Megfélemlített városrész
A derítőállomás közelében élő cigányok ellen kilenc pontba foglalt panaszt tartalmazó felhívást intéztek hétfőn a csíkszeredai Fürdő, Halász és Tavasz utcák lakói a polgármesteri hivatalhoz, amelyből egy-egy példányt eljuttattak a prefektúra mellett a csendőrségre, a rendőrségre, valamint Korodi Attila képviselőhöz és Tánczos Barna szenátorhoz is. A lakók célja, hogy véget vessenek az általuk tarthatatlannak ítélt állapotoknak. Halvány remény lehet a cigánysorra tervezett néhány kamera.
Nem tudni pontosan hányan vannak, honnan jöttek, hová tartanak
„Sokan arra kényszerülnek, hogy eladják házaikat, telkeiket, és elköltözzenek, mert rettegnek attól, hogy kárt tesznek bennük a jogtalanul felhúzott építményekben élő cigányok” – számolt be hétfőn egyik olvasónk, miközben átnyújtotta a 237 szignóval ellátott panaszlevelet.
Kilenc kifogásolt pont a változásért
Az említett utcák lakóinak felhívásában mindenekelőtt az szerepel, hogy a korábban békés környék „a polgármesteri hivatal meggondolatlan döntése nyomán terror uralta övezetté változott”, mivel a 2005-ben a derítőállomás környékére költöztetett cigányok száma az évek során megsokszorozódott, így „mindennapossá váltak a fenyegetések, verekedések, csendháborítások és lopások”.
A kilenc pontba szedett panaszlistán szerepel, hogy a Lipován- és Bot-földekről rendszeresen termést lopnak, arra kényszerítve a területtulajdonosokat, hogy felhagyjanak a termőföld megművelésével. Nehezményezik ugyanakkor, hogy a cigányok éjszakánként a lovaikat magánterületekre hajtják legelni, sőt, napi rendszerességgel behatolnak az udvarokra, pincékbe, melléképületekbe, „elemelve mindent, ami kezük ügyébe kerül”. A panaszok között helyet kapott, hogy a fakerítéseket letörik, tüzelőnek használják, a lopásokból származó pénzből pedig alkoholt vásárolnak és „egész éjjel randalíroznak”. A lakók azt is kifogásolják, hogy „bármilyen engedély hiányában, önkényesen építkeznek, következmény nélkül”, emellett a bandába verődött kiskorúak fenyegetései is mindennaposak. A felsorolásban sérelmezik, hogy a derítőállomásról rendszeresen felszereléseket, berendezéseket tulajdonítanak el, végül pedig, hogy a „hatalmas mennyiségű szemétből és rendezetlenségből fakadóan a környék egy fertőzési gócponttá változott”.
„Betelt a pohár”
„Betelt a pohár. Egyetlen megoldást fogadunk el a városvezetés részéről: költöztessék el minél távolabb a cigányokat, legkésőbb jövő év tavaszáig” – közölte a panaszosok képviselője. Hozzáfűzte, amíg konkrét lépés történik, felkérik a csendőrség és rendőrség képviselőit, hogy biztosítsanak állandó járőrözést a városrészen. Amennyiben „süket fülekre találnak”, a lakók „a legfelsőbb szintekig is hajlandók elmenni”.
„Nem mi, hanem ők”
A helyzetet bonyolítja, hogy a Tavasz utcában két különálló cigánytelep található. Megközelítőleg százan élnek a tizenkét házból és barakkból álló, közvetlenül a szennyvíztisztító állomás mellett lévő kolónián. Az építményekben hét-nyolctagú családok zsúfolódnak össze, több családtag is a földön alszik – szemléltette a Tavasz utcai körülményeket Ráduly Ferenc udvarfelelős. Az ottani cigányok vezetőjét nem érte meglepetésként a panaszlevél. „Nem mi vagyunk a hibásak, hanem ők” – mutatott a közeli, néhány száz méterre lévő, „az övétől teljesen független” cigánytelepre. „Az én cigányaimnak tudok parancsolni, ők nem lopnak. Ha valamire készülnek, rájuk szólok, sőt, a lakók is fordulhatnak hozzám” – hangsúlyozta. Szerinte „az innen-onnan összeverődött felsősök” a problémák okozói.
Veszélyes „erősítés nélkül" terepezni
Az udvarfelelőssel azonos véleményen volt Jancsi Sándor, a Hargita Megyei Roma Szövetség csíkszeredai tagja is, aki személyesen kísért a Ráduly telepénél is népesebb cigánysor közelébe – azt azonban nem javasolta, hogy „erősítés nélkül” túl közel merészkedjünk.
Az általunk megkérdezett környékbeliek szintén úgy nyilatkoztak, hogy a nyolc éve a Petőfi Sándor és a Nagy Imre utcákból a derítőállomás melletti barakkokba költöztetett „tősgyökeres csíki cigányokkal” nincs probléma, sőt, amikor szükség van rájuk, napszámosként örömmel állnak be dolgozni a mezőn. „A felfordulást a megszámlálhatatlan, egymás hegyére-hátára épített viskókban tengődő cigányok okozzák” – pontosítottak.
„A lovakat mindennap kicsapják a magánterületekre, néhányan villanypásztorral, szögesdróttal vagy nagy testű kutyákkal kénytelenek védekezni. A fakerítést több száz méteren teljesen lebontották” – mutatta egy gazda. A faanyag mellett a kerítés vasoszlopait is kiásták és „értékesítették”. Jancsi Sándor úgy véli, csak úgy tudják elejét venni a rongálásoknak és lopásoknak, ha megerősödik a rendőri jelenlét.
A polgármesteri hivatalnak lépnie kell
„Nagyon súlyos a Tavasz utcai helyzet” – ismerte el Joni Géza, a Hargita Megyei Roma Szövetség elnöke. Mint mondta, a cigányok által megvásárolt területeken, valamint a „bármiféle jóváhagyás nélkül használt részeken” rengeteg a törvénytelen építkezés, a lakók pontos számát pedig megtippelni sem lehet a folyamatos vándorlás miatt. „Laknak ott Gyergyóból, a Kászonokból, Csíkszentdomokosról és ki tudja, még honnan. A legtöbb cigánynak nem oda szól a személyi igazolványa, jönnek-mennek az emberek” – tette hozzá. Szerinte a városvezetőknek mihamarabb le kell ülniük beszélni a cigányokkal, sürgősen kidolgozva egy tervet a helyzet rendezésére.
Az üggyel kapcsolatban megkerestük Jean Adrian Andrei Hargita megyei prefektust, azonban az említett levél még nem jutott el hozzá, így az abban foglaltak ismeretének hiányában nem kívánt nyilatkozni, de ígérete szerint az elkövetkező napokban visszatér a témára.
A városvezetés álláspontja
Részben visszadobta a városvezetés a labdát a rendőrség térfelére – vonható le a következtetés a polgármesteri hivatal álláspontjából. A városellenőrzési és kényszervégrehajtó osztálytól kapott válasz alapján „nincs, ahová költöztetni a cigányokat, mivel a település nem rendelkezik erre fordítható földterülettel”. Szőke Domokos alpolgármester „kényes ügynek” nevezte a cigánykérdést, s bár a levél még nem jutott el hozzá, az általunk felvázolt helyzet ismeretében a rendszeres hatósági jelenlétet tartja a legjobb gyorsmegoldásnak.
Meglepően kevés törvénysértés
Az elmúlt közel négy év alatt egyébként mindössze öt, Tavasz utcai cigányokhoz köthető törvénysértés szerepel a – meglehetősen foghíjas – rendőrségi statisztikákban. Ezek alapján 2010 tavaszán kaszákkal és fejszékkel heten csaptak össze a cigánysoron, aminek nyomán ketten sürgősségi ellátásra szorultak. Két évvel később tizenöt személy között tört ki tömegverekedés, a nézeteltérés következtében az egyik „részvevőt” súlyos sérülései miatt a marosvásárhelyi kórházba kellett szállítani. Tavaly nyáron szintén heten estek egymásnak, négyen kórházi ellátásra szorultak. A karácsonyi ünnepek előtt nagy felháborodást keltett a Halász utcában történt tyúkol-fosztogatás, amikor a cigányok egy idős házaspár udvarára illetéktelenül behatolva elloptak három tyúkot, három baromfit pedig helyben feldaraboltak. A legutóbbi eset idén júliusban történt, akkor egy alkoholfogyasztás után kialakult verekedés eredményeképpen hárman a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház sürgősségi osztályán kötöttek ki.
„A rendfenntartás a csendőrség és rendőrség hatásköre” – mutatott rá az elöljáró. A helyzet orvoslásához szerinte hozzájárulhat a hamarosan megvalósuló térfigyelő rendszer kiépítése is. „Ez a városrész rajta van azon a listán, amely fokozott odafigyelést igényel, ennek megfelelően oda csoportosítjuk a város több pontjára hamarosan felszerelendő kamerák egy részét is” – mondta el Szőke Domokos. Csíkszereda alpolgármestere szintén azt ígérte, hogy hamarosan visszatér az ügyre.
Két és fél évvel ezelőtt egyébként az Amnesty International emberjogi szervezet elmarasztalta a polgármesteri hivatalt, mert „nem biztosítanak a Tavasz utcai cigányoknak emberhez méltó lakhatási körülményeket”. A szervezet több kontinensről összegyűjtött harminchatezer levéllel próbálta nyomatékosítani kampányát, azonban kiderült, hogy nemcsak a távoli aláírók, hanem az Amnesty International képviselői is csupán felszínesen ismerik a Tavasz utcai cigányok helyzetét. Sőt, a sajtó azon felkérését is elutasították, hogy közösen látogassák meg a cigánytelepeket.
„Nem korlátozhatjuk a cigányokat szabad mozgásukban”
A Hargita Megyei Csendőr-felügyelőség szóvivője, Gheorghe Suciu a panaszlevéllel kapcsolatban kifejtette, elsősorban a városvezetés feladata a helyzet rendezése, de „az észrevételt természetesen vezetőségi szinten is elemezni fogja a csendőrség”. Ugyanakkor az állandó járőrözés véleménye szerint nem megoldás, mivel „egyrészt nincs rá kapacitás, másrészt a cigányokat napközben nem lehet korlátozni szabad mozgásukban”. Azt viszont valószínűnek tartotta, hogy – amennyiben tényleg indokolt – „a kritikus napszakokban erősített járőrcsapatok fognak vigyázni az együttélés szabályainak betartására”.
Ezzel szemben a lakók biztonságérzetének növelését ígérte Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője. „Közismert a Tavasz utcai állapot. Eddig sem utasítottuk vissza a környék lakóit, ha segítséget kértek, ezután sem fogjuk” – hangsúlyozta a sajtóreferens. Hozzátette, ha arra van igény, akkor a helyzet szakértők általi felmérését követően akár a huszonnégy órás rendfenntartói jelenlét is megoldható. „Együttműködünk a csendőrséggel, elsősorban vegyes közbiztonsági járőregységekkel kivitelezhető a közrend megőrzése” – emelte ki.
Pinti Attila
Székelyhon.ro

