Tánc- és mozgásszínház öt napon át
Az M Studio Tavaszi áldozat című produkciójával veszi kezdetét szerdán este a dance.movement.theater elnevezésű mozgás- és táncszínházi fesztivál Gyergyószentmiklóson. A rendezvény öt napján összesen kilenc produkciót nézhet meg a közönség hazai és külföldi társulatok előadásában.
Szerdától vasárnapig naponta két előadással jelentkezik a hatodik alkalommal megrendezendő tánc- és mozgásszínházi fesztivál – nagyszínpadi és stúdió-előadásokat nézhet meg a közönség a művelődési házban.
Csütörtökön este 7 órától a kisteremben a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésznője, Baczó Tünde mutatja be 7/7 című produkcióját. A táncelőadás előadó-koreográfusa, Baczó Tünde nem először meghívottja a gyergyószentmiklósi fesztiválnak. A már több fesztiváldíjat elnyert előadás koncepciója az a kérdés, hogy miként lehet bejárni az emberi élet hét lépcsőfokát, mit jelent gyereknek, diáknak, szerelmesnek, munkásnak, anyának, bölcsnek és öregnek lenni. Baczó Tünde finom mozgásvilágához Cári Tibor UNITER-díjas zeneszerző írt zenét – olvasható az ajánlóban.
A nagyteremben este 9 órára várja a közönséget a Duda Éva vezette Movein Mission társulat. Duda Éva a magyarországi kortárs táncművészet egyik meghatározó alakja, a 2009–2010-es színházi évadban alapított saját társulatot. A néhány év alatt számos díjat magáénak tudható társulat legújabb előadása, a Breathe! kerül bemutatásra dance.movement.theater fesztiválon. Az együttesvezető új munkájában a szabadság iránti vágy, a korlátok elkerülése és önmagunk felfedése kap teret – ajánlják a produkciót a fesztiválszervezők.
Pénteken 7 órától a nagyteremben a Frenák Pál Társulat mutatja be Birdie című előadását, 9-től a stúdióteremben a Közép-Európa Táncszínház bemutatásában a K-arcok: Lépcső című produkció lesz megtekinthető.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Visszarendeződés, megint
Huszonhárom olyan törvénytervezetet készít az SZDP – a többi párt nem is nagyon rejtett egyetértésével –, amely hatalmának megerősítésére és a korrupt politikusok védelmére szolgál. Az egyik legnagyobb súlyú, sokat vitatott kezdeményezés az ügyvédeknek biztosítana olyan kiváltságokat, amelyekkel egyértelműen az ügyvédi diplomával rendelkező honatyák elleni bűnvádi eljárásokat nehezítenék meg, köztük Victor Ponta volt kormányfő és barátja, Dan Şova szenátor elítélését.
Közben egy másik fronton is támadást indított Románia legnagyobb – és az ellenzék vérszegénysége miatt még mindig legnépszerűbb – pártja: Valeriu Zgonea leváltása csak idő kérdése, és bár a képviselőház elnöke az elmúlt években inkább jó cimborának, mint elkötelezett demokratának látszott, azzal, hogy leállította a szenátuson simán átfolyó törvénymódosításokat, és a népszavazási csalás miatt jogerősen elítélt Liviu Dragnea pártelnök lemondását kérte, hirtelen annyira felértékelődött, hogy az amerikai nagykövet is rajta keresztül üzente: a tervezett intézkedések nem segítik az állami intézmények működését és a korrupció leküzdését. Most egyelőre csend van. Az ügyvédekre vonatkozó tervezetet visszaküldték a szakbizottsághoz, Zgonea menesztéséről pedig a helyhatósági választások után szavaznak (a terepet a házszabály megváltoztatásával már előkészítették), mert a kampány hátralevő részére a parlament mindkét háza szabadságot adott magának; igaz, legalább addig nem születnek rossz törvények. Helyére – és ez újabb pofoncsapás a mindig valami jobbat remélő szavazópolgároknak és a demokráciának is, amelyet nem véletlenül időzítenek az önkormányzati választások utánra – Victor Ponta kinevezését készítik elő, a fejlettebb demokráciákban plágium miatt szalonképtelenné vált, több korrupciós perben is gyanúba fogott, hírhedten felelőtlen volt kormányfőt, akit a népharag váltott le nem is olyan régen – 2015 novemberétől csak hat hónap telt el –, de aki félévi sunyítás után ismét megjelent a tévében, és megszokott nyegleségével vagdalkozik, illetve élcelődik. Úgy tűnik, sem ő, sem a szociáldemokrata tábor nem okult semmit az elmúlt másfél év bukásaiból és kudarcaiból, de minek is? Minden jel szerint nekik áll a zászló – a liberálisok semmittevése sem vonzó alternatíva –, és az egész jobb sorsra érdemes ország a korrupt baloldal szorításában marad.
Sajnos, abban kár reménykedni, hogy az alkotmánybíróság vagy Klaus Iohannis államfő visszadobja valamelyik nyíltan hátrahúzó törvényt: ha újra ugyanúgy átmegy a parlamenten, akkor érvénybe is lép, ezt már tudjuk. Azt nem tudjuk, hogy ki állíthatja le a visszarendeződést...
Demeter J. Ildikó

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tamás Sándor: Székelyföld újjáépítésére vállalkoztunk
"Nem választásról választásra látjuk az életet, hanem programról programra. Persze, odafigyelünk a választásra, hiszen akkor kapunk az emberektől felhatalmazást arra, hogy programjainkat megvalósíthassuk - de a programok a legfontosabbak” – nyilatkozta a Maszolnak Tamás Sándor, aki harmadik mandátumára pályázik a Kovászna megyei tanács élén az RMDSZ színeiben.
- Az elmúlt két mandátum alatt a háromszéki önkormányzatban sikerült meghonosítani a programalapú tervezést. Mi a hozadéka az elmúlt éveknek és mit tervez a következőkben?
- Nyolc évvel ezelőtt azt vállaltuk, hogy újjáépítjük Háromszéket, Székelyföldet. Ez kétirányú tevékenység: egyrészt, a fizikai értelemben vett újjáépítés, az utak, hidak, víz- és egészségügyi rendszer fejlesztése, a másik pedig a közösségépítés. Az elmúlt nyolc évben határozott, jó lépéseket tudtunk tenni ez irányban. Fontos volt az a szemlélet, hogy programokban gondolkodjunk, és azokhoz keressünk támogatást, ne pedig a pénz szempontjából nézzük a lehetőségeket. Ne azt mondjuk, csak ennyi jutott, ekkorát csináltunk belőle, mert nem lehet fél hidat építeni.
Például, Székely fürdőépítő programot hirdettünk. 6-8 évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ismét tető alá hozzuk a hagyományos székely fürdők hangulatát és épületeit is, így a Borvíz útja program keretében uniós támogatással, kormányprogramból és saját költségvetéssel építettünk fel és újra fürdőket Baróton, Előpatakon, Bölönben, Málnásfürdőn, Oltszemen, Sugásfürdőn és Hatolykán, de kaláka rendszerben épültek feredők Bodokon, Csernátonban, Kisbaconban, Zalánpatakon, Székelypetőfalván, Bálványosfürdőn. A munkát idén Dálnokon folytatjuk.
Fontos a turizmus fejlesztése, mert az munkahelyeket teremt, hiszen egyre több gyógyulni, kikapcsolódni vágyó ember keresi fel a feredőket, és ha elmennek oda, nyilván fogyasztanak is, ha ezt megteszik az jó a helyi vállalkozóknak, akik értelemszerűen újabb állásokat fognak meghirdetni. A megyei önkormányzat nem tud közvetlenül munkahelyet adni, de tud olyan feltételeket teremteni, amely munkahelyeket generál. Az utak, a hidak, a fürdők is tudnak új munkahelyeket generálni. Fontos az is, hogy a legtöbb ide érkező turista román vidékről származik, mert közben szeretnénk lebontani azt a rosszindulatú, a bukaresti politikum által gerjesztett, téves szemléletet, hogy itt, Székelyföldön nem beszélnek románul, nem adnak egy darab kenyeret.
Fontos program az egészségügy talpra állítása is, hiszen Sepsiszentgyörgyön tíz éven keresztül építőtelep volt a kórház. Ennek is a végére jártunk. Kormánytámogatással, majd európai uniós pályázattal, 30 millió lejből felújítottuk az épületet, és még 30 millióból korszerű orvosi felszereléseket vásároltunk. Amiről szintén tudunk, az a szakember gárda problémája: egy buta, országos politika miatt az orvosok kivándorolnak. Kovászna megyében a Marosvásárhelyi Stúdium Alapítvány támogatásával, a Magyar Kormány és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat hozzájárulásával orvosi szolgálati lakásokat építettünk. Hat orvosi lakás azonnal betelt: hazahoztunk Székelyföldre szakembereket, de máshonnan is csábítottunk ide orvosokat. Emellett, Baróton és Kézdivásárhelyen a helyi önkormányzati tulajdonban lévő kórházépületek fenntartáshoz is hozzájárul a megyei önkormányzat egy támogatási rendszerrel, ugyanakkor, helyi önkormányzatokkal közösen felújítottunk 11 vidéki orvosi rendelőt. Ezt a programot folytatjuk.
Kevesen tudják, hogy a Kovászna megyei önkormányzat naponta 1350 árva gyerekről gondoskodik különböző rendszerekben. Ez nem kevés, és nagyon nagy felelősség. Az otthoni beteggondozás a szívemhez egyik legközelebb álló program. Vannak feladatok, amiket a megyei önkormányzat nem tud ellátni, ezért együttműködünk civil szervezetekkel, az egyházakkal. Évről évre növeljük a szociális pályázatok összegét, hiszen a román kormány ezt évről évre csökkenti. Az önkormányzat támogatásával, napi rendszerességgel 1300 idős ember otthoni beteggondozását végzik el ezek az elhívatott munkatársak.
- Ha csak egyet kell kiemelni, mit tart az elmúlt nyolc év legkiemelkedőbb megvalósításának?
- Az illyefalvi sajtgyár újraindítását és az ebben való részvételt. A tej behozatalának liberalizációja után az történt, hogy egyik napról a másikra elöntötte az üzleteket a külföldi, drága dobozos tej, ami nem tejből, hanem tejporból készül, és a székelyföldi gazdák hoppon maradtak. Erre a székelyföldi gazdák válasza az volt, amit Székelykeresztúron, Csíkszépvizen és Illyefalván is megcsináltak, és ami most alakul Kézdiszéken: a tejfelvásárló, feldolgozó és értékesítő szövetkezetek létrehozása. Ezek a szövetkezetek megvásárolják a termelőktől a tejet, többet fizetnek érte, mint a nagy felvásárlok - ők már nem veszik át a tejet. Ugyanakkor, két éve beindítottunk az agrárkamaránál és a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolánál olyan képzéseket, amelyek munkahelyeket generálnak. Ilyen például a sajtkészítő tanfolyam: 150 ember végezte el a tanfolyamot, és ma már sok gazda tudja eladni termékeit a programszerűen szervezett kirakodó vásárokon.
- Mi az, amit a legnagyobb kudarcnak tart?
- Azt, hogy más hibája miatt a határidőket nem tudtuk betartani. Én azon politikusok közé tartozom, aki nem a rózsaszín jövőt adja el. Praktikus ember vagyok, és ha azt mondom, hogy hétfő reggel nyolc óra, akkor az hétfő reggel nyolc óra. Sok esetben azonban önhibánkon kívül, a román jogszabályi dzsungel, a kivitelezők egymás közötti harca és a spekulánsok miatt ezt nem tudtuk tartani. Ilyen például a Sepsiszentgyörgy – Illyefalva és Brassó megye határa közötti 9 kilométeres útszakasz megépítésének esete. Ha most kimegyek Illyefalvára, azt mondják az emberek, hogy négy évvel ezelőtt is megígértük az útkorszerűsítést és nem történt meg. Igazuk van. Megígértük, de mások hazug ígérete mentén igértük. Ezzel a pályázattal részt vettünk két országos programban, mindkétszer megnyertük a pályázatot, de a közbeszerzési folyamat buktatói miatt nem jutottunk el a kivitelezésig. Most újrakészítettük az útszakasz felújítási tervét és saját költségvetésből fogunk neki. Idén megépítjük azt az utat is. Csak a tavalyi évben több mint 100 km utat aszfaltoztunk. Idén folytatjuk a munkát.
- Naponta ingázik kézdivásárhelyi otthona és sepsiszentgyörgyi hivatala között, de munkája során is sokszor találkozik az emberekkel, hogy érzi, mit várnak el a megyei tanács vezetőjétől és ön mennyiben felel meg ennek az elvárásnak?
- Hogy mennyiben felelek meg, azt június 5-én, a helyhatósági választáson meg fogják mondani. Az embereket nem lehet becsapni, én bízok a háromszékiek bölcsességében. Nézem a román pártok és a magyar testvérpártok kampányát, szlogenjeit, retorikáját, és az, amit egyesek elművelnek, megyefejlesztésnek kevés, bohócságnak viszont sok. Ma már nem lehet a ködöt eladni kilóra. Az emberek konkrét dolgokat várnak.
Minket a háromszéki emberek azzal bíztak meg, hogy utat, hidat építsünk, állítsuk helyre az egészségügyi rendszert, legyünk szociálisan érzékenyek és járuljunk hozzá, hogy munkahelyek létesüljenek. Székelyföld azokból az emberekből, családokból áll, akik akarnak valamit az élettől. Nem siránkoznak, hanem megoldásokat keresnek.
- Az elmúlt években hangsúlyosan foglalkoztak a térség marketingjével, sikerült-e előre vinni Székelyföld ügyét?
- A térség fejlesztése és marketingje szorosan összefügg. Székelyföldben gondolkodunk, és nem csak beszélünk, hanem teszünk is érte. 2009-ben Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök úrral lementünk Bukarestbe a Romexpóra, és az egymás mellett lévő Kovászna, Hargita és Maros megyei standokról leszedtük a megyékre vonatkozó feliratokat és feltettünk egy táblát, amin azt írta: Ținutul Secuiesc. Hatalmas botrány lett belőle, de túléltük, és ettől kezdve Székelyföldként jelentünk meg Bukarestben, Budapesten és Brüsszelben egyaránt. Egyébként akkor Elena Udrea volt a turisztikai miniszter, ő kiállt mellettünk.
- Háromszéken mára szinte állandósult a konfliktus az önkormányzatok és a prefektúra, valamint más állami intézmények között, hogyan lehet ezt rendezni?
- Az a gond, hogy a prefektusok Háromszékre egy gyufásdobozt érő pénzt sem hoztak. Kovászna megyében, szinte kivétel nélkül, minden prefektus vajnafalvi volt, és annyira nem voltak képesek, hogy a Kovászna felé vezető útra kilobbizzanak egy új aszfaltszőnyeget. A román kormány megyei megbízottjának 2016-ban az a legfontosabb problémája, hogy a megyei tanács elnökének három nyelvű a fejléces papírja. Én nem tudok így viszonyulni hozzájuk. Az a gond, hogy a politikai kérdéseken túlmenően is akadályoznak néhány fejlesztési kérdést. Például, itt van Sepsiszentgyörgyön ez a gyönyörű főtér, amit Antal Árpád polgármester 555 év után épített a városnak. A prefektus behúzta a kéziféket, így a főtér egyik felét nem lehet elkészíteni, már a gaz is felvette. Gondot jelent, amit Codrin Munteanu volt prefektus Sepsiszentgyörgyön, a belügyminiszter előtt fogalmazott meg: „Kovászna megyében a prefektus dolga, hogy kézifék legyen”. Van, aki tud hinni egy ilyen feladatban, és szívesen végzi ezt. Mi nem ilyenek vagyunk.
- Kollégái, barátai, ismerősei nagy munkabírású vezetőként beszélnek Önről, emellett naponta ingázik Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy között, mikor jut idő a családra, a gyerekekre?
- Ezek szerint kollégáimnak jobb a véleményük rólam, mint nekem saját magamról. Próbálok egyre több időt fordítani a gyerekeimre. Az utóbbi években hetente szervezünk legalább egy csendes napot, de fontosak a reggeli fürdőszobai lökdösődések, és a jó poénok, a kacagós mindennapok, a családi filmnézések, kirándulások. A fiammal négy éve ketten járunk sátorozni a hegyekbe. Családunkban nagy a demokrácia: vasárnapi ebédkor vagy vacsorakor szoktunk különböző kérdéseket megvitatni és szavazni. A gyerekeket mindig úgy neveltük, hogy sem az iskolában, sem máshol ne érezzenek különbséget azért, mert az édesapjukat gyakrabban látják az újságban, mint más gyerekek szüleit.
- Lelkes gyűjtőként is ismerik, térképek, könyvek, székek, tükrök, nyakkendők. Hogyan alakult ki a gyűjtőszenvedély?
Szenvedélyem kiskoromtól kezdődött, amikor idős néniktől gyűjtöttem a kancsókat. Később olyan üvegpoharakat is kezdtem gyűjteni, amelyeket a térségben - Bükszádon, Zalánpatakon - fújtak ezelőtt 100-150 évvel. Van otthon 74 darab székünk, ezek között nincs három egyforma. Újabban gyönyörű székelyföldi tükröket kezdtem gyűjteni. A térképek viszont a nagy szerelmeim: Erdélyt önállóan ábrázoló térképeket gyűjtök.
Nem csak maga a gyűjtés szenvedélye fontos, de szeretem rendszerezni és közzétenni, ami szép. Fontos, hogy a történelmet nem kell újraírni, elég, ha ránézünk egy 300-400 éves térképre és elolvassuk, mit írtak a francia, német vagy olasz szerzők a kartusba vagy a hátoldalra. Ott minden kiderül Erdély valós etnikai helyzetéről, gazdasági állapotáról, történetéről.
- Azon kevés erdélyi politikusok közé tartozik, akinek sikerült egy személyes védjegyet kialakítani. Tamás Sándor bajusza brand-é vált.
- Brand a lelke mindennek. Mindig volt bajuszom, de 15-20 évvel ezelőtt Esztelneken, egy Bajusz Ignác nevű férfi azt mondta nekem: „Képviselő úr, az a bajusz, amelyik hátulról nem látszik, az nem es bajusz”. És igaza volt! Ezután kezdtem csinosítani a bajuszomat, és volt idő, amikor nekem is látszott hátulról is. Ma már szelídebb a bajszom, de büszke vagyok rá. Egyébként barátaimtól rendszeresen kapok bajuszt ábrázoló tárgyakat - már van dugóhúzó, csésze, pizsama, óra stb.
- Van-e olyan dolog, amiért megválna bajuszától? Kötött-e már fogadást bajuszra?
- Bajuszra nem kötök fogadást, de van, amiért megválnék tőle. Az viszont maradjon az én titkom.
maszol.ro

