hargita és Kovászna — magyarságának pártos széttagoltságát, a tájegységek között emelkedő ellentétek falait, a Csík és Udvarhely, Csík és Háromszék közötti antipátiát, az eltorzult személyi és csoportellentéteket.
A térség magyar lakossága pedig elveszítette azt az immunitását, amely negyven évvel ezelőtt a(z) (agy)velejéig hatolt, mert az akkori brassói politikai és állami adminisztráció magyarellenes nacionalista brutalitását ma már nem érzékeli, és nem óhajt tanulni még a szlovákiai fasisztoid kurzusból sem, ami nálunk is bármikor trónra hághat.
Tőkés László sajtóirodája figyelmeztet: „Ennyi ellenérdekelt közéleti szereplő között fájdalmas módon maga az ügy szorul háttérbe: Székelyföld területi autonómiája. Pedig soha nem lenne ennyire fontos az összefogás, mint most, amikor a nagyobbik kormánypárt dönteni készül a fejlesztési régiók átszabásáról."
Sylvester Lajos. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1848 nagy tanulsága
Ezernyolcszáznegyvennyolc napjaink társadalmi mozgásaiba építhető áthallásos tanulsága az emberi összefogás ereje és eredményessége.
Ennek hiányában képtelenség lett volna még elképzelni is, hogy a sokszázados történelmünkben is bámulatra méltó 1848. őszi és 1849 első felének meg nem alkuvásos ellenállási cselekedeteire — amelyeket másfél száz év múltán ma a március 15-i nemzeti ünnepbe sűrítünk — egyáltalán sor kerülhetett volna. Nem véletlen, hogy Egyed Ákos akadémikusnak és tanítványainak kutatásai az utóbbi évek során 1848/49 értékelését a társadalom minden rétegének akaratát és cselekvését egyesítő háromszéki önvédelmi harc sikeres megszervezésének tanulságai tanulmányozására irányítják.
Az történt ugyanis, hogy a háromszéki lakosságot is mélyen megosztó társadalmi ellentétek, a nemesek, a katonarészen való székelyek, a jobbágyok és zsellérek közötti ellenérdekek kezdetben visszafogták a szabadságharcos cselekedetektől az embereket. Gyökeres változás akkor állt be, amikor a szabadelvű nemesség radikális elemei a pesti és kolozsvári hírekre mintegy kétszázan összegyűltek Alsócsernátonban, és az erdélyi diéta döntését megelőzve megfogalmazták a magyar honnal való egyesülés szükségességének elvét (az uniót), a közteherviselést, az egyenlő polgári és vallási szabadságot, eldöntötték azt, hogy ha mennek, akkor együtt mennek a harcba nemesek, katonák és jobbágyok, a lakosságra hatalmas terheket rovó kényszerű katonaság helyett megszervezik a nemzetőrséget, és megszüntetik a robotkötelezettséget.
Ahol, mint Csíkban is, ez a közteherviselésen alapuló összefogás nem jöhetett létre, a térség osztrák katonai felügyelet alatt maradt, s a csíki hazafias érzelmű férfiak sokasága a háromszékieket támogatta az év novemberében és decemberében sorra kerülő önvédelmi harcokban. A két megye közötti ilyen jellegű ellentéteket Bem Erdélyt felszabadító hadjárata szüntette meg.
Több mint százhatvan év távlatából kockázatos dolog mai harcainkhoz muníciót keresni, de megkerülhetetlen az a tény, hogy mai önvédelmi küzdelmeinkben is — mint amilyen az autonómia — a siker elengedhetetlen feltétele a magyarság összefogása pártállásra vagy pártszimpátiákra való tekintet nélkül. Azok a félforcsokú kis- és nagygyűlések, amelyeknek tanúi vagyunk, azonkívül, hogy egy-egy témát napirenden tartanak, kétséges, hogy vezethetnek-e valamilyen eredményhez.
Egy dologra viszont az 1848/49-es hagyományok jegyében érdemes felfigyelnünk: Háromszék most is képes együtt ünnepelni és cselekedni. Ezt jelzi az RMDSZ, az MPP és az EMNT szónokai révén az együttes ünneplés.
Sylvester Lajos. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szülőföld visszaszerzése
Még óvodáskorú voltam, de már az olvasás tudományából annyit felcsíptem, hogy a nyomtatott betűket ki tudtam silabizálni. „C-é-r-n-á-t-u-l d-e J-o-s" — betűztem, valahányszor a mezőről hazamenet a szekérderekában kuporogva beértünk szülőfalumba, és egy szót sem értettem, hogy valakik mit akarnak ezzel a cérnát-tal.
A bécsi döntés előtt Erdély sorsának változása már a levegőben volt, olyannyira, hogy apám, lévén cséplőgép-tulajdonos, eltávozást kapott a besszarábiai koncsentráról, mert kenyérre minden államnak szüksége van. Az újabb hosszabbításért jelentkeznie kellett volna valamilyen hatóságnál, de nem tette meg, a Cernatul de Jos-i csendőrparancsnok durva ember lehetett, mert amikor a bárányt és némi pénzt eljuttattak hozzá a szüleim, akkor is fenyegetően üzengetett, hogy apámat visszavágja oda, ahol lennie kellene...
Aztán bekövetkezett a várva várt pillanat, 1940. augusztus 30-a, s a következő napokban a kerítésdeszka résein át kukucskáltam az anyai feddések ellenére, amint a szártekerős, kétszarvú csákós román katonák egymástól háromméternyi távolságra az út két szélén libasorba fejlődve, ütemes ritmusban vonulnak, úgy húszméterenként fél térdre ereszkednek, és a fegyvert lövésre emelik.
Vonultak a Cernatul de Jos településjelző tábla felé, amely aztán, még meg sem érkeztek a magyar honvédek, egyik percről a másikra eltűnt, mert valakik a bevonulókat köszöntő díszkapu ácsolása közben erre is szakítottak időt.
Az általános eufóriában, ha én nem is tudtam az érzést szavakba önteni, a település névtáblája láttán átsuhant rajtam, hogy valamit, a falu nevét visszakaptuk.
Elemi iskolás koromban természetes volt, hogy szülőfalumban minden kiírás magyar. A földrajzi és történelmi témájú leckéket, a házi feladatot, az olvasnivalókat rajongva szerettük. Nyelvünket csücsörítve kóstolgattuk az anyanyelv szavait. A háború után Kézdivásárhelyre, a kantai Nagy Mózes Gimnáziumba kerültem. Az impériumváltást azon érzékelhettük, hogy románóráink is voltak az órarendben, de az iskola magyar jellege megmaradt. Magyar—román balhék voltak azért, emlékszem, hogy visszajött a faluba Buletti, a hírhedt tanító, és az iskolából hazajövő apró gyermekek fülét felszaggatta a falu közti rét ösvényén, a Kertekben, mert azok az anyjuk nyelvén csiviteltek. Aztán „az oroszok" az atrocitások miatt kiparancsolták a román adminisztrációt és a félkatonai csoportokat Székelyföldről...
Nos, a kantai gimnáziumban csak a riasztó hírekből s a románórákból lehetett tudni, hogy valami változott. Egyébként nagy volt a diákok között a magyarkodás, és tanáraink is éreztették velünk, hogy magyarok maradtunk, különösen, amikor megjelent a Nemzetiségi Statútum, majd megalakult a Groza-kormány, és akkor senki sem hitte volna, hogy valaha is csak az egynyelvű Cernatul de Jos felirat kerüljön ki újra szülőfalum bejárataihoz.
A tanítóképzőben is anyanyelvünkön tanultuk a földrajzot és a történelmet. Emiatt szerettük is. Román szavakkal akkor találkoztunk, amikor a moldvai vagy a havaselvi földrajzi neveket, a települések, hegyek, folyók nevét kellett bevágni. Erdély nagyjából magyar szavakba öltöztetett maradt. Szerettük is ezeket a tantárgyakat. Gyakori kirándulásaink során azonosítani tudtuk a mesékkel, mondákkal, egyéb történetekkel. Ika vára, Bálványos vára, a Szent Anna-tó és a többiek, Benedek Elek és mások mesefeldolgozásai bearanyozták ezeket a tájakat.
Éreztük, hogy ez a föld, a táj, a falu és népe a miénk, úgy, egészben, ahogy van.
Aztán felnőtt koromban rontott ránk istenverésként nyelvünk megtépászása, szavaink elorzása.
Amikor egészen fiatalon kineveztek Kézdi rajon tanügyi osztályának vezetőjévé, huszonnyolc létesítendő román tagozatot örököltem, amelyet a brassói tartományi tanfelügyelőség akart ránk oktrojálni. A történetet másutt megírtam, most nem részletezem. Végül is nyolc ilyen tagozat maradt Kézdi rajonban.
Ennél is elidegenítőbb és súlyosabb érzelmi csapás volt, amikor a Kárpátok Géniuszának uralgása idején a történelmet és földrajzot minden iskolai szinten románul kellett tanulni, és román nyelvből tájszavaktól, népies fordulatoktól hemzsegő szövegeket kellett szajkózva bevágni.
Aztán következett az az időszak, amikor az iskolán kívül sem lehetett településneveinket anyanyelvünkön használni. Ezzel érzelmileg elvették tőlünk, elidegenítettek, nemcsak szavaktól, nyelvtől, beszédtől, hanem az államtól, ennek intézményeitől, a románságtól is.
Olvasom a híreket az új tanügyi törvénytervezetről, amely szerint a román nyelv tanulását speciális tankönyvek és kézikönyvek alapján kell majd tanítani. A történelmet és földrajzot is.
Jóleső érzés hallani, olvasni és majd alkalmazni is. Ezzel elidegenített szülőföldünket szerezzük vissza, ez a törvény közelít bennünket azokhoz az intézményekhez, emberekhez, magához az államhoz, amelynek keretében adatott élnünk és alkotnunk. És megfogalmaztatja velünk azt is, hogy parlamenti, kormányzati képviseletre szükségünk van.
Én erősen hiszem, hogy a tanügyi törvénytervezet vitájában a magyar pedagógusok tömegei is részt vesznek, kiemelik belőle azt, ami számunkra, a románság és az ország számára is üdvös, ami a szülőföld szeretetének és megbecsülésének, a jó közérzetű országépítésnek az alapja, és kigyomláltatják belőle azt, ami számunkra kedvezőtlen.
Sylvester Lajos. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély, a magyar politika barométere
A magyarhoni választások első fordulója után a győztes Fidesz nem ünnepelt, de a Vörösmarty téri éjszakai spontán összejövetel heve hozzánk, Erdélybe is átsütött. Az intenzív érdeklődés, amely még a romániai belpolitikai eseményekről is elterelte a figyelmet, nemcsak ezekre az órákra volt jellemző.
Az erdélyi magyarság többsége a Fidesz 2002-es kormányzatból való kibillentésének döbbenete után gyorsan felocsúdott, s akik rokoni, baráti, ismeretségi kapcsolataik révén ezer és ezer szállal kötődtek az anyaországhoz nyolc esztendőn át, a legreménytelenebb pillanatokban is hittek abban, hogy vége lesz egyszer a nagy szoci és ballib lakomának, és a nemzetpolitikában visszaköszön az Antall József-i és Orbán Viktor-i időkből az, ami jó.
Be kell ismernünk, hogy ezt a reményt nemcsak az táplálta, hogy a Fidesz ezekben a nehéz időkben is, ellenzéki lehetőségeinek függvényében, magára vállalta az elszakított nemzetrészek képviseletét, hanem az is erősítette hitünket, hogy fokozatosan a végletekig elpimaszodó cinikus magyar kormányok folyamatosan maguk ellen hergelték a határokon kívül élő nemzetrészek magyarjait.
A külmagyarok elidegenedése csak a hatalmat gyakorló és ezzel visszaélő pártokkal való viszonyban volt érzékelhető, a társadalom minden más rétegéhez tartozó közmagyarok erdélyi kapcsolatai eközben pozitív irányba mozdultak el. Tartalommal és érzelmekkel, élettel telítődtek a testvérintézményi, a testvértelepülési és a civil kapcsolatok. A 2005. december 5. miatti szégyen tömegjelenséggé vált. A mostani választásokon szégyenpadra ültetett pártkorifeusoknak észre kellett volna venniük, hogy a kisebbségből fakadó erősebb nemzettudatot milyen mértékben sérti az ostoba turulmadarazás és árpádsávozás, a minálunk az örökös magyar nemzeti értékek közé sorolt Wass Albert, gróf Teleki Pál kitiltása Budapestről.
