Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. július 30.
Székelyderzs, az elherdált világörökség (RIPORT)
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu 1999-ben felkerült a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomásokat tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy meglássam, hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet, napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre. “Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen
A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
A várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség. A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, mely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd lelkész.
Tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház s egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: “Az APIA támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus, s bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”. Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében, a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, melyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már ő, kinek egy 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégeket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel az erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbákozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert kora délután Udvarhelyre kell menniük. Kb. félóra múlva az erődtemplomban nézelődöm, mikor szól az idegenvezető, hogy le lett fújva az ebéd, mert vendéglátóim a tervezettnél korábban kell bemenjenek a városba.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültessenek sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. “Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, melyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst. “Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve, alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár is van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakossághoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta 10-től 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik. A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árúsít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. “Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász. “Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, ahol Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget. A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő. Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet, tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember. Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. “Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú várólistán van, döntés az ügyben ősszel várható.
Pengő Zoltán
maszol.ro
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu 1999-ben felkerült a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomásokat tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy meglássam, hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet, napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre. “Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen
A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
A várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség. A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, mely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd lelkész.
Tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház s egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: “Az APIA támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus, s bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”. Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében, a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, melyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már ő, kinek egy 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégeket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel az erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbákozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert kora délután Udvarhelyre kell menniük. Kb. félóra múlva az erődtemplomban nézelődöm, mikor szól az idegenvezető, hogy le lett fújva az ebéd, mert vendéglátóim a tervezettnél korábban kell bemenjenek a városba.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültessenek sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. “Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, melyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst. “Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve, alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár is van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakossághoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta 10-től 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik. A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árúsít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. “Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász. “Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, ahol Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget. A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő. Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet, tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember. Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. “Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú várólistán van, döntés az ügyben ősszel várható.
Pengő Zoltán
maszol.ro
2016. július 31.
Tarolt a gazdaság a csíki Sapientián
Lezárult a felvételi időszak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredai Karán, pénteken függesztették ki az eredményeket. A következő tanévre 280 diák nyert felvételt, a legtöbben Hargita megyéből érkeztek, de a határon túlról is voltak jelentkezők.
Az érettségi vizsga átlaga mellett egyes szakok esetében felvételire is számítaniuk kellett a jelentkezőknek, csütörtök reggel tartották az írásbeli vizsgákat, a pályaalkalmassági interjúkat és a motivációs beszélgetéseket. Eredményhirdetéskor kiderült, nyolc jelentkező azért esett ki, mert nem jelent meg az előbb említett felvételi vizsgák valamelyikén. Csíki Adél, az egyetem pr-felelőse szerint a többiek nagyon jól vették az akadályokat, a megjelentek mind sikeresen teljesítette a vizsgákat.
Csíkszeredában alapképzési szakokra 215-en, mesterképzőre pedig 65-en jutottak be. A legtöbb sikeresen felvételiző, azaz a jelentkezők 60 százaléka Hargita megyéből való, a beiratkozók 26 százaléka pedig Kovászna megyéből nyert felvételt. A diákok több mint 9 százaléka Maros megyeből érkezett, s ezzel vége is a népes csoportoknak, ugyanis a többiek elvétve érkeztek Bákó, Bihar, Fehér és Kolozs megyekből, illetve Magyarországról.
A legnépszerűbbek a gazdasági szakok voltak idén, a legtöbben, azaz 31-en a könyvelés és gazdálkodási informatika szakot választották, 30-an a gazdasági informatikát, 27-en pedig általános közgazdaság szakon folytatják tanulmányaikat. A humán szakcsoportban a román nyelv és irodalom – angol nyelv és irodalom, a társadalomtudományi szakcsoportban a kommunikáció és pr, a mérnöki szakcsoportban pedig az élelmiszeripari mérnök szak bizonyult a legnépszerűbbnek. A mesteri képzések közül a kommunikáció és közkapcsolatok szakra érkeztek a legtöbben, 46 jelentkező nyert felvételt. Legkevesebben a környezetmérnöki szakot választották, ide csupán egyetlen diák jutott be.
Az eredményhirdetést követően augusztus 1–5. között történik a helyek visszaigazolása, naponta 9 és 15 óra között várják a felvételizőket a 4-es előadóteremben, hogy töltsék ki a beiskolázási szerződést. Akik ebben az időintervallumban nem iratkoznak be, úgy tekintendők, mint akik nem tartanak igényt a felvételin elnyert helyükre.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro
Lezárult a felvételi időszak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredai Karán, pénteken függesztették ki az eredményeket. A következő tanévre 280 diák nyert felvételt, a legtöbben Hargita megyéből érkeztek, de a határon túlról is voltak jelentkezők.
Az érettségi vizsga átlaga mellett egyes szakok esetében felvételire is számítaniuk kellett a jelentkezőknek, csütörtök reggel tartották az írásbeli vizsgákat, a pályaalkalmassági interjúkat és a motivációs beszélgetéseket. Eredményhirdetéskor kiderült, nyolc jelentkező azért esett ki, mert nem jelent meg az előbb említett felvételi vizsgák valamelyikén. Csíki Adél, az egyetem pr-felelőse szerint a többiek nagyon jól vették az akadályokat, a megjelentek mind sikeresen teljesítette a vizsgákat.
Csíkszeredában alapképzési szakokra 215-en, mesterképzőre pedig 65-en jutottak be. A legtöbb sikeresen felvételiző, azaz a jelentkezők 60 százaléka Hargita megyéből való, a beiratkozók 26 százaléka pedig Kovászna megyéből nyert felvételt. A diákok több mint 9 százaléka Maros megyeből érkezett, s ezzel vége is a népes csoportoknak, ugyanis a többiek elvétve érkeztek Bákó, Bihar, Fehér és Kolozs megyekből, illetve Magyarországról.
A legnépszerűbbek a gazdasági szakok voltak idén, a legtöbben, azaz 31-en a könyvelés és gazdálkodási informatika szakot választották, 30-an a gazdasági informatikát, 27-en pedig általános közgazdaság szakon folytatják tanulmányaikat. A humán szakcsoportban a román nyelv és irodalom – angol nyelv és irodalom, a társadalomtudományi szakcsoportban a kommunikáció és pr, a mérnöki szakcsoportban pedig az élelmiszeripari mérnök szak bizonyult a legnépszerűbbnek. A mesteri képzések közül a kommunikáció és közkapcsolatok szakra érkeztek a legtöbben, 46 jelentkező nyert felvételt. Legkevesebben a környezetmérnöki szakot választották, ide csupán egyetlen diák jutott be.
Az eredményhirdetést követően augusztus 1–5. között történik a helyek visszaigazolása, naponta 9 és 15 óra között várják a felvételizőket a 4-es előadóteremben, hogy töltsék ki a beiskolázási szerződést. Akik ebben az időintervallumban nem iratkoznak be, úgy tekintendők, mint akik nem tartanak igényt a felvételin elnyert helyükre.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro
2016. augusztus 1.
A VII. Szederháti Falunap sikere
Többen látták a lakosság számánál
Szombaton a Pécskai Polgármesteri Hivatal és Tanács szervezésében, VII. alkalommal került sor a Szederháti Falunap rendezvénysorozatra. A helybeli katolikus templomban 18 órakor ökumenikus istentisztelettel indult, ahol ns. és ft. Király Árpád marosi főseperes, Arad-ségai és szederháti plébános magyarul és románul köszöntötte az Antal Péter polgármesterrel és Miodrag Stanoiov alpolgármesterrel az élen jelen volt pécskai vezetőséget, illetve a helybeli híveket. A falu ünnepe a hívek számára elsősorban azt jelenti, hogy felekezetre való tekintet nélkül, szeretetben egyesüljenek, ahogy az a Szentírásban is meg van fogalmazva. Mert mindennek, így a szórakozásnak, a vidámságnak, a szomorúságnak is megvan az ideje, de meg kell lennie a hálaadásnak is, egységben a Jóistennel, a különböző felekezetekkel. Azért, hogy a Jóistentől kapott életet nagy ajándékként, ugyanakkor lehetőségként is felhasználjuk, mert az elmúlt idők soha nem térnek vissza, ezért, meglehet, elmulasztottuk a szeretet, a megbocsátás gyakorlását. Feltehetjük a kérdést: tulajdonképpen mi az életünk értelme, célja? A legfontosabb, hogy Istennek tetsző életet kövessünk. Ezekben a napokban, Krakkóban közel kétmillió római katolikus fiatal alkot imaláncot a kereszténységért, az Istennek tetsző élet gyakorlásáért. Ebbe az imaláncba kapcsolódjunk be mi is, imádkozva a szederháti, több felekezethez tartozó híveknek a szeretetben megnyilvánuló egységéért, a jövőjéért, Isten áldását kérve Szederthátra és lakosaira – mondta a marosi főesperes. A továbbiakban Váncsa Csaba diakónus olvasta fel a szentleckét, majd Jarca Miron görög katolikus, Marin Cristinel Stratulac tornyai, valamint Mureşan Axinte Szederháton is szolgáló pécskai ortodox papok is lélekhez szóló szavakban méltatták a szederháti templomot látogató három felekezetnek az isteni szeretetben megnyilvánuló egységét.
Köszöntők
A szabadtéri színpadon történt az ünnepi program hivatalos megnyitója, ugyancsak az említett plébánosok által magyarul és románul kezdeményezett közös imával, a miatyánkkal. Ezt követően Eugenia Pete műsorvezető Antal Péter polgármestert kérte szólásra. Köszöntőjét követően a polgármester örömének adott hangot, amiért Szederhát ünnepét újra ilyen sokan megtisztelték a jelenlétükkel. Ugyanakkor megköszönte a szederhátiaknak a helyhatósági választásokon magának, illetve csapatának szavazott bizalmat. Ezzel felhatalmazást is adtak az elkezdett fejlesztéseknek a folytatásához, ami EU pályázati támogatással a vezetékes víz, illetve a csatornázás megépítésével folytatódik. Amint befejezték, minden utcára aszfaltburkolatot húznak. E munkálatok befejezése egyben azt is jelenti, hogy 2020-ig az egyre gyarapodó Szederhát teljes közművesítéssel rendelkező, vonzó településsé fejlődik – fejezte be magyarul is mondanivalóját Antal Péter polgármester. A továbbiakban dr. Vasile Chifor városi tanácsos adott hangot örömének, amiért újra részt vehet az Antal Péter polgármester által 8 évvel ezelőtt kezdeményezett Szederháti Falunap rendezvényén. Nemcsak ezért, hanem a falu fejlődésének a folytonosságáért is örvend, ugyanis az elmúlt 25 évben a település hatalmas fejlődésen ment keresztül, ami nemcsak a pécskai támogatás, hanem a falubeliek szellemisége terén is végbement. Ez a harang ugyanis egyetlen templomba hívja a római katolikusok mellett a görög katolikus, illetve az ortodox híveket is, ami egyedülálló jelenség. Kialakult a valódi ökuménia, megvalósult a Szentírás felhívása: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
Színes program
Az ünnepi kulturális programot a szederháti óvodások nyitották meg, akik Alexandra Ponta óvónő betanításában táncoltak, majd a LA MULȚI ANI SEDERHAT (Éljen Szederhát) feliratot rakták ki táblácskáikkal, vastaps közepette. Utánuk a pécskai Búzavirág Nagyboglárka csoportja, Engi Márta betanításával magyar táncokat adott elő, nagy sikerrel, majd a Pécskai 1-es számú Óvoda Kislepkék csoportja, Ioana Bala óvónő vezetésével szórakoztatta a közönséget. Ezt követően a Búzavirág Kisboglárka, utánuk a Nagyboglárka csoport műves táncainak tapsolt a közönség. Utánuk az ugyancsak pécskai Aranykalász tánccsoport, Makra András koreográfiájára ropogós magyar táncokkal szórakoztatta közönséget. A Kisboglárka, illetve a Nagyboglárka közös, továbbá az Aranykalász újabb tánca után az Aradi Datini Arădene nyugdíjas tánccsoport adott elő alföldi román táncokat, Ilie Macovei betanításával, utánuk egy halmágycsúcsi énekes közreműködésével.
Ezt követően a pécskai Zumba csapat szórakoztatta energikus táncaival a nagy számú közönséget, majd az ugyancsak pécskai Păstrătorii Tradiției tánccsoport, a Florin Moş zenekarának a közreműködésével, helyi táncos néphagyományokat mutatott be. 22 órától az Atmosphere Band zenekar közreműködésével utcabál következett, majd 23 órakor tűzijátékkal ért véget a VII. Szederháti Falunap. Annak a sikerét példázza a falu lakosságát meghaladó létszámú közönség, illetve a szervezők figyelmessége, hiszen minden fellépőt, meghívottat és valamilyen módon közreműködőt megvendégeltek, de az átlagos néző is ehetett, ihatott, mulathatott kedvére. Ennél többet nem is lehet elvárni egy falunap szervezőitől, akiknek, illetve a vendéglátásban közreműködőknek, ezúttal is köszönet jár a VII. Szederháti Falunap sikeréért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Többen látták a lakosság számánál
Szombaton a Pécskai Polgármesteri Hivatal és Tanács szervezésében, VII. alkalommal került sor a Szederháti Falunap rendezvénysorozatra. A helybeli katolikus templomban 18 órakor ökumenikus istentisztelettel indult, ahol ns. és ft. Király Árpád marosi főseperes, Arad-ségai és szederháti plébános magyarul és románul köszöntötte az Antal Péter polgármesterrel és Miodrag Stanoiov alpolgármesterrel az élen jelen volt pécskai vezetőséget, illetve a helybeli híveket. A falu ünnepe a hívek számára elsősorban azt jelenti, hogy felekezetre való tekintet nélkül, szeretetben egyesüljenek, ahogy az a Szentírásban is meg van fogalmazva. Mert mindennek, így a szórakozásnak, a vidámságnak, a szomorúságnak is megvan az ideje, de meg kell lennie a hálaadásnak is, egységben a Jóistennel, a különböző felekezetekkel. Azért, hogy a Jóistentől kapott életet nagy ajándékként, ugyanakkor lehetőségként is felhasználjuk, mert az elmúlt idők soha nem térnek vissza, ezért, meglehet, elmulasztottuk a szeretet, a megbocsátás gyakorlását. Feltehetjük a kérdést: tulajdonképpen mi az életünk értelme, célja? A legfontosabb, hogy Istennek tetsző életet kövessünk. Ezekben a napokban, Krakkóban közel kétmillió római katolikus fiatal alkot imaláncot a kereszténységért, az Istennek tetsző élet gyakorlásáért. Ebbe az imaláncba kapcsolódjunk be mi is, imádkozva a szederháti, több felekezethez tartozó híveknek a szeretetben megnyilvánuló egységéért, a jövőjéért, Isten áldását kérve Szederthátra és lakosaira – mondta a marosi főesperes. A továbbiakban Váncsa Csaba diakónus olvasta fel a szentleckét, majd Jarca Miron görög katolikus, Marin Cristinel Stratulac tornyai, valamint Mureşan Axinte Szederháton is szolgáló pécskai ortodox papok is lélekhez szóló szavakban méltatták a szederháti templomot látogató három felekezetnek az isteni szeretetben megnyilvánuló egységét.
Köszöntők
A szabadtéri színpadon történt az ünnepi program hivatalos megnyitója, ugyancsak az említett plébánosok által magyarul és románul kezdeményezett közös imával, a miatyánkkal. Ezt követően Eugenia Pete műsorvezető Antal Péter polgármestert kérte szólásra. Köszöntőjét követően a polgármester örömének adott hangot, amiért Szederhát ünnepét újra ilyen sokan megtisztelték a jelenlétükkel. Ugyanakkor megköszönte a szederhátiaknak a helyhatósági választásokon magának, illetve csapatának szavazott bizalmat. Ezzel felhatalmazást is adtak az elkezdett fejlesztéseknek a folytatásához, ami EU pályázati támogatással a vezetékes víz, illetve a csatornázás megépítésével folytatódik. Amint befejezték, minden utcára aszfaltburkolatot húznak. E munkálatok befejezése egyben azt is jelenti, hogy 2020-ig az egyre gyarapodó Szederhát teljes közművesítéssel rendelkező, vonzó településsé fejlődik – fejezte be magyarul is mondanivalóját Antal Péter polgármester. A továbbiakban dr. Vasile Chifor városi tanácsos adott hangot örömének, amiért újra részt vehet az Antal Péter polgármester által 8 évvel ezelőtt kezdeményezett Szederháti Falunap rendezvényén. Nemcsak ezért, hanem a falu fejlődésének a folytonosságáért is örvend, ugyanis az elmúlt 25 évben a település hatalmas fejlődésen ment keresztül, ami nemcsak a pécskai támogatás, hanem a falubeliek szellemisége terén is végbement. Ez a harang ugyanis egyetlen templomba hívja a római katolikusok mellett a görög katolikus, illetve az ortodox híveket is, ami egyedülálló jelenség. Kialakult a valódi ökuménia, megvalósult a Szentírás felhívása: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
Színes program
Az ünnepi kulturális programot a szederháti óvodások nyitották meg, akik Alexandra Ponta óvónő betanításában táncoltak, majd a LA MULȚI ANI SEDERHAT (Éljen Szederhát) feliratot rakták ki táblácskáikkal, vastaps közepette. Utánuk a pécskai Búzavirág Nagyboglárka csoportja, Engi Márta betanításával magyar táncokat adott elő, nagy sikerrel, majd a Pécskai 1-es számú Óvoda Kislepkék csoportja, Ioana Bala óvónő vezetésével szórakoztatta a közönséget. Ezt követően a Búzavirág Kisboglárka, utánuk a Nagyboglárka csoport műves táncainak tapsolt a közönség. Utánuk az ugyancsak pécskai Aranykalász tánccsoport, Makra András koreográfiájára ropogós magyar táncokkal szórakoztatta közönséget. A Kisboglárka, illetve a Nagyboglárka közös, továbbá az Aranykalász újabb tánca után az Aradi Datini Arădene nyugdíjas tánccsoport adott elő alföldi román táncokat, Ilie Macovei betanításával, utánuk egy halmágycsúcsi énekes közreműködésével.
Ezt követően a pécskai Zumba csapat szórakoztatta energikus táncaival a nagy számú közönséget, majd az ugyancsak pécskai Păstrătorii Tradiției tánccsoport, a Florin Moş zenekarának a közreműködésével, helyi táncos néphagyományokat mutatott be. 22 órától az Atmosphere Band zenekar közreműködésével utcabál következett, majd 23 órakor tűzijátékkal ért véget a VII. Szederháti Falunap. Annak a sikerét példázza a falu lakosságát meghaladó létszámú közönség, illetve a szervezők figyelmessége, hiszen minden fellépőt, meghívottat és valamilyen módon közreműködőt megvendégeltek, de az átlagos néző is ehetett, ihatott, mulathatott kedvére. Ennél többet nem is lehet elvárni egy falunap szervezőitől, akiknek, illetve a vendéglátásban közreműködőknek, ezúttal is köszönet jár a VII. Szederháti Falunap sikeréért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2016. augusztus 1.
Egy hétig ünnepeltek
Cigányfolklór-tábor Kommandón
Egy hétig cigányzenétől volt hangos Kommandó, ahol a Lajta László Alapítvány szervezésében július 24–31. közt idén is megtartották a nagy népszerűségnek örvendő Kommandói Cigányfolklór Tábort – immár 18. alkalommal.
Az egyhetes rendezvényen a szervezők változatos programokkal és műhelymunkával várták a résztvevőket, hogy még inkább megismertessék velük a cigány kultúrát.
A cigánytánc és -zene kedvelői nemcsak az országból, hanem annak határain túlról is érkeztek. Voltak, többek közt, résztvevők Ausztráliából, az Egyesült Államokból, illetve a közeli országokból is. Idén 110 személy időzítette látogatását Kommandóra, sokan közülük már visszatérő vendégei a rendezvénynek.
Az egyhetes tevékenység alatt, aminek helyszínéül a Horn Dávid Általános Iskola udvara szolgált, a résztvevők előadásokat hallhattak dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató előadásában, s a hagyományokhoz hűen idén is kirándultak a Lakóca tetejére.
A táncoktatás naponta zajlott: Orza Călin, Demeter Erika, Dombi Rózsa, Melles Endre, Ivácson László, Tekeres Gizella vezetésével. A talpalávalót a szászcsávási zenekar, Gázsa és barátai, valamint a Heveder zenekar biztosították. A tábor az iskola udvarán megtartott gálaesttel zárult.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Cigányfolklór-tábor Kommandón
Egy hétig cigányzenétől volt hangos Kommandó, ahol a Lajta László Alapítvány szervezésében július 24–31. közt idén is megtartották a nagy népszerűségnek örvendő Kommandói Cigányfolklór Tábort – immár 18. alkalommal.
Az egyhetes rendezvényen a szervezők változatos programokkal és műhelymunkával várták a résztvevőket, hogy még inkább megismertessék velük a cigány kultúrát.
A cigánytánc és -zene kedvelői nemcsak az országból, hanem annak határain túlról is érkeztek. Voltak, többek közt, résztvevők Ausztráliából, az Egyesült Államokból, illetve a közeli országokból is. Idén 110 személy időzítette látogatását Kommandóra, sokan közülük már visszatérő vendégei a rendezvénynek.
Az egyhetes tevékenység alatt, aminek helyszínéül a Horn Dávid Általános Iskola udvara szolgált, a résztvevők előadásokat hallhattak dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató előadásában, s a hagyományokhoz hűen idén is kirándultak a Lakóca tetejére.
A táncoktatás naponta zajlott: Orza Călin, Demeter Erika, Dombi Rózsa, Melles Endre, Ivácson László, Tekeres Gizella vezetésével. A talpalávalót a szászcsávási zenekar, Gázsa és barátai, valamint a Heveder zenekar biztosították. A tábor az iskola udvarán megtartott gálaesttel zárult.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 1.
Csíkszéken folytatódik a Vidék Kaland: ebben a formában utoljára
Újabb csapat váltja a Székelyföldre érkezett „kalandorokat”: a múlt heti, nyárádmenti kiadás után Csíkszéken folytatódik a nagy sikerű Vidék Kaland program. Az öt magyarországi városi fiatal már munkába is állt: szombatig vesznek részt aktívan egy-egy falusi gazdaság mindennapi életében.
Jelenlegi formájában utolsó kiadásához érkezett a 2011-ben indított népszerű Vidék Kaland: az EU díjnyertes kommunikációs programja keretében az utolsó öttagú csapat tölti el ezt a hetet csíki és udvarhelyszéki gazdaságokban, aktívan részt vállalva a falusi munkából.
A 18-35 év közötti fiatalok a program helyi társszervezője, a Hargita megyei Fiatal Gazdák Egyesületének néhány tagjához érkeznek Csíkmadarasra, Csíkszenttamásra, Csíkdánfalvára, Bánkfalvára és Kobátfalvára.
Hat nap alatt a „kalandorok” aktívan részt vesznek a gazdaságban zajló aktuális munkában, a fiatal gazda irányítása és felügyelete mellett. Ehhez az életmódhoz pedig hozzátartozik a hajnali kelés, a gazdaságban vagy a mezőn zajló munkálatok, annak minden szépségével és nehézségével együtt. A program célja egyébként éppen ez: személyes példákon keresztül bemutatni a mezőgazdaság működését, az élelmiszer-előállításban és a társadalomban betöltött szerepét, vagy betekintést engedni a gazdálkodók, mezőgazdászok napi életébe, a gazdálkodói életformába.
A Vidék Kaland programot a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége – AGRYA szervezte meg először 2011-ben. Négy éve a Hargita Megyei Fiatal Gazdák Egyesülete jóvoltából Székelyföldre is kiterjesztették, harmadik éve a Nyárádmente Kistérségi Társulásnak köszönhetően pedig az ottani térségbe is érkeznek kalandorok.
A résztvevőknek naponta be kell számolniuk élményeikről a program blogján, tevékenységüket pedig az olvasók díjazhatják: lájkokkal, bátorító hozzászólásaikkal a legnépszerűbb kalandort a Tiszteletbeli gazda címhez juttathatják. (hírszerk.)
Transindex.ro
Újabb csapat váltja a Székelyföldre érkezett „kalandorokat”: a múlt heti, nyárádmenti kiadás után Csíkszéken folytatódik a nagy sikerű Vidék Kaland program. Az öt magyarországi városi fiatal már munkába is állt: szombatig vesznek részt aktívan egy-egy falusi gazdaság mindennapi életében.
Jelenlegi formájában utolsó kiadásához érkezett a 2011-ben indított népszerű Vidék Kaland: az EU díjnyertes kommunikációs programja keretében az utolsó öttagú csapat tölti el ezt a hetet csíki és udvarhelyszéki gazdaságokban, aktívan részt vállalva a falusi munkából.
A 18-35 év közötti fiatalok a program helyi társszervezője, a Hargita megyei Fiatal Gazdák Egyesületének néhány tagjához érkeznek Csíkmadarasra, Csíkszenttamásra, Csíkdánfalvára, Bánkfalvára és Kobátfalvára.
Hat nap alatt a „kalandorok” aktívan részt vesznek a gazdaságban zajló aktuális munkában, a fiatal gazda irányítása és felügyelete mellett. Ehhez az életmódhoz pedig hozzátartozik a hajnali kelés, a gazdaságban vagy a mezőn zajló munkálatok, annak minden szépségével és nehézségével együtt. A program célja egyébként éppen ez: személyes példákon keresztül bemutatni a mezőgazdaság működését, az élelmiszer-előállításban és a társadalomban betöltött szerepét, vagy betekintést engedni a gazdálkodók, mezőgazdászok napi életébe, a gazdálkodói életformába.
A Vidék Kaland programot a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége – AGRYA szervezte meg először 2011-ben. Négy éve a Hargita Megyei Fiatal Gazdák Egyesülete jóvoltából Székelyföldre is kiterjesztették, harmadik éve a Nyárádmente Kistérségi Társulásnak köszönhetően pedig az ottani térségbe is érkeznek kalandorok.
A résztvevőknek naponta be kell számolniuk élményeikről a program blogján, tevékenységüket pedig az olvasók díjazhatják: lájkokkal, bátorító hozzászólásaikkal a legnépszerűbb kalandort a Tiszteletbeli gazda címhez juttathatják. (hírszerk.)
Transindex.ro
2016. augusztus 2.
Plágium miatt megfosztották doktori címétől Victor Pontát
Miniszteri rendelettel megfosztották jogászdoktori címétől Victor Ponta volt kormányfőt hétfőn, miután az újjászervezett Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) a múlt héten visszavonhatatlanul plágiumnak minősítette a szociáldemokrata politikus doktori disszertációját.
Mircea Dumitru oktatási miniszter azt követően adta ki a tudományos cím visszavonásáról szóló rendeletet, hogy a CNATDCU néhány napja elutasította Ponta óvását, amelyet a testület június 30-án kiadott, a plágium tényét megállapító első határozata ellen emelt.
Szabadság (Kolozsvár)
Miniszteri rendelettel megfosztották jogászdoktori címétől Victor Ponta volt kormányfőt hétfőn, miután az újjászervezett Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) a múlt héten visszavonhatatlanul plágiumnak minősítette a szociáldemokrata politikus doktori disszertációját.
Mircea Dumitru oktatási miniszter azt követően adta ki a tudományos cím visszavonásáról szóló rendeletet, hogy a CNATDCU néhány napja elutasította Ponta óvását, amelyet a testület június 30-án kiadott, a plágium tényét megállapító első határozata ellen emelt.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 5.
Énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol
Beszélgetés Kádár Zsolt nótaénekessel
A nagyernyei Kádár Zsolt sokoldalú ember, de talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a zenének él. A hétköznapokban zenetanár, gyermekkórust irányít, hétvégeken esküvőkön zenél és templomban kántorizál, időnként népdalénekesként lép fel különböző rendezvényeken.
– A Blue Art együttessel, amelynek tagja vagy, néhány évvel ezelőtt már készítettem interjút, most a nótaénekes KádárZsoltot szeretném faggatni…
– Valamikor 2010 nyarán egy színpadon léphettem fel Cseh Judittal egy Hajlik a rózsafa előadáson. Nem sokkal később közelebbi kapcsolatba kerültünk, a tanítványa lettem, s egyre jobban megszerettem a magyar nótát. Ez volt a kezdet...
– Tanítasz, énekelsz, zenélsz, gondolom, ez mind felelőséggel és sok munkával jár…
– Serdülő koromban nagyon sokat tanultam, gyakoroltam, ezért gyakran panaszkodtam ismerőseimnek, hogy nekem nincs is gyermekkorom. Aztán megérett a gyümölcs, bejutottam a zeneakadémiára, négy év egyetem, majd két év mesteri következett fagott szakon. 2006-tól öt éven át a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanítottam mint fagott-tanár.
– Hány hangszeren játszol?
– Harmadik osztályos koromban tanultam meg zongorázni, hatodiktól a fagotton gyakoroltam, 17 éve orgonán kántorizálok a nagyernyei katolikus templomban, 2010-től szaxofonon is játszom.
– Elég régóta tanítasz, tapasztalatod szerint a mai gyerekek mennyire fogékonyak a zenére, a népdalra?
– Most egy kicsit elkomolyodom, mert inkább negatív tapasztalataim vannak. Különböző képességű gyerekekkel dolgozunk, szint alatt és szint felett egyaránt szép számban vannak. A zenei tudás, tehetség nem igazán függ össze az általános tanulmányi eredményekkel. Gyakran találkozom olyan tanulóval, aki a felvételi tantárgyakból nagyon gyenge, de kiválóan énekel. Én mindig azt vallottam, hogy a tanóra keretében nem igazán lehet énekelni. Minden osztályban akadnak olyanok, akikkel a Jóisten nem igazán bánt bőkezűen, amikor a zenei hangot osztogatta. Ezért iskolai kórust szerveztem a nagyernyei iskolában. Hetente egyszer találkozunk a kultúrotthonban, s népdalokat tanulunk. Komolyabb dolgokba még nem megyünk bele, mert ehhez kell tudni szolmizálni, felsőfokon ismerni a zenei hangokat, hangértékeket. Ernyé-ben 18-20 gyerekkel énekelünk együtt kórusórán, újabban pedig, a faluünnepségre való tekintettel, Sárom- berkén is beindítottuk a közös éneklést.
– Mit jelent számodra a népdal, a magyar nóta?
– A magyar nóta segítségével ki tudom fejezni érzelmeimet, s ezzel el lehet jutni az emberek szívéhez. A népdal is kedves számomra, de én elsősorban nótaénekes vagyok. A népdalon belül több műfaj létezik. Vannak olyan nóták, népdalok, amelyek helységhez kötöttek. Engem elsősorban a kalotaszegi népdalok, nóták fogtak meg, kápráztattak el. Egyetemi éveim alatt többször is jártam azon a vidéken népdalokat tanulni, hangfelvételeket készíteni. Még esküvőn is megfordultam, csodálatos volt. Mindenki viseletbe öltözött, életkortól függetlenül. A kalotaszegi népdalokat szinte naponta hallgatom.
– Hol léptél fel az utóbbi időben?
– A közelmúltban a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a Cseh Judit-nótaesten. Telt ház volt, csodálatos közönséggel, a csíkszentmadarasi népi zenekar kísért. Számos ismert előadó társaságában léphettem színpadra. Jelen volt Buta Árpád, Ábrám Tibor, Gyárfás István és még sorolhatnám. Büszke vagyok arra, hogy szinte naponta sugározza felvételeimet a Marosvásárhelyi Rádió, gyakran betelefonálnak, kérik a nótáimat.
– Nótaénekesként, csak nótázásból meg lehet élni?
– Sajnos, nem. Legtöbben mással is foglalkozunk a dalolás mellett, s csak azért vállalunk fellépéseket, hogy megőrizzük, fenntartsuk a hagyományt. Ezért is van kevés fiatal nótaénekes. Talán nem túlzok, ha úgy fogalmazok: úgy érezzük, hogy a nótaénekesek nincsenek eléggé megbecsülve, értékelve. Elsősorban a fiatalabb nemzedék által. Előadásokon mindig hiányolom a fiatalabb korosztályt.
– Ki a példaképed, kinek az előadásmódja, gondolatvilága hatott rád a leginkább?
– Cseh Juditot már említettem, nagyon kedveltem, tiszteltem, sokat köszönhetek az erdélyi magyar nóta nagyasszonyának. A másik nótaénekes, akivel sosem találkoztam, de nagyon szeretem a hangfelvételeit hallgatni, Madaras Gábor. Ha nem tévedek, születésem előtt 2-3 évvel halt meg, élőben nem hallhattam, de a nótáit, népdalait nagyon kedvelem.
– Ha egy toplistát kellene összeállítanod kedvenc nótáidból, melyik lenne az első három?
– Sokat szeretek, szinte mindegyiket, amit énekelek, de vannak, amelyek nagyon mélyen élnek a szívemben. Nagy kedvencem a Szeretem a kertet, amely megjelent hanghordozóm (CD) címadó dala. Aztán van két olyan nóta, amit Cseh Judit művésznő tanácsára tanultam meg, s adok elő azóta is különböző fellépéseken: Levelem jött a faluból, Esik eső hegyen-völgyön.
– Hogyan tovább?
– Szeretném továbbra is minden képességemmel, tudásommal szolgálni a műfajt. Közös ügyünk, erkölcsi kötelességünk, hogy a nóták terjesztéséért, fennmAradásáért mindent megtegyünk. Ehhez pedig minél többet kell énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol. A magyar nóta örökös tagja kell mAradjon a kultúra nagy családjának.
Kérdezett: Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Kádár Zsolt nótaénekessel
A nagyernyei Kádár Zsolt sokoldalú ember, de talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a zenének él. A hétköznapokban zenetanár, gyermekkórust irányít, hétvégeken esküvőkön zenél és templomban kántorizál, időnként népdalénekesként lép fel különböző rendezvényeken.
– A Blue Art együttessel, amelynek tagja vagy, néhány évvel ezelőtt már készítettem interjút, most a nótaénekes KádárZsoltot szeretném faggatni…
– Valamikor 2010 nyarán egy színpadon léphettem fel Cseh Judittal egy Hajlik a rózsafa előadáson. Nem sokkal később közelebbi kapcsolatba kerültünk, a tanítványa lettem, s egyre jobban megszerettem a magyar nótát. Ez volt a kezdet...
– Tanítasz, énekelsz, zenélsz, gondolom, ez mind felelőséggel és sok munkával jár…
– Serdülő koromban nagyon sokat tanultam, gyakoroltam, ezért gyakran panaszkodtam ismerőseimnek, hogy nekem nincs is gyermekkorom. Aztán megérett a gyümölcs, bejutottam a zeneakadémiára, négy év egyetem, majd két év mesteri következett fagott szakon. 2006-tól öt éven át a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanítottam mint fagott-tanár.
– Hány hangszeren játszol?
– Harmadik osztályos koromban tanultam meg zongorázni, hatodiktól a fagotton gyakoroltam, 17 éve orgonán kántorizálok a nagyernyei katolikus templomban, 2010-től szaxofonon is játszom.
– Elég régóta tanítasz, tapasztalatod szerint a mai gyerekek mennyire fogékonyak a zenére, a népdalra?
– Most egy kicsit elkomolyodom, mert inkább negatív tapasztalataim vannak. Különböző képességű gyerekekkel dolgozunk, szint alatt és szint felett egyaránt szép számban vannak. A zenei tudás, tehetség nem igazán függ össze az általános tanulmányi eredményekkel. Gyakran találkozom olyan tanulóval, aki a felvételi tantárgyakból nagyon gyenge, de kiválóan énekel. Én mindig azt vallottam, hogy a tanóra keretében nem igazán lehet énekelni. Minden osztályban akadnak olyanok, akikkel a Jóisten nem igazán bánt bőkezűen, amikor a zenei hangot osztogatta. Ezért iskolai kórust szerveztem a nagyernyei iskolában. Hetente egyszer találkozunk a kultúrotthonban, s népdalokat tanulunk. Komolyabb dolgokba még nem megyünk bele, mert ehhez kell tudni szolmizálni, felsőfokon ismerni a zenei hangokat, hangértékeket. Ernyé-ben 18-20 gyerekkel énekelünk együtt kórusórán, újabban pedig, a faluünnepségre való tekintettel, Sárom- berkén is beindítottuk a közös éneklést.
– Mit jelent számodra a népdal, a magyar nóta?
– A magyar nóta segítségével ki tudom fejezni érzelmeimet, s ezzel el lehet jutni az emberek szívéhez. A népdal is kedves számomra, de én elsősorban nótaénekes vagyok. A népdalon belül több műfaj létezik. Vannak olyan nóták, népdalok, amelyek helységhez kötöttek. Engem elsősorban a kalotaszegi népdalok, nóták fogtak meg, kápráztattak el. Egyetemi éveim alatt többször is jártam azon a vidéken népdalokat tanulni, hangfelvételeket készíteni. Még esküvőn is megfordultam, csodálatos volt. Mindenki viseletbe öltözött, életkortól függetlenül. A kalotaszegi népdalokat szinte naponta hallgatom.
– Hol léptél fel az utóbbi időben?
– A közelmúltban a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a Cseh Judit-nótaesten. Telt ház volt, csodálatos közönséggel, a csíkszentmadarasi népi zenekar kísért. Számos ismert előadó társaságában léphettem színpadra. Jelen volt Buta Árpád, Ábrám Tibor, Gyárfás István és még sorolhatnám. Büszke vagyok arra, hogy szinte naponta sugározza felvételeimet a Marosvásárhelyi Rádió, gyakran betelefonálnak, kérik a nótáimat.
– Nótaénekesként, csak nótázásból meg lehet élni?
– Sajnos, nem. Legtöbben mással is foglalkozunk a dalolás mellett, s csak azért vállalunk fellépéseket, hogy megőrizzük, fenntartsuk a hagyományt. Ezért is van kevés fiatal nótaénekes. Talán nem túlzok, ha úgy fogalmazok: úgy érezzük, hogy a nótaénekesek nincsenek eléggé megbecsülve, értékelve. Elsősorban a fiatalabb nemzedék által. Előadásokon mindig hiányolom a fiatalabb korosztályt.
– Ki a példaképed, kinek az előadásmódja, gondolatvilága hatott rád a leginkább?
– Cseh Juditot már említettem, nagyon kedveltem, tiszteltem, sokat köszönhetek az erdélyi magyar nóta nagyasszonyának. A másik nótaénekes, akivel sosem találkoztam, de nagyon szeretem a hangfelvételeit hallgatni, Madaras Gábor. Ha nem tévedek, születésem előtt 2-3 évvel halt meg, élőben nem hallhattam, de a nótáit, népdalait nagyon kedvelem.
– Ha egy toplistát kellene összeállítanod kedvenc nótáidból, melyik lenne az első három?
– Sokat szeretek, szinte mindegyiket, amit énekelek, de vannak, amelyek nagyon mélyen élnek a szívemben. Nagy kedvencem a Szeretem a kertet, amely megjelent hanghordozóm (CD) címadó dala. Aztán van két olyan nóta, amit Cseh Judit művésznő tanácsára tanultam meg, s adok elő azóta is különböző fellépéseken: Levelem jött a faluból, Esik eső hegyen-völgyön.
– Hogyan tovább?
– Szeretném továbbra is minden képességemmel, tudásommal szolgálni a műfajt. Közös ügyünk, erkölcsi kötelességünk, hogy a nóták terjesztéséért, fennmAradásáért mindent megtegyünk. Ehhez pedig minél többet kell énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol. A magyar nóta örökös tagja kell mAradjon a kultúra nagy családjának.
Kérdezett: Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 6.
Horváth Arany: Miért gázolták halálra Horváth István írót?
1997. július 5. Kézdivásárhelyen KIRÁLY KÁROLLYAL több kérdésről beszélgettünk, többnyire arról, ami kimAradt az első könyvéből, vagy amit bizonyos személyekkel kapcsolatban még nem illő megírni, így jutottunk el édesapámhoz, akiről a következőket mondotta:
– Édesapádat 1970-ben ismertem meg személyesen, miután súlyos betegsége után felhívtál telefonon, hogy segítsek bejuttatni a kovásznai szívkórházba. Hogy nyugodtan, kényelmesen érezze magát, hogy elhúzódhasson verset írni, a pártgazdasághoz tartozó gerendavillában helyeztem el. Ha jól emlékszem, a földszinti 8-as szobában volt először. Nagyon gyakran látogattam – már amennyit megengedett akkoriban az időm. Áldott jó ember volt, szerettem beszélgetni vele. Amíg másoktól elfordultam, egyre jobban esett édesapád atyai szeretete, bölcsessége, mert tisztán látta azt a kificamodott világot, amiben éltünk. Pontosan felmérte a küzdelmemet. Horváth István emléke kiemelkedő! Ha te is emlékszel... egyszer együtt voltunk és a magad módján túl kényes kérdéseket feszegettél a nyitott teraszon, Pista bácsi az ujjával jelezve kicsit megfenyegetett, hogy hallgass. 1971-ben azt kérdezte: – Karcsi fiam, ezzel a fiatalos hévvel felméritek-e, hogy mit tesztek helyesen? Féltelek titeket itt, Kovászna megyében. A hegyen túliak lábujjhegyre állva figyelik minden mozgásotokat. Nehogy az író, költő „gyermekek”, Farkas Árpiék bajba jussanak veled együtt. Én viszont tudtam, hogy azt a korszakot ki kell használni Kovászna megyében. Ki is használtuk. A hetvenes években éppen Horváth István barátsága és magatartása is meggyőzött, megerősített abban a hitemben, hogy be kell fejezni a megalkuvó, bólogató politizálást, ha meg akarok mAradni embernek és magyarnak. Ezt folyton megvitattam Pista bácsival, és ő, bár egyfolytában óvott, mégis egyetértett velem. Mondjam ki: szinte egyformán gondolkodtunk. Amíg mások tömegesen elhagyták az országot félelmükben, én szembeszegültem a hétfejű sárkánnyal. H. I. barátsága ebben erősített meg, kegyetlen küzdelmemben soha nem tagadott meg. Azt tudtuk, hogy lehallgatnak, igyekeztünk a kovásznai találkozásainkon óvatosak lenni, de mindenképpen a Securitate fókuszába került. És még egy dolgot tudni kell: a szeku sokkal jobban tartott a következetesen szívós költőktől, mint némely, külföldet járó, nagyhangú magyarkodótól. Felső-Háromszéken édesapád nagy tekintélynek örvendett. Meghívták iskolákba, művelődési házakban találkozott az emberekkel. Szavának súlya volt. Érdekességként elmondom, hogy a megyei Securitate parancsnoka, Hanches János nagy tisztelője volt Horváth Istvánnak, ő vigyázott a költőre ahelyett, hogy csak megfigyeltette volna. Lehet, hogy ez is hozzájárult a leváltásához? Az öreg sokszor arra figyelmeztetett, hogy ne lógjak ki a sorból. Azt is mondta, hogy az író ne politizáljon tételesen, az írónak viszont látnia kell, hogy a politikus jól politizál vagy rosszul. Egyszer így szólt: – Karcsi fiam, te szinte naponta szemet szúró tettekkel állsz az ellenség elé. Igen, így mondta 1971-ben: ellenség. Amit nem felejthetek, igyekezett a funkciómtól félteni. Arra is ügyelt, nehogy beszélgetéseinkkel hozzájáruljon leváltásomhoz. De amikor bedobtam a törölközőt, megértett. Őt elgázolták. Én élek. Ezt a forgatókönyvet írták meg, és egyik sem véletlen.