„Nem hagyja elkopni anyanyelvét”
Kézdivásárhelyen járt az Örökségünk mozgalom csapata
Készül az új Örökségünk-klip, a stáb tagjai – akik pünkösd hétvégéjén a csíksomlyói búcsúban, Kézdivásárhelyen és Zsobokon forgattak – tovább dolgoznak azon, hogy erősödjön a kapcsolati háló a magyarok között határoktól függetlenül.
A maroknyi stáb első állomása Zsobok volt, majd Kézdivásárhely előtt Csíksomlyón időztek.
Vida Tünde, a mozgalom elindítója szerint felemelő volt látni, hogy Kézdivásárhelyről Kelemen Éva szervezésében háromszázan – gyermekek és szülők – Gyulai István szerzeményét énekelve, Örökségünk felirattal díszített kendőt viselve érkeztek a búcsúhelyre, ahol el is hangzott, hogy Paks és Kézdivásárhely háromszáz fős küldöttséggel jelent meg az Örökségünk mozgalom képviseletében.
Gyulai István arról számolt be, hogy izgalmas volt találkozni azokkal a gyerekekkel Zsobokon, akik a díjnyertes videót küldték. A forgatás után, egy spontán zenei est keretében, sikerült néhány akkordot, zenei alapot átadni a fiúknak, lányoknak, akik tele voltak kérdésekkel a dallal, zenével kapcsolatban. A nevelők – Ottucsák Melinda és Gál-Jankó Kata – részéről tapasztalt önzetlen segítőkészséggel találkozott a stáb Kézdivásárhelyen is, ahol Kelemen Éva mellett a Református Elméleti Líceum diákzenekarának tagjai és vezetőjük, Ruszka Sándor, valamint az iskola igazgatója, Farkas Ferenc segítette a stábot.
Kézdivásárhelyen az egész délelőtt szűnni nem akaró eső tovatűnt a paksiak érkezésére, így újabb csodálatos felvételek születhettek a készülő kliphez, amiből egy rövid ízelítőt a nagyközönség is megismerhet rövidesen.
Újabb feledhetetlen élmény volt, amikor a Boldog Özséb-templomban Vida Tünde és Gyulai István átadták Süli János, Paks polgármestere nevében a város különdíját Gergely Zsoltnak, amelyet a márciusi fordulóban érdemelt ki. Gyulai István ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy Zsolti – aki tizenkét esztendős – megtestesíti azt, ami a dal refrénjében szerepel, megtanulta, megőrzi, és nem hagyja elkopni anyanyelvét. – Abban pedig bízunk, hogy néhány év múlva lesz majd kinek továbbadni – tette hozzá.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Minden korosztálynak szól a Magyarság Háza programsorozata, a nemzeti összetartozás hete
Minden korosztálynak szól a Magyarság Háza programsorozata, a május 30-tól június 4-éig tartó nemzeti összetartozás hete - mondta Csibi Krisztina, az intézmény igazgatója kedden reggel az M1 aktuális csatornán.
"Nemcsak az idősebbeket, hanem a fiatalokat is megpróbáljuk megmozdítani az idei rendezvénnyel, mely egész hetes programsorozattá bővült, nemcsak a Magyarság Házát töltjük meg programokkal, de a Szentháromság teret is birtokba vehetjük" - hangsúlyozta Csibi Krisztina.
A fiatalokat egyébként a Magyarság Háza egész évben várja, különösen sikeres a diákok körében a Mi, magyarok című kiállítás, naponta százával jönnek, eddig több mint 20 ezren látogatták meg - emlékeztetett az igazgató.
Magyarországi és határon túli együttesek, fellépők szerepelnek idén is a programokban: itt lesz többek között a kassai Thália Színház és a magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház.
Hétfőn A megmaradás útjai címmel kezdődik konferencia, kedden pódiumbeszélgetés lesz, melyen a határon túli magyarok képviselőivel találkoznak magyar politikusok, szerdán kultúráról, irodalomról, zenéről társalognak a színpadon, csütörtökön szabadtéri koncert lesz, a szombaton az egész nap a néptáncé, moldvai és gyimesi táncokat lehet tanulni.
Szombat este gálaműsor zárja a rendezvényt, fellép többek között a Kikelet együttes Felvidékről, a Borzsavári zenekar Kárpátaljáról, Szvorák Katalin és Petrás Mária, a műsort Berecz István szerkeszti és vezeti - ismertette Csibi Krisztina, aki idén is több ezer látogatót vár a nemzeti összetartozás hetére.
MTI

Alina Gorghiu: a PSD felfüggeszteni készül Klaus Johannis államfőt
Klaus Johannis államfő felfüggesztésére készülnek a Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetői csatlósukkal, Călin Popescu Tăriceanuval együtt – állítja a Nemzeti Liberális Párt (PNL) egyik társelnöke.
Alina Gorghiu a PNL alapításának 141. évfordulóján tartott keddi ünnepségen beszélt erről. Szavai szerint Liviu Dragnea PSD-elnök, Victor Ponta volt kormányfő és a szenátus elnöke a parlamenti választások előtt hajtják végre „aljas” tervüket. A hátsó szándékuk szerinte az, hogy átvegyék a hatalmat, és leállítsák a hatóságok korrupcióellenes fellépéseit.
Ezért Alina Gorghiu szerint a választások tétje a PNL számára az, hogy megállítsa a román jogállami intézmények ellen tervezett támadást. „A PSD offenzívát indított a PNL, a kormány, az igazságszolgáltatás, az államelnök és az ország demokratikus berendezkedése ellen” – idézte az Agerpres a politikust.
Mint ismert, Liviu Dragneát nemrégiben választási korrupció miatt jogerősen felfüggesztett börtönre ítélték, Victor Ponta ellen bűnvádi per zajlik, Călin Popescu Tăriceanu ellen pedig éppen kedden indított bűnvádi eljárást a korrupcióellenes ügyészség (DNA). Mindhárom politikus heves bírálta az utóbbi hónapokban az igazságszolgáltatás intézményeit, elsősorban a DNA-t.
Az is ismert, hogy a három politikusnak 2012-ben – egy közjogi ámokfutás és a jogállami intézmények szétverésére tett kísérlet után – sikerült felfüggeszteni tisztségéből Traian Băsescu akkori államfőt. Băsescu azonban visszatérhetett hivatalába, mert a Liviu Dragnea által szervezett csalások ellenére a leváltásáról szóló referendum érvénytelen volt.
maszol.ro

Szentkereszty Stefánia-emléknap
A kézdivásárhelyi közösségi szolgáltatási központ udvarán, a báró Szentkereszty Stefánia által építtetett kápolnában Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes, a kantai Szentháromság-templom plébánosa megemlékező szentmisét celebrált tegnap délelőtt, báró Szentkereszty Stefánia halálának 110. évfordulóján.
A szentmisét követően Bálint Olga intézményvezető, a Szentkereszty Stephanie Egyesület elnöke szólt az egybegyűltekhez, köszönetet mondva a fenntartó intézménynek, a megyei önkormányzatnak a támogatásért. Tamás Sándor, a megyei tanács vezetője Székelyföld és Erdély nagyasszonyának, a céhes város díszpolgárának és jótevőjének életét és munkásságát méltatva összefogásra buzdította a jelenlevőket, követendő példaként említve azt az asszonyt, aki egész életét és vagyonát az árvák gyámolítására, a szegények, elhagyottak és idősek felpártolására fordította. Szentkereszty bárónőt méltán választották báró Wesselényi Miklós után és Kossuth Lajos előtt a város díszpolgárává – hangsúlyozta Tamás Sándor, aki azt is elmondta, hogy az általa vezetett intézmény naponta 1350 árváról gondoskodik, és támogatási rendszert működtet azon civil szervezetek részére, akik felvállalták az árva gyermekek nevelését, az otthoni beteggondozást Háromszéken. Báró Szentkereszty Stefánia gondolatait Tókos Mária, Gábor Erik és Gábor Kristóf, a Szentkereszty Stephanie Lakásotthon gyermekei tolmácsolták.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Facebook hálója átformálja és archiválja az életünk
Péntek este a várban folytatódott a RODOSZ-Café előadássorozat. A meghívott Szász István Szilárd, a kolozsvári BBTE Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza volt.
Az érdeklődőket Tőtős Áron, a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezetének elnöke köszöntötte, majd Szász István Szilárd, a kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetem Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza tartott prezentációt, A Facebook hálójában címmel, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a Facebook hálózatba köt, miközben behálózza mindennapi életünket. Ugyanakkor előadása során néhány gondolatébresztő kérdést vetett fel a közösségi oldalak kutatásával kapcsolatban. Mit kezdhet, mit kezdjen a társadalomkutató, néprajzos, antropológus az online világgal? Hogyan használható a Facebook idővonala forrásként egy élettörténet, netán egy csoporttörténet megírására? Mi tudható meg rólunk a profilunk alapján? Arra hívta fel a figyelmet: a közösségi háló egyszerre áldás és veszélyforrás, hiszen bár a demokrácia és a szabad véleménynyilvánítás egyik szimbóluma, azért számos veszélyt is rejt magában. Például aki szélsőjobb beállítottságú, az azáltal, hogy a hírfolyamában sok, egyre több személyre szabott információ, hír és reklám jelenik meg, önbeteljesítő jóslatként nem lesz liberálisabb vagy normális gondolkodású, hanem még inkább neonácivá válik.
Mit hoz a jövő?
Azt, hogy a Facebook mennyire meghatározza az életünket, mutatja, hogy egy kimutatás szerint 1.650.000.000 aktív havi felhasználója van (ezek 90 százaléka okostelefont használ), 4,5 milliárd lájk születik naponta, illetve körülbelül 300 millió fényképet töltenek fel, és amíg Önök most az erdon-t böngészik, 12 ezer új profil keletkezik, 13 millió állapotfrissítés történik, és 23 millió hozzászólást írnak be. Az alig több mint tíz éve létező Facebook tulajdonképpen átformálja és archiválja az életünk, sőt, ha netalán megfeledkeznénk róla, rendszeres időszakonként emlékeztet bennünket arra, hogy mi történt velünk X évvel ezelőtt. Sőt, még a migrációs folyamatokat is befolyásolhatja azáltal, hogy egy vonzó poszt vagy kép miatt, valaki úgy dönt, hogy kivándorol. Az újabban bevezetett élő FB-közvetítésnek betudhatóan napjainkban eljutottunk odáig, hogy egy fiatal lány úgymond élőben közvetítette a saját halálát, és több ezren követték nyomon, ahogy a vonat elé ugrik. Lekövethető általa, hogy kik a barátaink, és éppen hol vagyunk. Tematizál, és valójában akkor istájékoztat valamiről, ha információhiányba ütközünk a használatakor.
Összemossa a nyilvános és a privát életünk, transzparenssé teszi a létünket, és hogy ez mennyire így van, jelzi, hogy egy algoritmusos kísérlet szerint 300 lájk után a gép jobban tisztában a személyiségjegyeinkkel, mint a saját párunk. A rendezvény főtámogatója az RMDSZ Communitas Alapítványa volt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,. 2016. máj. 29.

