Magyarságszámlálás
Végre van valami, amiben a létező magyar érdekképviselet, az RMDSZ, az MPP és a most születő Erdélyi Magyar Néppárt korifeusai is egyetértenek: az őszi népszámlálás alkalmával ki kell védeni azt az átlátszó nemzetmegosztási manővert – ha a nyomtatványok elkészítéséig honatyáink és a tömegnyomás nem tudja a magyar, székely és csángó nemzetiségre bontást megakadályozni, hogy ne tegyenek kivételt velünk se, mint ahogyan a népszámlálási íveken az oltyánt, mócot, moldovánt sem különítik el egymástól.
A székely és csángó kifejezés ettől “házi használatra” megmaradhat, jelölheti azokat az erényeket, amelyekkel a magyar kultúrájú, magyar nyelvű egyén felruházza önmagát, vagy valójában rendelkezik is ezekkel, ezután is birtokolhatja azokat a negatív tulajdonságokat, megőrizheti azokat a vicceket és adomákat, amelyek e közösségekre jellemzőek, de a magyarságával senki se játsszék! Ha három csoportra bontanak bennünket, illetve ha ezt a csapdahelyzetet nem tudjuk vagy nem akarjuk elkerülni, nyelvi és kulturális jogaink fognak súlyosan csorbulni. Az új magyar nemzetpolitika segít bennünket abban, hogy mit rákentek e névre a kommunista és balliberális évtizedek, a Nemzeti dal üzenetéhez híven, lemossuk a gyalázatot, valljuk és vállaljuk magyarságunkat. Ebben elsősorban – szakmai felkészültségtől, munkahelyi beosztástól és adminisztratív-területi kötöttségektől függetlenül – mindenkinek önvédelmi és közösségvédelmi kötelessége a saját nemzetéhez tartozást kinyilvánítani. A lakosság lelki felkészítésében rendkívüli szerepet kell tudatosan vállalnia az értelmiségnek, a pedagógusoknak, lelkészeknek, de mindenkinek, különösen a szórványban, a vegyes házasságban élőknek, a magyar anyanyelvű cigányságnak, a moldvai csángó magyaroknak, hisz valóban arról van szó, hogy rabok legyünk-e, vagy szabadok. Üdvös lenne, ha ebben az időszakban a magyarságvállalásban programadó költeményünk, a Nemzeti dal nem esnék ki emlékezetünkből, és nem mállana le ajkunkról, mert most valóban időszerű a felszólítás: Talpra, magyar, s az “itt az idő, most vagy soha” parancsa. Ha a szó klasszikus értelmében nincs is közös hazánk, ennek ellenére nemzeti hovatartozásunk közös, hogy ne kellessék szolga földön élnünk, és szolgaföldben nyugodnunk. Tőlünk függ és rajtunk múlik, hogy a magyar név megint szép lesz-e, méltó lesz-e régi hírnevéhez, és mi méltók leszünk-e ennek a névnek a megbecsülésére és viselésére.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan tovább, RMDSZ?
Egymás után érik a romániai magyarságot a pofátlan arculcsapások bizonyos hangadó román politikai körök részéről.
Az orcátlanság netovábbja, hogy a már elfogadott oktatási törvényből az egyik nacionalista képviselő, Mircia Giurgiu javaslatára törölnék azt az előírást, amely kegyeskedik megengedni Románia történelmének és földrajzának anyanyelvű oktatását a kisebbségekhez tartozó diákoknak. A honatya előterjesztését addig toszogatták, amíg végül nem került megvitatásra a képviselőházban a román ,,nemzetépítő” javaslat, így a módosítás hallgatólagosan elfogadottnak minősül, s csak a szenátusnak van lehetősége és alkalma arra, hogy az RMDSZ kormánykoalíciós részvételének egyik tartóoszlopát ne döntsék ki.
A nemtelen manőver – amennyiben hinni lehet az RMDSZ-vezetők nyilatkozatainak – a demokrata-liberálisokkal kötött szövetség felbontásával járhat. Arra most ne térjünk ki, hogy milyen is lenne annak a történelem- és földrajzoktatásnak a históriai igazságtartalma, amellyel anyanyelvükön barátkozhatnak a magyar iskolások és fiatalok, mert ezzel a kormányzati partneri szószegésről a figyelmet elterelnők. Azzal se foglalkozzunk, hogy az uralgó román történetírás milyen mértékben tiszteli a történeti tényeket, mert ez elterelné a figyelmet a lényegről: az ország történelmének és földrajzának anyanyelvű oktatásáról. Hogy azért erre a jelenségre is idézzünk egy orcátlanságot: a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatára vissza akarják vésetni Nicolae Iorga történelemtudósnak azt a históriai verdiktjét, miszerint Mátyás királyt csak az övéi, Ştefan cel Mare hűségesei voltak képesek legyőzni. Az ironizálást mellőzve bizonyos román politikai csoportosulások általános offenzívát indítottak a honi magyarság már meglévő jogai ellen is. Hírlik, a rendőrségnél sem akarják érvényesíteni azt a számunkra meghirdetett kedvezményt, hogy magyar ajkú leendő rendőrtiszteket és altiszteket toborozzanak. Számtalan eset igazolja, egy magyar nyelvű felirat, egy utcarészlet magyar megnevezése miatt szaggatják fel az ól hídlását.
És közben az a helyzet, hogy az RMDSZ-vezetés – Markó Béla volt elnök nyilatkozatait figyelembe véve – félfrontos csatározásba kezdett. Mert amíg itthon sercegve ég koalíciós házunk fölött a zsúpfödél, az exelnök a Fideszt rekcumolja azért, hogy a magyar kormánykoalíció a határon túli magyar nyelvű iskolai oktatás támogatását lebonyolító és az ehhez hasonló privilégiumokat a civil szervezetekre, jelen esetben a pedagógus szövetségre bízza.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kiadóknak kell a könyvek kiadását kiköhögniük
Dávid Gyula irodalomtörténész, a kolozsvári Polis Könyvkiadó vezetője a nyolcszemélyes sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón Bánffy Miklós Erdély trilógiáját mutatta be. A faggatózás vitaindító témája a hazai könyvkiadás helyzete volt.
A könyvkiadásban nálunk uralkodó állapotokat foglalta össze a címben kiemelt mondattal. A kiadónak, mint annyi más vállalkozásnak, nincs önálló tőkéje, minden kiadvány esetében sorba kell állni a pályázatokból remélt támogatásért, amely kedvező döntés esetében is a könyvek kiadását és nem a kiadót segíti. Nyertes pályázat esetén is a könyvek forgalmazója 30–40 százalék nyereséggel toldja meg a kiadvány forgalmi értékét. Ezeknek következménye, hogy a könyvkiadás állapota siralmas, a valamikori tízezres példányszámok mára verseskötet esetében 300-ra zsugorodtak, a prózai munkák példányszáma legfeljebb ennek a duplája, és az ezer példányban piacra kerülő prózai művek rekord teljesítménynek számítanak.
A találkozón nem hangzott el ugyan, de az anyagi kockázattal terhelt könyvkiadás velejárója az is, hogy a “fogyasztó” általában a könyvet ajándéktárgyként képzeli el, s az érdeklődők jelentős többsége elvárja, hogy a szerző baráti gesztusként kézjegyével lássa el annak ellenére, hogy a nagyérdemű szerző rendszerint 20–30 példányt kap honoráriumként a kiadótól, amelyet aztán “illik” szétosztogatni. Végül is arról van szó, hogy a könyv kereskedelmi áru-e – fejtegette a kiadóvezető irodalomtörténész – vagy kulturális érték. Ha csupán áru, akkor a könyvkiadás végleg elsorvad, a tőkeszegény kiadó ugyanis nem vállalhatja hosszú távon a veszteséges “termelést”, és csődöt mond. Ez alól csak akkor van kivétel, ha a nagylelkű mecenatúra más forrásokból fedezi a ráfizetéses kiadást. A művészi és tudományos értékrendben figyelemre méltó alkotásokat az államnak vagy civil szerveződésű alapítványoknak kellene támogatniuk.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pozsonyi és Dâmboviţa-parti ramazúri
Robert Fico a négy saroktornyos pozsonyi vár alatt dühöng, most már nem (csak) a kettős állampolgárság, hanem a szlovák–magyar állampolgárok esetleges magyarhoni választójogának biztosítása ellen. Ebben az esetben szerinte a felvidéki magyarok fogják a budapesti politikai vezetést megválasztani, s a fránya magyarok így akarják elszakítani nagy múltú országuk déli részét.
Eszmetársa, Adrian Năstase a Dâmboviţa partján hőzöng az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése ellen, és kioktatja Traian Băsescut, ha a mérsékelt RMDSZ-szel szemben a radikális EMNT-t támogatja, amely az erdélyiségét lobogtatja, egyértelművé válik, hogy az erdélyi párt el akar különülni Romániától, s “gyengeelméjűeknek” nevezi azokat, akik nem ismerik fel, hogy az 1,7 milliós magyar közösség veszélyes tömeget képez, ha a magyarok a nyugati radikálisok vonzáskörébe kerülnek. Szakítóképességünk ilyen felértékelése után ki kellene húznunk magunkat. Ekkora erővel akár az uzoni virtusverseny erőpróbáit is megnyerhetnénk. Bár egyelőre még a kötélhúzásban jeleskedünk. Jó lenne ebben a hangnemben adomázgatni erőnkről és erényeinkről, ha a nemzeti önvizsgálatot mellőzve eltekintenénk attól, hogy az a nagy magyar felvidéki erő, meglehet, félmilliós létszám alá töpörödik, s ezt a maradékot is rontja-bontja az anyanyelvű oktatás beszűkülése, az asszimiláció, az elvándorlás, a vegyes házasságok és az ezeket a folyamatokat elfogadó vegyes párt. Mifelénk pedig észre kell vennünk, hogy a politikailag is izmos nyakú Năstase – ismervén az RMDSZ és a magyar kormányzat közti elhidegülést – Erdély elszakításának szokásos rémképével riogatva tulajdonképpen az EMNT és a magyar érdekképviselet közti árkot mélyíti, amiben számára partner vezérével az élen az MPP is, amely úgy gondolja, hogy az RMDSZ-t kirekesztő erdélyi jobboldal egymagában is sikerre viszi majd az erdélyi magyar szavazó hadakat. No, de ne mi magunk gyengítsük a mások által ránk ruházott erőnket. Vannak biztató jelek is az összefogásra. Marosvásárhelyen a közös akarat pajzsára emelt magyar polgármesterjelölt visszaszerezheti a városvezetést. Szász Jenő is hajlik arra, hogy szorgalmazza a szórványban élők közös jelöltállítását.
Higgyük, hogy az RMDSZ, az EMNP és az MPP alapvető kérdésekben képes lesz a koalíciós együttműködésre, s akkor lesz majd nagy ramazúri a Kis-Kárpátok alatt és a Dâmboviţa partján
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld, ami nincs...
Ilyen állat nincs is – jelentette ki a székely, amikor először találkozott zsiráffal. Székelyföld brüsszeli irodájának megnyitása kapcsán nem egy, hanem egy egész zsiráfcsapat kórusban állítja: Székelyföld nincs is.
Eközben az őszi népszámlálás lebonyolítására tervezett kérdőíveken azt firtatják majd, hogy az elszakított magyar nemzetrész polgárai közül hány székely. A magyarság létszámát csökkentő, a provinciális székelykedésre alapozott manőver szánalmas. Mint ahogyan az a kísérlet is, hogy a moldvai csángó-magyarokat is külön kategóriába sorolják, hogy ennek az etnikumnak a magyar nemzettestről való leszakítását befejezzék. Mindkét manőver – a brüsszeli Székelyföld-képviselet és a székelyek külön számlálása – a magyarság megosztását, szétporciózását, létszámának csökkentését célozza. Ez a felháborító próbálkozás ideológiai rokona s eszmeileg azonos azzal az idiotizmussal, amikor régebben a törökök a kurdok és Kurdisztán létét tagadták. “Hegyi törököknek” nevezték őket. Eközben a bulgáriai törököket menekítették mindenféle kedvezménnyel, mert ezeknek a létét a bolgár nacionalizmus tagadta.
