Határőrző emlékjelek
Még a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt  keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál
Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk.
Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét.
Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak.
Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is.
– Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni.
Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk.
Meglepetés és munka az emlékhelyen
A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől.
– Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük.
Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette.   A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere.
– A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári kiadók Sepsiszentgyörgyön
Három kolozsvári könyvkiadó – Kriterion, Művelődés és Polis – mutatta be friss termését Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban szombat délelőtt. A szerzők közül Borcsa János kézdivásárhelyi irodalomtörténész ismertette a nyáron megjelent, a korábbiaktól eltérő kötetét.
Az egybegyűlteket a házigazda, Demeter László, a Tortoma igazgatója köszöntötte, majd H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője ismertette legfrissebb köteteiket, kiemelve a legújabbat, három tévés „grácia”, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária A mi Magyar Adásunk című könyvét, mely szubjektív visszatekintés a kezdetekre, amikor a Román Televízió magyar adása intézményként működött, szolgálta az erdélyi magyarságot, népszokásokat örökített át. A tévé tevékenységét olyan lelkes művelődésszervezők támogatták, mint néhai Sylvester Lajos – emelte ki az igazgató. A Kriterionnál megjelent legújabb, Nehéz hűség című könyvét mutatta be Borcsa János. A szerző elmondta, eddig a csoda – az irodalom – magyarázatával, értelmezésével foglalkozott, most új oldaláról mutatkozik be. A 2012 óta a Há­rom­székben, Krónikában és internetes portálokon megjelent jegyzeteit gyűjtötte három ciklusba. Ezekben az új idők arcát igyekszik megmutatni saját szemszögéből. A H. Szabó Gyula által névtelen, de önmagát építő sorozatként jellemzett kötetek legújabbikát a szerkesztő, Mirk László csíkszeredai nyugalmazott magyartanár mutatta be. A 123 vers a családról mindenkihez szól, újdonságát az jelenti, hogy a kolozsvári Báthory István Főgimnázium rajzkörösei illusztrálták. Szabó Zsolt, a Művelődés Kiadó vezetője az immár megjelent száz kötetük közül bemutatta a legfrissebbeket, illetve a régebbiek közül a Háromszékhez kötődőket. Szólt Benedek Elekről, a székely határőrezredekről. Méltatta Pap István Brüsszeli levelek és Gyalui Farkas Emlékeim (1914–1921) című emlékiratait. Ez utóbbi az utolsó fél békeévet, a háborút, a román betörést és megszállást, valamint az egyetemi könyvtár viszontagságait mutatja be. Dávid Gyula, a Polis Könyvkiadó igazgatója Bánffy Miklós újrafelfedezéséről beszélt, bemutatta Bánffy-sorozatukat, kiemelve a legfrissebb terméket, a gróf emlékiratait, valamint karikatúráit. Szólt novelláiról, színdarabjairól, és hangsúlyozta: Bánffy Miklós végre az őt megillető helyre került, Erdélyi történet című trilógiáját számos nyelvre, még kínaira is lefordították.
Szekeres Attila
Erdély.ma

Volt egyszer egy nap, született egy lap
Dominóhatásra várva
Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt.
Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve.
Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra.
Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült.
Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot
Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...)
Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő
Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe.
Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek.
Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg.
Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT.
2009. december 23.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság született
Huszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék.
– A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre?
– Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat.
Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása.
Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt.
A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt.
Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra.
De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba.
– A főtitkárt szidtad?
– Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni.
– Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult.
– Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent.
– Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor?
– Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit.
Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”.
Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is.
– Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat?
– Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani.
Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája.
Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött.
Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget.
– A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak.
– A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot.
Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat.
A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be.
A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

Két háború katonája (Murmanszktól Úz völgyéig)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de  visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok,  már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták,  hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Albert Levente dokumentumfotói
Bár állandóan a jelenre, az éppen most történőre koncentrál, a fotóriporter – ha a szokványostól eltérő helyzetbe kerül – nem csupán fotók, hanem dokumentumfotók létrehozója. Az efféle képek „beéréséhez” természetesen idő is kell, ám egy negyed század távlatából már pontosan látszik, mi az, ami nemcsak fotográfiaként, hanem történelmi szempontból is maradandó érték.
Albert Levente több ezerre becsüli dokumentumfotói számát. A Háromszék alapításától fotóriportere a lapnak, ám szerencséjére – szerencsénkre – a napi rendszerességű fotózást már a Megyei Tükörnél elkezdte. 1988 második felétől kezdett dolgozni az egykori Kovászna megyei napilapnál, előtte mintegy évig rendszeresen elkísérte Sylvester Lajost riportútjaira. Sokszor csak néhány fotó készítéséért is benéztek egy-egy kisebb faluba, mert a falurombolás rémétől tartva nem tudhatták, eltűnik-e vagy sem a település, így arra gondoltak, bár a képek maradjanak... Albert Levente úgy emlékszik vissza, maguk a háromszéki falvak lakói sem tudták elképzelni, arra kényszerülhetnek, hogy tömbházban kell majd lakniuk. Meséli, a diktatúra végső, nehéz éveiben a székely falvak lakóit – tartva lakóhelyük s közösségük elpusztításától – egyrészt tehetetlenség, szorongás jellemezte, másrészt székely humoruk ilyen körülmények között sem hagyta cserben. Fotóriporteri munkájában 1989 decembere határvonalat jelent: a kommunizmus időszakából származó képein nemcsak a rönköt cipelő kommandói atyafi jelenik meg, vagy a vécépapírért és az aragázpalackért sorban álló városiak tömegét látjuk, hanem az 1989. augusztus 23-án az elvtársak sepsiszentgyörgyi pódiuma előtt önfeledten masírozó, hálásnak és boldognak tűnő embereket is. Noha Albert Levente azt mondja, akkor már érzékelhető volt egyfajta cinizmus mind pártaktivista, mind munkás esetében, a huszonharmadikai mosolygós felvonulók láttán azért el lehet töprengeni azon, vajon az ünneplők ma mit gondolhatnak akkori mosolygós arcukról?... Nyolcvankilenc decemberében Albert Levente nemcsak a sepsiszentgyörgyi pártszékház előtt tüntető tömeget örökítette meg egy szomszédos tömbház erkélyéről, hanem az akkori hegyivadász laktanyával szemben lévő, szétlőtt tömbházat is. Ez utóbbi érdekessége, hogy korábban lencsevégre kapta a lépcsőházból kitelepített, edényekkel hurcolkodó lakókat is, előbb tehát kilakoltatták az ott élőket, utána pedig szétlőtték az épületet. Csupán egy apróság az akkori furcsaságok közül, még jó, hogy emlékeztetnek a fotók. Aztán következett az első szabad március tizenötödike Sepsiszentgyörgyön – soha meg nem ismételhető az a felvétel, amikor egy tömbház erkélyein alig férnek az ünneplők –, Tőkés László és Teréz anya látogatása, vagy amikor 1992-ben hegymászók leveszik a parkbeli obeliszk vörös csillagát. Egy kor megannyi fekete-fehér lenyomata. Albert Levente mostani, Romcsíptető című sepsiszentgyörgyi szabadtéri kiállítását az 1988–1992 között készített dokumentumfotóira alapozza. Tárlata fotókiállításnál több, amolyan személyes, vizuális napló, amelyben akár a felcsíptetett fotográfia, az eltűnt idő maradványa is rom lehet. Fényképeit kollázsszerűen sorakoztatja fel, s míg képanyagát válogatta, úgy érezte, ismét hatalmába keríti az egykori bizonytalanság... A filmszerű szerkezetet szerinte az is indokolja, hogy az említett négy év alatt sok minden nem változott, s ha megírná a képsorokhoz kötődő történeteket, azt szintén kollázsszerűen, szubjektíven tenné. Ám egyelőre értékesebb filmkockáit digitalizálja, mert régi Azopan negatívjai közül időközben számos tönkrement. Ami maradt, azt tematikusan csoportosítja, képzőművészeti szempontból jelentős fotóit, falvak képeit teszi egymás mellé, s csendesen jegyzi meg, nem szorongatja az összegzés, a kötetekbe foglalás kényszere. De ha mégis meggondolja magát, van miből válogatnia.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az író(nk) és kora
Gondolatok az utolsó kikötőben
Február 19-én, csütörtökön 19 órától Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban mutatják be lapunk főmunkatársa, Czegő Zoltán költő, író Az utolsó kikötőben című prózakötetét. Mi ezt egy korábbi, székelyudvarhelyi közönség elé tárás apropóján ajánljuk az olvasó figyelmébe.
Czegő Zoltán legújabb könyvének bemutatása okán vendégeskedtünk a székelyudvarhelyi városi könyvtárban, melyről illik elmondanunk, hogy egy lenyűgöző épületben rendezkedett be az anyaváros Kőkereszt terén, s ez az épület korábban a Szabó Károly névre hallgató nagyvendéglő hajléka volt, de – ám-lám! – kiűzték innen Bacchust, s helyébe Pallasz Athéné költözött be, tágason és urason. Egyéb változások is történtek a környéken. Az utca, minek bejáratánál ez az épület áll, hajdan a Szent Imre nevet viselte, aztán November 7-re keresztelték át a nagy hirtelen kommunistává vált csizmadiák, de mára visszaállították a királyfi jogait, s egyik útelágazásnál még domborművet is sikerítettek neki. Különben magam is ebben az utcában születtem, s a ház alagsorában, ahol a napvilágot megláttam, most valami pinceklub működik – ha nagyképű lennék, azt mondanám: az én emlékezetemre.
E pillangózás után térjünk vissza a könyvtárba, ahol újra „kikötőbe” ért Czegő Zoltán Az utolsó kikötőben című könyve, mely válogatott, rövid prózai írásait gyűjti egy szép fokos halomba egybe: elbeszéléseket, novellákat, tárcanovellákat, karcolatokat. S mert igen jó ez a gyűjtemény, én joggal hiszem és remélem, hogy sok kikötőbe megérkezik majd.
A székelyudvarhelyi könyves találkozóra ugyan nem áradt a tömeg, de annál értőbb közönség gyűlt össze, hogy együtt keressük – immáron sokadszor – a választ Vörösmarty Mihály izgató kérdésére: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” S ha nem is találtuk meg a végleges és visszavonhatatlan igenlő választ, abban léptünk egyet közösen előre, hogy megállapítsuk: a könyvek nélkül bizonyosan sehová nem jutott volna a világ. S ebben a nagy-nagy általánosításban ott vannak Czegő Zoltán könyvei is, mik számban már a húszat közelítik: versek, novellák, elbeszélések, publicisztikai írások, regények. Mert igencsak sokhúrú, sokoldalú szerzőről van szó!
Mondom, ha Vörösmarty Mihály kérdésére nem is találtunk egyértelmű és végleges választ, legalább megfaggattuk múltunkat, jelenünket és jövőnk kilátásait is, mikre Czegő Zoltán terítékre került könyve is lázasan próbál megoldásokat, magyarázatokat találni. Ez is, a többi is, hiszen a szerző is ugyancsak otthon érezhette magát az udvarhelyiek között, akik régebbi könyveire is rákérdeztek, jelezvén, hogy nem analfabétákkal van találkozásunk. S otthon éreztem magam én is, gyermekkori cimborák, ismerősök megkorosodott arcai, de még mindig fénylő tekintetei között.
Talán elmondhattam volna, de ott elmulasztottam, hát most teszem meg, hogy Vörösmarty perzselő kérdésére a könyvtárban támadt gondolatai között ott a válasz is: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kézfogások embere (Sylvester Lajos emlékére)
Sylvester Lajossal negyvenévnyi barátság kötött össze. Ha messzire is voltunk egymástól, határok, hegyek, rendszerek és politikusok választottak el bennünket, de úgy érzem, most, hogy ő már nincs, mégis mindig tudtunk a másikról, levél jött és ment (ha nem fogták el figyelő szemek és kezek), az írásait olvastam (a Megyei Tükörben, később a Háromszékben, A Hétben).
Megismerkedésünk véletlen volt, a hetvenes évek elején egy szentgyörgyi úton elkeveredtem a színházba, ahová Veress Dani vitt be, és valami belső lépcsőn a kardos igazgatónő éppen egy színészt egzecírozott, mondván, ha nem viszi vissza a kölcsönkapott aragázt, megnézheti magát. A hangos szócsata közben félrehúzódtam, és a mellettem álló bajszos, mosolygós embertől megkérdeztem: mi az az aragáz? Nem a kérdésemre válaszolt, hanem azt mondta: te honnét jöttél? Aki nem tudta, hogy mi az aragáz, az nem lehet romániai, erdélyi. Mondtam, Szegedről, mire Sylvester Lajos kezet nyújtott, és megjegyezte, hogy már vártunk, te a Tiszatájtól jöttél, és mondta a nevemet is. Pillanatok alatt otthonossá vált a sose látott világ: egy kézfogás tette azzá. Sylvester Lajos a kézfogások embere volt, a barátságé, a barátságszövésé.