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 16-AI SZÁMÁBÓL
Szakembereket egy félig béna sajtórendszernek?
Csakhogy hiába oktatnánk korszerű értékszemlélettel, ha végzettjeinknek felemás, rosszul működő médiarendszerben kell állást keresniük, állást vállalniuk. Húsz évvel ezelőtt nagyon megszívleltük Mihai Coman professzornak, az 1989 után létesített bukaresti Média- és Kommunikációtudományi Kar dékánjának a szavait, amelyeket Rostás Zoltán bukaresti szociológiaprofesszor rögzített: „Az egyetem feladata nem az, hogy zsenit neveljen. Az egyetem szakembert képez. A mi karunk a mass-media intézményei számára készít fel szakembereket. Persze, az is igaz, hogy a román mass-media még nem igazi intézmény, még nem gazdasági törvények szabályozzák működését, még nincs intézményi öntudata. De az is igaz, hogy egy félig béna sajtórendszer számára mi nem oktathatunk. Mi egy majdan normalizálódó sajtó szakembereit készítjük fel.” (A Hét, 1993. 31.). Ez a sajtórendszer, mint tudjuk, azóta sem normalizálódott. Ami korántsem jogosítja fel az újságíróképzés szakembereit, a mai médiakutatókat, hogy felhagyjanak a „béna rendszer” kritikai ostromával, hogy ne éljenek a „hatalom nélküliek hatalmával”.
Ha kezdetben Mihai Coman professzor betájolására és intézményszervezési tapasztalataira figyeltünk, később a szegedi kollégáinkét sem kerülhettük meg. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán ugyancsak az 1993/94-es tanévtől indult média- és kommunikáció-tudományi szakirány Róka Jolán és Szajbély Mihály professzorok vezetésével. Kezdettől jó kapcsolatokat alakítottunk ki velük. Regionális igényeknek igyekeztek megfelelni ők is, mi is. Az alaptantárgyak is ugyanazok voltak: az általános elméleti stúdiumokkal – médiafilozófia, sajtó- és médiatörténet, kommunikáció-elmélet, szociológia, tömeglélektan, jeltudomány stb. – egyenlő arányban szerepeltek a gyakorlati tárgyak (sajtóműfajok, számítógépes szövegszerkesztés, médiaírás). Legfennebb a tantárgyak évenkénti elosztásában voltak eltérések.
Spectator Sajtóháztól a Zápolya utcáig
Amikor beindítottuk az egyetemi szintű újságíróképzést, a MÚRE vezetőségével egy olyan – civil társadalmi összefogással építendő – kolozsvári sajtóház tető alá hozásában reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári magyar szerkesztőségnek, rádió- és tévéstúdiónak, magának a magyar újságíró-egyesületnek, az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. De a telken lévő – már akkor renoválásra szoruló – épületben 1993 októberében elkezdhettük az oktatást, majd a szakkönyvtár kialakítását. A bútorzatot egy bécsi alapítvány küldte, írógépekkel és fénymásolóval az Erdélyi Református Egyházkerület püspöksége látott el. A Magyar Televíziótól vágógépet kaptunk, egyébként pedig pályázatok révén szereztük be a televíziós képzéshez szükséges műszaki eszközöket. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett Tárkányi János, a BBTE Színház- és Filmművészeti Karának tanszékünkön frissen doktorált tanársegéde vállalta a műhelygyakorlatok irányítását. Az önellátásban odáig jutottunk, hogy a Szabadságban megjelent apróhirdetésünk nyomán jólelkű kolozsváriaktól ágyakat és ágyneműt kaptunk, és így három-négy rászoruló hallgatónak tudtunk szállást biztosítani. Aminek az volt a fölöttébb nagy haszna, hogy „a bentlakók” télvíz idején befűtöttek, eltakarították a havat, könyvtárszolgálatot vállaltak.
A két világháború közötti időszak legjelentősebb magyar publicistájáról, az akkori újságíró-egyesület élén álló Spectatorról (Krenner Miklósról) elnevezett Sajtóház egy évtizedig szolgálta célkitűzéseinket. Addigra az épület állaga annyira megromlott, hogy ki kellett költöznünk belőle. Fél évig az Apáczai-líceum fogadott be. A Politikatudományi és Közigazgatási Kar új székhelyének és modern épületszárnyának a berendezése után már mi is a Zápolya utca végén folytathattuk a munkánkat. Ahol már jól felszerelt, korszerű eszközökkel ellátott stúdió (súgógép, normál felsőkategóriás-, négy középkategóriás és öt amatőrkamera, lámpapark, valamint fejlesztés alatt lévő műszaki vezérlő) várta pénteki napokon hallgatóinkat, terepgyakorlatokon viszont a Xantus Gábor rendező-operatőr segítségével korábban beszerzett műszaki felszereléssel szerezhettek szakmai tapasztalatokat. A közbeeső epizódokról csak annyit: első dékáni működésem idején az 1999/2000-es tanévben Xantus Gábor elképzelései szerint rádiós és tévés műhelyt alakítottunk ki a Piarista rendház („Echinox”-épület) 60-as és 61-es szobájában, mindhárom tagozat számára. Nem sokáig vehettük igénybe. Nem tudni, hogy milyen megfontolásból, az egyetem akkori vezetősége úgy döntött, hogy a Gerilla Rádió rendelkezésére bocsátja az oktatóstúdiót.
Tanulmányút, amikor Budapest még „messze” volt
Fontos része volt az újságíróképzésnek a kéthetes budapesti tanulmányutak megszervezése 1997-től kezdődően. Ezekről egy-két résztvevő minden évben beszámolt a Campus hasábjain. A Minerva Ház archívumában elhelyezett dokumentumok mind a pályázatok szövegét, mind az elszámolások beszámolóit és számláit őrzik. Az 1997. november 12-én megfogalmazott egyik pályázat szerint a tanulmányi út célja „a) a kolozsvári egyetem végzős újságíró szakos hallgatói ismerjék meg a magyar sajtó szerkezetét, működési alapelveit, intézményeit, meghatározó műhelyeit; b) szakdolgozatuk elméleti megalapozása és dokumentációjuk kiegészítése céljából az Országos Szécheényi Könyvtárban, a MÚOSZ könyvtárában, a Parlamenti Könyvtárban, az Eötvös Collegium könyvtárában stb. végezhessenek kutatásokat. Elképzeléseink szerint délelőttönként intézményeket, szerkesztőségeket keresünk fel, a délutánokat könyvtárakban töltjük. Szeretnénk felkeresni a Független Média Központot, a MÚOSZ-t, a Bálint György Újságíró Iskolát, a Magyar Írószövetséget, az Anyanyelvi Konferenciát, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, az Európai Utas, a Kortárs, a Magyar Napló szerkesztőségét, az MTI-t, a Duna Tévét, a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Kommunikációs Intézetet.” Az 1998. március 12-én kelt beszámolóból az derül ki, hogy a tanulmányút minden tervezett állomásán elidőztünk, és „bárhol jártunk, vendéglátóink figyelmét nem kerülte el: hallgatóink fontos kérdéseket tettek fel számukra; szakmai rátermettségüket éppen azzal bizonyították, hogy tudnak kérdezni.”
Ezeknek a kapcsolatoknak ma is hasznát vesszük, igaz, jóval kisebb anyagi támogatottsággal. Merthogy honnan is kértem én támogatást 1996. november végétől kezdve? A MÚOSZ-tól, az Illyés Alapítványtól, az Anyanyelvi Konferenciától, a Magyar Oktatási Minisztériumtól, a Határon Túli Magyarok Titkárságától, a Népszabadságtól, a Schola Rivulina Alapítványtól. Az így elnyert – jóval egymillió forint fölötti összegek – nagyjából fedezték (az utazás kivételével természetesen) a budapesti tanulmányutak minden költségét, a BKV-bérleteket és a színházjegyeket is beleértve. A Magyar Oktatási Minisztériumnak köszönhető, hogy hallgatóink számos évben a Márton Áron Szakkollégiumban lakhattak, illetve a Budapest Média Intézetben fejleszthették rádiós és tévés alapképzettségüket. Amelyekről az egyetemi tanévzárókon sem restelltek (olykor) önironikus videoklipeket bemutatni.
FOLYTATJUK
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföldi lokálpatriotizmussal a multik ellen
Idén több mint kétszáz boltot nyitottak a multinacionális kiskereskedelmi láncok Romániában, jelentősen növelve piaci részesedésüket. A Szuper boltokat és a Merkur szupermarketeket működtető Elan Trió székelyföldi és magyarországi termékek forgalmazására fektetve a hangsúlyt veszi fel velük a versenyt.
Rohamléptekkel fejlődnek az általános fogyasztási javakat forgalmazó áruházláncok Romániában. Öt év leforgása alatt a 12 legnagyobb forgalmat lebonyolító áruházlánc boltjainak száma több mint duplájára nőtt, 570-ről 1200-ra. A növekedés idén volt a leglátványosabb, ez a 12 kiskereskedelmi hálózat ugyanis 2013 október végén 203-mal több egységet számlált, mint tíz hónappal korábban.
A legagresszívabban a Mega Image terjeszkedett, amely 64 új boltot nyitott, igaz, ezek egy része korábban is működött, más cég égisze alatt. A Profi 31 egységgel gyarapodott, míg az Auchan hipermarketek száma hússzal nőtt, melyeket kivétel nélkül a Realtól vette át. A modern kereskedelem (cash&carry, hipermarket, szupermarket, diszkontáruház) fejlődését a hagyományos kiskereskedelem sínyli meg, öt év leforgása alatt 6 000 független vegyeskereskedés húzta le a rollót.
A több mint 50 ezer lakosú városokban a független vegyeskereskedések jelenleg a teljes kiskereskedelmi forgalomnak csupán 3 százalékát bonyolítják, ami fele a két évvel korábbinak. A Gfk és a Nielsen piackutató cégek adatai szerint 2008-ban a romániaiak 11 százaléka még a sarki ABC-ben vásárolt leginkább, tavaly azonban ez az arány már csak 3 százalék volt. A legtöbben (62 százalék) a hipermarketeket (Carrefour, Auchan, Cora, Real, Kaufland) preferálják, 20 százalék a szupermarketeket (Billa, Carrefour Market, Penny Market XXL, Mega Image, Profi stb.) részesíti előnyben, 17 százalék pedig a diszkont áruházakat (Penny Market, Lidl stb.). Szakértők szerint a folyamatnak távolról sincs vége, a nemzetközi áruházláncok részesedése a teljes kiskereskedelmi forgalom 70 százalékát fogja kitenni néhány éven belül.
A kiskereskedelem növekvő koncentrációja általános piaci jelenség a Közép-Kelet-Európai régióban, ám a multik egyeduralma tipikusan hazai. A 12 legnagyobb áruházlánc kivétel nélkül külföldi tulajdonban van: a Carrefour, a Cora és az Auchan francia, a Selgros svájci, a Kaufland, a Metro, a Real, a Billa, a Penny Market és a Lidl német, a Mega Image belga, a Profi pedig lengyel.
Magyarországon ezzel szemben az öt legnagyobb kiskereskedelmi lánc közül három hazai tőkéjű, a CBA, a Coop és a Reál (nem azonos a Metro-csoporthoz tartozó Reallal) 2012-ben összesen mintegy 1,5 milliárd forintos forgalmat bonyolított le, ami duplája a piacvezető Tesco forgalmának. Romániában a legnagyobb hazai tulajdonban levő hálózat a vetési székhelyű Unicarm, de a boltok összterülete alapján országos szinten az első húszba tartozik a székelyudvarhelyi Elan Trió kft. is. Az elmúlt években a multik piaci részesedése Romániában folyamatosan nőtt, részben amiatt, hogy egy sor hazai kiskereskedelmi hálózatot magukba olvasztottak.
Az Elan Trió állja a sarat
Annak ellenére, hogy a multinacionális láncok lendületesen terjeszkednek a Székelyföldön is, az Elan Trió állja a sarat. Câmpean Éva kereskedelmi igazgató elmondása szerint egy év alatt 9,32 százalékkal nőtt a forgalma. A vállaltnak jelenleg öt Szuper név alatt futó boltja, hat Merkur nevű szupermarketje, valamint három raktáráruháza van. Idén két új boltot nyitottak Udvarhelyen, jövőre pedig Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön fognak terjeszkedni.
A sikeres üzletpolitikának több összetevője van – mondta a maszol.ro-nak Gönczi Dezső, a vállalat marketing- és PR felelőse. „Mivel kizárólag Székelyföldön tevékenykedünk, az itt élő embereknek emocionális kapcsolatuk van velünk. Ezen túl nagy hangsúlyt fektetünk a helyi eredetű termékek forgalmazására, amivel az emberek lokálpatriotizmusára apellálunk, nemzeti hovatartozástól függetlenül. A harmadik fontos tényező az, hogy minőségi magyarországi élelmiszereket forgalmazunk, és a románul kevésbé jól beszélő vásárlók számára nagy előny, hogy értik, melyek egy termék összetevői” – nyilatkozta Gönczi Dezső, hozzátéve, annak ellenére, hogy 600 alkalmazottjuk van, a cégnél családias a hangulat, amit a vásárlók is éreznek.
Pengő Zoltán
Maszol.ro

HISZTI NÉLKÜL
Amit a lehallgatásokról tudni lehet
Minden ezredik állampolgár telefonbeszélgetéseibe belehallgat a SRI, és az internetes kommunikációt is élőben tudják követni.
Jól teszik-e azok a politikusok, akik már szinte semmit nem mondanak telefonon, és azt is csak halkan? Igaz-e az, hogy nyugodtan lehet e-mailezni és chatelni, mert az internetes tevékenységünket „csak” az amerikai nemzetbiztonsági hivatal, a hírhedt NSA látja, a hazai szervek nem? És ami a legizgalmasabb: valóban mindenkit lehallgatnak?
A hazai hírszerző szolgálatok tevékenységét – akárcsak más országok hasonló szerveinek munkáját – sűrű homály borítja. Ez ilyen, egy titkosszolgálat nem lenne titkosszolgálat, ha tisztjeit csak úgy el lehetne hívni fagyizni, vagy rendszeresen nyílt napokat tartanának szervertermeikben.
Ez az a terület, ahol szinte semmilyen adat vagy eljárás nem nyilvános, éppen ezért ki-ki szabadjára engedheti a fantáziáját, és olyan összeesküvés-elméletet gyárthat, amilyent csak akar. A titkosszolgálat pedig – mit is tenne mást – nem erősít meg, nem cáfol, és nem kommentál.
De mégis, mi az, amit a lehallgatásokról tudni lehet? Néhány hete alkalmam volt részt venni egy újságírók számára szervezett háttérbeszélgetésen, ahol többek között a lehallgatásokról is szó volt.
A Chatham House szabályai szerint szervezett beszélgetés meghívottjáról csak annyit, hogy a bűnüldöző szerveknél dolgozott több, mint egy évtizedig, több híres ügye is volt, a napi rutinja részét képezték a lehallgatások. Más, szintén hasznos forrásom Attila Biro cikke a telefonlehallgatások körüli mítoszokról.
Akkor hát kezdjük az elején: aki ma az Európai Unió területén telefonál és internetezik, üzeneteinek bizonyos adatait – az ún. metaadatokat – a szolgáltatók rögzítik, és bizonyos ideig tárolják.
A 2006/24/EC direktíva előírja, hogy a szolgáltatók legkevesebb 6 hónapig, legtöbb két évig tárolják a hívások adatait (szakzsargonban: call detail records, CDR) valamint az internetes adatforgalomra vonatkozó adatokat (IPDR).
Magyarán magát az e-mail tartalmát nem rögzítik; ellenben visszakereshető, hogy mikor, pontosan milyen e-mail címre lett elküldve egy levél. Telefonbeszélgetések esetén a hívott számot, a hívás idejét és időtartamát, valamint az ún. cellainformációkat (a mobiltelefon pozícióját) tárolják a szolgáltatók. Tudni kell még, hogy a romániai jogszabály a lehető leglazább:
az adatokat minimális ideig, 6 hónapra visszamenőleg tárolják. Sok-e ez vagy kevés? Aki erre legyintene, mondván, hogy ezek az adatok úgysem érnek semmit, az szakítson 10 percet arra, hogy megnézze ezt a videót. Aki szerint viszont ez a személyes szabadságának lábbal tiprása, gondolkodjon el azon, hány bűntény feltárásában lehet segítség az, ha a nyomozó hatóságoknak lehetőségük van visszakeresni, kivel állhatott kapcsolatban az áldozat, illetve hogy a gyanúsított hol tartózkodott az adott időpontban. Fontos tudni, hogy ezeket az adatokat csak akkor adják ki, ha a nyomozó hatóság bírói végzést tud felmutatni.
A megfigyelés második szintjén már magukat a beszélgetéseket és üzeneteket rögzítik. Ezt a munkát a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) végzi, részben saját céljaira, részben pedig más hatóságok kérésére, amolyan alvállalkozóként.
Például ha a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), vagy akár a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) le szeretne hallgatni valakit, akkor megbízza a SRI-t. Persze itt is, akárcsak a metaadatok kiadásához, bírói végzés szükséges.
Téves elképzelés az, hogy a SRI, mint az ósdi kémfilmben, titkos szobákban vagy viccesen álcázott furgonokban kuporogva hallgat le. Amennyire tudni lehet, a jelenlegi rendszer rendkívül kényelmes és elegáns. A hírszerzésnek minden hazai internet- és telefonszolgáltató direkt hozzáférést biztosít a saját adatforgalmához. A SRI-nek tehát még a Google-t vagy a Facebookot sem kell megkeresnie ahhoz, hogy elfogja például a Gmail rendszerén belül küldött szöveges vagy hangüzeneteket.
A lehallgatások tehát a következőképpen folynak: a SRI az ügyészektől kapott bírói végzést bevezeti a saját elektronikus rendszerébe, amely automatikusan elkezdi a beszélgetések lehallgatását.
A beszélgetéseket azonban nem a SRI rögzíti, hanem az az ügyészség, melynek mandátuma van a lehallgatásra, és melynek hozzáférése van ehhez a rendszerhez. Amint a mandátum lejár, a lehallgatás magától leáll.
Nem tudni, hogy milyen szoftvert használ erre a célra a SRI. Azt azonban tudni lehet, hogy világszinten számos cég fejleszt ilyesmit. Több milliárd dolláros biznisz ez, konferenciák, sőt, kémtechnológia vásárok is vannak, ahová kizárólag kormányok képviselői és titkosszolgálatok vannak meghívva.
Ami az internetes aktivitás megfigyelését illeti, a kanadai Citizen Lab idei jelentése szerint Románia egy hírhedt kémszoftverből, a FinFisherből is bevásárolt (egyébként Magyarországnak is van már ilyen programja). A FinFisher sokak szerint a legfejlettebb, egyben legveszélyesebb kémprogram jelenleg: ártatlannak tűnő, .jpg kiterjesztésű fájl formájában érkezik, és miután a számítógépre települ, a vírusirtó programok nem mutatják ki. A FinFisher működtetői mindenhez hozzáférnek a fertőzött számítógépen, beleértve a biztonságosnak hitt, kódolt e-maileket és fájlokat.
Előadónk egyébként a FinFisherről konkrétan nem beszélt, csak annyit jelentett ki, hogy az internetes kommunikációt élőben képes követni az ügyészség. Az internetes kommunikációt amúgy különösképpen szeretik: nem kell a hangfelvétel átírásával bíbelődni, copy-paste, és a viszontlátásra.
De vissza a telefon-lehallgatásokra: a Gândul úgy tudja, évente mintegy 20 ezer bírói végzést adnak ki – ez azt jelenti, hogy minden évben ezerből egy romániai állampolgárt lehallgatnak.
A lehallgatások nagy része (kb. 17 ezer) szervezett bűnözéssel, illetve magas szintű korrupciós ügyekkel kapcsolatos. Van azonban a lehallgatásoknak egy kisebb része: ezek az állambiztonsági ügyek. Ilyen alapon évente mintegy 3000 végzést írnak alá. Úgy tudni, ezek a lehallgatások túlnyomórészt terrorizmussal kapcsolatosak.
A lehallgatásokat a Büntetőeljárási törvénykönyv 91. paragrafusa alapján hagyja jóvá a bíróság. A döntés során a rendelkezésre álló bizonyítékok, illetve indoklás alapján a bíró azt mérlegeli, hogy a közérdek, illetve közbiztonság indokolja-e bizonyos személyek magánszférájának a megsértését. Egy mandátum legfeljebb 30 napig tart; ez további 30-30 nappal meghosszabbítható, azonban egy személyt nem lehet ugyanazon ügy miatt 120 napnál tovább lehallgatni.
Egészen kivételes esetekben, ha nem lehet megvárni a bírói jóváhagyást, az ügyészek saját hatáskörben is elkezdhetik a lehallgatást, ez azonban legfeljebb 48 órán át tarthat. A felvételt utólag be kell mutatni a bírónak, és amennyiben az úgy ítéli meg, hogy ez a lépés nem indokolt, akkor a lehallgatás leáll, a felvételeket pedig megsemmisítik.
A nem román nyelvű kommunikációt egy tolmács segítségével lefordítják – a törvény itt nagyon szűkszavú, és a beszélgetésből sem derült ki, hogy milyen képesítéssel kell rendelkezzenek a tolmácsok. Ez azért fontos, mert az utóbbi időben több magyar vádlott – például Nagy Zsolt, vagy akár Borboly Csaba – is panaszkodott arra, hogy a lehallgatott beszélgetések átiratait hibásan fordították.
A beszélgetés során heves vita alakult ki arról, hogy rendben van-e az, hogy lehallgatott beszélgetések részletei kiszivárognak a sajtóba. A meghívott válasza erre az volt, hogy a román társadalom kezében van a döntés, hogy zárt vagy nyitott igazságszolgáltatást szeretnének. Akármi a döntés, a hatóságok dolga betartani a törvényt.
A jelenlegi törvények szerint az igazságszolgáltatás folyamata nagyrészt publikus, vádemelés pillanatában a vádiratok – melyek gyakran lehallgatott beszélgetések átiratait is tartalmazzák – elvileg nyilvánossá válnak, azokhoz a sajtó adatigényléssel hozzáférhet. Az már az újságírókon és feletteseiken múlik, hogy ezekkel az információkkal mit kezdenek, az adott ügyeket mennyire kezelik szakszerűen – érvelt a meghívott. A beszélgetés végén számos kérdés marad megválaszolatlanul:
például érdekes lett volna megtudni, hogy mi az a minimális tényállás, aminek az alapján a bíró jóváhagyja a lehallgatás megkezdését?
Vagy amennyiben például terrorizmus gyanújával vizsgálnak egy személyt, azonban kiderül, hogy az illető emberkereskedelemmel foglalkozik, akkor az ügy átkerül-e a SRI-től a szervezett bűnözéssel foglalkozó ügyosztályra?
Erre azonban egyelőre nem ismerem a választ, és amíg elő nem lép a hazai Edward Snowden, mindig is homályos lesz, hogy hogyan is hallgat le a titkosszolgálat. Ha az olvasók közül valaki többet tud nálam, az kommenteljen.
Sipos Zoltán
Transindex.ro