Szóval székelyek vannak, de Székelyföld nincs. Nincs, Bukovina, Bánság, Olténia, Dobrudzsa, Avas, Bihar, nincs Moldva, nincs Munténia és Moldávia (Besszarábia) sincs. De ostoba hisztéria, az van. A nyelvi, kulturális, származási együvé tartozás, egy adott területen ezerévesnél régebbi őshonosság, az épített örökség, a székely önigazgatás sok száz éves múltja és egyedisége, mindez nincs, mint ahogy olyan állat, mint a zsiráf sincs a nem létező székely számára. De van pártállástól független román hisztéria, nacionalista szájtépés, az ősi román föld fantazmagóriája mindenhol, ahová a történelem során betették a lábukat. Hát ha ilyen ez a nincs is föld, akkor elő a papírokkal, a régészeti leletekkel, az épített örökséggel, az önálló törvénykezés, az önigazgatás meglétét igazoló okmányokkal!
A brüsszeli Székelyföld-képviselet pedig meglesz. Ez nem vitás. Jogos, alkotmányos, és valóságos képviselet lesz. 
És legyen tanulságos is. Arra nézvést, hogy a népszámlálás ne lehessen magyart, székely-magyart, és moldvai magyart, azaz csángót megosztó, szétporciózó manőver. És legyen ösztönzés olyan egységes álláspont kialakítására is, hogy a magyarság számára a helyhatósági és a parlamenti képviselet nélkülözhetetlen, ezt pedig közös jelöltek állításával lehet megvalósítani, olyan politikai közegben, amikor provokatív módon újra a fülünk és temetőink mellett lövöldöznek, újratábláznak műalkotásokat, és kergetik azt az ábrándot és vágyálmot, hogy mi nem is vagyunk.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erőpróba és erőfitogtatás
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megjelenése, az Erdélyi Magyar Néppárt születése a politikai porondon szerfölött megélénkítette a hazai magyar közéletet, és serkentette a román politikai csoportosulások, az új nemzetpolitikával jelentkező magyar kormányzat reakcióit is. Ez így rendjén való, amióta nyelvünkre vehettük és gondolatainkba égethettük „a langyosokat kiköpi az Isten” szállóigévé vált verssort.
Aki akár közelebbről, akár nagyobb távolságból figyeli közéletünk alakulását, illetve ennek átrendeződését, az érzékelheti, micsoda erők és indulatok, minő emberi gyengeségek ütköznek, micsoda szóerupciók lövellnek politikai port a magasba. A hazai és Kárpát-medencei politikai átrendeződéseket figyelve fontos folyamatok sodorvonala érzékelhető. Először is kiépült az erős szervezeti struktúrával és parlamenti, kormányzati kapcsolatokkal rendelkező, pillanatnyilag a kormányzati mérleg nyelveként szereplő, de az erre-arra lengés képességét is talonban tartó RMDSZ. Most a szövetség a két évtized alatt kiépített érdek-képviseleti monopóliumát látja a hazai és magyarországi térfélen is veszélyeztetve. Képviselői agresszív megnyilvánulásainak eredőjét, a politikai élet rejtett aknáit legtöbbször itt kell erre alkalmas detektorral keresni.
Máris markáns – és ártalmas – szembenállás erővonala alakult ki az RMDSZ némely képviselői és a magyar kormányzat új nemzetpolitikáját megjelenítő politikusai között. Az elmarasztaló szemrehányások a Fidesz ellen, miszerint „az RMDSZ-nek szembe kell néznie azzal, hogy Magyarország és a magyar kormány részéről barátságtalan üzenetek, rossz, szelektív szimpátiák, valamint ellenszenvek alapján meghozott döntések születnek” (Markó Béla). Túlzott mértékben negligálják egy erős magyar képviselet súlyát és jelentőségét a szövetség által is felvállalt (vagy nem erről van szó?) alapvető kérdések, a régiók újraszabása, az autonómia, a kisebbségi törvény összehozásában. Az úgynevezett „kiszorítási kísérleteket” – nincs más mód – tudomásul kell venni. A demokrácia központok kiépítése, a státustörvény alkalmazásával járó feladatkör átruházása, az oktatási támogatást kezelő, az RMDSZ által működtetett Iskola Alapítvány „kisemmizése” és a feladatkörnek a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) hatáskörébe való átutalása világosan jelzi, hogy az új magyar nemzetpolitika képviselői valóban a kialakult RMDSZ hatalmi monopóliumát óhajtják a civil szervezetek bevonásával korlátozni.
Ennek oka nem az RMDSZ bukaresti, illetve parlamenti és kormányzati szerepvállalásában, hanem a két évtized során ide-oda, hol a liberális jobb-, hol a balliberális oldal, hol a szocialisták felhajtó- erejének áramlásával sodródó politikában keresendő. Ugyanez volt tapasztalható a magyarországi kapcsolatokban is. „A pártoktól való egyenlő távolságtartás” elve és gyakorlata a határon kívül rekedt magyar nemzetrészek kirekesztésének elfogadását eredményezte. Kitagadtak bennünket a nemzetből, de együtt koccintgattak a nagy nemzeti ünnepségeken kitagadóinkkal.
Észre kellene venni, hogy ez a politikai kétlakiság és kétkulacsosság milyen morális károkat okozott és okoz ma is a magyar érdekképviseletnek. Oda kellene figyelni a közvélekedésre is, ehelyett viszont újabb politikai preferenciák körvonalazódnak. Adrian Năstase jól érzékeli, hogy az RMDSZ romló viszonya a magyar nemzetpolitika képviselőivel, s a hazai magyar kormányzati szerepvállalás közötti magyar vergődés jó alkalom egyrészt arra, hogy a mérleg nyelvének szerepkörét betöltő RMDSZ kormányzatból való kilépése a kormány várva várt biztos bukását eredményezze, és politikai ide-oda csapódása a szövetség jó hírnevét hívei körében is további erózió alá fogja.
Csapdahelyzet ez, mert például a tanügyi törvény kikezdésének minősíthetetlen politikai manővere, a kisebbségi törvény elfogadásának toszogatása – és, ha elfogadják, milyen is lesz ez, mit hoz a „konyhára? –, szóval, ha a kormányzatból kilép az RMDSZ, a mai ellenzék politikai mellékvágányai felé sodródik, s tömegbázisának lemorzsolódása miatt a következő választások alkalmával esetleg a parlamenti bejutási küszöböt sem éri el.
Eme sodorvonal áramlásának felerősödését hajtja az MPP-s hátszél, amely csak az erdélyi jobboldali pártokkal képzel el választási koalíciót, s úgy tűnik, mindenik szekértáborban immár elég sokan érzékelik, hogy alapvető kérdésekben együttes fellépésre, választási koalícióra, közös jelöltállításra van szükség, de újfent felerősödnek – lásd Marosvásárhelyt és Kolozsvárt – a „csak a mi jelöltünket támogatjuk” önpusztító botorságok.
Ennek így nem lesz jó vége.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Nemzeti Összetartozás Napja – nemzeti emléknap
A múlt év május 31-e óta június 4-e, a Magyarországot szétdaraboló, 23,4 millió lakost érintő, az ország népességét 7,6 millióra apasztó, területét azelőtti kiterjedésének egyharmadára csonkoló trianoni békediktátum évfordulója a magyar Országgyűlés határozata szerint nemzeti emléknap Magyarországon, és az elszakított nemzetrészek nyelvi, kulturális, lelki és hitbéli kötődései révén az utódállamok magyarok lakta térségeiben is. Nem ünnep, hanem nemzeti emléknap, a Nemzeti Összetartozás Napja.
Ez alkalomból nem szemrehányás, hanem miheztartás végett említem, hogy a nemzeti emléknappá nyilvánítást az Országgyűlésben az MSZP elutasította – 55 szavazattal a 302 igennel szemben, annak a „merjünk kicsik lenni” filozofálásnak a jegyében, miszerint „a javaslat rontja Magyarország jószomszédi kapcsolatait, és ez nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit”. Az LMP-ből tizenketten tartózkodtak. 
Ezek az adatok azért időszerűek, mert egyrészt a kommunizmus félszáz éves magyarországi uralmának agymosását illusztrálják, másrészt napjainkban is láthatjuk, hogy a nemzeti „összetartozás” miként fest az anyaországban. A jóslat pedig, hogy a javaslat rontja Magyarország jószomszédi kapcsolatait, csak a szlovák szélsőségesek, nevezetesen Jan Slota hőzöngéseiben jelentkezett, és annak ellenére, hogy a magyar Országgyűlés által elfogadott törvény csak az anyaországra érvényes, a nemzeti összetartozás jegyében a megemlékezés általánossá vált Trianon utódállamaiban is, és az anyaország meg az elszakított nemzetrészek kapcsolatainak erősítéséhez vezetett.
Az, hogy még mindig vannak az együtt ünneplés kapcsán pártok és személyek közötti torzsalkodások, nevetséges és mellékes, maga a mozgalom a lényeg, amelynek ezen a napon, de hétköznapjainkban is a magyar–magyar összefogás igénye és gyakorlata a meghatározó eleme.
A trianoni emléknap alkalmával arra a jelenségre is oda kell figyelnünk, hogy a jövő évi választások előfutamaként elszaporodtak a magyarságot provokáló nacionalista megnyilvánulások, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport körül tomboló lokális hacacáré, Székelyföld brüsszeli képviseletének kiátkozása, a tanügyi törvény visszacsurgatásának kísérlete a régi mederbe. Mindezek a magyar–magyar összefogást is erősíthetik, ha képesek vagyunk arra figyelni, hogy az ellenünk fordított fegyver visszafelé sülhet el, hisz a nemzetközi szinten is összehordott sokféle badarság önleleplező is lehet. Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Domokos Pál Péter, a moldvai csángók apostola
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, "a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába. Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy "cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele. Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe. Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is "menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését. Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a "csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt. Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést. 1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított. 1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; "...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb provokáció
Szonda Szabolcs könyvtárigazgató 2008-as versenyvizsgájának peres úton való felfüggesztetése, mondhatnám, pimasz, szemtelen, pitiáner provokáció, heccelődés a magyarság ellen, de nem mondom, próbálom egy szóba sűríteni azt, ami történik: gyalázat.
Azt kétségbe vonni, hogy egy magyar múltú, sok évszázados magyar kulturális hagyományokra épülő, a betűvetéshez kapcsolható szellemi értékteremtésben európai mércével mérhető térségben ne lenne alapvető és meghatározó követelmény, hogy a könyvtárigazgató ismerje a magyar nyelvet – ez egyszerűen abszurdum.
A könyvtárigazgatói felmentés tanulságai viszont figyelemre méltóak. Először is a történetet próbáljuk meg tipizálni, és soroljuk be a manapság egyre gyakrabban előforduló provokációsorba. Ez a történet is az illyefalvi címer jóváhagyásának felfüggesztéséhez hasonlatos. Ott a fő "argumentum" az, hogy nincs Székelyföld, és Barcaság sincs, a címer heraldikai jelképeinek indoklása folytán a felterjesztők ugyanis ezekről a tájegységekről beszéltek. És ezt vissza is vonták, másodszor Brassó és Kovászna megye határáról értekeztek. Jellemző, hogy az "ítélethozatalnál" ezt figyelemre se méltatták, mert a kezdeményezőknek eltökélt szándéka volt a székely magyarság provokatív megalázása.
Szonda Szabolcs versenyvizsgájának érvénytelenítése is ide rúg ki: az anyanyelv ismerete nem szükséges, nem feltétel egy hangsúlyozottan magyar jellegű intézmény esetében sem. A téma a maga kisszerűségével a sepsiszentgyörgyi utcanévharcokhoz és megyehatártáblák körüli nemtelen viadalokhoz hasonlatos. Történik mindez olyan körülmények között, mikor a magas politikában – legalábbis magyar részről – erőfeszítéseket tesznek, hogy a két ország, a két nép és nemzet között a kapcsolatok normalizálódjanak, az európaiság felé mozduljanak el.
Az ügy kapcsán megfogalmazható tanulság viszont számunkra rendkívül fontos: előrejelzi, hogy milyen célt követ, milyen következményekkel járna Háromszék Brassóhoz való esetleges társítása a régiósítás során. Székelyföld autonómiájának megteremtése tehát egyszerűen nemzeti lét és nemlét kérdése. Vagy bolondok leszünk, s elveszünk egy szálig, vagy a mi hitünk autonómiává válik – mondhatjuk költőt parafrazálva.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A könyvesház csődje
A háromszéki magyar értelmiség egy részét ezekben a hetekben, nyári sziesztázása idején, a Corvina Könyvesház csődje lepte meg.
