Csökkent az állami támogatás
Az elesetteken csattan az ostor
Ellehetetleníti a szociális szolgáltatásokat nyújtó civil és egyházi szervezetek működését a Szociális és Munkaügyi Minisztérium azáltal, hogy évről évre csökkenti a központi költségvetési támogatást. A Gyulafehérvári Caritas például idén a 2013-as támogatásnak az egyharmadát kapta, tehát ismét azokon csattan az ostor, akik felkarolják a rászorulókat, s azt a réteget, akikről valójában az állam kellene gondoskodjon.
Dr. Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója lapunkhoz eljuttatott közleményében aggodalmának adott hangot amiatt, hogy folytatódik a szervezet szociális szolgáltatásainak a fenntartására jóváhagyott állami támogatás visszaszorítása, miközben egyre növekszik az igény ezen szolgáltatások iránt.
– A forráskiesés egyre súlyosabban érinti programjainkat. Idén az otthoni beteggondozó szolgálat is jelentős hiánnyal kezdi az évet. Tíz otthoni beteggondozó központunknak kértünk támogatást, de csupán a fele kapott részleges finanszírozást. Teljes mértékben elestek a támogatástól a Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelykeresztúr környéki, valamint a Kovászna és Fehér megyei központok. Ugyanez a helyzet a búzásbesenyői Gondviselés Háza idősotthonunkkal, a diódi gyermekotthonnal, a hátrányos helyzetű gyermekeket, fiatalokat felkaroló sepsiszentgyörgyi és erdőszentgyörgyi programjainkkal, a fogyatékkal élő fiatalokat foglalkoztató csíkszeredai Szent Ágoston Nappali Foglalkoztató- központtal.
A 2016-os év elején a szükségletekhez képest gyakorlatilag 1.972.024 lejes forráskieséssel kell számolnunk, amely kétségessé teszi több mint 2.800 gondozottunk ellátását. Míg 2013-ban 3.650 személy ellátását támogatta a szaktárca, az idén csak 809 gondozott ellátását finanszírozza.
A rendszerváltás óta eltelt 25 esztendőben – számos más civil és egyházi kezdeményezéssel együtt – az embertől emberig történő intézményes segítség kiépítésének, hozzáférhetővé tételének úttörői voltunk. Úgy tűnik, ebben az erőfeszítésben továbbra is és egyre inkább csak a helyi közösségekre, önkormányzatokra számíthatunk. Velük tanácskozva, egyeztetve kell eldöntenünk stratégiai magatartásunkat az elkövetkező évekre: mi az, ami vállalható abból a sok mindenből, amire szükség van – fogalmazott dr. Márton András, aki szerint a munkatársak és partnerek hozzáállásának köszönhetően sikerült átvészelniük az elmúlt két év drasztikus visszavágásait anélkül, hogy ez az ellátottaikat hátrányosan érintette volna.
A 2013. évi összeg egyharmadából kell idén gazdálkodniuk
Megkeresésünkre Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának a vezetője kifejtette, 2013-hoz viszonyítva, amikor 3,7 millió lejes állami támogatással gazdálkodhatott a szervezet, tavaly és tavalyelőtt már kevesebbet, 2,3 milliót, idén pedig alig több mint egymillió lejt kaptak, tehát a 2013-as évben kiutalt összeg alig egyharmadát. Az állami támogatás megvonása több, a szervezet által évek óta sikeresen működtetett programot érint. A korai nevelő és fejlesztő programra, amelynek keretében heti rendszerességgel több száz gyereknek tartanak fejlesztő foglalkozásokat, idénre már nem is pályáztak, olyan megszorításokkal kellett számolni, és a szaktárca már 2014-ben világossá tette, hogy nem prioritás számukra a korai nevelés. – Emiatt kénytelenek voltunk növelni a résztvevőkre háruló hozzájárulást, emellett a megyei tanács is besegít, illetve sikerült több céget találni, amelyek profitadójukat felajánlották erre a célra. Mindezeknek, valamint a kollégák lelkiismeretes munkájának köszönhetően sikerült továbbvinni ezt a programot – fogalmazott az igazgató. Az idősek körében oly népszerű Teréz Anya Központban zajló tevékenységekre részfinanszírozást kaptak, ami körülbelül fele a kért összegnek. Ez esetben is kénytelenek voltak növelni a hozzájárulást, viszont ez mindenképpen jövedelem függvénye, hogy a szerényebb anyagi körülmények között élők is férjenek hozzá a tevékenységekhez. A marosszentgyörgyi roma program szintén részfinanszírozást nyert, a búzásbesenyői idősotthon, valamint az Erdőszentgyörgyön zajló és hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását célzó projekt állami támogatását is elutasította a minisztérium, de remélhetőleg a helyi önkormányzatok anyagi hozzájárulásával, valamint más pályázati lehetőségek kiaknázásával sikerül továbbvinni ezeket a programokat.
"A betegekért vagyunk"
Koszta Piroska, a Caritas otthoni beteggondozásért felelős illetékese elmondta, az általa koordinált, úgynevezett Maros csapat tizenkét településen van jelen: Marosvásárhelyen, Marosszentgyörgyön, Szászrégenben, Nyárádszeredában, Székelyberében, Nyárádmagyaróson, Csíkfalván, Hodoson, Nyárádremetén, Mezősámsondon, Nyárádgálfalván és Szentpálon. Ezeken a településeken havonta 850 idős, beteg embert lát el a szervezet 33 munkatársa, segítenek rajtuk, hogy ne szoruljanak intézményes ellátásra. Marosvásárhelyt kivéve a helyi önkormányzatok mindenik településen részben hozzájárulnak a szolgáltatás költségeinek a fedezéséhez.
– Hatvan év fölötti, zömében ágyhoz, illetve házhoz kötött betegek az ellátottaink, van, akit naponta egy-kétszer pelenkázunk, fekélyes, felfekvési sebeket kötözünk, ha kell, ágyneműt cserélünk, gyógyszereket váltunk ki, tartjuk a kapcsolatot a családorvosokkal – sorolta a szakápolói végzettséggel rendelkező munkatársaik napi teendőit Koszta Piroska. Az otthoni beteggondozói szolgáltatást több forrásból fedezik, egyik pillére volt az állami támogatás, amit idén teljes egészében megvontak. Ebből fedezték többek között az üzemanyagot – hiszen az ápolók folyamatosan járták a falvakat –, illetve a fogyóeszközöket. Kérdésünkre, hogy miként pótolják a kieső állami támogatást, az illetékes elmondta, a betegekért vannak, továbbra is el kell őket látni, tehát fogódzóként marad az ellátottak hozzájárulása – amit az egy főre eső jövedelem alapján számolnak ki –, a Maros Megyei Tanács támogatása, emellett további szponzorokat keresnek. Néhány önkormányzat már jelezte, hogy inkább más területekről vesznek el, de kiszorítanak valahogy egy nagyobb összeget az otthoni betegápolásra, ugyanis nagy szükség van – főként az elöregedő vidéki településeken – erre a szolgáltatásra.
Menyhárt Borbála. Népújság (Marosvásárhely)

Fagyos betegellátás
Románia 2007-es uniós csatlakozása óta negyvenötezer egészségügyi dolgozó hagyta el az országot, közülük huszonnyolcezer orvos, tizenhétezer asszisztens. Leginkább a kórházak ürültek ki, amelyekben jelenleg huszonhatezer szakorvos helyett tizenháromezer dolgozik, alig harmaduk negyven év alatti, egynegyedük pedig hatvan év fölötti. A már-már tragikus orvoshiány Erdélyt sem kerüli el, az elmúlt huszonöt esztendő alatt ötezer medikus távozott a rendszerből.
A fenti adatok nem ismeretlenek. Valahányszor a hazai egészségügy helyzete kerül terítékre, első helyen szerepel a szakemberhiány, és a hatalom azonnal azok nyakába varrja a rettenetes állapotokat, akik szakmai megbecsülés, jobb megélhetés reményében elhagyták az országot. Miniszterek egész sora tette szóvá az elmúlt években, hogy nem szép dolog hátat fordítani annak az országnak, amely kitaníttatta, fehér köpenybe bújtatta a fiatalokat – arról ellenben kevés szó esik, hogy a hatéves alapképzés és négy-öt éves szakosodás alatt mennyi pénzt költenek az orvostanhallgatók szülei gyermekeik oktatására, majd kenyérbe lépve mennyi marad a kezdő orvosnak megélhetésre, miután kifizeti az albérletet.
Mindez korántsem indokolja – bár kétségkívül szerepet játszik benne –, hogy a hazai egészségügyi ellátás több évtizeddel elmarad a szomszédos országokétól, amit a politikai elit, a döntéshozók azért nem érzékelnek saját bőrükön, mert betegség esetén Bécsben, Párizsban, Rómában kezeltetik magukat. Az ok egyszerű: míg Románia az elmúlt negyedszázadban átlagban a nemzeti össztermék 3,2 százalékát fordította évente az egészségügyre, az Európai Unió országaiban ez az arány eléri a 7–10 százalékot. A hazai ellátásban 210 dollár jut évente egy lakosra, Svájcban 2300, az Amerikai Egyesült Államokban 7800. Romániában ezer lakosra számítható 1,9 orvos, az unióban ez az arány 3,5. A sor folytatható azzal, hogy huszonöt év alatt nem történt valós reform az egészségügyben, valahányszor nekirugaszkodott az éppen hatalmon lévő kormány vagy miniszter, a politikai hadszíntér másik oldaláról támadások érték, és maradt minden a régiben. Látható, hogy az elvándorlás nem oka, csupán következménye az egészségügyben uralkodó áldatlan állapotoknak, ami lassan, de biztosan oda vezetett, hogy egyes külföldi gyógyszergyártók, -beszállítók különböző okokból – és nemcsak a készítmények árának lecsökkentése, hanem a megbízhatatlanság, a hitelvesztés is ide tartozik – kivonultak az országból. Oda jutottunk, hogy nélkülözhetetlen védőoltások hiányoznak, megoldatlan a rákos betegek ellátása, életfenntartó inzulinok hiányoznak, a számítógépes program pedig, amelyiknek mindezt nyilván kellene tartania, naponta befagy és lebénítja a rendszert.
És miközben említettek miatt milliók szenvednek, az egészségügyi tárca legnagyobb gondja, hogy arról tájékoztasson, miként öltözködjünk és étkezzünk a téli nagy fagyok idején.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román-magyar kerekasztal megszervezését kérte a bukaresti amerikai nagykövetétől Tamás Sándor
A román-magyar etnikumközi viszonyokról szóló kerekasztal-beszélgetés megszervezésére kérte fel Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának elnöke Hans Klemmet, az Egyesült Államok romániai nagykövetét pénteken. 
A székelyföldi önkormányzati vezető a háromszéki Árapatakon találkozott az amerikai diplomatával, aki több székelyföldi roma közösséget látogatott meg egy civil szervezet meghívására. Tamás Sándor a megbeszélést követően elmondta: tájékoztatta a diplomatát a romániai magyar közösség helyzetéről, és ismertette a székelyföldi beruházási lehetőségeket - írta az Agerpres hírügynökség. 
Tamás Sándor elmondta: Románia NATO- és EU-csatlakozása után a romániai magyar közösség azt érzi, hogy naponta visszalépések történnek a közösségi jogaiban. Felhívta vendége figyelmét, hogy Romániában a hatóságok kettős mércét alkalmaznak a romániai magyarság és a többségi lakosság jogai tekintetében. 
Ezért arra kérte a diplomatát, hogy a védnöksége alatt szervezzenek egy román-magyar kerekasztal-beszélgetést. Az önkormányzati vezető meghívta a diplomatát, látogasson ismét Kovászna megyébe, hogy jobban megismerje a helyi magyar közösséget. 
A múlt hét elején Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere úgy nyilatkozott egy romániai magyar lapnak, hogy az erdélyi magyar közösség ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint néhány évvel ezelőtt. A polgármester szerint az állami intézmények viszonya a székelyföldi önkormányzatokhoz azóta változott meg, amióta mind a belügyminisztérium, mind a titkosszolgálatok szintjén dokumentumokba foglalták a magyar veszélyt, és azt, hogy az autonómia kérdése nemzetbiztonsági kockázatot jelent. (mti) Transindex.ro

Hans Hedrich: A Román Hírszerző Szolgálat és Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román–székely–magyar kapcsolat mozgatórugóit. Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely más pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – mint a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez. Továbbá a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is ennek a népességnek joga van nyilvánosan használni az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikusan kialakítottak egy eltorzított képet a magyarokról, mely szerint idegen és ellenséges népesség, amely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ, és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Ez teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a kemény nacionalizmus dühös feléledése, beleértve az állami struktúrákat, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság él), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit), vagy olyan neoszekus politikusokra, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezen etno-imposztorok szövegeit – akik láthatóan jó kapcsolatot ápolnak a „szervekkel”, emellett nulla- és féligazságokat találnak ki mindenről, ami nem illik bele hiányos felfogóképességükbe, valamint buzgón gerjesztenek etnikumok közötti konfliktusokat és mesterséges ellenségességeket – azonnal átveszik és felerősítik az interneten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, amelyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarként ők is őshonosak, akár az összes többi erdélyi etnikai csoport (nem csak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), illetve, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt hatékony módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak a közösség egyes tagjai  diskurzusának és jövőbeni terveinek szintjén megnyilvánuló radikalizálódáshoz.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk a logikus következtetést, hogy mesterségesen akarják fokozni a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy „megoldják” azokat a gondokat, melyeket éppen jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz). Ez banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetőek nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy,
neoceauşiszta ihletésű személyek, 
csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) stay-behind/Gladio típusú utóvédhadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője az erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a b Kovászna megyei kormánymegbízottjai; a milicista-pribék Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és a Facebookon, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldöző és inkrimináló bánásmód, amelynek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(A Youtube csatornán megtekinthető egy videó-összeállítás Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Csak újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja,
melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság a 2015. december 1-jei kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terroristapetárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” A székelyföldi rendőrök, katonák, hírszerző szolgálatosok, csendőrök, a Rendkívüli Helyzetek Felügyelőségének emberei, tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiről telepítettek oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal – de a gondot nem annyira származásuk, mint inkább az a szerepük jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben
latensen vagy nyíltan ellenségesen 
viselkedő fegyveres erőt képviseljenek, ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében… Íme tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: elmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, amelynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a Román Hírszerző Szolgálatnak (RHSZ) van magyarul beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… Hírszerzők, mondjatok köszönetet a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek, és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasztjátok egymásnak őket!). De az, hogy a Neue Züricher Zeitungban megjelent cikkről az RHSZ-nek még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a külügyi hírszerző szolgálatos kollégák, vagy legalább a volt kormányfő, Ponta apósa, aki… Svájcban a Ceauşescu-rezsim külföldi hírszerző szolgálatánál dolgozott, komoly aggodalmat kelthet Romániára nézvést: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de nem adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a hírszerző szolgálattól vagy a korrupcióellenes ügyészségtől és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
Az RHSZ-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről, és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készült megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke hibázott. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzusszintű és virtuális maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek az államnál, amelynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével tudatosan kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét, és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Azzal, hogy Bukarest 1920 után egyértelmű ígéretei ellenére megtagadta az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki Sieben Richter erdőit, amelyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket), és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–45-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál –
hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, céljuk megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neoceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a pacta sunt servanda. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna Magyarországtól Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együtt élő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül, és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde şi aruncători de petarde (la propriu şi la figurat), scăpaţi de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog új évet Erdélynek és az erdélyieknek – a szerk.)
Boldog és békés új évet Erdélynek és az erdélyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
A szerző politológus 
és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország)
Forrás: Neuerweg.ro/Főtér. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kultúrát mi magunk alakítjuk
Nagyvárad- Péntek este a Szigligeti Színházban szervezett gálaünnepséggel ért véget A Magyar Kultúra Ünnepének rendezvénysorozata. Beszédek hangzottak el, díjakat adtak át és színielőadás is volt.