90 éves az iskolánk
90 éves évfordulót ünnepel a megye egyetlen magyar nyelvű középiskolája. Ennek alkalmából december 13-án, pénteken délután 5 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében kerül sor a 90 éves az iskolánk című könyv aradi bemutatójára.
A 120 oldalas, színes nyomású, sok archív fotót és más illusztrációt tartalmazó kötetről, illetve az iskola elmúlt 90 évéről a szerkesztők és a szerzők – Bognár Levente, Ujj János, Olasz Angéla, Puskel Péter, Matekovits Mihály és Hadnagy Éva – fognak beszélni. A könyvben szereplő képekből a díszterem előterében nyílik kiállítás. A helyszínen megvásárolt könyveket a szerzők dedikálják. Az állófogadással záruló eseményre iskolánk egykori diákjait, tanárait és minden érdeklődőt szeretettel várnak
a szervezők
/Ujj János, Olasz Angéla, Puskel Péter, Matekovits Mihály, Hadnagy Éva: 90 éves az iskolánk 1923-2013, Arad, 2013/
Nyugati Jelen (Arad)

Távol a családtól
Karácsonykor a felnőttből újra előbújik a hétköznapi forgatagban mellőzött gyermek-énünk, újra fontos lesz a fenyőfa és a frissen sütött kalács lakást betöltő illata, a szeretettel készített, körültekintő gondoskodással megvásárolt ajándék, a család közelsége, vágyjuk a meghittséget, a holnapra jó reménnyel gondolunk. Az élet viszont néha keresztülhúzza számításainkat, elszakít szeretteinktől; csak lélekben lehetünk egyek családtagjainkkal, csak gondolatban ölelhetjük meg kedveseinket, az ünnepi vacsora ízét csak régmúlt emlékekből idézhetjük fel. Két ember – az 1956-os forradalom egyik baróti meghurcoltja és a világégés poklát megjáró hadfi – története bizonyítja: kis csodák az embertelenség közepette is léteznek, és Krisztus születése napján olykor a kevés is elég, hogy ünnep legyen szívünkben.
A konstancai gondoskodás
Oláh János szinte még gyermekfejjel, tizenévesen lett rendszerellenes összeesküvő, s ítélték tíz év nehéz börtönre – ebből öt esztendőt és tíz hónapot le is töltött. Hogy mi volt a vétke? A brassói Steagul Roşu Szakiskola tanulója volt, amikor a mai Áprily Lajos Főgimnázium diákjai által alakított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) tagjai megkeresték őket, s mivel szimpatizált az anyaországi forradalmárokkal, s hitte, hogy az erdélyi magyarság érdekében közös erővel tenni lehet, hát csatlakozott hozzájuk. A fiatalok körében nagy érdeklődést váltottak ki akcióik – 1957-ben Fehéregyházán Petőfi Sándort huszonketten ünnepelték! –, ám mégsem ezek miatt buktak le: egy, a katolikus papoknak írt levelüket a címzettek provokációnak tekintették, s jelentették a Securitaténak. A hetvenhét vádlottat három rendben ítélték el. A marosvásárhelyi vizsgálati fogság ideje alatt hat hónapig a Securitate emberei vallatták, majd az ítélethirdetést követően a brăila-nagyszigeti Salcea, Grădina, Stoeneşti, végül Szamosújvár lett életének állomása, amíg 1964. június 22-én amnesztiával szabadult.
A salceai munkatáborban végzett gátépítés meglett embernek sem lett volna könnyű, nemhogy egy tizenkilenc évesnek, de bírni kellett, mint ahogy később a csatornakészítést vagy a kemény mezőgazdasági munkát is. Az is megesett, hogy a barakkokban ötszázan laktak, az intimitást meg az jelentette, hogy az emeletes ágyak alsó részén néhányan összekuporodtak, s kicsit hosszabb ideig csendben beszélgettek. Nehezen, körülményesen, de nem volt lehetetlen, hogy a húsvétot és a karácsonyt, ha röviden is, de megtartsák. Az őrök sokkal jobban odafigyeltek az értelmiségre – számos tanár, ügyvéd, orvos, lelkész és rengeteg egyetemista volt körükben, elég, ha csak a jövendőbeli református püspököt, Csiha Kálmánt vagy Páskándi Géza írót említjük – és a szektásoknak bélyegzett szombatistákra vagy jehovistákra. A munkássorból kikerült elítéltek parányival nagyobb szabadságot élveztek. Odahívtak egy-egy lelkészt vagy egykori teológiai hallgatót, aki igét mondott, összekulcsolták kezüket, s néhány percig közösen imádkoztak, majd hazagondoltak szüleikre és szeretteikre. Ritkán kisebb ünnepi ebédet is fogyaszthattak: a kezdeti szigort 1960–61-ben enyhítették, csomagot fogadhattak családjuktól, a kis csoportok kiadósabb, finomabb ételhez jutottak.
Grădinai fogva tartása idején, 1960 őszén hastífusz ütötte fel a fejét, amitől az elvtársak megijedtek, s a betegeket – köztük Oláh Jánost is – a konstancai kórház egy átrendezett osztályára vitték, így a karácsony és az újév is ott érte. Minden másabb, emberségesebb volt, mint amit az előző években tapasztaltak, ezért még a mások által megvetett kórházi kosztot is kiadósabbnak, élvezhetőbbnek érezték. A legtöbbet mégis az alkalmazottak embersége jelentette. Oláh János valóságos tündérként tekintett az egyik nővérkére, Sandára, aki hol ezzel, hol azzal kedveskedett neki. Karácsony estéjén egy narancsot és egy egész tábla csokit csúsztatott párnája alá.... Csak azért-e, mert megesett a szíve a legyengült betegen, együttérzésből, mert egy hozzátartozóját neki is mondvacsinált indokkal lecsukták, netalán, mert tetszett neki a fiatal legény – ez sosem derült ki, hiszen a hivatalos ügyintézésen kívül nem érintkezhettek. A kedvesség, az önzetlenség így is sokat számított a székely fogva tartottnak: visszaadta reményét, hogy vannak még jó emberek.
Szökés karácsonykor
Balogh Antal önkéntesnek jelentkezett, 1941-ben tizenkilenc éves fejjel rukkolt be a 27-es gyalogdandár székelyudvarhelyi határvadász zászlóaljhoz. A kiképzést követően 1942-ben az 59-es portyázó határőrökhöz került, Felsőrákoson teljesített szolgálatot, majd egy évre rá Kolozsvárra a 9. Hadtest parancsnokságához rendelték, ahol a magyarországi származású Benedek Elek hadbiztos-százados mellett látott el feladatokat, többek közt sofőrje is volt. – Egyszer egy reggeli kihallgatást követően szólt, hogy maradjak hátra. Amikor bementem irodájába, az asztal mellett állt, kezében egy-két papírral, hosszabb ideig nem szól semmit, csak nézett, nézett. „Tóni fiam, megjött a leszerelési papírod, de a SAS-behívód is. Kapsz öt nap szabadságot, hazamehetsz elbúcsúzni a szüleidtől, majd indulunk a frontra” – mondta. Nem telt el sok idő, már szovjet földön jártunk, karácsonykor és újévkor onnan küldtem levelezőlapot kedvesemnek. Januárban úgy befagyott a Don vize, hogy 12-én az oroszok könnyűszerrel átkelhettek rajta, s porig zúztak minket – meséli az egykori honvéd.
A visszavonulás nehéz volt, sok veszteséggel járt, amikor Németország területére, Linz-Leobenbe értek, ahol az oroszok elfogták őket. Hat hónapig a legkülönfélébb munkát kellett végezniük, a körülmények pedig igencsak keservesek voltak: egy kolhozistálló méretű épületbe ezerhétszázukat zsúfolták be, az étel pedig inkább állatnak, mintsem embernek való volt. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább – ötlött fel egyre többször Balogh Antalban. A karácsonyi ünnepek jó alkalomnak ígérkeztek, hiszen hideg is volt, az oroszok, ha tehették, a Jézuska születése napját itallal köszöntötték, kisebb volt az esélye, hogy észreveszik, esetleg üldözni fogják, ha szökéssel próbálkozna. Karácsony másod-, harmadnapjának estéjén odaszólt a mellette fekvő bajtársának: „Látod azt a kicsi ablakot? Na, én azon kimászom, megpróbálok átjutni a vashídon, s átmenni az amerikaiakhoz. Te, ha akarsz, velem jössz, de én mentem. Kicsi volt az ablak, de le voltunk fogyva, szinte gond nélkül jutottunk át, majd kúszva, araszolgatva közelítettünk a töltés felé. Láttuk a kuckójába behúzódott őrszemet – talán ő is minket, de nem mozdult –, majd elértük a hidat. Még jobban féltünk, nehogy most, nehogy éppen akkor jöjjenek utánunk, amikor a szabadulás kapujában vagyunk. Nem jöttek, el voltak foglalva magukkal. Az amerikaiak jól fogadtak, az éjjelt ott töltöttük, reggel meg bevittek a körzetükbe, ahol nagy nehezen előkerítettek egy magyar származású tisztet, aki biztosított arról, hogy jó sorsunk lesz. Az is volt, sokáig élveztük »karácsonyi ajándékunk«, talán május volt már, amikor eljöhettünk onnan” – idézi a közel hét évtizede történteket a néhány éve vitéznek avatott egykori honvéd. Az azóta eltelt időben számtalan emlékezetes családi ünnepet élt meg Balogh Antal, ám a legszebbek közt idézi fel a szabadulását lehetővé tevő karácsonyt: enélkül talán semmi sem lett volna abból, amit azóta megteremtett a levelezőlapjait váró – azóta végleg eltávozott – egykori leánykával.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ne féljünk, mert a félelem tönkretesz”
Írásban kívánt reagálni Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke Csíkszereda polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán őt érintő kijelentéseire. Az önkormányzati elnök kérésének helyt adtunk, válaszát alább olvashatják.
Gyerekkorom kedvenc regénye volt „A Pál utcai fiúk”. Most, 39 éves fejjel is elérzékenyülök, amikor újraolvasom a könyvet, vagy újranézem a filmet. Én sohasem akartam erős, durva, másokat ledorongoló vörös inges lenni, aki az erő és a többség elve mentén mindenkire mindent ráerőszakol, és akinek ha valaki nem rokonszenves, felnyomja a falra, és erre még büszke is! Én mindig is Nemecsek akartam lenni, Nemecsekként akarok közéleti tevékenységet végezni, aki hisz a jóban, társaiért amit tud megtesz, a dolgokat a maga rendjén és rendszerében kívánja megváltoztatni, és ha ezért közlegény marad, vagy kisbetűvel írják be a nevét, akkor sem ijed meg. Persze lehet, hogy bánkódik, emészti magát, de nem ijed meg.
A politikában, ahogy az élet minden egyes területén van aki hangos, erőszakos és ezzel akar magának „tiszteletet” kivívni. Ez nem az én világom. A megbecsülést, elismerést nem fenyegetéssel kívánom elérni, hanem úgy, hogy tartom a szavam. Pár hét alatt nem fordítok hátat a szövetségesemnek csak azért, mert pillanatnyi érdekem úgy kívánja.
Ráduly Róbert Kálmán a december 27-i interjúban alpári hangnemben és stílusban beszélt Hargita Megye Tanácsáról. Hazudott, csúsztatott, nem tudok mást mondani, mint azt, szégyellje magát.
Hargita Megye Tanácsának intézményrendszerében jó csapat dolgozik, amely rengeteg dologgal foglalkozik, ahogy szoktam mondani, a vízben szüléstől a vadkárokig mindennel. Például a napokban forgathattam a kezemben a „Mezőgazdasági kisokost”, amely három és fél ezer ötödik osztályossal szeretteti meg a földet, az erdőt, az állatokat. Ez is egy a sok száz, akár több ezer tevékenységből, amivel foglalkozunk, sokszor vért izzadva, nap mint nap. Tudom, ez nem olyan látványos, mint egy nagyot merevíteni a román televíziók kamerái előtt, mint ahogy szokta sajátos stílusában Ráduly Róbert Kálmán, de szerintem az is fontos, hogy sikerüljön mosolyt csalni egy ötödikes gyerek arcára azért, mert bújik az első ágyás hónapos retek a Kiskertész programunknak köszönhetően. Szerintem ilyen dolgokra van szükség, nem pedig szaftos, szinte vért követelő nyilatkozatokra. Én azt mondom, azokat is kell képviselni, akiket nem érdekelnek a politikusi szájtépések és nem tudják elfogadni, hogy egyes politikusok a románozással akarnak magyarázatot adni sikertelenségeikre, például arra, hogy miért mennek el városunkból a fiatalok, miért fogy a lakosság, miért zárnak be vagy költöznek el a cégek, miért nem sikerült az elmúlt évtizedben munkahelyteremtő beruházásokat hozni Csíkszeredába és miért viszi el a tömbházban lakó családok bevételének jelentős részét az átgondolatlanul fejlesztett távfűtési rendszer.
Nem félek
Jelen írásom alapgondolatát néhány napja fogalmaztam meg, amikor családommal itthon, Csíkszeredában egy nyilvános helyen jártam, és onnan kifele menet láttam a Csíki Hírlap december 27-i számát, benne két évértékelő interjúval: az egyik velem készült, a másik rólam szólt. Érdekes volt látni az eladó arcát, ahogyan a lapot szépen, mikor nem néztem oda, elrakta szemem elől. Azután elpirult, éreztem, együtt érez velem. Erőt adott nekem. Akkor fogalmaztam meg magamban azt, amit most leírok, és amit december 27-én, azon a pénteki napon, az interjú megjelenésének napján Ráduly Róbert Kálmán jelenlétében tartott gyűlésen nem mondtam el: nem félek.
Hogy is mondta Nemecsek?
„Ti most sokan vagytok, és ki tudjátok a kezemből csavarni a zászlót”. Így éreztem magam azon a napon, de tudtam és tudom, nincs mitől félni, ha következetesen dolgozom. Sokszor elhangzanak életünk során olyan nagy igazságok és igaz mondatok, melyek értelmét csak később tudjuk értelmezni. Az egyházi vezetőkkel való december 16-i találkozásomon az egyik esperes szájából elhangzott a következő Bibó István-idézet: „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”
Erről van szó, ez a lényeg! Nem szabad félni, mert ha félünk, akkor az lebilincseli gondolatunkat, cselekedetünket, és ezáltal elveszítjük gondolat- és cselekvési szabadságunkat.
Hiszek Istenben! Hiszem, hogy felebarátunkat szeretnünk kell, még akkor is, ha az téved, hibázik, netalán rosszat tesz. Hiszek a megbocsátásban és a felebaráti szeretetben. Azokban is hiszek, akik nem magyarul imádkoznak. Mi jogon ne hinnék? Természetesen sajátos kisebbségi jogainkért harcolni kell, és harcolok értük teljes erőmből, ezt mindenki jól tudja. Szimbólumainkért, történelmünk oktatásáért, közösségi javainkért, sajátos szokásainkért, földjeinkért, termékeinkért, épített örökségünkért, önszerveződéseinkért, a kettős állampolgárságért, vendéglátóiparunkért. Szégyenkeznivalóm nincs, és azoknak sem, akik bíznak munkámban!
Soha senkinek „megvásárolt embere” nem voltam! Ezért már egyszer megpróbáltak eltávolítani a közéletből mert elutasítottam a szekértáborosdit. Az egésznek az lett az eredménye, hogy a két „oldal” összefogott, és közös erővel mindentől megfosztott, ami a munkámban eredménynek számított. A sors iróniája, hogy jelenleg ellenem folyó lejáratási akció néhány szervezője oszlopos tagja volt a másfél évtizeddel korábbi manővernek is.
Egyébként nem értem a nagy erőlködést. Az emberek múlt évben azzal a feladattal bíztak meg minden magyar választott politikust, így engem is, hogy ott ahol van, teljes erőbedobással dolgozzon nemzeti közösségünkért négy éves ciklusban, amelyből még hátra van két és fél év. A magyar embereket nem érdekli a politikai harc, az, hogy ki kit ver meg, ki kit győz le. Folyamatosan csökken a magyar választók részvételi hajlandósága. Nem értem, mire jó bármely közéleti szereplőnek is, ha mesterséges és nyilvános „kivégzési procedúrával” ezt a folyamatot erősíti? Négy éve mondom, hogy békességre van szükség megyénkben, mert „cirkuszos” megyébe nem jönnek a turisták, nem valósul meg munkahelyteremtő beruházás, sőt még azt is elveszik, amit sikerült kiharcolni.
Nem Ráduly Róbert Kálmán az első politikus, akit nekem ugrasztanak és nem az első akciója. Megtette ezt velem korábban is, később megbánta, bocsánatot kért és én megbocsátottam.
Életem talán legnehezebb periódusát élem, próbálok feltápászkodni, és ekkor megtámad olyan alantas módon, ahogy tette, ez egy olyan dolog, amit nagyon nehéz megemészteni. Ments meg, Uram, barátaimtól, ellenségeimmel magam is elbánok – ezen állítás igazságtartalma ismételten bebizonyosodott. Ami pedig a december 27-i interjúban részletezett hazugság- és rágalomáradatot illeti, annak minden egyes elemére nem térnék ki, mert egyfelől azt elemezni gyomor kell, és nekem ehhez nincs. A tisztelt olvasókat arról akarom tájékoztatni, hogy öt éve, minden esztendőben szóba állok az összes Hargita megyei egyház vezetőjével. Egyeztetek egyház-támogatási rendszerünkről, függetlenül felekezettől, etnikumtól, így az ortodox egyházat képviselő püspökkel is. Olyanról sohasem egyeztettem, amiről minimum a harminc megyei tanácsos kollégám ne tudott volna, sőt igyekeztem mindent előzetesen megbeszélni. Ez egy mindenkori megyeitanács-elnök kötelessége.
A lényeg
Egy közszereplő, amikor ellene vádat emelnek, azonnal le kell mondjon – nyilatkozza Ráduly. Polgármesteri mandátuma alatt volt már olyan karácsonya, talán nem is egy, amelyet úgy töltött el, hogy büntetőper vádlottja volt. Tudja milyen érzés ez. Ilyenkor az ember fejében ezer gondolat cikázik. Találkozik szeretteivel, akik aggódó tekintettel figyelik, próbál laza és felszabadult lenni, de az erőlködés teljesen felesleges, mert egy anyát, egy apát, egy testvért nem lehet megtéveszteni. Nem könnyű ez az időszak. Az ember megpróbál egy kissé lenyugodni, fejében rendet rakni, a rendelkezésre álló szabadidőt kihasználni arra, hogy felkészüljön a soron következő bírósági tárgyalásra, ami nekem január 6-án lesz. És akkor, durr bele, ahogy a csövön kifér, Ráduly Róbert Kálmán a legaljasabb módon, hangvételben és időzítéssel megtette azt amit megtett.
Az ellenem folyó büntetőper központi eleme, a csúszópénzes vád elbukott. Kérdem én, kellett valami új, ami talán még a csúszópénzes vádnál is mocskosabb, hogy lakossági támogatottságomat csökkentse, megtörje? Vagy talán arra megy ki az egész, hogy engemet törjön meg a támadás?
De, amint fentiekben leírtam, nem félek! Ezen nyílt válaszomon keresztül is megüzenem mindazon háttérben lapulóknak, akik Ráduly Róbert Kálmán közreműködésével akarják becsületemet besározni, hogy munkámat folytatni fogom, nem állok félre, nem mondok le.
Az idei költségvetés előkészítése van most napirenden. Nagyon komoly előkészítést igényel, mert a megyei költségvetés függvénye is, hogy megyénk 190 lakott településében ne lehetetlenüljön el az élet, ne szűnjenek meg az iskolák, legyen vezetékes ivóvíz, ne szűnjön meg a tejbegyűjtés, bővüljön a leaszfaltozott úthálózat. Ezért teljesen felesleges időpocsékolás a nyuszikás viccekből ismert dolgokkal előállni, hogy ha van sapka a fejemen, akkor engem azért kell ütni, ha pedig nincs akkor azért, mert 92 500 szavazattal a háta mögött az ember nem lehet nyuszika.
És ha az embert eltiltják hivatala gyakorlásától egy lejárató sajtópropaganda közepette és ennek ellenére a megye negyvenezer polgára aláírásával kéri, hogy helyezzék vissza, akkor az ember megint nem lehet nyuszika.
Nekem tiszta a lelkiismeretem. A vagyonom zárolva, várom az ügyészség által kezdeményezett bírósági per végét. És várom azon polgárjogi per végét is, amelyben nem engedtem, hogy olyanért fizessünk, ami nincs rendesen dokumentálva/elvégezve, ezért az érintett cég negyedmillió eurós pert akasztott a nyakamba, mint magánszemélynek. Kérdem én, mivel lehet még engem fenyegetni, zsarolni? Nem félek!
Az RMDSZ jelöltjeként lettem a megyei tanács elnöke. Tudom, hogy ez milyen felelősséget jelent, tudom, mi a dolgom és feladatom. Egy politikai szervezetben vannak írott és íratlan szabályok, amelyeket ha nem tartunk be, a szervezet szétesik. Engem még soha senki nem vádolt meg azzal, hogy az RMDSZ szabályait megszegtem. Ezért nyugodtan végzem a munkámat továbbra is.
Nem fogok megváltozni. Nem fogok a bőrömből kibújni, nem fogom mostantól arra, amit eddig helyesnek és jónak tartottam, azt mondani, hogy rossz és butaság, mert ezt kérik, ezt várják el tőlem valakik, bárkik. Elmondtam már többször is, nem fogok senkit parancsra utálni, főleg letámadni, főleg karácsonyi ünnep alatt, mert józan vagyok. Nem fogok pártkatonaként viselkedni, nem fogok politikustársaim kigittelésében tettestárs lenni, még akkor sem, ha Ráduly Róbert Kálmán lesz a célpont. Volt része ilyen támadásban és védelmére keltem, és ha megint célpont lesz akkor is védelmére fogok kelni, neki is, másnak is, mert nem tudom elfogadni azt a dolgot, hogy a hátba döfött tőr is politikai fegyver lehet. A politikai, felekezeti, etnikai és mindenféle gyűlölködésekben rám nem lehet számítani, mert a politikus feladata nem a gyűlölködés szítása, hanem a közösség összekovácsolása a közjó érdekében, az építés és az autonómia megvalósítása. Boldok új évet kívánva, a megyei tanáccsal megyünk előre!
Borboly Csaba,
Hargita Megye Tanácsának elnöke
Előzmény: Székelyhon.ro, 2013. dec. 27.
„Nem lehet térdre kényszeríteni”
Kozán István
Székelyhon.ro,