A könyvesbolt bezárásának bűnbakjait nem más közegben kell keresnünk, hanem magunk között. A téma lapbéli felvetése során egyetlen pozitív jelenségre figyelhettünk fel: az érdekeltek széles körét izgatja az, ami a patinás nevű könyvesbolttal történt. Sajnos, a könyvforgalmazás s az olvasás elsatnyulása – méghozzá azon a Háromszéken, amely évszázadokon át Székelyföld egyik legtöbbet olvasó, az iskoláztatást a nemzeti megmaradás alapeszközének tekintő tájegysége volt – ennél sokkal mélyebb gyökerű. A kortárs könyvszerzők, írók, más tollforgatók legtöbbször a saját bőrükön tapasztalhatják a könyv iránti egyre inkább elhatalmasodó közönyt, a szellemi leépülés legmeghökkentőbb példáit. Néhány hónappal ezelőtt a Bánffy Miklós fő műveként jegyzett Erdély trilógiájára Sepsiszentgyörgyön nyolcan voltak kíváncsiak, és a találkozón egyetlen példány kelt el. Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla Székelyföld-sorozatának legfrissebb kötetére a belvárosi református templomban hasonlóan kevesek voltak kíváncsiak. Ezen mit sem változtat az, hogy januárban ugyanezen a színtéren Kányádi Sándor bemutatkozásán százak vettek részt, s az sem, hogy dr. Szőcs Géza A család hangja című kötetének ismertetésén Alsócsernátonban a nyugdíjasklub tagjai testületileg részt vettek. Figyeljük meg, hogy a sokszor flancos falunapokon a településen élő vagy onnan elszármazott írókra kíváncsi-e valaki a túrós puliszka és a csórékolbász fogyasztása közben. Az érettségizők egy-egy ölnyi könyvajándékkal mennek-e haza? A családi ünnepeken divat-e, mint valaha, a könyv- és fotóalbum ajándék? Jutalom tárgya-e és kitüntetés eszköze-e a kiadvány? A tehetősebb vállalkozók, intézmények milyen mértékben támogatják helyi szerzők műveinek kiadását? Szent György-napokon, más alkalmakkor sztárvendég-e a könyv és szerzője?
A válasz egyértelműen nem. És nemcsak a pénzhiány, a tömegnyomor miatt szorul vissza a könyvvásárlás. Éltünk a mostaninál nehezebb időkben, de a könyv akkor is megbecsült szellemi táplálék volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem egymást kell legyőzni
Székelyföld délkeleti sarkából, Háromszékről illik-e és érdemes-e beleszólni, hogy ki legyen Marosvásárhely – egykor Székelyvásárhely – polgármesterjelöltje?
A kérdésre a válasz: nemcsak illik és nemcsak érdemes Háromszéken is beleszólni, hogy ki legyen, milyen legyen Marosvásárhely polgármestere, hanem kötelesség is. Hogyan beszélhetnénk és miként követelhetnénk Székelyföld autonómiáját, ha ezt a magyar erősséget az előző választási kudarcok és a széthúzásos balfogások nyomdokain haladva most is feladnánk-feladnák? Egyszer már a kistérségi zsákutcás politizálást mellőzve meg kellene érteni, hogy a "legyen a mi utcánk kölyke a jelölt" nem lehet kizárólagos, fő szempont. Észre kellene venni: a Kárpát-medence magyarságának kiválóságai évszázadokon át képesek voltak arra, hogy a térség egészére figyeljenek, és hogy tegyenek is valamit a vidék gazdasági, kulturális előhaladásáért, bárhová szólította őket a kötelesség. Hónapokkal ezelőtt, amikor arról értesültünk, a vásárhelyiek az előző két választási ciklus magyar kudarcai után ráébredtek arra, hogy csak a politikai csoportosulások, az egyházi és civil szervezetek közös jelöltállításával szerezhetik vissza a magyar városvezetést, fellélegeztünk. Az akkor esélyesnek tartott polgármesterjelöltek neve is imponáló volt, a Bölöni Lászlóé, Vass Levente miniszteri tanácsosé, aki születési helyét tekintve földink, de marosvásárhelyi, székelyföldi, erdélyi kötődése nyilvánvaló, eddigi közéleti szereplése, energikussága, fiatalos lendülete megnyerő, kommunikációs készsége, pártkötődései, emberi habitusa is alkalmassá teszik, hogy ne szemellenzős pártkatonaként, hanem magyar egységteremtő férfiúként kerüljön a város élére. És most tessék: váratlan viharként érkezik a hír, hogy a kisszerű pártos huzakodás ismét félrelöki az egységteremtés lehetőségét és szándékát, az egymásnak feszülő acsarkodás újra uralkodik. Az RMDSZ, az MPP, az EMNT cibálja a maga térfelére az osztozkodásnak kitett babarongyokat, holott mindannyiuk számára világos: az egységes jelöltállításon áll vagy bukik, hogy lesz-e magyar polgármestere Marosvásárhelynek. Egyébként ez az utolsó alkalom és lehetőség. Ezt eljátszani bűn. Háromszék székvárosának számottevő marosvásárhelyi polgára van, mint ahogyan Székelyvásárhelyen is élnek háromszékiek. Írjanak haza, hogy jöjjön meg az ott élő magyarok jobbik esze.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Se Erdély, se Székelyföld nincs?
A címbe foglalt abszurd okoskodás – az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését megóvók állítása szerint Erdély nem létezik romániai területi-közigazgatási egységként, s ezért alkotmányellenes a törvényszéki bejegyzése – Székelyföld létének tagadása után bennünket, itt élő magyarokat meg sem lep.
Mint ahogyan az alkotmány szövegének élén is ott díszeleg az örök igazság, mely szerint Románia egységes nemzeti állam. Ezek szerint mi nem voltunk, nem is vagyunk, s az egész politikai hascsikarás csupán egy ábránd miatt morog, a végcélért, hogy ne is legyünk. Mindezt mindjárt kerek száz éve gargarizálják, saját ígéreteiket, fogalmazásaikat félretéve, letagadva, meghamisítva 1918. december elsejétől errefelé minden pillanatban.
És, amint tudományos hitelességgel egyesek állítják, a "néppárt" megnevezés is foglalt, egy román atyafi lefoglalta a maga számára, az ő szellemi kincse és tulajdona. Csak azon csodálkozunk, hogy a néppárt kifejezés ellenzője miért nem terjeszti ki igényét az összes európai néppárt nevének elkobzására, hiszen ez az ő tulajdona. Az egész eddigi történetben talán csak az a figyelemre méltó, hogy azért a törvény alkalmazói – noha nyilvánvalóvá vált, kákán csomót keresve ők sem akarják az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését –, más ürügyeket keresve elutasították ezeket az abszurd zagyvaságokat. Az viszont nyilvánvaló: a térség közös emberjogi stabilitását előmozdítani kívánó magyar kormányzat mindent megtesz, hogy ez a hazudozó bagázs az EU teljes értékű tagja legyen, eltűnjék a schengeni fal, és így tovább. Ők pedig egyetlen momentumot sem hagynak ki, hogy létünk tagadásig elmenően bennünket szülőföldünkön és a nagyvilágban se tartsanak őshonos államalkotó népnek. Egy a szerencsénk: a kommunikáció mai világában nem lehet egy zárt és sötét politikai illemhelyen megbújni, onnan előbb-utóbb a nagy meleg kihozza a szagot. És lesz Erdélyi Magyar Néppárt, mivel van Erdély, van Székelyföld, vannak magyarok, akik akarják, hogy legyen.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erős anyaország, erős magyar nemzet
A 22. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor záróakkordja – ezrek helyszíni érdeklődése mellett – Orbán Viktor és Tőkés László együttes "fellépése" volt a Nagyszínpadon, a moderátor feladatát immár hagyományosan Németh Zsolt parlamenti külügyi államtitkár látta el.
Az utóbbi időben megszokott színpadi képből hiányzott Traian Băsescu államfő – már akinek hiányzott –, Németh Zsolt, hogy a találgatásoknak elejét vegye, leszögezte, hogy az erre illetékesek már munkálkodnak a román államelnök őszi budapesti látogatásának előkészítésén. A magyar államvezetésnek és Orbán Viktornak, az Európai Néppárt alelnökének brüsszeli törekvése is egyértelművé teszi, hogy a két ország közötti kapcsolatokat a közös európai integráció érdekében olyan mederben akarja tartani, amely kedvez és lehetővé teszi az anyaország és az elszakított magyar nemzetrészek egyesítését, az utóbbiaknak elősegíti autonómiatörekvéseik és az önkormányzatiság megvalósítását. Egyébként Orbán Viktor beszéde, a kérdésekre adott válaszai is ennek a törekvésnek a jegyében fogantak. A magyar miniszterelnök a magyarság nemzeti ügyeit és az ország sorsának alakulását az Európai Unió egyik meghatározó politikusának szintjére emelte, a világpolitika fő áramlatainak sodorvonalához passzította, semmi olyant nem mondott, amit akár román, akár magyar részről félrement szájjal lehetne értelmezni, hogy valami is "más ország belügyeibe való beavatkozásnak" s ehhez hasonlóknak minősülne. A "sem román, sem magyar" párosítást nyomatékosítani szeretném, mert bizonyos hazai lapok és politikusi állásfoglalások a magyar kormányzati szándékok lejáratásán igen intenzíven munkálkodnak. Orbán Viktor tusványosi záróértekezése ezek következtében más dimenzióba került, mint a Tőkés László EP-alelnöké, aki ez alkalommal sem mulasztotta el, hogy húsz esztendő romániai magyar nemzeti politikai törekvéseinek kudarcait szóvá ne tegye. ("Sem autonómiánk, sem államilag finanszírozott magyar egyetemünk nincsen, a felemelkedés helyett elburjánzott a korrupció, nem volt időnk szembenézni a múlttal", és így tovább.) Tőkés László konkrétabb és érdesebb, személyi kötődésű kérdésfelvetései ellenére mindkét politikus – különösen Orbán Viktor – az erős nemzet megteremtésének szükségességét és a cél elérésének feltételeit, a nemzeti összefogás szükségességét hangsúlyozta. Sikeres államot csak akkor lehet felépíteni, ha erős nemzet áll mögötte, ha nincs erős anyaország, nincs erős Kárpát-medencei magyar nemzet sem – nyomatékosította.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyi háborgás a hátrányos megkülönböztetés ellen
Holnap este 7 és 9 óra között a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tiltakozással egybekötött körmenetet szervez Marosvásárhelyen...
...annak ellenére, hogy Dorin Florea polgármester formai hibákra hivatkozva ezt elutasította, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a román szenátusi többség pedig az idei felvételi vizsgák és az egyetemi felvételik lebonyolításában a magyar felvételizőket súlyosan érintő diszkriminatív döntéseket szavazott meg. Marosvásárhelyen idén az általános orvosi szakra 528 román és 274 magyar diák jelentkezett. Az általános orvosi, gyógyszerészeti, illetve fogorvosi fakultáson az egyetem 50–50 százalékos arányban biztosít tandíjmentes helyeket a magyarul, illetve románul tanuló diákok számára, a fizetéses helyeket a román többségű szenátus határozata értelmében az elért média függvényében lehet elfoglalni, függetlenül attól, hogy milyen nyelven folytatják majd tanulmányaikat a fiatalok. A tanügyi törvény előírásai szerint az egyetem vezetősége arról dönthetett, hogy a tandíjas helyeket a román és magyar diákok között egyenlő arányban vagy a média csökkenő sorrendjében osztja el. Az idén a szenátus a média csökkenő sorrendje mellett döntött, és ennek következménye, hogy a magyar diákok elestek a tandíjas továbbtanulás lehetőségétől.
Emellett az évek során az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem folyamatosan diszkriminatív bánásmódnak volt és van kitéve, az 1962-ben pártrendeletre kétnyelvűvé alakított intézmény számára nem tették lehetővé, hogy önálló, saját költségvetéssel és meghatározott számú hellyel rendelkező tagozattá váljék.