MŰKEDVELŐ TERRORISTÁK ERDÉLYBEN
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
A romániai terrorelhárító szolgálat – föltéve, hogy igazat állít – föltárta a Hatvannégy Vármegye nevű irredenta, szélsőjobboldali mozgalom erdélyi bandériumának vagy micsodájának a tervét, hogy ezt-azt a levegőbe röpítsen, például gázvezetékeket robbantson föl, s ehhöz próbálja elnyerni bizonyos oroszországi „szervek” közreműködését. A kétbalkezes összeesküvők beszélgetéseit persze lehallgatták, s bevágták őket a dutyiba.
Elolvasva az „életveszélyes gerillák” eszmecseréjének jegyzőkönyvét, az a benyomása támad az embernek, hogy ezek a kissé zavarodott elméjű fiatal férfiak elsősorban saját magukra lehettek veszélyesek, s a letartóztatás mentette meg őket tőle, nehogy megsebesítsék magukat vagy a nagymamájukat a petárdáikkal. Remélhetőleg nem veszik őket túl komolyan, és nem sújtják őket túl szigorú büntetéssel; elvégre a hülyeség nem büntetőjogi tényállás.
Minden kocsmában lehet hallani férfiak hencegését („…s én aztán jól megmondtam neki…”), amely nagyobb tesztoszteron- és adrenalinfröccs után arra készteti a büszke hímeket, hogy tényleges nyusziságuk szégyene miatt jelképes bosszút álljanak a többi nyuszi/oroszlán füle hallatára a söntéspultnál az elképzelt ellenségen. Ezek a balszerencsés tökfilkók pórul jártak, mert alfahím-ábrándjaikat lehallgatták és nyilvánosságra hozták.
De az ügy mégis jelentékeny, ha nem is föltétlenül abban az értelemben, ahogyan a DIICOT/SRI meg a román bulvársajtó egy része beállítja.
Az ugyanis tény, hogy Magyarországon és az „utódállamok” magyar nemzetiségi területein létezik neonáci/újnyilas politikai alvilág (másutt is akad ilyesmi, de ránk ez tartozik), amelynek többé-kevésbé szoros kapcsolatai vannak az eufemisztikusan „nemzeti radikálisnak” nevezett pártokkal meg bizonyos „szurkolói körökkel”, illetve a helyi civil társadalom némely mozgolódásaival. Néhol és néha „magasabb körök” is igénybe veszik szolgálataikat. A „vármegyésekhez” közel álló ásotthalmi polgármester, aki lóháton, gépkocsival és motorkerékpárral vadászik „migráncsokra” a határsávban, csakhamar a Jobbik (országos, parlamenti képviselettel rendelkező magyarországi párt, amelynek „a határon túl” is van befolyása) alelnöke lehet, és hasonló figurák némelyütt a hatalom közelébe kerültek. Ennek a „miliőnek” az egyik vezéralakja Magyarországon ül börtönben, súlyos vádakkal illeti az ügyészség.
Magyarországon köztudomásúlag van szélsőjobboldali terrorizmus: az egyik neonáci fegyveres csoport hat találomra kiválasztott romát gyilkolt meg csak származása, „faji jellege” miatt, köztük egy kisgyereket; az elkövetők egyike korábban a magyar katonai titkosszolgálat ügynöke volt. (Az alaposan föltárt rémtettek nem váltottak ki nagyobb fölháborodást vagy iszonyatot.)
Ugyanakkor ennek a politikai alvilágnak a nézetrendszere – amely minden tekintetben negatív: faj- és idegengyűlölő, antiszemita, cigányellenes, soviniszta: szláv- és románellenes, nyugatellenes, iszlamofóbiás, nőgyűlölő, homofób, antiegalitárius, antiszociális és antidemokratikus, és esküdt ellensége a mélyszegénységben élő „underclass”-nak, a munkanélkülieknek, a segélyezetteknek, a kisnyugdíjasoknak, az egyedülálló anyáknak, a fogyatékosoknak, a hajléktalanoknak – messze túlterjed a „hivatásos”, fölcímkézett, egyenruhás, tetovált, árpádsávos, üvöltöző és bunyós szélsőjobboldal határain. Sokkal elterjedtebbek a Jobbikkal nem rokonszenvező ultrajobboldali lapok, portálok, műsorok, közösségimédia-csoportok; a hírhedt kuruc.info olvasói nem kizárólag jobbikosok – mint ahogyan a Jobbiknak vannak egyáltalán nem szélsőjobboldali hívei és támogatói is, jó sokan. (A délibábos „intellektuális” fasizmus több mai magyarországi reprezentánsa pedig újabban félhivatalos köztiszteletnek örvend, díjakat kap, és tisztelgő díszkiadvány kapható róla a jobb könyvkereskedésekben. A fasiszta múlt rehabilitációjának tekintetében pedig Magyarországnál is rosszabbul áll Románia és Horvátország. Amikor – sok évvel ezelőtt – szóvá tettem a román értelmiséghez írott nyílt levelemben, az ÉS-ben és a Dilemában a vasgárdista örökségnek mint a román demokrácia „alapjának”, a reprezentatív múltnak az ápolását, fölöttébb kétértelmű válaszokat kaptam, különösen furát a műfajban azóta is maradandót alkotó Andrei Pleşu tollából. A kibontakozott vita majdnem teljes anyaga megtekinthető ebben a kötetben: Intelectualul român faţă cu inacţiunea. În jurul unei scrisori a lui G. M. Tamás, szerk. Mircea Vasilescu, utószó: Adrian Cioroianu, Bukarest: Curtea Veche, 2002.) A helyzet mindezek tekintetében Európa-szerte és világszerte meredeken romlik, de megvannak a helyi sajátságaink. (Csak egyetlen, sokatmondó adat: fölmérések szerint a közel-keleti és afrikai menekülteket a válságban lévő Görögországban a lakosság 85 százaléka látná szívesen, Magyarországon a lakosság 1 százaléka.)
…És persze az, hogy jobb sorsra érdemes, boldogtalan férfiak (igen: férfiak) ezekre a förtelmekre fanyalodnak valóságos, tartalmas, alkotó élet helyett: megmutatja ennek a társadalomnak az elvetemültségét és értéktelenségét. (De erről már nagyon régen, tizenkét esztendővel ezelőtt kénytelen voltam írni: TGM: „Szegény náci gyermekeink”, Élet és Irodalom, 2004. október 1.) Mielőtt keményen és habozás nélkül ellenállnánk a poszt- és neofasizmusnak, forduljunk megrendült részvéttel azok felé, akik csak ebben lelhetnek kiutat a kései kapitalizmus általános reménytelenségéből. Amit tesznek, az az ő felelősségük, de abban, hogy azzá lettek, amivé, nem ők a hibásak. Mindez közismert.
De nekünk, akiknek közünk van Erdélyhez, akad néhány külön kérdésünk. És ebben elérkezett az ideje a világos beszédnek.
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, és emelkedik politikává, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
Románia a parlamenti kormányrendszer csöndes összeomlása után (vö. „Mi van Romániával?”) kockázatos átmeneti helyzetben van, amelyben megerősödött bizonyos bűnüldöző és földerítő szervezetek (DNA, DIICOT, SRI, SIE, stb.) eddig is aránytalan befolyása, amelynek az „antikorrupciós” aspektusát még mindig nagy mértékben támogatja a közvélemény. (A korrupcióellenes kampányt, amelynek vannak sajnálatosan destabilizáló hatásai is, erőteljesen támogatja az Egyesült Államok diplomáciája, s egyre nagyobb szerepet kap a NATO.) A romániai magyar közösség hivatásos képviselőinek (párt, civil társadalom, médiák, értelmiség) álláspontja a romániai országos problémákat illetően (kivéve a politikai osztály kétségtelen züllöttsége iránti közundort) nem világos.
A romániai magyarság körében – nyilvánosan legalábbis – ismeretlen a nem etnikai jellegű romániai állampatriotizmus. A német nemzetiségű államfő vallomásai román hazafiságáról ellenszenvet váltottak ki. (De az övé messze túlmegy a nem etnikai, francia-amerikai típusú állampatriotizmus határvonalán: asszimiláns, a román kulturális nacionalizmushoz igazodó attitűd. A román kulturális nacionalizmus pedig, akárcsak a miénk, egyre abszurdabb, vö. írásommal a piros-sárga-kék zászlómániáról.) Kérdés, hogy – a gazdasági-szociális helyzet hőn óhajtott javulásán kívül – mi az a közös ügy, amely a romániai magyarságot az etnikum fölötti, romániai államnemzeti közösséghez kapcsolja. A sok vonatkozásban észlelhető közöny (vö. „Magyarok és románok”), a „nagypolitikai” problémákat illetően az ilyen vagy amolyan budapesti nézőpont érvényesítése mintha arra utalna, hogy ilyesmire nincs lehetőség. Mindeközben számos romániai magyar – természetesen – ezer szállal kapcsolódik román „ügyekhez”, eszmékhez és érdekekhez, de ennek nincsen majdnem semmiféle politikai reprezentációja.
Az ilyen típusú állampatriotizmus amúgy is hanyatlik mindenütt a világon – hiszen a nem etnikai nacionalizmus halott, helyét az etnicizmus vette át (lásd erről írásomat itt) – , és ebben a helyzetben az 1989-i szellemű demokratikus, egyébként a régi baloldaltól örökölt utópia (testvérnépek baráti versengése és dialektikus harmóniája, kölcsönhatása, együttműködése bármelyikük fölényének vagy kiváltságainak elismerése nélkül, a népek egyenlősége és barátsága, az asszimilációs folyamatok korlátozása, a nemzetiségi kulturális környezetek ápolása és védelme) szemlátomást megbukott, hogy a közös „európai identitásról” (amely e sorok írójának amúgy is ellenszenves) ne is szóljunk. (A „multikulturalizmus” manapság, különösen a magyar nyelvterületen népszerűtlen gondolata nem volt több, mint a kulturális közösségek és önazonosságok egyenrangúságának elismerése a több nemzetiségű társadalmakban; igaz, hogy sikertelennek bizonyult, de az, hogy kisebbségiek is utálják – akiknek az érdekében állt – , több, mint meggondolkoztató.)
A nacionalizmust fölváltó etnicizmusnak az a következménye, hogy az etnikumok és az etnikai kultúrák logisztikailag-technikailag, területileg, szimbolikusan elkülönülnek (akármilyen spontán folyamatok mennek végbe az „életvilágban”) – ezt Erdélyben az autonómia célképzete fejezi ki, másutt a föderalizmus vagy a függetlenségi mozgalmak – , és a „közös ügy” (la chose commune) eszméje csak etnokulturális-szociokulturális mezsgyéken belül értelmezhető; a nemzetállami politikai közösségek szupremáciája a múlté. Még az egy nyelvű, monokulturálisnak vélt Magyarországon se számítanak „magyarnak” a saját „nemzeti” kultúrával nem rendelkező cigányok: a nemzetállami politikai közösség Magyarországon is megszűnt. (Nem is említem bizonyos politikai-világnézeti-kulturális beállítottságok, magatartások, élethelyzetek, önmeghatározások „kiátkozását” a „nemzetből”, amely a két világháború közötti disszimilációs folyamatokra emlékeztet. De ez se kizárólagos magyar sajátosság. Az amerikai „olvasztótégelynek” is vége, amit Donald Trump elnökjelöltsége jelképez.)
Az etnicizmus bírálható és bírálandó, de hatalmas tény. S annál hatalmasabb, mert egyszerre fejti ki korróziós hatását mind a szupraetnikus nemzetállamokra, mind az európai föderalizmusra – amely annyi ember hiú reménye volt 1989 után – , azaz mindenre, ami a későpolgári társadalomban az etnikum (a „faj” vagy a „kultúra”) fölött állt valaha, a nacionalizmus és szocializmus végképp lezárult évszázadaiban. Mert Deák vagy Kogălniceanu nemzedéke számára a nacionalizmus államcél volt – közösséget társított a joghoz, kultúrát a hatalomhoz – , ám az etnicizmus destruktívan, nihilisztikusan államellenes: voltaképpen közömbös a mindenekelőtt törvényekben és intézményekben kifejeződő, klasszikusan modern politikával szemben. Ez utóbbinak az univerzalisztikus igényeiben jóformán már senki nem hisz. (Én se.)
Ez a szellemi-erkölcsi szituáció nagyon különös: a mai értelmiségi nemzedék kisebbik, de nem jelentéktelen része gyakorolja azokat a magatartásokat, amelyek déd- és nagyszülei ma megtagadott ideáljai voltak: erősek a román-magyar kulturális kölcsönhatások, vannak közös nemzetközi (főleg, de nem kizárólag európai) intellektuális tapasztalatok, bizonyos enklávékban (képzőművészetek, színház-film, társadalomtudomány, „kritikai elmélet”) terjed a kétnyelvűség, emelkedik a közös alkotások száma és minősége, és persze vannak interetnikus barátságok és szupraetnikus közösségek – de ennek a reménykeltő gyakorlatnak alig van nyilvános leírása. Mintha mindaz, ami nem etnicista, illegális és életveszélyes lenne – ami mérhetetlen túlzás.
Ha elfogulatlanul nézzük, a szélsőjobboldal eljátssza minden sikeresélyét, amikor az irredentizmushoz ragaszkodik. Az újnyilas szélsőségességet bátorítja a mai magyar állam felelőtlen gesztuspolitikája, amellyel magyarországi államférfiak mint politikai hatalom birtokosai jelennek meg Romániában (de nem ám Szerbiában és még kevésbé Szlovákiában!): Áder államelnök mellett pl. az állami kényszerhatalmat és főséget (imperium, Hoheit) megtestesítő egyenruhás magyar testőrtiszt áll a kegyeletsértően ronda csíkszeredai Márton Áron-szobor avatásán, a székelyruhás szűzek koszorújában, amivel durván pök a román állami szuverenitásra – ez kiválthat belőlünk kárörvendő vigyort, de rendkívül veszedelmes.
Az erőnek erejével megvalósítandó határrevízió, „Trianon” megsemmisítése – végül is ez a Hatvannégy Vármegye és a magyar jobboldali mozgalmak és médiák programja, amely mögött annyi stratégia sem áll, mint Teleki Pál gróf (a Horthy-korszak rossz szelleme) egykori, katasztrofális politikája mögött, amely a régi Magyarország végleges pusztulásához vezetett (amint a gróf az utolsó pillanatban maga is fölismerte) – szükségessé tenné a románság egyetértését, hacsak a magyar jobboldal nem akar európai háborút. Mivel erről nincs szó (sőt: a két ország, akárcsak a második világháború alatt, ugyanannak a szövetségi rendszernek a tagja – EU/NATO – , de most nem lesz bécsi döntés), a romániai magyarság, hm, „felelős tényezőinek” el kellene dönteniük, hogy továbbra is némán és tétlenül asszisztálnak-e a bálványosváraljai-tusnádfürdői provokációkhoz, abban a reményben, hogy a mieinknél semmivel nem jobb román soviniszták oly mélyen lenéznek bennünket, hogy az effélével nem is törődnek. (Eddig, mi tagadás, ez volt a helyzet. A román nemzeti közvélemény számára „Tusványos”: vicc. Nekünk: rossz vicc.)
Alapjában a felelőtlen, könnyelmű, tudatlan és vak „magasabb körök” a hibásak a maguk „Trianon-traumára” alapozott szimbolikus politikájával, amelyért semmiféle felelősséget nem hajlandók vállalni: ők felelnek azért, hogy ezek a szerencsétlen marhák ma román börtönben ülnek azokért a hungarista fantáziákért, amelyeket Csonka-Magyarországon minden kockázat nélkül hangoztathatnak a bicepszüket feszítő gyávák. (Miközben szépecskén kiürül Kelet-Európa, és öcséink, húgaink, csemetéink – versengve a menekülő arabokkal, afgánokkal, beludzsokkal, líbiaiakkal – elmennek szolgának a barátságtalan Nyugatra, tömegesen és elkeseredetten; Szerbiában rövidesen már nem marad magyar; egy-két londoni utcán a tavaly több román szót hallottam, mint angolt. Nem autonómia, föderalizmus, nemzetiségi önállóság-önrendelkezés, de nem is az asszimiláció „oldja meg” a romániai magyar kérdést, hanem hovatovább a kivándorlás szünteti meg.)
S ezt a szalonirredenta műtrágyát forgalmazza ma Pesten majdnem mindenki, beleértve a liberális sajtó jelentős részét, anélkül, hogy Erdélyt ismerné vagy szeretné. Erdélyben (és a Vajdaságban) is van baloldali magyar értelmiség, amelynek a nézeteit olyan helyeken fejezik ki (közvetve), mint a temesvári TESZT (lásd erről itt és itt) – nem hinném, hogy Magyarországon bárkinek tudomása lenne róla, hogy Temesvár egyáltalán létezik – , de politikai értelemben titokként kezeli saját létezését. Az omertà mindent visz. Ennek az értelmiségnek még ahhoz sincs bátorsága (tisztelet a kivételnek persze), hogy kinyilvánítsa: nem irredenta, és nem helyesli a nyilas-terrorista kalandorságot, mert akkor románbérencnek vagy (Isten őrizz) zsidóbérencnek fogják nyilvánítani azok, akiknek persze eszük ágában sincs bármit tenni a poszttrianoni status quo ellen, hiszen ez ártana üzleti érdekeiknek.
Ez a némán antifasiszta és antisoviniszta értelmiség a maga zárt enklávéiba húzódva a könyveivel, kiállításaival, performanszaival, zenéivel, a maga politikai (javarészt lazán antikapitalista) azonosságát el nem áruló, parányi közösségi tereivel, a személyes kapcsolatok és a „műveljük meg kertjeinket” apródonkénti kultuszaival, a maga fanyar és lemondó szerelmeivel, gimnáziumi barátságaival, házi bodzaszörpjeivel és biciklitúráival fölkínálja szép fehér nyakát a késnek. A diadalmas román (és transznacionális) kapitalizmus pedig elhúz mellette zakatolva, dübörögve, csörömpölve, síppal-dobbal rohanvást a semmibe.
Márpedig ez az igazság – nem vagytok, nem vagyunk irredenták – , és nem kellene a békesség kedvéért (vagy a reménytelenség miatt) egykedvűen hallgatni. Itt az ideje, hogy valaki kimondja már Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön vagy Aradon: hogy elég volt az országrontó és nemzetvesztő erdélyi magyar arisztokrácia kultuszából, amely már 1848-ban magyar-román háborút csinált a legnagyszerűbb szabadságküzdelemből. Hogy valaki kimondja már, hogy még a mélykonzervatív Makkai Sándor által szorgalmazott „magunk revíziójá”-ból se lett semmi, csak határrevízió négy évre, és emiatt összeomlás és nemzethalál. Hogy az erdélyi grófok (Bethlen István, Bethlen György, Teleki Pál, Bánffy Miklós) kvartettje fölért húsz turáni átokkal. Hogy „a kisebbségi élet áldásai”-ból (László Dezső) megannyi átok lett. Hogy a romániai magyarságnak jót tenni csak titokban vagy hazudozva lehet, mert nem vagyunk képesek őszintén beszélni egymással. Hogy a pesti patrónusaik előtt bőszen oláhozó erdélyi magyar vezetők odahaza nagyszerűen bizniszelnek sovén román partnereikkel.
És hogy elég volt már. Elég volt.
Tamás Gáspár Miklós
Transindex.ro

Egyházaink és népünk szolgálatában
Meghatódással emlékezem vissza az Úr születésének 1990. esztendejére, amikor is közvetlenül a lélek- és egyháznyomorító ateista diktatúra összeomlását követően magyar egyházaink végre talpra állhattak és újjászerveződhettek.
A babiloni fogságból való szabadulással ért fel, amikor hosszú tilalmi időszak után az „Oradeai” Református Egyházkerület eredeti Királyhágómelléki nevezetét visszavéve Krisztus hűséges szolgálatának útjára végre visszatérhetett, ezzel egy időben pedig a Szent István alapította, megcsonkított és látszatlétre kárhoztatott Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye újraalakulhatott. „Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” – ekképpen jellemezhetjük egyházaink népének örömét a Zsoltáros szavával (Zsolt 126,2).
Tempfli atyával, még mielőtt püspökké nevezte volna ki II. János Pál pápa, a Szent Lélek indítására összesereglő ökumenikus találkozókon volt alkalmam megismerkedni. A változások és a szabadságra jutás lázas örömében feledhetetlen templomi ünneplésekre és testvéri együttlétekre került sor, a lánglelkű Czirják Árpád „vezényletével”, a kolozsvári Szent Mihály-templomban, majd pedig egyházkerületünk kétágú templomában, Nagyvárad-Újvároson.
A május 25-én megboldogult főtisztelendő Tempfli József nagyváradi megyés püspökről való emlékezés nem volna teljes, hogyha áldozatos szolgálatának erről az ökumenikus vonulatáról megfeledkeznénk. Egyházaink egymásra találásának azon melegében Vele együtt alakítottuk meg a Romániai Magyar Keresztény Egyházak Szövetségét, mely spontán tettrekészséggel igyekezett megtalálni egyházaink megújulásának és hívő népünk közös szolgálatának az útját. Majd amikor a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, és a spontán szervezkedés is elvesztette eredeti rendeltetését, illetve újraszerveződő egyházaink és a felálló új egyházi vezetőségek intézményes formában folytathatták tovább az együttműködést – püspöki minőségében Tempfli atya ekkor is élen járt az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak Elöljárói Állandó Értekezletének a létrehozásában. Túlságosan messzire vezetne, és nem képezheti tárgyát egy ilyen emlékidézésnek az Állandó Értekezlet szerteágazó munkájának bemutatása és egyházpolitikai jelentőségének értékelése. Az viszont minden bizonnyal elmondható, hogy saját egyházi életük és szolgálatuk körét messze meghaladva római katolikus, református, evangélikus és unitárius testvéregyházaink, egyházmegyéink, illetve püspökségeink „egymás terhét hordozták” a rendszerváltozással párhuzamosan haladó egyházi átalakulásokban, másfelől pedig jó példával jártak elől magyar kistársadalmunk önszerveződésében, sőt derekasan ki is vették a részüket erdélyi nemzeti közösségünk sorsának alakításából. Az új évezredben bekövetkezett fejleményekre és beállt változásokra nem térve ki bizton elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozás, valamint a ’90-es évekbeli egyházi ökumenikus együttműködés hőskorában történelmi egyházaink elöljárói – erejük és lehetőségeik szerint – híven betöltötték hivatásukat, és elsősorban nem rajtuk múlott, hogy az egyház és állam viszonya, „a templom és az iskola” sorsa, vagy éppen a kommunizmus idején elkobzott egyházi tulajdonok visszaszolgáltatásának ügye nem a demokratikus jogállamiság, valamint az egyházi és vallásszabadság követelményeinek megfelelően alakult.
Ennek a „kegyelmi időszaknak” egyik kiemelkedő vezető egyházi személyisége volt nagyméltóságú Tempfli József püspök atya. Nagy örömöt és elégtételt jelent számomra, hogy hitünk közösségében együtt szolgálhattuk egyházaink és népünk javát; hogy nagyvárad-hegyaljai ökumenikus templomukban reformátusok és katolikusok együtt dicsérhetik az Urat; és hogy egyházaink előjáróiként mi is alapítói lehettünk erdélyi magyar felsőoktatási intézményrendszerünknek.
Megzavarodott és felkavarodott világunkban üdvös volna ugyanazon a testvéri ökomenikus úton tovább haladni, amelyen Ő is járt.
Nagyvárad, 2016. május 29.
Tőkés László
tokeslaszlo.eu

Könyv a múltról a jövőnek Tibori Szabó Zoltán és Újvári Mária tollából
Ha semmi egyebet nem tett volna a Kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület elődje, az 1919-ben kezdeményezett és 1920-tól már eredményesen működő Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet mint hogy megjelentette Kós Károly Országépítőjét és Varju nemzetségét, kiadta az Erdélyi Szépmíves Céh köteteit, az Erdélyi Helikont és elindította a Reményik Sándor és Dsida Jenő nevéhez fűződő Pásztortüzet, neve akkor is kitörölhetetlenül beépült volna a magyar művelődéstörténetbe.
A monda szerint hatalmas égi háború és mennydörgés közepette pattant ki apja fejéből a bölcsesség, a tudomány és a művészet istennője, Minerva, s a múlt század eleji hatalmas világégést és impériumváltozást követően, mondhatni mennydörgésszerűen pattant ki az anyaországtól elszakított, identitásukat megőrizni óhajtó erdélyi magyarok fejéből is az ő nevével fémjelzett kolozsvári magyar kiadó- és nyomdavállalat. A kisebbségi sorba jutott nemzetrész ösztönös, spontán védekezési mechanizmusának köszönhetően, de ugyanakkor egyfajta felismert szükségszerűségként is. Hiszen mi más, ha nem éppen az anyanyelvi kultúra, az oktatás, az irodalom, a tudomány és a művészet védhetné meg leginkább a merőben megváltozott és nem éppen kedvező körülmények közé csöppent erdélyi magyarságot.
Ennek a tudatában született meg az alapítók, ötszázötvenhárom erdélyi, bánsági és partiumi magánszemély, jeles értelmiségiek, az arisztokrácia és tehetősebb polgári családok tagjainak az alaptőkét biztosító anyagi hozzájárulásával a Minerva. A már működő vállalatba néhány évvel később az egyházak is beszálltak. A műintézet olyan szellemi műhely és prosperáló vállalkozás volt, amely első időszakában 1920 és 1940 között, majd 1940-től 1948-as államosításáig „a legnagyobb teljesítményű erdélyi magyar kiadó- és nyomdavállalatként” eredményesen járult hozzá a magyar irodalom, sajtó, tudomány, művészet, ismeretterjesztés és nem utolsósorban oktatás fejlődéséhez.
Tibori Szabó Zoltán, Újvári Mária: A kolozsvári Minerva története
Szabadság (Kolozsvár)