Utólag elmondhatjuk, hogy a mostan szétoszlott vagy csúfosan megvert hadak politikai intrikáinak köszönhetően született Erdélyben száz és száz turulmadár, ezek a politikai idétlenségek is besegítettek abba, hogy a csíksomlyói, a perkői búcsú, az ezer székely lány ünnepe és általában az erdélyi vonzatú magyar turizmus megélénkülése ennek a nem anyaországhoz méltó ellenséges viselkedésnek köszönhető.
Ez a kiközösítés nemcsak a kormánypártiaknak szólt. Dávid Ibolyának sorozatos köpönyegforgatásai miatt a csíksomlyói búcsú helyett a tápiószentmártoni Attila-dombon kellett energiával feltöltődnie, ami most az akkumulátorából végleg kifogyott. Hiller István művelődési miniszternek az erdélyi fiatalok tüntetése miatt a sepsikilyéni templom freskóinak avatóünnepségére nem volt tanácsos eljönnie. Eörsi Mátyás Kolozsvárról távozott oly módon, mint a napóleoni háborúban a győri vitézek.
Mindeközben a Fidesz és a kereszténydemokraták emberei otthonosan mozogtak nálunk, Tusványos valóságos Fidesz-fórummá vált, a mindenhol szeretettel fogadott nemzeti érzelmű magyarok, mint olykor az emigrációba szorult cseh, lengyel kormányok, itt érezhették az övéik között magukat. És természetesen otthon, ahol mostanig milliókat állítottak maguk mögé, azok közül is, akik a tavaly még bíztak a szocialistákban.
Erdély a magyarság vállalásának barométere volt. A most bukott vagy szétporladt pártok nem érzékelték a higanyszál mozgását, és most a felkelő nap felé fordulva rázzák öklüket.
Sylvester Lajos, Háromszék
Erdély.ma

Húsz éve történt a kelet-európai rendszerváltozás - Az RMDSZ, a romániai magyarság szervezetének kibontakozása
Húsz éve, 1990. április 21-22-én tartotta Nagyváradon első kongresszusát a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely napjainkig a romániai magyarság és Románia meghatározó politikai ereje.
1989 decemberében Romániában megbukott a diktatúra, elérhető közelségbe került a jogállamiság, a demokrácia, a piacgazdaság, a többpártrendszer, a vallásszabadság, a nemzetiségi egyenjogúság. Király Károly, Tőkés László és Domokos Géza, a romániai magyar értelmiség képviselőiként bekerültek az új román vezetésbe, amely eltörölte a Ceausescu-éra nemzetiségellenes törvényeit, Kisebbségi Bizottságot hozott létre és nyilatkozatban mondta ki a nemzetiségi jogok szabad gyakorlását.
A romániai magyarok szervezete a forradalom napjaiban, december 22-én jött létre Magyar Demokrata Tanács néven, Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatójának elnökletével. Az alakuló ülést 1989. december 25-én tartották Bukarestben, már Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnevezéssel. Az Ideiglenes Intéző Bizottságban szerepet vállalt a romániai magyar értelmiség színe-java: a Végrehajtó Bizottság elnöke Domokos Géza, tiszteletbeli elnöke Tőkés László, titkára Verestóy Attila lett, a testületben helyet kapott Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Sylvester Lajos, Király Károly, Demény Lajos, Horváth Andor, Lányi Szabolcs, Sütő András, Kányádi Sándor és Toró Tibor.
Az RMDSZ nem pártként, hanem társadalmi mozgalomként indult, a romániai magyarság nemzetiség közképviseleti és érdekvédelmi szerveként. Az alapítók megszövegezték a szövetség Kiáltványát és Munkaprogramját, helyi szervek létesítésére hívtak fel, s leszögezték, hogy tiszteletben kívánják tartani Románia területi integritását. A deklarált jogokhoz tartozónak tekintették az anyanyelvi oktatási rendszer kiépítését, saját művelődési és tudományos intézmények működtetését, a magyar nyelvű sajtó megteremtését, a magyar nyelv szabad használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a nemzetiségi ügyek minisztériumának felállítását, valamint a nemzetiségi jogok alkotmányos szavatolását.
Az elkövetkező napokban-hetekben egymás után alakultak a mozgalom helyi és megyei szervezetei. 1990. január 13-án az RMDSZ első országos küldöttértekezlete Marosvásárhelyen elfogadta a szövetség részletes programját és elvi nyilatkozatát. Az ún. szándéknyilatkozat hangsúlyozta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem ideológiai alapon tevékenykedik, hanem az a törekvés vezérli, hogy tömörítse mindazokat a mozgalmakat, szervezeteket vagy csoportosulásokat, amelyek elfogadják alapelveit, támogatják programját és a közös célok érdekében együttműködést tanúsítanak. A dokumentum leszögezte, hogy a romániai magyarság nemzeti kisebbségként tényleges jogegyenlőségben kíván élni a román néppel. Jelezte, hogy a szövetség jelölteket kíván állítani az országgyűlési választásokra, javaslatokat tesz majd a kormányban a nemzeti kisebbségek számára fenntartott tisztségek betöltésére, képviselőket akar küldeni az államigazgatás területi és helyi szerveibe, sürgősségi programot dolgoz ki a lakosság fogyasztási cikkekkel való ellátására, életkörülményeinek javítására. Az egyik legfontosabb kérdésben, az oktatásügyben a szervezet kifejezte azt az igényét, hogy a romániai magyarság hozza létre önálló anyanyelvi oktatási hálózatát az óvodától az egyetemig. Javasolta, hogy a Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Egyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvi intézménye, a magyar iskolákban minden szinten oktassák a magyar nemzet történelmét is, a román iskolákban használatos történelem tankönyveket pedig dolgozzák át, hogy azok hitelesen tükrözzék az ország területén élő népek közös történelmét.
Az Ideiglenes Intéző Bizottság 1990. január 24-én benyújtotta a szövetség működésének engedélyezésére vonatkozó kérelmet, amelyet bukaresti törvényszék 1990. január 30-án iktatott. A RMDSZ ekkor már 17 megyében rendelkezett tagszervezetekkel és közel 300 ezer tagot számlált, a létszám február végéig mintegy 600 ezerre emelkedett. A romániai magyarság nagy többsége belépett a szervezetbe, amelyen belül megalakultak a magyar szakembereket aktivizáló jogi, pénzügyi, művelődési, mezőgazdasági stb. szakbizottságok, megkezdődött az önálló magyar iskolarendszer újjászervezése.
Az RMDSZ 1990. február 24-25-i sepsiszentgyörgyi második országos küldöttgyűlésén a résztvevők újraválasztották az Országos Ideiglenes Bizottságot 11 tagú elnökséggel, az elnök ismét Domokos Géza, a tiszteletbeli elnök újfent Tőkés László lett. A szövetség háromtagú titkárságának élére Bitay Ödön került, az újonnan létrehozott tanácsadó testület vezetője Király Károly lett, tagjai pedig Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Kányádi Sándor, Sütő András és Toró Tibor.
A román-magyar megbékélés történelmi lehetősége 1990 tavaszától egyre csekélyebbé vált az élesedő nacionalista közhangulat, a Ceausescut kiszolgáló középrétegek feléledése és visszaszivárgása az államhatalomba, a szélsőséges nacionalista szervezetek színre lépése nyomán. A májusra kiírt választások előtt megindult az izgatás és a sajtókampány az RMDSZ ellen, felmelegítve a vádakat az állítólagos magyar revizionista, irredenta törekvésekről. A magyarellenes hisztéria, amelynek szításában a Nemzeti Megmentési Front szerepe mindvégig tisztázatlan maradt, az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres eseményekbe torkollott. Az atrocitások kiemelt célpontja volt a romániai magyarság szervezete: az RMDSZ marosvásárhelyi székházát 19-én valóságos ostrom alá vették a fejszékkel, husángokkal felszerelkezett, busszal ideszállított, felheccelt román tüntetők, a rendőrség pedig tétlenül nézte, ahogy a tömeg rátámad a székházból távozó magyarokra. A zavargásoknak több halálos áldozata, több száz sebesültje volt, Sütő András, az RMDSZ egyik irányítója életre szóló sérülést szenvedett. Az RMDSZ tiltakozott a kormánynál, a történtek kivizsgálását, a folytatás megakadályozását követelte, miközben a román vezetés Magyarországot és az erdélyi magyar nacionalizmust okolta a történtekért: sokak szerint a "magyar kártya" nem véletlenül került elő a választások előtt a romániai belpolitikában.
A marosvásárhelyi pogrom miatt halasztást szenvedett az RMDSZ első kongresszusa, amelyre április 21-22-én került sor Nagyváradon 17 megyéből érkezett 322 küldött részvételével. Domokos Géza elnöki beszámolójában megfogalmazta, hogy a Marosvásárhelyen történtek következtében az RMDSZ tevékenysége, a romániai magyarság jogainak kivívásáért folytatott küzdelme új szakaszba lépett. Szertefoszlottak bizonyos illúziók, lejárt a töretlen optimizmus időszaka, ezek helyét a józan tisztánlátás, a felelősségteljes vizsgálódás igénye vette át - mondta, s hozzátette azt is, hogy a Nemzeti Megmentés Frontja csak akkor számíthat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatására, ha teljesíti a kisebbségi jogok biztosítására tett ígéretét. A vitában felszólalók elsősorban arra tértek ki, milyen utat keressen a szövetség a szervezeti élet fejlesztésében, a megújulást és a tisztulást milyen mértékben hajtsa végre, s hogyan folytassa tevékenységét az RMDSZ a kialakult belpolitikai helyzetben.
A tanácskozáson konszenzus jött létre, miszerint az adott politikai környezetben az a legfontosabb, hogy a magyarságnak egységes, önálló politikai szervezete legyen. A résztvevők megvitatták és elfogadták a szövetség politikai programját (amely felölelte a kisebbségi önszerveződésre vonatkozó feladatokat is), kidolgozták az RMDSZ alapszabályát, majd megválasztották a vezető testületeket: a 101 tagú választmányt, az pedig a 19 tagú elnökséget. A szövetség elnökét és főtitkárát nyílt szavazással választották meg: az elnök ismét Domokos Géza, a főtitkár a Budapestről Erdélybe visszatért Szőcs Géza lett, Tőkés László tiszteletbeli elnök maradt. A résztvevők jóváhagyták azt az elképzelést, hogy Bukarestben legyen a szövetség politikai központja, Kolozsváron pedig a főtitkárság.
A kongresszus határozatot hozott arról is, hogy az RMDSZ részt vesz az 1990. május 20-ai választásokon. A megmérettetés komoly sikert hozott: az RMDSZ a szavazatok több mint 7 százalékával a Nemzeti Megmentési Front mögött a második legerősebb politikai-társadalmi tömörülés lett Romániában, a Szenátusban 12 mandátumhoz, a Képviselőházban pedig 29 képviselői helyhez jutott. A szervezet 1990 óta is folyamatosan parlamenti tényező, a későbbiekben több alkalommal kormányzati szerepet is játszott: először az 1996-2000, majd a 2004-2008 közötti periódusban, legutóbb pedig 2009 decemberében.
MTI

Székelyföldi rendezvényeink dimenziói
A hét végén is egymásra torlódtak a kisebb-nagyobb közösségek részvételét megcélzó kulturális, sport- és egyéb rendezvények, amelyek, ha számszerűsítjük az érdeklődést, hol átütő, hol mérsékeltebb sikerrel célba is értek, ezek szervezői, kivitelezői és a résztvevők számára is sikerélményt produkáltak.
A múlt héten olyan üdvözlendő elmozdulást is láthattunk, hogy megyei, sőt, székelyföldi szinten is az egymás sarkára lépő, egymásra torlódó és emiatt a siker hatásfokát csökkentő rendezvényeket tájékoztató szándékkal közös listára fogták. Ez történt a Székelyföld Napok három megyét egybefogó listájának összeállításával, amely ez alkalommal mellőzte az eddig szokásos intézményi vagy megyék közötti elkülönülést.
A Kézdivásárhelyen először megrendezett Székelyföldi Termékkiállítás és Vásár jó példa arra is, hogy a két szomszédos megye illetékesei az előző időszakban tapasztalható torzsalkodás helyett a közös fellépést választották. Ez a rendezvény a ,,termék" fogalmát az áru kategóriából kiemelve a székelyföldi szellemi termék számára is teret biztosított. Ily módon a bodosi mézespogácsa társaságában jól megfért és ezt más dimenzióba emelte a többszörös országos kézilabdabajnok és olimpikon Kicsid Gábor vagy a Tulit Zsombor képviselte székely hegymászók, a többkönyves író és világjáró Gazda József teljesítményével. A világjáró székely geológusok fotókiállítása, amelyet a Klivalab Egyesület szervezett, Székelyföld szellemi határait a dél-afrikai Jóreménység fokáig, a chilei Andok gerincéig és Izland magasságáig tolta arrébb. Kár, hogy ennek a nagyszabású termékkiállításnak és vásárnak a híre-neve nem ütötte át a politikai szférából erre a területre is beszivárgó ellenlábasság falát, amiről senki sem beszélt, de sokan érezték-tudták, hogy a háttérben az RMDSZ—MPP ellentét munkál, és ez apasztja az érdeklődést.