Írásait nagyon megszerettem, mert egy tájat, szűkebb hazát olyan buzgalommal és szeretettel fedezett föl számomra és biztosan az olvasói számára is, hogy mindig vele tudtam barangolni hol egy elfeledett ’48-as emlék megújításában, hol meg egy szülőföldi történeti alak megidézésben. Nekem Gábor Áron élő alakká vált az ő írásaiban, éppúgy, mint a saját ősének tekintett Sylvester János bibliafordító, akit Lajos a családja rokonságába vont írói látomásában.
Újságíró volt, az újságírásnak a legnemesebb műfajait művelte, interjút, tárcát, helytörténeti, művelődéstörténeti publicisztikát művelt roppant termékenyen és finom nyelvi leleményekkel. De az a kurzívan szedett kicsi jegyzete is a Háromszék első oldalán mindig odavonzotta szemem, mert közéleti iróniáját megtapasztalhattam írásában, néha még tán a dühét is.
Azt hiszem, hogy a Duna-delta halászatáról, a lipován emberekről ő írt legszebben és legnagyobb szorgalommal, Lajos ugyanis nagy horgász volt, és hiába aggódott érte Dóra, Anikó, Zoltán, Lajos minden évben, ha tehette, ezt a deltai világot megélte és megírta. Tudtam, hogy jó barátok között élt, és azt is, hogy valamiképpen támasza volt azoknak a fiatal íróknak, akik a hetvenes évek elején odakerültek Sepsiszentgyörgyre újságírónak, tanárnak, színházi embernek. És azt is megtapasztaltam, hogy a távolság nem csökkentette barátságát, figyelméből és jó emberi gesztusaiból gazdagon jutott nekünk is, de a rokonszenvvel látott törököknek is, akiket Beder Tibor az utazásaival kapcsolt a háromszékiekhez.
Sylvester Lajos jó barát volt, a szó legnemesebb értelmében hasznos embere a nemzetének. Hiányzik mindazoknak, akik ismerték, akik pedig nem ismerték személyesen, a Váry O. Péter által gondozott és kiadott könyveiből egy korszakra és emberére lelhetnek.
Magam nagy életajándéknak tartom, hogy ismerhettem, barátságának ajándékaival adósa vagyok.
Ilia Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos-emléknap
Halálának első évfordulóján, de a születésnapjához legközelebbi hétvégén – hiszen Sylvester Lajos alkotó és cselekvő emberként az élet erejében hitt –, 2013. június 2-án a felújított csernátoni könyvtár névadó ünnepséget tartott: helyi kezdeményezésre a falu szülöttének nevét vette fel.
A csernátoniak, elsősorban a Haszmann Pál Múzeum közössége ragaszkodott hozzá, hogy a szülőfalujához ezer szállal kötődő, Csernátonról oly sokszor írásaiban megemlékező Sylvester Lajos ilyképp hazatérhessen, és hogy otthonra is lelhessen, arra legjobb választásnak a műemlék épületben működő könyvtár bizonyult. A névadó ünnepséget követően fogalmazódott meg a helyiek igénye, hogy azontúl minden év júniusának első vasárnapján Sylvester Lajos-emléknapot tartsanak. Tavaly az 1960-as évek végének, a 70-es évek elejének szoborállító, emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket, művelődési egyesületeket alapító korszakát idézték fel Novák Csaba Zoltán történész és Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, az idei – vasárnap, június 7-én tartandó – emléknapon a historizáló Sylvester Lajosra emlékeznek. Ő volt az, aki az 1944-es Úz-völgyi harcokról elsőként dokumentumfilmet készített, a Háromszékben közölt riportsorozata „a feledékenység halmai alá szorult emlékeket ásta ki és vitte át a köztudatba”, mint a visszaemlékezéseket dokumentumriportként feldolgozó Úz-völgyi hegyomlás című könyvének utószavában megjegyezte.
És nem utolsósorban a film és a könyv indította el az Úz-völgyi történelmi kutatásokat is – erről beszélnek a Sylvester Lajos-emléknap meghívott előadói, Szabó József János hadtörténész (Dabas) és Nagy Tamás történész (Budapest). Úz-völgyi vonzatú a könyvtár pincéjének avatója is: első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből álló kiállítás nyitja a majdani tárlatok sorát. Az emlékünnepség záró eseményeként pedig a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadást mutatják be.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos-emléknap Csernátonban
Másodszor tartottak Sylvester Lajos-emléknapot Csernátonban, a 2013. június 2-án róla elnevezett községi könyvtárban. A felújított egykori István Dániel-kúriában két évvel ezelőtt határozták el a helybeliek, hogy minden június első vasárnapján megemlékeznek a szülőfalujához határtalanul ragaszkodó Sylvester Lajosra. Míg tavaly a szoborállítások témáját járták körül, tegnap a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, ugyanis elsőként ő készített dokumentumfilmet és közölt riportsorozatot a Háromszékben az 1944-es Úz-völgyi harcokról.
Az emléknap a déli harangszó után, Bölöni Dávid, Csernáton község polgármesterének ünnepi beszédével kezdődött, majd az épület homlokzatát díszítő domborműves emléktáblánál Sylvester Lajos lánya és unokája, a Bod Péter Megyei Könyvtár, Csernáton önkormányzata és a Haszmann Pál Múzeum képviselői helyezték el a kegyelet koszorúit.
A könyvtár nagytermében elsőként Szabó József János hadtörténész Ugyanarról másképpen – egy író és egy hadtörténész Úz völgye harcairól címmel vetített képes előadással emlékezett a névadóra, s arra az időszakra, amelyet közösen kutatott Sylvester Lajossal. „Az író munkássága a mítoszteremtés, az, hogy olyan szép mítoszokat teremtsen, amelyeknek az ember lelke örül. Egy nép identitásának megőrzésében a mítoszok rendkívül fontosak, és a mítoszteremtésben Sylvester Lajos remekelt” – hangsúlyozta. Nagy Tamás budapesti hadtörténész Úz-völgyi emléktöredékeim Sylvester Lajosról címmel emlékezett véget nem érő vitáikra, az együtt töltött napokra. Az előadások után felavatták a könyvtár pincéjét, ahol első és második világháborús fényképekből, képeslapokból és tárgyi emlékekből álló kiállítást nyitott meg Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus. A rendezvényen az Úz-völgyi harcok két veteránja, a 90 esztendős dr. Szőts Dániel és a 87 éves Bartha Mihály is részt vett. Az emlékünnepség záróeseményeként este a könyvtár udvarán a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik a Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumriportja alapján Váry O. Péter újságíró, lapunk munkatársa által összeállított Vérvölgy című előadást mutatták be.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos-emléknap
Úz-völgyi történelem és valóságmítosz
Vasárnap második alkalommal emlékeztek meg Sylvester Lajosról (1934–2012) szülőfalujában, a róla elnevezett községi könyvtárban. A meghitt hangulatban zajló eseményt a szervezők az Úz-völgyi tragédia köré építették, hiszen az ünnepelt életművének fontos állomása az ottani harctér népszerűsítése, kutatása és emlékhellyé emelése. A rendezvényt két veterán kortanú is megtisztelte jelenlétével.
Az emléknap az egykori István Dániel-féle kúria előtti téren kezdődött, ahol Mátis Izabella felelevenítette Sylvester Lajos életútját. A koszorúzás előtt Bölöni Dávid polgármester köszöntötte a szép számban összesereglett emlékezőket, egyben az őseink előtti főhajtás napjaként is értékelve a rendezvényt.
Fájdalmas igazság, megszépült múlt
A könyvtár nagytermében elsőként Szabó József János dabasi hadtörténész, Egy író és egy hadtörténész Úz völgye harcairól címmel tartott vetített képes előadást, amelyben nemcsak a történelmi tényeket vázolta fel, hanem személyes élményeiről és a Sylvesterhez kötődő barátságról is szólt. „Így volt, nem így volt, de igaz volt” – jelentette ki bevezetőjében, a régi barátságra emlékezve. „Életem legszebb élményeit jelentik a veteránokkal és Sylvesterrel való éjfélig tartó beszélgetések és tényfeltárások a Füsti fecske vendéglőben”, mondta Szabó.
– Az író munkássága a mítoszteremtés, az, hogy olyan szép mítoszokat teremtsen, amelyeknek az ember lelke örül. Egy nép identitásának megőrzésében a mítoszok rendkívül fontosak, és a mítoszteremtésben Sylvester Lajos remekelt. Történész nélkül nincs szavahihető történelem, író nélkül nincs népi emlékezet, de a kettő kiegészíti egymást, és mindkettő nagyon fontos. A történész másként látja, mint az író, az egyik a fájdalmas igazságot, a másik a megszépült múltat láttatja, de mindkettőben sok a tanulság” – vonta le a következtetést kettőjük közös munkájából a történész.
Érzelmes emlékek
„Nem tudományos jellegű gondolatokat osztok meg, hanem személyeseket, amelyek egy 19 éve kezdődött barátságról szólnak” – emelte ki Nagy Tamás magyarországi hadtörténész az Úz-völgyi emléktöredékeim Sylvester Lajosról címmel tartott előadása kapcsán. Első találkozásaik egyikén vitába szálltak, szinte haraggal váltak el, mesélte. „Vigyázzatok, mert az a magyarságkép, amelyet terjesztetek, túl archaikus, és nem felel meg a valóságnak” – oktatta ki akkor az írót, a realitásokra kívánva felhívni a figyelmét. A következő évben Sylvester megkövette, igazat adott neki, és ebben a gesztusban is rejlik az ő nagysága – elevenítette fel az anyaországi történész.
„Olyan embernek ismertem meg, aki nyitott volt, és ezzel kortárs értelmiségiként nyilvánult meg” – méltatta Sylvestert. Beismerte, az anyaországi magyarnak, mielőtt ítélkeznék, meg kell ismernie, hogy itt milyen magyarként élni, viszont az sem mindegy, ki vezeti be ebbe a tudásba. „Aki egy kulturális menedzser által lép be ebbe a világba, szerencsésnek mondhatja magát”.
Végül, a jelen állapotokról szólva, felhívta figyelmet a jó irányú fejlődés jeleire is, arra célozva, hogy nemcsak múltban, a jövőben is kell gondolkodni. „Aki itt él, nem veszi észre, hogy itt is sok téren jobbra fordult az élet, csak észre kell venni a lehetőségeket, azt a pluszt, ami a többnyelvűségben rejlik, amely bekapcsolja az itt élőket az európai körforgásba. Ezeket a gondolatokat Lajosnak szerettem volna elmondani, ehelyett a jelenlevőknek mondom el: úgy kell emlékezni, hogy közben előre is kell tekinteni.”
Kiállításmegnyitó, katonadalok, mítosz
Haszmann Pál nemcsak megnyitotta a csíkszentmártoni Páll Zoltán történelemtanár által első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből összeállított kiállítást, amellyel egyben a pincegalériát is felavatták, hanem szívet melengető példabeszédet is mondott. A magyar katonaember évszázadokon keresztül megmutatta a világnak, hogy mire képes, és ehhez a képhez az Úz-völgyi csata is hozzátartozik. Beismerte, e csatáról Sylvester írásainak megjelenése előtt nem volt tudomása.
Meglátása szerint az első, majd a második nagy verekedést követően jelenleg a harmadiknál tartunk, a szellemi nagy verekedésnél, mert a szabadságharcunk nem zárult még le. „Össze kell hangolni munkánkat, az örökségét összeszedni, mert napjainkra megszakadt egy ősrégi szokásrend, az ősökről való történetek családban való elmesélése, és ezt a mulasztást legalább a társadalomnak pótolnia kell!” – zárta mondandóját a csernátoni múzeum őre.
A rendezvény végén a házigazdák kürtőskaláccsal és pálinkával kínálták a vendégeket, és ekkor fújt bele Szőcs Dániel egykori páncéltörő veterán a harctérről megmaradt sípjába, Bartha Mihály aknavető egykori harcossal együtt jelt adva régi katonadalok éneklésére. A 91 éves, utolsó Úz-völgyi harcosokkal való találkozás is maradandóvá tette a felemelő eseményt.
A történelmi tények felleltározása mellett este a mítosz is megelevenedett a Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadáson. A Váry O. Péter újságíró által dramatizált és rendezett darabot a Csernátoni Férfidalkör előadásában láthattuk. Közreműködtek: Lukács Attila, Lukács Mihály, Ábri Béla, Csoboth Lehel, Mikes Alpár, Fegyver Mátyás, Sipos Sándor, Nagy-Oláh Ildikó és Gál Zsófia.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezése
A taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)
A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját:
"Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.
Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.
Pedig meg se vettem!"
Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim)
No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)
"Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!"
A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!"
Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!"
A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..."
Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.
– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.
– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.
– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:
– Maga ki?
– Én vagyok a korondi nagymama."
A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka.
(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

A szórványból is érkeznek fellépők
A csernátoni és a csernakeresztúri (Hunyad megye) néptánccsoport barátsága nem új keletű, Magyarlapád (Fehér megye) pedig több szállal kötődik Háromszékhez, 2001 óta csernátoni származású lelkésze van a falunak, a Maros-Küküllő-menti cserkészek pedig több ízben megfordultak már vidékünkön, kapcsolatuk jelenleg is élő az itteni csapatokkal. Vasárnap délután mindkét szórványtelepülés néptánccsoportja fellép az Ika-vári színpadon, ahol a helyiek mellett Felső-Háromszék és Csík több településéről is érkeznek táncos lábú gyermekek és fiatalok.