Ünnepi beszédében Biró Rozália RMDSZ-es szenátor, a rendezvénysorozat védnöke úgy fogalmazott: 2016-ban A Magyar Kultúra Napján ünnepi gondolatokat megosztani komoly nehézségekbe ütközik, hiszen valamennyien érezzük azokat a komor felhőket, melyek úgy nemzetünk, mint Európa feje fölött gyülekeznek. Valahogy nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk a történésekhez: féljük-e, illetve megriadjunk-e, összeszorítsuk-e a fogunkat, vagy bátran kiálljunk, amikor azt látjuk, hogy hitünktől, kultúránktól, értékrendünktől eltérő, azt tiszteletben aligha akaró milliók áramlanak be kontinensünkre. Azt érezzük, mintha Európa keresztény értékrendje megingani látszana, hiszen olyan jelenségekre vagyunk kénytelenek odafigyelni, mint például az, hogy egyre több országban nem kell a születendő gyermek nemét beírni, hiszen majd eldönti ő hogy férfi-e vagy nő a felnőttkorában. Azt látjuk, hogy egyes helyeken már nem karácsonyt ünnepelnek, hanem téli ünnepük van, mintha Krisztus születése sértene valakit, és kénytelenek vagyunk elviselni azt, hogy január 1-től naponta történt olyan erőszakos cselekedet, melyet emberek élete ellen követtek el. Eközben pedig tudjuk azt, hogy a hitünk az, mely nemzetünk erejét megtartja, és a kultúránk ad életet, tartalmat, csillogást és értéket népünknek. „A hogyanra a válaszom az, hogy ahogyan tudjuk, de kell”- nyomatékosította, hozzátéve: közösségünk számára ugyanis kiemelkedő fontosak a dolgos hétköznapok mellett azok az ünnepek, amikor a család tagjai körbeülik az asztalt, és a gyertyaláng fényénél melegedve, egymásra odafigyelve, szeretettel és tisztelettel fordulva egymást felé, ünnepet ülnek. A Magyar Kultúra Napja is ilyen kell legyen szerinte, amikor családként a váradi, illetve biharországi magyar közösség körbeüli jelképesen az asztalt, és együtt ünnepel, nemzetben gondolkodva, és eltekint attól, hogy talán idegen lábak zaját hallja a szomszédban, és nem tudja mire vélni egyik vagy másik megnyilatkozást vagy történést. Hangsúlyozta ugyanakkor: azért, hogy méltóak legyünk elődeinkhez, és úgy tudjuk megélni a jelent, hogy mi is jövőt teremtsünk utódaink számára, ki ahogyan tud, egyénenként, külön-külön vállalással, és közösségként is tennünk kell a dolgunkat, hiszen a kultúránk olyan lesz a jövőben, amilyenné alakítjuk ma és a holnap. Például úgy, hogy ápoljuk hagyományainkat, anyanyelvükön beszélünk, magyar iskolába íratjuk gyermekeinket, és becsületes magyar embert nevelünk belőlük, vagy közösségként tisztelettel fordulunk azok felé, akik életük és tudásuk jelentős részét adták kultúránk gyarapodásáért.
Díjazottak
Mivel az idén testvérvárosi kapcsolataik miatt Debrecen és Margitta is bekapcsolódott Nagyvárad és Berettyóújfalu közös ünneplésébe, a gálaesten beszédet mondott dr. Vitányi István fideszes országgyűlési képviselő is.
Az ünnepségen ezután díjazták azokat a személyeket, illetve csoportokat, akik/amelyek az elmúlt évben vagy években kiemelkedő teljesítmény nyújtottak a magyar kultúra terjesztése, ápolása terén. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete 2002 óta díjazza a magyar kultúráért tevékenykedőket, a díjazottakról pedig a választmány határozata értelmében a kulturális szakbizottság hívatott dönteni a körzeti szervezetek, az ügyvezető elnökség vagy bizottsági tagok javaslata alapján. Idén A Magyar Kultúráért Emlékplakettet vehetett át a Szentjánosbogarak Néptánccsoport, Kertész Magda „Szerafina” apácanővér, és Boros Emőke érmihályfalvi tanárnő. A Magyar Kultúráért-díjban részesült Sorbán Attila író, költő, a Szigligeti Színház tanácsadója, Sárközi Zoltán műemlékvédő, váradi önkormányzati képviselő, valamint az Élesdi Képzőművészeti Alkotótábor. Életműdíjnak örvendhetett Dobos Imre színművész, a Szigligeti Színház tagja. A felsoroltakon kívül kiosztottak még egy elismerést, az In Memoriam Jakobovits Miklós Társaság/Alapítvány díját Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész kapta. A laudatiokat Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke, illetve Hajdu Géza színművész olvasta fel, a díjakat pedig Huszár István alpolgármester adta át.
A gála a Szigligeti Társulat által előadott Buborékok című vígjátékkal folytatódott.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ma

A politika belülről: mire számíthatunk a visszalépések éve után?
A kisebbségi érdekérvényesítés lehetőségeiről és az önkormányzati választásokról beszélgettünk Kelemen Hunorral.
A 2016-os esztendő politikai kihívásairól és az ebben az évben esedékes választásokról beszélt Kelemen Hunor A politika belülről című műsor friss kiadásában. A politika miértjeire és hogyanjaira válaszokat kereső, Balázsi-Pál Előd által vezetett műsor hétfőn, január 25-én 21.35-től nézhető meg az Erdély TV-n, kedden, január 26-án délután hallgatható meg az Erdély FM-en, kivonata pedig alább olvasható a Transindexen. 
Milyen évünk lesz 2016-ban a kisebbségi jogérvényesítés szempontjából? 
Kelemen Hunor évértékelőjében azt mondta, hogy a 2015-ös esztendő a visszalépések éve volt a kisebbségi jogérvényesítés terén. Ebből kiindulva kérdeztük tőle, hogy milyen lesz 2016, tekintettel egyrészt a választási évre, másrészt az új kormányra. Az RMDSZ elnöke szerint választási esztendőben hajlamosak a román pártok nacionalista, magyarellenes hangot megütni, abban reménykedve, hogy így több szavazatot szerezhetnek. 
Az RMDSZ elnöke a kormányváltástól azt várja, hogy közigazgatási és kormányzati eszközöket ne használjanak a kisebbségi jogok megcsorbítására, úgy, ahogy tette utolsó egy esztendejében a Ponta-kormány. Ilyen szempontból reménykedik, hogy Cioloş és a kabinetje tagjai, különösen a belügyminisztérium és az ő kötelékébe tartozó intézmények nem követik azt a gyakorlatot, amelyet 2015-ben látványosan követtek. A kormánnyal szemben ugyanakkor jogos elvárás az is, hogy úgy kormányozzon és olyan üzeneteket fogalmazzon meg, hogy a többség-kisebbség viszonyt ne feszítse és ne élezze tovább. Kelemen nem vár nagy áttörést minden területen, de fontos lenne, hogy a létező törvényeket betartsák és alkalmazzák.
Szükség lenne egy kisebbség-többség megállapodásra 
A román pártok részéről nem nagy a nyitottság egy ilyen szerződés megkötésére, külön-külön mindenki benne van, mondhatni elméleti szinten, de mikor össze kellene ülni, megbeszélni a részleteket, akkor mindenik párt ódzkodik tőle, valószínű azért, hogy a másik szemében ne mutatkozzon túlságosan engedékenynek, és ezáltal szavazatokat veszítsen – mondta Kelemen Hunor, aki szerint 2016 nem a legalkalmasabb esztendő egy kisebbségi jogokat garantáló megállapodás aláírására, de fenn kell tartani a kérdést, és érveket kell szolgáltatni arra nézve, hogy miért van szükség egy ilyen szerződés megkötésére. 
„Meg kell győzni a román politikai elitet, hogy miért lesz abból nagy baj, ha a romániai magyar kisebbségre ellenségként és kockázati tényezőként tekintenek, ha kollektíven megbélyegzik, és a nehezen megszerzett jogokat korlátozzák. Ezek súlyos feszültségekhez vezethetnek, ami senkinek sem érdeke” – mondta. 
Az igazság mindig napvilágra kerül 
Cseresznyés Pál halála ismét aktualitást kölcsönöz a marosvásárhelyi fekete márciusnak. Van-e esély arra, hogy valamikor szülessen egy olyan döntés a 26 éve történtekkel kapcsolatban, amelyik megnyugtató lehet a magyar közösség szempontjából, esetleg újranyithatják-e a dossziét ebben az ügyben? – kérdeztük Kelement. Azt a reményt soha nem adhatjuk fel, hogy az igazság napvilágra kerül – válaszolt a szövetségi elnök. Meglátása szerint a marosvásárhelyi fekete márciussal is ugyanazt meg kellene tenni, amit a ’89-es eseményekkel és a ’90-es bányászjárásokkal kapcsolatban, és ezt az RMDSZ sokszor szorgalmazta a parlamentben is. A fekete márciussal kapcsolatban is újra kell nyitni a dossziékat, mert ezzel adós a román igazságszolgáltatás. Kelemen úgy látja, hogy ebben az esetben is ki fog derülni, hogy kik voltak az események tényleges elindítói, mert az igazságot nem lehet a végtelenségig elkendőzni. 
Vissza kell utasítani a közösség megbélyegzését 
2015 végén a kisebbség-többség kapcsolatát a december elsejei kézdivásárhelyi események is meghatározták. Az RMDSZ elnöke szerint különbséget kell tenni aközött, hogy valakik butaságból vagy viccelődésből el akartak követni valami olyasmit, ami kétségkívül elfogadhatatlan – ezért egyénként mindenkinek kell vállalnia a felelősséget –, és a között, hogy emiatt az eset miatt az egész közösséget megbélyegezzék. „Meg kell tudni védeni a közösséget, és nem fogadhatjuk el, hogy kollektív bűnösként kezeljék az erdélyi magyar kisebbséget! Éles különbséget kell tenni a kettő között, hiszen akit ma terrorizmussal vádolnak, azt elássák és nem talál partnert sehol; ezért nem szabad az egész közösséget megbélyegezni, hiszen így a legapróbb jogos követelések kifutási lehetősége is a nullával lesz egyenlő” - figyelmeztetett. 
Kelemen elutasítja az ügy során tapasztalt túlkapásokat: „Nekünk nagyon világosan el kell mondanunk, hogy semmilyen politikai szélsőségességgel nem tudunk közösséget vállalni. Viszont elfogadhatatlan az, hogy Wass Albert-könyveket „tartóztassanak le” és kobozzanak el házkutatások során.’89 előtt vittek el könyveket, nem juthatunk vissza oda huszonhat év után, hogy irodalmat koboznak el!” – fogalmazott. 
Magyar terrorista vs. román színész 
Az RMDSZ elnöke szerint a román társadalom viszonyulása ehhez az egész kérdéshez Molnár Levente filmszerepével kapcsolatosan lett még érdekesebb: Beke volt a terrorista magyar, és Molnár Levente a jó román, aki az Oscarig is eljuthat a Saul fiával. Ez megint csak azt mutatja, hogy a román társadalomban a magyarokkal szemben még mindig erős előítéletek élnek. Ha baj van, akkor ők a keletről, Ázsiából ideérkező bajkeverők, hogyha jelentős kulturális vagy tudományos eredményt érnek el, ők a jó románok. 
Tisztábbak lesznek-e a választások most, hogy egy pártoktól független kormány van hatalmon? 
Kelemen szerint a 2016-os évben egyetlen pártnak sem lesz lehetősége költségvetési eszközöket használni szavazatszerzésre. Ugyanakkor problémásnak tartja azt, hogy a munkaügyi minisztérium Hargita, Kovászna, Maros és Fehér megyében nem támogatja a Caritas szociális szolgáltatásait, mint az idősgondozás, beteggondozás, otthongondozási szolgálat, amelyekre hihetetlen nagy igény van, miközben az ország más részein támogatja ezeket. A minisztérium nem írt alá szerződést a szervezettel, ugyanakkor az állam nem veszi át ezeket a szolgáltatásokat, erre a problémára pedig mindenképp választ szeretnének kapni az RMDSZ-es törvényhozók a parlamenti ülésszak kezdetén. 
Önkormányzati választások 
"Az RMDSZ-ben elkészült a mérleg, hogy kik azok, akikkel tovább megyünk, és kikkel nem. Lesznek cserék, de nem mindenütt azért, mert nem vagyunk megelégedve a négyéves munkájával, hanem mert három-négy mandátum után már cserélni kell, vagy a polgármester maga gondolja úgy, hogy váltani kell. De a közösségek maguk látják és érzik, ki végzett jó munkát, és ki nem, hiszen mindenütt vita van ezzel kapcsolatban" – mondta el Kelemen Hunor arra a kérdésre, hogy hol volt elégedett az RMDSZ-es városvezetők tevékenységével. „Nagyon sok polgármesternek ki lehetne emelni a munkáját, a 204 RMDSZ-es polgármesterből nagyon sokan jól teljesítettek az elmúlt négy évben. Ha a városok szintjén nézzük, akkor mindenképp ki kell emelni Sepsiszentgyörgyöt és Csíkszeredát, ezek jól teljesítő közösségek voltak” – folytatta. 
Kolozsvár: önbizalom kérdése 
A közösség önbizalma hihetetlenül fontos, mert a közösségnek éreznie kell, hogy van egy olyan jelöltje, aki, ha megnyerné a választást, jól el tudná vezetni a várost; Horváth Anna egy ilyen ember Kolozsváron – indokolta a szövetségi elnök, hogy miért szükséges polgármester-jelölt indítása a városban. „Ez egy olyan önbizalmat erősítő kérdés, amelyről nem szabad lemondani, ugyanakkor az sem mindegy, hogy ki a listavezető. Interetnikus környezetben azt is figyelembe kell venni, hogy ha nem állít az RMDSZ jelöltet, akkor valamit kell mondani a közösségnek, hogy kire szavazzanak, ez viszont megosztaná a közösséget, és azt, aki mellé az RMDSZ beállna, a román nacionalisták megpróbálnák beőrölni. Ezt már megtapasztalhattuk 1990 és 2004 között” – tette hozzá. 
Marosvásárhely: van-e igény a változásra? 
Marosvásárhelyen Soós Zoltán személye már tavaly óta ismert, ő a magyar polgármester-jelölt. Neki van egy nagyon erős ellenfele a jelenlegi polgármester, Dorin Florea személyében, aki nagy valószínűséggel függetlenként fog indulni, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogja megkapni a liberálisok támogatását (A PNL választási kódexe nem teszi lehetővé a bűnvádi eljárás alatt álló politikusok indulását – szerk.). A PNL ilyen szempontból nagyon kétszínű politikát folytat, hátulról mindenképp támogatni fogja Floreát – véli Kelemen. 
Most fog kiderülni, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség akar-e magyar polgármestert. Ha támogatják és melléállnak, akkor igenis meg lehet választani, aztán a listák és frakciók már másodlagos kérdés a magyar városvezetőhöz képest. Most ki fog derülni, hogy egy ilyen típusú összefogásnak, amikor nem egy párt színeiben indul a magyar jelölt, van-e alapja, van-e igény rá, vagy erről csak írnak és beszélnek a kávéházakban – mondta az elnök. 
Csíkszereda: bírósági döntésre várva 
Ráduly Róbert nagyon jó polgármester volt, egy nehéz ember, de amit az elmúlt mandátumok alatt Csíkszeredában megvalósított, azt mindenki értékeli, ezért egy kedvező alapfokú döntés olyan erkölcsi löketet adna számára, amely segítene abban, hogy elindulhasson – mondta Kelemen, aki akkor lenne elégedett és nyugodt, ha Ráduly indulni tudna. 
Az MPP-vel megállapodott, az EMNP-vel versenyezni készül az RMDSZ 
Az MPP-vel már 2014-ben kötöttek egy megállapodást, amely jól működött, ezért meghosszabbították 2016-ra. Ez egy országos keretmegállapodás, és helyben kell megtölteni tartalommal, hogy a legjobb eredményt tudja felmutatni a közösség érdekében. Lesznek olyan települések, ahol az MPP jelöltjét fogjuk támogatni, és olyanok, ahol az MPP az RMDSZ jelöltjét fogja majd támogatni – számolt be. 
Kelemen szerint „hatalmas nagy blöff, vagy teljesen komolytalan” az EMNP javaslata. Emlékeztetett: a listákat 75 nappal a választások előtt le kell tenni, ugyanakkor elfogadhatatlannak és elképzelhetetlennek is tartja egy új párt bejegyzését. „Az a gyűjtő szövetség, amelyről ők beszélnek, az az RMDSZ, amelyből ők évekkel ezelőtt elmentek, és nem kellene kitalálni egy negyedik pártot. Akik versenyhelyzetet teremtettek, ne féljenek a versenytől!” - mondta. Marosvásárhely esetében adjuk meg a lehetőséget, hogy pártszínezet nélkül Soós Zoltánra lehessen szavazni, és ha a marosvásárhelyi magyarok meg tudják választani Soós Zoltánt, akkor van értelme továbbgondolni az együttműködést, különösen ott, ahol a románok magyarok fele-fele arányban élnek - vélekedett. Transindex.ro

Bukarestben döntenek a kis létszámú osztályok sorsáról
Valamennyi udvarhelyszéki faluban megvan annak a lehetősége, hogy a következő tanévben is működjenek a kis létszámú osztályok, ám erre még nem kaptak engedélyt. Az erre vonatkozó kéréseket pénteken összesítette a tanfelügyelőség.
Udvarhelyszéken húsz vidéki iskolában működnek kis létszámú osztályok. Mindegyik tanintézmény önálló iskola volt valamikor, saját igazgatóval, azonban az elmúlt pár évtizedben lényegesen megcsappant tanulóik száma, így nagyobb iskolákkal vonták össze őket. A Felsőboldogfalva községhez tartozó Patakfalván és Lengyelfalván, a Korondhoz tartozó Fenyőkúton és Atyhában, valamint a Farkaslakához tartozó Székelypálfalván, Bogárfalván és Firtosváralján jó pár éve kis létszámú, összevont csoportok és osztályok működnek az óvodákban, iskolákban. Hasonló a helyzet Homoródalmáson, Oklándon, a Kányádhoz tartozó Peteken és a Parajd községhez tartozó Békástanyán is.
