Pótolhatatlan harcost vesztett a székely ügy
Az olaszországi Dél-Tirolban sízéssel töltött vakációja alatt tragikus hirtelenséggel hunyt el szerdán Márton Zoltán, Makfalva polgármestere. Az alig 46 éves elöljáró temetésének helyszínéről és időpontjáról még nem tudni pontosat. Barátai, tisztelői állítják: távozása pótolhatatlan veszteség a székely ügy és Székelyföld számára.
Márton Zoltán családjával és néhány barátjával töltötte szabadságát Olaszországban, egy dél-tiroli síparadicsomban. Itt érte a halál szerdán a déli órákban. Értesüléseink szerint az elöljáró sízés közben csúnyán elesett, amelynek következtében leállt a szíve. A helyszínre kiszállt orvosok megpróbálták újraéleszteni, de ez csak rövid időre sikerült, Márton Zoltánt még a helyszínen halottá nyilvánították. Bár az olasz ügyészek lezárták az esetet, a halál pontos okát kiderítő orvostani szakértői vizsgálatokat a tervek szerint csütörtökön végezték el. Szerda este egy halottszállító cég autója elindult Székelyudvarhelyről Olaszországba, Márton Zoltán földi maradványaival valószínűleg vasárnap érnek haza, a szállítási költségeket egy székelyföldi szakmai szervezet fedezi.
Ki volt Márton Zoltán?
A barátainak Dönciként ismert és szólított Márton Zoltán 1968-ban született Marosvásárhelyen, a jászvásári egyetemen szerzett mérnöki oklevelet, majd házassága révén Szovátára került, ahol rövid ideig tanárként dolgozott, majd Bíró István mellé került, akinek halála után 1999-ben ő vette át a fürdővárosban működő Teleki Oktatási Központ (TOK) igazgatását, amelyet 2012-ig végzett. Virág György megyei tanácselnök idejében két évig az RMDSZ színeiben Maros Megye Tanácsának testületi tagja is volt. Időközben elvált, és a Makfalva községhez tartozó Csókfalván vásárolt egy kis kúriát, ahová kiköltözött élettársával, akivel közösen három gyermeket neveltek a Szent Ferenc Alapítvány szovátai otthonából. 2012-ben Makfalva község polgármesterévé választották, a Magyar Polgári Párt színeiben egyedüliként Maros megyében. Évek óta a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke volt, tavaly nyáron a nyárádszeredai Csíki Sándor halála után ő vette át Marosszék Székely Tanácsának vezetését.
Űr marad utána
Izsák Balázs, az SZNT elnöke gyerekkorától ismerte Márton Zoltánt, családi barátként végigkísérte egész életét. Dönci alaptermészete a rendkívüli derültség volt, erre próbálta embertársait is fordítani. Minden feladatot mosolyogva, csendesen vállalt és magabiztosan elvégzett, mindig lehetett rá számítani, többek között a tavalyelőtti makfalvi székely szekérkaraván megszervezését is rá lehetett bízni. Sosem kerülte a feladatokat és a nehézségeket, így elsőnek tűzte ki a székely zászlót is a makfalvi községházára, s habár tudatában volt annak, hogy ennek nyomán bűnvádi eljárást indíthatnak ellene, barátainak nyomatékosan, de derűsen kijelentette: sosem veszi le a lobogót, „legfeljebb bezárnak” – idézte fel Izsák Balázs, aki szerint óriási veszteség az SZNT számára Márton Zoltán halála fél évvel Csíki Sándor elhunyta után. Márton Zoltán nemcsak aktív vezetője volt a szervezetnek, hanem kezdeményezője is a 2003. évi székelyudvarhelyi fórumon.
Egyik legközelebbi munkatársának érezte Márton Zoltánt Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) egykori elnöke, ma tiszteletbeli elnöke. Szinte fiaként kezelte a tevékeny, megbízható, lelkes és felkészült fiatalembert, akit a Szülőföldön magyarul program szellemi megteremtőjének tart, és amelyet Márton Zoltán azóta is lelkiismeretesen vezetett. Megbízhatósága révén kiérdemelte azt, hogy Bíró István halála után átvehesse a szovátai TOK igazgatói tisztségét. Sokoldalúan képzett volt, minden körülmények között feltalálta magát, az autószereléstől a szervezésig bármit el tudott végezni, és lelke emberszerető volt. „Jó ember volt, ahogy a székely mondja” – összegzett Lászlóffy Pál, aki szerint szervezés terén pótolhatatlan embert veszítettek el. Márton polgármesterként is szép dolgokat valósított meg, de Lászlóffy mindig abban reménykedett, ahogy elöljárói megbízatása után Dönci visszatér az RMPSZ kötelékeibe.
Emberként és községvezetőként csupa dicsérő szavakkal illette Márton Zoltán személyét Péter Ferenc szovátai polgármester is, aki igencsak pozitív példának tartja azt, hogy egy nagyvárosi fiatalember kisvárosba, majd onnan falusi környezetbe költözött, és szerette ezt a létet. Péter Ferenc jól ismerte Márton Zoltán életét, aki a TOK vezetőjeként bizonyított és nagyszerű szervező volt. Polgármester-kollégaként sokat segítette őt új munkájában, és úgy érzi, Makfalva község „meg fogja sínyleni” Márton elvesztését.
Mindenkit megdöbbentett a halálhír
Mindig céljai voltak, és azokat követte, kitűnő, megértő, segítőkész kolléga volt, felkészült, intelligens, nagy tudású és békességre törekvő ember – így jellemezte szűkszavúan munkatársa, Vass Imre makfalvi alpolgármester az elhunytat. Az egész közösséget megdöbbentette szeretett munkatársuk és vezetőjük halálhíre – tette hozzá az alpolgármester, majd megígérte: Márton Zoltán temetésének pontos idejéről és helyéről idejében tájékoztatják a nagyközönséget a sajtó révén is.
Nemcsak a község lakosságát, hanem az egész Kis-Küküllő mentét, Maros megyét, Székelyföldet és Erdélyt, de sok magyarországi ismerősét is villámcsapásként érte a halálhír, a Székelyhon.ro oldalunkon szerda este közölt bejelentést néhány óra alatt több mint húszezren olvasták el.
„Egy embert a gátra!”
Az SZNT csütörtökön kiadott, szerkesztőségünkbe is eljuttatott nekrológjában búcsúzik Márton Zoltántól, akire „mindig lehetett számítani”: a Székely Majálist Makfalván szervezték, ugyanitt tűzték ki elsőként Marosszéken a székely zászlót, innen indult szekérkaraván a Székelyek Nagy Menetelésére, itt fogadták el elsőként Marosszéken az autonómia mellett kiálló önkormányzati határozatot, innen terjedhet el újra a székely öntudat, a székely hagyományok újjászületése. „Hirdesse a székely zászlók csúcsán fekete szalag: gyászol a Székely Nemzeti Tanács. Hirdesse, hogy új katonákat, új védelmezőket keres a székelyek szabadságának üldözött zászlaja. Olyant, aki hittel, harag nélkül, de elszántan vállalja a küzdelmet, szellemi fegyverekkel felvértezve, mint Márton Zoltán. Gyászolunk, s keresünk közben valakit. Egy embert a gátra” – áll az Izsák Balázs által aláírt dokumentumban.
A Magyar Polgári Párt saját halottjának tekinti Márton Zoltánt – áll a párt nevében kiadott, Biró Zsolt elnök által aláírt közleményben. Márton az MPP-nek a 2008-as bejegyzése óta aktív tagja volt, 2012 júniusában szerzett polgármesteri mandátumot a marosszéki Makfalván, az MPP IV. Országos Tanácsán a párt alelnökévé választották.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Tiltakoznak a civilek a készülő román adatrögzítési törvény ellen
Több romániai civil szervezet tiltakozik amiatt, hogy a román parlament új adatrögzítési törvény elfogadására készül. Szerintük a román hatóságok csak ürügyként használják a párizsi terrorcselekményeket, azért, hogy a korábban közfelháborodást keltő megfigyelési törvény újra a parlament elé kerülhessen.
A törvény szerint bármelyik hatóság felhasználhatja adataidat, anélkül, hogy tudnál róla – ezt kifogásolja az úgynevezett Nagy Testvér-törvényben Ioana Avadani az egyik civil szervezet vezetője. A párizsi terrorcselekményeket követően a román informatikai miniszter egy új adatrögzítési törvénycsomag gyors elfogadását javasolta. A civil szervezetek azt kérik, hogy az új törvény tartsa tiszteletben az emberi jogokat. „Gyakorlatilag az állam szemében mindannyian potenciális törvénysértők vagyunk, ami szerintünk elfogadhatatlan. Bármilyen hasonló törvény a magánélethez való jogunkat is sértené” – mondta a civil szervezet vezetője.
A szenátus védelmi bizottságának elnöke viszont azt mondja, hogy „nagyobb mozgásteret kell biztosítani a biztonsági erőknek". Mint fogalmazott elsősorban a névtelenül vásárolt feltöltő kártyák jelenthetnek veszélyt, mert egy nyomozás során nagyon nehéz megállapítani, ki használja az adott telefont. „Ha azt akarjuk, hogy meg tudják védeni a lakosságot a terrorista vagy informatikai támadásoktól, kell, hogy legyen egy olyan törvény, amely szélesebb mozgásteret biztosít a biztonsági erőknek” – mondta a szenátor.
Korábban Romániában három olyan adatrögzítési törvény is született, ami közfelháborodást keltett: ezek egyebek mellett előírták, hogy a távközlési cégeknek fél évig őrizniük kell az adatokat arról ki, kivel, mennyit beszélt vagy levelezett. Egy másik törvény előírta, hogy rögzíteni kell a telefonos feltöltő-kártyákat vásárolók adatait. Mindkét törvényt hatályon kívül helyezte az az alkotmánybíróság. MTI
Erdély.ma

Beszélgetés Bognár Levente aradi alpolgármesterrel
Biztosítani programjaink, oktatásunk kereteit
Bognár Leventével, aradi alpolgármesterrel, városi tanácsossal a helybeli magyar kultúra tekintetében értékeljük az elmúlt évet, vesszük számba az idei terveket, teendőket.
– Alpolgármester úr, közművelődési szempontból milyen évet zárt az aradi magyarság?
– Elsőrendű feladatunknak tekintjük, hogy a megyeközpont 16 ezer fős magyarságának kultúráját megfelelőképpen ápoljuk, identitásának megőrzése érdekében. Aradon a magyar polgár is úgy éli meg a mindennapjait, hogy nem mindegy, milyen minőségű szolgáltatásokat biztosítnak számára. E dolgokra alpolgármesterként, városi tanácsosként is megpróbálok odafigyelni, elvégezni a velük járó feladatokat. Ugyanakkor prioritás a magyar közösségnek biztosítani azokat az anyagi kereteket, amelyek az anyanyelvű kultúra ápolásához szükségesek. E munka összetettségét példázza, hogy a 23 tagú városi tanácsban Cziszter Kálmán tanácsos kollégámmal ketten képviseljük a magyarság érdekeit. Tehát az érdekükben hozott tanácsi határozatokat csak úgy lehet keresztül vinni, ha a magunk két szavazatához megszerezzük a többséghez szükséges szavazatokat is.
– Milyen kulturális programokat szerveztek az elmúlt évben?
– Voltak hagyományos programjaink, mint a március 15-ei és az október 6-i megemlékezések, ugyanakkor biztosítottuk a színházi előadásokat, de nagyon fontos volt a civilszervezetekkel való együttműködés is, programjaik támogatása révén. Emellett fontos tevékenységi területünk a megye egyetlen magyar középiskolájában, a Csiky Gergely Főgimnáziumban zajló tevékenység kereteinek a biztosítása, amit ugyancsak a városi költségvetésből tudtunk támogatni. Amellett, hogy országos szinten voltak gondok, fennakadások a diáklétszám szerinti támogatásban, vagyis nem tudtak takarítónőt alkalmazni, a feladatot végül is megoldottuk, találtunk olyan forrásokat, amelyekkel el tudtuk hárítani az akadályokat. Ahogy az elmúlt években sikerült megépítenünk az új iskolaszárnyat, nagyon fontosnak tartom, hogy tavaly a régi épület felújításához, korszerűsítéséhez és fejlesztéséhez is találtunk anyagi erőforrásokat. Célzok itt a berendezett informatikai teremre, a régi épületben kicseréltük a belső vezetékeket és az ablakokat, belülről egész osztályokat sikerült felújítani, bútorzatot is vásároltunk. Az elmúlt évben összesen 735 ezer lej értékű beruházást sikerült végrehajtanunk a Főgimnázium régi épületén. Ugyanakkor sikernek számít a mikelakai magyar óvodai csoportban tavaly beindított napközis foglalkoztatás. Ezt azonban csakis az épület átalakításával, teljes felújításával sikerült keresztülvinni. Arad-Gájban is sikerült a magyar nyelvű óvodai csoportot egy jobb épületbe költöztetni. Célunk az anyanyelvű óvodai oktatásnak is olyan kereteket biztosítani, amelyek egyrészt a szülőknek is megfelelnek, de biztosítják a magyar nyelven történő továbbtanulás feltételeit is. Az sem elhanyagolandó, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium számára sikerült szereznünk egy iskolabuszt, amivel Arad olyan kerületeiből, amelyekben nincs mód a továbbtanulásra, szállítjuk a gyermekeket az iskolába, illetve onnan haza. A Főgimnázium épületének a felújítását 2015-ben is szeretnénk folytatni, az ehhez szükséges anyagi kereteknek a biztosításával. Mindez azonban hiábavaló, ha nem tudjuk hosszú távon is biztosítani a diáklétszámot. E munkához az érdekvédelmi szövetséghez a civilszervezeteknek, a magyar lakosságnak is csatlakoznia kell. Az anyanyelvű kultúra és oktatás támogatása mellett fontosnak tartottunk odafigyelni a magyar felekezetek gondjaira is. Tavaly a római katolikus, a református, az evangélikus-lutheránus és a baptista felekezetekhez tartozó 13 aradi templom, illetve imaház javítási, felújítási munkálatait támogattunk, az anyagi lehetőségek arányában. Mivel közülük a legtöbb műemlék épület, nem mindegy, milyen állapotban vannak.
Kulturális programok, tervek
– Kitérne részletesebben a tavalyi kulturális rendezvényekre?
– A város kulturális életében való jelenlétünk nagyon fontos, hogy a többségi polgártársaink is tudjanak rólunk. Lássák, értékeljék a kulturális rendezvényeinket, amelyek az RMDSZ vagy a civilszervezeteink jóvoltából jöttek létre. Azoknak megfelelő színvonalat, illetve a hozzájuk szükséges anyagi kereteket is megteremtettük. Ez azért is fontos, mert Arad készül az Európa Kulturális Fővárosa címre. Ennek a programjában a mi anyanyelvű kultúránknak is meg kell kapnia az őt megillető helyet.
– Egy kérdés erejéig álljunk meg az aradi várnál, amiről azt közöltük, hogy a civil használatba adásáról a városvezetés megegyezett a Román Honvédelmi Minisztériummal. Ha valóban városi adminisztrációba kerül, az RMDSZ megyei szervezete illetve a magyar civilszervezetek készülnek-e egy, a várban működő, kultúránkhoz méltó programmal?
– Még tavaly kérvényeztük az Ereklyemúzeum újraindítását. Tulajdonképpen az Ereklyemúzeum számára is épült a Kultúrpalota, ahonnan azonban a Ceauşescu rezsim a gyűjteményt leköltöztette a pincébe. A rendszerváltás óta a Kultúrpalotának a múzeumi része a megyei tanács hatáskörébe került, ezért ahhoz fordultunk. Az épület azonban felújítás előtt áll. A várral kapcsolatban is felmerült, hogy ott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc számára ki kell alakítani egy teret, egy kiállítási termet…
– Ezek szerint az Ereklyemúzeum is ott kapna helyet?
– Mi jeleztük, hogy határon átnyúló európai pénzeken sikerült felújítanunk az Ereklyemúzeum anyagát, amit állandó kiállításra szánnánk. Megjegyzem: az iránt nagyon sokan érdeklődnek, hatalmas turisztikai vonzata lenne. Ahogy a Szabadság-szobrot tíz éve sikerült újra köztéren elhelyezni, abban reménykedünk, hogy az Ereklyemúzeum anyagát is sikerül majd állandó kiállítás formában bemutatni a nagyközönségnek. Mint már jeleztem, a legnagyobb gond, hogy a Kultúrpalota teljes felújításra szorul, a kiállítótermek borzasztóan leromlott állapotban vannak. Az ott működő Filharmónia a városhoz, a múzeum viszont a megyei tanácshoz tartozik. Legjobb megoldás lenne, ha közösen újítanák fel. Ameddig a várba bejuthatunk, ha nem is az egész anyagot, annak legalább egy részét ki lehetne állítani. Gyerekkoromból emlékszem, amikor a kiállított anyagnak igen nagy kulturális, turisztikai vonzata volt. E mellett a Megbékélési Parknak a felújítása, a bővítése is tovább áll, közbeszerzési procedúra miatta. Tehát a jövőben azt is ki kellene billenteni a holtpontról. Számunkra nagyon fontos lenne a Park – benne a Szabadság-szoborral – státusát levédeni, amit tulajdonképpen már el is kezdtünk. Ez európai fontosságú lenne, az Európai Megbékélési Helyek programba foglalva. Erről már Winkler Gyula és Surján László EP képviselőkkel, de Doris Packkal, az Európai Parlament megbízottjával is tárgyaltunk. Hogy Aradon is létrejöjjön egy Európai Megbékélési Hely, nem csak a helybeli magyarság, hanem a város, sőt a régiónak is az érdeke. A jelzett tervek mellett, természetesen, idén is meg kívánjuk szervezni a hagyományos programjainkat.
– Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Románia megkétszerezte haditechnika- és fegyverexportját
A román védelmi iparnak így nemcsak a 2013-ban regisztrált hullámvölgyből sikerült kikerülnie, hanem az utóbbi öt év legjobb exporteredményét érte el.
Románia megkétszerezte tavaly a haditechnika- és fegyverexportból származó bevételeit, amelyek elérték a 177 millió eurót – derült ki a Gandul című portál által kedden közölt összesítésből.
A román védelmi iparnak így nemcsak a 2013-ban regisztrált hullámvölgyből sikerült kikerülnie, hanem az utóbbi öt év legjobb exporteredményét érte el.
A román katonai felszerelést gyártó cégek legfontosabb megrendelőjévé Hollandia lépett elő, amely tavaly 74 millió euró értékben vásárolt szerkezeti elemeket részeket és fegyverzetet hadihajói számára. A román hadiipar legfontosabb külföldi partnerei sorában a második helyre csúszott vissza az Amerikai Egyesült Államok, amely tavaly 41 millió euróért vásárolt távcsöveket, különböző kaliberű kézifegyvereket, gránátokat és lőszert Romániából.
A román hadiexport megduplázódásához jelentős mértékben hozzájárultak az Izraelből, Nagy Britanniából és Törökországból érkezett megrendelések, ugyanakkor az első tíz partnerország között olyan régebbi „kliensek" is megjelentek mint Marokkó, Afganisztán, Egyiptom és Indonézia. Új piacnak számít Jordánia, Görögország és Moldova, ugyanakkor a román védelmi ipar elveszítette kereskedelmi kapcsolatait Nigériával, Svájccal, Belgiummal, Szaúd-Arábiával és Jemennel – írta a román hírportál.
MTI
Erdély.ma

Leginkább fiatalok, nők látogattak a gyergyószentmiklósi könyvtárba
Kétszer annyi nő olvas, mint férfi – legalábbis ez derült ki a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár összesítéséből, ahonnan az aktív olvasók több mint fele szépirodalmi könyveket kölcsönzött, és diákok, fiatalok látogatták leggyakrabban az intézményt. Keresztes Csongor könyvtárigazgató értékelte az elmúlt esztendőt és nyújtott betekintést az idei terveikbe.
A könyvtár aktív, 3681 látogatója körében a kortárs szerzők új könyvei hódítottak tavaly. Az intézménynek 28 278 látogatója volt, akik közel hatvanezer dokumentumot kölcsönöztek. A nemek szerinti eloszlást tekintve kiderült, hogy kétszer annyi nő olvas, mint ahány férfi, a könyvtárlátogatók nagy része ifjú, és a korosztályt tekintve a 14-25 évesek köre a leggyakoribb könyvtárlátogató. A felnőttek körében a munkahelyet tekintve leginkább értelmiségiek, pedagógusok, nyugdíjasok, háziasszonyok kölcsönöznek.
A városi könyvtár állománya az elmúlt évben is gyarapodott, 1797 kötettel van több, melyek összértéke közel 33 ezer lej. „Az állomány gyarapításának nagy részét a Nemzeti Kulturális Alaptól, illetve a Márai-program keretében kaptuk, de támogatott az EMNT, a Magyar Tudományos Akadémia, a Széchényi-könyvtár, a Kercsó Attila Irodalmi Kör és a megyei könyvtár is. Ugyanakkor költségvetési pénzből vásároltunk köteteket, illetve a könyvállomány gyarapításához magánszemélyek is hozzájárultak” – foglalta össze Keresztes Csongor. Az igazgató elmondta, selejtezésre 3818 dokumentum került, ezen könyvek nagyon megrongált állapotban voltak vagy a tartalmukat tekintve már nem aktuálisak, leginkább szakkönyvekről, informatikai szakirodalomról van szó.
Jelenleg 104 298 dokumentuma van a városi könyvtárnak, melynek 59 százaléka szépirodalom, 41 százaléka szakirodalom. A nyelv szerinti eloszlást tekintve 61 százalék magyar, 36,5 százalék román, a többi angol, francia, német nyelvű dokumentum.
Számos rendezvényt is szervezett a könyvtár, kiállításokat, könyvbemutatókat, tanfolyamokat, és ingyenes internet-hozzáférést is biztosítottak, illetve angol klubot működtettek az érdeklődőknek, emellett segítettek a fiatalok érettségire való felkészülésében is.
A felnőtt részlegen már régen működött a kölcsönzések számítógépes nyilvántartása, de januártól mind a felnőtt, mind a gyerek részlegen a kölcsönzési programmodul legfrissebb változatával követik dokumentumaik mozgását.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