A magyar népművészet és kultúra közös kapocs, nekünk pedig, a Fehér megyei román tengerben élő négy százaléknyi magyarságnak fontos, hogy gyermekeink megismerjék Erdélyt, Székelyföldet, az itteni értékeket – mondta lapunk megkeresésére Borbándi András magyarlapádi református lelkész. Lelkipásztorként és cserkészvezetőként tesz is azért, hogy a szórványban élő gyermekek barátokat szerezzenek a tömbmagyarságban, így Háromszéken is.
A csernátoni IKA Ifjúsági Egyesület, a Sylvester Lajos Községi Könyvtár és a helyi önkormányzat szervezésében, a megyei tanács támogatásával rendezett néptánctalálkozó másik szórványmeghívottja, a csernakeresztúri néptánccsoport harmadszor lép fel a csernátoniak rendezvényén, tavaly pedig ők fogadták a háromszékieket a Hunyad Megyei Magyar Napokon. A szervezők fontosnak tartják ezeket a kapcsolatokat, barátságokat éppúgy, mint a meghívott háromszéki és csíki néptánccsoportokkal, amelyekkel vasárnap délután, az alsócsernátoni felvonulást követően az Ika váránál lépnek színpadra.
Bemelegítőként tegnap Fákó Alpár, a házigazda néptánccsoport vezetője kezdeményezésére a két éve felújított Csókás feredőhöz kirándultak, ma a Szent Anna-tó az útirány, este pedig a Bod Péter Népházban Kádár Elemér tart néptánctörténeti előadást, majd táncházzal zárják a napot. A kézműves foglalkozások házigazdája mindvégig a Csiporkázó Játszóház és a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Néptánctalálkozó Csernátonban
Tíz erdélyi néptánccsoport több száz táncosa lépett színpadra tegnap az egykori Ika-vári találkozók mintájára harmadik alkalommal megszervezett néptáncseregszemlén a felújított Ika vára alatt, a Malom feredőnél.
Az első Ika-vári találkozót 1972-ben tartották, a rendszerváltásig évente megszervezték, majd hosszú szünet után három esztendővel ezelőtt élesztették fel. A Hargita és Kovászna megyeiek mellett a szervezők a szórványban tevékenykedő néptánccsoportokat is meghívtak a Hunyad megyei Csernakeresztúrról és a Fehér megyei Magyarlapádról azzal a céllal, hogy erősítsék a tömb- és szórványmagyarság közötti kapcsolatot.
Az idei néptánctalálkozó szombat este a felsőcsernátoni Bod Péter Népházban kezdődött, ahol Kádár Elemér néprajzkutató Kis magyar néptánctörténet címmel tartott előadást. Tegnap délben – kedvcsinálóként és toborzóként – a pompás népviseletbe öltözött táncosok felvonultak Alsócsernáton központjában. Az ünnepség 15 órakor kezdődött az Ika-vári szabadtéri színpadon, ahol Bölöni Dávid polgármester köszöntötte a táncosokat és a nagyszámú közönséget, Ágoston József, a Sylvester Lajos Községi Könyvtár vezetője pedig Jókai Anna Kossuth-díjas író üzenetét olvasta fel. A csernátoni férfi dalcsoport Horthy-nótákat adott elő, majd a helyi Szakajtó és Pántlika, a csernakeresztúri hagyományőrző együttes, a csernátoni Pántlikácska, a magyarlapádi hagyományőrző együttes, a zabolai Gyöngyharmat, a gelencei Zernyealja, a csíkszentmártoni Labdarózsa, a csíkcsicsói Vadvirág és a kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttes táncosai ropták a táncot. A találkozó közös örömtánccal és a Bod Péter Népházban táncházzal ért véget.
A szemet és lelket gyönyörködtető táncok mellett Kovászna megyei kézművesek, zömében a Barabás Zsombor Háromszéki Népművészek Egyesületének tagjai – Szabó Erzsébet (Bimbi) csuhészobrász, Volloncs Mária üvegfestő, Gábor Mária bőrdíszműves, István Sándor fafaragó és Fazakas Sándor csontfaragó – mutatták be munkáikat, a gyermekeknek pedig a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület és a Csiporkázó Játszóház tagjai tartottak kézműves- és játszóházi foglalkozásokat.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Minden idők legjobb védelmi vonala
A második világháború végén, amikor még zajlottak a harcok, a szovjetek katonai szakembereket küldtek a Kárpátokba megvizsgálni: hogyan lehetséges, hogy az Árpád-vonalat sehol nem tudták áttörni? Megállapításuk – ha a történelem későbbi alakulását nem vennők figyelembe – akár büszkeséggel is tölthetne el: végkövetkeztetésük az volt ugyanis, hogy az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonala volt. Hogy ez miként valósulhatott meg, azt mutatja be Kárpáterődítés című könyvében Szabó József János hadtörténész, illetve meséli el rendkívül élvezetes előadásban könyvbemutatóin: tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban, ma este Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban.
Szabó József János legújabb könyve a 2002-ben megjelent Az Árpád-vonal, illetve a tavalyi, A Székelyföld körkörös erődítése 1940–1944 című könyveinek összegzése, több mint két évtizedes kutatómunka eredménye, melyben a történészi munkát – levéltárak, jelentések, harctéri naplók áttanulmányozása – kiegészíti az egykori szemtanúk visszaemlékezésevel. Érdekes, hogy az Árpád-vonal kutatásához éppen háromszéki indíttatással fogott hozzá, ugyanis lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumfilmjét megnézve keltette fel érdeklődését a téma. Azóta személyesen is végigjárta a Keleti-Kárpátok egész hosszán az egykori védvonalat, dokumentálta a még fellelhető védelmi rendszereket, időközben szovjet és román levéltári forrásokhoz is hozzáférhetett – mégis azt mondja, munkája nem tökéletes, továbbra is van kutatnivalója. Tegnapi, mai háromszéki tartózkodását is egykori frontharcosokkal való találkozásokra használja ki.
Hogy hogyan válhatott az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonalává, arról Szabó József János vetített képes előadásban számol be. 1939-ben, német kérésre, a Vereckei-hágóban a magyar hadvezetés megépíti a völgyzárat. Mintaként az akkor legtökéletesebbnek tartott Maginot-vonalat vették, páncéltörő tüzelőállásokkal, nagy bunkerekkel – mint utólag kiderült, teljesen felesleges volt az építkezés, hiszen a hegyi terepen amúgy sem nehézpáncélosok támadására kellett berendezkedni, ráadásul 1940 tavaszán kiderült, a Maginot-vonal sem tökéletes, a német hadsereg nem szemből, hanem ejtőernyősöknek a vonal mögötti ledobásával hátulról törte át könnyedén két helyen is a francia védelmi vonalat. A francia–olasz határon viszont, ahol már nem volt idejük a franciáknak a Maginot-vonal folytatását megépíteni, és csupán futóárkokkal összekötött kisebb bunkerek álltak rendelkezésükre, az olasz hadsereg nem tudta áttörni vonalaikat. A magyar hadvezetés a Maginot-vonal áttörése után megvizsgálta annak gyengeségét, és arra a következtetésre kellett jutniuk, amit Hárosy Teofil hadiműszaki mérnökkari ezredes már régebben közölt tanulmányaiban: csak védekezésre berendezkedve nemhogy háborút, de egy csatát sem lehet megnyerni. Így született meg a magyar találmánynak is nevezhető védvonal elképzelése: az ellenséget el kell vágni az utánpótlástól, hiszen így rendkívül sérülékennyé válik. A Vereckei-hágó völgyzárának folytatásaként a Keleti-Kárpátokban tehát a második bécsi döntés után úgy építették meg az Árpád-vonalat, hogy a járható utak műszaki zárjain nemhogy harckocsi vagy teherautó, de még egy szekér se tudjon áthatolni, a gyalogszerrel vonuló ellenséges katona viszont a hegyek oldalain igenis menjen tovább: lőszer, élelem nélkül soká úgysem bírja, könnyű prédává válik.
Az Árpád-vonal utolsó völgyzára az Ojtozi-szoros. Onnan tovább, Észak-Erdély határán – részint a terepviszonyok okán, részint mert nem mondtak le Dél-Erdély visszafoglalásáról – másféle védelmi rendszert dolgozott ki a magyar hadsereg. Székelyföld védelmére körkörös erődítési rendszert építettek meg, ennek nyomai – a harckocsiárkok, a sok helyen épen maradt bunkerek vagy az 1960-as, 70-es években a román hadsereg által felrobbantottak maradványai – ma is jól láthatóak Sepsiszentgyörgy környékén is, Előpatak felé vagy a Szotyor–Uzon–Lisznyó vonalon. A téma iránt érdeklődők mindezekről bővebben tájékozódhatnak Szabó József János könyveiből, melyek szakmunkák ugyan, mégis rendkívül olvasmányosak, a „civil” számára éppoly érthetőek, mint a szakembereknek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Antall Józsefre emlékeztek Kisborosnyón (Jeszenszky Géza Háromszéken)
Antall József-emlékfát ültetett szombat délután a kisborosnyói Székely-Magyar Történelmi Emlékparkban Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár, 1990–1994 között az Antall-kormány külügyminisztere, 1998–2002 között Magyarország washingtoni, majd 2011–2014 között norvégiai és izlandi nagykövete és felesége, Héjj Edit, Antall József (1932–1993) néhai miniszterelnök unokahúga.
A jeles vendégeket az emlékhely bejáratánál Damó Gyula ny. tanító, az emlékpark megálmodója és a nagyborosnyói Pakucs Etelka ny. tanítónő fogadta, majd a Jeszenszky házaspár egy mályvafacsemetét ültetett a rendszerváltás utáni Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke emlékére. A volt külügyminiszter köszönetét fejezte ki azért, hogy Háromszéken halála után több mint két évtizeddel is tisztelik Antall Józsefnek, a lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének emlékét, aki írásaival ma is üzen számunkra: a tizenötmillió magyar – melynek létszáma, akárcsak más népeké, csökken – csak akkor maradhat fönn a következő évszázadokban, ha a bajban össze tud tartani. Ezen múlik az erdélyi, illetve az összmagyarság jövője. „Ez a kis fa még ebben a kis faluban is emlékeztessen arra, hogy a magyaroknak milyen nagy embereik voltak” – mondotta. Az emlékparkban a kopjafák és emlékkövek mellett többek között Mikes Kelemennek, Kőrösi Csoma Sándornak, Orbán Balázsnak, Benedek Eleknek, Dávid Ferencnek, Kodály Zoltánnak, Bartók Bélának, Csutak Vilmosnak, Haszmann Pálnak és Sylvester Lajosnak ültettek eddig emlékfát. Szombat este Jeszenszky Géza részt vett az imecsfalvi falunapokon. Tegnap délelőtt a Jeszenszky házaspár a kézdivásárhelyi református templomban istentiszteleten vett részt, és Beder Imre tiszteletes felkérésére ünnepi beszédet is mondott. Az istentiszteletet követően a volt külügyminiszter Kosztándi Jenő festő- és Vetró András szobrász­művész műtermeit látogatta meg. Délután megkoszorúzta távoli rokona, Turóczi Mózes mellszobrát, majd a Bujdosó vendéglő különtermében a Turóczi nemzetség mintegy húsz tagjával találkozott. Jeszenszky Géza és felesége ma reggel utazott el.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Úz völgye, nem felejtünk
Hetven évvel ezelőtt ért véget a második világháború, sajnos hatalmas, hatvanmilliós katonai és polgári áldozattal. A magyarok vesztesége közel egymillió halott, melyből 560 ezer magyar zsidó. Természetesen, nem feledhetjük az első világháború áldozatait sem.
Augusztus 26-a mély nyomot hagyott azon családok lelkében, amelyek hozzátartozói 1944-ben, a szovjet betöréskor az Úz völgyében a legdrágábbat, életüket adták a haza védelméért. Az ő emlékükre 1994-ben impozáns emlékművet emeltek, amelyet azóta is minden évben felkeresnek az emlékezők, hozzátartozók. Idén immár a 22. alkalommal tisztelik meg a hősök emlékét jelenlétükkel a háromszékiek, csíkiak, kászoni és magyarországi barátaink. Mára nemzeti zarándokhely lett az Úz völgye, ahová mindazon városok, falvak kopjafát és keresztet állítottak, ahonnan férfijaik hadiútra tértek: Sepsiszentgyörgy, Árkos, Étfalvazoltán, Kálnok, Szentivánlaborfalva, Kisborosnyó, Gelence, Mikóújfalu, Csíkszentmárton, Csíkcsekefalva, Kászon, Sóvidék. Emlékkopját kaptak azon jeles személyek is, akik őrizték, ápolták Úz völgye szellemét, személyesen kötődtek a helyhez: Sylvester Lajos, Kovács Béla, Kajcsa András, Ilkei Albert, a Forró hadnagyok, és ide tartozik a 11. székely határőr zászlóalj katonazenekarának emlékére állított kopjafa is. Sok olyan honvéd, aki a második világháborúban itt harcolt, a tiltott időkben is minden évben augusztus 26-án felkereste e szent helyet Háromszékről – számuk ma már igen lecsökkent. Tisztelettel és szeretettel köszönjük meg azon hozzátartozók, gyermekek, testvérek, szülők, hadiözvegyek soha el nem felejthető nemes tettét, akik – amikor még az ágyúk dörögtek! – kiásták és hazavitték szeretteiket Sepsiszentgyörgyre, Árkosra, Étfalvazoltánba, Kálnokra, Olasztelekre, Bibarcfalvára és a messzi Ülkére. Pihenjenek békében, emléküket szeretettel őrizzük. Adassék tisztelet hősi emléküknek.