A patakfalvi általános iskola tanítónője a tanintézethez tartozó óvoda felszámolásától tart, mivel ősszel kilenc gyerek előkészítős lesz, így csupán öten maradnak az óvónő felügyelete alatt. A tanítónő szerint a szülők otthon szeretnék tartani a kicsiket, hiszen kényelmetlen lenne őket naponta Felsőboldogfalvára utaztatni.
Atyhában egy óvónő és egy tanítónő foglalkozik a gyerekekkel. Itt 2014-ben új iskolaépületet avattak, ahol kilenc óvodás és ugyanannyi iskolás tanul összevont csoportokban. A tanítónő elmondása szerint ez a létszám állandósulni látszik, ugyanis minden évben születik két-három gyerek a faluban.
A háromszáz lelket számláló Fenyőkúton a három óvodás együtt tanul az öt előkészítős gyerekkel. Az őket oktató tanítónő annak örül, hogy az ottani fiatalok nem elmenni, hanem maradni akarnak.
Firtosváralján tizenegy óvodáskorú gyerek kezdte el a tanévet, az óvónő tudomása szerint tízen maradnak jövőre is.
A falusi iskolák eddig minden évben megkapták az engedélyt a kis létszámú csoportok létrehozására, és a remények szerint ezután is így lesz. Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelőnek nincs tudomása arról, hogy Udvarhelyszéken eddig akár egy megindokolt kérelmet is visszautasított volna az oktatási minisztérium. „Reméljük, ez most sem lesz másként” – bizakodott. Véleménye szerint legfeljebb az történhet, hogy egy olyan faluban, ahol három-négy gyerek van, ősszel a szülők úgy döntenek, máshova viszik az óvodáskorúakat.
A tanfelügyelőségen pénteken összesítették a kis létszámú osztályok következő tanévre vonatkozó engedélyeztetéséhez szükséges kéréseket. Ezek ügyében a végső döntést az oktatási minisztériumban hozzák meg.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro

A prefektusért aggódnak (Összekaptak a románok)
A Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Civil Fórumának igazgatótanácsa nyílt levélben kéri Dacian Cioloş államfőt, hogy ne engedjen az öncélú politikai nyomásnak, és ne váltsa le Sebastian Cucu prefektust, mert „Kovászna és Hargita megyében, ahol a helyi közigazgatást kizárólag az RMDSZ vagy más magyar pártok ellenőrzik, a törvényesség betartatásának egyedüli eszköze a prefektusi intézmény”.
A szervezet – a sajtóirodája által kiadott közlemény szerint – a sajtóból értesült arról, hogy az RMDSZ fokozott erőfeszítéseket tesz a prefektus leváltására, amiben az SZDP-s Horia Grama parlamenti képviselő (szintén volt prefektus) támogatását is élvezi.  A románok – amúgy igen kevéssé reprezentatív, de nagyon hangos – civil szervezete felhívja a figyelmet arra, hogy Cucu 2014 decemberétől van tisztségben, és ha a kormányfő meneszti, már a negyedik lesz, akit „az RMDSZ parancsára” leváltanak az előző választások óta, és ez „még egy sajnálatos engedmény lenne a szeparatizmus és etnikai alapú területi autonómia fenntartói” előtt, aminek súlyos következményei lehetnek a törvények betartására, illetve a normális együttélésre nézve.  Horia Grama, az SZDP megyei elnöke cáfolta a fórumosok vádjait, mint fogalmazott, rendszeresen  tárgyal az RMDSZ-szel – másképp nem tudná képviselni a román közösség érdekeit –, ám a prefektus leváltásáról nem egyeztettek, mint fogalmazott: „erről Tamás Sándort is megkérdezhetik”. Pártja következetesen kiállt amellett, hogy Kovászna megyének román prefektusa legyen, és ezt sikerült is mindig elérniük, amikor kormányon voltak.  Elismerte, 2010 óta valóban három román kormánybiztost váltott le a Ponta-kormány, ám ő ezt minden alkalommal ellenezte és szóvá tette, arról nem tehet, hogy nem volt eredménye. A civil fórum közleménye előtt Grama értetlenül áll, megkereste annak vezetőit, de sem Petre Sabău elnök, sem Ioan Lăcătuşu, sem Rodica Pârvan nem tudta, ki fogalmazta meg a rágalmakat. Ígérték, szerda esti gyűlésükön tisztázzák, ki áll a dolog mögött. (demeter, -kas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bűnvádi eljárás indult a volt belügyminiszter ellen
Gabriel Oprea volt belügyminiszter és miniszterelnök- helyettes ellen kezdeményezett bűnvádi eljárást hétfőn a korrupcióellenes ügyészség (DNA), amely hivatali visszaéléssel gyanúsítja a politikust a rendőri felvezetés törvénytelen használata miatt.
A közlekedési törvény szerint csak az államfőnek, miniszterelnöknek és a parlamenti házelnököknek jár konvoj. Miniszterek csak sürgős esetekben közlekedhetnek rendőri felvezetéssel, ám a DNA közleménye szerint Oprea ezt napi öt alkalommal is igénybe vette, sőt 2014-ben – az ügyészek szerint jogtalanul – olyan megállapodást kötött, amelynek alapján a legfőbb ügyész közlekedését is rendőrök segítik. Oprea akkor került a sajtó célkeresztjébe, amikor tavaly októberben a konvoját felvezető motoros rendőrök egyike halálos közlekedési balesetet szenvedett. A politikus tagadta felelősségét, és a lemondását követelő tüntetésekkel dacolva nem volt hajlandó megválni hivatalától. Végül Victor Ponta miniszterelnök lemondása az egész kormány felmentéséhez vezetett, és így Opreának is távoznia kellett a belügyminisztérium éléről.
A DNA közleménye szerint 2015-ben Oprea háromszor annyi alkalommal vett igénybe rendőri felvezetést, mint az államfő, és vendéglőbe, pártrendezvényekre vagy hazafele menet is rendőri felvezetéssel közlekedett, alkalmanként több mint 25 rendőrt mozgósítva. A parlamenti mandátummal rendelkező Oprea ellen akkor folytathat bűnvádi eljárást a vádhatóság, ha ahhoz a szenátus is hozzájárul. A DNA kérését annak a Tiberiu Nitu legfőbb ügyésznek kell – a szenátusi kiadatás igénylése érdekében – az igazságügyi miniszterhez továbbítania, aki állítólag maga is egy törvénytelen megállapodás alapján vehetett igénybe rendőri felvezetést.
A DNA nem pontosította, hogy Nitunak segítettek-e utat nyitni a közlekedési rendőrök, a közlemény viszont megjegyzi, hogy a legfőbb ügyész az állami testőrszolgálat (SPP) védelmét élvezi, amely megkülönböztető jelzést használó autót és gépkocsivezetőt biztosít számára. Népújság (Marosvásárhely)

A szabadság lovai
Incitato-tárlat a művelődési házban 
Czegő Zoltán író, költő nyitotta meg a 23. Incitato művésztáborban készült alkotások tárlatát pénteken a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. A szép számú közönséget, a jelenlévő Nagy Lajos fotó- és Simó Enikő képzőművészt Dulányi B. Aladár, az intézmény igazgatója köszöntötte.
„Aki már látott vadlovakat száguldani, akárcsak filmen is, azonnal megérti a szabadság varázsát. Akkor is rádöbbenhet a földet megdübörögtető szabad életek láttán a szabadság életközelségére, ha maga amúgy a szabadság és a szabad emberek megfojtásának él, diktátorként” – fogalmazott Czegő.
Aki pedig csak futólag is megtekintette a különböző technikával készült műveket, melyek ezúttal is ló-témát dolgoztak fel, maga is ráérezhetett a költő tömören megfogalmazott igazságára. Hiszen akár ügető, vágtázó, száguldó, akár ágaskodó, táncoló, toporzékoló vagy éppen szelíden legelésző, békésen szemlélődő, illetve türelmesen várakozó lovakat ábrázolnak, azok mindenikében láthatóan ott feszül a szabadságvágy és szabadságszeretet.
A tárlat február 17-ig tekinthető meg naponta 9–15 óra között.
(bedő) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ismét remekeltek az Ady Endre Líceum diákjai
Az elmúlt időszakban megrendezett hazai és magyarországi tantárgyversenyeken, vetélkedőkön kiváló eredményeket értek el a nagyváradi Ady Endre Líceum tanulói. Nem telhet el úgy Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferencia (TUDEK), hogy azon valamilyen szaktantárgyból adys diák ne nyújtana kiemelkedő teljesítményt.
A nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum tanulói két, decemberben szervezett matematikaversenyen is nagyon jól szerepeltek. A Bolyai matematikaverseny országos szakaszáról az iskola hatodik osztályos csapata – Deli Attila Róbert, Puskás Róbert, Dallos Lóránd és Kulpinszky Wilhelm – jutott ki a Magyarországon júniusban megrendezendő nemzetközi döntőbe, ugyanakkor a miskolci szervezésű Dürer matematikaverseny magyarországi körzeti szakaszáról két adys csapat is továbbjutott az országos döntőbe. Az ötödik-hatodik osztályosok korcsoportjában a Kürth Varsoczky Réka, Farkas Ábel, Deli Attila Róbert alkotta adys csapat jutott tovább, míg a hetedik-nyolcadik osztályos korosztályban Csányi Patrik Tibor és Erdei Roland Patrick képviselik majd a döntőben az Ady líceumot. A diákokat Vad Márta, Bődi János és István Zoltán tanárok készítették fel. A Dürer kémiaversenyen is sikereket értek el az adys diákok. A Székely Tekla, Kőrösi Kristóf és Bartus Attila alkotta csapat az összesítésben negyedik helyezést ért el, ennek az eredménynek köszönhetően ott lesznek a február első hétvégéjén megrendezésre kerülő magyarországi országos döntőn. A diákokat Ciubotariu Éva kémiatanárnő, az iskola aligazgatója készítette fel. Bartus Attila és Kőrösi Kristóf tizenegyedik osztályos tanulók részt vettek a Nagyváradi Egyetem szervezte Inovativa csapatversenyen, amelyet egyetemistáknak írt ugyan ki a felsőfokú tanintézmény, de ezt a problémát az adys diákok úgy hidaltak át, hogy maguk közé vettek egy egyetemistát, és így már indulhattak a versenyen, amelyen különdíjat szereztek.
TUDEK
Nem telhet el úgy Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferencia (TUDEK), hogy azon valamilyen szaktantárgyból adys diák ne nyújtana kiemelkedő teljesítményt. Így volt ez a legutóbbi TUDEK-en is, ahol szociólógia szekcióban Tripó Debora és Kovács Ferencz dicséretet kaptak, Uj Alexandra tizenegyedik osztályos tanuló pszichológiából első helyezett lett – mindhármuk felkészítő tanára Domján Katalin –, míg magyar irodalom szekcióban Mărcuţiu-Rácz Dóra harmadik helyet szerzett. Ugyancsak ő első díjat nyert a Bájoló magazin internetes publicisztikai pályázatán, és az általa írt színdarab harmadik díjat kapott a PADIF Országos Diákszínjátszó fesztiválon. Az ő felkészítő tanára Kozma Éva volt. A tanárnők megjegyezték, hogy a TUDEK jelentős verseny, mert nagyon komoly tudományos szakmai felkészülési munka szükségeltetik ahhoz, hogy jó eredményt lehessen elérni ezen a rendezvényen.
Junior freshhh
December 3-án zajlott le Százhalombattán, az ottani MOL finomítóban a Junior Freshhh elnevezésű nemzetközi tantárgyvetélkedő öt csapat részvételével. A Kárpát-medence országaiban tanulók számára kiírt verseny online szakaszában matematika, biológia, kémia, földrajz, fizika tantárgyakban szerzett ismereteikről kellett számot adjanak a fiatalok. Az Ady Endre Líceum háromfős csapata kiválóan szerepelt az online szakaszban, és így a Kenéz Anna-Boglárka, Vad Bertalan, Năndrean David-Cristian tizenegyedikes tanulók alkotta csapat kijutott a százhalombattai döntőre. A fiatalok elmondták, hogy az online forduló három hétig tartott, amelynek keretében kétnaponta kaptak egy feladatot, amelyet meg kellett oldaniuk, és vissza kellett küldeniük. A válaszokat pontozták, és így alakult ki a döntő ötcsapatos mezőnye, ahol szintén voltak feladatok mind az öt említett tantárgyból, illetve egy projektet is be kellett mutatniuk a csapatoknak. Az adysok itt ötödikek lettek ugyan, de így is kiemelkedő eredménynek számít a döntőben való részvételük.
Pap István. erdon.ro

Lélekkalandok
Világpolgár és életművész, otthon van Európában, de közben erdélyi gyökereiről sem akar megfeledkezni. Egyforma magabiztossággal mozog a kultúra és az üzlet világában. Filmrendező és üzletember, névjegykártyája szerint jelenleg az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója. Tolvaly Ferenc írt verseket, tanulmánykötetet, trilógiát életrajzi vonatkozásokkal. Ifjúkori álmát megvalósítva bejárta a nagy világvallások meghatározó helyszíneit, s az ott szerzett élményeiről öt regényben számolt be. A sorozat bemutatására érkezett szülővárosába, Marosvásárhelyre. Vendéglátója Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a marosvásárhelyi rendház vezetője volt, akivel a Kultúrpalota kistermében folytatott hangulatos eszmecserét. Ezt megelőzően életéről, hitéről, világjáró útjairól és a szülőföld iránti szeretetéről beszélgettünk.
– Lélek-kalandregényeknek nevezi könyvsorozatát – a szerző szemszögéből mit fed ez a szokatlan szóösszetétel?
– Az öt világvallást felölelő regényfolyam, mondhatni kvintológia, egy keresztény zarándokúton indul, és a célba érkezés regényével (Lélekhez a kulcs) Granadában ér véget. Az első regény főszereplője a híres Szent Jakab zarándokúton (El Camino) a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban indul el, és Észak-Spanyolországon át jut el Santiago de Compostelába. A második kötetben körbejárja a keleti vallások szent hegyét, a Kailászát Tibetben. Ezt követően felkeresi az iszlám szent helyeit, majd az indiai Benáreszben, a Gangesz partján egy pillanatra úgy érzi magát, mintha a lélek kapujában állna, és végül megérkezik Granadába, ahonnan szefárd őseit elűzték.
– Az öt regénynek ugyanaz a személy a főhőse?
– Az El Camino – Az Út főszereplője egy Münchenben élő erdélyi származású marketingszakember, a Tibetben a Lélek című köteté egy erdélyi származású magyar borász, a Boszporusz felett a híd főszereplője egy erdélyi származású, Németországban élő agykutató, a Benáresz a kapu főhőse egy Münchenben élő, erdélyi származású magyar fényképész, a Lélekhez a kulcsé egy Magyarországon élő, erdélyi származású üzletember.
– Az öt közül melyik azonos a szerzővel?
– Mind az öt. Marosvásárhelyen születtem, 1974- ig, 17 éves koromig itt éltem. Legszebb éveimet a Bolyai Farkas középiskolában töltöttem. Sportosztályba jártam, Fülöp György, a briliáns tanár, edző volt az osztályfőnökünk, aki előtt ma is fejet hajtok. Nagyszerű tanáraim, kitűnő osztálytársaim voltak, öröm volt iskolába járni. A tizedik osztály utáni nyári szünidőben hagytuk el Erdélyt. Szüleimmel és húgommal "át- telepedtünk" Németországba. A kastli kolostor gimnáziumában érettségiztem, ahol Ulrich atya is tanult. A történelem és a magyar irodalom kivételével a legtöbb tantárgyat már németül oktatták. A középiskola elvégzése után az erlangen-nürnbergi egyetemen közgazdaságtant, filozófiát és teológiát hallgattam. Végül a Müncheni Filmakadémia filmrendező és forgatókönyvíró szakát végeztem. Dokumentumfilmeket, reklámfilmeket, játékfilmeket gyártottunk, írtam forgatókönyvet, rendeztem filmeket. 1989-ben a Gondviselés Magyarországra vezetett, ahol keletnémet menekültekről készítettünk dokumentumfilmet Otthonról hazafelé címmel, amelyet minden évben vetítenek a német közszolgálati televíziók. Már abban az évben létrehoztunk egy reklámügynökséget, s Münchenből a film- és televízióműsorok produkcióját is oda irányítottuk. Alapítója és vezérigazgatója voltam az első kereskedelmi televíziónak, a TV2-nek. Mindeközben írtam, és nagy álmomat, hogy az öt világvallásról regény- és filmsorozatot készítsek, soha nem adtam fel.
– A könyvek itt vannak; elkészültek a filmek is?
– Hármat láthatott már a közönség, a negyediken és ötödiken még dolgozom. Az 1984-ben megfogalmazott elképzeléstől számítva több mint harmincéves munka végére értem, ezért is hívott meg Ulrich atya, akit évtizedek óta tisztelek és barátomnak tartok.
– Mikor indult el az első zarándokútra?