„Sínen van” a magyar–román koprodukcióban készülő mozdony
Magyarországi mozdonygyártásra hamarosan létrejövő magyar–román vegyes vállalat alapításáról írt alá dokumentumot Horváth László, a magyar LAC Holding elnök-vezérigazgatója és Ionel Ghiţă, a román Softronic mozdonygyár vezérigazgatója kedden a CER Hungary megrendelésére Romániában gyártott Transmontana mozdony átadása alkalmából tartott sajtótájékoztatón, Budapesten.
Glattfelder Béla, a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) államtitkára elmondta: a kormány és a tárca minden, jogilag lehetséges és indokolt eszközzel támogatja a magyarországi mozdonygyártás beindítását. Hozzátette: ettől azt remélik, hogy rövid távon 50, hosszú távon 250 új munkahely jön létre, és lehetőséget ad magasan kvalifikált szakemberek foglalkoztatására, a hazai beszállítói arány fokozatos, jelentős bővülésére.
Amint arról beszámoltunk, a magyarországi mozdonygyártás indításáról a felek még december közepén írtak alá szándéknyilatkozatot. A tervek szerint 51 százalékban Softronic és 49 százalékban LAC Holding tulajdonában lévő vegyes vállalatot hoznak létre, 2015 végére felépül az új magyarországi gyár, 2016-ban pedig az első, közös gyártású mozdony is elkészül. Az első évben 2-3 mozdonyt értékesítenének, az azt követő években a termelés akár évi több tucat mozdonyra is felfuthat, több száz alkalmazottnak adva munkát.
Horváth László akkor azt mondta, hogy a LAC Holdinghoz tartozó CER vasúti áruszállító cég mozdonyt vásárolt a Softronictól, ennek kapcsán alakult ki üzleti kapcsolat közöttük. Arra számítanak, hogy a mozdonyok iránt a kelet-európai piacon, illetve Észak-Afrikában jelentős érdeklődés lenne, éppen ezért a jelenlegi 15, illetve 25 kilovolt feszültség alatt közlekedő járműveket 3 kilovolt rendszerre is alkalmassá teszik, így a cseh, a szlovák és a lengyel vasutakon is közlekedhetnek.
Horváth szerint a jó minőségű, kedvező árfekvésű vontatójárművekre igen nagy kereslet mutatkozik. Míg jelenleg mintegy 4-4,5 millió dollárért lehet vásárolni 4 tengelyes mozdonyokat, addig a Softronic minden igényt kielégítő 6 tengelyes gépei jóval olcsóbban elérhetőek. A tervezett mozdony értékesítési ára előreláthatóan 2,5-3 millió dollár körül fog mozogni.
A craiovai Softronic magán-vasúttársaság 15 éve működik Romániában; mozdonyfelújítással, és a Transmontana, főleg áruszállításra használt mozdony gyártásával foglalkozik. A LAC Holding 1996-ban jött létre zártkörű alapítással; több ágazatot képvisel, köztük a vasúti áruszállításban érdekelt.
Krónika (Kolozsvár)

Berde Mózsa itthon
Az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harc jeles alakjának emlékévébe léptünk. Laborfalva nagy szülöttjére, Berde Mózsára (1815–1893) emlékeztet lapunk ez évi falinaptára is. Berde Mózsát a székely katonaság választotta meg népképviseleti országgyűlési követének, részt vett a kolozsvári országgyűlés jobbágyfelszabadítási törvénytervezetének összeállításában, s küzdelme eredményeként a képviselőház kimondta a határőrrendszer megszüntetését. Kormánybiztosként résztvevője volt az Agyagfalvi Nemzeti Gyűlésnek, szervezője Háromszék önvédelmi harcának, jótevője egyházának.
Barangolás a bölcsőhelyen
Egymást követik a rohanó gépkocsik a Laborfalvát átszelő nemzetközi úton. Rohan a nagyvilág, pereg az egyre gyorsuló jelen, s mi ebben a zajban keressük Berde Mózsa emlékét. Segítségül hívtuk életrajzíróit, néhai Benczédi Gergely unitárius főgimnáziumi tanárt, Jakab Eleket, a maiak közül pedig Egyed Ákost.
A kicsi Mózsa szülei, Berde Mózes és Márkos Krisztina a laborfalvi szájhagyomány szerint az unitárius templom mögötti régi temetőrészen pihennek, sírhalmukat tumba, a régiek nevén haskő, fedi. Tavasz keltével védelemre szorul. Az apa idős fejjel állt be a szabadságharcba. A gyerek Mózsa hétévesen ment a falusi iskolába, húszéves korában küldik szülei a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba (az intézmény ma az ő nevét viseli). Gyermekként és serdülőként volt alkalma, hogy megismerje, lelkileg is kötődjön szülőfalujához. Nyáron hozzászokott a munkás vakációkhoz, szülei takarékosságra nevelték: tudnia kellett, hogy csak a munka hozhat eredményt, csak dolgozva lehet javakat teremteni. Kilenc évig szívta magába a tudományt, s lelkébe a neves gimnázium szellemét. Családja székely nemes volt, oklevelüket a nagy református fejedelem, Bethlen Gábor adta „harci szolgálataik elismeréseként.” Két évszázad távlatából nem könnyű feladat Berde emlékét keresni szülőfalujában. Egykori lakóháza helyére a Sükösd család emelt új házat, ennek a családnak kell megköszönni az egykori régi Berde-udvarházról készített fényképfelvételt is. Az új ház előtt néhány éve még állt a két régi eredeti kapuláb, mára már csak Berde Mózsa cserefája maradt.
„Koránál fogva még láthatta az alatta játszadozó kicsi Mózsát. Mi úgy tartjuk, hogy olyan háromszáz éves lehet ez a fa – tájékoztatott 2008-ban az ott lakó Sükösd Gábor. – Ez a hely a Labor völgyétől fel a Seethal-tagig és ki egészen a Magyarok útja kanyarulatáig – mind Berde-birtok volt. Ők adták el a Bedőknek, s tőlük mi vásároltuk meg. Amikor a régi házat bontottuk, megtaláltuk azt a rejtekhelyet, ahol Berde a kincseit tartotta. Itt, az udvaron található még egy kőből rakott kút. Egy háromszögű kőre, lenn a kőrakatban, az 1837-es esztendő van bevésve, és egy W betű, lehet, hogy a kőfaragó monogramja” – mesélte e sorok írójának az azóta elhunyt Sükösd Gábor falutudós. Tőle tudjuk az anekdotává szentesült Berde Mózsa-történetet, miszerint egy nyári napon lovasfogatával bekocsikázott dolgait intézni Brassóba. Mikor hazajött, összegyűjtette udvarnépét, akiknek azt mondta: No ezt tegyétek ti meg, két kiflivel mejártam Brassót! Berde Mózsa emlékét keresve az egykori funduson Sükösdné Szőcs Erzsébet fogadott, aki elmondta: az emlékfát menteni-gyógyítani, nyesni kellene, az említett eredeti kapuláb pedig a vízvezeték lefektetésének lett az áldozata.
Berde Lenke és első unokatestvére, Kóródi Sándor (229. szám) segítségével összeállítottuk a jelenlegi szentivánlaborfalvi Berdék névsorát, akik közül néhány család Uzonban és Sepsiszentgyörgyön él. Családtörténeti adatok szerint a ma élő laborfalvi Berdék Berde Mózsa első unokatestvérének, a főiskolai tanár Berde Áronnak (1819–1891) lehetnek a leszármazottai. Hihető, mert ezen a falurészen, Laborfalva északi felében állt Berde Mózsa udvarháza, körülötte mind Berde nevű családok laktak s laknak ma is. Itt, a Kicsivíz utca 329. szám alatt állt a tudós-tanár Berde Áron kúriája. Innen egy dobásnyira nyílik a Berde utca, ahol ma is Berdék élnek. Élő tehát ma is, de számában apadó a laborfalvi Berdék nemzetsége.
A forradalom forgatagában
Berdét képességei, nem utolsósorban egyfajta aszketizmussal társuló szigora és mértéktartása miatt választotta fia, Daniel Gábor tanítójául báró Daniel Elek unitárius főgondnok. Egyházához és a valláshoz való ragaszkodását édesanyja famíliájának is köszönhette, amelyből az egyház egykori jeles püspöke, Szentiványi Márkos Dániel is származott.
Berde kolozsvári ügyvédként, jogászként mint katonacsalád sarja került a forradalom forgatagába. Agyagfalva után Háromszéken egyike az önvédelem megszervezőinek. A Sepsiszentgyörgyön székelő Kormányzó Hivatal, az ún. Berde–Horváth-féle Bizottmány vezetője, s kormánybiztosi minőségében is példátlan bizonyítékát adta a hazafiúi szolgálatnak.
„Az önvédelmi harc társadalmi-politikai hátterének kialakítója volt. Az egységfront érdekében küzdő Berde Mózsa révén Háromszéken csak azután válhatott teljessé a haladó erők szövetsége, összefogása a külső ellenség ellen, miután a szabadelvű nemesség csatlakozott e szövetséghez. Ez pedig Berde Mózes politikájának gyümölcse volt” – írja Egyed Ákos. 1848 tavaszán a katonarend követévé választották Háromszéken, mint katonaivadék, élvezte a katonarend bizalmát, szerették benne a nemes embert, a katonafiút. Ő élesztette újra az akkori nép- és falugyűléseket. Egyed Ákos szerint „a nemesség Háromszéken csak egy személyre volt hajlandó hallgatni: ez a személy Berde Mózsa volt!” Politikai bölcsessége abban állt, hogy látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell, ebben segítette a háromszékieket. Törekvéseit, eredményeit Orbán Balázs is méltatta. Berde Mózsa már Agyagfalván találkozott Gábor Áronnal, s itthon közösen tárgyaltak a lőszer- és ágyúgyártásról, megbízta Szacsvait, hogy szervezze meg a puskaporgyártást, s ekképpen szökkent szárba a székely hadiipar. Forradalmi tevékenysége eléggé ismert, most inkább „bűnhődéséről” szólunk, ugyanis a Habsburg-hatalom halálbüntetést rótt ki rá, melyet később várfogságra változtattak. A négyesztendei súlyos várfogság a josefstadti börtönben megviselte, s az isteni gondviselésnek tudható be, hogy megmenekült a haláltól. A Kincses városban és a laborfalvi birtokon pihente ki börtönéveit. Csak a kiegyezés után volt alkalma folytatni jogászi tevékenységét. 1872 után Sepsi- és Miklósvár-szék országgyűlési képviselőjének választották Sepsiszentgyörgyön. Ekkor huzamos ideig újra szeretett Háromszékjének volt a lakója. Ebből az időből Kádár Lajos korabeli laborfalvi tanító és rokona, Berde Ferenc adatai alapján Kiss Sándor akkori laborfalvi unitárius lelkész közölt adatokat.
A Berde-cipó
Illő, hogy röviden szóljunk „a legnagyobb jótevő” egyházi tevékenységéről. 1845-ben beválasztották az unitárius egyházi főtanácsba, a forradalom előestéjén az egyház jogtanácsosa volt. Fukar természetéről szóló szájhagyományok ellenére nemcsak egyházának volt jótevője, hanem egy sor korabeli közületnek, intézménynek, köztük az Erdélyi Múzeum, EKE, EGE, Székely Nemzeti Múzeum, Kézdivásárhelyi Erzsébet Leányárvaház és Szentkereszti Stefánia Menház, amelyeket pénzadományokkal segített. Végrendeletében jelentős vagyonát az unitárius egyházra hagyományozta. Hagyatékának felhasználásával épült fel a háromszéki származású neves műépítész, Pákéi Pakey Lajos tervei alapján a kolozsvári Unitárius Gimnázium, majd 1914-ben a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium új épülete. Birtokainak jövedelméből a kolozsvári, tordai és székelykeresztúri iskolák diákjainak naponta egy-egy ingyencipót juttattak. Ez volt az a bizonyos híres Berde-cipó, melyet diákok nemzedékei, szegény sorsú és arra érdemes tanulók vehettek igénybe. Berde előrehaladott kora okozta, hogy elborult elmével hunyt el életének 78. évében 1893. szeptember 22-én egy budapesti magánklinikán. Kívánsága szerint a Házsongárdi temetőben, földije, az unitárius Bölöni Farkas Sándor sírja mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén a háromszéki származású unitárius püspök, a kilyéni Ferencz József mondott gyászbeszédet. Az unitárius egyház 1901-ben mellszobrot állított Berde Mózsának a Kolozsvári Unitárius Kollégium épületében. Margó Ede (1872–1946) budapesti szobrász alkotása. Háromszéken nincs emlékszobra.
Emlékezete Berde nem feledkezett meg szülőfaluja iskolájáról sem, amely a rendszerváltás utáni időktől az ő nevét viseli. Támogatta a laborfalvi unitárius eklézsiát, amiért az utókor, de a jelenkor is hálás. A laborfalvi unitárius templomban és az iskola falán emléktábla őrzi emlékét. A bécsi döntés előestéjén Szentiványi Gábor (1888–1950) jogász, közgazdász, Háromszék vármegye főispánja, állíttatott emléktáblát a laborfalvi unitárius templomban ezzel a felirattal:
E község hallhatatlan szülöttje
a legnagyobb unitárius jótevő
laborfalvi Berde Mózsa
emlékére Dr. Szentiványi Gábor 1939
1993. október 30-án, néhai Szalad Sándor iskolaigazgató idején, a szentivánlaborfalvi iskola felvette a Berde Mózsa nevét, s az egykori unitárius felekezeti iskola épületének falára elhelyezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész Berdét ábrázoló bronz domborművét. Jeles szülöttjére halálának 120. évfordulója alkalmával is emlékezett a szülőfalu, a helybeli unitárius egyházközség 2013 novemberében. Ekkor állítottak Berde-emlékkopját a laborfalvi unitárius templom előterébe (Bálint Zoltán alkotása).
– Születésnapjához közeledve mi is ünnepi istentiszteleten emlékezünk Berde Mózsára – tájékoztatott Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész –, s ez alkalommal szeretnénk átadni a szentivánlaborfalvi iskolában berendezett Berde-emlékszoba szomszédságába tervezett állandó jellegű falutörténeti kiállítást. Berde, mint a forradalmi események szervezője és aktív résztvevője megszámlálhatatlan alkalommal fordult meg Sepsiszentgyörgyön, örömmel-reménységgel fogadott személyisége volt a városnak. Éppen ezért lapunk úgy gondolja, hogy az egykori szabadságharcosok utódai, akik ma Háromszék székely-magyar közösségét alkotják, megye- és városvezetésünk, az unitárius egyház és helybeli egyházközség egy Berde-mellszoborral tudna méltó módon tisztelegni az önvédelmi harc jeles személyisége előtt születésének 200. évfordulója alkalmával.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az élet kérdéseire válaszol az önkéntes élmény
Tizenegy külföldi fiatalból alakult meg idén a székelykeresztúri Erdélyi Ifjúsági Egyesület önkéntescsapata. A kisváros vendégei egyebek közt a csillagászat, az újságírás vagy az óvodai oktatás terén fejtik ki önkéntes munkájukat, bővítve tudás- és élménytárukat. Vallják, a szolgálat során egyfajta körforgás alakul ki: segítenek valakinek, és őket is segítik a fejlődésben.
A külföldi fiatalok ittlétét ERASMUS+ program Európai Önkéntes Szolgálat nevű alprogramja teszi lehetővé, az Európai Bizottság által finanszírozott program pedig 17 és 30 év közöttieknek nyújt egyedi lehetőséget arra, hogy nyelveket tanuljanak, önmagukat fejlesszék. A székelykeresztúri Erdélyi Ifjúsági Egyesület tavaly ősszel másodszor pályázott önkéntesek fogadására, ezúttal is színes közösség alakult ki. Törökországból, Örményországból, Szlovéniából, Portugáliából, Magyarországról, Németországból, Grúziából és Olaszországból is érkeztek fiatalok, akik több hónapig együtt lakva végzik kiválasztott projektjüket Udvarhelyszéken.
„Korábban csak a vámpírok és a cigányok jutottak eszembe, ha valaki Romániát említette” – mondta el portálunknak a Grúziából származó Mkrtich Shakhdinarian. Mikónak nem Erdély volt az első választása, azonban itt fényképészettel és filmkészítéssel foglalkozhat önkéntesként, így végül Székelykeresztúrra esett a választása. Nagyon érdekes volt számára megismerni az erdélyi arcokat és szokásokat, különlegesen szépnek találja a faragott székely kapukat. Törökországból érkezett Neslinur Turan, elsősorban azért, hogy fejlessze magyar-nyelvtudását. Erdélyi projektje az újrahasznosításhoz kötődik: német önkéntestársával, Annicával együtt kreatív újrahasznosítási ötleteket tanítanak iskolákban és otthoni műhelyükben. Csillagászattal foglalkozik Péter Dániel, aki Miskolcról érkezett Székelykeresztúrra. Dani távcső segítségével osztja meg a csillagászat titkait iskolásoknak, például különböző műhelyfoglalkozások alatt az égboltot tanulmányozzák. Mint kiderült, Dani még sosem járt Erdélyben, így a keresztúri önkéntességet látta tökéletes alkalomnak arra, hogy megismerje.
„Nem volt semmilyen előképem Romániáról, féltem, hogy csalódni fogok, ha bármilyen elvárást is megfogalmazok. Azonban tetszik, szeretem az itteni kultúrát, a hagyományokat, főként a népviseletet” – magyarázta Ani Karapetyan, aki Örményországból jött Erdélybe. Bevallotta, csak az újságíráshoz kötődő projektje miatt választotta Székelykeresztúrt, sosem képzelte el Romániát úti célként. Az örmény lány nem bánta meg, hogy három munkahelyét és rohanó életét hagyta maga mögött, önkéntessége alatt rengeteg ideje jutott olvasásra, tanulásra és ismerkedésre, így személyes fejlődése folyamatosan ível fölfelé a Keresztúron töltött ideje alatt.
„Otthoni ismerőseim azt mondták, ne várjam el, hogy segítőkészek legyenek az itteniek. Nem volt igazuk, nagyon kedvesek az emberek, barátságuk Portugáliára emlékeztet” – mondta a portugál Maria João Castro. Maria az egyesület szóvivőjeként tevékenykedik Székelykeresztúron, török társával együtt filmesteket, élő könyvtárat szerveztek, valamint angol társalgóklubot vezetnek az iskolákban. Eddigi tapasztalatai teljesen megváltoztatták véleményét Romániáról.
Mivel a fiatalok mind különböző kultúrákat képviselnek, gyakran születnek vicces jelenetek, például elfelejtik, hogy saját anyanyelvükön beszélnek, vagy félreértenek bizonyos angol kifejezéseket. Olykor a legegyszerűbb részletek okoztak kulturális sokkot az önkénteseknek, például a grúz Mikót igencsak meglepte a mustár édes íze. A biciklizés népszerűsége is meghökkentette az önkénteseket: Mikó hazájában csak a gyerekek kerékpároznak, de Ani szerint Örményországban sem bicikliznek sokan. A törökországi Neslinur számára pedig az autóstoppolás volt meglepő, hazájában ugyanis nemigen népszerű ez az utazási forma, ám amióta itt tartózkodik, számtalanszor jutott el egyik településről a másikra alkalmival. „Egyszer Aradra utaztunk, megálltunk egy benzinkútnál, ahol ételt és térképet vásárolt nekünk az autó vezetője. Viszont amikor kijött, mi már egy másik kocsiban ültünk, ő meg rohant utánunk, majd kocsijával beelőzött, hogy tudja átadni a csomagot. Utólag megtudtuk, hogy fiatalként ő is önkéntes volt, ezért szeretett volna segítni ” – mesélte kalandjukat Maria.
A vonatozás is tartogatott élményeket az önkénteseknek. Egy hosszabb út során aludni próbáltak a fiatalok, azonban egy több tagú roma család keveredett közéjük. Hosszú vita alakult ki közöttük, hangoskodtak és gúnyolódtak egymással, ezalatt a vonat is megállt a semmi közepén. „Vitánknak a legmeglepőbb információ vetett véget: amikor megtudták, hogy törökországi vagyok, szinte kórusban kiáltottak fel, hogy Szulejmán” – mondta kacagva Neslimur, aki meglepődve vette tudomásul, hogy mennyire népszerű Romániában a hazájából származó tévésorozat. Mint kiderült, a kulturális import nem csak békét hozhat, utazásuk végére barátságot is kötöttek a családdal.
„Nagyon fontos az EVS-önkéntesség, sokan félreértik az élményt, azt hiszik, hogy egy idegen országba utazunk, és ingyen dolgozunk. Egyfajta körforgás alakul ki: segítek valakinek, és engem is segítenek a fejlődésben. Megosztjuk egymással a tudásunkat, a készségeinket” – foglalta össze az önkéntesség lényegét Ani.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Apróka eszponka
Láttam már sírni, láttam hideg esőben mezítláb szaladni, láttam és hallottam verekedni és nevetni, óriási színes virágokat rajzolni, igazi gyermeknek lenni!
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket. Jómagam magyartanár lévén, a helyi iskolában kaptam heti 18 magyarórát, akkor 62 gyereket taníthattam. A párom, Neagu Adrián, a magyar házban foglalkozott a gyerekekkel. Írásaim az elmúlt kilenc esztendőnkről szólnak, a magyar nyelvű oktatáson innen és túl tények és hangulatfoszlányok. Mindennek van valami utánozhatatlan ölelése: a nyers és természetes őszinteség. Hiszen ez a frumószai csángó emberek, asszonyok és gyerekek megváltoztathatatlan erőssége.
Ma egy lóra gondolok…
Iskolából jövet ma délben két csoport gyermekkel útban hazafele megláttunk egy szekeret félig a sáncba csúszva, melyet a ló tartott.
Egyszerre hangos, éles ostorcsattogást hallottam. Jött a gazda. Dühösen. Közeledett a lóhoz.
Megfordultam, a mögöttem levő gyerekeket magam elé engedtem. Összekeveredtek. Nem volt már csoport, nyelv, különbség, párba rendeződtek semmi perc alatt.
A gazda elérte a lovát, ütötte, csapta, verte, mi meg mentünk előre. Fülemre tettem a kezem, s közben reménykedtem, hogy egy gyerek sem fordul meg, nem ad hangot, nem áll szembe a gazdával.
Vagy tíz lépés után elviharzott a szekér. Porzott az út, a ló háta és a mi lelkünk. A gyerekek előttem valamikor megfogták egymás kezét… Én is leengedtem a fülemről az enyémet valamikor.
Nem szóltunk semmit, nem fordultak meg. Hallottam a beszédjüket. Hangjuk erősödésével engedték el egymás kezét.
Hirtelen eszembe jutott János. Van annak hét éve, hogy az akkori ötödikeseknek feltettem a kérdést magyarórán: mi a kedvenc állatuk?
János válaszolt:
– Egy lú volt.
– Hogy érted, hogy volt? – kérdeztem értetlenül.
– A tegnap apám megütte a fejszivel – mondta.
(Értsd: megölte.)
S én akkor is azt hittem, hogy szétnyílik a föld alattam. Akár csak ma…
(2014. március 24.)
Kecskésék
Alig fél éves volt a lányunk, amikor májusi délelőttökön szerettem babakocsiban altatni, kint a kertben. Olyankor énekeltem neki, lelkem teljes nyugalmával ringatva őt a tiszta levegőn.
Tartott is ez az idill vagy egy hetet, mikor a szomszédba beköltözött egy család sok kecskével, lóval, tehénnel, mindezek gidáival, csitkójával, bornyával és vagy három fiúgyermekkel. Így amikor kislányom szempillái épp leereszkedtek volna az álom súlya alatt, akkor ott a szomszédban mindig bődületes zajongásba kezdtek. Hol a kecskéket hajtották, hol veszekedtek, de legtöbbször csak úgy, egyszerűen összeverekedtek. Ilyenkor aztán bőgött a kecske, visított a gyermek, ordított az anya, s oda lett a mi összes álommanónk.
A gyerekek mindig mocskosak voltak, hangosak és fegyelmezetlenek. Én meg ideges, zavart és mérges.
Egy hétig ment ez így, mikor kitaláltam, hogy játékokat gyűjtök össze a fiúknak, hátha csendesebbek lesznek, ha nem csak a kecskékkel játszhatnak. Nagy bőszen és lendülettel kiáltottam az egyik fiúnak, hogy jöjjön a kerítéshez, mert adnék valamit. Haragudtam a zaj miatt, így összehúzott szemöldökkel néztem rá. S találkozott a tekintetem egy gyönyörű kék gyerekszempárral. Kíváncsiság és gyengédség bársonya záródott benne, s egyből legyőzte az én hideg szikráimat. Abban a percben megszégyelltem magam, hiszen tulajdonképpen három fiúcskára haragudtam, akik épp játszottak.
Közben eltelt az az egy hónap, jött a nyári vakáció, s mire mi ősszel visszatértünk Moldvába, már az úton túl, velünk szemben laktak. Akkor kezdett a lányunk tejet inni, s tudtam, hogy az anyatej után a kecsketej a legajánlatosabb. Nem volt közelben más kecske, hát átmentem hozzuk, s kértem kecsketejet, próbából, hogy lám, megissza-e életünk értelme? S itta, pont úgy, mint az anyatejet, így hát tőlük vásároltuk ezentúl, ami rendszeres kommunikációt igényelt.
Időközben a fiúkat is beíratták az iskolába, s egyszer csak jöttek, hogy ők járnának magyar órára.
Mondom én, hogy de ők ortodoxok, mire jó az nekik, mire mondják ők, mert szeretnék. Hiperaktív, olvasási nehézségekkel küzdő ortodox gyerekek, akik mindig jelen vannak az óráinkon.
A tegnap nagy lapra rajzoltak. A nagyobbik kecskés fiú nagy, színes virágokat rajzolt. Ott kuporogtam mellette a földön, néztem, ahogy születnek a virágai. Tekintetünk hirtelen összeér, ugyanaz a nyitott, tiszta és mosolygós pillantás, amivel akkor, ott, a két évvel ezelőtti májusi délelőttön megszelídített.
– Nem van baj! – mondja, s rajzol tovább…
Láttam már sírni, láttam hideg esőben mezítláb szaladni, láttam és hallottam verekedni és nevetni, óriási színes virágokat rajzolni, igazi gyermeknek lenni!
Köszönöm.
(2014. május 28.)
A sósvízbe merített sajt meséje
Frumószán a mezőn átal, a kanyargós utakon túl, egy ösvényen felfele az erdő szélétől egy kicsit bennebb, van egy sósvizű kút. Egy óriási gyöngyszemre hasonlító kerekség a földben, ami tömény sósvizet tart öblében.
Annyira sós az a víz, hogy a falusiak körében szokás a disznó húsát elmeríteni az onnan hozott vízbe, hogy jó sokáig eltartson.
Nekem is van ebből a kútból mindig vizem. Vasárnaponként használom.
A piacról veszek házi kecske-, juh- vagy tehéntejből készült sajtot. Itthon kockákra vágom, egy tálkányi sósvízbe teszem 8-10 percre. Lecsepegtetem és készen is van telemea.
Aki nem hiszi, járjon utána, asztalunkon megtalálja.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Magyartanár Frumószán – Máthé Kriszta varázsráncos szeretetszoknyája
Ha Máthé Krisztát olvasod, amint a csángó hétköznapokról ír, azonnal autóba vetnéd magad, hogy meglásd, megtapasztald, megéld azt a csodát. Pedig moldvai éveik alatt sokszor a folyóból merték a vizet, gyertyával világítottak, és félméteres hóban kifogyott a tüzelőjük. Apróka leányecskájukkal sokszor hazafutottak volna abból az életből. Aztán mégis visszatértek, és otthonukká varázsolták. Máthé Kriszta titka alighanem éppen abban rejlik, amit ő maga írt le egyszer: van neki egy varázsráncos szeretetszoknyája...
Írásait – melyekből péntekenként lapunk Apróka eszponka című rovatában olvashatnak – százak megosztják, kedvelik, és a hozzászólásokban elismerés, már-már áradozás, sok szeretet és biztatás áramlik felé, meg valamiféle sóvárgás is, ami talán a leginkább annak szól, hogy minden küzdelem ellenére úgy tűnik, Kriszta a helyén van Frumószán – amire mindannyian vágyunk a saját életünkben. De idáig hosszú és göröngyös út vezetett 2006-tól. A mélységekről és magasságokról Krisztával e-mailben „beszélgettünk”.
Tíz nap alatt változott az életünk
– Magyartanár voltam Egerpatakon, Sepsiszentgyörgy mellett egy pici faluban, kemény munka volt, kezdő tanárként megfeszített tempóban okosítottunk maréknyi gyereket, hogy bejussanak a városi iskolába továbbtanulni. Két év után váratlanul behívtak Sepsiszentgyörgyre egy líceumba, nem volt kihívás. Tanév végére kezdtem azon gondolkodni, hogy az újságírói diplomámmal is kezdenem kellene valamit, mert nem éreztem jól magam a bőrömben, bántott, hogy júniusban sem tudtam még az összes tanítványom nevét. Szeretetre és megbecsülésre vágytam, szabad munkára, messze a papíron előre gyártott válaszoktól. 2006. augusztus végén egy kedves kis sepsiszentgyörgyi iskolai munkaszerződéssel a zsebemben találkoztam egy régen nem látott lánnyal, aki a kosteleki életükről mesélt, a varázslatról, a munka értékéről, a szabadságról. Bőszen emlegette Hegyeli Attilát, aki összetartja a csapatot.
Aznap délután kihívtam a páromat, Neagu Adriánt, egy pizzára a városba, elmeséltem a vágyamat, hogy menjünk Csángóföldre. Ő erről úgy mesél, olyan komolysággal kezdtem a mondandómba, hogy azt hitte, el akarom hagyni. Másnap Hegyeli Attila hívott, majd találkoztunk. Hamarosan ellátogattunk Frumószára, majd felmondtam a szentgyörgyi munkaszerződésemet, és 2006. szeptember elsején szó szerint kutyástól-macskástól Frumószára költöztünk. Tíz nap alatt változott az életünk.
Teljes gyerekkoromat átölelte egy gyimesi csángó származású fiú barátsága, ismertem hát ezt a temperamentumot, ami rám várt itt Moldvában. Ismertem, szerettem, értékeltem és tudtam kezelni.
Presztízskérdést a magyarórákból!
– Nem vártam semmire, én csak azt éreztem, hogy jó lesz. Otthon tömbházban laktunk, itt egy apróka szolgálati lakást kaptunk, fával fűtött világ ez, jó erős is a melege. Egy csapathoz tartoztunk, amit Hegyeli Attila vezetett a maga utánozhatatlan módján. Én védve éreztem magam, aminek a mozgatórugója nem volt más, mintsem annak a felismerése, hogy mindenkinek nehéz, külön kihívás a moldvai magyar oktatás. Akkoriban tanártalálkozók voltak havonta, összeültünk, jókat panaszkodtunk, sírtunk, nevettünk, barátok lettünk, elosztottuk a javainkat, segítettünk egymáson. Jó volt.
A frumószai román iskolában nem örvendtek nekem. Most már pontosan értem is az okát. Én magától értetődőnek kezeltem, hogy ha jövök, akkor végzem a dolgomat, de nem kaptam bizalmat, teret ahhoz, hogy dolgozhassak. Én lassan mérgelődök, sokáig bírtam a mellékszerepet a saját életemben, aztán egyszer kiborultam, hazamentem, majd azzal a világos tervvel tértem vissza harmadnap, hogy presztízskérdést varázsolok a magyarórákból. Vagyis hogy kiemelő, felemelő legyen magyarórára járniuk a gyerekeknek. Sikerült! Így aztán lassan termem is lett, elismerést is hozott iskolán belül a kitartó és érthető mód, ahogy én tanítok.
Út a feketelistára
– 2012 tavaszán váratlanul kipenderítették Hegyeli Attilát a csángó oktatási programból. Én még gyermeknevelésin voltam, akkor másfél éves volt a leányecskánk. El sem tudtam képzelni, mit csinálhatott, azt sem értettem, miért nem áll ki a maga igaza mellett.
Gyorsan lépett színre a RMPSZ (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) Csíkszeredából, jó szándékkal jöttek, kineveztek egy koordinátort, az egyetlent, aki vállalta, hogy Hegyeli nyomába lép(ne). Kemény munka a miénk, amit a fűtött irodákból nem lehet látni, főleg a Kárpátok másik feléről. Az új vezetőség soha nem jött ki a helyszínekre, a kommunikáció gyakorlatilag megszűnt, nem figyeltek oda ránk, úgy éreztük, értéktelennek tekintik a munkánkat. Voltunk páran, akiknek ez nem tetszett, s ennek hangot is adtunk, ez meg nekik nem tetszett.
Gyorsan kerültünk fel a feketelistára, nem csak mi ketten Adriánnal. A régi csapat két részre szakadt, egyesek alkalmazkodtak az új rendszerhez, a másik része pedig vagy harcolt, vagy szép csendben befejezte a tanévet és hazament, csömörrel, fájdalommal a szívében. Fájdalmat okoznánk a részletekkel, hogy mi lett a falujukból, hogy egyre kevesebb a gyerek, nincsenek új helyszínek, kevesebb az iskolai óraszám. Minek bántani a lelküket, minek? Persze papíron minden rendben van…
Nincs tűzifa
– Megszorítások következtek. Nem érkezett ki a frumószai tanároknak a házfenntartási támogatás, nem rendezték a ház adóját. Én nem szóltam bele sokáig, hiszen gyereknevelésin voltam, míg az első télen meg nem éreztem a csontig hatoló fagyot és annak a riasztó érzését, hogy nem lesz tűzifánk. Akkor hívtam fel az RMPSZ titkárnőjét és kiáltottam ki a lelkemet, rúgva egy jó nagyot önbecsülésemen azzal, hogy követeltem a jussunkat, a száraz tűzifát.
„Nem volt fánk, amivel tüzeljünk. Hetekig nem ’utalódott’ át a pénz, amivel venni kellett volna.
Hétköznap volt, Adrián Bákó városába ment intézkedni, Attila az iskolában volt.
Megállt egy szekér a kapunk előtt. Hosszú, havas fával volt megrakva. Kabátot, sapkát, sálat adtam a lányomra, majd az ölembe vettem és kimentünk az udvaron toporgó két ember (értsd: férfi) elé.
Mondom, hogy nincs pénzünk, nem tudunk fizetni és ígérni sem tudok semmit, így megértem, ha máshova viszik a fát. Egy szuszra mondom, valahogy túl kell esni a dolgon. Mindkettőjük gyerekei járnak magyarórára. Közben süllyednék el szégyenemben, de elvonja figyelmemet a kicsi ház tornácán árválkodó csutak. Az egyetlen fadarab, amivel rendelkezünk… Átszalad az agyamon, hogy nem voltam-e túl bátor az előbbi kijelentéssel, mi lesz, ha tényleg továbbállnak a fával?
– Majd fizetnek, mikor tudnak! – mondja foga közt az egyik ember, a másik nyitja a kaput.
– Isten fizejse! – mondom s indulok be a házba, mert nagyon hideg szél fúj, kicsi lányom orra meg nagyon piros.
Beérve a házba arra gondolok, hogy haza kéne menni. Elmenni innen, de azonnal, nem szégyenkezni. S cseng a telefon, s most is, mint annyiszor, egy épp jókor hívó keresztszülő hallgatja végig, hogy bizony olykor nem könnyű az életünk Moldvában. A beszélgetés végére megnyugszom, csendben nézem az ablakból a lerakott fákat, pár centi hó hullt már rájuk.
Megint csepegni fog a tűzben a fa, s lassan sötétedik, fel kéne vágni még…
2012 decembere
Frumósza”
Magyartanárok bolti hitellel
– A házfenntartási pénz gyakori elmaradozása miatt mindkét magyartanár bácsi hitelre vásárolt a helyi boltban. Megesett, hogy a teljes fizetést elvitte a bolt, másnap ismét hitelre vásároltunk. Akkor gondolkodtam azon, hogy haza kéne menni. Lejárt a gyereknevelési itthon töltendő időm, nem tudtam, hogy akarok-e vagy fogok-e tudni ilyen körülmények között dolgozni. Aztán betértek a csillogó szemű gyerekek a magyar házba, s nem volt szívem azt mondani nekik, hogy mennék, messze mennék innen.
Lányunk kétéves születésnapján 13 órát utaztam a kollégámmal, O. Attilával, hogy munkaszerződéssel térjünk vissza mindketten a nagy Csíkszeredából. December 7-én. Kisbusszal, vonattal, stoppal, gyalog, barátot megkérve, hogy Csicsóból hozzon be, mindennel mentünk, hogy mindkettőnknek munkája legyen legalább júniusig. Fájdalmasan megalázó volt. Mi úgy indultunk neki az útnak, hogy ha nem kapunk mindketten munkaszerződést, akkor együtt mondunk fel. Megtettük volna. Nagy összetartó erő a közös nyomor.
2012. december 8-tól mindhárman dolgoztunk, így: jómagam a támogatási háttérrel és az újonnan érkező gyereket tanítottam a magyar házban, Adrián a gyakorlati órákat végezte: bútorfestés, filmklub, internet óra, O. Attila az iskolában tanította szakképzetlen tanárként a magyart heti 18 órában, és szakképzett kémia szakosként a kémiát 6 órában. A faluban szerettek, mint mindig.
2013 nyarán O. Attila elment Frumószáról, ismét én lettem a szakképzett magyartanár a frumószai iskolában, továbbra is heti 18 órával, a magyar terem visszajárt, ismételten, kérés nélkül kaptam meg, szeretettel fogadtak.
Se villany, se víz – meséssé változtattuk az életünk
– 2013. augusztus utolsó napjaiban érkeztünk vissza Frumószára a nyári vakáció vége felé, kíváncsian vártuk az új életünket, kisleánykánk óvodába készült, én iskolába, nagy változás ez egy életben. Festeni akartunk, rendbe rakni a házat, ahogy ilyenkor szokás. Megérkeztünk, s nem volt villany, de villanyóra sem. Jeleztük az RMPSZ könyvelőjének, hogy oldják meg a dolgot, hiszen nekünk nem jár a házfenntartási pénz, így ők kellett volna a számlákat intézzék. Hazamentünk.
Szeptember 1-jén visszatértünk, de nem volt villanyóra, sem másnap, sem harmadnap, 22 napig… Se villany, se víz. De volt egy óvodába készülő lányecskánk. Az első nap rendkívüli feszültségben telt, akkor éjjel nem aludtam. Másnaptól pedig meséssé változtattuk az életünket. Nagyokat nevettünk a nagy mosdótálban fürdetett lánykánkkal a nagyszoba közepén, nevettünk az autónk akkumulátorára csatlakoztatott két pici égő mellett a vacsora alatt, megtanultunk hamar feküdni, zseblámpával a kézben olvasni az esti mesét, a Tázló patakára járni vízért. Nem tehettük rá ezt a súlyt egy pici gyerekre, ezt nem érdemli egy sem a világon. Képzeld, mosolygok, amikor ezt írom, életem egyik legnagyobb feladata volt ép ésszel kimászni ebből.
Amikor már két hete nem volt villany és víz a magyar házban, s már óvodába-iskolába jártunk, körlevelet írtam magyarországi támogatóinknak, hogy azonnal állítsák le a támogatásukat irányunkba, hiszen nem ér át a Kárpátok ezen felére a frumószai gyerekek magyar oktatására szánt támogatásuk. Hirtelen és azonnal megapadt a támogatás.
2013 őszén Adriánnak postai úton felmondtak, akkor már megkezdte a nyolcadik tanévét itt a frumószai magyar házban. Így maradtunk egy állami fizetéssel és egy RMPSZ-essel, amit én kaptam, házfenntartási pénz nem járt, de volt 100 gyerekünk, akik szerettek hozzánk járni, és volt tiszta lelkiismeretünk, nem csak papíron.
2014 júniusában közölte az RMPSZ vezetősége, hogy nem kíván velem együtt dolgozni. Máig nem tudom, miért. Így kerültünk Budapestre, született meg a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft., saját könyvelővel, könyvvizsgálóval, kell ez egy Moldvában magyarul tanító párnak, ha csak így lehet dolgozni, hát így lehet.
2014 szeptemberében egyikünknek sem volt munkaszerződése, kilencedik évünket kezdtük, folytattuk Moldvában. Életemben először a helyi román tannyelvű iskola igazgatónőjétől kértem segítséget, hogy vizsgázhassak a magyartanári helyre. Sikerült.
Sokáig Luca négyéves koráig terveztem az ittlétet. Azóta látom, hogy simán maradhatunk, ami kimarad a román tannyelvű iskolából, azt pótoljuk itthon. A mi leányecskánk kétesztendős korától átjár magyarórára, ami nem nehéz, hiszen egy küszöb választja el a gyerek- és hálószobánkat az osztályként szolgáló szobától. Ha valaki tudja, az én vagyok, hogy milyen könnyen okosítható.
– Pillanatok, amikor úgy érezted, ezt nem szabad tovább csinálni...
– Pillanataink, amikor menni akartam… 2012 telén szülői felelőtlenségnek tartottam, hogy tűzifa nélkül ért a reggel, ölemben egy kisgyerekkel, míg otthonomban minden adva lett volna, ami kell. Az Adrián felmondásának érkezésekor, mikor kezembe nyomta a postás a felmondólevelet október 15-én. 2014 szeptemberében a villany-víz nélküli 22 napos időszak első napján, akkor… Utoljára akkor. Érkezett egy hét akkor az életemben, amit nem ismétlek meg soha. Meg akartam mozgatni a világot, hogy a ránk mért igazságtalanságokat számon kérjem. Szinte hároméves volt akkor a lányunk, egy hét alatt tanult meg számítógépen játszani, egyedül aludni el, míg az anyja épp fájdalmát kiabálta szanaszét az éterben telefonját szorongatva. Épp egy hét volt… Látod, most nem mosolygok…
Egyszer csak kinyomtam a telefonomat s többet nem kértem segítséget. Ölembe vettem a lánykánkat, egy mozdulattal kikapcsoltam a számítógépet, ágyba vittem, mesét olvastam, aludva hagytam az ágyunkban, útban az iskola felé pedig megfogadtam, hogy soha többet nem engedem, hogy más vezethesse a mi életünket.
Szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon
– Én érzésből tanítok, nagyon szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon, én is gyakran mosolygok. Szeretem a magyar nyelvet tanítani a gyerekeknek, ezt mind érezzük. Itt Frumószán más világ van, az esetek nagy részében a gyerek kéri szüleit, hogy írassák be magyarórára, mert szeret járni, nem a szülő óhaja ez. Épp ezért tartós is ez a kötődés. Érzik, tudják az anyanyelvük értékét.
A moldvai magyar nyelvű oktatás két formában történik. Az egyik a falvakban házakban, magyar házakban történő magyarórák. A nagyobb falvakban pedig, illetve ahol lelkesebbek, kitartóak a gyerekek és a tanárok, van a hivatalos román tannyelvű iskolában is magyaróra, amit pontosan magyar anyanyelvi órának nevezünk.
Fontos, rendkívül fontos a magyarországi civil szféra támogatása, ami a keresztszülős program keretén belül bonyolódik. Önállósodásunk óta rengeteget írok az itteni életünkről, egyre többen tudnak rólunk, sok új támogatónk lett, megtiszteltetés ez számunkra.
– Mi lenne most a néhány legsürgősebben szükséges segítség?
– Az RMPSZ érkezése után Adrián kitalálta, hogy meg kéne építeni a kinti osztálytermet abból a faanyagból, amit az előző években érkezett támogatásokból vásároltunk. Fel is húzta az épületet, ami jelenleg egy fedett színpadnak néz ki, tavasztól késő őszig ott tanulunk a gyerekekkel. Kicsit szellős ugyan, de nem volt más megoldás. Ezt a termet szeretnénk ezen a nyáron befejezni, hogy fűthető legyen, és rendes osztálykinézete legyen. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy végre többen beférhessenek az iskolán kívüli órákra, hogy táncolhassunk a teremben, hogy ne tapossunk folyton egymás lábára.
– Meddig lehet folytatni ezt a munkát?
– Ameddig hisz még az ember lánya, fia a valódi értékekben, s azoknak befogadásában, átadásában, addig.
Luca lányunkat figyeltem a hétvégén, bárhol megélünk vele, olyan lett, pont amilyenre számítottam a frumószai élet összes hozadékával. Ez neki alap, nekem, nekünk szülőknek pedig végtelen öröm.
A velünk megesett történetek, tapasztalatok követni fognak minket bárhova, ahova eljutunk. Képzeld el, amikor Lucának arról mesélünk majd nagykorában, hogy milyen volt az első napja az óvodában. Egy életre erőt adunk neki, erőt és hitet önmagában. Szülőkként ennél nagyobb feladatunk nincs is.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)