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Úz-völgyi zarándoklat
Több mint két évtizedre visszatekintő múltja van immár az úz-völgyi ünnepségnek: évente augusztus 26-án, az 1944-ben ezen a napon történt szovjet támadásra emlékezve, zarándokok százai, ezrei népesítik be a máskor kihalt, kirándulók által is csak ritkán látogatott Úz-völgyet. Az egykori harcosokból, a székely határőrökből évről évre kevesebben vehetnek részt az ünnepségen, de ahogy számuk fogy, úgy gyarapszik az ünneplőké: évszázados hagyományhoz híven apák fiaikra örökítik az emlékezés kötelességét.
Tradíció szerint az úz-völgyi ünnepség helyszíne a temetőkert, hol az első és második világháború számlálhatatlan hőse nyugszik. A huszonegy évvel ezelőtt, az 1944. augusztus 26-i események ötvenedik évfordulóján felavatott kőtömbös-kopjafás emlékműre még csupán kilencven, a második világháborúban elesett úz-völgyi katonahalott neve került fel, mára az azonosított hősök száma elérte a 126-ot.
Az azonosított hősök zöme jeltelen sírokban nyugszik, szerte az Úz völgyében, hiszen a harcok után legtöbbjüket ott kaparták el, ahol holttestüket megtalálták. Emlékükre az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület az elmúlt évek során fakereszteket állított a temetőben, egyformákat, jelöletleneket, katonás sorokban: ezek akár széksorok, a temetőkertet uraló hatalmas fenyőfa pedig oltára egy szabadtéri templomnak. Az emlékezők, a Háromszékről, Csíkból, Erdélyből, a Kárpát-medence minden magyarlakta részéből érkező zarándokok itt gyülekeznek a csak lelkekben felhangzó déli harangszóra, hiszen a még száz esztendeje népes közösséget számláló Úz-telepen ma a lélegző múltra csak a fűrészgyár máló alapjai, a valamikori lakóházak nyomai utalnak.
Az egykori katonai laktanyák legtöbbje üresen áll, kitört ablakaik utalnak a gondozatlanságra és gondatlanságra, abban az egy-kettőben, mely lakható, egyenruhások mozgolódnak: hogy egész évben ott tartózkodnak-e, vagy csak „véletlenül” épp augusztus 26-án kerültek oda, ők tudják. Mégis, a tiltások, az erdő-visszaszolgáltatási akadályoztatások ellenére is – Adyval szólva – „az Élet él és élni akar” – ennek jele a temetőtől alig pár lépésre a csíkszentmártoni közbirtokosság által felhúzott csinos, új épület.
Az úz-völgyi ünnepség hagyományosan egyházi szertartással kezdődik, előbb Csík népe zömének hite, a katolikus rítus szerint. Idén a protestánsok nevében a Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom beosztott lelkipásztora, Bucsi Zsolt Tamás szólalt fel, prédikációját a rómaiakhoz írt levélből vett idézetre alapozta: „Ha a gyökér szent, az ágak is azok”. A gyökér maga az emlékezet, ápolása mindannyiunk kötelessége, figyelmeztetett. Ünnepi beszédet, akárcsak az elmúlt években, Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere mondott. A magyar azzal „büszkélkedhet”, hogy bármerre lép, Isonzótól Galíciáig, Doberdotól a Donig mindenütt olyan katonatemetőkbe botlik, hol nemzete fiai nyugszanak.
A több száz katonatemető egyike az úz-völgyi, ahol nem csak az első világháború többnyire anyaországi, felvidéki hősei alusszák örök álmukat, hiszen a történelem ismétli önmagát, a hetvenegy éve ismét csatatérré változó Úz-völgyben immár a székely határőrök hősi halottjai is végső pihenőre leltek. A polgármester, ki néhány napja az Isonzó környéki megemlékezéseken vett részt, örömmel állapította meg, hogy az Úz-völgybe zarándoklók között nagyon sok a fiatal. Az öregek tehát betöltötték feladatukat, átadták az utánuk következő nemzedékeknek mindazt, ami fontos, és ez ad reménységet: a mai kor fiataljai megtanulják az igaz történelmet, és tanulnak is belőle.
Az Úz völgyét megnyugtató oázisnak nevezte, mely egyedi szellemével újabb lendületet ad a holnaphoz, s bár a felszín alatt háborog a mély, mert „egyesek nagyon vigyáznak ránk” – utalt az úton folyamatosan járőröző egyenruhásokra –, elsősorban magunkra kell vigyáznunk.
Az évek során megfogyatkozott veteránok nevében – az idei ünnepségen már csak hárman vehettek részt: Páll Sámuel, Bartha Mihály és dr. Szőts Dániel – utóbbi szólalt fel (fotó), hálát adva Istennek, hogy még egyszer elmehetett az Úz völgyébe. Az 1944. augusztus 26-i harci eseményeket röviden felelevenítve kiemelte, bár az elavult fegyverzettel felszerelt, gyengén kiképzett székely határőröknek hatalmas szovjet túlerővel kellett harcolniuk, az Úz-völgyet az ellenség csak akkor tudta elfoglalni, amikor a honvédség megkapta a visszavonulási parancsot. Hogy a szeptember 11-ig tartó harcok során a völgyet – hazájukat – védők közül hányan estek el, pontos adatok mai napig sem állnak rendelkezésünkre, mondta, az egykori bajtársaknak hát azt kívánta, nyugodjanak békében, tisztelet illesse hősi emléküket.
Az ünnepség folytatásaként Lőrinc József, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagja szavalta el Wass Albertnek az Erdélyi hitvallás című versét, a Szentivánlaborfalvi Férfikórus katonanótákat énekelt – a nagyszámú közönség tetszését vívták ki nemcsak gyönyörű dalaikkal, hanem azzal is, hogy fellépésük előtt a magukkal hozott galambokat szabadon engedték –, a Csernátoni Dalcsoport pedig előadta Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című műsorát. Záró eseményként, a Csíkszentmártoni Poszogó Fúvószenekar kísérete mellett, az emlékmű koszorúzása következett, az első koszorú elhelyezésének joga, míg élnek, a veteránokat illeti meg. A székely himnusz eléneklésével zárult ünnepség után a talán ezret is meghaladó zarándoksereg szétoszlott, sokan az első világháborús hadikápolnához látogattak még el, egy népesebb csoport Szabó József János hadtörténész vezetésével az egykori Mátyás király erődöt kereste fel, a falatozás után aztán estére ismét a csend lett úrrá az Úz völgyében, hogy jövőre ismét fogadhassa a zarándokok évről évre népesebb seregét.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

László Attila: Lelkemhez a kóruséneklés állt legközelebb
László Attila karnagyot nem valamilyen kerek évfordulóján kerestem meg a fél évszázadot felölelő visszapillantó beszélgetésre. Bár szerettem volna, hiszen több mint három évtizede az ő karnagyi beintésére figyelve fertőzött meg – egy életre – a karéneklés vírusa, de a háromszéki (és nem csak) „karnagyok karnagya” nyolcvanadik születésnapján nem jött össze a beszélgetés. Most, amikor az általa alapított kórus kerek, 35. évfordulóját ünnepli – ez alkalomból ma este 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban jubileumi hangversenyt tartanak –, be kell látnunk: a dolgok néha maguktól is alakulnak. Hiszen László Attila valójában összenőtt azokkal az együttesekkel, amelyeket szervezett, átvett vagy éppen létrehozott, összenőtt a háromszéki kórusmozgalommal, így sokkal találóbb, ha – a magunk módján – egyik „gyermeke” születésnapján köszöntjük. Nem díszes bokrétával, hanem fél évszázados munkája néhány állomásának felelevenítésével. Tanító és zenetanár
– Székelykeresztúriként hogyan kerültél Háromszékre?
–Felmenőim révén háromszéki is vagyok, egyik nagyanyám lécfalvi születésű. A tanítóképző, majd a zenepedagógiai főiskola elvégzése után, 1968-ban hívtak ide, a művelődési bizottsághoz. Daróczi Ferenc győzött meg. Akkor éppen a szentegyházi líceumban tanítottam, egy tizenhárom tagú zenekart s három kórust hagytam ott, a munkáskórus százhúsz tagú volt. De Feri akkor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelt, csodálta, hogy négy év alatt mit sikerült összehoznom, és meggyőzött, jöjjek el, mert itt nem volt zenei szakember. Lakást adtak, tárt karokkal vártak.
– Hogyan kerül egy tanítóképzőt végzett ifjú a zene közelébe, olyannyira, hogy főiskolát is végez?
– A családban is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt. Én földrajz-geológiára készültem, de közben besoroztak, tiszti iskolába akartak vinni a képző után, én viszont nem akartam katona lenni. A képzőben már kórust vezettem, zenéltünk. Kis, hétosztályos iskolákban tanítottam, zenét is, Ülkében, Vágásban, Vargyasra vittek, a pártelvtársak mindig mondták, hogy hol van szükség kórusra. Mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben Marosvásárhelyen Nagy István vezetésével nyári karmesterképzést tartottak. Két évben egymás után részt vettem, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. De már akkor családos voltam. Tartományi ösztöndíjat kaptam, 60–64-ben kijártam a zenepedagógiát Kolozsváron. Abban az évben 112-en végeztünk összesen az országban, mehettem volna Craiovára, más nagyvárosba, én a Hargita tetejét választottam. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk
– Milyen lehetőségek vártak Szentgyörgyön, mi volt a feladatod?
– Hat évig voltam az Alkotások Háza igazgatója, húsz évig a szemerjai négyes iskolában tanítottam. Azzal kezdődött, hogy a nagy múltú kórustalálkozókat újraindítottuk. Az Alkotások Háza volt a tömegkultúra, ma úgy mondanánk, a közművelődés intézménye. Hozzánk tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk, így jártam falura, a régi tanító bácsikat felkerestem, az énekeseket felkutattam, biztattam, ha nem tudnak egyebet, népdalt énekeljenek. Kérdezték, énekelhetjük-e a Pünkösdi rózsát, mondtam, igen, de nem mindegy, hogy melyiket. Szépek a nóták, ezek is a mieink, de zenei anyanyelvünk a népdalokban él.
– Milyen állapotban voltak akkoriban például az egyházi kórusok, működtek egyáltalán?
– Működtek, de titokban, templomban, temetéseken énekeltek. Az államosítás után, amikor a kántortanítóknak választani kellett, hogy vagy a katedra vagy a templom, az egyházak énekvezérek nélkül maradtak. Amikor elindultam, hogy felkutassam a kórusokat a megyében, összesen három működött: Baróton, Kézdivásárhelyen és Zágonban. Két év múlva, 1972-ben a híres zágoni kórustalálkozón már harminc kórus énekelt. De más helyen is két-három együttessel szerveztem sorra a kórustalálkozókat. Megszállottan csináltam, a lelkemhez nagyon közel állt. De nemcsak kórusokat, hanem karnagyképzést is szerveztünk, szakembereket hoztunk ide. Árkoson tartottuk a híres erdélyi karnagytalálkozókat, igaz, csak kettőt sikerült megszervezni, mert ’72-ben betiltották. A magyar karvezetők egyhetes találkozójának akkora híre ment, hogy még Kanadából is jelentkeztek. A központi pártbizottságtól, a propagandaosztálytól jöttek le, Sylvester Lajossal kettőnket fekete kocsival vittek az itteni pártbizottsághoz. Szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, fasisztának, horthystának, mindennek lehordtak. Az volt a bajuk, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Mi mondtuk, hogy a zenei anyanyelvünk nem egyforma, csak ezért szerveztük külön, ha kell, megtartjuk a románoknak is, de együtt nem lehet. Akkoriban én vezettem a bodzafordulói női kart is, két-három román kórus volt a megyében. Nem tágítottak, fel kellett oszlatni a tanfolyamot, pedig itt volt tizenkét kolozsvári, vásárhelyi professzor, Szabó Csaba, Zoltán Aladár, Jagamas János, az erdélyi zene krémje, és több mint száz karvezető egész Erdélyből.
Karmesteri pálca
– Ez idő alatt, ha jól értem, nem közvetlenül a karmesteri pálcát, hanem a mozgalom szervezésének karmesteri pálcáját használtad...