A hét végén a Sepsiszentgyörgyön zajló Háromszéki Kolbászparádé is a magyarság nemzeti integrációs törekvésének a lecsapódása: a Zalánpataki Szorgos Asszonyok vagy a Duna-deltát járó horgászok jelenlététől a békéscsabai, gyulai, veszprémi kolbászkészítőket is Székelyföldre hódította. Vegyük észre, hogy az európai integráció, az egymásra találás jelei-jegyei ezek, akkor is, ha a kolbászt nem éppen az uniós receptek szerint töltik, mert van eset rá, mint a mostani is, hogy a miénk ehetőbb.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Törzsében székely volt
Vége nem szakad Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla nagy vállalkozásának. A különlegesen szép és jelentős Erdély – Székelyföld honismereti fotóalbum-sorozatuk újabb kötetét tették le az olvasók asztalára. Ez is rendhagyó a maga nemében, nem egy tájegységet mutat be képek és szövegek megkapó együttesében, hanem egy írót és művei forrásvidékét, Tamási Áront és szűkebb pátriáját. A PéterPál Könyvkiadó e nagy sikerű ciklusában örülhettünk már ilyen albumnak. A legnagyobb székely, Orbán Balázs, a halhatatlan mesemondó, Benedek Elek és a szülőföld másik örök szerelmese, Wass Albert világának is külön kiadványt szentelt a fotós meg könyvszerkesztő felesége. A mostani, Törzsében székely volt című könyvükről beharangozójukban a következőképpen nyilatkoznak:
Tamási Áron emléke, munkássága előtt tisztelgünk fotóalbumunkkal.
Életének fordulatos eseményei és műveinek méltatása mellett ma készített tájképekkel idézzük fel a nagy székely író kötődését szülőföldjéhez, kiemeljük munkássága szépségeit, nehézségeit. Könyvünket a bomlott század hűséges szolgájának életéről, munkásságáról szóló tanulmánnyal kezdjük. Bemutatjuk a varázslatos hargitai tájat s a mesebeli Farkaslakát, az "angyali szülőfalut". Jelentős részleteket közlünk a Bölcső és Bagoly, a Szülőföldem, az Ábel a rengetegben, a Szűzmáriás királyfi című regényeiből, valamint az Énekes madár színművéből és a Tüzet vegyenek! című novellájából. Az Előszót Ugrin Aranka, a Tamási Áron Alapítvány kuratóriumának elnöke írta.
Ezzel a kötettel egy időben egy másik szokatlan, de annál figyelemreméltóbb könyvet is megjelentettek. Akárcsak a Székelyföld ezer pillanata című, korábban kiadott háromdarabos füzetük, ez is szervesen kapcsolódik a nagy formátumú albumsorozathoz. A Székelyföld képi autonómiája címmel közzé tett, útiatlaszszerűen elnyújtott kiadvány megérdemli, hogy minél több könyvbarát birtokába jusson. Erről a kiadók a következőket tartották fontosnak elmondani:
A Székelyföld "Képeskönyve", e történelmi tájegység képi bemutatását tartalmazza. Rövid bevezető szöveg után virtuálisan létrejön Székelyföld képi autonómiája: történelmi székenként, térképrészletek segítségével mutatjuk be a Székelyföld tájait, pillanatait. Az Előszót Sylvester Lajos írta.
A két kötetet a jövő héten Marosvásárhelyen is közönség elé viszik. Váradi Péter Pálék május 27-én, csütörtökön délután 6 órakor a Bernády Házban találkoznak a helybeli közönséggel. A Tamási-albumot Nagy Miklós Kund, az Erdély – Székelyföld képi autonómiája című kötetet Balás Árpád ajánlja az érdeklődők figyelmébe.
Előtte egy nappal 15 órától Farkaslakán, május 28-án Brassóban az Áprily Lajos Főgimnáziumban tartanak hasonló könyvbemutatót.
( nk )
Népújság (Marosvásárhely)

Jecza Péter győzelmes hazatérése
Tanuljuk meg Jecza Pétertől, hogy céltudatosaknak kell lennünk, nem kishitűeknek — mondta a tegnap esti szoboravatón Gazda József művészettörténész. Vargha Mihály képzőművész szerint szükséges, hogy lendületet kapjunk egy olyan köztéri alkotástól, amely a tiszta művészi szabadságot hirdeti. Noha Jecza Péter szobrászművész már az ezredforduló után, halála előtt felajánlotta, ingyen ad egy reprezentatív köztéri szobrot Sepsiszentgyörgynek, az előző önkormányzati ciklusban nem sikerült hazahozni alkotását — közölte lapunkkal Gazda Zoltán önkormányzati képviselő, a szoborállítás ,,ötletgazdája". (mol)
Tegnap avatták Jecza Péter szobrászművész Niké II. szobrát Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet park dísztava mellett. Niké a görög mitológiában a győzelem istennője, a rómaiaknál Victoria néven reinkarnálódott. A sepsiszentgyörgyi születésű, európai rangú művész szülővárosával, Háromszék egészével eszmélő korától kezdve, különösen az 1968-as megyésítés után bensőséges, művészi vonatkozásban folyamatos alkotó kapcsolatot ápolt. Szimbolikus alkotásának, a Niké II. szobrának sepsiszentgyörgyi felavatása ennek a kapcsolatnak az összegzése. Jecza győzelemszobra nem egy hadi esemény megörökítése, hanem az emberi gondolat világába emelt absztrakció, az elvonatkoztatott Győzelem. Az alkotásokból sugárzó szuggesztív gondolatiság megragadásának képessége Jecza Péter szobrászművészetének fő jellemzője.
E sorok íróját háromszéki baráti körével együtt a hatvanas évek végétől négy évtizedes kapcsolat szálaiból szőtt szoros szövetkezés vonzotta egymás közelségébe. Szobrának, egyben szellemiségének hazatelepedése napján eme kapcsolat révén született alkotói munka néhány mozzanatát és ennek tárgyi megjelenítését kísérelem meg.
Grafikai jelből portré
A megyésítés után, a Király Károly-éra alatt, 1969-ben kijártuk, hogy Dálnokban, Dózsa szülőházának vélt helyén emlékjelet állíthassunk. A bukaresti jóváhagyás egy román és magyar nyelvű szöveg elhelyezésére szólt. Plugor Sándorral, a helyi és a Háromszékre hazaszólított képzőművészekből alakított szövetségi fiók vezetőjével azt sütöttük ki, hogy a kétnyelvű feliratot egy hatalmas kőtömbre helyeztetjük el, hisz Dózsa szülőháza nincs meg, s a levegőbe nem tudunk szeget verni, hogy a táblát arra felfüggesszük. A példa saját tapasztalatunkból adott volt, már egy éve állt Barabás Miklós kézdimárkosfalvi szobra a hatalmas andezittömbből faragott talapzaton, mert a mikóújfalusi faragómesterek nem voltak hajlandóak kisebb kőelemekből megépíteni.
A kétnyelvű szöveget a nagy felületen valamilyen grafikai jellel szokás elválasztani. Vonalkával, ponttal, a kor politikai kívánalmai szerint ötágú csillaggal. Egyik megoldás sem tetszett, ezért a sepsiszentgyörgyi származású és szülőhelyéhez vonzódó Jecza Péterhez, a már országos hírű szobrászhoz fordultunk. Azért is hozzá, mert ahhoz már nem volt pénzünk, hogy grafikai jel helyett portrét rendeljünk, s ehhez egyébként a szükséges hatósági jóváhagyások is hiányoztak.
Ezt megelőzően, amikor egy minimálisan héttagú, képzőművészeti szövetségi tagokból álló művészcsoportot kellett az országos szétszórtságukból Háromszékre hazaszólítani, Jecza Péter is szerepelt ennek a virtuális szövetségi fióknak a tagsága között, de hamarosan be kellett látnunk, hogy az általa Temesváron teremtett alkotói feltételeket, az ország egészére szétsugárzó szellemi légkört itthon egyelőre nem tudjuk megadni, és provinciális önzés miatt megbontani sem szabad az ott megteremtett alkotói körülményeket. Jecza esetleges hazatelepedéséről tárgyaltunk, de az ott maradás érveit el kellett fogadnunk, viszont mindkét tárgyaló fél természetesnek tartotta, hogy alkotó kapcsolatokat alakítunk ki.
Ezért utaztunk Temesvárra azzal az abszurdnak tűnő ötlettel, hogy egy pontszerű grafikai jel helyett alkosson egy nagyméretű Dózsa-portrét.
Megtörtént.
Így született két, néhány mondatos szövegű emléktábla-felirat helyett egy emlékmű és ennek művészi értékeit tekintve is lényegi eleme, a dálnoki Dózsa-portré. Markáns, erőt, elszántságot, az eszme legyőzhetetlenségét sugárzó nagyméretű bronz dombormű, amely a háttérül szolgáló sziklatömb keménységéhez társulva, a bazaltoszlopok közé fogott, kiegyenesített kovácsoltvas kaszakert és a mögéje telepített göcsörtös gyertyánfasor összhatásaként hatalmas erőt és akaratot áramoltat a néző felé.
Kőrösi Csoma Sándor Kovásznán
A dálnoki Dózsa-plakettet megelőzően Jecza Pétert kértük föl a Kőrösi Csoma Sándor-szoborpályázaton való részvételre. Ha a szoborállítási szándék érvényesítése közben nem alakult volna ki éles vita afölött, hogy hová, a szülőfaluba, Csomakőrösre kerüljön-e a Csoma-szobor, vagy az európai rangúra emelkedő fürdőváros központjába, Kovásznára, meggyőződésem, hogy Jecza Péter akkor is az általa képviselt alkotói iskola szellemiségéhez igazodva alkotta volna meg.
A szakmai zsűri és mindannyiunk megítélése szerint a pályázaton Jecza Péter volt a nyertes, de figyelemre méltó, végleges anyagba, bronzba-kőbe kívánkozó alkotások kerültek ki a többi pályázó műhelyéből is. (Puskás Sándor Csoma Sándor-szobra a csomakőrösi emlékkiállításon látható.)
A szobor helyének kijelölése körüli vita arra volt alkalmas, hogy Kovászna főterére egy egyenes testtartású, tisztaságot, értelmet és elhivatottságot sugárzó arcú, emberi méltóságot megjelenítő, háromnegyed alakos mellszobor szülessen, amely a tudós-kutató elkötelezettségét szuggesztív erővel közvetíti.
1969-ben avattuk, országra szóló ünnepséget szervezve köréje. Tulajdonképpen ez az alkalom volt az első olyan dobbantás, amely az ennek nyomán is kialakult, mára nemzetközi rangra emelkedett Kőrösi Csoma Sándor-kultuszt elindította, a társművészeteket is inspirálta, és az 1968-ban, az adminisztratív-területi újjászervezés nyomán született Kovászna megye egyik kulturális „védjegyévé" vált. A szobrot egyébként 1969-ben a legmagasabb szakmai minősítésre tartották érdemesnek: az Év Portrészobra volt.
És a kovásznai szoboravatással egy időben a szülőfalu, Csomakőrös is felállíttathatta az archaikus faluképhez, a faluközpont kis teréhez illő, stílusjegyeit tekintve klasszikus fogantatású Csoma Sándor-szobrát.
Patrontáskás katonaszobor
A Jecza Péterrel kiépült sokrétű kapcsolatainknak voltak „kudarcos" mozzanatai is, amelyek nem építhették köztereink esztétikai élményét, de ennek dacára a szobrász lelki építkezésében, művészi-emberi tartásában kamatozódtak.
Ilyen volt a sepsiszentgyörgyi katonaszobor története, amelyre Jecza Péter is pályázott. Eredetileg a felszabadulás élményét akartuk köztéri szoborral kifejezni, és nem valamilyen katonai haditettekre emlékeztetve, amire, köztudott, Sepsiszentgyörgyön a második világháborúban nem is került sor.
Jecza Péter a felszabadulást mint absztrakciót elvont térplasztikai alkotáshoz igazítva képzelte el. Kizsűrizték. Így került képbe szegény Balogh Péter, akinek a betegsége elhatalmasodásához — tanúja voltam — ez a szobortörténet nagymértékben járult hozzá.