„Nekünk még lélegzetet venni is autonóm módon kell”
A június 5-iki helyhatósági választások kampányfinisében Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke értékelte a mostani kampányt és latolgatta az esélyeket szerkesztőségünknek adott interjújában.
– Az új választási törvény szabta keretek között hogyan lehet a politikai üzeneteket közvetíteni a választók felé? –Milyen jó volt, amikor még annyira létezett a politika hitele a 90-es évek elején, hogy szinte nem kellett kampányolni, mert minden magyar tudta, hogy kit válasszon! Sajnos azóta fokozatosan a rossz portékának kedvező áron való eladása elv vált a kampány tárgyává, és a kampánytér áthelyeződött a valóságról a kommunikációra. Ezt látva érthető, hogy a mostani törvényi szabályozások mennyire kedvezőtlenek a kommunikációból és hamis propagandából élő politikai osztály számára, tisztelet a kivételnek, és emiatt nagyon nehéz helyzetbe kerültek a pártok, beleértve az RMDSZ-t is, amely a leglehetetlenebb körülményeket, helyzeteket is kihasználja arra, hogy eladja magát, gondolok itt különösképpen az átkeresztelt kulturális tevékenységek garmadájára. Ma már semmi nem a kultúráról szól, hanem sokkal inkább a kulturális úton végzett kampányról.
– Ebben a helyzetben a magyar pártok egyáltalán meg tudják még győzni a polgárokat arról, hogy részt vegyenek a választásokon, és arról, hogy érdemes magyar pártra, pártokra szavazni? – A Colectiv tűzeset alkalmával megszólaló utca hangja kifejezte azt a mélységes kiábrándulást, amely a hagyományos, parlamenti pártokat sújtja Romániában, ez alól nem képez kivételt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) sem, mely ahelyett, hogy a kongresszuson meghirdetett újratervezés elve szerint járna el, a kommunikációját próbálja úgy alakítani, hogy mégiscsak valahogy elvihesse az embereket az urnák elé. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ilyen szempontból hátrányos helyzetben van, mert az emberek, mint a halak a beetetéskor, megszokták azt a fajta kampánystílust, ami eddig is a tulipánra tétette velük a pecsétet. Nem sok lehetőség nyílik tehát ebben a viszonylatban az EMNP számára, hiszen vegyük csak a leglényegesebb tényezőt, az anyagi hátteret: nemrégen robbant ki az RMDSZ költségvetési támogatásának a botránya, amelyért egy valamire való demokráciában azonnal lemondott volna a pártelnök, de nálunk annyira cinikussá vált a politikai élet, hogy az emberek nem látják, hogy tulajdonképpen milyen előnyben részesül az RMDSZ a pénzosztó szerepkörében, így már a kampány startvonalán úgy vág neki a távnak az EMNP, mint akinek a lábára golyóbisokat kötöttek, az RMDSZ-t viszont repítik az anyagi lehetőségeik. Valójában a mi adólejeinken szervezi mondjuk a Minden magyarok majálisa és hasonló rendezvények garmadája révén azt a szemérmetlen kampányt, amelyet expressis verbis tilt a mostani választási törvény.
Akadálya az összefogásnak
– Az összefogás, illetve a versengés szempontjából ön szerint sikerült az RMDSZ-nek és az EMNP-nek megtalálni a megfelelő választási taktikát?
– Az én politikai létem az összefogás jegyében indult, hiszen 1989-ben Temesváron a románok is mellénk álltak, és nélkülük nem jutottunk volna semmire. Áldott legyen az emléke Tempfli atyának, mintegy tíz évig az összefogás jegyében működött együtt a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Tehát amikor kiosztanak bennünket az RMDSZ nomenklatúra kiskirályai, hogy egységbontók vagyunk, hogy nem akarunk összefogást, akkor ez szemenszedett hazugság. Márpedig nagyon nagy szükség lett volna az összefogásra, főleg most, amikor az eltelt huszonhat év összefüggésében az egyik legkritikusabb időszakba kerültünk mi, erdélyi magyarok. Az RMDSZ doktrína értelmében a párton kívül nincs élet, más legitim vezetője nem létezhet a romániai magyarságnak, csak az RMDSZ. Erre ráerősít Victor Ponta és a többi román politikai párt, mikor azt mondják, hogy nekik egyetlen partnere az RMDSZ, ezért is adták oda neki a költségvetési támogatást. Ebben a helyzetben nagyon nehéz összefogni. Kelemen Hunor elnök sem engedélyezte a marosvásárhelyi összefogást, éppen emiatt nagyon pesszimista vagyok a marosvásárhelyi magyar jelölt esetében. A nemzeti polgári oldal egysége is megbomlott, és erre mintegy rásegít az RMDSZ, maga mellé állítva a Magyar Polgári Pártnak nevezett egyszemélyes pártkülönítményt. Bihar megyében az összefogás terén szerény eredményeket sikerült elérni. Még több helyi megegyezésre lett volna szükség, viszont a nagypolitika itt is közbeszól, mert meggyőződésem, hogy nem csak Kelemen Hunor áll a dolgok mögött, hanem itt például máris készíti elő választási kampányát Szabó Ödön, Biró Rozália és Cseke Attila. Az ő parlamenti megválasztatásuknak előfeltétele egy eredményes helyhatósági választás, ezért húzódtak a háttérbe, mert érzik, hogy zavaró volna a közvetlenebb jelenlétük, és többek között ezért akadályozták azt, hogy a helyi alkuk kialakulhassanak, ezért gyúrták át még az egyházi támogatást is. Teljesen bekebelezték az egyházakat, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület is alárendelődik ezeknek a politikai érdekeknek, ami akadályává válik a valóságos összefogásnak.
Megoszlott
– Ön szerint milyen eredményeket fog hozni június 5-e?
– Hála Istennek Erdély szerte vannak jó polgármestereink, függetlenül a politikai színüktől. Nagyon bizonytalan vagyok június 5-e kimenetele tekintetében. Az emberek annyira kiábrándultak, hogy a magyarságnak csak az egynegyede megy el az RMDSZ-re szavazni, nagyon kontraproduktív is lehet ez a gátlástalan sikerpropaganda. Mindazáltal remélem, hogy meggyőző tud lenni a korrupciómentességre és az öntörvényű magyar politizálásra irányuló néppárti korteskedés. Egyetlen probléma az, hogy igazából nem sikerült megteremteni azt az alternatívát, amiben gondolkoztuk ezelőtt tíz évvel.
– Mire utal azzal, hogy nem sikerült megteremteni az alternatívát?
– Nem lett elég erős az EMNP. Megoszlott a nemzeti polgári oldal is, és úgy tűnik, hogy még a magyarországi barátaink is inkább a nyerő mellé állnak, mint a demokratikus nemzeti értékek oldalára, amiben van ráció, de hogyha a rendszerváltozás távlatában gondolkozunk, akkor nekünk még lélegzetet venni is autonóm módon kell, hogy Ady Endrét parafrazáljam.
Dávidi attitűddel
– Június 5-e meghozhatja az EMNP-nek azt a megerősödést, amire ön számít? – Én bízom benne, hogy sikerül megkapaszkodnunk, de a góliáti propaganda olyan lehengerlő, hogy nagyon nehezen találhatunk egy olyan Dávidra, aki szembe tud szállni ezzel a legyőzhetetlennek tűnő gépezettel. Mindazonáltal ezzel a dávidi attitűddel törekszünk arra, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy próbáljanak változtatni, és ne a kiábrándultság legyen úrrá rajtuk, hanem a cselekvő reménység.
– Ön szerint az EMNP részéről kik nyerhetnek Bihar megyében?
– Nem vagyok eléggé tájékozott a személyi vonatkozásokban, mert nem vagyok párttag vagy pártelnök, de úgy tudom, hogy ütőképes, jó, becsületes, öntudatos és esélyes embereink vannak több településen. Zatykó Gyulát és Csomortányi Istvánt (az EMNP nagyváradi polgármesterjelöltje, illetve a párt megyei tanácsosi jelöltlista vezetője – szerk. megj.) rendkívül sokra tartom, ilyen emberekkel valóban elérhetjük, hogy bekerüljünk a városi és a megyei tanácsba.
– Milyen hatása lesz a következő parlamenti választásokra nézve annak, ha jól, illetve ha rosszul szerepel június 5-én az EMNP?
– Olyan listás választási törvényhez tértünk vissza, illetve olyan alternatív bejutási szabály van érvényben, amelyekkel megint félreérthetetlen módon az RMDSZ-nek kínálnak szinte kizárólagos esélyt. Úgyhogy nagyon nehéz egyáltalán viszonyulni is ehhez a helyzethez. Az biztos, hogy amikor rákényszerült az RMDSZ, akkor velem is, az EMNT-vel is összefogott. Félek, hogy az RMDSZ-en belül komoly befolyásra szert tett bihari politikusok abba az irányba viszik az RMDSZ-t, ami kizárja az összefogás lehetőségét. Erdély több megyéjében össze lehetett fogni, de itt egy négyesfogat teljesen a zsebébe tette az RMDSZ-t, a magyarságot, iskoláinkat, egyházainkat. Ha ez az irányzat erdélyi viszonylatban is dominál, akkor nehéz lesz az összefogást megvalósítani.
Pap István
erdon.ro

Ejtették az államellenes vádakat (Másfél évig vizsgálták Antal Árpád politikai nyilatkozatát)
Másfél évbe került, amíg a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ejtette azokat a vádakat, amelyeket Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke ellen a Szövetségi Képviselők Tanácsa 2013. decemberi ülésén elhangzottak nyomán fogalmazott meg. A beszéd miatt egyébként a legfelsőbb ügyészség is eljárást indított feljelentés alapján, de ezt az eljárást korábban lezárták már, szintén vádemelés nélkül.
Az SZKT-ülésen elhangzottak nyomán, mint utólag kiderült, két eljárás is indult, egy hivatalból, míg a másikat a magyarellenességéről méltán hírhedt Bogdan Diaconu, az Egyesült Románia Párt elnöke feljelentése nyomán a legfelsőbb ügyészség kezdeményezte – ismertette tegnap Antal Árpád. A hatóságok egyebek mellett árulás, államellenes cselekedetekre, gyűlöletre, kirekesztésre, illetve etnikai konfliktus kirobbantására való felbujtás gyanújával indították az eljárásokat. A kifogásolt szövegrész, amelyet a román média közvetlenül az ülést követően már harsogott is (ezekből a sokszor eltorzított tudósításokból egyébként tegnap be is mutattak részleteket) Victor Ponta akkori miniszterelnöknek szánt üzenet volt, melyben Antal Árpád arra kérte a kormányfőt, hogy szólítsa fel Kovászna megye prefektusát: ne provokálja tovább a magyarokat. Az RMDSZ politikusa azt is megfogalmazta az SZKT-n, hogy reméli, a sorozatos provokációval egyesek nem azt szeretnék elérni, hogy az 1990-es marosvásárhelyi véres eseményekhez hasonló történések színhelye legyen Székelyföld. A román sajtó már a beszéd elhangzását követően a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság eljárásának elindításáról beszélt, de erről maga az érintett még nem tudott semmit, mindössze az újságírók kérdései nyomán sejtette, hogy talán tényleg történik valami. A hatóság hivatalos oldalán jóval később jelent meg az értesítés, hogy valóban hivatalból megindult a nyomozás, majd 2014 folyamán az RMDSZ különböző testületeitől kikérték a beszéd hangfelvételét. A román médiában egyébként 2013 decemberében egy héten keresztül folyt a magyarellenesség, 25 év után úgy tűnt, végre sikerült összekötniük a magyarságot a terrorizmussal – fogalmazott Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármesterét érintettként 2015 szeptemberében értesítették, hogy meg kell jelennie a marosvásárhelyi ügyészségen, ahol kezébe is adták a dossziékat: ekkor tudta meg, hogy tulajdonképpen két eljárást is indítottak ügyében. Az egyiket a legfelsőbb ügyészségen kezdeményezték Diaconu feljelentése alapján, és az egész eljárás úgy zajlott le, hogy őt nem idézték be. Az ügy érdekessége, hogy a dosszié több igazságszolgáltatási intézményt is megjárt, a vádak egy részét már a háromszéki terrorizmus elleni igazgatóság ejtette, míg a többit a marosvásárhelyi ügyészség. Antal Árpád megjegyezte: ez utóbbi indoklásában a jogállamiság enyhe reménysugarát lehet felfedezni. Egyebek mellett ez áll benne: a kijelentések, amelyek egyébként egy politikai nyilatkozat részét képezik, nem tekinthetők bűncselekménynek, mivel egy bizonyíthatóan megtörtént eseményre utalnak, amelynek megismétlődésétől óvnak. A másik eljárás, mint kiderült, még folyt, a bukaresti terrorizmus elleni igazgatóság be is idézte 2015 decemberében, és több, az ügyhöz kevésbé köthető kérdést feltettek, egyebek mellett a marosvásárhelyi események, illetve a prefektus kapcsán. Antal Árpád szerint az eljárás egyik furcsasága az volt, hogy közel egy évig nagyjából az ő tudta nélkül folyt ellene a vizsgálat, majd 2015 októberében a folytatás mellett döntöttek, és csak ezt követően hallgatták ki őt. Végül pedig idén áprilisban értesítették, hogy az ügyészség ejtette a vádakat. A politikus számára elfogadhatatlan, hogy másfél évbe telt, hogy egy politikai nyilatkozat nyomán indított ügyet lezárjanak, ezalatt pedig végig ki volt téve annak a bizonytalanságnak – már a tájékoztatás majdnem teljes hiánya miatt is –, hogy a hatóság bármikor megkeresheti, beidézheti. Antal Árpád hozzátette: számított arra, hogy kijelentései nyomán eljárás indult, ennek elhúzódása kapcsán pedig feltételezi, hogy „valakinek a sakkban tartás volt a célja, és mivel most már más ügy is van, nincs szükség erre a dossziéra”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
TÖBBMILLLIÓ FACSEMETE SZÉKELYFÖLDÖN. Kilencszáz hektárnyi erdőt újítottak meg az idén, és több mint 3,6 millió csemetét ültettek el Székelyföld-szerte – tudatja a Székelyföldi Erdőtulajdonosok és Erdőgazdálkodók Szövetsége. Az öt éve alakult szervezet a Hargita, Kovászna és Maros megyei 15 magánerdészet érdekképviseletét vállalta fel, a faültetéshez pedig Kádár Tibor Sándor erdőmérnök közlése szerint több egyesület és iskola, összesen 1800 önkéntes csatlakozott.
Az elültetett fák többsége lucfenyő, de van köztük tölgy, bükk, juhar, jegenye, kőris, hárs és vadcseresznye is. Az ültetvényeket az erdészek ápolják, védik és tartják karban. Ugyanakkor a természetes úton történő erdőmegújulást is felügyelik a biológiai sokféleség érdekében, ami kulcsa a klímaváltozással szembeni stabilitásnak és a fenntartható erdőgazdálkodásnak. „Úgy tartja a kínai közmondás, amivel szövetségünk is egyetért, hogy a legjobb időpont a faültetésre húsz évvel ezelőtt volt. A második legjobb időpont ma van. Az idei csemeteültetési idényben ennek tükrében cselekedtünk, melynek hozadékát unokáink is megtapasztalhatják majd” – zárja közleményét Kádár. (Székelyhon) CSAK KAMPÁNY? A kormánynak nincs oka félni egy bizalmatlansági indítványtól, mivel az jelen pillanatban csak kampánycélú megnyilvánulás – jelentette ki Klaus Iohannis államfő, miután Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) elnöke úgy nyilatkozott, hogy folytatják a tárgyalásokat Călin Popescu Tăriceanu szenátuselnök pártjával egy esetleges bizalmatlansági indítvány kezdeményezéséről a június 5-ei helyhatósági választások után. Egyébként Alina Gorghiu, a Nemzeti Liberális Párt (NLP) társelnöke volt az első, aki bedobta a köztudatba, hogy a Dragnea–Ponta–Tăriceanu trió célja a kormány megbuktatása, Klaus Iohannis államfő tisztségéből történő felfüggesztése és a korrupcióellenes küzdelem „hígítása”. Sulfina Barbu, az NLP alelnöke szintén arról beszélt, hogy az SZDP ősszel Victor Pontát akarja kinevezni kormányfőnek, és szeretnék megszerezni a teljes hatalmat azáltal, hogy Călin Popescu Tăriceanut ott tartják a felsőház élén, Valeriu Zgoneát pedig eltávolítják a képviselőház elnöki székéből. (Hotnews) CONDREA ÜLT AZ AUTÓBAN. A Hexi Pharma tulajdonosa, Dan Condrea volt a május 22-én Corbeancán történt baleset halálos áldozata – jelentette be tegnap a legfőbb ügyészség a DNS-vizsgálat eredményei alapján. A nyomozás során az is kiderült, hogy a balesetben összetört gépkocsi azon az estén 13-szor járta be ugyanazt az útvonalat. Az öngyilkosságot a rendőrség szakértője kizártnak tartja: szerinte Condrea erős, szembenézésre képes személyiség volt, már egy csomagot is összekészített esetleges őrizetbe vételéhez, fogkefével és egyéb szükséges holmival; szerinte inkább a többnapos kialvatlanság és a nagy sebesség okolható a balesetért. Az ügyben még mindig sok a kérdés, az autó vizsgálata sem fejeződött be. (Adevărul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvlámpással Csíkszeredában
Ferencz Kornéliával úgy kerekedett ki az alábbi beszélgetés, hogy készülő könyvem megírásához, a hoz gyűjtögettem az adatokat. Ez okból körülnéztem Csíkszereda könyves emberei között, és hamar felismertem, hogy ama régiek közül ő az egyetlen, aki ma is a szakmában dolgozik – immár három és fél évtizede, és/mert ebben találta meg nemcsak a megélhetési lehetőségét, hanem hobbiját, sőt elhivatottságát is. Iskolai végzettsége szerint könyvesbolti eladó és könyvtáros. Előbbihez a 90-es évek elején kapott bizonyítványt Budapesten, utóbbit egyetemi szinten tanulta az ELTE könyvtártudományi szakán és diplomázott belőle. Úgynevezett librárképzés Romániában is létezett az átkosban, kétéves technikumként Bukarestben. A mai közvélekedéssel ellentétben: csak kell hogy legyen valami tudomány és haszon ezekben a könyvesiskolákban, ha évekbe, szakdolgozatokba, vizsgákba kerül a bizonyítvány! A három alapelv tulajdonképpen mindkettőben közös: könyvek beszerzése,besorolása az állományba és „értékesítése” – vagyis eljuttatása a vásárlóhoz, olvasóhoz.
– Mikor kerültél a könyves szakmába?
– 1980-ban raktári dolgozóként kezdtem a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalatnál. Különben édesapám is ott dolgozott. A könyv tehát először – munkám szerint, mert nyilván addig csak olvasnivaló volt – cipelni, csomagolni, tenni-venni való tárgyként, áruként jelent meg az életemben. Elképesztett, de tetszett is a könyvnek ez a háttérélete. Meg aztán ez a raktár nem egyszerű könyvlerakat volt, sajátos, mondhatni titkos életet is élt. A főnökünk, Tőzsér József jóvoltából egyféle cinkosságot is megéltünk az olvasóval-vásárlóval, amiről természetesen nem beszéltünk, de magamról elmondhatom, hogy valami nehezen körülírható módon hangulatként, érzésként meghatározta viszonyomat a könyvhöz.
– Cinkosság… mondhattad volna könyvszeretetnek.
– Minderről nem beszéltünk. Volt sok raklapnyi nehéz könyv. Ezeket be kellett sorolni kimutatások, elosztási táblázatok szerint, hiszen a boltos majd ezek alapján kapta meg, rakta polcra. A besorolás az ETO [egyetemes tizedes osztályozás] szerint történt, hamar megértettem, hogy ez tulajdonképpen tematikus besorolás és mennyire fontos majd a boltban a pontos eligazodás végett boltosnak, vásárlónak egyaránt. A raktár „kincsesládái” voltak a vasszekrények, amelyekben Tőzsér őrizte a „ritka” könyveket: magyarországi importkönyvek és hazai, fogyásra álló sikerkönyvek voltak, egyféle dugi áru; a kivételezettek, akik ebből vásárolhattak, többnyire nem „elvtársak” voltak, hanem könyvimádók, vagy olyan szakemberek, akiknek égető szükségük volt egy-egy könyvre… Ezeket a könyveket a munkahelyi könyvstandok elosztójánál fizették ki – egy ajtóval arrébb. Persze ez mind plusz papírmunkát is jelentett, de látni az örömteli arcokat és a szerzeményeikkel boldogan elsietőket, örökre megragadó élmény maradt. Ennél is érdekesebbnek tűnt a munkám, amikor hamarosan a Tőzsér-posta – hivatalos nevén: Könyvet postán – részlegére kerültem. Naponta 30-50 megrendelő levél érkezett. Csomagoltunk, postáztunk az egyéni megrendelőknek, mindenikbe készletlistát is kellett tennünk, amit állandóan le kellett pötyögtetni írógépen, mert másológépet (az egyetlen létezőt a korban – a stencilt) tilos volt birtokolni a milícia engedélye nélkül, kiszámítani a csomag értékét, a tértivevényeket kitölteni, majd a posta számította ki súly után a postaköltséget stb. Külön örvendtünk a Szilágynagyfaluból, Mezőfényből és Torjáról érkező rendeléseknek, még voltak más hasonlók is, de most hirtelen nem jut eszembe; az első kettőnél a falu postása, Torján pedig egy önkéntes könyvterjesztő volt a megrendelő. A két postás úgy havonként összegyűjtötte a rendeléseket, majd összesítve küldte el nekünk, emlékezetem szerint semmilyen százalékot – anyagi juttatást – nem kaptak ezért, a torjai is ugyanígy járt el, csak ő könyvben kérte a fizetséget. Ezekre a helyekre 10-15 csomag helyett csak egyet-egyet kellett küldenünk. Csomagoltunk celofánba „ajándékcsomagokat” is kicsengetés, karácsony előtt, de máskor is. Az importkönyvek persze fogytak önmagukban, de ott volt pl. Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal című könyve több tízezres példányszámban. Őt kellett összeházasítanunk egy importkönyvvel árukapcsolással…
– Honnan tájékozódtak a megrendelők, hiszen a hazai kiadói tervek nem nagyon voltak publikusak, inkább csak úgynevezett munkapéldányok?
– A mi listáinkon ezekből másoltuk ki, jeleztük az új megjelenéseket. Aztán ott voltak az újságokban a könyvismertetők, kritikák. Az importkönyvek esetében a magyarországi Könyvvilágból tájékozódtak, ami „ártatlan” folyóiratként szinte a 80-as évek végéig bejött az országba. Ezt onnan is tudni lehetett, hogy sokan erre hivatkoztak a levelekben kért címeknél. Tőzsérnek különböző utakon sikerült ezeket beszereznie, főleg szakkönyveket, mert azok nem estek az „országellenesség” vádja alá.
– Mi történt a tiltólistára került, utólag cenzúrázott könyvekkel a raktárban?
– Zúzdába kellett küldeni. De volt, hogy becsomagolva álcáztuk, félretettük ezeket és hasonló súlyban Ceaușescu beszédeit raktuk autóra. 1990-ben az ilyenek „tiltott könyvek szabadon” haskötővel kerültek boltba. Képzőművészeti albumok pl. zúzdára ítéltettek, mert a húszsoros előszó írója emigrált. Aztán az is megtörtént, hogy egy tankönyvben a Ceaușescut és minisztereit ábrázoló csoportképről egyik miniszter kegyvesztetté vált: jött egy elvtárs Bukarestből, zsilettel személyesen kivágta az inkriminált lapot a könyvből és helyette napokig tartó munkával mi ragasztottuk be az általa hozott új lapot: Ceaușescu a sólymok (kisgyerekek „szervezete”) között. Híres eset volt az Amaro atya bűne című regény is, aminek borítójába, a hírek szerint, Ceaușescu beszédeit kötötték. Ugyancsak bukaresti elvtársi ellenőrzés éber tekintete előtt forgattuk lapról lapra a könyveket, hogy megtaláljuk. 1983 csodálatos év volt Csíkszereda könyves életében. Egész évben gyűjtöttük, raktároztuk, főleg az importkönyveket, de persze kiszivárogtattuk a híreket, hogy könyváruház nyílik, és majd akkor… 1983. december 21-én Csíkszeredában megnyílt Iași és Craiova után az ország harmadik legnagyobb könyváruháza. A megnyitó iránti érdeklődés olyan óriási volt (sokan szabadnapjukat tartogatták e napra, jóval nyitás előtt már hatalmas, rohamra kész sorok álltak az utcán), hogy első nap mintegy kétezer ember fordult meg az üzletben… Az akkori berendezés szerint: kétemeletnyi eladótér, raktár, könyvposta részleg, ahol én is dolgoztam. Számomra ma is „szakrális” helye ez a könyvnek: itt van ma is 1992-től a munkahelyem és könyvbirtokom, a Corvina Könyvesház Kft.
– Tőzsér határidőnaplójának bejegyzései között bukkantam arra, hogy ő már 1990 elején gondolt a könyvesboltosok továbbképzésére Budapesten. Hargita megyéből 35 boltos szerepelt a névsorban, köztük te is.
– A könyvesiskola! A tanfolyam egy évig tartott, a következő évben már mások mentek ki, és Kovászna megyéből is… a végén bizonyítvánnyal, hogy szakképzett könyvesboltosok vagyunk. A szakismeret mellett anyagi hozadéka is volt: vettem egy villanyírógépet, amivel könnyebben, gyorsabban ment a listaírás, mert a Könyvet postán-csomagokba továbbra is hűséggel küldtük ezeket, na de akkor már volt saját sokszorosító stencilgépünk is… Nemsokára húsz alkalmazottal dolgoztam a csíkszeredai üzletünkben és öttel a székelyudvarhelyiben, akkor már világos volt számomra, hogy szakmai alapismeretek nélkül szinte mindegy, hogy ki dolgozik ott, mert nem elég csak a lelkesedés és még a könyvszeretet sem. Ezért aztán „elhoztam” ide a könyvesiskolát, meghívtam a tanárokat előadást tartani, évente több alkalommal is.
– Hogyan lett a boltjaid egyik „sarka” antikvárium?
– Az egykori bukaresti cenzor könyvtárából alapítottam… Tőzsér jelezte, hogy Pezderka Sándor halála (öngyilkossága?) után, özvegye, aki egy szót sem tudott magyarul, el akarja adni a magyar nyelvű könyveket. Fantasztikus állomány volt, teli az Európa Kiadó világirodalmi fordításaival, kortárs magyar írók műveivel stb. – gondolom, ajándékkönyvek és cenzúrázó olvasásra átadottak, hogy be lehet-e őket hozni árusításra az országba. Egy érdekesség! Egyik bibliofil könyvben a következő bejegyzésre találtam a kolofonoldalon: „Ebből a könyvből megjelent 1300 számozott példány. Ez a könyv [kézzel beírva a sorszám:] az 1301. számú példány.” A másik antikváriumi alapállomány Botár Emma Kriterion-szerkesztő könyvhagyatéka volt, amit román férje árult. Igazi könyvtörténeti értékét ennek a Kriterion-szerzők kézzel írt dedikálásai adják. Az immár klasszikusnak számító nagyjaink aláírásaival…
– Talán érdemes volna kitépni a címlapokat és az aláírásokat licitre tenni?
– Én soha nem bántom a könyveket, inkább mentem.
– Gondolom, az antikvárium hozta az olcsó könyveket is.
– Remélem, itt nem az olcsó szlogenre gondolsz, hogy így válik a kultúra tömegcikké! Nem a tömegeket kell megmozgatni, hanem gyöngyszemeket találni: könyv- és könyvolvasó igazgyöngyöket. Az olvasás nem látványos tevékenység, inkább magányos, csendes visszahúzódás, hiába keresed lámpással. De könyvlámpással segíthetsz, hogy ezek önmagukra találjanak. A könyv az igazi lámpás, még ha olykor csak pislákol is a fénye, akkor is! A könyvtár szakon tanultam meg, hogy ezt szolgálja, s milyen hatalmas jelentősége van a könnyen átlátható rendszerezésnek a boltban is. Sok vevőt nemcsak névről ismerek, hanem tudom, hogy mi érdekli, mit gyűjt. Van, aki az illusztrációk miatt vásárol – Szász Endre, Borsos Miklós által illusztrált könyveket. Ezeket mindig félreteszem a számára és szólok neki telefonon; van, akit régi könyvborítók, kötési technikák bűvölnek el; másokat a fotóalbumok; van, akinek a régi tankönyvek a kedvencei; mások pl. a Szépmíves Céh teljes sorozatát akarják a magukénak tudni; vagy akik bizonyos témákra buknak, mint te a könyvtörténetre és művelődéstörténeti érdekességekre. Ezek bizony nem mindig olcsó könyvek.
– Igaz, mindig szólsz, ha ilyen kerül a boltodba. Azt hittem, kiváltságos vagyok.
– Egyáltalán nem. Ebből a szempontból minden vásárló kiváltságos.
– A könyvesbolt elé mindennap kikerül a hirdetőtábla, hogy már egy lejért lehet könyvet kapni nálatok. Nem vádoltak meg a könyv leértékelésével, netán „lenézésével” ezért?
– Nem tudok ilyesmiről. De ez szerintem inkább a könyv felmagasztalása. Amikor a könyv már nem látvány és árunak is alig mondható, akkor elsősorban és kizárólag olvasnivaló – és ez a fontos. A kincskeresők sikerélménye, amiben elsősorban nem az olcsóság a lényeges, hanem maga a lelet pénzben nem kifejezhető értéke az illető részére. Számomra ez ajándékozás, és nekem is sikerélmény minden „találat”. Köztük az egy lejes használt gyermekkönyvek szereznek sok örömet. Kisnyugdíjasok veszik az unokának, sokgyermekes szülők a gyerekeknek. Nemcsak klasszikus mesék, ifjúsági regények, hanem kitöltetlen munkafüzetek, tankönyvek, olvasókönyvek is vannak közöttük.
– A boltodban gyakran eszembe jut a kolozsvári Stein János könyvkereskedő. Ő üzletember volt a 19. században, de mindemellett arra törekedett, hogy a könyvvel kereskedve, a könyv szellemi értékét társadalmi, közösségi szintre emelje. Gyulai Pál, aki abban az időben gimnáziumi tanár volt Kolozsváron, könyvesboltját „szellemi csárdának” nevezte. Ott gyülekezett kora délután Kolozsvár szellemi elitje, Stein bemutatta új könyvszerzeményeit, vagy átadta a megrendelt könyveket, aztán ezek kapcsán beszélgettek, tulajdonképpen egyféle spontán módon összeverődött olvasókör volt ez. Ritka, hogy boltodban ne találkoznék szeredai értelmiségivel, aki olvasgat vagy könyvről beszél olykor ismeretlenekkel is… És ez olyan megszokott és természetes.
– Ők már számunkra is megszokottak. Vannak, akik amikor először lépnek be ide – mondjuk kitölteni a várakozás idejét valamilyen ügyintézés közben – sokszor azt kérdezik: ez könyvtár? Merthogy az asztaloknál olvasgatnak vagy jegyzetelnek, sőt egy időben leckét írni is itt hagyták a gyereket pár órai „megőrzésre”. Rövidesen egy kávégépet fogok állítani az egyik sarokba. Egy jó kávé talán még fokozza a kincskeresés ébersége mellett az ismerkedés és beszélgetés kedvét is.
Kozma Mária
Hargita Népe (Csíkszereda)