– 2004-ben, a szent évben, 31 napi gyaloglás után, nagypénteken érkeztem meg Santiago de Compostelába. Az El Camino lényege azonban nem a megtett kilométerekben rejlik, hanem az a spirituális töltet a fontos, ami egyre mélyebben megérinti a zarándokot. Ha valaki az utolsó kilométereken rájön, hogy nem az út nehéz, a nehézség maga az út, már eljutott addig a pontig, ahol talán el tud indulni mélyen önmagába. Ha a Szent Jakab-katedrálisban ez valóban bekövetkezik, akkor próbálkozása sikerrel járt. Ha csak a vízhólyagok kezelésére összpontosít, akkor nem volt érdemes útra kelni. Indulás előtt barátaim azt tanácsolták, hogy vegyek egy pár jó cipőt, s naponta gyalogoljak benne egy-két kilométert. Egy másik jó barát viszont azt ajánlotta, hogy a keresztény misztikusokat olvassam, ami többet segít a megtett kilométereknél. Igaza volt. Ha az ember lélekben nem készül fel egy ilyen útra, azt a mély spirituális élményt, ami a zarándoklat lényege, nem tudja megtapasztalni.
– Miért vállalta a hosszú, kimerítő gyaloglást?
– Napjainkban az ember akkor fordul leginkább Istenhez, amikor valami baja van. Ha bármilyen kicsinység megzavarja a megszokott életét, akkor elkezd imádkozni, és néha még a templomba is betéved, remélve, hogy Isten megsegíti. A zarándokútra egy megrázkódtatás miatt indultam el, túl későn, hiszen már 1984-ben terveztem, hogy felkeresem az öt világvallás meghatározó helyszíneit. Arra voltam kíváncsi, ami összeköti őket. Az átjárás a vallások között szerintem észérvekkel nem feltárható, ez csak spirituális úton közelíthető meg. Végül azért indultam el, mert úgy éreztem, hogy elszakadtam önmagamtól. Fel kellett állnom vezérigazgatói székemből, és elgondolkodnom azon: hol is tartok életemben. Erre a számvetésre nyújtott lehetőséget a zarándokút, amelynek a végén úgy éreztem, hogy megérkeztem önmagamhoz.
– Az út könnyebbé tette-e, hogy lényeges változásokról dönteni tudjon?
– Természetesen az ember úgy tér haza, hogy átrendezi az életét. A reggeli kávé helyett teát fog inni, kevesebbet nézi a televíziót és többet olvas, gyakrabban jár templomba, mindennap részt vesz a reggeli vagy az esti misén. Csak néhányat említettem, de ezek is szinte kivitelezhetetlennek tűntek. Emlékszem, egyszer Ulrich atyát azzal kerestem fel, nincs elég időm arra, hogy naponta 30 percet imádkozzam. Érdeklődtem, hogy mit tegyek. Azt válaszolta: – Nem baj, Feri, akkor imádkozzál egy órát. Javaslata ellentmondásnak tűnik ugyan, de mégis segített. Az El Caminón sok szempontból terveztem átalakítani hétköznapjaimat, de a legnagyobb változás ott ment végbe, ahol nem is gondoltam. Az emberi kapcsolataimban. Fél éven belül elmaradtak azok a barátok, akikkel korábban szórakozni, sörözni jártam. A zarándokút után már nem voltam képes felületes fecsegésre pazarolni az időmet. Emiatt csak azok tartanak ki mellettem, akik valóban szeretnek, és akikkel mélyebb kapcsolatban álltam. Idővel ebben a lélekközösségben sokkal jobban éreztem magam, jobban tudtam a barátokra összpontosítani. A napi ima, a kétszer harminc perc is terhes volt eleinte, de lassan rájöttem, hogy milyen hatalmas kincs van a birtokomban. Az egész napot másképpen indítottam és fejeztem be, mint korábban.
A kincs, amit egy zarándokút után hazavisz az ember, egyszer csak elkezd saját életet élni, s a lelkünkben megfogant új ember egyre inkább kiszorítja a régit.
– És mégis egy keményebb próbatételre vállalkozott.
– Az El Caminónál sokkal nehezebb tibeti, 52 kilométeres zarándoklat 4500 méteren indul. Az út során körbejárjuk a Kailaszát, a keleti vallások szent helyét. A spirituális cél, a Halál Kapuja 6000 méter magasságban van. Valószínűleg azért, mert nincs levegő, nincs oxigén, az ember egy idő után azt sem érzékeli, hogy ki van körülötte. Már az út kezdetén is örültem, ha 10-12 lépést meg tudtam tenni, majd megálltam és megpróbáltam "összegyűjteni" a környezetemben levő oxigénmolekulákat, hogy tovább haladhassak. A saját vizemet sem bírtam vinni. Egy kolostorban kértünk segítséget. 16 éves szerzetes cipelte a teljes poggyászunkat, ami több mint 25 kiló volt, mert közben filmet is forgattunk. A felszerelésünkkel úgy elszaladt, hogy csak a Halál Kapujában találkoztunk. Szerencsénkre a kamera nem merült le, és nem kellett kazettát sem cserélni közben. Négy nap alatt tettük meg az utat, az utolsó kilenc kilométeres szakasz öt-hat órát vett igénybe. Érkezéskor a fiatal szerzetest imáiba merülve találtuk. Amikor magamhoz tértem, ő pedig abbahagyta a meditációt, ma sem tudom, hogy miért, azt kértem tőle, hogy tanítson meg imádkozni. A világ végén élő 16 éves gyermek, aki soha nem hagyta el a kolostort és környékét, rám csodálkozott, és azt válaszolta: – Én nem tudlak téged megtanítani, neked ott kell megtanulnod imádkozni, ahol születtél és felnőttél. Csak abban segíthetek, hogy elmélyítsd azokat az imákat, amelyeket a szüleidtől tanultál. Megdöbbentett, hogy mennyire kézenfekvő, amit mondott, és amit Nyugat- és Közép-Európában kezdünk elfelejteni. Megpróbálunk különböző vallásokat felvenni, és eltávolodunk attól a lelkiségtől, amibe generációkon keresztül gyökeret eresztettünk. Már nem akarjuk megtanulni saját imáinkat, nem akarunk elmenni a saját szertartásainkra, eltaszítjuk magunktól azt a megtartó erőt, amiből a közösség, amihez tartozunk, nemzedékeken át táplálkozott. És azt hangoztatjuk, hogy hiszünk, de a magunk módján, elfogadva azt, amit jónak tartunk, és kidobva a többit. A fiatal szerzetes egyszerű mélységgel megfogalmazott szavai olyan élményt jelentettek számomra, ami a további útjaimon végig elkísért.
– Ilyen tapasztalatok után mi hajtotta tovább? A kíváncsiság vagy a megértés vágya volt az erősebb?
– Ha elindulunk egy befelé vezető úton, már nem lehet megállni. Talán rákényszerítheti az ember magát, de nem érdemes. Innen már csak egy lépés volt a Kék mecset Isztambulban. Egy pénteki szertartás alatt a mecset udvarán imába mélyülő több ezer hívő láttán jöttem rá, hogy aki kifelé néz, csak álmodik, aki befelé pillant, az viszont felébred. A Boszporusz felett a híd című könyvem főszereplője szinte dokumentarista hitelességgel vesz részt a mekkai zarándoklaton, ami keresztények számára tilos. Én is csak Rijadig jutottam el, ahol rengeteg interjút készítettem azokkal, akik a zarándokútról jöttek vagy oda tartottak. A más vallásúnak nemcsak konvertálnia kell, egy közösségtől zarándoklevelet is kell kapnia ahhoz, hogy eljusson Mekkába, egyébként halálbüntetésre számíthat. A közel száz interjúból gyűjtöttem össze azt a hiteles belső erőt, amit a muszlimok számára a mekkai zarándoklat jelent. Még így is a tibeti zarándoklat után egy újabb mély spirituális élménnyel gazdagodtam.
– Az iszlám világ után mi következett? És milyen felismeréssel zárult?
– Egy erdélyi származású, Münchenben élő fényképész története. Őt is nagy tragédia éri. Az El Camino – Az Út című kötetben a sikeres müncheni topmenedzsert a bikafuttatás során egy hatszáz kilós bika temeti maga alá. Olyan esemény, amelyen Pamplonában többször is részt vettem, és szerencsére túléltem. A Boszporusz felett a híd agykutató főszereplője elveszíti a feleségét és azt követően a fiát is. Fiának a halálos ágyán jön rá, hogy nem is tudja, ki az a fiatalember, aki őt az apjának nevezi. A Tibetben a lélek főszereplője egy borász, aki egy korttyal többet ivott a kelleténél, és egy spanyolországi szerpentinen elveszíti az uralmát a gépkocsi fölött, felesége és lánya meghal a balesetben. Egy tibeti kolostorban próbálja megtalálni lelki nyugalmát, és a keleti vallások szent hegyénél kerül annyira közel Jézushoz, hogy a segítségével tovább tud lépni.
– Térjünk vissza a fényképész történetéhez.
– Egy este egy cédulát talál a párnáján: "ne várj", áll rajta. Egy zárkózott ember veszíti el a feleségét. Nincsen kihez fordulnia. Különösen megnehezíti a sorsát, hogy felesége az egyetlen barátjával hagyta el. Ebben a helyzetben kapva kap az ajánlaton, hogy egy kész szöveghez fotókat készítsen Indiában. Ott óhatatlanul elmerül a hindu világban, és megtalálja a saját hitét. Benáreszben, a Gangesz partján, a hinduk szent helyén érez rá arra, hogy az ima segítségével a világmindenség részévé válhat.
A sorozatot a Lélekhez a kulcs című kötet zárja. A sikeres üzletemberre, akinek fogalma sincs arról, hogy családjának milyen gyökerei vannak, édesapja egy Bibliát és egy kulcsot hagy. A Bibliában lapozgatva tűnnek fel az ismeretlen írásjelek, amelyeket egy rabbiiskolát végzett nő segítségével sikerül megfejtenie. Rájön, hogy apja és nagyapja az Ószövetséget Tóraként használta, s lassan felfejti saját családja gyökereit. Isztambulon, Thesszalonikén és Velencén keresztül jut el Granadába, ahonnan a családja származik. Az 1492-es Alhambra Edictummal a keresztény királyok távozásra kényszerítették az Ibériai-félsziget mór és szefárd zsidó lakosságát. A főszereplő ősei Velencén keresztül jutottak el Isztambulig, ahonnan a török csapatokkal érkeztek Erdélybe, Gyulafehérvárra.
– Regényhőseivel különleges utat járt be; milyen érzés volt elérkezni a sorozat végére?
– A célba érkezés nem egy statikus állapot, onnan újra lehet építkezni. Lelkünkben újra be lehet rendezni az életünket. Egy ilyen hosszú úton az ember nem lesz sem buddhista, sem hindu, és muszlim sem, hanem a saját hitében, önazonosságában erősödik meg. Amikor elindultam, már alig emlékeztem arra fiatalemberre, aki szülőföldje elhagyása előtt érezte a frissen vágott fű illatát, és a fenyvesek sóhajából következtetni tudott a másnap reggeli időjárásra, aki a természettel összhangban élt abban a világban, amit Erdélynek nevezünk. Ezt az elfelejtett fiatalembert kellett megtalálnom, ami már az első úton sikerült, de újra meg újra fel kellett töltődnöm, hogy megőrizzem.
– Merre indul el, mit tervez mostanában?
– Jelenleg a Zsolnay család történetéből készülök regényt írni. A Zsolnay-gyár alkotásainak Marosvásárhelyen is gyönyörű példáját láthatjuk. A Kultúrpalota épületkerámiái a pécsi Zsolnay-gyárban készültek.
– Dokumentumregénynek készül, vagy ebben is jelen lesz a fikció?
– Rengeteg dokumentumot tekintettem át, a család tagjain kívül én láthattam először azt a német nyelvű családtörténetet, amelyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos lánya, Teréz írt gót betűkkel. 1854–1944 között élt, 90 éves korában halt meg, és szinte az utolsó percig dolgozott a családtörténeten.
– Német származásúak voltak?
– Nem, és mégis németül beszéltek a családban. Zsolnay Vilmos nagyságát abban látom, hogy olyan helyen, ahol sem infrastruktúra, sem nyersanyag, sem szakember nem volt, létrehozott egy világcsodát. Ezért tartom érdemesnek ezzel a témával foglalkozni, no és a Teréz személyisége miatt is, akinek az írásaiból elénk tárul egy emancipált nő, ami a XIX. század második felében európai viszonylatban is ritkaság volt.
– Várjuk a regényt!
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Gödörben a napilap – és a zene is
Nem értett egyet a székelyudvarhelyi városatyák többsége a csütörtöki képviselő-testületi ülésen azzal, hogy újabb törzstőkeemelést hagyjanak jóvá az önkormányzat által működtetett Udvarhelyi Média Kft. javára. Ezúttal az ellenzékiek mellett RMDSZ-es képviselők is támogatták a vonatkozó határozattervezet visszavonását.
Az Udvarhely napilapot kiadó Udvarhelyi Média Kft. 22 embernek ad munkát, illetve a „mindenkori városvezetés előnyére válik, ha van egy média”, amelyet magáénak tudhat az önkormányzat – indokolta az igazgató, hogy miért is lenne fontos újabb összeghez jutnia a lapnak. Molnos Zoltán bemutatta a cég pénzügyi beszámolóját is, melyből kiderült, tavaly 512 ezer lejes, egy évvel korábban pedig 326 ezer lejes veszteséget termelt. A veszteség növekedését a fejlesztésekkel indokolta, külön megemlítve, hogy honlapot hoztak létre. Állítása szerint portáljuknak napi 5000 körüli a látogatottsága, kiadványukból pedig naponta 1000-et nyomtatnak, amiből 300–800-at adnak el. A kft.-t két hónapja vezető igazgató elmondta, a költségek csökkentésén dolgozik, például az újság nyomtatását Sepsiszentgyörgyről Udvarhelyre helyezné át, megspórolva a szállítási költségeket
Az ellenzékeiket azonban nem győzték meg a felsorakoztatott érvek, sőt Géczi Levente, az RMDSZ-frakció tagja egyenesen jogszerűtlennek tartotta a törzstőkeemelést, egy másik szövetségi képviselő Berde Zoltán, pedig a veszteségek miatt fejezte ki aggályait. Gálfi Árpád MPP-frakcióvezető azt kérte számon, hogy az ígéretekkel ellentétben miért nem szálltak be tőkével az udvarhelyszéki önkormányzatok a napilap működtetésébe. Erre eddig csak az udvarhelyi önkormányzat fordított pénzt többszöri, összesen 800 ezer lej értékű törzstőkeemelés révén – hangzott el az ülésen.
Noha az RMDSZ-frakció többsége végül támogatta az Udvarhelyi Média kft. törzstőkéjének 250 ezer lejes emelését, két tagjuk – Berde Zoltán és Géczi Levente – nem értett egyet ezzel, ahogyan az ellenzékiek sem. A szavazáson a városatyák közül kilencen a határozattervezet mellett voksoltak, négyen ellene, illetve hatan tartózkodtak, így elvetették a napirendi pontot. A kft. törzstőkéjére szánt összeget a volt Stúdió Mozi előtti tér rendezésére csoportosították át, ahol a Zenegödör című projektet valósítanák meg.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

„Einstein is tévedhetett”
Moldován Béla marosvásárhelyi nyugalmazott villamosmérnök már az 1970-es években megalkotta a világot holografikus vetületek halmazaként bemutató lételméletét. Ezt az 1990-es években meg is írta, de könyve csak 2008-ban jelenhetett meg. A közelmúltban a CERN kutatói olyan kísérleteket végeztek, amelyek Moldován Béla elméletét igazolják.  A marosvásárhelyi kutató számos előadást tartott Erdélyben és Magyarországon egyaránt, mondhatni elméletéről, a fizikusok tudtak. A Nobel-díjat azonban, azért aminek ő volt az első felfedezője, más kutató tudósok kapták meg.
„Aknaszedője vagyok a jövőbeli Nobel-díjasoknak”
„Nagy lendülettel vetettem bele magam a tudomány felhasználásával a technikai megoldások keresésébe. Eredményeket mutattam fel köszönöm szépenekért. De nem tűrtem az ellentmondásokat, harcoltam az igazamért, ezért erős volt az ellenállás velem szemben. Nem voltam megvesztegethető, ezért veszélyt láttak bennem a hatalom kiszolgálói. Így maradtam – mint a magyar nagy gondolkodók 90%-a – a jövőbeli Nobel-díjasok útjának egyengetője, az ők aknaszedője” – állítja a nyugalmazott villamosmérnök.
A tudomány és a biblia kiegészítik egymást!
36 éves korában Moldován Béla szívinfarktust szenvedett, amelynek következtében három napig feküdt kómában. Felépülése után kezdte el tanulmányozni a bibliát és magyarázni azt a tudomány segítségével. Arra a következtetésre jutott, hogy a tudomány és a szentírás nem mondanak ellent egymásnak, sőt kiegészítik egymást. „Isten csodálatos dolgai nem a hétköznapi dolgokban nyilvánulnak meg, hanem magában a teremtésben és az egész látható és láthatatlan világ irányításában. Az Úr naponta teremt 100 milliárd olyan bolygót, ami hasonlatos a Földhöz. Az örökkévalóságban az idő nem létezik, az csak egy dimenzió. A többdimenziós világokban, az idő olyan formában, ahogy mi tapasztaljuk, nem létezik” – állítja a kutató.