Balogh Péter kiváló szobrász volt, eleve a természeti és emberi formák absztrahálásából indult ki. Ezt akarta továbbépíteni a szentgyörgyi szabadságszobor esetében is. Bennünk, úgy tapasztalta és úgy vélte, megértő és támogató partnerekre talál.
Abban az időszakban már mi is „tehetetlenek" voltunk. Tőlem — részben éppen a szobrok miatt — megvonták a bizalmat, és eltávolítottak a szobrok mellől. Balogh Péter pályamunkáját a legmagasabb szintű „szakmai" ellenőrzésnek vetették alá: aggastyánkorú tartalékos katonatisztek vegzálták a munkát, és volt, aki a maketten kézzel tapogatva is kereste a felszabadító katona patronjának a helyét, és a bronzszobor paruléja fölött vitatkoztak, hogy annak a hegyivadászokra emlékeztetőnek vagy valami másnak kell lennie.
Ez is hozzátartozik Bronz Béla születéstörténetéhez.
Jecza Péter háttérbe szorítása pedig művészi-erkölcsi értékmentésnek bizonyult, mint ahogyan magam is áldhattam a Fennvalót, hogy a katonaszobor végleges kivitelezésében nem kellett részt vennem.
Aki a hazájában is lehet próféta
Jecza Péternek Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken még számos monumentális köztéri és egyéb alkotása van. Ő készítette el a Váradi József Általános Iskola előtt álló Lázár Mihály-szobrot is.
1972-ben rendeltük meg — úgy emlékszem, ezt is pályázati kiírás révén — Bölöni Farkas Sándor szülőfalujában elhelyezendő köztéri mellszobrát. A nagy utazó a demokratikus eszméket hazaplántáló szándékkal járta Nyugat-Európát és főleg Észak-Amerikát, ami szerencsés módon egybeesett Jecza Péter abban az időben már kiállításai, munkái révén Nyugat felé és Nyugat felől közvetítő gondolkozásával. A nagy utazó hazája-népe iránti elkötelezettségét megjelenítő alkotás gipszmakettként vészelte át a diktatúra hátralevő éveit, és csak a ’89-es romániai fordulat után kerülhetett Bölön „templomnegyedének" teraszos terére.
Jecza Péter szülőföldi megbecsülésének jelzése az is, hogy ő készíthette el ugyancsak az erdővidéki nagyközség, Nagyajta számára Kriza János köztéri arcképszobrát. A tudós püspök, híres székely népdalgyűjtő portréját a 90-es évek elején avatták fel.
Ezt megelőzően, a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben felkérésre a sepsiszentgyörgyi Csíki utcai új római katolikus templom számára készítette el a Keresztút című alkotást és Szent Mihály arkangyal szobrát. A föld felett valóságos „földalatti" munkát végzett. Titokban formázott és öntött. Az oltárkép szenvedéstörténete és a művész személyes élete egybefonódott. Valóság és mítosz, reális szenvedés és transzcendens értelmi-érzelmi síkok kerülnek így egymás mellé.
Jecza Péter hatalmas tehetsége révén még éltében próféta lehetett saját hazájában. Folyamatosan csatákat nyert itthon és igen számos nyugati világvárosi kiállítása révén. Győzött.
Ennek a győzelemnek egyik stációja a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Niké-szobra.
Jecza Péter élete során folyamatosan itthon volt, és most mégis hazaérkezett.
Jecza Péter nem megtért — erre nem volt oka —, hanem hazatért.
Alkotásának avatása kapcsán együtt örvendezzünk ama szándék kivitelezésének, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Háromszék neves emberei köztéri szobrainak hazatérésre, visszatérésre alkalmat teremtsen, és örökös otthont biztosítson.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csupa csapás az élet – Moldvaiak Erdélyben
Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi református vártemplom lelkészét nem csángóügyben kerestük fel. A véletlen folytán alakult úgy vásárhelyi látogatásunk és templomnézésünk, hogy amikor megtudta, mi járatban voltunk a Szeret mentén, elkezdte mesélni, hogyan csapódott hozzá segédlelkész korában, az '50-es évek végén a „csángómentés" ügye, és mennyit nyomott a latban ez a törvényszéki tárgyalások idején, amikor szabadságvesztésre ítélték. Esti beszélgetésünk a paplak szobáinak padlótól mennyezet magasságáig érő könyvespolcok előtt kezdődött, s a csángó ügyekről átindázott egyéb témákra is. Arra például, hogy most rendezik át a könyvtárat, az ő korában már a végső számvetésre is gondol az ember, s ezért, terveik szerint, mintegy háromezer kötet könyvet adományoznak szülőfaluja, Alsósófalva könyvtárának. A könyvek sorsa aztán visszacsalogatott a messzi múltba, vízum nélkül kalauzolt Hollandia felé, majd a második világháború sóvidéki eseményeihez kanyarodtunk vissza. A szerteágazó témakört egy rendkívül sokrétű munkát magára vállaló papi család elkötelezettsége, karizmatikus személyiségjegyeik fogják egybe.
Fülöp G. Dénes: 1948-ban volt a tanügyi reform, akkor, úgy látszik, a magyar oktatás számára fenntartottak egy kis engedményt. Az akkori magyar politikusoknak volt az elképzelésük, hogy a Kárpátokon túlról csángó földi gyermekeket hoznak át, akiket például a keresztúri tanítóképzőben négy iskolai év alatt átnevelnek azzal a céllal, hogy ezek a gyermekek visszamennek a saját csángó világukba, és ott szolgálják a népüket. Ez az egyik legésszerűbb megoldás lehetett, a gyermekek ugyanis nem tudtak írni, olvasni, nem akarom őket lebecsülni, de ez egy nagyon nagy dolog volt az ő életükben. Később,
1951-ben, ötvenkettőben Székelykeresztúron végzett tanítókat is neveztek ki csángó földre. Az egyik ilyen fiú volt, emlékezetem szerint, Illyés Jóska parajdi származású fiatal tanító, aki két-három esztendőt töltött csángó földön. Barabás Lajos volt osztálytársam is, aki cserkészügyekkel foglalkozott Szentegyházasfaluban 1990 után. Különben velünk korábban börtönt is viselt a Duna-delta lágereiben.
Én közelebbről Bartis Árpáddal, az akkori Magyar Autonóm Tartomány főtanfelügyelőjével kerültem kapcsolatba a csángó ügyek révén. Ezek között a falak között voltam 1959-ben segédlelkész. 1959. május másodikán megérkezett ide, ez elé az ajtó elé tizennégy csángó gyermek. Pont itt, a hátam mögött lévő falak mellett a templomnak nekiépítve volt a harangozói lakás, Ferenczi bácsiék laktak benne, s Ferenczi néni főzött a gyermekeknek. Három-négy napig velük voltam, mert nem találtam sehol Bartis Árpád bácsit, aki most is él, hála Istennek. Hivatalos úton volt Csíkban. Az én feladatom az volt, hogy ezeket a gyermekeket átadjam valakinek, és a további rendelkezést aztán tőle fogom kapni. Hát hazavártuk, és az történt, hogy elmondta nekem, nincs, akire rábízza a gyermekeket. Ezért én vigyem tovább őket. Mondanom sem kell, 1959-ben vagyunk, a nagy letartóztatások korszakában. Azt mondta, hogy ad nekem, úgymond, egy delegációt, amivel vigyem ki a gyermekeket egy olyan iskolához, ahol bentlakás is van az iskola mellett. Sáromberke volt ez a kiválasztott hely, ahová minden előzetes értesítés nélkül a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi osztálya főnökének megbízólevelével marosvásárhelyi segédlelkészként, aki nem túlságosan közismert a vidéken, megjelentem a gyermekekkel. Gáncstalan lovagként arra kértem az ottaniakat, hogy fogadják be és szeressék ezeket a gyermekeket, nehogy kigúnyolják a sáromberkiek. A rövid szünet alatt felsorakoztak a tanáriban, az asztal egyik oldalán a tanítók, tanárok, a másikon a gyerekek. Elmondtam, az a cél, hogy értelmiségiekként visszakerüljenek csángó földre. Ez most, utólag megítélve is a gyermekek és a csángó népcsoport életében egy valóban jelentős akció volt.
A három-négy nap alatt, amíg a gyermekek itt voltak, és vártuk Bartis Árpád bácsit, mert csak meg kell érkeznie egyszer, kedves későbbi atyai barátom, Lestyán Feri bácsi, aki most Gyulafehérváron püspökhelyettes, s aki akkor Marosvásárhelyen volt lelkipásztor, adott ceruzára, füzetekre pénzt. Utána elvittem a gyermekeket Nagy Lajoshoz, a kistemplom lelkipásztorához, és ott népdalokat is énekeltek. Akkor hallottam azt, hogy Azért szeretek én faluvégen lakni, / Mert a rózsám odajár lovát itatgatni, / Lovát itatgatja, magát fitogtatja, / Gyenge orcicskáját szellő csókolgatja. Ez egy megható jelenet volt.
Valami olyasmi volt ez, mint amikor éppen ezek közül a falak közül 1557-ben idejöttek a székely gyermekek latin nyelvet tanulni, s innen mentek tovább Európa felé. A gyermekek átjöttek a Kárpátokon, hogy anyanyelvükkel s az erdélyi civilizációval megismerkedjenek. Sylvester Lajos. Erdély.ma

A gidófalvi veszedelem emléktáblája
Kátai Károly hétéves gyerek volt, amikor 1950 szeptemberében a gidófalviak közel egyhetes kollektívellenes lázongása, a belépési nyilatkozatok elégetése után a román néphadsereg katonái milicistákkal és szekusokkal elegyesen a községet bekerítették — hosszú csövű ágyú is volt vélük —, s éjnek évadján hat, előre kiszemelt családdal együtt kihajtották, mint a barmokat az angyalosi Szépmező irányába, ott teherautókra lökdösték, majd egy brassói „átszállás” után szinte megállás nélkül Dobrudzsáig döcögött velük a marhavagonokkal pöfögő vonat. Beszélni sem lehetett, némelyik állomáson a gyermekeket engedték le ivóvízért.
A jó emlékezetű Balogh László a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó Múltidéző sorozatában Történelem a homlokráncban címmel örökítette meg az 1950-es Gidófalvi veszedelmet. Alig van túlzás abban, ha az 1764-es madéfalvi vérengzés minősítését vesszük kölcsön a háromszéki állapotok jellemzésére, hisz a gidófalvi lázadásnak két, az éjszakai zavargásban agyonlőtt áldozata is volt, és az is hasonlatos a csíki mészárláshoz, hogy azonos időszakban Erdély más településein is történtek az osztályharc jegyében gyilkosságok, százával hurcolták és zárták el az embereket, terelték őket dobrudzsai munkaszolgálatra, a „Kánál” — Duna—Fekete-tengeri csatorna — hírhedt építőtelepeire.
Szóval, Kátai Karcsika még apró legényke volt. Balogh Laci is abba a csoportba sorolta volna, amint a sportban a „futottak még” kategóriát jellemzik, de aztán az utolsó pillanatban mégis bevette könyve felnőtt interjúalanyai közé, amiből menten kiderült, hogy ebben a korban a gyermeki agy micsoda érzékenységgel raktároz el mindent, ami véle és környezetében történik.
Kátai Károly, miközben a ’89-es romániai fordulat után Gidófalva polgármestere is volt, mostanra jól belenőtt az 50-es évek emlékeibe. Termete is robusztus. A politikai üldözöttekre vonatkozó törvények tudója lett, olyannyira, hogy a búnak-bánatnak hálójába keveredett bajtársait, ezek hozzátartozóit is arra ösztökéli, jogos anyagi-erkölcsi kárpótlásukkal ne ajándékozzanak meg senkit.
Nemsokára, szeptember 12-én lesz a gidófalvi vérengzés 60. évfordulója. Szándékaik szerint erre az alkalomra emléktáblát helyeznek el a református templom cintermében. Ezen a helyen már áll egy emléktábla, Jancsó Vilmos és Zsigmond András huszonéves fiatalok életét azon az éjszakán gyilkos golyók oltották ki. Az utóbbit éppen ezen a helyen lőtte szíven egy milicista, amikor a község lakosainak akarata szerint a templom harangját akarta félreverni, hogy a gidófalvi tehetősebb gazdák elhurcolását megakadályozzák. A gyilkos milicistát lefegyverezték, és kevésen múlott, hogy életben maradt.