Húsz évvel Horváth István halála után, 1997. január 17. A Kolozsvári magyar rádió riportere, Muzsnay Magda és Essig József operatőr tért vissza Magyarózdra, az író nyomába. A riporter MIHÁLY FERENCET, édesapám első unokatestvérét emlékeztette az elhunytra, és így került sor arra a vallomásra, amit eddig nem mert megtenni sem ő, sem más a faluban. Az interjú után én is kikérdeztem nagybátyámat. Részletesebben beszámolt a történtekről, különösképpen hangsúlyozta, hogy édesapám titoktartásra kérte fel, nem akarta, hogy tudomásomra jusson, hogy őt figyelik. Mivel párton kívüli voltam, állandó bizonytalanság fenyegetett. Édesapám attól félt, hogy kitesznek a Művelődéstől, ha valahol szót emelek.
– Elég rendszeresen járt ki Ózdra egy magyar belügyes, Kerekes ezredes – mesélte Ferenc bátyám. – A falu férfinépétől érdeklődött Pista után, jól megijesztette az öregebbjét, nekem csak a bátrabbja merte elmondani, hogy mit kérdezett. Házamnál evett, ivott az a tiszt, nem mutatta, hogy rossz szándékú, mivel magyar volt, lehet, hogy ennél fogva rendesebb volt velünk. Sok mindenről beszéltünk, de főleg ő kérdezett. Pista bácsiról nem érdeklődött. Vagy ha igen, akkor nem olyasmiről, ami gyanús lett volna nekem. Én nem mertem belebonyolódni az ő bajába, tudtam, amit tudtam, s aggódtam bátyámért. Na, de Pista bácsit én olyan megfontoltnak, okosnak ismertem, hogy gondolni sem mertem arra, hogy ezek mégis bekerítik valamivel. A faluban volt Securitatés megbízott. Nem vettük komolyan, olyan aljaember volt, akinek nem volt tekintélye. Pénzért tette. Ahogy hazajött bátyám, nemsokára megindult a faluban, jött s ment. Horváth István távozása után végigjárta a falut. Arany után is érdeklődött valakitől egyszer. Ez a feladata – gondoltam –, ezért kapja a fizetést.
1977. január 4. Amikor elgázolta bátyámat a részeg szekustiszt, a temetés előtti nap valósággal elárasztották a falut a securitatésok. Felfegyverkezve, minden utcánál egy-egy kapunál megállt a katonai autó. Nem volt elég a mi bánatunk, a faluban riasztó félelem dúlt, hogy vajon mit akarnak a temetésen? Marosvásárhelyről megérkeztek a legmagasabb hivatalos belügyi szervek. Amíg megérkezett a halottas menet, kivonultak a temetői útra, közvetlenül a temető mellé állottak a kocsikkal. A tor után sem mentek el, úgy hajnalban hallottuk, hogy vonulnak ki a faluból. Utána, bár biztosan látták s tudták, hogy kik beszéltek a sírnál, mégis kikérdezték a férfiakat, hogy ők miről tudnak többet? Nem telt el egy hónap, és megint kivonultak a faluba. Egyik tiszt elkérte a szülőház – most emlékház – kulcsát. Behatoltak és mindent, de mindent felkutattak. Arra voltak kíváncsiak, hogy vannak-e magyarországi titkos anyagok? Engem külön kérdőre fogtak, hogy itthon mit dolgozott, kivel találkozott Pista bácsi, és még járt-e itt Király Károly, találkoztak-e ezen a helyen Pista bácsival. Megfenyegettek, hogy mondjam meg az igazat, mert ha nem, felelni fogok a törvény előtt. Rettentő idegesen folyt a házkutatás, bár az elején nem konkretizálták, hogy pontosan mit keresnek. Engem minduntalan kérdőre vontak, válaszoljak kérdéseikre, az igazat mondjam, mert ha nem, a törvény előtt fogok felelni. Erre azt válaszoltam: „amit mondok, azért felelősséget vállalok. Ebben a házban tudtommal nincs olyasmi, ami után kutatnak”. Lassan kiderült, hogy az író rendszerellenes írásait keresik. Azért voltam biztos a dolgomban, mert ha volt is ilyen írása bátyámnak, azt nem hozta haza, volt annak jobb helye is, ahova elrejthette. De a tisztek csak még jobban fenyegetőztek, hogy ne tagadjam, mert én biztosan tudok az ilyen írásokról. Csak azt erősítettem: ilyen iratokat nem találnak, és én nyugodt vagyok, mert ha igazságos úton járnak, nem emelhetnek ellenem vádat. Csak ha igazságtalanságot cselekednék, akkor vádolhatnak meg valamivel. Elmentek.
Nemsokára újra megjelentek, a férfiakat külön-külön hívták magukhoz, és faggatták őket, hogy kiket ismertek a temetésen, akik nem idevalók voltak? Ekkor már megijedt a falu, szinte futva érkeztek hozzám panaszkodni. Bennem az első pillanattól felmerült a kérdés, illetve tudtam, hogy szándékos gyilkossággal és nem véletlen halálesettel állunk szemben. Pista bácsi a halála előtti években elmondta nekem, hogy általában a magyar értelmiségieket megfigyelés alatt tartják, és már nem is egyszer észrevette, ha valahol megjelenik, akkor követik. A családban ezt senkinek nem mondta rajtam kívül. A leányát rettentően féltette. Arany is olyan erélyesen kimutatta az ellenérzését a diktatúrával szemben, hogy az is elég lett volna a családnak. Pista bácsi átlátta az én lelki világomat, és, mint egész életünkben, tudta, hogy hol kell elmondania a titkát. Akár én kerestem fel Kolozsváron, akár ő jött haza, az én színvonalamhoz leereszkedve megérttette velem a dolgok lényegét. Egymás titkait csak mi tudtuk, és tanácsaival megértette velem, hogy mikor hogyan viselkedjem, hogy fennmAradjak, hogy lehetőleg mi fennmAradjunk. Itthon a Pista bácsi megfigyelője mindent jelentett, különösen, amit nekünk nyilvánosság előtt mondott el. Furcsa dolog – hányszor elgondolkozom ezen –, ez a csendes bölcs jóember konokul magyar volt. Kiharcolta az ásatásokat a Dégi csupon, ahol az avar temetőt feltárták. A gyűjtései, azok magyarázatai mindig visszanyúltak őseinkhez. Rákosi tiszteletes úr is sokat volt vele, ők okosabban elbeszélgettek, nem tudom, hogy ő ezekről a belső dolgokról tud-e valamit. A változás után az ezredest még egyszer láttam Vásárhelyt. Köszönt és sietett tovább. Én nem vagyok olyan ember, hogy másnak bajt csináljak, de bátyám haláláért még valakinek felelnie kell.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1997. július 5. Kézdivásárhelyen KIRÁLY KÁROLLYAL több kérdésről beszélgettünk, többnyire arról, ami kimAradt az első könyvéből, vagy amit bizonyos személyekkel kapcsolatban még nem illő megírni, így jutottunk el édesapámhoz, akiről a következőket mondotta:
– Édesapádat 1970-ben ismertem meg személyesen, miután súlyos betegsége után felhívtál telefonon, hogy segítsek bejuttatni a kovásznai szívkórházba. Hogy nyugodtan, kényelmesen érezze magát, hogy elhúzódhasson verset írni, a pártgazdasághoz tartozó gerendavillában helyeztem el. Ha jól emlékszem, a földszinti 8-as szobában volt először. Nagyon gyakran látogattam – már amennyit megengedett akkoriban az időm. Áldott jó ember volt, szerettem beszélgetni vele. Amíg másoktól elfordultam, egyre jobban esett édesapád atyai szeretete, bölcsessége, mert tisztán látta azt a kificamodott világot, amiben éltünk. Pontosan felmérte a küzdelmemet. Horváth István emléke kiemelkedő! Ha te is emlékszel... egyszer együtt voltunk és a magad módján túl kényes kérdéseket feszegettél a nyitott teraszon, Pista bácsi az ujjával jelezve kicsit megfenyegetett, hogy hallgass. 1971-ben azt kérdezte: – Karcsi fiam, ezzel a fiatalos hévvel felméritek-e, hogy mit tesztek helyesen? Féltelek titeket itt, Kovászna megyében. A hegyen túliak lábujjhegyre állva figyelik minden mozgásotokat. Nehogy az író, költő „gyermekek”, Farkas Árpiék bajba jussanak veled együtt. Én viszont tudtam, hogy azt a korszakot ki kell használni Kovászna megyében. Ki is használtuk. A hetvenes években éppen Horváth István barátsága és magatartása is meggyőzött, megerősített abban a hitemben, hogy be kell fejezni a megalkuvó, bólogató politizálást, ha meg akarok mAradni embernek és magyarnak. Ezt folyton megvitattam Pista bácsival, és ő, bár egyfolytában óvott, mégis egyetértett velem. Mondjam ki: szinte egyformán gondolkodtunk. Amíg mások tömegesen elhagyták az országot félelmükben, én szembeszegültem a hétfejű sárkánnyal. H. I. barátsága ebben erősített meg, kegyetlen küzdelmemben soha nem tagadott meg. Azt tudtuk, hogy lehallgatnak, igyekeztünk a kovásznai találkozásainkon óvatosak lenni, de mindenképpen a Securitate fókuszába került. És még egy dolgot tudni kell: a szeku sokkal jobban tartott a következetesen szívós költőktől, mint némely, külföldet járó, nagyhangú magyarkodótól. Felső-Háromszéken édesapád nagy tekintélynek örvendett. Meghívták iskolákba, művelődési házakban találkozott az emberekkel. Szavának súlya volt. Érdekességként elmondom, hogy a megyei Securitate parancsnoka, Hanches János nagy tisztelője volt Horváth Istvánnak, ő vigyázott a költőre ahelyett, hogy csak megfigyeltette volna. Lehet, hogy ez is hozzájárult a leváltásához? Az öreg sokszor arra figyelmeztetett, hogy ne lógjak ki a sorból. Azt is mondta, hogy az író ne politizáljon tételesen, az írónak viszont látnia kell, hogy a politikus jól politizál vagy rosszul. Egyszer így szólt: – Karcsi fiam, te szinte naponta szemet szúró tettekkel állsz az ellenség elé. Igen, így mondta 1971-ben: ellenség. Amit nem felejthetek, igyekezett a funkciómtól félteni. Arra is ügyelt, nehogy beszélgetéseinkkel hozzájáruljon leváltásomhoz. De amikor bedobtam a törölközőt, megértett. Őt elgázolták. Én élek. Ezt a forgatókönyvet írták meg, és egyik sem véletlen.
Húsz évvel Horváth István halála után, 1997. január 17. A Kolozsvári magyar rádió riportere, Muzsnay Magda és Essig József operatőr tért vissza Magyarózdra, az író nyomába. A riporter MIHÁLY FERENCET, édesapám első unokatestvérét emlékeztette az elhunytra, és így került sor arra a vallomásra, amit eddig nem mert megtenni sem ő, sem más a faluban. Az interjú után én is kikérdeztem nagybátyámat. Részletesebben beszámolt a történtekről, különösképpen hangsúlyozta, hogy édesapám titoktartásra kérte fel, nem akarta, hogy tudomásomra jusson, hogy őt figyelik. Mivel párton kívüli voltam, állandó bizonytalanság fenyegetett. Édesapám attól félt, hogy kitesznek a Művelődéstől, ha valahol szót emelek.
– Elég rendszeresen járt ki Ózdra egy magyar belügyes, Kerekes ezredes – mesélte Ferenc bátyám. – A falu férfinépétől érdeklődött Pista után, jól megijesztette az öregebbjét, nekem csak a bátrabbja merte elmondani, hogy mit kérdezett. Házamnál evett, ivott az a tiszt, nem mutatta, hogy rossz szándékú, mivel magyar volt, lehet, hogy ennél fogva rendesebb volt velünk. Sok mindenről beszéltünk, de főleg ő kérdezett. Pista bácsiról nem érdeklődött. Vagy ha igen, akkor nem olyasmiről, ami gyanús lett volna nekem. Én nem mertem belebonyolódni az ő bajába, tudtam, amit tudtam, s aggódtam bátyámért. Na, de Pista bácsit én olyan megfontoltnak, okosnak ismertem, hogy gondolni sem mertem arra, hogy ezek mégis bekerítik valamivel. A faluban volt Securitatés megbízott. Nem vettük komolyan, olyan aljaember volt, akinek nem volt tekintélye. Pénzért tette. Ahogy hazajött bátyám, nemsokára megindult a faluban, jött s ment. Horváth István távozása után végigjárta a falut. Arany után is érdeklődött valakitől egyszer. Ez a feladata – gondoltam –, ezért kapja a fizetést.
1977. január 4. Amikor elgázolta bátyámat a részeg szekustiszt, a temetés előtti nap valósággal elárasztották a falut a securitatésok. Felfegyverkezve, minden utcánál egy-egy kapunál megállt a katonai autó. Nem volt elég a mi bánatunk, a faluban riasztó félelem dúlt, hogy vajon mit akarnak a temetésen? Marosvásárhelyről megérkeztek a legmagasabb hivatalos belügyi szervek. Amíg megérkezett a halottas menet, kivonultak a temetői útra, közvetlenül a temető mellé állottak a kocsikkal. A tor után sem mentek el, úgy hajnalban hallottuk, hogy vonulnak ki a faluból. Utána, bár biztosan látták s tudták, hogy kik beszéltek a sírnál, mégis kikérdezték a férfiakat, hogy ők miről tudnak többet? Nem telt el egy hónap, és megint kivonultak a faluba. Egyik tiszt elkérte a szülőház – most emlékház – kulcsát. Behatoltak és mindent, de mindent felkutattak. Arra voltak kíváncsiak, hogy vannak-e magyarországi titkos anyagok? Engem külön kérdőre fogtak, hogy itthon mit dolgozott, kivel találkozott Pista bácsi, és még járt-e itt Király Károly, találkoztak-e ezen a helyen Pista bácsival. Megfenyegettek, hogy mondjam meg az igazat, mert ha nem, felelni fogok a törvény előtt. Rettentő idegesen folyt a házkutatás, bár az elején nem konkretizálták, hogy pontosan mit keresnek. Engem minduntalan kérdőre vontak, válaszoljak kérdéseikre, az igazat mondjam, mert ha nem, a törvény előtt fogok felelni. Erre azt válaszoltam: „amit mondok, azért felelősséget vállalok. Ebben a házban tudtommal nincs olyasmi, ami után kutatnak”. Lassan kiderült, hogy az író rendszerellenes írásait keresik. Azért voltam biztos a dolgomban, mert ha volt is ilyen írása bátyámnak, azt nem hozta haza, volt annak jobb helye is, ahova elrejthette. De a tisztek csak még jobban fenyegetőztek, hogy ne tagadjam, mert én biztosan tudok az ilyen írásokról. Csak azt erősítettem: ilyen iratokat nem találnak, és én nyugodt vagyok, mert ha igazságos úton járnak, nem emelhetnek ellenem vádat. Csak ha igazságtalanságot cselekednék, akkor vádolhatnak meg valamivel. Elmentek.
Nemsokára újra megjelentek, a férfiakat külön-külön hívták magukhoz, és faggatták őket, hogy kiket ismertek a temetésen, akik nem idevalók voltak? Ekkor már megijedt a falu, szinte futva érkeztek hozzám panaszkodni. Bennem az első pillanattól felmerült a kérdés, illetve tudtam, hogy szándékos gyilkossággal és nem véletlen halálesettel állunk szemben. Pista bácsi a halála előtti években elmondta nekem, hogy általában a magyar értelmiségieket megfigyelés alatt tartják, és már nem is egyszer észrevette, ha valahol megjelenik, akkor követik. A családban ezt senkinek nem mondta rajtam kívül. A leányát rettentően féltette. Arany is olyan erélyesen kimutatta az ellenérzését a diktatúrával szemben, hogy az is elég lett volna a családnak. Pista bácsi átlátta az én lelki világomat, és, mint egész életünkben, tudta, hogy hol kell elmondania a titkát. Akár én kerestem fel Kolozsváron, akár ő jött haza, az én színvonalamhoz leereszkedve megérttette velem a dolgok lényegét. Egymás titkait csak mi tudtuk, és tanácsaival megértette velem, hogy mikor hogyan viselkedjem, hogy fennmAradjak, hogy lehetőleg mi fennmAradjunk. Itthon a Pista bácsi megfigyelője mindent jelentett, különösen, amit nekünk nyilvánosság előtt mondott el. Furcsa dolog – hányszor elgondolkozom ezen –, ez a csendes bölcs jóember konokul magyar volt. Kiharcolta az ásatásokat a Dégi csupon, ahol az avar temetőt feltárták. A gyűjtései, azok magyarázatai mindig visszanyúltak őseinkhez. Rákosi tiszteletes úr is sokat volt vele, ők okosabban elbeszélgettek, nem tudom, hogy ő ezekről a belső dolgokról tud-e valamit. A változás után az ezredest még egyszer láttam Vásárhelyt. Köszönt és sietett tovább. Én nem vagyok olyan ember, hogy másnak bajt csináljak, de bátyám haláláért még valakinek felelnie kell.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 6.
Veszélyben a jövő évi adócsökkentések
Bizonytalanná vált, hogy folytatható-e jövő évben az adócsökkentés, amit a Ponta-kormány kezdett el 2014-ben, majd 2015-ben folytatott hangsúlyozottan. Mint ismert, a jövő évi adócsökkentésekről már döntés született, ezek szerepelnek az adótörvénykönyvben, de Dacian Cioloş tárgyalni akar a pártokkal, mert, mint fogalmazott, nagy nyomás nehezedik az államháztartásra.
A kormányfő erről tegnap nyilatkozott. Kijelentette, hogy a január 1-től betervezett adócsökkentések miatt fennáll annak a veszélye, hogy az államháztartási hiány meghaladja az Európai Unió által maximális felső határként elfogadott és engedélyezett GDP-arányos 3 százalékot. A miniszterelnök szerint azért kell tárgyalnia a pártokkal, mert nem az a lényeg, hogy mit vállal a mostani, korlátozott mandátummal rendelkező szakértői kormány, hanem hogy mit vállal hosszú távra az ország vezetősége.
Szabadság (Kolozsvár)
Bizonytalanná vált, hogy folytatható-e jövő évben az adócsökkentés, amit a Ponta-kormány kezdett el 2014-ben, majd 2015-ben folytatott hangsúlyozottan. Mint ismert, a jövő évi adócsökkentésekről már döntés született, ezek szerepelnek az adótörvénykönyvben, de Dacian Cioloş tárgyalni akar a pártokkal, mert, mint fogalmazott, nagy nyomás nehezedik az államháztartásra.
A kormányfő erről tegnap nyilatkozott. Kijelentette, hogy a január 1-től betervezett adócsökkentések miatt fennáll annak a veszélye, hogy az államháztartási hiány meghaladja az Európai Unió által maximális felső határként elfogadott és engedélyezett GDP-arányos 3 százalékot. A miniszterelnök szerint azért kell tárgyalnia a pártokkal, mert nem az a lényeg, hogy mit vállal a mostani, korlátozott mandátummal rendelkező szakértői kormány, hanem hogy mit vállal hosszú távra az ország vezetősége.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 6.
Trianon árvái
Milyen etnikai változásokat indított el az első világháború Magyarországon? Kik voltak a vagonlakók? Hogyan próbálták megjeleníteni az elveszített hazát a háborús menekültek? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is válaszol a trianoni békeszerződés hatásait és következményeit az Akadémia támogatásával kutató történész szerző cikke. Ablonczy Balázs írása az mta.hu-nak.
Lineáris történelemszemléletünk miatt, a jelenből visszatekintve, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyének és csoportok mobilitása a modern korok vívmánya, és minél inkább közeledünk a mához, annál többen élvezik az előnyeit, illetve szenvednek a kártételeitől. Holott már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a mozdulatlan massza, aminek sokan szeretik láttatni. Az időszakos mobilitás a kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett.
Túl az Óperencián
Az 1880-as évektől meginduló tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett – közvetve vagy közvetlenül – alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás nem mindig volt végleges: a Pennsylvaniában bányászként vagy gyári munkásként elhelyezkedő parasztember sok esetben hazatért, ha elegendő pénzt gyűjtött össze, vagy egy családi esemény erre kényszerítette. Aztán a hazai állapotok megtapasztalása után vagy a pénz elfogytával ismét útra kelt.
Voltak, akik öt-hatszor vagy még többször keltek át az óceánon.
Pálvölgyi Balázs és mások kutatásaiból tudjuk, hogy a magyar kormányzat válasza legalábbis ambivalens volt: miközben kezdetben próbálta szabályozni a nagy hajótársaságok szorításában az általuk mozgatott kivándorlási ügynökök tevékenységét, a szabad mozgás korlátozására nem gondolhatott, ugyanakkor a nemzetiségi területekről folytatott kivándorlást tűrte (még ha a hazatért, nemzetiségi öntudattal telített „pánszláv izgatók” tevékenységétől tartott is), és évtizedek után jutott arra a felismerésre, hogy a tengerentúlon mAradt magyar honosok szerveződéseivel, lelki gondozásával is törődnie kell. E kontextusban sokszor csak a tengerentúlra figyelünk, és elsikkad például a romániai kivándorlás vagy a Szlavónia-Bosznia irányába tartó belső migráció jelensége, amellyel kevesen foglalkoztak eddig, a legtöbbet talán Makkai Béla. Az, hogy az országban – nem csak a városokban – emberek elmennek, visszajönnek, új szemléletet, árukat, tárgyakat visznek a közösségükbe, számos vidéken a modernizáció szükséges hozadéka volt.
Az ellentétes irányú mozgás – tehát az, hogy nagyobb tömegben menekültek, országon belüli vagy azon kívüli migránsok jelennek meg egyes településeken – ugyan nem volt feltétlenül és mindenütt a mindennapok része, de teljesen szokatlannak sem lehetett tekinteni.
Háborús hullámverésben
A rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr.
A hadi vagy egyéb okokból Magyarországra érkező külföldiekről is találunk példát: az 1912–13-as Balkán-háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amelyeket különböző kisebb városokba – így Magyarországon például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét az ellenségeskedések lezárultáig és a hazatérésükig. Bár előfordultak súrlódások, a helyi társadalmak jobbára rokonszenvvel fogadták a török legénységet és tiszteket, akiknek lehetővé tették saját vallási előírásaik betartását a mindennapi életben, sőt több esetben házasságra is sor került török tisztek és a helyi középosztály leányai között – tudhatjuk meg Balla Tibor hadtörténész 1997-es tanulmányából.
Az első világháború alatt az orosz hadsereg váratlanul sikeres galíciai, majd kárpáti betörése miatt már 1914 szeptemberétől menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein. A menekültek között volt számos ortodox galíciai zsidó, akiknek a megjelenése ürügye lett a háború alatti és utáni antiszemita hangulatkeltésnek, kiutasításuk (vagy annak a követelése) pedig 1919 után megágyazott a második világháborús eseményeknek, így a kamenyec-podolszki deportálásnak is. De a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra a népirtás elől menekülő örmények, az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.
Az összeomlás után
A magyar menekültügy nagy próbája – és bizonyos értelemben a 1918–1924 közötti menekülés előjátéka – az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. Az utóbbi időben számos munka született az erdélyi menekültek helyi befogadásáról, így Csóti Csabáé, L. Juhász Ilonáé vagy Buczkó Józsefé. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Az „asszonyok futásaként” aposztrofált menekülés alakította ki a hasonló helyzetek kezelésének módját, legyen szó segélyezésről, gyermekvédelemről, a menekültek felvételi körzeteiről (Csíkszereda és Csík megye számára például Debrecent, a város környékét és Hajdú vármegyét jelölte ki a kormányzat) vagy az elhelyezésről.
Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe. Ez a menekülés kezdetben spontánul indult (például a sorsdöntő december 1-jei román nagygyűlésnek helyet adó Gyulafehérvárról már novemberben elmenekült a városi tisztikar, így a település irányítását már a bevonulás előtt a helyi román értelmiség vette át). Amennyire a harci cselekmények vagy a határzár engedte, a menekülés a proletárdiktatúra idején is folytatódott. A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő), és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel.
1924-ig az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra.
Számukat a magyar kormányzat 1921-től adminisztratív eszközökkel is igyekezett csökkenteni. A kérdéssel monografikus szinten eddig egyedül foglalkozó amerikai-magyar történész, Istvan Mocsy ennél nagyobb számot adott meg 1983-ban született munkájában: 420-425 ezer menekültről írt. A hivatalos statisztikák szerint a 350 ezer menekült között több mint 104 ezer kereső volt, köztük egyaránt csaknem 20-20 ezres tömeget képeztek az állami és városi/községi, illetve a vasúti alkalmazottak.
Tévképzetek
Ezzel a tömeggel kapcsolatban érdemes két, viszonylag széles körben elterjedt, sztereotipizált képet cáfolni: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt (persze arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül), és egyelőre nem tudni, hogy milyen arányban voltak azok, akik követték a hivatalukat, amelyeket kiutasítottak az utódállami hatóságok, és mennyien azok, akik egyszerűen eljöttek.
Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. A vagonlakók – bár nyilván a menekülthullámnak a közvélemény számára legjobban megjeleníthető részét alkották –mindig is kisebbséget képeztek ebben a 350 ezres tömegben. Egyes becslések szerint nagyából 40-50 ezer fő fordult meg közülük a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag-problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.
A vagonlakók szociológiájához még két megjegyzés kívánkozik: egyrészt körükben a keresők és eltartottak aránya lényegesen különbözött az országos átlagtól (sokkal több volt körükben az eltartott), kiugróan alacsony volt köztük a földművelésből élők aránya (vagyis az ország lakosságának többségét kitevő agrárlakosság csoportjukban a keresőknek alig a tizedét alkotta), másrészt pedig – ugyan e tekintetben csak részkutatásokra hagyatkozhatunk – bár a közvélemény a „keresztény Magyarország” szenvedéseinek allegóriájaként írt és beszélt a menekültekről, úgy tűnik, hogy a zsidók aránya is számottevő volt köztük. Még akkor is, ha a zsidó sajtó egy része is feltűnően szemérmesen nyilatkozott róluk, nyilván tartva attól, hogy ügyüket összemossák a világháborús galíciai menekültekével.
A kormányzatnak arra is volt gondja, hogy Budapestet, a menekültek többségének célpontját valamiképpen tehermentesítse. Már a határ menti nagyvárosokban igyekezett megállítani a kocsikat, és ott kezelni a menekültek helyzetét. Így lassan elenyészett Budapest aránytalanul nagy szerepe a vagonlakók letelepítésében: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű.
Hiányzó történet
A menekültek közül számosan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok segítségével igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát. Általánosságban azt lehet mondani, hogy önmagában csak az elűzetés élményére adott válasz nem volt elegendő: az ilyen egyesületeknél az emlékezés hamarosan kiüresedett, a tagok elfogytak, az emlékezés rítusai néhány ember nosztalgikus múltidézését vagy presztízsőrzését szolgálták. Az elveszített haza emlékének megőrzése, ápolása akkor bizonyult tartósnak, ha egy hosszabb távú mobilitási folyamatba illeszkedett, ha támaszkodhatott valamiféle etnoregionális tudatra (klasszikusan ilyen a magyarországi szepesi vagy székely diaszpóra esete), és ha a kapcsolat a szülőfölddel eleven mAradt, akár utazások, akár gyereknyaraltatás vagy egyéb eszközök révén.
Szűts István Gergely és mások tanulmányaiból egyre többet tudunk e tömeg társadalmi és politikai opcióiról, beilleszkedéséről, de a velük történtek nagy része még ma is elmondatlan, hiányzó történet.
Ablonczy Balázs az Az MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport közösségi oldala MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. A trianoni békeszerződés 100. évfordulójára készülve olyan új, friss és érvényes művek publikálását tűzte ki célul, amelyek a szélesebb közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek. A kutatócsoport törekvése, hogy ezáltal lerója a magyar történetírás adósságait a magyar és a nemzetközi szakmai közönséggel és a szélesebb közvéleménnyel szemben, illetve megjelenítse és érthetően bemutassa az így létrehozott és rendszerezett tudást. Eredményeikről az mta.hu a jövőben rendszeresen beszámol.
mta.hu/mta-hirei
Milyen etnikai változásokat indított el az első világháború Magyarországon? Kik voltak a vagonlakók? Hogyan próbálták megjeleníteni az elveszített hazát a háborús menekültek? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is válaszol a trianoni békeszerződés hatásait és következményeit az Akadémia támogatásával kutató történész szerző cikke. Ablonczy Balázs írása az mta.hu-nak.
Lineáris történelemszemléletünk miatt, a jelenből visszatekintve, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyének és csoportok mobilitása a modern korok vívmánya, és minél inkább közeledünk a mához, annál többen élvezik az előnyeit, illetve szenvednek a kártételeitől. Holott már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a mozdulatlan massza, aminek sokan szeretik láttatni. Az időszakos mobilitás a kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett.
Túl az Óperencián
Az 1880-as évektől meginduló tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett – közvetve vagy közvetlenül – alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás nem mindig volt végleges: a Pennsylvaniában bányászként vagy gyári munkásként elhelyezkedő parasztember sok esetben hazatért, ha elegendő pénzt gyűjtött össze, vagy egy családi esemény erre kényszerítette. Aztán a hazai állapotok megtapasztalása után vagy a pénz elfogytával ismét útra kelt.
Voltak, akik öt-hatszor vagy még többször keltek át az óceánon.
Pálvölgyi Balázs és mások kutatásaiból tudjuk, hogy a magyar kormányzat válasza legalábbis ambivalens volt: miközben kezdetben próbálta szabályozni a nagy hajótársaságok szorításában az általuk mozgatott kivándorlási ügynökök tevékenységét, a szabad mozgás korlátozására nem gondolhatott, ugyanakkor a nemzetiségi területekről folytatott kivándorlást tűrte (még ha a hazatért, nemzetiségi öntudattal telített „pánszláv izgatók” tevékenységétől tartott is), és évtizedek után jutott arra a felismerésre, hogy a tengerentúlon mAradt magyar honosok szerveződéseivel, lelki gondozásával is törődnie kell. E kontextusban sokszor csak a tengerentúlra figyelünk, és elsikkad például a romániai kivándorlás vagy a Szlavónia-Bosznia irányába tartó belső migráció jelensége, amellyel kevesen foglalkoztak eddig, a legtöbbet talán Makkai Béla. Az, hogy az országban – nem csak a városokban – emberek elmennek, visszajönnek, új szemléletet, árukat, tárgyakat visznek a közösségükbe, számos vidéken a modernizáció szükséges hozadéka volt.
Az ellentétes irányú mozgás – tehát az, hogy nagyobb tömegben menekültek, országon belüli vagy azon kívüli migránsok jelennek meg egyes településeken – ugyan nem volt feltétlenül és mindenütt a mindennapok része, de teljesen szokatlannak sem lehetett tekinteni.
Háborús hullámverésben
A rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr.
A hadi vagy egyéb okokból Magyarországra érkező külföldiekről is találunk példát: az 1912–13-as Balkán-háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amelyeket különböző kisebb városokba – így Magyarországon például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét az ellenségeskedések lezárultáig és a hazatérésükig. Bár előfordultak súrlódások, a helyi társadalmak jobbára rokonszenvvel fogadták a török legénységet és tiszteket, akiknek lehetővé tették saját vallási előírásaik betartását a mindennapi életben, sőt több esetben házasságra is sor került török tisztek és a helyi középosztály leányai között – tudhatjuk meg Balla Tibor hadtörténész 1997-es tanulmányából.
Az első világháború alatt az orosz hadsereg váratlanul sikeres galíciai, majd kárpáti betörése miatt már 1914 szeptemberétől menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein. A menekültek között volt számos ortodox galíciai zsidó, akiknek a megjelenése ürügye lett a háború alatti és utáni antiszemita hangulatkeltésnek, kiutasításuk (vagy annak a követelése) pedig 1919 után megágyazott a második világháborús eseményeknek, így a kamenyec-podolszki deportálásnak is. De a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra a népirtás elől menekülő örmények, az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.
Az összeomlás után
A magyar menekültügy nagy próbája – és bizonyos értelemben a 1918–1924 közötti menekülés előjátéka – az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. Az utóbbi időben számos munka született az erdélyi menekültek helyi befogadásáról, így Csóti Csabáé, L. Juhász Ilonáé vagy Buczkó Józsefé. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Az „asszonyok futásaként” aposztrofált menekülés alakította ki a hasonló helyzetek kezelésének módját, legyen szó segélyezésről, gyermekvédelemről, a menekültek felvételi körzeteiről (Csíkszereda és Csík megye számára például Debrecent, a város környékét és Hajdú vármegyét jelölte ki a kormányzat) vagy az elhelyezésről.
Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe. Ez a menekülés kezdetben spontánul indult (például a sorsdöntő december 1-jei román nagygyűlésnek helyet adó Gyulafehérvárról már novemberben elmenekült a városi tisztikar, így a település irányítását már a bevonulás előtt a helyi román értelmiség vette át). Amennyire a harci cselekmények vagy a határzár engedte, a menekülés a proletárdiktatúra idején is folytatódott. A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő), és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel.
1924-ig az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra.
Számukat a magyar kormányzat 1921-től adminisztratív eszközökkel is igyekezett csökkenteni. A kérdéssel monografikus szinten eddig egyedül foglalkozó amerikai-magyar történész, Istvan Mocsy ennél nagyobb számot adott meg 1983-ban született munkájában: 420-425 ezer menekültről írt. A hivatalos statisztikák szerint a 350 ezer menekült között több mint 104 ezer kereső volt, köztük egyaránt csaknem 20-20 ezres tömeget képeztek az állami és városi/községi, illetve a vasúti alkalmazottak.
Tévképzetek
Ezzel a tömeggel kapcsolatban érdemes két, viszonylag széles körben elterjedt, sztereotipizált képet cáfolni: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt (persze arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül), és egyelőre nem tudni, hogy milyen arányban voltak azok, akik követték a hivatalukat, amelyeket kiutasítottak az utódállami hatóságok, és mennyien azok, akik egyszerűen eljöttek.
Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. A vagonlakók – bár nyilván a menekülthullámnak a közvélemény számára legjobban megjeleníthető részét alkották –mindig is kisebbséget képeztek ebben a 350 ezres tömegben. Egyes becslések szerint nagyából 40-50 ezer fő fordult meg közülük a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag-problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.
A vagonlakók szociológiájához még két megjegyzés kívánkozik: egyrészt körükben a keresők és eltartottak aránya lényegesen különbözött az országos átlagtól (sokkal több volt körükben az eltartott), kiugróan alacsony volt köztük a földművelésből élők aránya (vagyis az ország lakosságának többségét kitevő agrárlakosság csoportjukban a keresőknek alig a tizedét alkotta), másrészt pedig – ugyan e tekintetben csak részkutatásokra hagyatkozhatunk – bár a közvélemény a „keresztény Magyarország” szenvedéseinek allegóriájaként írt és beszélt a menekültekről, úgy tűnik, hogy a zsidók aránya is számottevő volt köztük. Még akkor is, ha a zsidó sajtó egy része is feltűnően szemérmesen nyilatkozott róluk, nyilván tartva attól, hogy ügyüket összemossák a világháborús galíciai menekültekével.
A kormányzatnak arra is volt gondja, hogy Budapestet, a menekültek többségének célpontját valamiképpen tehermentesítse. Már a határ menti nagyvárosokban igyekezett megállítani a kocsikat, és ott kezelni a menekültek helyzetét. Így lassan elenyészett Budapest aránytalanul nagy szerepe a vagonlakók letelepítésében: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű.
Hiányzó történet
A menekültek közül számosan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok segítségével igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát. Általánosságban azt lehet mondani, hogy önmagában csak az elűzetés élményére adott válasz nem volt elegendő: az ilyen egyesületeknél az emlékezés hamarosan kiüresedett, a tagok elfogytak, az emlékezés rítusai néhány ember nosztalgikus múltidézését vagy presztízsőrzését szolgálták. Az elveszített haza emlékének megőrzése, ápolása akkor bizonyult tartósnak, ha egy hosszabb távú mobilitási folyamatba illeszkedett, ha támaszkodhatott valamiféle etnoregionális tudatra (klasszikusan ilyen a magyarországi szepesi vagy székely diaszpóra esete), és ha a kapcsolat a szülőfölddel eleven mAradt, akár utazások, akár gyereknyaraltatás vagy egyéb eszközök révén.
Szűts István Gergely és mások tanulmányaiból egyre többet tudunk e tömeg társadalmi és politikai opcióiról, beilleszkedéséről, de a velük történtek nagy része még ma is elmondatlan, hiányzó történet.
Ablonczy Balázs az Az MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport közösségi oldala MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. A trianoni békeszerződés 100. évfordulójára készülve olyan új, friss és érvényes művek publikálását tűzte ki célul, amelyek a szélesebb közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek. A kutatócsoport törekvése, hogy ezáltal lerója a magyar történetírás adósságait a magyar és a nemzetközi szakmai közönséggel és a szélesebb közvéleménnyel szemben, illetve megjelenítse és érthetően bemutassa az így létrehozott és rendszerezett tudást. Eredményeikről az mta.hu a jövőben rendszeresen beszámol.
mta.hu/mta-hirei
2016. augusztus 8.
Van még tennivaló a turisták „megtartásánál” Udvarhelyen
Továbbra is Magyarországról érkezik a legtöbb turista Udvarhelyre, de idén olaszok, franciák és németek is szép számban jöttek. A „kötelező” látványosságokon túl az aktív kikapcsolódási programok érdeklik az idelátogatókat, de kíváncsiak a hagyományos mesterségekre is. Kiderült az is, hogy félnek a medvéktől, ezért csak a bátrabbak túráznak, nagy hiányosság viszont, hogy nincsenek kempingek a környéken. Nagy az érdeklődés a Székely Támadt-vár iránt is, ám idegenvezetés nincs, és a műemlék is csak korlátozott időben látogatható.
Az Udvarhelyre látogató turisták főként átutazók, ám ha elidőznek a városban, szívesen felkeresik a kulturális célpontokat is. Az utóbbi években tapasztalható fejlődés a helyi turizmusban, de még hosszú az út ahhoz, hogy a tranzitváros úti céllá váljon.
„Székelyudvarhelynek örökös problémája volt, hogy az ide érkező vendégek viszonylag kevés időt töltenek el a városban. Valóban tranzitturizmusról beszélhetünk Udvarhely esetében, hiszen e tekintetben a környező települések falusi turizmusa sokkal nagyobb erővel bír, mint maga a város. Ezt az állapotot nem lehet napok alatt megváltoztatni, egy stratégia szükséges ahhoz, hogy minőségi változást lehessen elérni a kínálat terén” – fogalmazott Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója.
A központi szoborpark szomszédságában található információs pontnál is megkérdeztük, mi iránt érdeklődnek az Udvarhelyre érkezők. Toró Noémitől kaphatnak – akár több nyelven is – információkat az érdeklődők főszezonban, azaz májustól szeptemberig. Az ide érkezők leginkább az eseményekre, aktív kikapcsolódási lehetőségekre, programokra kíváncsiak, kánikula idején a strandolási lehetőségekre is. Legtöbben Magyarországról jönnek, de idén szép számban voltak olaszok, franciák és németek is. Érdeklődnek a hagyományos mesterségek felől, keresettek a tájházak. Sokan kíváncsiskodnak, hogy a környéken biztonságos-e a túrázás a medvék miatt. Szervezett körülmények között viszont szívesen járnak sóvidéki medvelesre.
Nagyon népszerűek a szejkefürdői székely kapuk és a Székely Kálvária is. Ami a foghíjas programkínálat mellett hiánycikknek bizonyul, az a kempingezési lehetőség – osztotta meg tapasztalatait Toró Noémi. Az aktív kikapcsolódási lehetőségek kínálata viszont bővül, egy alternatívaként mától kísérleti jelleggel biciklit is lehet bérelni a Kossuth utca 42. szám alatt – tudtuk meg Orbán Melinda irodavezetőtől. Ezenkívül számos hiánypótló szolgáltatásban gondolkodnak a jövő szezonra, ezért idén nyáron a szállásadókkal kérdőíves felméréseket végeznek a turisták körében, hogy kiderítsék, mire lenne valós igény.