Furcsa háború
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és az országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) okkult és irracionális felső hatalommá vált, amelynek célja egyes politikusok félreállítása és a politikai intézményekbe vetett állampolgári bizalom megingatása. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések mellett az ember általában legyintve megy tovább, mondván: összeesküvés-elméleteket gyártó holdkórosok, frusztrált fantaszták mondhatnak csak ilyet 2016-ban egy európai uniós tagállamban.
Ez a mostani kifakadás azonban mégis más, mivel az ország második legfontosabb közjogi méltóságától, a szenátus elnökétől, Călin Popescu Tăriceanutól származik. Persze a megállapítás hitelességét némileg rontja, hogy közvetlenül aznap született, amikor a DNA bejelentette: hamis tanúzás és bűnpártolás gyanúja miatt bűnvádi eljárást indított a 2004 és 2008 között a miniszterelnöki tisztséget is betöltő politikus ellen a Paul Lambrino herceget is érintő erdőrestitúciós ügyben, azonban mindenképpen jól illusztrálja, miről szól a közélet 2016 Romániájában.
Sőt nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy az utóbbi évek Romániájában, hiszen a DNA az elmúlt esztendőkben valóban az ország közéletének egyik legfontosabb szereplőjévé vált, miután szinte futószalagon állított bíróság elé korábban érinthetetlennek tartott üzletembereket, politikusokat, minisztereket, hogy aztán már a volt és hivatalban levő miniszterelnökök is sorra kerüljenek. A vádemelések pedig nagyon sok esetben végződtek letöltendő szabadságvesztésről szóló jogerős ítélettel: a közkedveltté vált poén szerint lassan egy árnyékkormány is megalakulhatott volna a börtönben, hiszen számos exminiszter mellett egy időben Adrian Năstase volt kormányfő is a büntetés-végrehajtás „vendégszeretetét” élvezte a bíróság által bizonyítottnak látott korrupciós ügyletei nyomán. De a DNA ezután sem állt le: Victor Ponta személyében tavaly már egy – akkor még – hivatalban lévő miniszterelnöknek is „nekiment”, most pedig Tăriceanu személyében újabb exkormányfő, egyúttal hivatalban levő szenátusi elnök került a korrupcióellenes ügyészség célkeresztjébe.
Persze nem ő az egyetlen politikus, aki önálló életre kelt entitásnak bélyegzi a SRI-t és a DNA-t, amely célirányosan látott hozzá bizonyos kényelmetlennek bizonyuló politikusok levadászásához. Hasonlóan nyilatkozott Ponta is, de Liviu Dragnea, a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke is ilyesmit sejtetett, miután két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték a 2012-es, Traian Băsescu akkori államfő leváltásáról szóló népszavazáson elkövetett választási csalások miatt. A gyanú kimondva-kimondatlanul az, hogy a DNA azokra a politikusokra száll rá, akik nem hajlandóak maradéktalanul a washingtoni érdekek szolgálatába állni – ezt a retorikát erősítheti az, hogy az Egyesült Államok nagykövetsége számos alkalommal fogalmazott meg csöppet sem burkolt bírálatot, amikor a politikum valamilyen formában akadályozta a korrupcióellenes küzdelmet, például a korrupcióval gyanúsított honatyák elleni bűnvádi eljárás elutasítása révén. Washington szerint ugyanis a korrupció nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem kívánatos, hogy sötét ügyleteik miatt esetleg az oroszok (vagy bárki más) által megzsarolható személyek legyenek kulcspozíciókban a geostratégiailag fontos fekvésű szövetséges országban. Így aztán a washingtoni illetékesek egyszer sem mulasztották el a korrupcióellenes harc folytatását szorgalmazni, az egyik leghatékonyabb romániai intézményként emlegetve a DNA-t. Csakhogy az is tény, hogy számos más, nyugat-európai ország nagykövetsége is több ízben bírálta már a politikumot, amikor az igazságszolgáltatás tevékenységének korlátozására alkalmas kezdeményezésekkel állt elő.
Amelyekben amúgy az RMDSZ is részt vállal: Márton Árpád képviselő például azzal a törvényjavaslattal, amely nem minősítené bűncselekménynek, ha egy honatya 2013 előtt alkalmazta valamely családtagját képviselői irodájában, vagy Máté András, aki az ügyvédek ügyészségekkel szembeni védettségét növelő, az ügyfelekre vonatkozó dokumentumok lefoglalását és a telefonjaik lehallgatását tiltó jogszabály-módosítás mellett kardoskodott.
Tény ugyanakkor, hogy a DNA tevékenységében valóban találni nem kevés bírálható elemet. A Markó Attila volt RMDSZ-képviselő elleni eljárás, amely a restitúciós folyamat lejáratására is alkalmas lehet, illetve az autonómiapárti kiállásukról ismert székelyföldi elöljárók, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi és Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester ellen zajló nyomozások már csak azért is furcsák, mivel kiderült: Markót egy olyan ülés miatt vették elő, amelyen részt sem vett, Antal esetében nem egészen világos, miben merül ki a károkozás ténye, Ráduly ügyében pedig az őrizetbe vételekor rejtélyes módon kiszivárogtatott „bűnlajstrom” a vádiratban igencsak lesoványodott.
Jelenleg tehát furcsa háború zajlik Romániában: a DNA „dübörög”, és egymás után indítja a bűnvádi eljárásokat közismert személyek ellen, a politikum pedig közben megpróbál az ügyészek munkáját nehezítő jogszabály-módosításokkal előállni, egyes politikusok korrupciós eljárással a nyakukban is csak azért is újabb tisztségért indulnak a választáson, miközben arra panaszkodnak, hogy a korrupcióellenes ügyészek – titkosszolgálati támogatással – a választott demokratikus intézmények hitelességének aláásásán ügyködnek.
Pedig a helyzet az, hogy – mindamellett, hogy a korrupcióellenes ügyészség tevékenységét néha túlkapások és bakik is jellemzik – ezen hitelesség erodálásáért senki sem tett többet a szóban forgó, demokratikusan választott intézmények tagjainál. Még jóval azelőtt, hogy a DNA tevékenysége felpörgött volna.
Balogh Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Etnikai gyűlöletet szító magyar nyelvű szórólapokat terjesztenek Marosvásárhelyen
A Soós Zoltán polgármester jelmondatával, annak betűtípusaival és színeivel megegyező szórólapokat terjesztenek ismeretlen tettesek Marosvásárhelyen. A kimondottan magyar nyelvű, félív nagyságú lapokat az ingyen osztogatott Cuvăntul Liber megyei napilappal egyszerre teszik be a román választópolgárok postaládáiba.
A szórólappal tulajdonképpen félelmet szeretnének kelteni, hiszen a papíron a Szabadítsuk fel a várost jelmondat alatt az is szerepel, hogy Marosvásárhely, most vagy soha. Az egyik sarkában a székely zászló, a másik sarkában a magyar címer, középen pedig Kovászna, Hargita és Maros megye kiemelve, és megjelölve Székelyföldként szerepel. Ezzel azt sugallják a szórólap ötletgazdái, hogy ha a román polgárok nem mennek el Soós Zoltán ellen szavazni, akkor „magyar uralom” következik be.
A független magyar polgármesterjelölt csütörtöki sajtótájékoztatóján kifejtette, csakis az ország törvényei szerint szeretné igazgatni a várost, tehát hamis a félelemkeltés, ami a ’90-es évek hangulatát idézi vissza. A feltehetően a jelenlegi városvezetés keze is benne van, ami „érthető, hiszen minden eszközt bevetnek azért, hogy megakadályozzanak abban a szándékunkban, hogy felszabadítsuk a várost a Dorin Florea féle korrupció és klientúra alól” – írta Soós Zoltán a Facebook-oldalán. Ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a polgármesterjelölt csapata a rendőrségen, valamint az Állandó Választási Bizottságnál. Ugyanakkor arra kéri Soós a polgárokat, hogy ne dőljenek be Dorin Florea és csatlósai hazugságainak, provokálásainak, ne engedjenek a megvezetéseknek és a közvélemény manipulálásának.
Azt nem lehet még bizonyítani, hogy Marosvásárhely jelenlegi polgármestere tisztességtelen módszerrel kampányol, a napokban ellenben több marosvásárhelyi személy arról számolt be, hogy naponta kapja a Cuvăntul Liber című megyei napilapot, miközben nem kérte, nem fizetett elő arra. Az újság címoldalán azonban Dorin Florea kampányhirdetései láthatóak.
Az Összefogás házában (Teleki- Köpeczi ház) Soós Zoltán stábja az ingyen osztogatott Cuvântul Liber újságokat gyűjti be. Mivel a napokban a polgármester támogatói több tízezer ingyen újságot szórtak szét a városban, a magyar jelölt felhívást intézett minden marosvásárhelyihez, hogy aki kapott a kampánylapból vigye be a Szentgyörgy (Forradalom) utca 1 szám alatti székházba. Az összegyűjtött újságokat újrahasznosításra viszik, az ellenértékét pedig marosvásárhelyi árva gyermekek javára ajánlják fel, így fordítva hasznos célokra a nyomtatvány megjelentetésére elpazarolt pénzt.
Antal Erika
maszol.ro