Báró elvtárs
Ezt a – képzelőerőt megmozgató, a közép- és kelet-európai kommunista berendezkedésre is utaló – címet választotta a közelmúltban magyarul is megjelent könyvének Jaap Scholten Budapesten élő holland író.
könyv alcíme: Utazás az erdélyi arisztokrácia letűnő világában (Corvina Kiadó Budapest, 2014). A művet a kiadó izgalmas, megrendítő és felkavaró riportokat tartalmazó dokumentarista munkának tartja. Megkapta Hollandiában a történelmi témájú alkotásoknak járó kitüntető díjat (Libris Geschidenis Prijs).
A szerző a ’89-es fordulat után, a diktátor-pár kivégzését követő napokban Bukarestbe utazott, hogy meglátogassa a Hollandia nagyköveteként ott dolgozó nagybátyját. Majd Erdéllyel kezdett ismerkedni. Sok mindent látott-hallott ismétlődő ideutazásai alkalmával, 2006-ban pedig már azért jött az általa igen megkedvelt Erdélyországba, hogy riportot készítsen a törvénytelen erdőirtásokról. Akkor hallott először az erdélyi birtokos nemesség, illetve az arisztokrácia 1949-es kitelepítéséről, vagyonának teljes elkobzásáról és a családok kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásáról.
A fiatal holland író búvárkodásba kezdett, igyekezett az Erdélyről/Romániáról szóló ismereteit gyarapítani személyes kapcsolatai révén is, mi több: hogy még otthonosabban, szakszerűbben mozoghasson a kisemmizési témában, Budapesten elvégezte a Közép-Európai Egyetem társadalom-antropológia szakát. Felismerte Erdély sokszínűségét, úgy vélte, van hasonlóság szülőföldünk és Hollandia közt.
Majd megtudta, hogy a 80-as években a román diktátor áruba bocsátotta az erdélyi németeket és zsidókat, valamint azt is, hogy 1947-ben mind Magyarországon, mind Romániában törvény által eltörölték a történelmi réteget, a birtokos nemességet. Megtiltották a családi nemesi/főnemesi címerek, a címek és rangok, a birtokra utaló nemesi előnevek használatát.
A szerzőtől sógornője megkérdezte, miért érdekli oly nagyon őt az erdélyi történelmi családok helyzete, miért akar könyvet írni róluk? A többféle válaszból ezúttal csupán egyet-kettőt említek: mert az erdélyi birtokos nemesség és annak felső rétege, az arisztokrácia népközelben élt, értéket, kultúrát teremtett, ez a réteg volt az iskola- és templomépítő, mégis 1945 után drámai sorsban volt része, kisemmizte, szolgasorba taszította őket a kommunizmus.
Erről eddig nagyon keveset írtak és Nyugat-Európában szinte senki sem ismeri múlt századi sorsukat és történetüket – sorolta a szerző, majd a legvégén azt a tulajdonságukat említette, amely mindannyiukat összeköti: az állhatatosság.
Jaap Scholten a mintegy hatvan interjú alapján készült történeteket három részben írja le: az első a kommunizmus előtti időkről szól, a második az 1945–1989 közöttiről, a harmadik a ’89 utániról. Szó esik ezekben a fejezetekben egyebek mellett a Nyugatra távozásról, az ittmaradásról, visszatérésről, újrakezdésről. A történetekben igen gazdag, jól dokumentált munkában hiteles személyek, történészek, más értelmiségiek szólalnak meg, rávilágítanak a Szekuritáté és a pártvezetők disznóságaira.
Olvashatunk például a hírhedt Duna-csatornáról, a jilavai és szamosújvári iszonyatos börtönviszonyokról, a kollektivizálás menetéről vagy akár a KGB vigyázó szemeiről. Aztán tátva marad a naivabb ember szája, amikor a bukaresti vagy budapesti újgazdagokról kezd olvasni, szép számmal van köztük volt szekus és ávós.
Egyetemi tanár mondja a könyvben, hogyan kaparintották meg az elkobzott vagyonokat ezek az emberek, ’89 után pedig gyarapították. De nem érzik magukat biztonságban – mondja a professzor –, ezért hordják a készpénzzel megpakolt nagy sporttáskákat Lichtensteinba. Egy olasz bankár pedig arról beszél, hogy a most vagyonos románok körében a világ legtermészetesebb dolga, hogy cégeiket beviszik egy külföldi holdingba, amelynek Hollandiában, Cipruson vagy Máltán van a székhelye.
Arra is volt példa Bukarestben, hogy egy 16 éves kamasz a szülei hitelkártyájával és jóváhagyásával Maseratikat és Lamborghiniket vásárolt... (Kezd most már oszlani előttem a homály, miért nincs pénz az 1949. március 2-a éjszakáján kisemmizett és évtizedeken át üldözött földbirtokosok kártérítésére, de a szántóföld is elfogyott a törvényes 50 hektár visszaméréséhez, emellett az erdő is vészesen fogy a volt tulajdonosok elől. De csak előlük! Kell-e vajon csodálkoznunk, miért késik a volt politikai foglyoknak és elhurcoltaknak a tavaly év vége felé megígért méltányosabb anyagi megbecsülés postázása? Talán a miniszterelnök tudna erre válaszolni.)
Azt mondja a szerző a magyar kiadáshoz írt előszóban, hogy az olvasó a Bánffy, Bethlen, Haller, Kálnoky, Mikes és Teleki család gazdag történetét tartja a kezében. Ez csak részben fedi a valót, ugyanis a velük rokoni kapcsolatban álló más főnemesi és köznemesi történelmi családokról is bőven szó esik a könyvben.
Talán ezért beszél az író egy helyen DO-arisztokráciáról (D. O. = domiciliu obligatoriu, azaz: kényszerlakhely; személyi igazolványukban a fénykép fölött díszelgett a megbélyegző D. O.). Néhány név felsorolása után azt mondja egy helyen a könyvben Scholten: amennyire meg tudtam ítélni, ezektől az emberektől idegen a képmutatás, iszonyú erő halmozódott fel bennük, talpig becsületesek, és erkölcsileg kikezdhetetlenek. Ez pedig nem semmi! – ahogy mondani szoktuk a mai nyelvi divat szerint.
Sok mindenről lehetne és kellene még írni Jaap Scholten könyvének apropóján. A terjedelmi korlátok azonban még csak néhány megjegyzést engednek: az irodalomjegyzék, időrendi áttekintés, fogalomtár, a térképek és fényképek igencsak előnyére válnak a vaskosabb kötetnek. A gördülékeny szöveg a szerző és fordító (Bérczes Tibor) kifinomult stílusérzékét dicséri. Végezetül: találkoztam azzal a könyvben említett „birtokáról kiebrudalt nemes”-sel, aki egy elhagyatott sepsiszentgyörgyi kávézóban beszélt az írónak és tolmácsának a kitelepítés éjszakájáról, és azt mondta: a Báró elvtárs remek könyv, Jaap Scholtennek gratulálok!
Jaap Scholten: Báró elvtárs – Utazás az erdélyi arisztokrácia letűnő világában, Corvina Kiadó Budapest, 2014
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)