Gidófalváról 1950 szeptemberében harminc embert hurcoltak el. Azokat, akiket a lázadásban való részvétel miatt törvényszék elé állítottak, Brassóban lekapcsolták. Az elhurcoltak zöme hat családból került ki. Kilenc férfit és nőt, Fazakas Józsefet, Jancsó Dezsőt, Jancsó Gizellát, Zsigmond Zoltánt, Papp Mihályt, Papp Gyulát, Barabás Sándort, Pulugor Annát és Orbán Dezsőt törvényszék elé állították, Fazakas Gergelyt, Nagy Bertát, Fazakas Józsefet, Kátai Károlyt, Kátai Zsófiát, Kátai Istvánt, Kátai Ferencet, ifj. Kátai Károlyt, Kátai Sándort, Kátai Rózát, Kátai Pált, Kátai Sándort, Kátai Ilmát, Kövér Mózest, Kövér Margitot, Kövér Álmost, Zsigmond Gézát, Zsigmond Máriát, Zsigmond Erzsébetet, Zsigmond Gézát, Zsigmond Pált, Nagy Ellát és Nagy Emilt Dobrudzsába hurcolták.
Kátai Károllyal és a még életben levő egykori elhurcoltakkal beszélgetéseink során abban egyetértünk, hogy a gidófalvi mártírok, az elítéltek és az elhurcoltak egy közösséget alkottak, s ennek következtében egyetlen emlékkövön lesz a helyük. A mikóújfalusi andezittömbre a nevek fölé kerül a gravírozott szöveg:
TISZTELGÉS
A KOMMUNISTA DIKTATÚRA BEVEZETÉSÉÉRT,
A KOLLEKTIVIZÁLÁS MEGAKADÁLYOZÁSA SZÁNDÉKÁÉRT
MÁRTÍRHALÁLT SZENVEDETT, BÖRTÖNBÜNTETÉSRE ÍTÉLT,
SZÜLŐFÖLDJÜKRŐL ELHURCOLT GIDÓFALVI SZEMÉLYEK ÉS CSALÁDOK
60 ÉVVEL EZELŐTTI KÍSÉRLETE ELŐTT.
(Az emléktábla-állítók a gidófalvi református egyház bankszámlájára fogadnak el adományokat.
RON: RO74RNCB012403801837000 BCR,
EUR: 009RNCB0124038018370007 BCR.)
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Százlábúak a Gyimesekben
A borospataki tánctábor titka
A csűr valóban csűrszerű, tánccsűr szálegyenes fenyőgerendákból ácsolt, vakolatlan, akarom mondani, nem tapaszos, mint a környező porták családi lakóházai. Mellette hagyományosan rakott búbos kemence, és mintha tiszteletünkre ezt is megrendelték volna, a friss kenyér illata vegyül a patakpart friss levegőjével.
Kerekeskút, színszerű szabadtéri társalgó vagy ebédlő nyitott oldalakkal, az asztallapok egyetlen hatalmas fenyőtörzsből vágott, egy méternél szélesebb átmérőjű deszkalapok. Tíz centi vastagságúak. A Százlábú táncegyüttes legényeinek legalább fele kellene, hogy ezek valamelyikét a helyéről elmozdítsák. Természetesen ők nem asztalmozgatás végett jöttek ide. A tánccsűr belső méretei is robusztusak. Itt értem meg a galériás szó jelentését is: a csűr szénapadlásának magasában széles karzat fut körbe, ahonnan a zajló eseményeket szemlélni lehet. A csűr ugyanis nemcsak tánctáborok fogadására alkalmas, hanem lakodalmakat, keresztelőket, egyéb társas összejöveteleket is tartanak itt. Kétszáz személy befogadására alkalmas. Az ácsolat, a gerendázat keresztkötései szabadon is láthatóak, az épület teljes szerkezete megmutatja magát. Táncos csapatépítés
Virág Endrével, a Százlábú együttes vezetőjével újraismerkedünk — valamikor a Háromszék néptáncegyüttes táncosaként ismertem meg —, a tánccsűr melletti ebédlő egyik rusztikus asztala mellé telepedünk. Ezt megelőzően hosszasan figyeltem a csűrben zajló életet. Előbb az éppen soron levő tájegység zenei életét — énekelt kincsét — tanulták. Idén a mezőségi táncok voltak a táborozás programjában. Utána fergeteges tempójú táncokba kezdtek. Előbb a csűr egész padlózatát elfoglaló, lazább szerkezetű csoportosulásban, majd változott a koreográfia: a csűr mintegy harmadába tömörültek, a laza táncformációt szorosabb váltotta fel. Az együttes vezetőjétől tudhattam meg, ez a ,,sűrített táncváltozat azt formázza, hogy a tömeges kultúrházépítéseket megelőzően a táncosok egy-egy házat, csűrt béreltek ki, ezek különböző nagyságúak voltak, s a táncosoknak ezekhez a méretekhez kellett igazodniuk.
Kísérőmet a Százlábú együttes mibenlétéről kérdezem.
Virág Endre: A közösség tagjai többnyire sepsiszentgyörgyiek. Sepsiszentgyörgyön alakult négy évvel ezelőtt. Százlábú, mert mintegy ötven párral indultak. Az ötven táncospárnak száz lába van. Most negyvenhatan vannak Borospatakán, de a tánc, a játékok oktatóival és a zenészekkel ez a szám is kikerekedik a száz lábra. Feleségem, Virág Imola ugyancsak táncoktató, de mi most inkább tánckarvezetők vagyunk. A megyei művelődési központtól még hárman jöttek el olyanok, akik játékokat tanítanak: Nagy Tünde, Simon Réka Ágnes, Gönczi Vass Ildikó. Olyan játékokat kértem tőlük, hogy ezek a csapatépítésre összpontosítsanak. Tízen vagyunk a három zenésszel együtt. A zenészek Szamosújvárról jöttek: Tóni, Zsombor és Árpi. A becenevükön szólítjuk őket. Tizenhét-tizennyolc évesek. Mi mindig fiatal zenészekkel dolgozunk. A gyerekek közötti kommunikáció így természetesebb. Négy évvel ezelőtt, amikor az együttes alakult, az volt a cél, hogy a fiatalok olyan közösséget képezzenek majd, ahol biztonságban érzik magukat. A gyerekek a táncosnyelvezettel tudnak kommunikálni, s eközben a magyar kultúrát magukba szívják, magukba építik. Ez egy hermetikus csapat. Hárman-négyen négy év alatt lekoptak. Elmentek. De ennek ellenére ma is száz lábon állunk.
A zártkörűség azt jelenti, hogy menet közben nem fogadtunk be újakat, mert közösséget nem lehet úgy formálni, ha folytonosan jönnek-mennek.
A fiatalok mind iskolások. A legfiatalabb most 14 évet tölt, a legidősebbek 16 évesek. Négy évvel ezelőtt tíz-tizenkét évesek voltak.
Virág Endre egész beszélgetésünk során legsűrűbben használt szava a Százlábú néptáncegyüttes jellemzésére: a közösségépítés és a csapatépítés. Elméleti képzettsége, tájékozottsága valósággal meglep. Tudja, mikor mit, miért tesz. A borospataki táncos, énekes alkotóműhelyt a maga összetettségének teljességében érzékeli, és ezeket a külső körülményeket támaszként használja. Nem (csak) oktat, tanít, nem dresszíroz, hanem az önmegvalósítás és a csapatban történő megvalósulás elemeiként kapcsolja — kapcsolják — be munkájukat a fiatalok életvitelének formálásába. Kérdezem, hogy a csapatépítés szempontjából melyik az ideális táncoló életkor? — Táncolni mindig lehet. Kisgyerek korban kell elsajátítani. Amikor felnőnek, ha nem éltek organikus életet, ha nem beleszülettek, nem belenőttek a gyerekek a táncba, akkor a foci a menőbb, a komputer a vonzóbb. Amikor a kisebbeket is bevonjuk a csapatba, csak játékokat tanulunk. Népi játékokat. A komputeren is játszanak egy virtuális személlyel vagy egyébbel. Itt együttesen, közösen, csoportosan játszanak olyan játékokat, amelyekben egymás képességeit kipróbálják. Az egyéni játékokból csoportos játékok lesznek. Ezekből ritmusjátékok, s a ritmusjátékból már tánc lesz. — Milyen sorrendben kezdik beépíteni a fiatalokba a tánc formanyelvét, a táncos kommunikációt? — A táncoknak is vannak fokozatai. Moldvaival kezdtünk, felcsíkivel, ezek könnyebbek, hamarabb nyújtanak sikerélményt. Ezek után következtek a nehezebb fokozatok. A moldvai táncok archaikusabbak. Hamar nyújtanak sikerélményt, mert van egy-két motívum, ez ismétlődik egy tánccikluson belül többször. Hamar meg lehet tanulni, és ezek a táncok alkalmasabbak arra, hogy a fiatalok hamar kitombolják magukat. Az energiát, örömet, indulatot, dühöt akár. A reneszánsz korához kötődő magyar népi táncok nehezebb fokozatúak. A magyar parasztság ezeket asszimilálta, a saját ízlésvilágához igazította. Páros táncok, individuális táncok, legényesek is lehetnek. Ezekhez már érettebb életkor szükséges.
Valamikor a gyermekek beleszülettek egy közösségbe, az esküvőktől a keresztelőkig beilleszkedtek a közösségek életébe. Beléjük ivódtak ezek a szokások.
A mostani gyerekeknek nem adattak meg ezek a körülmények. Városon születtek, ahol több náció is
él. Nincsenek helyi szokások.
— A székelyföldi kisvárosok lakossága is többnyire falusi eredetű... — Erdélyi szinten Háromszék polgárosodott a leghamarabb. Emiatt hamar kivetkőztek a szokásaikból, ezek a szokások ódivatúaknak minősültek. A viselet is. A kalákás munka is. Ma nehéz elmenni egy faluba, és a valamikori táncokat visszatanítani. Ami övék, a mienk is
— Az első világháború után Erdély és az egész Magyarország szintjén komoly gyűjtőmunka folyt. A budapesti archívumban hatalmas anyag található. Háromszékről nagyon kevés a táncos anyag. Ha létesül egy együttes, a helyiek mindig a miénket keresik. Itt a polgári táncok maradékaiból lehet összehozni valamit.
A gyerekek szintjén nem az a legfontosabb, hogy csak az övéket tanulják. Tágabb értelemben a magyar nemzet tagjaiként a más tájegységek táncai is az övék. És a kultúrában nincsenek éles határok, úgyhogy a román táncok, a cigány táncok is az övék. Mi nem ,,nagy magyarokat nevelünk, nem ez a célunk, hanem elsősorban az, hogy közösségben érezzék magukat, s így nem szakadnak el ettől a földtől, így maradnak vagy lesznek magyarok. A következmény az, hogy a magyar kultúrába nőnek bele, ezt viszik, éltetik tovább.
A gyerekeket idehoztuk Gyimesbe, száztíz kilométerre Sepsiszentgyörgytől. Itt nemcsak néptáncot, népzenét és népi játékokat tanulnak. Az egész környezet, ez a skanzen, az, hogy itt sütött házi kenyeret esznek, házi koszton élnek, felújított, régi házakban alusznak, s ezek összessége rendkívüli hatással van az alakuló életszemléletükre. A gyerekek itt falvakra lebontva is ismerkedhetnek a táncokkal, szokásokkal, játékokkal. Így rögzül bennük: ez borospataki anyag. Ez palatkai, ez mezőségi. Láthatják, hogy milyen különbség lehet zenében, viseletben, táncban, szokásokban is. A csodálatos az, hogy ezek mégis valahol együvé tartoznak. A különbségek onnan eredhetnek, hogy az egyik település lehetett jobbágyfalu, a másik lehetett valamelyik uraság lakóhelye. * Szóval, népdallal szólva Tegnap a Gyimesben jártam. Bolondgombát nem vacsoráztam, de a teljes kiőrlésű lisztből sütött, a borospataki asszonyok dagasztóteknőjéből a búbos kemencébe került friss kenyeret nemcsak megkóstoltam, hanem vásárfiaként egy egészet haza is hoztam. A kenyér ízét is, a kenyér mellé való faluismeretet is, amelynek jelképes és igazi csúcsa az 1330 m magas, az 1000 éves határ hegycsúcsára a csíkszépvízi közbirtokosság által emelt emlékkereszt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A rétyi honvédszobor feltámadása
Réty idén is nagyszabású községi napokat rendez a hozzá tartozó falvak és a Kárpát-medencei testvértelepülések küldötteinek részvételével. Az augusztus 21-i községi nap központi eseménye a Rétyi Nyírben 1944-ben, a román átállás után a bevonuló katonák által lefejezett és most felújított magyar honvédszobor ünnepélyes újraavatása.