A MOGYE története jól példázza az erdélyi magyarság kiszorításának és kisemmizésének tudatosan megtervezett folyamatát. A második bécsi döntés következtében Kolozsváron újjáalakult a Ferenc József Tudományegyetem. 1945-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költöztették az I. Ferdinánd király Tudományegyetemet. Azzal az ürüggyel, hogy a kolozsvári klinikákon nem volt elegendő hely, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. Ez volt tulajdonképpen a Kolozsvár mint a magyar egyetemi oktatás melegágya, históriai hagyományainak elsorvasztásához vezető első lépések egyike. 1948-ban a tanügyi reform a marosvásárhelyi orvosi kart leválasztotta a Bolyai Egyetemről, és fokozatosan semmibe vették azokat a törvényrendeleteket, amelyek szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre, és bevezették a kétnyelvű oktatást. A magyar diákok létszáma az évek során fokozatosan csökkent. 1963-ban 88 végzős közül 81 magyar, 2 román és 5 más nemzetiségű volt, 1994-ben 240 végzős közül csak 28 volt magyar, 211 román szerzett diplomát és 1 más nemzetiségű volt.
1990-ben, a romániai fordulat után az egyetem magyar hallgatói sztrájkba kezdtek. Ehhez később a tanárok is csatlakoztak, de Marosvásárhely "fekete márciusa" ezt a jogkövetelő megmozdulást is lesöpörte a tárgyalások asztaláról. Közben a magyar oktatók aránya is fokozatosan csökkent, az újonnan létrehozott szakok zöme – kivéve az általános orvosi asszisztensképzést és a bábaképzést – csak román nyelven indult. A MOGYE magyarországi diákjainak is román nyelven kell államvizsgázniuk. A szenátus kétharmados többségű román szavazógépezet, és az már az orcátlanság határát súrolja, hogy a jelenlegi szenátus tagjainak többsége magyar oktatók által vált jó nevű szakemberré, s ők azok, akik a tanügyi törvénynek a magyarságra nézvést kedvező rendelkezéseit is ellenünk fordítják.
Az olló és posztó ebben a kérdésben is a magyarság politikai képviseletének a kezében, tőlük is függ, hogy a hátrányos megkülönböztetések sorozatának kitett egyetemiek ügye, a magyarság ügye mellé állnak-e.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A koronázópalást oltalma
Szent István napja kultuszként épült be a magyar köztudatba, a magyar nemzeti összetartozás, az egység szimbólumává lett, miközben a történelmi emlékezetből kikoptak azok a viszontagságos históriai mozzanatok, amelyek az országos ünnepet ki akarták szorítani a nemzeti köztudatból.
Mária Terézia a magyaroknak szánt gesztusként 1774-ben nyilvánította országos ünneppé, Habsburg József főherceg, nádor 1819-ben engedélyezte először a körmenetet. A szabadságharc elfojtása után 1860. augusztus 20-ig ismét tiltották a körmenetet, s amikor először engedélyezték, az hatalmas Habsburg-ellenes tüntetéssé vált. 1881 az a fontos dátum, amikor a kiegyezés után folytatott parlamenti küzdelem eredményeként a Szent István-nap országos jelentőségű ünneppé, munkaszüneti nappá nyilváníttatott.
Az ünnepség a Trianonban megcsonkított ország maradék területén 1920 után a nemzeti összetartozás jegyében nagyszabású nemzeti ünneppé terebélyesedett. A második világégés után, a kommunista hatalom térnyerésével az országos ünnepséget próbálták megfosztani vallásos jellegétől, valósággal "beköltöztek" az ünnepbe, a népköztársaság kikiáltásának napjává és a kommunista alkotmány évfordulójává sminkelték át. A körmenetet betiltották.
Jellemző módon ezek a nemzetellenes machinációk az 1990-es rendszerváltoztatás után sem tűntek el egy csapásra. A 90-es években balliberális körök próbáltak gúnyt űzni a Szent Koronából, a Szent Jobból, a körmenetből. Ez ebben az esetben is fordítva sült el: az augusztus 20-i ünnepség a belső ellenállás kifejezésének alkalmává vált.
Ezekben az években az utódállamokban bekövetkezett politikai változásokat kihasználva a nemzeti ünnep földrajzi és lelki dimenziói kitágultak, és az új színekkel, tartalmakkal gazdagodott. A tévé- és rádióközvetítések révén a színterek virtuálisan elérhetővé váltak minden magyar számára. Megszülettek és megfogantak azok a kezdeményezések is, amelyek fizikailag, kulturálisan és lelkileg is összekötik a magyarságot, a közös szimbolikus rendezvények behálózzák az egész térséget. Nemzeti vágtában veszünk részt, Lármafa-tüzek lobbannak Háromszék szakrális helyén, az Óriáspince-tetőn. A nemzet kenyerének közös megszegése, száz és száz kulturális és sportrendezvény a nap programjaiban. A nemzeti egység ökumenikus magyar ünnepévé léptették elő István király szentté avatásának évfordulóját.
A szó jelképes értelmében a magyar királyi koronázópalást lélekben a maga oltalma alá hívja a magyarokat.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népszámlálás vagy székelyszámlálás?
Nemrég arra biztattam a Romániában élő nemzettársainkat, különösen a székelyföldieket, hogy az őszi népszámláláskor vallják magyar nemzetiségűnek magukat, mert másképp a "székelykedők" révén megfelezzük a romániai magyar nemzetrészt, ha a magyar és a székely külön nemzetiségként soroltatja be magát.
Ennek előre és jól belátható következményei lesznek: nemzetiségként eljelentéktelenítjük magunkat a belpolitikában, nemzetközi síkon pedig két etnikai csoportra bontjuk azt, ami – kerek számot mondok – ezer év óta egy.
Egyik visszajelzés mögött húzódó mentalitás, miszerint "előbb székelyek vagyunk és csak másodsorban magyarok" a romániai népszámlálás esetében hamis és ártalmas. Azonos a nyelvünk, kultúránk, hitünk, őshonosságunk is azonos a Kárpát-medence egészében, s ezt történelmünk, államalkotó szerepünk évszázadai bizonyítják. Eleink képesek voltak, hogy Háromszéktől Turóc vármegyéig az egész térséget "belakják", és a magyarság, a magyar haza, az ország építését szolgálják, amíg ez lehetséges volt. A felmenői révén Turóc vármegyéből rézművesként Kézdivásárhelyre telepedett Turóczi Mózes – a család eredeti neve szerint Jeszenszky – minek vallaná ma magát? Magyarnak vagy székelynek ezzel az ősök lengyel származására utaló névvel? A székelység és magyarság elkülönítése egyszerűen lehetetlen. Jegyzetemben ezért is mondtam mindenki számára érthető hasonlatot: derékon felül ilyen és derékon alul olyanok lehetünk-e? Nem. Mint ahogyan egy anyajegy sem sorolhatja más kategóriába sem az egyént, sem egy közösséget. Afölött sem érdemes búslakodni, hogy a politikai szerepvállalóknak kellene, illetve kellett volna meggyőzniük az embereket, hogy vallják egységesen székelynek magukat. Először is: ezt politikusi hegyi beszédekkel nem lehet elérni. A megszámlálandó állampolgárok közé tartoznak, tetszik, nem tetszik, a havasi legelőn a juhait őrző pásztor, a "lenti" írástudatlan vagy funkcionális analfabéta is, akik nem járnak politikai babazsúrokba. A legtöbbet ebben a vonatkozásban az értelmiség tehetné, különösen falun, pedagógusok, tisztviselők, az egyház, elmagyarázván annak, akinek kell, hogy a székely zászlót akkor lehet majd időtlen időkig és mindenhol lobogtatni, ahol élünk, ha magyarokként számláltatunk meg. Mert nem lesz – nem lehet – majd külön székely oktatás, hivatalos székely nyelv – tovább nem sorolom –, de a székely szimbólumokat címereinkben, viseletünkben, irodalmunkban, a művészetekben akkor használhatjuk szabadon, ha sokan vagyunk. Tamási Áron elsősorban magyar író, "a legnagyobb székely", Orbán Balázs is, Márton Áron római katolikus magyar püspök volt és marad a közemlékezetben. Jékely, Áprily – származásukra nem, de életvitelük, értékteremtésük, alkotásaik révén igazi székelyek voltak, pedig nem a rovásírást művelték, amit, mint a székely ruhát, akkor "viselhetünk", ha sokan vagyunk. Magyarok. És a moldvai magyarokkal mit kezdjünk? Próbáljuk különválasztani a székelyes csángókat az északiaktól? Botorság. Persze, nem vagyok naiv. Lesznek, mint ahogy voltak az előző népszámlálás alkalmával nem egészen kétezren székelyek, sőt, úgy emlékszem, valahol Gyergyóban egy hun is akadt. A lényeg az, hogy arányaiban ne torzuljon a dolog, és minél kevesebben játsszanak majd "székelyesdit" a népszámlálás alkalmával. Székelyföldön – de másutt is – minél többen kellene népszámlálási biztosnak jelentkezniük. Most ez a legfontosabb, a szó szoros értelmében is nemzetmentő feladat és küldetés. "A medve, az asszony, a statisztika nem játék" – írta az egyik internetes olvasónk. Bizony: nem játék. De valamit eljátszani, azt el lehet, ha nem ismerjük fel, hogy kik és miért akarnak kijátszani bennünket, magyarokat, illetve székely magyarokat.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átalakuló magyar–magyar viszonyok
A hazai magyar politikai élet további sorsunkat alapvetően meghatározó három eseményére kell figyelnünk: az októberben esedékes népszámlálás eredményére, a következő évi választások kimenetelére és a honi magyar, valamint a magyar–magyar viszonyok Kárpát-medencei alakulására. Az előbbi két téma időhöz kötött, a harmadik, a magyar–magyar viszony alakulása állandó.
A népszámlálás magyar vonatkozású, főleg székelyföldi csapdahelyzeteivel lapunk több írásában is foglalkoztunk. A szórványproblémák a tömbben élő magyarság körében kevésbé relevánsak, bár a vegyes házasságban élők nemzeti hovatartozásának megjelenítése különösen városokon, illetve a megyeszékhelyen fontos tétel. Ennél viszont problematikusabbnak tűnik a térségben élők magyarra, székelyre, csángóra tagolódásának aránya, amely a magyarság jövőbéli érdekérvényesítési lehetőségeit helyi, megyei és országos szinten lényegesen befolyásolja. A lényeg, hogy magyarnak valljuk magunkat, és magyarként addig lobogtathatjuk a székely lobogót, használhatjuk a rovásírást, szerethetjük a székely köményest és a kürtőskalácsot, ameddig s ahol akarjuk. A mi esetünkben a magyar cigányok nemzetiségi hovatartozása nem okozhat lényeges problémát. A jövő évben esedékes választások a másik magyarsági teszt, próbatétel. Ebben a kérdésben helyhatósági szinten Marosvásárhely magyar polgármester- és megyei tanácselnök-jelöltje a legproblematikusabb, bár, úgy tűnik, az egységes jelöltállítás lehetősége még nem úszott el. Olyan az eddigi csetepatézás, mint a húslevesen a lepedék, amely szerencsés esetben elfő. A magyar–magyar viszonyok alakulásában jó jel, ha a Fidesz–RMDSZ-, az RMDSZ–EMNT-kocolódások mérséklődnek. Tetszik, nem tetszik, tudomásul kell venni, hogy az RMDSZ egész Erdélyt behálózó, kiépült struktúrával rendelkezik. A hatalomhoz, közképviselethez ragaszkodás nem alapvető bűn, hiszen a húsosfazekat olyan gyakran emlegetők is hatalmat akarnak. Másképp miként érvényesítenék bármilyen szinten az általuk képviselt közösségek akaratát?
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nekiestek a rendőrségi címernek (Határhelyzetek)
Az utóbbi napokban megrökönyödve bambulok némely román tévéműsorokra, borzongva olvasom az álneves hozzászólásokat, az aljas, förtelmes, a magyarság ellen nyíltan uszító hisztériás rohamokat, s magamat faggatom: hol vannak, hová lettek a higgadt román értelmiségiek?