A közelmúltban az Európai Részecskefizikai Laboratórium (CERN) kutatói bejelentették, hogy olyan részecskére találtak, amely a fény sebességénél gyorsabban mozog. Ezzel igazolódni látszik Moldován Bélának már évtizedekkel ezelőtt született elmélete.
„A tudóstársadalom csak materialista elméleteket ismer el”
„A svájci nagy hadrongyorsítóban dolgozó kutatók, két hadron nagy sebességű felgyorsulása utáni ütköztetésénél egyebek mellett olyan neutrinok keletkeztek, amelyek meghaladták a fény terjedési sebességét. Ezáltal kérdőjel merült fel Einstein állításával szemben, amely szerint a fénysebesség a mi világmindenségünkben nem haladható meg. Az 1975-ben végzett kutatásaim idején egy nem materialista alapon álló lételméletet dolgoztam ki, amely szerint a mi univerzumunk nem más, mint holografikus vetületek halmaza a többdimenziós rendszerből. Ez nem anyagi természetű, hanem inkább a lélek és a szellem tartományához tartozik. A tudóstársadalom azonban kizárólag materialista elméleteket ismer el, így teóriámnak nem volt nagy sikere. Munkám során próbáltam új értelmet adni a dimenziónak, és így elképzelni egy többdimenziós rendszert, illetve a mi világegyetemünket mint négydimenziós tér-idő görbületet, anélkül, hogy ellent mondtam volna az Einstein által is elfogadott négydimenziós tér-idő elméletnek. A négydimenziós tér-idő görbület három térdimenzióból, valamint az idő dimenziójából áll, de ezek egymástól a relativitáselmélet alapján nem választhatók el. A többdimenziós rendszerben azonban már változnak a dolgok, minél nagyobb a dimenziók száma, annál nagyobb a sebesség és az energia. Már az 1990-es években sikerült kimutatnom matematikailag is, hogy lehetséges a fény sebességének az átlépése, viszont akkor a részecske a gyorsulás folyamán egy ötödik dimenzióba lép át és egy párhuzamos univerzumban folytatja útját, többszörösen meghaladva a fénysebességet. Mikor viszont leesik a sebessége a fénysebesség határa alá visszatér az univerzumunkba. Mindezt megírtam A látható láthatatlan és a hit – Einstein is tévedhetett című könyvemben, amelynek kéziratát még az 1990-es években összeállítottam, de anyagi lehetőségek hiányában csak 2008-ban adhattam ki” – mondta el lapunknak Moldován Béla.
A marosvásárhelyi kutató számos előadást tartott Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Elméletéről a fizikusok tudtak. A Nobel-díjat azonban – azért, aminek ő volt az első felfedezője – másoknak adták.
Névjegy: Moldován Béla 1936. szeptember 9-én született Szászrégenben. Ott végezte a hét osztályt, majd Marosvásárhelyen a Bolyaiban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a temesvári politechnika elektro-energetikai szakán végezte 1960-ban. Ezt követően három évet dolgozott Nagybányán mint automatizáló villamosmérnök, majd a marosvásárhelyi IREM vállalat mérnöke lett. 1982-ig az üzem technikai-energetikai osztályvezetőjeként tevékenykedett. Ekkor a kolozsvári Erdélyi Elektro-Energetikai Kutató Intézet munkatársa lett, ahonnan 1998-ban vonult nyugdíjba. kozpont.ro

Magyartudás = bírság
Kétezer lejre bírságolta az Országos Diszkriminációellenes Tanács Csíkszereda polgármesteri hivatalát amiatt, hogy a meghirdetett állások betöltéséhez megkövetelték a magyar nyelv ismeretét. A bírságolásra azt követően került sor, hogy Dan Tanasă feljelentette a polgármesteri hivatalt, amiért az több, 2014 novemberében meghirdetett állás esetében a magyar nyelv ismeretét feltételként szabta meg. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács döntése megfellebbezhető. A határozat szövege szerint Asztalos Csaba és Claudia Sorina Popa ellenezte a bírság kiszabását, csupán figyelmeztetést javasolt. (Transindex)
A LEGFŐBB ÜGYÉSZ SEM KISPÁLYÁS. Tiberiu Niţu legfőbb ügyész 2014 áprilisa és 2015 októbere között nagyjából hétszáz alkalommal – vagyis átlagosan naponta kétszer – száguldott végig szirénázó rendőrkonvojjal Bukarestben törvénytelenül. Tiberiu Niţu Gabriel Oprea ügyével kapcsolatban került a korrupcióellenes ügyészség látókörébe, a volt miniszterelnök-helyettest, belügyminisztert azzal vádolják, csak tavaly 1607 alkalommal vett igénybe rendőri kíséretet, holott az hivatalból csak az államfőt és a miniszterelnököt illeti meg, a minisztereket csak kivételes esetben. Oprea emellett törvénytelenül írt alá megállapodást a legfőbb ügyészséggel, hogy az is igénybe vehessen rendőri felvezetést. (Főtér)
ÚJABB BÉKEMENET SZÉKELYUDVARHELYEN. Betelt a pohár Székelyudvarhelyen, miután az Udvarhelyi Híradó főszerkesztőjét, Szőke Lászlót szombaton hajnalban ismét megtámadták. A gumilövedékes fegyverrel védekező Szőke az elmúlt években többször írt blogján és újságcikkeiben a székelyudvarhelyi alvilágról, a támadó feltehetően ezt akarta megtorolni. Egy Facebook-felhívásból kiderül, hogy az udvarhelyiek a közbiztonságért és Szőkéért menetelnek 31-én, vasárnap 16 órától. „Azt hittük, hogy a Lőrincz Andor és társa megverése kapcsán szervezett menetelésnek (tavaly novemberben – szerk. megj.) pozitív hozadékai lesznek és az illetékes intézmények, hatóságok levonják majd a következtetéseket. Nem így történt, újabb erőszakos bűncselekmény történt városunkban. Elegünk van a tehetetlen, korrupt rendőrökből, elegünk van a tehetetlen városvezetésből, elegünk van a Verszikből, Cincirikből, Szígyártókból és az őket futtató fehérgalléros bűnözőkből. Ha te is így gondolod, csatlakozz hozzánk” – fogalmaznak a szervezők. (Transindex) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újragondolnák a vármegyésekért tartott tüntetések formáját
MTI - A Marosvásárhelyre, a székely szabadság napja alkalmából tervezett tüntetésen való részvételre szólították fel a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi és kézdivásárhelyi elnöke mellett szolidarizálókat pénteken, Sepsiszentgyörgyön.
Mintegy kéttucatnyian gyűltek össze az előzetes letartóztatásban levő Beke István és Szőcs Zoltán szabadon engedését követelve péntek délután, Sepsiszentgyörgyön. A tiltakozók korábban minden alkalommal felvonultak a Gábor Áron utcán a rendőrség, a Kovászna megyei Kormányhivatal, illetve az ügyészség épületei előtt, ám ezúttal a rossz időjárásra való tekintettel elmaradt a felvonulás. Első alkalommal érkeztek azonban román feliratú molinókkal a tüntetők, amelyekkel szintén szabadságot, egyenlőséget és igazságot követeltek az előzetes letartóztatásban levő vármegyéseknek.
Bedő Zoltán, a tiltakozó megmozdulás kezdeményezője elmondta, a hatóságok engedélyeztek egy 30 perces beszélgetést Beke Istvánnak és a felesége között. Hozzátette, át kell gondolni a tüntetések formáját, s elképzelhetőnek tartja, hogy az elkövetkezendőkben akár egyedül is, de naponta kiáll a Kovászna megyei Kormányhivatal épülete elé, hogy tiltakozását fejezze ki.
Gazda Zoltán, a Székely Nemzeti Tanács sepsiszéki elnöke felszólalásában elmondta, csütörtökön egyeztetett Kincses Előd jogásszal, aki úgy vélekedett: amennyiben nincs hivatalos tűzszerészeti szakvélemény, nem rendelhető el ilyen hosszú időszakra valakinek az előzetes letartóztatása. „Úgy gondolom, hogy nem a régió felosztás ellenében fogunk tüntetni március 10-én Marosvásárhelyen, most nem ez a tét, hanem az, hogy a székelyföldi jogtiprások ellen felemeljük szavunkat” – jelentette ki Gazda Zoltán. Kitért arra is, hogy igyekeznek minél több autóbuszt biztosítani a különböző megyékből és településekről a székely szabadság napi tüntetésen résztvenni szándékozóknak.
Az SZNT sepsiszéki elnöke hozzátette, a tervek szerint március 10-én délelőtt Sepsiszentgyörgyön is lesz megemlékezés, ezt követően indulnak a marosvásárhelyi eseményre.
Bencze Melinda. Székelyhon.ro

Multikultúra és monokultúra
Korunk egyik legnagyobb hazugsága a multikulturalitás. Akik ezt tűzik zászlajukra vagy félrevezetett, naiv, idealista emberek, akik képtelenek a tényleges valóság érzékelésére és az eszmék birodalmában élnek, vagy cinikus, hazug megtévesztők, akik a világtörténelem leggonoszabb, legperverzebb és legképmutatóbb hatalmi konglomerátumának, a globális háttérhatalomnak az akarata szerint cselekednek, többé-kevésbé tudatosan.
Akik multikulturalitást hirdetnek, valójában a gyökértelenséget, az értékvesztettséget, a non-kultúrát propagálják. A tényleges multikulturalitás előfeltétele – Európában legalábbis – a nemzeti közösségek szilárd identitástudata. Ez a táptalaja a kultúrának. Európa akkor multikulturális, ha erős nemzeti kultúrákkal bír, ez ennyire egyszerű, ezen nincs mit ragozni. A multikulturalitásnak hirdetett katyvasznak nincs sok köze bármihez, ami érték, ami kultúra. 
De mindez nem elég, azoknak, akik ma naponta gondoskodnak a közemberek számára észbontás-dózisról, az erőszaktevő ellen védekező dán lány megbírságolásától kezdve el egészen a holland rendőrökig, akik nem azért pásztázzák az internetet, hogy a muszlim bevándorlók közt azonosítsák a militáns elemeket, hanem azért, hogy az öngyilkos európai menekültpolitika bírálóit kifigyeljék, majd megfélemlítsék, hogy egy sokkal rosszabb létállapotnak készítsék elő a terepet: az előbb említett non-kultúrának és gyökértelenség-tébolynak.
Ha így haladunk, Európában a legbrutálisabb monokultúra lesz, a muszlim terror. 
Frankenstein doktor teremtménye az alkotót sem fogja kímélni, s könnyen egy emberöltő alatt a múlt relikviái közé soroltatnak mindazon eszmék – az emberek közti egyenlőség, az egyéni szabadság, a lelkiismereti- és vallásszabadság, a vélemény- és szólásszabadság – melyek jegyében ma egyesek haboznak gátat vetni a hódító iszlám betolakodók beözönlésének. 
Micsoda pofátlan szemberöhögése az emberiségnek mindaz, amit Soros Györgytől kezdve a legutolsó gondolatrendőrig szisztematikusan művelnek velünk! Ott a jövőkép Európa megannyi nagyvárosának bevándorló lakta részeiben, naponta kapunk híreket nemi erőszakról, gyilkosságokról, megkövezési kísérletről(!). El kell tűrni, hogy egy kölni mecset imámja azt vágja a képünkbe, hogy az áldozatok a felelősek a megtámadásukért, mert december 31-én félig(!) meztelenek(!) voltak? És ha félig meztelenek voltak, akkor indokolt lett volna a megtámadásuk? És ezt az embert nem zsuppolják ki azonnal oda, ahol ez a vallási rangra emelt embertelenség a norma?
A szemünk előtt teszi tönkre egy megvásárolt, korrupt gazemberekből és/vagy agymosott hasznos idiótákból álló európai „elit” mindazt, amit ez a kontinens évezredeken keresztül megteremtett s közben Európára hivatkoznak. Mi több, azokat kiáltják ki Európa-ellenesnek, akik az európai értékeket elseperni készülő csőcseléknek útját akarnák állni.
Ide jutottunk. 
Sajtószabadságról szónokolnak azok, akik a legkönyörtelenebb véleményterrort képviselik, Európát éltetik, akik Európa elveszejtésén munkálkodnak, valamint azok, akik multikulturalitást mondanak egy intoleráns, embertelen, követhetetlen, kiszámíthatatlan, gyökereiben beteg monokultúra térhódítását segítik elő.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. 
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. 
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az MVSZ elnöke is tiltakozott – Újabb tüntetés Kézdivásárhelyen
Szombat délután huszonhetedik alkalommal vonultak az utcára azok a kézdivásárhelyiek, akik a terrorvád miatt vizsgálati fogságban lévő Beke István Attila és Szőcs Zoltán szabadon bocsátását és a bizonyítékok bemutatását követelik. A szimpátiatüntetésen mintegy nyolcvanan vettek részt. A rendezvényen Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke, Fuksz Sándor és Borsos Géza alelnök, valamint vitéz Hompoth Zoltán elnökségi tag is jelen volt, a magukkal vitt transzparensen magyarul és rovásírással a Velünk az Isten! Önrendelkezést a székely népnek! szöveget lehetett olvasni.
Beke Ernő, István Attila édesapja szólt az egybegyűltekhez. Elmondta: Létünk a tét! Évek óta egy visszarendeződési folyamat szenvedő alanyai vagyunk, azé, amely Victor Ponta és díszes társasága színre lépésével még jobban felerősödött, és sajnos bukásukkal sem ért véget, hanem azóta is napról napra fokozódik. Következményei súlyosak, és életünk minden területére negatív hatást gyakorolnak. Látván, hogy magyarellenes megnyilvánulásaik köreinkben nem váltanak ki általános felháborodást, hanem csak itt-ott tiltakoznak kisebb csoportok, vérszemet kaptak, és a kezdeti óvatosság helyett egyre durvább intézkedéseket foganatosítanak ellenünk.
Eltelt két hónap, és napról napra kérjük, követeljük, hogy mutassák fel a bombát vagy annak alkatrészeit mint bizonyítékot, tegyék a bíróság asztalára. Ez nem történt meg. Ha az egy napon át tartó házkutatás során sem találták meg, akkor milyen terroristavádról beszélhetünk? A tortacsillagszórókról vagy a 196 pukkantós petárdáról? Nevetséges vádak! Ezeknek a magyarellenes intézkedéseknek egyetlen jól meghatározott céljuk van: beolvasztásunk és/vagy elüldözésünk, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak tőlünk.
Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője lapunknak nyilatkozva arról számolt be: a vármegyések és a fogságban tartott fiatalok hozzátartozói azt sérelmezik, hogy amikor látogatásra vagy csomagátadásra került sor, mindkét esetben órákon keresztül várakoztatták őket, az iratcsomójukkal foglalkozó ügyész többszöri hívásra sem veszi fel a telefont, Szőcs Zoltánnal letartóztatása óta nem találkozhattak családtagjai. 
A védőügyvéd szerint az ő vádiratában nem indokolták meg, hogy miért tartják fogva. Ugyanakkor a küldött levelek el sem jutnak a fogvatartottakhoz, és ez fordítva is érvényes, az általuk írt levelek nem érkeznek meg a címzettekhez. Nemrég Szőcs Zoltán vissza akart küldeni a fogdából egy könyvet, amelybe be volt írva, hogy Boldog születésnapot, a könyvet a rendőrök lefoglalták és átadták az ügyészségnek, hátha kódolt írásról van szó. Egy keresztrejtvényfüzetet szintén elkoboztak ugyanazzal az indokkal, abban is kódolt szöveget véltek felfedezni. 
A szóvivő arról is tájékoztatott, hogy február 7-én Kézdivásárhelyen jótékonysági K1-es gálát szerveznek, amelynek bevételét a két fogva tartott vármegyés ügyvédi költségeinek a fedezésére fordítják. Ugyanakkor azt is elmondta: örömmel fogadták, hogy Szíjjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a Digi 24 hírtelevíziónak adott interjúban a kézdivásárhelyi terrorügyet is érintette, és álláspontja szerint „a terrorizmus a legsúlyosabb vádak egyike, ezért különösen nagy a felelősségük a román hatóságoknak, hogy a gyanúsított jogait tiszteletben tartó, átlátható, az igazság kiderítésére irányuló eljárást folytassanak le”.
Patrubány Miklós elmondta: számára úgy tűnik, az egész ügy provokáció a román hatalom részéről, amelyet előre eltervelt szándékkal hajtottak végre. Értesülése szerint elkészült az ország régiósítási terve, amelynek során fel akarják szabdalni Székelyföldet. Erre próbálnak most jogalapot kreálni a párizsi terrormerényletek utáni hangulatban. Világszerte a legsúlyosabb a terror és a terrorizmus vádja, és ha a hatóságok ki tudják mutatni, hogy Székelyföld, ahol a székelyek és a magyarok tömbben élnek, terroristafészekké válik, azt fel kell darabolni, hogy a veszélyt eloszlassák, és ebben minden európai állam igent fog mondani, és támogatni fogja ebbéli szándékukat. 