A rétyi honvédszobor hányatott sorsa erdélyi magyar sorsjelkép is, ezért tartottuk illőnek, hogy az ünnepség előestéjén a fejetlen szobortorzót is vizuális emlékezetünkben rögzítsük. A talapzattal együtt hat méter magas honvédemlékművet Pál Ferenc szentivánlaborfalvi földbirtokos és malomtulajdonos 1941-ben állíttatta az első világháborúban a brassói 24-es honvéd gyalogezredben szolgált honvédek emlékére, akikkel együtt maga is katonáskodott. A 24-es honvéd gyalogezred legénységének zöme Alsó-Háromszékről került ki.
Pál Ferenc a Rétyi Nyírt I. világháborús kegyeleti hellyé óhajtotta alakítani, ezért a millenniumi fenyvessel szemben háromhektárnyi területet vásárolt, és ezt a Honvéd Bajtársi Szövetségnek ajándékozta. Tervbe vette egy zarándokház felépítését is. Az elképzelésekből a közben kirobbant világháború miatt csak a honvédszobor valósult meg, amely 1944 őszéig állt, amikor a szovjet front háromszéki átvonulása után megjelenő román katonaság katonái a szobrot szabályosan kivégezték. Addig lőtték a terméskőből alkotott szoborfejet, amíg az le nem hullt az egész alakos szobor törzséről.
A lefejezett szobortestet a rétyiek beszállították a Székely Nemzeti Múzeumba, ahol a sepsiszentgyörgyi honvédemlékmű összetört márványoroszlánjaival együtt várta a csodatételt: a feltámadást. A rétyi emlékmű éveken át mementóként állt az akkor már a nevétől is megfosztott múzeum kerítése mellett egészen 1977-ig, amikor a Kárpátok Géniuszának egyik sepsiszentgyörgyi látogatása előtt hirtelen elhantolták, hogy ne tűnhessen tetemrehívásnak a torzó.
A rétyi honvédemlékmű a múlt évig várt a csodatételes feltámadásra, amikor is Vargha Mihály múzeumigazgató kezdeményezésére exhumálták a kőkatonát, és a szobortorzót mementóként újra felállították a múzeum szabadtéri kiállítási terében, és egyben felajánlották a rétyiek számára, hogy amennyiben lesz ilyen szándékuk, a restaurált szobrot állítsák vissza eredeti helyére.
És a rétyieknek volt ilyen szándékuk, hiszen már a 70-es években is voltak, akik „fű alatt” vissza szerették volna állítani, de az akkor politikai lehetetlenség volt.
Idén a rétyi községi napokra érett oda a helyzet, hogy a marosvásárhelyi Nagy Benjamin és csapata által restaurált szobor helyreállítása az ünnepségsorozat fő elemeként kerüljön a kétnapos programba. A rétyi honvédemlékmű restaurálására a megyei tanács 15 000 lejt bocsátott a megyei művelődési központ révén Réty polgármesteri hivatalának rendelkezésére. A rétyi önkormányzat az öt-hat fős restauráló csapatnak szállást, szállítást, étkezést, technikai eszközöket és anyagokat biztosított költségkiegészítésként, hogy a brassói 24-es honvéd gyalogezred Pál Ferenc által megálmodott emlékműve újra azon a földön álljon, amelynek védelméért, előrehaladásáért eleink életüket, anyagi egzisztenciájukat áldozták, s akárcsak a rétyi honvédszobor, kálváriás sorsuk kilátástalansága közepette is várták a képletes és a valós feltámadást.
A szombati honvédemlékmű-avató ünnepség dimenzióit jelzi, hogy a rétyi polgármesteri hivatal meghívására jelen lesz és áldást mond Tőkés László EP-alelnök, Kisgyörgy Zoltán a brassói 24. honvéd gyalogezred történetét ismerteti, ott lesznek Réty testvértelepülései, Irnács, Sárok, Bicske és Szenna képviselői, 12 órakor pedig jelen lesznek minden bizonnyal Háromszék és Székelyföld, Erdély több szegletéből sokan azok közül, akik értékelni és érzékelni tudják azt, hogy a rétyi honvédemlékmű megmentése annak az erőnek és akaratnak a diadala, amely, képletesen szólva, a lefejezettség állapotából is képes — valami e világi és földi csodatételként — elhantolt, megcsonkított szobrokat életre kelteni és ezeket jelképi világunkban tovább éltetni.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazatért a honvédszobor
A román „felszabadító” katonák 1944-ben csonkították meg a Rétyen felállított honvédszobrot, aminek sorsa nem pecsételődött meg végleg azzal, hogy szabályszerűen lefejezték, illetve golyószóróval átlőtték. 1977-ben ugyanis a Kárpátok Géniuszának, Nicolae Ceauşescu akkori államfőnek a háromszéki látogatásakor elhantolták, hogy elkerülje a megsemmisítést. Az ismeretlen magyar honvéd 2010. augusztus 21-én támadt fel holtából, amikor a Rétyi Nyírben ismét visszakerült talapzatára.
A rétyi honvédemlékmű megmentése annak az erőnek és akaratnak a diadala, amely Sylvester Lajos kifejezésével élve, lefejezettség állapotából is képes talpra állni – hangzott el szombaton, 2010. augusztus 21-én a Rétyi Nyírben, ahol az ötödik alkalommal megszervezett Rétyi Napok indító mozzanataként leleplezték a restaurált honvédszobrot.
Dálnoki Lajos, Réty polgármestere is úgy értékelte, hogy eljött a feltámadás napja, ami egyúttal az az együttgondolkodás lehetőségét is magában hordozza.
„A szobor újraállításának példája azt mutatta meg, hogy Székelyföld igazi hangja a józan ész hangja. Nem a szélsőség, nem az agresszió, nem a pénz hatalma, nem a gyűlölet hangja, hanem a józanul gondolkodó, az okosan cselekvő székely emberek mindennapi ereje” – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki emlékeztette a jelenlevőket, a szobor a székely furfangnak köszönhetően menekült meg.
Kisgyörgy Zoltán újságíró értékelése szerint a szobor lefejezése a rangra emelt butaságot juttatja egy józanul gondolkodó ember eszébe: akkoriban, az osztrák–magyar monarchia időszakában az erdélyi magyar, román és szász katonák ugyanazt a ruházatot hordták.
Székely Dávidnak nevezte a szobrot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen ha 65 évébe is tellett, de végül legyőzte Góliátot. A szobrot egyébként a Székely Nemzeti Múzeum volt munkatársa, Fekete Lajos mentette meg, aki elásta a műalkotást, s így menekítette meg a kommunista rendszer karmaitól.
Az ünnepségen jelen levő Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke a honvéd szobrát összefüggésbe hozta az 1848–1849-es szabadságharcosokkal és a Székely Hadosztállyal. Mint mondotta, a hűségről van szó, hiszen a székelység minden korban megállta a helyét, hűséges maradt szülőföldjéhez és értékeihez, erre példa a szobor története. Másfelől, amint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke rámutatott, a párhuzam adja magát: 1977-ben a kommunista diktátor elől vermelték el a szobrot, és most, amikor ismét régi dicsőségében áll, akkor kihantolják a véreskezű román vezető tetemét – jó lenne, ha Ceuşescu szellemét végleg el lehetne temetni, hangsúlyozta Tőkés. A honvéd figurája is jelzi: mi nem agresszorok vagyunk, hanem önvédelmi harcra rendezkedtünk be, melyhez föl kell venni „a hitnek paizsát, a mellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde” – idézte az idevágó bibliai igét az egykori temesvári lelkipásztor.
A szobor története
1944-ben a Rétyi Nyír bejáratánál a felszabadító katonák sortűz alá vették, majd lefejezték és ledöntötték az alig három éves honvédemlékművet. A 24-es baka, Pál Ferenc szentivánlaborfalvi malomtulajdonos által állítatott szobor törzsét a rétyiek a Székely Nemzeti Múzeum kőtárába menekítették, majd 1977-ben elásták. Az 1941-ben felavatott szobor 2009-ban került elő, majd egy évre rá Nagy Benjámin szobrászművész vezette restaurálás után a magyar honvéd szobra eredeti formájában „tért haza”.
Bartos Lóránt. Székelyhon.ro

Úz-völgyi zarándoklat
Úz völgyében idén 16. alkalommal szervezik meg a hagyományos augusztus 26-i népünnepélyt, amelynek híre-neve az úzi sírkert emlékműállítása óta elcsurgott másfél évtized alatt a Kárpát-medence magyarságának élő emlékezetébe épült.
A csíkiak és háromszékiek összefogása révén emelt emlékmű zarándokhellyé vált. Holnap kora reggel dr. Szőts Dániel háromszéki szervező és egykori fiatal frontharcos vezetésével Sepsiszentgyörgyről indul kisbusz, útra kel a Sepsiszentgyörgyi Reménység Nyugdíjas Klub kórusa, a szentivánlaborfalvi férfi dalárda, Kovásznáról a református férfikórus is. Marosvásárhelyről az Erdélyi Kutató Csoport 1915—1945 civil szervezet tagjai kelnek útra, hogy a Gyimes völgyén keresztül Úz völgyét megközelítsék, és az első világháborús német hősi halottak síremlékének tönkrement kőkeresztjét kicseréljék.
Az úzi ünnepség két színhelyen zajlik: a rendezvény súlypontja az úzi sírkertben lévő emlékműnél lesz, de a megemlékezések színtereként szerepel az 1917-ben épített hadikápolna is a Mogyoróstető lábánál. A csíkszentmártoni szervezők negyven fenyőcsemetét ültettek el az úzi sírkert kipusztult óriásfenyőinek pótlására, a háromszékiek tíz darab, Rétyi Nyírből származó csemete telepítésével teremtik meg az egykor nyírfakeresztekkel jelölt sírhelyek hangulatát. Az úzi ünnepség holnap 13 órakor kezdődik.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A trianoni traumát ellensúlyozó döntés
1945, főleg a háború utáni kommunista hatalomátvétel után az észak-erdélyi magyarságba iskolákban, tanfolyamokon, szabadlábon vagy a börtönvilágban évtizedeken át sulykolták ,,a bécsi döntés” negatív élményét, mint a Horthy-fasizmus szörnyű rémtettét a történelmileg is egységes és oszthatatlan román állam ellen.
És ezt nem csak a románsággal művelték, hanem a magyar kollaboránsok seregeit is próbálták több-kevesebb sikerrel ,,az ügy” mellé állítani. Többek számára kényszerpálya volt ez, a túlélés, a megmaradás eszköze, de voltak, akik lihegve túlteljesítettek, és voltak, akik el is nyerték ennek jutalmát, amely iskoláztatásban, társadalmi előrehaladásban jelentkezett.
A képmutatás magasiskolája volt ez, amely sok mindenben ma is érezteti hatását. A magyarellenes nacionálkommunista propaganda eszköze volt a Horthy-fasizmus megbélyegzése, amely lappangva már a kommunista hatalomátvétel előtt is jelen volt. Visszaemlékszem a háborús évek olyan mondókáira, hogy ,,árpacipó, facipő, ezt hozott a szebb jövő”.
A román történetírás és a köztudat a múltban és ma is másképp ítélte meg a bécsi döntést, mint a magyar közösségek. A magyar történetírást azért nem említem, mert ezt a Rákosi- és a Kádár-korszakban is nemzeti tudatépítést feladva, internacionalista szellemben írták át, hamisították meg. Ez a mai magyar társadalom egyik legsúlyosabb öröksége, szöges ellentétben az összes szomszédállam ideológiai kizárólagosságával. Sőt, a magyar balliberális ellenzék még ma is izzadja ezt a mérget. Elegendő, ha a napjainkban zajló, a magyar médiák átszervezésével vagy az oktatás átalakításával kapcsolatos, főleg az internet névtelensége mögé bújó vitákat olvassuk.
Ez a fél évszázadosnál korosabb eszmeáramlat kevésbé fertőzte meg az elszakított nemzetrészek magyarságát. Még él ugyanis egy egyre vékonyodó idősebb réteg, akiknek személyes élményük a ,,magyarok bejövetele”, ,,a kicsi magyar világ” gazdasági életet pendítő időszaka, akikkel a moszkovita beágyazottságú vagy a román, szlovák, szerb maszlagot nem lehet megetetni. És ez a gondolkodásmód az unokákra is átöröklődik.
Az 1940-es, második bécsi döntés az észak-erdélyi magyarság körében Trianon-traumát oldó időszaka maradandó lelki és tudati nyomokat hagyott. A négy év alatti gazdasági előrelépés, a civilizációs igények, a nemzeti identitás erősödése, az észak-erdélyi infrastruktúra kiépülése, a magyar kultúra térnyerése olyan evidencia, amely nélkül ma nem olyanok lennénk, amilyenek vagyunk.