Újabb hiánypótló köteteket mutattak be
Néhány nap leforgása alatt immár másodszor tartott könyvbemutatót a szovátai Bernády Közművelődési Egylet, a Teleki Oktatási Központ és a Sóvidék kulturális folyóirat.
Ezúttal Szolláth Hunor helytörténész két újabb munkáját ismerhette meg a fürdővárosi olvasóközönség Józsa András előadásában, ám nem teljesen új művekről, inkább folytatásról beszélhetünk. Szolláth bő egy évvel ezelőtt mutatta be helytörténeti tanulmányai és képeslapgyűjteménye első köteteit, a napokban „piacra dobott” kötetek ezek folytatása. A kiadványokat a helyi Siklódi Zsolt nyomdájában készítették, és kivitelezés szempontjából igazi remekműnek tartja a szerző. A fogadtatás nagyon jó volt, olyan személy is volt a bemutatón, aki húsz példányt vásárolt az egyenként 15 lejes könyvekből.
A Szovátai történetek II. tulajdonképpen az első kötettel megfogalmazott célt követi, azaz a történészek „szakbarbár” szövegei helyett olvasható, élvezhető, „emészthető” olvasmányokat nyújtsanak, közérthető nyelven és a teljesség igénye nélkül. Mivel Szováta monográfiája nem kapható, az érdeklődők nemigazán olvashatnak ilyen jellegű, a fürdőtelepre vonatkozó írásokat, ezért – amint az első kötet példázza – a mű helytörténeti „tankönyvként” foroghat közkézen. A szerző óhaja, hogy lassan minden szovátai lakásba eljussanak ezek a kiadványok, hogy az emberek megismerjék a település múltját.
A most kiadott második kötet 68 oldalon 22 szemelvényt sorakoztat fel, amelyek közt a helyi református és római katolikus egyházak történetéből, a világháborús eseményekről, helyi sajtókrónikából, fürdőtörténetből kapunk ízelítőt. Egy név nélküli szerző 1881-es leírásából megismerhetjük a Veress József által alapított akkori Alsó-Fürdő állapotát és hiányosságait, majd a Sófalvi Illyés Lajos által megteremtett Felső-Fürdő (tulajdonképpen a mai telep elődje) fejlődését, sőt az itteni tavakban megmártózó neves személyiségek is felsorakoznak benne: 1905-től már ismert magyar írók, költők, művészek látogatták a sós tavakat. Míg Ady Endre 1915 nyarán csupán néhány órát töltött a vízben, addig Bernády György 1930–38 között nagyon sok időt töltött Szovátán, de a környező erdőkben megfordult vadászni Horthy Miklós testvére, Jenő is, és az sem merült feledésbe, hogy a vadászatra tartva gróf Teleki Ádám a rossz erdei úton a szekérről leesett. Az első világháború után számos ismert román személyiség is vendége volt a fürdőtelepnek, mint Iuliu Maniu politikus, Miron Cristea ortodox patriárka. 1922-től kezdődően a román királyi család, jelesül Mária királyné is előszeretettel látogatott gyakran Szovátára, itt tartózkodása pillanatait számos korabeli fénykép és képeslap megörökítette.
Az Üdvözlet Szovátáról! című album tavalyelőtt megjelent első kötete az első világháború előtti Szovátát ábrázoló képeslapgyűjtemény kivonata, míg a nemrég napvilágot látott második kötet a két világháborút követő időszakba nyújt visszatekintést. Ebben a korban rendre tűntek el a magyar képeslapkiadók, helyükbe román kiadók jelentek meg, s hatalmas volt a minőségi romlás – mondta el a szerző, aki csaknem három éve foglalkozik szovátai képeslapok gyűjtésével, elemzésével és feldolgozásával. Eddig mintegy kétezer darabot sikerült összegyűjteni és megvásárolni. Kérdésünkre Szolláth elárulta: következő kötetében a „kis magyar világ” korabeli képeslapokkal foglalkozik majd, és néhány év múlva talán számíthatunk egy komolyabb elemző munkára, katalógusra is.
Megjelent a Sóvidék újabb száma
Bár megszületett az ötlet, hogy Szováta monográfiáját át kellene gondolni és ki kellene bővíteni, egyelőre csak a bibliográfia összeállítása történt meg, és keresik a különböző témák szerzőit. Ezért egyelőre abban maradtak a kezdeményezők, hogy az eddigi két helytörténeti konferencia tanulmányait kiadják, és ezeket később majd a monográfiában is felhasználják. Nemrégiben megjelent a Sóvidék kulturális és tudományos folyóirat hatodik évfolyamának második száma. Ebben novellák, versek, félpercesek és haikuk mellett Kuti Dénes szovátai képzőművészt, mint a Magyar Művészeti Akadémia tagját is megismerhetjük, olvashatunk Márton Zoltán (Dönci) haláláról, de szovátai helynevekkel is ismerkedhetünk. Fekete Árpád diákéveire emlékszik, de olvashatunk forrásközlést arról is, hogy hogyan használták a Sófalvi Illyés Lajostól kapott ingyen fürdési jogot a helyi reformátusok.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Marosludas. Harc a magyar iskoláért, megmaradásért a szórványban
A magyar iskola ügye, az úthálózat korszerűsítése, munkanélküliség – ezekről az aktuális kérdésekről beszélgettünk Kis Istvánnal, a város alpolgármesterével.
900 aláírás a magyar iskoláért
– Előző beszélgetésünkkor a magyar iskola ügyét feszegettük. Van-e előrelépés e tekintetben?
– Az iskola ügye nehéz, de kivitelezhető. A helyi tanácsülésen a "különfélék" pontnál ismertettük az elképzelésünket, a következő tanácsülésen napirendre tűzzük az épület kérdését. Az 1-es számú iskolához tartozik egy 13 tantermes, L alakú épület, ezt igényeljük. Persze, ezt ki kellene bővíteni, de van rá lehetőség. A terv szerint ez az iskola magyar tannyelvű központi iskola lenne, ahová a környező településekről is behoznák a gyermekeket. Ez a tendencia már régen kezdődött, van olyan gyerek, akit már óvodába is ide hoznak például, Bogátról és Bükkösről. A magyar iskolát igénylő íveket 900-an írták alá, s reméljük, mindenki komolyan kiáll az iskolaalapítás mellett. Jelenleg 450 gyermek tanul magyarul Marosludason óvodás kortól XII. osztályig. Egy különálló iskolához 300 gyerek már elegendő. Ez elegendő érv kellene legyen ahhoz, hogy kérésünket figyelembe vegye a tanács.
Tájház, kulturális és egyházi központ a telepen
– Mivel egyre hangsúlyosabb a magyar közösség igénye a magyar vonatkozású rendezvények iránt, egy olyan épületre van szükség, ahol művelődési, iskolai rendezvényeket, táborokat tudunk szervezni. Erre a célra tökéletesen megfelel a megüresedett andrássytelepi Petőfi Sándor Általános Iskola épülete, hiszen itt már nincs tanítás, a gyerekek a városba járnak iskolába. Kérvényt nyújtottunk be a tanügyminisztériumba, hogy az épület rendeltetését megváltoztassuk. Arról született döntés, hogy az épületet a 25 áras udvarral a katolikus egyház, az adminisztrációt Ambrus Vilmos római katolikus főesperes veszi át. Évekkel ezelőtt az ő külföldi kapcsolatai révén sikerült felújítani az épületet és a fűtési rendszert is. Ugyancsak a telepen egy tájházat létesítünk, melynek átadását a telepítés befejezésének 110. évfordulójára tervezzük. Az iskolában található gyűjteményt itt helyeznénk el. A tájház létesítésére 20.000 eurós támogatást kaptunk a magyar államtól.
Munka van, munkás kevésbé
A város lakói a munkanélküliségre panaszkodnak, munkaerőt mégsem találunk. Mi történt? A Hirschmann cég állásokat hirdetett meg negyven nőnek és tíz férfinak. A szakképzettség nem volt feltétel. A munkaadó havi 900 lejt, ételjegyeket, ingyenes szállítást biztosít az alkalmazottaknak. Fura jelenség, a sok munkanélküliből az ötven állásra egy férfi jelentkezett. Számunkra érthetetlen, miért jobb otthon ülni és a segélyre várni. Arra is gondolunk, hogy sokan a sztrádaépítés elkezdésére várnak, hiszen Maroskecén lesz egy bázis, ahol jobb fizetést ajánlanak majd. A csődbe ment Romvelót, ahol egykor 3000 ember dolgozott, "darabokban" adták el, itt kisebb cégeket hoztak létre.
12 km utat aszfaltoznak le
– Tavasszal mindig az az évi infrastrukturális fejlesztésekről számolnak be a település vezetői. Milyen munkálatokra kerül sor idén?
– 12 kilométernyi út aszfaltozására van egy jóváhagyott projektünk. Kétéves lefutású, a telepek – Andrássy-, Eczken- és Albis – mellékutcáit és a belső telep – Epres, Szőlő és Dorului – utcáit aszfaltozzuk le. A munkálatokat a Geiger cég nyerte el, egy hónap múlva el is kezdik a munkát. Aláírt szerződésünk van a Temető és a Poliklinika utcák korszerűsítésére is.
Március 15-re készül a magyarság
"Kik érted haltak, szent Világszabadság" mottóval szervezik meg idén a nemzeti ünnepet, amelyet két nappal korábban, március 13-án ünnepelnek meg. Az ünnepség pénteken 16 órakor a Petőfi- szobornál koszorúzással kezdődik, majd 16.30 órától a művelődési házban folytatódik, ahol Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója méltatja a történelmi eseményeket. 18.30 órától magyar est lesz a Jumbo étteremben. Zenél László István. A rendezvényre a város és a környékbeli települések magyarságát is várják.
Csodálatos virágok között
Tavasz felé mindig a városi virágkertészetet látogattuk meg, ugyanis közeledik a nagy hajrá, a parkok, járdaszegélyek beültetése. Ilyenkor még szépek a kertészet megbontatlan ágyásai. Tekintettel arra, hogy a Nyárádmentén és Udvarfalván egyre több a virágkertész, rákérdeztünk, itt magánkertészetek létesültek-e. Igen, mondták, van egy család, aki virágkertészettel foglalkozik.
Így látogattunk el a Varga családhoz, ahol többnyire a nyugdíjas szülők, Dániel és Ágota foglalkoznak virágtermesztéssel.
Gyönyörű, elegáns portára tessékeltek be, hogy az udvaron levő fóliasátrakba tekintsünk. Nőnap előtt éppen a piacra készültek. A fiúk, Róbert és Ervin munkahelyi elfoglaltságuk miatt kevesebbet vállalnak, de ők is besegítenek, amikor szükség van rá.
– Huszonnyolc éve foglalkozunk virággal. A kertészkedést zöldséggel kezdtük, de áttértünk, mert a zöldség nem ment olyan jól. Jelenleg hat fóliasátorban, tízárnyi területen termesztünk virágot. Most a tavaszi virágnak van a szezonja. Nőnapra primulát, jácintot, cikláment, boglárkát, árvácskát termeltünk. Nyárára többfajta muskátlit, fuksziát, petúniát nevelünk, felakaszthatót és kertit egyaránt. Van még szálviánk, büdöskénk, többféle begóniánk. Őszire pedig kivirágoznak a krizantémok. A virágot itt, Ludason a Timbus üzletnél áruljuk, viszünk Marosújvárra, Aranyosgyéresre és Kolozsvárra is. A nagybani felvásárlónk Kolozsvárra szállít. A virág ára a felvásárolt mennyiségtől függ, a nagybani felvásároló valamivel olcsóbban viheti el az árut. Így a primula ára 3 lejtől 6 lejig változhat, a jácinté 4-5 lej között van – mondta Varga Ágota, aki nagy szeretettel mutatta meg csodálatos virágait. Bevallotta, úgy gondozza a virágokat, mint a kicsi gyermekeket, folyamatosan és odaadással. A virágnak is akkor kell megadni a tápot, a vizet, az ápolást, amikor kéri. A virágot sem lehet felügyelet nélkül hagyni, s nem lehet semmit halogatni.
– Mi nem a mennyiségre, hanem a minőségre törekszünk. Nem pusztán virágot, hanem szép virágot termelünk, hogy aki megveszi, örömét lelje benne. A virág mindig keresett volt, idén is jól ment, de a haszon nem arányos a kifejtett munkával, a munkát sohasem fizették meg. Amíg egy pici palántából egy szép cserép virág lesz, rengeteg munkát kell belefektetni. Mi szeretjük csinálni, azért is nem hagyjuk abba – folytatta a virágkertész, aki nyugdíjba vonulása előtt a ludasi sebészeten, a műtőben asszisztensként dolgozott.
Újdonság – palliatív osztály létesül
Új kórházi osztály létesül a városi kórház, s ezen belül a fertőző betegségek klinikáján. A szükség diktálta ezt az igényt, hiszen a súlyos, végstádiumban levő, elsősorban daganatos betegek humánus ellátását megfelelő körülmények között kell biztosítani, ahol testi és lelki szenvedéseiket a végső pillanatig enyhíteni lehet.
A palliatív osztály létrehozása dr. Oltean Hadrian, a marosludasi városi kórház igazgatójának ötlete volt, vele beszélgettünk a munkálatok kellős közepén.
– A palliatív kezelés újdonság a megyében. Az állami ellátásban nincs hasonló, csak magánklinikán. Egy két éven át tartó tanulmányt végeztek, melynek eredményei azt mutatják, hogy nagy szükség van egy ilyen osztályra, hiszen sok a súlyos, végstádiumban levő, orvosi ellátást és gondozást igénylő, magatehetetlen beteg. Ebből kiindulva januárban kezdtünk hozzá az építkezéshez. A fertőzőkórházat – amely a legrégebbi kórházépületben kapott helyet, s amelynek a tetőzetét két éve megjavítottuk – tulajdonképpen kettéosztottuk, s az épület hátsó felében alakítjuk ki a palliatív osztályt. Öt kórteremből áll, ahol 12 ágy kap helyet. A kórtermekben speciálisan kialakított fürdőszobák lesznek, széles ajtókkal, nagyobb térrel, ahová a betegeket tolókocsival is be lehet vinni. Az osztályon egy orvos, öt asszisztensnő, öt ápoló és két gondozó fog dolgozni. Olyan szakorvost kell alkalmaznunk, aki a palliatív kezelést illetően speciális képzésen vett részt. Meg is találtuk a megfelelő orvost Surd doktornő személyében, aki Tordáról érkezik. Az asszisztensnők Brassóban tanultak – mondta dr. Oltean Hadrian, a kórház igazgatója. A munkálatokra a polgármesteri hivatal 53.000 lejt utalt ki, amelyet a kórház költségvetéséből pótoltak.
Ottjártunkkor a falakat már lemeszelték, a munkások a fürdőszobákat csempézték. E héten teszik le a tarkett-padlót.
Készül a víztisztító állomás
Nagy beruházáson dolgoznak a város határában, épül a városi szennyvízülepítő. Erre az új ülepítőre azért van szükség, mert a régi a cukorgyár tulajdonába került, s a városnak gondoskodnia kellett egy új létesítményről. A ludasi új szennyvíztisztító állomás és a radnóti ülepítő felújítása egy projekt keretében zajlik.
A beruházás jelentős részét az unió környezetvédelmi alapjából biztosítják, a lehívott összeg 356 millió lej, míg a román kormány 54,4 millió lejjel járul hozzá az építkezéshez. A szennyvíztisztító állomás üzemeltetője az Aquaserv Rt. lesz, a munkálatokat a Veolia Water Solution&Technologies Romania Kft. – OTV France végzi. Az építővel aláírt szerződés értéke 34,3 millió lej.
Múlt héten esőben, havazásban sem szünetelt a munka, Bataran Viorel, az építőtelep vezetője mondta el, hogy májusban használatba kell adni az új létesítményt.
Népújság (Marosvásárhely)

Rafain Zoltán mandátum nélkül maradt
Két pert és megyei önkormányzati képviselői mandátumát is elveszítette Rafain Zoltán, aki korábban az RMDSZ-t képviselte a testületben. Az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) összeférhetetlenségi megállapítása és egy olyan, közös költséggel kapcsolatos, vitatott szerződés vezetett idáig, amelyre szerinte nem is volt szükség.
Közel három éve, 2012 júniusában egy, az ANI által közzétett jelentés összeférhetetlenséget állapított meg számos önkormányzati képviselővel kapcsolatban. Köztük volt a csíki Rafain Zoltán is, akit egy, a megyei tanáccsal kötött ingatlanfenntartási szerződés miatt marasztalt el az ügynökség. A megyei önkormányzati képviselő, aki abban az évben is mandátumot szerzett, azt mondta, nem lát törvénytelenséget, később pedig bíróságon támadta meg a megállapítást. Ezt a fellebbezést viszont a marosvásárhelyi ítélőtábla elutasította. „Nem fellebbeztem tovább, mert azt mondtam, nekem igazam van, közben kiderült, hogy nincs” – mondta kérdésünkre Rafain.
2014 júniusában Rafain Zoltán megyei önkormányzati képviselői mandátumát Hargita megye prefektusa egy rendelettel felfüggesztette. Az akkori képviselő-testületi ülésen Rafain még azt mondta, remélhetőleg csak ideiglenesen, néhány hónapra marad távol, amíg a bírósági eljárás lezárul ügyében. Nem így történt. Noha a közigazgatási bíróságon támadta meg a rendeletet, keresetét a marosvásárhelyi ítélőtábla idén februárban véglegesen, a további fellebbezés lehetősége nélkül elutasította.
„A mai napig nem tartom jogosnak ezt az eljárást, az ügyvédek is azt mondják, hogy ha nem volna most ez a gyakorlat, hogy mindenkit ijesztgetnek, akkor biztosan meg is kellett volna nyernem. Még egy tollvonásnyi hiba sem volt abban, amiért ez elindult” – értékelt Rafain, hozzátéve, számára nem létkérdés, hogy megyei önkormányzati képviselő legyen. Az ítélőtábla döntéséről az intézmény honlapjáról értesült, írásbeli közlést még nem kapott. Az ő helyét a megyei önkormányzati képviselő-testületben Kozma István Florin foglalta el.
Rafain Zoltán egy, közös költséggel kapcsolatos szerződés miatt került az ANI látókörébe, miután a megyei önkormányzat vásárolt egy lakást egy lakástulajdonostól abban a lakóparkban, ahol ő ügyvezetőként dolgozott. Nem lévén lakószövetség, a cég végezte a költségek számlázását a megyei önkormányzat által megvásárolt lakásban lakó személynek, egy szerződés alapján, amit Rafain írt alá. Ő utóbbit nem tartotta szükségszerűnek, a szerződés megkötéséhez viszont állítása szerint a megyei önkormányzat jogi osztálya ragaszkodott. „Én azt mondtam, nem kell szerződés a közköltséghez, ő erőltette, hogy szerződés kell, aminek ez lett a vége” – mondta kérdésünkre Rafain Zoltán, Egyed Árpád megyei főjegyzőre utalva. Megkérdeztük Egyed Árpádot is, aki viszont kijelentette, ehhez és hasonló szerződésekhez nincs köze a jogi osztálynak, mivel ezek a vagyongazdálkodási osztály hatáskörébe tartoznak, a jogi osztály legfeljebb láttamozhat.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

A versnek csak egy minősége van
Születésnapi beszélgetés Gál Éva Emese költővel, képzőművésszel
– Szatmárnémetiből, Erdély nyugatra tekintő "asztaláról" került a Székelyföld legzordabb medencéjébe, más habitusú, más vérmérsékletű emberek közé. Eltelt 35 év azóta, megszokta már a vidéket?
– Megszoktam és megszerettem, hiszen csodálatos szépségű a táj, és zömében jólelkű, tiszta emberek lakják, bár az ellenkezőjével is találkoztam. Amit soha nem fogok megszokni és megszeretni, az a hosszú, hideg tél.
– Volt valami személyes oka annak, hogy Gyergyót választotta a főiskola elvégzése után?
– Harmadéves főiskolás koromban házasodtunk össze Burján Emillel, aki már pár éve a szülővárosában tanított, így természetes, hogy diplomázás után ott próbáltam állást találni, ahol a férjem élt és dolgozott.
– 1980-ban végzi el a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, ami azt jelenti, hogy a hírhedt diktatúra "derekán" volt Kolozsvár többé- kevésbé megbecsült magyar diákja. Milyen emlékei vannak Kolozsvárról?
– Kolozsvárról szinte csak szép emlékeim vannak, hiszen a főiskolás évek jelentik (gondolom, a legtöbb ember számára) a szabad, gondtalan ifjúságot, amikor a szülőhelyénél jóval mozgalmasabb kultúrkörnyezetben millió új élmény éri, és nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Ilyen nagyszerű ember volt Bretter György, aki filozófiatanárom volt a főiskola első évében. Elkápráztatott tudásával, és gondolataival valósággal kitárta előttem a világot. Neki mutattam meg első év végén néhány versemet, Ő vitte be az Utunk szerkesztőségébe, néhányat közöltek is. Nagyon jól emlékszem, hogyan tolmácsolta a szerkesztőség véleményét: Még nagyon zsenge, de metaforában látja a világot, és ez az, amit nem lehet megtanulni. Aztán vinni kell, állandóan vinni kell a szerkesztőségbe a verseket! Másik nagyszerű tanárom volt a grafikus Feszt László, akitől szakmailag nagyon sokat tanultam, aki a kollográfia megtanítása és megszerettetése révén ráébresztett arra, hogyan lehet kizárólag plasztikai eszközökkel érzelmi és gondolati hatást kiváltani, minden fogalmi, illusztratív utalás nélkül. Az általános, megszokott nyomáson túl, amely szerint már gyermekkorunktól belénk ivódott, hogy egy hazug világban élünk, és bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, a diktatúra hatását különösebben nem éreztük. Működött a Gaál Gábor irodalmi kör (ahol lehettek besúgók, de én erről nem tudok), ahová rendszeresen eljártam, s egy idő után fel is olvastam verseket. Itt szinte sokkhatásként ért, hogy a köri tagok rögtön a "női líra" jelzőjét aggatták rám, és eszerint kezdték a verseket boncolgatni. Azelőtt eszembe sem jutott, hogy a versírásban számít az, hogy ki nő és ki férfi. Meggyőződésem, hogy bármilyen fiziológiai vagy lelki különbségek vannak férfi és nő között, a költészet ezen felülemelkedik, és a versnek csak egy minősége van.
– Milyen volt a gyermekkora, s mennyire érződött a magyar kultúra hatása a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a Partiumban?
– A gyermekkorunk mindig szép, hiszen a megszépül a múlt törvénye szerint a szép emlékeket őrizzük meg. Kisgyermekkorom egyik meghatározó élménye, hogy a fényképész nagyapám műterme velünk egy udvarban volt, ahol retusfestékekkel is rajzolhattam, és ahol különleges, általa tervezett nézőkéjén megcsodálhattam a világ nagyvárosait. Hogy mennyire érződött a magyar kultúra hatása az 1960-as, ’70-es években? Nagyon jó magyar könyvkiadóink és folyóirataink voltak, rangos íróink, költőink. A partiumi és erdélyi irodalomkedvelőknek bőven volt miből fejleszteniük szellemiségüket, és akkoriban többet és többen olvastak, mint most, amikor a tévécsatornák kínálata és az internetezés az olvasás rovására történik. Ez fokozatosan elsekélyesíti a gondolkodást és lelkivilágot. Az megint más kérdés, hogy a magyarországi magyar irodalom mennyire jutott el Erdélybe. Csak hellyel-közzel, amit könyvkiadóinknak és folyóiratainknak a cenzúra ellenére sikerült becsempészniük kínálatukba. 1980-ban a férjemmel sikerült kiutaznunk Budapestre, ahol egy antikváriumban több évfolyamnyi Szép versek antológiát vásároltunk, és jobban megismerkedtünk a kortárs magyar költészettel. A ’80-as években volt egy magyarországi könyvcserepartnerünk is, Petz Nándor, akinek a hazai Téka sorozat könyveit kellett küldenünk, és cserében szállította, amit kértünk. Az ő jóvoltából nyerhettem betekintést a nyugati magyar irodalomba. A sors fintora, hogy röntgenes szakember volt, és átvilágíthatatlan fekete papírba csomagolva küldte nekünk a könyveket, ami felkeltette a szeku érdeklődését – emiatt bajunk is származott.
– Sikeres volt a költészetbe való "be- lépése", a hazai magyar lapok szinte mindegyikében ott volt a neve. Miért választotta a képzőművészeti főiskolát?
– Kisgyermek koromtól rajzolni és olvasni szerettem. Amikor hetedik osztályos voltam, megalakult Szatmáron is a zene- és képzőművészeti iskola líceumi tagozata, de csak román nyelvű oktatással, és anyám arra kért, hogy maradjak otthon. A két nővérem akkor már Kolozsváron tanult. Ha a magyar tagozat mellett döntök – ígérte anyám – járhatok továbbra is magán rajzórákra. 13 éves koromban kellett tehát döntenem: vagy magyar tagozaton maradok, és abbahagyom a rajzot, vagy képzőművészeti iskolában maradok, és átmegyek román tagozatra. Túl kedves volt már a rajz, és úgy okoskodtam: attól, hogy román tagozatra járok, még olvashatok magyarul, amennyit akarok. De döntésem miatt mindég volt egy kis lelkiismeret- furdalásom. Középiskolás koromban lehoztam a padlásról a nővéreim magyar tankönyveit, és becsülettel végigolvastam, s kiolvastam a megjelölt, néhol jó proletkultos kötelező olvasmányokat is.
– 1980-ban és 81-ben Markó Béla, illetve Szávai Géza kötetének készíti el a borítóit, amire máris felfigyel a szakma. Ez volt az első komolyabb "meg-rendelés" a Kriterion részéről? Mekkora kihívás volt ez?
– A grafika szakon tanultunk könyvgrafikát is, és negyedéven az volt a követelmény, hogy tervezzünk olyan könyvborítót, amely meg is fog jelenni. Ekkor kerestem fel a Kriterion könyvkiadót, s nyertem megbízást Deák Ferenctől, a Kriterion legendás grafikusától a Markó Béla Lepkecsontváz című verseskötete borítójának megtervezésére. A Szinopszis kötetborítójának megtervezésére Szávai Géza kért fel Gyergyószentmiklóson. Többnyire ismerőseim felkérésére készítettem borítókat, és illusztráltam könyveket, illetve saját versesköteteim borítóját is magam terveztem, kivéve az utolsót, a Lélekvesztőt, amit lányomnak engedtem át. A '80-as években írtam egy Betűbaba-ábécét, amelyben minden betűt egy-egy figura illusztrált. Végül az Új Élet hasábjain jelent meg sorozatban Bábécé címmel 1988-89-ben.
– Mindössze 27 éves, amikor kellő eleganciával egyszerűen besétál az erdélyi magyar irodalomba: a Forrás-sorozatban megjelenik Ajándékgömb c. verskötete. Ezt a "gömböt" tényleg ajándékba adta a magyar irodalom szerelmeseinek?
– Lehet-e verset másképpen adni az olvasónak, mint ajándékba? A szomorú az, hogy lassan ajándékba sem kell senkinek. Az Ajándékgömb a Földet jelenti. Talán azért is választottuk ezt a verscímet, hogy a férjem egyik hegesztett fémgömb szobrával illusztrálhassuk.
– Családja valódi művészfamília: férje, Burján Gál Emil híres szobrász, lánya, Enikő festőművész, Ön pedig költő, képzőművész, újságíró, muzeológus… Van úgy, hogy a három művész "összedolgozik"?
– Amióta mindhárman létezünk, abban az értelemben "összedolgozunk", hogy mindenben segítjük egymást. Talán én sem lennék az, akivé sikerült lennem, ha a férjem nem rendelkezik azzal a művészetelméleti tudással, amely folyómedret igazított a tehetségemhez, s bizonyára az ő fejlődésén is módosított az én ösztönösebb versírásom. A lányunk költészetben is, festészetben is saját utat jár be, és ez így van rendjén. Mindig kikéri a véleményünket, de tanácsot csak a minőség jegyében adunk: a fejlődés irányát nem befolyásolhatjuk. Olyan értelemben nem dolgoztunk össze, hogy közös munkát hozzunk létre. Mindhármunknak megvan a saját egyénisége, irányultsága, stílusa. Ám, ha művészfamíliáról van szó, a miénk csak a felszín: egyik nagyapám festőművész, rajztanár volt, aki Budapesten Szinyei Merse Pál tanítványaként végzett főiskolát, másik nagyapám fényképész volt, aki szépen rajzolt, és verseket is írt. Édesanyám zongoratanárként kereste a kenyerét, édesapám számára idős korában is napi félórányi hegedülés jelentette a lazítást. A szüleim zenei képességeit a nővéreim örökölték, én szinte botfülűnek születtem. A nagyapáim rajzkészségét viszont sem a szüleim, sem a nővéreim nem örökölték, csak én. A férjemnek is volt egy nagynénje, aki tehetséges amatőr festő volt. A lányom a felmenőitől minden készséget örökölt, jó a rajzkészsége, festészet-szakon végzett Kolozsváron, muzikális, jó a zenei hallása (elemista korában zongorázott). Jó verseket ír, több antológiában szerepelt, három megszerkesztett verseskötete van, amelyek még nem találtak kiadóra.
– Ön költőnek vagy képzőművésznek tartja magát?
– Képzőművész, pontosabban grafikus a végzettségem, amit büszkén vállalok. Hogy költő vagyok-e vagy sem, azt nem nekem kell kimondani. József Attila kimondhatta, ő annyira őszintén önmaga volt, hogy tőle nem tartjuk nagyképűségnek.
– Az 1986-ban írt Harmónia c. versében – a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versének tartom – ezt írja: "Maradj velem/nincs a versemnél szebb szobám,/nincs a szavaknál melegebb karom". Ezt Gál Éva Emese, a költő írja. Hogyan írná le/rajzolná meg a fenti képsorokat a képzőművész Gál Éva Emese?
– A Harmónia című versem az 1988-ban napvilágot látott Örökölt csend című kötetemben jelent meg. Már korábban, az egyik kérdés kapcsán érintettem, hogy a Feszt Lászlótól tanultak segítettek abban, hogy csak plasztikai eszközökkel közvetítsek tartalmakat. Nehéz küzdelem zajlott le bennem, amíg a képzőművész legyőzte az irodalmárt, és sikerült különválasszam magamban a kettőt: a fogalommentes képzőművészeti nyelvezetet és a fogalomdús irodalmi nyelvet. A kettő nagyon mélyen bizonyára azonos tőből fakad, de a kettőt soha nem akarom összemosni. Soha nem akarom illusztrálni a saját verseimet, és soha nem fogok verset írni a rajzaimról.
– Szeret utazni; hol járt a nagyvilágban, hol állították ki munkáit?
– Utazni nagyon szeretek, ha több életem lehetne, az egyikben világcsavargó lennék és beutaznám az egész Földet. De csak egyetlen életem van, s ebben Budapestig, Bécsig, Salzburgig jutottam el. 1990 és 2009 között szinte minden évben résztvevői voltunk mindhárman a Hajósi Nemzetközi Művésztábornak, amelyet Alföldi Albert kultúrigazgató (volt parlamenti képviselő) és felesége, Magdi szervezett és vezetett, s ahol nagyon jó alkotói közösségre, barátokra leltünk. Egyéni kiállításaim voltak több alkalommal Gyergyószentmiklóson, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsváron a Korunk galériában, Salzburgban, Fehérgyarmaton és a Gyergyói-medence falvaiban. Részt vettem közös kiállításon Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában (a megyei tárlatokon), Kovásznán, Kolozsváron, Bukarestben, Budapesten és Bécsben.
– Nemsokára kerek évfordulós lesz: betölti a hatvanadikat. Dédelget valamilyen kívánságot?
– Legdédelgetettebb kívánságom, hogy sikerüljön a gyermekem élete, aki megannyi tehetsége ellenére munkanélküli, és Gyergyószentmiklóson még pincérnői állást sem sikerült elfoglalnia…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Kötelező lesz a bevételbevallás, egy helyen adózhatunk
Ismét kötelezővé tennék a jövedelembevallást Romániában. Kormánya tervét röviden vázolva Victor Ponta pénteken úgy vélekedett: az Egyesült Államokhoz és az európai uniós országok többségéhez hasonlóan Romániában is vissza kellene térni a 2005-ben megszüntetett gyakorlathoz, amikor valamennyi adófizető állampolgár köteles volt évente beszámolni a hatóságoknak bevételeiről.
A miniszterelnök emlékeztetett, hogy hosszú ideje próbálkoznak különadót kivetni a nagy vagyonokra, az intézkedést azonban szerinte az gátolja, hogy nem létezik központi adatbázis a polgárok bér, nyugdíj, bérleti díj formájában szerzett jövedelméről.
„Mindenképpen hasznos lenne, hiszen követni lehet, ki miből gazdagszik meg. Ha például valakinek nincs munkahelye, nyugdíja, de adott évben öt autót és házat vásárolt magának, az gyanakvásra adhat okot” – jelentette ki Ponta.
Újságírók ösztökélésére a kormányfő szombaton fejtette ki bővebben, konkrétan hogyan is képzeli az intézkedést. Közölte, a jövedelembevallást várhatóan néhány éven belül tennék kötelezővé, de csak ama adófizetők számára, akiknek egy évben több forrásból származik bevételük. Ezzel egy időben bevezetnék az egyablakos módszert is, amely lehetővé tenné a polgárok számára, hogy egyetlen helyen fizessék be valamennyi adójukat és illetéküket.
„Az emberek jelenleg a polgármesteri hivataloknál fizetik ki a helyi adókat, míg az adóhatóságnál a jövedelemadót és egyéb közterheket. A bürokrácia lebontása azonban azt feltételezi, hogy ne öt, hanem csak egy helyen tölts ki formanyomtatványt és fizess adót” – állapította meg Ponta. Hozzátette: Bukarestben és Ilfov megyében kísérleti jelleggel már beindították a rendszert, amelyet országszerte ki akarnak terjeszteni.
A miniszterelnök emlékeztetett, hogy hosszú ideje próbálkoznak különadót kivetni a nagy vagyonokra, az intézkedést azonban szerinte az gátolja, hogy nem létezik központi adatbázis a polgárok bér, nyugdíj, bérleti díj formájában szerzett jövedelméről.
„Mindenképpen hasznos lenne, hiszen követni lehet, ki miből gazdagszik meg. Ha például valakinek nincs munkahelye, nyugdíja, de adott évben öt autót és házat vásárolt magának, az gyanakvásra adhat okot” – jelentette ki Ponta.
Újságírók ösztökélésére a kormányfő szombaton fejtette ki bővebben, konkrétan hogyan is képzeli az intézkedést. Közölte, a jövedelembevallást várhatóan néhány éven belül tennék kötelezővé, de csak ama adófizetők számára, akiknek egy évben több forrásból származik bevételük. Ezzel egy időben bevezetnék az egyablakos módszert is, amely lehetővé tenné a polgárok számára, hogy egyetlen helyen fizessék be valamennyi adójukat és illetéküket.
„Az emberek jelenleg a polgármesteri hivataloknál fizetik ki a helyi adókat, míg az adóhatóságnál a jövedelemadót és egyéb közterheket. A bürokrácia lebontása azonban azt feltételezi, hogy ne öt, hanem csak egy helyen tölts ki formanyomtatványt és fizess adót” – állapította meg Ponta. Hozzátette: Bukarestben és Ilfov megyében kísérleti jelleggel már beindították a rendszert, amelyet országszerte ki akarnak terjeszteni.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

Számlaháború: több erdélyi üzletet is bezártak
Többtucatnyi kereskedelmi egység tevékenységét függesztette fel az elmúlt időszakban az adóhatóság (ANAF) adócsalás elleni igazgatósága, mivel az üzletek nem adtak pénztárblokkot az ügyfeleknek a megvásárolt termékek, szolgáltatások után.
A bezárt boltok pontos száma egyelőre nem ismert, az ANAF ugyanis még nem adott ki hivatalos statisztikát. Alexandru Cristea, az adócsalás elleni igazgatóság szóvivője a Vocea Transilvaniei hírportálnak elmondta: a hatóság március elsejétől függesztheti fel azon kereskedelmi egységek tevékenységét, amelyek nem biztosítanak minden vásárlónak nyugtát, két hétig azonban nem szankcionáltak, hanem csak figyelmeztették az üzletek illetékeseit. „Országos szinten közel 30 ezer figyelemfelhívó szórólapot osztottunk ki, március 15-étől pedig elkezdtük a tényleges bírságolást” – magyarázta Cristea.
Édler: a hatóság túloz
Eltúlzott büntetésnek tartja Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, hogy a hatóság kényszerszünetet rendel el a szabálysértések nyomán. A szakember kifejtette: minden körülmények között elítéli az adócsalást, ami ellen szerinte szigorúan kell fellépni, nem várja el, hogy bárkivel is kesztyűs kézzel bánjanak, de a tevékenység azonnali felfüggesztését túlzásnak tartja.
„Az első szabálysértés esetén jöhet a pénzbírság, a figyelmeztetés, majd ha ez sem használ, a második tettenérésnél elrendelhetik az időleges bezárást. A kényszerpihenő különben sem tesz jót a gazdaságnak, hiszen ha az egység nem működik, akkor nem termel, tehát nem fizet adót, emiatt pedig a további tevékenysége is veszélybe kerülhet” – fogalmazott Édler.
Az iparkamara elnöke azzal kapcsolatban fejtette ki véleményét, hogy egy sepsiszentgyörgyi vendéglátó-ipari egységet egy hónapra bezárattak az ANAF nagyszebeni ellenőrei, akik 12 ezer lejes pénzbírságot is kiróttak, miután egy rajtaütés során 170 lejjel több készpénzt találtak a helyszínen, mint amennyit számlával igazolni tudtak. A húsz éve működő egységnek ez az első szabálysértése.
A kereskedelmi kamara vezetője hangsúlyozta: nem kizárt, hogy a pincérek borravalója került a pénztárgépbe. „Amennyiben törvényes keretet alkotnának a baksisnak, az ilyen félreértések elkerülhetőek lennének” – magyarázta Édler András. Hozzátette: már létezik egy törvénykezdeményezés a borravalóra vonatkozóan, erről jelenleg az idegenforgalmi munkáltatók és a turisztikai minisztérium képviselői egyeztetnek. „Ha a borravaló után adót fizetnének, az ellenőrzés során ezzel a pénzzel is hivatalosan el tudnának számolni a vendéglátósok” – magyarázta a háromszéki gazdasági szakember.
A borravaló miatt is büntetnek
Alexandru Cristea elmondása szerint a pénzügyi hatóság abban az esetben is bezárhatja az üzletet, ha az nem rendelkezik elektronikus pénztárgéppel, engedéllyel nem rendelkező beszállítótól vásárolja termékeit, illetve hivatalos pénztárblokk helyett más dokumentummal igazolja, hogy a kliens fizetett.
A tevékenységet egy–három hónapig függeszthetik fel, a kereskedelmi egységek emellett 10–15 ezer lejes bírságot is kaphatnak. Az ANAF akkor is szankciót ró ki, ha a kasszagépben több pénz van, mint amennyit a bolt számlával igazolni tud, ebben az esetben a bírság értéke 2–4 ezer lej. Ez különösen a vendéglőkben, kocsmákban okoz gondot, hiszen a pincérek sokszor a számlázatlan borravalót is az elektronikus pénztárgépbe teszik.
Múlt héten Kolozsváron is számos étteremben, kávézóban, ruhaüzletben és más boltokban ellenőrzéseket végeztek a belvárosban, valamint a Polus Center bevásárlóközpontban. A hatóság az akció nyomán több üzlet ideiglenes bezárását is elrendelte, ezek bejáratára pedig kifüggesztették, hogy a nyugták kibocsátásának elmulasztása miatt szünetel a tevékenység. Bukarestben húsz kereskedelmi egységet – köztük luxuséttermeket és -kávézókat záratott be néhány hónapra az ANAF, amely a fővárosban összesen 900 ezer lejes bírságot rótt ki.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea |
Székelyhon.ro