– Igen, de 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a Magyar Férfidalárdát. Folyamatosan én vezettem a nagy múltú, 1921-ben alapított együttest, tavalyig, amikor átadtam Jakab Árpádnak. Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi városokban a férfidalárdák, akkor jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség, alapítólevelében benne áll, hogy oltárt építünk a magyar dalnak. Aztán ’48-ban mindent betiltottak, elvették a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését is. Helyettük kötelezték az embereket a munkahelyen, gyárakban, szövetkezetekben, hogy a pártnak, az elvtársaknak énekeljenek. Igaz, ’56-ig még itt-ott énekeltek. Aztán csend lett. Török Sándor bácsi az ötvenéves évfordulóra összeszedte a régi tagokat, s engem keresett meg. ’72 januárjában végül megszerveztük az évfordulót. Sándor bácsi hozta írásban a kórustörténetet, azt átírtam, hogy szalonképes legyen, lefordítottam, s az ünnepségre elővették a zászlót is.
– Miért hagytad ott az Alkotások Házát?
– Ebben az időben már a nagy nemzeti fesztiválok zajlottak, kezdték ellenőrizni a repertoárt, köteleztek, hogy nyolcvan százalékban román kórusműveket, sőt, dicsőítő dalokat énekeljenek a kórusok. A szeku folyamatosan ellenőrzött. Például egy kottás kiadványban, amelyet Zoltán Aladár szerkesztett, az Összecsengő szólamokban már a spaltokat néztük, s a szolgálatos észrevette, hogy csak magyar szöveg van benne. Le kellett fordítani, de csak a magyar szöveg alá lehetett betenni a románt. Nagy cirkusz lett belőle. Király Károlyt ’72-ben menesztették, Sylvestert ’73-ban a színházhoz tették, ők mondták, hogy én maradjak, mert a közművelődésben még lehet valamit csinálni. Hát még egy évet maradtam, de nem tudtam elviselni, hogy nagy politikai rendezvényeket kellett szervezni, ott vezényelni, mozgatni az embereket, akik velem együtt utálták az egészet. S a pénzeket is megvonták, a kultúrbizottságtól kellett kunyerálni költségvetést egy-egy rendezvényre. Kérvények, beszámolók. Nagyon meguntam. Meghirdettek a négyes iskolában egy zenetanári állást, egyes fokozatom volt, megpályáztam, kineveztek, s bár Stanca elvtárs nem akart engedni, átmentem. – Közeledünk a nyolcvanas évekhez, a „mi” időnkhöz. Hogyan is alakult a Cantus Firmus?
– Jakab Erzsébet kolléganőm biztatott, s hozta is az énekeseket a tanügyi szakszervezet női karából, mert ott nem szerették. Látták, hogy a férfikórusban egyebet is énekelünk, nem csak a Partidul, Ceauşescu, Româniát. Hozták a fiatalokat, így találkoztunk először 1980. október 2-án vagy harmincan a művelődési házban, de egy évig a Dózsa György Klubban próbáltunk. ’81-ben a férfidalárda évfordulóján mutatkoztunk be, itt volt Birtalan József, s azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Szépen haladtunk ’83-ban Kolozsváron már országos harmadik díjat, ’86-ban Szebenben első díjat nyertünk, de ezeket a sikereket már sokan ismerik.
– Mennyire volt megkötve a karmester keze a nyolcvanas években?
– Nagyon figyeltek, a repertoár szempontjából ellenőrzés alatt álltam, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de legtöbbet magyarul énekeltünk. Persze, volt kötelező penzum, még román ruhába is akartak öltöztetni. Két női tagot sikerült meggyőzni. A repertoárt mindig én állítottam össze, s olyan jólesett, amikor Kelemen Antinál, Rétyen vagy máshol kitörtünk a hámból. Mulattunk is sokat, jó hangulat volt, hát emlékszel. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, az énekesek önként jöttek.
Minden megváltozik
– S akkor jönnek a kilencvenes évek, megváltozik minden...
– Végre a zenei kultúránk igazi gyökereihez nyúlhattunk, egyházi énekeket vettünk be a repertoárba, zsoltárok, dicséretek, feldolgozások. Elsődlegesen a magyar, de az egyetemes zenekultúrából válogathattunk. Néhány évig, ’95–96-ig ment is minden, aztán jött a piacgazdaság, a rohanás. Egyre kevesebb volt az idő a kultúra művelésére, főként a fiatalabbaknak. A másik, hogy az egyházak is elkezdtek szervezkedni, jobb hangú tagjainkat elcsábították. Ha úgy tetszik, „hangelszívás” történt, ami természetes dolog, de közösségünk zsugorodott, s ez lelkileg megviselt. Új közösségek jöttek létre, de a régiek kárára. Később aztán hál’ istennek, az iskolákba fiatal zenetanárok kerültek, az egyházaknál is szakemberek az együttesek élére, újjáalakultak a kórusok, volt utánpótlás. Jelenleg nagyon sok jó kórus működik a megyében. Sepsiszentgyörgy mára egyértelműen kórusnagyhatalommá vált. Erdély-szinten mindenképpen. A sok jó kórus mellett nemzetközileg elismert kamarakórusaink vannak.
– Apropó, mint a műkedvelő kórusok vezetője, soha nem merült fel benned, hogy irigyeld a többnyire zenetanárokból álló „fél profi” kamarakórusokat, például a Vox Humanát?
– Soha, hát Szilágyi Zsoltékat annak idején én is biztattam, hogy álljanak össze énekelni, én írtam az első cikket a fellépésükről. Eszembe sem jutott, hogy rivalizáljunk. Ti, szakmátok folytán más színvonalat képviseltek, mi a jó értelemben vett műkedvelők vagyunk, jó hangú, de zenei képzettség nélküli emberek állnak össze énekelni. Ide azért jönnek, hogy közösségben legyenek, ahol a zene által lelkileg, érzelmileg kapnak többet, mint máshol. Ha volt némi hiányérzetem, amit meg is jegyeztem, az arról szólt, hogy a kamarakórusok repertoárjukban kissé háttérbe szorították a magyar zenei kultúrát. Megélni a zenei anyanyelvet
–Kevesen tudják, hogy zeneszerző is vagy...
– Zenét írtam, mert sokszor nem volt, amit énekelnünk, be voltunk zárva. Az ember hozzáfogott, harmonizált, verseket zenésített meg. Például Farkas Árpád Hároszéki piros párisát. De inkább hobbiszinten, belső indíttatásból és kényszerből, nem tanultam zeneszerzést, inkább dalokat írtam, amelyeket átültettem kórusra.
– Hogyan összegeznéd közel fél évszázados, a körülmények folytán hullámzó karnagyi pályádat?
– Én szolgálatnak veszem, a közösségek zenei nevelése érdekében. Ez volt elültetve belém már a tanítóképzőben, Mátyás Feri bácsi megtanította, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. S ez a megélés állandó közösségeket kíván, ahova mentem, mindig összehozta a embereket.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyv az Úz-völgyi csatákról
Mit kerestek ott tizenévesen, milyen hazát védtek?
Múlt csütörtökön Kisgyörgy Tamás, a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó igazgatója Baróton is bemutatta az általa szerkesztett, T1224 Úz völgye 1944.augusztus 2.– szeptember 19. című könyvet. Az eseményen a Keleti- Kárpátokban 71 évvel ezelőtt lezajlott harcok két szereplője is részt vett: Páll Sámuel és Boér Imre. Jelenleg mindketten 90 évesek, akkor 19 évesek voltak.
Kisgyörgy úgy fogalmazott, az Úz-völgyi harcokról ez idáig megjelent könyvekben kevés szó esett azokról, akik valójában a résztvevői, első vonalbeli szereplői voltak a történteknek: azokról a kiskatonákról, akiket nagyon fiatalon küldtek ki a frontra, hogy egy lehetetlen küldetést teljesítsenek.
„Vannak könyvek, melyek tovább írják önmagukat” – idézte a szerkesztő a néhai Sylvester Lajos szavait, ugyanis egy történelmi esemény kapcsán mindig előkerülnek újabb és újabb dokumentumok, vallomások. Így történt ez esetben is: a szerkesztő édesapjának naplóját, az Úz völgyében 1944-ben történtek hiteles dokumentumát további fotók, beszámolók egészítik ki a könyv bővített, átdolgozott és olvasmányosabbá tett újabb kiadásában.
– A könyv főhajtás a honvédek előtt, ennek szántam, nem hadtörténeti munkának – összegezte Kisgyörgy Tamás.
Samu bácsi elmondta: azóta is töpreng azon, mit keresett tizenévesen az Úz völgyében, milyen hazát védett ő ott a teljesen alkalmatlan felszereléssel, a hatalmas túlerővel szemben. Mikor odaértek, 1944 augusztusában, két hétig tulajdonképpen nyaraltak – vallotta be, a pokol augusztus 26-án reggel kezdődött.
– Kilenc óra tájt egy orosz tank jelent meg a völgyben. Parancsot kaptunk, hogy nyissunk tüzet rá, ám a golyók mind leperegtek róla. Aztán a tank is lőtt: az állásunk feletti sziklát találta el, a törmelék hullni kezdett, nekünk pedig visszakozni kellett – idézte fel a csata kezdeteit.
Nem telt bele egy óra, fütyülve, énekelve, lövöldözve megjelent az orosz gyalogság is. A honvédeknek ellent kellett állniuk.
– Na, akkor már volt halott, sebesült, minden – mondta elhalkulva Samu bácsi.
A visszavonulás során Görgényüvegcsűrnél esett fogságba, innen gyalog Brassóig vitték gyűjtőtáborba. Életét az mentette meg, hogy kővel egy levelet ki tudott dobni a kerítésen. Az szüleihez került, és még idejében meleg ruhát tudtak vinni neki, hiszen szibériai tél várt rá ötven fokos hidegével.
A veterán katona is úgy vélte, érdemes kézbe venni a könyvet, annak értékét a benne levő fényképek is emelik.
– Legalább gyermekeinknek, unokáinknak megmarad, hogy mi is voltunk, tudni fogják mik történtek, miket tettünk akkor – zárta visszaemlékezését.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Kitüntették a Háromszéket (A Kós Károly-díjak átadása Nagyváradon)
Szombaton Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) átadta a Kós Károly-díjakat, amelyekkel– meghatározásuk szerint – „azokat a közéleti személyiségeket tüntetik ki, akik az elmúlt években kiemelkedően hozzájárultak az erdélyi magyarság autonómiaharcához”. A 2005-ben létrehozott, de eddig egyetlenegyszer kiosztott kitüntetést 2013-ban négyen vehették át: Király Károly volt szenátor, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, és post mortem értékelték néhai Birtalan Ákos parlamenti képviselő tevékenységét. Ezúttal két szerkesztőség munkáját jutalmazta az EMNT: a Kossuth rádió Határok nélkül műsora alkotóiét és a Háromszék szerkesztőségéét. A díj átadására Nagyváradon Tőkés László parlamenti képviselő újévi fogadásán került sor.
Az elmúlt esztendő értékelésének és az elkövetkező év kihívásai számbavételének jegyében zajlott az az ünnepség, amelynek a Partiumi Keresztény Egyetem adott otthont, és amelyet előbb püspökként, majd EP-képviselőként Tőkés László hívott életre és rendez meg minden január második szombatján. Megfogalmazása szerint célja összefogni a váradi egyházi, művelődési és közéletet, együtt köszönteni az új évet. Az idei rendezvény több volt jókívánságok tolmácsolásánál, feladatok meghatározásánál, az EMNT díjakkal, kitüntetésekkel értékelte az általa arra érdemesnek tartottak munkáját. Sándor Lajos református lelkész rövid köszöntőjét János evangéliumának 34–35. versére építette, az „eljövendő aratás”, munkálkodás fontosságára hívta fel a figyelmet, arra, hogy mindenkinek megvan a szerepe, feladata, és csak az együttműködés, a közös tevékenység hozhat igazi eredményt. Tőkés László ünnepi beszédében számba vette az elmúlt esztendő legfontosabb momentumait, mindazt, ami szűkebb és tágabb világunkban történt. Válaszként a jelképeink ellen indított hadjáratra közös zászlóbontást kezdeményezett, annak továbbvitelét, akár a lángot, hiszen mint fogalmazott, a zászló a szabadságot, az igazságot, a jogosságot, a demokráciát, a teljes értékű emberi életet jelképezi, ezért fontos megvédeni. 
„A szabadságért, igazságért való küzdelem megtermi gyümölcsét, meghozza eredményét. Ha valamiért, ezért érdemes dolgozni és harcolni. Meg kell védenünk európai és keresztény értékeinket a migránsok inváziójával szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat a túlerővel szemben. Ki kell vívnunk autonómiánkat. Erdély megérdemli, hogy rendületlenül folytassuk érte a küzdelmet” – fogalmazott Tőkés László. Sokak szívébe visszaköltözött a félelem, de nem szabad apátiába esnünk, folytatni kell a szabadságunkért vívott harcot, hogy a ’89-ben jobbra fordult és azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, sem a jó Istenen nem kérhetjük számon, sem mások rovására nem írhatjuk azt, ami velünk történik – hangsúlyozta Tőkés László. A kitüntetések sorát A közjó szolgálatában díj átadása nyitotta, a nagyváradi Szent László Egyesület képviselői vették át, elsősorban a váradi magyarságért kifejtett tevékenységükért, a nagy sikerű Szent László Napok megszervezéséért.