Kövér: a székelység a megmaradás szimbóluma
Az Országgyűlés elnöke szerint ma a magyar nemzet egy összetartóbb és a magunk számára is láthatóbb közösséget alkot, mint ezelőtt nyolc-tíz éve – számol be a kronika.ro.
Kövér László a Karc FM rádió Magyar hangok című műsorában pénteken azt mondta: június 4-e továbbra is egy gyászos nap a történelemben, a trianoni tragédiát a mai napig részben nem tudták feldolgozni, részben a következményeket nem tudták kiküszöbölni. Ugyanakkor a magyar életerőről, a magyar közösségek megmaradás iránti vágyáról eltökéltségről is árulkodik az azóta eltelt időszak és ez felfogható egyfajta sikerként is – mutatott rá. Úgy fogalmazott: vannak olyan szituációk, amikor a túlélés is önmagában siker.
Ugyanakkor új korszak kezdődött a gondolkodásban és együttműködésben, szerinte a magyar kormány eltökélt, következetes és építő nemzetpolitikájának eredményeként nemcsak a Kárpát-medencei magyarság közösségei erősödtek meg lélekben, és egyik-másik helyen politikailag is, hanem a világban szétszóródott magyar nemzet más, diaszpórában élő közösségei is.
A székelység üzenete
A székelység szimbólumait érintő felvetésre az Országgyűlés elnöke azt mondta: a székelység a magyar nemzet megmaradásáért folytatott küzdelmének a szimbólumává vált. A többi közösség is őket tekinti példának, a székely zászló és a székely himnusz ezért válhatott többé, mint pusztán egy 800 ezres lélekszámú közösség önazonosságának jelképei. A székely himnusz ma már nem véletlenül hangzik el minden ünnepség végén a magyar után, van amikor spontán módon. A székely zászló szerinte nem utolsósorban a románok agresszív politikájának az eredményeként vált a trikolór mellett egy nemzeti jelképünkké.
Azt mondta, azért döntött úgy, hogy az uniós helyett a székely zászló lobogjon az Országgyűlés épületén, mert méltánytalan az az elbánás, amiben az unió részesíti a magyar nemzeti közösségeket a határainkon kívül, de méltánytalan és felháborító az is, ahogy az unió intézményei viszonyulnak 40 milliónyi kisebbségben élő európai polgárhoz.
„Ha az unió úgy bánik a kisebbségi sorban élő polgáraival, mint bizonyos alternatív szexuális szokásoknak hódoló emberek jóval kisebb tömegével", akkor a helyzet megérik arra, hogy a székely lobogót ott használják, ahol arra okvetlenül szükség van – fejtette ki az MTI szerint. Hozzátette: a zászló kitűzésével szerinte sikerült az összetartozást erősíteni. Az ilyen gesztusok azt üzenik, van bennünk elég erő, hogy megvédjük magunkat, önazonosságunkat. A határon túl rekedtek, idegen államok impériuma alatt élő közösségek tagjai pedig azt érzékelhetik, hogy van Magyarországon irántuk együttérzés, szolidaritás – közölte.
Kitért arra is, hogy bármerre járt, a Kőrösi Csoma Sándor programot mindenütt dicsérettel illették a magyar közösség részéről. Szavai szerint valamit nagyon megtaláltak, valamire nagyon ráérzett a nemzetpolitikai kormányzat, ugyanakkor a megoldáshoz akkor tudnak eljutni, ha a többségi politikai elitek végre hajlandók felfogni és elfogadni, hogy nem „mi vagyunk egymásnak ellenségei”.
Katasztrofális és tragikus hiba a románok, vagy néha a szlovák politikusok részéről nemzetbiztonsági kockázatot, belső ellenséget feltételezni az ottani magyar közösségekről. Közép-Európa, illetve a Kárpát-medence a közös hazánk, amit az egyre erősödő globális kihívásokkal szemben együtt kell megvédeni – rögzítette.
„Románia nem állt be a támadókórusba”
Szerinte gondolkodásbeli fordulatra van szükség és a migránsválság talán egy lépés ebbe az irányba. Kövér László felidézte az önkéntes és spontán kiállást a V4-ek részéről Magyarország felé, amikor a déli határokat próbálták megvédeni, ami több volt, mint szimbolikus segítségnyújtás. Figyelemre méltó, hogy a támadó kórusba nem állt be Románia, dacára, hogy ilyen rossz a román–magyar politikai helyzet 1990 óta nem volt.
A hétvégi romániai helyhatósági választások elé mérsékelt derűlátással tekint, azt mondta, hogy az erdélyi magyar politikai élet szereplői közelebb léptek egymáshoz. A sikert elsősorban abban látná, hogy hány magyar választót sikerül azok közül megszólítani, akik az elmúlt években nem mentek el szavazni. Reményét fejezte ki, hogy a későbbi országgyűlési választásokon is sikerül valamilyen együttműködést kialakítani. Nagyrészt az RMDSZ vezetőinek bölcsességén múlik, hogy mennyire szeretnének minden magyart megszólítani – közölte.
Semjén: minden magyar küldetése a nemzet megmaradását szolgálni
Minden magyar azzal a küldetéssel születik, hogy szolgálja a nemzet megmaradását és értékeit megőrizze az egész emberiség számára – hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken a Tehetség határok nélkül gálán a fővárosi Nemzeti Színházban.
A gyermekvédelmi ellátásban nevelkedő gyermekek részére szervezett Varázscsepp Országos Tehetségkutató Verseny győzteseit, valamint határon túlról érkező fiatalok produkcióit felvonultató, a nemzeti összetartozás napjához kapcsolódó eseményen Semjén Zsolt az MTI szerint elmondta: a magyar állam feladata keretet teremteni a nemzet megmaradásához, például a kettős állampolgárság megadásával és a határon túli magyar közösségek, kulturális és oktatási intézmények támogatásával, ugyanakkor a nemzet tagjainak felelőssége, hogy „hajszálgyökerek sokaságával", személyes kapcsolatokkal szője át a Kárpát-medencét.
Mindehhez a pénteki gálához hasonló kezdeményezésekre, valamint olyan intézményekre van szükség, amelyek teret adnak a gyerekek számára a tudományos, művészeti vagy sport területén birtokolt tehetségük kibontakoztatására és személyes kapcsolatok megteremtésére a Kárpát-medence más részein élő nemzettársaikkal – emelte ki a miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: a gála jó alkalom arra is, hogy kimutassuk nyitottságunkat a szomszédos népek értékei felé – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Stefano Bottoni a békeszerződésről, a közös magyar–román emlékezetről, a migrációról és a tíz-húsz évente bekövetkező „rendszerváltásokról”
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet

Trianon emléke
„Kilencvenhat éve szenvedünk”
Szombat délután Sepsiszentgyörgyön ötperces harangzúgással kezdődött a Trianonban 1920. június 4-én aláírt békediktátum évfordulójára meghirdetett megemlékezés, civil szervezetek képviselői szóltak a közel 200 fős hallgatósághoz. Kovásznán ifjak emlékeztek szép számban, Vargyason a HVIM és a VADFIE mozgósított.
A megyeszékhelyi rendezvényt szervező Sepsiszéki Székely Tanács nevében az egybegyűlteket köszöntő Gazda Zoltán hosszasan sorolta a Romániához csatolt erdélyi magyarság sérelmeit, melyeket 96 éve vagyunk kénytelenek elszenvedni a minket ellenségként kezelő román hatalomtól. Ezt követően Mihály István az Erdélyi Magyar Ifjak, Beke Zsolt a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), Nagy Gábor Levente a Magyar Erdélyért Egyesület nevében, Ferenc Boglárka pedig az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviseletében szólt az egybegyűltekhez.
Kézdivásárhelyen szombat délelőtt kezdődött el egy spontán szervezkedés a Facebookon, ennek eredményeként délután mintegy húszan gyűltek össze az egykori katonanevelde előtti emlékműnél, nyilvános beszéd nem hangzott el.
Rendezvény Kovásznán is
Kovásznán a vajnafalvi református templomkertben emlékeztek Trianonra, beszédet Orbán Judit lelkipásztor mondott. Közreműködött a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat, illetve a helyi diákok: Gergely-Kovács Máté és Bajkó Nimród szavaltak, míg Orbán Klára egy történetet olvasott fel Trianonról. A megemlékezés fennköltségét fokozta a Gyerő Katalin vezette Népdalbarátok éneke.
Vargyason sem felejtenek
A megemlékezést a HVIM erdővidéki tagszervezete és a Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (VADFIE) szervezte. Mintegy hetven személy vett részt, képviseltette magát a Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki szervezete is. A beszédek sorát Ilkei Ferenc, Vargyas község polgármestere nyitotta, őt Kolumbán Attila és Kolumbán Ágota alelnök követte a HVIM, illetve a VADFIE részéről.
SzH-összeállítás
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Illyefalván kihelyezett képzőközpont létesül (A Pető-módszer Erdélyben)
A mozgásukban korlátozott gyermekek és felnőttek egyik legeredményesebb fejlesztő programjáról híres budapesti Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézete kihelyezett képzést indít Erdélyben, hogy az itt rászorulóknak folyamatos rehabilitációra, gyógyító gyakorlatok tanulására legyen lehetőségük. Helyszínként Sepsiillyefalvát választották, ahol az intézet szakemberei májusban negyedik alkalommal tartottak oktató- és terápiás foglalkozásokat a KIDA-központban.
A központi idegrendszeri károsodás következtében mozgássérült személyek fejlesztését célzó konduktív pedagógiai rendszert Pető András magyarországi gyógypedagógus dolgozta ki 1940-ben, és az általa vezetett intézetben alkalmazta először a módszert. A róla elnevezett budapesti nevelőképző és nevelőintézet – amelynek feladatait 2014-től a Pető András Főiskola vette át – szakemberei első alkalommal 2014 októberében tartottak háromhetes foglalkozást Sepsiillyefalván. Az első alkalommal húsz gyermek és tizenegy felnőtt vett részt naponta a gyakorló tanításon, amelynek célja, hogy elsajátítsák a módszert, és alkalmazzák saját fejlesztésük érdekében. A szakembercsapat tavaly tavasszal, majd ősszel tért vissza Háromszékre, a múlt hónapban újabb háromhetes programra érkeztek, ezúttal harmincegy gyermekkel és huszonkét felnőttel foglalkoztak. Mivel a hazai egészségbiztosítási rendszerben a mozgáskorlátozottak évente legtöbb kétszer tíz térítésmentes gyógyító-fejlesztő kezelésre jogosultak, nem csoda, hogy a Pető-intézet által nyújtott, a Bethlen Gábor Alap által támogatott ingyenes lehetőséget egyre többen használják ki. Nagyné Péter Éva konduktor, aki elejétől részt vesz a székelyföldi gyógyítóprogramban, lapunknak azt mondta: három hét alatt fejlődnek a gyermekek, a szülők is észreveszik a pici javulásokat, változásokat. Ennek is köszönhető, hogy félévenkénti jövetelük között is szorgalmasan végzik a gyakorlatokat, mert látják az eredményét. „A szülők elmesélik, hogy ez idő alatt mi történt, milyen más lehetőségeket használtak ki, mi volt az iskolában, milyen változások érték a gyermekeket, mert ezek mind együtt hatnak. A lényeg most a csoportos foglalkoztatás, a csoport dinamikus hatását szeretjük kihasználni, mert a gyermekek egymást látva sokkal motiváltabbak, sokkal nagyobb energiával, lelkesedéssel dolgoznak. Volt olyan anyuka, aki azt mondta, szinte mindegy, hogy a gyermeke mozgása mennyit fejlődött a három hét alatt, de lelkileg töltődött, a többi gyermek között nagyon jól érezte magát, mert ő az iskolában nincs olyan jó helyzetben. Van, akit az iskolában befogadnak, elfogadnak, szorgalommal és tudatosan vesz itt részt, keményen dolgozik, de bizony olykor a kirekesztéssel szembesülnek ezek a gyermekek egy adott közösségben.” A Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány részéről Kató Ibolya a programfelelős, aki lapunknak elmondta, a legegyszerűbb lenne, ha a Pető András Főiskola kihelyezett képzéseként jegyeznék be a leendő illyefalvi konduktorképzést, akkor nem kellene új központként akkreditáltatni, és mihamarabb elindulhatna az oktatás. Elsősorban azok jelentkezésére számítanak, akik már tanultak pedagógiát és pszichológiát, hisz ennyi óraszámmal kevesebbet kellene tanítani. Az elméleti oktatást a KIDA-konferencia-központban tartanák, a gyakorlati oktatás és a mozgáskorlátozottak folyamatos fejlesztése céljából a gyermekfalu megüresedett házait kívánják átalakítani a Pető-intézet elvárásainak megfelelően. Ezek akár már szeptemberre elkészülnek, a képzés elindítását legkésőbb jövőre tervezik. Kató Ibolya elmondta, elképzelés szerint az oktatókat a magyar állam fogja fizetni, a KIDA támogatná a páciensek elszállásolását az említett házak felső szintjén, hisz egész Erdélyben meghirdetik majd a lehetőséget.
A Pető-módszer erdélyi kiterjesztése nagyon sok mozgásában korlátozott gyermek és felnőtt számára jelentene óriási segítséget, amiben a román államnak is részt kellene vállalnia, hisz jelenleg vajmi keveset tesz azokért, akik önhibájukon kívül váltak sérültté.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszarendeződés
Megkezdődött. Vagy csak folytatódik? Másfél évvel a jobboldali államfő megválasztása és bő fél évvel a baloldali kormány menesztése után minden jel arra mutat, hogy hátraarcot hajt végre Románia, és ősszel újra a szociáldemokrata párt kezébe adja a gyeplőt.
De nem azért, mert az alakulat megjavult vagy legalább megújult volna – erről nincs szó, az áprilisban jogerősen elítélt Liviu Dragnea pártelnök nyeregben érzi magát, a június 5-ei eredmények láttán visszaszívta korábban ígért lemondását, és további pálfordulásokra is számíthatunk még –, hanem mert a két pártból egyesült liberális tábor másfél év alatt nem volt képes bár egy valamirevaló alternatíva felmutatására összeszedni magát, a számára kedvező politikai-közéleti széljárásban sem. Az idei önkormányzati választások után az SZDP – a közel kétmilliós főváros egészén kívül – 19 megyeszékhelyen rendelkezik polgármesterrel és 27 megyében tanácsi többséggel: 14-ben egyedül, 11-ben Tăriceanu pártjának bevonásával, további 2-ben pedig Gabriel Oprea alakulatára is szüksége volt. Ez, akárhogy nézzük, az ország nagyobbik fele, és mivel a két szövetséges alakulat nem sok önállóságot mutat – Tăriceanu valószínűleg addig maradhat a szenátus elnöke, amíg kiszolgálja fenntartóit, az átigazolt honatyákból az előző választások után alakult, tavaly még komoly tényezőnek számító Oprea-féle alakulatot pedig vezére bukása óta csak a nagy testvér óvhatja a megsemmisüléstől (az SZDP-nek mindig van egy ködös kis konzervatív zsebpártja) – , nemsokára megint ott találhatjuk magunkat, ahol nem akartunk lenni: a vörös bárók és kiskirályok, a korrupt, felelőtlen, nemtörődöm posztkommunisták keze alatt. Az az elégedetlenség, amely 2014 novemberében Klaus Iohannis megválasztásához, majd – egy év múlva – a Ponta-kormány leváltásához vezetett, most azok ellen fordult, akiktől egy tisztességesebb, felelősebb, hozzáértőbb politizálást várt a jobb sorsra érdemes választó. De csalódnia kellett, megint. A hagyományosan jobboldalinak számító Bukarest feladta a leckét, és bár az SZDP ünnepel, a valódi többséget a távol maradók alkotják. Ez pedig nem egészséges.
Nem mintha a szociáldemokratákat nagyon zavarná a hatalomra kerülés mikéntje. Az önkormányzati választásokon aratott győzelemmel igazolva látják magukat, a nagy garral beharangozott megtisztulásra már semmi szükség nem lesz, sőt, nyugodtan el lehet kezdeni a mellékvágányon rostokoló párttagok visszahelyezését. A különvéleménye miatt kizárt Valeriu Zgonea képviselőházi elnök alatt már hosszú hetek óta inog a bársonyszék, bennfentes sajtósok szerint Victor Ponta volt kormányfőre vár, aki ezzel az ország harmadik embere lehet. Vagy – korrupciós perei dacára – ősztől ismét kormányfő, ehhez most minden esély adott. Csak az előrelépés esélye nem látszik sehol...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Turnék és premierek
A leggazdagabb évadról
A nyár első hónapjába léptünk, a legtöbb színház, illetve egyéb művészeti intézmény természetszerűen hamarosan nyári szünetet tart, a Maros Művészegyüttesnél azonban gőzerővel folyik a munka. Barabási Attila Csabavezérigazgató az elmúlt évadot összegző gondolatai mellett a soron következő tervekbe is beavatott, utóbbiakban szerepelnek külföldi turnék, vendégjátékok, ünnepségek és premierek egyaránt.
– Nagyon mozgalmas évünk volt. Igaz, mindig ezt mondom, de az idei esztendő az összes utóbbin túltett. 2007 óta vezetem az intézményt, és azóta soha nem tartottunk annyi előadást, nem tettünk annyi igénylésnek, meghívásnak eleget, mint az idei évad során. Ugyanakkor szintén 2007 óta most vettünk részt az eddigi legnagyobb turnénkon is: két hét alatt tizenhárom előadást játsztunk Magyarország különböző településein, naponta egy vagy két produkciót adtunk elő. Mindennek köszönhetően számunkra többé nem jelent nehézséget a turnészervezés: Erdélyben és Magyarországon nagyon sok helyen megfordultunk, mindenhol sikeres előadásaink voltak, folyamatosan kapjuk a meghívásokat, szeretnek bennünket, mi pedig örvendünk, hogy válaszolhatunk a hívásra.
A művészegyüttes magyar tagozata több mint hatvan előadást tartott az idén. Színes palettáról válogathattunk – az évet farsangi műsorral kezdtük, amelyet mindenhol nagyon szerettek, ezután autentikus népi műsort vittünk színpadra, majd mesejátékot készítettünk. Kiderült, a közönségigény sokkal erősebb az autentikus népi előadásokra, mint a táncszínházra, ennek ellenére az utóbbit sem hanyagoljuk el: szeretnénk növelni a nézőszámunkat, megismertetni a fiatalokkal a népzene, a néptánc értékeit. A kolozsvári nemzetközi táncfesztiválon mi képviseltük az autentikus népi vonalat, és nagy sikernek örvendett az Iskola másként programban való részvételünk is: napi két – összesen közel húsz – előadást tartott a magyar és a román tagozat, ezeket 5000 néző látta, mindemellett szerveztünk néptáncoktatást, kézművességi oktatást és hagyományos népviselet-kiállítást is. Utóbbival az elmúlt években rendszeresen foglalkoztunk, az idén már nyolc tárlatot rendeztünk be, közöttük egyet a szegedi egyetem felkérésére a dél- magyarországi városban, a házigazda intézetben: itt erdélyi – Maros menti, székelyföldi, kalotaszegi népviseleteket mutattunk be három héten keresztül.
Nagyon jó a kapcsolatunk a különböző kulturális intézményekkel, számos művészeti jellegű rendezvényen, fesztiválon voltunk társszervezők, figyelmet szentelünk a hagyományos eseményeknek, ünnepeknek. Hamarosan pedig ismét turnéra indulunk: ezúttal a Győri Balett meghívására érkezünk az általuk szervezett győri nemzetközi táncfesztiválra. A dolog érdekessége, hogy a meghívott társulatok egy-egy előadással vehetnek részt a szemlén, minket két produkciónkkal hívtak meg: a tavalyi, erdélyi hivatásos táncegyüttesek szemléjén a legjobb előadás díját hazahozó Szép piros hajnalban című előadásunkkal, valamint a Novák Ferenc által rendezett János vitéz című gyerekelőadással – utóbbit a szemle keretében szervezett gyermekfesztiválon mutatjuk be. Az idén 85 éves Novák Ferenc a győri szemle kulcsembere és állandó vendége – annak idején ő ajánlotta, hogy a magyarországi táncszövetség az erdélyi társulatokat is emelje sorai közé, ez pedig mindannyiunk számára igazi ugródeszkát jelentett. Születésnapját kellőképpen megünneplik majd a szervezők, mi tiszteletünk jeléül az általa színre vitt, itthon nagy sikernek örvendő előadással jelentkezünk. A szemle ugyanakkor nem csak nép-táncfesztivál: mint említettem, a Győri Balett szervezi és meghívást kapnak rá balett-, sporttánc-, kortárs tánc- és néptánctársulatok egyaránt. Az előadásokat igen rangos zsűri értékeli, és nívós kritikák is megjelennek róluk. Mindez számunkra nagyon fontos: megtudhatjuk, mennyire vagyunk jók, hol állunk profizmus dolgában a többiekhez képest, és a szakma olyan nagyságaival kerülhetünk kapcsolatba, akikkel itthon nem, avagy keveset találkozhatunk. A tavaly az Imádság háború után című előadásunkkal vettünk részt ugyanezen a fesztiválon – akkor visszhangos sikert arattunk, remélem, az idén ezt megismételjük.
A Maros Művészegyüttes 1956-ban alakult, idén a hatvanadik születésnapunkat ünnepeljük. Mindegyik előadásunk egy kicsit ennek is szólt, az egykori és mai kollegáknak szenteltük őket, hiszen múlt nélkül nincsen jelen és nincs jövő sem. A mikházi csűrszínházi évadot mi nyitottuk egy, a tíz éve elhunyt Széllyes Sándor emlékének szentelt esttel, június elsején pedig a Fehérlófia című gyerekelőadásunkkal léptünk fel ugyanott. Nagyon fontosnak tartjuk vidékre elvinni ezeket a produkcióinkat, de a terjedelmes díszlet miatt sajnos csak kevés előadóterem felel meg nekünk. A Csűrszínház ezek közé tartozik, mi pedig összeszedtük a környékbeli gyerekeket, elbuszoztattuk őket Mikházára és ott gyereknapi ajándékként előadtuk nekik ezt a produkciót.
Ami pedig a soron következő időszakot illeti, folynak a próbák mind a román, mind a magyar tagozaton. A magyar társulat ősszel Könczey Árpád és Könczey Csongor színrevitelében mutatja be a Most múlik című új előadásunkat. A művészegyüttes megalakulásának 60. évfordulójára ez év októberében egyhetes ünnepségsorozatot szervezünk – ennek a keretében mutatjuk be a soron következő előadásainkat, és társulatonként egy-egy kötetet is kiadunk az együttes múltjáról, történelméről. Hazavárjuk elszármazott kollegáinkat, szeretném, ha együtt ünnepelhetnénk. De addig sem lustálkodunk: a júliusi szabadságunk előtt, a győri szemle mellett meghívást kaptunk egy görögországi és egy németországi turnéra, augusztus elején pedig folytatjuk a munkát – a kettő között számos kollégánk erdélyi tánctáborokban oktat nívós és autentikus néptáncot.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Bottoni: A Most-Híd egy szlovákiai magyar oligarchához köthető politikai-gazdasági projekt
A bolognai születésű, félig olasz, félig magyar származású történésszel, Kelet-Közép-Európa politikatörténetének szakértőjével jelent meg egy interjú a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában. A beszélgetés apropója – természetesen – a trianoni diktátum 96. évfordulója volt, de szóba kerültek a szlovák–magyar viszonyban meglévő „történelmi terheltségek” is.
Stefano Bottoni nem túl derűlátó a felvidéki magyar közösség állapotát illetően: noha a két állam között pragmatikusnak tűnő viszony alakult ki, a felvidéki magyar kisebbség helyzete nemhogy javult volna, de politikai képviselete egyenesen válságba került. Már csak azért is, mert – törvényhozási szinten legalábbis – nincs politikai képviselete…
A két állam közötti bimbózó kapcsolatokhoz (avagy leánykori nevén: pozitív csendhez) – csak látszólag paradox módon – kellett egy erős ember magyar részről, aki világossá tette, hogy nem lehet vele úgy szórakozni a diplomáciában, ahogy az elődeivel. Bottoni szavaival: „hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg.”
No persze az állampolgársági ellentörvénnyel azért még Fico is megjelölte a maga területét, de azóta valóban kialakult ez a pragmatikus viszony, bármit is akarjon ez jelenteni. Csakhogy ami az államközi kapcsolatokban ideálisnak tűnik, az nem feltétlenül jelenik meg a közösség szintjén. Bottoni szerint (is) a felvidéki magyarság politikai képviselete komoly válságba került, s a magyarországi hátszél ellenére az MKP „marginális tényezővé vált a szlovák politikában.” A másik érintett versenyzőnek pedig nem sok, sőt egyre kevesebb köze van a magyarsághoz.
Ha Bugár Béla pártja „levegyesezésétől” is kapkodta a levegőt, akkor most készítheti a szívgyógyszert: a történész szerint ugyanis a Most-Hídnak több köze van a bizniszhez, mint a magyar érdekképviselethez:
„A HÍD–MOST, AMELY, MONDJUK KI, ELSŐSORBAN EGY SZLOVÁKIAI MAGYAR OLIGARCHÁHOZ, VILÁGI OSZKÁRHOZ KÖTHETŐ POLITIKAI-GAZDASÁGI PROJEKT, ÉS MINT ILYEN, TERMÉSZETES MÓDON SZLOVÁK PÁRT ÉS NEM MAGYAR KISEBBSÉGI ÉRDEKSZERVEZET.”
Ami pedig a párt elnökét illeti, Bottoni úgy látja: „Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély.” Gondolom, ez akar a társasági életben elfogadott megfelelője lenni a „rühellik” kifejezésnek.
A hasonlat, amit Bugár Bélához talált, mindenesetre kitűnő: „Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között.”
Mindazonáltal vegyes bizniszpárt ide, történelmi szintű baráti viszony oda, a kérdés – amit Bottoni is felvetett – ott lóg a levegőben: vajon „ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban.”
Szűcs Dániel
Felvidék.ma

Másolatok nélkül
Egyre elégedetlenebb a fiatal generáció amiatt, hogy az egészségügy és a tanügy fontos területeit is zavaros ügyletek, átláthatatlanság és széles körű korrupció jellemzi.
A doktori disszertációkat másolásos módszerrel összehozók (köztük közéleti szereplők, így Victor Ponta volt miniszterelnök, Gabriel Oprea korábbi, illetve Petre Tobă jelenlegi belügyminiszter) gyakorlata, a csalások és szellemi „lopások" immár bevettnek számító szokása ellen is szót emeltek a fiatalok. Az egyetemi hallgatók országos szövetsége közleményben adott hangot elégedetlenségének: mint írják, csalódottak, mert sem a parlament, sem pedig az egyetemek nem tesznek hatékony, határozott lépéseket a plágiumok kiküszöbölésére – holott megannyi közszereplő csalására fény derült. Azt is nehezményezik, hogy az illetékesek azok után sem tettek konkrét lépéseket, hogy kiderült, számos egyetemi tanár hozzájárult a börtönökben születő „tudományos munkák" megjelentetéséhez.
A rendszer átláthatóvá tételének folyamata akadozik: a Címeket, Diplomákat és Egyetemi Bizonyítványokat Hitelesítő Országos Tanács (CNATDCU) – amelyet az oktatási minisztérium bízott meg a múlt hónapban azzal, hogy kivizsgálja a közszereplőket érintő plágiumügyeket – nem biztos, hogy helyt ad a korábbi szakértői következtetéseknek, amelyek igazoltnak látták a másolás tényét. A testület a közszereplők ügyében is vizsgálódik, viszont megkérdőjelezhető a hatékonysága, hiszen összetétele alig változott 2012 óta, amikor Victor Ponta miniszterelnök doktori disszertációja kapcsán először kerültek a figyelem középpontjába a plágiumügyek. Az egyetemisták szövetsége azt kéri, az illetékesek sürgősen tegyék átláthatóvá az akadémiai címek odaítélésének folyamatát, tegyenek konkrét lépéseket a szellemi lopások gyanúja ügyében, és annak megelőzése érdekében is, hogy az egyetemisták körében is továbbterjedjen a csalás gyakorlata. Az egészségügyi rendszer átláthatatlanságát is nehezményezi a fiatal generáció.
A közvéleményt mélyen felkavaró fertőtlenítőszer-botrány egyik fejezetét követően azt mondta a miniszterelnök, hogy a kormány mindent megtesz azért, hogy „tisztába tegye" az egészségügyet, viszont az alkalmazottaknak is hozzá kell járulniuk a rendszer megjavításához, több fiatal orvos úgy nyilatkozott, hogy ha nagyobb teret engednének az ifjúságnak, talán hatékonyabban meg lehetne változtatni a pozíciókba való belemerevedés, a jól bevált csúszópénzes szokások, a korrupció jellemezte egészségügyet. A fiatalok egyre határozottabban és gyakrabban lépnek fel a korrupció ellen, ennek pedig üzenetértéke van: egyértelmű, hogy e tekintetben nem akarnak az előző generációk „másolatai" lenni. Erre a szándékra pedig minden kétséget kizáróan szükség van a hazai egészségügy és oktatásügy „vérfrissítéséhez".
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)

Horațiu Pepine: „Ungur” vagy „maghiar” – s kiknek ez kérdés (És akkor a bozgorról még nem is beszéltünk)
A szavak nem ártatlanok, ezt jól tudjuk. És éppen ezért jobb megőrizni a régi szavakat, hiszen azok jobban ellenállnak a politikai csábításoknak. Egy romániai magyar publicista, Tárkányi István megpróbálja elmagyarázni az „ungur” és „maghiar” szavak közti különbséget a román nyelvben (Adevărul, 2016. május 19.). Üdvözlendő próbálkozás, hiszen az utóbbi időben némi bizonytalanságot és zavart érzékeltem e két kifejezés használatában.
A szükséges etimológiai eligazítás után a szerző lényegében azt magyarázza, hogy hiba különbséget tenni e két szó között, hiszen az erdélyi magyarok nem akarnak különbözni a magyarországiaktól, következésképpen indokolatlan a származás szerinti osztályozás. „Tekintettel arra, hogy a magyar nyelvben nincs két külön kifejezés a magyarországi és a romániai magyarra”, állítja a szerző, a román nyelvben alaptalan e különbségtételt alkalmazni.
Elvileg egyetértünk Tárkányi Istvánnal, de élünk a lehetőséggel, hogy hozzáfűzzünk néhány megjegyzést. Először is elismerjük, hogy a román nyelvben létezik a tendencia e különbségtételre, de önmagában nem maga a tény a legérdekesebb, hanem a politikai háttere. 1918 után a románoknak mindig is az volt az érdekük, hogy megszakítsák az itteni és az ottani magyarok közötti kapcsolatot, és az első jelentős politikai gesztus az agrárreform volt, amikor a román királyságból való „kilépés” mellett döntő (úgynevezett „optáns” – a szerk.) magyar nagybirtokosok elvesztették földjeiket. A Csehszlovákiában és Jugoszláviában hasonló bánásmódot elszenvedő magyar optánsok pert indítottak a Nemzetek Ligájánál. Ott Titulescu szólalt fel, Magyarország részéről pedig Apponyi gróf. A reform szándéka a Román Királyság a parasztok helyzetének javítására irányuló általános célján túl az volt, hogy megszakítsa az itt maradt magyarok politikai kapcsolatait Magyarországgal.
Következésképpen a különbségtételi vágy (mely a magyarok azon vágyával működött szimmetrikusan, hogy újra ugyanabban az államban találjanak egymásra) rejtett módon gyakorolhat hatást a nyelvre, bár érdekes, hogy a két kifejezés használatával kapcsolatos habozás és a különbségtétel sokkal inkább a kommunizmus bukása után nyilvánult meg. Addig nagyon is jól működött a román nyelvi hagyomány, mely az esetek többségében az „ungur” kifejezést részesítette előnyben, származástól függetlenül. A „maghiar” szó a románok számára túlságosan hivatalosan hangzott, melynek ezenkívül egy elnyomó bürokráciára utaló áthallása is volt, következésképpen továbbra is az „ungur” szó élvezett elsőbbséget. Természetesen a magyar vagy német iskolát kijárt, művelt erdélyi románok szintén hozzájárultak a „maghiar” alternatív kifejezésként való elterjedéséhez. De okunk van úgy gondolni, hogy a „maghiar” kifejezés csak a kommunista rezsim alatt kezdett versenyre kelni az „ungur” szóval, mely rendszer azt állította magáról, hogy egyenlő módon bánik az együttélő nemzetiségekkel. A kommunizmus kétségtelenül rossz volt, de mégis nagyobb közéleti szereplést biztosított a magyaroknak, legalábbis az első évtizedben. Akkor válik a román nyelvben hivatalossá a „maghiar” szó. Ez volt a Magyar (vagyis nem „ungur”) Autonóm Tartomány korszaka. Ceauşescu aztán teljesen megváltoztatta az irányvonalat, de ez egy másik történet. Annak, hogy e kifejezés széles körű használatát csak a kommunizmus alatt kényszerítették ki, az a bizonyítéka, hogy maguk a magyarok, amikor románul beszéltek, „ungar”-t mondtak, mint például Makkay az egyik 1928-as parlamenti beszédében: „Deoarece însă cele două biserici ungare protestante, care în credinţă şi în spirit sunt mai aproape de bisericile mele.” („De mivel a két magyar protestáns egyház, mely hitben és szellemben közelebb áll az egyházaimhoz.”)
Valójában itt következik az érdekesebb rész. A kommunizmus bukása után, ahogy az sok más esetben is történt, elkezdődik a zűrzavar. Az emberek már nem tudnak beszélni, és mivel nem tudják helyreállítani a széles körűen lerombolt háború előtti hagyományt, elölről kezdik a dolgokat. Valaki éleselméjűen megállapította, hogy a kommunizmus hatásai csak 1989 után kezdtek egyértelműbbé válni, hiszen csak akkor derült ki, milyen mélyreható volt a kulturális rombolás. Tehát az „ungur” és a „maghiar” kifejezéseket spontán módon kezdik el összevissza elemezni és újraértelmezni egy illékony fogódzókkal rendelkező politikai kontextusban.
Tárkányi István sem veszi észre, hogy az újkeletű román nyelvben egy másfajta különbségtétel is bekövetkezett, nevezetesen a „maghiar” szó udvariasabbnak és javallottabbnak tűnik. Ez valószínűleg azoknak a civil szervezeteknek a nyomására következett be, melyek a kisebbségek védelméért küzdöttek, és melyek révén fennmaradtak a kommunista előírások. Következésképpen a politikai korrektségre érzékenyebb körökben már nem is használják az „ungur” kifejezést. Csak „maghiar”-t mondanak, azt érzékeltetve, hogy az „ungur” kifejezés negatív töltetű. Úgy tűnik, csak az „unguroaică” szónak van jobb sorsa, mert a „maghiar” nőnemű változatát nehezebb megfogalmazni. A nép szóhasználatában természetesen megmaradt az „ungur”, de a jól idomított sajtó több mint 90 százalékos arányban a „maghiar” szót használja.
Következésképpen úgy gondoljuk, hogy mindezeket figyelembe véve a román nyelv, ha tehette volna, szemantikailag sokkal egyértelműbben szétválasztotta volna a két kifejezést. Például, ha az erdélyi magyarokat nevezhette volna el „ungur”-oknak (hiszen ez egy régi, bolgár eredetű szó, melynek nagyon családias töltete van, és inkább a hozzánk, közeliekhez kötődik, nem a tőlünk távoliakhoz) és a magyarországi magyarokat „maghiar”-oknak. Csakhogy itt megjelenik az a formális akadály, hogy a szomszédos országnak pont Ungaria a neve, nem Maghiaria. Ezért aztán elakadt a szétválasztás, amihez a politikai korrektség előírásai is hozzájárultak, melyek (alapos okok nélkül) hajlamosak általánossá tenni a „maghiar” elnevezést a gondozott beszédmódban.
Következésképpen az a legjobb, ha visszatérünk a hagyományhoz: mondjunk „ungur”-t minden kontextusban, és ezzel barátságosak is leszünk a magyarokkal, akik nem akarják, hogy megkülönböztessék őket egymástól, és ugyanakkor saját történelmi ellenséges érzéseinket is meggyógyítjuk anélkül, hogy a politikai korrektség előírásai szerint kellene kényeskednünk.
(dw, eurocom.wordpress.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Életreszóló emlékek udvari bálja az unitárius kollégiumban
Amint minden parkettdarab a helyére került, a muskátlidíszeket is elhelyezték az ablakokban, a lufikat is felfújták és felfűzték, az ünnepi fogás is elkészült, kezdetét vehette a gyermekkorból felnőttkorba átlépegető önfeledt keringőzés. Mindez nem is akárhol, hanem a Kolozsvár szívében található unitárius kollégiumban, ahol évről évre különös gondot fordítanak arra, hogy a végzős diákoknak igényes, az alkalom ünnepélyességéhez illő eseményt szervezzenek. Persze a bál nemcsak a külsőségekről, szép ruhákról, finom italokról, kellemes zenei aláfestésről szól, hanem ilyenkor kapnak a diákok életreszóló bölcs tanácsokat pedagógusoktól, szülőktől, diáktársaiktól, bár az ilyenkor megfogalmazott szép szavak egyike sem mérhető a mögöttük álló táncpróbák emlékeihez vagy a rájuk szegeződő tekintetek miatti lélegzetelakasztó izgalomhoz. És bár idővel elhalványul a sok bölcs tanács és megoldásra váró gond, egy ölelés vagy biztató mosoly emléke örökre megmarad.
Miért akar egy tizennyolc éves fiatal elsőbálozó lenni? Milyen előkészületeket igényel a bálon előadott néhány perces tánckoreográfia? Mennyire nehéz kiválasztani a megfelelő ruhát, megtalálni a személyiségükhöz illő frizurát, sminket? – faggattuk a János Zsigmond Udvari Báljának végzős táncosait, akik már a tanév kezdetétől arra készültek, hogy minden tökéletesen sikerüljön a nagy napon.
– Igazából nagyon nagy feladat ez, és rengeteget készülünk rá, nagyon sok időt és energiát fektetünk bele, de megéri. Egyrészt óriási élmény számunkra, másrészt pedig olyan, mint egy beavatás – mondta Mátyás Eszter. – Meg tudjuk élni azt, hogy felnőttekké válunk és kilépünk ebből a közegből, miközben tudjuk: ide tartozunk, és bármikor visszatérhetünk, mert szívesen látnak. Úgy érzem, a bál az egyik módja annak, hogy ezt kifejezzék – beszélt a bál jelentőségéről a bálozó.
– Októbertől kezdődően táncórára jártunk, akkor még csak heti egyszer. Februártól kezdtünk el kicsit rendszeresebben próbálni, a bál előtti héten pedig szinte naponta voltak próbáink, hogy összeálljon a koreográfia – mesélt az előkészületekről. – Én is nulláról kezdtem, mert addig nem igazán táncoltam. Nem volt megeröltető, igazából jó kis vasárnap esti kikapcsolódásnak számított. A párom kért fel a közös táncra, de mivel ennek már hagyománya van, nagyon sok pár kialakult már 9–10. osztályban – beszélt a táncra való felkészülésről.
– A ruha beszerzését mindenki maga oldja meg, ahogyan tudja. Akadt olyan, aki megvásárolta, mások bérelték, én szerencsés helyzetben voltam, mert egy ismerősöm esküvői ruháját kaptam kölcsön. Számomra külön élmény volt az ő ruhájában táncolni – beszélt a toalettjéről. – Tizenkettő körül érkeztünk az iskolába, és háromtól volt még egy táncpróbánk, így három óra jutott az előkészületekre. Némelyikünknek a sminkje és frizurája is a helyszínen készült el, de olyan is akadt, aki reggel nyolcra már fodrászhoz ment – tette hozzá.
Szabadság (Kolozsvár)