Kis-Küküllő mente – Bonyha, Kund, Dányán, Gógán
"Szegény év az idei"
Idén sem lesz víz- és csatornahálózat
2015-ben a tavalyinál kisebb költségvetésből gazdálkodik Bonyha – tudtuk meg Jors Ioan polgármestertől, aki pontos adatokat nem bocsátott a rendelkezésünkre. Az elmúlt évben nem történtek nagy változások a Kis- Küküllő menti községben, a Bonyhához tartozó Jövedicsen 900 méteren leaszfaltozták a 72-es községi utat, híd épült a községközpontban a Jövedicsi-patak fölött, Gógánban és Kundon lekövezték az utcákat, és a bonyhai George Cosbuc utcában is elvégezték a kövezést. Emellett elkezdték felújítani a kerítést a községközponti piac körül, ahol ünnepek alkalmával évente ötször, illetve minden hónap második vasárnapján állatvásárt tartanak – tájékoztatott a polgármester. Egyelőre száz méteren készült el a megrongálódott régit helyettesítő új kerítés, idén folytatni szeretnék a munkát. Suteu Alexandru alpolgármester elmondta, hogy rendszerint nemcsak a környező településekről, de Fehér, illetve Szeben megyéből is jönnek árusok a bonyhai állatvásárokra.
Az idei tervek között egy 850 méteres út aszfaltozása szerepel Bernádtól, a munkálatot a helyi költségvetésből finanszíroznák. A község a Leader program révén egy többfunkciós, kaszálásra, illetve sáncok takarítására is alkalmas munkagépet nyert 96.500 euró értékben, a héát szintén önerőből kell fedezni. Ami a víz- és csatornahálózat kiépítését illeti, az önkormányzat nem tett le pályázatot a munkálatok kivitelezésére.
– A Küküllő-völgyi infrastruktúra- fejlesztés, a vidék víz- és csatornahálózatainak kiépítése szerepel a Maros Megyei Tanács 2016-ra vonatkozó átfogó stratégiai tervében (a masterplanban), ezért nem tartottuk szükségesnek erre pályázni – mondta a polgármester. Azt azonban a községgazdák is elismerték, hogy az infrastruktúra hiánya távol tartja a befektetőket. 2008-ban egy holland vállalkozó 450 hektár földet vásárolt Bonyhán, most azonban távozni készül. Egy Szeben megyei gazdálkodó viszont három éve vette bérbe, és azóta is műveli a földek 70 százalékát.
– Terméssel fizet, és ez rendkívül előnyös a nagymértékben kiöregedett lakosság számára – vélte Jors Ioan. A községgazda azt is megemlítette, hogy a birtoklevelek kiállításával még gondok vannak, a CESAR projekt keretében nyert világbanki támogatásnak köszönhetően azonban az elkövetkezőkben ingyen parcelláztathatják, telekkönyvelhetik földjeiket a bonyhai gazdák.
Nőtt a létszám a bonyhai iskolában
Mivel Küküllőszéplakon megszűnt a felső tagozatú magyar oktatás, két nyolcadikos széplaki diák tavaly ősztől a bonyhai iskolában folytatta tanulmányait. Az alsó tagozaton a 2013–14-es tanévben bővült a létszám, amikor vegyes, magyar–román, illetve magyar–cigány családokból származó gyerekeket román osztályból magyarba írattak át – tudtuk meg Gyerkó Annamáriától, a bonyhai iskola aligazgatónőjétől, aki szerint valószínűleg az anyanyel-vükön tanuló magyar gyerekeknek járó támogatás késztette a szülőket erre a lépésre. A bonyhai iskola magyar oktatásban részesülő kisdiákjai összevont osztályokba járnak, két előkészítős és 8 másodikos, illetve 5 elsős, 4 harmadikos és 5 negyedikes osztozik tantermen és pedagóguson. A felső tagozat is összevonva működik, az ötödikesek és hetedikesek – 16, illetve 6 diák –, valamint a hatodikosok és nyolcadikosok – 2, illetve 11 diák – járnak egy osztályba. Az óvodai oktatás a községközpontban egyelőre külön csoportokban zajlik, a településnek ugyanis 14 magyar óvodása van, de Gyerkó Annamária szerint az előre látható létszámcsökkenés miatt két-három év múlva össze kell majd vonni a magyar és román csoportot.
A község falvai közül még Gógánban tanulnak anyanyelvükön az alsó tagozatos magyar gyerekek. Itt azonban apadt a diákok száma, a település nyolc magyar iskolása egyetlen összevont osztályba jár. Az óvodai oktatás is egyetlen összevont csoportban zajlik, a három magyar óvodással Fazakas Csilla végleges kinevezéssel rendelkező óvónő magyarul beszél.
Dányánban nincs magyar nyelvű oktatás, a falubeli gyerekek valamennyien román osztályba járnak. A magyar diákoknak Lőrinczi Edit tanítónő anyanyelvükön is elmagyarázza a leckét, emellett heti két alkalommal magyarul is tanulhatnak.
Gyerkó Annamária azt is elmondta, hogy a bonyhai diákok közül sokan Vásárhelyen végzik el a középiskolát, akik pedig nem vesznek részt a nyolcadikosok országos tudásfelmérésén, rendszerint dicsői tanintézetekbe mennek vagy otthon maradnak, és segítenek szüleiknek a gazdálkodásban.
– Milyen eredményt értek el a mostani nyolcadikosok a március elején zajlott próbavizsgákon? – kérdeztük az aligazgatónőt.
– Magyar nyelv és irodalomból jól teljesítettek, a legnagyobb jegy 9,60 volt, és csak ketten kaptak ötösön aluli osztályzatot. A román vizsga is elég jól sikerült, matematikából azonban gyengék az eredmények, csak két diák ment át a próbavizsgán, és a legnagyobb jegy 5,50 volt – tájékoztatott az intézményvezető. Gyerkó Annamária arról is beszámolt, hogy az idei tanévben a magyar tagozaton több a végleges kinevezéssel rendelkező tanár, mint a korábbi években. Ugyanakkor a diákok között tantárgyversenyek díjazottjai is vannak. Az ötödikes Fábián Paul – a négy faluba ingázó Ozsváth Ilona vallástanárnő diákja – a vallás tantárgyverseny megyei szakaszán harmadik lett, és továbbjutott az országosra. A megmérettetésen a szintén ötödikes Lakatos Annamária és Stupariu Norbert is szép eredményt ért el, mindketten ötödikek lettek. A két diák a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny megyei szakaszán is részt vett. Fábián Nóra a román tantárgyverseny megyei szakaszán képviselte a bonyhai iskolát. Felkészítő tanára, Bordi András délutánonként a Harangvirág együttes gyerekeinek néptáncot tanít.
Javításra vár a kundi kultúrotthon
Varga István helyi tanácsossal, aki 2012-ig polgármesteri, majd egy rövid ideig alpolgármesteri tisztséget töltött be a községben, kundi otthonában beszélgettünk. Arról kérdeztük, melyek a megoldatlan problémák, hiányosságok Kundon?
– 2002-ben nagyobb javítást végeztünk a kultúrházban, német támogatással láttunk neki a munkának, a falubeliek kalákában dolgoztak. Most újabb, főleg külső munkálatokra lenne ott szükség, esőzés idején ugyanis befolyik a víz az épületbe – mondta az érdekképviselő.
– Tizenhárom évvel ezelőtt alakítottuk ki a kultúrotthon konyháját, amelynek azóta beszakadt a mennyezete – tette hozzá ifjú Varga István vállalkozó, a tanácsos fia, aki szintén szívén viseli a falu sorsát. Ő mutatta meg nekünk a leromlott állapotú épületet, amelynek egyik falán még ott díszeleg egy szép, magyar, román, szász és cigány táncospárt megjelenítő festmény.
Nincs buszjárat a faluba
A tanácsos arra is felhívta a figyelmünket, hogy az utóbbi időben a tömegközlekedés is problémássá vált Kundon. Tavaly óta, bizonyára az alacsony utasszám miatt, nem jár kisbusz a faluba, így ha valakinek a településen kívül akad elintéznivalója, és nincs saját autója, alkalmira kell várnia vagy felkérezkedhet a hajnalban érkező, kenyeret szállító autóra. A Balázsfalva – Parajd közötti vonatjárat megszüntetése pedig csak fokozza a problémát.
A hatvanadik ajándék
Varga Edömér már gyermekkorában rajongott az állatokért. A 27 éves kundi fiatalember három éve szerzett állatorvosi diplomát a kolozsvári egyetemen, de nem ejtette rabul a városi élet, hazajött, és azóta is apjával közösen vezeti az otthoni gazdaságot. Szeretne választott szakmájában elhelyezkedni, de jelenlegi munkáját is szeretettel végzi, és sohaegyetlen percre sem vágyódott el szülőfalujából.
– Edömér itthon végezte az 1–4. osztályt. Akkoriban még volt magyar nyelvű oktatás a faluban, mi több, éppen abban az évben indult az első magyar osztály, amikor ő iskolás lett – mesélte édesanyja, aki mindig fontosnak tartotta, hogy gyermekei – Edömér mellett a jelenleg Kolozsváron nemzetközi kapcsolatok szakon mesteriző és szociális munkás szakot is végző 22 éves Izabella és a Vásárhelyen sportszakon diplomázott 25 éves Alpár – anyanyelvükön tanuljanak. Edömér már ötödik osztályban eldöntötte, hogy állatorvos lesz.
– Az 5-8. osztályt Medgyesen jártam, aztán az udvarhelyi középiskolában állat- egészségügyi technikusi szakon tanultam tovább. Ott nagyon jó képzést kaptunk, 27-ből 20-an mentünk egyetemre, és 18-an el is végeztük – tette hozzá a fiatalember. Szülei közben azt is felidézték, hogy nagyobbik fiuk míg tanult, legtöbbször otthon töltötte a hétvégéket, és első útja mindig az istállóba vezetett. Édesapja, Varga Károly 1995-ben kezdett el gazdálkodni, amikor felbomlott az állami gazdaság, ahol korábban dolgozott.
– Kezdetben 10 hektár földem volt és két- három tehenem. Mára 90 hektárra nőtt a terület, egy része a saját tulajdonom, a többit bérlem. 25-30 hektáron kukoricát, 10-15 hektáron szalmásgabonát termesztek, a terület többi részét legeltetésre használom. A földet két traktorral művelem meg. Ami az állatállományt illeti, ma reggel született meg a hatvanadik borjú – újságolta az idősebbik gazda, aki a gazdaság 60-70 százalékát, 52 hektár földet és 45 állatot adott át nagyobbik fiának. Vargáék főként fejősteheneket tartanak, a bikaborjakat rendszerint eladják a bonyhai állatvásáron. Az Edömér gondjaira bízott 45 tehénből 20 fejős, a többi növendék. A fejést két 2x2-es, azaz egyszerre két állat fejésére alkalmas géppel végzik, és a tejet, napi 400 litert, a Hochland tejfeldolgozó vállalatnak adják el. A tejkvóta eltörlésének híre nem ijesztette meg a családot.
– Számunkra ez nem jelent változást. Most egy kicsit fel van fordulva a piac, de aztán majd újra minden elrendeződik – véli Edömér.
– Megéri állattartással foglalkozni? Van nyereség? – kérdeztük.
– Jól ki kell tudni számítani a dolgokat, és akkor nyereség is lesz. Aki csak a számlákat böngészi, az jobb, ha hozzá sem fog ehhez a munkához. Csak akkor éri meg ezzel foglalkozni, ha az értéket nem kizárólag a pénzben, hanem az állatban is meglátjuk – értett egyet apa és fiú.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Van mit, van hol, de ki?
Hozzájuthatnak-e a legújabb magyar könyvekhez azok, akik nem tudják megengedni maguknak a kiadványok megvásárlását? Milyen ma az olvasási kedv Erdélyben? Az Erdélyi Napló könyvtártúrán járt.
Az elektronikus könyvek terjedésével leáldozóban lévőnek tűnik a nyomtatott kiadványok népszerűsége. Egyre kevesebb családban gyűjtik a könyveket, egyrészt, mert a fiatalabb generációk nem tartanak rá igényt, másrészt mivel egyre drágábbak – legalábbis a bérekhez mérten. Aki mégiscsak szeretne kézbe venni hagyományos kiadványokat, annak marad a könyvtár.
Kicsi, majd nagy olvasók
Diákok számára – főleg a házi olvasmányok tekintetében – az iskolai könyvtár a könyvekhez való legkézenfekvőbb hozzáférési mód. „Nálunk a kötelező házi olvasmányok mind megtalálhatók” – jelenti ki a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, Solymosi Zsolt. A több mint 10 ezer kiadványt számláló, nemrég felújított könyvtárban Feischmidt Ildikó könyvtáros kalauzol végig. Az állomány kissé megcsappant, mióta szétköltözött a korábban egyazon épületben működő unitárius gimnázium és a Brassai Sámuel Líceum. Még mindig sok a régi rendszerben vásárolt kötet, amelyeket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kölcsönöznek ki a diákok. Az állomány mintegy 70 százaléka olyan kiadvány, amelynek tartalma mára elavult. A frissítést magánadományokból, hagyatékokból, csekély állami pénzből, valamint az iskolát támogató Pro János Zsigmond Szövetség révén végzik. És nem is akárhogyan: a látogató meglepődik, hogy a polcon ott találja például Dragomán György nemrégiben megjelent, nagy sikerű Máglya című regényét is, amely egyes könyvesboltokban már elfogyott.
Az 1–4. osztályosok a könyvtár leglelkesebb látogatói, tudjuk meg Feischmidt Ildikótól, 5–8. osztályban lanyhul az érdeklődés, de kilencediktől ismét gyakran megfordulnak a diákok a könyvek birodalmában. Érdekességként: az unitárius kollégium minden évben könyvkavalkádot szervez, amikor ingyen el lehet vinni a könyvtár és a diákok által felajánlott plusz példányokat.
Nem sokban különbözik a helyzet a Brassai Sámuel Líceumban sem. Könyvtáruk valamivel több mint 30 ezer kiadványt tartalmaz, a gond itt is az, hogy nagy részük még az elmúlt rendszerben került leltárba. Az iskola könyvtárosa, Pop Adrián sem panaszkodik a diákokra, nagyon sok fiatal keresi fel, és nem csak a házi olvasmányok érdeklik őket.
A kiadók sem adják ingyen
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a könyvtár, a hozzá kapcsolódó nyelviskola és nyelvvizsgaközpont 1992-ben kezdte meg tevékenységét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Könyvtári Szakosztályának intézményeként. Az alapítvány saját tulajdonú kolozsvári székházában mintegy 60 ezer kötetes, egyetemi oktatást is kiszolgáló könyvtár működik, olvasóinak zöme Kolozsvárott tanuló magyar egyetemi hallgató és középiskolás diák. Egyik beszerzési forrásuk a Márai-program, amelynek keretében különböző kiadók köteteiből rendelhetnek ingyenes példányokat egy-két alkalommal egy évben. A gond az, hogy csak bizonyos, a kiadók listáján szereplő kiadványokat rendelhetnek meg, amelyek nem mindig találkoznak a diákok, illetve a többi olvasó igényével. „Évekkel ezelőtt a kiadók még megengedhették maguknak, hogy új kiadványaikat elküldjék a könyváraknak is, de ez ma már nem működik” – mondja Miklós Erika könyvtáros. Az olvasók száma így évről évre apad – noha ennek elsősorban nem a könyvtári állomány az oka.
A közkönyvtár nem csak könyvtár
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár, Háromszék közkönyvtárának története a reformkorig nyúlik vissza. A főszékhelyen található három olvasószolgálati részleg és a városban működő fiókkönyvtár több mint 220 ezres összállománnyal áll az olvasók rendelkezésére. A megyei könyvtár jelenlegi szervezeti formájában 1974 óta működik, és a Kovászna Megyei Tanács fennhatósága alá tartozik. „A közkönyvtárak egy ideje nemcsak könyves intézményekként működnek, hanem egyéb szerteágazó feladatokat is végeznek az olvasásra nevelés és a kulturális rendezvények során. A könyvtárba beiratkozottak száma jelenleg mintegy nyolcezer főre tehető, azaz Sepsiszentgyörgy lakosságának közel 16 százaléka aktív könyvtárlátogató” – tájékoztat Szonda Szabolcs igazgató.
A könyvtár állományának több mint fele magyar nyelvű, a szakkönyvek némileg túlsúlyban vannak, de a szépirodalom is több mint 100 ezer kötetet tesz ki. Az állománybővítés érdekében a pénzalapot negyedévekre osztják be, és bizonyos rendszerességgel vásárolnak. Közben folyamatosan zajlik a felmérés arról, mire van szüksége a könyvtárnak, ebből a célból úgynevezett hiánylisták készülnek, amelyeket a különböző részlegeken megbízott kollégák frissítenek. „Évente mintegy nyolc-tíz alkalommal vásárolunk, van, amikor a kiadótól, máskor a könyváruházaktól vagy akár az internetről” – mondja az igazgató. A magyar, román és más nyelvű könyvek, periodikák, dokumentumok mellett 2669 elektronikus dokumentum is az olvasók rendelkezésére áll.
A statisztikák szerint az egyéni igénylések száma évente mintegy 75 ezerre tehető. A könyvtár rendszeres látogatói főként az 5–8. osztályos diákok, illetve az idősebb korosztály, a középkorúak kisebb száma vélhetően a munkával és egyéb elfoglaltságokkal is magyarázható.
Magyar kiadványok a rengetegben
Többemeletes épületben található Kolozsváron a megyei könyvtár. Néhány éve költözött ki a városközpontból a külvárosba, azóta megcsappant a látogatók száma – mondják a könyvtár illetékesei. Kolozs megye megközelítőleg 700 ezer lakosának 15 százaléka magyar, ennek ellenére a magyar könyvek a világirodalom címszó alá vannak besorolva. Nem csoda, hogy elvesznek az egyéb nyelvű publikációk rengetegében: mindössze négy-öt könyves szekrény áll a magyar részleg rendelkezésre. Floarea Elena Mosoiu, a könyvtár aligazgatója pontos számmal is szolgál: 16 487 magyar könyvcím áll az olvasók rendelkezésére, az összállomány 8 százaléka. Ugyanakkor a 30 ezer rendszeres könyvtárlátogató 6,5 százaléka magyar anyanyelvű, ami nagyon kevés a megye magyar lakosságához képest. 2014-ben 318 új magyar nyelvű kötetet vásárolt a könyvtár, ez csupán 3 százaléka az újonnan beszerzett könyveknek. A megyei könyvtár egyik beszerzője szerint igyekeznek a lakosság nemzetiségi összetételével arányosan beszerezni a könyveket – csakhogy ez, ahogyan az adatokból is kitűnik, nem mindig sikerül, és nem is igen látszik.
Olvasói apokalipszis
Elkeserítő helyzetképet mutatnak a romániai olvasási szokásokról készült statisztikák. Egy nemrég készült kimutatás szerint az összlakosság fele egyáltalán nem olvas könyveket. Egy évtized alatt 30 százalékkal csökkent a könyvtárak száma, hasonló mértékben azoké, akik köteteket kölcsönöznek. Ezzel szemben a franciák 90 százaléka havonta elolvas egy könyvet, egy bestseller 1,5-2 millió példányban fogy el. A finnek 77 százaléka évente legalább egy könyvet megvásárol, Romániában az arány 24 százalék. A romániai megkérdezettek egynegyede soha életében nem vásárolt könyvet.
Milliós állomány, újságolvasó nyugdíjasok
Kolozsvár legjelentősebb könyvtára – amely könyvállományában messze felülmúlja a 700 ezer kötetes megyei könyvtárat – a közismert nevén egyetemi könyvtár. Megalakulása pillanatában, 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem könyvtára több mint 11 ezer kötetet számlált, amely felölelte Joseph Benigni főhadvezérségi titkár hagyatékát, a régi királyi jogakadémia és az orvos-sebészeti intézet könyvtárát, illetve a főkormányszék levéltárát. Ehhez kapcsolódott az Erdélyi Múzeum-Egyesület mintegy 40 ezer kötetből álló könyvtára, amelyet az újonnan alakult intézmény rendelkezésére bocsátott. Jelenleg a négymillió körüli összállomány a tudományok valamennyi területét felöleli, a gyűjtemény tematikájában és információhordozók tekintetében enciklopédikusnak tekinthető: könyvek és régi könyvek, kéziratok, időszaki kiadványok, térképek, metszetek, fényképek, képeslapok, apró nyomtatványok, kották, különböző audiovizuális és elektronikus dokumentumok, valamint adatbázisok alkotják.
„Mintegy 50 ezer beiratkozott olvasónk van” – ismerteti a helyzetet ifj. Györfy Dénes könyvtáros. Hogy a könyvtári állományban hány magyar nyelvű kiadvány található, arról nincs külön adat, 1918-ig gyakorlatilag csak magyar nyelvű kiadványok voltak az egyetemi könyvtárban, közöttük ma is találhatók 16–17. századi dokumentumok, kéziratok. A ritkaságokat természetesen nem lehet hazavinni, de valamennyi kiadvány a kutatók rendelkezésre áll. Van a könyvtárnak kölcsönző részlege is, sok diák és nyugdíjas pedig az egyetemi könyvtárba jár napi- vagy hetilapokat olvasni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Elkezdődött a Partiumi Keresztény Egyetem bővítése
Decemberre kell elkészülnie a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) új belvárosi épületszárnyának, amelynek építési munkálatai csütörtökön kezdődtek el. 
Az esemény kapcsán szerdán tartott sajtótájékoztatón Tőkés László, a PKE alapítói tanácsának elnöke emlékeztetett, az egyetem a 25 éve alapított Sulyok István Református Iskolából nőtte ki magát másfél évtizeddel ezelőtt.
Mindehhez azonban elengedhetetlen volt a magyar kormány kezdeti és azóta is folyamatos támogatása, mivel a román állam nemcsak az állami magyar egyetem visszaállítására nem mutatott hajlandóságot, de a romániai magyar adófizetők pénzéből sem költött az időközben nagy erőfeszítésekkel létrehozott és fenntartott erdélyi magyar magánegyetemekre.
A magyar kormány támogatásával épülhet fel a PKE új szárnya is, amelynek János Szabolcs rektor szerint kardinális jelentősége van, hiszen már régóta teremhiánnyal küszködnek. Több adminisztrációs tevékenységet kénytelenek a bentlakás számára kialakított épületben végezni, de már az oktatáshoz is szűkös a jelenlegi infrastruktúrájuk. A korábban megítélt 700 millió forint, azaz több mint 2 millió eurós támogatás azonban teljes egészében fedezi a beruházás költségeit, János tájékoztatása alapján nincs szükség arra, hogy egyéb forrásokból pótolják ki.
A nagyváradi önkormányzat, mint ismert, tavaly ősszel egységesítette az érintett telekrészeket, és jóváhagyta a tanintézet új épületszárnyának felépítését. A belvárosi kerületben ugyanis az egyetemet létrehozó Pro Universtitate Partium Alapítvány korábban megvásárolt saját telekrészét a PKE-nek adományozta, és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület is már korábban ingyenesen az egyetemnek adta a telekrészét, hogy utána az önkormányzati tulajdonrésszel kiegészülve minden akadály elháruljon a közel három évvel ezelőtt kigondolt bővülés elől.
János Szabolcs már korábban is rámutatott lapunknak arra, hogy az új épületbe költöztetik majd a kollégium épületében működő rektori hivatalt, illetve az adminisztrációs irodákat, de az új szárnyban kap majd helyet az egyetemi könyvtár, ugyanakkor az előadótermek számának bővítésére is marad hely. Ugyancsak itt alakítják ki a tanintézet amfiteátrumát is.
Ezzel párhuzamosan, az egyetem vezetői jelezték, hogy folytatják azt az oktatási stratégiát, amelynek részeként szorosabbra fűzik az együttműködést a testvérintézményeikkel, és szeretnék meghonosítani Szatmár megyében kihelyezett képzéseiket.
Krónika (Kolozsvár)