ós Károly-díjat kapott a megszűnéssel fenyegetett közkedvelt rádióműsor, a Határok nélkül. Borbély Zsolt Attila méltatásában kiemelte: „Elévülhetetlen érdeme a kitüntetett rádióműsornak, hogy a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről, úgy, mintha még mindig egy határon belül élne minden Kárpát-medencei magyar. A hiteles és pártatlan tájékoztatással az egyes magyar szervezetek autonómiaküzdelmének valósághű bemutatásával kivívta magának a közönség szeretetét és a szakmai tekintélyt.” Mint fogalmazott, az EMNT minden magyar felelős minden magyarért Szabó Dezső-i elv mentén szerkesztett minőségi műsorainak elismeréseként tünteti ki a Határok nélkül munkaközösséget. A díjat Moszkovics János, a maroknyi szerkesztőség vezetője vette át, de jelen voltak többen erdélyi tudósítóik és budapesti munkatársaik közül is. A Háromszék szerkesztőség munkásságát Toró T. Tibor méltatta: „Mai átpolitizált világunkban, amikor a politikai szekértáborok kibékíthetetlennek látszó szembenállása határozza meg a közbeszédet, amikor idegen érdekeket szolgáló, jelképeinket harsányan védő, de közben a házat, hazát könnyen áruba bocsátó népvezérek mindent meg akarnak vásárolni vagy ellenőrzésük alá hajtani, akkor kiveszőben lévő és éppen ezért védendő állatfajtához hasonlatos egy szabad és elvhű kisközösség. A Háromszék szerkesztősége ilyen, szakmailag igényes, bátor, következetes, elvei értékei mellett szükségben is kitartó, konok emberek csoportja” – fogalmazott. Kitért arra is „mitől lett más a Háromszék, mint a többi, a kommunista pártsajtó romjain felépült médiatermék”. Meglátása szerint ebben szerepe volt elődjének is, a Megyei Tükörnek, mely „az ahogy lehet és a lehet, mert kell korlátai között Erdély egyik legbátrabb szellemi műhelye volt”, és melynek kisugárzása messze túljutott a régión, Erdély minden pontján ismerték, olvasták, de a ’89 utáni alapító szerkesztőknek is, akik „elsőként ismerték fel, hogy az igazi sajtó nem lehet a politika cselédje, és az újjászerveződő, majd folyamatosan megújuló csapat ehhez az elvhez következetesen ragaszkodott. Nem engedte sem megvásárolni, sem politikailag, gazdaságilag eltiporni magát, és így lett a Háromszékből az elmúlt negyedszázad alatt a meg nem alkuvás, az okos értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, egyszóval a sajtószabadság szimbóluma.” Külön kitért a korábbi főszerkesztő, Farkas Árpád és a meghatározó publicisták munkásságára (Farcádi Botond főszerkesztő köszönőbeszédében Simó Erzsébet és Sylvester Lajos emlékére ajánlotta fel a díjat), „az ő érdemük az is, hogy látó szemmel és értő lélekkel maguk köré gyűjtöttek iskolateremtő módon újabb és újabb újságíró nemzedékeket”. „A Háromszék szerkesztősége a székelyföldi autonómiatörekvések igazi szócsöve és egyben hátországa is. Pártok, politikai szekértáborok felett, elkötelezetten, önzetlenül teszik a dolgukat. Talpalatnyi szilárd terület képlékeny világunkban, amire építeni lehet. Tükröt tartanak a politikusok, közéleti emberek elé, hogy lássák, ha letértek az autonómia és a szabadság felé vezető útról, és akik segítenek konstruktív kritikáikkal visszatérni rá. Akikre számítani lehet a jó ügyekben. Akikre büszkék lehetünk, akikre büszkék is vagyunk. Azt gondolom, hogy a Kós Károly-díj nem kerülhetett volna méltóbb kezekbe, mint a Háromszékébe” – zárta méltatását Toró T. Tibor.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csernátoni himnusznap
Csernátonban nem kell kivárni az „akadémiai negyedórát” egy kulturális esemény kezdéséhez: a közönség időben és nagy számban gyűl össze. Így történt ez pénteken, a magyar kultúra napján is a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban Alsócsernáton kismonográfiájának könyvbemutatóján, melyet meglepetéskiállítás is követett.
A könyvtár szó szoros értelmében zsúfolásig megtelt termében Nagy Balázs, a Háromszék Vármegye Kiadó által indított, Székelyföld településeinek bemutatását céljául kitűző sorozat szerkesztője ismertette az eddig megjelent köteteket. Elmondta, vállalkozásuk merész, eleinte nem is nagyon hittek benne, hiszen nem sok településen történtek szakszerű kutatások, kevés a lappangó kézirat is, mégis belevágtak, mert szükségesnek látták. A sorozatot Háromszék honismereti bibliográfiájával indították, aztán a falumonográfiák sorát – bár nem ajánlott az ilyen jellegű, tudományos igényű munkákat egyetlen szerzőre bízni, hiszen manapság kevés polihisztor terem – Pozsony Ferenc Zabolát bemutató kötetével kezdték, majd Egyed Ákos ugyancsak szülőfaluját, Bodost ismertető kötete következett. A sort – immár több szakember közreműködésével – Mikóújfalu és Dálnok folytatta, hatodikként pedig most Alsócsernáton kismonográfiája. A sorozat másik szerkesztője, Tóth Szabolcs arról beszélt, hogyan jött létre a kötet, bemutatta a szerzőket és tanulmányaik rövid kivonatát. A könyvbemutatón jelen lévő szerzők közül Székely Zsolt régész szólalt fel elsőnek, elmondva, régészeti szempontból Csernáton a legjobban kutatott község egész Háromszéken, a hozzá tartozó falvak területén Székely Zoltán 1944-ben kezdett ásatásai óta 52 települést sikerült azonosítani a kőkorszaktól a székely-magyarokig. Egyik legérdekesebb feltárás a Haszmann Pál Múzeum udvarán található lakóház, ezzel ugyanis datálni is lehet a szlávok utáni jelenlétünket a térségben. Cserey Zoltán történész hasonlóképp érdekes kiselőadást tartott az általa kutatott témáról, kiemelve azonban, hogy az 1849. utáni időszakkal kevés történész foglalkozik, ezért hiányosak is az ilyenszerű falumonográfiák. Ő maga a székely határőrség időszakának (1764– 1849) polgári és katonai igazgatását dolgozta fel, a téma kapcsán számos érdekességről beszélt, többek között arról, hogyan „kapott polgárjogot” Csernátonban a krumplitermesztés, vagy hogy kevésen múlott, hogy a vármegye székházát Csernátonban építsék fel, és ne Sepsiszentgyörgyön.
Csáki Árpád egyháztörténész az alsócsernátoni református egyház levéltárának feldolgozása révén három tanulmány szerzőjévé is vált: a református egyházközség történetét, a református templom építéstörténetét – ennek ismertetése kapcsán megjegyezte, bár nagyon gazdag az egyházi levéltár, a templomtörténettel korábban foglalkozók egyike sem kutatta azt, így téves adatok kerültek be a korábbi szakleírásokba – és Kovács Sámuel egykori református lelkésznek az 1830-as nagy tűzvészről írott emlékiratát dolgozta fel.
Haszmann Pál, a kötetben a falu kúriáit bemutató tanulmány szerzője kiemelte, a település értékeinek csupán szikrányi részét sikerült feldolgozni: egyrészt, mert nincs olyan dolgozat, amelyhez ne lehessen még hozzáadni, másrészt, mert számos téma vár még feldolgozásra, a gazdálkodás például, vagy az emberi emlékezetben szunnyadó értékek. Vagy családok történetének feldolgozása, hiszen „történelmünk családok történetéből tevődik össze” – mondta. Gyűjteni, amit még lehet, figyelmeztetett Haszmann Pál, hiszen még mindig rengeteg lehetőség van a kezünkben, és „nemzettudatunkat, jövőnket ezekkel a könyvekkel alapozzuk meg”. És mert a magyar kultúra napja himnuszunk születésnapja, az est házigazdája, Ágoston József könyvtárvezető javaslatára nemzeti imánk eléneklésével zárult a könyvbemutató. A meglepetéskiállításon, az épület pincegalériájában meg Réti Zoltán helybeli faragó bemutatta a tizenkét stációról készített fatáblasorozatát: úgy gondolta, mielőtt alkotásai Nyíregyházára kerülnek, meg kell adnia a lehetőséget falusfeleinek alkotásai megismerésére.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Telt ház a könyvtárban
Elkészült Alsócsernáton kismonográfiája
Péntek este a csernátoni Sylvester Lajos Községi Könyvtárban mutatták be a Székelyföld települései sorozat hatodik tanulmánykötetét, Alsócsernáton kismonográfiáját.
A termet zsúfoltságig megtöltő érdeklődőket Ágoston József könyvtáros, az est házigazdája köszöntötte, majd a jelen lévő szerkesztők, illetve szerzők ismertették a kiadványt. Nagy Balázs helytörténész a Székelyföld települései kismonográfia-sorozat születéséről beszélt, Tóth Szabolcs helytörténész a tanulmánykötet létrejöttéről, szerkezetéről és a szerzőkről szólt, dr. Székely Zsolt régész azt hangsúlyozta, régészeti szempontból Csernáton a környék legjobban kutatott községe, míg Cserei Zoltán történész a múzeumalapító idős Haszmann Pál és Sylvester Lajos érdemeit emelte ki, mondván, „ügybuzgalmuk nélkül a község nem lenne ott, ahol van”.
Csáki Árpád egyháztörténész alapos kutatómunkája során egyebek között egy elírást/tévedést is leleplezett: az 1830-as tűzvészt Orbán Balázs 1836-ra datálta. Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus abbéli reményének adott hangot, hogy a monográfiának lesz folytatása, hiszen „a könyvben nincs olyan dolgozat, amelyhez ne lehetne még hozzáírni”.
Daczó H. Barna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ne dicsérjetek, szerény ember voltam életemben
Ezekkel a szavakkal hárította a méltatást dr. Szőts Dániel, aki január 31-én töltötte be 91. évét, és akit tegnap a Háromszéki Vitézi Rend is felköszöntött. Dani bácsi élete nyitott könyv, hogy mi mindent tett közösségéért, a magyarságért általában, közismert. És hogy életével, tetteivel kiérdemelte a megbecsülést – vitathatatlan. Amit tegnap, a Kelemen Tibor törzskapitány által kezdeményezett bensőséges kis ünnepségen magáról elmondott, annak bizonysága: Dani bácsi a kilencvenkettőbe lépve sem tagadhatja meg önmagát, elveit.
– Elismerem, az úz-völgyi emlékművet én kezdeményeztem, de mellém állott Sylvester Lajos, és neki köszönhetjük, hogy ma zarándokhellyé vált az úz-völgyi katonatemető, mondta Dani bácsi. Elismerem, 1983-ban én találtam ki a Vártemplom tövében a mikós diákok emlékkopjáinak állítását, ma már nyolcvan van belőlük. Elismerem, a Mikó másfél százados évfordulóján az iskola udvarán az emlékmű állítását én kezdeményeztem, de nem az én érdemem, hogy áll, azt a mikóujfalusiak ajándékozták, és Urszuly Samu egykori úz-völgyi frontharcos faragta ki ingyen. Mindig kaptam becsületes segítőket magam mellé, és ezt köszönöm a Jóistennek. Összeírtam a második világháború sepsiszentgyörgyi áldozatainak névsorát, azt odaadtam Albert Álmos néhai polgármesterünknek, ebből született aztán a belvárosi református templom udvarán az emlékmű. Ezekre vagyok büszke, de még inkább arra, hogy a magyar hadseregben tűzkeresztséget kaptam, hogy a magyar hazáért megsebesültem. Köszönöm, hogy a Jóisten megsegített, ami fontos volna még, hogy a vitézi rend egyesüljön, nekem ez volna egyetlen vágyam, mert egységben az erő, és ez vonatkozik minden szempontból ránk, magyarokra is, ha azt akarjuk hogy fennmaradjunk. Akad-e, ki meghallgassa Dani bácsit?
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 10-I SZÁMÁBÓL
Ha már amúgy is sorozatokról beszéltünk, vegyünk szemügyre egy eltérő jellegűt is, mégpedig azét a művészét, aki az egy személyhez köthető alkotások mennyiségének rekordere volt ezen a tárlaton. Cseh Gusztáv Hatvan főember és Jeles házak című rézkarc sorozatairól van szó, amelyek a címlapokkal együtt 61-61 nyomattal állítanak emléket nemzeti Pantheonunk példamutató alakjainak, illetve a történelem zivataraival ma még dacoló vagy éppen a régen porrá lett kultúrtörténeti jelentőségű építményeinknek. Az emlékezés asztala és az Önarckép Kafkával különálló grafikai lapok; mindkettő a szerző bravúros tollrajz-technikájának ikonikus darabjai. Guszti – akinek halk szavú édesapja id. Cseh Gusztáv, a Képzőművészeti Főiskola írásművészet tanára volt, és a betűk, a kalligráfia szeretetére engem is oktatott –, a tudatosan meglendülő vonalak világát már kisgyermekként jól ismerte, így korán megteremtette szellemi tartalommal átszőtt rajzkultúrájának összetéveszthetetlen jellemvonásait. S mihelyt a testet öltött forma parádéja a zenitre ért, csupán a tartalom elmélyítése nyújthatta számára a továbblépés valódi zálogát. A történelem mámorító aromája pedig, amely bűvkörébe vonta észrevétlenül, nemzeti fogantatású vallomásokat hívott életre portré- és műemléksorozatainak míves képtereiben.