A szoborpark melletti információs pont naponta 10 és 18 óra között van nyitva, a hétvégéken pedig 9-től 13 óráig. A Kossuth utcai főirodában ugyanakkor naponta 8-tól 16 óráig fogadják a látogatókat. Találunk telefonszámot is kifüggesztve, és állandó jelleggel vihető el négynyelvű tájékoztató füzetecske.
Vonzó a környezet
„Nagyon szeretjük itt” – mondta Megyesi Edina, aki férjével és gyermekeivel már tizenegy éve visszatérő vendégek Udvarhelyszéken. Magyarországon Debrecen mellett laknak, ám mára már számos barátságot kötöttek a környéken. A múzeumok és kulturális látnivalók a két kisgyermek miatt nem igazán potenciális célpontok számukra, de a túrahelyeket előszeretettel látogatják. A táj szépsége ragadta meg őket leginkább, szeretnek a természetben barangolni, így a Békás-szoros mellett Ivó és Gagy is kedvenceik közé tartozik. Amióta idejárnak, azt vették észre, hogy rengeteget fejlődött turisztikai szempontból is a vidék. „És nagyon kedvesek itt az emberek, akármerre megyünk” – tette hozzá Edina. Ő egyébként azt is megfigyelte, hogy Magyarországhoz képest itt sokkal jobb az intézmények és boltok nyitásrendje is.
Találkoztunk egy kisebb turistacsoporttal is, a Szabó és Molnár család apraja-nagyja a szoborpark környékén fényképezkedett. Ők szintén Magyarországról érkeztek Székelyudvarhelyre, még keveset láttak a városból, de máris megtetszett nekik. A következő napokban fogják körbejárni a vidéket, ehhez vettek magukhoz az infópontnál található brosúrákból.
Amit Székelyudvarhelyen fel lehet keresni
A turisták körében népszerű fő udvarhelyi látványosságoknak, célpontoknak számítanak a városközpont szobrai, a templomok, a múzeum, a képtár, a Jézus-kápolna, a Székely Támadt-vár. Utóbbi nagyon kedvelt célpont lenne, de egyelőre nincs lehetőség idegenvezetésre, és jelenleg restaurálás folyik a műemlék területén. Az iskola titkárságán azt az információt kaptuk, hogy amíg a munkások a helyszínen dolgoznak, a turisták is nézelődhetnek.
Turistabarát nyitásrend
Megnéztük azt is, mennyire turistabarát a város kulturális intézményeinek nyitásrendje. A nyár folyamán az új múzeumépület hétfő kivételével 9 és 18 óra között látogatható, ilyenkor tárlatvezetés is igényelhető. Múzeumpedagógiai foglakozás igénylése esetén előre be kell jelentkezni – tudtuk meg az intézmény igazgatójától. A Képtár épülete továbbra is a Kossuth Lajos utca 42. szám alatti ingatlanban található, a költözés miatt viszont ebben a hónapban előzetesen itt is be kell jelentkezni. A Jézus-kápolna hétköznapokon 10 és 17, hétvégeken 10 és 14 óra között látogatható. A szejkefürdői Borvízmúzeum hétvégi nyitásrendje megegyezik a kápolnáéval, hétfőkön mindkettő zárva tart. A Művelődési Ház naponta reggel 8-tól este 7–8 óráig látogatható. Az intézmény mindig is bővelkedett Időszakos kiállításokban, ez alól az augusztusi hónap sem lesz kivétel – tájékoztatott Elekes Gyula igazgató, hozzátéve, hogy a nyári főszezonban naponta harminc és száz közötti látogatójuk van.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro
Továbbra is Magyarországról érkezik a legtöbb turista Udvarhelyre, de idén olaszok, franciák és németek is szép számban jöttek. A „kötelező” látványosságokon túl az aktív kikapcsolódási programok érdeklik az idelátogatókat, de kíváncsiak a hagyományos mesterségekre is. Kiderült az is, hogy félnek a medvéktől, ezért csak a bátrabbak túráznak, nagy hiányosság viszont, hogy nincsenek kempingek a környéken. Nagy az érdeklődés a Székely Támadt-vár iránt is, ám idegenvezetés nincs, és a műemlék is csak korlátozott időben látogatható.
Az Udvarhelyre látogató turisták főként átutazók, ám ha elidőznek a városban, szívesen felkeresik a kulturális célpontokat is. Az utóbbi években tapasztalható fejlődés a helyi turizmusban, de még hosszú az út ahhoz, hogy a tranzitváros úti céllá váljon.
„Székelyudvarhelynek örökös problémája volt, hogy az ide érkező vendégek viszonylag kevés időt töltenek el a városban. Valóban tranzitturizmusról beszélhetünk Udvarhely esetében, hiszen e tekintetben a környező települések falusi turizmusa sokkal nagyobb erővel bír, mint maga a város. Ezt az állapotot nem lehet napok alatt megváltoztatni, egy stratégia szükséges ahhoz, hogy minőségi változást lehessen elérni a kínálat terén” – fogalmazott Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója.
A központi szoborpark szomszédságában található információs pontnál is megkérdeztük, mi iránt érdeklődnek az Udvarhelyre érkezők. Toró Noémitől kaphatnak – akár több nyelven is – információkat az érdeklődők főszezonban, azaz májustól szeptemberig. Az ide érkezők leginkább az eseményekre, aktív kikapcsolódási lehetőségekre, programokra kíváncsiak, kánikula idején a strandolási lehetőségekre is. Legtöbben Magyarországról jönnek, de idén szép számban voltak olaszok, franciák és németek is. Érdeklődnek a hagyományos mesterségek felől, keresettek a tájházak. Sokan kíváncsiskodnak, hogy a környéken biztonságos-e a túrázás a medvék miatt. Szervezett körülmények között viszont szívesen járnak sóvidéki medvelesre.
Nagyon népszerűek a szejkefürdői székely kapuk és a Székely Kálvária is. Ami a foghíjas programkínálat mellett hiánycikknek bizonyul, az a kempingezési lehetőség – osztotta meg tapasztalatait Toró Noémi. Az aktív kikapcsolódási lehetőségek kínálata viszont bővül, egy alternatívaként mától kísérleti jelleggel biciklit is lehet bérelni a Kossuth utca 42. szám alatt – tudtuk meg Orbán Melinda irodavezetőtől. Ezenkívül számos hiánypótló szolgáltatásban gondolkodnak a jövő szezonra, ezért idén nyáron a szállásadókkal kérdőíves felméréseket végeznek a turisták körében, hogy kiderítsék, mire lenne valós igény.
A szoborpark melletti információs pont naponta 10 és 18 óra között van nyitva, a hétvégéken pedig 9-től 13 óráig. A Kossuth utcai főirodában ugyanakkor naponta 8-tól 16 óráig fogadják a látogatókat. Találunk telefonszámot is kifüggesztve, és állandó jelleggel vihető el négynyelvű tájékoztató füzetecske.
Vonzó a környezet
„Nagyon szeretjük itt” – mondta Megyesi Edina, aki férjével és gyermekeivel már tizenegy éve visszatérő vendégek Udvarhelyszéken. Magyarországon Debrecen mellett laknak, ám mára már számos barátságot kötöttek a környéken. A múzeumok és kulturális látnivalók a két kisgyermek miatt nem igazán potenciális célpontok számukra, de a túrahelyeket előszeretettel látogatják. A táj szépsége ragadta meg őket leginkább, szeretnek a természetben barangolni, így a Békás-szoros mellett Ivó és Gagy is kedvenceik közé tartozik. Amióta idejárnak, azt vették észre, hogy rengeteget fejlődött turisztikai szempontból is a vidék. „És nagyon kedvesek itt az emberek, akármerre megyünk” – tette hozzá Edina. Ő egyébként azt is megfigyelte, hogy Magyarországhoz képest itt sokkal jobb az intézmények és boltok nyitásrendje is.
Találkoztunk egy kisebb turistacsoporttal is, a Szabó és Molnár család apraja-nagyja a szoborpark környékén fényképezkedett. Ők szintén Magyarországról érkeztek Székelyudvarhelyre, még keveset láttak a városból, de máris megtetszett nekik. A következő napokban fogják körbejárni a vidéket, ehhez vettek magukhoz az infópontnál található brosúrákból.
Amit Székelyudvarhelyen fel lehet keresni
A turisták körében népszerű fő udvarhelyi látványosságoknak, célpontoknak számítanak a városközpont szobrai, a templomok, a múzeum, a képtár, a Jézus-kápolna, a Székely Támadt-vár. Utóbbi nagyon kedvelt célpont lenne, de egyelőre nincs lehetőség idegenvezetésre, és jelenleg restaurálás folyik a műemlék területén. Az iskola titkárságán azt az információt kaptuk, hogy amíg a munkások a helyszínen dolgoznak, a turisták is nézelődhetnek.
Turistabarát nyitásrend
Megnéztük azt is, mennyire turistabarát a város kulturális intézményeinek nyitásrendje. A nyár folyamán az új múzeumépület hétfő kivételével 9 és 18 óra között látogatható, ilyenkor tárlatvezetés is igényelhető. Múzeumpedagógiai foglakozás igénylése esetén előre be kell jelentkezni – tudtuk meg az intézmény igazgatójától. A Képtár épülete továbbra is a Kossuth Lajos utca 42. szám alatti ingatlanban található, a költözés miatt viszont ebben a hónapban előzetesen itt is be kell jelentkezni. A Jézus-kápolna hétköznapokon 10 és 17, hétvégeken 10 és 14 óra között látogatható. A szejkefürdői Borvízmúzeum hétvégi nyitásrendje megegyezik a kápolnáéval, hétfőkön mindkettő zárva tart. A Művelődési Ház naponta reggel 8-tól este 7–8 óráig látogatható. Az intézmény mindig is bővelkedett Időszakos kiállításokban, ez alól az augusztusi hónap sem lesz kivétel – tájékoztatott Elekes Gyula igazgató, hozzátéve, hogy a nyári főszezonban naponta harminc és száz közötti látogatójuk van.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro
2016. augusztus 8.
Sikeres falunapok Kommandón
Kisebb incidens zavarta meg vasárnap a Kommandói Napok eseménysorát. Szíriai fagylaltos furgonokba bújt migránsok érkeztek a falu határába, áttörték a Grenzkommando vámot. A szolgálatos határőrök végül sikeresen megállították az illegális fuvarozókat, előállították a határt törvénytelenül átlépő szíriaiakat. Azok spontán tüntetésbe kezdtek, eurót, Németországot és nőket követelve. A hatóságok azonban kitartottak, feltoloncolták őket a kommandói gőzös szerelvényére, és elküldték „Merkel nagymamájukhoz”.
A kommandói fiatalok által megrendezett paródia több mint kétszáz érdeklődőt vonzott, vígan nézték az eseményeket, és nemcsak eme „incidensnek”, de nagy sikere volt a kétnapos faluünnep majd minden műsorszámának Kommandón. A szervezők mindenre és mindenkire gondoltak, senki nem mAradt szórakozás, kikapcsolódás nélkül. Látogatóban nem volt hiány, másfél ezernél is többen vettek részt a falunapokon, sokan jöttek a környező településekről és a kovásznai fürdővendégek közül is. Fúvósok, könnyűzenei előadók, néptáncosok és -dalosok, humoristák biztosították a jó hangulatot, volt lovasíjász-bemutató, ügyességi tűzoltóverseny, focimérkőzés, és „összecsaptak” a favágók is. Vasárnap második alkalommal szervezték meg a vasutas-találkozót. Tavaly 60–70 személy vett részt az eseményen, idén kéttucatnyian sem voltak. A találkozóból mégis hagyományt kívánnak teremteni, jövőben és a következő években is megszervezik, addig, míg meghívó nélkül is szép számban összegyűlnek az egykori vasutasok, családjaik – mondta el érdeklődésünkre Kocsis Béla polgármester. A találkozót a helytörténeti múzeumban tartották, és egyúttal megemlékeztek a kommandói famunkások 1936-os sztrájkjáról is. Az akkori eseményekről Szabó (Biloklávek) Mária múzeumvezető tartott érdekes előadást. A sanyarú körülmények miatt szenvedő munkások szakszervezeti mozgalmat kezdeményeztek, megtorlásul a gyár vezetősége indok nélkül elbocsátotta az alapításban részt vevő 28 munkást. Szolidaritásból 780 kommandói munkás kezdett általános sztrájkba 1936. június 30-án. Csak július 6-án kezdtek újból dolgozni, látványos eredményeket nem értek el, de történtek változások, amelyek kihatottak Kommandó életére. Többek között abban az évben emelték községi rangra a települést – mesélte Szabó Mária. A sztrájk emlékére még a kommunista rendszer idején emléktáblát helyeztek el az egykori nagy iroda falán. A tegnapi találkozó résztvevői a táblánál koszorúzással emlékeztek elődeikre.
A találkozóval párhuzamosan a Sikló Egyesület vasutas játékokkal szórakoztatta a gyerekeket. Az összejövetel legöregebb résztvevője, Szabó-Schuller Dionisie felelevenítette, hogy egykor virágzó település volt Kommandó, de mára elszigetelődött, rosszak az oda vezető utak. „Úgy élünk, ahogyan tudunk” – vonta le a következtetést. Fazakas Gyula volt iskolaigazgató úgy értékelte, a fakitermelés terén sok változás nincs, még mindig aprópénzért, sokszor munkaszerződés nélkül kell dolgozniuk a kommandóiaknak. Kocsis Béla szerint valóban vannak gondok a bérekkel, de azért jó dolgok is történnek a községben. Nem a zöld arany kitermelésében van a település jövője, hanem a turizmusban – szögezte le. Jó előjel, hogy egyre többen építenek hétvégi házat a környéken. Azonban azt is tudni kell, hogy a Kommandó körüli telkek nem tartoznak mind a község adminisztratív területéhez, így ott az engedélyeket, területrendezési terveket más önkormányzatok bocsátják ki – hangoztatta. A természeti tényezők mellett a sípálya és a kisvasút lehet a kommandói turizmus húzóereje. Jó hír: a megyei tanács támogatja, hogy a Brafor vagyonából megmAradt sínrendszer, a vasúti szerelvények kerüljenek kommandói tulajdonba – ismertette.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kisebb incidens zavarta meg vasárnap a Kommandói Napok eseménysorát. Szíriai fagylaltos furgonokba bújt migránsok érkeztek a falu határába, áttörték a Grenzkommando vámot. A szolgálatos határőrök végül sikeresen megállították az illegális fuvarozókat, előállították a határt törvénytelenül átlépő szíriaiakat. Azok spontán tüntetésbe kezdtek, eurót, Németországot és nőket követelve. A hatóságok azonban kitartottak, feltoloncolták őket a kommandói gőzös szerelvényére, és elküldték „Merkel nagymamájukhoz”.
A kommandói fiatalok által megrendezett paródia több mint kétszáz érdeklődőt vonzott, vígan nézték az eseményeket, és nemcsak eme „incidensnek”, de nagy sikere volt a kétnapos faluünnep majd minden műsorszámának Kommandón. A szervezők mindenre és mindenkire gondoltak, senki nem mAradt szórakozás, kikapcsolódás nélkül. Látogatóban nem volt hiány, másfél ezernél is többen vettek részt a falunapokon, sokan jöttek a környező településekről és a kovásznai fürdővendégek közül is. Fúvósok, könnyűzenei előadók, néptáncosok és -dalosok, humoristák biztosították a jó hangulatot, volt lovasíjász-bemutató, ügyességi tűzoltóverseny, focimérkőzés, és „összecsaptak” a favágók is. Vasárnap második alkalommal szervezték meg a vasutas-találkozót. Tavaly 60–70 személy vett részt az eseményen, idén kéttucatnyian sem voltak. A találkozóból mégis hagyományt kívánnak teremteni, jövőben és a következő években is megszervezik, addig, míg meghívó nélkül is szép számban összegyűlnek az egykori vasutasok, családjaik – mondta el érdeklődésünkre Kocsis Béla polgármester. A találkozót a helytörténeti múzeumban tartották, és egyúttal megemlékeztek a kommandói famunkások 1936-os sztrájkjáról is. Az akkori eseményekről Szabó (Biloklávek) Mária múzeumvezető tartott érdekes előadást. A sanyarú körülmények miatt szenvedő munkások szakszervezeti mozgalmat kezdeményeztek, megtorlásul a gyár vezetősége indok nélkül elbocsátotta az alapításban részt vevő 28 munkást. Szolidaritásból 780 kommandói munkás kezdett általános sztrájkba 1936. június 30-án. Csak július 6-án kezdtek újból dolgozni, látványos eredményeket nem értek el, de történtek változások, amelyek kihatottak Kommandó életére. Többek között abban az évben emelték községi rangra a települést – mesélte Szabó Mária. A sztrájk emlékére még a kommunista rendszer idején emléktáblát helyeztek el az egykori nagy iroda falán. A tegnapi találkozó résztvevői a táblánál koszorúzással emlékeztek elődeikre.
A találkozóval párhuzamosan a Sikló Egyesület vasutas játékokkal szórakoztatta a gyerekeket. Az összejövetel legöregebb résztvevője, Szabó-Schuller Dionisie felelevenítette, hogy egykor virágzó település volt Kommandó, de mára elszigetelődött, rosszak az oda vezető utak. „Úgy élünk, ahogyan tudunk” – vonta le a következtetést. Fazakas Gyula volt iskolaigazgató úgy értékelte, a fakitermelés terén sok változás nincs, még mindig aprópénzért, sokszor munkaszerződés nélkül kell dolgozniuk a kommandóiaknak. Kocsis Béla szerint valóban vannak gondok a bérekkel, de azért jó dolgok is történnek a községben. Nem a zöld arany kitermelésében van a település jövője, hanem a turizmusban – szögezte le. Jó előjel, hogy egyre többen építenek hétvégi házat a környéken. Azonban azt is tudni kell, hogy a Kommandó körüli telkek nem tartoznak mind a község adminisztratív területéhez, így ott az engedélyeket, területrendezési terveket más önkormányzatok bocsátják ki – hangoztatta. A természeti tényezők mellett a sípálya és a kisvasút lehet a kommandói turizmus húzóereje. Jó hír: a megyei tanács támogatja, hogy a Brafor vagyonából megmAradt sínrendszer, a vasúti szerelvények kerüljenek kommandói tulajdonba – ismertette.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 9.
Kelemen Hunor: nem baj, ha megbukik a kormány
Nem lenne tragédia Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint, ha bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatnák a kormányt, és az a választásokig csupán ügyvivő kabinetként tevékenykedne.
Nem tartaná komoly problémának Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, ha a Szociáldemokrata Párt (PSD) kezdeményezésére a parlament bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatná a Dacian Cioloş vezette szakértői kormányt. Ezt ő maga jelentette ki a Mediafax hírügynökségnek nyilatkozva.
Mint kifejtette, több érv is szólhat a kormánybuktatás mellett, ugyanakkor a PSD dolga, hogyan jár el az ügyben. Elmondása szerint még nem tárgyaltak a szociáldemokratákkal, így nem tudja, milyen indokokkal buktatnának kormányt. „Egy, a választásokig korlátozott jogkörökkel rendelkező ügyvivő kormány nem jelentene tragédiát. Ez a kormány amúgy sem terjesztheti be a jövő évi költségvetést, mivel nem rendelkezik a szükséges támogatással, a szükséges többséggel és legitimitással sem, hogy a parlament támogatását kérje a 2017-es költségvetéshez” – mutatott rá Kelemen, aki szerint szeptember 1., a parlamenti szünet után lehet majd tárgyalni a kérdésről.
„Mi is egyre elégedetlenebbek vagyunk a kormánnyal, de jelenleg nem tudom megmondani, megszavaznánk, támogatnánk-e vagy sem a bizalmatlansági indítványt. Indokaink lennének” – ecsetelte az RMDSZ elnöke. Azt is elmondta, várja az egyeztetéseket a miniszterelnökkel a választások időpontjának kitűzéséről. Mint kifejtette, november 27. és december 11. is elfogadható lenne az RMDSZ számára, december 4. azonban nem. Szerinte minél előbb megartják a választást, annál jobb.
A kormánybuktatás lehetőségéről Varujan Pambuccian, a képviselőház kisebbségi frakciójának vezetője kifejtette: annak esetleges támogatásáról szeptember elseje után döntenek. Mint arról beszámoltunk, a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező PSD kilátásba helyezte a kormány támogatásának megvonását, amely így ügyvivőként, korlátozott jogkörökkel vezetné az országot az év végi választásokig. A PSD-nek jelenleg az RMDSZ nélkül nincs parlamenti többsége a kormány megbuktatásához.
A múlt héten Liviu Dragnea, a PSD elnöke a háborús veteránok egyes adókedvezményeinek megvonása miatt lendült támadásba a kormányfő ellen, akivel éles szóváltásba keveredett. Cioloș ugyanis kijelentette: nem hajlandó többé szó nélkül tűrni, hogy a Ponta-kabinet által hátrahagyott „taposóaknák" miatt a szakértői kormányt hibáztassák. Dragnea „hazudozással” vádolta a miniszterelnököt, és bejelentette, pártja „komolyan megfontolja" egy bizalmatlansági indítvány beterjesztését.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Nem lenne tragédia Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint, ha bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatnák a kormányt, és az a választásokig csupán ügyvivő kabinetként tevékenykedne.
Nem tartaná komoly problémának Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, ha a Szociáldemokrata Párt (PSD) kezdeményezésére a parlament bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatná a Dacian Cioloş vezette szakértői kormányt. Ezt ő maga jelentette ki a Mediafax hírügynökségnek nyilatkozva.
Mint kifejtette, több érv is szólhat a kormánybuktatás mellett, ugyanakkor a PSD dolga, hogyan jár el az ügyben. Elmondása szerint még nem tárgyaltak a szociáldemokratákkal, így nem tudja, milyen indokokkal buktatnának kormányt. „Egy, a választásokig korlátozott jogkörökkel rendelkező ügyvivő kormány nem jelentene tragédiát. Ez a kormány amúgy sem terjesztheti be a jövő évi költségvetést, mivel nem rendelkezik a szükséges támogatással, a szükséges többséggel és legitimitással sem, hogy a parlament támogatását kérje a 2017-es költségvetéshez” – mutatott rá Kelemen, aki szerint szeptember 1., a parlamenti szünet után lehet majd tárgyalni a kérdésről.
„Mi is egyre elégedetlenebbek vagyunk a kormánnyal, de jelenleg nem tudom megmondani, megszavaznánk, támogatnánk-e vagy sem a bizalmatlansági indítványt. Indokaink lennének” – ecsetelte az RMDSZ elnöke. Azt is elmondta, várja az egyeztetéseket a miniszterelnökkel a választások időpontjának kitűzéséről. Mint kifejtette, november 27. és december 11. is elfogadható lenne az RMDSZ számára, december 4. azonban nem. Szerinte minél előbb megartják a választást, annál jobb.
A kormánybuktatás lehetőségéről Varujan Pambuccian, a képviselőház kisebbségi frakciójának vezetője kifejtette: annak esetleges támogatásáról szeptember elseje után döntenek. Mint arról beszámoltunk, a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező PSD kilátásba helyezte a kormány támogatásának megvonását, amely így ügyvivőként, korlátozott jogkörökkel vezetné az országot az év végi választásokig. A PSD-nek jelenleg az RMDSZ nélkül nincs parlamenti többsége a kormány megbuktatásához.
A múlt héten Liviu Dragnea, a PSD elnöke a háborús veteránok egyes adókedvezményeinek megvonása miatt lendült támadásba a kormányfő ellen, akivel éles szóváltásba keveredett. Cioloș ugyanis kijelentette: nem hajlandó többé szó nélkül tűrni, hogy a Ponta-kabinet által hátrahagyott „taposóaknák" miatt a szakértői kormányt hibáztassák. Dragnea „hazudozással” vádolta a miniszterelnököt, és bejelentette, pártja „komolyan megfontolja" egy bizalmatlansági indítvány beterjesztését.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 10.
Az RMDSZ nyitott a tárgyalásra a szociáldemokratákkal a szakértői kormány megbuktatásáról
Az RMDSZ nyitott arra, hogy a Dacian Ciolos vezette szakértői kormány ellen beterjesztendő esetleges bizalmatlansági indítványról tárgyaljon a Szociáldemokrata Párttal ( PSD) – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke hétfőn a Mediafax hírügynökségnek nyilatkozva.
Az RMDSZ elnöke arra reagált, hogy a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező PSD kilátásba helyezte a kormány támogatásának megvonását, amely így ügyvivőként, korlátozott jogkörökkel vezetné az országot az év végi választásokig. A PSD-nek jelenleg az RMDSZ nélkül nincs parlamenti többsége a kormány megbuktatásához.
Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök tavaly novemberi lemondása óta a PSD számtalan jelét adta annak, hogy – a beiktatásához nyújtott támogatás ellenére – nem vállal közösséget Dacian Ciolos szakértői kormányával, nem támogatja kezdeményezéseit, és minden népszerűtlen intézkedésénél bizalmatlansági indítvánnyal fenyegette meg. Miután azonban a PSD egyik szövetségese júliusban beolvadt Traian Basescu volt államfő új jobboldali pártjába, a PSD körül már csak úgy alakulhat ki parlamenti többség, ha az RMDSZ-t és a nem magyar kisebbségek frakcióját is a maga oldalára állítja.
A múlt héten Liviu Dragnea, a PSD elnöke a háborús veteránok egyes adókedvezményeinek megvonása miatt lendült támadásba a kormányfő ellen, akivel éles szóváltásba keveredett. Ciolos ugyanis kijelentette: nem hajlandó többé szó nélkül tűrni, hogy a Ponta-kabinet által hátrahagyott "taposóaknák" miatt a szakértői kormányt hibáztassák. Dragnea "hazudozással" vádolta a miniszterelnököt, és bejelentette, pártja "komolyan megfontolja" egy bizalmatlansági indítvány beterjesztését.
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ-nek is vannak kifogásai a kormány ellen, nem lenne "tragédia", ha a kabinet ügyvivőként működne tovább, de a PSD-n múlik, hogyan kezeli a kérdést.
"Nem tárgyaltunk erről a PSD-vel vagy másokkal, nem kommentálhatok egy sajtóban megüzent szándékot anélkül, hogy látnám a bizalmatlansági indítvány szövegét és érveit. De nem lenne tragédia Románia számára, ha korlátozott jogkörű ügyvivő kormánya lenne a választásokig. Ennek a kabinetnek úgy sincs meg a legitimitása és támogatottsága, hogy kidolgozza és elfogadtassa a parlamenttel a jövő évi költségvetést" – mondta az RMDSZ elnöke a Mediafax megkeresésére. Hozzátette: ebben a pillanatban nem tudja megmondani, megszavazna-e vagy sem az RMDSZ egy bizalmatlansági indítványt, de "vannak érvek, amelyek mellette szólnak".
Kelemen Hunor a kormányfővel is találkozóra készül, aki a parlamenti választások időpontjáról konzultál a pártokkal. Romániában november végén vagy december elején kell a voksolást lebonyolítani. "Minél előbb, annál jobb" – mondta a választások időzítéséről az RMDSZ elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)
Az RMDSZ nyitott arra, hogy a Dacian Ciolos vezette szakértői kormány ellen beterjesztendő esetleges bizalmatlansági indítványról tárgyaljon a Szociáldemokrata Párttal ( PSD) – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke hétfőn a Mediafax hírügynökségnek nyilatkozva.
Az RMDSZ elnöke arra reagált, hogy a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező PSD kilátásba helyezte a kormány támogatásának megvonását, amely így ügyvivőként, korlátozott jogkörökkel vezetné az országot az év végi választásokig. A PSD-nek jelenleg az RMDSZ nélkül nincs parlamenti többsége a kormány megbuktatásához.
Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök tavaly novemberi lemondása óta a PSD számtalan jelét adta annak, hogy – a beiktatásához nyújtott támogatás ellenére – nem vállal közösséget Dacian Ciolos szakértői kormányával, nem támogatja kezdeményezéseit, és minden népszerűtlen intézkedésénél bizalmatlansági indítvánnyal fenyegette meg. Miután azonban a PSD egyik szövetségese júliusban beolvadt Traian Basescu volt államfő új jobboldali pártjába, a PSD körül már csak úgy alakulhat ki parlamenti többség, ha az RMDSZ-t és a nem magyar kisebbségek frakcióját is a maga oldalára állítja.
A múlt héten Liviu Dragnea, a PSD elnöke a háborús veteránok egyes adókedvezményeinek megvonása miatt lendült támadásba a kormányfő ellen, akivel éles szóváltásba keveredett. Ciolos ugyanis kijelentette: nem hajlandó többé szó nélkül tűrni, hogy a Ponta-kabinet által hátrahagyott "taposóaknák" miatt a szakértői kormányt hibáztassák. Dragnea "hazudozással" vádolta a miniszterelnököt, és bejelentette, pártja "komolyan megfontolja" egy bizalmatlansági indítvány beterjesztését.
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ-nek is vannak kifogásai a kormány ellen, nem lenne "tragédia", ha a kabinet ügyvivőként működne tovább, de a PSD-n múlik, hogyan kezeli a kérdést.
"Nem tárgyaltunk erről a PSD-vel vagy másokkal, nem kommentálhatok egy sajtóban megüzent szándékot anélkül, hogy látnám a bizalmatlansági indítvány szövegét és érveit. De nem lenne tragédia Románia számára, ha korlátozott jogkörű ügyvivő kormánya lenne a választásokig. Ennek a kabinetnek úgy sincs meg a legitimitása és támogatottsága, hogy kidolgozza és elfogadtassa a parlamenttel a jövő évi költségvetést" – mondta az RMDSZ elnöke a Mediafax megkeresésére. Hozzátette: ebben a pillanatban nem tudja megmondani, megszavazna-e vagy sem az RMDSZ egy bizalmatlansági indítványt, de "vannak érvek, amelyek mellette szólnak".
Kelemen Hunor a kormányfővel is találkozóra készül, aki a parlamenti választások időpontjáról konzultál a pártokkal. Romániában november végén vagy december elején kell a voksolást lebonyolítani. "Minél előbb, annál jobb" – mondta a választások időzítéséről az RMDSZ elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 11.
Otthon az időseknél (Diakónia Keresztyén Alapítvány)
Ötvenegy Háromszéki faluban és három városban folytatja otthoni beteggondozói szolgálatát a Sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány (DKA), havonta közel ezer idős beteget látnak el, felét heti többszöri alkalommal látogatják. A szervezet idei első félévi tevékenységéről lapunknak Tóth Anna, az idősgondozói ágazat igazgatója számolt be.
A szolgálat legnagyobb bevétele, 257 250 lej (a félévi költségvetés 42,63 százaléka) tizennyolc helyi önkormányzattól származott az egyéni szolgáltatói szerződések révén, a legkisebb összeggel, 22 900 lejjel (3,79%) a megyei tanács támogatta az idősgondozást – derül ki a szervezet kimutatásából. A legnagyobb kiesést az állami szubvenció lecsökkentése jelentette, ami a bevételek csupán 15 százalékát tette ki. Az alapítvány az 1998. évi 34-es törvény alapján jogosult állami támogatásra, de idén éves szinten 120 ezer lejjel kap kevesebbet, mint tavaly, ami takarékosságra, a költségvetés átigazítására kényszerítette a szervezetet – közölte Tóth Anna igazgató. Külföldi adományokból, a svájci HEKS Alapítvány támogatásából, a Bethlen Gábor Alapnál elnyert pályázatból és saját bevételekből származó összegekkel együtt a Diakónia idősgondozói szolgálata 603 341 lejből gazdálkodott januártól júniusig. Huszonnégy munkatársuk Sepsiszentgyörgyön, Baróton, Kovásznán, valamint Árkos, Barátos, Bodok, Réty, Kommandó, Gelence, Gidófalva, Sepsikőröspatak, Sepsiillyefalva, Nagyajta, Bardoc, Vargyas, Nagybacon, Borosnyó és Zágon községben ápolja az idős betegeket, tizenhét gépkocsival járják a terepet, nyáron egymást helyettesítve még több helyszínre kimennek naponta. Rajtuk kívül az adminisztrációban és a tevékenységek összehangolásában nyolcan vesznek részt.
A szervezet baróti és kommandói szociális mosodájában az esztendő első hat hónapjában 473 csomag ruhát mostak és vasaltak ki, ezt a munkát a helyi ápolók végzik. A Diakónia hat vidéki raktáron keresztül és a Sepsiszentgyörgyi koordinációs központból kölcsönöz egészségügyi segédeszközöket, idén 129 új igénylő volt, ezenkívül korábbi kérések révén használatban van 232 eszköz. Nem csak az idősek testi ápolását tartják fontosnak, a gyászfeldolgozó önsegítő csoport és a baróti, valamint a Sepsiszentgyörgyi idősklub révén lelki támaszt, közösségi élményt is nyújtanak azoknak, akik a társas létet keresik.
Az elmúlt egy évben a DKA partnerként vett részt a Pro Hospice Erasmus+ európai projektben, munkatársai német, lengyel, spanyolországi, valamint portugáliai szervezetek palliatív típusú szolgálatait és országaik intézményrendszerét ismerhették meg. A pályázat zárókonferenciáját júniusban tartották a sepsiillyefalvi KIDA-központban. A tanultak és az évek óta összegyűjtött hasonló szakirányú tapasztalat segítségével az alapítvány palliatív típusú rezidenciális egység beindítását tervezi egy leendő multifunkcionális szociális ellátó központban.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ötvenegy Háromszéki faluban és három városban folytatja otthoni beteggondozói szolgálatát a Sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány (DKA), havonta közel ezer idős beteget látnak el, felét heti többszöri alkalommal látogatják. A szervezet idei első félévi tevékenységéről lapunknak Tóth Anna, az idősgondozói ágazat igazgatója számolt be.
A szolgálat legnagyobb bevétele, 257 250 lej (a félévi költségvetés 42,63 százaléka) tizennyolc helyi önkormányzattól származott az egyéni szolgáltatói szerződések révén, a legkisebb összeggel, 22 900 lejjel (3,79%) a megyei tanács támogatta az idősgondozást – derül ki a szervezet kimutatásából. A legnagyobb kiesést az állami szubvenció lecsökkentése jelentette, ami a bevételek csupán 15 százalékát tette ki. Az alapítvány az 1998. évi 34-es törvény alapján jogosult állami támogatásra, de idén éves szinten 120 ezer lejjel kap kevesebbet, mint tavaly, ami takarékosságra, a költségvetés átigazítására kényszerítette a szervezetet – közölte Tóth Anna igazgató. Külföldi adományokból, a svájci HEKS Alapítvány támogatásából, a Bethlen Gábor Alapnál elnyert pályázatból és saját bevételekből származó összegekkel együtt a Diakónia idősgondozói szolgálata 603 341 lejből gazdálkodott januártól júniusig. Huszonnégy munkatársuk Sepsiszentgyörgyön, Baróton, Kovásznán, valamint Árkos, Barátos, Bodok, Réty, Kommandó, Gelence, Gidófalva, Sepsikőröspatak, Sepsiillyefalva, Nagyajta, Bardoc, Vargyas, Nagybacon, Borosnyó és Zágon községben ápolja az idős betegeket, tizenhét gépkocsival járják a terepet, nyáron egymást helyettesítve még több helyszínre kimennek naponta. Rajtuk kívül az adminisztrációban és a tevékenységek összehangolásában nyolcan vesznek részt.
A szervezet baróti és kommandói szociális mosodájában az esztendő első hat hónapjában 473 csomag ruhát mostak és vasaltak ki, ezt a munkát a helyi ápolók végzik. A Diakónia hat vidéki raktáron keresztül és a Sepsiszentgyörgyi koordinációs központból kölcsönöz egészségügyi segédeszközöket, idén 129 új igénylő volt, ezenkívül korábbi kérések révén használatban van 232 eszköz. Nem csak az idősek testi ápolását tartják fontosnak, a gyászfeldolgozó önsegítő csoport és a baróti, valamint a Sepsiszentgyörgyi idősklub révén lelki támaszt, közösségi élményt is nyújtanak azoknak, akik a társas létet keresik.
Az elmúlt egy évben a DKA partnerként vett részt a Pro Hospice Erasmus+ európai projektben, munkatársai német, lengyel, spanyolországi, valamint portugáliai szervezetek palliatív típusú szolgálatait és országaik intézményrendszerét ismerhették meg. A pályázat zárókonferenciáját júniusban tartották a sepsiillyefalvi KIDA-központban. A tanultak és az évek óta összegyűjtött hasonló szakirányú tapasztalat segítségével az alapítvány palliatív típusú rezidenciális egység beindítását tervezi egy leendő multifunkcionális szociális ellátó központban.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 11.
Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 11.
Akik minden emberért imádkoznak
Tíz éve alakult Marosszentgyörgyön az első erdélyi karmelita kolostor. A szemlélődő és imádkozó rendhez tartozó nővérek életébe nemcsak az évente kétszer megtartott búcsún lehet bepillantani, de látogathatók a reggeli szentmiséik, és be lehet költözni a kolostor vendégszobáiba is, ha elcsendesedésre vágyunk.
Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje a palesztinai Kármel hegyén született, ahol korábban Illés próféta élt és tevékenykedett. A kármel kertet jelent. A 12. században, a harmadik keresztes hadjáratot követően (1189–1191) néhány Európából érkezett vezeklő zarándok itt telepedett le „az Illés forrás” közelében, a Kármel-hegy számos völgyének egyikében, hogy remeteként, Illés szellemében élje keresztény életét a Jézus Krisztus által megszentelt földön. 1235 körül a szerzeteseknek el kellett hagyniuk remeteségüket. Visszatértek Európába, így nyugati szerzetesrenddé váltak, és a kolduló rendek közé nyertek besorolást. A nagy kihívások közepette kapta meg látomásban Stock (Szent) Simon generális a Szűzanyától a skapulárét, annak jeléül, hogy ő őrködik rendje felett, és az fenn fog mAradni. 1452-ben (Boldog) Soreth János generális létrehozta a rend női ágát. A 15-16. század folyamán többen próbálkoztak a bekövetkezett lazulások megszüntetésével, a rend megreformálásával. Ezek közül Jézusról nevezett (Avilai) Szent Terézé (1515–1582) bizonyult mAradandónak. Mivel ő nem csupán megreformálta a rendet, hanem saját karizmájával gazdagította annak lelkiségét, ez az irányzat 1892-ben önálló renddé vált. Ezt nevezik ma Sarutlan vagy terézi Kármelnek.
Az első magyarországi női kolostort 1891. október 3-án Sopronbánfalván alapították. Ez a közösség ment alapítani Szombathelyre 1906. június 10-én, és a két kolostor együtt alapította a pécsit 1936. május 21-én. A kommunizmus alatt elkobzott kolostorokba a 90-es évek elején térhettek vissza a nővérek. A pécsi kolostorba már a kilencvenes években erdélyi lányok is jelentkeztek. Ezek a fiatalok azzal a vággyal érkeztek, hogy imádkozó, szemlélődő életet élhessenek, így szerették volna magukat Isten szolgálatának szentelni. Legtöbben Kis Szent Teréz önéletrajzából ismerték meg az alapítót és a rendet.
Jöjjenek haza az erdélyi karmeliták
Jakubinyi György érsek már 1997-ben meglátogatta a pécsi kolostort és felkérte a nővéreket, hogy Erdélyben is alapítsák meg a karmelita közösséget. Erre azonban majdnem tíz évet kellett még várni, hiszen az érsek atya sürgető hívására 2006-ban küldtek erdélyi alapításra néhány nővért. A helyszínt, a Marosszentgyörgy határában levő csendes domboldalt már 2001 nyarán megnézték, s 2004-ben fogadták el. 2005 februárjában Jean-Claude Périsset nuncius szentelte meg a kolostor alapkövét, és a nyár folyamán elkezdődtek az építkezési munkálatok. Az első nővérek 2006-ban költöztek be, akkor csak hárman, de ma már heten imádkoznak és dolgoznak itt. A marosszentgyörgyi Sarutlan Karmelita Nővérek Kis Szent Teréz Kolostorában két magyarországi és öt erdélyi, Székelyföldről származó nővér él.
Az ima szolgálata
A karmelita rend kulcsszavai: ima, kétkezi munka, csend, magány, testvéri közösség. Ahogy a rendfőnök, Jozefa nővér fogalmaz, a marosszentgyörgyi közösség célja „imádkozni nemcsak az egyházért és a hivatásokért, hanem minden emberért is. Nagy szeretetben kívánunk élni, hogy ezt sugározhassuk kifelé.”
A Sepsiszentgyörgyön született Anna nővér így vall döntéséről: „már évek óta dolgoztam, de titokban életemet mindörökre Istennek szenteltem. Egyik nap az utcán – amikor szokásom szerint azokért az emberekért imádkoztam, akik éppen elhaladtak mellettem – belém ötlött, hogy milyen jó volna, ha mindenkiért személyesen is imádkoznék, akikkel egy városban élek! Hirtelen számítást végeztem, és az eredmény meglepő és lehangoló volt: egész életem nem elég ahhoz, hogy egyetlen Üdvözlégyet is elimádkozzak Sepsiszentgyörgy lakóiért külön-külön. Lassan megértettem: ha sokakért akarok közbenjárni, egyre kizárólagosabban kell magamat az imának és az Isten jelenlétében való életnek szentelnem. Évek múltán találtam rá ennek lehetőségére a Kármel lényegre csupaszított életformájában. Hála érte!”