Megoldódott a marosvásárhelyi piacok kétnyelvűsítése
A marosvásárhelyi piacigazgatóság a helyi RMDSZ-szervezet nyomására adott zöld utat a „piac-kétnyelvűsítésnek”. Valamennyi piacra eljutottak már a kétnyelvű árcédulák, a megkérdezett piaci árusok pedig támogatták és igényelték ezeket.
Pontot tettek a marosvásárhelyi piackétnyelvűsítési ügy végére – idézte az Erdélyi Magyar Televízió szerda esti híradóját a vasarhely.ro.„Következetes, kitartó munka alapján, a törvényt tiszeteletben tartva megnéztük a szabályokat, döntéseket és határozatokat hoztunk, majd megrendeltük az árcédulákat” – nyilatkozta a televíziónak Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere.
Hangsúlyozta, a marosvásárhelyi piacigazgatóság a helyi RMDSZ-szervezet nyomására adott zöld utat a „piac-kétnyelvűsítésnek”. A vasarhely.ro-nak Peti András elmondta, minden marosvásárhelyi piacra eljutottak már a kétnyelvű árcédulák, a megkérdezett piaci árusok pedig támogatták és igényelték ezeket.
„Az árusok, románok és magyarok egyaránt, elismerték azt, hogy egy interkulturális városban, ahol románok és magyarok élnek együtt, pozitívan kell viszonyulni az ilyen kezdeményezésekhez” – fogalmazott Peti András, hangsúlyozva, az árcédulák kihelyezésével Vasile Filimon piacigazgató is egyetért, annak ellenére, hogy néhány hónappal ezelőtt még vehemensen támadta.
„Készítettem egy felmérést a piacokon és kiderült, hogy a piaci árusok igényt tartanak ezekre” - nyilatkozta az Erdély TV-nek Vasile Filimon. Hozzátette: ha az árusok korábban kérték volna, akkor korábban elkészítették volna ezeket. Állítása szerint az árusok többsége legfeljebb 20 árcédulát vásárolt.
Mint ismert, idén ősszel azzal hívta fel magára a figyelmet egy marosvásárhelyi hölgy, Lakó Péterfi Tünde, hogy kétnyelvű árcédulákat osztogatott az egyik marosvásárhelyi piacon. Az akciónak nagy visszhangja volt, a helyi rendőrség ugyanis megbírságolta a Vásárhely Társaság aktivistáját. A bírság kifizetésére erdélyi összefogás indult, kilószámra érkeztek az egy, öt és tízbanisok Marosvásárhelyre, Erdély minden szegletéből.
maszol/vasarhely.ro/erdely.tv,

Kollektív bűnösök
Némelyek úgy gondolják, sürgősen át kellene venni a (cseh)szlovákiai törvénykezésből a Beneš-dekrétumokat, amelyek annak idején kollektív bűnösnek nyilvánították a magyarokat. Így egy kalap alatt az összes romániai magyart megregulázhatnák.
Tőkés Lászlótól visszavonnák a Románia Csillaga kitüntetést, az indoklásból egyértelműen kiderül, mivel is vádolják. Oda sem kellett volna adni neki, mert mielőtt megkapta, már azelőtt is eljárt a szája, így hát nem is érdemelte meg. A szomorú az, hogy sajna nem csak ő gondolkodik és beszél oly módon, amiért most a becsületbíróság elítélte, hanem nagyon sok magyar Romániában. Az összes magyar párt autonómiázik, diszkriminációt emleget, elégedetlenkedik, bírál és háborog. Ezeket be kellene tiltani, és tagjaikra vagy a rájuk szavazókra rásütni az irredenta-horthysta-fasiszta jelzőt. Terrorista nemzet ez, amelynek tagja Tőkés László, hiszen hozzá hasonlóan a többi magyar is puszta létével eleve románellenes tevékenységet folytat, ráadásul ugyanily módon nyilatkozik és kampányol, „a román nép becsülete és méltósága elleni súlyos merényletet követve el”. Alkotmányellenesen támadják az ország területi egységét és szuverenitását. Megérdemelnék, hogy rájuk szabadítsák a Beneš-dekrétumokat.
Az Európai Unió egyáltalán nem szólította fel Szlovákiát, hogy vonja vissza, talán azért, mert a dekrétumok összhangban állnak az európai jogrenddel. Így most ajánlatként lehetne az unió tagországai elé terjeszteni, és a többi ország is sikeresen alkalmazhatná. Nálunk bizonyos gondok lehetnének gyakorlatba ültetésükkel, de azokat megoldanák. Kezdeményezhetik a román állampolgárság megvonását a renitenskedők tömegeitől. Kutya bajuk nem esne, hiszen legtöbbjük kettős állampolgár, s ha egyet elvesznek, még marad bőven egy. Az ilyen hazaáruló bandát valamikor teljes vagyonelkobzásra ítélték. Ezt is bevezethetnék. Állandóan kollektív jogokat emlegetnek. Ha kell a kollektív jog, szenvedjék csak meg a kollektív bűnösség ódiumát és következményeit is. Így elkobozhatnák magánjavaik mellett az eddig visszakapott közösségi javaikat is. Most még állandóan követelik vissza közösségük vagyonát. Erről le kellene mondaniuk, sőt, többé senkinek nem kéne foglalkoznia elkobzott javaik visszaszolgáltatásával. Némi gond adódna az országból való kizsuppolásukkal. Ezt a csehszlovák hatóságok 1946–47-ben sikeresen megoldották lakosságcsere jelszó alatt. Románia nagyvonalúan – és a kitoloncoltakért cserébe – nem várna senkit, pénzt sem, mint a németekért vagy zsidókért ’89 előtt. No, és rögtön meg kellene tiltani az idegeneknek, hogy földet vásároljanak Romániában. A magyarok épp most kotkodácsolták el, hogy akár az osztrákok, olaszok, ők is mezőgazdasági területeket vásárolnának Erdélyben. Sőt, az erdők és borvizek is érdekelnék. Újabb merényletet készítenek elő az ősi román föld ellen! Az Európai Unióban a jelenlegi törvénykezés szerint lehetetlen ezt megakadályozni. Viszont az elnök Băsescu elégedetlenkedve visszaküldte a földtörvényt a parlamentnek. Könnyű neki, mert lánya nemrég vásárolt egymillió euróra 290 hektárt, és most már többet nem akar venni. Szerencsére van olyan bank Romániában, amelyik ennyi pénzt tud adni megbízható kliensének. (Egy átlagnyugdíjas is kaphat könnyen hitelt, kemény 8000 lejt!) Szóval, ezek után talán teljességében meg kellene tiltani a földeladást Romániában, hogy még véletlenül se kerülhessen külföldi kézre a drága román föld.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sikeres évet zárt a Szigligeti Színház
Nagyvárad- Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója adott exkluzív interjút az Erdély Online-nak. Beszélt az általa vezetett intézmény tavalyi megvalósításairól, és arra is kitért, milyen meglepetéseket tartogatnak a jubileumi évad hátralévő részében a nézőknek.
– Szép dolog a művészet és a kultúra, de mint minden, pénzfüggő. Gazdasági szempontból milyen évet zárt a Szigligeti Színház?
– Minden szempontból úgy érzem- és ezt az adatok is alátámasztják-, hogy gazdasági szempontból szép fejlődés jellemzi a tavalyi esztendőt, ami az általam vezetett intézmény működését illeti. Ami nagyon fontos: 2013-ben emelkedett a nézőszámunk, a 2012-ben regisztrált 61.600-hoz képest 69.150-re nőtt, ami 13 százalékos bővülést jelent. A fizető nézők száma is ugyanilyen arányban emelkedett. A bérletesek száma 2700-ról 3100-ra nőtt, az előadások száma pedig megközelítette a 350-et. Ezek körülbelül kétharmadát Váradon, illetve Bihar megyében, legalább húsz településen játszottuk, hiszen a megyei önkormányzat alárendeltségébe tartozunk. Nem csak olyan helységekbe mentünk el, ahol a magyarok többségben élnek, hanem a szórványt is kiszolgáltuk, amire külön büszkék vagyunk. Természetesen nem tudunk mindenhova eljutni a nagyobb produkciókkal, az ilyen helyekre inkább a báb- és kamara előadásokkal szállunk ki, de azért úgy érzem, teljesítettük a kötelességünket. Az előadások fennmaradó egyharmada külföldön, valamint az ország egyéb városaiban valósult meg. Elmondható, hogy a bevételünk 26 százalékkal emelkedett az egy évvel korábbi adathoz képest, melyből a sajátunk 20,3 százalékot tett ki. Ezt én egy jelentős ugrásnak tartom, az 1.050.751 lej egy nagyon szép eredmény.
Pályázati források
– Honnan tettek szert forrásokra, a jegy- és bérleteladásokból származó összegeken kívül?
– Nagyon hatékony és erőteljes a pályázati mechanizmusunk, nagyon sok helyre pályázunk. Rengeteg olyan projektünk és együttműködési megállapodásunk létezik, melyeket az illetékes szervek szívesen támogatnak. Nem elég egy pályázatot megírni, ennek hátterében nagyon lényegre törő tartalom kell álljon. Mivel mi ezt biztosítani tudjuk, illetve nagyon sokrétű az a tevékenység, amely a színház vonzáskörében, kiegészítő programként fut, ezért a pályázataink is sikeresek. Mindhárom társulatunknak megvan a saját pályázatírója, illetve a terve, melynek alapján pályázik. 2013-ban a Lilliput Társulat 40.000 lejhez, a Nagyvárad Táncegyüttes 60.200 lejhez, míg a Szigligeti Társulat több mint 162.000 lejhez jutott a pályázatoknak köszönhetően. A forrásaink borzasztóan sokrétűek, elkezdve a román kulturális minisztériumról és az RMDSZ Communitas Alapítványától, és folytatva a sort a megyei forrásokkal, vagy a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumával, a Nemzeti Kulturális Alappal és a Bethlen Gábor Alappal. Ugyanakkor ezek keretében több szakkollégium is működik. Persze mindig van egy egyeztetés a pályázatírók közt, hiszen nem egészséges, ha nem tudunk egymás dolgairól. Emellett én magam tisztában vagyok minden pályázattal, koordinálom a megvalósításokat, és természetesen az elszámolásokat is.
– Milyen szerep jut ebben a különféle együttműködéseknek?
– A bevételi forrásaink egy részét az együttműködéseinknek is köszönhetjük, sok olyan partnerintézményünk van Magyarország területén, ahová elhívnak minket és úgymond megvásárolják az előadásainkat. Emellett olyan együttműködéseket is említhetek, amelyek bérlet- vagy előadáscsere révén valósulnak meg. Tavaly együttműködtünk ilyen szempontból a debreceni Csokonai Színházzal, a kecskeméti Katona József Színházzal, a budapesti József Attila Színházzal, a szatmárnémeti Harag György Társulattal, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínházzal, valamint koprodukciót hoztunk létre a debreceni Vojtina Bábszínházzal. Utóbbival a Lilliput Társulat valósított meg egy közös előadást, melyben mindkét bábegyüttes művészei fellépnek, illetve a díszlet maga pályázati támogatással készült. Úgy vélem, a felsorolt együttműködéseknek is betudhatóan teljesítettünk olyan szépen tavaly.
– A tavalyi év több fesztivál miatt is emlékezetes marad…
– Kiemelkedőnek tartom az általunk alapított két fesztivált, nagyon büszke vagyok ezekre. Gondolok itt az erdélyi magyar hivatásos bábegyüttesek találkozójára, vagyis a Fux Fesztiválra és A Holnap után fesztiválra. Az előző években már tanúbizonyságot tettünk arról, hogy kellő erővel és tehetséggel rendelkezünk ahhoz, hogy minőségi fesztiválokat szervezzünk, illetve befogadói legyünk ezeknek. Véleményem szerint elég sikeres volt mindkét fesztiválunk. Várakozásokkal tekintünk az idei A Holnap után fesztivál elé, ugyanis ez jubileumi évadunk keretében fog zajlani, és ennek keretében fogjuk megünnepelni színházunk névadója születésének 200. évfordulóját is, március 8-án.
Jubileumi évad
És ha már elérkeztünk a jubileumi évadhoz, erről csak annyit szeretnék mondani, hogy kifejezetten nagy hangsúlyt fektetünk rá. Február 22-én Szigligeti farsangi bált is rendezünk, mely nyilvános lesz, ennek részleteire a közeljövőben visszatérünk. Igyekszünk minden hónapban valamivel megemlékezni Szigligeti Edéről, hiszen nagyon nehéz, hogy névadónk bár, de az ifjabb nemzedék kevesebbet tud róla. Az Iskola-program által próbáljuk a fiatalokat kicsit közelebb hozni ennek a kiváló színházi embernek a történetéhez, megismertetni velük az életét és munkásságát. Tudniuk kell azt, kiről nevezték el ezt a színházat. Ezért is a jubileumi évad keretében megalapítottuk a Szigligeti Tanoda Egyesületet, amely önmagában felvállalta egy színitanoda működtetését, melynek a megnyitóján többen is részt vettek, és ami már működik négy osztállyal, 38 diákkal. Aktív munka folyik tizenöt órán keresztül minden hétvégén. Szintén a jubileumi évad keretében készülünk egy stúdiótér kialakítására, illetve felavatására, ami itt a színháztól nem messze, a régi nyomda épületének földszinti részén kerül kialakításra. Ennek a stúdiónak is Szigligeti lesz a névadója, mert a sajátunk lesz, kizárólag a mi színházunk rendelkezésére fog állni, és alkalmas lesz próbákra és előadásokra egyaránt. Ez az ezer négyzetméternyi felület fogja majd azokat a hiányosságokat pótolni, amelyek a próbatereket illetően jelentkeznek, hiszen most is két előadásnak a bemutatója előtt az egyik próba a borsi kultúrházban zajlik, a másik pedig az állami egyetem egyik helyiségében. Nem beszélve arról, hogy a stúdiódarabjainkat a bábszínházban kell játszanunk, sajnos jelenleg ez a helyzet… Nagyon fontos tehát, hogy megvalósuljon ez a Szigligeti-stúdió, igyekszünk, hogy minél hamarabb. A korábban említett, látható fejlődés ugyanis valamilyen formában a fejlesztésekben is meg kell mutatkozzon. Sikerült egy digitális mixert beszereznünk, tizenkét új mikroportot teljes rendszerrel, egy utánfutót, illetve amire nagyon büszke vagyok, egy 3,5 tonnás saját kamiont vásároltunk, hiszen az előadásszámból kitűnik, hogy milyen sokszor kell díszletet szállítanunk, és eddig nagyon sok pénzt kellett költenünk erre.
– Hogy működik az Iskola-program?
– Ami szintén jól működik, és a nézők, illetve a bérletesek számának a növekedéséhez is nagy mértékben hozzájárult, az a diákokat foglalkoztató Iskola-program, mely már három elemet tartalmaz. Immáron a harmadik előadásra készülnek a diákok, melynek A Magyar Kultúra Napján, január 22-én lesz a bemutatója, természetesen a jubileumi évad keretében, Liliomfi-remix címmel. Az önkéntesi programunk egy olyan szintre jutott, hogy az önkénteseink, a Szöcskék már saját kézikönyvet is terveztek, és ki is adtak, amivel tulajdonképpen intézményesítették magukat, illetve mindenféle tartalommal töltötték meg a programot.
Színitanoda
A harmadik programunk pedig maga a színitanoda, melynek keretében olyan diákokkal foglalkozunk, akik egy kicsit tartalmasabban és bővebben szeretnének a színháztudománnyal foglalkozni. Ennek kapcsán büszkék vagyunk két együttműködési megállapodásunkra. Az egyik a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem táncművészeti szakával valósul meg. Egy végzős koreográfus osztály hallgatói közt pályázatot hirdettünk, és 2014 júniusában bemutatásra kerül egy táncjáték, amelyet megpályázott és elnyert egy végzős diák. Ehhez mi a Nagyvárad Táncegyüttest és a kellő infrastruktúrát biztosítjuk. Egy következő együttműködés szintén a Művészeti Egyetemmel közösen, valamint az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal valósul meg, országos drámaíró pályázatot hirdetünk három kategóriában. Az egyik a szívemhez legközelebb álló, első drámaírók pályázata, azoké, akiknek nyomtatásban még nem jelentek meg színművei. Ezt a pályázatot a Művészeti Egyetem rendezői szakos végzős hallgatói közt fogjuk meghirdetni, és a nyertes rendezi majd meg a készterméket, mely a Szigligeti-stúdióban kerül bemutatásra.
– Mi a helyzet a nyári színházzal?
– Tavaly hirdettünk egy olyan programot, hogy Szigligeti nyári esték, amelynek a keretében különböző eladásokkal kedveskedtünk a közönségnek. Ezek könnyebb hangvételű musical és operett slágereket tartalmaztak, magyarországi fellépőkkel. Próbálkoztunk a nyári színházban megtartani ezeket, de a helyi önkormányzat bár rendelkezésünkre bocsátotta a teret, megjegyezte, hogy az ott elvégzendő, és akkor éppen zajló munkálatok miatt nem vállalja a felelősséget azért, hogy gyakorlatilag a közönség szempontjából biztonságos a helyszín. Ezzel áthárították ránk a felelősséget, amit mi nem vállaltunk fel, és ezért a színház termében tartottuk meg ezeket az előadásokat. Feltételezem, hogy a várbeli munkálatok egyszer befejeződnek, és nagyon remélem, hogy egyszer mégis úgy dönt az önkormányzat, hogy kezelésbe adja szakavatott intézményeknek az ottani teret. Akkor lehet oda ugyanis hatékonyan egy elképzelést és egy egész nyári évadot tervezni, ha azzal az ember teljes mértékben rendelkezik vele. Ha mindig újra és újra ki kell bérelni a teret, abból csak problémák származhatnak, ráadásul azt műszaki szempontból is alkalmassá kell tenni az előadásokra, ami egy bizonyos stratégia kidolgozását igényli.
Ciucur Losonczi Antonius