Vetített képek díszletelemként – Bartha József-könyvbemutató Vásárhelyen
A díszlettervező és a színpad, a képzőművészet és a modern technika kapcsolatáról szól többek között a marosvásárhelyi Bartha József Videó és spektákulum című könyve.
A képzőművészt festői, grafikusi munkái mellett videoinstallációi tették ismertté. Díszlettervezőként a nyolcvanas évektől dolgozik. A Videó és spektákulum című könyv tulajdonképpen a szerző doktori dolgozata, amely elsősorban a videokép romániai magyar színházi terekben való megjelenésével foglalkozik, de olyan témákat is érint, amelyek külön-külön is megérnének egy kötetet. Például a 80-as évek Romániájában dúló videózási őrületre is kitér a könyv.
A hétvégi marosvásárhelyi könyvismertető elején az érdeklődők egy-egy pohár szilvapálinkát és könyvlapokba csomagolt tökmagot kaptak. A pálinkát egyszerre hajtották fel Irsai Zsolt képzőművész, művészetpedagógus emlékére, aki alkotótársa és jóbarátja volt Bartha Józsefnek, és aki néhány éve váratlanul hunyt el.
Bartha József vizuális művész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója 1960-ban született Székelyudvarhelyen. Marosvásárhelyen érettségizett a művészeti középiskolában, majd Kolozsváron szerzett diplomát a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán.
Elmesélte, egyetemi évei után a dicsőszentmártoni üveggyárba került reklámgrafikusként és dizájnerként, vagy ahogy ott mondták: „inginer artist”-ként. Ötévnyi „festegetés” után változtatott és kilépett az „objektív művészet irányába”, különböző tárgyaknak adott új funkciót, például az ócskapiacon vásárolt cilinderből „formázott vászon” lett, megtéve ezzel az első lépéseket az installáció felé.
Ungvári Zrínyi Ildikó, az egyetem tanára a méltatás helyett inkább a párbeszédet választotta, pályájáról, művészetéről, színpadi munkáiról faggatta a szerzőt, akinek könyve megjelenéséhez színházi alkotótársai, Bocsárdi László rendező, Sebesi Sándor videoművész, Barabás Zsolt fotográfus is hozzájárultak. Bartha József saját bevallása szerint nem akart díszlettervező lenni, első színpadi díszletét mégis akkor készítette, mikor még középiskolásként az egyetemre készült.
Szász Zsolt, vagy ahogy barátai szólították, Szesz Joe kérte fel, hogy Kocsis István Tárlat az utcán című darabjának színreviteléhez találjon ki valamit. A képzőművészet nélkül számára nem létezne a díszlettervezés sem – vallotta be a könyvbemutatón Bartha, aki szerint a kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, kölcsönösen segíti, ösztönzi egymást. Díszlettervezőként több száz előadás látványvilágát alkotta meg, tavaly a legrangosabb hazai színházi kitüntetést, az UNITER-díjat vehette át Marosvásárhelyen.
Krónika (Kolozsvár)

Flekken vagy kultúra?
Jezsuita atya, unitárius lelkipásztor, református pap-fiú, orvos, újságíró, képzőművész, tanár, mérnök, informatikus, közgazdász, könyvtáros, barlangász, történész – részben Marosvásárhely szülöttei, részben máshonnan ideszármazottak osztották meg egymással azt, hogy miért jó, vagy miért nem jó itt élni, miért maradtak itt, vagy jöttek ide, Marosvásárhelyre.
Marosvásárhely flekkenváros, vagy mégsem az? Inkább enni szeretnek, szerettek a lakói, vagy a kultúrát fogyasztották szívesebben? – vetette fel a témát Ábrám Noémi, a Páros csütörtök elnevezésű estek szervezője. Mi változott az utóbbi években, évtizedekben? Honnan hová fejlődött az a gyerekkori-ifjúkori város, amelyre mindenki úgy emlékszik vissza, mint a béke és nyugalom szigetére, ahol a románok is tudtak magyarul, a fák lombjai összeértek az utca felett, az emberek ismerték egymást, léteztek baráti társaságok, legendás vendéglők és kerthelyiségek.
Aztán a várost ellepték azok, akik nem értékelik a múltat, amit itt találtak, nem becsülik, a vegyipari kombinát füstje mérgezi a levegőt, a város vezetője úgyszintén, az emberek félnek, bizalmatlanok, a politika sem érdekli már őket. A legtöbb szó a kétnyelvűségről, az utcanévtáblák körül kialakult helyzetről esett. A résztvevők zöme arra a következtetésre jutott, hogy ez a Vásárhely már nem az, amely tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt volt. De mielőtt a társaságból ki-ki elmondta volna saját vásárhelyi élményét, gondolatát, Sebestyén Mihály történész vázolta Marosvásárhely művelődési életének történetét az utóbbi 100-150 évben, kezdve onnan, hogy a városi polgárokban mindig élt egyfajta igény a kultúra iránt.
Bár enni szerettek, zenélni, zenét hallgatni, táncolni is szívesen eljártak, látogatták a kolozsvári színtársulat évente tartott vásárhelyi miniévadját, ugyanakkor más társulatok előadásait is megnézték szívesen az Apolló nagytermének színpadán. Kaszinó működött a városban, ahol szombatonként összegyűltek, és az erre a célra vásárolt lemezjátszón szóló muzsikát hallgatták a város kispolgárai és mesteremberei. Bernády György Kultúrpalotát építtetett könyvtárral, hangversenyteremmel, festő- és zeneiskolával, képtárral, de már jóval korábban, 1802-ben megnyitotta kapuit a Teleki Téka, mint az első közkönyvtárak egyike. Még azelőtt nyelvmívelő társaság alakult, és itt jött létre Székelyföld első ipartörténeti múzeuma.
Ma pedig nemzeti színház és magánszínház, báb- és stúdiószínház, alternatív színházak, filharmónia várja a kultúrafogyasztókat, múzeumi rendezvények, képzőművészeti kiállítások, fotótárlatok, könyvbemutatók, irodalmi és művészettörténeti előadások vonzzák az érdeklődőket, kisebb-nagyobb kulturális központok, templomok, egyházi gyülekezeti termek, kultúrkocsmák szerveznek rendszeres művelődési eseményeket. A hét minden napján történik valami, egy nap akár több esemény közül lehet választani. Ma már nem működik az egyeztetés, a közönségnek kell döntenie ízlése, igénye, elvárása, szabadideje szerint, hogy hová megy, mit kíván megtekinteni, meghallgatni a gazdag kínálatból.
Amikor a Ballada nevű kisvendéglőben a 25–30 tagú baráti társaság arról vitázott, hogy valóban flekkenfalva-e Vásárhely, még legalább öt helyen tartottak kulturális rendezvényt: a Nemzeti Színházban, a Spectrum Színházban, a Maros Művészegyüttes nagytermében, a Kultúrpalotában, a Bernády Házban.
Antal Erika 
Székelyhon.ro

Ünnepelt Marosszentgyörgy
Ünnep kellős közepébe csöppentünk Marosszentgyörgyön szombaton délután, amikor a központi tér díszbe öltözött, kórusok, ünneplő helybeliek és vendégek lepték el a szobor környékét.
Erdőcsinádról jövet megálltunk, nem hagyhattuk ki a település nevét adó Szent György ünnepének e mozzanatát. Miután végigjártuk a kézművessátrakat, megcsodáltuk a szalma- és háncsmunkákat, megkóstoltuk a homoródalmási kézműves sajtokat, vásároltunk a mézeskalács szívekből, betekintettünk az iskola udvarán felállított színpadon zajló műsorba, a Szent György-szobornál máris felcsendült a Triola együttes zenéje.
– A XXI. Szent György Napokat ünnepeljük, helyiekkel, vendégekkel, magyarországiakkal – jászberényiekkel, zalaszentgyörgyiekkel, kávásiakkal –, azokkal, akik szeretik településünket és lakóit. Mi mindig nagy szeretettel várjuk őket. Öröm számunkra, hogy ilyen sokan jönnek el és tisztelik meg rendezvényeinket, legyen az faültetés, néptánc, népdaléneklés, kórustalálkozó. Nagyon jó polgármesternek lenni egy ilyen faluban, ahol ennyi értékes ember lakik, akik fogékonyak a szépre, a minőségi rendezvényekre – mondta Sófalvi Szabolcs, a település polgármestere. Majd megkezdődött a Szent György-szobor koszorúzási ünnepsége.
Az ötven éve karnagyként tevékenykedő Hajdó Károly vezetésével a Soli deo Gloria kórus énekelte el a Szent György-himnuszt.
Az ünnepi műsorba iktatott kórustalálkozót is a tanár úr tiszteletére szervezték. Felléptek a helyi és a jászberényi kórusok. A részt vevő települések polgármesteri köszöntője után post mortem tiszteletbeli polgár címet adományoztak Csíki Dénes néhai malomtulajdonosnak, molnárnak.
Szombaton és vasárnap este koncerteken és szabadtéri buliban, lampioneregetéssel szórakoztak a szentgyörgyiek.
(mezey)
Népújság (Marosvásárhely)

Gyarapodik Sepsiszentgyörgy
Az elmúlt napok, hetek történései lassan megkérdőjelezik az önkormányzatiság létét: Gyergyószentmiklós polgármesterét azzal vádolják, hogy megvédett egy tanácsi telket egy magyarországi cégtől, Csíkszereda elöljáróját azzal, hogy túl olcsón vásárolt területet a városnak, és már olyan vád is van, hogy „választási előnyökért” aszfaltoztak – így kezdte éves beszámolóját a tegnapi tanácsülésen Antal Árpád polgármester.
A nyomott hangulat vagy talán a városünnep miatt szokatlanul rövidre fogta, és csak egyetlen adatot emelt ki: a munkanélküliség aránya tavaly 2,14 százalék volt Sepsiszentgyörgyön, miközben az országos átlag 5,25, a megyei pedig 6,7 százalékon állapodott meg. A továbbiakban közölte, hogy a város saját bevételei – köztük a személyi jövedelemadóból visszaosztott összegek – folyamatosan növekednek, ezért a közszolgáltatásoknak nyújtott támogatást is egyre növelik: a buszvállalatnak és a köztisztaságra is több jut. Közvilágításra azonban az előző évek tételeinél kevesebbet költenek, mert az elvégzett beruházásokkal csökkent az áramfogyasztási számla. Néhány példát sorolt a 2014-ben elvégzett út- és járdajavításokra, megemlítette a föld alá fektetett vezetékeket, és azt, hogy néhol az úttest alapozásától kellett kezdeni, mert ezt a hetvenes évektől kezdve elhanyagolták. A polgármester említést tett új parkolóhelyek kialakításáról, terek rendezéséről (Kálvin tér, a turulmadár környéke, az Erzsébet park felső sarka, Sugásfürdő), illetve a folyamatban levő nagyobb építkezésekről (a városháza, a Kós Károly-iskola, a szépmezői ipari park, a Művész mozi, a Kisstadion és a sportaréna került ebbe a csoportba), bemutatta a város által támogatott rendezvényeket, a jövő tervei közül pedig az Európa kulturális fővárosa címért folyó erőfeszítéseket. Végül úgy összegezett: továbbra is egyensúlyt kívánnak tartani a közösségépítés és az infrastruktúra-fejlesztés között.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyújtópontban – Alverna: egykor rendház és zarándokhely, ma romhalmaz
Mi is az Alverna? – teszik fel sokan a kérdést ma is, kolozsváriak is.
A név ismerős, kiderül, hogy egy utca Kolozsvár déli részén, a Györgyfalvi negyedben. Csak ennyi lenne? Régi kolozsváriak számára szinte fogalom: emlékekhez kapcsolódik, egy egész területet is megjelöl, amely valamikor kirándulóhely volt, jóval korábban pedig zarándokhely. Ugyanakkor épület, nem akármilyen: 1929-ben egy ferencrendi házfőnök hatalmas kertet vásárolt itt, majd rendházat és templomot építtetett, hogy legyen ahol megpihenniük a nyomdában ólommal dolgozó szerzeteseknek. Majd az egész területet kisajátította az állam, az épület a növényvédelmi kutatóállomás birtokába jutott. Az évek során több intézmény vált úgynevezett adminisztrátorrá, ami megnehezíti a visszaszolgáltatási eljárást, amelyet közel két évtizede elindított a tulajdonos ferences rend.
Az Alverna szinte fogalommá vált a régi kolozsváriak számára, és sok mindent jelentett, sok mindennel társították az érdekes, idegen hangzású, mondhatni érthetetlen megnevezést. A jártasabbaknak, vagy a környéken lakóknak a város déli, délkeleti szélét jelentette, azon túl már megnyílt a kilátás a Békásra, el lehetett tekinteni a feleki tévétorony irányába, vagy kicsit arrébb Györgyfalva erdőire, de még előtte a borháncsi domboldalra is. A környék tiszta volt és csendes, friss levegőjű, a felfele kanyargó kis utcán takaros házak nagy kertekkel, tavasszal bőségesen termő eperültetvényekkel. És ez mind az Alverna volt – a kertváros jellegű terület a város „kijáratánál”. Voltak továbbá, akiknek az Alverna a régi épületet jelentette a kis utca legtetején, a növényvédelmi kutatóállomást, ahonnan jó fajtájú növénymagvakat lehetett vásárolni: régi ház az Alverna utca egy szám alatt. Ma pedig sokan kíváncsian rákérdeznek a névre, ha hallják, hogy mi is az Alverna? A név mögött múlt van, megismerésre érdemes történet és történelem, amelyből kiviláglik: Kolozsvár említett területén egy ferences testvér jókora kertet vásárolt 1929-ben, ahová rendházat és templomot építtetett, hogy legyen hol megpihenniük a szerzeteseknek. A valamikor szép, kényelmes ház mára romhalmazzá vált, és a visszaigénylés évtizedekbe nyúló, ma is tartó procedúrája csak tovább omlasztja az épületet.
Közel laktunk az Alvernához gyerekkoromban, talán ezért is jelent többet, hangzik ismerősebben a név, a pontos jelentés helyett azonban szintén emlékképeket idéz. Azon a környéken csak házak voltak, a tömblakóknak előkelő, irigylésre méltó vidék. Mert volt udvar nagy diófával, vendégfogadó kutyával, és a ház(ak) mögött messzire nyúló kertben lehetett gazdálkodni, kertészkedni. Piacon szerzett ismeretség révén is ide jöttünk ki egy családi házhoz igazi helyi epret vásárolni, amolyan szedd-magad akcióban: segítettünk a néninek, szedtük, töltögettük a kosarakat és vedreket friss érett eperrel, az Alvernán. Pontosabban az Alverna utcában, amelynek ma is ugyanez a neve, csak a környéke változott, alakult át: a terjedelmes kertek beépültek, a kis házak kibővültek, a forgalom zsúfolt, jellemző a városra, amely egyre terjeszkedett és túlnőtt az Alvernán.
Az új épületek sokaságában az Alverna utca egy szám alatti nagyobb épületegyüttes is mintha még roskadozóbb lenne, hangsúlyosabb és egyben szomorúbb látvány az omladozó vakolat, egyre nagyobb helyeken „kilátszó” téglafal, kopott és repedezett ablakkeretek, már szinte veszélyesnek tűnő teraszok a tulipánmintás kovácsoltvassal. Mert úgymond terepszemlére mentünk a szerkesztőségből az Alvernára, az utca legtetején álló egykori ferences rendházhoz, hogy felmérjük, mivé lett az épület és a hely, amely a vidék nevét adta. Útközben kiderült, Laci bácsi ide járt vetőmagokat vásárolni, egyik kolozsvári útitársunk pedig, aki fotózni kísért el, nem ismerte a vidéket meg az épületet, elnevezését és jelentését sem. Mai állapotában az épület nem árulja el, hogy valamikor itt templomot szenteltek, amely a ferencesek számára épített rendházzal együtt, búcsújáró hely volt a híveknek meg az erre kiránduló kolozsváriaknak is. Az épület mai leromlott állapota ellenben rengeteget elmesél arról, hogy milyen zaklatottan, hányatottan telhettek az elmúlt évek, évtizedek.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Ambrus Attila: Félelemből újbeszéd
Látszólag van fontosabb kérdés ma Romániában, mint a sajtószabadság. A média, a hatalmi ágak, a gazdasági érdekcsoportok (köztük a maffiózó típusú bűnszövetkezetek), a szolgálatok összefonódása miatt azonban aligha lehet napirendre térni fölötte. Egyszerre kaptam kézhez a bukaresti sajtófigyelő ügynökség, az Active Watch, a Független Újságíró Központ jelentését, valamint Udo Ulfkotte német publicista és hírszerző Megvásárolt újságírók című könyvének magyar fordítását. Párhuzamos olvasatuk döbbenetes hatású. A Független Újságíró Központ (maszol.ro-n is olvasható) helyzetjelentésének legdrámaibb mondata ez: „Ha egy szóban kellene jellemezni a hazai média állapotát, akkor a félelem szó lenne a legmegfelelőbb.” A különböző eszközökkel – gazdasági cenzúrával, politikai nyomással – sarokba szorított szerkesztőségek újságírói félnek. Ma a félelem működik ott, ahol egy évtizeddel ezelőtt még különböző vélemények ütköztek egymással, s ez szolgálta a pluralista társadalom felé haladás ügyét. Ez a mai félelem azonban nem felszabadító, hanem bénító hatású. A megfélemlített médiamunkások nem kitálalnak, hanem kitalálnak egy új nyelvet, orwelliesen újbeszélnek. Félre. Erről jegyzi meg Udo Ulfkotte, hogy a gondolkodási sablonokat az újságírók sajátítják el először. Van, akit megbíznak ezzel, van, aki ezt látja trendinek, és követi. A félelemtől vezérelt újságíró előbb belekényszeríti az embereket a félelemketrecbe, majd eléri azt, hogy a szabad gondolkodást tisztességtelennek tartsák. A legutolsó stádiumban pedig megváltozik a korábban éppen a gondolat, a vita szabadsága eredményeként prosperáló társadalom közgondolkodása. Egyre többen tudatosítják, hogy bizonyos dolgokat többé már nem szabad kimondani, mert a véleménykülönbséget büntetik. Sajtómunkásokként és -fogyasztókként a média agymosásának áldozatai vagyunk, politikailag korrekt újságírók, akik saját magukat cenzúrázva dolgoznak, mondják meg, mit gondoljunk, akárcsak egy totalitárius diktatúrában. Ulfkotte rezignáltan állapítja meg: a gondolatszabadság Németországban ma már csak papíron létezik. Az erdélyi magyar sajtóban némiképpen még jobb a helyzet. Előnyünk az, amit az Active Watch ma már veszélyeztetésnek tart: a magyar kisebbséghez tartozunk Romániában. Így nem tudjuk kritikátlanul fogadni azokat a sajtóhíreket, miszerint a Velencei Bizottság elnöke is hozsannázva fogadja a tényt, hogy a kisebbségi kérdés végérvényesen meg van oldva, vagy hogy a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása jogorvoslatot jelent. Az erdélyi magyarok egy része még nem kapott rá az újbeszédre, nem mondott le a gondolkodás fárasztó gyakorlatáról. Noha a média újhullámai nálunk is ugyancsak csapkodják a szellemi ellenállásnak ezt a falát. A legutóbbi és legeklatánsabb példa R. Róbert és Sz. Domokos (a gyanúsítottak esetében ez a sajtóetikailag helyes névközlés) őrizetbe vétele körül kialakult médiahekk. Kideríthetetlen ugyan, hogy honnan, milyen bugyrokból származott az az információ, miszerint R. Róbertet azért vizsgálják, mert havonta tízezer euró csúszópénzt kapott egy parkolócégtől, de tény, hogy két romániai hírügynökségre hivatkozva, az MTI-re alapozva az erdélyi magyar média ügyészségi forrásokat emlegetve lehozta a hírt. Amelyről másnap már kiderült, hogy álhír. De a megvezetés – a médiamunkások és médiafogyasztók megvezetése – megtörtént. A sajtó gyors reakciós kényszere negatív hangulatot teremtett két közéleti személyiség, egy érdekvédelmi szervezet ellen. Olyant, amilyenhez a lapok, honlapok semmiképpen nem szerettek volna hozzájárulni, de amelyhez akaratlanul is hozzájárultak. A történet politikailag természetesen korrekt. Egy korrupt országban – ahol a szegénysége, tehetetlensége miatt frusztrált tömeg cirkuszt és vért követel, mint hajdan Róma népe – a korruptak leleplezésétől a szabad sajtó nem tekinthet el. Ám tanulságos lehet újságírók és olvasók számára, a médiamanipulációs technikákat jól ismerő Ulfkotte evolúciós példázata: Az evolúció szemet adott az embernek, hogy megfigyelhesse a környezetét és agyat, hogy fel tudja dolgozni a külső hatásokat, melyek között vannak érzéki csalódások is. Van, amikor olyan képet látunk, amelyet ha közelebbről megvizsgálunk, azonnal kiderül, hogy különbözik a valóságtól, noha „politikailag korrekt”. Mindez a sajtó felelősségét veti fel: félünk-e már az igazságtól? Mi, újságírók és Önök, olvasók? Nincs ma aktuálisabb kérdés Romániában, mint az, hogy szabad és felelős maradhat-e a fősodor sajtó. Hagyják-e annak? Hagyjuk-e tönkremenni a rendszerváltás legkézenfekvőbb eredményét? A demokratikus társadalmi berendezkedés függ ettől.
maszol.ro

Nem csak háziolvasmányokért járnak a könyvtárba
A kezdetnél nincs gond – fogalmazhatjuk meg az olvasási szokásokat illetően, ugyanis a székelyudvarhelyi általános iskolák könyvtárait körbejárva kiderült, a kicsik bőven lekörözik nagyobb diáktársaikat kölcsönzés, kedvszerű olvasás tekintetében. A leszakadókat több helyen is különböző versenyekkel, rendezvényekkel csábítanák vissza a tékákhoz, de az sem baj, ha ezáltal a könyvmolyok körében is tovább erősödik az olvasás szeretete.
Nem panaszkodnak a forgalomra az iskolai tékákban, naponta akár száz diák is megfordul, és külön dicséretes, hogy nem csak a tanórákra vagy a házi feladatok megoldásához szükséges olvasmányokat viszik haza. Tematikus napokkal, kiállításokkal és versenyekkel vonzóvá lehet tenni a tanulók számára az olvasást – véli Dunkler Réka, a Bethlen Gábor Általános Iskola könyvtárosa, hozzátéve, hogy náluk a folyamat könyvragasztó akcióval kezdődött, melynek során a diákok aktívan részt vettek a könyvtárállomány köteteinek javításában. Természetesen az is célja volt a kezdeményezésnek, hogy a tanulók belelapozzanak új, addig ismeretlen kötetekbe és kedvet kapjanak az olvasáshoz.
Bár több mint 18 ezer könyv áll a diákok és pedagógusok rendelkezésére a Bethlen Gábor Általános Iskola könyvtárban, ezek közül sok elfekvő. A könyvtáros a Rukkola elnevezésű internetes közösségi könyvcserélde segítségével bővítette és újította az állományt, ugyanis a honlap segítségével szinte ingyenesen lehet újakra cserélni a könyveket. Továbbá tavaly 367 új könyvet vásárolt az iskola saját költségvetésből, emellett pályázatokból is sikerült kiegészíteni a választékot, az elmúlt évben például mintegy 400 ezer forint értékű összegből egyebek közt kortárs magyar gyermekirodalmi kiadványokkal bővülhetett az állomány.
Teljes könyvtár-rehabilitációt kezdtek el két éve az Orbán Balázs Általános Iskolában: mintegy kétezer elavult, rossz állapotú kiadványt selejteztek ki, majd szakszerűen rendezték át a megmaradt húszezer könyvet. Jelenleg azonban nincs könyvtáros az iskolában, ugyanis több mint hat évvel ezelőtt megszűnt az állás, a feladatokat az intézmény adminisztrátora vette át – magyarázta portálunknak Gábos Anna iskolaigazgató. Ennek ellenére a diákok megszokták, hogy hetente két nap áll rendelkezésükre az olvasmányok kikölcsönzésére. Könyvtáros hiányában a magyar szakos pedagógusok szervezik az olvasást népszerűsítő akciókat, irodalmi rendezvényeket. Az intézmény költségvetéséből nem igazán jut új könyvek beszerzésére, ezért az iskolaalapítványon keresztül vásárolnak újdonságokat. Tavaly majdnem negyven gyermekkönyvvel bővült az állomány, emellett népszerű olvasmányokat is beszereztek, például a Szent Johanna-gimi divatos ifjúságiregény-sorozatot, amelyet az 5–8. osztályosok többsége igényelt. Természetesen adományként is kapnak könyveket, az igazgató viszont elismerte, ily módon rendszerint nem olyan kiadványok érkeznek, amelyekre a diákok vágynak.
A Móra Ferenc Általános Iskola könyvtárállományát 15 400 kötet teszi ki, a tanintézet évente 1500–2000 lejt különít el saját költségvetéséből új könyvekre. Az összeget Barabás Zója könyvtáros többnyire meséskönyvek beszerzésére szánja, ugyanis az iskolában a legbuzgóbb olvasók az elemisták. A könyvtáros szerint az adományokkal együtt évente átlagosan százötven könyvvel bővül az állomány.
A Tompa László Általános Iskola könyvtárállományát az utóbbi években zömmel adományokból bővítették, ugyanis az intézmény költségvetéséből nem különíthettek el összeget új könyvek vásárlására – magyarázta Szász Enikő könyvtáros. Ennek ellenére szerinte mozgalmas az iskolai téka élete, kétszázötven aktív olvasója van, és naponta akár harmincan is megfordulnak a könyvtárban.
A székelyuvarhelyi általános iskolák többségében az elemisták olvasnak legtöbbet. Barabás Zója napi statisztikájából kiderült, hogy az iskolakezdéstől április elejéig mintegy hetvenszer kölcsönöztek ki könyvet a Móra Ferenc Általános Iskola nyolcadikosai, míg a harmadikosok több mint ezerszer vittek haza különböző kiadványokat a tékából. Egyébként a könyvtári rendezvények többsége is a kisiskolásokat szólítja meg. Hasonló a tapasztalat a Tompa László Általános Iskolában is, ahol főként az elemisták látogatják gyakrabban az iskolai tékát, míg az 5–8. osztályosok többnyire a házi feladatokhoz és iskolai projektekhez szükséges könyvekért térnek be a könyvtárba.
Meg lehet szerettetni az olvasást a gyerekekkel, azonban fontos, hogy mindig újdonság legyen számukra, ezzel lehet megragadni a figyelmüket – véli Dunkler Réka könyvtáros, aki szerint mindenképp új ingerekkel kell hatni a gyerekekre, de versenyekkel is lehet ösztönözni őket. A Tompa László-iskola tavaly felújított tékájában az olvasókörök és versenyek mellett például filmeket is vetítenek, a Mórában pedig olvasósarok teszi otthonosabbá a tékát a kisdiákok számára, akik már több éve színes olvasónaplók készítésével vetélkedhetnek. Másokat viszont a mosolygós matricák gyűjtése buzdít böngészésre, a lehúzósokat a könyvtáros havi rendszerességgel a kölcsönzőlapok alapján osztja ki a legszorgosabb olvasóknak.
„Bármit népszerűvé lehet tenni” – véli Dunkler Réka, aki elárulta, hogy a Bethlen Gábor-iskola tékájában a nebulók könyvajánlásokat írhatnak, javasolva társaiknak a legutóbb olvasott könyveket. Ugyanakkor a diákok kívánságlistán jelezhetik, milyen könyveket szeretnének megtalálni a könyvtárban, így pedig könnyebben fel lehet mérni igényeiket. Nemcsak a diákok igényeire, hanem a tanárokéra is figyelnek az Orbán Balázs-iskolában: mintegy két éve kizárólag a tanári karnak alakítottak ki egy kisebb állományt. A pedagógusok kedvük szerint választhatnak olyan szórakoztató irodalmi olvasmányokból, amelyeket egyébként nehezen tudnának megvásárolni maguknak.
Veres Réka
Székelyhon.ro

„A balladás ember” kiállítása a szentendrei Skanzenben
Kallós Zoltán érdeme, hogy Mezőség, Gyimes, Kalotaszeg, valamint Moldva néprajzi és népzenei hagyományai széles rétegek számára váltak ismertté. A Kossuth-díjas erdélyi kutató mintegy 14 ezer dallamot gyűjtött össze, de a táncházmozgalom kialakulásában is jelentős szerepet játszott. Az életművét bemutató tárlat szeptemberig látogatható a Skanzen Galériában – mondta a kiállítás kurátora a Rádió Orienten.
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese szerint Kallós Zoltán legnagyobb érdeme munkásságának komplexitása, amelynek során másfajta attitűddel közeledett a néprajzkutatáshoz. „Nemcsak a gyűjtést tartotta fontosnak, hanem azt is, hogy az anyagot eljuttassa a fiatalokhoz, így biztosítva a generációról generációra való továbbélését” – emelte ki. A kutatónak, akit „balladás embernek” is neveztek mintegy 14 ezer archivált dallama található a Népzenetudományi Intézetben – mondta Bereczki Ibolya.
Kallós Zoltán népzenei érdeklődése és gyűjtőszenvedélye már gyerekkorában kialakult, amely annak köszönhető, hogy általános iskolai tanulmányai során a tanárai arra hívták fel a figyelmét, hogy az otthonról hozott néprajzi ismeretanyaga olyan hatalmas érték, amit gyűjteni érdemes.
Háborúban hallgatnak a múzsák
Átmeneti időszakot jelentett Kallós Zoltán életében a II. világháború időszaka, amikor szülei – hogy megóvják a háború viszontagságaitól – Kolozsvárról Budapestre küldték. 1944-ben az ostrom időszakát Budapesten vészelte át. Besorozták, de végül kalandos körülmények között hazajutott és folytatta tanulmányait Kolozsváron.
Más volt a helyzet, amikor már hivatalos katonai szolgálatát teljesítette Romániában, amit ismertségek szerzésére és néprajzkutatásra fordított. Feladata, hogy összeírja a katonákat, nagy segítséget jelentett az adott tájegységek zenei kultúrájának felderítésében.
A kiállítás részei
Mint azt Bereczki Ibolya elmondta, a tárlat hat nagy vidéket mutat be, ezek közül a négy legfontosabb: Válaszút és a Mezőség, Kalotaszeg, Moldva és Gyimes. Emellett Kallós Zoltán megfordult Biharban, de gyűjtött székelyföldön is. „A legnehezebben elérhető helyeken kutatott leginkább, a Mezőség mellett Moldva jelentett számára meghatározó élményt, a tanítóképző befejeztével is ide helyeztette magát” – mondta a főigazgató-helyettes. Kiemelte: ebben az időszakban végezte legtöbb néprajzi gyűjtését egészen 1956-ig, az ottani magyar iskolák bezárásáig. Kapcsolat a magyar kutatókkal
Kallós Zoltán munkáját hamar felismerték Magyarországon is, amely nagyban köszönhető annak, hogy viszonylag hamar elkezdte eljuttatni hazánkba gyűjteményét. A közös kutatásban az áttörést 1961 hozta meg, amikor is Andrásfalvy Bertalannal és Martin Györggyel elkezdték közös munkájukat. Ennek eredményeként Válaszúton és a Mezőség falvaiban táncokat fotóztak és filmeztek, hanganyagokat rögzítettek.
Bár ebben az időszakban már szinte temették a balladákat, újabb áttörést jelentett 1970, amikor Bukarestben megjelent a Balladák Könyve, amely nagy hatást gyakorolt az értelmiségi rétegre. Innen már csak egy lépés volt az első táncház megszületése.
A Kallós Zoltán Alapítvány
A családi kúria visszaszerzésével 1992-ben megalapította a nevével fémjelzett alapítványt Válaszúton, amelynek célja a mezőségi szórvány magyarság gyerekeinek anyanyelvi és kulturális oktatása bentlakásos rendszerben. „Az induláskor mindössze 4 gyermek tanításával foglalkozó intézménynek ma már több mint száz diákja van, s valóságos komplex kulturális központtá alakult” – emelte ki Bereczki Ibolya.
Készül az Erdélyi tájegység a Skanzenben
Bár már 1998-ban elindult a gyűjtés Erdélyben, támogatás híján csak az utóbbi évben gyorsult fel. Mint azt a főigazgató-helyettes elmondta, már 13 porta épülete és több mint hatezer néprajzi tárgy várja a tájegység felépítését.
„Elsősorban Erdélyt is a kis vagy közepes tájakkal fogjuk bemutatni, nemrég Hunyad megyéből és a Fekete-kőrös völgyéből is vásároltunk épületet, de természetesen lesznek olyanok, amelyeket csak másolatban fogunk felépíteni. Idén a sóvidéki házat bontjuk le Felsősófalván, de kiválasztásra vár a moldvai épület is. Emellett az életformához kapcsolódó gyűjtést szeretnénk még erősíteni ” – mondta Bereczki Ibolya.
Kiemelte: ma már nem elég egy egykori életvilágot bemutatni, hanem a modern technológia eszközeivel a látogatók számára interaktív módon könnyebben befogadhatóvá kell tenni.
Az „Indulj el egy úton…” című, Kallós Zoltán életművét bemutató kiállítás szeptember 13-ig látogatható a Skanzen Galériában.
orientpress.hu -

Bukaresti magyarság: szórvány a négyzeten
Állandó tanerő- és létszámhiánnyal viaskodunk, az anyagi nehézségeinkről nem is beszélve: minden támogatásért keményen meg kell harcolni. Ennek ellenére optimisták vagyunk – sorolja Bencze Mihály igazgató, amikor a bukaresti Ady Endre Elméleti Gimnázium legégetőbb gondjairól faggatjuk.
A derűlátás mondhatni kétszeresen is elengedhetetlen a román fővárosban zajló magyar oktatás szereplői, alakítói számára. Egyrészt az anyanyelven történő nevelést itt több alkalommal a szó szoros értelmében a romjaiból kellett újjáépíteni, másrészt a múlt egyféleképpen kötelez is: ebben az évben kereken kétszáz éves a bukaresti magyar oktatás.
Az évforduló pedig méltó alkalom az ünneplésre, az elmúlt héten lezajlott 13. Bukaresti Magyar Napok rendezvénysorozatot éppen ezért szentelték a jubileumnak. A középiskola vendégváró osztálytermeit véndiákok és egykori pedagógusok töltötték meg a hétvégén, akiknek a tanintézet jelenlegi tanulói kedveskedtek ünnepi műsorral, vasárnap pedig majálissal.
Felavatták ugyanakkor az iskola új zászlóját és – egy koronából ágaskodó unikornist, valamint a napot és a holdat ábrázoló – címerét, Szekeres Attila sepsiszentgyörgyi heraldikus alkotását. De a hét minden napjára jutott történelmi, színházi előadás, táncház. Különösen emlékezetes marad a marosvásárhelyi színinövendékek vendégjátéka, Bródy Sándor A tanítónő című darabját ugyanis az Erzsébet Színháznak otthont adó, egykor az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában álló Duna-palotában vitték színpadra.
Annak az épületnek a háromszáz férőhelyes dísztermét, amelyben annak idején komoly diplomáciai, gazdasági és szellemi tevékenység folyt, és amelyben mintegy száz éve nemigen hangzott el magyar szó, most színültig megtöltötték a bukaresti magyarok.
Oktatásszervezés a szórványban
Az első írásos említése 556. évfordulóját idén ünneplő fővárosban már évszázadokkal ezelőtt jelentős volt a magyarok jelenléte, amely egészen a 15. századig visszavezethető. Barcasági csángók az 1500-as években evangélikus fatemplomot építettek az utazók, szekeresek számára stabil állomásnak számító Bukarestben, ahová a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverése mozgósított népesebb tömegeket.
Mivel a magyarok ekkor már többnyire családostul érkeztek, a kor kutatói szerint tetten érhető volt a gyerekekkel való foglalkozás, többek között a katolikus Barátok templomában. Tehát kisebb próbálkozások különböző formában már korábban léteztek a magyar oktatás megszervezésére, a gyerekek foglalkoztatására, bár ez még átmeneti időszakot képviselt, és nem nevezhető iskolának.
Az igazi áttörés a 19. század elején történt. Fontos tudni, hogy ekkor rendezték – a várost megszálló oroszok – Bukarestben az első, a lakosok nemzetiségi összetételére is kiterjedő népszámlálást. A cenzus kimutatta, hogy a havasalföldi román fejedelemség hetvenezer lelkes központjában 1226 „osztrák" élt, amelynek túlnyomó többsége magyar volt, a magyar közösség létszáma azonban elérhette a háromezret is.
A Szőkefalváról érkezett Sükei Imre református lelkész hamar felismerte, hogy a magyarok elveszítik önazonosság-tudatukat, ha nem biztosít a közösség számára saját egyházat és iskolát. Sükei 1815. május 14-én megalapította a bukaresti református egyházat és a magyar oktatást, a gyerekeket pedig saját lakásán kezdte tanítani írni-olvasni. A több nyelvet is beszélő lelkész gyakorlatilag végigkoldulta a fél világot (fogadta többek között a brit uralkodó és a német császár is), négy év múlva pedig a gyűjtésből és közadakozásból telket vásárolt, amelyen felépítette az első bukaresti református templomot, mellé pedig az „iskolaházat".
Mivel Erdély és Magyarország nem szerezte vissza függetlenségét, folyamatosan gyarapodott a magyarság, elsősorban a megélhetést keresők révén, akik a Partiumból, Közép-Erdélyből és a Székelyföldről is érkeztek. Az 1838-as lakosság-összeírásban konkrét utalás történik a magyar lakosok foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, cipész, borbély, pék, gombkötő.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után már mintegy nyolcezerre rúgott a magyar népesség Bukarestben, így magától értetődő volt az oktatás bővítése is. Jól jellemzi a magyarok iránti tiszteletet és megbecsülést, hogy a bukaresti románság igyekezett kimutatni rokonszenvét és együttérzését a magyar menekültek iránt, akiknek támogatására jótékonysági előadást rendeztek.
Sükeihez hasonló formátumú iskolaépítőként, oktatás- és közösségszervezőként Koós Ferenc református lelkész 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré a magyarságot. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Koós kezdeményezésére 1862-ben Alexandru Ioan Cuzának, az egyesült román fejedelemségek uralkodójának felesége helyezte el az új református kőtemplom alapkövét, 1875-ben újabb két tantermes, emeletes iskola épült, amelyben tanítói lakás is helyet kapott.
Kegyelmi időszakok és leépítés
A századfordulóra kiteljesedik és valósággal virágzik a magyar iskolarendszer, amely ekkor már több mint ezer diák oktatását látja el az inasiskolától kezdve az elméleti szintig. Az 1900-as évek elején hivatalos adatok alapján huszonötezer, történészek szerint 35 ezer lelket számlált a bukaresti magyar közösség. A hivatalos feljegyzések az 1910–1911-es tanévet tekintik a magyar nyelvű oktatás csúcspontjának, amikor a római katolikus iskolákban 1141, a református iskolákban pedig 468 magyar tanuló részesült anyanyelvű oktatásban.
„A történelem fintora, hogy amíg Erdély nem volt Románia része, zökkenőmentesen működhetett itt a magyar oktatás, amely azonban az első világháború és Trianon után folyamatos támadásnak és rombolásnak volt kitéve" – illusztrálja a visszás helyzetet Bencze Mihály igazgató, aki úgy tudja, az újabb „hőskorban", a két világháború között négyezerre gyarapodott az iskolahálózat diáklétszáma.
1944 áprilisában a brit légierő lebombázta az akkori iskolaépület nagy részét, az óvóhelyen életben maradt Takács Pál iskolaigazgató emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően – egymaga vette nyakába a várost, hogy összegyűjtse a magyar gyerekeket – ősszel 22 tanulóval nyitották meg a hétosztályos iskolát.
A kommunista hatalom csúcsvezetőségével kialakított kapcsolata révén a direktornak sikerült új iskolaépületre is szert tennie, mégpedig úgy, hogy Petru Groza miniszterelnök felszólította: üljön kocsiba, és keressen új ingatlant a lebombázott helyett. Takács a főváros központjában, a Ferdinánd sugárút 89. szám alatt működő egykori börze épületét választotta, a mai napig itt működik a magyar középiskola.
A bukaresti magyar oktatás számára a múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes évei egyfajta kegyelmi időszakot jelentettek. Ekkor tanult a gimnáziumi rangra emelt tanintézetben többek között a hétfalusi csángó származású Kosztanov Mihály, a magyar és az amerikai tudományos akadémia későbbi tagja, illetve 1956–1959 között Keleti György szocialista politikus, későbbi magyar honvédelmi miniszter.
Adorjáni Dezső számára bevallottan óriási meglepetés volt, amikor a nagy, „üzemszerű", vegyes oktatású brassói iskolából 1976-ban átkerült az önálló magyar tanintézetként működő bukarestibe. „A meghitt, kicsi, csinos épület otthonos hangulatot árasztott, akár egy családi ház. Az iskolát a sajátunknak éreztük, a tanár-diák viszony baráti, meghitt, intim volt, radikálisan más, mint a nagy erdélyi iskolákban. Végül, de nem utolsósorban a tanítás minden más véleménnyel ellentétben teljesen megfelelt az erdélyi iskolák színvonalának" – magyarázta lapunknak a bukaresti véndiák.
A Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház élére 2004-ben megválasztott püspöktől megtudtuk, tantárgyversenyeken vagy a Nicolae Ceauşescu diktátor által életre hívott Megéneklünk, Románia tömegmozgalom rendezvényein sokan csodabogaraknak nézték a népviseletbe öltözött, magyar táncokat bemutató fiatalokat, de annak idején nem tapasztaltak semmiféle negatív diszkriminációt. Ma is szívesen emlékszik vissza az egyházi vezető a Tulipánt Ilona igazgatónő által meghonosított, akkoriban teljesen újszerű szombati iskolai bulikra.
„Az akkori bukaresti magyar életet úgy kell elképzelni, mint egy faluban. Szinte mindenki ismert mindenkit, és ha az utcán magyar szót hallottak, az emberek köszöntek és szóba elegyedtek egymással" – idézi fel az évtizedekkel ezelőtti szórványlétet Adorjáni Dezső.
Az akár idillinek is nevezhető állapotnak 1985-ben vetett véget Ceauşescu nacionál-kommunista, kisebbségellenes diktatúrája, amely Erdély valamennyi magyar oktatási intézményéhez hasonlóan a bukarestit is vegyessé tette, sőt a fővárosban teljesen felszámolta a magyar nyelvű oktatást. Amelynek fennállása során az 1989-es rendszerváltás ismét új, ám egyáltalán nem könnyű kezdetet jelentett.
Bár a szülők kiharcolták, hogy az iskola újra önálló magyar tanintézet legyen, a román diákok megtagadták az átköltözést. A soviniszta politikusok által feltüzelt fiatalok bezárkóztak az épületbe, törtek-zúztak, felgyújtották az iskola archívumát (tönkretették azt a zongorát is, amelyen Liszt Ferenc gyakorolt, amikor Bukarestben koncertezett), és kőzáport zúdítottak a magyar diákokra és pedagógusokra. Utóbbiak két hétig a református Calvineum-templomba menekültek, a magyar tanulókra állandóan felnőttek vigyáztak. Az áldatlan állapotnak 1991 őszén vetett véget az oktatási minisztérium, átköltöztetve a román osztályokat, az iskola pedig felvette Ady Endre nevét.
Rejtőzködő magyarok
Amikor Bencze Mihályt a jelenlegi diáklétszámról kérdezzük, az igazgató nem rejti véka alá, hogy a fővárosi magyarság sajátos összetétele folytán nem tud pontos adattal szolgálni. A tősgyökereseken kívül ugyanis nagyon sokan élnek ideiglenes jelleggel Bukarestben – például az RMDSZ politikusai –, akik munkaviszonyuktól függően néhány év elteltével visszatérnek Erdélybe. Emiatt az óvodától a 12. osztályig képzést nyújtó Ady-középiskola tanulóinak száma 273 és 300 között mozog, a diákok 40-50 százaléka pedig vegyes házasságból származik.
A 2011-es népszámlálás szerint a magyarok lélekszáma mintegy 3300-ra tehető ugyan az 1,8 milliós városban, a valóságban azonban meghaladja a hatezret. „Nagy részük rejtőzködő magyar, nem vállalja az identitását, a gyerekét román iskolába járatja. Őket igazi művészet visszacsalogatni hozzánk, meggyőzni őket, hogy a magyar iskolából ugyanolyan eséllyel tudnak továbblépni, mint a románból. Sajnos a magyarság egy részével jól megetették az idők folyamán azt a hamis tézist, miszerint jobban érvényesül a gyerek, ha az állam nyelvén tanul" – méltatlankodik a bukaresti iskolát másfél éve irányító, korábban a brassói és a hétfalusi önálló magyar iskola alapításában érdemeket és tapasztalatokat szerzett, matematikusként és a csángó történelem, művészet kutatójaként ismert direktor.
Bencze Mihály elmondja, a következő tanévtől négy óvónőre és két tanítónőre lesz szüksége, akiket Erdélyből kell a fővárosba csalogatnia, ehhez azonban szolgálati lakást kell biztosítania számukra. Két pedagógusnak az RMDSZ biztosít albérletet, hosszú távon viszont csakis az öt évvel ezelőtt megkezdett, ám azóta torzóban maradt kollégium felépítése jelenthet megoldást.
A bentlakás története amúgy hűen tükrözi az újkori román-magyar államközi viszonyokat. Noha az egy évtizeddel ezelőtt nagy lendülettel megrendezett közös kormányülések idején megállapodás született arról, hogy a magyar állam Battonyán új román iskolát, a román pedig a bukaresti magyar tanintézetnek kollégiumot épít, utóbbiból csak a betonfalak készültek el, a papíron kiutalt finanszírozásból pedig „eltűnt" egymillió euró. (Közben a magyar állam 733 ezer eurós hozzájárulásával felhúzott modern iskola- és óvodaépületet 2008 óta használja a battonyai románság).
Pedig a kollégiumra nagy szüksége lenne a matematika–informatika profilú, idén a természettudományokra áttért Adynak, hiszen lehetővé tenné a vidéki tanulók beiskolázását is, megkönnyítve az egyetemi továbbtanulásra való felkészülést. Amúgy a bukaresti magyar középiskola végzőseinek nyolcvan százaléka sikerrel érettségizik, viszont a továbbtanulók csupán egyharmada folytatja tanulmányait magyar egyetemen.
„Bár a szülők helyett nem dönthetek, igyekszem változtatni a mentalitáson, hiszen az iskola csak akkor fejlődik, ha minden gyereket foglalkoztatunk. Tanintézetünk mára a magyar egyházak, a bukaresti magyar intézmények közös találkozási pontjává vált. Eme küldetését hangsúlyosan vállalnia kell abban a közegben, amely szórványnak számít a négyzeten" – vallja Bencze Mihály, a bukaresti Ady Endre Elméleti Gimnázium igazgatója.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)