Csendes mindennapok
A karmelita kolostor szépen rendbe tett udvarára – ahol jól látszik az elmúlt tíz éves munka eredménye – bárki betérhet, ha szeretne elcsendesedni. A reggeli szentmisét a kolostorban levő kis kápolnában a marosszentgyörgyi és a környékbeli lelkészek tartják. A karmelita nővérek közösen és egyénileg is naponta többször imádkoznak, s a nap folyamán két óra van az úgynevezett rekreációra, amikor megosztják egymással örömeiket, gondolataikat. Azt vallják, hogy a szemlélődő élet nyíltan, kizárólagosan a lényeg keresésére fókuszál, Istenre hallgat. Az Isten Szavának hallgatása, az ima, Isten szemlélése minden személy és minden valóság révén. A reggeli szentmise után kétkezi munkát végeznek: gyertyákat készítenek, kertet művelnek, keresztelői ingeket és kehelykendőket varrnak. Misekönyvek, olvasmányos könyvek, anyakönyvek, imakönyvek, lelki- és szépirodalmi könyvek újrakötését, valamint folyóiratok bekötését is vállalják. Fontosnak tartják a kétkezi munkát, hiszen a karmelita rend egyik szabálya így szól: „végezzetek valami munkát, hogy az ördög mindig elfoglalva találjon benneteket, és a tétlenség ne nyisson neki utat lelketekbe”.
Megtenni Isten akaratát
A Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén Hajlák Attila segédlelkész „Isten szócsöveinek” nevezte a karmelita nővéreket, olyan embereknek, akik imádkoznak érettünk, s ezzel lelki hátteret biztosítanak nemcsak a papoknak, hanem minden hívő embernek. „A Szentírásban olvassuk, hogy amíg Mózes keze fel volt emelve az ég felé, addig serege győzedelmeskedett, amikor ereje lankadt, s leengedte kezét, vereséget szenvedtek. A karmelita nővérek imáikkal segítenek bennünket, hogy megtaláljuk az utat, amelyen Isten akar vezetni bennünket. Irányt mutatnak nekünk” – mondja Hajlák Attila, aki szerint a marosszentgyörgyi karmelita kolostornak jelként kell előttünk állnia, emlékeztetve minket az imádság fontosságára.
Bővül a létszám
Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános arról számolt be, hogy a jelenlegi hét nővér mellé – amennyiben újabb cellákat alakítanak ki – újabb nővérek költöznek majd be. Szent Terézia kis létszámú közösségek létrehozását szorgalmazta, s a karmelita rend szabályzata szerint egy kolostorban legtöbb 13-an lehetnek, hiszen ennyien még igazi családi közösségben élhetnek, s meg tudják termelni az ellátásukhoz szükséges alapélelmiszereket. A bővítés szükségessége bizonyítja, hogy ma is sokan meghallják Pál apostolnak a Thesszalonikai gyülekezethez írt levelének egyik fontos tanácsát: szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Tíz éve alakult Marosszentgyörgyön az első erdélyi karmelita kolostor. A szemlélődő és imádkozó rendhez tartozó nővérek életébe nemcsak az évente kétszer megtartott búcsún lehet bepillantani, de látogathatók a reggeli szentmiséik, és be lehet költözni a kolostor vendégszobáiba is, ha elcsendesedésre vágyunk.
Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje a palesztinai Kármel hegyén született, ahol korábban Illés próféta élt és tevékenykedett. A kármel kertet jelent. A 12. században, a harmadik keresztes hadjáratot követően (1189–1191) néhány Európából érkezett vezeklő zarándok itt telepedett le „az Illés forrás” közelében, a Kármel-hegy számos völgyének egyikében, hogy remeteként, Illés szellemében élje keresztény életét a Jézus Krisztus által megszentelt földön. 1235 körül a szerzeteseknek el kellett hagyniuk remeteségüket. Visszatértek Európába, így nyugati szerzetesrenddé váltak, és a kolduló rendek közé nyertek besorolást. A nagy kihívások közepette kapta meg látomásban Stock (Szent) Simon generális a Szűzanyától a skapulárét, annak jeléül, hogy ő őrködik rendje felett, és az fenn fog mAradni. 1452-ben (Boldog) Soreth János generális létrehozta a rend női ágát. A 15-16. század folyamán többen próbálkoztak a bekövetkezett lazulások megszüntetésével, a rend megreformálásával. Ezek közül Jézusról nevezett (Avilai) Szent Terézé (1515–1582) bizonyult mAradandónak. Mivel ő nem csupán megreformálta a rendet, hanem saját karizmájával gazdagította annak lelkiségét, ez az irányzat 1892-ben önálló renddé vált. Ezt nevezik ma Sarutlan vagy terézi Kármelnek.
Az első magyarországi női kolostort 1891. október 3-án Sopronbánfalván alapították. Ez a közösség ment alapítani Szombathelyre 1906. június 10-én, és a két kolostor együtt alapította a pécsit 1936. május 21-én. A kommunizmus alatt elkobzott kolostorokba a 90-es évek elején térhettek vissza a nővérek. A pécsi kolostorba már a kilencvenes években erdélyi lányok is jelentkeztek. Ezek a fiatalok azzal a vággyal érkeztek, hogy imádkozó, szemlélődő életet élhessenek, így szerették volna magukat Isten szolgálatának szentelni. Legtöbben Kis Szent Teréz önéletrajzából ismerték meg az alapítót és a rendet.
Jöjjenek haza az erdélyi karmeliták
Jakubinyi György érsek már 1997-ben meglátogatta a pécsi kolostort és felkérte a nővéreket, hogy Erdélyben is alapítsák meg a karmelita közösséget. Erre azonban majdnem tíz évet kellett még várni, hiszen az érsek atya sürgető hívására 2006-ban küldtek erdélyi alapításra néhány nővért. A helyszínt, a Marosszentgyörgy határában levő csendes domboldalt már 2001 nyarán megnézték, s 2004-ben fogadták el. 2005 februárjában Jean-Claude Périsset nuncius szentelte meg a kolostor alapkövét, és a nyár folyamán elkezdődtek az építkezési munkálatok. Az első nővérek 2006-ban költöztek be, akkor csak hárman, de ma már heten imádkoznak és dolgoznak itt. A marosszentgyörgyi Sarutlan Karmelita Nővérek Kis Szent Teréz Kolostorában két magyarországi és öt erdélyi, Székelyföldről származó nővér él.
Az ima szolgálata
A karmelita rend kulcsszavai: ima, kétkezi munka, csend, magány, testvéri közösség. Ahogy a rendfőnök, Jozefa nővér fogalmaz, a marosszentgyörgyi közösség célja „imádkozni nemcsak az egyházért és a hivatásokért, hanem minden emberért is. Nagy szeretetben kívánunk élni, hogy ezt sugározhassuk kifelé.”
A Sepsiszentgyörgyön született Anna nővér így vall döntéséről: „már évek óta dolgoztam, de titokban életemet mindörökre Istennek szenteltem. Egyik nap az utcán – amikor szokásom szerint azokért az emberekért imádkoztam, akik éppen elhaladtak mellettem – belém ötlött, hogy milyen jó volna, ha mindenkiért személyesen is imádkoznék, akikkel egy városban élek! Hirtelen számítást végeztem, és az eredmény meglepő és lehangoló volt: egész életem nem elég ahhoz, hogy egyetlen Üdvözlégyet is elimádkozzak Sepsiszentgyörgy lakóiért külön-külön. Lassan megértettem: ha sokakért akarok közbenjárni, egyre kizárólagosabban kell magamat az imának és az Isten jelenlétében való életnek szentelnem. Évek múltán találtam rá ennek lehetőségére a Kármel lényegre csupaszított életformájában. Hála érte!”
Csendes mindennapok
A karmelita kolostor szépen rendbe tett udvarára – ahol jól látszik az elmúlt tíz éves munka eredménye – bárki betérhet, ha szeretne elcsendesedni. A reggeli szentmisét a kolostorban levő kis kápolnában a marosszentgyörgyi és a környékbeli lelkészek tartják. A karmelita nővérek közösen és egyénileg is naponta többször imádkoznak, s a nap folyamán két óra van az úgynevezett rekreációra, amikor megosztják egymással örömeiket, gondolataikat. Azt vallják, hogy a szemlélődő élet nyíltan, kizárólagosan a lényeg keresésére fókuszál, Istenre hallgat. Az Isten Szavának hallgatása, az ima, Isten szemlélése minden személy és minden valóság révén. A reggeli szentmise után kétkezi munkát végeznek: gyertyákat készítenek, kertet művelnek, keresztelői ingeket és kehelykendőket varrnak. Misekönyvek, olvasmányos könyvek, anyakönyvek, imakönyvek, lelki- és szépirodalmi könyvek újrakötését, valamint folyóiratok bekötését is vállalják. Fontosnak tartják a kétkezi munkát, hiszen a karmelita rend egyik szabálya így szól: „végezzetek valami munkát, hogy az ördög mindig elfoglalva találjon benneteket, és a tétlenség ne nyisson neki utat lelketekbe”.
Megtenni Isten akaratát
A Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén Hajlák Attila segédlelkész „Isten szócsöveinek” nevezte a karmelita nővéreket, olyan embereknek, akik imádkoznak érettünk, s ezzel lelki hátteret biztosítanak nemcsak a papoknak, hanem minden hívő embernek. „A Szentírásban olvassuk, hogy amíg Mózes keze fel volt emelve az ég felé, addig serege győzedelmeskedett, amikor ereje lankadt, s leengedte kezét, vereséget szenvedtek. A karmelita nővérek imáikkal segítenek bennünket, hogy megtaláljuk az utat, amelyen Isten akar vezetni bennünket. Irányt mutatnak nekünk” – mondja Hajlák Attila, aki szerint a marosszentgyörgyi karmelita kolostornak jelként kell előttünk állnia, emlékeztetve minket az imádság fontosságára.
Bővül a létszám
Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános arról számolt be, hogy a jelenlegi hét nővér mellé – amennyiben újabb cellákat alakítanak ki – újabb nővérek költöznek majd be. Szent Terézia kis létszámú közösségek létrehozását szorgalmazta, s a karmelita rend szabályzata szerint egy kolostorban legtöbb 13-an lehetnek, hiszen ennyien még igazi családi közösségben élhetnek, s meg tudják termelni az ellátásukhoz szükséges alapélelmiszereket. A bővítés szükségessége bizonyítja, hogy ma is sokan meghallják Pál apostolnak a Thesszalonikai gyülekezethez írt levelének egyik fontos tanácsát: szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. augusztus 12.
Az igazi bűnösök
Kiengedték, illetve hazaengedték félévi bezártság, raboskodás, sanyargatás után a két székely „terroristát” az előzetesből. Hat hónap sem volt elég, hogy bizonyítékokat találjanak a nyomozó hatóságok arra vonatkozóan, mi különös történt volna 2015. december elsején Kézdivásárhely főterén az addig sohasem tartott, megfélemlítő katonai felvonulás alkalmával.
Nem történt semmi, csak a nagy büdösség, hiszen a vád, hogy robbantani akartak, nem igazolódott be. Megtörtént a megfélemlítő eljárás, a két képzeletbeli székely terrorista letartóztatása. Gondolom, a hatóságok szégyenletükben most hazaengedték őket, de miért is? Ha ez az állítólag elképzelt, de megvalósításhoz közel sem levő „robbantás” nem okozott semmiféle anyagi, erkölcsi, de még politikai kárt sem, akkor mi van a naponta történő súlyos, sokszor halálos eseményekkel, amelyekről az állami szervek hanyagsága, nemtörődömsége tehet? Megemlítek ízelítőül pár esetet a sok ezerből, amelyek sokkal nagyobb méretűek, mint a Kézdivásárhelyi „robbantásos” ügy.
A közutak rossz állapota miatt naponta törnek autók és emberi nyakak.
Az árvizek falvakat, városokat, mezőket mosnak el, mert nincs védőgát.
Az erdők letarolásával megváltozott a klíma.
A régi történelmi épületekről hull a vakolat és a tégla az emberek fejére. A Bukaresti Colectiv Klubban kitört tűz, illetve a védelmi rendszer hiánya 60 halálos áldozatot követelt. A hamisított fertőtlenítőszerek gyártása és forgalmazása az egészségügyben felmérhetetlen károkat okozott. A kórházak hiányos felszerelése és az emberi tényezők szintén.
Az Argeş megyei rabszolgatartók évekig (2008 óta) fenntartották törvénytelen birodalmukat. A sort lehetne folytatni, de ezek után már megkérdezhetjük: melyik tevékenység, illetve nemtevékenység a súlyosabb Románia-szerte? Az-e, amit csak elképzelt valaki, vagy az, ami megtörtént és történik naponta? A felelősek mégis szabadon járnak! Hogy nem tudták és tudják az illetékes megfigyelő és nyomozó szervek leleplezni az igazán nagy, súlyos törvényszegéseket, ami valóban lényeges lenne?
Még a tömlöcök működtetését sem képesek biztosítani – vagy cserélni kell játékosokat? Csak csodálkozom azon, hogy Romániában német a király, német az államelnök, német a hírszerző szolgálat főnöke, német a nemzeti futballcsapat edzője, és mégis... N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kiengedték, illetve hazaengedték félévi bezártság, raboskodás, sanyargatás után a két székely „terroristát” az előzetesből. Hat hónap sem volt elég, hogy bizonyítékokat találjanak a nyomozó hatóságok arra vonatkozóan, mi különös történt volna 2015. december elsején Kézdivásárhely főterén az addig sohasem tartott, megfélemlítő katonai felvonulás alkalmával.
Nem történt semmi, csak a nagy büdösség, hiszen a vád, hogy robbantani akartak, nem igazolódott be. Megtörtént a megfélemlítő eljárás, a két képzeletbeli székely terrorista letartóztatása. Gondolom, a hatóságok szégyenletükben most hazaengedték őket, de miért is? Ha ez az állítólag elképzelt, de megvalósításhoz közel sem levő „robbantás” nem okozott semmiféle anyagi, erkölcsi, de még politikai kárt sem, akkor mi van a naponta történő súlyos, sokszor halálos eseményekkel, amelyekről az állami szervek hanyagsága, nemtörődömsége tehet? Megemlítek ízelítőül pár esetet a sok ezerből, amelyek sokkal nagyobb méretűek, mint a Kézdivásárhelyi „robbantásos” ügy.
A közutak rossz állapota miatt naponta törnek autók és emberi nyakak.
Az árvizek falvakat, városokat, mezőket mosnak el, mert nincs védőgát.
Az erdők letarolásával megváltozott a klíma.
A régi történelmi épületekről hull a vakolat és a tégla az emberek fejére. A Bukaresti Colectiv Klubban kitört tűz, illetve a védelmi rendszer hiánya 60 halálos áldozatot követelt. A hamisított fertőtlenítőszerek gyártása és forgalmazása az egészségügyben felmérhetetlen károkat okozott. A kórházak hiányos felszerelése és az emberi tényezők szintén.
Az Argeş megyei rabszolgatartók évekig (2008 óta) fenntartották törvénytelen birodalmukat. A sort lehetne folytatni, de ezek után már megkérdezhetjük: melyik tevékenység, illetve nemtevékenység a súlyosabb Románia-szerte? Az-e, amit csak elképzelt valaki, vagy az, ami megtörtént és történik naponta? A felelősek mégis szabadon járnak! Hogy nem tudták és tudják az illetékes megfigyelő és nyomozó szervek leleplezni az igazán nagy, súlyos törvényszegéseket, ami valóban lényeges lenne?
Még a tömlöcök működtetését sem képesek biztosítani – vagy cserélni kell játékosokat? Csak csodálkozom azon, hogy Romániában német a király, német az államelnök, német a hírszerző szolgálat főnöke, német a nemzeti futballcsapat edzője, és mégis... N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 12.
ITT ÉS MOST
Mindannyian akarjuk az autonómiát, ebben konszenzus van, de úgy gondolom, addig is cselekedni kell, nem pedig várni „a három B”-re.
Nyaranta újra és újra előkerül a téma. Vannak, akik szerint addig nem változik semmi Székelyföldön, amíg nem lesz területi autonómia. Vannak, akik szerint már van bizonyos fokú mozgástér, csak élni kell vele. Mindannyian akarjuk az autonómiát, ebben konszenzus van, de úgy gondolom, addig is cselekedni kell, nem pedig várni Bukarestre, Budapestre vagy Brüsszelre (ahogy emlegetni szoktam: „a három B”).
Abban hiszek, hogy itt és most ki kell használni e mozgásteret, amennyire csak engedi a jelenlegi jogi környezet, különben később már nem lesz, akiért dolgozni. Továbbra is amondó vagyok, hogy bölcsebben tesszük, ha a csodavárás helyett a munkára koncentrálunk, mert azt más nem fogja helyettünk elvégezni. Nagyon meg kell fontolni, mire fordítunk nagyobb energiát. Oda kell figyelni, hogy olyasmivel foglalkozzunk, aminek van értelme, hosszú távú hatása. Komoly dolgokkal csak komolyan.
Felteszem a kérdést: ha lenne területi autonómia, akkor vajon annak a vezetése mást csinálna-e, mint most Hargita Megye Tanácsa? Azt gondolom, hogy nem, lényegében ugyanezt csinálná. És ez nagyon fontos! Úgy is fogalmazhatunk: mivel a területi autonómiát megteremteni nem áll hatalmunkban, igyekszünk úgy cselekedni, mintha az autonómia már létező valóság lenne.
Az alábbiakban megpróbálom a lehetetlent: átfogóan bemutatni Hargita Megye Tanácsa szerteágazó tevékenységét. A cél
Azzal kell elsősorban törődnünk, amin a magunk erejéből tudunk változtatni. Méhek módjára. Egy fenntartható, önerőből gazdálkodni és fejlődni képes székely társadalomban kell gondolkodni. Korábban is felhívtuk a figyelmet arra, hogy ha a szakiskoláink nem nyújtanak jó képzettséget, szakmát, és középiskoláinkban a gyermekek többsége sikertelenül érettségizik a tizenkettedik osztály végén, akkor mi az ő jövőjüket lopjuk el, és azt az autonómiát is, amit maguknak meg szeretnének teremteni. Az egyik legfontosabb közös cél ez kellene legyen, hogy itthon teremtsünk biztos jövőt a fiataljainknak. A fiatalok itthon mAradása érdekében olyan projektekben gondolkodunk, amelyek lehetőséget adnak a fiatal vállalkozóknak, hogy akár az iskola elvégzése után, a lehető legjobb körülmények között indíthassák el első vállalkozásukat. Nagy erő van a közbirtokosságainkban, jelentős szerepük van közösségeink életében, így szükség lenne részvételükkel olyan fejlesztési alap létrehozására, mellyel a fiatal vállalkozókat tudnánk hangsúlyosan támogatni. Mindez a közbirtokosságok tulajdonában levő vagyon révén valósulhatna meg. Sikerek Tennivaló akad bőven, ugyanakkor sikerekről is be tudunk számolni. Az egyik siker a Székely termék mozgalom, amelynek segítségével jövedelemhez juthatnak a termelők. Vagy ott van a székelykeresztúri tejfeldolgozó üzem, amelyet a gazdák szövetségbe tömörülve megvásároltak, azaz saját kezükbe vették sorsukat, és nincsenek kiszolgáltatva a felvásárlóknak. Az agrárium támogatása egyébként is kiemelt célunk, enélkül elképzelhetetlen egy erős Székelyföld. Összefogással sikerült távol tartani a nagy multi céget, a helyi vállalkozók érdekeit szem előtt tartva – léptünk, amikor kellett, felkészültünk a helyzetre. Említhetjük még a Hargita megyei kalákamozgalmat, az ország legprofesszionálisabb önkéntestűzoltó-hálózatát, az ország egyedüli vidéki fedett műjégpályáját (Csíkkarcfalva). Sokszor csak egy egyszerű döntésen múlik a siker. Dolgozni kell,
és mi dolgozunk a Székelyföldi családok saját lábon állásáért, egzisztenciális biztonságáért, a demográfiai csökkenés megállításáért, kistelepüléseink felvirágoztatásáért (Kisfalu keretprogram), a fiatalok hazavonzásáért, a turizmus fellendítéséért, a vendégéjszakák számának növekedéséért, a hegyi túrázók biztonságáért, gyermekeink érvényesüléséért (a szakoktatás fellendítéséért és a román nyelv tanítási módszerének megváltoztatásáért), a Székelyföldi felsőoktatás erősítéséért, vállalkozóink lehetőségeinek bővítéséért. Falugondnoki rendszerünk is kiemelkedő színvonalú. (Mindezekről egy kis összefoglaló elérhető itt.)
A fentiek mind az autonómiát jelentik. Ha erősödik és jól érzi magát egy közösség, ha a fiatalok hazavágynak és jövőt látnak szülőföldjükön, ha a másutt élők egyre többen látogatnak el hozzánk, akkor jó úton járunk. Azért, hogy ez így legyen, nap mint nap tenni kell, nem várhatunk, amíg Bukarestben egy tollvonással vagy egy törvénnyel autonómiát adnak, amely ha lenne is, tudjuk, hogy milyen lenne, körülbelül olyan, mint az új helyi szimbólumos törvény, nesze semmi, fogd meg jól. Hiába valósulna meg a világ legtökéletesebb autonómiamodellje Romániában, a Bukaresti minisztériumok hetek alatt csutakra tennék az egészet, látszik ez már most is.
Létező jogok
Azt kell számon kérni elsősorban a mindenkori Bukaresti vezetéstől, amit nemzetközi szerződésben vállalt, és bizony a román állam törvényben vállalta, hogy szavatolja a helyi autonómiát minden helyi és megyei önkormányzatnak a nemzetközi normáknak megfelelően. Erre mint létező jogra hivatkozhatunk, és ezen harcunkban szövetségesünk lehet minden romániai helyi és megyei önkormányzat Tulceától Biharig.
Ugyanakkor nem mutogathatunk mindig a fővárosra, amikor számos kulturális, oktatási, egészségügyi, sport-, ifjúsági és egyéb intézményt magyar ajkú személy vezet Erdélyben, főleg Székelyföldön, és rengeteg magyar többségű önkormányzat működik. A döntés nagyon sok esetben a mi kezünkben van. Márpedig megvan a lehetőség a cselekvésre! Élni kell a lehetőségekkel! Hargita Megye Tanácsánál erre törekszünk mindennap.
Határokat feszegetünk
Amint azt már többször kifejtettem, nem beolvadás vagy szórványosodás elleni modellekben kell nekünk gondolkodnunk, hanem kivándorlás elleni modellekben, ezek lényege pedig a munkahelyteremtés, a gazdaságfejlesztés.
Sokszor az elsőre nem túl hangzatos ötletből jöhetnek létre nagy dolgok, például ha sikerül a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban létrehozni egy kutatói központot, az sokat jelenthet a térség egészségügyi rendszerének fejlődésében. A szakorvosok vonzására épített Csíkszeredai szolgálati lakások is sikeres kezdeményezésnek nevezhetők, ezúttal is köszönöm a magyar kormánynak e programhoz és még sok máshoz nyújtott támogatást. A programot folytatjuk, akárcsak a többi beruházást e területen. A beruházásokon kívül fontos kiemelni, hogy a több mint 200 orvosi, asszisztensi, ápolói és munkásállás elfoglalása érdekében folyamatban van a versenyvizsgák meghirdetése.
Hargita Megye Tanácsánál sok feladatot vállaltunk, olyat is, ami nem a mi hatáskörünk, de amikor látjuk a rossz folyamatokat – például évről évre az érettségi és a kisérettségi gyenge eredményeit, főként román nyelv és irodalom tantárgyból –, és ezekkel senki sem foglalkozik érdemben, akkor lépnünk kell, az érintett szereplőket asztalhoz ültetve. Ilyen téma a szakoktatás és a pályaválasztás előtt álló fiatalok helyzete. Foglalkozunk például a pályaorientáció kérdésével, mert úgy látjuk, ha nem mozdítunk valamit, akkor a dolgok ugyanúgy mennek évről évre, mert egyes illetékesek belekényelmesednek a helyzetbe.
Ennek érdekében Hargita Megye Tanácsa több olyan kezdeményezést indítványozott, amelyek egy magyarországi együttműködési rendszer kiépítésére irányulnak, ugyanis számos szakképzéssel, pályaorientációs tanácsadással, tangazdasággal kapcsolatos jó gyakorlatot és tapasztalatot a megyében is meg lehet valósítani. A Duna Régió Szakképzési Klaszter által többoldalú partnerségben megvalósítható a Magyarországon jól működő duális képzés visszahonosítása. Szükségesnek tartjuk azonban egy helyi klaszter létrehozását is, ennek megvalósítása érdekében helyeztük kilátásba a Székelyföldi Szakképzési Klaszter létrehozását.
Beszámolóim alkalmával többször is hangsúlyoztam, hogy az elmúlt években folyamatosan nagy figyelemben részesítettük a fiatalokat, teszünk és dolgozunk azért, hogy megfelelő képzést kapjanak, hogy megoldjuk az őket foglalkoztató problémákat. Erre ténylegesen törekszünk, az itthoni elindulást, a vállalkozásokat, a munkahelyek teremtését, a fiatalok alkalmazását intézményeinkben ugyancsak prioritásként kezeljük.
Beleszólunk, ha nem is kérdeznek
A fentieken kívül több törvénymódosító javaslat és vitaanyag született az elmúlt években Hargita Megye Tanácsa szakembereinek a közreműködésével, mert ha nem is törvény által előírt kötelességünk, a parlamentben elfogadott jogszabály-tervezetek természetesen ránk is érvényesek, ezért amikor lehetett, éltünk a demokratikus közvitában való megszólalás lehetőségével. Az emberéleteket veszélyeztető medvék, illetve vadkárok ügyében szintén megszólaltunk, jelentést is készítettünk, bár ez sem hatásköre a megyei tanácsnak, de valamit tenni kell, ha egyszer a vonatkozó törvények nem engedik (tiltják) a hatékony helyi fellépést, vagy ha az illetékes hatóságok nem lépnek idejében. Térkép készült, többször fordultunk mind a prefektúrához, mind a kormányhoz segítségért – kevés sikerrel –, majd a miniszterelnöknél is lobbiztunk. És nem beszéltünk hiába. Amit önerőből megtehettünk, megtettük, például a megyei integrált hulladékgazdálkodási projektből vásároltunk 46 medvebiztos szemeteskonténert, indirekt módon próbáltunk segíteni, ha már Bukarest nem segít rajtunk.
A regionalizáció témájában is többször kifejtettük álláspontunkat, mivel szerintünk ez olyan jelentős kérdés, amelybe mindenképpen bele kell szólnunk. Azért is rendkívül fontos ügy ez, mert a román közigazgatás rákfenéje az együttműködések hiánya, miközben Hargita megye az együttműködések, az összefogás terén jól áll, példa erre a kaláka, a LEADER-program, az önkéntes tűzoltókkal, valamint az egyházakkal való összefogás. Ez utóbbira nagy hangsúlyt fektetünk, hiszen felekezeteink által kétezer éves közösségszervezési tapasztalatra alapozhatunk. Kezdeményezéseinkre más megyékben is felfigyeltek.
A helyi szereplők közötti konszenzusra törekvő döntési struktúrákra van szükség, erre kellene építeni a régiós átszervezés során, az érdemi, összehangolt munkára. Jelenleg sajnos egymás mellett élés jellemző a megyék, térségek közötti viszonyra, mint ahogyan egymás mellett élés van a magyar–román viszonyban is. Ezen változtatni kell, és már a jelenlegi struktúrában is jobban együtt lehetne működni! Alaposan meg kell vitatni, mi az, amit megyei hatáskörben hagyunk, mi az, amire nincs szakemberi kapacitás, és régiós szinten kellene szervezni (például útépítés, -felújítás esetében), és mi az, amit (akár magyarországi mintára) járások szintjén. (Tény, hogy ha bármilyen jogkört elvesznek Bukaresttől, és lehoznak alacsonyabb szintre, azt mi Hargita megyében üdvözöljük.) Egymás között
Ide tartozik a megyék közti együttműködés kérdése. Óriási lehetőséget jelentenek az önkormányzati fejlesztési társulások, például Hargita és Kovászna megye turizmusa fellendítésének összehangolására megalakult a Csomád–Bálványos Közösségi Fejlesztési Társulás, amely Székelyföld turisztikai minisztériuma lehetne. Egységes turisztikai programokban kell gondolkodnunk. A közös bérlet ötlete a Hargita Sírégióban valósult meg –amely a modern síturizmus alapköve Székelyföldön –, és ugyanezt szeretnénk a wellnessközpontok esetében is, összekapcsolva a sírégiós bérlettel. A tervezéstől a szakképzésig össze kell hangolni a különböző tevékenységeket, egymást segítve kell megoldani a sajátos problémákat, ezért is vettünk részt a Székelyföldi turisztikai klaszter megalakításában. Ennek értelmében a nyári Székelyföldi rendezvényeket is össze lehetne kötni, csomagban kínálva őket az ide látogatóknak. Például Tusványos és a Csíki Jazzfesztivál között pár nap „üresen” mAradt, ilyenkor kellene idejében szervezni a kettő közé egy rendezvényt, hogy a turisták itt mAradjanak mindhárom rendezvényre. (Turisztikai támogatásainkról itt egy infografika.)
Az a kérdés is ide tartozik, hogy miként bánunk étkezési kultúránkkal, hogyan termelünk, árulunk, készítjük és fogyasztjuk el ételeinket, mivel ez hatással van az egészségünkre, környezetünkre, életkedvünkre, tágabb értelemben az életminőségünkre, településeink megtartó erejére. Bár a Székelyföldi Kulináris Központ kezdeményezése Hargita megyéből indult, ez Székelyföldi program kell hogy legyen. Meg kell teremteni a „székely szolgáltatás” minősítést, megszervezve ennek folyamatos belső ellenőrzését is, amely egyrészt biztosítani tudja a szakmai színvonal emelését, másrészt a Székelyföldi és idelátogató fogyasztó védelmét.
A fentiek tükrében fontosnak tartjuk egy rendszeresen működő Székelyföldi statisztikai adatszolgáltató rendszer létrehozását. Ennek érdekében statisztikai szemléket készítettünk a három megyére vonatkozó adatokkal.
És még nem is említettem a „fizikai” összeköttetést: sokszor felvetődött a három megye – Hargita, Kovászna és Maros – egymásba vezető útjainak a felújítása. Ne feledjük: a közös jövőtervezés gyerekeink itthon mAradását szolgálja. Nincs rendjén az, hogy a bözödiek és a székelykeresztúriak csak nagy kerülővel juthatnak el egymáshoz, miközben mindössze néhány kilométer választja el őket! Az utak minősége közösségek, rokonok kapcsolatát befolyásolja, ezért nagy figyelmet kell szentelnünk az átjárhatóságnak. A megyei utak fejlesztésével összeköthetjük Székelyföldet, az útszerkezetek felújítása direkt és indirekt módon is hozzájárul a gazdaság fejlődéséhez, fontos a gazdasági szempontból stratégiai pontok összekötése. A fejlettebb gazdaság pedig megélhetést, biztosabb jövőt jelent a lakosság számára, ez pedig hozzájárul a demográfiai mutatók javulásához.
Büszkék lehetünk szociális rendszerünkre, amely Kelet-Közép-Európában kiemelkedő teljesítményű. A hátrányos helyzetű gyermekekkel több szinten is foglalkozunk, hogy minél többen családi környezetben, nappali központok létrehozását támogatva. Ezt az idősek számára is szorgalmazzuk. E téren valamennyi partnerség fontos, és amikor kellett, kiálltunk azok mellett, akikre a hatóságok rászálltak.
Kulturális követeink
A beruházások, munkahelyteremtés mellett pedig ott vannak a kulturális eseményeink, programjaink, kiadványaink, pályázataink, amelyek az identitás erősítését szolgálják:
• A Hargita Megyei Kulturális Központ évente megszervezi a térség kulturális életének egyik legfontosabb eseményét, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, amely 2015-ben elnyerte a legjobb európai fesztiváloknak járó EFFE minősítést, és tagja a REMA európai régizene-hálózatnak. A fesztivál révén évről évre többen látogatnak el térségünkbe.
• A Székelyföld Napok októberi rendezvényei az egész székely közösséget megmozgató események, az együttműködést szorgalmazzák, ugyanakkor a Székelyföldi értékekre hívják fel a figyelmet. • A Nemzetközi Felolvasó maratonnak 2014 óta a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár a főszervezője, Hargita Megye Tanácsával együttműködésben. A programra való igényt és a közösségépítés fontosságát tükrözi, hogy három év alatt a mozgalomban részt vevők száma 16 ezerről több mint 30 ezerre növekedett, és magyar nyelvterületen a hét ország 115 településéhez további 5 ország több mint hatvan települése csatlakozott.
• A Hargita Kiadó is fáradhatatlanul munkálkodik szellemi örökségünk megőrzésén és folyamatos fejlesztésén, széles körű ismertetésén. Kiemelném a Székely Könyvtár kiadványait. A könyvsorozatból négy év alatt negyven kötet jelent meg.
• Fontos megemlíteni a Székelyföld kulturális folyóiratot is, amely az évek során Hargita megye egyik legfontosabb kulturális brandjévé vált. A folyóiratnak közel ezer előfizetője van.
• A székelység története című kötet megérte második, javított kiadását, ami önmagáért beszél.
• Egy másik programunkban négy szakembert kértünk fel, hogy felkutassa Székelyföld történelmi címereit, pecsétjei és zászlóit. Munkájuk nem csupán azt szolgálja, hogy minél szélesebb körben meg tudjuk ismertetni értékeinket és magát a székelységet, hanem azt is, hogy létrejöjjön egy olyan szabályozás, amely hosszú távon biztosíthatja a fejlődést oly módon, hogy a helyi jelleg is megmAradjon. A felsorolt beruházások, programok, kezdeményezések mind-mind az autonómiáról szólnak. És ehhez összefogás kell, amit már sokszor szorgalmaztunk. Szórványprogramunkkal ráadásul egy szélesebb körű összefogást valósítunk meg. Ugyanakkor keresni kell annak lehetőségét, hogy közös, magyar–román kiállás legyen jó néhány arra érdemes és mindannyiunkat érintő ügyekben, mert lehetséges. A Székelyföldi románság kérdésével, a Hargita megyei magyar–román viszonnyal többször is foglalkoztunk, előkészítve a jó együttélési kódexet.
Székelyföld fejlesztésében stratégiai jelentősége van a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karainak, így az intézménnyel több pontban is együttműködésre törekszünk. Egyebek mellett hagyományos termékek bevizsgálására alkalmas laboratóriumot működtethetne az egyetem, s az energiahatékony épületek témakörében is együttműködhetnénk.
Populizmus vagy közös megoldáskeresés?
Ezt a sok mindennel foglalkozást szokás akár populizmusnak nevezni, én viszont közös megoldáskeresésnek hívom (lásd még a konzultációt). Félreértés ne essék, nem cinikus megjegyzésnek szánom, de akik populizmust emlegetnek, valószínűleg nem értik, hogyan működnek a dolgok ebben az országban. A ma Romániájában jobban, eredményesebben lehet haladni, ha egy adott ügyben az érintettek egyetértenek intézkedéseinkkel, értik, mely lépés miért történik. Legtöbbször a „tömeg” nyomására el tudjuk érni, hogy a hivatali dolgozók erőt vegyenek magukon, és dolgozzanak, előkészítsenek és aláírjanak dokumentumokat annak érdekében, hogy haladjanak az elakadt ügyek még akkor is, ha a jelenlegi román jogszabályi környezet olyan, mint egy kalandparki túra biztosítókötél, sisak, háló nélkül. A Dâmbovița partján csak korrekciókra, toldozásra-foldozásra képesek, a román parlament mondhatni mellékintézmény lett, amely csak a tömeg nyomására próbál változtatni valamennyit, de inkább csak kullog az események után. Mi magunk, saját erőből kell elvégezzük a munkát, nem várva a „három B”-re. Természetesen a parlament továbbra is fontos, ezért keményen kell dolgoznunk, hogy a magyarság minél nagyobb számban képviseltesse magát az őszi választás után is. Csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy a választók már nem várnak, a kommunikációs eszközök gyors fejlődése hatására naprakészebb, pörgősebb döntéshozatalt várnak el, aminek bizonyos szinten meg kell felelnie a törvényhozásnak, kezdeményező módon, nem csak követve az eseményeket.
Ma már az emberek többet várnak el a politikusoktól, mint 10–15 éve, és a körülmények is változtak: elsősorban nem a törvények hiánya a gond, hanem azok értelmezése, alkalmazása, sőt legtöbbször az egymásnak ellentmondó szabályozás miatt akadnak igen komoly problémák. Éppen ezért az érdekeltek bevonása egy-egy ügy részleteibe (lásd például az egyik útfelújítás esetében) nagyon fontos. Úgy lehet hatékonyan végezni a munkát, ha az érintetteknek segítünk megérteni az adott problémát, és ennek nyomán akarják az általunk vázolt megoldást.
A területi irodáink is a közös megoldáskeresésben segítenek. A lakosság irodáink iránti bizalmát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az évek során már közel 17 ezren fordultak hozzánk különböző területeken felmerülő problémáikkal. A földek ügye, utak és hidak, egyházi, oktatási és szociális problémák csupán töredékei azoknak a témaköröknek, amelyekkel kapcsolatosan felkeresik kollégáinkat. Emellett mintegy 700 petíciót nyújtottak már be kirendeltségeinkhez, és büszkén mondhatjuk, hogy az esetek több mint 90 százalékában megoldást találunk a felmerülő problémákra. Live streames fogadóóra
Az idei EU Táborban Facebook-királynak neveztek, de más körökből hallottam azt is, hogy né, a populista, már a Facebookon is nyomul élő videós közvetítéssel. Pedig szerintem ebben nincs semmi kivetnivaló, a világ legtermészetesebb dolga, hogy élő videóval jelentkezem az internetes közösségi oldalon, mert olyankor azonnal kérdezhetnek tőlem az érdeklődők, a megye legtávolabbi sarkából is. Az online konzultációm alapján is úgy látom, a legújabb kommunikációs eszközök használata fontos a választóknak is a politikussal való kapcsolattartásban, ajánlom kollégáimnak. Szerintem az csak jó, ha a politikusnak a hivatalos fogadóórákon kívül is alkalma van beszélgetni a választóival. Aki erre azt mondja, hogy populizmus, az lenézi a választókat. Ma már annyi óra nincs fogadóórára, hogy elég legyen. Hozzám naponta ötvenen jelentkeznek be, hogy fogadjam őket, talán utasítsam el őket, vagy találjunk rá megoldást. Mi találtunk, de keresünk más lehetőséget is. Akinek van ötlete, kérem, jelezze.
Saját lábra kell állnunk!
Tehát mint már említettem, olyasmivel kell foglalkoznunk, aminek van az emberek számára is kézzelfogható eredménye, értelme, hosszú távú hatása. Az élet számos területén folytatni kell a munkát, például azért, hogy a kitermelt fát minél nagyobb arányban itthon dolgozzák fel, és feldolgozva értékesítsék – ezáltal ugyanis munkahelyek jönnek létre –, vagy épített örökségünkért, a hagyományos falukép megőrzéséért, székely kapuink megmentéséért, a fából való építkezés bátorításáért, amiknek köszönhetően több turista érkezhet térségünkbe – mindezek a saját lábon állás esélyeit növelik.
Ugyanezt a célt szolgálja a műemlékvédelmi programunk és a Modern Székely Ház program egyaránt. Szándéknyilatkozat született arról, hogy a döntéshozó politikum, az építész/örökségvédő szakma és a civil szféra együttműködik a Székelyföldi értékek megőrzésében, ami azt jelenti, hogy elkészülnek a településenkénti helyi védettségi listák és a helyi értékvédelmi rendeletek, folytatódik a Modern Székely Ház pályázat, lépéseket teszünk a hagyományőrző, de korszerű faluképbe illő épületek megóvása érdekében, valamint az örökségvédelmi képzés, az oktatás és a társadalom bevonása ügyében. Cselekvési terv készült az épített és táji értékek megőrzésére, melyben a szakma, a politikum és a civil szféra hosszú távú feladatai jól körvonalazhatóan szerepelnek. A legfontosabb irányelveket chartában fogalmazták meg a szakemberek. A fentiek érdekében készült el műemlékvédelmi stratégiánk. Épített örökségünket védjük akkor is, amikor a gyergyószárhegyi Lázár-kastély közösségi rendeltetésének visszaállításáért harcolunk.
Az embereknek munkahely kell, a falvaknak fejlesztés kell, ezzel kell foglalkozni. Szoktam emlegetni – Böjte Csaba ferences szerzetestől kölcsönözve a gondolatot –, hogy a kevesebb cirkusz, több munka jegyében dolgozunk, mert nem hiszünk abban, hogy a perek, cirkuszok előbbre vinnének – azok csak növelik a közösség kudarcérzetét. Ahol konfliktus van, ott a fiatalok rendszerint nem kapnak kedvet a családtervezéshez.
Figyelmeztető választók
A politizálásra térve: amikor arról beszélek, hogy meg kell nézni, mire fordítjuk a legtöbb energiát, akkor értem ezt például az oktatási törvény alkalmazása vagy a zászlótörvény körüli hercehurcára. Vigyáznunk kell, nem szabad belesétálnunk azokba a csapdákba, amelyeket a magyar–román konfliktus gerjesztésében érdekelt körök gerjesztenek. Mindezek tükrében egy következő alkalommal alaposabban meggondolandó a kormányra lépés, amit korábban a fenti két törvény miatt vállaltunk, mert az eredmény nulla. A zászlótörvény alapján vetetik le a lobogót, és ha a minisztérium nem bólint rá egy zászlós tervezetre, akkor az a jogszabály nem ér semmit. Az oktatási törvényt sem alkalmazzák a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, továbbra sem...
Többször komoly figyelmeztetés érkezett a választók részéről, amit komolyan kell venni. (Konzultációim a különféle témakörökben: ifjúsági, kikapcsolódás, érettségi-kisérettségi eredmények, árvizek, rendezvények, gyermekek továbbtanulása, választási részvétel.) A részvételi arányban és a leadott szavazatokban mutatkozik meg, mennyire értékelik egy politikus munkáját, és a választók nagyfokú lemorzsolódása mutatja, ha rossz irányba haladunk.
Ha elvermeljük magunkat mi, politikusok, mint az a bizonyos japán katona, aki évtizedek óta várta az amerikaiak támadását az őserdőben, mert nem szólt neki senki, hogy a háborúnak rég vége van, akkor nem vesszük észre, hogy az élet túllépett rajtunk. Ezért mondtam a fiataloknak nemrég, az EU Táborban, hogy kérjék számon a politikusoktól, dolgoznak-e legalább napi nyolc órát úgy, hogy annak értelme is legyen. Én e számonkérésnek elébe megyek, jelen írásommal azt próbálom elmagyarázni, aminek jegyében eddig is dolgoztam.
Vannak, akik a beolvadástól féltenek bennünket, pedig az anyaországon kívüli magyarlakta térségek közül egyedül Székelyföld az a térség, ahol növekszik a magyarság etnikai aránya. Hargita megyében, aki a beolvadástól fél, ennek veszélyéről regél, annak nem tudok mást mondani, mint azt, hogy hallucinál. Én azt látom, hogy az emberek teszik a dolgukat, az egyházak is teszik a dolgukat, a különféle önszerveződő közösségek, valamint a politika úgyszintén, de sajnos vannak olyanok, ahhoz a bizonyos japán katonához hasonlóan, akik elvermelték magukat napjaink realitásai, kihívásai, problémái elől, és nem akarják elfogadni azt, hogy nem a látványos nagy harcok idejét éljük, hanem a kevésbé látványos, kitartást, egymásra odafigyelést, sok türelmet és kölcsönös bizalmat igénylő közösségépítés korszakát.
Hosszúra sikeredett írásomat azzal a kérdéssel zárnám, amelyet az írásom elején feltettem, és amelyet mások is sokszor feltettek, de soha meg nem válaszoltak: ha holnap Bukarest nyakon öntene bennünket a területi autonómiával, akkor mi változna, mi lenne az, amit másként csinálnánk, mint most. Ami Hargita Megye Tanácsát illeti, szerintem semmi érdemi változást nem jelentene, mert területi autonómia ide vagy oda, a jelenlegi román törvények, amelyek az élet ezer dolgát szabályozzák, ugyanúgy érvényben mAradnának, azok a törvények, amelyek ma az európai uniós alapelvnek számító helyi autonómia elvét az élet számos területén kiüresítik. Hiába hoznánk létre akármilyen autonómiatanácsokat, és gyűléseznénk naphosszat, a dolgok ugyanúgy mennének, mint most. Azt kell látnunk, hogy sokkal nagyobb a baj annál, mint ami egy területi-közigazgatási jogszabály módosításával javítható lenne, értve ezalatt akár egy Székelyföldi területi autonómiát létrehozó jogszabály-módosítást. Tegnap a televíziók azzal voltak tele, hogy a szenátusi elnök a gépjárművezetői engedélye érvényességének meghosszabbítása céljából megkerülte az 1000 (nem elírás, ezer) főből álló sort. A 21. században, az IT-sok tízezreit foglalkoztató országban itt tartunk, ezer fő áll sorban egy igazolványért. És ez van az adók befizetésénél meg mindenhol, állnak az emberek sorban, miközben sok száz millió eurót elpalltak mindenféle szoftverfejlesztésekre kézzelfogható eredmény nélkül. De vegyünk egy másik területet. A törökök kiűzése után az osztrák adminisztráció néhány évtized alatt öszvérrel, mérőléccel és mindenféle kezdetleges eszközzel a felszabadított területeket felmérte, telekkönyvet készített. Pontos, precíz telekkönyvezésen esett át a Partium, a Bánság meg Erdély. Mi van ma? Nagy semmi. Két-három évente előáll valaki, hogy most már tényleg telekkönyvezni kellene a földeket, és megnézni, hogy mi hol van, és azzal nagyjából annyi. Akkor, amikor lassan Mari néni is GPS-es telefonnal járkál a faluban.
Ezek a problémák, és ilyenekből ezer van, amely megnyomorítja az emberek mindennapi életét, nemzetiségtől függetlenül. Nekünk ezekkel kell foglalkoznunk most, nem a magunk kis különszámát danolásszuk úton-útfélen, amellyel egyébként is egy dolgot értünk el mostanáig: azt, hogy a lassan száz éve folyó Bukaresti pénzszivattyú meg mindenféle centralizálás, bürokratizálás ellen tiltakozni szándékozó temesváriakat, kolozsváriakat, brassóiakat, nagyszebenieket a Bukaresti média és a mögötte álló (pártállástól függetlenül, a jelenlegi állapotok megőrzésében érdekelt) Bukaresti politikusok időnként elhallgattassák azzal, hogy vörös posztóként lobogtatják előttük területi autonómiás követeléseinket.
Természetesen mindannyian akarjuk a területi autonómiát, ezért is dolgozni kell, és persze hogy fontos a Bukaresti törvényhozás meggyőzése erről. Tehát nem akarom elbagatellizálni a témát, egy ilyen struktúrában minden könnyebb és egyszerűbb lenne. Saját, térségre vonatkozó szabályokat lehetne hozni az élet több területen való megszervezésére, ez lenne a kívánatos és fontos helyzet, ám addig is, amíg ezt elérjük, dolgozni kell. Minden közösségi összefogással, saját erővel kifejtett munka erről, a saját ügyeink kezeléséről szól. Ellenkező esetben jelentős számú elvándorlással kell számolnunk térségünkben.
Vannak bajok tehát, de azért a cikkem szerintem mégis arról szól, hogy vannak lehetőségek, és lehet elérni eredményeket, csak akarni kell dolgozni.
Borboly Csaba
A szerző Hargita Megye Tanácsa elnöke.
Transindex.ro
Mindannyian akarjuk az autonómiát, ebben konszenzus van, de úgy gondolom, addig is cselekedni kell, nem pedig várni „a három B”-re.
Nyaranta újra és újra előkerül a téma. Vannak, akik szerint addig nem változik semmi Székelyföldön, amíg nem lesz területi autonómia. Vannak, akik szerint már van bizonyos fokú mozgástér, csak élni kell vele. Mindannyian akarjuk az autonómiát, ebben konszenzus van, de úgy gondolom, addig is cselekedni kell, nem pedig várni Bukarestre, Budapestre vagy Brüsszelre (ahogy emlegetni szoktam: „a három B”).
Abban hiszek, hogy itt és most ki kell használni e mozgásteret, amennyire csak engedi a jelenlegi jogi környezet, különben később már nem lesz, akiért dolgozni. Továbbra is amondó vagyok, hogy bölcsebben tesszük, ha a csodavárás helyett a munkára koncentrálunk, mert azt más nem fogja helyettünk elvégezni. Nagyon meg kell fontolni, mire fordítunk nagyobb energiát. Oda kell figyelni, hogy olyasmivel foglalkozzunk, aminek van értelme, hosszú távú hatása. Komoly dolgokkal csak komolyan.
Felteszem a kérdést: ha lenne területi autonómia, akkor vajon annak a vezetése mást csinálna-e, mint most Hargita Megye Tanácsa? Azt gondolom, hogy nem, lényegében ugyanezt csinálná. És ez nagyon fontos! Úgy is fogalmazhatunk: mivel a területi autonómiát megteremteni nem áll hatalmunkban, igyekszünk úgy cselekedni, mintha az autonómia már létező valóság lenne.
Az alábbiakban megpróbálom a lehetetlent: átfogóan bemutatni Hargita Megye Tanácsa szerteágazó tevékenységét. A cél
Azzal kell elsősorban törődnünk, amin a magunk erejéből tudunk változtatni. Méhek módjára. Egy fenntartható, önerőből gazdálkodni és fejlődni képes székely társadalomban kell gondolkodni. Korábban is felhívtuk a figyelmet arra, hogy ha a szakiskoláink nem nyújtanak jó képzettséget, szakmát, és középiskoláinkban a gyermekek többsége sikertelenül érettségizik a tizenkettedik osztály végén, akkor mi az ő jövőjüket lopjuk el, és azt az autonómiát is, amit maguknak meg szeretnének teremteni. Az egyik legfontosabb közös cél ez kellene legyen, hogy itthon teremtsünk biztos jövőt a fiataljainknak. A fiatalok itthon mAradása érdekében olyan projektekben gondolkodunk, amelyek lehetőséget adnak a fiatal vállalkozóknak, hogy akár az iskola elvégzése után, a lehető legjobb körülmények között indíthassák el első vállalkozásukat. Nagy erő van a közbirtokosságainkban, jelentős szerepük van közösségeink életében, így szükség lenne részvételükkel olyan fejlesztési alap létrehozására, mellyel a fiatal vállalkozókat tudnánk hangsúlyosan támogatni. Mindez a közbirtokosságok tulajdonában levő vagyon révén valósulhatna meg. Sikerek Tennivaló akad bőven, ugyanakkor sikerekről is be tudunk számolni. Az egyik siker a Székely termék mozgalom, amelynek segítségével jövedelemhez juthatnak a termelők. Vagy ott van a székelykeresztúri tejfeldolgozó üzem, amelyet a gazdák szövetségbe tömörülve megvásároltak, azaz saját kezükbe vették sorsukat, és nincsenek kiszolgáltatva a felvásárlóknak. Az agrárium támogatása egyébként is kiemelt célunk, enélkül elképzelhetetlen egy erős Székelyföld. Összefogással sikerült távol tartani a nagy multi céget, a helyi vállalkozók érdekeit szem előtt tartva – léptünk, amikor kellett, felkészültünk a helyzetre. Említhetjük még a Hargita megyei kalákamozgalmat, az ország legprofesszionálisabb önkéntestűzoltó-hálózatát, az ország egyedüli vidéki fedett műjégpályáját (Csíkkarcfalva). Sokszor csak egy egyszerű döntésen múlik a siker. Dolgozni kell,
és mi dolgozunk a Székelyföldi családok saját lábon állásáért, egzisztenciális biztonságáért, a demográfiai csökkenés megállításáért, kistelepüléseink felvirágoztatásáért (Kisfalu keretprogram), a fiatalok hazavonzásáért, a turizmus fellendítéséért, a vendégéjszakák számának növekedéséért, a hegyi túrázók biztonságáért, gyermekeink érvényesüléséért (a szakoktatás fellendítéséért és a román nyelv tanítási módszerének megváltoztatásáért), a Székelyföldi felsőoktatás erősítéséért, vállalkozóink lehetőségeinek bővítéséért. Falugondnoki rendszerünk is kiemelkedő színvonalú. (Mindezekről egy kis összefoglaló elérhető itt.)
A fentiek mind az autonómiát jelentik. Ha erősödik és jól érzi magát egy közösség, ha a fiatalok hazavágynak és jövőt látnak szülőföldjükön, ha a másutt élők egyre többen látogatnak el hozzánk, akkor jó úton járunk. Azért, hogy ez így legyen, nap mint nap tenni kell, nem várhatunk, amíg Bukarestben egy tollvonással vagy egy törvénnyel autonómiát adnak, amely ha lenne is, tudjuk, hogy milyen lenne, körülbelül olyan, mint az új helyi szimbólumos törvény, nesze semmi, fogd meg jól. Hiába valósulna meg a világ legtökéletesebb autonómiamodellje Romániában, a Bukaresti minisztériumok hetek alatt csutakra tennék az egészet, látszik ez már most is.
Létező jogok
Azt kell számon kérni elsősorban a mindenkori Bukaresti vezetéstől, amit nemzetközi szerződésben vállalt, és bizony a román állam törvényben vállalta, hogy szavatolja a helyi autonómiát minden helyi és megyei önkormányzatnak a nemzetközi normáknak megfelelően. Erre mint létező jogra hivatkozhatunk, és ezen harcunkban szövetségesünk lehet minden romániai helyi és megyei önkormányzat Tulceától Biharig.
Ugyanakkor nem mutogathatunk mindig a fővárosra, amikor számos kulturális, oktatási, egészségügyi, sport-, ifjúsági és egyéb intézményt magyar ajkú személy vezet Erdélyben, főleg Székelyföldön, és rengeteg magyar többségű önkormányzat működik. A döntés nagyon sok esetben a mi kezünkben van. Márpedig megvan a lehetőség a cselekvésre! Élni kell a lehetőségekkel! Hargita Megye Tanácsánál erre törekszünk mindennap.
Határokat feszegetünk
Amint azt már többször kifejtettem, nem beolvadás vagy szórványosodás elleni modellekben kell nekünk gondolkodnunk, hanem kivándorlás elleni modellekben, ezek lényege pedig a munkahelyteremtés, a gazdaságfejlesztés.
Sokszor az elsőre nem túl hangzatos ötletből jöhetnek létre nagy dolgok, például ha sikerül a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban létrehozni egy kutatói központot, az sokat jelenthet a térség egészségügyi rendszerének fejlődésében. A szakorvosok vonzására épített Csíkszeredai szolgálati lakások is sikeres kezdeményezésnek nevezhetők, ezúttal is köszönöm a magyar kormánynak e programhoz és még sok máshoz nyújtott támogatást. A programot folytatjuk, akárcsak a többi beruházást e területen. A beruházásokon kívül fontos kiemelni, hogy a több mint 200 orvosi, asszisztensi, ápolói és munkásállás elfoglalása érdekében folyamatban van a versenyvizsgák meghirdetése.
Hargita Megye Tanácsánál sok feladatot vállaltunk, olyat is, ami nem a mi hatáskörünk, de amikor látjuk a rossz folyamatokat – például évről évre az érettségi és a kisérettségi gyenge eredményeit, főként román nyelv és irodalom tantárgyból –, és ezekkel senki sem foglalkozik érdemben, akkor lépnünk kell, az érintett szereplőket asztalhoz ültetve. Ilyen téma a szakoktatás és a pályaválasztás előtt álló fiatalok helyzete. Foglalkozunk például a pályaorientáció kérdésével, mert úgy látjuk, ha nem mozdítunk valamit, akkor a dolgok ugyanúgy mennek évről évre, mert egyes illetékesek belekényelmesednek a helyzetbe.
Ennek érdekében Hargita Megye Tanácsa több olyan kezdeményezést indítványozott, amelyek egy magyarországi együttműködési rendszer kiépítésére irányulnak, ugyanis számos szakképzéssel, pályaorientációs tanácsadással, tangazdasággal kapcsolatos jó gyakorlatot és tapasztalatot a megyében is meg lehet valósítani. A Duna Régió Szakképzési Klaszter által többoldalú partnerségben megvalósítható a Magyarországon jól működő duális képzés visszahonosítása. Szükségesnek tartjuk azonban egy helyi klaszter létrehozását is, ennek megvalósítása érdekében helyeztük kilátásba a Székelyföldi Szakképzési Klaszter létrehozását.
Beszámolóim alkalmával többször is hangsúlyoztam, hogy az elmúlt években folyamatosan nagy figyelemben részesítettük a fiatalokat, teszünk és dolgozunk azért, hogy megfelelő képzést kapjanak, hogy megoldjuk az őket foglalkoztató problémákat. Erre ténylegesen törekszünk, az itthoni elindulást, a vállalkozásokat, a munkahelyek teremtését, a fiatalok alkalmazását intézményeinkben ugyancsak prioritásként kezeljük.
Beleszólunk, ha nem is kérdeznek
A fentieken kívül több törvénymódosító javaslat és vitaanyag született az elmúlt években Hargita Megye Tanácsa szakembereinek a közreműködésével, mert ha nem is törvény által előírt kötelességünk, a parlamentben elfogadott jogszabály-tervezetek természetesen ránk is érvényesek, ezért amikor lehetett, éltünk a demokratikus közvitában való megszólalás lehetőségével. Az emberéleteket veszélyeztető medvék, illetve vadkárok ügyében szintén megszólaltunk, jelentést is készítettünk, bár ez sem hatásköre a megyei tanácsnak, de valamit tenni kell, ha egyszer a vonatkozó törvények nem engedik (tiltják) a hatékony helyi fellépést, vagy ha az illetékes hatóságok nem lépnek idejében. Térkép készült, többször fordultunk mind a prefektúrához, mind a kormányhoz segítségért – kevés sikerrel –, majd a miniszterelnöknél is lobbiztunk. És nem beszéltünk hiába. Amit önerőből megtehettünk, megtettük, például a megyei integrált hulladékgazdálkodási projektből vásároltunk 46 medvebiztos szemeteskonténert, indirekt módon próbáltunk segíteni, ha már Bukarest nem segít rajtunk.
A regionalizáció témájában is többször kifejtettük álláspontunkat, mivel szerintünk ez olyan jelentős kérdés, amelybe mindenképpen bele kell szólnunk. Azért is rendkívül fontos ügy ez, mert a román közigazgatás rákfenéje az együttműködések hiánya, miközben Hargita megye az együttműködések, az összefogás terén jól áll, példa erre a kaláka, a LEADER-program, az önkéntes tűzoltókkal, valamint az egyházakkal való összefogás. Ez utóbbira nagy hangsúlyt fektetünk, hiszen felekezeteink által kétezer éves közösségszervezési tapasztalatra alapozhatunk. Kezdeményezéseinkre más megyékben is felfigyeltek.
A helyi szereplők közötti konszenzusra törekvő döntési struktúrákra van szükség, erre kellene építeni a régiós átszervezés során, az érdemi, összehangolt munkára. Jelenleg sajnos egymás mellett élés jellemző a megyék, térségek közötti viszonyra, mint ahogyan egymás mellett élés van a magyar–román viszonyban is. Ezen változtatni kell, és már a jelenlegi struktúrában is jobban együtt lehetne működni! Alaposan meg kell vitatni, mi az, amit megyei hatáskörben hagyunk, mi az, amire nincs szakemberi kapacitás, és régiós szinten kellene szervezni (például útépítés, -felújítás esetében), és mi az, amit (akár magyarországi mintára) járások szintjén. (Tény, hogy ha bármilyen jogkört elvesznek Bukaresttől, és lehoznak alacsonyabb szintre, azt mi Hargita megyében üdvözöljük.) Egymás között
Ide tartozik a megyék közti együttműködés kérdése. Óriási lehetőséget jelentenek az önkormányzati fejlesztési társulások, például Hargita és Kovászna megye turizmusa fellendítésének összehangolására megalakult a Csomád–Bálványos Közösségi Fejlesztési Társulás, amely Székelyföld turisztikai minisztériuma lehetne. Egységes turisztikai programokban kell gondolkodnunk. A közös bérlet ötlete a Hargita Sírégióban valósult meg –amely a modern síturizmus alapköve Székelyföldön –, és ugyanezt szeretnénk a wellnessközpontok esetében is, összekapcsolva a sírégiós bérlettel. A tervezéstől a szakképzésig össze kell hangolni a különböző tevékenységeket, egymást segítve kell megoldani a sajátos problémákat, ezért is vettünk részt a Székelyföldi turisztikai klaszter megalakításában. Ennek értelmében a nyári Székelyföldi rendezvényeket is össze lehetne kötni, csomagban kínálva őket az ide látogatóknak. Például Tusványos és a Csíki Jazzfesztivál között pár nap „üresen” mAradt, ilyenkor kellene idejében szervezni a kettő közé egy rendezvényt, hogy a turisták itt mAradjanak mindhárom rendezvényre. (Turisztikai támogatásainkról itt egy infografika.)
Az a kérdés is ide tartozik, hogy miként bánunk étkezési kultúránkkal, hogyan termelünk, árulunk, készítjük és fogyasztjuk el ételeinket, mivel ez hatással van az egészségünkre, környezetünkre, életkedvünkre, tágabb értelemben az életminőségünkre, településeink megtartó erejére. Bár a Székelyföldi Kulináris Központ kezdeményezése Hargita megyéből indult, ez Székelyföldi program kell hogy legyen. Meg kell teremteni a „székely szolgáltatás” minősítést, megszervezve ennek folyamatos belső ellenőrzését is, amely egyrészt biztosítani tudja a szakmai színvonal emelését, másrészt a Székelyföldi és idelátogató fogyasztó védelmét.
A fentiek tükrében fontosnak tartjuk egy rendszeresen működő Székelyföldi statisztikai adatszolgáltató rendszer létrehozását. Ennek érdekében statisztikai szemléket készítettünk a három megyére vonatkozó adatokkal.
És még nem is említettem a „fizikai” összeköttetést: sokszor felvetődött a három megye – Hargita, Kovászna és Maros – egymásba vezető útjainak a felújítása. Ne feledjük: a közös jövőtervezés gyerekeink itthon mAradását szolgálja. Nincs rendjén az, hogy a bözödiek és a székelykeresztúriak csak nagy kerülővel juthatnak el egymáshoz, miközben mindössze néhány kilométer választja el őket! Az utak minősége közösségek, rokonok kapcsolatát befolyásolja, ezért nagy figyelmet kell szentelnünk az átjárhatóságnak. A megyei utak fejlesztésével összeköthetjük Székelyföldet, az útszerkezetek felújítása direkt és indirekt módon is hozzájárul a gazdaság fejlődéséhez, fontos a gazdasági szempontból stratégiai pontok összekötése. A fejlettebb gazdaság pedig megélhetést, biztosabb jövőt jelent a lakosság számára, ez pedig hozzájárul a demográfiai mutatók javulásához.
Büszkék lehetünk szociális rendszerünkre, amely Kelet-Közép-Európában kiemelkedő teljesítményű. A hátrányos helyzetű gyermekekkel több szinten is foglalkozunk, hogy minél többen családi környezetben, nappali központok létrehozását támogatva. Ezt az idősek számára is szorgalmazzuk. E téren valamennyi partnerség fontos, és amikor kellett, kiálltunk azok mellett, akikre a hatóságok rászálltak.
Kulturális követeink
A beruházások, munkahelyteremtés mellett pedig ott vannak a kulturális eseményeink, programjaink, kiadványaink, pályázataink, amelyek az identitás erősítését szolgálják:
• A Hargita Megyei Kulturális Központ évente megszervezi a térség kulturális életének egyik legfontosabb eseményét, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, amely 2015-ben elnyerte a legjobb európai fesztiváloknak járó EFFE minősítést, és tagja a REMA európai régizene-hálózatnak. A fesztivál révén évről évre többen látogatnak el térségünkbe.
• A Székelyföld Napok októberi rendezvényei az egész székely közösséget megmozgató események, az együttműködést szorgalmazzák, ugyanakkor a Székelyföldi értékekre hívják fel a figyelmet. • A Nemzetközi Felolvasó maratonnak 2014 óta a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár a főszervezője, Hargita Megye Tanácsával együttműködésben. A programra való igényt és a közösségépítés fontosságát tükrözi, hogy három év alatt a mozgalomban részt vevők száma 16 ezerről több mint 30 ezerre növekedett, és magyar nyelvterületen a hét ország 115 településéhez további 5 ország több mint hatvan települése csatlakozott.
• A Hargita Kiadó is fáradhatatlanul munkálkodik szellemi örökségünk megőrzésén és folyamatos fejlesztésén, széles körű ismertetésén. Kiemelném a Székely Könyvtár kiadványait. A könyvsorozatból négy év alatt negyven kötet jelent meg.
• Fontos megemlíteni a Székelyföld kulturális folyóiratot is, amely az évek során Hargita megye egyik legfontosabb kulturális brandjévé vált. A folyóiratnak közel ezer előfizetője van.
• A székelység története című kötet megérte második, javított kiadását, ami önmagáért beszél.
• Egy másik programunkban négy szakembert kértünk fel, hogy felkutassa Székelyföld történelmi címereit, pecsétjei és zászlóit. Munkájuk nem csupán azt szolgálja, hogy minél szélesebb körben meg tudjuk ismertetni értékeinket és magát a székelységet, hanem azt is, hogy létrejöjjön egy olyan szabályozás, amely hosszú távon biztosíthatja a fejlődést oly módon, hogy a helyi jelleg is megmAradjon. A felsorolt beruházások, programok, kezdeményezések mind-mind az autonómiáról szólnak. És ehhez összefogás kell, amit már sokszor szorgalmaztunk. Szórványprogramunkkal ráadásul egy szélesebb körű összefogást valósítunk meg. Ugyanakkor keresni kell annak lehetőségét, hogy közös, magyar–román kiállás legyen jó néhány arra érdemes és mindannyiunkat érintő ügyekben, mert lehetséges. A Székelyföldi románság kérdésével, a Hargita megyei magyar–román viszonnyal többször is foglalkoztunk, előkészítve a jó együttélési kódexet.
Székelyföld fejlesztésében stratégiai jelentősége van a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karainak, így az intézménnyel több pontban is együttműködésre törekszünk. Egyebek mellett hagyományos termékek bevizsgálására alkalmas laboratóriumot működtethetne az egyetem, s az energiahatékony épületek témakörében is együttműködhetnénk.
Populizmus vagy közös megoldáskeresés?
Ezt a sok mindennel foglalkozást szokás akár populizmusnak nevezni, én viszont közös megoldáskeresésnek hívom (lásd még a konzultációt). Félreértés ne essék, nem cinikus megjegyzésnek szánom, de akik populizmust emlegetnek, valószínűleg nem értik, hogyan működnek a dolgok ebben az országban. A ma Romániájában jobban, eredményesebben lehet haladni, ha egy adott ügyben az érintettek egyetértenek intézkedéseinkkel, értik, mely lépés miért történik. Legtöbbször a „tömeg” nyomására el tudjuk érni, hogy a hivatali dolgozók erőt vegyenek magukon, és dolgozzanak, előkészítsenek és aláírjanak dokumentumokat annak érdekében, hogy haladjanak az elakadt ügyek még akkor is, ha a jelenlegi román jogszabályi környezet olyan, mint egy kalandparki túra biztosítókötél, sisak, háló nélkül. A Dâmbovița partján csak korrekciókra, toldozásra-foldozásra képesek, a román parlament mondhatni mellékintézmény lett, amely csak a tömeg nyomására próbál változtatni valamennyit, de inkább csak kullog az események után. Mi magunk, saját erőből kell elvégezzük a munkát, nem várva a „három B”-re. Természetesen a parlament továbbra is fontos, ezért keményen kell dolgoznunk, hogy a magyarság minél nagyobb számban képviseltesse magát az őszi választás után is. Csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy a választók már nem várnak, a kommunikációs eszközök gyors fejlődése hatására naprakészebb, pörgősebb döntéshozatalt várnak el, aminek bizonyos szinten meg kell felelnie a törvényhozásnak, kezdeményező módon, nem csak követve az eseményeket.
Ma már az emberek többet várnak el a politikusoktól, mint 10–15 éve, és a körülmények is változtak: elsősorban nem a törvények hiánya a gond, hanem azok értelmezése, alkalmazása, sőt legtöbbször az egymásnak ellentmondó szabályozás miatt akadnak igen komoly problémák. Éppen ezért az érdekeltek bevonása egy-egy ügy részleteibe (lásd például az egyik útfelújítás esetében) nagyon fontos. Úgy lehet hatékonyan végezni a munkát, ha az érintetteknek segítünk megérteni az adott problémát, és ennek nyomán akarják az általunk vázolt megoldást.
A területi irodáink is a közös megoldáskeresésben segítenek. A lakosság irodáink iránti bizalmát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az évek során már közel 17 ezren fordultak hozzánk különböző területeken felmerülő problémáikkal. A földek ügye, utak és hidak, egyházi, oktatási és szociális problémák csupán töredékei azoknak a témaköröknek, amelyekkel kapcsolatosan felkeresik kollégáinkat. Emellett mintegy 700 petíciót nyújtottak már be kirendeltségeinkhez, és büszkén mondhatjuk, hogy az esetek több mint 90 százalékában megoldást találunk a felmerülő problémákra. Live streames fogadóóra
Az idei EU Táborban Facebook-királynak neveztek, de más körökből hallottam azt is, hogy né, a populista, már a Facebookon is nyomul élő videós közvetítéssel. Pedig szerintem ebben nincs semmi kivetnivaló, a világ legtermészetesebb dolga, hogy élő videóval jelentkezem az internetes közösségi oldalon, mert olyankor azonnal kérdezhetnek tőlem az érdeklődők, a megye legtávolabbi sarkából is. Az online konzultációm alapján is úgy látom, a legújabb kommunikációs eszközök használata fontos a választóknak is a politikussal való kapcsolattartásban, ajánlom kollégáimnak. Szerintem az csak jó, ha a politikusnak a hivatalos fogadóórákon kívül is alkalma van beszélgetni a választóival. Aki erre azt mondja, hogy populizmus, az lenézi a választókat. Ma már annyi óra nincs fogadóórára, hogy elég legyen. Hozzám naponta ötvenen jelentkeznek be, hogy fogadjam őket, talán utasítsam el őket, vagy találjunk rá megoldást. Mi találtunk, de keresünk más lehetőséget is. Akinek van ötlete, kérem, jelezze.
Saját lábra kell állnunk!
Tehát mint már említettem, olyasmivel kell foglalkoznunk, aminek van az emberek számára is kézzelfogható eredménye, értelme, hosszú távú hatása. Az élet számos területén folytatni kell a munkát, például azért, hogy a kitermelt fát minél nagyobb arányban itthon dolgozzák fel, és feldolgozva értékesítsék – ezáltal ugyanis munkahelyek jönnek létre –, vagy épített örökségünkért, a hagyományos falukép megőrzéséért, székely kapuink megmentéséért, a fából való építkezés bátorításáért, amiknek köszönhetően több turista érkezhet térségünkbe – mindezek a saját lábon állás esélyeit növelik.
Ugyanezt a célt szolgálja a műemlékvédelmi programunk és a Modern Székely Ház program egyaránt. Szándéknyilatkozat született arról, hogy a döntéshozó politikum, az építész/örökségvédő szakma és a civil szféra együttműködik a Székelyföldi értékek megőrzésében, ami azt jelenti, hogy elkészülnek a településenkénti helyi védettségi listák és a helyi értékvédelmi rendeletek, folytatódik a Modern Székely Ház pályázat, lépéseket teszünk a hagyományőrző, de korszerű faluképbe illő épületek megóvása érdekében, valamint az örökségvédelmi képzés, az oktatás és a társadalom bevonása ügyében. Cselekvési terv készült az épített és táji értékek megőrzésére, melyben a szakma, a politikum és a civil szféra hosszú távú feladatai jól körvonalazhatóan szerepelnek. A legfontosabb irányelveket chartában fogalmazták meg a szakemberek. A fentiek érdekében készült el műemlékvédelmi stratégiánk. Épített örökségünket védjük akkor is, amikor a gyergyószárhegyi Lázár-kastély közösségi rendeltetésének visszaállításáért harcolunk.
Az embereknek munkahely kell, a falvaknak fejlesztés kell, ezzel kell foglalkozni. Szoktam emlegetni – Böjte Csaba ferences szerzetestől kölcsönözve a gondolatot –, hogy a kevesebb cirkusz, több munka jegyében dolgozunk, mert nem hiszünk abban, hogy a perek, cirkuszok előbbre vinnének – azok csak növelik a közösség kudarcérzetét. Ahol konfliktus van, ott a fiatalok rendszerint nem kapnak kedvet a családtervezéshez.
Figyelmeztető választók
A politizálásra térve: amikor arról beszélek, hogy meg kell nézni, mire fordítjuk a legtöbb energiát, akkor értem ezt például az oktatási törvény alkalmazása vagy a zászlótörvény körüli hercehurcára. Vigyáznunk kell, nem szabad belesétálnunk azokba a csapdákba, amelyeket a magyar–román konfliktus gerjesztésében érdekelt körök gerjesztenek. Mindezek tükrében egy következő alkalommal alaposabban meggondolandó a kormányra lépés, amit korábban a fenti két törvény miatt vállaltunk, mert az eredmény nulla. A zászlótörvény alapján vetetik le a lobogót, és ha a minisztérium nem bólint rá egy zászlós tervezetre, akkor az a jogszabály nem ér semmit. Az oktatási törvényt sem alkalmazzák a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, továbbra sem...
Többször komoly figyelmeztetés érkezett a választók részéről, amit komolyan kell venni. (Konzultációim a különféle témakörökben: ifjúsági, kikapcsolódás, érettségi-kisérettségi eredmények, árvizek, rendezvények, gyermekek továbbtanulása, választási részvétel.) A részvételi arányban és a leadott szavazatokban mutatkozik meg, mennyire értékelik egy politikus munkáját, és a választók nagyfokú lemorzsolódása mutatja, ha rossz irányba haladunk.
Ha elvermeljük magunkat mi, politikusok, mint az a bizonyos japán katona, aki évtizedek óta várta az amerikaiak támadását az őserdőben, mert nem szólt neki senki, hogy a háborúnak rég vége van, akkor nem vesszük észre, hogy az élet túllépett rajtunk. Ezért mondtam a fiataloknak nemrég, az EU Táborban, hogy kérjék számon a politikusoktól, dolgoznak-e legalább napi nyolc órát úgy, hogy annak értelme is legyen. Én e számonkérésnek elébe megyek, jelen írásommal azt próbálom elmagyarázni, aminek jegyében eddig is dolgoztam.
Vannak, akik a beolvadástól féltenek bennünket, pedig az anyaországon kívüli magyarlakta térségek közül egyedül Székelyföld az a térség, ahol növekszik a magyarság etnikai aránya. Hargita megyében, aki a beolvadástól fél, ennek veszélyéről regél, annak nem tudok mást mondani, mint azt, hogy hallucinál. Én azt látom, hogy az emberek teszik a dolgukat, az egyházak is teszik a dolgukat, a különféle önszerveződő közösségek, valamint a politika úgyszintén, de sajnos vannak olyanok, ahhoz a bizonyos japán katonához hasonlóan, akik elvermelték magukat napjaink realitásai, kihívásai, problémái elől, és nem akarják elfogadni azt, hogy nem a látványos nagy harcok idejét éljük, hanem a kevésbé látványos, kitartást, egymásra odafigyelést, sok türelmet és kölcsönös bizalmat igénylő közösségépítés korszakát.
Hosszúra sikeredett írásomat azzal a kérdéssel zárnám, amelyet az írásom elején feltettem, és amelyet mások is sokszor feltettek, de soha meg nem válaszoltak: ha holnap Bukarest nyakon öntene bennünket a területi autonómiával, akkor mi változna, mi lenne az, amit másként csinálnánk, mint most. Ami Hargita Megye Tanácsát illeti, szerintem semmi érdemi változást nem jelentene, mert területi autonómia ide vagy oda, a jelenlegi román törvények, amelyek az élet ezer dolgát szabályozzák, ugyanúgy érvényben mAradnának, azok a törvények, amelyek ma az európai uniós alapelvnek számító helyi autonómia elvét az élet számos területén kiüresítik. Hiába hoznánk létre akármilyen autonómiatanácsokat, és gyűléseznénk naphosszat, a dolgok ugyanúgy mennének, mint most. Azt kell látnunk, hogy sokkal nagyobb a baj annál, mint ami egy területi-közigazgatási jogszabály módosításával javítható lenne, értve ezalatt akár egy Székelyföldi területi autonómiát létrehozó jogszabály-módosítást. Tegnap a televíziók azzal voltak tele, hogy a szenátusi elnök a gépjárművezetői engedélye érvényességének meghosszabbítása céljából megkerülte az 1000 (nem elírás, ezer) főből álló sort. A 21. században, az IT-sok tízezreit foglalkoztató országban itt tartunk, ezer fő áll sorban egy igazolványért. És ez van az adók befizetésénél meg mindenhol, állnak az emberek sorban, miközben sok száz millió eurót elpalltak mindenféle szoftverfejlesztésekre kézzelfogható eredmény nélkül. De vegyünk egy másik területet. A törökök kiűzése után az osztrák adminisztráció néhány évtized alatt öszvérrel, mérőléccel és mindenféle kezdetleges eszközzel a felszabadított területeket felmérte, telekkönyvet készített. Pontos, precíz telekkönyvezésen esett át a Partium, a Bánság meg Erdély. Mi van ma? Nagy semmi. Két-három évente előáll valaki, hogy most már tényleg telekkönyvezni kellene a földeket, és megnézni, hogy mi hol van, és azzal nagyjából annyi. Akkor, amikor lassan Mari néni is GPS-es telefonnal járkál a faluban.
Ezek a problémák, és ilyenekből ezer van, amely megnyomorítja az emberek mindennapi életét, nemzetiségtől függetlenül. Nekünk ezekkel kell foglalkoznunk most, nem a magunk kis különszámát danolásszuk úton-útfélen, amellyel egyébként is egy dolgot értünk el mostanáig: azt, hogy a lassan száz éve folyó Bukaresti pénzszivattyú meg mindenféle centralizálás, bürokratizálás ellen tiltakozni szándékozó temesváriakat, kolozsváriakat, brassóiakat, nagyszebenieket a Bukaresti média és a mögötte álló (pártállástól függetlenül, a jelenlegi állapotok megőrzésében érdekelt) Bukaresti politikusok időnként elhallgattassák azzal, hogy vörös posztóként lobogtatják előttük területi autonómiás követeléseinket.
Természetesen mindannyian akarjuk a területi autonómiát, ezért is dolgozni kell, és persze hogy fontos a Bukaresti törvényhozás meggyőzése erről. Tehát nem akarom elbagatellizálni a témát, egy ilyen struktúrában minden könnyebb és egyszerűbb lenne. Saját, térségre vonatkozó szabályokat lehetne hozni az élet több területen való megszervezésére, ez lenne a kívánatos és fontos helyzet, ám addig is, amíg ezt elérjük, dolgozni kell. Minden közösségi összefogással, saját erővel kifejtett munka erről, a saját ügyeink kezeléséről szól. Ellenkező esetben jelentős számú elvándorlással kell számolnunk térségünkben.
Vannak bajok tehát, de azért a cikkem szerintem mégis arról szól, hogy vannak lehetőségek, és lehet elérni eredményeket, csak akarni kell dolgozni.
Borboly Csaba
A szerző Hargita Megye Tanácsa elnöke.
Transindex.ro
2016. augusztus 13.
A fel nem adható város
Gergely Balázs Kolozsvár ötvenezer magyarjáról, a románok Napocájáról és az örök városnévtábla-probléma lehetséges megoldásáról
Vasárnap kezdődik és egy hétig tart a Kolozsvári magyar napok rendezvénysorozata. Gergely Balázs történésszel, az ötszáz programból álló kulturális esemény fő szervezőjével arról beszélgettünk, hogyan zajlik a magyar temetőkben a többségi nemzet honfoglalása, illetve hogyan sikerült – ha csak egy hétre is – a történelmi belvárost visszafoglalniuk a magyaroknak.
– Ha jól láttam a közösségi oldalon, akkor gratulálnom kell: eggyel nőtt a Kolozsvári magyarok száma. – Pontos az információ, köszönjük a jókívánságot! Két nappal ezelőtt a feleségemmel, Emőkével az idei Kolozsvári magyar napok (KMN) első felvezető rendezvényéről, a Puskás Ferenc-kiállítás és a magyar olimpiai udvar megnyitójáról száguldottunk be a szülészetre, és pár órával később megszületett harmadik gyermekünk, Anna Rózsa. Egy kicsit aggódtunk, hogy a két nagyobb fiú, Mátyás és István hogy fogadja az új jövevényt, de mára már megnyugodtunk: nyoma sincs féltékenységnek, nagy az öröm! Természetesen számunkra szülőként is rendkívüli boldogságot jelent a család gyarapodása, nagyon vártuk már ezt a pillanatot.
– Hány magyar él most Erdély fővárosában? Ők mennyire mozgósíthatók egy-egy közösségi eseményre? – A Kolozsvári magyarság létszáma a rendszerváltozás óta folyamatosan és drasztikusan csökken. Nem kell túl messzire visszatekinteni ennek szemléltetésére: gyermekkoromban még közel kilencvenezer magyar élt a városban, mára ez a szám negyvenkilencezerre csökkent. 1977-ben a magyarság aránya 33 százalék volt, ma alig 16. Beszédes számok. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy kesergéssel és önsajnálattal nem sokra megyünk, csupán a bajt tetézzük. A jelenlegi adatok alapján ez a majd ötvenezer Kolozsvári magyar, kiegészülve az évente itt tanuló mintegy tízezer magyar egyetemistával, Erdély legnagyobb magyar közössége, illetve azzá válhatna, ha megsokasodnának az embert emberrel összekapcsoló kötések, és megerősödnének a közösségi reflexek. Mozgósítani kell. Számos egyéb mellett ezt a célt tűztük magunk elé a Kolozsvári magyar napok elindításával is: évente legalább egyszer megteremteni a lehetőséget arra, hogy a meghatározó mértékben nagyvárosi szórványban élő és ennek következtében atomizálódott magyarság egybegyűljön egy ünnepi rendezvénysorozat keretében. Olyan kulturális seregszemlét képzeltünk el, amely igazi közösségi élményt nyújt, mindenkivel érezteti az összetartozás örömét, és pozitív hatása egész évben kitart.
– Kicsit várjunk a magyar napokkal, előbb beszélgessünk a régész-történész Gergely Balázzsal! Több tanulmányt írt – egyedül vagy társszerzővel – a város múltjáról és temetőiről is. Mennyi idő alatt történik meg a nemzetiségváltás egy temetőben?
– Több éven át kutattuk és próbáltuk rekonstruálni – a honfoglalás és a kora Árpád-kori régészeti emlékek, elsősorban a temetők nagyon gazdag leletanyaga alapján – Kolozsvár és környéke korai történetét Gáll Erwin munkatársammal és barátommal. A témát a Kolozsvár születése – Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez című könyvünkben dolgoztuk fel. Az általunk kutatott évszázadok vonatkozásában a kérdés nemigen értelmezhető, a korabeli temetőkben elsősorban a temetkezési szokások változása, az éppen aktuális divatok utalhatnak egyes társadalmi változásokra. A közelmúlt viszonylatában azonban sajnos releváns a kérdés. A Kolozsvári Házsongárdi temető változása pontosan követi s egyben mutatja is a városban végbemenő etnikai, nemzetiségi átalakulást. A meghatározó módon magyar temető az utóbbi évtizedekben egyre inkább elrománosodik, és ez a térhódítás a Kárpát-medence legrégebbi, máig működő köztemetőjének arculatát is radikálisan átalakítja. A Ceausescu-diktatúra alatt tömegesen betelepített románok előbb a várost, most pedig már lassan a temetőt is birtokba veszik. Elsősorban a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Társaság erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a kiszorulás jelenleg már valamelyest lassult, és mára legalább a műemlék jellegű sírok és kripták viszonylagos, a törvény által szavatolt védelmet élveznek.
– Most ünneplik a várossá nyilvánítás hétszázadik évfordulóját. De mikor született Kolozsvár? – Kolozsvárt Károly Róbert magyar király emelte városi rangra 1316. augusztus 19-én. Természetesen maga a település jóval korábban, az 1213-ból származó első írásos említését évszázadokkal megelőzve alakult ki, valamikor a honfoglalás korának végén, az Árpád-kor hajnalán. A város Erdély kora középkori történetében betöltött kiemelkedő státusát jelzi, hogy az Anjou-dinasztiából származó uralkodó a városi rangra emeléssel egy időben visszaadta a település korábbi kiváltságait.
– A románoknak is fontos ez a hétszáz éves évforduló?
– Úgy tűnik, hogy a Kolozsvári román értelmiség egy kisebb részét leszámítva a város románságának nemigen éri el az ingerküszöbét a jubileumi évforduló. Nehéz lenne egyetlen pontos magyarázatot találni arra, hogy miért. A passzív viszonyulásuknak egyik valószínű oka az lehet, hogy nekik – a magyarokéhoz képest – kevésbé markáns a Kolozsvári identitástudatuk. Számukra a Házsongárdtól a főtérig mindennek inkább funkcionális, mint szimbolikus értéke van. Másrészt valószínűnek tartom, hogy a román elit a középkorban kialakult, meghatározóan magyar és szász múltú Kolozsvár helyett – a módszeresen belesulykolt dákoromán kontinuitásmítosz alapján – sokkal inkább a város alatt rejlő Napocát érezné magáénak, gyökereit a hajdani római városból eredezteti.
– Gheorghe Funar 2004-ig tartó, tizenkét éves polgármesteri mandátuma idején a város a magyarellenesség erdélyi fellegvára volt. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy valaha is jól érezheti magát egy magyar Kolozsváron. Mikor kezdett enyhülni a légkör?
– Mindamellett, hogy a funari korszak teljesen ellehetetlenítette Kolozsvár fejlődését, képletesen szólva azt is mondhatjuk, hogy mintegy másfél évtizeddel meghosszabbította a negyvenéves kommunista diktatúrát. Meggyőződésem szerint pusztán azért, hogy befejezhesse mindazt a rombolást – elsősorban etnikai vonatkozásban, a magyar közösséggel szemben –, amelyet a korábbi rendszer tűzött ki célul maga elé. Sötét idők voltak. PAradox módon pontosan neki volt köszönhető, hogy a Kolozsvári magyarság önvédelmi reflexei kiélesedtek. A folyamatos veszélyérzetnek köszönhetően akkoriban a közösségünk spontán politikai mozgása is sokkal jelentősebb volt, mint manapság. Részben ennek, illetve az egyre inkább felvilágosult, ezért mindinkább elégedetlen többségi románságnak volt köszönhető a megkésett változás. Így is pár év kellett ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk az új helyzet nyújtotta lehetőségekhez, és felfogjuk, hogy a fejlődési pályára visszaállt Kolozsvárban mekkora lehetőségek rejlenek. Magunk részéről ez a felismerés a Kincses Kolozsvár Egyesület megalapításában – erre 2010 tavaszán került sor – és a Kolozsvári magyar napok életre hívásában öltött formát.
– Most ott tartunk, hogy akár román oldalról is lehet beszélni arról: az ortodox katedrális előtt, az új főtérnek szánt részen 1993-ban felállított, monumentális Avram Iancu-szobor csúnya, méltatlan a városhoz. Van rá esély, hogy lebontják vagy elköltöztetik a húsz-egynéhány méter magas oszlopot? – A román képzőművész-társadalom fogadatlan prókátoraként mondom, hogy a szakma már a kezdetektől vehemensen tiltakozott a szóban forgó szobor felállítása ellen, és nyíltan kimondta, hogy egy újabb grandomán giccset nyomnak le a Kolozsváriak torkán. Sajnos ez sem volt elég, hogy az illetékes elvtársak jobb belátásra térjenek, ennek következtében még jó ideig kénytelenek leszünk elviselni ezt a vizuális aberrációt a város központjában.
– Egy ideje Kolozsvár tűnik a legélhetőbb erdélyi városnak: vibráló kulturális élet, nagyszerű közösségi terek, jó kocsmák, rengeteg fiatal. Mi történt az utóbbi években, mivel magyarázható ez a változás? – Az elmúlt években Kolozsvár fokozatosan visszanyerte Erdélyben a nem hivatalos főváros szerepét, így újra megalapozott a történelmi jelmondat: Transilvaniae civitas primaria, azaz első az erdélyi városok között. Bízom benne, hogy ez a pozitív folyamat tovább fokozható, de ennek az egyik előfeltétele az, hogy a hivatalosságok – a gyakorta minden alapot nélkülöző szlogenek helyett – nagy erőfeszítéseket tegyenek Kolozsvár történelmi jó hírnevének továbbvitelére. Itt élek ebben a városban, és nap mint nap erősebben érzem, hogy ebben a folyamatban a város többségi lakossága is egyre inkább partner. A hatvanas-hetvenes években betelepített többség lassan elöregszik, s az őket követő második-harmadik generáció már máshogy viszonyul a városhoz. Egyre inkább elkopnak a frusztrációk, helyüket a természetes otthonérzet veszi át, és ez nekünk, magyaroknak is jó. Kolozsvár ipari városból szolgáltatóvárossá vált, az alapjait mára egyre inkább a tanügyi, kutatási, pénzügyi, szoftveripari és más jellegű, diplomás szolgáltatókat alkalmazó ágazatok jelentik. Ezek a Kolozsváriak a korábbiakhoz képest más kulturális tapasztalattal és világlátással közelednek a város – de facto is létező és megnyilvánuló – multikulturalitásához.
– Háromévnyi civil munka után döntött úgy, hogy visszatér a politikai életbe, és idén indult az önkormányzati választásokon. Miért?
– Döntésemmel a magyar történelmi egyházak vezetőinek megtisztelő felkérésére mondtam igent. Ambivalens érzésekkel vágtam bele, hiszen köztudomású, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt egyik alapítójaként nehéz volt elfogadnom az RMDSZ listáján való indulás lehetőségét. Két fontos tényező kellett ahhoz, hogy meghozzam ezt a döntést. Egyrészt a néppárt országos vezetőségének hozzájárulása az indulásomhoz, másrészt nem döntöttem volna így, ha Kolozsvár újraválasztott alpolgármestere, Horváth Anna személye nem jelentene garanciát a számomra. Nem mellékesen számomra Kolozsvár – Kántor Lajos szavait idézve – a fel nem adható város, ezért kötelességemnek is éreztem igent mondani. Jó érzés tudni, hogy a választási eredmények visszaigazolták a döntés helyességét, hiszen Kolozsváron a rendszerváltás óta először sikerült megfordítani a folyamatosan csökkenő tendenciát, az előző ciklushoz képest több magyar önkormányzati mandátumot szerezve. A munka dandárja nyilván ezután következik, de mindent megteszek azért, hogy a vállalás konkrét eredmények révén értelmet nyerjen.
– Valahol olvastam egy érdekes gondolatát, amelyben azt állította, a magyar nyelvű táblák mi magunk vagyunk. Kifejtené ezt?
– Kolozsváron magyar szempontból talán a legjelentősebb, mindmáig megoldatlan szimbolikus kérdés az úgynevezett táblaügy. Miközben Erdély számos kisebb-nagyobb településén, függetlenül a törvény szabta előírásoktól, kihelyezik a magyar helységnévtáblákat, az ötvenezer magyar által lakott Kolozsváron ezt mindmáig szabotálja a városvezetés. Teszi ezt dacára annak, hogy egy több mint tíz éve meghozott, ma is érvényes önkormányzati döntés kötelezi a tábla kihelyezésére. Funar máig kísértő szellemével egyetértésben farhámba ült Emil Boc volt kormányfő, az amúgy magyar szempontból is sokkal inkább pozitív, mint negatív megítélésű Kolozsvári polgármester. Bár ez a manapság sokat hangoztatott európai értékek alapján anakronisztikus és nevetséges, nem engednek sem az elementáris jóérzés, sem a józan ész szavának. A romániai kisebbségügy állapotát pontosan jelzi, hogy sem politikai, sem jogi, sem emberbaráti eszközökkel nem lehet jobb belátásra bírni az illetékeseket. Ők dacolnak, mi pedig egyre frusztráltabbá válunk attól, hogy még ezt az apró és elementáris gesztust sem képesek megtenni irányunkba. Ebből az áldatlan status quóból kellene valamilyen módon kitörni. A sok kudarcos próbálkozás után bennem egyetlen megoldás körvonalazódik: egyre többször és többen gyűljünk össze magyar közösségként, és tegyünk látható, proaktív módon a városért, mely a miénk is. A folyamatos láthatóságunk az egyetlen módja annak, hogy okafogyottá tegyük az ellenállást táblaügyekben. Ők ugyanis arra számítanak, hogy az állandó kudarcérzet következtében visszafordíthatatlanul a múltba zárkózunk, egyre csalódottabbá és reményvesztettebbé válunk. Ezzel szemben nekünk egyetlen életképes és – megkockáztatom – győztes túlélési stratégiánk lehet: ha nem kerül ki a Kolozsvár felirat, mi magunk válunk azzá. Egy ötvenezer magyarból álló öntudatos, életképes, ugyanakkor konstruktív és mosolygós közösség maga lesz a Kolozsvár tábla, ha tetszik, ha nem az éppen aktuális városvezetésnek.
– Félt hét éve, az első magyar napok idején? Volt magyarellenességből vagy nacionalizmusból eredő negatív élménye?
– Nem volt, inkább ellenkezőleg: a rendezvény minden várokozásunkat felülmúlva kimondottan pozitív hatást gyakorolt a Kolozsvári magyar–román viszony normalizálására.
– Elképesztő élmény volt számomra is részt venni tavaly az egyhetes augusztusi eseményen, amely Erdély egyik legnépszerűbb rendezvénysorozatává nőtte ki magát pár év alatt. Ilyenkor egyfajta szimbolikus visszafoglalása történik a belvárosnak, hiszen mindenhol magyar szót hallani, magyar árusok árulják a portékáikat, magyarok lépnek fel a színpadokon. Mi várható idén?
– A Kolozsvári magyar napok alaphangulatát valóban az adja, hogy több tízezer magyar ember együtt mozog a szimbolikus tereken. Ezért az élményért járnak haza a város elszármazott magyarjai, ez a legfontosabb felhajtóerő. A román közönség is érzi a jelenség különleges voltát. Természetesen kellenek a minőségi programok is ahhoz, hogy a képlékeny népsokaság ne céltalanul bolyongjon. Vannak már bejáratott programtömbök, amelyek nélkül elképzelhetetlen Kolozsvári magyar napokat szervezni, ilyen például a Farkas utcai kézműves vásár, a borudvar, a könyvvásár, a középkori falu vagy a romkertben zajló gyermekprogramok. Rengeteg intézmény önálló eseménnyel tölti meg a fesztiválutcát, zajlik az élet. A bejáratott programok mellett viszont szükség van újdonságokra is ahhoz, hogy képesek legyünk a megújulásra. Idén a hétszáz éves évforduló apropóján került be sok új program, ugyanakkor az éppen zajló olimpia mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ötszáz rendezvénnyel a tarsolyunkban nem túlzás azt remélni, hogy mindenki talál kedvére valót. A hetedik KMN minden bizonnyal arról is emlékezetes mArad sokak számára, hogy 55 éves pályafutása alatt először koncertezik Kolozsváron az Omega együttes – a közönség már nagyon várta ezt a pillanatot. Szintén először lép fel a Kolozsváriak előtt Ákos, aki rendkívül igényesen összeállított, magas színvonalú koncerttel készül. Különlegesnek ígérkezik Erkel Ferenc Hunyadi László című operája a Kolozsvári Magyar Opera előadásában, majd az azt követő háromdimenziós épületvetítés-premier a Szent Mihály-templomra a világhírű Bordos László Zsolt rendezésében. Ilyet még garantáltan nem látott Kolozsvár és Erdély közönsége. Summa summarum, igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy méltó módon ünnepeljük Kolozsvár városi rangra emelésének hétszázadik évfordulóját.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet
Gergely Balázs Kolozsvár ötvenezer magyarjáról, a románok Napocájáról és az örök városnévtábla-probléma lehetséges megoldásáról
Vasárnap kezdődik és egy hétig tart a Kolozsvári magyar napok rendezvénysorozata. Gergely Balázs történésszel, az ötszáz programból álló kulturális esemény fő szervezőjével arról beszélgettünk, hogyan zajlik a magyar temetőkben a többségi nemzet honfoglalása, illetve hogyan sikerült – ha csak egy hétre is – a történelmi belvárost visszafoglalniuk a magyaroknak.
– Ha jól láttam a közösségi oldalon, akkor gratulálnom kell: eggyel nőtt a Kolozsvári magyarok száma. – Pontos az információ, köszönjük a jókívánságot! Két nappal ezelőtt a feleségemmel, Emőkével az idei Kolozsvári magyar napok (KMN) első felvezető rendezvényéről, a Puskás Ferenc-kiállítás és a magyar olimpiai udvar megnyitójáról száguldottunk be a szülészetre, és pár órával később megszületett harmadik gyermekünk, Anna Rózsa. Egy kicsit aggódtunk, hogy a két nagyobb fiú, Mátyás és István hogy fogadja az új jövevényt, de mára már megnyugodtunk: nyoma sincs féltékenységnek, nagy az öröm! Természetesen számunkra szülőként is rendkívüli boldogságot jelent a család gyarapodása, nagyon vártuk már ezt a pillanatot.
– Hány magyar él most Erdély fővárosában? Ők mennyire mozgósíthatók egy-egy közösségi eseményre? – A Kolozsvári magyarság létszáma a rendszerváltozás óta folyamatosan és drasztikusan csökken. Nem kell túl messzire visszatekinteni ennek szemléltetésére: gyermekkoromban még közel kilencvenezer magyar élt a városban, mára ez a szám negyvenkilencezerre csökkent. 1977-ben a magyarság aránya 33 százalék volt, ma alig 16. Beszédes számok. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy kesergéssel és önsajnálattal nem sokra megyünk, csupán a bajt tetézzük. A jelenlegi adatok alapján ez a majd ötvenezer Kolozsvári magyar, kiegészülve az évente itt tanuló mintegy tízezer magyar egyetemistával, Erdély legnagyobb magyar közössége, illetve azzá válhatna, ha megsokasodnának az embert emberrel összekapcsoló kötések, és megerősödnének a közösségi reflexek. Mozgósítani kell. Számos egyéb mellett ezt a célt tűztük magunk elé a Kolozsvári magyar napok elindításával is: évente legalább egyszer megteremteni a lehetőséget arra, hogy a meghatározó mértékben nagyvárosi szórványban élő és ennek következtében atomizálódott magyarság egybegyűljön egy ünnepi rendezvénysorozat keretében. Olyan kulturális seregszemlét képzeltünk el, amely igazi közösségi élményt nyújt, mindenkivel érezteti az összetartozás örömét, és pozitív hatása egész évben kitart.
– Kicsit várjunk a magyar napokkal, előbb beszélgessünk a régész-történész Gergely Balázzsal! Több tanulmányt írt – egyedül vagy társszerzővel – a város múltjáról és temetőiről is. Mennyi idő alatt történik meg a nemzetiségváltás egy temetőben?
– Több éven át kutattuk és próbáltuk rekonstruálni – a honfoglalás és a kora Árpád-kori régészeti emlékek, elsősorban a temetők nagyon gazdag leletanyaga alapján – Kolozsvár és környéke korai történetét Gáll Erwin munkatársammal és barátommal. A témát a Kolozsvár születése – Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez című könyvünkben dolgoztuk fel. Az általunk kutatott évszázadok vonatkozásában a kérdés nemigen értelmezhető, a korabeli temetőkben elsősorban a temetkezési szokások változása, az éppen aktuális divatok utalhatnak egyes társadalmi változásokra. A közelmúlt viszonylatában azonban sajnos releváns a kérdés. A Kolozsvári Házsongárdi temető változása pontosan követi s egyben mutatja is a városban végbemenő etnikai, nemzetiségi átalakulást. A meghatározó módon magyar temető az utóbbi évtizedekben egyre inkább elrománosodik, és ez a térhódítás a Kárpát-medence legrégebbi, máig működő köztemetőjének arculatát is radikálisan átalakítja. A Ceausescu-diktatúra alatt tömegesen betelepített románok előbb a várost, most pedig már lassan a temetőt is birtokba veszik. Elsősorban a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Társaság erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a kiszorulás jelenleg már valamelyest lassult, és mára legalább a műemlék jellegű sírok és kripták viszonylagos, a törvény által szavatolt védelmet élveznek.
– Most ünneplik a várossá nyilvánítás hétszázadik évfordulóját. De mikor született Kolozsvár? – Kolozsvárt Károly Róbert magyar király emelte városi rangra 1316. augusztus 19-én. Természetesen maga a település jóval korábban, az 1213-ból származó első írásos említését évszázadokkal megelőzve alakult ki, valamikor a honfoglalás korának végén, az Árpád-kor hajnalán. A város Erdély kora középkori történetében betöltött kiemelkedő státusát jelzi, hogy az Anjou-dinasztiából származó uralkodó a városi rangra emeléssel egy időben visszaadta a település korábbi kiváltságait.
– A románoknak is fontos ez a hétszáz éves évforduló?
– Úgy tűnik, hogy a Kolozsvári román értelmiség egy kisebb részét leszámítva a város románságának nemigen éri el az ingerküszöbét a jubileumi évforduló. Nehéz lenne egyetlen pontos magyarázatot találni arra, hogy miért. A passzív viszonyulásuknak egyik valószínű oka az lehet, hogy nekik – a magyarokéhoz képest – kevésbé markáns a Kolozsvári identitástudatuk. Számukra a Házsongárdtól a főtérig mindennek inkább funkcionális, mint szimbolikus értéke van. Másrészt valószínűnek tartom, hogy a román elit a középkorban kialakult, meghatározóan magyar és szász múltú Kolozsvár helyett – a módszeresen belesulykolt dákoromán kontinuitásmítosz alapján – sokkal inkább a város alatt rejlő Napocát érezné magáénak, gyökereit a hajdani római városból eredezteti.
– Gheorghe Funar 2004-ig tartó, tizenkét éves polgármesteri mandátuma idején a város a magyarellenesség erdélyi fellegvára volt. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy valaha is jól érezheti magát egy magyar Kolozsváron. Mikor kezdett enyhülni a légkör?
– Mindamellett, hogy a funari korszak teljesen ellehetetlenítette Kolozsvár fejlődését, képletesen szólva azt is mondhatjuk, hogy mintegy másfél évtizeddel meghosszabbította a negyvenéves kommunista diktatúrát. Meggyőződésem szerint pusztán azért, hogy befejezhesse mindazt a rombolást – elsősorban etnikai vonatkozásban, a magyar közösséggel szemben –, amelyet a korábbi rendszer tűzött ki célul maga elé. Sötét idők voltak. PAradox módon pontosan neki volt köszönhető, hogy a Kolozsvári magyarság önvédelmi reflexei kiélesedtek. A folyamatos veszélyérzetnek köszönhetően akkoriban a közösségünk spontán politikai mozgása is sokkal jelentősebb volt, mint manapság. Részben ennek, illetve az egyre inkább felvilágosult, ezért mindinkább elégedetlen többségi románságnak volt köszönhető a megkésett változás. Így is pár év kellett ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk az új helyzet nyújtotta lehetőségekhez, és felfogjuk, hogy a fejlődési pályára visszaállt Kolozsvárban mekkora lehetőségek rejlenek. Magunk részéről ez a felismerés a Kincses Kolozsvár Egyesület megalapításában – erre 2010 tavaszán került sor – és a Kolozsvári magyar napok életre hívásában öltött formát.
– Most ott tartunk, hogy akár román oldalról is lehet beszélni arról: az ortodox katedrális előtt, az új főtérnek szánt részen 1993-ban felállított, monumentális Avram Iancu-szobor csúnya, méltatlan a városhoz. Van rá esély, hogy lebontják vagy elköltöztetik a húsz-egynéhány méter magas oszlopot? – A román képzőművész-társadalom fogadatlan prókátoraként mondom, hogy a szakma már a kezdetektől vehemensen tiltakozott a szóban forgó szobor felállítása ellen, és nyíltan kimondta, hogy egy újabb grandomán giccset nyomnak le a Kolozsváriak torkán. Sajnos ez sem volt elég, hogy az illetékes elvtársak jobb belátásra térjenek, ennek következtében még jó ideig kénytelenek leszünk elviselni ezt a vizuális aberrációt a város központjában.
– Egy ideje Kolozsvár tűnik a legélhetőbb erdélyi városnak: vibráló kulturális élet, nagyszerű közösségi terek, jó kocsmák, rengeteg fiatal. Mi történt az utóbbi években, mivel magyarázható ez a változás? – Az elmúlt években Kolozsvár fokozatosan visszanyerte Erdélyben a nem hivatalos főváros szerepét, így újra megalapozott a történelmi jelmondat: Transilvaniae civitas primaria, azaz első az erdélyi városok között. Bízom benne, hogy ez a pozitív folyamat tovább fokozható, de ennek az egyik előfeltétele az, hogy a hivatalosságok – a gyakorta minden alapot nélkülöző szlogenek helyett – nagy erőfeszítéseket tegyenek Kolozsvár történelmi jó hírnevének továbbvitelére. Itt élek ebben a városban, és nap mint nap erősebben érzem, hogy ebben a folyamatban a város többségi lakossága is egyre inkább partner. A hatvanas-hetvenes években betelepített többség lassan elöregszik, s az őket követő második-harmadik generáció már máshogy viszonyul a városhoz. Egyre inkább elkopnak a frusztrációk, helyüket a természetes otthonérzet veszi át, és ez nekünk, magyaroknak is jó. Kolozsvár ipari városból szolgáltatóvárossá vált, az alapjait mára egyre inkább a tanügyi, kutatási, pénzügyi, szoftveripari és más jellegű, diplomás szolgáltatókat alkalmazó ágazatok jelentik. Ezek a Kolozsváriak a korábbiakhoz képest más kulturális tapasztalattal és világlátással közelednek a város – de facto is létező és megnyilvánuló – multikulturalitásához.
– Háromévnyi civil munka után döntött úgy, hogy visszatér a politikai életbe, és idén indult az önkormányzati választásokon. Miért?
– Döntésemmel a magyar történelmi egyházak vezetőinek megtisztelő felkérésére mondtam igent. Ambivalens érzésekkel vágtam bele, hiszen köztudomású, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt egyik alapítójaként nehéz volt elfogadnom az RMDSZ listáján való indulás lehetőségét. Két fontos tényező kellett ahhoz, hogy meghozzam ezt a döntést. Egyrészt a néppárt országos vezetőségének hozzájárulása az indulásomhoz, másrészt nem döntöttem volna így, ha Kolozsvár újraválasztott alpolgármestere, Horváth Anna személye nem jelentene garanciát a számomra. Nem mellékesen számomra Kolozsvár – Kántor Lajos szavait idézve – a fel nem adható város, ezért kötelességemnek is éreztem igent mondani. Jó érzés tudni, hogy a választási eredmények visszaigazolták a döntés helyességét, hiszen Kolozsváron a rendszerváltás óta először sikerült megfordítani a folyamatosan csökkenő tendenciát, az előző ciklushoz képest több magyar önkormányzati mandátumot szerezve. A munka dandárja nyilván ezután következik, de mindent megteszek azért, hogy a vállalás konkrét eredmények révén értelmet nyerjen.
– Valahol olvastam egy érdekes gondolatát, amelyben azt állította, a magyar nyelvű táblák mi magunk vagyunk. Kifejtené ezt?
– Kolozsváron magyar szempontból talán a legjelentősebb, mindmáig megoldatlan szimbolikus kérdés az úgynevezett táblaügy. Miközben Erdély számos kisebb-nagyobb településén, függetlenül a törvény szabta előírásoktól, kihelyezik a magyar helységnévtáblákat, az ötvenezer magyar által lakott Kolozsváron ezt mindmáig szabotálja a városvezetés. Teszi ezt dacára annak, hogy egy több mint tíz éve meghozott, ma is érvényes önkormányzati döntés kötelezi a tábla kihelyezésére. Funar máig kísértő szellemével egyetértésben farhámba ült Emil Boc volt kormányfő, az amúgy magyar szempontból is sokkal inkább pozitív, mint negatív megítélésű Kolozsvári polgármester. Bár ez a manapság sokat hangoztatott európai értékek alapján anakronisztikus és nevetséges, nem engednek sem az elementáris jóérzés, sem a józan ész szavának. A romániai kisebbségügy állapotát pontosan jelzi, hogy sem politikai, sem jogi, sem emberbaráti eszközökkel nem lehet jobb belátásra bírni az illetékeseket. Ők dacolnak, mi pedig egyre frusztráltabbá válunk attól, hogy még ezt az apró és elementáris gesztust sem képesek megtenni irányunkba. Ebből az áldatlan status quóból kellene valamilyen módon kitörni. A sok kudarcos próbálkozás után bennem egyetlen megoldás körvonalazódik: egyre többször és többen gyűljünk össze magyar közösségként, és tegyünk látható, proaktív módon a városért, mely a miénk is. A folyamatos láthatóságunk az egyetlen módja annak, hogy okafogyottá tegyük az ellenállást táblaügyekben. Ők ugyanis arra számítanak, hogy az állandó kudarcérzet következtében visszafordíthatatlanul a múltba zárkózunk, egyre csalódottabbá és reményvesztettebbé válunk. Ezzel szemben nekünk egyetlen életképes és – megkockáztatom – győztes túlélési stratégiánk lehet: ha nem kerül ki a Kolozsvár felirat, mi magunk válunk azzá. Egy ötvenezer magyarból álló öntudatos, életképes, ugyanakkor konstruktív és mosolygós közösség maga lesz a Kolozsvár tábla, ha tetszik, ha nem az éppen aktuális városvezetésnek.
– Félt hét éve, az első magyar napok idején? Volt magyarellenességből vagy nacionalizmusból eredő negatív élménye?
– Nem volt, inkább ellenkezőleg: a rendezvény minden várokozásunkat felülmúlva kimondottan pozitív hatást gyakorolt a Kolozsvári magyar–román viszony normalizálására.
– Elképesztő élmény volt számomra is részt venni tavaly az egyhetes augusztusi eseményen, amely Erdély egyik legnépszerűbb rendezvénysorozatává nőtte ki magát pár év alatt. Ilyenkor egyfajta szimbolikus visszafoglalása történik a belvárosnak, hiszen mindenhol magyar szót hallani, magyar árusok árulják a portékáikat, magyarok lépnek fel a színpadokon. Mi várható idén?
– A Kolozsvári magyar napok alaphangulatát valóban az adja, hogy több tízezer magyar ember együtt mozog a szimbolikus tereken. Ezért az élményért járnak haza a város elszármazott magyarjai, ez a legfontosabb felhajtóerő. A román közönség is érzi a jelenség különleges voltát. Természetesen kellenek a minőségi programok is ahhoz, hogy a képlékeny népsokaság ne céltalanul bolyongjon. Vannak már bejáratott programtömbök, amelyek nélkül elképzelhetetlen Kolozsvári magyar napokat szervezni, ilyen például a Farkas utcai kézműves vásár, a borudvar, a könyvvásár, a középkori falu vagy a romkertben zajló gyermekprogramok. Rengeteg intézmény önálló eseménnyel tölti meg a fesztiválutcát, zajlik az élet. A bejáratott programok mellett viszont szükség van újdonságokra is ahhoz, hogy képesek legyünk a megújulásra. Idén a hétszáz éves évforduló apropóján került be sok új program, ugyanakkor az éppen zajló olimpia mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ötszáz rendezvénnyel a tarsolyunkban nem túlzás azt remélni, hogy mindenki talál kedvére valót. A hetedik KMN minden bizonnyal arról is emlékezetes mArad sokak számára, hogy 55 éves pályafutása alatt először koncertezik Kolozsváron az Omega együttes – a közönség már nagyon várta ezt a pillanatot. Szintén először lép fel a Kolozsváriak előtt Ákos, aki rendkívül igényesen összeállított, magas színvonalú koncerttel készül. Különlegesnek ígérkezik Erkel Ferenc Hunyadi László című operája a Kolozsvári Magyar Opera előadásában, majd az azt követő háromdimenziós épületvetítés-premier a Szent Mihály-templomra a világhírű Bordos László Zsolt rendezésében. Ilyet még garantáltan nem látott Kolozsvár és Erdély közönsége. Summa summarum, igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy méltó módon ünnepeljük Kolozsvár városi rangra emelésének hétszázadik évfordulóját.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet
2016. augusztus 14.
A reményteljes évek krónikája
Kifejező és pontos Bakos István könyvének a címe: Nemzetépítő kísérlet A Magyarok Világszövetsége kronológiája 1989-2000
Valóban az történt. Kiváló emberek, írók, költők, tudósok, hazaszerető értelmiségiek fogtak össze. A kommunista diktatúra időszaka után nemzetépítésre szövetkeztek, különböző csoportokba állva dolgoztak, küzdöttek. Nagy volt a feladat, a széttöredezett magyar társadalmat, a sok államba szétszóródott magyarságot újra össze kellett fogni.
Olyan gyorsan követik egymást az események, hogy alig van idő az áttekintésre, összegzésre. Újabb és újabb események sodornak tovább. Az ember elfeledi a régebbi dolgokat. Ezért is jó volt, hogy Bakos István nagy munkát végzett, elkészítette a Magyarok Világszövetsége újraindulásának kronológiáját. Ez egy kis történelemkönyv. Az összefogás, az építkezés története.
Szerencsés gondolat volt rendszeresen idézni Csapó Endre találó megállapításait. Messze, nagyon messze élt tőlünk, földrajzilag. Ausztrália nekünk a világ túlsó végén van. Azonban távolról kitűnően látta a helyzetet, elemzései, szívből jövő megállapításai pontosak.
Sok név szerepel Bakos könyvében, sok áldozatkész, munkát vállaló építkező neve. Összefogtak és építkezni kezdtek. Az építkezőkkel szemben megjelentek azok, akik nem építkezni akartak, hanem éppen ellenkezőleg, akadályozni, gátolni az építést, az egység újraépítését.
Antall József kormányfő 1990. június 2-án kijelentette: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Megindult a támadás Antall József ellen, támadták a szomszédos országok vezetői és a hazai baloldaliak, legtöbbször pontatlanul idézték, mondván, Antall tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Évekkel halála után az emlékére állított szobrokat nem egy esetben meggyalázták, ledöntötték – ismeretlen tettesek.
A Magyarok Világszövetségének nagy pillanata volt a Magyarok III. Világkongresszusának megnyitása 1992. augusztus 19-én. Jelen lehettem, felemelő érzés volt látni az emelvényen Antall József mellett Csoóri Sándort, Sütő Andrást, Tőkés Lászlót és Duray Miklóst. A teremben jelen voltak a világ magyarságának képviselői. Nehéz volt a találkozó létrehozása, mondta beszédében Csoóri Sándor.
Folyt tovább a nemzetépítő munka. A munka mellett felerősödtek a támadások a Magyarok Világszövetsége /MVSZ/ ellen. 1995. márciusában jelent meg az MVSZ-szel szemben állók nyilatkozata, balliberális értelmiségiek voltak az aláírók. A támadások, az építkezés elleni támadások nem szűntek meg.
Fontosnak tartottam, hogy a könyvben szerepelnek az MVSZ tisztségviselői. MAradjanak meg a sok munkát vállaló emberek nevei. A könyv külön értéke a szerkesztés. Bizonyára nagy halomban álltak Bakos István előtt a különböző beszámolók, emlékeztetők, vitairatok. Ezekből válogatni – különösen nehéz lehetett.
Megállni egy-egy beszámolónál, mert a további idézés már az egész rovására menne… A szerkesztés, a mérlegelés nem könnyű. Ezt is sikerült a könyv szerzőjének megoldani. Amikor kézbe vettem a könyvet, gondoltam, belelapozok. Hamar rájöttem, nem lapozgatni kell, hanem elolvasni.
Érdemes elolvasni a könyvet, múltunk egy darabját tartalmazza. A könyv szerzője, Bakos István több éven át az MVSZ főtitkára volt, nehéz munkát vállaló nemzetépítő.
Udvardy Frigyes
Cikkünk írója, Udvardy Frigyes az egykori Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) sajtóosztályának volt a munkatársa, a magyar közösségeket érintő események, adatok szakértő kezelője. Gondolatai azért is időszerűek, mert most zajlik a Patrubány Miklós által 2000-től uralt Magyarok Világszövetségének a közgyűlése és a Magyarok Világtalálkozója. Érdemes tehát felidézni, milyen volt az MVSZ működése 2000 előtt.
Felvidék.ma
Kifejező és pontos Bakos István könyvének a címe: Nemzetépítő kísérlet A Magyarok Világszövetsége kronológiája 1989-2000
Valóban az történt. Kiváló emberek, írók, költők, tudósok, hazaszerető értelmiségiek fogtak össze. A kommunista diktatúra időszaka után nemzetépítésre szövetkeztek, különböző csoportokba állva dolgoztak, küzdöttek. Nagy volt a feladat, a széttöredezett magyar társadalmat, a sok államba szétszóródott magyarságot újra össze kellett fogni.
Olyan gyorsan követik egymást az események, hogy alig van idő az áttekintésre, összegzésre. Újabb és újabb események sodornak tovább. Az ember elfeledi a régebbi dolgokat. Ezért is jó volt, hogy Bakos István nagy munkát végzett, elkészítette a Magyarok Világszövetsége újraindulásának kronológiáját. Ez egy kis történelemkönyv. Az összefogás, az építkezés története.
Szerencsés gondolat volt rendszeresen idézni Csapó Endre találó megállapításait. Messze, nagyon messze élt tőlünk, földrajzilag. Ausztrália nekünk a világ túlsó végén van. Azonban távolról kitűnően látta a helyzetet, elemzései, szívből jövő megállapításai pontosak.
Sok név szerepel Bakos könyvében, sok áldozatkész, munkát vállaló építkező neve. Összefogtak és építkezni kezdtek. Az építkezőkkel szemben megjelentek azok, akik nem építkezni akartak, hanem éppen ellenkezőleg, akadályozni, gátolni az építést, az egység újraépítését.
Antall József kormányfő 1990. június 2-án kijelentette: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Megindult a támadás Antall József ellen, támadták a szomszédos országok vezetői és a hazai baloldaliak, legtöbbször pontatlanul idézték, mondván, Antall tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Évekkel halála után az emlékére állított szobrokat nem egy esetben meggyalázták, ledöntötték – ismeretlen tettesek.
A Magyarok Világszövetségének nagy pillanata volt a Magyarok III. Világkongresszusának megnyitása 1992. augusztus 19-én. Jelen lehettem, felemelő érzés volt látni az emelvényen Antall József mellett Csoóri Sándort, Sütő Andrást, Tőkés Lászlót és Duray Miklóst. A teremben jelen voltak a világ magyarságának képviselői. Nehéz volt a találkozó létrehozása, mondta beszédében Csoóri Sándor.
Folyt tovább a nemzetépítő munka. A munka mellett felerősödtek a támadások a Magyarok Világszövetsége /MVSZ/ ellen. 1995. márciusában jelent meg az MVSZ-szel szemben állók nyilatkozata, balliberális értelmiségiek voltak az aláírók. A támadások, az építkezés elleni támadások nem szűntek meg.
Fontosnak tartottam, hogy a könyvben szerepelnek az MVSZ tisztségviselői. MAradjanak meg a sok munkát vállaló emberek nevei. A könyv külön értéke a szerkesztés. Bizonyára nagy halomban álltak Bakos István előtt a különböző beszámolók, emlékeztetők, vitairatok. Ezekből válogatni – különösen nehéz lehetett.
Megállni egy-egy beszámolónál, mert a további idézés már az egész rovására menne… A szerkesztés, a mérlegelés nem könnyű. Ezt is sikerült a könyv szerzőjének megoldani. Amikor kézbe vettem a könyvet, gondoltam, belelapozok. Hamar rájöttem, nem lapozgatni kell, hanem elolvasni.
Érdemes elolvasni a könyvet, múltunk egy darabját tartalmazza. A könyv szerzője, Bakos István több éven át az MVSZ főtitkára volt, nehéz munkát vállaló nemzetépítő.
Udvardy Frigyes
Cikkünk írója, Udvardy Frigyes az egykori Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) sajtóosztályának volt a munkatársa, a magyar közösségeket érintő események, adatok szakértő kezelője. Gondolatai azért is időszerűek, mert most zajlik a Patrubány Miklós által 2000-től uralt Magyarok Világszövetségének a közgyűlése és a Magyarok Világtalálkozója. Érdemes tehát felidézni, milyen volt az MVSZ működése 2000 előtt.
Felvidék.ma
2016. augusztus 16.
Csíksomlyó és a szakértői kormány
Ha igaz, amit Kelemen Hunor állít, hogy a kormány akadályozni próbálja a csíksomlyói búcsú felkerülését az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára, akkor az bizony igen alattomos, mélységesen felháborító gesztus. Ugyanezt mondhatjuk el a Kelemen Hunor által Csomakőrösön a SIC Fest szabadegyetemen sorolt többi barátságtalan intézkedésről: két magyar szakember eltávolításáról az erdélyi műemlékvédelmi bizottságból, a magyar pedagógusképző intézet létrehozásának halasztásáról.
Abban is igaza van az RMDSZ elnökének, hogy késik a mezőgazdasági támogatások folyósítása, nem jutott elég pénz a megyei önkormányzatoknak a költségvetés-kiegészítéskor. Sőt, sorolhatnánk tovább a gondokat: leálltak az állami beruházások, nem haladnak az autópálya-építések, infrastrukturális fejlesztések, káosz uralkodik az egészségügyben stb. De mindezt egyedül a szakértői kormány nyakába varrni enyhén szólva is túlzás.A választások előtt pár hónappal Kelemen Hunor azt próbálja minden eszközzel bizonygatni, hogy szükség van a politikusokra, senki más nem tudja vezetni az országot, csakis pártok által támogatott kormány, és a magyarok érdekei csak akkor nem sérülnek, ha az RMDSZ is részese a hatalomnak. Éppen ezért keresi azokat az eseteket, amelyek alátámasztani látszanak érvelését. S mert aki keres, az talál, lám, Kelemen Hunor is rámutatott jó néhány olyan ügyre, amely bizony burkolt magyarellenes törekvésekről árulkodik. Ha ezt még megtoldja pár általános problémával, máris ott a következtetés: nincs szükség szakértői kormányra. Az RMDSZ politikusának eszmefuttatása azonban több ponton is ingatag lábakon áll. Ami a magyarellenes megnyilvánulásokat illeti, azokban más kormányok idején sem volt hiány, és gyakorta az sem tudott gátat vetni azoknak, ha az RMDSZ a hatalom részese volt. Hogy mAradjunk az oktatásnál: a tanügyi törvénynek a magyar közösség számára hasznos előírásait akkor sem sikerült alkalmazni, amikor a szövetség kormányon volt. A Cioloş-kormánytól pedig a szó politikai értelmében elvárni sem nagyon lehet semmit: az RMDSZ nem kötött velük semmiféle politikai alkut, amit számon lehetne kérni rajtuk. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, el kell ismernünk, elődjével, Pontával szemben Cioloşnak nem voltak nyíltan magyarellenes megnyilvánulásai. Ami meg az általános problémákat illeti, azokat is nehezen lehet a bő fél éve regnáló kormány nyakába varrni – semmivel sem volt fényesebb a helyzet sem a liberális, sem a szociáldemokrata uralom idején, ráadásul a végrehajtó struktúrákban továbbra is főként a szociáldemokrata hatalom által kinevezett tisztségviselők próbálják akadályozni a munkát.
Mindezek alapján inkább önigazolási kísérletnek, kampányba illő mozgósítási törekvésnek minősíthetjük Kelemen Hunor helyzetjelentését. Csak az nem világos, miként bírhat mozgósító erővel a technokrata kormány bírálata.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha igaz, amit Kelemen Hunor állít, hogy a kormány akadályozni próbálja a csíksomlyói búcsú felkerülését az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára, akkor az bizony igen alattomos, mélységesen felháborító gesztus. Ugyanezt mondhatjuk el a Kelemen Hunor által Csomakőrösön a SIC Fest szabadegyetemen sorolt többi barátságtalan intézkedésről: két magyar szakember eltávolításáról az erdélyi műemlékvédelmi bizottságból, a magyar pedagógusképző intézet létrehozásának halasztásáról.
Abban is igaza van az RMDSZ elnökének, hogy késik a mezőgazdasági támogatások folyósítása, nem jutott elég pénz a megyei önkormányzatoknak a költségvetés-kiegészítéskor. Sőt, sorolhatnánk tovább a gondokat: leálltak az állami beruházások, nem haladnak az autópálya-építések, infrastrukturális fejlesztések, káosz uralkodik az egészségügyben stb. De mindezt egyedül a szakértői kormány nyakába varrni enyhén szólva is túlzás.A választások előtt pár hónappal Kelemen Hunor azt próbálja minden eszközzel bizonygatni, hogy szükség van a politikusokra, senki más nem tudja vezetni az országot, csakis pártok által támogatott kormány, és a magyarok érdekei csak akkor nem sérülnek, ha az RMDSZ is részese a hatalomnak. Éppen ezért keresi azokat az eseteket, amelyek alátámasztani látszanak érvelését. S mert aki keres, az talál, lám, Kelemen Hunor is rámutatott jó néhány olyan ügyre, amely bizony burkolt magyarellenes törekvésekről árulkodik. Ha ezt még megtoldja pár általános problémával, máris ott a következtetés: nincs szükség szakértői kormányra. Az RMDSZ politikusának eszmefuttatása azonban több ponton is ingatag lábakon áll. Ami a magyarellenes megnyilvánulásokat illeti, azokban más kormányok idején sem volt hiány, és gyakorta az sem tudott gátat vetni azoknak, ha az RMDSZ a hatalom részese volt. Hogy mAradjunk az oktatásnál: a tanügyi törvénynek a magyar közösség számára hasznos előírásait akkor sem sikerült alkalmazni, amikor a szövetség kormányon volt. A Cioloş-kormánytól pedig a szó politikai értelmében elvárni sem nagyon lehet semmit: az RMDSZ nem kötött velük semmiféle politikai alkut, amit számon lehetne kérni rajtuk. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, el kell ismernünk, elődjével, Pontával szemben Cioloşnak nem voltak nyíltan magyarellenes megnyilvánulásai. Ami meg az általános problémákat illeti, azokat is nehezen lehet a bő fél éve regnáló kormány nyakába varrni – semmivel sem volt fényesebb a helyzet sem a liberális, sem a szociáldemokrata uralom idején, ráadásul a végrehajtó struktúrákban továbbra is főként a szociáldemokrata hatalom által kinevezett tisztségviselők próbálják akadályozni a munkát.
Mindezek alapján inkább önigazolási kísérletnek, kampányba illő mozgósítási törekvésnek minősíthetjük Kelemen Hunor helyzetjelentését. Csak az nem világos, miként bírhat mozgósító erővel a technokrata kormány bírálata.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 16.
Egymás erősítésére éljünk
CSAládban Keresztényként IStennel
Augusztus 11-e és 13-a között rendezték meg Kézdivásárhelyen a CSAKIS Családos Keresztény Fesztivált. A három nap alatt mintegy hétszázan regisztráltak a sportcsarnokban és annak környékén lebonyolított – tudomásunk szerint a maga nemében magyar nyelvterületen egyedülálló – programra, ahol nemcsak a szülők, hanem a gyermekek is kikapcsolódhattak.
A Manna Egyesület és a Kézdivásárhelyi önkormányzat által tető alá hozott családos fesztivál csütörtök esti megnyitóján Beder Imre helybeli református lelkész, illetve dr. Kerekes László római katolikus plébános adta áldását a jelen levő családokra, ezt követően a Kovászna Belvárosi Ifjúsági Zenekar keresztény dalokkal teremtett imádságos hangulatot.
Pénteken délelőtt dr. Komlósi Piroska családterapeuta, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, a Budapesti Bethesda Gyermekkórház vezető pszichológusa a családi élet áldásai kapcsán tartott előadást a szülőknek, a gyerekek ez idő alatt négy korcsoportban, gyermek- és ifjúsági munkások által vezetett foglalkozásokon vehettek részt.
– A családi élet keretet és lehetőséget ad arra, hogy szeretetben és egymás erősítésére, épülésére, örömére éljünk. A keresztény ember, ha hitben tud élni, és naponta „újratöltődik” az általa megélt krisztusi szeretettel, akkor talán a lelke nem fárad el, és a családi élet nehézségeit, kríziseit – a buktatókat, betegségeket – könnyebben tudja kezelni, mederben tartani – mondta el lapunknak a fesztivál fő előadója.
A délelőtti előadások után páros és csoportbeszélgetésekre is lehetőséget adtak, a délután folyamán a felnőttek mentálhigiénés beszélgetéseken, műhelymunkákon vehettek részt, ahol többek között a családi élet ciklusai, a szerető kommunikáció, a feleségek, anyák, illetve a kamaszkorúakat nevelő családok nehézségei kerültek terítékre. A lazítás és tartalmas szórakozás sem mAradt ki a programból: a szervezők cserkészfoglalkozásokkal, „zöld” játékokkal, családos vetélkedőkkel, kézművessarokkal, de sportolási lehetőséggel és táncoktatással is készültek.
– Olyan szakembereket, családokat hívtunk meg, akik már megtalálták a kiutat egy-egy nehéz helyzetből, és beszéltek is erről. Hiszem, hogy ennek a hatására továbbléphetnek a gondokkal küzdők – mondta el érdeklődésünkre Bardócz Csaba ikafalvi református lelkipásztor, a rendezvény főszervezője, aki szerint az idei a fesztivál megalapozó kiadása volt, épp ezért túl sok résztvevőre nem is számítottak.
Azzal számolnak, hogy akik most jól érezték magukat, továbbviszik a hírt, a következő programra is eljönnek, és másokat is magukkal hoznak. Raff Róbert berecki református missziós lelkipásztor, a Manna Egyesület titkára kiemelte, az Istent dicsőítő koncertekre is olyan előadókat választottak, akik példás családi életet élnek.
Péntek este a magyarországi Pécelről érkezett Kármel együttes, szombaton Balogh Zoltán kézdi-orbai református esperes és Farkas Alajos katolikus segédlelkész elbocsátó áldása után a Reménység együttes, majd Csiszér László, Magyarország egyik legelismertebb dicsőítésvezetője és zenekara lépett színpadra.
Kertész Tibor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
CSAládban Keresztényként IStennel
Augusztus 11-e és 13-a között rendezték meg Kézdivásárhelyen a CSAKIS Családos Keresztény Fesztivált. A három nap alatt mintegy hétszázan regisztráltak a sportcsarnokban és annak környékén lebonyolított – tudomásunk szerint a maga nemében magyar nyelvterületen egyedülálló – programra, ahol nemcsak a szülők, hanem a gyermekek is kikapcsolódhattak.
A Manna Egyesület és a Kézdivásárhelyi önkormányzat által tető alá hozott családos fesztivál csütörtök esti megnyitóján Beder Imre helybeli református lelkész, illetve dr. Kerekes László római katolikus plébános adta áldását a jelen levő családokra, ezt követően a Kovászna Belvárosi Ifjúsági Zenekar keresztény dalokkal teremtett imádságos hangulatot.
Pénteken délelőtt dr. Komlósi Piroska családterapeuta, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, a Budapesti Bethesda Gyermekkórház vezető pszichológusa a családi élet áldásai kapcsán tartott előadást a szülőknek, a gyerekek ez idő alatt négy korcsoportban, gyermek- és ifjúsági munkások által vezetett foglalkozásokon vehettek részt.
– A családi élet keretet és lehetőséget ad arra, hogy szeretetben és egymás erősítésére, épülésére, örömére éljünk. A keresztény ember, ha hitben tud élni, és naponta „újratöltődik” az általa megélt krisztusi szeretettel, akkor talán a lelke nem fárad el, és a családi élet nehézségeit, kríziseit – a buktatókat, betegségeket – könnyebben tudja kezelni, mederben tartani – mondta el lapunknak a fesztivál fő előadója.
A délelőtti előadások után páros és csoportbeszélgetésekre is lehetőséget adtak, a délután folyamán a felnőttek mentálhigiénés beszélgetéseken, műhelymunkákon vehettek részt, ahol többek között a családi élet ciklusai, a szerető kommunikáció, a feleségek, anyák, illetve a kamaszkorúakat nevelő családok nehézségei kerültek terítékre. A lazítás és tartalmas szórakozás sem mAradt ki a programból: a szervezők cserkészfoglalkozásokkal, „zöld” játékokkal, családos vetélkedőkkel, kézművessarokkal, de sportolási lehetőséggel és táncoktatással is készültek.
– Olyan szakembereket, családokat hívtunk meg, akik már megtalálták a kiutat egy-egy nehéz helyzetből, és beszéltek is erről. Hiszem, hogy ennek a hatására továbbléphetnek a gondokkal küzdők – mondta el érdeklődésünkre Bardócz Csaba ikafalvi református lelkipásztor, a rendezvény főszervezője, aki szerint az idei a fesztivál megalapozó kiadása volt, épp ezért túl sok résztvevőre nem is számítottak.
Azzal számolnak, hogy akik most jól érezték magukat, továbbviszik a hírt, a következő programra is eljönnek, és másokat is magukkal hoznak. Raff Róbert berecki református missziós lelkipásztor, a Manna Egyesület titkára kiemelte, az Istent dicsőítő koncertekre is olyan előadókat választottak, akik példás családi életet élnek.
Péntek este a magyarországi Pécelről érkezett Kármel együttes, szombaton Balogh Zoltán kézdi-orbai református esperes és Farkas Alajos katolikus segédlelkész elbocsátó áldása után a Reménység együttes, majd Csiszér László, Magyarország egyik legelismertebb dicsőítésvezetője és zenekara lépett színpadra.
Kertész Tibor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 17.
Művészeti labirintus a Bánffy-palota pincéjében
Kreativitás, kísérletező kedv, megannyi forma és kivitelezési mód találkozik a Mimesis Kortárs Vizuális Művészeti Fesztiválon, amely a Művészeti Múzeum (Bánffy-palota) pincéjében tekinthető meg a Kolozsvári Magyar Napok teljes ideje alatt, naponta 10 és 17 óra között.
Megnevettet, gyönyörködtet, megborzongat, nosztalgiázásra ösztönöz, elgondolkodtat – ilyen és hasonló reakciókat válthat ki a nézőből az Origo Kulturális Egyesület szervezésében létrejött tárlatsorozat, amelynek különböző részei az izgalmasra sikeredett labirintusban várják, hogy felfedezzék. A 28 kiállító között magyarok és románok, fiatalabbak és idősebbek egyaránt vannak, egyesek híven ragaszkodnak jól bejáratott stílusukhoz, mások új oldalukat mutatják meg. Ettől is izgalmas a Conti-mentális terek jegyében tető alá hozott esemény, az eddigi helyszín, az egykori New York (ma Continental) szálló hangulatából is átörökítve bizonyos tényezőket – amilyen a művészeknek felkínált alkotói szabadság, valamint a közönség számára biztosított felfedezés lehetősége.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
Kreativitás, kísérletező kedv, megannyi forma és kivitelezési mód találkozik a Mimesis Kortárs Vizuális Művészeti Fesztiválon, amely a Művészeti Múzeum (Bánffy-palota) pincéjében tekinthető meg a Kolozsvári Magyar Napok teljes ideje alatt, naponta 10 és 17 óra között.
Megnevettet, gyönyörködtet, megborzongat, nosztalgiázásra ösztönöz, elgondolkodtat – ilyen és hasonló reakciókat válthat ki a nézőből az Origo Kulturális Egyesület szervezésében létrejött tárlatsorozat, amelynek különböző részei az izgalmasra sikeredett labirintusban várják, hogy felfedezzék. A 28 kiállító között magyarok és románok, fiatalabbak és idősebbek egyaránt vannak, egyesek híven ragaszkodnak jól bejáratott stílusukhoz, mások új oldalukat mutatják meg. Ettől is izgalmas a Conti-mentális terek jegyében tető alá hozott esemény, az eddigi helyszín, az egykori New York (ma Continental) szálló hangulatából is átörökítve bizonyos tényezőket – amilyen a művészeknek felkínált alkotói szabadság, valamint a közönség számára biztosított felfedezés lehetősége.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 17.
Testvéri panasz Bukarestnek a marosfői nyári egyetemen
Éles kritikával illették a Bukaresti hatóságok nemzetpolitikáját a szomszédos országokban élő román közösségek képviselői Marosfőn. A Timok-völgyi vlachok szerint a román diplomaták többet ártanak nekik, mint segítenek.
„Megkérem a Bukaresti külügyminisztériumot, hívja haza a Szerbiában szolgálatot teljesítő diplomatáit, akik rengeteg kárt okoznak nekünk!" – hangzott Predrag Balașevic, a szerbiai románok és vlachok kulturális egyesülete alelnökének felhívása a határon túli románok 14. marosfői nyári egyetemének nyitónapján.
Az Agerpres hírügynökség helyszíni tudósítása szerint a hétfő este tartott nyitóelőadások résztvevői hevesen bírálták a Bukaresti hatóságokat amiatt, hogy úgymond magukra hagyták a külhoni románokat, és nem támogatják ezeknek a közösségeknek a fennmAradását. Predrag Balașevic arról számolt be, hogy miközben a 350 ezer lelkes Timok-völgyi vlachok nem részesülnek román nyelvű oktatásban, nincsenek iskoláik, templomaik, sajtóorgánumaik, a román állam képviselői kifejezetten akadályozzák a közösség vezetőinek identitásmegőrző tevékenységét.
„Oda jutottunk, hogy a Timok-völgyi románok minden abbéli reményüket elvesztették, hogy a sorsuk valaha jobbra fordulhat. Már semmilyen elvárásunk nincs Romániával szemben" – idézte az Agerpres Balașevicet. A szerbiai románok képviselője amiatt is elmarasztalta a Bukaresti hatóságokat, hogy nem szabták a szomszédos állam uniós csatlakozása feltételéül az ott kisebbségben élő románok jogainak tiszteletben tartását.
„Szerbiai románokként támogatjuk az ország EU-integrációját, ám azt szeretnénk, hogy ennek a folyamatnak a részeként mi is részesülnénk a kisebbségeket megillető minimális jogokból: legyenek román iskoláink, sajtónk és anyanyelven misézhessünk" – foglalta össze követeléseiket Balașevic. A marosfői szabadegyetem tavalyi kiadásán egyébként Bojan Alexandrovici Timok-völgyi ortodox pap azzal a meglepő kéréssel fordult a Bukaresti hatóságokhoz, hogy sürgősen dolgozzanak ki egy összefüggő, átfogó stratégiát a határon túli román közösségek nemzeti identitásának megőrzése és fejlesztése érdekében, vagy egyszerűen „fénymásolják le" Magyarországnak a külhoni magyarok nemzeti identitása megőrzéséről és fejlesztéséről szóló stratégiáját.
Daniel Tecu, az Európai Románok Szervezeteinek Szövetsége (FADERE) elnöke többek között arra panaszkodott, hogy a külföldön élők levélszavazását biztosító törvény elfogadása ellenére továbbra is nehezen élhetnek szavazati jogukkal a külhoni románok. Felrótta azt is, hogy számukra továbbra sem állítanak ki vagy újítanak meg személyi igazolványt a külképviseleteken, e célból haza kell utazniuk, ahol napokig kell sorban állniuk az okmányokért.
Larisa Axinia, az Olaszországi Románok Egyesületének alelnöke elmondta: oda jutottak, hogy nagyobb megértésben és támogatásban részesülnek az itáliai, mint a Bukaresti hatóságok részéről. Mások azt rótták fel, hogy a határon túli románok főosztályának tevékenysége „a nullával egyenlő", továbbá hogy az anyaország nem finanszírozza a közösségek identitásmegőrzését célzó programokat.
A mandátumát egy hónapja betöltő Maria Ligor külhoni románokért felelős tárca nélküli miniszter a marosfői szabadegyetemen elismerte a felsorolt problémák terén tapasztalható hiányosságokat. Megígérte a külhoni románok képviselőinek, hogy a következő időszakban „szakértői átváltozáson" megy majd keresztül a határon túli románok főosztálya, ugyanakkor módosítják a közösségek finanszírozásának módját is. A Hargita megyei Marosfőn egész héten zajló nyári egyetemet a határon túli román közösségek vezetői számára szervezik évről-évre a térségben működő román civil szervezetek a Bukaresti külügyminisztérium támogatásával.
Elfelejtett ígéretek
Bogdan Aurescu volt külügyminiszter a marosfői szabadegyetem részvevőihez intézett tavalyi üzenetében arról biztosította a határon túli román közösségek vezetőit, hogy a Bukaresti tárca „felelősséget visel a román értékek megőrzéséért, az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás ápolásáért, és a más államok területén élő román közösségek jólétéért". A tárcavezető fontosnak tartotta a román állam minél hathatósabb segítségnyújtását, hogy a határon túli román közösségek fontos szerepet kapjanak a román állam és országaik kapcsolatainak a fejlesztésében. Cristian Diaconescu volt külügyminiszter szintén tavaly felvetette: Bukarestnek Magyarország példájára első lépésként román igazolványt kellene adnia a határon túli románoknak, mégpedig az állampolgárság egyfajta „előszobájaként". Különben Victor Ponta volt az első román miniszterelnök, aki – szerb kollégája, Alekszandar Vucsics társaságában – két évvel ezelőtt ellátogatott a Timok-völgyi románokhoz. Bár Vucsics akkor azt ígérte, hogy 2015-től bevezetik a román nyelvoktatást az ország észak-keleti régiójának elemi és középiskoláiban, ez azóta sem történt meg. Így Ponta abbeli meggyőződése is üres szólamnak bizonyult, miszerint a Timok völgyében „száz év múlva is beszélni fogják a román nyelvet".
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Éles kritikával illették a Bukaresti hatóságok nemzetpolitikáját a szomszédos országokban élő román közösségek képviselői Marosfőn. A Timok-völgyi vlachok szerint a román diplomaták többet ártanak nekik, mint segítenek.
„Megkérem a Bukaresti külügyminisztériumot, hívja haza a Szerbiában szolgálatot teljesítő diplomatáit, akik rengeteg kárt okoznak nekünk!" – hangzott Predrag Balașevic, a szerbiai románok és vlachok kulturális egyesülete alelnökének felhívása a határon túli románok 14. marosfői nyári egyetemének nyitónapján.
Az Agerpres hírügynökség helyszíni tudósítása szerint a hétfő este tartott nyitóelőadások résztvevői hevesen bírálták a Bukaresti hatóságokat amiatt, hogy úgymond magukra hagyták a külhoni románokat, és nem támogatják ezeknek a közösségeknek a fennmAradását. Predrag Balașevic arról számolt be, hogy miközben a 350 ezer lelkes Timok-völgyi vlachok nem részesülnek román nyelvű oktatásban, nincsenek iskoláik, templomaik, sajtóorgánumaik, a román állam képviselői kifejezetten akadályozzák a közösség vezetőinek identitásmegőrző tevékenységét.
„Oda jutottunk, hogy a Timok-völgyi románok minden abbéli reményüket elvesztették, hogy a sorsuk valaha jobbra fordulhat. Már semmilyen elvárásunk nincs Romániával szemben" – idézte az Agerpres Balașevicet. A szerbiai románok képviselője amiatt is elmarasztalta a Bukaresti hatóságokat, hogy nem szabták a szomszédos állam uniós csatlakozása feltételéül az ott kisebbségben élő románok jogainak tiszteletben tartását.
„Szerbiai románokként támogatjuk az ország EU-integrációját, ám azt szeretnénk, hogy ennek a folyamatnak a részeként mi is részesülnénk a kisebbségeket megillető minimális jogokból: legyenek román iskoláink, sajtónk és anyanyelven misézhessünk" – foglalta össze követeléseiket Balașevic. A marosfői szabadegyetem tavalyi kiadásán egyébként Bojan Alexandrovici Timok-völgyi ortodox pap azzal a meglepő kéréssel fordult a Bukaresti hatóságokhoz, hogy sürgősen dolgozzanak ki egy összefüggő, átfogó stratégiát a határon túli román közösségek nemzeti identitásának megőrzése és fejlesztése érdekében, vagy egyszerűen „fénymásolják le" Magyarországnak a külhoni magyarok nemzeti identitása megőrzéséről és fejlesztéséről szóló stratégiáját.
Daniel Tecu, az Európai Románok Szervezeteinek Szövetsége (FADERE) elnöke többek között arra panaszkodott, hogy a külföldön élők levélszavazását biztosító törvény elfogadása ellenére továbbra is nehezen élhetnek szavazati jogukkal a külhoni románok. Felrótta azt is, hogy számukra továbbra sem állítanak ki vagy újítanak meg személyi igazolványt a külképviseleteken, e célból haza kell utazniuk, ahol napokig kell sorban állniuk az okmányokért.
Larisa Axinia, az Olaszországi Románok Egyesületének alelnöke elmondta: oda jutottak, hogy nagyobb megértésben és támogatásban részesülnek az itáliai, mint a Bukaresti hatóságok részéről. Mások azt rótták fel, hogy a határon túli románok főosztályának tevékenysége „a nullával egyenlő", továbbá hogy az anyaország nem finanszírozza a közösségek identitásmegőrzését célzó programokat.
A mandátumát egy hónapja betöltő Maria Ligor külhoni románokért felelős tárca nélküli miniszter a marosfői szabadegyetemen elismerte a felsorolt problémák terén tapasztalható hiányosságokat. Megígérte a külhoni románok képviselőinek, hogy a következő időszakban „szakértői átváltozáson" megy majd keresztül a határon túli románok főosztálya, ugyanakkor módosítják a közösségek finanszírozásának módját is. A Hargita megyei Marosfőn egész héten zajló nyári egyetemet a határon túli román közösségek vezetői számára szervezik évről-évre a térségben működő román civil szervezetek a Bukaresti külügyminisztérium támogatásával.
Elfelejtett ígéretek
Bogdan Aurescu volt külügyminiszter a marosfői szabadegyetem részvevőihez intézett tavalyi üzenetében arról biztosította a határon túli román közösségek vezetőit, hogy a Bukaresti tárca „felelősséget visel a román értékek megőrzéséért, az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás ápolásáért, és a más államok területén élő román közösségek jólétéért". A tárcavezető fontosnak tartotta a román állam minél hathatósabb segítségnyújtását, hogy a határon túli román közösségek fontos szerepet kapjanak a román állam és országaik kapcsolatainak a fejlesztésében. Cristian Diaconescu volt külügyminiszter szintén tavaly felvetette: Bukarestnek Magyarország példájára első lépésként román igazolványt kellene adnia a határon túli románoknak, mégpedig az állampolgárság egyfajta „előszobájaként". Különben Victor Ponta volt az első román miniszterelnök, aki – szerb kollégája, Alekszandar Vucsics társaságában – két évvel ezelőtt ellátogatott a Timok-völgyi románokhoz. Bár Vucsics akkor azt ígérte, hogy 2015-től bevezetik a román nyelvoktatást az ország észak-keleti régiójának elemi és középiskoláiban, ez azóta sem történt meg. Így Ponta abbeli meggyőződése is üres szólamnak bizonyult, miszerint a Timok völgyében „száz év múlva is beszélni fogják a román nyelvet".
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 17.
Miért nem sikerült öt év alatt létrehozni a magyar pedagógus-továbbképző központot?
Míg 1999 óta működik Romániában a német pedagógus-továbbképző központ Medgyes székhellyel, addig magyar nyelvű változatát a mai napig nem sikerült létrehozni. A 2011-es tanügyi törvény előírja a kisebbségi oktatás számára fontos továbbképzők létrehozását, öt év viszont nem volt elegendő ennek gyakorlatba ültetéséhez. A mulasztásra Kelemen Hunor RMDSZ-elnök hívta fel a figyelmet hétvégén a SIC Feszten. Annak próbáltunk utána járni, hol akadt meg a kivitelezés.
A 2012-től 2015-ig tartó Ponta-kormányok ideje alatt született meg a magyar nyelvű pedagógus-továbbképző központ létrehozásáról szóló kormányrendelet-tervezet. Ebben az időszakban tisztázódott annak a kérdése is, hogy az intézmény megalapításához kormányrendelet szükséges, és nem elég egy minisztériumi határozat.
A tervek szerint a központ Nagyváradon kapna helyet, hogy román-magyar határmenti projekt részeként uniós forrásokból is fejleszteni lehessen. A Nagyváradi önkormányzat ki is jelölt egy ingatlant a központ székhelyeként (egy volt iskolát), a tervezetben pedig 1,5 millió lejes alapot határoztak meg az intézmény létrehozására. Az összeg a központ alapfelszereléseinek költségét, illetve a 15-27 személyzet fizetését tartalmazta egyebek mellett.
Ponta lemondásával kezdődött minden előlről
Szabó Ödön képviselő, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke megkeresésünkre elmondta, a rendelettervezet a Ponta-kormány ideje alatt már ott tartott, hogy a szükséges tárcavezetők aláírták, ám mielőtt elfogadta volna a kabinet, Victor Ponta lemondott a miniszterelnöki tisztségről. A dokumentumot négy minisztériumnak kell kézjegyével ellátnia, mielőtt a kormány asztalára kerül: a munkaügyi tárcának, hiszen az intézkedés állami munkahelyeket biztosít, a pénzügyminisztériumnak a finanszírozás miatt, a tanügyi tárcának mint előterjesztőnek, illetve az igazságügyi minisztériumnak, ez a kormányszerv felel azért, hogy a jogszabály ne ütközzön más törvényekkel.
„Magam láttam a miniszterek aláírását a dokumentumon. Ha abban a pillanatban nem mond le a Ponta-kormány, a rendelet megszülethetett volna. Ott bukott el a történet, hogy a rá következő megbízott kabinet már nem adhatott ki ilyen rendeleteket, nem hozhatott létre intézményeket” - magyarázta Szabó Ödön.
És a szakértői kormány?
A szakértői kormány beiktatásával Adrian Curaj került a Tanügyminisztérium élére, a folyamatot pedig ismét elölről kellett kezdeni, a tárcavezetőknek ismét el kellett látniuk kézjegyükkel a dokumentumot. Szabó Ödön tájékoztatása szerint az oktatási miniszterrel jól mentek a tárgyalások. „A rendelettervezet megszületni látszott, amikor információink szerint a külügyminisztérium bekérette a dokumentumot, és fenntartásokat fogalmazott meg” - mondta a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke. A fenntartások az 1999 óta működő német pedagógus-továbbképző központ kapcsán merültek fel, amelyet román-német kormányközi megállapodással hoztak létre, és amelyet a német állam finanszíroz. Szabó Ödön tájékoztatása szerint a medgyesi intézmény működésének eddigi formájával kapcsolatban fogalmazódtak meg félelmek.
A német pedagógus-továbbképző központ rendszeresen tart akkreditált továbbképzéseket pedagógusoknak. Több kihelyezett központja is van, többek között Csíkszeredában, Szászrégenben. Az intézmény hat főállású módszertanossal dolgozik, külön szakemberek felelnek az óvodai, az általános, az elemi és a középiskolai német nyelvű oktatásért. A továbbképző központ külföldi intézményekkel is együttműködik, így az oktatók külföldön is részt vehetnek különböző képzéseken. Hogy a 2015/2016-os iskolai évben milyen továbbképzők voltak, itt nézheti meg.
Mire a félelmeket eloszlathatták volna, Adrian Curaj távozott a tárca éléről. „Curaj miniszterrel pontot lehetett volna tenni az ügy végére, a négy tárcavezető aláírta a dokumentumot, a külügyminisztérium beavatkozása miatt viszont nem került a kormányülés asztalára. Rá egy hétre pedig Curaj miniszter helyébe új tárcavezető került. A jelenlegivel még nem volt alkalmunk személyesen egyeztetni a parlamenti vakáció miatt, csak telefonon beszéltünk. Ígéreteket kaptunk” - vázolta a helyzetet a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke.
A tanügyminisztérium kisebbségi oktatásért felelős főosztályától megerősítették, jelenleg is dolgoznak azon, hogy a kormányrendelet-tervezetet minél hamarabb elfogadják. A bürokrácia és a folytonos vezetőségváltás viszont egyáltalán sem könnyíti meg a helyzetet. Hogy mennyire nem, íme így példa: a különböző intézmények megjegyzéseire küldött válaszokon is ott kell díszelegnie mindenféle (éppen aktuális) vezetőség aláírásának.
O. M.
maszol.ro
Míg 1999 óta működik Romániában a német pedagógus-továbbképző központ Medgyes székhellyel, addig magyar nyelvű változatát a mai napig nem sikerült létrehozni. A 2011-es tanügyi törvény előírja a kisebbségi oktatás számára fontos továbbképzők létrehozását, öt év viszont nem volt elegendő ennek gyakorlatba ültetéséhez. A mulasztásra Kelemen Hunor RMDSZ-elnök hívta fel a figyelmet hétvégén a SIC Feszten. Annak próbáltunk utána járni, hol akadt meg a kivitelezés.
A 2012-től 2015-ig tartó Ponta-kormányok ideje alatt született meg a magyar nyelvű pedagógus-továbbképző központ létrehozásáról szóló kormányrendelet-tervezet. Ebben az időszakban tisztázódott annak a kérdése is, hogy az intézmény megalapításához kormányrendelet szükséges, és nem elég egy minisztériumi határozat.
A tervek szerint a központ Nagyváradon kapna helyet, hogy román-magyar határmenti projekt részeként uniós forrásokból is fejleszteni lehessen. A Nagyváradi önkormányzat ki is jelölt egy ingatlant a központ székhelyeként (egy volt iskolát), a tervezetben pedig 1,5 millió lejes alapot határoztak meg az intézmény létrehozására. Az összeg a központ alapfelszereléseinek költségét, illetve a 15-27 személyzet fizetését tartalmazta egyebek mellett.
Ponta lemondásával kezdődött minden előlről
Szabó Ödön képviselő, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke megkeresésünkre elmondta, a rendelettervezet a Ponta-kormány ideje alatt már ott tartott, hogy a szükséges tárcavezetők aláírták, ám mielőtt elfogadta volna a kabinet, Victor Ponta lemondott a miniszterelnöki tisztségről. A dokumentumot négy minisztériumnak kell kézjegyével ellátnia, mielőtt a kormány asztalára kerül: a munkaügyi tárcának, hiszen az intézkedés állami munkahelyeket biztosít, a pénzügyminisztériumnak a finanszírozás miatt, a tanügyi tárcának mint előterjesztőnek, illetve az igazságügyi minisztériumnak, ez a kormányszerv felel azért, hogy a jogszabály ne ütközzön más törvényekkel.
„Magam láttam a miniszterek aláírását a dokumentumon. Ha abban a pillanatban nem mond le a Ponta-kormány, a rendelet megszülethetett volna. Ott bukott el a történet, hogy a rá következő megbízott kabinet már nem adhatott ki ilyen rendeleteket, nem hozhatott létre intézményeket” - magyarázta Szabó Ödön.
És a szakértői kormány?
A szakértői kormány beiktatásával Adrian Curaj került a Tanügyminisztérium élére, a folyamatot pedig ismét elölről kellett kezdeni, a tárcavezetőknek ismét el kellett látniuk kézjegyükkel a dokumentumot. Szabó Ödön tájékoztatása szerint az oktatási miniszterrel jól mentek a tárgyalások. „A rendelettervezet megszületni látszott, amikor információink szerint a külügyminisztérium bekérette a dokumentumot, és fenntartásokat fogalmazott meg” - mondta a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke. A fenntartások az 1999 óta működő német pedagógus-továbbképző központ kapcsán merültek fel, amelyet román-német kormányközi megállapodással hoztak létre, és amelyet a német állam finanszíroz. Szabó Ödön tájékoztatása szerint a medgyesi intézmény működésének eddigi formájával kapcsolatban fogalmazódtak meg félelmek.
A német pedagógus-továbbképző központ rendszeresen tart akkreditált továbbképzéseket pedagógusoknak. Több kihelyezett központja is van, többek között Csíkszeredában, Szászrégenben. Az intézmény hat főállású módszertanossal dolgozik, külön szakemberek felelnek az óvodai, az általános, az elemi és a középiskolai német nyelvű oktatásért. A továbbképző központ külföldi intézményekkel is együttműködik, így az oktatók külföldön is részt vehetnek különböző képzéseken. Hogy a 2015/2016-os iskolai évben milyen továbbképzők voltak, itt nézheti meg.
Mire a félelmeket eloszlathatták volna, Adrian Curaj távozott a tárca éléről. „Curaj miniszterrel pontot lehetett volna tenni az ügy végére, a négy tárcavezető aláírta a dokumentumot, a külügyminisztérium beavatkozása miatt viszont nem került a kormányülés asztalára. Rá egy hétre pedig Curaj miniszter helyébe új tárcavezető került. A jelenlegivel még nem volt alkalmunk személyesen egyeztetni a parlamenti vakáció miatt, csak telefonon beszéltünk. Ígéreteket kaptunk” - vázolta a helyzetet a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke.
A tanügyminisztérium kisebbségi oktatásért felelős főosztályától megerősítették, jelenleg is dolgoznak azon, hogy a kormányrendelet-tervezetet minél hamarabb elfogadják. A bürokrácia és a folytonos vezetőségváltás viszont egyáltalán sem könnyíti meg a helyzetet. Hogy mennyire nem, íme így példa: a különböző intézmények megjegyzéseire küldött válaszokon is ott kell díszelegnie mindenféle (éppen aktuális) vezetőség aláírásának.
O. M.
maszol.ro
2016. augusztus 18.
Több mint 15 ezren a Kolozsvári Magyar Napok első koncertnapján
Szerdán már a 7. Kolozsvári Magyar Napok minden fesztiválhelyszíne megnyitotta kapuját, így a Farkas és a Fogoly utcában felállított zenei színpadok és a különböző tematikus sátrak csak a fesztiválozókra várnak. De nem teltek unalmasan az elmúlt napok sem: kiállítás-megnyitók, beszélgetések, koncertek és számos egyéb foglalkozás közül válogathattak a Kolozsvári Magyar Napok látogatói.
A szó szoros értelmében underground művészet fogadja a látogatókat a hétfő délután megnyílt Mimesis Fesztiválon, hiszen a kortárs művészek alkotásait bemutató tárlat – a korábbi évekkel ellentétben, amikor a New York Szálló hajdan elegáns, mára leromlott állapotú emeleti szobáiban szervezték – idén a Bánffy-palota pincerendszerébe kapott helyet. A Kolozsvári Magyar Napok rendszerint egyik legizgalmasabb – augusztus 21-ig látogatható – tárlatában idén sem csalódhatnak az érdeklődők, a kiállított alkotások garantáltan gondolkodásra és elmélyülésre késztetnek.
Ezen a héten a Kolozsvári Magyar Filmnapok hetedik kiadásának lehetnek részesei az érdeklődők – minden műfajba belekóstolhatnak, a játékfilmtől az animációs filmig, minden korszakból. Hétfőn, augusztus 15-én a Tranzit Házban zajló megnyitó az eső ellenére jó hangulatban telt. A bográcsozás után az Újratermelő szövetkezet első koncertjét lehetett meghallgatni.
Kedd délután a Magyar Olimpiai Udvar előadótermében Bordos László Zsolt 3d-művész tartott alapozó előadást az épületvetítés történetéről, illetve az augusztus 19-i, Szent Mihály-templomra történő 3d-vetítésről. A szervezők román szinkrontolmácsolást is biztosítottak, a terem csordultig telt, ami nem csoda, hiszen Bordost a műfaj úttörőjeként tartják számon. A látottak-hallottak alapján borítékolható, hogy pénteki produkciója igazi vizuális csemege lesz a Kolozsváriak számára.
Szintén a Magyar Olimpiai Udvar biztosított helyszínt annak a beszélgetésnek, amelyik Boros Miklós sportújságíró és Péter László sportszociológus között zajlott A sport hatalma vagy a hatalom sportja? címmel. A globalizáció térhódításával a sport eladható termékké vált, amelyet a globális média értékesít, ezzel együtt pedig jelentősen megnőtt a nagy sportszervezeteknek a nemzetállamokra gyakorolt befolyása is – hangzott el az előadáson.
A számos irodalmi program közül megemlíthetjük az Almásy László Kultúrtörténeti Kör és a Bulgakov Irodalmi Kávéház szervezésében zajló beszélgetést Szőcs Géza költővel, íróval. A Kolozsvárhoz ezer szállal kötődő Szőcs szövegeiből tartott felolvasást a szerző visszaemlékezései tették színesebbé, s kiderült: Kolozsvár elfeledett történetei remek irodalmi alapanyagként szolgálnak.
Magyarország Főkonzulátusa előcsarnokában Kolozsvári homlokzatok címmel Mile Lajos, Magyarország Kolozsvári főkonzulja nyitotta meg a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Kolozsvár Társaság közös pályázati felhívására érkező fotókból álló tárlatot. Templomok, közösségi házak, műemlékekké vált monarchiabeli épületek egy-egy izgalmas részletét mutatja meg a kiállított amatőr és profi fotósok által készített 36 fotó.
A Magyar Napok első koncertnapja elsősorban a rockzene szerelmeseinek kedvezett: a Moby Dick a Farkas utcai színpadon, a Kolozsvári Knock Out és Nagy Feró a Beatrice-vel a Főtéren koncertezett. A szervezők becslése szerint több mint 15 ezer ember volt kíváncsi a „babos kendősök” koncertjére.
Szerdától kézműves- és könyvvásár, helyi ízek kóstolója, múzeumi standok, vagy épp a Magyar Turisztikai Ügynökség számos érdekességet ígérő sátra az, mellyel bárki találkozhat, aki vasárnapig a Farkas utcába látogat. Mindezeken túl, esténként, neves zenei fellépőket is köszönthetünk a belvárosi utca színpadán, csakúgy, mint az idén első alkalommal a Fogoly utcában is felállított új pódiumon. (A két utca zenei színpadának részletes programját bárki megtalálhatja a www.magyarnapok.ro oldalon.)
Az idei rendezvény különlegessége, hogy – a hetes szám bűvkörében – Kolozsvár városi rangra emelésének 700-ik évfordulóját is ünnepelhetjük. Ennek megfelelően, augusztus 19-én (pénteken) 17.00 órától ökumenikus áhítatra kerül sor a Farkas utcai református templomban, melyet 18.00 órától a főtérig tartó ünnepi felvonulás követ. Itt ünnepi sokadalomra kerül sor, majd 21.00 órától – a Kolozsvári Magyar Opera előadásában – Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját láthatják az érdeklődők. A produkciót követően nagyszabású, látványos épületvetítéssel ünneplik a 700 éves Kolozsvárt. A családosok és gyerekekkel érkezők idén is színes programkínálatból válogathatnak. Amíg a szülők az esti koncerteken buliznak, addig a gyerekeket (3 és 8 év közöttieket) a TIFF-házban kialakított gyermekparkolóba (gyerekmegőrzőbe) várják naponta 19.00 és 23.00 óra között. A már megszokott kézműves foglalkozások, bábelőadások, meseolvasások és társasjátékok mellett újdonságnak számít, hogy idén a Romkertben alakították ki a Magyar Napok középkori faluját. Ugyanakkor az Életfa Családsegítő Egyesület gondolt a fogyatékkal élő gyerekekre is: az ő szórakoztatásukat szolgálja Én is szeretnék játszani! Integrált Játszóház.
Idén a Kincses Kolozsvár Egyesület és az Életfa Családsegítő Egyesület a sajátos nevelési igényű gyermekek számára gyűjt adományokat. A fesztivál infóstandjainál, valamint a legtöbb tematikus program helyszínén megtalálható perselyekbe bárki elhelyezheti pénzbeli hozzájárulását, amelyért cserébe fesztivál-karkötőt kap ajándékba.
A Kolozsvári Magyar Napok sajtóirodája
Erdély.ma
Szerdán már a 7. Kolozsvári Magyar Napok minden fesztiválhelyszíne megnyitotta kapuját, így a Farkas és a Fogoly utcában felállított zenei színpadok és a különböző tematikus sátrak csak a fesztiválozókra várnak. De nem teltek unalmasan az elmúlt napok sem: kiállítás-megnyitók, beszélgetések, koncertek és számos egyéb foglalkozás közül válogathattak a Kolozsvári Magyar Napok látogatói.
A szó szoros értelmében underground művészet fogadja a látogatókat a hétfő délután megnyílt Mimesis Fesztiválon, hiszen a kortárs művészek alkotásait bemutató tárlat – a korábbi évekkel ellentétben, amikor a New York Szálló hajdan elegáns, mára leromlott állapotú emeleti szobáiban szervezték – idén a Bánffy-palota pincerendszerébe kapott helyet. A Kolozsvári Magyar Napok rendszerint egyik legizgalmasabb – augusztus 21-ig látogatható – tárlatában idén sem csalódhatnak az érdeklődők, a kiállított alkotások garantáltan gondolkodásra és elmélyülésre késztetnek.
Ezen a héten a Kolozsvári Magyar Filmnapok hetedik kiadásának lehetnek részesei az érdeklődők – minden műfajba belekóstolhatnak, a játékfilmtől az animációs filmig, minden korszakból. Hétfőn, augusztus 15-én a Tranzit Házban zajló megnyitó az eső ellenére jó hangulatban telt. A bográcsozás után az Újratermelő szövetkezet első koncertjét lehetett meghallgatni.
Kedd délután a Magyar Olimpiai Udvar előadótermében Bordos László Zsolt 3d-művész tartott alapozó előadást az épületvetítés történetéről, illetve az augusztus 19-i, Szent Mihály-templomra történő 3d-vetítésről. A szervezők román szinkrontolmácsolást is biztosítottak, a terem csordultig telt, ami nem csoda, hiszen Bordost a műfaj úttörőjeként tartják számon. A látottak-hallottak alapján borítékolható, hogy pénteki produkciója igazi vizuális csemege lesz a Kolozsváriak számára.
Szintén a Magyar Olimpiai Udvar biztosított helyszínt annak a beszélgetésnek, amelyik Boros Miklós sportújságíró és Péter László sportszociológus között zajlott A sport hatalma vagy a hatalom sportja? címmel. A globalizáció térhódításával a sport eladható termékké vált, amelyet a globális média értékesít, ezzel együtt pedig jelentősen megnőtt a nagy sportszervezeteknek a nemzetállamokra gyakorolt befolyása is – hangzott el az előadáson.
A számos irodalmi program közül megemlíthetjük az Almásy László Kultúrtörténeti Kör és a Bulgakov Irodalmi Kávéház szervezésében zajló beszélgetést Szőcs Géza költővel, íróval. A Kolozsvárhoz ezer szállal kötődő Szőcs szövegeiből tartott felolvasást a szerző visszaemlékezései tették színesebbé, s kiderült: Kolozsvár elfeledett történetei remek irodalmi alapanyagként szolgálnak.