erdon.ro,

Jékely Zoltán emlékezete
A PKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének KéPKEret irodalmi beszélgetéssorozat január 17-i alkalmának központi témája Jékely Zoltán, és a most záruló Jékely-centenárium volt.
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének szervezésében zajló irodalmi, művészeti beszélgetéssorozat, a KéPKEret január 17-i beszélgetésének témája a most záruló Jékely-centenárium, a Jékely 100 verseskötet, az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) tavaly októberben nyílt emlékkiállítás, és nem utolsó sorban maga a költő alakja, élete és munkássága volt. A KéPKEret meghívott vendége Péterfy Sarolt, irodalomtörténész, Jékely Zoltán unokája volt, aki a költő Jékely mellett a magánemberről is sok mindent elárult. Boka László irodalomtörténész, az OSZK tudományos igazgatója a beszélgetés vezetője a 2013 áprilisában induló gazdag centenáriumi évet, az ezen belül megszervezett magyarországi és erdélyi rendezvényeket ismertette röviden. Az OSZK Kézirattárának kiállítótermében nyílt Én már rég a harangoké vagyok című kiállítás Jékely Zoltánnak a költőnek, prózaírónak, műfordítónak, könyvtárosnak és szerkesztőnek alakját és gazdag életművét kívánja megidézni. A kiállítás mellett számos kerekasztal beszélgetést, előadást, konferenciát szerveztek az elmúlt évben.
Kolozsvári évek
Péterfy Sarolt a beszélgetés során mesélt Áprily Lajos és Jékely Zoltán közti apa-fiú viszonyról, és saját emlékeiről is: „személyes emlékem csupán egy pár van, sokkal inkább szüleim és idősebb testvéreim elbeszéléseiből ismertem meg, hogy milyen ember volt a nagyapám. A középiskolában kezdett el foglalkoztatni költészete is”. Emellett mesélt Jékely Kolozsváron töltött éveiről is. A nemzeti könyvtár megbízásából Jékely 1940-ben utazott vissza diákkéveinek helyszínére, Kolozsvárra, hogy felmérje a visszacsatolt Észak-Erdély egyetemi könyvtár állományának állapotát. Itt a Termés című folyóirat, majd a Világosságirodalmi rovatának szerkesztője lesz. 1946-ban Észak-Erdély Romániához való visszacsatolása, és más családi tragédiák hatására másodszor is elhagyja Kolozsvárt, és visszaköltözik Budapestre, ahol újra a Széchényi Könyvtárban kezd el dolgozni. Nemsokára tíz éves szilenciumra ítélték és az Írószövetségből is kizárták. A Baumgarten-díjas, kétszeresJózsef Attila-díjas és posztumusz Kossuth-díjas költő hagyatéka a család jóvoltából az OSZK Kézirattárában, tárgyi hagyatéka pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.
Jékely 100
A beszélgetés során a hallgatóság megismerkedhetett a szenvedélyes napló és levélíró Jékely Zoltánnal is, aki álmait is folyamatosan lejegyezte, ezek a kis álomjegyzetek verscsírákat, vagy már szinte kész verseket hordoztak magukban. A költő Jékely kapcsán Péterfy Sarolt a Jékely 100 kötetről és annak keletkezéséről is beszélt. A Holnap Kiadó gondozásában és Péterfy Sarolt szerkesztésében megjelent kötet nem mindennapi, hiszen benne tíz kortárs író – Borbély Szilárd, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kovács András Ferenc, Mesterházi Mónika, Schein Gábor, Szabó T. Anna, Szálinger Balázs, Térey János és Tóth Krisztina – tíz választott Jékely-verse, valamint a hozzájuk írt miniesszék találhatóak.
Nagy Noémi
erdon.ro,

Szerepel a Sapientia idei költségvetésében a székelyudvarhelyi szakok indítása
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem idei költségvetésében már szerepel a székelyudvarhelyi képzések indítása – nyilatkozta Kató Béla, az intézmény kuratóriumának elnöke.
Erre a célra több mint 250 millió forintos keretösszeg van elkülönítve. A város vezetősége az utóbbi 3 évben folyamatosan tárgyalt az egyetemmel az udvarhelyi kirendeltség ügyében.
A Sapientia a Városháza által tavaly megvásárolt Spiru Haret Iskolaközpont épületegyüttesében kapna helyet, amelyet egyébként már megtekintett az egyetem vezetősége, és oktatási célra megfelelőnek találták.
Hogy milyen szakokat indítanának ősztől, az csak ezután fog véglegesítődni, figyelembe véve a város oktatási stratégiáját és a helyi igényeket. Eddig a menedzsment, a pedagógia, a mezőgazdaság, az egészségügy, valamint a testnevelő tanárképző szakok kerültek szóba.
prima-radio.ro
Erdély.ma,

Szigorított földvásárlás (Miként érinti a székelyföldi gazdákat az új jogszabály)
Január elsejétől lejárt a külföldiek földvásárlási moratóriuma, így elvileg bármelyik uniós ország polgára vásárolhat mezőgazdasági területet Romániában. Sokan ezt veszélyként fogták fel, úgy látták, külföldi kézbe kerülhet a hazai termőföld jó része. Ennek elkerülése végett törvénnyel kívánták szabályozni a földek adás-vételét. Arra voltunk kíváncsiak, a jogszabály miként érintheti a háromszéki, székelyföldi gazdákat, földtulajdonosokat.
A képviselőház tavaly december 17-én fogadta el a mezőgazdasági minisztérium által kezdeményezett törvénytervezetet. A jogszabály azonban nem jelenhetett meg a Hivatalos Közlönyben, mivel Traian Băsescu államfő január 7-én újraelemzésre visszaküldte azt a parlamentbe. Victor Ponta miniszterelnök a napokban úgy nyilatkozott: változtatásokat eszközöltek, két héten belül meglesz a törvény végleges formája, és újra elfogadják azt. A mezőgazdasági tárca által kidolgozott jogszabállyal azt szeretnék elérni, hogy a külföldiek előtt hazaiak nyerjenek elővásárlási jogot. Sorban a következőképpen nézett ki az elővásárlási joggal rendelkezők listája: társtulajdonos magánszemélyek, földbérlők (árendások), szomszédos területek magántulajdonosai, 40 év alatti gazdák, akik az illető helység közigazgatási területén folytatnak tevékenységet, és végül – de nem utolsósorban – a román állam.
Az elnöki kifogások sora is hosszú. A törvény nem írja elő, mi történik abban az esetben, ha senki nem él az elővásárlás jogával, vagy ha az elővásárlási joggal bírók kisebb összeget ajánlanak a földért, mint más vásárló. Arról sem rendelkezik, hogyan bizonyítják mezőgazdászi minőségüket az elővásárlási joggal élők. A jogszabály által meghatározott új intézmény, a telekpiacot kezelő és szabályozó hatóság feladata a földvásárlások ellenőrzése, ugyanazon hivatal az állami elővásárlási jog tulajdonosa is – Băsescu szerint viszont a két feladatra külön intézményeket kellene létrehozni. Az új törvénnyel szemben nemcsak az államfő fogalmazott meg kifogásokat. A mezőgazdászok állítják: jelenlegi formájában a dokumentum nem a külföldiek földvásárlását akadályozza meg, hanem a hazaiak elé gördít akadályt. Laurenţiu Baciu, a Romániai Mezőgazdasági Termelők Egyesületei Szövetségének elnöke a Business24.ro hírportálnak kijelentette: a földvásárlás szabályozása annyira bonyodalmas, hogy egy romániai gazdának doktori címet kell szereznie egy darab föld eladásához.
Márton Árpád képviselő – aki részt vett a törvény kidolgozásában – lapunk érdeklődésére elmondta: eredeti formájában a hazai tulajdonosoknak is gondot okozott volna a jogszabály. Az államot elővásárlási joggal ruházza fel – ez gond. Székelyföldet kevésbé érinti, de a törvénytervezet előírta, hogy a határvidéken, az országhatártól húsz kilométeres körzetbe eső területeket csak a Román Hírszerző Szolgálat beleegyezésével lehet eladni. Tehát, ha valaki társtulajdonosának, szomszédjának adná el telkét, a titkosszolgálat beleegyezését kell kérnie. „Nem tudom, mi lehetne a sorsa ezeknek a földeknek. Ha a hírszerző szolgálat jóváhagyja, az állam veheti meg, ez nagyon kacifántos dolog” – nyilatkozta a képviselő. A jogszabály nemcsak a külföldiek földvásárlási jogát szabályozza, hanem az eladás módját is. Az állam szerepét fenntartásokkal kell fogadni, ráadásul az eljárás az önkormányzatok számára is nehézkes. Az RMDSZ számos módosító javaslatot tett a törvénytervezethez, melyeket nem fogadtak el. Megtörténhet, hogy az újratárgyalás során ezekből a javaslatokból is bekerülnek a törvénybe – mondta.
A megyei agrárigazgatóság vezetője, Könczei Csaba szerint a jogszabály sok fejtörést hozhat a háromszéki gazdáknak. „Itt nem áll fenn a veszély, hogy külföldi kézre kerül a termőföld – de a helyiek közötti adás-vétel erősen megnehezedik” – vélekedik az igazgató.
Más országok példája
A környező, unióba újonnan belépett országokban is próbálják akadályozni a külföldiek földvásárlását. Magyarországon külföldi nem vásárolhat termőföldet, csak ha Magyarországon is lakik, magyar állampolgársággal rendelkező házastársa van, és olyan területet akar megvenni, melyet legalább három éve bérel. Ez esetben sem lehet nagyobb a megvásárolt földterület 300 hektárnál. Lengyelország uniós csatlakozásakor 12 éves földmoratóriumot alkudott ki – ez csak 2016-ban jár le. Bulgáriában külföldi magánszemély csak akkor vásárolhat mezőgazdasági területet, ha agrárképzettsége van és megtelepedik az országban. A Bulgáriában bejegyzett jogi személyek viszont vásárolhatnak földet. Csehország és Szlovákia esetében a földmoratórium 7 év volt, kivételnek számítottak az oda házasodott, hároméves agrártapasztalattal rendelkező külföldiek.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nem volt életképes az egyházközség
Február elsejei hatállyal elveszítette önállóságát a felcsíki református szórvány gyülekezet. A pasztorációs munkát ezután a csíkszeredai egyházközség két lelkipásztora látja el, akikhez ősztől egy harmadik is csatlakozik. A lépést a szórvány pénzügyi ellehetetlenülése tette szükségessé.
A felcsíki református szórvány egyházközség valamikor Csíkszeredához tartozott – fogalmazott Szatmári Szilárd parókus lelkész. Elmondása szerint hajdanán a megyeszékhely volt a központjuk nemcsak a csíki régió reformátusainak, hanem például a bákói gyülekezetek is ide tartoztak. A második világháború utáni időszakban folyamatosan szakadtak le és önállósultak az egyes részek. Felcsík a legkésőbben szakadt ki a csíkszeredai egyházközségből, 1979-ben önállósult.
„Felcsíki rész alatt értjük Balánbányától a felcsíki falvakon át a Gyimesekkel bezáruló településeket. Ezen egyházközség önállósodásához nagymértékben hozzájárult Balánbánya iparosodása és fejlődése, amikor a bányászat még virágkorát élte, hiszen rengetegen költöztek a kisvárosba, köztük reformátusok is. Tulajdonképpen a felcsíki szórványnak a magját a balánbányai reformátusok képezték, ők voltak a legnagyobb számban” – említette a lelkész. Rövid visszatekintőjéből kiderült, a központ akkoriban azért került Madéfalvára, mert földrajzilag valahol az számított a középpontnak. A településen saját ingatlant vásárolt az egyházközség, Balánbányán pedig a kilencvenes évek elején, jelentős hollandiai segítséggel, templomot is építettek.
Balánbánya hanyatlását az egyházközség is megsínylette
„Bizonyos szinten jól működött a felcsíki egyházközségi élet. A drasztikus változást a balánbányai bányának a bezárása okozta, hiszen emiatt sokan elköltöztek a településről” – magyarázta Szatmári. Mint kiderült, az önállósodás éveiben négyszáz körül volt a hívek száma, a jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint a felcsíki szórványban lakó reformátusok száma hozzávetőlegesen 250-et tesz ki. Nagy részük, mintegy 110 hívő Balánbányán lakik, a többi majdnem kéttucatnyi településen szétszóródva éli mindennapjait.
Ellehetetlenült az egyházközség
„Ha önmagában ezt a 250-es létszámot nézzük, homogén közösség esetében ez életképes lehetne. Jelen helyzetben viszont nem beszélhetünk erről. Felcsík esetében nem lehet szó közösségi szellemről, kialakult egyházi, vallási hagyományokról” – értékelt a csíkszeredai parókus lelkész. Kifejtette, főleg a szórványgyülekezet anyagi hanyatlása miatt született meg a megyeszékhelyhez való visszacsatolás gondolata. „Régóta küzdött a gyülekezet anyagi nehézségekkel, amihez hozzájárult az is, hogy nagyok a távolságok, így a szolgáló lelkész számára igencsak nehézkessé vált a missziós munka” – magyarázta Szatmári. Hangsúlyozta, a helyzetet úgy tudták orvosolni, hogy megszüntették az önállóságát a felcsíki parókiának. Ezzel pénzügyileg is tehermentesítették a gyülekezetet, hiszen nem kell fenntartsanak egy külön egyházközséget.
Nem hagyják magára a szórványt
„Sokan félreértelmezik ezt a megoldást, mert azt hiszik, hogy a sorsára hagyjuk a szórványt. Épp hogy nem így történik” – jelentette ki a csíkszeredai lelkész. Mint megtudtuk, ősztől egy segédlelkész érkezik a csíkszeredai egyházközségbe, akinek a mandátuma két évre szól. „Úgy is felfoghatjuk, eddig volt egy lelkésze a felcsíki szórványnak, most átmenetileg van kettő, majd lesz három” – részletezte a parókus lelkész. Mint ismeretes, a megyeszékhelyi egyházközségnek jelenleg két lelkipásztora van.
Felpezsdíteni a közösségi életet
Szatmári elmondta, több ötletük is van arra vonatkozólag, hogyan lehetne felpezsdíteni a felcsíki szórványgyülekezet életét. Elsőként azt szeretnék, hogy feltérképezzék a közösséget, ugyanakkor a hívek véleményét is kikérnék azzal kapcsolatban, hogyan látják a helyzetet, milyen ötleteik vannak a jobbításra. „Többek között az úgynevezett ünnepterápiát is alkalmaznánk. Ez azt jelenti, hogy különböző rendezvények, közösségi alkalmak során szeretnénk összekovácsolni a szórványgyülekezeteket” – említette a parókus lelkész.
Erős missziós központokat hoznának létre
„Egyházkerületünknek stratégiája, hogy erős missziós központokat hozzunk létre, és ezekhez az anyaegyházakhoz csatoljuk azokat a szórvány egyházközségeket, peremvidékeket, amelyek gyülekezeti élete anyagi vagy más tekintetben ellehetetlenül. Úgy gondolom, egyre több ilyen eset lesz a közeljövőben” – nyugtázta a lelkipásztor. Kiemelte, nem elszigetelt jelenségről van szó, hiszen a nyugat-európai egyházközségek esetében is egyre gyakrabban alkalmazzák ezeket a megoldásokat.
Rédai Botond
Székelyhon.ro,