A pofátlan hazudozás, csúsztatás és becstelenség mostanra odáig fajult, hogy már nemcsak a Kovászna Megyei Rendőrség címerpajzsában a Kovászna megye címeréből átemelt, átszúrt szívet felmutató kard üzenetét próbálják napi politikai petákokra váltani – a magyar kard egy "román szívet" szúrna át –, hanem a habzó szájjal hablatyoló, hisztériázva hőzöngők már a magyar zászló színeit (piros-fehér-zöld) vizionálják ott is, ahol ezeknek normális ember még az árnyalatát sem láthatja. Arról most ne is szóljunk, hogy ha valakik éppen a rendőrség esetében a kardot markoló páncélozott kar szimbólumából nem egy földrajzi-adminisztratív térség és az ott élő közösség – esetünkben magyarok, románok, zsidók, cigányok, németek – megvédésének szimbólumát, a védelem erejét és biztonságát olvassák ki, hanem magyar irredentizmus után szaglászva vájkálnak, azoktól még a heraldika pocsolyában dagonyázó értelmezését hogyan is várhatja el az ember? Ha én most a heraldikai szimbólumok konkrét román aprópénzre váltott értelmezésére, ennek orrfacsaró bűzét kiszellőztetve átváltok – az álneves bejegyzők hőzöngik, hogy mi, bozgor ganék takarodjunk az ősi román földről –, szóval, ha én most ebbe a címerszimbólum-magyarázatba beleártom magamat, azért teszem, hogy ennek abszurditását világgá kiáltsam. Látok olyan címert, amelyben kárpáti barnamedve markolja a szablyát, másikban (béke)galamb tartja csőrében a kardot – ez is a nagyrománok ellen fogna fegyvert? –, akad olyan, amelyikben nyíllal átlőtt nyakú hattyú fehérlik, s ez sem a Bécsben nagy testű fehér vízimadarakat lakomázó honfitársainkra utal, s a nyest vagy a címer menyétje sem a román aranytól sárgálló tarisznyát fogja kirágni. A kardot, szablyát markolászó címerbeli oroszlánokról már nem is merek szólni, mert ezek bizonyára a legveszélyesebb, románokat marcangoló vadak. Nem sorolom. Aki a históriai határvédő székelymagyarok kezéből ki akarja ütni a szablyát, kardot, mert azzal a mai románokat akarjuk lekaszabolni, az lapozzon utána, hogy Moldva fejedelmének, Ştefan cel Marénak a Vaslui melletti csatában mi volt a véleménye a székelyekről, érdeklődjék Mihai Viteazul cselekedetei után, hogy ő mit köszönhetett a székelyeknek. Vagy, hogy időben hozzánk közelebb eső példát is mondjak, tudakolja meg, hogy a Román Királyság régi címerét – amelynek lényegi elemei Románia mostani címerében is jelen vannak – román királyi felkérésre tervező (1921) Keöpeczi Sebestyén József hogyan és miért került a háromszéki Köpecre. És záró passzusként: minden tiszteletünk és elismerésünk a román politikusoknak és értelmiségieknek, köztük azoknak, akik a Kovászna Megyei Rendőrség címerét jóváhagyták, s akiknek a nevét, személyiségét most nyomdafestéket nem tűrő hangon pocskondiázzák.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A törvénytelenség marosvásárhelyi tobzódása
Marosvásárhely újra frontvárossá vált. 1990 márciusában is az volt, akkor vívta ki magának a "véres vasárnap", "fekete vasárnap" hátborzongatóan sokkoló minősítéseket. Pogrom volt ez a javából, Erdély történetének legtragikusabb pillanatait idézve. A "véres vasárnap" jogi-bírósági utórezgése aztán az "igazságosság" jegyében magyarok közül juttatott embereket börtönbe és kergetett a halálba.
Két évtized múltán "finomult a kín", a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) erőszakosan brutális, alkotmányra, a tanügyi törvény előírásaira fütyülő elrománosítása alattomos, szemtelen manőver, égbekiáltóan magyarságot irritáló és provokatív. Példázat arra, hogy az elrománosítás nem ismer törvényt, sem Istent, sem királyt, a törvénytelenség és igazságtalanság, a méltánytalanság járja vitustáncát.
A MOGYE Szenátusának magyar oktatói állásfoglalást tettek közzé, amelyben leszögezik: "Az új oktatási törvény egyértelműen előírja a magyar tagozat létrehozását, de ennek gyakorlatba ültetését az egyetemi Szenátus jogkörébe utalja. Sajnos, minden erőfeszítésünk ellenére a MOGYE Szenátusának kétharmados román többsége ezt megtagadta." Felelős vezetőink is felismerték e probléma jelentőségét. Ezt tanúsítja a 2011. szeptember 2-i anyanyelvi oktatási szeminárium megrendezése is, csakhogy az itt elhangzott ígéretek ellenére nem történt érdemi előrelépés. Bár az oktatási tárca módosításra visszaküldte a chartát, a magyar tagozat hiányával kapcsolatosan semmilyen kifogást nem emelt, és az észrevételek zöme jelentéktelen formai dolgokra vonatkozik.
Állásfoglalásukban a magyar oktatók a közvélemény tudomására hozzák, hogy a magyar tagozat létrehozására a rendelkezésükre álló összes törvényes lehetőséget kimerítették. Tekintettel a közelgő egyetemi évkezdésre, sürgős jogorvoslatot kérnek elsősorban a kormány felelős vezetőitől és választott képviselőinktől. Ellenkező esetben felgyorsul a magyar egyetemi oktatás régóta tartó felmorzsolódása – figyelmeztetnek az aláírók: prof. dr. Nagy Őrs rektorhelyettes, prof. dr. Szabó Béla, általános orvostudományi kar, dékánhelyettes, prof. dr. Kovács Dezső, fogorvos-tudományi kar, dékánhelyettes, dr. Sipos Emese, gyógyszerészeti kar, dékánhelyettes, egyetemi docens, prof. dr. Ábrám Zoltán, prof. dr. Egyed-Zsigmond Imre, prof. dr. Szilágyi Tibor, dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens, dr. Szatmári Szabolcs egyetemi docens.
Mindezt mintegy kiegészítve, a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészképzésért Egyesület képviselői az oktatási törvény multikulturális egyetemekre vonatkozó passzusát bekeretezve az intézmény elé vitték. "Akciójuk" nem járt sikerrel, az egyetem vezetőségéből senki nem jelent meg, nem vették át a figyelmeztető szöveget. Így szükségessé vált, hogy az elkövetkező napokban és hónapokban több ízben is megsétáltassák a városban a törvény eme passzusát, és többször is felolvassák azt.
Ez a kísérlet akkor válhat a küzdelem hatékony részévé, ha a magyar egyetemisták is megmozdulnak, s a sztrájk valamilyen formáját alkalmazzák, ha a marosvásárhelyi magyar békétlenkedők nem egymás pártos szapulásába menekítik indulataikat, és ha minden rangú, rendű és minden szintű képviselőik a magyar oktatást halálra ítélő becstelenség ellen Bukarestben, Brüsszelben, Európában és a nagyvilágban is fellépnek. Az erdélyi magyarság önvédelmi reflexei közé be kell emelni majd a felelős képviseleti választást minden szinten, Marosvásárhelytől Bukarestig.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jancsó Benedek emlékezete
Az idén, szeptember 17-én negyedik alkalommal szervezik meg a Jancsó Napokat Gelencén. Az előző rendezvények mindenikének súlypontozása a XIX–XX. századi székely polihisztor (1854, Gelence–1930, Budapest) rendkívül szerteágazó szellemi értékteremtésének egy-egy mozzanatát emelte ki.
A szülőfaluban szervezett megemlékezések közös jellemzője, hogy hazaszólították az igen terebélyes, de a Kárpát-medencébe és a nagyvilágba szétszóródott Jancsó famíliák, a leszármazottak és elszármazottak csapatait. Az eddigi rendezvények Gelence és Budapest köré szerveződtek. Jancsó Benedek nevét a szülőfaluban Kézdiszék legnagyobb általános iskolája viseli. 2001-ben Gelencén portrészoborral tisztelegtek emléke előtt (Petrovits István alkotása). Az egykori családi háznak helyet adó Ladia falurészen emléktáblát helyeztek el.
Az idei, negyedik emléknap fő eseménye a Jancsó Alapítványnak köszönhetően a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötet bemutatója. A könyv mintegy megismétli a Jancsó Benedek halála után egy évvel (1931) Asztalos Miklós szerkesztésében Budapesten megjelent emlékkiadványt, ennek a szerkezeti felépítését követi. Ez a kötet hivatott arra, hogy tágabb földrajzi szórásban is megismerkedhessünk a térség hatalom- és rendszerváltásainak zűrzavarai közben mellékvágányra siklatott, a cenzúra által betiltott és üldözött életmű aktuális üzeneteivel. Reprezentatív a mostani szerzőgárda is: dr. Egyed Ákos professzor, az MTA külső tagja, dr. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke, néhai dr. Jancsó Benedek c. egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1854–1930), dr. Jáki László, ny. egyetemi docens, az OPKM tudományos főmunkatársa, Kovács Attila gelencei helytörténet-kutató, Kovács Zsuzsanna tanár, a gelencei Jancsó Benedek Iskola igazgatója, dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Raffay Ernő, v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár, n. Rugonfalvi Kiss István, egyetemi tanár (1881–1957), dr. Sas Péter, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének tudományos kutatója, Szőcs Géza író, kulturális államtitkár, Takaró Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke.
Jancsó Benedek életében és halála után rendkívül megbecsült személyiség volt, sokoldalú képzettségét, nyelvismeretét igénybe vették az iskolai, az egyetemi oktatásban, minisztériumokban, műveinek, tanulmányainak jegyzéke oldalakat tesz ki. Népakadémiát, népfőiskolákat alapított a felnőttoktatás előmozdítására. Kiváló Erdély- és románszakértő volt, 1917–18-ban a bukaresti osztrák–magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadója, később egyetemi tanár. Beszédes című művei közül íme néhány: A Daco Romanizmus és a magyar kultúrpolitika (Budapest, 1893), Román politikai és történeti tanulmányok (Budapest, 1894), Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések (Budapest, 1895), Bánffy Dezső nemzetiségpolitikája (Budapest, 1895), A székelyek (Budapest, 1921), Erdély története (Kolozsvár, 1923). Utóbbit, Gelence ősi fészkének nevét használva – a Ladia név köszön vissza – Ladihay Vince álnéven adta ki.
Jancsó Benedek hatalmi parancsra mellőzött életműve a ma Gelencén bemutatandó kötet révén újra közkinccsé válhat. Élete példa olyan vonatkozásban is, hogy a sors bárhová sodorhatja az erre alkalmas embert, övéinek bármilyen messzeségben hasznára lehet. A Kulturális Örökség Napjai programjában Gelencén bemutatott könyv követendő példa arra nézvést is, hogy a falu- és egyéb napjaink szellemi értékeket is felmutató alkalmak legyenek. A Jancsó Benedek-kultusz alkalmat teremthet arra, hogy Székelyföld nagyjainak életművét megismerhessük, magyarságtudatunkat erősítsük.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A „székelykedés” csapdái és a népszámlálás
Ha századszor, ha ezredszer kell elmondanunk, hogy az október végi népszámlálás alkalmával a számlálóbiztosok előtt vállalnunk kell, hogy magyarok vagyunk, akkor ezt ezredszer is megtesszük. Nem a regionális identitást – székely, csángó, barcasági, bánáti, háromszéki, csíki, gyimesi stb. –, hanem a nemzeti hovatartozásunkat kifejező népcsoportot, a magyart kell megjelöltetnünk, hiszen ezen a nyelven beszélünk, a magyar közösséghez tartozunk évszázadok óta, történelmileg többnyire szétválogathatatlan keveredésen estünk át, anyanyelvünk, kulturális, vallási kötődésünk, szokásaink révén magyarok vagyunk.