Cseh igen szoros baráti kapcsolatot ápolt Gergely István elismert kolozsvári szobrászművésszel. Kettőjük világszemléletének lényegi azonossága, valamint műtermeik közvetlen szomszédsága motiválhatta Gergelyt is a hasonló tradíciókban gyökerező alkotások megálmodására. (A seregszemlén tizenhat hollófekete domborműve sorakozott a falakon: Ady Endre, Benedek Elek, Báthory István, Bethlen Gábor stb.). Végső soron így ölthettek alakot művelődéstörténetünk zászlóvivőinek hitelesen dokumentált, síkban és plasztikában is kivitelezett képmásciklusai. (Meglehet, talán épp akkoriban kezdett csírázni bennem is egy hasonló szándék – ami viszont csak évtizedekkel később valósult meg –, hogy a piktúra legnagyobbjainak állítsak emléket, ezúttal szélesebb értelmezésben, európai kitekintéssel, vászonra megfestve, miként azt nemrégiben a Nagymesterek című, reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnokát felidéző kötetemben meg is tettem).
Cseh Gusztival és Gergely Pistával sűrűn bejártuk Székelyföld szép emlékhelyeit; ilyenkor többnyire Alsócsernátonban horgonyoztunk le a Haszmann család múzeumértékű néprajzi gyűjteménnyel hívogató, vendégszeretetéről elhíresült birtokán. Ott, ahol ma a szelek cibálta óriásfenyők alatt Gusztinak cserzett kopjafa állít emléket immár örökkön tartó vándorútján; Gergely Pistának pedig saját keze munkája, a székely kultúrhistória neves szülöttjét, Bod Pétert ábrázoló szobra, amellyel az 1973-ban hivatalosan is kapunyitó Csernátoni Múzeumot, valamint a becses szülöttről elnevezett Közművelődési Egyesületet ajándékozta meg.
Nyári alkotótáborok már akkor hívogattak művészeket szép számmal Erdély-szerte.
Talán a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban működő volt a legismertebb mindahány közül. De szép pillanatok emlékeztetnek a Sepsiszentgyörgytől alig három kilométernyire meghúzódó Árkos településen eltöltött napokra is, báró Szentkereszty Béla romantikus környezetben bujkáló, csónakázótóval, hidakkal, ligetekkel tarkított kastélyának idilli hangulatokat sugalmazó egykori birtokán. Plugor Sándor festőművész (becenevén: PöSö) – akinek jó néhány remekbe szabott munkájával a budavári seregszemlén is találkozhattunk (Olvasó, Illyés Gyula illusztráció, Szilágyi Domokos emlékére, Önarckép stb.) – maga is jelen volt több alkalommal Árkoson. Festő létére eminens rajzolóként és illusztrátorként is tekintettünk rá; jellemzően fekete alapú fehér érrendszerekben lüktető rajzai, olykor barokkosan, máskor puritán dallamvonalak szűkszavúságával elbeszélve, igen népszerűek lettek.
Árkosra érkezésünk után, még pár napig Plugor, Gergely, Cseh és jómagam is, a környékkel való ismerkedés közepette önfeledten „kortyolgattuk” a szellemlazító perceket – ahelyett, hogy verejtékes munkával ütöttük volna agyon a kacérkodó helybéli romantikát. Így aztán igencsak váratlanul ért, amikor Sylvester Lajos, a Sepsiszentgyörgyi Színház egykori színigazgatója, akkoriban a Művelődési Bizottság vezetője telefonon, némi aggodalommal a hangjában közölte: Nagy Ferdinánd, a megyei pártbizottság első embere egy órán belül látogatást kíván tenni a táborban, hogy bizonyságot nyerjen, miféle remekműveket hoztak létre a meginvitált mesterek. Persze bemutatható művek nem léteztek. Egyetlenegy sem. Legalábbis akkor még nem. A két fekete gépjármű pedig máris gördült befelé az egykor lópatákhoz szokott, békebeli időket megélt gyöngykavicsos ösvényszalagon.
Nem tehettünk mást: fogadnunk kellett az érkezőt. Méghozzá ott, ahol a kastély egyik szárnya alatt tisztes vinotéka húzódott meg, amely a téli hónapok mezőgazdasági konferenciáinak időszakában sokak kedvelt tartózkodási helye volt. Ominózus találkozásunkkor Gergely Pista, mihelyt mód nyílt rá, nyomban helyet foglalt Nagy Ferdinánd szomszédságában, a biztonsági legények pedig – borpince ide, borpince oda – (tán bizalom hiányában?) a magukkal hozott italosüvegeket helyezték el a terebélyes tölgyfaasztalon. S még mielőtt bármiféle diskurzus kezdetét vehette volna, Gergely határozott szókimondásával, eltaposhatatlan igazságérzetével, esélyt sem adva bárkinek a közbeszólásra, magával ragadón kezdte ecsetelni a Miklóssy Gábortól hallott teóriát, ami a „fejben” történő alkotás szükségességét helyezi mindenekkel szemben előtérbe. Ami közismerten arról szólt, hogy minél teljesebb művet szándékozunk létrehozni, annál elmélyültebben, időt sem kímélve érleljük bensőnkben az összerakható, apró részleteket. Eszerint tehát: azért nem láthatók még a művek, mert most készülnek. Mármint: mibennünk. Az elmélet újszerűségének meglepetése, úgy tűnt, váratlanul érte, és szíven is ütötte az első titkárt, aki ez irányú tájékozatlanságát palástolandó, már szóba se hozta a remélt látványképeket. Aztán jött még egy fagyott mosoly, még egy hűvös pohár bor, és további eredményes elmélyülést kívánva sietősen asztalt bontott, távozásra szánva el magát. Miközben a gépkocsi mélyfeketéje elnyelte testes sziluettjét, az egyik „közalkalmazott” még visszaröppent, az asztalról begyűjtötte az alig használt, kiváló párlattal töltött boros flaskókat, majd példás rendet hagyva maga után, csapattársaival tovaszállt.
Árkossy István
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Levélféle túlra, Sylvester Lajosnak
Kedves Lajos!
Sokat beszélgettünk, sok mindenről – és nem eleget. Mert vannak kérdéseim. Szeretném tudni, hogy mi volt számodra a legfontosabb. Életpályád kanyarjai iskolák, színház, szerkesztőségek, a művelődés házai körül vezettek.
Neveznek Téged írónak, újságírónak, közírónak, drámaírónak, színházigazgatónak, dokumentumfilm-rendezőnek, és legalább ennyire indokoltan szerepelhetne ezekben a felsorolásokban a tanár, a kultúra mindenese és felelőse, intézmények alapítója. A politikában akkor is jelen voltál, ha ezzel könnyű volt kihívni magad ellen a felsőbb hatalom haragját, és akkor is, amikor szíved és eszed szerint vállaltál közösségi képviseletet.
Szóval: mi volt számodra a fontosabb?
Nem az írás, nem. Az újságíró, a közíró számára az írás elsődlegesen nem önkifejezés, nem belső motiváció kérdése. Még akkor sem az, ha tudjuk, annak, aki írásra adja a fejét, rendelkeznie kell megfelelő mesterségbeli tudással, tehetséggel, szorgalommal, kreativitással. Az újságíró, a közíró nem benső, hanem külső hangokra figyel, a jelzések közösségétől érkeznek. Érkeznek akkor is, ha a világ feje tetejére állított, ha a közösségben a természetes kommunikáció akadozik vagy tiltás alá kerül. Számodra, vélem, a közösség hangja volt a legfontosabb. Egy hang, amelyet közvetített feléd táj és ember, amelyet kihallottál a történelemből, amely feltört, felbuzogott, felsejlett mindegyre, amelyet semmilyen rendszer nem tudott teljesen elfojtani. Pedig olykor nagyon nagyok akarták nagyon, de nagyon. De Te hallottad, és utat engedtél a hangnak – még akkor is, ha úgy tűnt, senki más nem hallotta körülötted. Vetted az üzenetet. Könyveid, filmjeid mind ezekre rezonáló válaszüzenetek. A közösség érdekében elindított nemes üzenetek. Nem beszélek esztétikáról, művészi értékekről – persze megtehetném, mert ott vannak műveidben. De hiszem, hogy számodra az esztétika onnan és annyira létezik, amennyire az üzenet formailag ezt megköveteli. Írtál szinte minden műfajban, írtál glosszát, színikritikát, könyvrecenziót, tanulmányt, egyfelvonásos és egész estés színházi darabot, összeállítottál színházi műsorokat – de mindenekelőtt riportot. Amikor az élet szólalt meg általad. Riportjaidban felderítettél, ábrázoltál és – általánosítottál. A riportban benne van a szerző, állást foglal, értékel és üzen.
A közbeszéd teszi a közírót. Közbeszéd, vagyis amiről beszélni kell. Nem szembeállítva az irodalmi nyelvvel, de a költőivel mégis. Nem kitalálni kell a lényeget, hanem meglátni. Te egész életedben közbeszéltél. Azt mondtad-írtad-képviselted, ami a közösségednek fontos.
Hihetetlen érzéked volt ehhez. És tehetséged. Amit megláttál, észrevettél, felismertél a körülötted kavargó világban, arra mindig megadtad a személyes válaszodat, lett légyen az szobor, emlékmű, előadás, írásmű, közösségi találkozó – és a sor folytatható. Ez a műfajtalanság, illetve sokműfajúság meggyőződésem szerint azok sajátja, akik felelősséggel és optimizmussal élik életüket. A bizakodás jelent reményt, hitet, jóhiszeműséget.
Volt bukfenc az életedben, nem is egy. Amikor a hatalom állított csapdát. Amikor meg akartak törni, példát statuálni. Ilyenkor is tetted azt, amit hited szerint tenned kellett. Amit az elhivatottság diktált. Mert egyvalamit nem tudtak elvenni tőled, kioltani benned: a közösség iránti felelősséget. Ezt szolgáltad minden betűddel, minden szoborral, minden megszólalásoddal.
És persze tehetséggel. Nem véletlenül hagytam ezt a végére. A tehetséges ember induláskor kapott egy életre szóló esélyt, amellyel élete végéig kedvére sáfárkodhat. El is tékozolhatja, fel is erősítheti. A tehetség – kapott kincs. Rendelkeztél a kifejezésmódok tehetségével mindazon műfajokban, amelyeket már idéztem, amelyekben jegyez Téged közösségünk. De ez másodlagos, mert a tehetség potencialitás. Kapott lehetőség, amellyel tudni kell élni. Ehhez kell a kitartás, a következetesség, a tántoríthatatlanság. Erő és képesség ahhoz, hogy le ne térítsenek a választott útról. Hogy meg ne félemlítsenek, ne roggyanjon meg a térded akkor sem, ha megannyi intő példa mutatja, mire képes a hatalom. Kedves Lajos,
ezekről szerettem volna Veled elbeszélgetni. Valahogy soha nem sikerült, mindig valami nagyon fontos és sürgős eseményről vagy szövegről kellett beszélnünk – mert kellett. A lényeges meg elmaradt. Ahogy az lenni szokott.
Bízom abban, hogy mint annyiszor, most is szót értünk, mai dilemmámban nem mondasz ellent nekem. Amit eleve szépen megköszön Néked
Bodó Barna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katonanótától hangos Ikaváralja
Hagyományteremtő szándékkal tartották tegnap Csernátonban, az Ika-vár alatti szabadtéri színpadon az első Székelyföldi huszár- és katonanóta-találkozót. A rendezvény sikerének a folytatásra kell ösztönöznie a szervezőket: hiszen nemcsak a fellépő tizennégy dalkör és két tánccsoport, illetve a zenészek nézték-hallgatták egymást, hanem sok falubeli is kiruccant az Ikaváraljához, és a távolabbról érkezők autói is folyamatosan rótták a hétköznapokon nem túl forgalmas felsőcsernátoni főutcát. Az igazi siker mércéje a sok és sűrű taps mellett az is, hogy a csupán a nagy tömegeket megmozgató rendezvényeken részt vevő jelvényárus fontosnak tartotta itt is megjelenni.
A két részre osztott találkozó a déli harangszókor Alsócsernáton központjában, a hősök emlékművénél kezdődött a székely zászló felvonásával. Bölöni Dávid polgármester köszöntője után Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke, a rendezvény védnöke szólt az egybegyűltekhez, kiemelve, nem véletlen az, hogy az első ilyen jellegű találkozót Csernáton szervezte meg: Kézdiszék élen járt a huszármozgalom felélesztésében, az első hagyományőrző huszáralakulat Kézdivásárhelyen jött létre az 1990-es évek elején, Háromszék első huszárszobrát Torján állították, az első huszártoborzó is Kézdivásárhelyről indult. A találkozó létrejöttében vállalt szerepükért elismerését fejezte ki Bölöni Dávid csernátoni polgármesternek, Ágoston József csernátoni művelődésszervezőnek és Kelemen Alpárnak, a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör vezetőjének, a huszárok egyik vezérelvével méltatva munkájukat: győzni csak merészséggel lehet.
Takács Lajos tiszteletes és Kedves Tibor plébános áldását követően megkoszorúzták a hősök emlékművét, majd az egybegyűlt férfikórusok – közel négyszázan – énekelték el a magyar és székely himnuszt. Délután négy órától az Ikaváraljánál kezdődött a dalostalálkozó, köszöntőjében Szőcs László esperes azt kívánta, váljon hagyománnyá, ivódjon be ereinkbe, hogy mindenkoron megmutathassuk, itt akarunk élni. A színpadon elsőként a házigazdák Pakó András Férfidalcsoportja lépett fel, majd egymást követték a Székelyföldi férfidalárdák, időnként táncos betétekkel is gazdagítva a műsort, mely zárásként három közösen elénekelt nótával ért véget.
„Semmi különlegeset nem csináltunk, csak Sylvester Lajos, Szabó József János hadtörténész és mások üzenetét meghallgatva igyekeztünk a múltból a jövőbe egy lépést tenni” – mondta érdeklődésünkre Ágoston József. „Hiszen minden Székelyföldi faluban ott vannak a szép emlékművek, de mint itt, Csernátonban is, moszatosak-mohásak, a ’48-as, az első és második világháború áldozatainak ráfaragott nevei a kopottságtól alig olvashatóak, virág március 15-én és jó esetben még halottak napján kerül talapzatukra: felejtjük emléküket, holott hősök voltak, védték a hazát, illő hát, hogy minden alkalmat megragadva fejet hajtsunk emlékük előtt. És ha nincs külön alkalom, hát teremtünk: ez az egyik oka, amiért a huszár- és katonanóta-találkozó létrejött” – magyarázza Ágoston József. „De nem mellékes az sem, hogy ezeket a dalokat – a regrutabálok megszűntével – egyre kevesebben és egyre ritkábban énekelik, pedig zenei kincsünk részei. Nemzeti kultúránk átörökítése, hagyományaink őrzése viszont kötelességünk” – fogalmazott Ágoston József.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisbacon nagy kincsei (2.)
Közösen, kalákában
A Kisbacon Magyarhermány felé vezető útjának csücskében elhelyezkedő feredő összefogás eredményeként született meg 2013-ban. A kaláka- és közösségépítő táborokat elindító Ars Topia Egyesület önkénteseihez csatlakoztak a kisbaconi fiatalok, támogatást nyújtott a közbirtokosság és a környékbeli vállalatok, több gazda telke tulajdonjogáról mondott le, hogy a beruházás megvalósulhasson, a falu gazdasszonyai pedig a munkálkodók számára biztosították a mindennapi betevőt. Az elvégzett munkával elégedett volt a magyarországi egyesület vezetője, Herczeg Ágnes is, aki az átadási ünnepségen úgy fogalmazott: Benedek Elek szellemisége munkálkodik a táj lakóiban.
Igaza lehetett, mert az elmúlt években a kisbaconiak nagyon megszerették feredőjüket, s nemcsak használják, de karbantartásáért is hajlandóak tenni. Tavasz végén kitakarítják a forrás környékét, megújítják a tél erejének magukat megadó részeit, s előkészítik a nyárra. Bővített mondatban, általánosító jelzőkkel könnyen leírható, mivel is jár a feredő fenntartása, de a valóságban jelentős erőfeszítést igényel: volt rá példa, hogy harmincnál több önkéntesnek jelentett többnapos munkát. A közös ügy, a látható – és élvezhető – értékteremtés felélesztette a kalákázást. Hogy viszonozzák az Ars Topia segítségét, a következő esztendőben részt vállaltak a zalánpataki feredő megépítéséből (szomorú, de Málnás volt községvezetése semmit sem tett az elkezdett munka befejezéséért, hogy teljes értékű legyen a csodás környezetben kialakított feredő és mofetta), majd otthon egymásnak és egymásért dolgoztak. Farkas Vilmos tiszteletes arról számolt be, örvendetes, hogy a ház körüli tennivalóktól a mezei munkáig mindenben segítik egymást a fiatalok. Lisztet jár a malom köve
Erdővidék egyetlen működésképes vízimalma Kisbaconban, Keresztesék tulajdonában van. Mestergerendáján a legkorábbi felirat 1714-ben arról tanúskodik, hogy a malom kilenc gazda összefogásával épült, második és harmadik felirata újjáépítéséről szól – „Építtetett Isten segedelméből 1835. esztendőben”, illetve „Építették ez házat, az malmot 1889-ben” –, azt pedig az egyik gazdától, Keresztes Domokostól tudjuk (a másik gazda testvére, Lajos), hogy 1952-ben modernizálták, serleges felvonóval és szitával szerelték fel, de szerkezete és működési elve a régi. A malmot 1963-ban kollektivizálták, jog szerinti tulajdonosainak 1992-ben sikerült árverésen visszavásárolniuk. Keresztesék szeretik a molnárkodást, ám manapság egyre kevésbé művelhetik: kenyeret kevesen sütnek, hiszen a boltban olcsón megkapható, nem kell vesződni vele, ráadásul az állatoknak sem őröltetnek, mert a legtöbb gazdálkodónak van már kalapácsmalma. Jobb lenne, ha több lenne, mégsem panaszkodnak. Az erdővidékiek mellett távolabbról, Brassóból, sőt, akad olyan is, aki Bukarestből jár őröltetni, a vámból kapott lisztet az állatokkal etetik fel, megélhetésük biztosított. És ott van még az is, hogy turisztikai látványosságként egyre inkább felkapottak lettek. A kis portára még a brit trónörökös, Károly walesi herceg, majd fia, Harry herceg is eljutott.
Lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos 2010-ben Egy igazi siculicum: a kisbaconi vízimalom című írásában örökítette meg e neves látogatást: „(…) Aztán rácsodálkozom arra a csoportképre is, amely Károly herceg malomlátogatását örökíti meg. Az ifjabbik Kálnoky hívta fel az angol királyi család figyelmét erre az ipartörténeti csodára, aki nagy létszámú sleppjével együtt – magas ember lévén – meghajolt a malomház alacsonyabb emberekre szabott és ácsolt gerendázata előtt. Meghajolt az ipartörténeti kuriózum előtt is. Adományozott is eme kulturális csoda további üzemeltetésére azzal a feltétellel, hogy az összeget a malom további működésére fordítsák. Ehhez nem kellett nagy biztatás, a molnár a malomházban külön felhívta a figyelmemet arra, melyik hajtószíjat vásárolták abból az adományból. Mert a vászonalapú vagy műanyag összetételű hajtószíj nem bőr, tehát nem eredeti, és nem szíj, hanem valami bőrpótló műanyag. Mindezt vendéglátóm olyan természetes egyszerűséggel adja elő, nem kerül transzba, feltételezem, hogy ő is, Etelka néni (Keresztes Lajos édesanyja – szerk. megj.) is egyenrangú félként társalgott a magas rangú vendéggel meg az őt kísérő csapattal. Akárcsak egy népmesében, ahol János a királlyal parolázik.” A helyzet azóta sem változott: Keresztesék jó, dolgos molnárok, s jó vendéglátók, akikhez érdemes betérni szemlélődni, régi és új világról történeteket hallgatni – élmény Kisbacon egyik értékének közvetlen közelében lenni.
Az új kisbaconi íz
Keresztesék nemcsak molnárként vagy botcsinálta idegenvezetői munkájukból élnek, hanem sajtot is készítenek. Állatot régóta tartanak, ám manapság az nem olyan gazdaságos, mint lennie kellene, hát kicsikét továbbléptek. A család legfiatalabb tagja, Bíborka, vagy ahogy a faluban mindenki ismeri, Bibi volt az, aki egy táborból, ahova azért ment, hogy szövőszék felállításában segédkezzen, azzal jött haza: meg kellene próbálniuk a sajtkészítést, mert olyan finomat, mint ott, még nem evett, s úgy tűnik, nem olyan nagy ördöngösség. Hát, kicsit sem volt egyszerű a mesterség kitanulása, több évig kísérletezgettek kisebb-nagyobb sikerrel, amíg nemcsak ehető, de finom is lett a sajt. Állatállományuk csak két fejőstehénből és két borjúból áll, naponta 25–30 liter tejet fejnek, amiből megközelítőleg három kiló sajt készíthető. Nem sok ez, de legalább elfogy: kérik a szomszédok, és kerül belőle Barótra is. Olyan keletje van, ha valaki nem szól időben, nem is biztos, hogy kap belőle. A siker ellenére Keresztesék mégsem gondolnak bővítésre, ipari szintű termelésre. Okfejtésük szerint azért nem, mert a több állat több gonddal is jár; nem lenne elég már a ház tövében legelőnek bérelt terület, talán már nem is tudná a feldolgozást egy személy végezni, s nem utolsósorban a hivatalos ügyintézés is megszaporodna. Az pedig nagyon nem lenne jó, mert másra is kell az idő! Bibi nagymamájával együtt sokat sző. Az, hogy menyire szeretik, mennyire közel áll hozzájuk ez a régi mesterség, szemmel látható. Két évig vállalták, hogy maguk termesztik a kendert (éber őreink és egyéb hivatalosságok többször is ellenőrizték, nem a vadabbik fajta nő-e az orruk előtt), s maguk készítették el a fonalat is. Hogy jól dolgoztak, lemérhetjük a kezük alól kikerülő darabok szépségén, igényességén. Ha a kisbaconiak értéktárukat bővítik, ki ne hagyják, feltétlenül vegyék számba dolgos asszonyaik és lányaik eme újrateremtett foglalatosságát, szép hagyományát is!
Díszíti ünnepünk
Az elmúlt húsz esztendőben új szokás terjedt el Kisbaconban: az asszonyok és lányok húsvétkor közösen írnak tojást. Ezért a „felelős” a nagybaconi születésű Zsigmond Ibolya, aki a Gyimesekből származó nagynénjétől tanulta el a fogásokat, majd adta tovább az érdeklődőknek. Zsigmond Ibolya 1992-ben jött férjhez, s előbb csak saját kedvtelésére kezdett munkába, de hamar megjelentek az első tanulni vágyók is. Az első esztendőkben csak nála, otthon folyt a tanítás, de aztán Farkas Erzsébet tiszteletes asszony bátorítására 1998-ban megszervezték az első írott-tojás-kiállítást, székhelyüket pedig áttették a régi paplakba, amelynek kályhája köré még többen ülhettek le írókáikkal. A kisbaconi szép tojásoknak hamar híre ment, minek egyenes következményeként húsvét környékén egyre több helyre hívták, avassa be őket is e régi és szép szokás rejtelmeibe. A világháló új lehetőségeket tárt fel az érdeklődő asszony előtt, a könyvek is könnyebben beszerezhetőek lettek, így az öröklött minták, illetve saját gyűjtése mellé már távolabbi vidékek értékeit is megismerhette: ma már háromszáznál több mintából válogathatnak a feltámadás ünnepére készülők. Miként készül a kenyér
A Bodvaj Egyesület négy esztendeje találta ki A kenyér útja című, népi mesterségekre épülő, gyermekeknek és fiataloknak szóló programját. Céljuk az volt, hogy megmutassák, milyen eszközöket használtak eleink, s milyen fáradságos munkával jár a kenyér elkészítése. Az egész napos esemény reggel a falu központjában található Mesefalu táblánál kezdődik, ahol Kisbaconról hallhatnak rövid bemutatót, majd végigjárják azokat az állomásokat, amelyeket a falu határában megtermett búza is végigjár, amíg kenyérré válik. A vízimalomban megőrölik, a régi paplak udvarán kenyérsütő asszony mutatja meg, miként kell dagasztani, a tájháznál pedig a kemence behevítését tekintik meg. Amikor a kemence kimelegedett, áthozzák a kenyeres kosarakba szaggatott kenyereket, s bevetik. Amíg a kenyér sül, a mesefalu helyszíneit barangolják be: felkeresik a Benedek Elek-emlékházat, a kultúrházban meseillusztrációs és bábkiállítást tekintenek meg, és elzarándokolnak Elek apó sírjához. Visszatérve a tájházhoz, a kenyérsütő asszony kiszedi a kenyeret a kemencéből, és a gyermekek segítségével megveri. A kenyér útja a paplakon ér véget, ahol a friss kenyeret elfogyasztják.
Az elmúlt esztendőkben több száz városi gyermek volt szemtanúja ennek a csodának. Sokat jelent, folytatásra ösztönzi a szervezőket az Iskola másképp programban érkező gyermekeket elkísérő pedagógusok visszajelzése: igencsak tetszett – és ízlett! –, amit láttak és kóstoltak, élmény volt a javából a kis erdővidéki falu felkeresése. A Bodvaj Egyesület abban bízik, a jövőben erre a tevékenységükre is turizmus épülhet, ami hozzájárul fiataljaik itthon maradásához.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)