Kódolt nyelvek
Kocsmapulttól irodabelsőkig, konyhaasztaltól a világháló nyilvánosságáig rég okozott téma ennyire össznépi felháborodást és purpárlét, mint a téli olimpia alatti tévéközvetítések kálváriája. Hogy a tévézés ma a többség számára ultraközponti létkérdés, régen nem meglepetés, immár a családi költségvetések sarokszámai közé tartozik a harmadik kábelszolgáltatóra való befizetés tétele – akár egyetlen olyan csatorna miatt, amelyet a már meglévő kettő valamiért nem kínál fel piaci alapon. Ezért aztán abban sincs semmi meglepő, hogy a Szocsiből érkező, a havas lejtőkön alázúduló sízők helyett megjelenő, jogdíjakról és korlátozásokról tudató szűkszavú állókép igencsak szúrta a magyarul sporttévézni vágyók szemét. Miért is lett volna másként, hiszen bő két évtizede immár magyarul szólal meg a nagyvilág, DiCaprio, de még Armin Zöggeler is.
Mostantól viszont nem, és a tudomány jelenlegi állása szerint nem holmi múló üzemzavarról van szó. Miközben ugyanis az információhoz való szabad hozzáférés alapvető emberi jogáról születnek vaskos brosúrák, a jogkövető magatartás is globalizálódik, olyannyira, hogy arról még a sepsibükszádi kábelszolgáltató is kénytelen tudomást venni. Hacsak nem akarja bezárni a boltot.
Márpedig ki akarná? És ebbe a sorba minden zsigeri tiltakozásunk ellenére a román köztelevíziót is be kell illesztenünk, hacsak nem akarjuk mindjárt diszkriminációkkal megterhelni az alapvető emberi értékekre alapuló társadalmunk épülését. Mert mi sem vennénk jó néven, ha valaki súlyos összegekért megvásárolt jogaink érvényesítését megfoghatatlan, pusztán emocionális töltetű érvekkel próbálná akadályozni. A román hatalom és piac számára mi csak érthetetlenné kódolt nyelven beszélő szavazó- és fogyasztópolgárok vagyunk.
Kulcskérdés, hogy minek számítunk a nemzetegyesítésben minden korábbi kormánynál érdekeltebbnek mutatkozó anyaországi hatalom számára. Úgy tűnik, eddig senki sem számított a tévés tartalmak területi alapú kódolása korábban is létező gyakorlatának megváltoztatására, az összekacsintások, megállapodások alkonyára. Márpedig ez érkezett most el, s ha az egyéb kisebbségi jogok érvényesítésével szembeni nyugati értetlenkedésekre gondolunk, aligha reménykedhetünk a történelem által szanaszét szórt magyar nyelvigények „dekódolásában”.
Természetesen lehet és kell is tiltakozni, világvégét kiáltani, talán még az a zsarolás is belefér, hogy az anyaországnak bezzeg csak a regisztrációs mutatók kozmetikázására kellünk. Addig is viszont nem marad más, mint erősíteni magunkban a hitet: lesz még magyar gól a futball-világbajnokságon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A megmaradás alapkövei
(karácsonyi)
Orvosi szolgálati lakásokat épít a Studium Alapítvány a Sepsiszentgyörgyön már pirosban álló létesítmény után Szatmárnémetiben is. A magyarországi és hazai támogatók részvételével pénteken került sor az alapkőletételre a nemrég vásárolt 1616 m2 zöldövezeti telken.
A fiatal szakemberek röghöz kötésének alapvető feltétele a munkahelyteremtés mellett a kedvező lakhatási körülmények biztosítása. A Studium Alapítvány ezt felismerve 2003-ban Marosvásárhelyen felavatta a tanári lakások szakkollégiumot, ahol tíz év alatt 88 személynek adott otthont. Hozzájárultak a magyar felsőoktatás tanárutánpótlásához. Az itt nyert tapasztalatból kiindulva dr. Vass Levente, az alapítvány alelnöke olyan projektet dolgozott ki, amely az erdélyi magyar városokba kerülő orvosok és színészek itthon maradását, esetleg hazatérését hivatott elősegíteni. A hat lakrészes, családiház-komfortot biztosító ingatlanok tervét Böjthe-Beyer Kinga marosvásárhelyi tervezőmérnök készítette. Szatmárnémetiben az ügyintézést Kiss Szabolcs mérnök és dr. Leiher Nóra fogorvos – a MOGYE végzettje – vállalta magára.
– Az erdélyi magyarság erőforrása a közösség iránt elkötelezett értelmiség áldozatkészsége. A külhoni magyar közösségek fennmaradásának egyik fontos összetevője ennek az értelmiségnek a léte és folyamatos megújulása – mondta köszöntőbeszédében Répás Zsuzsanna, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára. A szolgálati lakások szerepét hangsúlyozva hozzátette:
– Nemcsak házat, hanem jövőt is építünk. Az itt felépülő lakások hasznára válnak majd a szatmári magyarságnak, hozzájárulnak gyarapodásához és erősödéséhez.
A marosvásárhelyi orvosképzés jelenlegi állapotával kapcsolatban az államtitkár asszony kifejtette: – Nem engedhetjük meg, hogy lassan elsorvasztva a magyar nyelvű képzést, végleg elvegyék tőlünk ezt az intézményt. Ragaszkodnunk kell a számunkra egyetlen elfogadható alternatívához: az önálló magyar intézményi struktúra felállításához. Mert csak ez a garancia arra, hogy ötven év múlva is legyenek magyar orvosok Erdélyben. A magyar kormány szívügyének tekinti a magyar orvosképzés ügyét, és azt minden rendelkezésre álló eszközzel támogatja és a jövőben is támogatni fogja. A hallgatók számára ösztöndíjat, a professzorok számára kutatási támogatást nyújtunk, a leendő orvosok számára pedig házat építünk.
De nemcsak orvosok, hanem színészek is pályázhatnak a bérmentesen igényelhető lakásokra. Amint Vass Levente kifejtette, ez a két marosvásárhelyi egyetem – az orvosi és a színi – végzettjeinek közösségépítő szerepét hivatott erősíteni.
Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Studium Alapítvány támogatói, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Sapientia Alapítvány, valamint a Prospero Alapítvány és a Studium Alapítvány nevében helyezték el az ingatlan alapköveit. Majd Schönberger Jenő szatmári római katolikus megyés püspök, valamint Kovács Sándor, a szatmári református egyházmegye esperese mondott áldást.
Népújság (Marosvásárhely),

Pofátlan magyarok
Mindig is tudtam én, hogy pofátlan nemzet a magyar. Nem elég, hogy minden, a felszámolását célzó intézkedés ellenére, provokatív módon még mindig milliós nagyságrendben van jelen Erdélyben, még képes különböző igényekkel is előállni.
Például saját tulajdonnal akar rendelkezni. Mi több, annyira szemtelen, hogy nem csupán új ingatlanokat épít – ami tényleg barátságtalan lépés, hiszen azt jelzi: továbbra sem akar innen elmenni –, hanem még a korábban a tulajdonában levő, a kommunisták által ellopott és a román állam, illetve hatóságok által jelenleg is használt ingatlanait is van képe visszakérni.
Most épp Kolozsvár kapcsán fogalmazta meg aggodalmait egy hazafiúi érzelmekkel csontig átitatott román publicista. Hiszen tényleg elképesztő, hogy a magyar egyházak, intézmények és magánszemélyek több száz ingatlan-visszaszolgáltatási kérelmet nyújtottak be, amelyek teljesítése esetén magyar kézbe kerülne a kincses város összes történelmi ingatlana.
A túlzottan engedékeny román hatóságokat ostorozó filippikában többek között azok a fő érvek, hogy sérül az egyház és az állam szétválasztásának elve, hiszen a magyar egyházak nem átallnak ma is magyar iskolákat működtetni a visszakapott iskolaépületekben. Persze csak azt követően, hogy menetrendszerűen kirakták a román osztályokat, erőszakosan különválasztva ezzel a magyar és a román diákokat, akik amúgy mennyei békében tanultak egymás mellett. Bizonyos szempontból érdekes a lelkes publicista gondolatmenete.
Elgondolkodtam, mi lenne, ha magamévá tenném a véleményét, és egy szép napon néhányad magammal becsengetnék az ő vagy a hozzá hasonló nézeteket valló román politikusok ajtaján. Majd amikor ajtót nyit, se szó, se beszéd, benyomulnánk, kirámolnánk a hűtőszekrényt, csutkára feltolnánk a DVD-lejátszó hangerejét, és másnap reggelig tartó, hatalmas bulit csapnánk.
Ha pedig ez ellen szót merne emelni, akkor közölném vele, hogy csak lassan a testtel, hiszen ha hűséges a saját gondolatmenetéhez, akkor egyetlen állampolgár sem jogosult a magántulajdonra, vagyis teljes joggal érzem jól magam abban az ingatlanban, amelyet volt olyan ostoba, hogy saját zsebből felépíttetett vagy megvásárolt.
Ha pedig esetleg a rendőrséghez vagy a bírósághoz fordulna, hogy eltávolíttassanak az ingatlanból, a lehető legmélyebb és legőszintébb felháborodásomnak adnék hangot. Hiszen hogy jön ahhoz bárki is ebben az országban, hogy igényt merjen tartani a saját tulajdonára?
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Az utókor is ismerje a múltat (Szentivánlaborfalva)
Szentivánlaborfalva utóbbi másfél évszázadának monográfiáját írja Kányádi Mihály (sz. 1936) nyugalmazott mezőgazdász technikus. Tizennyolc évvel ezelőtt, 1996-ban, amikor nyugdíjba vonult, azzal a céllal kezdte el a munkát, hogy az utókor ismerhesse meg Szentivánlaborfalva múltját. Az utóbbi százötven évet, mondhatjuk, Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művének megjelenésétől eltelt nagyon bonyolult és érdekes időszak történéseit, változásait írja meg – vázolta lapunk érdeklődésére.
Két világháború s különböző változások mentek végbe, melyeket az ifjúság nem ismer – magyarázta, hozzáfűzve: a nyersanyag nyolcvan százaléka megvan, a bevezető részt már kezdte letisztázni, de még legalább egy év hátravan a befejezésig, s azután lektoráltatni szeretné a szöveget. Tulajdonképpen elmesélő monográfia születik, az adatok mellett idős emberek visszaemlékezéseit is összegyűjtötte. Ír a környezetéről, tájról, adottságairól, emberekről, népszokásokról, népviseletről. Munkájához tanácsot kért a Réty monográfiáját megíró dr. Nagy Lajostól. A szerző bemutatja a település nagyjait – mint Berde Mózsa, Berde Áron, Jókainé Laborfalvi Róza, aki itt született, Benke leány volt, továbbá dr. Opra Pál, a kolozsvári mezőgazdasági egyetem tanára, Szentványi Gábor főispán, Székely István kántortanító, akinek a dalárda köszönhető, és a mai dalkör a nevét viseli, Benedek Pál mezőgazdász, aki aranykalászos tanfolyamokat szervezett, Pál Ferenc, aki malmot alapított, rengeteg embernek adott munkát, kenyeret. Azok az emberek, akik szerepet vállaltak templomok, utak, hidak létesítésében, megérdemlik, hogy nevük, tettük fennmaradjon, legalább a faluban – mondja Kányádi Mihály.
A szerző kitér a faluban bekövetkezett átalakításokra is. A település két falu egyesítése révén jött lére. Határuk a Szentiványi-kúria, mely még Sepsiszentivánban áll, tehát az Uzon felőli részen, az unitárius templom már Laborfalván. A régi település a mostani országútnak csak egyik oldalán létezett, a Feketeügyhöz közelebb, a másik rész később épült ki. Szentiványi Gábor beültettette a Rétyi Nyír nyúlványaként a település határában levő futóhomokot mintegy hektár fenyvessel – az mára elszaporodott, közel tizennyolc hektárnyi erdő származott abból. Amikor az 1970-es években a Feketeügyet szabályozták, három méter kerületű cserefák maradványai kerültek elő, és ez azt jelenti, itt valamikor rengeteg erdő volt – mondja a szerző. A Labor-völgyben egykoron átvezetett egy út és az úgynevezett Réz-híd, melyet Részes hídként is említenek. A Kézdivásárhely felőli út Eresztevényről Illyefalvára egyenesen ment, később kanyarították le Laborfalva felé. Érdekességként említi, hogy fennmaradt egy legenda, miszerint az 1800-as évek elején egy Márkos nevű ember az út mentén aranyleletet talált. Ekéje megakadt egy ládában, melyben arany volt. Azt elvitte Brassóba, s egy aranyneműs annyi pénzt adott érte, amiért négy ökröt vásárolt. Ezt a történetet is belefűzte a monográfiába.
Szentivánlaborfalváról mindkét világháborúban sok fiatal maradt oda, hősök, a hazájukért estek el. A második világháború második felében mozgósítottak öregeket és nagyon fiatalokat is. Így az Úz völgyébe vittek el negyven férfit. Sokan közülük odavesztek. Kányádi Mihály kezdeményezésére a Székely István Dalkör tagjaival közösen emlékkopját állítottak a helyszínen. Itt védte hazáját 40 szentivánlaborfalvi székely határőr – hirdeti a faragott oszlop. Ezt nem szabad feledni – szögezi le.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egymilliárd légy igaza
Az e héten dübörgő Szent György Napok rendezvénysorozatával beindult a településünnepek évadja. Innentől kezdve az őszi dér beálltáig alig lesz hétvége, amikor Erdély valamelyik vagy egyszerre több szegletében ne tartanának névadásra, településalapításra emlékeztető egyéb rendezvényeket. Többségük már bejáratott alkalom, amelynek idejét vastag aláhúzás jelzi egy-egy város-község lakói, az onnan elszármazottak vagy környékbeliek naptárában.
A Szent György Napok nemcsak a névadó hős, a római kori katona és keresztény mártír, a sárkányt legyőző lovag, illetve az állatok első kihajtásával nyomatékosított tavaszkezdet révén áll a sor elején. Sokkal inkább azért, mert Sepsiszentgyörgy szolgáltatta a ’89-es változások utáni első mintát a közösségi ünneplésre, s ez márka, követendő példa lett az „epigonok” számára. Úgy tűnik azonban, hogy az immár egy hétnél is hosszabban húzódó háromszéki rendezvénysorozat nemcsak sikerei révén, de a megújulási próbálkozásai okán is érdemes a közfigyelemre. Ezek közt van jó és kevésbé sikerült is, s amelyet ezért ér is kritika bőven. Elintézhetnénk a jelenséget úgy is, hogy a kibicnek semmi sem drága, de épp a rengeteg színvonalas megvalósítás emlékének ártanánk, ha ennyiben maradnánk. A városnapokat ugyanis nemcsak a megszokásra támaszkodva, jól bejáratott csapáson tartva lehet hosszú távú pályára állítani, hanem a jó érzékkel és ízléssel kezdeményezett újításokkal is. Vagy meghirdetett paradigmaváltásokkal, amelyek bizonyos művészeti, szórakozási ágazatok, vagy a helyi erők fokozott előtérbe helyezését szorgalmazzák. Esetleg egy-két nagy sztár „bevásárlásával”, akik jó eséllyel elviszik az egész boltot.
Még el sem kezdődött a buli, a szentgyörgyi rendezvény szervezőit minden korábbinál több kritika érte. Ezek nagyrészét az úgynevezett tömegízlést célzó, részben közpénzeken vásárolt produkciók generálták. A trágyadombon lakmározó egymilliárd légy igazát felhozó szervezői érvelések természetesen erősen kifogásolhatók, főleg egy olyan település esetében, amely egészen bravúros művészeti teljesítményt mutatott fel az elmúlt szűk évtizedben. Nyilván nehéz lesz vitatkozni azokkal, akik majd kellemes emlékeket táplálnak az idei városnapok után, de egy hasonló rendezvénynek elsősorban a közízlést jó irányba alakító kezdeményezéseket kell előtérbe helyeznie. Amelyek nyomán aztán a hétköznapok során is növekvő magabiztossággal választhatja ki az értékeket az immár nem a több tízezres tömeggel sodródó ember.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vörös Hold
99 év telt el az örmény holokauszt óta
A huszadik század első olyan tragikus eseményére, amely egy teljes népcsoport kiirtására irányult – az örmény genocídiumra – emlékezett április 30-án délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termének teljes telt házas közönsége. A szomorú esemény áprilisi, 99. évfordulója alkalmából a Marosvásárhelyi Örmény–magyar Kulturális Egyesület szervezett irodalmi-történelmi-zenei estet, amelynek keretében bemutatásra került az örmény holokausztot túlélő, Bardizágban (Törökország) született Bodurian János Vörös Hold című elbeszéléskötete is.
Az est a marosvásárhelyi Fagyöngy citeraegyüttes (vezető: Fazakas Ildikó, oktató: Bőr Hunyadi Gyula) játékával kezdődött, a formáció magyar népdalok előadásával érzékeltette Bodurian János kalandos életútját, majd az egyesület alelnöke, Nagy Attila üdvözölte a megjelenteket.
– Ma az örmény genocídiumra emlékezünk, de egy nép se higgye azt magáról, hogy nem vett részt népirtásban, és ez az örményekre is vonatkozik. A huszadik században összesen körülbelül 170 millió ember esett áldozatul a különböző genocídiumokban, 40 millióval több, mint ahányan elpusztultak az ismert történelem évezredei alatt bekövetkező, hasonló tragédiákban. A kötet a törökországi népirtásról szól, amelynek centenáriumára jövőben emlékezünk. Ezen genocídium három lépcsőben következett be: 1894 és 1896 között a törökök és az általuk felbérelt kurdok 200.000 örményt öltek meg. A holokauszt kifejezést először ekkor használták. Kemal Atatürk megöletett további 35 ezret, 1915–16-ban pedig a török hadsereg gyilkol meg további egymillió örmény embert. Sokan a Kaukázusba menekültek, Lenin 70.000 örményt gyilkoltatott meg közülük. A kurdok 1919 és 1923 között még 200.000-et mészároltak le a törökök buzdítására. Szörnyű tragédia volt, de próbáljunk meg emberhez méltóan, mellveregetés nélkül megemlékezni az áldozatokról.
A Vörös Hold című kötetet Ávéd Rózsa, az egyesület titkára mutatta be, de előtte az örmény holo-kauszthoz köthető, magyar fordításban megjelent kiadványokat is ismertette. Közéjük tartozik az osztrák Franz Werfel által 1938-ban írt A Musza Dagh negyven napja című regény, amelyet nagy érdeklődés övezett és amely először érkezett hozzánk magyar fordításban.
– Az irodalom évtizedekig hallgatott az örmény genocídiumról – mondta Ávéd Rózsa. – Lezajlott a második világháború, a kettészakadt világ szovjet tagköztársaságaiban pedig nem volt divat ilyesmiről szót ejteni. De az örmény tudósok mindent megtettek azért, hogy eredeti dokumentumokhoz, fényképekhez juthassanak, és 2005-ben Jerevánban napvilágot látott Az örmény genocídium című kötet, amelyet 2007-ben fordítottak magyar nyelvre. Ezt követte Antonia Arslan Pacsirtavár című könyve, amelynek marosvásárhelyi kötődései is vannak: Király Kinga Júlia fordította magyar nyelvre, a Mentor Kiadó jelentette meg, és a marosvásárhelyi Kali Kinga armenológus mutatta be. Baruir Nercessian A halál völgyében jártam című, angol nyelvű kötetéről nemrég szereztünk tudomást. Ő túlélte az örmény holokausztot, és idős korában papjának mesélte el élményeit. Erről szól a könyv, amelynek angol eredetijét Nagy Attila ismertette, de hamarosan elkészül a magyar változat is, a szintén marosvásárhelyi Kaáli Nagy Botond fordításában.
Mindezek közül először – 1931-ben – a most bemutatandó Vörös Hold látott napvilágot, és akkora érdeklődés övezte, hogy 1932-ben újra kiadták. Szerzője, Bodurian János (eredeti nevén Magardici Bodurian) 1889-ben született Konstantinápoly közelében, Bardizágban, egy olyan, örmények lakta településen, amely ma már nem létezik. Jómódú kereskedőcsalád gyermeke volt, akit iskolai tanulmányai után öccsével együtt Velencébe küldtek a szülei, hogy az ottani Szent Lázár-szigeten folytasson teológiai tanulmányokat. A holokauszt során édesapját és fél családját meggyilkolták, ő egy olajbogyókat tartalmazó hordóba bújva hajózott át a tengeren, és került Konstancára. 1928-ban kérelmezte felvételét az erdélyi egyházmegyébe. 1929 tavaszát már Szépvízen töltötte, ahol további harminc éven át szolgálta örmény katolikus szertartású papként a helyi közösséget. Öccse Szászrégenben telepedett le édesanyjukkal együtt, aki 1942-ben, 92 éves korában halt meg. A kötet az ő visszaemlékezései alapján és a szerző gyermekkori játszótársai alakjainak felidézésével íródott. Bodurian János nem beszélte jól a magyar nyelvet, örmény szertartás szerint misézett, de ez a híveit nem zavarta, nagyon ragaszkodtak hozzá. Kedves, közvetlen, igen tehetséges ember volt. Bukaresti tartózkodása alatt kézinyomdát vásárolt, amit a későbbiekben Szépvízen működtetett. Három könyvet adott ki, ezek közül az egyik a Vörös Hold című elbeszéléskötet volt. Nagyon szerény kiadvány, de az első, amit egy örmény anyanyelvű szerző magyar nyelven írt és adott ki Erdélyben az 1915-ös deportálásokról. Az eltüntetett örmény múlt emlékére idézi meg gyerekkori játszótársai alakját, és ő az első, aki megemlíti a török családok által befogadott és törökként felnevelt örmény gyerekeket is. Utódaik közül sokan csak az elmúlt években szembesültek azzal, hogy dédszüleik, nagyszüleik örmények voltak. Bodurian örmény enciklopédiát állított össze és nyomtatott ki, a tizenkét kötetesre tervezett sorozatból kettő látott napvilágot. De e kettő alapján kapott 1959 őszén meghívást Mikojan pátriárkától, az örmény főpaptól Ecsmiadzinba, hogy ott folytassa a munkát. Nagy örömmel készült az útra, és visszatért Örményországba, de megbetegedett, és még abban az évben elhunyt. Könyvekkel teli csomagjának Bukarestben nyoma veszett.
Bodurian Jánosnak él egy azonos nevű unokaöccse Székelyudvarhelyen, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója. Ő ajánlja a kötetet az olvasók figyelmébe, ahogyan tesszük ezt mi is a genocídium 99. évfordulója alkalmából.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)

Máthé Kriszta Magyar nyelvet tanít és gyógyít Csángóföldön
Pedagógusi pályafutását tíz évvel ezelőtt Előpatakon kezdte, a falusi közeg számára barátságos volt, mert az emberek közelről ismerték egymást, de amikor az egyik sepsiszentgyörgyi szakközépiskolába került, és fél év után sem tudta a gyermekek nevét abban a tíz osztályban, ahol tanított, úgy érezte, ez nem neki való, és jelentkezett Moldvába magyar nyelvet tanítani.
Máthé Kriszta 2006-ban költözött párjával Frumószára, jelenleg is az ottani iskola magyartanára, két éve ellenben a tanítás mellett a nemzetközi doTERRA gyógyító illóolajat forgalmazó cég munkatársa. Ebben a tevékenységben számára a pénz másodlagos, legfőbb célja, hogy segítsen az embereknek. Amikor 2010-ben Máthé Krisztáéknak megszületett a kislányuk, sokan azt gondolták, hazaköltöznek Sepsiszentgyörgyre, mert nem fogják elviselni a nehéz körülményeket, amikor már a gyermekért is kell felelniük. Nem így történt. „Azt gondoltam, ha én annyira tisztelem a csángókat, miért ne vállalhatnám a gyermeknevelést ott, ahol befogadtak. Mindenki azt mondta, ezt nem lehet vállalni, nehéz lesz. Tudni kell, ha Frumószán decemberben lehull a hó, leáll a forgalom, még a kapun is nehéz kimenni. Jöttek pánikoló édesanyák, hogy ezt el sem tudnák képzelni, de mi azt mondtuk, ott a helyünk. Akkor a megérzésemen kívül erre még nem volt alapom, csak annyit tudtam, hogy ott vannak az idős asszonyok, akik, ha kell, segítenek.” – Hogy jön a képbe a doTERRA? Korábban is foglalkoztál népi gyógyászattal? – Féléves volt a lányom, amikor megkeresett egy amerikai cég, a doTERRA, hogy lennék-e romániai képviselője. Ez történt egy akkorka frumószai házban, mint egy szoba. Semmi előéletem nem volt az aromaterápiában, egyszerűen csak egy jó ember talált meg, egy üzletember, aki jól ismert engem, és azt mondta, ahogy én szervezem az életem, szerinte ezt fogom tudni csinálni. Meglepődtem, a körülményekre hivatkoztam, és arra, hogy a tanítást s egy nagy cég elvárásait nem tudom majd összeegyeztetni, de azt mondta, próbáljam meg. Az interneten utánanéztem, a doTERRA honlapján nyitóképként egy frissen vasalt úriember és egy miniszoknyás hölgy jelent meg. Egyből azt gondoltam, ehhez nekem nincs közöm. Aztán úgy döntöttem, mégis megpróbálom. Ez két esztendővel ezelőtt történt, és jelenleg húsz képviselője van a cégnek az országban, nagyon jó csapat.
Nem minden pénzfüggő
– Gondolom, az olajforgalmazói tevékenységből jövedelmed is van, ami jól jön a tanári fizetés mellé. De tulajdonképpen hol tudod eladni a termékeket? Moldvában nem kell mondani az asszonyoknak, hogy milyen bajra milyen füvet, olajat használjanak, ők ismerik ezeket. Kik azok, akik mégis tőled kérnek segítséget, illetve tőled vásárolnak?
– Tizenhárom gyermekes család levágta a disznót, és a csülköt elhozták nekem. Kérdeztem: Tizennégy lábú disznót vágtatok, hogy nekem is jutott? Nem, ez egy disznó volt. Egy másik eset. Jön az anyuka egy bog túróval, mert tudja, hogy szeretem a túrót, én meg tudom, hogy a gyermeke légúti gondokkal küzd, akkor odaadom az olajat előkészítve, hígítva, és jót tesz a gyermeknek. Ott nagy a szakadás a huszonöt-harminc éves anyukák és a hetven-nyolcvan éves nagymamáik között. A kettő közötti nemzedék, a mostani szülők szülei nincsenek a faluban, külföldön dolgoznak, ezért nagy a szakadás. Ha azt mondom, fűteát főzök és nem lógatóst, akkor van, aki csodálkozik. Hiányzik az a nemzedék, aki átadhatta volna mindezt, mint értéket. Inkább azt gondolják, hogy butaság. De van úgy, hogy megyek gyűjteni a nénikkel, és akkor egy kicsit elgondolkodnak ezen, és elfogadják. Az ottani idős asszonyok ismerik a megfelelő lelőhelyeket. Azt vallom, hogy nem kell győzködni az embereket, hogy rendeljenek, hanem amikor szükségük van rá, odaadom a megfelelő olajat, hogy próbálják ki, de nem erőltetem, hogy megvásárolják. Sokszor hívnak, hogy segítsek, de nehezen értik meg, hogy nem muszáj vásárolniuk, nem minden pénzfüggő. Ehhez nincsenek hozzászokva, de ha kipróbálják a terméket, nagyon jónak tartják. Gyermekkoromban nagyon sok városban éltem, sok iskolában tanultam. Ezért sok ismerősöm van, de amúgy is közvetlen vagyok az emberekkel. Van egy Facebook oldalam, ezerkétszázan szerepelnek azon, és van egy zártkörű aromaterápiás csoportom, ott is ezerkétszáz körüli a tagok száma. Az egy aktív felület, ahol tanácsot kérnek, hogy milyen problémára mit használjanak, több szakember kapcsolódott be, bárki válaszolhat, segíthet, ha tudja a megoldást. Van egy alapszabály, fel kell tüntetni, hogy milyen termékeid vannak, ez nem csak a doTERRA-ról szól. Sokan mondták, interneten nem lehet illatot eladni, megismertetni. Számomra kiderült, hogy működik. Én általában azt írom le, azt tanácsolom, ami velem is megtörtént. Igyekszem olvasmányosan írni, az is vonzó a kérdező számára.
Mindenkihez van jó szava
– Az erdélyi Doterra Független Szaktanácsadói Oldalon valóban olvasmányosak Kriszta ajánlásai, hozzászólásai, egy anyuka úgy jellemezte, néha a szavai is gyógyítanak, mert nagyon odafigyel az emberekre, és bízik abban, olajai valóban gyógyítanak.
– Frumószán mi nem ismerjük az orvost, nem volt szükségünk arra, hogy felkeressük, illetve sok mindent megoldottunk otthon. Gyermekkoromban volt egy gyógyszeres szekrényünk a családban, de abban csak fásli volt, hintőpor és egyéb nem. Ezt szoktam meg. Nekünk nem volt benne a mindennapjainkban, ha fáj valami, gyorsan be kell venni valamilyen gyógyszert. Néha megijedek, mert a barátaim mondják, hogy hascsikaráskor milyen gyógyszert, patikában vásárolt szirupot adnak a gyermeknek, aztán kiderül, az orvosságtól nincs étvágya, legyengül a gyermek és megbetegszik. Rossz az irány, ahogyan kezeljük a betegségeket. Én inkább kipróbálom az egyik olajat, követem, hogy kis idő múlva hogy érzi magát a gyermek. Kell éreznie az erőmet, hogy nem vagyok bizonytalan, hiszek abban, hogy amit adok neki, az meggyógyítja.
Moldvában fával fűtünk, samottkályhánk van, és rengeteg a taknyos gyermek. Nálunk nem tették rá a csempét a samottra, ettől sokkal szárazabb a levegő ezekben a kicsi termekben. Ez ellen úgy védekezem, hogy a kályha tetején lévő edénybe citromolajat csepegtetek. Máthé Krisztának szinte mindenre van gyógyító illóolaja, még a kullancs távol tartására is, de legfőképpen mindenkihez van jó szava, amivel megnyugtat, és jó tanácsa, ha üvegcséi között nem talál az adott bajra megfelelőt.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Duna-napokat tartottak Torockón
Duna-napokat tartott pénteken és szombaton Torockón a Duna Televízió, amely kulturális központ avatására készül a településen.
Dobos Menyhért, a Duna Televízió Zrt. vezérigazgatója elmondta, az intézmény tavaly vásárolt egy műemlék épületet a település központjában, amelynek felújítása a végéhez közeledik. A Duna-háznak elkeresztelt épületben olyan kulturális központot kívánnak létrehozni, amely a Torockó környéki kis magyar sziget lakói számára és a nagyobb térség számára szervez programokat. A Duna-házban vendégszobákat és egy ötven fő befogadására alkalmas közösségi termet alakítottak ki, amelyben konferenciákat, előadásokat, filmvetítéseket lehet szervezni. „Lesz konferencia az identitásról, a hungarikumokról és a történelemről, lesznek irodalmi estek, néprajzi előadások, a filmklubban pedig úgy szeretnénk dokumentumfilmeket, játékfilmeket vetíteni, hogy az alkotók és a közönség találkozására is lehetőséget teremtsünk” – vázolta a terveket. „A Duna-ház túl azon, hogy kulturális missziót teljesít, segít abban, hogy az itteni szórványmagyarság a szülőföldjén maradjon” – tette hozzá a vezérigazgató. Dobos azt is megjegyezte, hogy a kormány beiktatása miatt a házavatót július 4-ére halasztották. Azt tervezik, hogy ezentúl évről évre megtartják a torockói Duna-napokat a nemzeti összetartozás napja közelébe eső hétvégén. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Sipos Zoltán
PÁLYÁZAT NÉLKÜL
Három év alatt 2,6 millió eurót toltak be a székelyföldi sajtótrösztbe
Magyarországi, állami nagyvállalatok adományaiból építi romániai vállalkozását a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány.
Az utóbbi három évben bő 800 millió forinttal, mai árfolyamon számolva mintegy 2,6 millió euróval finanszírozta a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány azt az Udvarhelyi Híradó Kft.-t, mely több székelyföldi városban ad ki napilapot, illetve működtet internetes portált.
Korábbi, az EMNP finanszírozásáról szóló anyagunkban már megírtuk, hogy a Szerencsejáték Zrt. bőkezű adományban részesítette a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítványt. Jelen anyagunk annyiban jelent újdonságot, hogy közöljük az alapítvány összes támogatóját, illetve a támogatások kedvezményezettjeit. Az Erdélyben és kisebb mértékben Felvidéken elosztásra kerülő pénz magyarországi, állami tulajdonban levő nagyvállalatoktól, többek között a Magyar Villamos Művek Zrt.-től, a Paksi Atomerőmű Zrt.-től valamint a Szerencsejáték Zrt.-től érkezik – derül ki a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány közhasznúsági jelentéseiből.
Több, kisebb médiaorgánum a támogatottak között
Az utóbbi évek legfőbb támogatottja az Udvarhelyi Híradó Kft.: a pénz mintegy felét ez a vállalkozás kapta. A támogatottak között megtaláljuk még a tavaly indult foter.ro portált kiadó Erdélyi Médiatér Egyesületet, valamint a Háromszék napilap kiadóját, a H-Press Kft.-t. Előbbi 14 millió forintot (45 ezer euró), utóbbi viszont 10 millió forintot (32 ezer euró) kapott.
A támogatottak között szerepel még a Hungarom Média (a Krónika volt tulajdonosa) és a Kalauz SRL (az Erdélyi Napló volt kiadója). Megtalálunk még egy sor felvidéki kiadót, illetve civil szervezetet is a listán.
2010 2011 2012 2013
Udvarhelyi Híradó SRL na 235165 311500 263000
Krónika (Hungarom Média) na 65000 6000 4000
Erdélyi Médiatér Egyesület na 0 0 14471
Kaluz Kft. na 3650 0 0
H-Press Kft. na 6000 0 10000
Pro Civis Polgári Társulás na 0 5846 10654
Danubius Kiadóvállalat na 0 1200 0
Vox Juventae Polgári Társulás na 0 1500 0
Mediaimpress sro na 0 0 39000
Pritom International na 0 0 2500
Összesen (ezer Ft) na 309815 326046 343625
A támogatottak (ezer forintban)
A pénz nagy része saját magánvállalkozására megy
A mellékelt táblázatból azonban kitűnik, az utóbbi három évben a támogatások oroszlánrésze az Udvarhelyi Híradó Kft.-hez került. Magyarországi jogászok szerint legalábbis felveti a törvénytelenség gyanúját az a gyakorlat, hogy egy magyarországi alapítvány saját tulajdonában álló magánvállalkozást támogat.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény előírja, hogy az alapítványok alapító okiratainak kötelező elemei közt szerepelniük kell a vagyon felhasználásáról szóló kitételeknek.
Határon túli magyar sajtótevékenységet támogat
A Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány 2010-ben lett megalapítva a Magyar Nemzet kiadója, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. kezdeményezésére, célja a „határon túli magyar sajtótevékenység támogatása”.
Az alapítványnak honlapja nincs, és nem tudunk arról, hogy valaha nyilvános pályázatot hirdettek volna a határon túli magyar sajtótermékek számára.
Az egyik beszámolóban mindenesetre az áll, hogy az „Alapítvány alapvető, stratégiai célja a támogatásban résztvevő, illetve megvásárolt lapok illetve internetes honlapok megmaradása, illetve önfenntartóvá válása. Alapítványunk elsősorban a határon túli, magyar nyelven folytatott sajtótevékenységeknek, sajtószervezeteknek, ilyen tevékenységet folytató újságíróknak nyújt támogatást. A támogatási kérelmek elbírálása, illetve a támogatások odaítélése a Kuratórium feladata.” Az alapítvány kuratóriumi elnöke az a Dr. Korda Éva Judit, aki 2005 és 2007 között a Hír TV-t működtető Hír TV Műsorszolgáltató és Hirdetésszervező Zrt. vezérigazgatója volt, székhelye pedig Budapesten, a Bíró Lajos utca 23. alatt található – ugyanott, ahol az egykori Krónika-tulajdonos Hungarom Média Kft. székhelye is volt.
Az alapítvány alapítása (2010.12.11) után mintegy két héttel (2010.12.27) 250 millió forintos (800 ezer euró) adományban részesül a Szerencsejáték Zrt. jóvoltából. 2011 nyarán aztán 90 százalékos tulajdonrészt szerez az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben (10 százalék tulajdonrész a BAP Agency Kft. birtokában van).
Ugyanebben az évben szerez részesedést a Krónika mögött álló Hungarom Média Kft.-ben, illetve az Erdélyi Naplót kiadó Kalauz Kft.-ben (mindkét cég felszámolás alatt jelenleg). A tulajdonosi részesedést jelentő befektetés könyv szerinti értéke ebben az évben 282 millió forint (900 ezer euró), a beszámoló azonban nem részletezi, hogy egy-egy cég megvásárlására mennyit költöttek.
Jelenleg a Krónikát és az Erdélyi Naplót az Udvarhelyi Híradó Kft. jelenteti meg, négy regionális (Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap, a Gyergyói Hírlap) lap mellett. A kiadóhoz tartozik még a Szekelyhon.ro hírportál is.
A pénzügyminisztérium honlapján közzétett adatok szerint a cég nettó üzleti forgalma 10 millió lej (2,2 millió euró) volt 2013-ban. Nettó profitja 11 ezer lej (2600 euró), adósságállománya 3,7 millió lejre (850 ezer euró) rúgott. Transindex.ro