A következmények és a gyakorlat felől nézvést az országban, a régióban, a megyében, a településen a magyarok számaránya szerint porciózzák ki a következő tíz évben az intézmények, az iskolák, az óvodák, az egyházak, a kulturális intézmények költségvetési részesedését, a központi alapok leosztását, ezektől az adatoktól függ majd, településekre lebontva, hogy jogunk lesz-e az iskolákban, intézményekben, a közéletben anyanyelvünk használatához, vagy nem lesz jogunk. Hiába kívánnánk, hogy legyenek külön székely nyelvű és külön magyar iskolák, s az előbbiekben a "székely írást" használnák, Moldvában a csángót, ahol a magyar közösségekbe beolvadt cigányok élnek, ott a cigány nyelv használatát támogatnánk, mert ez gyakorlatilag lehetetlen, és elvileg a legfontosabb nemzeti kötelékünket, az együvé tartozást roncsolná szét, diribdarabolná fel. Nemzeti hovatartozásunk megvallása nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk – helyi példákat mondok – a székely népviseletről, a székely faragászatról, a kürtőskalácsról és a pityókás kenyérről, nem, ezek a különbségek úgy élhetnek tovább és erősödhetnek meg, ha erős, nagyszámú magyar közösségek léteznek az adott térségben. Székelyföld autonómiája és a székelység népszámlálási megvallása között nincs ellentmondás, hisz a területi autonómiánk hivatalosan használt nyelve, írása nem székely, hanem magyar lenne, azok a tudományos, művészeti, építészeti értékeink, amelyek az évszázadok folyamán létrejöttek és felhalmozódtak, alapjában véve magyar gyökerűek, Tamási Áron és Mikszáth Kálmán vagy Jókai Mór közös nyelvi, irodalmi és kulturális kincsünk. És, egyébként is, a vágyott autonómia megvalósítása még odébb van, s attól még nem valósul meg, ha érette hangosan lármázunk. Ne játsszunk tehát ezzel a főleg Székelyföldön elharapózó tűzzel, hogy valljuk magunkat székelynek, mert nagyon megégetjük kezünket, nyelvünket, meglehet, hogy bőrfelületünket olyan százalékarányban, ami a túlélést már nem teszi lehetővé! Végre ezekkel az elvekkel és gyakorlattal mindenik magyar politikai csoportosulás egyetért. Akkor is, ha sajátos kampányokat dolgoznak ki. Mindannyian azt hangoztatják – a Székely Nemzeti Tanács is! -, hogy valljuk magyaroknak magunkat.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Százharmincöt éves Háromszék megye
Háromszék nevünk, annak ellenére, hogy tudatos nyelvi alkotás – A Magyar Nyelv Etimológiai Szótára 1571-ből adatolja harom zek alakban –, nyelvünkben olyan makacsul állta a sarat a hatalom- és rendszerváltások szélverésében is, mint egy históriai kapuláb.
Az is. A név a székelyföldi székek területi tagolódására utal, a hadi igazgatás és a törvénykezés földrajzi-közigazgatási kerületére, amely a székely székeknek vármegyéktől való különbözőségét is jelezte. Háromszék esetében arra is, hogy a három székely szék egyesülése révén alakult. Három szavunk önmagában is bűvös szám, erőt, hatalmat sugalló, és ennek is szerepe lehet abban, hogy Háromszék esetében akkor is ebben a nyelvi alakban használták és maradt fenn, amikor nem három, hanem négy székből állt, mert ilyen-olyan adminisztratív és területszervezési históriai manőverek során a Háromszéket alkotó Kézdi-, Sepsi- és Orbai-szék fiúszékekkel egészült ki: Kászon-szék, Miklósvár fiúszék. Háromszék szavunkat aztán az 1968-as megyésítés alkalmával próbálták a magyar nyelvhasználatból kiiktatni. Sikertelenül, mert a történelmünkbe kapaszkodó művekben és a napi szóhasználatban tovább élt és él. Egyébként eltüntetésének felszíni és felszínes "oka" az volt, hogy a Háromszék román szóalakja vulgáris – a Trei-Scaune "három székletet" is jelenthet –, s ezért kell megváltoztatni. A valós ok a szó históriai kötődésének, Háromszék adminisztratív-területi folytonosságának eltüntetési szándéka volt, a román nacionalizmusba ágyazott, "a múltat végképp eltöröljük" ideológia jegyében. Ekkor emelte ki a hatalmi erőszak a vidéki kisváros, Kovászna – eredete a szláv kvász = savanyú víz – nevét az új, tulajdonképpen a régi Háromszék megyével majdnem azonos adminisztratív területi egység megnevezésére. A név a magyar nyelvben a Háromszékhez közel félszáz év után is a rész az egészhezként viszonyul, mert – hogy példálózzunk is – egyet jelent a kovásznai és mást a háromszéki. A népdal Háromszéki piros páris, a Háromszéki kerek erdő kezdősora sem helyettesíthető a "kovásznai" szóval. A Háromszék megye elleni hadüzenet nemcsak erre a szókapcsolatra vonatkozott, hanem általában a Háromszék szóra. Lapunk az 1968-as megyésítés után Háromszék néven indult volna – de nem engedélyezték. Így lett Megyei Tükör, és 1989. december 23-án ezért írtuk ki elsőként a címoldalra az üldözött Háromszék nevet. A székely székekre utaló Háromszéket a Háromszék vármegye megnevezés 1876-ban váltotta fel. Előzőleg ezt a nevet 1784-ben, II. József reformpolitikája is bevezette, az akkori Háromszék vármegye a tulajdonképpeni Háromszékből, néhány Brassó vidéki településből és Felső-Fehér vármegye földrajzilag más megyékbe ékelődött településeiből állt. Rövid idő múlva, a kalapos király halála után azonban visszaállították a régi törvényhatóságokat. A székely székek rendszerére, azaz történelmi folytonosságunkra és az önkormányzatiságunkra utaló megnevezés minden bizonnyal az újabb régiósítási erőszakosságok csapásainak lesz kitéve. (A két világháború között Háromszék a Bukarest központú Bucegi körzethez került, de a Trei-Scaune névhez akkor sem nyúltak hozzá.) Háromszék vármegye létesítésének mostani évfordulós ünneplése ekképpen jelzésértékű, az önkormányzatiság igényének történelmi fogódzókba kapaszkodó kinyilvánítása, amelyek körül őrt állnak veretes históriai szavaink is.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új könyvesbolt Sepsiszentgyörgyön
Elsősorban magamtól kérdezem, hogy szabad-e valaminek örvendezni ebben az ócsárlásra, egymás, valaki vagy valami megszólására berendezkedett savanykásan szomorú világban, mert én most valaminek nagyon örülök.
Sepsiszentgyörgyön, az Olt utca 7/A szám alatti patinás Pünkösti-házban megnyílt Ex Libris Könyvesbolt névvel a Charta Nyomda és Könyvkiadó Könyvesháza. Új helyen új árukészlet várja az érdeklődőket, s a könyvek mellett papírt, írószert nyomtatványtömböket is forgalmaznak az 1839-es évszámmal jelölt épület szaküzletében. Örömöm kiváltója az, hogy a sepsiszentgyörgyi Corvina könyvesbolt önfelszámolása után úgy tűnt, az egész térség szégyenére a kultúra befogadására, ápolására és szétsugárzására büszke Sepsiszentgyörgy egy valamire való könyvesbolt nélkül marad. És tessék: a vállalkozó kedvű Kisgyörgy Tamás cége igen előnyös, ügypártoló feltételek mellett Kovács István tiszteletes úrtól bérbe vette az épület 60 négyzetméteres felületét; modern, a patinás épülethez és az üzlet baglyos szimbólumához illő bútorzatot vásárolt, s a hazai könyvkiadókkal kialakított kapcsolatok révén előhitelezéssel megújította a könyvkészletet, és a város szívében tetszetősen vonzó könyvesházat alakított ki. Az üzlet vezetője Ruszka Zsolt, aki a könyves szakmában régi motoros, hosszú éveken át a Corvina könyvesbolt alkalmazottja volt. A papír- és nyomtatványrészlegen főleg a Charta termékei kaphatóak. Az üzlet belépőjénél ugyancsak egy teremnyi népművészeti, népviseleti, iparművészeti kínálat. Külön polcot kapott a "helyi termék", a városban és a megyében kiadott könyvek. A "helyi klasszikusok" művei, ahogyan Kisgyörgy Tamás bennünket, szerzőket ugratva a kínálatot minősíti. A többi polcon tematika szerint csoportosítva elsősorban a hazai könyvkiadók portékáját tálalják. Szabad polcokon, a vásárló számára kézbe vehetően. A hazai kínálat reprezentatív, igen gazdag. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a könyvkiadók nagyjából kivétel nélkül partnerek, a könyvkészletet frissítik. A könyves szaküzlet havonként törleszt. Az árrés 15–30 százalék a nyomdai ár fölött. A bevétel öt százalékát már dobbantáskor jótékonyságra fordítják, a 14 éves mikós diák, Egyed Péter németországi orvosi kezelésére ajánlották fel. Az Ex Libris olcsó könyvekkel várja a diákokat. Szívesen vennék, ha a tanárok csoportos látogatást is szerveznének. A könyvesboltban magyarországi, délvidéki, felvidéki és kárpátaljai kiadó könyvei is megtalálhatóak. Az üzlet működtetőinek elképzelése szerint a szerzőknek dedikációs délutánokat kínálnak. A könyvesház "nagyterme" 15–20 fős író-olvasó találkozók szervezésére is alkalmas. Távlatilag a régi épület alatti boltíves pince kisrendezvények lebonyolítását is lehetővé teszi. Egyelőre gond az Olt utcai parkolás. Tervek szerint az utcát közművesítik, egyirányúvá teszik, s akkor ez a gond is a múlté lesz. Az Ex Libris jelentése: könyvjegy, könyvjelző. Kuczka Péter írta: "Az ex libris őse az a vaslánc, amellyel egykor a büszke, kincsét féltő könyvgyűjtő egy-egy kódexet a könyvesház polcaihoz erősített. Ez a vaslánc az évszázadok múlásával finom, művészi rajzolatú lapokká bűvölődött." Induláskor azt kívánjuk a patinás Pünkösti-házban székelő új létesítmény fenntartóinak, hogy látogatóik és vásárlóik, kisrendezvényeik sokasága okozzon számukra fejtörést. Most már rajtunk, szerzőkön és a könyvvásárlókon múlik, hogy fenn és el tudja-e tartani a székváros a hozzáértéssel és igényességgel kialakított könyvesházat. Kisgyörgy Tamás meghatározó Ex Libris könyvesboltot indító élménye, hogy a háztulajdonos, könyvkiadók, a vállalatok részéről önzetlen segítőszándékot tapasztalt. És a sok tanács mellé kalácsot is. Elfogadható áron.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Makovecz Imre halálára
Életének 76. évében tegnap elhunyt Makovecz Imre nemzetközi hírű építész, a magyar organikus építészet Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett stílusteremtő alakja.
76 éves korában Budapesten meghalt Makovecz Imre, a magyar szerves építészet iskolateremtő Nagymestere. Nemcsak alkotásai monumentálisak, hanem emberi habitusa is, meg nem alkuvó férfialkat, aki elveinek érvényesítése végett képes volt szembeszállni a hatalommal is. Nekünk, székelyföldieknek megadatott, hogy egy-egy jellegzetes alkotása ezen a tájon szervesen nőjön ki a földből. Egyik reprezentatív műve, a vargyasi református templom (2005) fizikai értelemben is a magyar történelemből nőtt ki. Az alszegi templom alapkövének elhelyezése alkalmával középkori falmaradványra és kőből faragott ablak- és ajtókeretekre bukkantak, ezeket az építész mementóként beépítette az új templom falába.
"Mi hiszünk az élő építészetben, ebben a világfölfogásban. Hiszünk abban, hogy a természettel, az ősökkel, a sok ezer éves jelekkel, az állatokkal, a növényekkel és a magunk természetével együtt homogén módon együtt kell élnünk. Hiszünk abban, hogy ez az építészet az, amelyik képes átmenteni bennünket egy olyan időszakadékon, egy olyan mesterségesen kialakított emlékezetvesztés korszakán, amelyben igyekeznek egy Gólemhez hasonló informatikai és technológiai rendszeren keresztül az emberiséggel elfelejtetni ősi misztériumait, eredetét és célját. Mi azért vagyunk, hogy ez ne következzék be" – írta 1991-ben. "Azért jövök ide építeni, mert ez a megmaradásunk esélye, lehetősége. Dolgozni kell, építeni, hogy megmaradhassunk" – fejtette ki lapunknak 2002-ben. Makovecz Imre Kós Károly gazdag sepsiszentgyörgyi hagyatéka révén lelkileg is kötődött hozzánk. A Szemerja negyed ravatalozója szintén Makovecz-hagyaték. Amikor hozzánk látogatott, ennek láttán mondta: "Akit elsőnek ravataloznak itt fel, az meg van élve." Ez az erdélyi körútja egyébként a kolozsvári Donát úti templomhoz, a csíkszeredai római katolikus templomhoz és Szászrégenbe vezetett. Ő tervezte a Kis-Somlyó és Nagy-Somlyó hegy nyergében makoveczi stílusjegyeket felmutató kápolnát is, amelyet a csíksomlyói búcsún és más alkalmakkor az évek során milliók keresnek fel.
Makovecz Imre erdélyi jelenléte eszmei elkötelezettségének hozzánk sugárzása is. A mostanit megelőző kormányoknak nem volt kegyeltje, szókimondása, a dolgok nevén nevezése jellemének fő vonása maradt, a magyar jobbközép országépítő törekvéseit teljes mellszélességgel támogatta. Ennek az volt az ára, hogy elsősorban vidéken vannak világhírű épületei. Száznál több jellegzetes épület tervét alkotta meg. Fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Az általa épített templomok harangjai, ha egyszerre szólalnak meg, a Nagymester dicsőségét zúgják és zengik szét a nagyvilágba.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helyneveink érdekességei, tanulságai
Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2011. október 4-én ünnepélyes keretek között adták át a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és az Anyanyelvápolók Szövetsége 2010-re Helyneveink érdekességei, tanulságai, népi magyarázatai témával kiírt anyanyelvi pályázatának díjait. A díjkiosztáson a pályázat eredményeit méltatta E. Csorba Csilla művészettörténész, a PIM főigazgatója, Szőcs Géza kulturális államtitkár levelét Cserép László helyettes államtitkár olvasta fel, dr. Grétsy László professzor, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke a díjazottakat és pályamunkáikat a tőle megszokott igényességgel mutatta be.
Tekintettel a pályamunkák színvonalára és a pályázók örvendetesen nagy számára, az eredetileg hat pályadíj helyett az összegek megosztásával 145 dolgozatból 21-et jutalmazásra érdemesnek minősítettek. Az értékelést neves nyelvészekből álló bírálók végezték. A legfiatalabb pályázó 12 éves, a legidősebb 86 éves volt. Érdekes és jellemző a pályázók országonkénti megoszlása is: Romániából 28, Szerbiából 6, Szlovákiából 3, Ukrajnából 3, Szlovéniából 1 személy küldött pályamunkát, Magyarországról 104-en jelentkeztek. Az erdélyi díjazottak között találjuk a székelyudvarhelyi Lőrincz Ilonát (Székelypálfalva helynevei, I. díj), dr. Szilvási Csabát (Szatmári helynevek igézetében, I. díj), Mihály Tibort (Oroszhegy helynevei, II. díj), a kézdivásárhelyi Salamon Ferenc Sándort (Érdekes háromszéki helynevek, különös tekintettel Csernáton helyneveinek vizsgálatára, III. díj), Varga-Dobai István (Szilágycsehi helynevek), Kiss Mónika (Gyimesfelsőlok helyneveinek érdekességei, tanulságai, népi magyarázatai) és e sorok írója (Helyneveink az erdélyi impérium- és rendszerváltások szélverésében) IV. díjban részesült. A díjazott pályamunkákból válogatás készül, amelyet a pályázat kiírói kötetbe foglalva eljuttatnak a nyelvápolásban és nyelvőrzésben szerepet vállaló intézményekhez és közalapítványokhoz.
Az erdélyi román település- és földrajzi nevek ferdeségei (Részletek Helyneveink az erdélyi impérium- és rendszerváltások szélverésében című dolgozatból) (...) 1921-ben (!) Kolozsváron az Ardealul Grafikai Művészeti Intézet gondozásában jelent meg a Dicţionarul Transilvaniei, Banatului şi celorlalte ţinute alipite (Erdély, Bánát és más elcsatolt tartományok szótára), amelyet C. Martinovici, a kolozsvári Tartományi Statisztikai Hivatal főnöke és N. Istrati volt tanársegéd jegyez. A háromszéki vonatkozású adatokat bogarászom. Kézdi járás – tehát Háromszék Kézdi széke – Plasa Chezdi néven jelenik meg. Bélafalva: Belani, Ikafalva: Icafalău, Gelence: Ghelinţa, Csomakőrös: Chiuruş, Petőfalva: Peteni, Kökös: Chichiş, Besenyő: Beşeneu, Bodola: Budila, Lécfalva: Leţfalău, Gidófalva: Ghidfalău, Komolló: Comolău, Málnás: Malnaş, Uzon: Ozun, Zágon: Zagon. Kézdimartonos neve: Chezdi-Martanuş, a Kézdivásárhelyé Chezdi-Osorheiu. Az elcsatolt területek hatalmas helynévanyagával nem volt, amit kezdeniük. Beke György írja meg egyik jegyzetében Gyergyószárhegy román nevének a születését. Szárhegyre is, amely az á betű ékezetelhagyásával vulgáris kifejezést eredményez, megérkezett a magyar településeket újrakeresztelő bizottság. Pópa, jegyző és a többiek. A Lázár grófok más családokkal ellentétben úri magyar módon fogadták a "különítményt". Hálából a bizottság Gyergyószárhegyet a Lázár főúri család nevére emlékeztetőn Lazareának keresztelte. A Ceauşescu-érában többféle, magyar nyelvet tipró rendelkezés jelent meg. Bizonyos ideig, a teljes magyar névhasználati tiltás életbeléptetése előtt, gyakran előfordult, hogy azoknak a településneveknek a magyar nyelvű formája abban az esetben használható volt, ha a román "eredeti" fordítása – tótágast állt a világ, képzeljük el a Chezdi Osorheiu szótorzítást eredetinek –, ha tartalmilag a két név azonos. "Lazarea" ebbe a kategóriába nem volt besorolható, mert ennek román "eredetijéhez" a Gyergyószárhegynek semmi köze. A múlt század húszas éveitől az újabb századfordulóig az erdélyi magyar helynevekben elképesztő pusztítást-torzítást-hamisítást vittek véghez. Ez nemcsak a településnevek egyedi eseteit tekintve tömeges, hanem az erdélyi régió egészére is. A 19. századi településszerkezetet a Kárpát-medence egészében ésszerű kritériumok alapján rendező névanyagot teljességgel szétzilálták. Ezek között a nagyobb tájegységek, régiók azonosítását is lehetővé tevő településnév-rendszert is. Ismét háromszéki példákat idézve: Sepsiszék településeinek az a csoportja, amelynek hasonmásai más tájegységeknél is előfordulnak, előnévként felvették a szék nevét is. Sepsiszentgyörgyöt így különböztethetjük meg Erdőszentgyörgytől, Marosszentgyörgytől, Balantonszentgyörgytől és így tovább. Így született meg a Sepsibodok, Sepsiszentkirály, Sepsibesenyő, Sepsikőröspatak, Sepsibükszád stb. neve, amelynek olvastán-hallatán a tájidegen számára is azonnal azonosítható földrajzi értelemben is, hogy az adott települést nem Turóc vagy Pozsega vármegyében kell keresni. A településeket földrajzi térség szerint is azonosítható rendszert képtelenek voltak átvenni. Nemcsak azért, mert "ésszel nem érték föl", hanem a nyelvek elütő szerkezeti sajátosságai miatt sem. A magyar nyelv sűrítő, agglutináló nyelvtípus, a román nyelv széttagoló, a települést azonosító nevekhez a nagyobb tájegységre utaló szavakat lazán kapcsolja utótagként a tulajdonnevekhez. "Sfântu Gheorghe Delta Dunării" Deltaszentgyörgy neve. (Az utóbbi az én keresztvizem alatt fogant, és kezd a magyar szakirodalomban, főleg a publicisztikában is meghonosodni. Könnyű dolgom volt, mert az előbb felsorolt Szent György példák a magyar nyelvben analógiás alapon mintaként szolgálnak, s ez a titka a nyelvi közösség elfogadó-befogadó készségének is.)
Hogyan lett Besenyőből Szellentő?
(...) A legnevetségesebb névváltoztatás Háromszéken viszont megesett: K. L. rajoni titkár személyesen utazott ki Sepsibesenyőre. Gyűlést hívott össze, és a besenyő népelem egykori jelenlétére utaló falunevet törülték. A nyelvészkedő titkár azzal "érvelt", hogy a falu román neve – Beşeneu – gúnynév, a szó ugyanis Purcintó vagy Fingfalva értelmű is lehet. Az orrfacsaróan szagos szó sértette az ostoba aktivista orrát, hisz honnan jutott volna eszébe, hogy a Beşeneu szóalak a magyar név román nyelvre torzítása, amellyel Trianon után teletűzdelték egész Erdélyt? A besenyő népnév a román nyelvben a peceneag vagy többes számban pecenegi. Moldvában, ahol jelentős számú besenyő népelem vált románná, ez a név ismeretes. 1989. december 22-én az ideiglenes megyei vezetésben az első döntésünk egyike – mindjárt másnap – az volt, hogy településeink elorzott neveit "üssük helyre". Így nyerte vissza Sepsibesenyő a nevét, amelynek első okiratos adatolása 1332-ből származik Besenzd szóalakban. A Sepsi előtag Háromszék Sepsi székére utal. A falu román neve ma is Pădureni – "Erdő", "Erdős" –, de hát ez Háromszéken kit érdekel, ahol amikor arra az épületre, amely előtt a vonat menetrendszerűen megáll, az volt csak kiírva, hogy Gara, akkor is mindenki állomásnak olvasta? (...)
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogy vagytok tük es...
Az Erdely.ma portál újraközli a Hogy vagytok tük es... – moldvai magyar iskolák 1948 –1959 című, a Dunatáj Alapítvány és a Magyar Történelmi Filmalapítvány támogatásával 1997–1998-ban készült dokumentumfilmet a moldvai magyar iskolák létesítéséről és ezek szétveréséről.
A film forgatókönyvének szerzője és a dokumentumfilm rendezője e sorok írója, népes szereplőgárdája, illetve az interjúalanyok az egykori Erdélyből Moldvába kirendelt vagy a moldvai iskolaalapítást és a tanítást missziós tudattal vállaló fiatalok. A videófilm interjúanyagát a Csupa csapás az élet – Az elsorvadt moldvai magyar oktatás és a csángó szétrajzások emlékkönyve című kötet tartalmazza (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2001), amelyet az Erdely.ma internetes portál 2009–2010-ben folytatásokban közölt. A dokumentumfilm videováltozatának szereplői már az anyag felvevésének idején többnyire idős emberek voltak, jelentős hányaduk, sajnos, ma már az elíziumi mezőkről nézi a moldvai magyar oktatás sorsának alakulását, a moldvai küldetést vállaló fiatalok szerepvállalását. A videofilm a (http://erdely.ma/kultura.php?id=101939) linken tekinthető meg. A szerző arra kéri a számítógép-tulajdonosokat, hogy a film környezetükben élő szereplőinek és hozzátartozóiknak figyelmét hívják fel az alkotásra.
(sylvester)
[Sylvester Lajos]
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fellármázni a világot...
Az egykori Székelyvásárhely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem sorsának alakulását tekintve magyar vonatkozásban úgy fest – elnézést a hasonlatért –, mint egy kutyamenhely, ahol a befogott ebek egymásra morognak, s a még kinn lévő falkatagok sem a végveszélyre – a magyar egyetemi oktatás visszaállításának alantas és aljas megtorpedózására – összpontosítanak, hanem azokba az irányokba csaholnak, hogy a (magyar) rektorhelyettes mit tett és mit nem...
...az RMDSZ huszonegy év alatt mit mulasztott el, s a beszólásokból az elmaradhatatlan minősítések sem hiányoznak, hogy „húsosfazék", „konc" stb., ezt kiegészítendő pedig a másik szólam más regiszterben bőgőzi, hogy a magyar hallgatók a tudományok vonatkozásában mennyire „alultápláltak", és így tovább.