A jelenlegi európai politikai konstellációban ezek azok az értékek, amelyekre a nemzeti összetartozás érzése épülhet és teret nyerhet.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mennyi nő... (Miklóssy Mária árkosi kiállítása)
Rendhagyóra tervezték, és ilyennek is sikeredett Miklóssy Mária majdnem életmű-kiállításának megnyitója Árkoson a művelődési központ Istálló Galériájában. Kopacz Attila, a központ igazgatója úgy vélte, hogy a művésznő sok-sok nőszereplős festményét és rajzait nincs, aki nálunk szavakkal érdemben bemutassa, emiatt megfelelőbb lesz, ha a művelődési központ barátját, Cristina Guga brassói zongoraművészt, tehát egy másik nőt kér fel arra, hogy művésznő társa, Miklóssy Mária alkotásait zenei hangulatfestéssel hozzák értelmezési közelségbe. Cristina Guga egyetemi tanársegéd angliai koncertútja előtt tehát kocsiba ült, és Árkoson termett, ahol az Istálló Galériában virtuóz előadásban Prokofjev- és Chopin-zeneműveket játszott.
Az Istálló Galéria megnevezés nálunk szokatlannak tűnhet, túlságosan is kötődik, és asszociációs úton képbe hozza az építmény állatszálláshoz kötődő jelentését a maga szag- és formavilágával együtt, és kevésbé utal arra, hogy a fogalomnak más tartalmai is vannak, olyan is, mint amikor a motorosversenyek résztvevői szintén istállókba ,,kötik be" drága paripáikat. Az árkosi Istálló Galériába ,,bekötött" képek az egykori jászol fölötti, hosszú-hosszú falsíkon a képsor dimenzióit látványosan növelik, hosszú szerelvénnyé szervezik, és különleges, egyedi hatást keltenek. Miklóssy Mária képekben megnyilvánuló feminizmusa a kiállított anyagban szembeszökő. A festmények ,,szereplői", kivéve néhány régebbi rajzát, amelyeken a férfi-nő párosításban egy-egy nyeszlett férfiforma is megjelenik a nő mellett, mind-mind nők, női idomok, gömbölyded testalkatrészek, amelyek váltakozva forma- és színabsztrakciókba hajlanak, ívelnek át. Zsögödi Nagy Imre, az egyik legmarkánsabb erdélyi festőnk amikor hatvan és egynéhány alkotásából összeállított gyűjteményét az akkor még éppen visszanevezetlen Székely Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, kijelentette: egy kollekciót kap tőlem Kolozsvár, egyet Marosvásárhely és egyet Csíkszereda. Nektek a ,,vérünket" adom. Amikor arcomról leolvasta, hogy a ,,vérünket" szót nem tudom értelmezni, megmagyarázta: a magyar művészek közül senki sem festette, rajzolta meg azt, amit Tizian a taliánoknál megtett. Megfestette anyánkat, asszonyunkat, lányunkat, húgunkat, nénénket, megfestette a vérünket, a Nőt. Miklóssy Mária nőközpontúsága ehhez hasonlatos. Képeiről csupa nő köszön vissza. Festményeit a Nagy Imre alkotásaival egybevetve lényeges különbség az, hogy a csíkzsögödi művész nőfigurái rusztikusak, csupa izomból, húsból, vérből kialakítottak. Miklóssy Mária ,,nőinek" lágyabb hajlatú idom- és testívei stilizáltak, hajlékonyak, a görbületek kapnak hullámzó hangsúlyt. Nagy Imre nőalakjai életerőt, edzettséget, rátermettséget sugárzóak, Miklóssy Mária alkotásain a testmezőket lezáró vonalak hajlékonyak, ívekbe hajlóak. Olyanok, mint a természetben a lágy ívelésű dombok, halmok, domborulatok, hisz az sem véletlen, hogy fizikai-földrajzi környezetünk megnevezésére az emberi testrészek neveit visszük át. A hegynek van háta, hasa, gerince, nyaka, dereka, lába, homloka, válla, és így tovább. A festmények kiegészítő kellékei szintén nőiesek: csipkék, halmotívumok, gyakran mitológiai jelképek igazítják el a nézői gondolatot. Miklóssy Máriának egy erős férfiegyéniség mellett, mint amilyen férje, néhai Plugor Sándor volt, nem lehetett könnyű fellelnie önmagát, nem ismételni, utánozni azt, ami férjére annyira jellemző volt. És sikerült. Az árkosi Istálló Galéria mostani kiállítása ennek az alkotóegyéniségnek a titkait tárja elénk. Érdekes, hogy a kiállításmegnyitón jelen lévők döntő többsége is nő volt. Érzékelték, hogy a festőnő nő.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tegnapi Máért a holnapért
A magyar nemzetet becsületsüllyesztőbe taszigáló kormány hat évvel ezelőtt holtvágányra állította a magyarság egészének ügyeit (az anyaországiak, a határon kívüliek, az emigrációba kényszerültek) legalább a kölcsönös konzultáció szintjén felvállaló fórum, a Máért működését.
A magyar kormány és a határon kívüli érdekképviseletek közötti szakítópróba a kettős állampolgárság megadása vagy meg nem adása volt. A kormány, személyesen az akkori kormányfő által dirigált kampány megtette hatását: a magyarországi választók többsége nem vett részt a témában szerencsétlenül kiírt népszavazáson, és emiatt az igen szavazatok viszonylagos többsége ellenére a népszavazás nem volt érvényes.
Ezzel párhuzamosan a kormány becstelen manőverekbe kezdett a nemzetegyesítés virtuális megvalósítása ellen. A Magyarországot elözönlő ,,23 millió román" és a hasonló politikai aberrációk, amelyeket az akkori rossz emlékű magyar külügyminiszter képviselt, a közéletet sokkoló, az egészséges nemzeti érzést mélyen sértő manőverek ellen fordultak. Olyasmi történt, mint amikor nagy felületen mély égési sebeket okoz valami szerencsétlenség, ami ellen az élni akaró szervezet felveszi a harcot. A magyarországi lakosság különféle intézményi, testvértelepülési, szakmai kapcsolatok kiépítésébe menekítette az együvé tartozás igényét és parancsát, és egyébként ezeket a megkopó érintkezési formákat élettel, aktivitással töltötte fel. Eközben érdekes volt érzékelni, hogy mondhatni majdnem pártállástól függetlenül Erdélyben a szocialisták az összmagyar érdekek képviseletének pályájára álltak.
Sőt, államvezetési szinten is történtek kísérletek a becsületmentésre. Ilyenek voltak egyrészt, a csonka-Máért helyébe lépett találkozók, amelyeken a durcás magyar kormány nem vett részt, valamint a Szili Katalin országgyűlési elnök kezdeményezte Magyar Képviselők Fóruma. A tegnap Budapesten tartott Magyar Állandó Értekezlet mérföldkő a magyarmagyar kapcsolatok, a nemzetegyesítés történetében. Azt a gyalázatot próbálja lemosni a mostani értekezlet, amelyet erre az intézményre rákent a majdnem évtizedes gyurcsányizmus. A mostani Máért a magyar nemzet holnapjának útjait jelöli ki, és jelzi: érdemes a Kárpát-medencében magyar embernek lenni.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Arcélek – beszélgetések a magyar nagyvilágban
A Jóisten politikája címmel jelent meg Csáky Zoltán, a Duna Televízió szerkesztő- műsorvezetőjének új könyve a PONT Kiadó gondozásában. A nemrég a Duna Televízió örökös tagjává választott, a csatorna alapítói közé tartozó újságíró – aki emellett többek között Julianus-díjban, Sajtótisztességért-díjban és Pethő Sándor-díjban is részesült – a Nemzet Televíziójában hetente látható portréműsorában, az Arcélekben olyan személyiségeket mutat be, akik magatartásukkal, munkájukkal, cselekedeteikkel példát mutatnak a közösségnek. A Beszélgetések a magyar nagyvilágban alcímű kötetben ezen interjúk egy részét olvashatják, többek között Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel, Ferge Zsuzsa szociálpolitikussal, Haszmann Pállal, a csernátoni tájmúzeum vezetőjével, Bilibók Ágoston nyugalmazott vasutassal, a történelmi Magyarország gyimesbükki őrházának gondnokával, Tempfli József nyugalmazott nagyváradi püspökkel, Görgey Gábor íróval, vagy Bethlen Farkas verőcei polgármesterrel.
A kötetben az interjúkon kívül megtalálható a szerző A magyarságról, Erdélyről, a médiáról – másképp című, Zürichben elhangzott előadásának írott változata, beszélgetést olvashatnak Egyed Ákos történésszel arról, kik a székelyek, valamint a Nem vagyunk árvák, van édesanyánk... /Moldvai csángómagyar keresztalja útja Klézsétől Csíksomlyóig/ című dokumentumfilm forgatásakor készült interjúkat is elolvashatják.
"Csáky Zoltán és a Duna Televízió mondhatni együtt indulnak, hogy a Kárpát-medencében, Európában és Észak-Afrikában, majd a Duna Televízió II., azaz az Autonómia csatorna üzemeltetése óta a nagyvilág magyarjai a műholdas kommunikáció révén egymást kereshessék, és egymást meg is találják… Csáky Zoltán televíziós szerkesztőmunkájában nem csupán eseményeket és adatokat rögzít. A kommunikációs munkásnak és alkotónak azt a szerepkörét választotta, hogy a beszélgetőtársaiba, interjúalanyaiba valósággal szuggerálja az egyetemes kultúra értékei mellett a magyarságszolgálat, az értékteremtés szükségességét…" – méltatta a szerzőt Sylvester Lajos a Julianus-díj átadásán, 2009. december 5-én. Népújság (Marosvásárhely)

Országháza, a Nemzet Háza
A magyar Országház felsőházi termében ülésező és a magyar Szent Korona előtt Székelyföld autonómiájáért esküt tevő közel háromszáz SZNT-küldöttnek jelenléte a november 19-i fórumon a házigazda szerepét is vállaló Kövér László házelnök szerint szimbolikus jelentőségű, s ezzel a gesztusértékű fogadással az Országháza valóban a Nemzet Házává vált.
A fogalom bevezetése arra utal, hogy az Országház építésének és rendeltetésének kezdetén valóban az Ország, a történelmi Magyarország háza volt. Felépítésében és működési rendjének kialakításában részt vett az akkori ország lakosságának a képviselete. Trianon után a világ legszebb parlamenti épülete a csonka-ország házává vált, amely a két világháború között próbálkozott megjeleníteni a nemzetközi politikai porondon is az elszakított nemzetrészek érdekeit. A háború után viszont a kommunista diktatúrák kelet-európai megjelenésével ,,a más országok belügyeibe való be nem avatkozás” ürügyén az elszakított nemzetrészeket leírták, s ezt a politikai kurzust aztán ,,átmentette” a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-kormány is. Ezek szerepét egyesek hiába fényezik még ma is, a tényeken nem lehet változtatni, 2004. december 5-én, a magyar szégyen napján gyakorlatilag kiiktattak bennünket, külhoni magyarokat a magyar nemzetből. Ezt a történelmi traumát is hivatott oldani a Székely Nemzeti Tanács magyar parlamenti jelenléte. Jelzi azt is, hogy a jelenlegi magyar parlament és kormány a székelység közképviseleti testületének autonómiaprogramját támogatja, s az anyaország szerepkörét újravállalva ennek nemzetközi képviseletét is érvényre juttatja. A remények szerint erre jó alkalom Magyarország nemsokára sorra kerülő uniós elnöksége. A Nemzet Házának elnöki tisztségét is betöltő Kövér László az SZNT törekvéseinek a magyar nemzetpolitikába való illesztését is hangsúlyozta. A jelenlévők Székelyföld területi autonómiájának létrejöttében a hosszú távú magyar megmaradás garanciáját látják, nem kérvén sem kevesebbet, sem többet, mint amennyi európai nemzettársainkat az autonómia kérdésében megilleti.
Ezt a gondolatot fontos nyomatékosítani, mert miközben jelképesen a nemzet budapesti házában az autonómiára esküszünk, itthon ezekben a napokban-hetekben felröppentett adminisztratív területi átszervezési tervek Székelyföld szétdarabolásának terveivé válhatnak, mint ahogyan erre immár kilencven esztendeje folyamatosan történnek kísérletek. Amíg tehát a szimbólumok világában autonómiát építünk, a román belpolitikában a takarékoskodás ürügyén az eddig kiharcolt, a még meglévő önrendelkezést megnyirbálni készülnek.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csupa csapás az élet – Egy budapesti kiállítás
Aki betekintett Budán a Szentháromság téren a Magyar Borok Háza dísztermébe, ahol 1998 őszén Petrás Mária kiállítása volt, elcsodálkozhatott azon, hogy 1965 óta ez a 25. tárlata. Jászberény, Érd, Párizs (csoportos kiállítás), Pápa, több ízben is Budapest, Déva, Pécs, Kecskemét, Mátrafüred, Gödöllő stb. Munkái megtalálhatók az alábbi templomokban: Bükkzsérc, Epöl, Csucsa (Czecz János), Magyarvalkó, Kőrösfő, Jegenye, Kémer, Déva. Utóbbit szülőfalujának, Dioszénnek szánta, de ismert okok miatt az ottani papoknak és a világi hatalom birtokosainak nincs szükségük az ő munkáira. Kiállításait neves személyiségek nyitják meg – egyébként Kő Pál tanítványa.