Román gyolcsing és zászlóözön Háromszéken
Román népviseletbe öltözve mentek kedden dolgozni a Kovászna megyei prefektúra alkalmazottai, a hagyományos gyolcsing napját ünnepelve.
Csütörtökön már a román trikolór napját tartják, és teleszórják piros-sárga-kék cédulákkal Sepsiszentgyörgy utcáit. A gyolcsing napját egy internetes közösség kezdeményezte tavaly, a prefektúra pedig idén a helyi román napilappal közösen versenyt hirdetett a Facebookon, hogy a polgárok olyan képeket töltsenek fel az oldalára, melyen ezt a ruhadarabot viselik.
A kezdeményező Marius Popică prefektus úgy nyilatkozott, az ősi viselet, a hagyományok őrzése büszkeség és kötelesség, az autentikus értékeket népszerűsíteni kell. „A gyolcsing napja jó alkalom arra, hogy megmutassuk, jó románok és jó hagyományőrzők vagyunk, anélkül, hogy bárkit is zavarnánk” – mondta Popică.
Csütörtökön, a román zászló napján a prefektúra szervezésében a román katona szobránál tartanak ceremóniát, felvonnak egy román zászlót, amit egy kisrepülőből kiugró ejtőernyős visz majd, a rendezvény végén pedig szintén repülőből teleszórják a várost román nemzeti színű papírlapokkal. A Kovászna városi Iustinian Teculescu Egyesület felhívást intézett, hogy minden román tűzze ki a román zászlót, így mutassák ki megbecsülésüket a „nemzeti szimbólumok, a román nép múltja iránt”.
Mint ismeretes, Ioan Selejan érsek éppen egy éve jelentette be, hogy a Hargita–Kovászna megyei ortodox püspökség két kilométer hosszú trikolór színű vásznat vásárolt, melyből több ezer zászlót készítenek, több százat már ingyen szétosztottak a két székely megyében.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Illegális határozatok a Schweighofernek
Egy bíró, egy ügyész és egy üzletember letartóztatását kérte az Országos Korrupcióellenes Ügyészség, miután a nyomozás során kiderítette, hogy egy osztrák, fafeldogozásra szakosodott cég számára 69 illegális határozat született – adja hírül a Transindex internetes portál.
Noha a vádirat nyilvános változatából törölték az érintett cég nevét, kikövetkeztethető, hogy a Holzindustrie Schweighoferről van szó, ugyanis ez a cég nyitott fafeldolgozó telepet az illető településen. Az ügyészek által összeállított vádirat szerint 2004-ben az osztrák cég 100 millió euróra rúgó befektetést tervezett Suceava megyében, és Constantin Gavril Babiuc üzletembert a beruházáshoz szükséges 130 hektárnyi szántóföld megvásárlásával bízta meg. Babiuc azt a látszatot keltette, hogy a területet egy ménes számára fogja felhasználni, és alacsony áron vásárolt. 79 parcella tulajdonjoga rendezetlen volt, ezért Babiuc a rădăuţi-i bíróságon szolgáló Bărbuţă bíróhoz fordult, aki 2005 márciusában, májusában, szeptemberében és októberében összesen 69 törvénytelen bírósági határozatot bocsátott ki. Ugyanebben az ügyben Dumitru Dîmbu suceavai ügyész őrizetbe vételét is javasolták, befolyással való üzérkedéssel, zsarolásban való bűnrészességgel, az elkövető favorizálásával és az igazságszolgáltatás érdekeinek kompromittálására való felbujtással vádolják.
Babiucot hivatali visszaélésre való felbujtással, zsarolással, csúszópénz nyújtásával, befolyásvásárlással, hivatalos nyilatkozattétel befolyásolásával, hamis nyilatkozattételre való felbujtással vádolják. A bírót hivatali visszaélés, csúszópénz elfogadása és zsarolás kapcsán bűnrészességgel, befolyással való üzérkedéssel és hivatali visszaéléssel állítják bíróság elé. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erzsébet-tábort avattak Ivóban
A Hargita-hegység lábánál fekvő Ivóban tegnap avatta fel Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány által építtetett Erzsébet-tábort.
Erdély szórványvidékeiről érkezett a gyermektábor első 156 lakója, de a jövő évtől magyarországi gyermekeket is várnak a festői környezetben fekvő létesítménybe. Semjén Zsolt az ünnepélyes megnyitón elmondta, a nemzet közjogi egyesítésén túl – amely az állampolgárság kiterjesztésével valósult meg – az is fontos, hogy a nemzetrészek be tudják lakni a Kárpát-medencét. Hozzátette, az ilyen táborok azt a célt szolgálják, hogy a Kárpát-medence magyar gyermekei „személyes szálakkal kössék össze” a Kárpát-medence régióit. Az Erzsébet programnak másodszor sikerült átlépnie a határokat, immár három éve táboroztatnak határon túli gyermekeket Magyarországon, most pedig felépült az első erdélyi tábor. Az alapítvány által megvásárolt 2,7 hektáros telken nyolc hónap alatt felépített 2000 négyzetméteres hasznos területű épület egyszerre 156 gyermek befogadására alkalmas.
Az épületet felszentelő Tamás József, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye segédpüspöke Remete Szent Antal példázatával mondta el, hogy az embernek szüksége van a pihenésre, a kikapcsolódásra, és a tábor ezt a célt szolgálja.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Másképp politizál Vásárhelyen az RMDSZ
Más hangot ütött meg az utóbbi időben a politizálásban az RMDSZ Marosvásárhelyen. Sok még a teendő, de a normalitás felé tartanak, jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Brassai Zsombor, a szövetség Maros megyei elnöke az elmúlt hetek román és magyar vonatkozású ügyeire utalva.
„Nem volt pozitív téma, pozitív üzenet, amiről az elmúlt időszakban beszámolhattunk volna, márpedig úgy gondolom, hogy most, amikor a politika válságban van, erre van szükség. De íme, több hónapos egyeztetés után elértük: lehet másképp is politizálni Marosvásárhelyen, és amikor ezt mondom, akkor a román és a magyar politikumra is gondolok. Korábban szélsőségek fogalmazódtak meg, mint például hogy magyar nemzetiségű román állampolgár nem lehet Maros megyében iskolaigazgató vagy közintézmény-vezető. Változás történt, és a továbbiakban is ezt az irányt követhetjük még akkor is, ha indulatosabb időszak következik az államfőválasztás miatt” – mondta Brassai Zsombor, majd átadta a szót a szövetség helyi elnökének, Peti András alpolgármesternek, aki a Marosvásárhely a jövő városa elnevezésű új politikai programot ismertette.
„Ez az új hangulatról szól, amikor a különböző nemzetiségek jól érzik magukat egymás mellett, kölcsönös tiszteletben élnek, és ez a magyar és a román közösséget egyaránt megerősíti” – vázolta a program lényegét Peti. Elmondta, a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium ügyében megtalálták a legmegfelelőbb, kompromisszumos megoldást, 36 év után leaszfaltozták a Bolyai- sportpályáját, felújították a Bernády korában épült Sportolók utcai 16-os számú, valamint a Besében található óvodát, most következik a Református Kollégium cserealjai óvodájának, valamint Forradalom utcai elemi iskolájának a korszerűsítése, továbbá a Szabadi úti református gyülekezeti ház tatarozása.
Ezután a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének folyamatát említette, de a helyi tanácsban az anyanyelvhasználat gyakorlása érdekében vásárolt szinkrontolmács-berendezés és fordító alkalmazására kiírt versenyvizsgáról és a Sütő András-szobornak a Színház térre való költöztetéséről is beszámolt.
A Maros megyei prefektus kinevezésével kapcsolatban Brassai Zsombor elmondta, ezt nem befolyásolja a vásárhelyi, a Demokrata–Liberális Párttal való együttműködés, hiszen az országos szintű egyezség eredménye a Szociáldemokrata Párttal. Mint mondta, a tisztségre megtalálták a legmegfelelőbb személyt, Nagy András korábbi szászrégeni polgármestert, és ragaszkodnak a kinevezéséhez, de amennyiben a nagyobbik kormánypárt jobb alkut kínál, hajlandóak erről tárgyalni.
Gáspár Botond, Krónika (Kolozsvár)

Megmentenék az állagromlástól a hadadi Wesselényi-kastélyt
Megvásárolná a hadadi Wesselényi-kastélyt a helyi önkormányzat, mely kulturális és idegenforgalmi központként működtetné a műemlék épületet, de attól sem zárkózik el, hogy közösen pályázzanak a felújítási költségekre az épület jelenlegi tulajdonosával.
Balogh Ferenc polgármester lapunknak elmondta, érdeklődtek az ingatlan jelenlegi gazdájánál aziránt, hogy eladó-e a patinás épület, azonban egyelőre nem kaptak választ. Az elöljáró szerint pénzük e célra elkülönítve még nincs, azonban nagyon szeretnék megmenteni az ingatlant, és áldoznának is az ezzel kapcsolatos költségekre.
A Tövishát egyik legnagyobb községében levő kastély az 1700-as évek második felében épült, a kommunista rendszerben a helyi polgármesteri hivatal működött benne. A Wesselényi örökösök 2007-ben kapták vissza a műemlék épületet, majd áruba bocsátották.
Vevő azonban csak három év elteltével került a komplexumra, melyet Balogh Ferenc szerint egy magyarországi üzletember vásárolt meg főként a célból, hogy megmentse a további állagromlástól. A tulajdonos azonban csak igen ritkán fordul meg a környéken, felújítási munkálatokat pedig nem eszközölt, ezért az elöljáró szerint jó lenne, ha a helyi közösség venné gondjaiba az ingatlant.
Jelenleg a melléképületben működik a községi művelődési ház, a tulajdonos ugyanis csekély bérleti díj fejében átengedte ennek használati jogát az önkormányzatnak, a főépület viszont üresen áll. „Nagyon ráférne már a kastélyra a felújítás. Szeretnénk valamiképpen megvenni, de szívesen együtt is működnénk a tulajdonossal, akár közös pályázatot is készítenénk a munkálatok finanszírozására, ha sikerül megállapodnunk” – fejtette ki Balogh Ferenc.
A polgármester úgy véli, az épület igen alkalmas lenne kulturális központnak, ahol konferenciákat lehetne szervezni, továbbá turistákat is fogadhatnának itt, hisz a környék igen gazdag műemlékekben és a táj is szép. Az elöljáró szerint vonzó programokat kínálhatnának a kirándulóknak, hisz a nyári táborhelyként használt Dégenfeld-kastély, a református és az evangélikus templom, valamint a régi vár pincéjének látogatható része egyaránt érdekes lehet a turisták számára.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)