Ezt a szándékot kell a világszövetség elnöke szerint leleplezni, ennek kell elejébe menni és a vármegyések számára igazságos ítélkezést követelni, egy percig sem feledve az ok-okozati összefüggést, és nagy hangsúllyal előtérbe helyezni a székely önrendelkezési követelést.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kezdjük a kályhától
Normális viszonyok közepette nem bírna különös hírértékkel két szomszédos ország külügyminiszterének találkozója. Abban az esetben pedig pláne nem, ha ez a két ország stratégiai partnerként tekint egymásra. 
De hát nagyon jól tudjuk, hogy Magyarország és Románia – hiszen róluk, rólunk van szó – kapcsolata politikai értelemben már csak a kölcsönös történelmi sérelmek okán sem tekinthető „normálisnak”, az eltérő színezetű, ugyanabban az időben hatalmon lévő kormányok közötti „járulékos” nézeteltérések pedig még inkább gerjeszthetik a két ország közötti konfliktust. Erre számtalan adalékot felsorakoztathatnánk az elmúlt huszonöt év történéseinek ismeretében, igazán elrettentő példaként azonban különösen az elmúlt négy év összezördülései szolgálnak.
Elmondható, hogy Victor Ponta szociáldemokrata kormánya ellenségként tekintett Orbán Viktor miniszterelnökre és a Fideszre, ez az alapállás pedig gyakorlatilag megbénította a kétoldalú kapcsolatokat. Ponta bukásával ismét el lehet indulni a „kályhától” a magyar–román viszony tekintetében, és új alapokra lehet helyezni az együttműködést. Persze tudjuk, mindez nem megy egyik napról a másikra, ráadásul Dacian Cioloş szakértői kormányának mandátuma csak az év végi választásokig szól, amely eleve beszűkíti a két fél mozgásterét, a lehetőségek tárházának kiaknázását.
Ezt bizonyította a magyar külügyminiszter bukaresti látogatása is, amelynek legfontosabb hozadéka, hogy megtörtént, igazán lényeges előrelépés azonban a mosolyszünet fémjelezte korszak lezárásán kívül egyelőre nem született. Az enyhülés nyilvánvaló jelein túlmenően akkor várható látványos, kézzel fogható változás a kétoldalú kapcsolatokban, amikor mindkét fél – de mindenekelőtt a román – belátja, hogy a nézeteltéréseket nem lehet a végtelenségig a szőnyeg alá söpörni, a két országot érintő problémákra csakis a Budapest és Bukarest közötti párbeszéd során születhet megoldás.
Hogy ehhez bizonyos területeken sikertörténetek kellenek? Nosza veselkedjen neki a két kormány az ilyen sztoriknak, közös pont akad bőven! Segítünk egy friss példával: a tavaly bezárt Nottara Színház előadásai számára a Balassi Intézet biztosít termet Bukarestben.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Ahol szeretet van, erő is van
A tél kétségkívül az az évszak, mikor a legtöbb „látható” segélyakció zajlik, hiszen sok a rászoruló, a hajléktalanoknak szállásra, ételre van szükségük a túléléshez. Rászorulók, hátrányos helyzetűek azonban az év minden napján vannak, nemcsak a téli ünnepek idején. Arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) hogyan segít a szükségben szenvedőknek, Vinczéné Pálfi Judit missziói előadótanácsos beszélt a Reggeli Újságnak.
„A Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek (KREK) szociális hálója van, ami egyházi nyelvezetben természetesen azt jelenti, hogy szeretetszolgálat, azaz diakónia. Ha Nagyváradon maradunk, ahol egyházkerületünk székhelye is található, akkor elmondhatom, hogy itt 2013-ban indítottuk be a Diakónia Keresztyén Alapítványt nagyváradi fiókját” – vezetett be minket munkájukba Vinczéné Pálfi Judit. A 2013-ban létrehozott váradi alapítvány fiókszervezete a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítványnak. A váradi fiók létrehozatalával a két református egyházkerület szeretetszolgálata egységesen jelent meg a világban. „Ez az alapítványunk elsősorban házi idősgondozással foglalkozik Nagyvárad területén, 2015-ben beindítottunk egy munkapontot a Szilágyságban, Perecsenyben, és idén is igyekszünk új munkapontot beindítani, de ez a közeljövő zenéje.” A Diakónia Keresztyén Alapítvány kolozsvári fiókja a KREK-kel közösen újragondolta, -szervezte és -indította az úgynevezett roma gyermek-projektet, a Kolozsvári út 63. szám alatti székelyen, és 20–24 gyermek helyett jelenleg már 81 gyermekkel folyik a munka délelőtt, délután. A program nemcsak szigorúan arról szól, hogy várják, hozzák a gyermekeket, és ott vannak velük négy órán át, hanem a szülőket is látogatják, folyamatos a kapcsolattartás a családokkal.
Romamisszió és idősgondozás Váradon
A roma családok között végzett munka nagyon kiterjedt Bihar megyében, ez egyházi viszonylatban a Bihari Református Egyházmegyét, illetve az Érmelléki Református egyházmegyét jelenti. Bihar megyében Nagyvárad mellett Biharfélegyházán, Bihardiószegen, Csokalyon, Kágyán, Székelyhídon, Köbölkúton, Kiskerekiben, Monospetriben, Hegyközszentmiklóson és Szentjobbon folyik ugyanez a munka. „Összesen közel 400 gyermekkel foglalkoznak a munkatársaink, körülbelül 30 munkatársunk van, közülük kilenc roma származású. Vannak közöttük vallástanár-szociális munkás végzettségűek, vannak tanítónők, akik bedolgoznak, és vannak szakképzettség nélküli roma munkatársak, akik megbízhatók, lelkiismeretesek, s örömmel beálltak a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársainak a sorába” – magyarázta az előadótanácsos. Ő legalább évente kétszer találkozik ezzel a munkatársi közösséggel, ugyanis tudatosítani szeretné bennük, hogy a református egyházkerülethez tartoznak. „Valamilyen formában összetartozunk, és a találkozásokkor egy áhítattal, munkamegbeszéléssel, beszélgetéssel vagyunk együtt, egyrészt azért, hogy én is első kézből tájékozódjam arról, hogy a roma misszió területén mi zajlik gyülekezeteinkben, másrészt azért hogy én is tudjam őket lelkesíteni illetve biztatni.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
A Kolozsvári úton tehát a földszinten a roma misszió zajlik, a Diakónia Keresztyén Alapítvány idősgondozással foglalkozó részlege ugyanott, az emeleten működik. Négy idősgondozó munkatársuk van, ők körülbelül 25–30 személlyel foglalkoznak. „Van, akit nem napi szinten, van, akit kétnaponta, van, akit háromnaponta kell meglátogatni, attól függően, hogy az illetőnek mire, milyen jellegű segítségre van szüksége. Elsősorban olyan idős emberekről van szó, akiknek vagy van családjuk, de külföldön, és egyszer ugyan ki tudnak mozdulni a lakásból, vagy nem tudnak kimozdulni, ez adja meg annak a mértékét, hogy hogyan, milyen időközönként kell őket látogatni és milyen gondozásban kell őket részesíteni” – fogalmazott Vinczéné Pálfi Judit.
A Lámpás Alapítvány
A felsoroltak mellett működik a nagyváradi székhelyű Lámpás Alapítvány, amely tulajdonképpen egy ernyőszervezet. „Ez az az ernyőszervezet, amely alatt összegyűjtöttük a diakóniai tevékenységeket folytató gyülekezeteinket kerületszerte, Temesvártól Nagybányáig, azokat, amelyekben bármilyen szeretetszolgálati munka zajlik. Ne feledjük, hogy mindaz, ami a gyülekezetben zajlik, a társadalomban is történik, mert gyülekezeteink tagjai a társadalomban élnek, legyenek városnak vagy falunak a lakói. Ugyanakkor a Vura Otília vezette Lámpás Alapítványnak különböző, más tevékenységei is vannak, elsődleges céljuk a hátrányosan megkülönböztetett egyének, közösségek életminőségének javítása. Közösségi, információs és tanácsadóközpontot működtetnek. Amivel nap mint nap foglalkoznak: tanácsadás, közvetítés, oktatási foglalkozások, műhelymunkák szervezése. Családvédelem, információ külföldi munkakeresők számára, nők, lányok védelme, olyan projektek, amelynek keretében információs alkalmakat tartanak az iskolákban, gyülekezetekben, egyházmegyéinkben” – magyarázta az előadó-tanácsos. Például tájékoztatják a fiatal lányokat a külföldön rájuk váró veszélyekről. Sokan dönthetnek váratlanul, azt mondhatják, hogy „én megyek külföldre, mert ott milyen jó és milyen könnyű” és ott szembesülnek azzal, hogy kényszerprostitúció vagy ezer veszély vár rájuk. A Lámpás Alapítványnak épp emiatt a munka miatt nagyon sok hasonló működésű külföldi alapítvánnyal is van kapcsolata.
Nagyváradon gyülekezeti alapítványként működik a Csillagváros Alapítvány, ennek célja szintén az idősek látogatása, gondozása. És a megyeszékhelyen van a Nagyvárad-Őssi Mentálhigiénés Központ is. Nyilvántartják a Csillagocska Alapítványt, amely elsősorban a népi kultúrával és hagyományőrzéssel foglalkozik. Szintén váradi székhelyű az Agnulli Dei, a velencei idősek otthona, amely nagyon sokrétű, nagyon sokféle szociális diakóniai tevékenységet folytatott az elmúlt 15 évben, majd idősek otthonává vált, amire ugyancsak nagyon nagy szükség van a városban. A királyhágómelléki egyházkerület szociális napközit is működtet, amivel ugyancsak a nagyon hátrányos helyzetben lévő szülőket, családokat támogatják, a gyermekekkel négy órát foglalkoznak ott, „Dombi Enikő szociális munkás végzi ezt a nagyon szép és nagyon gazdag szolgálatot, oda is el szoktam menni évente legalább kétszer, hogy találkozzam velük. Áhítatot tartok, beszélgetek a gyerekekkel és részt veszek abban a műsorban, amit a gyerekek előkészítenek” – mondta Vinczéné Pálfi Judit. A szociális napköziben általában 15–18 gyermek van, előkészítő osztályostól a negyedik osztályosig, de kivételes esetben a testvér is még csatlakozhat. Itt ebédet is kapnak a gyermekek és foglalkoznak velük.
Romamisszió, idősgondozás szociális bentlakás
Nemcsak Nagyváradon, más Bihar megyei teleüléseken is folyik a munka, tudtuk meg. „Ha ki akarunk menni Nagyváradról, akkor indulhatunk Tenke irányába, ahol több mint húsz éve működik a Tenkei Református Szeretetotthon, az idősek otthona, ami ugyancsak hiánypótló volt annak idején, mikor beindult, és mind a mai napig nagyon jó, hogy van. Tenkéről visszajövet Nagyszalontára érünk, ott is tudjuk, hogy létrejött néhány évvel ezelőtt a nagyszalontai református gyülekezet és a Bocskai István Alapítvány által a József Ház, Református Idősek Otthona, amire ugyancsak szükség van. Az Érmelléken a református egyházmegyében Székelyhíd központtal működik az ÉRDA, azaz Érmelléki Református Diakónia Alapítvány, amit még Gergely Annamária szociális munkásunk alapított. Úttörő munka volt ez az egész egyházkerületben, de az egyházmegyében is annakidején, valamennyi lelkipásztor összefogott, ez 37 gyülekezetet jelentett akkor, az ő összefogásukkal jött létre az alapítvány azért, hogy az érmelléki nagyon szegény falvak nagyon szegény családjait tudják feltérképezni, illetve támogatni. Mind a mai napig működik az ÉRDA, amely a rokkant fiatalokat és családjaikat, illetve a nagyon szegény családokat felkarolja. Most volt egy németországi négytagú diakóniai csoport Székelyhídon, a gyülekezetben tettek látogatást, meglátogatták a cigánysort, azt a közeget, ahol gyülekezet és az ÉRDA is működik. Két nappal azután találkoztam én a küldöttséggel, mélyen meg voltak döbbenve, könnybe lábadt szemmel kérdezték, hogy létezik, hogy az Európai Unióban még létezik ilyen lakhatási körülmény? Mondtam, nekik, hogy ez nekünk természetes… Körülbelül tíz évig jártam kisebb-nagyobb rendszerességgel Németországba, Svájcba, Spanyolországba, stb. az Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának a konferenciáira, ahol többek között találkoztam egy brüsszeli képviselővel, aki a kelet-európai roma kérdésért volt felelős. Beszélgettünk, és kérdeztem, hogy járt-e már terepen. Az illető hölgy azt mondta, hogy nem járt még soha, ekkor megkérdeztem, ne haragudjon, de hogyan tudja koordinálni vagy elképzelni a kelet-európai roma integrációs kérdést így. Mondta, hogy leveleket, feljegyzéseket szokott kapni és azokra reagál. Meghívtam nagy szeretettel a svájci illetőségű hölgyet, hogy jöjjön, szívesen elkalauzoljuk a mi romatelepeinkre, hogy legyen képe, legyen fogalma arról, amivel foglalkozik Nem jött el. Ezért tart ott az unió, ahol tart.” – summázta a lelkipásztor.
Ugyancsak az ÉRDA-nak egy kiágazása a micskei székhelyű Sámuel szociális bentlakás. Ez mind kisebbségi létünk, mind az ott folyó szociális, diakóniai, szeretetszolgálati tevékenység miatt fontos. Bertalan Csilla szociális munkás az igazgatója a micskei szociális bentlakásnak. „Micske részben már kicsit szórvány, Micskén van nekünk egy előkészítő osztálytól nyolc osztályig terjedő iskolánk, viszont a szociális bentlakás hozzájárul ahhoz, hogy különböző, nagyon elszórványosodott falvakból odahozzák a gyermekeket. Roma és nem roma gyermekek laknak ott egyaránt, és nagyon értelmes és nagyon aranyos roma gyerekekkel találkozom, oda is szoktam menni, velük is tartom a kapcsolatot. Olyan 15–18 gyerek lakik a bentlakásban, akiket hétvégente a bentlakás fuvaroz, hoz-visz a családjaikhoz. Vannak olyan családok, amelyek olyan körülmények között laknak, hogy nem tudnak a gyermekek hétvégenként, csak vakációban hazamenni. Nagyon nehéz körülmények között, de él és van a Sámuel szociális bentlakásunk is.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit
Az érmelléki egyházmegyében Magyarkécen működik a Kécenlét Alapítvány. Mike Pál lelkipásztor a vezetője az alapítványnak, roma gyermekekkel és fiatalokkal foglalkoznak, több mint százzal, tíz évnél régebben. Érszöllősön működik egy nagyon jó szociális konyha, Mezőtelegden is van idősgondozás, és Árpádon is ezzel szeretne foglalkozni a gyülekezet, terveznek napközis foglalkozást és idősgondozást, Biharfélegyházán működik a Gálya Egyesület, amelyet Szabó Zsolt lelkipásztor hozott létre, házi idősgondozással foglalkoznak, és ugyancsak roma missziót végeznek. „Ez egy kis egyházközség, és itt Szabó Zsolték létrehozták ezt a több mint tíz éve működő roma missziót, feleségével együtt, aki tanítónőként vállalt ebben részt. Gyönyörű maga a templom, a gyülekezet és Biharfélegyházáról már kinőtt roma munkatárs, aki dolgozik ebben a közösségben, és ez fantasztikus. Nagyon boldog voltam, amikor megláttam azt a fiatalembert, s mondta a lelkész felesége, hogy ő a tanítványunk volt” – idézte fel Vincze Judit.
Élesden, a Királyhágómellék földrajzilag utolsó előtti gyülekezetében (az utolsó Rév) működik a Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthon, ami 25–30 gyermeknek ad otthont, Dénes Éva szociális munkás az igazgatója, és szükség is van rá, nagyon nagy lelkesedéssel vezetik Dénes Istvánnal együtt az árvaházat.
Kitekintő
A királyhágómelléki egyházkerült azonban nemcsak Bihar megyéből áll, így Vinczéné Pálfi Judit arról is beszámolt lapunknak, hogy a többi megyében milyen szociális tevékenységeket folytatnak.
A nagykárolyi egyházmegyében van a Dégenfeld Alapítvány, a Dégenfeld-család a hadadi kastélyát adta használatba a református egyháznak, ott elsősorban ifjúsági rendezvényeket, ifjúsági konferenciákat, táborokat szoktak szervezni. Ugyancsak az egyházkerület területén, a károlyi egyházmegyében, Lelében található a jól működő Oikodomos Keresztyén Alapítvány, amely holland támogatással, a református egyház és a helyi közigazgatás támogatásával működik, ott időseket gondoznak, recepteket írnak, elviszik a gyógyszert, beadják az injekciót. A szatmári egyházmegyében, Szatmárnémetiben, a Szamos negyedben a semmiből épített templomot a kilencvenes években a Bogya-Kis házaspár, ők évekig a szabad ég alatt prédikáltak, építettek templomot és óriási  gyülekezetük lett a Szamos negyedben. Ők óvodát alapítottak a gyülekezetüknek, egy újabb ingatlant sikerült megvenniük, felújítaniuk, ahol időseknek tartanak napközis foglalkozást, áhítattal, beszélgetéssel, énekléssel, gyülekezetépítési misszióról is  szó van, ebédet visznek azoknak, akik nem tudnak már odajönni, tehát diakóniai munka folyik.