Kóka Rozália, a Magyar Művészeti Intézet osztályvezetőjének meghatározása szerint: „Földből égetett képeivel a moldvai magyarság középkori állapotban megrekedt, kilátástalan sorsát panaszolja." Továbbá: „Művészetének középpontjában az anyaság témája áll. Az »anonim szentté« magasztosult sokgyermekes csángó asszonyoktól a Szűz Máriáig számtalan változatban formálja meg az ANYÁT s az anyaság érzésének minden stációját a karácsonyéji boldogságtól a nagypénteki szenvedésig.
L. dr. Imre Mária néprajzkutató a gödöllői kiállítás műsorfüzetében írja: „Népéhez való hűségét jelzi, hogy első önálló munkáját, egy oltárt a dévai ferencesek kolostorának adományozta." (Ez az alkotás az, amelyik nem kerülhetett szülőfaluja, a Szeret menti Dioszén templomába.) „Madonna-változatai egyszerre szentek és profánok. Magukban hordozzák a földi édesanyák örömteli és fájdalmas életének sorsfordító életszakaszait... Kiemelkedően szépek a Fájdalmas Anyát bemutató faliképei." Húshegyi Gábor esztéta, egyetemi tanár: „Petrás Mária madonnái, piétái a szent és profán mesgyét követve átértelmeződtek és kaptak újabb jelentést. Következetes kettősségükkel tűnnek ki. Egyik a szakrális tematika azonos rétegű profanizálása, a figurális forma archaizálása, a másik, hogy a kompozíciók, a sémák akár a reneszánszra, a 15–16. századi Rabbiákra, a reliefkeretek akár a középkorra, illetve a historizmusra is utalhatnának. Ezt a kettősséget gazdagítja a Keleti-Kárpátokon túlról hozott ornamensvilág, az égetett anyag és annak polikrómiája, egy egyedi színkezelés (...)"
Petrás Mária Szentháromság téri decemberi kiállítása, égetett krisztusképei, domborművei kiskarácsonyt, nagykarácsonyt köszöntőek, de nem alkalomhoz kötöttek, az esztendő minden szakának maradandó alkotásai.
1999-ben Dévára hozza át gyűjteményes kiállítását. Sepsiszentgyörgyre nemcsak azért kell átkérni ezt az „anyagot", mert édestestvérei és ezek családja él itt, hanem azért, mert Petrás Marika az egyetemes magyarság egyik reprezentatív művészegyénisége.
Sylvester Lajos, Erdély.ma

Dali Sándor háromszéki toborzója
Dali Sándort, az 1968-as romániai megyésítés utáni legendás háromszéki lapalapítót kortársai és bizonyára az utókor is úgy ,,könyveli el", mint aki Király Károly megyei pártfőember idején (1968-1972) a politikai kényszerből Megyei Tükör nevet viselő laphoz a Romániában szándékosan szétszórt, kisebb-nagyobb tanintézményekhez besorolt, politikai vonatkozásban ,,problémás", akkor már titánkodó tollforgatókat, írókat és költőket Háromszékre, a megyei pártlap ernyője alá toborozta.
Ebből adódott is aztán gond, mert a lap szabadszájúsága, többek politikai renitenciája miatt Király Károly is arra kényszerült, hogy első titkárként többünk állambiztonság általi nyomon követését, lehallgatását engedélyezze, mert ezt a ,,belső pártdemokrácia" ügyrendje így írta elő. Ezt távozása után, a hetvenes évek elején velünk személyesen közölte. Problémás volt már maga a megyei lap neve is. Dali Sándor előbb a Háromszéki Tükör nevet terjesztette fel jóváhagyásra. Ezt a lapcímet nem engedélyezték, mert a Háromszék román nyelvre fordítva valami egyebet is jelenthet - mondták képmutatóan -, holott egyébről volt szó: Háromszék magyar múltját akarták kiiktatni a háromszéki szellemi térből. Lám, Dali Sándor 1968-as lapcímválasztása az 1989-es romániai fordulat első óráiban Háromszék néven köszönt vissza. Dali Sándor páratlan érdeme a megyei lap köré tömörült tehetséges újságírói gárda, kik aztán tolluk-tehetségük révén a háromszéki szellemi élet meghatározó egyéniségeivé váltak, csapattá, közösséggé szerveződtek. Nos, én a legendás toborzó főszerkesztő esetében a lap és Háromszék szellemtörténetében érvényesülő szemléletet akarom - akár az én személyes példámmal is - tágítani: a Megyei Tükör kétségtelen kovász, spirituális élesztő volt. 1968-ban kemény lakossági és háromszéki értelmiségi fellépés eredményeként a Brassó tartományi nyomás alól szabadulva, önálló megyét teremtve elemi erővel tört elő az igény a magyar nyelvű és magyar szájtartású lapra. A lap barátainak tábora hihetetlen iramban növekedett. Az ember már a kezdet kezdetén szelektíven olvasott: a kényszerből született, muszáj-cikkeken átszaladt a tekintete, hiszen minden kommunikációs csatornából ez a politikai lé fröcskölt szembe véle. Ebből a szövegkörnyezetből könnyű volt kimazsolázni az igazi értéket, érzékelni és megpróbálni mérsékelni a politikai csapások súlyát. A lap és Dali Sándor páratlan érdeme, hogy kialakíthatott az olvasóval összekacsintó metanyelvet, a sorok közötti olvasás képességét, a félmondatokból, a szövegutalásokból összerakható gondolkodási modellt. Ebben a küzdelemben Dali Sándor maga is példaképpé lett. A lap hatáskörén túl az országban szétszórt magyar értelmiséget Háromszékre toborzó akarata érvényesült, ez valóságos mozgalommá vált. Az újságíró-toborzás révén ez a maréknyi fiatal volt az első fecskeraj, de aztán éppen a lap segítségével megindult a más kategóriába tartozó, főleg a szakértelmiségiek hazaszólítása. A megyei vezetés állást és lakást biztosított számukra. Azokban az években Háromszékre tódultak a magas képzettségű szakértelmiségiek, akik szellemi kötődése a magyar kultúrához, a humán értelmiséghez azelőtt nem tapasztalt - mert nem volt lehetséges - szélességi és magassági körökbe is behatolt. A Dali-féle hazahívó modell átalakította a meglévő kulturális intézményeket, és újakat teremtett. A színház vonzereje és tömegbázisa hirtelen megnőtt. A legjobb erdélyi színészek léptek színpadra. Rendkívül érdekes jelenség, hogy az erdélyi nagyvárosokból - főleg Marosvásárhelyről - Sepsiszentgyörgyre száműzött orvosok, jogászok, ügyvédek azonnal bekapcsolódtak a pezsdülő szellemi életbe, a generációs különbségeket semlegesítve ennek sok esetben meghatározó személyiségeivé váltak. Sepsiszentgyörgyön képzőművészeti szövetségi fiókot hoztunk létre. Emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket létesítettünk. A tudományos ismeretterjesztés ürügyén az erdélyi nagyvárosokban a szellemi életben mellőzött hírességeket hívtuk előadói körutakra. Megszaporodtak az író-olvasó találkozók, létrejöttek az első művelődési egyesületek. Dali Sándor értelmiségi kötődései marosvásárhelyi, bukaresti gyökerűek. De szovátai szülőhelyéről magával hozta az emberi kapcsolatteremtés képességét. Eme adottsága, közvetlensége, humora révén bármilyen társadalmi rétegben és településtípuson érvényesült. Népszerű, közvetlen, emberséges ember volt. Ahol nőtt, ott tábora keletkezett. Király Károly távozása után igencsak ,,rájárt a rúd". Próbálták megalázni. Éveken át nem dolgozhatott lapnál. Lehetett valami politikai célzatosság abban is, hogy a megyei faliújságokért is felelt azokkal az adottságokkal és képességekkel, amelyeknek birtokában volt. Élete legproblematikusabb periódusa a színháznál igazgatóként eltöltött hét esztendejére esett. A gazdasági, politikai, cenzurális megszorítások időszaka volt ez. Átvészelte. Ő is, az intézmény is. Életének értelme, a toborzó, hazaszólító szellem kényszerű szerepváltoztatásai után is megmaradt, közösségépítő, szellemi partnereit védelmező képessége értékes örökségünk. Az impulzív természetűeket az önmérséklet szükségességéről győzködte, a gyávaságra hajlamosokat gyámolította. Én, aki végső soron neki is köszönhetem, hogy családommal együtt Sepsiszentgyörgyre honosodtam, folyamatosan azt csodáltam személyiségében, hogy egy zsák szöcskét is képes volt képletesen a kalapja alá fogni. Két könyvet - illemtant - írt. Ezek egyikének címe: Le a kalappal! Élete során mindig mások számára teremtett alkotásra, az alkotó munka kiteljesedéséhez feltételeket. Dali Sándor alkotói pászmája a közösségteremtés volt.
Ez előtt is le a kalappal!
Élt nyolcvan esztendőt. Szellemi öröksége viszont tovább hat és munkál bennünk, és lévén véle mi is kortársak, nemsokára a mi maradékainkban is élnie kell.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csupa csapás az élet – Moldvaiak Budapesten
Nyisztor Tinka néprajzos doktorandusszal budapesti „lakásán", a Budaörsi úti Magyar Nyelvintézet ebédlőjének halljában beszélgetünk sepsiszentgyörgyi, moldvai, budapesti, bukaresti meg párizsi dolgokról. Az előző nap estéjén a budapesti székhelyű Lakatos Demeter Társaság havi ülésén a moldvai magyarság jogsérelmeinek orvoslására szánt sziszifuszi munkáról számolt be drámai hangvétellel, arról, hogy az iskolai oktatás, az anyanyelvű mise dolgában a romániai Helsinki Bizottság támogatása ellenére is a iasi-i (jászvásári) püspökség, a janicsárpapok, a nacionalista pártok helyi potentátjai miként szegik nyakát minden moldvai „magyarmentő" szándéknak. Nyisztor Tinka kivételes képességekkel megáldott, illetve az önképzés, a közéleti státusteremtés mezein, legalábbis csángó-magyar vonatkozásban, páratlan szélességű pászmákat bejáró személyiség. A Tázló völgyében rejtőzködő székelyes csángó falu, Pusztina (Pustina), illetve a magyarságát a huzatos moldvai tájon őrző családi hagyomány emelte a csángó mozgalom élére.
Határozott, energikus alkat. Budapesten az ELTE néprajz szakán szerzett diplomát, ugyanitt jelentkezett posztgraduális képzésre, ezzel párhuzamosan egy svájci ösztöndíjat is megpályázott és elnyert, s ekképpen dupla doktori képzésben részesül a moldvai magyar csángó nyelvjárás mellé, amely a gyermek- és fiatalkori kommunikáció egyetlen nyelvi közege volt, előbb a román, majd a szépen beszélt magyar köznyelvet pászította oda, s ezt toldotta meg a francia irodalmi nyelvvel.
Tegnap a magyarországi csángók fórumán beszélt, napokkal azelőtt a bukaresti Pápai Nunciatúrán kért csángóügyekben kihallgatást, s ma, miután együtt áttekintjük a csángóság sorsának alakulását, és meg-megállunk életpályájának egy-egy stációjánál, amelyet átszőtt a közéleti szerepvállalás, megy a Kamaraerdő peremén lakó csángó barátnőjéhez. A téli savanyúság eltevésének praktikáira tanítja meg a csángó asszonyt, aki ezeket a Kárpátokon belüli eltevési fifikákat nem ismeri. Otthon, Erdélyben átnézem a francia nyelven írt szakmai önéletrajzát, különösképpen a különféle konferenciákon való szereplései és a szakmai közlemények listáját, amelyekből kirajzolódik egy isten háta mögötti faluból, évszázadokon át folyamatosan fojtogatott szellemi térségből érkező negyvenéves nő bámulatos akaratereje s az 1990-ben bekövetkezett romániai politikai rendszerváltás utáni pályamódosulások dinamizmusa.
Sylvester Lajos
Erdély.ma