Magyarország Főkonzulátusa előcsarnokában Kolozsvári homlokzatok címmel Mile Lajos, Magyarország Kolozsvári főkonzulja nyitotta meg a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Kolozsvár Társaság közös pályázati felhívására érkező fotókból álló tárlatot. Templomok, közösségi házak, műemlékekké vált monarchiabeli épületek egy-egy izgalmas részletét mutatja meg a kiállított amatőr és profi fotósok által készített 36 fotó.
A Magyar Napok első koncertnapja elsősorban a rockzene szerelmeseinek kedvezett: a Moby Dick a Farkas utcai színpadon, a Kolozsvári Knock Out és Nagy Feró a Beatrice-vel a Főtéren koncertezett. A szervezők becslése szerint több mint 15 ezer ember volt kíváncsi a „babos kendősök” koncertjére.
Szerdától kézműves- és könyvvásár, helyi ízek kóstolója, múzeumi standok, vagy épp a Magyar Turisztikai Ügynökség számos érdekességet ígérő sátra az, mellyel bárki találkozhat, aki vasárnapig a Farkas utcába látogat. Mindezeken túl, esténként, neves zenei fellépőket is köszönthetünk a belvárosi utca színpadán, csakúgy, mint az idén első alkalommal a Fogoly utcában is felállított új pódiumon. (A két utca zenei színpadának részletes programját bárki megtalálhatja a www.magyarnapok.ro oldalon.)
Az idei rendezvény különlegessége, hogy – a hetes szám bűvkörében – Kolozsvár városi rangra emelésének 700-ik évfordulóját is ünnepelhetjük. Ennek megfelelően, augusztus 19-én (pénteken) 17.00 órától ökumenikus áhítatra kerül sor a Farkas utcai református templomban, melyet 18.00 órától a főtérig tartó ünnepi felvonulás követ. Itt ünnepi sokadalomra kerül sor, majd 21.00 órától – a Kolozsvári Magyar Opera előadásában – Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját láthatják az érdeklődők. A produkciót követően nagyszabású, látványos épületvetítéssel ünneplik a 700 éves Kolozsvárt. A családosok és gyerekekkel érkezők idén is színes programkínálatból válogathatnak. Amíg a szülők az esti koncerteken buliznak, addig a gyerekeket (3 és 8 év közöttieket) a TIFF-házban kialakított gyermekparkolóba (gyerekmegőrzőbe) várják naponta 19.00 és 23.00 óra között. A már megszokott kézműves foglalkozások, bábelőadások, meseolvasások és társasjátékok mellett újdonságnak számít, hogy idén a Romkertben alakították ki a Magyar Napok középkori faluját. Ugyanakkor az Életfa Családsegítő Egyesület gondolt a fogyatékkal élő gyerekekre is: az ő szórakoztatásukat szolgálja Én is szeretnék játszani! Integrált Játszóház.
Idén a Kincses Kolozsvár Egyesület és az Életfa Családsegítő Egyesület a sajátos nevelési igényű gyermekek számára gyűjt adományokat. A fesztivál infóstandjainál, valamint a legtöbb tematikus program helyszínén megtalálható perselyekbe bárki elhelyezheti pénzbeli hozzájárulását, amelyért cserébe fesztivál-karkötőt kap ajándékba.
A Kolozsvári Magyar Napok sajtóirodája
Erdély.ma
2016. augusztus 19.
Székelyderzs, az elherdált világörökség
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu, 1999-ben került fel a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomást tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, hogy jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet: napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre.
„Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen. A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
Megtudom, hogy Kelemen Hunor kulturális minisztersége alatt a derzsi templom 1,015 millió lejt kapott felújításra a Művelődési Minisztériumtól az Országos Műemlékvédelmi Program keretében. A templomot körülvevő várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség.
A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, amely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd. A lelkész tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház és egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, s így nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: „A mezőgazdasági kifizetési ügynökségtől (APIA) kapott támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus. Ugyanakkor, bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”.
Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja pedig Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, amelyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már a lelkész, akinek 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel a erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbálkozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert koradélután Udvarhelyre kell menniük. Kb. fél óra múlva az erődtemplomban nézelődöm, amikor szól az idegenvezető, hogy lefújták az ebédet, mivel vendéglátóimnak a tervezettnél korábban kell a városba indulniuk.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültetniük sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. „Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, amelyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst.
„Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve: alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Erősség, de nem prioritás
A megyei önkormányzat számára Székelyderzs nem tartozik az idegenforgalmi prioritások közé, legalábbis ezt sugallja Hargita Megye Turizmusfejlesztési Stratégiája. A 287 oldalas tanulmányban négyszer szerepel Székelyderzs, egy grafikonon és három, általánosságokat tárgyaló szövegkörnyezetben. A dokumentum a megyei turisztikai erőforrásainak erősségei közé sorolja a világörökséghez tartozó erődtemplomot, ugyanakkor minimális teret szentel neki. A szerzők a Kulturális látványosságok: erődtemplomok és egyéb vallási építmények című nyúlfarknyi fejezetben foglalkoznak érdemben Derzzsel, azt javasolva, hogy a megye templomait ne egymással versengve, hanem egységes turisztikai ajánlatként népszerűsítsék. A dokumentum készítői meglepő szintű tájékozatlanságról tesznek tanúbizonyságot, azt állítva, hogy „az énlaki templom szintén világörökségi akkreditálás alatt áll”. Ekkora baki egy ilyen tanulmány kissé kínos.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy a dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakosságszámhoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta délelőtt 10-től délután 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik.
A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árusít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. „Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász.
„Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, aholy Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget.
A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem azért, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket, akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő.
Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet és tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember.
Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. „Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú például várólistán van, de jelölését a szakértői kormány – ismeretlen okokból – vissza akarja vonni.
Pengő Zoltán
maszol.ro
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu, 1999-ben került fel a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomást tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, hogy jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet: napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre.
„Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen. A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
Megtudom, hogy Kelemen Hunor kulturális minisztersége alatt a derzsi templom 1,015 millió lejt kapott felújításra a Művelődési Minisztériumtól az Országos Műemlékvédelmi Program keretében. A templomot körülvevő várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség.
A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, amely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd. A lelkész tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház és egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, s így nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: „A mezőgazdasági kifizetési ügynökségtől (APIA) kapott támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus. Ugyanakkor, bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”.
Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja pedig Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, amelyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már a lelkész, akinek 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel a erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbálkozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert koradélután Udvarhelyre kell menniük. Kb. fél óra múlva az erődtemplomban nézelődöm, amikor szól az idegenvezető, hogy lefújták az ebédet, mivel vendéglátóimnak a tervezettnél korábban kell a városba indulniuk.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültetniük sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. „Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, amelyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst.
„Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve: alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Erősség, de nem prioritás
A megyei önkormányzat számára Székelyderzs nem tartozik az idegenforgalmi prioritások közé, legalábbis ezt sugallja Hargita Megye Turizmusfejlesztési Stratégiája. A 287 oldalas tanulmányban négyszer szerepel Székelyderzs, egy grafikonon és három, általánosságokat tárgyaló szövegkörnyezetben. A dokumentum a megyei turisztikai erőforrásainak erősségei közé sorolja a világörökséghez tartozó erődtemplomot, ugyanakkor minimális teret szentel neki. A szerzők a Kulturális látványosságok: erődtemplomok és egyéb vallási építmények című nyúlfarknyi fejezetben foglalkoznak érdemben Derzzsel, azt javasolva, hogy a megye templomait ne egymással versengve, hanem egységes turisztikai ajánlatként népszerűsítsék. A dokumentum készítői meglepő szintű tájékozatlanságról tesznek tanúbizonyságot, azt állítva, hogy „az énlaki templom szintén világörökségi akkreditálás alatt áll”. Ekkora baki egy ilyen tanulmány kissé kínos.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy a dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakosságszámhoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta délelőtt 10-től délután 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik.
A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árusít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. „Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász.
„Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, aholy Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget.
A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem azért, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket, akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő.
Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet és tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember.
Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. „Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú például várólistán van, de jelölését a szakértői kormány – ismeretlen okokból – vissza akarja vonni.
Pengő Zoltán
maszol.ro
2016. augusztus 20.
Az irgalmasság bennünk van (Evangelizációs tábor)
Reggelente több mint hatszáz gyermek hallgatta hétfőtől a soron lévő példabeszédet a Sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban, majd csoportokban szervezett tevékenységeken vettek részt, együtt ebédeltek, délután folytatták a játékot és a játékos tanulást. A Kis apostolok – Katolikus Ifjak Egyesület által a Sepsiszentgyörgyi önkormányzattal partnerségben szervezett evangelizációs hét a mai lemhényi zarándoklattal és a holnapi hálaadó szentmisével zárul.
A kilencedik evangelizációs hét mottója: Legyetek irgalmasok, mint az atya! – a szervezők erre építették a napi programokat, reggeli példabeszédeket. Az irgalmas szamaritánus, a kis szív története, az elveszett bárány és a tékozló fiú történetén keresztül mutattak fel példákat az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire. Az irgalmasságot nem lehet megmagyarázni, csak cselekedetekkel lehet megélni – magyarázta lapunknak Dávid György atya. Kérdésünkre, hogy a mai gyakorlatias világban, amikor minden kiszámított, a logikára épül, hogyan lehet a szív hangját követni cselekedeteinkben, Dávid atya azt mondta: a logikára épülő megfelelés és megfeleltetés az integrációt jelenti, de nem erre van szükség, hanem nevelésre. A kereszténység mindig nevelt és nem integrált – szögezte le. „Ez a hét arra való, hogy a gyermekek belenevelődjenek az irgalmasságba. A legegyszerűbb cselekedetek is lehetnek az irgalmasság cselekedetei, amikor a másik embernek örömet okozok, amikor a másikat észreveszem, lehajolok hozzá. Az irgalmasság bennünk van, nem kívülről jön. Jézus nem azt mondja, a lélek majd valahonnan jön, hanem aki a bennem való hittel él, annak bensejéből fog fakadni. A bensőből fakadó cselekvést kellene megtanulni, erre kell nevelni.”
A Krisztus Király-templom udvarán ezen a héten naponta hatszáznegyven-hatszázötven gyermek töltekezett játékosan a csoportvezetők irányításával. Több kiló festék fogyott el a sátrakban, házikókban, papírtekercsek tucatjait vágták fel különböző alakzatokra, a csoportbeszélgetéseken a jócselekedetek legkülönbözőbb fajtáit sorolták a résztvevők, az általuk készített szolgálatkerék pedig abban segítette őket, hogy minden napra kitűzzék maguknak, melyik családtagjukra lesznek különös figyelemmel, kinek segítenek aznap.
A közösség legkisebb tagjai óvodások, akik már befejezték legalább a kiscsoportot, a legnagyobbak ősszel indulnak hatodik osztályba. A negyven csoportvezető többsége pedagógus, illetve olyan felnőtt önkéntes, aki szeret gyermekekkel foglalkozni és egyetért az egyház nevelési elveivel. Őket segítik azok az általános és középiskolás diákok, ifjak, akik a Krisztus Király-templom gyülekezetéhez tartoznak. Köztük van Bács Ágnes, Eszter és Krisztina. A három testvér visszatérő táborozó, kezdetben gyermekként vettek részt a programokban, most ők is csoportvezetők. Ágnes gyógypedagógus, tanít, Eszter idén végezte el a masszázsakadémiát Budapesten, Krisztina szeptemberben kezdi a nyolcadik osztályt a Sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolában. Míg két nagyobb testvére a tanításban, játékvezetésben vesz részt, ő ugyanabban a csapatban gitározik és éneket tanít. Krisztina lapunknak azt mondta, már kisgyermekként megtetszett neki a tábor hangulata, és az, hogy „mindenki kedves mindenkivel, szeretetben vagyunk itt. Kezdtem belelátni abba, hogy miként készül ez a tábor, és ahogy nagyobb lettem, kezdtem megérteni, hogy már nekem kell ezt továbbvinnem, nem a többiek vannak értem, hanem én vagyok a többiekért.” Hagyomány szerint az evangelizációs hét zarándoklattal zárul, idén Lemhényre esett a választás. A Szent Mihály római katolikus templomhoz hat autóbusszal és nagyon sok személygépkocsival indul ma reggel a több száz főnyi zarándoklat, délben a gyermekek és szüleik szentmisén vesznek részt, közösen ebédelnek, majd játékokkal töltik a délutánt. Dávid atya lapunknak elmondta, korábbi években voltak Csíksomlyón, Perkőn, Gelencén, Esztelneken, céljuk, hogy a gyermekek megismerjék a környék értékeit, és együtt töltsék ezt a napot a szülőkkel és a többi családdal.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Reggelente több mint hatszáz gyermek hallgatta hétfőtől a soron lévő példabeszédet a Sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban, majd csoportokban szervezett tevékenységeken vettek részt, együtt ebédeltek, délután folytatták a játékot és a játékos tanulást. A Kis apostolok – Katolikus Ifjak Egyesület által a Sepsiszentgyörgyi önkormányzattal partnerségben szervezett evangelizációs hét a mai lemhényi zarándoklattal és a holnapi hálaadó szentmisével zárul.
A kilencedik evangelizációs hét mottója: Legyetek irgalmasok, mint az atya! – a szervezők erre építették a napi programokat, reggeli példabeszédeket. Az irgalmas szamaritánus, a kis szív története, az elveszett bárány és a tékozló fiú történetén keresztül mutattak fel példákat az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire. Az irgalmasságot nem lehet megmagyarázni, csak cselekedetekkel lehet megélni – magyarázta lapunknak Dávid György atya. Kérdésünkre, hogy a mai gyakorlatias világban, amikor minden kiszámított, a logikára épül, hogyan lehet a szív hangját követni cselekedeteinkben, Dávid atya azt mondta: a logikára épülő megfelelés és megfeleltetés az integrációt jelenti, de nem erre van szükség, hanem nevelésre. A kereszténység mindig nevelt és nem integrált – szögezte le. „Ez a hét arra való, hogy a gyermekek belenevelődjenek az irgalmasságba. A legegyszerűbb cselekedetek is lehetnek az irgalmasság cselekedetei, amikor a másik embernek örömet okozok, amikor a másikat észreveszem, lehajolok hozzá. Az irgalmasság bennünk van, nem kívülről jön. Jézus nem azt mondja, a lélek majd valahonnan jön, hanem aki a bennem való hittel él, annak bensejéből fog fakadni. A bensőből fakadó cselekvést kellene megtanulni, erre kell nevelni.”
A Krisztus Király-templom udvarán ezen a héten naponta hatszáznegyven-hatszázötven gyermek töltekezett játékosan a csoportvezetők irányításával. Több kiló festék fogyott el a sátrakban, házikókban, papírtekercsek tucatjait vágták fel különböző alakzatokra, a csoportbeszélgetéseken a jócselekedetek legkülönbözőbb fajtáit sorolták a résztvevők, az általuk készített szolgálatkerék pedig abban segítette őket, hogy minden napra kitűzzék maguknak, melyik családtagjukra lesznek különös figyelemmel, kinek segítenek aznap.
A közösség legkisebb tagjai óvodások, akik már befejezték legalább a kiscsoportot, a legnagyobbak ősszel indulnak hatodik osztályba. A negyven csoportvezető többsége pedagógus, illetve olyan felnőtt önkéntes, aki szeret gyermekekkel foglalkozni és egyetért az egyház nevelési elveivel. Őket segítik azok az általános és középiskolás diákok, ifjak, akik a Krisztus Király-templom gyülekezetéhez tartoznak. Köztük van Bács Ágnes, Eszter és Krisztina. A három testvér visszatérő táborozó, kezdetben gyermekként vettek részt a programokban, most ők is csoportvezetők. Ágnes gyógypedagógus, tanít, Eszter idén végezte el a masszázsakadémiát Budapesten, Krisztina szeptemberben kezdi a nyolcadik osztályt a Sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolában. Míg két nagyobb testvére a tanításban, játékvezetésben vesz részt, ő ugyanabban a csapatban gitározik és éneket tanít. Krisztina lapunknak azt mondta, már kisgyermekként megtetszett neki a tábor hangulata, és az, hogy „mindenki kedves mindenkivel, szeretetben vagyunk itt. Kezdtem belelátni abba, hogy miként készül ez a tábor, és ahogy nagyobb lettem, kezdtem megérteni, hogy már nekem kell ezt továbbvinnem, nem a többiek vannak értem, hanem én vagyok a többiekért.” Hagyomány szerint az evangelizációs hét zarándoklattal zárul, idén Lemhényre esett a választás. A Szent Mihály római katolikus templomhoz hat autóbusszal és nagyon sok személygépkocsival indul ma reggel a több száz főnyi zarándoklat, délben a gyermekek és szüleik szentmisén vesznek részt, közösen ebédelnek, majd játékokkal töltik a délutánt. Dávid atya lapunknak elmondta, korábbi években voltak Csíksomlyón, Perkőn, Gelencén, Esztelneken, céljuk, hogy a gyermekek megismerjék a környék értékeit, és együtt töltsék ezt a napot a szülőkkel és a többi családdal.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 22.
Túl kellett élni a fogságot (A kézdiszentléleki Bara András volt hadifogoly visszaemlékezései)
Napjainkban sajnos már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tanúi voltak az emberiség történelme gyászos korszakának, a második világháborúnak, és túlélték a sztálini halállágereket. A túlélők zöme már a kilencvenedik életévét is betöltötte. Felső-Háromszéken is egyre kevesebb a volt hadifogoly. Egyikük a kézdiszentléleki Bara András bácsi, aki katonai szolgálatáról és szovjet hadifogságáról mesélt. Leventekatona voltam
1925. november elsején születtem Kézdiszentléleken. 1944 augusztusában Kolozsváron inasiskolába jártam. Akkor már leventekatona voltam. Az angolok lebombázták az akkori Horthy utcát, s ezért a leventéket azonnal behívtak a Honvéd utcai kaszárnyába, ahol mindennap mentettük az élőket. Attól a naptól kezdve nem kerültem vissza a műhelybe, hanem kivittek Gyaluba. Ott lövészárkokat ásattak velünk Gyalu mellett, egy román falu közelében. Onnan visszavonultunk és átmentünk egy hegyen. Tasnádon megháltunk, jóllaktunk szőlővel. Adtak egy-egy Mauzer-fegyvert száz-száz éles golyóval, és két-két kézigránátot is kaptunk melléje. Vonultunk Nagykároly irányába, ahol megháltunk. Szatmárnémetinél léptük át a határt és Szerencs irányába mentünk gyalog. Lehetett már szeptember vége felé. Háromszázötven leventekatona vonult velem együtt. Az úton sokat éheztünk. A magyar katonabakancs nagyon elsértette a lábamat, ezért lehúztam és mezítláb menegettem a sor végén, mint egy rossz pipe. A csapatomat Egerben értem utol, ahol az éjszakát is töltöttük. Nyíregyházára estefelé érkeztünk meg. Egy falun vonultunk keresztül, s már értünk ki belőle, amikor három katonai kocsi érkezett. A mi századosunk lóháton volt. Kiszállt az egyik kocsiból egy tiszt, és mondta, hogy itt van Szálasi testvér, és vezesse el a századot előtte díszlépésben. A középső kocsiból kiszállt egy közel kétméteres, fekete kalapos ember. Ő volt Szálasi. Azt mondta nekünk, hogy Horthy lemondott, és ezért neki kell hűséget esküdnünk. Vácra vittek, ahol egy nagy téren felesküdtünk Szálasira. Vácon a szovjetek megtámadtak minket. Akiket el tudtak fogni, elfogták és bezárták a templomba. Bevagoníroztak és Csornáig vittek vagonokban, ahol rohamkiképzést kaptunk. Amikor két hét után megkérdezték, hogy ki akar jelentkezni a német hadseregbe, tizenhárman kerültek közülünk, akik önként vállalták. Három hétig lehettünk Csornán. Én levizsgáztam asztalosságból. Elindítottak és elvittek egy német hadiszálláshoz. Minket bevetésre nem használtak, hanem lövészárkokat ásattak velünk. Koporsókészítésre is befogtak, mivel tudták, hogy asztalos a mesterségem.
Fogságban 1945. március 3-án a fehér salopétás oroszok a közelünkben vonultak Bécs irányába. A századosunk azt mondta, hogy adjuk meg magunkat. Egy fehér lepedővel integettünk nekik. Odajött hozzánk két orosz, az egyiknél egy gép-pisztoly, a másiknál egy oldalpisztoly volt. Megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Érdekes módon az oroszoknál az ágyúkat egytől egyig nők kezelték. Bécs városát lőtték. A németek meg visszalőttek. Nem tudhatták, hogy szerencsétlen lefegyverzett emberek közé lőnek. 300–400-an lehettünk egy tömbben. Aknákkal lőttek felénk. Miután befejeződött a lövöldöés, egy nagy csűrbe zártak. Akkor éjjel ott voltunk. Reggel kinyitották a csűrajtót, és odavittek egy magyarul tudó tolmácsot. Sorba állítottak, és le kellett rakni mindent, ami a zsebünkben volt. Három nap alatt visszakísértek Sopronba, és egy futballpályán voltunk egy hétig. Nem volt víz, teát, azt adtak, de szomjaztunk. Közben börtönt készítettek nekünk. A fiatalabbakat kivették, hogy cipeljük a lőszeres ládákat. Április 24-én negyven vagonba kétezer foglyot vagoníroztak be. Kétszáz német és 1800 magyar volt. Szegednél éjszaka nem engedtek be az állomásra, s egy szerelvény hátulról belénk futott. Négy vagonban a legtöbben meghaltak. Akik szökni próbáltak, azokat lelőtték. Akik megmAradtak, azokat a többi vagonba osztották szét. A vagonokból nem engedtek le, egy lyuk volt az egyik szélében, s ott végeztük el a dolgunkat. Ploieşti-re vittek. Este érkeztünk meg, hallottuk, hogy szólnak az ágyúk, nem tudtuk, hogy mi történhetett. Vojna kaput, vojna kaput! – Vége a háborúnak! – kiabálták az oroszok, de mi azt akkor nem értettük. Május 8-a lehetett aznap. Onnan Rămnicu Săratra vittek, ahol lefürösztöttek és sorba állítottak. Bevagoníroztak, és elindultunk Kijev felé. Negyvenen voltunk egy-egy vagonban. Kijev közelében megállt a vonat, hogy szálljunk ki és egyet járjunk a sínek mellett. Nem tudtunk megmozdulni. Az egyik orosz katona kinyitotta a vagonunk ajtaját és mondta, hogy szálljunk le. Mivel képtelenek voltunk, feljött és lerugódott. Meg voltunk meredve. Naponta egyszer adtak valami ételt. A legnagyobb baj az volt, hogy nem kaptunk vizet. A szomjúság ölt meg. A szájunk ki volt cserepezve. Május 15-én még hó volt. Összebogoztunk három szíjat, és a végére rákötöttünk egy csajkát és lelógattuk a hóba. Hóval mentettük meg az életünket. Sózott húst és száraz kenyeret adtak, egyebet nem kaptunk.
A szegezsarai lágerben
Megérkeztünk Szegezsarába. Finnország, Lettország van hozzá közel. Egészen fent van északon. Kivittek egy szigetre, ahol tizennégy láger volt. Onnan jártunk ki dolgozni. Legelőször, akkor télen, egy papírgyárban dolgoztam. Hozták a meghántott farönköket. Negyvenkét fokos hidegben nem vittek ki, de 38 fokosban már igen. Váltásban dolgoztunk. Csak hat órán keresztül volt világosság télen, a nap többi részében sötétség. Sötétbe mentünk dolgozni, és sötétbe érkeztünk vissza a lágerbe. Németekkel dolgoztam együtt. 1945 nyarán hatszázunkat egy uszályon átvittek egy másik szigetre, Priboj Karellara. Olasz rabokat váltottunk fel. Amikor munkába mentünk, leengedték a hidat, vasárnap mindig fel volt húzva, amikor nem vittek munkába. Nyár volt akkor, meleg. Egy reggel nagy zajra ébredtem. Engem is megkérdeztek, hogy láttam-e a német tiszteket. Két német tiszt elszökött. Az egyiknek nem sikerült a csomagját magával vinni, azt megtalálták, és nyomkereső kutyákkal indultak megkeresni a szökevényeket. Az egyiket el is kapták. Nem tudom, mi történt vele. Onnan elszökni lehetetlenség volt. Hová menjél? Télen kivittek fát vágni az erdőbe. Át kellett menni a másik partra az Omega folyón. 250 méter széles volt. Az orosz őr megengedte a nagy hidegben, hogy tüzet rakjunk. A 38 fokos hidegből másnapra 42 fok lett. Olyankor nem vittek ki dolgozni. Egyszer azt mondták, hogy, aki románnak vallja magát, azt hazaengedik. Én a fogságban nem András, hanem Andrei voltam. Jelentkeztem románnak. Másnap visszavittek egy uszályon Szegezsarára. Felolvasták hatvan ember nevét, össze is állítottak egy szerelvényt, de engem és hat társamat ottfelejtettek. Az alapélelem az apró hal volt. Azt adtak mindennap.
A petrozavodszki láger következett
Szegezsaráról 1946 őszén Petrozavodszkba kerültem, ahol már jobbra fordult a sorsom. Már jól beszéltem oroszul. Kaptam egy propuskát, ami egy kézzel írott papír volt, de le volt pecsételve, azzal a városba is kimehettem. Száz közül csak egy, ha kapott propuskát. Asztalosműhelybe kerültem. Hetvenkét kilogrammos lettem. A lágerparancsnokunk egy szászrégeni ember volt. Szerette a nőket, az orosz tisztek feleségeit, s ezért készíttetett velem egy ágyat. A láger két felé volt osztva, az egyik fele a civileké volt, kórházzal, a másik felében a foglyok laktak. Elvágatta velem a drótot és átvitette az ágyat, és mondta, hogy utána én következem, de rám azóta sem került sor. Üzbég nők is vigyáztak ránk, nagyon gonoszok voltak, és amikor sztrájkkal fenyegetőztünk, elvitték őket máshová. Megszabadultunk tőlük. A férfiakkal jobban szót értettünk, hiszen tudták, hogy nem szökünk el. Petrozavodszkban voltam 1946 tavaszától 1948 őszéig. Egy hajógyárat újra kellett építeni. Két hétig dolgoztam már ott, amikor hoztak egy csoport németet. A csarnokot velünk összevágatták, majd újra kellett építeni. A gépeket mind Németországból hozták. Onnan tudtuk, hogy hány óra van, hogy egy cölöpöt ütöttünk a földbe, s így, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen a nap mozgásából megállapítottuk. Sorakozó volt, hozták az ebédet. A negyvenből egy hiányzott. Csendőr volt azelőtt. Vasút mellett voltunk, a rabtársam felült egy szerelvényre és azzal próbált megszökni. Meg kellett legyen a létszám. Kilenc nap múlva hozták vissza a lágerbe. Volt egy kutyaketrec az őrszoba előtt, s az orosz őr addig rúgta, amíg befért a kis ketrecbe. Azt akarták ezzel nekünk megmutatni, hogy aki szökik, így fog járni. 1946 telén készíttettek velünk egy uszály ki- és berakodót. A jégréteg nagyon vastag volt, legalább nyolcvan centiméteres, oszlopokat kellett beállítanunk a jégbe, emelődarut, ún. berbécset építettünk. Hogy az oroszok mit szállítottak, azt nem tudtuk meg. Nekem aránylag jó dolgom volt, de a bajtársaim sokat szenvedtek. Petrozavodszk városában öt lágerben voltam. Mivel asztaloskodtam, vittek dolgozni az egyik lágerből a másikba. Nyolc hónapig voltam magyar katona és összesen hét lágerben négy évig hadifogoly. Túl kellett élni a fogságot. Három hónap után engem otthagytak, hogy vigyázzak a lágerre, a lakatot belülről vessem rá a kapura. Kétnaponta hoztak valami élelmet. Egyedül mAradtam. Kivittek egy nagy szalagfűrészhez dolgozni, ahol finn hadifoglyok voltak, hárman dolgoztak a gatternél. Nem értettük a beszédüket.
Szabadulás Elérkezett a szabadulás napja. Eleget hallottuk, hogy szkoro damoj, szkoro damoj – mész haza, mész haza. Kijöttünk a lágerből. Mindenki énekelt. Hazafelé is marhavagonokba raktak, azzal a különbséggel, hogy már nem zárták ránk az ajtót. A vagonokat fel is díszítettük. Kijeven keresztül jöttünk hazafelé. Foksányig hoztak. Már szabadok voltunk. A levelek, amiket küldtem a fogságból, egy kivételével nem érkeztek haza. Csak az, amelyiken egy jól rajzoló megörökített engem. Ebből tudták meg, hogy élek. Négy év alatt ez volt az egyetlen életjel tőlem. Amikor megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, terített asztalok voltak az állomáson, és mondták, hogy akik a Szovjetunióból érkeztek, menjenek reggelizni. A Vöröskereszt fogadott bennünket. A bőrönd, amivel hazajöttem, még mindig megvan valahol. Édesanyám nagyon megörvendett nekem. Édesapám akkor már 73 éves volt. Anyám várt a szentléleki állomáson. Hazafelé menet mondta nekem, hogy vigyázzak, mert a kutya nagyon harapós. Még én neveltem gyermekkoromban. Amikor bementem a kapun, vakon is megismert. 1948. augusztus 29-én értem haza Kézdiszentlélekre. Édesanyám hazatérésem után három hónapra elhunyt. Szegény anyám, éppen hazavárt. A szüleim itthon szenvedtek, én pedig az orosz fogságban. Egyformán szenvedtünk...
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Napjainkban sajnos már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tanúi voltak az emberiség történelme gyászos korszakának, a második világháborúnak, és túlélték a sztálini halállágereket. A túlélők zöme már a kilencvenedik életévét is betöltötte. Felső-Háromszéken is egyre kevesebb a volt hadifogoly. Egyikük a kézdiszentléleki Bara András bácsi, aki katonai szolgálatáról és szovjet hadifogságáról mesélt. Leventekatona voltam
1925. november elsején születtem Kézdiszentléleken. 1944 augusztusában Kolozsváron inasiskolába jártam. Akkor már leventekatona voltam. Az angolok lebombázták az akkori Horthy utcát, s ezért a leventéket azonnal behívtak a Honvéd utcai kaszárnyába, ahol mindennap mentettük az élőket. Attól a naptól kezdve nem kerültem vissza a műhelybe, hanem kivittek Gyaluba. Ott lövészárkokat ásattak velünk Gyalu mellett, egy román falu közelében. Onnan visszavonultunk és átmentünk egy hegyen. Tasnádon megháltunk, jóllaktunk szőlővel. Adtak egy-egy Mauzer-fegyvert száz-száz éles golyóval, és két-két kézigránátot is kaptunk melléje. Vonultunk Nagykároly irányába, ahol megháltunk. Szatmárnémetinél léptük át a határt és Szerencs irányába mentünk gyalog. Lehetett már szeptember vége felé. Háromszázötven leventekatona vonult velem együtt. Az úton sokat éheztünk. A magyar katonabakancs nagyon elsértette a lábamat, ezért lehúztam és mezítláb menegettem a sor végén, mint egy rossz pipe. A csapatomat Egerben értem utol, ahol az éjszakát is töltöttük. Nyíregyházára estefelé érkeztünk meg. Egy falun vonultunk keresztül, s már értünk ki belőle, amikor három katonai kocsi érkezett. A mi századosunk lóháton volt. Kiszállt az egyik kocsiból egy tiszt, és mondta, hogy itt van Szálasi testvér, és vezesse el a századot előtte díszlépésben. A középső kocsiból kiszállt egy közel kétméteres, fekete kalapos ember. Ő volt Szálasi. Azt mondta nekünk, hogy Horthy lemondott, és ezért neki kell hűséget esküdnünk. Vácra vittek, ahol egy nagy téren felesküdtünk Szálasira. Vácon a szovjetek megtámadtak minket. Akiket el tudtak fogni, elfogták és bezárták a templomba. Bevagoníroztak és Csornáig vittek vagonokban, ahol rohamkiképzést kaptunk. Amikor két hét után megkérdezték, hogy ki akar jelentkezni a német hadseregbe, tizenhárman kerültek közülünk, akik önként vállalták. Három hétig lehettünk Csornán. Én levizsgáztam asztalosságból. Elindítottak és elvittek egy német hadiszálláshoz. Minket bevetésre nem használtak, hanem lövészárkokat ásattak velünk. Koporsókészítésre is befogtak, mivel tudták, hogy asztalos a mesterségem.
Fogságban 1945. március 3-án a fehér salopétás oroszok a közelünkben vonultak Bécs irányába. A századosunk azt mondta, hogy adjuk meg magunkat. Egy fehér lepedővel integettünk nekik. Odajött hozzánk két orosz, az egyiknél egy gép-pisztoly, a másiknál egy oldalpisztoly volt. Megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Érdekes módon az oroszoknál az ágyúkat egytől egyig nők kezelték. Bécs városát lőtték. A németek meg visszalőttek. Nem tudhatták, hogy szerencsétlen lefegyverzett emberek közé lőnek. 300–400-an lehettünk egy tömbben. Aknákkal lőttek felénk. Miután befejeződött a lövöldöés, egy nagy csűrbe zártak. Akkor éjjel ott voltunk. Reggel kinyitották a csűrajtót, és odavittek egy magyarul tudó tolmácsot. Sorba állítottak, és le kellett rakni mindent, ami a zsebünkben volt. Három nap alatt visszakísértek Sopronba, és egy futballpályán voltunk egy hétig. Nem volt víz, teát, azt adtak, de szomjaztunk. Közben börtönt készítettek nekünk. A fiatalabbakat kivették, hogy cipeljük a lőszeres ládákat. Április 24-én negyven vagonba kétezer foglyot vagoníroztak be. Kétszáz német és 1800 magyar volt. Szegednél éjszaka nem engedtek be az állomásra, s egy szerelvény hátulról belénk futott. Négy vagonban a legtöbben meghaltak. Akik szökni próbáltak, azokat lelőtték. Akik megmAradtak, azokat a többi vagonba osztották szét. A vagonokból nem engedtek le, egy lyuk volt az egyik szélében, s ott végeztük el a dolgunkat. Ploieşti-re vittek. Este érkeztünk meg, hallottuk, hogy szólnak az ágyúk, nem tudtuk, hogy mi történhetett. Vojna kaput, vojna kaput! – Vége a háborúnak! – kiabálták az oroszok, de mi azt akkor nem értettük. Május 8-a lehetett aznap. Onnan Rămnicu Săratra vittek, ahol lefürösztöttek és sorba állítottak. Bevagoníroztak, és elindultunk Kijev felé. Negyvenen voltunk egy-egy vagonban. Kijev közelében megállt a vonat, hogy szálljunk ki és egyet járjunk a sínek mellett. Nem tudtunk megmozdulni. Az egyik orosz katona kinyitotta a vagonunk ajtaját és mondta, hogy szálljunk le. Mivel képtelenek voltunk, feljött és lerugódott. Meg voltunk meredve. Naponta egyszer adtak valami ételt. A legnagyobb baj az volt, hogy nem kaptunk vizet. A szomjúság ölt meg. A szájunk ki volt cserepezve. Május 15-én még hó volt. Összebogoztunk három szíjat, és a végére rákötöttünk egy csajkát és lelógattuk a hóba. Hóval mentettük meg az életünket. Sózott húst és száraz kenyeret adtak, egyebet nem kaptunk.
A szegezsarai lágerben
Megérkeztünk Szegezsarába. Finnország, Lettország van hozzá közel. Egészen fent van északon. Kivittek egy szigetre, ahol tizennégy láger volt. Onnan jártunk ki dolgozni. Legelőször, akkor télen, egy papírgyárban dolgoztam. Hozták a meghántott farönköket. Negyvenkét fokos hidegben nem vittek ki, de 38 fokosban már igen. Váltásban dolgoztunk. Csak hat órán keresztül volt világosság télen, a nap többi részében sötétség. Sötétbe mentünk dolgozni, és sötétbe érkeztünk vissza a lágerbe. Németekkel dolgoztam együtt. 1945 nyarán hatszázunkat egy uszályon átvittek egy másik szigetre, Priboj Karellara. Olasz rabokat váltottunk fel. Amikor munkába mentünk, leengedték a hidat, vasárnap mindig fel volt húzva, amikor nem vittek munkába. Nyár volt akkor, meleg. Egy reggel nagy zajra ébredtem. Engem is megkérdeztek, hogy láttam-e a német tiszteket. Két német tiszt elszökött. Az egyiknek nem sikerült a csomagját magával vinni, azt megtalálták, és nyomkereső kutyákkal indultak megkeresni a szökevényeket. Az egyiket el is kapták. Nem tudom, mi történt vele. Onnan elszökni lehetetlenség volt. Hová menjél? Télen kivittek fát vágni az erdőbe. Át kellett menni a másik partra az Omega folyón. 250 méter széles volt. Az orosz őr megengedte a nagy hidegben, hogy tüzet rakjunk. A 38 fokos hidegből másnapra 42 fok lett. Olyankor nem vittek ki dolgozni. Egyszer azt mondták, hogy, aki románnak vallja magát, azt hazaengedik. Én a fogságban nem András, hanem Andrei voltam. Jelentkeztem románnak. Másnap visszavittek egy uszályon Szegezsarára. Felolvasták hatvan ember nevét, össze is állítottak egy szerelvényt, de engem és hat társamat ottfelejtettek. Az alapélelem az apró hal volt. Azt adtak mindennap.
A petrozavodszki láger következett
Szegezsaráról 1946 őszén Petrozavodszkba kerültem, ahol már jobbra fordult a sorsom. Már jól beszéltem oroszul. Kaptam egy propuskát, ami egy kézzel írott papír volt, de le volt pecsételve, azzal a városba is kimehettem. Száz közül csak egy, ha kapott propuskát. Asztalosműhelybe kerültem. Hetvenkét kilogrammos lettem. A lágerparancsnokunk egy szászrégeni ember volt. Szerette a nőket, az orosz tisztek feleségeit, s ezért készíttetett velem egy ágyat. A láger két felé volt osztva, az egyik fele a civileké volt, kórházzal, a másik felében a foglyok laktak. Elvágatta velem a drótot és átvitette az ágyat, és mondta, hogy utána én következem, de rám azóta sem került sor. Üzbég nők is vigyáztak ránk, nagyon gonoszok voltak, és amikor sztrájkkal fenyegetőztünk, elvitték őket máshová. Megszabadultunk tőlük. A férfiakkal jobban szót értettünk, hiszen tudták, hogy nem szökünk el. Petrozavodszkban voltam 1946 tavaszától 1948 őszéig. Egy hajógyárat újra kellett építeni. Két hétig dolgoztam már ott, amikor hoztak egy csoport németet. A csarnokot velünk összevágatták, majd újra kellett építeni. A gépeket mind Németországból hozták. Onnan tudtuk, hogy hány óra van, hogy egy cölöpöt ütöttünk a földbe, s így, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen a nap mozgásából megállapítottuk. Sorakozó volt, hozták az ebédet. A negyvenből egy hiányzott. Csendőr volt azelőtt. Vasút mellett voltunk, a rabtársam felült egy szerelvényre és azzal próbált megszökni. Meg kellett legyen a létszám. Kilenc nap múlva hozták vissza a lágerbe. Volt egy kutyaketrec az őrszoba előtt, s az orosz őr addig rúgta, amíg befért a kis ketrecbe. Azt akarták ezzel nekünk megmutatni, hogy aki szökik, így fog járni. 1946 telén készíttettek velünk egy uszály ki- és berakodót. A jégréteg nagyon vastag volt, legalább nyolcvan centiméteres, oszlopokat kellett beállítanunk a jégbe, emelődarut, ún. berbécset építettünk. Hogy az oroszok mit szállítottak, azt nem tudtuk meg. Nekem aránylag jó dolgom volt, de a bajtársaim sokat szenvedtek. Petrozavodszk városában öt lágerben voltam. Mivel asztaloskodtam, vittek dolgozni az egyik lágerből a másikba. Nyolc hónapig voltam magyar katona és összesen hét lágerben négy évig hadifogoly. Túl kellett élni a fogságot. Három hónap után engem otthagytak, hogy vigyázzak a lágerre, a lakatot belülről vessem rá a kapura. Kétnaponta hoztak valami élelmet. Egyedül mAradtam. Kivittek egy nagy szalagfűrészhez dolgozni, ahol finn hadifoglyok voltak, hárman dolgoztak a gatternél. Nem értettük a beszédüket.
Szabadulás Elérkezett a szabadulás napja. Eleget hallottuk, hogy szkoro damoj, szkoro damoj – mész haza, mész haza. Kijöttünk a lágerből. Mindenki énekelt. Hazafelé is marhavagonokba raktak, azzal a különbséggel, hogy már nem zárták ránk az ajtót. A vagonokat fel is díszítettük. Kijeven keresztül jöttünk hazafelé. Foksányig hoztak. Már szabadok voltunk. A levelek, amiket küldtem a fogságból, egy kivételével nem érkeztek haza. Csak az, amelyiken egy jól rajzoló megörökített engem. Ebből tudták meg, hogy élek. Négy év alatt ez volt az egyetlen életjel tőlem. Amikor megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, terített asztalok voltak az állomáson, és mondták, hogy akik a Szovjetunióból érkeztek, menjenek reggelizni. A Vöröskereszt fogadott bennünket. A bőrönd, amivel hazajöttem, még mindig megvan valahol. Édesanyám nagyon megörvendett nekem. Édesapám akkor már 73 éves volt. Anyám várt a szentléleki állomáson. Hazafelé menet mondta nekem, hogy vigyázzak, mert a kutya nagyon harapós. Még én neveltem gyermekkoromban. Amikor bementem a kapun, vakon is megismert. 1948. augusztus 29-én értem haza Kézdiszentlélekre. Édesanyám hazatérésem után három hónapra elhunyt. Szegény anyám, éppen hazavárt. A szüleim itthon szenvedtek, én pedig az orosz fogságban. Egyformán szenvedtünk...
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)