Egy ilyen hangulatú közegben és az önbecsülésnek ilyen fokú hiánya közepette szinte természetes, hogy az erkölcsileg-etikailag gátlástalan román többségű MOGYE-vezetés, megfejelve Copotoiu úr őrektorságával, fütyül a hatályos tanügyi törvényre, illetve ennek alkalmazására, olyan egyetemi chartát fogadnak el az „autonómia" szentségének jegyében, amely a magyar oktatás vonatkozásában súlyosan diszkriminatív, még az eddigi állapotokhoz képest is visszalépést jelent. És mindezt megsózzák-borsozzák azzal, hogy nincs elegendő magyar oktató az önálló magyar kar működéséhez, hogy a MOGYE akkreditálása emiatt ellehetetlenülne, meg ehhez hasonló kitalációk, mert azokat a minimális erkölcsi normákat – ha egyáltalán voltak – rég „kinőtték", hogy magányos perceikben önmagukat is faggassák: miként is jutott a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés ebbe az állapotba? Mi több, közöttük ott találhatóak azok a hírességek, akik a most alkalmatlannak minősített magyar nyelvű képzés révén jutottak oda, ahol vannak.
Ha a marosvásárhelyi jelenséget tágabb összefüggéseiben vizsgáljuk, szembeötlő, hogy a magyarok – tisztelet a kivételnek – pitiáner torzsalkodása (ki jelölte hamarabb, ki mondta hamarabb stb.) oda juttatja a fő felelősségelhárítókat, hogy már ne is gondoljanak arra, hogy együttes kiállással mire lennének képesek. Ha a város és a megye leendő vezetőinek jelöléséről van szó, akkor fő szempont az például, hogy a Poklos-patak martján, a Kövesdombon született-e valaki, vagy „csak" húsz éve a város közéleti személyisége, s inkább induljon a polgármesteri székért egy „jó román", mint bárki „rossz", „lenyúlós", „húsosfazekas" magyar.
Ami Marosvásárhelyen a MOGYE körül történik, annak már rég ezreket kellett volna az utcára vinnie. A BKB ötpontos javaslatának utolsó passzusa szerint nemzetközi botránykeltésre lenne szükség. Inkább a Holdra kell ugatni, mint a menhelyen nyöszörögni.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értelmiségiek nyílt levele az erdélyi magyar felsőoktatásért – ALÁÍRÁSGYŰJTÉS
1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez, a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is, hangsúlyosan fölvethető a kérdés, kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma, amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel.
Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag, nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis, a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja.
Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a „departament" csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvény adta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett „departamentet", a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana.
Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat, és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát, enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is, egy helyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciát és jövőt biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt? A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nem egy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a „departament" szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE”, mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat, és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet, és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
A levelet aláírják:
Adorjáni Dezső, Balázs Márton, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Csűry Bálint, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Dukrét Géza, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Jancsó Árpád, Juhász Tamás, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kisgyörguy Zoltán, Kolumbán József, Köllő Gábor, Kötő József, László Bakk Anikó, Lászlóffy Csaba, Máté János, Molnos Lajos, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Sylvester Lajos, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc

Halottaink az élőkért
Mindenszentek napján egyik riportalanyom keresett, aki közel két évtizede magyarhoni munkavállaló, s apránként családtagjait is rávette, hogy az anyaországba költözzenek, de vonzalmuk szülőföldjükhöz erős, itthon is lakást tartanak fenn.
Magas szakmai képzettségű barátom halottak napjára érkezett haza, hogy Háromszéken elhantolt felmenőinek emléke előtt tisztelettel adózzon. Eddig ebben semmi újdonság nincs, az évek hosszú során is ezt tette. Ami idei hazalátogatásában új elem, s amiről számot akart adni, az a népszámlálás. Azért is jött, hogy öttagú, a román állampolgárságát is őrző családi közösség itthon is megszámláltassék, hogy a magyarság túl nagy híjával ne találtasson.
Halottak napja körül nagy a népmozgás. A migráció világjelenség, ehhez magyar vonatkozásban társul az az immár száz éve felerősödött folyamat, amely a történelmi Magyarország nyolcfelé porciózása nyomán jött létre, s amely élőket és holtakat tömegesen választott el. Trianon és a párizsi békének titulált világégés lezárása nyomán nemcsak családokat, kisközösségeket, hanem falvakat, kisrégiókat is kettévágott. Nálunk Nagylak – Nădlac, a szlovák–ukrán határon Kisszelmenc és Nagyszelmenc, Komárom és Komarno esete nemcsak beszédes nevek, hanem ordító igazságtalanságokat is konzerválnak.
A kelet-európai volt kommunista államok számára az uniós csatlakozás ezért fájdalomcsillapító gyógyszer. Az államközi kapcsolatokat Magyarország – gyakran kompromisszumok árán is – azért erősíti, hogy próbálja ne csak csillapítani, hanem gyógyítani is az impériumváltások okozta rákos áttételeket, amelyek a nemzet testét támadják. Ebben a gyógyítási folyamatban a határok átjárhatósága mellett a visszahonosítás és a honosítás intézménye segít, a települési és intézményi, a civil és egyházi szervezetek közti kapcsolatok, az elszakított nemzetrészek oktatási és kulturális intézményeinek támogatása erősít.
Az új magyar nemzetpolitika kétségtelen eredménye, hogy mostanság már azok az ellenzékbe szorult pártok is szájukra veszik, illetve programjukba foglalják a nemzeti elkötelezettséget, a patriotizmus fogalmát, amelyek a legelvetemültebben akadályozták ezeknek az elveknek és főleg a gyakorlati kivitelezésük érvényesítését.
Lehet, hogy profánságnak tűnik, de a nemzetegyesítésnek azok is részesei, akik már az elíziumi mezőkről figyelik az élők sorsának alakulását, s azt, hogy a maga és közössége érdekében ki képes és ki nem arra, hogy ahhoz a nációhoz tartozóként tartassa magát számon, amelyből vétetett, sok esetben éppen akkor, amikor szerettei sírjára virágcsokrot helyez, és emlékükre gyertyát gyújt.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Csángómentés” (Határhelyzetek)
Magyarhoni barátom a világhálós levelezés útján keresett, valószínűleg azért, hogy együtt töprengjünk egy kényes kérdésen: nyolc éve "keresztszülősködik" egyik csángóföldi faluban. (Magyarán: anyagilag támogatja egy csángó kisiskolás anyanyelvű oktatását.)
Idézem: "Éppen a múlt hónapban érdekes fordulatot vett a csángó keresztfiunk kérdése, mivel a szülők a jóravaló, jókötésű fiút nem engedték el maguktól távol, és a bákói román gimnáziumba íratták. Így felvetődött a kérdés: hogyan legyen jövőben a támogatás?"
A levél silabizálásában eddig jutva megriadtam, hogy nekem kell a magyarhoni keresztszülők döntésébe beavatkoznom és ezt befolyásolnom.
Annó dacumál – még az átkosban – a "csángómentésbe" magam is belebonyolódtam. Baráti körömmel együtt ókumláltuk ki, hogy ha már semmiképp sem lehet elkerülni a Székelyföld – ezen belül Háromszék, azaz Kovászna megye – "szocialista iparosításával" járó moldvai munkaerő-beáramoltatást, azaz a térség gyors elrománosítását, akkor toboroztassunk és telepíttessünk át Moldvából Székelyföldre sokgyerekes csángó családokat. Románokként. Nevüket – családnevüket is, nem csak keresztnevüket – amúgy is elrománosították, nem lényeges, hogy még beszélnek-e legalább a családban anyanyelvükön, a székelyföldi magyar környezetben majd "újratanulják" elfelejtett nyelvüket. Beilleszkedésüket az új nyelvi és kulturális környezetbe – véltük – megkönnyítik majd a közös történelmi gyökerek, amelyek az új telephelyen maguktól is felfeslenek. Római katolikus hitűek, vallásukhoz erősen kötődők...
Úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, ha a hatalom kulcsemberei közül a döntéshozók némelyikét be tudjuk vonni terveink kivitelezésébe. Az "akció" – a "csángómentés" – sikerét azért is megelőlegezhettük, mert baráti és ismeretségi körünkben bővében akadtak olyan küldetéstudattal megáldott személyek, akik minden kockázatot vállalva széltében-hosszában járták a moldvai csángó falvakat. Képzett és amatőr néprajzosok és mások. Előzményként, illetve szellemi háttértámogatásként magunk mögött tudhattuk azt az 1949–1958 között Moldvában működő több mint száz magyar iskolát és óvodát, az ezekből a tanodákból kikerült és felnőtté cseperedett személyeket, akik, hittük, felismerik a lehetőséget, és ügypártolókká lesznek. Még egy adalék: az 50-es években egy hasonló akció eredményeképpen jó néhány moldvai csángó gyermek székelyföldi magyar iskolába kerülhetett – a kézdivásárhelyi tanítóképzőben nekünk is voltak csángó iskolatársaink –, summa summarum: úgy tűnt, hogy a kezdeményezés sikeres lesz. Így is történt.
Lázasan iparkodtunk, hogy az ügy számára minél több személyt nyerjünk meg. Figyelmünk arra is kiterjedt, hogy a moldvai szakiskolákba olyan gyerekek kerüljenek, akik szakmunkásként az általunk elképzelt áramlathoz sodródnak. Szerencsénk is volt: jó néhány barátunkat itthon eltávolították a kultúra, a művészetek és a közművelődés pászmáiról, s mintegy "átnevelési" szándékkal a frissen létesített sepsiszentgyörgyi gyárakhoz – főleg a nehézgépgyárhoz – "vezényelték" át, ahol iskolázottságuknál fogva a személyzeti ügyek intézésébe is beleszólásuk volt, vagy éppen maguk is alakíthatták ezeket. Kézenfekvő volt, hogy szakiskolás-toborzásra ők menjenek a hegyen túlra. V. Gy. barátunk – huszon-egynéhány éve maga is áttelepedett Magyarhonba – a legalkalmasabbnak bizonyult erre a moldvai misszióra.
Néhai Sándor öcsém a nehézgépgyárban volt váltásmester. Véle is egyezkedtem, hogy készüljenek fel: több csángó férfi is érkezik a gyárba, vegyen közülük minél többet a "keze alá", és vigyázzon arra is, nehogy az itteniek nyelvük, szokásaik, viselkedésük miatt kinevessék és kiközösítsék, mert akkor minden fordítva sül el, szándékaink a visszájára fordulnak. Nos, ez eddig sikertörténetnek tűnik. Tulajdonképpen az is. Végül is, személyes élményeket is bekapcsolva a történetbe, a ’89-es fordulat után erre a szellemi környezetre alapozódott a csángó könyvem és dokumentumfilmem – Csupa csapás az élet címmel –, s ennek köszönhetem, hogy Domokos Pál Pétert, a csángók apostolát személyesen is megismerhettem, Halász Péter, néhai Tímár Máté barátságát megszerezhettem, Petrás Máriával, Nyisztor Tinkával és másokkal kapcsolatba kerülhettem. (Utóbbiak maguk is a moldvai "kivándorlók" közé tartoztak.) Persze, a csángómentés sokféle fiaskóval is járt, elég sok porszem, homokszem került a fogaskerekek közé. És most azon töprengek, hogy a történetek eme aspektusairól írjak-e a csángó keresztapaságot vállaló orvos barátomnak. Utalhatnék arra, hogy közülük hány politikai buzgómócsing került ki, hogy milyen nyelvű iskolába adták gyerekeiket, milyen nyelvű misére járnak. Nem részletezem. Nem, mert mindezek ellenére a történet hozadéka pozitív. Emberi.
De mit mondjak akkor a csalódott keresztapának?
Olvasom tovább a levelet: A Tanárnőt megdicsértem, hogy megírta a valóságot, és úgy értékeltük a helyzetet, a csángó oktatási program mégiscsak a magyar nyelv és kultúra honosítása céljából szerveződik, tehát – fájdalommal, igaz – beszüntetem a nevesített oktatási támogatást, egyúttal arra kértem a Tanárnőt, jelezze a családnak, bármikor magyar tannyelvű oktatásba kerül a későbbiekben – a név következik –, ránk biztosan számíthat. Egyúttal kértem egy kisebb keresztgyermeket (hisz sok feljövő "kicsinek" nincsen "senkije"). Kaptam is egy kimondhatatlan román nevű fiúcskát, akit szerencsére a... másik tanítónő X. Y. (magyar) névvel mutatott be. A gyermek, bár nem tud magyarul írni, a leírás alapján csak magyarul beszélnek otthon a családban (hat testvér)... Örülök, hogy keresztapa barátomnak nincs szüksége az én eligazításomra. És arra gondolok, hogy minden bizonnyal az a hétévi keresztapaság sem marad nyom nélkül a bákói gimnazista fiú érzelmeiben és gondolkodásában, emberi tartásában.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)