A nagybányai egyházmegyében a Bethesda Házról tudunk Szamosardón, ahol szociális központ működik. Mivel nincs orvos a községben, orvosi felügyeletet biztosítanak heti két alkalommal, ami vizsgálatot, receptkiírást, gyógyszerbeszerzést is jelent.
A Szilágyságban házi idősgondozás folyik Mocsolyán, Szilágyerkeden, Szilágyballán, Perecsenyben és Szilágynagyfaluban.
Kettős kisebbségben
Arról, hogy mi segítheti munkájuk, a missziós előadó így válaszolt. „Nagyon örülök annak, hogy a sajtó megkeres és megkérdez. Épp ahéten beszélgettem főtiszteletű Csűry István püspök úrral egy egészen más témában, de egyházi kérdésről, természetesen, s ő a következőképpen fogalmazott »közösségi illetve anyagi korlátok között élünk. « Ez így igaz, kétszeres kisebbségben vagyunk. Egyrészt magyar nemzeti kisebbségként, illetve protestáns egyházként is. Életfelfogásom, hitbeli meggyőződésem szerint épp ez a két tényező az, ami aktivál, ami valóságos tettekre késztet, ez a motivációs erőforrás. A rendelkezésre álló erőforrásokat nem szabad stagnálni engedni, hanem a meglévőkkel ott, úgy hatni, amint csak képesek vagyunk. Mert, aki ad, annak adatik, aki szeret, azt szeretik, aki él annak élete lesz, aki épít, annak jövője lesz. Hajt bennünket az ige, hajt bennünket a missziói parancs: Tegyetek tanítványokká minden népeket, (Máté 28.18), és ott van a Galata 6.2: Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét. És hogy ha mi ezt komolyan vesszük, akkor nemcsak prédikáljuk az Isten igéjét a szószéken, hanem elindulunk. Csillagvárosra 1999 novemberében kerültünk Szentjobbról, ahol 180 gyülekezeti tagunk volt, óvodástól aggastyánig. Megvolt minden korosztály, kis falusi gyülekezet, nagyon jó közösség. Váradon elsősorban azt láttunk, hogy aki szembenéz velünk, az egy elöregedett gyülekezet. Már kezdődtek a konferenciák, sőt megerősödöt  a diakónia, jöttek a hollandok, mi nagyon sok ilyen konferencián, képzésen részt vettünk a férjemmel együtt, és azt a döntést hoztuk már 2000-ben, hogy nem elég hirdetni, az igét, ahogy Krisztus mondja cselekedjétek meg. Így indultunk el, így lett megalapítva a Csillagváros Alapítvány, és a gyülekezet házi idősgondozói szolgálata, önkéntes alapon elsősorban. S ahogy ide kerültem a püspökségre azóta is, s amíg élek és amíg tevékeny leszek én ezt fogom vallani, hogy Isten az embert nem azért hívta el, vagy hívta életre, hogy csak beszéljen, hanem azért is, hogy cselekedjen. Ha ebben van egy isteni töltet, egy isteni elhívás, akkor az Isten dicsőségére, a másik ember javára cselekedhetünk. Örülök, hogy ablak nyílik a külvilágra, innen, ilyen formában is, és nagyon örülök annak, hogy a Lámpás ernyőjét most egy kicsit kinyitjuk, és alánézhetnek ez alá az ernyő alá, mindazok akik akár Bihar megyében vagy akár a megye határán is túl laknak, keressenek meg minket, hívjanak bennünket. Hiszem hogy ahol van szeretet, ott van erő is. És ha valaki elindul, és jó ügyért indul el, annak lesznek követői.”
Fried Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Segítenek feldolgozni a veszteséget
Tavaly novemberben indult Sepsiszentgyörgyön az unitárius templom közösségi házában az a kezdeményezés, mely tájainkon még kissé idegennek tűnik, de amelyet tőlünk nyugatabbra már nélkülözhetetlenül fontosnak tartanak a meggyengült közösségekben élő, egyre magányosabb és a gondjaival egyre inkább magára maradó huszonegyedik századi ember lelki egészsége szempontjából. Sánta Edit lelki gondozó és Nagy Enikő mentálhigiénés segítő szakember veszteségfeldolgozó csoportja iránt egyre többen érdeklődnek, akiknek élete különböző veszteségek miatt válságba jutott, és úgy érzik, a továbblépéshez szakemberek segítségére van szükségük. Írásunkban a csoport vezetőit és résztvevőket szólaltattunk meg.
Gyászfolyamat „Szeretteink halála mellett sok más veszteség is érhet bennünket, gyászfolyamata mindegyiknek hasonló. Akár válásról van szó, akár a munkahely, az egészség, a szülőföld, a bizalom vagy egy cél elveszítéséről, ezek mind-mind megviselhetik az embert. Azt is veszteségként élhetjük meg, ha a felnőtt gyermekünk kirepül a házból” – nyilatkozta lapunknak Sánta Edit lelki gondozó. Azért van szükség ilyen csoportra, mert ma már kikopófélben vannak a gyászmunkát segítő rítusok, egyre kevésbé jellemző, hogy a családtagok mellett a szomszédok vagy más kisközösségek is segítsék a veszteség feldolgozását. A gyászcsoport hatékony segítséget tud nyújtani a veszteséget megélt embereknek. A gyászfolyamat alatt a csoportmunka segít szembenézni a halállal, a veszteséggel, segít elfogadni a végleges hiányt, újrafogalmazni a jövőképet. Ez a tulajdonképpeni gyászmunka, amely során a veszteség minden lélektani szinten átdolgozódik. Bár a gyász egyetemes tapasztalat, minden ember gyásza egyedi. A folyamat függ a gyászoló nemétől, életkorától, a halál körülményeitől, attól, hogy mennyire erős a hite. Nagy Enikő mentálhigiénés szakember szerint a mai rohanó világban már nincs türelmünk végighallgatni egy gyászolót, nem tudjuk, mit mondjunk, hogyan reagáljunk, olyan panel-kijelentéseket használunk ilyenkor, mint a „szedd össze magad!”, „légy erős!”, „az idő mindent megold!” – pedig az idő önmagában nem old meg semmit, és ilyen helyzetben nehéz az embernek „összeszednie magát”.  Előítéletek Nagy Enikő szerint rengeteg tévhit él a gyásszal kapcsolatban. Az egyik az, hogy akkor gyászolunk „jól”, ha egész életünk folyamán folytatjuk, akkor szerettünk valakit igazán, ha nem mozdulunk ki ebből az állapotból. Pedig jó esetben erőt kapunk egy gyászmunkából, és ezt felhasználva úgy tudunk továbblépni az életünkben, hogy nem felejtjük el, akit vagy amit gyászolunk, hanem magunkkal visszük mindazt, ami értékes volt számunkra abból a bizonyos kapcsolatból, helyzetből. A másik felfogás ennek az ellenkezője: nem engedhetjük meg magunknak, hogy az érzelmek letaglózzanak, talpon kell maradni, és úgy kell folytatni az életet, mintha mi sem történt volna. De hogyan, amikor egy halál vagy veszteség az ember teljes életét átalakítja, alapjában rendítve meg az énképünket, világlátásunkat? Miként lehetne ezt problémamentesen elnyomni magunkban? Sánta Edit szerint fontos megállni néha, lepakolni azokat a terheket, amelyeket régóta cipelünk, így szabadabban tudunk továbblépni. Ha nem gyászoljuk el mindazt, aminek vége, nem tudunk teljes életet élni. Az el nem gyászolt veszteségek betolakodó gócként kötik le érzelmi energiáinkat, kibillentenek testi-lelki egyensúlyunkból, befolyásolják kapcsolataink alakulását, spontán alkotóképességünk kibontakozását.  Nagy Enikő úgy gondolja, azért is nehéz a gyásszal foglalkozni, mert minden veszteség, minden halál a saját elmúlásunkkal is szembesít bennünket, amit a huszonegyedik századi ember igyekszik nem venni tudomásul, pedig éppen a veszteségek vezetik el oda, hogy az élet minden pillanata értékes legyen számára. Nagyon sok gyászolóban ottmarad a befejezetlenség érzése az időben ki nem mondott szavak miatt, ezért mernünk kell búcsúzni, bocsánatot kérni, megbeszélni a problémáinkat, amíg nem késő.
A csoportról
A vezetők elmondták, Singer Magdolna magyarországi író, gyásztanácsadó képzésén döntötték el, hogy csoportot indítanak. Közösen vágtak bele a munkába, és a gyászcsoport fogalmát kitágították a veszteségekre.  Sánta Edit kifejtette, a magyarországi szakembertől tanultakat egy kissé átgyúrták, amikor elindították saját csoportjukat, pszichodrámás, bibliodrámás elemekkel is gazdagítva a gyakorlatok sorát, belefoglalva a munkába mindazt a sajátos többlettudást, amivel eddigi tapasztalataik alapján rendelkeznek.  Bíznak abban, a hitelesség és a csoporttagokban bekövetkező változások segíteni fogják, hogy a gyászcsoportnak idővel kialakuljon a folytonossága. Mint mondták, a résztvevők két-három alkalom után rájönnek, nincsenek egyedül érzéseikkel. Míg az emberek java része igyekszik elkerülni a halállal, gyásszal kapcsolatos beszélgetéseket, a gyászolók a csoportban nyíltan vallhatnak a veszteséggel kapcsolatos érzéseikről, gondolataikról, ezért erőforrás lehet számukra, hogy nincsenek egyedül gondjaikkal. A csoport vezetői tudják, hogy nagyon nehéz megosztani másokkal a legféltettebb érzéseket, ezért nagy hangsúlyt fektetnek a bizalom kialakítására, arra, hogy megfelelő légkörben történjen a gyászmunka. A csoportmunka folyamán strukturált gyakorlatokkal segítik elő a gyász feldolgozásának folyamatát. A gyász egyike a közös emberi tapasztalatoknak, a csoportban nem a különbségek éleződnek ki, hanem a közös vonások. A közösség megtartó ereje segít szembenézni a veszteséggel, megküzdeni a fájdalommal, bátorságot ad a továbblépéshez. Az egyéni fejlődés követése érdekében tíz-tizenkét személlyel indítanak csoportot, a jelenlegit hatvanórásra hirdették meg. Havonta egyszer, szombatonként találkoznak a résztvevők, és nyolc órát töltenek együtt, hogy kellő mélységben dolgozhassanak. A második alkalom után zárttá válik a csoport, hogy a megszületett bizalmat ne törjék meg az új bekapcsolódók. Sánta Edit elmondta, gyerekcsoportot is szeretnének indítani, ami más kihívás, mert a gyermekek nem tudják konkrétan megfogalmazni érzéseiket. Ebben a rajzolás, agyagozás, drámázás, meseterápia eszközei hatékonyan tudnak segíteni. Nagyon káros lehet a gyerekek lelki fejlődésére, ha egyedül maradnak a gyászukkal. A szakirodalom azt tartja, hogy aki tizenegy éves kora előtt jelentős veszteséget él meg, azt a további élete során bármilyen veszteség jobban megrendíti. Úgy vélik, tévedés tabuként, titokként kezelni a gyermekek előtt a halált, mert így az sokkal ijesztőbb számukra.
A résztvevők
A résztvevők közül ketten névtelenül nyilatkoztak lapunknak, mindketten nagyon eredményesnek tartják a csoportban zajló tevékenységet. Egyiküknek a közelmúltban egy elrákosodott anyajegye kapcsán kellett szembesülnie a halál gondolatával, és ez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy bár úgy tűnik, meggyógyult, lelkileg még nem sikerült túltennie magát ezen a keserű tapasztalaton. Jelentkezésének másik oka, hogy a betegségével szinte egy időben többéves kapcsolata megszűnését is veszteségként élte meg. Mint mondta, mindkét esemény hozzájárult ahhoz, hogy úgy érezze, dolgoznia kell önmagával, veszteségeivel, a halálhoz való viszonyával, és nem bánta meg, hogy jelentkezett, ugyanis a csoportfoglalkozások során érdekes gyermekkori élményeit sikerült felelevenítenie az édesanyjával kapcsolatosan, melyek által sokkal közelebb került a halálfélelme megértéséhez, elfogadásához, és bízik abban, jó irányban halad a legyőzésének útján. A másik résztvevő arról számolt be: az utóbbi tíz évet úgy élte végig, hogy valahogyan mindig „átcsusszant a komolyabb gondokon”, de a nagy rohanásban soha nem szakított időt magára, és ez egy idő után hangulatingadozásokhoz vezetett, olykor egyszerűen rátört egy olyan állapot, amikor mindent feketén látott. Ennek próbál rájönni a nyitjára a csoportfoglalkozásokon. A csoportban annyira meghitt, barátságos hangulat fogadta, hogy feloldódtak a félelmei, meg tudott nyílni a többiek előtt. Mint mondta, csak most értette meg, hogy mit jelent foglalkozni magával, milyen sok a probléma az életében, amelyekkel eddig nem mert szembenézni.  Mindketten elismerően nyilatkoztak a csoportvezetők felkészültségéről, szakmaiságáról, mint mondták, türelmük és odafigyelésük csodákra képes, pedig csak tükröt tartanak nekik, hogy maguk vegyék észre a problémáik hátterében húzódó okokat. Persze az is fontos, hogy csoportosan zajlik ez a tevékenység, mert mindenki tapasztalatából tanulni lehet. Ha nem is akarnának mindent megosztani, mások hasonló gondjainak hatására egyszer csak megnyílnak, és olykor maguknak is bevallanak bizonyos dolgokat. Mint mondják, sokszor sírásra fakadnak, de ez segít nekik abban, hogy letegyék a terheket. Mindenkinek javasolják, hogy vegyen részt a jövőben induló hasonló csoportokban, ha veszteséget élt át.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új bíró Borbolyék perében
Új bíró vezeti a tárgyalást, miután a korábban megbízott visszalépett, és a kérését elfogadták – ez a legfontosabb újdonság a Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök és tizenkét másik érintett személy perében.
Elena Poiană 2015 decemberében kérte visszavonását a bírósági eljárás vezetésétől. Az új bíró Vlad Neagoe, aki korábban a Brassó Megyei Ügyészség ügyésze volt.
Az új bíró a tárgyalás elején közölte, nemsokára elkezdődik a bírói kivizsgálás, és ennek megkezdése előtt van lehetőségük kérni a vádlottaknak a beismerésen alapuló egyszerűsített eljárás lefolytatását, amely a büntetés egyharmad résszel történő csökkentését teszi lehetővé – ahogy a per három vádlottja esetében ez már megtörtént. A Borboly Csaba és Pálffy Domokos védelmét ellátó ügyvéd kérte a törvényszéktől a védenceit érintő lehallgatási hanganyagokat tartalmazó adathordozók másolatait, mert mint mondta, pontatlanságok vannak a magyar nyelvű szöveg román fordításaiban. A bíró ezt a kérést elfogadta, de azt is közölte, eljárásbeli hiányosság miatt a tárgyalást el kell napolni, és március 15-ére tűzött ki új időpontot.
Továbbra is vádlottja a pernek a tavaly ősszel egyszerűsített eljárás nyomán elítélt három személy, de nem büntetőjogi, hanem anyagi felelősségüket kell megállapítania a bírónak – ismertette a helyzetet a tárgyalás berekesztése után Borboly Csaba ügyvédje.
„A korábban eljáró bíró elrendelte a per szétválasztását, de ez a bűnügyi részre vonatkozott, viszont az általuk okozott anyagi kár esetében a három személy vádlotti minősége megmaradt. Az egyik vádlottnak, Mandachénak küldött idézésről nem érkezett visszajelzés, hogy megkapta vagy sem azt a vádlott” – magyarázta halasztás elrendelését kiváltó eljárásbeli hiányosság okát Sergiu Bogdan. Az ügyvéd hozzátette, mivel a szétválasztás után most egy másik perről van szó, a bírói vizsgálat a vádirat felolvasásával kezdődik.
Amíg ezt nem tették meg, más vádlottaknak is lehetőségük van kérni az egyszerűsített eljárást. A hanganyagokat tartalmazó adathordozókról azt mondta, az egyik vádlott, aki nem ért jól románul, kérte, hogy fordítsák le ezeket magyarra. Ezt jóváhagyták, de nem az eredeti, magyarul elhangzott és rögzített hanganyagokat kapta meg, hanem a román fordítást ültették át ismét magyarra, amely hibákat tartalmaz.
Kovács Attila. Székelyhon.ro

Egyed Ákos párhuzamos történelmekről és a székelység megmaradásának esélyeiről
Erdély és a Kárpát-medence egyik legismertebb történésze, a Kolozsváron élő Egyed Ákos kapta idén az életműdíjat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak ünnepélyes átadásán. A 86 éves történész 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, fő kutatási területei: a székelység története, az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásai, Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története. Jelenleg az új, háromkötetes Székely történelem című munkán dolgozik társszerzőként és a szerkesztőbizottság elnökeként. Egyed Ákost a múlt tanulságairól, a székelység megmaradásának esélyeiről, román és magyar történelmi mítoszokról és a párhuzamos történelmek közelítésének lehetőségéről kérdeztük.
- Azt mondta egy előadásában: azért kell tanulmányozni a történelmet, mert abból tanulságokat lehet levonni a jövőre nézve. Ön sokat tanulmányozta a székelység történetét: érvényes ez rájuk, a székely közösség jövőjére is?
- Az igazság az, hogy nem egyes történelmi eseményekből, hanem tágabb értelemben vett korszakból, intézmények fennállásából lehet tanulságokat levonni. A történésznek mindig szét kell tudnia választani a jelentős eseményeket a jelentéktelenektől, csak az a bökkenő, hogy néha megváltozik a nézőpont: ami egy ideig részletkérdésnek tűnt, arról egyszercsak kiderülhet, hogy nagyon oda kell figyelni rá.
A székelység történetében a székely örökség (siculica hereditas) a földtulajdon egyik legfontosabb formája volt. A siculica hereditas olyan földtulajdont jelentett, amelyhez a királynak se volt joga hozzányúlni. A király nem kobozhatta el, nem adományozhatta másnak a székely ember földbirtokát, és akkor sem szállt a királyi tulajdonba, ha nem volt örököse az illetőnek: ebben az esetben a rokonságra vagy a faluközösségre maradt a föld. Ez a székely örökség 1562-ig működött ilyen formában. Akkor volt egy nagy székely felkelés, amit úgy toroltak meg, hogy megszüntették a székely örökség említett jellegét. Ettől kezdve a hűtlenséggel vádolt személytől el lehetett kobozni a birtokot. Ezzel bevitték a Székelyföldre a feudalizmust és a jobbágyrendszert, ami azelőtt csak csírájában létezett ezen a területen. Addig a jobbágy szót nem is használták, „földönlakónak” nevezték, aki a más földjén dolgozott.
- A földtulajdon mint megtartó erő
- De a székely örökség mégis erősen tartotta magát mint fő tulajdonforma egészen a 1848-ig, vagyis a polgári földtulajdon kialakulásáig. A földvagyon és az erre épülő földművelés és állattenyésztés évszázadokon át megtartotta a székelységet. Ebből biztosították a hadi szolgálattal járó kiadásokat is, ami a székely nép fő feladata volt: a föld termelte ki a lótartás és a hadi felszerelések költségét. A haza védelméért cserébe viszont nem kellett adót fizetniük. A székely örökség volt az a tényező, aminek köszönhetően ennek a régiónak a lakossága meg tudta őrizni évszázadokon át az identitását.
Manapság, ha a Székelyföldön jár, akkor azt látja az ember, hogy a határ fele nincs megművelve. Hatalmas területeken, nagyrészt máshonnan érkezett pásztorok legeltetik a juhnyájaikat. Az 1989-es változások után a földek nagy része visszakerült a korábbi tulajdonosokhoz, de már nincs úgymond értéke. Egymás után dobják el a tulajdonosok, majdnem ingyen, és a föld elkótyavetyélésével megszűnik a kapcsolat a székely ember, a székely család és a szülőföld között. Ez az oka, hogy a falvak néptelenednek el. Ha a falu már nem védi meg a szülőföldet, fellazul a kapocs, szétlazulnak a családok, szétszóródik a falu lakossága. Márpedig Székelyföldnek a fő településformája a falu volt: csak későn alakultak ki a mezővárosok és a régió egyetlen szabad királyi városa, Marosvásárhely.
Mindezek miatt a székelység jelenleg olyan súlyos helyzetben van, hogy ha nem alakul ki valami olyan stabil foglalkozási ágazat (főleg iparra gondolok), amely tömeges megélhetést biztosít, akkor a székely fiatalok el fognak vándorolni.
- „Mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk”
Napjainkban a hazai történelemtudomány egyik fő sajátossága a párhuzamos történelemírás. Például az Ön által behatóan tanulmányozott területen, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tekintetében is van egy román és egy magyar „változat”. Hogy látja: van esély a párhuzamosság felszámolására és arra, hogy egy közös (magyarok és románok által egyaránt elfogadott) történelem alakuljon ki – a kényes kérdésekben is?
- Ez a kérdés régóta foglalkoztat engem, mert a történelem értelmezése kihat a közhangulatra. Figyelje meg az utcák, terek elnevezését: ma már Kolozsvár olyan, mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk. A kétfajta történelemszemlélet közelítése a közhangulaton is javítani tudna, és erre jó példa a német-francia közös erőfeszítés, amellyel legalább azt elérték, hogy nem taszítja szét a történelem a két népet egymástól.
Nálunk súlyosabb a helyzet, és ennek az az oka, hogy a román történészek nem ismerik a magyar forrásokat, igaz a magyarok se eléggé a román forrásokat. Ennek az a következménye, hogy nagyon egyoldalúan látják a történteket. Magam is többször felhívtam a figyelmet különböző fórumokon arra, hogy ha nem ismerjük egymás forrásait, és nem próbáljuk a kettőt összevetve értelmezni, akkor elkerülhetetlen az egyoldalúság és az egymásra mutogatás.
- Ennek nyelvi akadályai vannak?
- Inkább azt mondanám, hogy nincs elég akarat. Én magam is többször javasoltam román kollégáknak, hogy üljünk össze, és próbáljunk olyan közös témát találni, ami összeköt, és abból kiindulva haladjunk a legkényesebb kérdések fele. Ilyen közös téma például a jobbágyfelszabadítás: ez mindenkinek érdeke volt, aki itt lakott Erdélyben. Erről 1848 júniusában hozta meg a törvényt a kolozsvári Országgyűlés. 1848. június 18-án lépett érvénybe, és abban a pillanatban a román jobbágyok is tulajdonosaivá váltak annak a földnek, amit megműveltek és addig robotot vagy dézsmát adtak róla. Kialakult egy erős román földtulajdonos paraszt osztály, amellyel óriásit lépett előre a román társadalom. Nos, erről a mozzanatról a román történetírás alig ejt szót.
Ebből kiindulva lehetnek megtalálni a közös hangot, és aztán kellene az 1848 őszén, s telén dúló polgárháborúról is beszélni, aminek következtében egész vidékek magyarságának nem kis része pusztult el például Alsó-Fehér megyében. Aztán következett a megtorlás, amelynek során sok román is elpusztult, de nem annyi, mint magyar, és ezt éppen a román források is bizonyítják.
1848 tavaszán a balázsfalvi nemzeti gyűlés kérte, hogy a románt is ismerjék el Erdély negyedik nemzetének a magyar, a székely és a szász mellett. Csakhogy ekkor, 1848 tavaszán szűntek meg a középkorból fennmaradt rendi nemzetek, a velük járó előjogokkal együtt – helyükben polgári nemzetek alakultak ki. Ezért a román mint rendi nemzet elismerése nem történt meg, de a kolozsvári országgyűlés eltörölte a megkülönböztető rendi törvényeket, és kimondta, hogy az ország minden polgára jogilag teljes mértékben egyenlő. Az erdélyi után a pesti országgyűlés (amelyen román képviselők is voltak) szintén elfogadta ugyanezt. Ez 1848 nyarán történt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyarság ezt követően is fenntartotta azt az álláspontját, hogy egyetlen politikai nemzet van, a magyar, és ennek a politikai nemzetnek a része minden állampolgár. Ezt a koncepciót a románok sohasem tudták elfogadni. A kérdés tehát nagyon bonyolult, de a két történetírásnak ebben a bonyolult kérdésben is volnának olyan fogódzói, amellyel a két koncepciót úgy lehetne közelebb hozni egymáshoz, hogy azok az általános történetírásban és a történeti tudatban a maguk helyére kerüljenek. És azt is nagyon fontos lenne elmondani, hogy maga a nép abban az időben ilyen élesen nem érezte az ellentétet, mint ahogy azt a későbbi történetírás be akarja állítani: hisz a mindennapjaikat békésen élték a magyarok és a románok a falvakban. Az ellentétek a politikai elit szintjén voltak élesek.
Minderről, ismétlem, közösen kéne beszélni, román és magyar történetíróknak. Főleg ilyen országban, mint a mienk is, ahol annyira fontos a történelem a közhangulat szempontjából.
- Az új román történészgenerációban vannak néhányan, akik próbálják megtisztítani történelemtudományt a mítoszoktól. Gondolok itt például Lucian Boiára. Találkozott vele?
- Személyesen nem találkoztunk, de ismerem a munkásságát. Nemcsak ő, hanem még néhányan a fiatalabb generációból igyekeznek a román történelemről objektíven, mítoszok nélkül beszélni, például elismerik, hogy tudománytalan a „három román országról” beszélni (amelyek között Erdély az egyik román ország). De a legkényesebb kérdéseket egyelőre ők is kerülik. Az általuk elindított tendenciát kéne erősíteni, nagyobb teret adni nekik a román köztudatban is – magyar részről persze nincs híja az érdeklődésnek.
- Nekünk, magyaroknak nincsenek ilyen heroizáló mítoszaink, amelyek a történeti tudatunkba épültek?
- De vannak, csakhogy ezeket a magyar történelemtudomány már rég úgy kezeli, ahogy kell, vagyis mítoszként. A történetírás módszertana a 19. században alakult ki, ennek legfontosabb eleme a forráskritika. A magyar történetírás ezt alkalmazza, így sokkal kritikusabban viszonyul a romantikus elméletekhez, mint a román. Gondolok itt például a romantikus történetírásnak arra az elméletére, hogy a magyarok és a székelyek a hunok leszármazottai. Ettől azonban a tudományos történetírás már a 19. században elhatárolódott. Mindenestre az elgondolkodtató, miért tartja fenn magát ennyire makacsul a hun-magyar rokonság mítosza, annak ellenére, hogy a történetírás szerint idegenektől vettük át ezt az elméletet, onnan került a magyar köztudatba.
- Többször említette, hogy a székelység történetében még sok fehér folt, megválaszolatlan kérdés van. Mondjon egy példát.
Például a székelység eredetének kérdése. A közvélemény most is azt tartja, hogy hunoktól származunk, hisz sok amatőr történész most is ezt terjeszti, Anonymusra meg Kézai Simonra hivatkozva. De erre, ismétlem, nincs bizonyíték.
- Készül az új, háromkötetes Székely történelem, amelynek Ön egyrészt társszerzője, másrészt a szerkesztőbizottság elnöke. Mi újat hoz ez a székely történetének eddigi koncepciójához képest?
- Mindkét koncepciót ismertetjük: azt is, amely szerint a székelyek magyarok, és azt is, amely szerint a székely: csatlakozott nép. Két szerző, mindkettő a maga forrásaira hivatkozva, kifejti erről a véleményét. További nagy kérdőjel a székelyek letelepedésének problematikája: a régi történetírás szerint ez teljesen spontánul történt, van azonban egy olyan felfogás is, miszerint betelepítették őket. Ennek bizonyítéka például, hogy annyira sikeres volt a székely megtelepedés, hogy az teljesen spontánul aligha mehetett végbe. Én is hajlok ezen elmélet felé. A nemzetségek és később a székek közti határokat olyan pontosan megjelölték, hogy az teljesen spontánul aligha történhetett meg.
- A fiatal történészek számára tehát ez a téma valóságos aranybánya lehet. De vannak források, amelyek alapján tovább lehet kutatni a székelység eredetét és megtelepedését?
Egyrészt ott van a szavakban, elnevezésekben rejlő lehetőség, például a határok, falvak megnevezése. Kérdés például, miért van Erdővidéken három Ajta: Nagyajta, Középajta és Szárazajta. Nagybacon egyik fele Sepsibacon volt, a másik fele Telegdibacon. A technika fantasztikus vívmányaival az írott forrásokat is sokkal hatékonyabban lehet tanulmányozni – gondolok itt arra, hogy például nem kell már órákon, sőt napokon keresztül, másolni a levéltárban egy-egy dokumentumot, hanem pillanatok alatt kikereshető és lemásolva a kezedbe is adják.
Ezernyi titkot rejt még a föld
A másik nagyon fontos forrás, amelynek a kiaknázása még csak éppen elkezdődött Székelyföldön, a régészeti feltárás és az abból származó leletek. Még nagyon sok mindent rejt a föld! Most Székelyudvarhelyen a Székelytámadt várnál folynak az ásatások, és tavaly az egyik régész megtalált egy téglatöredéket, amelyen rovásírásos jelek vannak, Háromszéken pedig, úgy tűnik, talán honfoglalás kori temetőket tártak fel, de a leleteket még mindig nem sikerült pontosan „megfejteni”. A régészet tehát még nagyon sok újat ígér a székelység kutatásának terén. A probléma az, hogy a régészeti feltárás azon túl, hogy nagy szakértelmet igényel, rendkívül költséges is.
- Van rá remény, hogy ez az új Székely történelem egyszer román nyelven is napvilágot lát?
- Ötletként felmerült már. Nem lenne könnyű feladat, de valóban nagyon jó volna. 
T. Koós Imola. maszol.ro

A tábornok tündöklése és bukása
Ha néhány évvel ezelőtt a Dan Voiculescu szekusbesúgóval és pártjával kötött szövetséget „erkölcstelen” megoldásnak nevezte Traian Băsescu volt államfő, Gabriel Oprea tábornok pályafutását, jobb- és baloldali kormánykoalíciókban való részvételét talán a perverz megoldás szókapcsolattal lehetne leírni.
Gabriel Opreánál ellenszenvesebb, kártékonyabb, sötétebb, aljasabb figurát nehezen találni még a hasonló alakokban egyébként bővelkedő román politikai színtéren is. Politikai haszonlesőkből, a húsos fazékhoz görcsösen ragaszkodó, elvtelen, pártból pártba vándorló képviselőkből és szenátorokból verbuvált szervezete ugyan soha nem vett részt választásokon, mégis a mérleg nyelvévé vált, és a nemzeti érdekre hivatkozva mindig kormányra került. Az ő számlájukra írható a jobb sorsra érdemes Ungureanu-kabinet bukása, nekik köszönhetjük, hogy a liberális-szocialista szörnyszövetség oly sokáig zsigerelhette ki zavartalanul az országot, ők biztosították a plagizáló, korrupciós botrányba keveredett Victor Ponta túlélését akkor is, amikor már-már pártja is megvált volna kényelmetlenné vált elnökétől, és ők voltak azok, akik a bukaresti Colectiv-tragédia miatti népharag kirobbanása után is ott álltak ugrásra, kormányzásra, hatalomra éhesen. Románia polgárai csak ámultak-bámultak, amikor a Törökországban lábadozó Victor Ponta helyetteseként több héten át Gabriel Oprea vezette katonás szigorral az országot, vagy amikor a politikai perverzitás afféle csúcspontjaként a tábornok – partnereivel, a szociáldemokratákkal is szembefordulva – az igazságszolgáltatás függetlenségének védelmezője szerepben pózolt. Nem is olyan régen, a Ponta-korszak vége felé peckesen lépett ki Klaus Johannis államfő irodájából, a Cotroceni-palotából, a politikai elemzők, a közvélemény-formálók pedig riadtan súgtak össze: ő volna a következő miniszterelnök-jelölt? Bukását végül is mérhetetlen arroganciája okozta: a tábornok oly gyakran igényelt hivatalos rendőri felvezetést, hogy gyakorlatilag a vécére is konvojjal járt, míg egyik útja során egy motoros rendőr életét vesztette. A tragédiát követően derült fény sorozatos visszaéléseire, s ezt követte az ügyészségi vizsgálat. A legnagyobb áttörés azonban kétségkívül az, hogy tegnap a parlamentben kényelmes többséggel szavazták meg mentelmi jogának megvonását.
A politikai pályája során minden párttal szövetkező, meglehetősen sötét titkosszolgálati kötődésekkel is bíró Oprea kiadása az igazságszolgáltatásnak legalább akkora fegyvertény, amekkora Adrian Năstase volt szociáldemokrata miniszterelnök korrupcióért való elítélése vagy Dan Voiculescu bezárása volt néhány évvel ezelőtt. Persze, a bűnügyi vizsgálat engedélyezésétől a vádemelésig vagy az ítéletig hosszú még az út, de az első lépés megtörtént, s Románia tegnap egy árnyalattal tisztább országnak tűnt…
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A bíróságon próbálja kikényszeríteni a nyelvi jogok tiszteletben tartását a CEMO
Evés közben jön meg az étvágy – a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) nem ragad le a három stratégiai perénél, amelyet Marosvásárhely, Nagyvárad és Szatmárnémeti polgármesterei ellen indít a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztésének következetes elutasításáért. Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi civil szervezet vezetője elmondta, hogy a hír bejelentése után több partiumi magyar többségű településről is azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy azonos mulasztásért a CEMO hívja perbe az illető kisváros magyar polgármesterét is.
– Honnan az ötlet és a bátorság, hogy egyszerre három nagyvárosban is stratégiai pert indítsanak utcanévtábla ügyben a polgármesterek ellen?
– