László Attila „önfeljelentést tett” Horváth Anna ügyében
„Ha úgy tetszik, feljelentem magam. Magam is adtam fesztiválbérleteket az RMDSZ önkénteseinek” – nyilatkozta a Maszolnak László Attila kolozsvári szenátor annak kapcsán, hogy Horváth Anna alpolgármester ellen bűnvádi eljárását indított a korrupcióellenes ügyészség.
A politikus – aki korábban maga is Kolozsvár alpolgármestere volt – azért kereste meg portálunkat, mert az ügyészek éppen azt kifogásolják, hogy Horváth Anna hatvan fesztiválbérletet fogadott el a júniusi választási kampányban tevékenykedő önkéntesei számára egy ingatlanfejlesztőtől, cserében pedig állítólag megsürgette a városházán az építési engedély kiadásához szükséges jóváhagyások kibocsátását.
László Attila elmondta, ledöbbentette, ami Horváth Annával történik. Felidézte, hogy idén júliusban az RMDSZ fesztiválbérleteket gyűjtött a kampányban segédkező fiatalok számára. „Így próbáltuk megköszönni a munkájukat, hiszen két hónapig tűző napon vagy esőben segítették a kampányunkat” – magyarázta a szenátor.
A politikus elmondta, maga is hozzájárult két fesztiválbérlettel az önkéntesek munkájának meghálálásához. „A lányomnak és a vejemnek volt egy-egy bérlete az Untoldra. Ám el kellett utazniuk a fesztivál idejére, így ezeket a bérleteket nekem adták. Én pedig felajánlottam az önkénteseinknek” – tájékoztatott a politikus, aki hangsúlyozta, hogy személyes adományát a törvények tiszteletben tartásával juttatta el a kedvezményezettekhez.
Fodor Zsolt kálváriája
Arra a kérdésünkre, hogy a román sajtó által emlegetett Fodor Zsolt volt-e az a vállalkozó, aki állítólag 60 fesztiválbérletet vásárolt az RMDSZ önkénteseinek jutalmazására, László Attila azt válaszolta: erről nincs tudomása. Azt a sajtóinformációt azonban megerősítette, hogy az üzletember építkezési engedélyért folyamodott a városházához, sőt valóságos szélmalomharcot folytatott az elmúlt években a hivatallal ebben az ügyben. „Ezt a történetet nagyon jól ismerem, mert alaposan utánanéztem” – magyarázta.
A szenátortól megtudtuk: Fodor Zsolt az első építkezési engedélyt 2007 júniusában kapta meg a kolozsvári Mikes-palota felújítására a polgármesteri hivatal városrendészeti osztályától. A vállalkozót kötelezték, hogy az eredeti állapotába állítsa vissza a Karolina (Muzeului) téri műemlék épületet. Ennek megfelelően újra kellett építenie a palota erkélyét, amely eredetileg két oszlopon nyugodott. Mivel a Karolina tér közterület, Fodor Zsoltnak a két oszlopot közterületre kellett volna elhelyeznie. Ezért arra is kötelezték, hogy koncesszionáljon a térből egy tíz négyzetméteres területet – részletezte László Attila.
Az építkezési engedély birtokában a törvény szerint a vállalkozónak három év állt a rendelkezésére a munkálatok befejezésére. Fodor Zsolt azonban kifutott a határidőből, mert a koncesszióról a helyi önkormányzat dönt, és a testület a három év alatt nem hozta meg a vonatkozó határozatot. Ezért 2011 októberében kénytelen volt egy újabb építkezési engedély kérni. Ismét eltelt három év, de a koncesszióról a helyi önkormányzat továbbra sem döntött.
„Ezért Fodor 2014 októberében átiratot küldött a helyi tanácsnak, amelyben közölte: köteleztetek engem a koncesszionálásra, mellékeltem az összes kért dokumentumot, méltóztassatok ezt a kérdést napirendre tűzni, hogy tudjam befejezni az építkezést” – mondta László Attila. Ennek ellenére továbbra sem történt előrelépés az ügyben, így a vállalkozó a határidő újabb túllépése miatt idén júliusban kénytelen volt harmadszor is építkezési engedélyhez folyamodni.
„Ezek szerint kilenc év nem elegendő befejezni egy munkálatot a hivatal mulasztása miatt. Így nem csoda, ha az igénylő fogadóórát kér, és megkérdezi: mi a fenét csináltok, hogy tudjam már befejezni, amire ti köteleztek?” – jegyezte meg Kolozsvár volt alpolgármestere.
Arra a kérdésünkre, elképzelhető-e, hogy Fodor Zsolt segítségért fordult Horváth Annához ebben az ügyben, László Attila kijelentette: erre sincs rálátása, de azt tudja, hogy a magyar közösség tagjai az elmúlt években többször fordultak segítségért az RMDSZ-hez, és ezt természetesnek is tartja. „Ugyanakkor a kultúránkban benne van: ha valaki segít, akkor illik megköszönni a segítséget” – jelentette ki.
Cs. P. T. maszol.ro

Konferenciát tartottak a Teleki Téka gyűjteményéről
A marosvásárhelyi könyvnyomtatás kezdeteiről, a Teleki Téka disszertációgyűjteményéről, a Tékában található református lelkészi gyűjteményekről, gróf Teleki József tudományos munkásságáról, a marossárpataki Teleki-kriptáról és annak halottairól esett szó többek közt a Teleki Téka Alapítvány szervezte A Telekiek és a kultúra nevet viselő tudományos konferencián.
A Maros Megyei Múzeum várbeli előadótermében a régi könyves szakma helyi és magyarországi képviselői, művészet- és irodalomtörténészek, tudományos kutatók gyűltek össze a szombaton tartott egész napos értekezleten. A téma a Telekiek és a kultúra volt, s az előadók a Teleki család kultúratámogató egyéniségeiről tartottak előadást, illetve azokról a kiadványokról, gyűjteményekről, amelyek a Telekieknek köszönhetően kerültek Marosvásárhelyre, számos új ismerettel gazdagítva a Teleki családhoz köthető értelmiségi körről szerzett adatokat, ugyanakkor bővítve a Teleki könyvtár állománya feltárásának tudományos módszereit. A témák nagyon változatosak voltak, az oklevéltani nyomozástól egészen a könyvtári berendezésekig, illetve a könyvek tartalmától a nyomdabetűkig.
V. Ecsedi Judit az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa olyan régi marosvásárhelyi nyomtatványokat fedezett fel, amelyek Kapronczai Nyerges Ádám nyomdájához köthetők a 18. századból. Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka nyugalmazott osztályvezetője a Teleki Sámuel peregrinációs naplójának sorsát követte nyomon. Arról beszélt, hogy bár a könyvtáralapító Teleki Sámuel iratainak java része a Tékában maradt, az 1759-1763 közötti tanulmányútját rögzítő naplója két bőrbe kötött füzetben maradtak fenn, és jelenleg a Magyar Országos Levéltár Teleki Sámuel iratait őrző gyűjteményben találhatók. A napló a két és fél évszázad során számos megpróbáltatáson ment át, a hollandiai feljegyzések egy része el is veszett, azokat Teleki utólag, emlékezetből restaurálta.
Monok István, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának főigazgatója kilenc új levelet fedezett fel a Teleki Sámuel és Giambattista Bodoni pármai nyomdász közötti levelezésből. Ez azért is fontos, mert Teleki az egyetlen a magyar könyvgyűjtő főurak közül, aki közvetlen kapcsolatban állt a híres betűmetsző és könyvnyomdásszal. Bodoni hatása a 20. századig terjed, hiszen Kner Izidor és Kner Imre békéscsabai híres nyomdászok előszeretettel választották könyveikhez az elegáns Bodoni-betűtípust. „Több könyvgyűjtőről is tudunk, aki Bodoni-kiadványokat vásárolt, levelezési kapcsolatban azonban csak Teleki Sámuel állt a nyomdászfejedelemmel” – hangsúlyozta az előadó.
Kimpián László Annamária a marosvásárhelyi Teleki könyvtár egyetemi disszertációgyűjteményéről tartott előadást, Weisz Szidónia a Teleki nemzetségi levéltár sorsáról beszélt, amelyet 1916-ban a család Marosvásárhelyről Budapestre „menekített”. Orbán János marosvásárhelyi művészettörténész a marossárpataki piramis alakú kripta történetét, feltárását és művészettörténeti analógiáit mutatta be. Egyed Emese irodalomtörténész Teleki Domokos, A spanyolok Mexikóban című kiadatlan drámáját elemezte, és ígéretet tett arra, hogy szabadtéren előadatja a mintegy háromszáz szereplőt felvonultató drámát.
Érdekes témával lépett az érdeklődők elé Lázok Klára, aki a Teleki könyvtár nem könyv alapú gyűjteményeiről számolt be – az ásvány-, fegyver-, kámea-gyűjteményeket ismertette, valamint a könyvtárban őrzött festményekről, szobrokról és bútorzatról beszélt.
Antal Erika Székelyhon.ro| 

Molnár Vilmos: „Inkább meghökkenteni szerettem volna az olvasót”
Mindig is a fikció érdekelte Molnár Vilmost, irodalmi szövegeiben a mi lenne ha..., mi lett volna, ha... kérdésekre igyekezett válaszolni. Úgy véli azonban, ennek csak úgy van értelme, ha a próza valamilyen módon kötődik a realitáshoz: akkor érvényesül igazán a fikció, ha hiteles a háttér, amely mögötte áll. A csíkszeredai író, szerkesztő, a Székelyföld folyóirat munkatársa az Álljunk meg egy szóra sorozat októberi rendezvényén beszélt erről a Bulgakovban, példaként pedig írásainak visszatérő szereplőjét, a nagymamát említette. Álmeséiben, ahogyan nevezi őket, egy kitalált nagymamáról ír, nyilván, valós elemeket, kisebb történeteket is beépít. Ettől hat annyira valószerűnek, hogy időnként megállítják az utcán, és nekiszegezik a kérdést: „egy az egyben” az ő nagymamájukról szól a történet, mégis honnan ismerte?
László Noémi költő, a sorozat házigazdája a szerző szépírói munkásságának kezdeteire is rákérdezett, amikor még a költészettel kacérkodott. – A prózaírók gyakran szokták versekkel kezdeni, de én annyira féltem a hosszabb szövegektől, hogy eleinte a verseknél is rövidebb műfajjal próbálkoztam. Az egymondatos aforizmáktól, amelyek közül K. Jakab Antal közölt le néhányat azUtunkban, eljutottam a négysoros versikékig; inkább szövegeknek mondanám őket, mert nem igazán voltak versek. Ezek is megjelentek az Utunkban, majd egy antológiában is, de mire ezáltal már szinte félig költőnek érezhettem magamat, addigra abbahagytam, és elkezdtem prózát írni – magyarázta Molnár Vilmos. Pozitív hatással bírt a rövid, versszerű szövegek megírása, elvégre ez „ráneveli, az embert arra, hogy odafigyeljen minden szóra, ettől aztán nagyobb súlyuk lesz a szavaknak”. Ha valaki egyből regényírásra adja a fejét, nem föltétlenül ügyel arra, hogy „minden szó minden szóval valahogy összefüggjön, találjon, felerősítse egyik a másikat”.
Harminc év költői termését gyűjti egybe a 2010-ben megjelentPostakocsi című könyve, Lövétei Lázár László ajánlása szerint „csupa felszabadult, vicces, okos, csuklóból vagy fáradtan, remegő kézzel írt verset” tartalmaz. Első novelláskötete, a Levél Szingapúrból 1993-ban látott napvilágot, majd Az értelmetlen csoda 1999-ben, Az olvasó fizetéséről 2000-ben és Az ördög megint Csíkban 2013-ban. Vannak, akik a nagyprózára vannak „beállítódva”, mások a rövidebb prózában tudják jobban kifejezni magukat, ez többnyire alkati kérdés, nincs is ezzel gond Molnár Vilmos szerint – a huszadik századi világirodalom egyik legjelentősebb alakjára, Borgesre utalt, aki egyáltalán nem írt regényt. A csíkszeredai novellista ennek ellenére nem zárja ki azt sem, hogy egyszercsak regénnyel rukkoljon elő. Egyelőre anyagot gyűjt hozzá, aztán majd megírja, de az inkább kisregény lesz, mintsem egy Háború és béke-szerű munka.
Tény, hogy a novellában jobban meg tudja ragadni a fikciót, s éppen azért, mert nem egy hosszú műfaj, a csavar is jobban hat, vagy pedig jobban sikerül kizökkenteni az olvasót. – Inkább meghökkenteni szerettem volna mindig az írásaimmal, de néha meglepődve tapasztaltam, hogy nagyokat nevetnek, még olyat is hallottam egy magyarországi irodalomkritikustól, hogy én vagyok az erdélyi stand-up comedy nagy öregje – jegyezte meg. Persze az abszurd, amelyre előszeretettel épít, közel áll a humorhoz, így aztán nem zavarja különösebben, ha nevetnek az írásain. Időnként Molnár Vilmos is meghökken, nem kell messzire menni: a leghétköznapibb helyzetekben eleve ott vannak az abszurd elemek, kinek-kinek a szemléletmódjától függ, hogy észreveszi-e őket.
Meglepődött néhány évvel ezelőtt is, amikor Szingapúrból kapott levelet, ezt a postai bélyegző igazolta. Talán valamelyik ismerőse „keveredett el” a délkelet-ázsiai országba, s ha már ott volt, nem hagyhatta ki, hogy meglepje ily módon, 3-4 oldalnyi szöveg kíséretében utalva a szerző ’93-as kötetére – „emlékezetes lehetett számára a könyv, vagy ha nem is az, legalább a cím megmaradt számára”, nyugtázta a rendezvényen. Azóta sem derült fény az illető személyére, a levelet viszont mind a mai napig őrzi egy dobozban, mint ahogy az összes többit is, amelyeket neki címeztek, majd egyszer előveszi és újraolvassa őket.
Az est folyamán álmeséi/minimálmeséi közül is felolvasott néhányat – például A kincsről és az igazságról, a Mese az üres négyzetekről és a Mese a bonyol színeváltozásáról című írásokat –, ugyanakkor a Milne-féle Micimackó párjának szánt regényéről is mesélt. Egyfajta játéknak indult, amikor megírta az első történetet Milne művének mintájára, „nem is utánzat, inkább egy másik variáns, amelyben Malacka a főszereplő”. Aztán annyira megtetszett a játék, hogy idővel újabb kilenc fejezetet írt. Meg is jelentek folyóiratokban, a kötet útjába viszont akadályokat gördítenek a Disney által megvásárolt szerzői jogok, emiatt 2026-ig kell várnia. De nem sürgős, van ideje, kivárja ezt is Molnár Vilmos.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

„Beszippantott a rádió”
Könyvbemutató és népdaltanítás a múzeumban
Csütörtökön mutatták be a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban Sántha Emőke népdalénekes, rádiós szerkesztő …kis pacsirta és Bíborba, bársonyba, gyöngyöskoszorúba című kiadványait.
Dimény Erika múzeumpedagógus, a szerző beszélgetőtársa köszöntötte a jelenlévőket, majd a VIII. Őszirózsa Országos Népdalvetélkedő október 22-én Temesváron megrendezett döntőjében a céhes várost és Háromszéket képviselő Biszak Beáta és Dimény Kata, a Molnár Józsiás-iskola negyedikes, illetve hatodikos diákjai énekeltek egy-egy népdalt.
Ezt követően Dimény Erika és Sántha Emőke beszélgetéséből a szerzőről és a bemutatott kiadványokról tudhattak meg érdekes dolgokat az érdeklődők.
– 1995-ben végeztem a filológián, és a tanügyben kezdtem dolgozni, Tordán. Azonban a magyar katedrát kiegészítendő, földrajzot, filozófiát, történelmet is kellett volna tanítanom, és szerintem lehetetlen, hogy egy ember egy fejjel négyféle dolgot tanítson különböző korosztálynak. Ekkor láttam meg az újságban, hogy a Kolozsvári Rádió szerkesztői állásra versenyvizsgát hirdet, és azóta is ott vagyok, beszippantott a rádió – mesélte a szerző.
A 2015-ben kiadott …kis pacsirta című rajzos daloskönyvben Sántha Emőke – aki több mint húsz éve tanít népdalokat a Kallós Zoltán Alapítvány gyerek- vagy felnőtt népzene- és néptánctáboraiban – öt tájegység (Dunántúl, Moldva, Felcsík, Kalotaszeg és Mezőség) kicsiknek könnyen tanítható dalait gyűjtötte össze azzal a céllal, hogy a népdalt megszerettesse. Minden dalt színes, vízfestékkel készült illusztráció kíséri így könnyebben társítja a rajzhoz a szöveget az a gyerek is, aki még nem tud olvasni, emellett a szerző az egyes fejezetek elején bemutatja minden terület hangszereit, amint azok a vidékre jellemző állatokat hajtják.
A zeneiskolák által is használt könyvköz közkívánatra CD is készült, amelyen „gyerekek muzsikálnak és énekelnek, hiszen elsősorban nekik szól, és ez által egy olyan alapot kapnak, amire lehet építeni”, fogalmazott Sántha Emőke.
Az idén megjelent Bíborba, bársonyba, gyöngyöskoszorúba című múzeumpedagógiai kiadvány kivágható papírbabákat tartalmaz, amelyek a Kallós Zoltán Múzeum és Népművészeti Központban is bemutatott öt néprajzi tájegység (Kalotaszeg, Mezőség, Szék, Moldva, Szászvidék) különböző életkorokat képviselő népviseleteibe öltöztethetők. Emellett az egyes vidékek ruhái fehéren is megtalálhatók, hogy saját képzelete alapján mindenki elkészíthesse a neki legjobban tetsző helyi viseletet, „hiszen a könyv azzal a céllal készült, hogy beindítsa a gyerekek fantáziáját”.
A továbbiakban Sántha Emőke megtanította a jelenlévőknek a Felszállott a kakas a meggyfára című népdalt, majd a kereskedelemben nem forgalmazott, kizárólag a Kallós Alapítványon keresztül beszerezhető könyvek, CD-k helyszínen vásárolt példányait dedikálta.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Meghalt Molnár H. Lajos
Szerda este, életének hetvenegyedik évében, szövevényes és súlyos betegségei következményében meghalt Molnár H. Lajos erdélyi magyar író, közíró, szerkesztő, riporter.
Molnár H. Lajos 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen. Szülővárosában érettségizett, egy évig ugyanott volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet növendéke, ahonnan etnikai hovatartozása miatt és pártállami protekciója híján elbocsájtották. „Utána esztergályos akartam lenni, kárpitosnak kellettem és bábos lettem” – írja első kötetének fülszövegében.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Ezt követően üzempszichológusnak hívták a Resicai Kohászati Kombinátba, ahol öt évet töltött el. Ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete, mely a riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. Ekkor már az Ifjúmunkás újságírójaként dolgozott. A kötet ugyan napvilágot látott, és a szerzője még Debüt-díjat is kaphatott rá, amikor azonban a kritika rá akart mutatni az abban foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. K. Jakab Antal írása, mely a riportfolyam erkölcsfilozófiáját és annak valóságfeltárását állította középpontba, csak a romániai forradalom után, 1990-ben jelenhetett meg.
Kilépés című, válogatott riportokat tartalmazó kötete után Donki Ákos című regényéért 1981-ben elnyerte a Romániai Írószövetség Prózadíját. A riportregény egy fiatal magyar munkásember ellehetetlenülésébe és lelki történéseibe nyújt betekintést, melyről Szőcs István a következőképpen értekezett: „Az izgalmas, roppant izgalmas cselekmény arról szól, hogy ez az igénytelen fiatal fémmunkás [...], akire mindig rájár a rúd, aki mindig a rövidebbet húzza, miként – nem romlik meg.” Ahogyan a Romániai magyar irodalmi lexikon is megjegyzi: „Lélektani hitelességével, a munkásfiatalok rétegnyelvének sajátosságával s reális korrajzával az erdélyi munkásirodalom itt érte el csúcsát.”
1983-ban a cenzúra átjátszása révén jelenhetett meg Falra hányt esztendő című riportregénye, mely minden addiginál világosabban kritizálta a fennálló rendszert és állította középpontba az attól szenvedő rétegeket. Röviddel a megjelenés után a pártállam általános szilenciumot rendelt el, a 40 000 példányban kiadott kötet meg nem vásárolt, csekély maradékát visszahívták, a szerzőt a publikálás lehetőségétől eltiltották, a Kriterion ellen vizsgálatot indítottak. Molnár H. Lajos addig megjelent könyveit leszedették a könyvtárak polcairól, egyetlen publikációban sem volt szabad leírni a nevét, még elmarasztalóan sem. A román titkosrendőrség, a Securitate folyamatosan zaklatta, két ízben gyilkosságot kíséreltek meg ellene. A második világháború után ő volt az első olyan romániai magyar szerző, akit még ottléte alatt tiltottak le.
A négy éve tartó retorzió miatt 1987-ben az útlevélosztály megtévesztésének köszönhetően második családjával Magyarországra disszidált. A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékáért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelent meg Magyarországon is.
Újságíróiként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt. A disszidenssorsról szóló és a magyarországi rendszerváltást is nyomon követő, Levelek a hazából a honba című levélregénye 1993-ban jelent meg.
A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye az Erdélyi Szépmíves Céh 1997-es regénypályázatának első díjában részesült, bár a pályázati kiírásban szereplő könyvkiadás akkor elmaradt. A kötet szponzori segítséggel is csak 2000-ben jelenhetett meg, melyet aztán még két kiadás követett Kolozsváron és Magyarországon. Csiki László előszavában egyebek mellett ekképp méltatja a regényt: „Van benne annyi hitető erő, tehetség, hitel, hogy olvasóját már-már szégyenkezésre készteti, amiért élvezi a nyomor, a félárvaság történetét, a teljes kitárulkozást. Ilyen, önmaguknak is ellentmondó érzelmek gerjesztésére csak igazi író képes. Színesen bemutatni a szürkeséget, boldogan emlékezni a boldogtalanságra – ez az igazi mutatvány, védőháló nélkül.”
Molnár H. Lajos 1996-ban szenvedte el első szívinfarktusát, azóta krónikus szívbeteg volt. Éveken át tartó, a szolnoki, debreceni és budapesti kórházi megpróbáltatásai nyomán 2001-ben publikálta A fehér vírus című regényét, mely alulnézetből világított rá az egészségügy akkori helyzetére, s amelyet több orvos olvasója is üdvözölt. Egyikük ezt írta róla: „E könyvet kötelező olvasmánnyá tenném minden nővérképző szakiskolában, de jó szívvel ajánlom minden fiatal orvos és laikus figyelmébe is. Elolvasásával jobb emberré és jobb orvossá válunk.”
Az utóbbi tíz évében második válása és harmadik házassága után Molnár H. Lajos egyedül élt Budapesten, fokozatosan romló egészségügyi állapotban, szerény körülmények között. Utolsó könyve azt a szerelmi tematikát folytatta, melyet 2003-ban megjelent Imágó című regényével kezdett el. Álmaim babái című, a memoár és a regény műfaját elegyítő kötete 2014-ben jelent meg.
Molnár H. Lajost idén nyáron diagnosztizálták gégerákkal. A sugárkezeléseket bár vállalta, de általános fizikai állapota, egyéb betegségei és a kezelések mellékhatásai végül erősebbnek bizonyultak nála. Temetéséről négy gyermeke később gondoskodik.
irodalmijelen.hu

Tőkés László: sosem éreztem magam forradalmárnak
Sosem érezte magát forradalmárnak, sőt ma sem tartja magát annak, egyszerűen csak tette, amit tennie kellett – jelentette ki Tőkés László európai parlameni képviselő a Kincses Kolozsvár Egyesület a Magyar Szabadság Éve című kolozsvári rendezvénye sorozatában megrendezett beszélgetésen.
A Forradalmárral a forradalomról címmel megtartott csütörtök esti fórumon Csinta Samu újságíró beszélgetett Tőkés Lászlóval az 1956-tól 1989-ig terjedő időszakról, vagy ahogy azt a szervezők írták közösségi oldalukon „forradalmi ívről”.
Tőkés László elmondta, csak négyéves volt 1956-ban, de élénk emlékei vannak az eseményről. Mint mesélte: édesapja akkor kifejezetten azzal a céllal vásárolt rádiót, hogy az ’56-os eseményekről folyamatosan értesüljenek. Csinta Samu kérdésére elmondta: a családjának köszönhetően úgy nőtt fel, hogy mindig igazi forradalomként beszéltek az környezetében 1956-ról, és nem ellenforradalomként, ahogy akkor azt a hivatalos kommunista propaganda igyekezett beállítani. Kifejtette: nagy áldásnak tartja, hogy egy nagy családban nőtt fel, amely kicsiben leképezte szinte az egész társadalmat. Felidézte: a kommunista uralom ideje alatt a forradalom hősei nem kapták meg a kellő társadalmi elismertséget, ugyanis az emberek féltek a „veszélyes emberekhez” közel kerülni.
Tőkés úgy fogalmazott, sosem tudott megfelelni a hivatalosságok elvárásainak, már ifjú teológusként bosszantotta magatartásával az elöljáróit. Sőt lelkészként, püspökként és politikusként sem tudott olyan lenni, mint azt a „kánon” megkövetelte volna. Ironikusan megjegyezte, ha 1989-ben hősi halált halt volna, most ott koszorúzna az „egész RMDSZ” a sírjánál.
Hozzáfűzte: mivel korábban azt tapasztalta, hogy senki nem áll ki az 1956-os hősök mellett, ezért „megrendítette” amikor 1989-ben Temesváron kiállt mellette a gyülekezete, családja, barátai. Hangsúlyozta: nem magányos harcos volt, mindent együtt ért el a közösség. Tőkés párhuzamot vont az 1956-os és 1989-es forradalom következményei között is. Kifejtette: miközben a Kádár rendszer egyszerűen ellenforradalomként beszélt a forradalomról, addig az 1989-es romániai forradalom után, sokkal puhábban kezdték el a történelemhamisítást, ami azóta is folyamatosan zajlik Romániában
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Kitüntetést kapott a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Communitas Alapítvány közös díját adták át kedd este Kolozsváron, a magyar nyelv napja alkalmából tartott ünnepségen a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének.
Ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra emlékeztetett, hogy az idén először Romániában is törvény által szentesített ünnep november 13. a magyar nyelv napja. A politikus elmondta: azok a nagy nemzetek is védik a nyelvüket, amelyek nem is gondolják, hogy veszélyben lenne. Szerinte kisebbségi sorban nemcsak a nyelvet kell védeni fokozottan, hanem az anyanyelvhasználat jogát, az iskolát, a kétnyelvű feliratot, az utcanévtáblát is.
Kelemen Hunor megemlítette, hogy az RMDSZ a következő parlamenti ciklusban el szeretné érni, hogy csökkentsék a jelenlegi 20 százalékról tíz százalékra azt az arányt, amely fölött megilleti egy nemzeti kisebbséget az anyanyelvhasználat joga a települése közigazgatásában.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetségét (MCSMSZ) Tánczos Vilmos néprajzkutató méltatta. Mint fogalmazott, a szövetség 25 éve állhatatos munkával dolgozik a moldvai nyelvi asszimiláció lassításán, a nyelvi revitalizáción. A szervezet 25 településen indította be a magyar nyelv délutáni oktatását, több helyen az iskolákba is sikerült bevinnie a magyar nyelv oktatását. Több településen magyar házakat épített vagy vásárolt és alakított ki.
Táncos Vilmos megemlítette, az MCSMSZ az egyetlen csángószervezet, amely az egész moldvai csángó közösséget legitim módon és hitelesen képviseli. Tevékenységét erős „ellenszélben" fejtette ki, amikor minden kis sikerért aránytalanul sok munkát kellett befektetni. Úgy vélte, a díj nemcsak a szövetség mai vezetőinek szól, hanem azoknak is, akik az elmúlt két és fél évtizedben részt vettek a szervezet munkájában.
A díjat: Sántha Csaba szobrász a bölcső című alkotását, és a 20 ezer lejes (1,4 millió forint) pénzjutalmat Pogár László, az MCSMSZ elnöke vette át, a „fordítsa a jó Isten vissza maguknak" köszönettel. A kolozsvári Kaszinóban tartott ünnepi gálán a magyarfalusi moldvai csángók népdal és népmese-előadásának, Bogdán Zsolt színművész Dsida Jenő-estjének, valamint Laczkó Vass Róbert és Szép András megzenésített verselőadásának tapsolhatott a közönség.
MTI
Erdély.ma,

A Magyar Nyelv Napját ünnepelték Kolozsváron
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége vehette át kedden a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Communitas Alapítvány közös díját a Magyar Nyelv Napja alkalmából tartott kolozsvári ünnepségen.
Az ünnepi eseményt Laczkó Vass Róbert színművész moderálta, aki felvázolta, hogy 1844. november 13-án lett hivatalos a magyar nyelv az államigazgatásban és közoktatásban, ennek emlékére nyilvánította 2011-ben a Magyar Országgyűlés ezt a napot a Magyar Nyelv Napjává. 2015. november 13-án kihirdették azt a törvényt, amely a Romániában élő magyarok anyanyelvének napját hivatalos ünnepnappá nyilvánította, így ezekre a rendezvényekre a közösség állami támogatást is kap.
Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke beszédében rámutatott: „a Magyar Nyelv Napja mindazok ünnepe, akik beszélik, ápolják, csiszolják, tanítják a magyar nyelvet, és ha szükséges, megküzdenek érte, hiszen mindannyian tudjuk: nyelvében él a nemzet.” Elmondta, ez a küzdelem nem mindig akadálymentes, de ez összeköti a szülőföldön és szerte a világon élő magyar nemzetet. A Communitas Alapítvány elnöke kiemelte, egyebek mellett ma már érvényben van a húsz százalékos anyanyelvi küszöb, szerinte kijelenthetjük, hogy ma az anyanyelvünk közjogilag jobb helyzetben van, mint közel száz évvel ezelőtt. Takács Csaba összegzésében arra biztatott mindenkit, hogy továbbra is használja és ápolja a magyar nyelvet, majd eredményes munkát kívánt a következő generációnak.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elöljáróban a jelenlévő magyarfalusi csángó magyarokhoz szólt, mint elmondta, meghatározó élmény volt számára résztvenni a település első magyar nyelvű miséjén 2008-ban. „Egy közösség ereje nemcsak abban látszik, ahogy cselekszik, hanem abban is, ahogy emlékezik. Nemcsak abban, ahogyan dolgozik, hanem abban is, ahogyan ünnepel. Ünnepelni általában hősőket, vagy azokat a nagyszerű tetteket szoktuk, amelyeket neves vagy névtelen hősök hajtottak végre. A mai nap nem kapcsolódik hősökhöz, dícső tettekhez, forradalomhoz, ezért különleges” – mondta el a szövetségi elnök.
Szerinte nem kérdés, hogy miért kell az anyanyelvet ünnepelni, hiszen úgy, ahogy a szeretteink születésnapját megünnepeljük, úgy az anyanyelvünknek is kell egy nap, amit a szeretetnek, a fontosságnak, a kötődésnek szentelünk. „A mai napon azt ünnepeljük, ami nemzetté, közösséggé tesz bennünket. Különbözhetünk ezer és ezer dologban, gondolhatunk különböző dolgokat és gondolunk is különböző dolgokat a világról, a fontos vagy kevésbé fontos problémáiról, de egy valami biztosan összeköt bennünket, ez a magyar nyelv” – mutatott rá az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor tájékoztatott, a nyelvet azok is védik, akik nem gondolják, hogy az veszélyben van, ezért a nemzeti kisebbségeknek kétszeres kihívással kell szembenézniük, hiszen az elmúlt száz évben számos példa volt arra, hogy a kisebbségek nyelvét, kultúráját, identitását, elveit támadták. Feladat magyar nyelven megszólalni, de kötelesség azt megvédeni a támadásoktól, ezek ellen pedig közösségként kell fellépni. Kiemelte: védeni kell az iskolát, az anyanyelvhasználat jogát, a kétnyelvű feliratokat.
A szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ 2016-ban is javaslatokat tesz az anyanyelvhasználatra vonatkozóan, azt kéri, hogy húsz százalékról tíz százalékra csökkentsék az anyanyelvhasználati küszöböt, hogy ha valahol ötezer magyar ember él, lehessen használni a magyar nyelvet. „Ez ne kegy, hanem jog, törvényes kötelezettség legyen. Élnünk is kell a jogainkkal, élni a lehetőséggel, azzal, hogy magyarul beszélhetünk, hogy magyar iskolába irathatjuk gyermekeinket, hogy használhatjuk anyanyelvünket a hivatali ügyintézésben. Egyszóval, élni a lehetőséggel, hogy magyarok vagyunk, magyarok lehetünk” – fogalmazott Kelemen Hunor.
A nyelvművelő munka elismerésére alapította az RMDSZ és a Communitas Alapítvány azt a díjat, amelyet minden évben a Magyar Nyelv Napján adnak át egy olyan romániai magyar személyiségnek vagy intézménynek, amelynek a kultúra területén kifejtett munkája a nyelvművelés szempontjából is értéket jelent. Ezzel a kitüntetéssel idén a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) munkáját méltatták.
A díjazott szövetségről Tánczos Vilmos néprajzkutató mondott laudációt. Mint fogalmazott, a szövetség 25 éve állhatatos munkával dolgozik a moldvai nyelvi asszimiláció lassításán, a nyelvi revitalizáción. A szervezet 25 településen indította be a magyar nyelv délutáni oktatását, több helyen az iskolákba is sikerült bevinnie a magyar nyelv oktatását. Több településen magyar házakat épített vagy vásárolt és alakított ki. Tánczos Vilmos megemlítette, az MCSMSZ az egyetlen szervezet, amely a magyar úton járó csángó közösséget legitim módon és hitelesen képviseli. Tevékenységét erős "ellenszélben" fejtette ki, amikor minden kis sikerért aránytalanul sok munkát kellett befektetni. Úgy vélte, a díj nemcsak a szövetség mai vezetőinek szól, hanem azoknak is, akik az elmúlt két és fél évtizedben részt vettek a szervezet munkájában.
A díj Sántha Csaba szobrász A bölcső című alkotása, és egy 20 ezer lejes pénzjutalom, amelyet Kelemen Hunor szövetségi elnök és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke Pogár Lászlónak, az MCSMSZ elnökének adott át. Pogár László köszönetét fejezte ki: az általa vezetett szervezet számára a díj erőt és biztatást nyújt az elkezdett munka folytatásához.
A kolozsvári Kaszinóban tartott ünnepi gálán magyarfalusi moldvai csángó népdal- és népmese-összeállítása, Bogdán Zsolt színművész Dsida Jenő szavalata, valamint Laczkó Vass Róbert és Szép András megzenésített verselőadása hangzott el.
Tasi Annabella
maszol.ro

Húszéves a szigetlankai gyülekezet
Húszéves a szigetlankai templom és gyülekezet. Ebből az alkalomból hálaadó istentiszteletet fognak tartani a Szatmár-szigetlankai református templomban, november 20-án, vasárnap 10 órától.
A vasárnapi istentiszteleten szentelik fel és szólaltatják meg az a templom orgonáját. Az úrvacsoraosztással egybekötött ünnepi alkalmon Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdet Igét, köszönt Király Lajos, a Szatmári Református Egyházmegye esperese.
Meghívták Ábrám Sámuel templomépítő és egyházközség-alapító lelkipásztort, Kerekes Józsefet, az egyházközség első lelkipásztorát, Sipos Miklóst, a Szatmár-Németi Református Egyházközség lelkipásztorát, valamint Rácz Ervin egykori beszolgáló lelkészt. 1996-ban szentelték fel a templomot, 1997-től tartanak benne rendszeresen istentiszteleteket.
Nagy Róbert, az egyházközség lelkipásztora elmondta, hogy van miért hálát adjon az egyházközség, ugyanis az utóbbi két év során gyülekezeti ház épült, nemrég befejeződött a templom belső javítása, és ami különösen méltó ajándék a huszadik születésnapra, az az, hogy működésbe helyezik a szilágysámsoni egyházközségtől megvásárolt orgonát, amit Bors László orgonaépítő restaurált.
A szigetlankai templomban eddig nem volt sípos orgona, csak villanyorgonák, holott köztudott, hogy a református templomok ékessége a sípos orgona. Kiváló kántora van az egyházközségnek Varga Edina személyében, aki minden bizonnyal mindenki örömére fogja megszólaltatni a templom orgonáját. Ebből az alkalomból az egyházközségkórusa is énekel majd.
szatmar.ro

Iskolaépületeket vásárolt meg a katolikus egyháztól Temesvár városa
Temesvár városa megvásárolja a temesvári római katolikus püspökségtől a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek rendje iskolaépületeit - jelentette be egy keddi sajtótájékoztatón Nicolae Robu polgármester. Amint az Agerpres hírügynökség felidézte, a város 4,6 millió eurós vételárban egyezett meg az egyház képviselőivel. Az összegért Temesvár Józsefváros nevű városrészében egy 1,3 hektáros telket, és rajta álló hat épületet vesz át, amelyek együttes hasznos területe több mint 13 ezer négyzetméter. Nicolae Robu szerint az adásvétel a városi tanács jövő héten meghozandó határozatával válik törvényessé. A megállapodás szerint a város a vételárat három év alatt fizeti ki, negyedévenkénti részletekben. A polgármester megjegyezte: a tárgyalások kezdetekor az egyház nyolcmillió eurós árat szabott meg, erről jutottak el végül a 4,6 milliós vételárra.
Az épületegyüttesben jelenleg a Temesvár egyik legrangosabb iskolájának számító Colegiul Banatean (Bánsági Főgimnázium) és a szerb nyelvű Dositej Obradovic gimnázium működik. Az épületek bérléséért havi 22 ezer eurót fizetett az egyháznak a város. Szekernyés János temesvári helytörténész az MTI-nek elmondta, a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek rend 1858-ban telepedett meg Temesváron, és rövid idő alatt egész iskolarendszert épített ki a városban. A temesvári központú rendnek Erdélyben és Magyarországon is vannak intézményei. (mti)
Kovács Zsolt
Transindex.ro

Modern parkok Barótnak
Barót tanácsának hétfő délután tartott rendkívüli ülésén a buszállomás mellett állami alapokból épült (ANL) tömbháznál, illetve a millenniumi emlékműnél található övezet parkosítására vonatkozó tervezetet fogadtak el.
A hetvenáras területet érintő beruházás összértéke 8,5 millió lej, de a város tehervállalása ennél jóval kisebb, hiszen az önrész alig két százalékra rúg. Az is meglehet, még jóval kevesebb lesz, mivel valószínűleg a tavaly vásárolt tizenhat áras területrész értéke is elszámolható lesz. A Központi Regionális Fejlesztési Ügynökséghez leadásra kerülő iratcsomó több, megyeszinten is újdonságnak mondható fejlesztést tartalmaz. Lázár-Kiss Barna András polgármester és László Sándor főépítész elmondása szerint mindkét helyszínen játszótereket alakítanak ki, számos padot helyeznek el, az oda vezető utakat felújítják, az emlékmű mellett a sepsiszentgyörgyihez hasonlító, megvilágított szökőkutat alakítanak ki, a tömör kőből készített közvécé az autópályák mellett találhatókkal egyezik meg – nehezen rongálható és öntisztító lesz –, így igencsak hosszú jótállási idővel rendelkezik. A villanylámpák a szép és hangulatos megvilágítást biztosítják, térfigyelő kamerákat helyeznek el, a város és a régió történelmével többnyelvű interaktív információs tábla segítségével ismerkedhetnek az arra járók, a zöldövezeteket pedig önműködő öntözőrendszer tartja majd karban, emberi munka csak a kaszáláshoz és a lombkoronák nyírásához kell. A beruházást mindegyik tanácstag támogatta szavazatával.
Hecser László
Az emlékmű felirata: Millenium 2000, Bodó Levente alkotása.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bálint Mózes dicsérete
Az egykor Székelyudvarhely legnagyobb üzemének számító gyár prototípus-műhelyét vezette Bálint Mózes, ahol tudvalevőleg fontos kutatómunka és kísérletezés is zajlott, hiszen el kellett készíteni a gyártásba kerülő alkatrészeket és berendezéseket, olyan technológiai, műszaki leírást mellékelve, hogy a termékek a megfelelő szabványosítás után teljesítsék az elvárásokat. Városszerte legendás volt Bálint Mózes hozzáállása a civil és közösségi ügyekhez is. Nem volt a megyei jogú város életének olyan szegmense – a sporttól, a kultúrától az egyházakig – amelyben, hol nyilvánosan, hol rangrejtetten ne vállalt volna valamilyen szerepet. Személyiségének hatása, egyéniségének varázsa ma is elevenen él a székelyudvarhelyiekben. (Lőrincz Csaba felvétele.)
Amint arról korábban beszámoltunk, november 22-én, kedden tartottuk a Székelyföld novemberi lapszámának bemutatóját, amellyel egyazon időben kisebb ünnepséget is tartottunk Bálint Mózes nyugalmazott művezető tiszteletére.
Az egykor Székelyudvarhely legnagyobb üzemének számító gyár prototípus-műhelyét vezette Bálint Mózes, ahol tudvalevőleg fontos kutatómunka és kísérletezés is zajlott, hiszen el kellett készíteni a gyártásba kerülő alkatrészeket és berendezéseket, olyan technológiai, műszaki leírást mellékelve, hogy a termékek a megfelelő szabványosítás után teljesítsék az elvárásokat.
Városszerte legendás volt Bálint Mózes hozzáállása a civil és közösségi ügyekhez is. Nem volt a megyei jogú város életének olyan szegmense - a sporttól, a kultúrától az egyházakig - amelyben, hol nyilvánosan, hol rangrejtetten ne vállalt volna valamilyen szerepet. Személyiségének hatása, egyéniségének varázsa ma is elevenen él a székelyudvarhelyiekben.
Lövétei Lázár László röviden ismertette a Székelyföld folyóirat vállalt szerepét, illetve az 50. kötetéhez érkezett Székely Könyvtár című sorozatot, amelyet Hargita Megyet Tanácsa támogatásával hoztak létre. Ezt követően levetítettük azt a fotódokumentum-sorozatot, amelyet Bálint Mózes életútjáról állítottunk össze. Olyan gazdag volt ez a nyolc évtized, hogy ötven képkocka csak sejtelmesen illusztrálhatta az odüsszeát.
A Szabó Károllyal közösen készített kisfilm - a rendező-operatőr betegsége miatt - nem készülhetett el, de igyekszünk a közeljövőben olyan állapotba hozni a felvételeket, hogy a legközelebbi alkalomkor bemutathassuk. Az Élő Székelyföld Munkacsoport és a Bibliofil Alapítvány tevékenységében számos lehetőség adódhat majd, igyekszünk erre a részletre is odafigyelni.
A következőkben Péter Péter mérnök-vállalkozó idézte fel Báint Mózeshez fűződő gyári és civil emberi élményeit. Mózsi bácsival beszélgetve, képzeletben bejárták a hetvenes-nyolcvanas évek különböző színtereit, a sikereket, s azt a néhány áthidalt kudarcot is, amelyeket együtt éltek meg a Nagy-Küküllő jobb partján elhelyezkedő üzemben. A hallgatóság tagjai közül többen is együtt dolgozhattak annak idején Mózsi bácsival.
Többen - köztük Ferenczy Ferenc nyugalmazott állatorvos, Székelyudvarhely korábbi polgármestere - a segítőkész embert dicsérték. Ferenczy úr elmesélte, hogy Mózsi bácsi segítségével a nyolcvanas évek elején a "matricások" működőképessé tették a kadicsfalvi tyúkfarm részére vásárolt - gyári állapotában - hibás önitatóit; ez egy nagyvolumenű munka volt, amelyért nem számláztak ki semmit. Péter Zoltán nyugalmazott mérnök a Cérnagyárban dolgozott három évtizeden keresztül. "Két tűz között voltunk - mondotta a szakember -, teljesen más iparágban, de mindig bízhattunk a Gábor Áron és a Matricagyár segítségében, Mózsiban személyesen is, ha valamilyen műszaki megoldásra, baráti gesztusra volt szükségünk."
Az est befejező része a meglepetéseké volt. Gálfi Árpád polgármester emléklapot és jelképes ajándékot nyújtott át. Elekes Gyula képzőművész, a Művelődési Ház igazgatója is - aki a nyolcvanas években a gyár grafikusaként dolgozott - személyes élményeket idézett, elmondta, hogy amikor a művészeti egyetemre való sikertelen felvételizés után állást keresett, Mózsi bácsi és a Matricagyár igazgatója, az immár néhai Fábián István egy hónap leforgása alatt közösen kitalálták, hogy a képzőművész hajlamú fiatalembert hogyan és miként lehet "integrálni" a munkaközösségbe. Elekes egy saját tűzzománc-képét ajándékozta Bálint Mózesnek.
Péter Péter mérnök a családi vállalkozásaként működő, 98 főt foglalkoztató Matplast Kft. részéről adott át jelképes csomagot. Az Élő Székelyföld Munkacsoport (ÉSZM), Páll Ágoston korondi UNESCO-díjas fazekasmesterrel együtt - aki korábban a Matricagyárhoz tartozó kerámiaüzem vezetője, tehát kollégája volt az ünnepeltnek - emléklapot és egy kerámia-plakettet adományozott. Az ÉSZM egyébként elhatározta, hogy ezzel a díjjal hagyományt teremt, s a következő években ilyen formában kívánja majd elismerni azon személyiségek munkáját, akik kimagaslóan sokat tesznek a Székelyföld anyagi és szellemi értékeinek életbentartásáért.
Ezúton köszönjük a közreműködők segítségét. Reméljük, hogy sikeres kezdeményezést indítottunk el ezzel az ötlettel, s az ÉSZM még számos alkalommal lehet majd része örömteli és szép eseményeknek.
Élő Székelyföld Munkacsoport
Emlékeztető: 2007-ben jelent meg Bálint Mózes Testvérmentő. Krónikás napló a csángó sorsról 1990-2007 /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2007/ című könyve. A székelyudvarhelyi Bálint Mózes fáradhatatlanul dolgozott, ő a Testvérmentő, a csángók testvérmentője. Munkásságának és a csángók sorsának krónikája ez a könyv. Sokszor említi munkájában az önzetlen budapesti Atzél Endrét, aki váratlanul bekövetkezett haláláig, 2005. december 7-ig állandóan járta a csángó falvakat. Vitt, amit csak tudott, segített a csángókon, ahogyan csak tudott. Atzél Endrét Ingajáratnak nevezte Bálint Mózes könyvében. /Honismeret (Budapest), 2008/5. sz.
eszm.ro

Jogerős: börtönbüntetésre ítélték Borbély László korábbi tanácsadóját
Az egykori RMDSZ-es környezetvédelmi minisztert nem adta ki a DNA-nak a parlament.
Korrupciós bűncselekmények miatt letöltendő börtönbüntetésre ítélte a Nagyváradi Táblabíróság annak az ügynek a vádlottjait, amelyben a parlament 2012-ben megtagadta Borbély László akkori környezetvédelmi miniszter kiadását a korrupcióellenes ügyészségnek.
Szepessy Szabolcsot, Borbély egykori személyi tanácsadóját, Ioan Ciocan avasfelsőfalui üzletembert és Molnár Antal Péter Maros megyei üzletembert egyenként két év és hat hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélte a bíróság befolyásvásárlás és befolyással való visszaélésben vállalt bűnrészesség miatt.
A DNA bűnvádi eljárást indított volna Borbély László miniszter ellen is,
de 2012 szeptemberében, majd 2015 márciusában a parlament elutasította a korrupcióellenes ügyészség kérését. Borbélyt két rendbéli befolyással üzérkedés és vagyonnyilatkozata meghamisításával gyanúsította a DNA.
Az RMDSZ politikusa a gyanúsítást mindvégig alaptalannak minősítette, de 2012 áprilisában lemondott miniszteri tisztségéről, hogy a gyanú ne árnyékolja be a kormány tevékenységét.
A DNA szerint Ioan Ciocan, egy avasfelsőfalui üzletember 2011 során Szepessy Szabolcs miniszteri tanácsos közvetítésével megvesztegette Borbély László környezetvédelmi és erdőgazdálkodási minisztert azzal, hogy Lescaci Com Kft nevű cége költségén mintegy 20 ezer euró értékben végzett lakásfelújítási munkálatokat az RMDSZ-es tárcavezetőnek. Ennek az volt a célja az ügyészek szerint, hogy Borbély befolyása révén közbeszerzési szerződésekhez jusson
a miniszternek alárendelt Vízgazdálkodási Hivatalnál, és hogy prioritást élvezzen néhány, a hivatallal korábban leszerződött és folyamatban levő, vagy befejezett munkálat ellenértékének kifizetésénél.
Ioan Ciocan cége 2007-től összesen 48 munkálat elvégzésére között szerződést az állammal, ezek között szerepelnek tengerpart-megerősítések, valamint folyómeder-szabályozások is. A vizsgálatokat később Molnár Antal marosvásárhelyi üzletemberre, az Azimut Kft. tulajdonosára, és Szepessy Szabolcs miniszteri tanácsosra is kiterjesztették.
Az sajtóba kiszivárgott információk szerint
Borbély László nem tüntette fel vagyonnyilatkozatában egy marosvásárhelyi ingatlan értékesítését, melyet 30 ezer euróért adott el Molnár Antalnak. A nyilatkozatában nem szerepel ugyanakkor a feleségével együtt vásárolt bukaresti tömbházlakása sem, melyet anyatársa, Vincze Mária nevére íratott.
Az ügyészek által kihallgatott Vincze Mária azt nyilatkozta: a lakást a Borbély-házaspár fizette ki, neki ugyanis nem állt rendelkezésére a szükséges 80 ezer euró. A gyanú szerint ugyanakkor Borbély közbenjárásának köszönhetően egy, a Molnár fiának a tulajdonában levő vállalkozás is több szerződést is kötött az Országos Vízgazdálkodási Hivatallal azt követően, hogy az RMDSZ-es politikus a környezetvédelmi minisztérium élére került.
Az ügyészségi vizsgálattal párhuzamosan az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) is vizsgálta Borbély László vagyonnyilatkozatát. Ebben nem volt feltüntetve a bukaresti lakás, de a vásárhelyi ingatlan értékesítéséből befolyó összeg sem – mindez pedig hamis vagyonnyilatkozat-tételt jelent.
foter.ro/cikk

Eljárás indul három korrupcióval gyanúsított volt miniszter ellen
MTI - Klaus Johannis államfő kedden, hogy a korrupcióellenes ügyészség (DNA) bűnvádi eljárást indítson az egykori Năstase-kormány három volt minisztere ellen, akiket az úgynevezett Microsoft-aktában hivatali visszaéléssel gyanúsít a vádhatóság.
Októberben már megszületett az első jogerős ítélet a legnagyobb romániai korrupciós ügyként emlegetett, több egymást követő kormány kilenc miniszterét érintő Microsoft-akta első négy, bíróság elé állított vádlottja ügyében, akikre kettő és hat év közötti letöltendő börtönbüntetést és vagyonelkobzást szabott ki a bíróság több mint 17 millió euró erejéig.
A mostani, Microsoft 2-nek nevezett dossziéban Dan Nica és Adriana Ticău volt informatikai miniszter, illetve Alexandru Atanasiu volt oktatási miniszter ellen indul eljárás, az első Microsoft-aktához hasonló vádpontok alapján.
A DNA szerint a bukaresti oktatási és informatikai tárca, valamint a pénzügyminisztérium több korábbi vezetője néhány tízezer és több millió euró közötti csúszópénzt fogadott el, hogy a piaci árnál 30-40 százalékkal drágább szoftverlicencek, illetve akár 50 százalékkal drágább számítógépek megvásárlásáról szóló állami szerződéseket hagyjanak jóvá.
Az igazságszolgáltatásnak kedden kiadott három gyanúsított mindegyike a vádhatóság szerint 20 és 65 millió dollár közötti kárt okozott a román államnak azáltal, hogy olyan kormányhatározat kidolgozását és elfogadását érték el, amely révén Románia a Fujitsu Siemens Computers vállalattól versenytárgyalás nélkül a piaci árnál jóval drágábban vásárolt szoftvereket az iskolák számára. Az érintettek valótlanul a Microsoft-licencek kizárólagos forgalmazójaként állították be ezt a céget a kormányhatározat elfogadtatásakor.
A DNA Eugen Bejinariu parlamenti képviselő, a 2000-től 2004-ig hatalmon lévő Năstase-kabinet volt kormányfőtitkárának kiadatását is kérte a parlamenttől, mivel azonban a honatyák többsége a december 11-i parlamenti választások kampányával van elfoglalva, a hétfői szavazáson nem volt határozatképes a törvényhozás.
Mint ismeretes, a törvényhozói mandátummal rendelkező volt miniszterek ellen csak a ház jóváhagyásával indítható bűnvádi eljárás, a többi volt kormánytag esetében az államfő hozzájárulását kell megszereznie az igazságszolgáltatásnak.
maszol.ro

Szászoktól örökölt templom és sors
Mint minden szászok által épített erdélyi település, ma már Szászlekence is egyféle időutazást kínál az ide érkezőknek. Összeépült, kerítés nélküli házai, tágas piactere, hatalmas borpincéje és főként a domboldalon őrködő erődtemploma azt az érzést kelti, mintha legalább száz évet röpülnénk vissza az időben. Napjainkra a faluban egyetlen szász maradt.
A mai mintegy 2700 lelket számláló Beszterce-Naszód megyei, szászok alapította községnek olyan lakói is vannak, akik életükben nem láttak német embert, legalábbis a faluban. Nem is csoda, hiszen csupán egyetlen leszármazott él még abból a 13. századi közösségből, amely bő másfél évszázaddal ezelőtt a lakosság 85 százalékát képezte. Sophia Lockner, egy megözvegyült, beteges öregasszony az utolsó azok közül, akik valamikor felépítették és felvirágoztatták az egykor még városi és járási székhelyi rangot viselő középkori települést. A németajkú lakosság előbb a második világháború vége felé tűnt el tömegesen Lekencéről, amikor 1944. szeptember 17-én a Wehrmacht menekítette el a közeledő front elől. A háború után a szászok egy része visszatért, de nem sok időre, többségük ugyanis még 1946-ban Németországba emigrált, és Rothenburg ob der Tauber környékén telepedett le. Az itthon maradottak és leszármazottaik a hetvenes-nyolcvanas években szánták rá magukat a végleges útlevél igénylésére, abban az időszakban, amikor a Ceauşescu-rezsim a német államtól kikövetelt márkában mérte a távozók értékét. Az utolsó hullám a ’89-es fordulatot követően sodorta el a még itthon maradottakat.
A sors fintora, hogy a szászok előtt – Hitler náci politikája miatt – a zsidók tűntek el a községből. A monarchia idejében zsinagógát építettek és saját rabbit neveztek ki, ám a második világháború megtörte a közösség életét.
Villanyoltásra küldött lelkészek
Lélekszám szempontjából Szászlekencén a magyar közösség mindig is harmadrangúnak számított. Erdély elcsatolása előtt nemcsak a németekből, de a románokból is több volt a településen; napjainkban pedig az abszolút többségben lévő románok mellett egyre több a roma lakos és egyre kevesebb a magyar. A roma közösség akkora lett, hogy ma már elképzelhetetlen a szeptember 21-i hagyományos szászlekencei nagyvásár cigánybál nélkül. Trianon előtt, amikor cigány még alig élt a faluban, kétszáz fő körül mozgott a magyarság száma, majd némi megcsappanás után a szocializmus idejében ismét megugrott, de 1990 után fokozatosan csökkent. Joó Katalinnak, a református közösség első önálló lelkészének négy évvel ezelőtt, 2012-ben hetven híve volt, a nyáron érkezett utódjának – aki lényegében elődje is –, Pásztor Lórándnak mára kevesebb, mint ötven egyháztagja maradt. Amikor Ferencz Sándor kurátor név és életkor szerint kezdi sorolni őket, kiderül, hogy a drasztikus fogyás nem meglepő és nem is megállítható. A kívülről fújt „névsorolvasásba” mindössze Kovács Ilona vág közbe, kikérve magának, hogy ő ugyan nyugdíjas, de még egy ideig hatvanon aluli. Talán ő egyedül… „Ez azt jelenti, hogy öt év alatt elfogy a szászlekencei és vermesi közös gyülekezet?” – tekintek talán kissé naivan a lelkész asszonyra. „Nem is tudom, hogy kibírunk-e még öt esztendőt” – állít szembe Joó Katalin a könyörtelen valósággal. Nem bírták ki, mármint ő és szintén lelkész férje, Ledán István ezt a kilátástalanságot. A házaspár a nyáron gyülekezetet és egyházkerületet váltott, ma már a magyar határ közelében, Érköbölkúton szolgálnak. A fiatal lelkésznőt a püspökség érdekes módon mondhatni villanyoltásra küldte a megfogyatkozott szászlekencei-vermesi gyülekezetbe. A hosszabban tartó fény reményében azonban továbbállt, és másra bízta a villanykapcsolót. A szászlekenceiek és a vermesiek egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, hisz a tiszteletes asszony volt az első önálló lelkészük. Addig hol Tacsról, hol Cegőtelkéről szolgált be a pap. Nevet, mert Pásztor Lóránd személyében régi papjukat kapták vissza, azt, aki korábban hét esztendeig szolgált be. Ő azonban nem hagyja el a cegőtelki gyülekezetét, a két település közti hat-hét kilométeres távolság pedig nem akkora, hogy lekencei jelenlétét csak a vasárnapi istentiszteletekre korlátozza.
A gyülekezet jövőjét illetően Pásztornak három válasza van: egy borúlátó, egy derűlátó és egy realista. Az első nagyjából egyezik a Joó Katalin által felvázoltakkal. A másik véglet az Úr csodás működéséből fakadhat, ehhez viszont Szászlekencére költöző fiatal családokra volna szükség. A köztes változat inkább a pesszimista képhez áll közelebb, és a mára szorítkozik. Elvégre a jövő nem a mi kezünkben van – fogalmaz a lelkész.
Magyarok mutatóban
A lekencei magyarok fogyását nem csak az évek múlása gyorsítja; a nyelvek pörgése vagy inkább azok akadozása is. Az itteniek kilencven százaléka vegyes házasságban él, ami nagyrészt azt jelenti, hogy még saját otthonukban is románul beszélnek. De sokan azok közül is feladták anyanyelvüket, akik magyar párt választottak maguknak. A lelkésznő érdekes esetet mesél a februári, utolsó szászlekencei családlátogatásáról. „Kopogtatok az egyik idős családnál, és miközben az ajtónyitást várom, hallom, hogy bentről román szöveg szűrődik ki. Miután betessékelnek és leültetnek, megkérdem, hogy van-e még valaki a lakásban, mert hallottam, hogy románul beszélnek. Nem, sütik le a szemüket a háziak, nekünk így könnyebben megy, „vallják be”. Aztán ott van egy másik híve, aki valamikor azt mesélte, hogy gyermekei nem tudtak románul. „Azóta sok-sok év eltelt, megnőttek, felnőtté váltak, és elfelejtettek magyarul. Beszterce nincs messze, itt mégsem volt szokás bevinni a gyereket magyar iskolába. Ma már jóformán nem is lenne kit” – sorolja a magyar tömbből érkezőnek furcsán hangzó eseteket Joó Katalin. A mindössze nyolc iskolakorú gyermek közül egyetlen csöppséget ingáztatnak a szülők a húsz kilométerre fekvő Besztercére; a többi nyolc a helyi iskola padjait koptatja. Anyanyelvükkel hetente kétszer találkoznak, amikor a Szentmátéból átruccanó tanárnő megpróbál egy-egy verset, éneket tanítani nekik. Kovács Ilona lánya, a matematika tanár Melinda az, aki az iskolában még magyarul szól a helybéli gyerekekhez. „Itt soha nem volt magyar oktatás. Akkor döbbentem rá ennek a tragikus következményére, amikor iskolás korában az akkor még csak második osztályos lányom románul írt képeslapot küldött egy külföldi kirándulásáról. Pedig Besztercére járattuk magyar osztályba! Valósággal sokkolt az a képeslap, más szülőt azonban nem zavar az ilyesmi. Én meg arra is képes vagyok, hogy az utcán vagy a templom udvarán rászóljak azokra, akik magyarok lévén egymás közt nem anyanyelvükön beszélnek” – panaszolja Kovácsné. Bár a szászlekenceiek nem szeretik, ha valaki mezőséginek nevezi őket, Joó Katalin szerint ennek a tájegységnek a tipikus gondolkodás- és viselkedésmódja jellemzi a helyieket. A Mezőség észak-keleti határán fekvő borvidék lakói igazából lekenceieknek sem érezhetik magukat, hisz többnyire máshonnan vetette őket ide a sors. Ferencz Sándort, az egyház kurátorát fél évszázaddal ezelőtt a vasút „hozta” a végekre, Kovács Ilonát és megboldogult gépészmérnök férjét szintén a múlt rendszerbeli „repartíció” vetette ide. „Itt mindig is éltek magyarok, ám a gyülekezetnek szinte egyetlen tagja sem lekencei. Mindenki valahonnan, közelebbről vagy távolabbról érkezett, ami meg is érződik a közösségen” – világosít fel a tiszteletes asszony.
Ezzel szemben a magyarság felekezeti megoszlása egyszínűre sikeredett: Székely Ilona kivételével Lekencén és a vele összenőtt Vermesen is mindenki református. Nem lévén más választása, az idős özvegyasszony is a protestáns gyülekezetbe jár. Oly sűrűn, hogy amíg el nem árulta, a lelkésznő sem tudta, hogy más felekezetű.
Vannak viszont olyan magyarok a faluban, akikről csak akkor derül ki, hogy egykor reformátusnak keresztelték, amikor utolsó útjukra kísérik. „Egyházfenntartó tagunk mindössze harminckettő van. Rajtuk kívül még van mintegy húsz református a két faluban, akik semmiféle kapcsolatot nem ápolnak az egyházzal. Többnyire beköltözöttekről van szó, akiket a jobb megélhetés reménye hozott ide” – magyarázza Pásztor Lóránd. A régi-új lelkész egy pozitív példával próbál vigasztalódni. Mint meséli, számára Lekence a feltöltődést jelentő gyülekezet. „Itt olyasmi is történik, ami máshol elképzelhetetlen. Például van egy pár vermesi hívem, aki télen-nyáron, esőben, hóban képes minden héten négy, négy és fél kilométert gyalogolni a szászlekencei templomig, majd ugyanannyit vissza. Hiába ajánlottam fel, hogy hazaviszem, nem fogadták el, azt hajtogatják, hogy egy kis séta nekik is jót tesz. Pedig mind hetven év körüliek vagy még annál is idősebbek”.
Templomot ajándékba
Míg a múlt rendszerben házaknál imádkoztak a Szászlekencén és Vermesen élő magyarok, bő másfél évtizede saját, 14. századi erődtemplommal büszkélkedhetnek. A megkopott, megrogyott, ám mindmáig rendkívül impozáns templomot Csiha Kálmán püspöksége idejében a szász evangélikusok hagyták a reformátusokra. Erről kis márványtábla is tanúskodik: „1999.8.8.: Übergabe an die Reformierte Gemainde – Átadás a református egyháznak”.
„Sophia Lockneren, egy öregasszonyon kívül mind elmentek a szászok. Ő maradt az utolsó a faluban. Nekünk adták a templomot és vele együtt a sok-sok gondot. Mert nincs miből megjavítanunk, s ha nem vigyázunk rá, le is omolhat” – mesél az ürömbe vegyülő örömről Ferencz Sándor. A lekencei szászok vagy inkább a leszármazottaik évente egyszer hazatérnek, akkor ismét németül zeng az ének és az ima. Jönnek, nézelődnek, nosztalgiáznak, tudomásul veszik, hogy a repedések megnőttek, aztán távoznak. „Bitte Spenden Sie für Unsere Kirche” – olvasható egy üres kosár mellett álló jókora papírlapon. A gondnok azok után tette ki az adakozásra felszólító üzenetet, miután egyértelművé vált, hogy a számukra Lechnitznek vagy Lachenznek nevezett faluba visszatérő szászok és az év során látogatóba érkezők azon túl, hogy fájlalják a templom sorsát, szinte egyetlen centet sem ajánlanak fel annak rendbetételére. A 2016 nyarán újraválasztott polgármester, Romeo Daniel Florian ígért fűt-fát, uniós támogatást és önrészt, csak adják át a templomot az önkormányzatnak. A kérdés, amely évekig bolygatta a gyülekezetet, a püspökségig jutott. A ki nem mondott hátsó gondolattól minden szászlekencei magyarnak borsódzott a háta. „Az ortodoxok kinőtték a saját templomukat, és úgy, ahogy Vermesen, itt is szívesen beülnének az evangélikus erődtemplomba. A környék legszebb gótikus temploma, amely sokszor jelent nyűgöt, de amíg még vagyunk, és valahogy fenn tudjuk tartani, nem távozunk innen. Utána meg az egyházkerület tiszte dönteni a nevére telekkönyvezett ingatlan sorsáról, hisz a templom nem a papé és nem is a gyülekezeté, hanem az egyházé” – nyomatékosítja Joó Katalin, aki a községi elöljáró ígéreteire hajló híveket Kolozsvárra utaztatta, hadd hallják a püspök szájából is a szentenciát. A hívek közül ma már senki nem akar túladni a templomon, inkább azon vannak, miként menthetnék meg. Az elszármazott szászok végül átutaltak hétezer eurót, amit régészeti és statikai tanulmányokra fordítottak. Remélik, ha pályáznak, máshonnan is szerezhetnek pénzt, és megmenthetik az évszázados templomot.
Eközben a település több ezres románsága kénytelen beérni azzal, hogy ha fizet, a reformátusok nekik is hajlandóak harangozni, amikor szeretteiket kísérik utolsó útjukra. „Három harangunk van, mindhárom csodálatosan szól” – büszkélkedik a gondnok, majd az 1861-ben készült, de azóta több modernizálási fázison átesett toronyórára mutat, mondván, az olyan pontos és okos, hogy még azt is tudja, mikor kell a téli vagy a nyári időszámításra átállnia. „Szatelitből irányítják” – mondja a bennfentes magabiztosságával. Csak azt bánja, hogy már nem kongat negyedóránként, mint hajdanán, ugyanis a közeli putrinegyed lakói éjszakai csendháborítás miatt emeltek panaszt. Jelenleg csak egészkor hallani a toronyóra ütését, azt is csak reggel hattól este tízig. A templom gondját viselő Sándor bácsi szintén veszteségként könyveli el a padsorok elejéről leszerelt kis díszeket, amelyeket a szászok afféle szuvenírként vittek magukkal. Nincs meg az orgona sem, amiről a mai öregek is csak azt tudják, hogy valamikor a második világháború után tűnt el. A hívek büszkén mutatják a restaurálásra szoruló oltárképet, amelyből így is jól kivehető Júdás, amint eltakarja az arcát, miközben a többi tanítvánnyal együtt Jézust hallgatja. A szószék és az oltár között árválkodik az ódon keresztelő medence, amely már régóta csupán muzeális tárgyként ékesíti istenházát.
Amúgy a magyarok ma sincsenek teljesen tisztában a templomajándékozás hátterével. Mint mondják, a faluban soha nem volt túlságosan közeli viszony a két etnikai és felekezeti közösség között. Azon túl, hogy a szászokat mindenki pedáns, rendes, ám zárkózott és nehezen barátkozó embereknek ismeri, a két nemzet között komoly súrlódások is voltak. Azok is, akik távolabbi vidékről érkeztek, jól tudják, hogy 1849-ben a szászok behívták a faluba a naszódi román határőröket, és azokkal kínoztatták meg a magyarokat. A közeli Cegőtelkén ennél is kegyetlenebbül jártak el: a református papnak levágták a fejét. Másfél évszázad ide, másfél évszázad oda, az efféle sebek nemzedékről nemzedékre átöröklődnek. „Amikor évtizedekkel ezelőtt a faluba kerültem, akkor sem volt túl jó a viszony a szászokkal, később sem vált azzá. Ők tiszteltek mindenkit, de magukon kívül senkit nem szerettek igazán” – magyarázza Sándor bácsi.
A gazdaság sem nem oszt, sem nem szoroz
Ritka az a közösség, amelynek szinte teljesen mindegy, hogy településének gazdasága él vagy hal. A szászlekencei magyarok örülnek annak, hogy településükön két tejgyár és egy fafeldolgozó üzem is működik, miközben a faluból mintegy háromszáz személy ingázik Beszterce egyik új, rohamosan fejlődő kábelgyárába. Mint ahogy az is lelkesedéssel tölti el őket, hogy a 90-es éveket jellemző hanyatlás után ismét kezdi felfedezni önmagát a valamikor híres bortermő vidék. Ám állításuk szerint mindez az ő zsebüket nem érinti. „Itt minden egyes magyar ember nyugdíjas, mi csak a postást várjuk” – mondja keserű öniróniával Ferencz Sándor, aki a maga 75 esztendejével nem is sorolható a legidősebbek közé, hiszen a százéves Molnár Róza néninek akár fia is lehetne. Az öreg nem is mutatja a korát: fiatalokat megszégyenítő könnyedséggel mássza meg a dombot, amelyen a templom áll, kapujában pedig egy vesszőnyi hiba nélkül szavalja a Himnusz utolsó két szakaszát. Azt a nemzeti imánkat, amelynek sokan még az első szakaszát sem ismerik.
Ferencz Sándor örömmel meséli, hogy nemrég a fia is ezerötszáz, Ausztriából hozott szőlőtőkét ültetett. Másvalaki tizenhét hektárnyi földet vásárolt és ültetett be, s további harmincötöt szántatott fel, hogy tavasszal folytassa a szőlőtelepítési munkát. Azt beszélik a faluban, hogy az illető olyan jól eltalálta a szőlőt, hogy már első évben negyvenezer liter bora volt. Hogy mit kezdett ennyivel, nem nehéz megfejteni, hiszen a szászlekencei boroknak mindig is nagy keletjük volt – itthon is, külföldön is. A szászok nem hiába építettek hajdanán egy óriási, háromszintes pincét. Két évtizedes hanyatlás és pusztítás után a falu határaiban ismét mintegy százhektárnyi domboldalra került szőlő.
Jövedelmező lenne a faluturizmus is, ha turisztikai jelleggel beindulna a kisvonat. Erre azonban vajmi kevés esély mutatkozik, mert a szárnyvonal bérlője azon túl, hogy beszerzett egy gőzmozdonyt és átalakított három vagont, nem sokat fektetett az infrastruktúrába. Mi több, Teke és Lekence között talpfástól mindenestől felszedette a magyar világban lefektetett sínpárokat, hogy ne lopják el mások.
„Amit a magyarok megépítettek, mi románok még megőrizni sem vagyunk képesek!” – fakad ki a vasút egy megszállottja, a lekencei származású, de Besztercén élő Alexandru Demeter. A középkorú férfi, aki hétvégeken motoros hajtánnyal sétáltatja a turistákat a mezőségi vasúton, kénytelen beérni a Rücs és Teke közötti szakasz használatával, azzal a 35 kilométerrel, ahol még aránylag épségben maradtak a sínek. A helyiek visszasiratják a kommunizmus utolsó éveiben, az 1986-ban épült cukorgyárat is, amely a fordulat után nem sokkal ugyanarra a sorsra jutott, mint sok más hasonló egység az országból. „Az unió politikája tette tönkre!” – vélik a helybéliek, akik már csak a hűlt helyét tudják megmutatni a téglánként széthordott gyárnak.
A volt tiszteletes asszony szavai jutnak eszembe, és az itt töltött három éve alatt a harminc százalékos apadás. A gyár téglánként fogyott el, a magyarság emberenként jut ugyanarra a sorsra. És ehhez már az uniónak semmi köze.
Szucher Ervin | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem kell a könyvet temetni
Remek évet zárt a Bod Péter Megyei Könyvtár 
Nem temethető a könyv, az unokáknak sem kell elmagyarázni majd, mire szolgál a kemény táblák közé szorított sok lap – vonhattuk le a végkövetkeztetést Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei könyvtár igazgatójának évértékelőjéből.
Örvendetes, hogy nem csökkent a látogatók száma, és minden korosztály, ízlés, olvasói réteg megtalálta-megtalálja a maga olvasmányait. A könyvtár évek óta követi stratégiáját: Könyvkelengye programjával a legkisebbeknél kezdi az olvasóvá formálást, a Varázskuckó, a Csodalámpa Olvasóklub az óvodásokat–kisiskolásokat célozza meg, a csernátoni olvasótábornak és azt megelőző vetélkedőnek a gimnazisták jelentik a célcsoportját, az ifjaknak-felnőtteknek pedig kortárs irodalmi találkozók, a keresett művek szerzőivel való beszélgetőestek jelentik az élményt, ami visszatéríti őket a könyvek házába.
– Népszerűek a könyvtárlátogatók körében a több művészeti ágat ötvöző rendezvények, például a megzenésített versek, de az útikönyveket, tudománynépszerűsítő műveket is keresik. Megnőtt a kereslet a hangoskönyvek iránt, de nálunk nincs nagy szakadék az írott és digitális anyagok iránti kereslet között.  Mindaddig, amíg az emberben van kíváncsiság, érdeklik az élet dolgai, kell a tükör, kell az agyat, szívet, lelket megdolgoztató olvasmány – vallotta meggyőződéssel az intézményvezető.
Mivel az olvasókkal való kapcsolatot az emberi tényezőkön túl az anyagiak is befolyásolhatják, jó szoftvert is beszereztek, amely megkönnyíti a katalogizálást, a könyvtárlátogatók kiszolgálását, és a könyvállomány bővítésére is van pénz. Azonban a könyvtár egyik szárnyának a 95%-os befejezettségi állapotánál elakadtak a felújítási munkálatok, mert a minisztériumból jövő pénzeket menet közben másképp kellett elszámolni, és miután egyes költségek kifizetetlenül maradtak, a kivitelező leállt a munkálatokkal. Az még eldöntetlen kérdés, hogy mit lehet saját erőből befejezni, vagy folytatódik-e egyáltalán a belső felújítás, de elégtételt jelent, hogy az intézmény működése zavartalan volt, bár a munkatársak kreativitására és türelmére maximális szükség volt, értékelte a csapatmunkát az igazgató.
– A jövőben is folytatódik a két éve vásárolt szkennerrel a digitalizálás, elsősorban a helyi sajtóé, ezt szeretnénk a kulcsszavas keresés számára is elérhetővé tenni, mint történt az a 19. századi Nemere folyóirat három évfolyamával, igaz, hogy az Országos Széchényi Könyvtár keretprogramján belül. Ezzel párhuzamosan zajlik a helytörténeti kutatás is, Demeter Lajos kolléga egyszemélyes intézményként végzi a munka oroszlánrészét – mondta el Szonda.
Szinte minden héten valamilyen rendezvényre hívott a könyvtár: találkozók, koncertek, Háromszéki TÉT-estek sorjáztak.
– Idén, a befogadottakat is figyelembe véve, szinte 50 rendezvényünk volt, ez nagymértékben a jó partnerségeknek is köszönhető, ilyen évek óta tartó jó viszonyunk van a csernátoni Haszmann Pál Közművelődési Egyesülettel és Múzeummal. Más intézmények is, amelyeket megkerestünk, hogy fogadják egy-egy vendégünket, szervezzenek előadóestet vagy író–olvasó találkozót, viszonozzák felkéréseinket. Kézdivásárhelyen, Baróton, Kovásznán is jó kapcsolatokat ápolunk. De nem szeretnénk rendezvényszervezésbe átcsúszni, a könyvek legyenek reflektorfényben, a rendezvények is zömmel ezt szolgálják. Úgy érezzük, ez a küldetésünk, és ebben jól haladunk – zárta évértékelőjét Szonda Szabolcs. 
Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nagycsaládok karácsonya
Köszönjük, hogy együtt segíthettünk
Karácsony előtt a Katalin Egyesület munkatársai ismét felkerestek Aradon és a megyében 22 olyan hátrányos helyzetű magyar nagycsaládot, ahol összesen 116 kiskorú gyermek él.
A begyűlt pénzadományokból, illetve az Egyesület pénzéből vásárolt tartós élelmiszereket kiegészítve a felajánlott tartós élelmiszerekkel, minden nagycsaládnak egy-egy 14 kilós tartósélelmiszer-csomagot és édességet, egy-egy banánosdoboz használt ruhát, továbbá a Csiky Gergely Főgimnáziumban a diákok által gyűjtött ajándékcsomagokból is vihettek egyet-egyet minden gyermeknek.
A Csermák család anyagi biztonságban ünnepelt
Örömünkre szolgált, hogy Aradon a 9 gyermekes Csermák család továbbra is rendezett körülmények között várhatta a szeretet ünnepét, amikor karácsonyfát állítottak, minden gyermek számíthatott valamilyen ajándékra, illetve ünnepi menüre. Amint a családfőtől, Csermák Istvántól megtudtuk, a család legkisebb tagja, a tavaly karácsonykor érkezett Ferenc Jenő is szépen fejlődik, ő mindenkinek a kedvence.
A Gurobics gyerekek nem járnak iskolába
Nem mondható mindez el a zimándközi, 6 gyermekes Gurobics Angéláról és családjáról, hiszen nem sokkal az ünnepek előtt a férjét baleset érte, műtétre szorult. A bajt tetézi, hogy jó ideig nem tud dolgozni, vagyis hiányozni fog a keresete. Még akkor is, ha a nagyobb gyermekek alkalmi munkákat már vállalnak. Mindez a tanulás rovására megy, hiszen a két legkisebb gyermek kivételével, akik a kisiratosi Pió Atya Gyermekotthonban laknak, mindnyájan kimaradtak az iskolából. Hogy milyen jövő várhat a tanulatlanul felnövő gyermekekre, sem azok, sem az anyjuk nem tudott válaszolni.
Nem dúskálnak, de megvannak
Kisjenő-Erdőhegyen, a 6 gyermekes Zleocki családnál csak Dánt, a fiatalabb családapát találtuk otthon. Amint elmondta, maga is, Zleocki Feri is, sőt már a nagykorúvá vált Ferike is dolgozik, nem dúskálnak a javakban, de megvannak. A háziasszony, Csiger Ibolya éppen a karácsonyi bevásárlást végezte, vele kapcsolatban Dán elégedettségének adott hangot, hiszen gondoskodik a gyermekekről, tisztán tartja a lakást.
Nem várt a karácsonytól semmit
Simonyifalván Netz Jolánt és unokáit nem találtuk a lakatlannak tűnő házukban, mivel azonban több környékbelinél érdeklődtünk a sorsuk felől, a helybeli evangélikus-lutheránus parókián megkeresett, átadhattuk neki a segélycsomagokat. Amint Netz Jolántól megtudtuk, a 6 gyermek közül csupán 2 lakik vele, a többiek a Seprősőn élő apjuknál, illetve a Simonyifalván párkapcsolatban élő anyjuknál tartózkodnak. Amikor Netz Jolánnál a karácsonyi előkészületekről érdeklődtünk, bánatosan legyintett: nem vár ő már a karácsonytól semmit, csak azt, hogy a gyermekek felnőjenek, dolgozzanak, mentesüljenek az ínségtől.
Gazsóék felújítják a házukat
Ugyancsak Simonyifalván, a 8 gyermekes Gazsó Imre és élettársa, Mészáros Mária azon bosszankodtak, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt a felújítás alatt lévő házukon tavaszig leálltak a munkálatok. Éppen ezért, a házigazda fedél alá hordta a cementtel, illetve mésszel telt zsákokat. Az anyagi helyzetük javulását jelzik a házukon elkezdett bővítési, korszerűsítési munkálatok is. Mindketten, sőt már a nagylányuk is dolgozik a nadabi kábelgyárban, tehát karácsonykor nem láttak szűkséget.
Horváth József megtanult főzni
Nagyiratoson a 8 gyermekes Horváth Józsefet a sógorával együtt találtuk otthon. Amint elmondta, mostanában is a legbiztosabb jövedelme a fanyesésből származik, ami kettős haszonnal jár: kap érte némi pénzt is, ráadásul hazahozhatja a levágott gallyakat is, amelyekkel fűti a kemencét. A legnagyobb, már gyermekes lánya nem lakik otthon, két gyermeke a kisiratosi Pio Atya Gyermekotthonban él. Amióta a felesége meghalt, kénytelen volt főzni tanulni. Amikor nála jártunk, éppen a karácsonyi menüt tervezte, amiből nem maradhatott ki a töltött káposzta.
Köszönet az adakozóknak, a segítőknek
Segélyező utunk végén elmondhatjuk, hogy az Egyesület által támogatott, hátrányos helyzetű nagycsaládok életkörülményei ha nem is javultak látványosan, de nem is romlottak tovább. A csomagoknak Majláthfalvára juttatásáért köszönettel tartozunk Andresz József vingai alpolgármesternek, míg a gyoroki 4 családnak szánt kiadós segélycsomagok célba juttatásáért köszönettel tartozunk Varga Enikő óvónőnek, aki Bálint Magdolna tanítónő közreműködésével a saját autójával vitte ki a jelzett csomagokat.
A Katalin Egyesület vezetőtanácsa ezúttal is köszönetet mond minden adakozónak, akik tartós élelmiszerrel vagy egy bizonyos pénzösszeggel járultak hozzá ahhoz, hogy a szeretet ünnepe a megyebeli magyar nagycsaládok számára se múljon el szürke hétköznapként. Az adakozóknak az örömszerzésre való törekvését példázza, hogy egyikük egy fél kiló pörkölt kávét is felajánlott. Mivel eddig ilyen adományok nem kerültek, a mostani kávét az aradi Csermák családnak adtuk, hiszen ők a példás gyermeknevelési magatartásukkal bőven rászolgáltak. Köszönjük, amiért együtt segíthettünk.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Ki kicsoda a Grindeanu–Dragnea-kormányban? (1.)
Összeállt Sorin Grindeanu kormánya. A kijelölt miniszterelnök kabinetje a kormányfővel együtt 27 miniszterből áll, ez öttel több, mint a Cioloș-kormány tárcavezetőinek száma. A Călin Popescu Tăriceanu vezette Liberálisok és Demokraták Szövetsége négy miniszteri tárcát kapott. Nagy túlélők, titkos befutók, milliomosok és luxusnyugdíj-élharcosok népesítik be Sorin Grindeanu szerdán frissen felkent kabinetjét. Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt elnöke már Grindeanu nevesítésekor kimondta, és a kormánynévsor is azt tükrözi: számára a lojalitás volt a legfontosabb szempont a miniszterek kiválasztásakor.
Távközlési miniszterből kormányfő
A miniszterelnök, Sorin Grindeanu 43 éves, karánsebesi születésű, matematikus-informatikus. Korábban (2014. december és 2015. november között) távközlési miniszter volt az utolsó Ponta-kormányban. 2004 és 2008 között önkormányzati képviselő Temesváron, 2008 és 2012 között Temesvár alpolgármestere, 2012-től az SZDP parlamenti képviselője. 2016 nyara óta a Temes megyei tanács elnöke, húsz éve tagja az SZDP-nek. Sorin Grindeanunak a Temesvár közvetlen szomszédságában lévő Gyüregen van egy telke 2005 óta, 2007-ben épített rá egy 200 négyzetméteres házat. Ezenkívül a Bánlakhoz tartozó Karátsonyifalván örökölt egy közel háromhektáros telket, illetve Temesváron 2011-ben vásárolt egy 270 négyzetméterest. 49 négyzetméteres lakását tavaly adta el 30 ezer euróért. 2009 óta van a birtokában egy Linhai márkájú quad, autója nincs. A deBanat.ro portál szerint legutóbb karácsony előtt nyilatkozta, hogy semmiféle miniszteri tisztségért nem hajlandó feladni a megyei tanács vezetését.A tökéletes helyettes: Sevil Shhaideh
Sevil Shhaideh neve akkor robbant be a köztudatba, amikor két hete Liviu Dragnea őt nevesítette a miniszterelnöki posztra. Klaus Iohannis államfő azonban úgy döntött, nem nevezi ki. 1987-ben végzett a bukaresti közgáz Gazdasági és Kibernetikai Tervezés karán, 1991-ig programozó volt egy mezőgazdaságot gépesítő konstancai cégnél. 1991-ben váltott át a közigazgatás területére: a megyei tanács munkaügyi igazgatóságán menedzselte az informatikai rendszereket 1993-ig, 2007-ig a teljes megyei tanácsban igazgatta a területet, 2007-ben pedig átnyergelt a tanács uniós pályázatokat kezelő igazgatóságához. Ő irányította a Romániai Megyei Tanácsok Országos Szövetségének munkáját, a Mediafax szerint pedig fő tevékenysége a helyi közigazgatás működését szabályozó törvények módosításának előkészítése volt. 2012-ben  Liviu Dragnea, a regionális fejlesztések frissen kinevezett minisztere felhívta Bukarestbe államtitkárnak. 2015-ben beugrott egyenesen Dragnea helyére a bársonyszékbe, aki azért volt kénytelen lemondani miniszteri tisztségéről, mert jogerősen két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték választási csalás miatt. Tökéletes helyettese olyan jól összenőtt a minisztériummal, hogy nem távozott a Ponta-kormány 2015 végi bukásakor, azóta is miniszteri tanácsadóként segíti Vasile Dîncu tárcavezető munkáját a technokrata kormányban. Vagyonbevallása szerint 1994-ben vásárolt egy 47 négyzetméteres lakást Konstancán, férjének pedig három ingatlana van Szíriában.
Daniel Constantin, aki mindig talpra esik
A Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) színeiben miniszterelnök-helyettesi posztot, illetve a környezetvédelmi tárcát megszerző Daniel Constantin 38 éves. Politikai karrierjét Dan Voiculescunak, a Konzervatív Párt (KP) alapítójának köszönheti, 2006-ban lépett be a pártba, s mentorához köti majd 300 ezer eurós tartozás is.  2011-től a KP és az NLP által alakított  szövetséget vezeti Crin Antonescuval közösen, majd a Szociálliberális Unió (SZLU) vezetőségi tagja. Végzettsége szerint mérnök, többek között Skóciában és Írországban szerzett képesítést. 2003-ban tanácsadóként alkalmazta a mezőgazdasági minisztérium európai integrációs államtitkársága. A Ponta-kormány idején mezőgazdasági miniszter. Ahogy karrierjének ívéből is kitűnik, mindig ott van, ahol a párt szakad. Állítólag a mostani választások után átigazolt volna az LDSZ-ből a liberálisokhoz, mert elégedetlen volt a Călin Popescu Tăriceanu által kialkudott pozíciókkal. Úgy tűnik, egy miniszterelnök-helyettesi tisztséggel sikerült maradásra bírni.Shhaideh jobb keze: Mihaela Toader
Az európai forrásokért felelős tárca nélküli miniszter, Mihaela Toader korábban is vezető pozícióban volt a minisztériumnál. Gyakorlatilag Sevil Shhaideh beosztottja lesz, és a régiófejlesztési minisztériumnál fog tevékenykedni. Ennek rendelik alá ugyanis az európai forrásokért felelős tárcát. 2013 márciusában, Eugen Teodorovici mandátuma idején került a minisztériumhoz. Az utóbbi időben gyermeknevelési szabadságon volt. Mihaela Toader jogot végzett a Nicolae Titulescu magánegyetemen, majd mesteri képzésen vett részt az európai tanulmányok szakon.
Teodor Meleșcanu, a nagy túlélő
Karrierdiplomataként a forradalom előtt és után is mélyen be volt ágyazva a Dâmbovița-parti politikába, és közel állt a titkosszolgálatokhoz, az egyiket még vezette is. Töretlen politikai karrierje töredékmandátumokon, törpepártokon és kamikaze vállalásokon át ívelt az utóbbi évtizedben. Legrövidebb megbízatását botrányok közepette vette át és adta vissza: mindössze nyolc napig volt külügyminiszter Victor Ponta kormányában. Furcsa volt az is, hogy 2014 szeptemberében lemondott a külföldi hírszerző szolgálat vezetéséről, amelyet 2012 februárjában vett át, csak azért, hogy eleve vesztesként induljon az államelnök-választáson.Diplomatakarrierje 25 éves korában, 1966-ban indult, 1992-ben nagykövetté nevezték ki, ugyanazon év novemberében pedig külügyminiszterré Nicolae Văcăroiu kormányában. Ezután háromszor választották meg szenátorrá mindig más párt színeiben: 1996-ben a Szociáldemokrata Párt, 2000-ben a D.A. Szövetség, 2008-ban az NLP listáin indult. Másfél évig, 2007 áprilisa és 2008 decembere között a Tăriceanu-kabinet védelmi minisztere, 2008. január 15. és február 29. között ideiglenes igazságügyi minisztere volt.Ion Mihai Pacepa, a Securitate Amerikába szökött tisztje szerint Meleșcanu azok közé a titkos szekus tisztek közé tartozott, akik a forradalom után átvették a belföldi (SRI) és a külföldi (SIE) hírszerzés, valamint a külügy irányítását, és megtartották Ceaușescu nagyköveteinek 80 százalékát.Akit csak majdnem vittek el: Alexandru Petrescu
A gazdasági minisztérium élére javasolt Alexandru Petrescu 2014 júniusától egy olyan időszakban igazgatta a Román Postát, amikor a legnagyobb román munkáltatók egyikének számító állami vállalat berkeiben az egyik legnagyobb korrupciós botrány érlelődött. A távközlési minisztérium tavaly augusztusban jelentette az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnél, hogy rendellenességeket találtak néhány közbeszerzési eljárás kapcsán. Szintén az ő vezetése alatt büntette meg a versenytanács 7,4 millió euróra a postát, amiért megsértette a versenyszabályokat. Ennek ellenére Petrescu bruttó 135 418 lejt vett fel jutalomként. Alexandru Petrescu egyébként egyszerre román és brit állampolgár. Gazdaságot tanult a University of Wales-en, majd Londonban a bankszektorban töltött be vezető pozíciót.Iliescu embere a kulturális tárca élén
A 40 éves, megrögzötten baloldali Ioan Vulpescu ortodox teológiát végzett, majd filozófiából doktorált. 2004-től Ion Iliescu volt államfő kulturális tanácsadója. A Ponta-kormány idején – 2014 decembere és 2015 novembere között – már vezette a kulturális tárcát. 2012 és 2016 között parlamenti képviselő. Azt megelőzően különböző kulturális intézményekben és testületekben vállalt szerepet. Minisztersége idején politikai ellenfelei lemondását követelték, mert nem juttatott elegendő pénzt a kulturális intézmények fenntartására és az országos jelentőségű fesztiválok megszervezésére, és nem szentelt kellő figyelmet a nemzeti kisebbségek kulturális értékeinek megőrzésére. A neki szánt tárca nevét most kibővítik a nemzeti identitás védelmével is.
Hrebenciuc jó barátja kapja az oktatási tárcát
Az oktatási tárca élére javasolt Pavel Năstase az oktatási rendszer egyik legjobban fizetett vezetője. A 65 éves Năstasénak a vagyonbevallása szerint három ingatlanja, két telke, egy Audi típusú gépkocsija, 1,5 millió leje, 135 ezer eurója és 35 ezer dollárja van, mindezt állami fizetésekből és EU-s alapokból sikerült összehoznia. Korábban a bukaresti gazdasági egyetem rektora volt, jelenleg a felsőoktatási intézmény szenátusának elnöke. A több korrupciós ügyben is gyanúsított Viorel Hrebenciuc egyik régi barátja, akinek fiát úgy juttatta katedrához az általa vezetett egyetemen, hogy a férfinak (mármint Hrebenciuc fiának) korrupciós ügyeit még tárgyalta a bíróság. Egyébként ügyviteli informatikát tanít az egyetemen, melyen ő maga is végzett. 1968-ban doktorált gazdasági informatikából. 
Ana Birchall, a milliomos szuperjogász
Ana Birchall 1973-ban született a Prahova megyei Mizilben. Jogot végzett, majd a Yale Egyetemen doktorált pénzügyi jogból és csődeljárásból, és a Wall Street egyik ügyvédi irodájában dolgozott. 2003-ban tért vissza Romániába, 2005 óta a bukaresti SZDP tagja, a párt progresszista fórumának vezetője, jelenlegfőtitkárhelyettese. Ügyvédként és egyetemi tanárként is dolgozik, a Dimitrie Cantemir Egyetem oktatója.
Rövid ideig Mircea Geoană volt külügyminiszter és Victor Ponta volt kormányfő tanácsadója is volt. 2012 óta képviselő, mandátuma alatt az európai ügyek bizottságát vezette, de az oktatás és esélyegyenlőség kérdései is foglalkoztatják. Az egyik legintenzívebben kommunikáló romániai politikus, napi szinten ontja a közleményeket, blog- és Facebook-bejegyzéseket.Férjével, Martyn Birchall üzletemberrel együtt öt lakása van, kettő az Egyesült Államokban. Külföldi befektetéseik 23 millió euróra rúgnak.
Belügyminiszter Dragnea hátországából
Az 1970-ben született Carmen Dan a pártelnök Liviu Dragnea megyéjében, Teleormanban vált általános iskolai titkárnőből belügyminiszterré – írja az Adevărul. 1989-ben érettségizett, egyetemi diplomát viszont csak 2000-ben, 30 évesen szerzett: a rendőrakadémiát végezte el. Korábban járt a teljesen ismeretlen Ökológiai Egyetem jogi karára. Érettségi után hat évig volt a 11 ezer lakosú Videle városka egyik általános iskolájának titkárnője, majd az Agricola, később a Raiffeisen Bank helyi kirendeltségén dolgozott. 2002-től 2012-ig jogtanácsos, majd ügyvezető igazgató volt a Teleorman megyei tanácsnál. Alprefektus, majd 2016 márciusa és októbere között a megye prefektusa volt. A tisztségről azért mondott le, hogy az SZDP szenátori listájának élén induljon az idei parlamenti választásokon. A szenátus jogi bizottságának elnökévé választották.
Petre Daea, a honatyák luxusnyugdíjának élharcosa
Az 1949-ben született Petre Daea agronómus végzettségével 1989 előtt a Mehedinți megyei agronómiában, utána a megyei tanácsban szintén agrárvonalon építgette hivatalnoki karrierjét. 2001 óta tagja az SZDP-nek, 2004 júliusa és decembere között, a Năstase-kormány utolsó félévében annak mezőgazdasági minisztere, korábban államtitkára volt. Nyomozás is indult ellene, mert köze lehetett az ország legtermékenyebb földterülete, a brăilai Nagy Sziget koncesszionálásához. A koncesszió haszonélvezője, Culiţă Tărâţă azóta elhunyt. 2004 óta három mandátumot nyert a törvényhozásban, a mezőgazdasági bizottságokban tevékenykedett. Emellett ő kezdeményezte a honatyák luxusnyugdíját lehetővé tevő törvényjavaslatot.(folytatás holnapi lapszámunkban)
(forrás: Főtér.ro,  HotNews, a News.ro és az Adevărul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki kicsoda a Grindeanu-(Dragnea)-kormányban? (2.)
A „fekete kedd” igazságügyi minisztere
Az úgynevezett „fekete kedd” egyik legnagyobb hangadóját jelölték a Grindeanu-kormány igazságügyi miniszterének: az 57 éves Florin Iordache annak a szűk parlamenti csoportosulásnak volt a tagja, amely 2013-ban a büntető törvénykönyv módosításával igyekezett büntetlenséget biztosítani a honatyáknak. A módosításokat a képviselőház jogi bizottsága titokban dolgozta ki, hogy másnap villámgyorsan szavazzák meg, mentesítve ezáltal magukat a büntetőjogi felelősség alól. Florin Iordache mérnöknek tanult, csak 2002-ben szerzett jogi diplomát, miután Caracal alpolgármestereként belekóstolt a politikába. 2000–2008 között parlamenti képviselő. Több olyan kezdeményezése volt, amely az igazságszolgáltatás gyengítésére irányult. Neki köszönhető az ügyvédek „szuperimmunitását” biztosító törvénytervezet, amelyet 2016 októberében fogadott el a parlament. Iordache felesége tagja volt annak a bírósági tanácsnak, amely felmentette Adrian Năstasét a „Tamara néni”-perben.
Lia Olguța Vasilescu, a megvesztegethető nagyromán
Lia Olguța Vasilescu krajovai polgármester nemrég múlt 42 éves, 1991-ben kezdte politikai karrierjét a Nagy-Románia Párt alapító tagjaként, 1997-ben végzett a krajovai egyetem bölcsészkarán, egy helyi lapnál dolgozott, majd honvédelemből képezte magát, végül a szociológia doktora lett. 2000-ben választották először képviselővé, 2008-ban Dolj megyei szenátorrá. Abban az évben váltott pártot is, az SZDP megyei és országos vezetésében szerzett tisztségeket. Szocdem színekben választották 2012-ben, majd 2016-ban ismét polgármesterré. Mivel 2016 decembere óta képviselő, megírta lemondását a polgármesteri tisztségről.Lia Olguța Vasilescu tavaly márciusban került a korrupcióellenes ügyészek hálójába, és júliusban emeltek vádat ellene többrendbeli pénzmosás és megvesztegetés elfogadása miatt. 2012 és 2014 között összesen körülbelül 135 ezer eurót és 570 ezer lejt kapott különböző üzletemberektől azért, hogy a választási kampányát finanszírozhassa, illetve hogy a városháza elfogadja és kifizesse az érintett üzletemberek által végzett homlokzatfelújítási munkálatokat.
Gabriel Beniamin Leş, a felfegyverző védelmi miniszter
A most 41 éves Gabriel Beniam Leş Temesváron végzett marketing szakon, ugyanott mesterizett pénzügyi menedzsmentből, majd a közbeszerzések, közigazgatás és honvédelem terén is képezte magát. Szatmárnémetiben indult a politikai karrierje helyi tanácsosként, majd alpolgármesterként, volt a megye alprefektusa is, később a mezőgazdasági kifizetési ügynökség (APIA) megyei kirendeltségét vezette. 2015 októberében, nem sokkal a Ponta-kormány bukása előtt nevezték ki fegyverzeti államtitkárnak a védelmi minisztériumba, tisztségét a Cioloş-kormányban is megőrizte. A minisztériumban ő volt a felelős a katonaság fegyverzetének modernizálásáért. 2016 decemberében szenátori mandátumot nyert.
Adriana Petcu, az összeférhetetlen
A legkevesebbet az alakuló Grindeanu-kabinetből Adriana Petcuról tudni: 2010 óta vezeti a Buzău-Ialomița Vízügyi Igazgatóságot, 2010 és 2013 között pedig project officer volt egy európai pályázatban, az országos vízügy saját kérésére nevesítette. Ezt onnan tudni, hogy az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség nyomozott miatta, és összeférhetetlennek találta, a pályázat munkacsoportjában kapott 27 086 lejnyi jövedelmét pedig illegálisnak minősítette. Adriana Petcu első fokon elvesztette a pert, de fellebbezett a legfelső bíróságon. Mivel jövedelem is származott összeférhetetlen tisztségéből, ezért egytől öt évig terjedő börtönbüntetés is kiszabható, illetve a bíróság köztisztségek viselésétől is eltilthatja.
Augustin Jianu, az IT ifjú titánja
A mindössze 30 éves Augustin Jianu egyik elődjének, Dan Nica távközlési miniszternek volt a tanácsosa. Jelenleg a CERT-RO rövidítésű országos kiberbiztonsági központ vezérigazgatója.
A lefokozott orvosprofesszor
A most 45 éves nagyváradi orvos hivatalosan csak 2012 óta politikus, amikor elnyerte első szenátori mandátumát, de korábban is töltött be olyan tisztségeket, amelyeket csak politikai támogatással lehet megszerezni. 2009-ben vált a Bihar Megyei Kórház igazgatójává, egy évvel később Cseke Attila akkori egészségügyi miniszter a megyei közegészségügyi hivatal élére nevezte ki.  Cseke utóda, Ritli László kabinetvezetőjévé nevezte ki Florian Bodogot a rövid életű Ungureanu-kormányban, 2012-ben az első Ponta-kormány országos közegészségügyi igazgatója, majd államtitkár lett. A tavaly decemberi választásokon újabb szenátori mandátumot nyert az SZDP színeiben.
Nem sokkal előtte októberben Mircea Dumitru oktatási miniszter visszavonta Bodognak, az egyetemi tanárnak és a váradi orvosi egyetem dékánjának azt a jogát, hogy doktorátusokat vezessen, mivel összesen két tudományos cikk fő szerzőjének számít, ez pedig vézna tudományos teljesítmény, és nem elég a doktorátusok vezetéséhez. Mi több, a helyi sajtó szerint két doktori dolgozata közül az orvosi plágiumgyanús, és botránygyanús volt 2012-es kampányának finanszírozása is: sajtómegjelenéseit állítólag két svájci cég finanszírozta.
Bukott főfogyasztóvédőből ifjúsági miniszter
A 36 éves Marius DuncaBrassóban lett mérnök, de 2004-es diplomaszerzése után nem sokkal, 2006-ban már egy honatya irodájában dolgozott, 2007 és 2008 decembere között pedig az egyik európai parlamenti képviselőnk kabinetjében. 2009-ben fél évig a Brassó megyei fogyasztóvédelem egyik igazgatója volt, 2012 és 2015 között pedig alelnöke, majd elnöke az Országos Fogyasztóvédelmi Hivatalnak. 2015 novemberében, közvetlenül a Colectiv-tragédia után Victor Ponta váltotta le a fogyasztóvédelem éléről, ezután egy teljes mértékben sóhivatalnak tűnő drogellenes központ főtitkárává nevezték ki. December 11-én Brassó megyei szenátorrá választották. Vagyonnyilatkozatában mindössze egy 2015-ös gyártású motorkerékpárt tüntetett fel.
Graţiela Gavrilescu, a veterán
Az 50 éves Graţiela Gavrilescu veteránnak számít az alakuló Grindeanu-kormányban: negyedik képviselői mandátumánál tart, korábban alpolgármester és környezetvédelmi miniszter is volt. A ploieşti-i kőolajipari egyetemen végzett, Bukarestben ipari marketingből mesterizett, de az orvosira is járt munkavédelmi képzésre, majd közigazgatási menedzsmentből is oklevelet szerzett. Gumigyártó cégnél dolgozott, később vezérigazgatója lett. 2000 és 2004 között a Prahova megyei munkaerő-ügynökség munkatársa és a kkv-k országos tanácsának alelnöke volt. 2004 és 2007 között Ploieşti alpolgármestereként dolgozott. 2004-től 2013-ig az NLP tagja volt, de kilépett, és követte Călin Popescu Tăriceanut a reformliberális pártba, majd a Liberálisok és Demokraták Szövetségébe (LDSZ), amelynek Prahova megyei elnöke és országos alelnöke lett. Közel egy évig, 2014 decemberétől 2015 novemberéig volt a Ponta-kormány környezetvédelmi minisztere.
A bélyeggyűjtő karateedző, Şerban Valeca
A romániai korrupció jelképévé vált Adrian Năstase kormányában miniszterként tevékenykedő Şerban Valeca végzettségét tekintve mérnök. Politikai pályája mindvégig a román parlament körül alakult: három mandátumot szenátorként, egyet pedig képviselőként töltött le. A 60 éves férfi emellett személyi edző, a karateszövetség alelnöke, és ötezer euró értékű bélyeggyűjteménye van. A pitești-i mérnöki egyetemen is tanít, jelentős összegeket szerzett különböző tudományos tevékenységekért.
Az újonc miniszter
A 38 éves Toma Florin Petcu az LDSZ jelöltje az energetikai minisztérium élére. Újoncnak számít a román parlamentben, képviselői mandátuma megszerzése előtt főleg a helyi közigazgatásban tevékenykedett. 2015 decembere és 2016 májusa között a Giurgiu megyei környezetvédelmi ügynökség igazgatója, 2013 októbere és 2014 júliusa között a megye alprefektusa. Végzettségét tekintve építőmérnök. A képviselőház honlapján eredetileg közzétett önéletrajza szerint a helyesírása nem éppen tökéletes, ezt gyorsan lecserélték egy uniós szabványűrlapon kitöltött CV-re.
Szállítási bizniszekben érdekelt pénzügyminiszter
A 62 éves Viorel Ştefan a képviselőház pénzügyi bizottságának elnöke, aki 1993 óta tagja az SZDP-nek. Korábban egyszer már felmerült a neve pénzügyminiszterként, amikor Darius Vâlcovot lecsukták, de végül Eugen Teodorovici-ot nevezték ki. Három mandátumot szenátorként, kettőt képviselőként tevékenykedett. Az 1989-es rendszerváltás előtt az állami vízi szállításban, a Navromnál dolgozott, amelynek 1991 után az igazgatója lett. Az állami vállalat privatizációja során részvényeket vásárolt nemcsak a Navromnál, hanem több szállítással foglalkozó cégnél legalább 3 millió lej értékben.
Kirúgták, most tárcavezető lett
A 33 éves Răzvan Alexandru Cucot 2015 októberében Victor Ponta volt kormányfő nevezte ki a közlekedésügyi tárca államtitkárává, de 2016 májusában Dacian Cioloș kirúgta, miután részt vett az SZDP egyik Giurgiu megyei kampányrendezvényén. Cuc egy pékség részvényese, egy ipari park igazgatója, korábban pedig szakértőként működött közre a gazdasági minisztériumban. Fiatal kora ellenére meglehetősen vagyonos.
Ifjak a pályán
A Grindeanu-kormány egyik legfiatalabb tagja a 32 éves Gabriel Petrea, akit a társadalmi párbeszéd tárca élére szánt Liviu Dragnea. Az SZDP ifjúsági szervezetének és a bukaresti Műszaki Egyetem hallgatói szövetségének elnöke Victor Ponta és Nicolae Bănicioiu pártfogoltja. 2008-ben Ecaterina Andronescu csapatának tagjaként tűnt fel, aki akkoriban az egyetem rektora volt. Kampánytevékenységét később egy jól fizető állással hálálta meg Andronescu, majd amikor oktatási miniszter lett, tanácsadóként alkalmazta. 
Kis- és középvállalkozások: Florin Jianu
A 40 éves Florin Jianu a harmadik Ponta-kormányban a kis- és középvállalkozásokért felelős delegált miniszter volt. Jelenleg a romániai kis- és középvállalkozásokat tömörítő országos tanács elnöke. Bukarestben matematikai egyetemet végzett, majd az elnöki hivatalban dolgozott, vállalkozói és pályázati tanácsadással is foglalkozott.
Luxusórákat gyűjtő idegenforgalmi miniszter
Az idegenforgalmi tárca élére javasolt Mircea Titus Dobre közgazdász második mandátumát szerezte meg a parlamentben. Egyetemi tanulmányait Bukarestben és Strasbourgban végezte. Az előző mandátuma idején 87 törvényjavaslatot dolgozott ki, ebből 24 törvényerőre emelkedett. Vagyonbevallása szerint 18 ezer euró értékű órával rendelkezik, és három különböző cégnél részvényes. 325 ezer eurót kölcsönzött egy személynek.
Héberül a határon túli románokért
Andreea Păstîrnac filológiai egyetemet végzett, mesteri fokozatot Jeruzsálemben szerzett. Tanulmányai a héber nyelv, a Közel-Kelet, a diplomácia, illetve anemzetközi közkapcsolatok területén összpontosultak. A bukaresti egyetemen és Tel-Avivban is tanított. Az évek során különböző diplomáciai szerepeket töltött be: volt attasé, kulturális attasé, III., II., I. osztályú titkár a világ számos pontján. 2006 és 2011 között Románia ciprusi nagykövete, 2013 szeptembere óta Románia izraeli nagykövete. A Grindeanu-kormányban a határon túli románokért felelős tárca nélküli miniszter lesz.
(Forrás: Főtér.ro, HotNews, News.ro és Adevărul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szappanopera kolozsvári módra: magánterületből közvilágításos közút
Senki sem hajlandó befektetni olyasmibe, ami nincs a tulajdonában. Attól is mindenki ódzkodik, hogy tisztázatlan tulajdonjogú telkeket vegyen át, netán beruházásokat eszközöljön azokon. A helyzet tovább bonyolódik, amikor a helyi önkormányzat olyan – fondorlatos gondolkozásra valló forgatókönyv alapján összeállított – szappanopera egyik szereplője, amelynek címe akár A magán- és köztulajdon esete egymással lehetne. Ilyen gordiuszi csomót jelent például az, amikor a magánszemélyek lemondanak az általuk vásárolt telkek egy részéről – alkalomadtán jó néhány négyzetméterről –, hogy a beépített telkek között utca létesülhessen. Igen ám, de ez továbbra is magánterület marad, a városháza pedig – a hasonló kérések sokasága ellenére – képtelen lépni, és úgymond befektetni, vagyis aszfaltozni, közvilágítást bevezetni, esetleg a közszállítást megoldani. Eddig az egyetlen sikertörténettel egy monostori utca büszkélkedhet…
A magánterületeknek beruházás (közművesítés, közszállítás, közvilágítás) céljából a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak történő adományozása nem új keletű, a városi tanács legutóbbi ülésein is több erre vonatkozó határozattervezetet fogadott el a döntéshozó testület. Igen ám, de – figyelmeztette a Szabadságot a kolozsvári önkormányzat sajtóosztályának egyik illetékese – ez nem minden esetben jár automatikusan azzal, hogy a városháza azonnal aszfaltozni fog, vagy másnap hozzálát a közvilágítás bevezetéséhez. – Az új városrendezési terv bizonyos szempontból könnyítéseket vezetett be, ez viszont nem azt jelenti, hogy rózsás a helyzet a polgármesteri hivatalnak átadott utcák aszfaltozása szempontjából. A magánutcáknak az önkormányzatnak történő adományozása nem jelenti azt, hogy a városháza rögtön szerződést köt egy vállalattal az aszfaltozás érdekében. Ugyanakkor nyitott kérdés marad a közvilágítás bevezetése, a közszállítás esetleges megoldása pedig talán még több időt vesz igénybe – nyilatkozta lapuknak Iulia Perşa, a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal sajtóosztálynak munkatársa.
Az évek során kialakult helyzettel kapcsolatban Oláh Emese RMDSZ-es városi tanácsos elmondta: úgy tudja, közpénzekből megvalósított befektetés esetén a Számvevőszék miden esetben feltételként szabta a városházának, hogy az utca vagy a telek a tulajdonát képezze. – Ugyanakkor az önkormányzat semmilyen formában nem rendelkezhet a tisztázatlan tulajdonú telkekről. Ahhoz, hogy a magánutcákat az önkormányzat leaszfaltozhassa, a föld a városháza tulajdonába kell, hogy kerüljön. Eddig ez úgy működött, hogy a tulajdonosok az utcát a városházának adományozták annak érdekében, hogy az önkormányzat beruházhasson, azaz aszfaltozhasson vagy járdát hozzon létre. De nem túl gyakori, hogy a tulajdonosok megteszik ezt a lépést. Amennyiben pedig nem jön létre az adománylevél, a környék lakóinak a jelenlegi állapotban kell használniuk az utat. Sok esetben a helyzetet megnehezíti, hogy az ingatlanfejlesztővel nem lehet felvenni a kapcsolatot, így minden függőben marad – jegyezte meg az önkormányzati képviselő.
Jelentős befektetés a városháza részéről
Oláh Emesétől megtudtuk azt is, hogy tapasztalata és adatai szerint ilyen vonatkozásban a legnagyobb gondot a Mező/Câmpului utca térsége jelenti: innen érkezett a legtöbb adományozási és aszfaltozási igény a városházára. A következő „gócpont” a Bună Ziua lakónegyed. – A legtisztább az, amikor az út területe az ingatlanfejlesztő tulajdonát képezi, s az teljes egészében átadja azt a városházának. Az „átvevési” gyakorlat csak két-három éve működik, a telek átvételét követően a városházától elvárják, hogy mihamarabb aszfaltozza le a közutat, bevezesse a közvilágítást, s jöjjön a busz is. Ez nagy költségvetési erőfeszítést igényel – fogalmazott a városi tanácsos.
A polgármesteri hivatal sajtóirodájától származó információk szerint az elmúlt évek egyetlen sikertörténete a Monostor lakónegyedben levő Edgar Quinet utca: valamennyi tulajdonos lemondott jogairól, átadta a telket, így a városháza aszfaltozhatott, bevezethette a közvilágítást, mi több, módosították a 19-es számú autóbuszjárat útvonalát is, így most már az erdő alatt lakók is – a Kolozsvári Közszállítási Vállalatnak (CTP, volt RATUC) köszönhetően – kényelmesen és civilizált körülmények között utazhatnak a belvárosba.
A városháza figyelmeztet: nem minden esetben tudja átvenni és leaszfaltozni a korábbi magánutakat, -utcákat, ezeknek ugyanis meg kell felelniük az érvényben levő jogszabályokban rögzített bizonyos előírásoknak, paramétereknek (például az út szélességére vonatkozóan). „A kezdeményezésnek a környék lakói részéről kell érkeznie. Nekik kell összeállítaniuk és benyújtaniuk a szükséges dokumentációt” – olvasható a városháza egyik iratában.
Az Európa negyed egyik lakója a Szabadságnak azt mondta: évekkel ezelőtt az utca egy részét a városházának adományozták. – Ennek alapján a Villamosművek bevezette a közvilágítást, de az aszfaltozás elmaradt. Egy olyan néni intézi az ügyet a polgármesteri hivatallal, akit sem az utcában, sem a városházán nemigen kedvelnek, s emiatt az ügy akadozik – közölte lapunkkal a lakó. Tudatta: az utca végén levő, zsákutcába torkolló részt nem adták át a városházának, ott nincs is közvilágítás.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

Élettel teli gyűjtemények (Csernátoni Haszmann Pál Múzeum)
Tartalmas éve volt a csernátoni Haszmann Pál Múzeumnak tavaly is: kiállítások, múzeumpedagógiai foglalkozások, olvasó- és kézművestábor, alkotótáborok, könyvbemutatók és koncertek, illetve a legvisszhangosabb rendezvény, a Csernátoni Burrogtató újabb kiadása színesítette a nagyszámú érdeklődőt vonzó kulturális kínálatot. A tavalyi programokról és az idei tervekről kérdeztük D. Haszmann Orsolya muzeológust.
A tervek szerint pályázatok révén folyamatosan korszerűsítik az állandó kiállításokat, a többnyelvű eligazító pannókkal is. Nyár elejére a technikatörténeti kiállítás értékes gyűjteménye kerül új polcokra, anyagi hátterét az anyaintézmény, a sepsiszentgyörgyiSzékely Nemzeti Múzeum biztosítja, szakmai kivitelezése a munkatársakkal történik. Szintén az anyaintézmény és a fenntartó, Kovászna Megye Tanácsának támogatásával készül el a gépszín újracserepezése, padlásterének lepadolása, így a raktározott múzeumi anyag egy részét szakszerűen el lehet helyezni. Az állagmegőrzés idén a bélafalvi székely ház újrazsindelyezésével folytatódik – világított rá D. Haszmann Orsolya az átfogóbb munkálatokra, majd az intézmény tárlatairól szólt.– Tavaly hat időszakos kiállításunk volt, köztük a 147. Erdészeti Vándorgyűlés tiszteletére Haszmann Pál és Haszmann József irányításával összeállított, az erdőgazdálkodással és erdőkiéléssel kapcsolatos vagy a 25. alkalommal megszervezett Fábián Zoltán Olvasótáborhoz kapcsolódó, Petres László lujzikalagori magyartanár csángóviselet-gyűjteményéből nyílt kiállítás. A pécsi Határokon Túli Magyarságért Alapítvánnyal közös KaPoCs, amely összeköt – Élő népművészet a Kárpát-medencében program keretében nyílt meg az Isten veletek és velem című időszakos kiállítás, amely a múzeum első világháborús tárlatához „épült hozzá”, hétköznapi hősök és sorsok kiemelésével jelezve, hogyan élték meg katonák és szeretteik a hosszú háborús éveket. Ugyancsak a pécsi alapítvány hozta el a Szakrális értékeink a Kárpát-medencében című fotókiállítását. A Csernátoni Burrogtató idején a Kovászna Megyei Művelődési Központ népi mesterségeket bemutató pannói voltak megtekinthetők. Idén a múzeum gyűjteményéből rendezett négy időszakos kiállítással készülünk.2016-ban hat koncertet, tíz könyvbemutatót tartottak a múzeumban, ezek sorát folytatják már januárban. A Bod Péter Megyei Könyvtárral partnerségben ötödik éve szerveznek olvasó- és kézművestábort, amelyet háromszéki V–VIII. osztályos diákoknak szánt vetélkedő előz meg. Ugyancsak a könyvtár és az egyesület közös programja a Sebő Együttes, Jordán Tamás és Fűzfa Balázs Erdély-körútja. Tavaly hagyományteremtő szándékkal dizájntábornak is otthont adott a múzeum, amelynek házigazdája, társszervezője Damokos Csaba dizájner. Emellett tavasztól késő őszig fafaragó, bútorfestő táborokat tartanak.Az intézmény múzeumpedagógiai tevékenysége a naptári év egészét átfogja, nagyszámú érdeklődő vesz részt a foglalkozásokon, amelyeket előzetes bejelentkezéssel igényelni is lehet a múzeumlátogatás mellé.
A fiatalokhoz úgy tud közel kerülni egy gyűjtemény, ha az a gyors végigtekintésen túl elidőzésre, odafigyelésre és – reméljük – gondolkodásra is készteti őket – mondta el a muzeológus. – Idén a Maszkások farsangi foglalkozással kezdenek (február 20–28. között), március 11-én nemzeti ünnepünkre hangoló családos tevékenységgel, április 8–14. között pedig a több évtizedes hagyományra visszatekintő húsvéti tojásírással várják az érdeklődőket. Május 15. és június 19. között a múzeum is kapcsolódik a rendhagyó tanítási programhoz iskolásoknak szánt múzeumpedagógiai tevékenységekkel. Június elsején idén is múzeumkerti gyermeknap, helyi iskolák, óvodák, a Pántlika néptánccsoport közreműködésével.A Csernátoni Burrogtató is ötödik kiadásához érkezik, erre szeptember harmadik hétvégéjén kerül sor, magyarországi és itthoni partnerekkel. Évről évre örvendetesen egyre több helybeli és környékbeli gépészember kapcsolódik be, hozza el traktorját, motorját. Tavaly a Petrovits-műhelyből származó Langen & Wolf Otto-motor restaurálása valósult meg, idén egy másik értékes darab, a brassói Brüder Schiel Gépgyárban készült Corona-motor felújítása zajlik a többi munkálat mellett.
A múzeum időszakos kiadványát, a Csernátoni Füzeteket a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület adja ki, 2013 óta az anyaintézmény támogatásával. Tavaly a 67. lapszáma jelent meg. Jelentős fórum, általa a látogatók megismerhetik többek között a múzeum tevékenységeit, programjait, a gyűjtemény érdekes darabjait. Az intézmény munkatársai bekapcsolódnak a községben vagy a környéken szervezett programokba is, mint például az Ika-vári néptánctalálkozó, előadásokkal vagy kézműves műhelyekkel a Székelyföld Napok rendezvénysorozatába, vagy éppen a háromszéki turisztikai napok rendezvényeibe, de szakmai fórumokon is részt vesznek, ilyen volt tavaly többek közt a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi fiókintézményében lezajlott, Az erdélyi agrárium – kihívások és lehetőségek a harmadik évezred küszöbén című konferencia, ahol szakmai körben mutatták be a múzeum mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményét.
A Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület kezdeményezésére tavaly lezajlott szakmai zsűrizés és közönségszavazás nyomán a Damokos-kúria, valamint a múzeum és gyűjteménye is bekerült Háromszék hét csodája közé.
Kis túlzással elmondható: a múzeum sokrétű gyűjteménye szinte naponta gyarapodik egy-egy tárggyal, írott dokumentummal.
– A teljesség igénye nélkül jelzek néhány, a Székely Nemzeti Múzeum által megvásárolt tárgyat vagy gyűjteményt, mint a kézdivásárhelyi néhai Papp Ernő gyűjteménye, amely vetítőgépeket, korabeli filmplakátokat tartalmaz, és szépen dokumentálja a vidéki filmvetítés 1950 és 1989 közötti időszakát. De említhetek egy Perl és Társa által a felvidéki Vágszereden gyártott vetőgépet vagy az Esztelnekről megvásárolt Nicholson gőzkazánt, mely minden bizonnyal az utolsó gőzgép, amelyet vidékünkön begyűjthettünk. Adományokkal vagy egyesületünk által megvásárolt tárgyakkal, dokumentumokkal is gyarapodott a múzeum fotótára, szőttesanyaga, néprajzi eszköz-, tárgykészlete, a tűzoltófecskendők sora, illetve a mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény is – összegzett D. Haszmann Orsolya.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tárgyi örökségünk és a fekete piac
Köleséri Sámuel, az erdélyi aranybányászatról irt munkájában pontosan 300 évvel ezelőtt arról számolt be, hogy egy kolozsvári állampolgár egy óriási kincsleletet talált. A kolozsváriak körében futótűzként terjedt a hír, hogy rátaláltak Darius kincsére, Decebal legendás aranyára. A városi legendának a valós alapját aligha tudjuk feltárni már, de ez a több száz éves történet is jól jelzi, hogy Erdély lakossága mindig is tudatában volt annak, milyen felbecsülhetetlen tárgyi örökséget rejt a föld. Ez az alapja azóta is annak, hogy Románia egyike Európa vezető exportőreinek a nemzetközi műemléki-fekete piacon, ötödik helyet foglalva el ezen szégyenletes listán az Interpol legutóbbi 2016-os jelentése szerint.
Az illegális műemlék-kereskedelem az ókor óta létező és óriási összegeket vonzó tevékenység. A legjelentősebb királyi sírok – legyen szó az egyiptomi fáraók sírjáról a Királyok Völgyében vagy a szkíta és trák uralkodók mesés gazdagságú mauzóleumairól – már az ókorban ki voltak fosztva. A Római Birodalom idején óriási összegeket fizettek a neves görög szobrászok és vázafestők kivételes alkotásaiért vagy akár azok másolataiért is, míg a középkorban a relikvia-kereskedelemnek lett hatalmas felvevőpiaca Európában. A kivételes esztétikai és minőségi kidolgozású tárgyak értékét növelte a művész vagy egykori tulajdonos hírneve, de nemegyszer a tárgy kalandos élete és utóélete is hozzájárult műemléki értékének felértékeléséhez is. A reneszánsz és a klasszicizmus kora új hullámot indított a föld alól előkerült régészeti tárgyak kereskedelmének Európában és azon túl is, majd a XIX. századi egyiptománia és a rohamosan megszaporodó ásatások a Közel-Keleten, Itáliában és Görögországban megalapozták a mai illegális műemlék-kereskedelmet, amely azóta virágzó iparággá vált. A régészeti tárgyak kereskedelme csak egy apró szegmensét képezi az illegális műemlék-kereskedelemnek, a legnagyobb felvevőpiaca továbbra is a festményeknek van. Ezzel magyarázható az is, hogy a világ leghíresebb múzeumi lopásai és betörései – így az 1968. május 27-ére virradó éjjelen a szebeniBrukenthal Múzeumban történt legendás incidens is – elsősorban a festményekre irányul. Ennek ellenére, a régészeti tárgyak, antikvitások illegális piaca is igen jelentős és sajnálatos módon, világszinten is egyre növekedik.
A nemzetközi helyzet
Az UNESCO 2016 márciusi jelentése szerint, az illegális műemlék-kereskedelem felvevőpiacának 74%-át Európa adja. Ebben Bulgária az egyik vezető állam, ahol a régészeti lelőhelyek 80%-át rabolták már ki, nemegyszer neves muzeológusok és régészek közreműködésével az 1990-es években. A SAFE (Saving Antiquities for Everyone – Mentsük meg a Régészeti Örökséget Mindenki Számára) felmérése szerint, csak Bulgáriában naponta 50.000 ember vesz részt és dolgozik az illegális műemlék-kereskedelemben. Törökország sem áll jobban, ott a régészeti helyszínek 90%-a szenvedett már a kincsvadászok kutakodásától. Délkeleti szomszédunk, Szerbia sem áll jobban: egy fémdetektorosok által működtetett titkos Facebook csoport – ahol néhány román kollégának sikerült beférkőznie – naponta több száz római, bizánci és középkori érmét árul, de akad a honlapon aranyékszer és számos votiv ólomtábla is a római korból. Az illegális műemlék-kereskedelem mértékét jelzi, hogy csak Olaszországban 1970 és 2014 között 1,8 millió elrabolt értéktárgyat sikerült visszafoglalni, amiből több mint egymillió volt régészeti tárgy. Az egyik legutóbbi ilyen visszafoglalt lelet például egy nagyméretű Bikaölő Mithras márványszobor volt, amelynek értékét 1,5 millió euróra becsültek. Az ún. Iszlám Állam terrorszervezet szíriai pusztításai révén a régészeti tárgyak illegális kereskedelme ismét megnőtt. Csak Apamea ókori városában 4000 olyan földtúrást észleltek a műholdas felvételek, amelyek illegális kincskeresők tevékenységére utalnak. Hasonlóan siralmas helyzetet mutatnak a felvételek Palmyra és Dura Europos környékén is. A legóvatosabb becslések szerint is, legalább 2 milliárd dollár értékű tárgy kering jelenleg a fekete piacon, amely előbb, utóbb hamis papírokkal felbukkan majd a világ nagy aukciós házainak árverésén. Bár ezek egy része eladhatatlan és szerepel az Interpol listáján, sajnos a tárgyak döntő többségét soha nem látjuk újra, azok ugyanis titkos megállapodások útján talál gazdára. Az ellopott régészeti tárgyak nemegyszer „nemzeti kincsekké” válnak, pontosan ritkaságuk és kalandos, nemegyszer kriminális hátterű utóéletük miatt. Ilyen történettel rendelkezik a nemrég Magyarország által félig felvásárolt Seuso-kincs is. Ez utóbbinak a kalandos, harminc éven át tartó története jól jelzi, hogy megfelelő társadalmi összefogás és alapos kutatás és tájékoztatás révén lehetőség van még az ilyen, több millió euró értékű kincsek visszaszerzésére is.
A romániai helyzet
Románia földje alatt óriási kincsek rejtőznek. Ezt tudták a rómaiak is, akik pontosan Decebal dák király aranya és az aranybányákból származó óriási kincsek miatt jöttek ide. De tudták ezt már a középkorban is. Jól ismert történet, hogy Hunyadi János római szobrokkal és márvánnyal díszítette Vajdahunyad várát, míg Martinuzzi (Fráter) György kétezer Lysimachos érmét küldött a bécsi császárnak. Ezek a korai történetek jól jelzik, hogy az illegális régészeti ásatások és kutakodások Erdélyben és a mai Románia területén mindig is jelen voltak és óriási szerepet játszottak a politikában is.
Az Interpol és a Román Rendőrség tavalyi jelentése szerint 2015-ben közel 13.000 értéktárgyat sikerült a fekete piacról visszaszerezni 273.000 euró értékben. Ezeknek ugyan csak egy része volt régészeti tárgy, mégis – ahogy az itáliai példa is mutatja – a legértékesebb tárgyak általában régészeti lelőhelyekről származnak. Összehasonlításképp kiemelendő, hogy a 2015-ben visszaszerzett óriási mennyiséghez képest, 2012-ben még csak 973 tárgyat sikerült a rendőrségnek visszaszolgáltatni. Az óriási mennyiségben elrabolt és külföldre került román értéktárgyak elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy 1990 márciusában az új kormány máig érthetetlen, de sejthető okok miatt, eltörölte a 63/1974-es törvényt, amely a romániai műemlékeknek szigorú jogi hátteret és védelmet biztosított a Ceaușescu rezsim alatt. Természetesen, a kommunista időszakban is jelen volt a műemlék-kereskedelem, ezt bizonyítja a híres szebeni festmény-lopás vagy a múzeumokból eltűnt számos régészeti emlék. Ekkor találja Darius Baci és Mircea Mihăilă azt a 3600 aranyérmét (30 kg arany) a dák fővárosban, Gredistyén (Sarmizegetusa Regia), amelyért nemrég ítélték el őket. A 34 főből álló bűnbanda 1998 és 2014 között  2,5 millió értékben vitt ki ókori érméket az országból, amelyeknek csak töredékét sikerült azóta a rendőrségnek visszaszerezni. Ugyancsak most mondta ki a Fehér Megyei Táblabíróság az ítéletet Florin Delinescu és társai esetében, akik – a várhelyi múzeum munkatársaiként – pénzmosásban vettek részt és 22 darab, rendkívül ritka görög és római érmét vittek fekete piacra 4.500 euró értékben.  1990 tavaszán jelezték a Temesvári Történelmi Múzeum szakértői a rendőrségnek, hogy az egykor a múzeum birtokában lévő számos római bronzszobrocska – így egy igen ritka Dionysos istent ábrázoló alkotás is – rejtélyes módon eltűnt a múzeumból. A tárgyak egyenként is ma több ezer eurót érnek, a nagyobbak értéke a Christie’s hasonló árverései alapján akár 30.000 euróért is elkelhettek. A szobrokat azóta sem sikerült megtalálni. Ugyancsak nyoma veszett Erdély egyetlen római ezüst-kincs leletének is. Az ókori Apulum (ma Gyulafehérvár) területén 1867-ben a vasútépítés során talált ezüsttálat a kolozsvári múzeumba vitték. Ott még látható volt az 1930-as években, sajnos azt követően – valószínűleg már a Második Világháború idején – a tárgynak nyoma veszett.
Ennél azonban jóval nagyobb kincsek is kikerültek az országból. Jól ismert a dák aranyperecek története, amely mögött egy rendkívül jól szerevezett és a régészeti szakirodalommal teljes mértékben tisztában lévő, nemegyszer régészekkel együtt dolgozó csapat állt. A mintegy kétmillió euró értékű, felbecsülhetetlen kincslelet története csak egy a sok közül. Hasonlóan jól szervezett bűnbanda vitte ki az országból a Tulcea megyei római Troesmis város bronztáblás törvényeit, Ez az egész világon csak néhány spanyolországi analógia révén ismert forrás egyedülálló Romániában. A 2002-ben felfedezett és külföldre vitt két bronztáblát 80.000 fontért akarták eladni, ám német titkosszolgálati forrásokból ismert unikális tárgyakat végül 2015 májusában sikerült visszaszerezni.
Ez a néhány eset jól tükrözi azt, milyen méretűvé vált a műemlék-kereskedelem fekete piaca Európában és Romániában. Ugyan ma új  törvény van életben hazánkban, a fekete piaci csoportok, az egyre terjedő fémdetektoros kutakodások és illegális ásatások óriási veszélyt jelentenek régészeti és műemléki örökségünk számára. Ezt elsősorban úgy lehetne megváltoztatni, ha egy olyan társadalmat tudnánk nevelni, amely tudatában van a tárgyi kultúra értékével, megőrzésének fontosságával és társadalmi hasznosságával.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Egy év az Aranykapuval
Az Aranykapu Kulturális Egyesület immár 12. éve aktív szereplője a szatmárnémeti, észak-erdélyi kulturális életnek. Nezezon Enikő foglalta össze a szervezet 2016-os évének fontosabb mozzanatait.
2006 szeptemberében váltunk jogi státussal rendelkező civil szervezetté, tehát hivatalos bejegyzésünket véve alapul 2016-ban 10 évesek lettünk, szervezett aktivitásunk azonban ennél sokkal korábbi időkre nyúlik vissza: a Szivárvány utcai játszóházi kísérletünk 2004-ben, majd 2005-ben, a IV. Partiumi Magyar Napok rendezvénysorozatába történő bekapcsolódásunk a Partiumi Mesterségek Utcája elnevezésű programunkkal, valamint számos kiállítás és gyerekeknek szóló hagyományőrző foglalkozás tarkítja már ezt a kezdeti időszakot is.
Legtöbben az azóta is évi rendszerességgel megszervezett kézműves vásárainkkal (Karácsonyi Kézműves Vásár és Kiállítás, Tavaszi Kézműves Vásár és Kiállítás, Partiumi Mesterségek Utcája, stb.), illetve a hagyományos kézműves mesterségek oktatásával azonosítják egyesületünket, valójában tevékenységünk ennél sokkal sokrétűbb és mélyrehatóbb. Megalakulásunk óta egyik fő célunk a helyi hagyományos népi kultúra kutatása, ápolása, megőrzése, és továbbéltetése, átadása a jövő generáció számára, és ez napjainkban is az egyik fő irányelvünk, melyen működésünk alapszik. A népi kultúra alatt pedig nemcsak a - köztudatban talán jobban fennmaradt - folklórkincset értjük, hanem mindazon tevékenységeket, szokásokat, mindazt a tudást, melyek az egykori ember mindennapjait jellemezték, s amelyek még nem is olyan régen természetes módon öröklődtek apáról fiúra, elősegítve a mindennapi életben való boldogulást.
Megalakulásunk óta rendszeresen veszünk részt különböző hagyományőrző rendezvényeken, kiállításokon, céges találkozókon, szakmai összejöveteleken határon innen és túl, ahol kézműves foglalkozásokkal, mesterség-bemutatókkal, kézműves vásárral és kiállítással, népi játszóházzal és népi játszókertünkkel teszünk eleget a felkéréseknek.
2016-ban is több meghívásnak tudtunk eleget tenni: Kelet-Magyarország számos településének hagyományőrző fesztiváljára voltunk hivatalosak (Nyírbátorban, Panyolán, Cégénydányádon, stb), első ízben vettünk részt Székelyudvarhelyen, a "Míves Emberek Sokadalmán", illetve számos más szakmai kiállításon és vásáron Erdély-szerte (Nagyvárad, Kolozsvár).
A tavalyi évben hozzánk képest legtávolabb Bukarestig jutottunk el, ahol megmutathattuk, mit jelent számunkra a hagyományőrzés: nemezelni, csuhézni, agyagozni tanítottuk az ottani fiatalságot és nem csak.
2010 decemberében jött létre, immár hatodik éve, és azóta is napi rendszerességgel működik az Aranykapu Fonó-Ház, amely a hagyományok iránt aktívan érdeklődő, azokat megismerni és mindennapi életükbe beépíteni kívánó, természetközeli, környezettudatos, hagyományőrző életmódra törekvő családok és fiatalok közösségformáló tere. A Fonó-Házban hetente átlagosan 40-50 gyermek vesz részt oktatási tevékenységünkben, hagyományos népi kismesterségeket, egykori kézműves mesterségeket sajátítva el. Egy-egy alkotó hét, tábor, jeles naphoz kapcsolódó hétvége, illetve nyílt nap folyamán 40-50 család kapcsolódik be tevékenységeinkbe.
Számos önkormányzattal, oktatási, szociális civil szervezettel, állami intézménnyel állunk folyamatos kapcsolatban, akik különböző egészségügyi szempontból vagy szociálisan hátrányos helyzetű gyermeket, fiatalt foglalkoztatnak nálunk heti rendszerességgel.
Fonó-Házunk 2016-ban megszépült, új formájában, s az általunk a Magyar Népmese Évének szentelt időszakban a következő tevékenységeinknek volt állandó helyszíne:
Kézműves Műhelyünkben heti rendszerességgel több mint 12 népi kismesterség oktatása zajlik (pl. fazekasság, csuhéfonás, gyékényfonás, kosárfonás, gyöngyfűzés, szövés, fonás, nemezelés, bőrművesség, fafaragás, mézeskalácsosság, stb.), 10-15 fős csoportokban, korosztályokra bontva. Jelenleg 5 ilyen állandó kézműves csoportunk van. Számos szervezett iskolai, óvodai csoport és más szakmai csoportok fogadását is megvalósítottuk a tavalyi év folyamán is az Iskola Másként hete keretén belül illetve folyamatosan, egész évben.
Fontos számunkra, hogy a foglalkozásainkon résztvevők rendelkezésére szakszerű, jó minőségű kézműves eszközöket és alapanyagokat biztosíthassunk, mely a minőségi kézműves oktatás alapfeltétele, ezért az Aranykapu Fonó-Ház Kézműves Műhelyének fejlesztését és bővítését 2016-ban is folytattuk: alapítványi támogatásból fazekaskorongot és számos nemezes és szövőeszközt vásároltunk, illetve egy több száz éves hagyományos szövőszéket újítottunk fel és varázsoltunk használhatóvá.
Újabb minőségi oktatási segédanyagokkal és szakkönyvekkel bővültünk, illetve könyvtárunkat magángyűjteményekből érkező felajánlások tették gazdagabbá.
Az egykori hagyományos népi kismesterségek (pl. fazekasság, kötélverés, bőrművesség, fafaragás, nemezművészet, szövés) néprajzilag és technikailag is hiteles eszközeinek beszerzésével célunk ezeket a mesterségeket szakszerűen bemutatni, eszközeiket újra használatba venni, életre keltve elődeink kézműves tudását, hagyományát.
Az Aranykapu Fonó-Házban szakképzett kézműves oktatók, népi játszóházvezetők, népi iparművészek végzik heti rendszerességgel munkájukat (10-15 fő), nagyobb rendezvények során azonban több külsős szakember segítségével, bevonásával dolgozunk.
2016 őszétől több mint 10 munkatársunk vesz részt szakmai továbbképzésen, hogy hagyományőrző tevékenységünket még szakszerűbben, hitelesen végezhessük.
A Fonó-Ház további tevékenységei a 2016-os évben:
Festészet- és Rajz-szakkörünk Kovács Emil Lajos festőművész vezetésével 2016 márciusától hetente biztosít szakmailag egyéni foglalkoztatást tehetséges gyerekek és fiatalok számára.
2016-ban folytatatódott és bővült az immár harmadik éve működő citera-szakkörünk munkája: jelenleg több mint 20 felnőtt és diák vesz részt heti, kétheti rendszerességgel szakszerű citeraoktatásban a Fonó-Házban, Nauner-Agárdi Éva citera-szakoktató vezetésével és Mátyás Erika ének- és zenetanár közreműködésével. A tavalyi év során többek között a szatmári térségből a szamosdarai népdalgyűjtésekkel foglalkoztunk. Gyermek- és felnőtt citerazenekarunk több alkalommal lépett fel az év folyamán számos hazai és magyarországi hagyományőrző rendezvényen, kiállításon, előadáson: Rákóczi-ünnepség, Nyíregyházi Városnapok, Páskándi Géza emlékünnepség Szatmárhegyen, a Máltai Szeretetszolgálat Jótékonysági-Estje, a Hit és Gyógyítás című előadássorozat keretén belül, stb..
2016-ban kísérletet tettünk egy másik hagyományos magyar népi hangszer, a népi hegedű oktatására is, hiánypótló jelleggel, Szabó Adrienn népihegedű-oktató irányításával, akinek szakmai vezetésével heti rendszerességgel egy, több mint 7 felnőttből és gyermekből álló népzenei csoportban ismerkedhettek meg a népi hegedűn való játék alapjaival a résztvevők.
A Playground-Játsszunk angolt! elnevezésű nyelvműhelyünkben, Kocsis Éva nyelvtanárunk segítségével a gyerekek játszva sajátíthatják el az angol nyelvet kezdő- és haladó szinten, angol népmesék, népi játékok és népi ételek elkészítése által.
Fonó-Házunk adott otthont ugyanakkor a tavalyi év folyamán is hazai nyári kézműves táborainknak: 2016. június 20-ától kezdve augusztus közepéig számos kézműves tábor, illetve kézműves alkotó hét várta azt a több mint 100-120 alkotó kedvű gyermeket, akik ellátogattak hozzánk, hogy hagyományos népi kismesterségekkel, elfeledett kézműves technikákkal ismerkedjenek, illetve részt vehessenek a citera -és népzeneoktatásban, s mindezek mellett természetesen sok-sok más, hagyományőrző és személyiségfejlesztő foglalkozásban is kipróbálják ügyességüket, mint például kenyér- és lepénysütés, hangszerkészítés, népmese-drámajátékok, mozgásos népi gyermekjátékok, mesemondás, stb.
Kézműves táboraink és alkotóheteink voltak: az Aranytulipán alkotóhét (június 27. - július 1.), a Hetedhét mesehét - V. Kézműves népmesetábor (július 11-16.) illetve a II. Panyolai kézműves tábor (augusztus 7-13.), melyet másodjára szerveztünk meg Kelet-Magyarország egyik legizgalmasabb településén, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiPanyolán, ahol szatmári és panyolai gyerekek és fiatalok közösen tevékenykedve-alkotva ismerték meg 4 régi magyar mesterség: a nemezelés, a kosárfonás, az agyagmívesség és a fafaragás csínját-bínját.
Az elmúlt év folyamán megszervezett hazai és nemzetközi kézműves táboraink és alkotó heteink kézműves- és népzeneszakoktatói voltak: Lugosi András (Csenger, fafaragó), Mátyás Erika (Szatmárnémeti, ének- és zenetanár), Nezezon Enikő (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató), Pándi Zsolt (Szatmárnémeti, népi gyermekjátékok, népmesék), Sályi Panna és Sályi Erik Róbert (Szatmárnémeti, keramikusok), Takács Andrea (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató).
szatmar.ro

„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál.  A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik,  Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire  látszik, kései   nemzedékek   távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe,  ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső  Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti  életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával  akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan.  Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt.   Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”  
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának.  Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét.  Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el   még tíz év  Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a  bécsi döntés nyomán – átírja  a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
 „Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…"  Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a  Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
 „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. 
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth  István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a  házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a  nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa

Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával 
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében. 
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében. 
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.  
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A név maradt a kisemmizett Bánffyaknak
Látványos talpra állás után visszaszerezte a helyi érdekeltségű üdülőtelep-státust Maroshévíz. A Hargita megyei város turisztikai húzóerejét a Bánffy-fürdőtelep jelenti, amely ismét az alapító magyar nemes család nevét viselheti. A Bánffy Dezső által kiépített fürdő leszármazottai méltányolják az önkormányzat hozzáállását, viszont nem tudják elfogadni, hogy a román hatóságok továbbra is elutasítják ingatlan-visszaigénylési kérelmeiket.
Öröm és remény tölti el a maroshévízieket, miután megtudták, hogy az Országos Turisztikai Hatóság – tizenegy további romániai településsel együtt – megadta városuknak a turisztikai település minősítést. A helybéliek az idegenforgalom fellendülésében bíznak, a városvezetők pedig a pályázási lehetőségekben. Egy városnak vagy községnek elsősorban azért jó a helyi érdekeltségű turisztikai településminősítés elnyerése, mert az jelentősen növeli a pénzforrásokat. Az üdülőtelepeknek rendelkezésükre áll a 2020-ig érvényes 7.1-es pályázási tengely, amelyen keresztül a turisztikai és a kulturális infrastruktúra bővítésére, illetve a természeti adottságok kiaknázására, bemutatására, népszerűsítésére igényelhetnek vissza nem térítendő uniós támogatást. A magyarság számára külön örömet jelent, hogy immár a hivatalos okiratokban is visszatér a nemzeti-kommunizmus által kiűzött Bánffy név, ez lett ugyanis a fürdőtelep hivatalos megnevezése.
A gyökértelen Fenyő
Czirják Károly – aki a hévízi magyarság kulturális életét mozgató Urmánczy Nándor Egyesület vezetője és egyben helytörténész – még jól emlékszik arra a 70-es évekbeli időszakra, amikor a hivatalos okiratokban a román pártvezetők nyomására egyre inkább Fenyőként, pontosabban annak a román megfelelőjén, Bradulként kezdték emlegetni a Bánffy-fürdőt. Mint meséli, hiába erőltették a mesterséges megnevezést, a helyiek és az ide látogatók köztudatában a termálvizű strand és környéke azóta is Bánffy-fürdő maradt. Ezt vallja különben Stelu Platon újraválasztott polgármester is, aki szerint a Bradul név a románság körében sem vetett gyökeret. Kettejük állítását mi sem támasztja jobban alá, mint az, hogy manapság olyanok is előszeretettel használják a Bánffy nevet, akiknek aligha van közük hozzá. A régi, Bánffy Dezső által a 19. század vége felé létesített strand mai tulajdonosa, egy marosvásárhelyi román vállalkozó, Bogdan Buda, Bánffyra keresztelte vissza a létesítményét. 2015-ben a strand szomszédságában befejezett wellnessközpontot a helyi önkormányzat szintén a báróról nevezte el. Mi több, a város egyik híres-hírhedt egykori szekustisztje, a ’89-es fordulat után a magánszférába átment Ioan Mureşan is a magyar nemes nevére cserélte át korábban a saját nevén futó panzióját. Ilyen körülmények közt már csak természetesnek tűnik, hogy a város elöljárója is a Bánffy-fürdőt jelöli meg saját, hárommargarétás panziója helyszíneként.
Bánffy Farkas: az erdőket is visszanevezhetnék
A Magyarországon született és a nagy nehézségek árán visszaszerzett ősi fugadi birtokán élő Bánffy Farkas örül, hogy Maroshévízen és környékén még mindig sokaknak és sokat mond családjuk neve. Úgy érzi, ezzel, ha közvetett módon is, de a románság elismeri a Bánffyak országépítő szerepét. „Ezek után az erdőket is visszakeresztelhetnék Bánffy névre, még a birtoklevélben is” – jegyzi meg iróniával. A család valamikor nyolcszáz hektárnyi erdőt birtokolt Maroshévízen, a Dédáig elterülő további harmincötezerről nem is beszélve. A Ratosnya-környéki erdők színe-java akkor került a Bánffyak tulajdonába, amikor az irodalom- és színházpártoló báró Kemény János a múlt század harmincas éveiben nehéz fába vágta a fejszéjét: a helikonista mecénás fejébe vette, hogy megmenti az adósságban fuldokló kolozsvári magyar színházat. Huszonhat esztendővel a demokrácia beköszöntése után a több ezer hektáros egykori jussukból a Bánffyak még egyetlen szál fát sem láttak viszont.
A család másik leszármazottja, a Bánffy Farkashoz hasonlóan szintén Magyarországról Erdélybe telepedett Galánthay Zsombor szerint is lehet örülni a név visszaszerzésének, de nincs ok hurráoptimizmusra, mert ez még távolról sem jár a birtok visszaszerzésével. A jogi diplomával rendelkező férfi tudja: számos, az övékénél jóval rendezettebb erdélyi visszaigénylési dosszié vergődik vagy már el is vérzett a hazai bíróságokon.
Az utcákról hiányzó márkanév
Hogy miért Bánffy és nem Bradul? Erre Stelu Platonnak három érve van. „Egyrészt azért, mert 1884-től a 70-es évekig ez volt a neve. Másrészt azért, mert Bánffy egy komoly védjegynek, ismert márkának számít Erdélyben, amit ki kell használnunk. Harmadrészt, de semmiképp sem utolsó sorban azért, mert minket nem fertőzött meg a nacionalizmus vírusa” – sorolja kapásból a polgármester, hozzátéve, hogy a hévízi románok korrekt viszonyt ápolnak az itteni és környékbeli magyarokkal. Állítását azzal próbálja igazolni, hogy egyetlen román emberről sem tud, aki valamiféle ellenvetést fogalmazott volna meg a fürdő visszakeresztelésével kapcsolatosan. Mindennek némileg csak az a forgalomjelző tábla mondott ellent, amely a főtéri elágazástól az irányt mutatja a két kilométerre lévő fürdő felé. Ezen megállt az idő a ’89 előtti korszakban: a tábla szerint, ha Marosvásárhely felől érkezel, jobbra, ha Borszékről vagy a Gyergyói-medencéből jössz, balra kell térned az úgynevezett Staţiunea Bradul irányába. A múlt év vége felé valaki a naptárra pillanthatott, és leszerelte a Ceauşescu-korszakot idéző táblát. Aki viszont már a belvárosba ér, észrevehette: Maroshévíz nem az a jellegzetes Hargita megyei település, ahol a kétnyelvűségre vonatkozó közigazgatási törvényt és az etnikumok közti kölcsönös tisztelet elvét maradéktalanul betartanák. A település bejáratánál rozsdás tábla hirdeti a Topliţa Română feliratot, mintegy jelezve, hogy ki az úr a városban. Bennebb elvétve még látni pár magyar feliratot, de a közigazgatás kirakattörvényében szereplő kétnyelvűség sem a kultúrotthon homlokzatáról, sem az iskolák külsejéről vagy belsejéről, sem az utcanévtáblákról nem köszön vissza. A strandhoz vezető sétány végében újból visszazökkenünk az időben: megkopott, egynyelvű táblák jelzik, merre van a Bradul Vendéglő és a Bradul Kemping. Pontosabban azt, ami még maradt belőlük.
A villa utolsó Bánffyja, fizetővendégként
Minden jel arra utal, hogy a magyarországi Leányváron élő báró Bánffy Miklós volt az utolsó Bánffy, aki a gyógyfürdő 1884-ben felhúzott főépületében lakott. Ő is csak két napot, és azt is fizetség ellenében. A történetet viszont szépíti a helyzet: a 70-es évek elején az akkor mindössze 25 esztendős fiatalember nászútra érkezett ősei földjére. „Kissé bosszantó volt, hogy mindössze turistaként léphettem át annak a villának a küszöbét, amit felmenőim építettek. De tudomásul vettem, sőt készültem rá. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a recepciós figyelmessége, aki a bejelentkezőlap láttán nagyot nézett, majd kedvesen visszakérte a már átadott szobakulcsot, és egy másikat nyújtott felém. Kiderült, hogy egy szélső, kisebb szobát a központi teraszra nyíló szobára cserélte, mondván: »a Bánffyban a Bánffyaknak a legjobbat kell adni!« Idősebb ember volt, később elmesélte néhány emlékét a háború előtti évekből. Istennek hála, szép idő volt, bár még egy kissé hűvös. Május vége lévén rajtam kívül senki nem vette igénybe a medencét, én is inkább csak »kötelességből«, családom és apám iránti nosztalgiából úszkáltam” – meséli az idősödő báró. Az elődei által épített villa a kommunizmus ideje alatt fejőstehénként működött. Gazdái csak a pénzszerzésre összpontosítottak, miközben hagyták, hogy magától pusztuljon el. Egy szép napon, mintegy tíz évre a ’89-es fordulat után aztán lebontották. Bánffy Miklósnak már csak az emlék, néhány megsárgult fénykép és egy sovány vigasz maradt belőle. „Valószínűleg én voltam az utolsó Bánffy, aki még lakott benne” – mondja szomorú öniróniával a hangjában.
A Magyarországon és Erdélyben is meghurcolt Bánffy Dániel
Bánffy Miklós apját, Bánffy Dánielt a román hatóságok ma is háborús bűnösként emlegetik. A nacionalista sajtó egyre inkább hemzseg a magyar nemeseket megbélyegző cikkektől. Számukra csak az rendes magyar, aki hallgat, bólogat, és nem igényel (vissza) semmit. Most is a fülembe cseng a Maros megyei kormányhivatal egyik jogászának a kijelentése, miszerint „Bánffyt az emberiség ellen elkövetett gyilkosságok miatt a törvényszék elítélte”. „Hát ezért nem kaphatja vissza a javait” – világosított fel évekkel ezelőtt bizonyos Ioana Rus. A Nagyenyeden született földbirtokosnak és politikusnak az volt a „bűne”, hogy 47 évesen 1940 októberében az Erdélyi Párt elnökeként bekerült a magyar képviselőházba, majd alig két hónap múlva Teleki Pál kormányfő felkérésére Budapestre költözött, és december 30-tól földművelési miniszter lett. Az egymást követő kormányokban 1944. március 22-ig töltötte be a tisztséget. „Aljas rágalom, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös lett volna. Börtönben ült, mert nem akart együttműködni a nyilasokkal meg a nácikkal” – emeli fel a hangját az amúgy rendkívül higgadt és barátságos Bethlen Anikó, amikor nagyanyja testvérét ért vádak kerülnek szóba. A kor dokumentumaiból is ugyanaz derül ki, amit a grófnő állít: Bánffy Dániel már csak azért sem lehetett háborús bűnös, mert szem előtt tartva az erdélyi érdekeket 1944 szeptemberében haladéktalan fegyverszünetet követelt. Ezért a nyilasok halálra ítélték, és mindössze a nyilas álruhába öltözött barátainak köszönhetően tudott kiszabadulni a budapesti Margit körúti fogházból. A sors iróniája, hogy származása miatt a kommunisták is üldözték. Budapest ostroma után a „felszabadító” szovjetek elvitték három napra, a kihallgatás után pedig elnézést kértek tőle, hogy ilyen hosszú időre feltartóztatták. Ártatlansága tisztázása némi reményt adott a kitelepítések elkerülésére. A kommunista rendszer azonban más logika szerint működött. Hat évvel a háború befejezése után, 1951-ben Bánffy Dánielt családjával együtt a rózsadombi házából egy jászapáti húsraktárba vitték. Alig egy esztendő múlva, mintegy „ráadásként”, a bukaresti népbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte. A távollétében meghozott döntést nem lehetett végrehajtani: Bánffy Dániel nem tért vissza Erdélybe, mert időközben balesetet szenvedett, leesett a zsúfolt villamos lépcsőjéről, pechére egy villanyoszlopnak vágódott. A súlyos gerincsérülés következtében élete végéig a baloldala lebénult.
Agrárreform, államosítás és egyéb rablások
Kutatásai során Czirják Károly helytörténész kiderítette: a fürdő már 1228 óta a Bánffyak tulajdonát képezte. A 19. század közepéig csak a család tagjai és azok meghívottai használhatták, hiszen több villájuk, kúriájuk is volt. A feljegyzések szerint leginkább vadászatok alkalmával jártak ide. A strandhoz egy 17 hektárnyi erdős terület is tartozott. A medence a kezdetekben fából épült, majd 1937-ben megnagyobbították és betonmedencét készítettek. 1882-ben Bánffy Dániel apja, Bánffy Dezső egy szép villát épített, e villa az évek során a fürdőtelep jelképévé vált, hisz ahogy a turisták megmászták a Hévíz fölé magasodó Kereszt-hegyet, elsőként a villa épületét pillanthatták meg. Érdekes módon az 1948-as államosítás után is, egészen 1965-ig Dezső-villa néven ismerték, csak utána váltott a magyargyűlölő hatalom a semmitmondó Központi Villa névre keresztelve. „Sajnos ezt a jelképet eltüntették, mert 1999-ben tatarozás helyett 117 év után lerombolták, jelenleg egy szégyengödör tátong a helyén” – állapítja meg a helytörténész. 1896-ban itt két medence volt: egy a nőknek és egy a férfiaknak. Galánthay Zsombor úgy tudja, azért nem egyszerű a fürdő visszaszerzése, mert valamikor ugyan telekkönyvileg a Bánffyaké volt, de a múlt század húszas éveiben az agrárreform visszásságait megszimatoló tulajdonosok a Keményekkel, Farkasokkal, Mendelekkel, Éltetőkkel és Mikesekkel közösen alapított cégükre, a Bangra Részvénytársaságra íratták át. Ezért 1925 és 1928 között „mindössze” az erdeikről kellett lemondaniuk. Amint Galánthay meséli, a Palotailván bejegyzett Bangra tulajdonképpen egy közös vállalkozás volt, amely a Bánffy család és a Grassl, Schenk & Co. bécsi fakitermelő cég neveinek összevonásából származott. Főtevékenysége nem a fürdő működtetése, hanem a hévízi fűrészüzem fejlesztése, illetve a kitermelt faállomány eladása volt. Az újabb határmódosításkor a cég is nevet váltott: 1942-től Gödemesterháza Uradalmi és Grassl György Erdőipari Rt. lett belőle. A kétezres években hiába alakították újra a leszármazottak a korábbi cég jogutódjaként az erdőuradalmi részvénytársaságot, és hiába talált mindent rendben a szászrégeni bíróság, a Brăilára áthelyezett pert elveszítették.
A Trianont követő 1921-es agrárreformnak nevezett kizsákmányolással az állam csaknem száztíz, a fürdő körüli házhelyet juttatott idegen kézre. Az elkobzott telkek közül alig tizenhárom parcella jutott helyieknek, a többivel Marosvásárhely, Szászrégen, Beszterce, Kolozsvár, Brassó vagy az ókirályságbeli Karácsonykő, Ploieşti és Bukarest „arra érdemesült” családjait ajándékozták meg. A Bánffyak által épített villát a két világháború közötti hatalom meghagyta a családnak és ez szállodaként működött, ahol harminc elegáns szoba várta a vendégeket. „1936 őszén az eddigi famedencét lebontották, úgyszintén a medence körül levő öltözőket is, így 1937 nyarára a ma is látható betonmedencét építette a család, amelynek méretei: 33,5 × 18 méter. 1948-ban a kommunista hatalom elkobozta a családtól a strandot és a körülötte levő területeket. 1971-ig a turistaforgalom eléggé gyenge volt, de az említett évtől kezdődően több mint 70 házikót építettek, három bungalót, egy röplabdapályát betonlelátóval, egy kosárlabdapályát (a régi teniszpálya helyébe) és egy kisebb gyermekmedencét. Ezekben az években újból vegyelemezték a vizet. Ekkor megállapították, hogy a fürdő 26 fokos vize lehűtve számos betegség gyógyítására alkalmas (gyomorbántalmakra, máj- és vesebetegségekre), de még vízhajtóként is ajánlották. „Fürdésként a víz szívbántalmak ellen jó, vérbetegségek kezelésére kitűnően alkalmas, reumatikus betegségek kezelésére jó” – írja a Tapolczától Maroshévízig, avagy Hévíz monográfiája című kötetében Czirják.
A kommunizmus hetvenes-nyolcvanas éveiben az immár Bradul névre átkeresztelt fürdő ismét felkapottá vált. Nyáron sörre és miccsre kiéhezett, hűsölni vágyó tömegek lepték el, főként hétvégeken. A rendszerváltás előtt mintegy 350 ágyhely várta a telep egyre dohosabb szagú villáiba és kis faházikóiba a szerényebb jövedelmű, de a természethez ragaszkodó látogatókat. Nagy népszerűségnek örvendett a vendéglő és kerthelyisége, ahol akkor is lehetett aránylag hideg sört kapni, amikor a környéken sehol. Igaz, néhanapján egyebet is kellett hozzá rendelni: rákpehely és a halból készült, igencsak fura ízű fasírt volt a korszak országszerte menő kapcsolt árucikke. A pincérek a megmondhatói, milyen irdatlan mennyiségű halfasírt került vissza a konyhára vagy landolt egyenesen a szemetesládában. Közben a merészebbnél merészebb tervek már egy olimpiai medence kiépítéséről is szóltak. Ehhez képest a ’89-es fordulat után a rongálás, nemtörődömség, enyészet vált a három legtalálóbb jelszó a Bánffyra, pontosabban arra, ami maradt belőle. Az újabb fellendülést az ezredfordulót követő évek és az új tulajdonos hozták meg.
Az Urmánczyak is örülnek
Mind az üdülőtelep-minősítés elnyerésének, mind a Bánffy névre való visszatérésnek a város konkurens strandján is örülnek. A Bánffynál is régebbi Urmánczy-strand örököse és működtetője, Szabó Kálmán szerint a döntés mindkét létesítménynek kedvezhet. Az egykori alpolgármestert pedig kimondottan elégtétel tölti el, hallván, hogy a Felső Maros mentén igencsak népszerűnek számító Bánffyak nevét viselheti újból a fürdőtelep. „Az önkormányzatban mindenki megértette, hogy ez így jó, a polgármester pedig kimondottan ragaszkodott a Bánffy névhez. Az meg külön elégtétel számunkra, hogy az üdülőtelep határát úgy húzták meg, hogy a Maros jobb partjából is beleesik egy darab, mégpedig az, ahol a mi strandunk működik” – állítja a gyergyószárhegyi Lázárok által létesített és az Urmánczyak által 1869-ben megvásárolt fürdő jelenlegi mindenese. Szabó már csak tudja, mit jelent a visszatérés az ősi névre. Amint hosszas huzavona után visszaszerezte a szinte rommá pusztított fürdőt, a semmitmondó Ifjúsági strand nevét törölte, és Urmánczyvá

Ajándékok erdélyi szórványban élő testvéreknek
„Ki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli”
Böjte Csaba testvérrel dolgoznak együtt, elfelejtett szórványterületeket látogatnak, malom felújításában segítenek – csak néhány villanás az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány önkéntes munkájából.
„Aki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli” – idézte a mondást Bálint László, az Erdélyi Magyarok Közhasznú Alapítvány (EMKA) kuratóriumának elnöke a mezőségi szórványmagyarságot célzó karácsonyi akcióról a Hazajáró című magazinműsor minapi adásában. A frappáns megfogalmazás fontos tényre mutat rá: a magyarországi figyelem gyakran még ma is elsősorban a tömbmagyar Székelyföldre összpontosul, miközben a belső- vagy dél-erdélyi vidéken sok magyar közösségnek lenne még szüksége segítségre vagy fejlesztő együttműködésre. Mindenesetre az Angyalok a Mezőségen fantázianevű segítő kezdeményezés igazi siker volt: a nyolcmillió forintnyi adományt harminc önkéntes 14 autóval fuvarozta. A két nap alatt a Mezőségen és a hargitai tanyavilágban több száz, magánadományokból vásárolt csomagot szállítottak ki. Ez az akció csak egyike az EMKA kezdeményezéseinek: az alapítvány alighanem az Erdéllyel foglalkozó legaktívabb magyarországi civil szervezetek közé sorolható. Az EMKA évente szervez adománygyűjtést iskolakezdésre, a tanszercsomagok mellett iskolai felszereléseket is visznek a hátrányos helyzetűeknek, a kiválasztott erdélyi gyermekotthonoknak pedig tartós élelmiszerekkel segítenek.
De nyaranta Székelyvarságon családok számára kalandtábort, neves erdélyi és magyarországi művészek részvételével pedig alkotótáborokat is szerveznek. Az alapítvány önkéntesei foglalkoznak épített örökségünk megmentésével is: segítségükkel került új zsindelytető a székelyvarsági vízimalomra. Jelenleg is gyűjtenek a magyarfülpösi gyermekotthon felújítására, valamint a leégett atyhai templom és a kommandói iskola újjáépítésére.
„2011-ben jött létre az alapítvány néhány, Erdélyt kedvelő magánszemély összefogásából. A kezdet kezdetén szó szerint néhány főről beszélhettünk, ez mára minden akció esetén több tucat önkéntes közreműködésére és közös munkájára bővült” – mondja  Tetlák Örs, az alapítvány kommunikációs vezetője. Kérdésünkre (civil kezdeményezésük miben különbözik az erdélyi magyarságot támogató rengeteg szociális, kulturális vagy hagyományőrző egyesülettől), Tetlák azt mondja: „Olyan helyekre járunk, ahova rajtunk kívül csak kevesen (vagy senki), és minden akció alkalmával kézből kézbe adjuk át az adományokat.”
S hogy mindezt miből? Alapvetően magánszemélyek és magyarországi cégek felajánlásaiból gazdálkodnak, néhány projektjük kapott támogatást különböző állami alapokból. Hatéves fennállásuk alatt jó kapcsolatot építettek ki a mezőségi református gyülekezetekkel és az unitárius egyházzal is. Együtt munkálkodnak nyugat-európai és tengerentúli magyar szervezetekkel, így az alapítvány kapocs a Kárpát-medencei magyarság és a diaszpóra között. Rendszeresen segítik Böjte Csaba gyermekotthonait is, legutóbbi kiadványuk Csaba testvér gondolataival jelent meg. Az Ember és Föld című színes album a Székelyvarságon 2016 nyarán összegyűlt, a tájat meg lakóit megörökítő tizenhárom fotóművész képeit és a ferences szerzetes rövid írásait tartalmazza.
Karitatív tevékenysége mellett az EMKA közösséget is épít: programjaikról, munkájukról az erdelyimagyarok.com oldalon, a hasonló nevű Facebook-oldalon, illetve a több mint 25 ezer tagot számláló Erdélyi magyarok a világban Facebook-csoportban lehet többet megtudni.
ABLONCZY BÁLINT (Válasz.hu)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Műemlékvédelmi területen építkeznek a Petőfi utcában
A Petőfi utca 23–25. és Farkas utca 8. közötti területen, az egykori Gilovics-háztól keletre található, a Nemes-Bethlen-házhoz tartozó kert területén újraindultak az építkezések, amelynek első lépéseként kivágták az évszázados fákat, amelyek egykor a kúria magánkertjét képezték.
A Dumitru Ghişe és Rodean nagyszebeni vállalkozók által felvásárolt területen a tervek szerint egy nyolcszintes szálloda fog épülni. A nagy sajtóvisszhangot kapott építkezések a 19. század elején épült és műemlékvédelmi épületnek számító (kód: CJ-II-m-B-07367) ún. Gilovics-ház 2010-es lebontásával kezdődtek. Az épület ma félig romos állapotban áll. A szálloda megépítéséhez szükséges műemlékvédelmi igazolás és engedélyt a szebeni nagyvállalkozók már 2010-ben sem kapták meg a kolozsvári regionális műemlékvédelmi bizottságtól. 
A bukaresti fellebbezésüket követően viszont sikerült engedélyt nyerniük a Nemzeti Műemlékvédelmi Bizottságtól. Virgil Pop kolozsvári műépítész és a regionális műemléki bizottság szakembere elmondta: bár azóta Kolozsvárnak lett egy új, 2013-ban elfogadott Általános Városrendezési Terve is (PUG), sajnos a területen történő építkezések elsősorban a városháza hatásköréhez tartoznak, így a kolozsvári műemlékvédelmi bizottság többszöri elutasítása ellenére elindulhattak az építkezések. Az építkezések részeként lebontásra került a Petőfi utca 25. szám alatti késő-szecessziós épület is, amely már a műemlékvédelmi várólistán szerepelt.
Szabadság (Kolozsvár)

Élő egyház: Békesség Nagyajtán, közösségépítés Köpecen (Nagy Károly Kázmér református lelkipásztor szolgálatáról)
Nagy Károly Kázmér 1975. július 28-án született Kézdivásárhelyen, apja – Nagy Károly – akkor Bodosban volt református lelkipásztor, 1980-ban került Köpecre, és 36 esztendőn át szolgált ott. Nagy Károly Kázmér Baróton érettségizett 1993-ban, majd 1998-ban elvégezte a teológiát Kolozsváron. A frissen végzett lelkész a leányegyházból anyaegyházközséggé vált Nagyajtára került. Olyan közösségbe, ahol dupla kisebbségben éltek a reformátusok – meséli –, ezt mindig szóvá tették: nem elég az erdélyi nyomorúság, ott van a felekezeti kisebbség is. Ez nagyon érződött, éles helyzetek is kialakultak a múltban, meséli a lelkész, aki közel 17 évi nagyajtai szolgálat után a nyugdíjba vonult apja helyén, Köpecen szolgál már egy éve. Nagyajtáról nősült, felesége tanítónő, született Fazakas Adél, három gyerekük van, Károly hetedikes, Adél Réka ötödikes, Magor harmadik osztályos. A tiszteletest nagyajtai szolgálati éveiről, a köpeci kezdetről kérdeztük.
Nagyajtán Nagy Károly Kázmér: Elsődleges célomnak tekintettem, hogy a felekezeteket közelebb vigyük egymáshoz, ami az unitárius kollégával – Fekete Leventével – együtt sikerült. A családok java része vegyes házasságban él, és a felekezeti különbözőség kihatott a családi életre is. Kemény küzdelmet folytattunk, mivel az unitárius többség rányomta bélyegét mindenre, tagjai átnéztek a reformátusokon. Sikerült az évek alatti régi sebeket, fájdalmakat annyira tisztába tenni, hogy most már társként tekintenek egymásra. Gondolok a temető ügyére: valamikor pereskedtek, ásós-kaszás összecsapások is voltak. Egyértelmű, hogy a templom az unitáriusoké, de a vár közös, a vártól balra eső keleti rész az református temető, amit telekkönyv is igazol. Korábban szembekacagtak, amikor ezt erősítettem. Aztán a jóisten kegyelméből jött egy pályázat, és a pályáztató kiegészítést kért: a társtulajdonos beleegyezését is. Így kérték a segítségemet, amit örömmel megadott a presbitérium, hiszen a falu és történelmünk közös értékéről volt szó. Ilyen harcok, küzdelmek voltak. Az önkormányzatnál is érződött, hogy a reformátusok súlytalanok. Megjegyzem, 270 lélekkel vettem át Nagyajtát, közben fogyott is a gyülekezet, 220 lélekkel adtam át majdnem tizenhét év szolgálat után. Erre a mellőzésre úgy kerülhetett sor, hogy korábban csak beszolgáló lelkészek foglalkoztak a faluval. Nem csoda, hogy elhanyagolt volt a református közösség.
Gyermekekkel, fiatalokkal sikerült pezsgőbbé tenni a református életet. Ez közmunkákban is meglátszott. Másik nagy teher az anyagi nyomorúság, de pályázatokkal sikerült haladnunk, a templomot, majd a lelkészi lakást is javítanunk. Adományból indulva fogtunk neki az egykori kántori lak melléképülete átalakításának, abból kemény közmunkával gyülekezeti házat létesítettünk. Pályázati pénzből anyagot vásároltunk, a többit magunk végeztük, gyülekezeti tagok, presbiterek s a lelkész. Ez az épület ad otthont most a Mesekunyhónak, amelyet Nagyajta megnyert. Hangulatossá tettük a berendezést is, olyan környezetet teremtettünk, ahol istentiszteletet is lehet tartani, de kézműves-foglalkozásokat is. Ez indította a sort. Egyik vállalkozó presbiter kerítést és gyalog székely kaput adományozott a gyülekezeti ház mellé. Utána újabb kihívás következett, mivel a parókia kapuja vasból volt. Nagyajta írásos említésének 800. évfordulójára az unitárius egyházzal közösen székely kaput állítottunk a temető bejáratához. A megmaradt anyagot felajánlották a református egyháznak. Megköszöntük, de nem volt pénzünk kifaragtatni. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának közbenjárására az anyaországi Szerencsejáték Zrt. támogatott, a kaput Péterffy Dénes készítette. Hasonlóképpen, ha sikerült pályázattal a faluba behozni a pénzt, igyekeztünk azt itt tartani, helybeliekkel dolgoztattunk.
Amikor ide kerültem, egyfajta bizalmatlansággal találkoztam: mondták is, itt maradok egy, legfennebb két évet, majd továbbdobbantok. Amíg együtt tudunk dolgozni, nem rohanok el – jeleztem. Onnan is nősültem. Az ott töltött esztendők alatt megértették, van, ahova fordulni, ahova tartozni, hisz lelkiekben is igyekeztünk megtartani a közösséget. Egyre több a betelepült, ezért volt egyfajta széthúzás, végül sikerült a közös hangot megtalálni. Hasonlóképpen a nőszövetségnél az idősek nem akartak a fiatalokkal, a fiatalok az idősekkel közösködni. Végül úgy jöttem el Nagyajtáról, hogy bár anyagiakban szűkölködő, de lelkiekben életképes gyülekezetet hagytam magam mögött. Akik ott voltak, tudták, mit hogyan kell tenni, és tovább küzdenek. Feleségem elindította a Magocska furulyacsoportot, az bővült, most már népiskolai keretek között működik. Ebből a szikrából pattant ki a hangszeroktatás. Volt olyan nemzedék, amelynek tagjai, mire érettségiztek, három-négy, akár öt hangszeren is játszottak. Megpezsdült az élet, volt, akivel és volt, akinek.
Köpecen 2015. június végén édesapám 36 év szolgálat után nyugdíjba vonult. A köpeciek már korábban rebesgették, hogy haza szeretnének hozni. Meghívtak. Aztán a procedúra két hónap helyett hat hónaposra dagadt. A meghívásból aknamunkával pályázat lett. Újból megkerestek, és arra kértek, hogy pályázzam, mert engem szeretnének. Óriási fölénnyel megválasztottak. A jóistennek is ez volt a szándéka, és a gyülekezet akaratával szemben senki nem tudott mit tenni. A közgyűlés 2015. november 22-én megválasztott, 2016. január 1-jei hatállyal megkaptam a jóváhagyást. Nagyon szép ünnepség során léptem be január 10-én, köszöntött elődöm, édesapám és a gyülekezet, a presbitérium, a nőszövetség. A hangulatos beköszönő istentiszteletet sajnos más szolgálattal, temetéssel kellett folytatnom, ami egyre gyakoribb. Úgy érkeztem Köpecre, hogy mindenkinek a lelkésze kívánok lenni faji, felekezeti különbségre való tekintet nélkül. Feleségemmel együtt igyekszünk visszaadni Köpec régi fényét, ezért is dolgozunk. Lejárt a régi bányászkorszak, amikor ragyogott a település, innen került ki a bánya tisztikara, minden második családban volt egyetemet végzett fiatal, tele volt élettel, dalárda működött. Ezeket igyekszünk fokozatosan mind beindítani. Februárban jó hangulatú farsangtemetést tartottunk. Össze kell rázni az egy településen belül élő gyerekeket. Áldatlan állapot alakult ki, a gyerekek fele Köpecen, másik fele Baróton jár iskolába. Vallásórán szembesültem azzal, hogy itt szakadás van, a gyerekek nem ismerik egymást. Lassan egy év alatt úgy összerázódott a társaság, hogy örömmel jönnek vallásórára, vakációs bibliahétre és istentiszteletre is. Elindult a néptánc, a kézműves-foglalkozások oktatása, újraindult a református dalárda, alkalomról alkalomra, ünnepről ünnepre igyekszünk minden nemzedéket megmozgatni. A vallásórás korú reformárus gyermekek száma 40–50 közötti, közösségi rendezvényeken 60–70–80 gyerek jelenik meg. Az adventi gyertyagyújtáson a zuhogó eső ellenére mintegy 120-an voltunk. A 620 református lelket számláló Köpec mellett ide tartozik a 42 lelkes Miklósvár. Ott kéthetente tartunk istentiszteletet. Köpecbánya kicsiny közössége ünnepekkor lejár templomba Köpecre, de igényelték, hogy ott is legyen istentisztelet. Azt is bevezettük, így havonta egyszer az iskola épületében szolgálok. 20–25 ember jön el. Úgy látom, megtermeli a maga gyümölcsét, felekezettől függetlenül lelkesen jönnek, gyermekek is, nem csak felnőttek. A gyülekezet azzal fogadott, hogy a lelkészi lakást belül felújította és újrafödte. A külső tatarozást már ittlétem alatt végeztük. Hátravan még a tereprendezés, amit tavasszal számítunk megoldani. Feladatunk még megfelelő rendeltetést találni a volt külső iskolánknak, ahol öregotthon is működött. A belső iskolánkat használjuk: táncpróbákat tartunk, kiállítást szervezünk, szeretetvendégségek helyszíne, a másik terem a fiatalok klubja.  Májustól feleségem átvette a kántori szolgálatot, kézműves-foglalkozásokat tart, a népiskola hivatalos oktatója, énekvezetőként a dalárda karnagya. Az ő biztatására a bibarcfalvi Fehérváry Egyesület szervezésében bútorfestő tanfolyam volt a nyáron, résztvevői többek között elkészítették a köpeci festett utcanévtáblákat.
Igyekszünk úgy élni a gyülekezetben, hogy az látszodjék a településen is. Nem csak a reformátusoknak dolgozunk, azt szeretnénk, hogy a faluban mindenki érezze jól magát. Vallásórára, bibliaórára más felekezetű gyerekeket is várok, s jönnek is. A dalárdapróbák, bibliaórák jó hangulatban zajlanak. Akármilyen rendezvény volt, az emberek részt vettek, odaálltak, segítettek. Nemrég a földvári fogolytábor áldozatai emléktábla-avatásának előkészületeiben kérés nélkül segítettek. A lelkiek mellett a közösségépítésre és a hagyományőrzésre is hangsúlyt fektetünk. A falu nemcsak szereti a pörgést, hanem oda is áll. Köpec élni akar.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

GAAL GYÖRGY A KINCSES VÁROS TEMETŐINEK KRÓNIKÁSAKÉNT TÁRJA FEL A KÖZÖSSÉG TÖRTÉNELMÉT
KALANDOZÁS KOLOZSVÁRI SÍRKERTEKBEN
Az enyhén emelkedő, hullámzó domb oldalán, dús lombú fák közt elterülő kolozsvári sírkert, a Házsongárd a magyar kultúra igazi panteonja. 1585 óta temetkeznek ide a kincses város polgárai. Híres személyiségek nyugszanak itt, köztük a zsoltárköltő Szenczi Molnár Albert, az enciklopédiaíró Apáczai Csere János és holland felesége, Aletta van der Maet, a betűmetsző és nyomdász Tótfalusi Kis Miklós, az orvos és nyelvész Gyarmathy Sámuel, a néprajztudós Kriza János, a múzeumalapító gróf Mikó Imre, a Marianum Leánynevelő Intézet építtetője, Hirschler József, a költő Reményik Sándor és Dsida Jenő, az író és politikus gróf Bánffy Miklós, az építész és író Kós Károly, a színművész Szentgyörgyi István, a grafikusművész Gy. Szabó Béla, hogy csak néhányat említsek.
Sokan és sokat írtak már róla, például Jakab Elek, Herepei János, Lászlóffy Aladár, de a legtöbbet Gaal György publikált a témáról. Saját bevallása szerint az 1960-as évektől járja a sírkertet, és az 1970-es évektől vált krónikásává, de már az 1990-es évektől felmerült az igény, hogy a történelmi temetőn túli részeket, sőt a többi kolozsvári sírkertet is jó volna feltérképezni, hiszen a XX. század második évtizedétől több jeles személyiség itt kapott nyughelyet.
A XIX. század végén egyre inkább szűknek bizonyult a temetkezésre használt terület, ezért már a gróf Béldi Ákos főispán elnökletével 1892. február 26-án megtartott ülés elhatározta, hogy a Házsongárdi temetőt kibővítik, és erre azt a 15 holdnyi területet használják, amely a temetőkert fölött terül el, és amelyet a város erre a célra már korábban megvásárolt. A határozat meghozatalától azonban elég sok időnek kellett eltelnie a tulajdonképpeni használatba vételig.
A Házsongárdi új temető feltérképezésére Gaal György 2013 nyarán vállalkozott, és ugyanebben az évben járta be a Kismezői temetőt is. 2014 nyarán pedig a négy zsidó temető következett. Sok nehezítő körülmény ellenére, alapos és aprólékos gyűjtőmunkával sikerült rögzítenie az adatokat. Minden fontosnak ítélt sír feliratát lemásolta és lefényképezte, folytatólag a legjelesebb személyiségek rövid életrajzát is felkutatta. Erről a feltáró munkáról számol be A Házsongárdtól a Kismezőig című, a Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból alcímű, az Exit Kiadónál tavaly év végén megjelent, számos színes és fekete-fehér fényképpel illusztrált könyvében.
A Házsongárdi új temető szemrevétele során kiderült, hogy a városnak már az 1910-es években gondja volt rá, hogy az új temetőrészt parkosítsa és mérnökileg megtervezze, ugyanis az egyes táblák, köröndök a magyar ábécé betűivel vannak megjelölve. Sajnos azonban, amikor ez az új temető is betelt, az 1980-as években megkezdték az egykori sétányok és utak betemetését. Így az egykori ösvényekről csak a rajtuk hosszában fekvő sírok árulkodnak.
1914 szeptemberében az új temető feletti részben nyitották meg a Hősök temetőjét, ahova az első világháború végéig sok halottat temettek. A Hősök temetője és a köztemető között megmaradt szabad részbe később a szovjet elesettek parcellája került.
A könyv külön és kiemelten foglalkozik a Kismezői vagy más nevén Kalandos temető történetével, felosztásával, első világháborús emlékoszlopával, amelyet a Kolozsvár-hídelvei Református Földész Kalandos Temetkezési Társulat emeltetett 1943-ban. Az emlékmű a városban egyedüliként ma is áll, és magyar nyelvű felirata szerint a magyar királyi 21-es honvéd gyalogezred, a császári és királyi 51-es gyalogezred, valamint a császári és királyi 2-es, 23-as, 82-es ezred hősi halottainak emlékére állították.
Egyébként ez a temető szintén több évszázados múltra tekint vissza, alig két évvel fiatalabb a Házsongárdinál. Az 1587. február 22-én kelt német nyelvű ajándékozási levél szerint Paul Fleyscher városi polgár a hídelvei Kalandos társulatnak adományozza szőlőjét temető céljaira. A kolozsvári hóstáti földművesek jellegzetes szervezkedési formája, a Kalandos társulat gyökere a középkorig nyúlik vissza, amikor is a céhekben dolgozó „kalandosok” egy-egy templom oltárát gondozták, és minden hónap első napján gyűléseztek. Nevüket e nap latin „Calendae” nevének ragozott alakjából (Calendis) alakították ki. Míg e társulatok a XIX. században Európa-szerte kihaltak, a hóstátiak társulatai a XX. század közepén is működtek, tevékenységük a temetések megszervezésére irányult.
A könyv második része a zsidó sírkertek történetét mutatja be széles történelmi kitekintéssel. Előbb a zsidóság kolozsvári megtelepedéséről és a városban betöltött szerepéről, sorsáról, majd a zsidók egyik legismertebb szerveződésének, a Szentegyletnek, héber nevén a Hevra Kádisának a működéséről olvashatunk, amelynek legfontosabb feladata a halottak hagyományok szerinti felkészítése és elhantolása volt.
Kolozsváron négy zsidó temető található. A legrégebbi a XIX. század közepén, a legújabb a XX. század második negyedében jött létre. A legrégebbi a Házsongárdi temető történelmi részéhez kapcsolódik, ezt Balassa utcai temetőként ismerik a helybeliek. Két újabb a XX. században megnyitott Házsongárdi új temető szélein helyezkedik el, ezek közül az egyik a Tordai úti régi ortodox temető, a másik az új neológ temető. A legújabb, a negyedik, az új ortodox temető a Tordai úton kissé távolabb fekszik.
Az újonnan számba vett kertek síremlékei külön-külön és együttesen is kőbe vésett dokumentumai a kolozsvári lakosok és városi közösségük viszontagságoktól nem mentes újabb történetének. A szerző ennek a történetnek a feltárt, értékes adataival az érdeklődő olvasókat a bővülő kolozsvári panteon még részletesebb, még behatóbb megismerésére készteti.
Kabán Annamária
Gaal György: A Házsongárdtól a Kismezőig. Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016.
Magyar Idők