Partiumból elégtelen
Szilágyi Aladár jegyzete Nagyvárad polgármesterének háromszáz éves tévedéséről.
Ilie Bolojan liberális politikus a nagyváradi voksok 70 százalékának beseprésével kitűnőre vizsgázott a helyhatósági választásokon. Úgy tűnik, hogy a harmadik mandátumát kezdő polgármester a város jövőjét illető, a város tekintélyét gyarapító ambíciózusságból is jelesre vizsgázott, hiszen az újraválasztását követően azt nyilatkozta a sajtónak, nagyra törő tervei között szerepel Nagyvárad régióközponttá emelése is: „Figyelembe véve a hagyományokat, ennek a régiónak a történelmét, akkor Várad régióközpont lehet. (…) Ha a jelenlegieknél több régiót alakítanak ki, akkor az egykori Körösvidék, vagy Partium, ahogy az Osztrák–Magyar monarchiában hívták ezeket a területeket, akkor Bihar, Szilágy, Szatmár megyék és Arad megye egy része közös régiót alkothatna.”
Nos, a valóban kecsegtető elképzelés bejelentésének akad néhány szépséghibája – mint megannyiszor, amikor Nagyváradnak Trianon óta a városházára került mindenkori vezetői tették. Történelmi dimenziókba igyekeztek helyezni a mondanivalójukat, – a szöveg enyhén szólva hemzseg a pontatlanságoktól:
1. A „Körösvidék” tájnév, mely bizonyára a román nyelvben meghonosodott „Ţara Crişurilor” kifejezés megfelelője volna, messze nem azonos a „Partium” kifejezéssel. Az utóbbi sokkal-sokkal nagyobb területet foglal magába.
2. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején nem volt közhasználatban az újkeletű „Körösvidék” tájnév. Ebben a köznyelvi formában a Körösök vidékének jelenleg Magyarországhoz tartozó maradékára vonatkoztatják.
3. A „Partium” – bár az évszázadok folyamán hol bővült, hol szűkült az a régió, amelyre ezt az elnevezést alkalmazták –, mindig több volt, mindig terjedelmesebb volt, mint az Ilie Bolojan által „ Bihar, Szilágy, Szatmár megyék és Arad megye egy része”-ként, egyetlen régióba óhajtott terület.
4. A „Partium” tájnevet, földrajzi fogalmat, stb. nem csupán és főleg nem először „az Osztrák-Magyar Monarchiában” használták. Az elnevezés a középkori latindominus partium regni Hungariae azaz „Magyarország részeinek ura” kifejezésből származik, és arra a néhány kelet-magyarországi vármegyére utal, amelyek a 16. század közepén, Magyarország három részre szakadása után – megszakításokkal – az erdélyi fejedelem uralma alá kerültek.
5. Az „Osztrák-Magyar Monarchia” születésnapja: 1867. július 28. A monarchia az osztrák uralkodóház és a magyar uralkodó körök közötti kiegyezés következtében jött létre. Ezen a napon szentesítette Ferenc József magyar király, osztrák császár az erről szóló törvényt.
Egy szó, mint száz: a históriában nem különösebben excelláló nagyváradi polgármester Partium ügyében bő három évszázadnyit tévedett.
erdelyiriport.ro

Mi a dolga a nagykövetnek, amikor nem fogadásokra jár? Niculescu Tónit kérdeztük
Egy kezünkön meg tudjuk számolni a romániai magyar hivatásos diplomatákat. Niculescu Tóni volt külügyi államtitkár, jelenlegi németországi főkonzul az egyikük, aki most készül nagykövetként elfoglalni állomáshelyét Ljubljanában. A diplomatát a szakmáról, a müncheni évekről és Szlovéniában rá váró kihívásokról kérdeztük.
Alig akad erdélyi magyar a román diplomáciában. Én hirtelen csak Pataki Júliáról (kenyai nagykövet) és Salamon Márton Lászlóról (szaloniki főkonzul) tudok, korábban meg Tokay György Litvániában volt nagykövet, ám egyikük sem hivatásos diplomata. Mi az oka annak, hogy ennyire alulreprezentáltak az erdélyi magyarok a diplomaták testületében?
A kérdésben felsoroltakon kívül van még egy erdélyi magyar nagykövet: Nagy Fredinánd a montenegrói román képviseletet vezeti. Ám valóban kevesen vannak magyarok a román diplomáciában. Nem tudom, miért idegenkednek a potenciális jelöltek: Bukaresttől, a fővárosi intézményektől, hivataloktól? Érdemes lenne utánanézni, elemezni a kérdést az erdélyi egyetemeken tanuló, esetleg végzős magyar diákok körében. A most zajló felvételi vizsgán például, ha nem tévedek, 900-ból egyetlen magyar (nevű) jelentkező volt, aki elbukott az írásbeli teszten.
Hogyan lesz valakiből hivatásos diplomata? Vagyis hogyan lehet bekerülni a diplomaták testületébe?
Hosszú szünet után, a tavaly és az idén több felvételi vizsgát szervezett, szervez a külügyminisztérium. Az idén kettő folyamatban van, a harmadikra ősszel kerül sor. Összesen körülbelül 100 helyre lehet pályázni 2016-ban. A felvételi feltételekről itt lehet olvasni részleteket.
És hogyan lehet valaki nagykövet, főkonzul vagy konzul úgy, hogy közben nem tagja a diplomaták testületének (mint Pataki Júlia vagy Salamon Márton László)?
Kevés kivétellel, mindenütt neveznek ki ún. „politikai” diplomatát. Van állam, amelyik kvótát szab ki (pl. 20 százalékos arányban küldenek nem-diplomata nagykövetet). Mind a küldő, azaz megbízó fél, mind a fogadó ország érdekei, szokásai szigorú figyelembevétele alapján döntenek. Van főváros, ahova jobbnak találtatik a küldő kormányhoz, a kormányzó párthoz közelálló nagykövetet akkreditáltatni. Van viszont állam, amelyik csak profi diplomatát nevez ki (nagykövetnek is), és nem veszi jónéven, ha más ország politikust bíz meg nagyköveti feladattal az ő fővárosában.
Mi a dolga egy hivatásos diplomatának, amikor éppen nem egy külképviseleten dolgozik?
Széles a skála, nagy a referatúrák száma, választéka: több- (NATO, ENSZ, EBESZ, EU, ET stb.), vagy kétoldalú kapcsolatok, politikai-, gazdasági- stb. főosztály. Van ezen kívül protokoll osztály, szóvivő, intézményközi (parlament, kormány) kapcsolatok és sok más igen érdekes, izgalmas szakmai terület. A konzuli főosztály sajátos külügyi feladat. Ez az a terület, amelyik a legtöbbet és a leggyorsabban fejlődött az utóbbi években nálunk. Számtalan új konzulátust nyitottunk meg Európa szerte, a legtöbbet természetesen Olaszországban és Spanyolországon. Van külügyminisztérium, ahol szigorúan szétválasztják a diplomáciai testületet a konzuli feladattól, ahol nincs „átjárás”, mint nálunk.
Csak sejtem, hogy a hivatásos diplomaták alig várják, hogy valamelyik külképviseletre kerüljenek, mert sokkal izgalmasabb, mint a külügyben dolgozni. Jól sejtem?
Diplomatája válogatja. Egyrészt, a központban dolgozók is utaznak világszerte. Másrészt állandó kapcsolatban vannak a Romániába akkreditált külföldi diplomatákkal, ami változatos, sokszor izgalmas feladat elé állítja őket.
Főkonzulként mi a feladata Münchenben?
A konzulátusi feladatok túlnyomó része közjegyzői papírmunka: mindenféle iratot, oklevelet adunk ki, fordítunk le vagy közvetítünk haza, a zömét a belügyminisztériumhoz. A születési bizonyítványok, útlevelek, megbízólevelek stb. előállításán kívül, nagyon sok sürgősségi esetet kezelünk: autó-, vagy munkabaleset, elhalálozás, őrizetesek, kíséret nélküli kiskorúak. A mi hivatalunk fedi Németország déli részét, Bajorországot és Baden-Württemberget (BW), ahol a tavaly hivatalosan bejegyzett 150 ezer, számításaink szerint több mint 300 ezer román állampolgár élt. Naponta közel kétszáz ember lépi át hivatalunk küszöbét.
A két déli Land termeli az ország nemzeti össztermékének több mint 40 százalékát. 2015-ben a román-bajor kereskedelmi forgalom meghaladta a nyolcmilliárd eurót. A Stuttgartban és Münchenben működő főkonzulátusok száma túllépi a 200-at. Ezek két parlament- és két rendkívül erős, nemzetközi befolyással bíró kormány képviselőivel tartják a kapcsolatot. Következésképpen müncheni főkonzulként számtalan politikai- és gazdasági képviseleti feladatot látunk el. Kevés nagykövetség dicsekedhet a mi teljesítményünkkel: négy év alatt több magas szintű delegációt fogadtunk hivatalos látogatáson (két államelnöki, két miniszterelnöki vizit, több külügyminiszteri, egy-egy igazságügyi, gazdasági, mezőgazdasági látogatás stb.).
Ezen kívül, igyekeztünk szoros és sokrétű kapcsolatot kiépíteni és fejleszteni az idetelepedett román közösség, valamint az erdélyi szászok, illetve a bánáti svábok képviselőivel. A tavaly a honlapunkon 65 kulturális eseményről adtunk hírt, olyan rendezvényekről, amiket a főkonzulátus szervezett, vagy amelyeken részt vettünk.
Hogyan telik egy átlagos napja Münchenben?
Postabontással és levélváltással kezdem (levelezés, meghívok stb.). Utána körülnézek a váróteremben és a fülkék mögötti irodákban, majd nekilátok a sajátos vagy sürgősségi esetek kezeléséhez: kapcsolatfelvétel, információcsere a német hatóságokkal, a különleges helyzetbe került román állampolgárokkal vagy ezek hozzátartozóival (napközben nálam tartom a sürgősségi telefont, így pontosan és időben megtudom, milyen gonddal küzdenek az itt élő, vagy del-Németországot átutazó állampolgártársaink). Délután rendszerint protokoll és képviseleti munkát végzek. Van nap, amikor több száz kilométert utazom.
A köztudatban az él, hogy a diplomata csak fogadásokra jár, illetve recepciókat ad, és vígan éli életét valamelyik külföldi nagyvárosban. Mi a legnehezebb része ennek a szakmának?
Általában nehezemre esett tervezni, programszerűen dolgozni, mert gyakran voltunk kénytelenek „tűzoltó” munkát végezni, így nem voltam igazán ura a saját határidőnaplómnak. A legnehezebben a baleseteket éltem át, pontosabban ezek következményeit. Nem tudom leírni azt az érzést, fájdalmat, amikor a rokonok tudomására kell hoznunk a rosszhírt, majd intézkednünk kell a rendőrségnél, a kór- vagy esetenként a halottas háznál.
Müncheni mandátuma alatt voltak-e komolyabb szakmai kihívásai? Olyan helyzetek, amikor megizzadt főkonzulként?
A legnagyobb kihívást a 2014. novemberi elnöki választások, főleg az első forduló jelentette, amikor teljesen felkészületlenül ért a több ezer választó. A második fordulóra már jobban fel tudtunk készülni, a helyi rendőrség, nem utolsó sorban a német és román önkéntesek hathatós segítségével. A stuttgarti és a müncheni választókerületekben több mint kilencezren szavazatot adtak le, kb. két voksot percenként.
Volt-e Münchenben valamilyen szakmai elégtétele, a diplomáciai munkádnak egy olyan eredménye, amire szívesen gondol majd vissza?
Büszke vagyok a teljesítményünkre: a mandátumom alatt megduplázódtak a konzuli bevételeink annak ellenére, hogy közben háromról egyre csappant a konzuljaink száma. Ezen belül elégtétellel tölt el minden eset, amit sikerült megoldanunk, amikor sikerült segítenünk a bajban levő embereken. Nagyon jól estek még a román szervezetektől kapott levelek, amiben megköszönik a kiváló együttműködést a főkonzulátussal.
És olyan szituációba került-e, amelyekről majd anekdotázni lehet?
Elmesélek két kedves, kedvenc esetet. Egyszer a sürgősségi telefonon érdeklődött valaki, hogy milyen iratra van szüksége ahhoz, hogy autóval Romániába vihesse a házinyulát. Mivel hosszantartó kánikula uralta egész Európat, felajánlottam, vigyázok az állatra, amíg visszatér Münchenbe a gazdája. Két hónapig nálunk lakott Pufy, a gyerekeink örömére és (részleges) felelősségükre. Baráti kapcsolatban maradtunk a hálás nyuszi tulajdonosaival, akik beismerték: a légkondíció nélküli gépkocsiban Pufy nem élte volna túl a romániai utat.
A másik történetem az, amikor Ivan Patzaichin többszörös olimpiai- és világbajnok kenust vezettem a müncheni repülőtérre Ulmból, ahol Romániát képviselte a nemzetközi Duna-fesztiválon. A rossz idő miatt jó idejében útnak indultunk, így túl korán értünk a repülőtér közelébe. Felajánlottam hát a híres sportolónak, tegyünk egy rövid kitérőt az óvárosban. Meglepetésemre Patzaichin nem a Marienplatz-ra volt kíváncsi, hanem arra a helyre, ahol a selejtezőn eltört az evezője és később olimpiai aranyérmet nyert. Így lettem részese egy különös élménynek: 42 év után Patzaichin visszatért az Olimpiaparkba.
Most Ljubljanába készül, de már nagykövetként. Mi a különbség a nagykövet és a főkonzul „munkaköri leírása” között?
Míg a főkonzul a kormány képviselője, és az állampolgárait szolgálja, a nagykövet az államfőjét képviseli a fogadó országban. Tehát a főkonzult a kormányfő, a nagykövetet az államelnök nevezi ki. A konzulátus elsődlegesen tisztviselői munkát végez, a nagykövetség mindenekelőtt kétoldalú, államközi kapcsolatokat ápol.
Füzes Oszkár volt bukaresti magyar nagykövet mondta egyszer egy kötetlen beszélgetésen, hogy a nagyköveti munka eléggé hasonlít a külföldről tudósító újságírók munkájához. Azaz naponta jelentéseket írnak „haza” az állomáshelyük országában történtekről. Ez mennyire van így?
Így van. Viszont amíg a tudósítás egyoldalú viszonyt feltételez, a nagykövet kétirányú utcán jár. Az informáláson túl kapcsolatot ápol és épít: nemcsak hazaír, hanem otthoni üzenetet is továbbít a fogadó félnek, tárgyalásokat folytat, javaslatokat tesz stb.
Mi történik abban az időszakban, amikor a nagykövet már megkapta az akkreditációs levelét, de még a befogadó ország beleegyezésére vár?
Két hete megkaptam a szlovén államfő „agrément”-jét. Miután Klaus Johannis államfő aláírja a kinevezési dekrétumot, hazautazom „felkészülni” a külügy illetékes szakosztályainál és egy pár minisztériumnál (gazdasági, szállításügyi stb.). Utána költözünk családostól Ljubljanába, ahol előbb bemutatom a külügyben az akkreditációs leveleim másolatát, majd átadom a szlovén államfőnek az eredetit (meg az elődöm visszahívásáról szóló levelet). Ezek után teljes jogkörrel rendelkezem majd, kora ősszel már nagyköveti minőségemben kísérhetem Ljubljanában a külügyminisztert, később pedig Dacian Cioloș miniszterelnököt, akiket meghívtak Szlovéniába hivatalos látogatásra.
Mennyire általános az, hogy a diplomaták megtanulják annak az országnak a nyelvét, ahova kiküldik őket? Tanul szlovénül?
Miután megtudtam, hol dolgozom a következő négy-öt évben, kétszer is ellátogattam Ljubljanába. Azonnal elkezdtem az országot „tanulni”, mindenekelőtt a parlamenti kihallgatás végett. Mivel Szlovéniában szinte mindenki jól beszél angolul, nem lesz különösebb gondom az értekezéssel. Ennek ellenére, megpróbálok minél hamarabb legalább alapfokon megtanulni szlovénul.
Gondolom, a hivatásos diplomaták egyik álma, hogy valamelyik nagyon fontos fővárosba nevezzék ki őket. Ljubljana után legszívesebben melyik külképviseletre szeretnél kinevezést kapni?
Dél-közép-Amerika vonz. Chile, Argentína, akár Kuba.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro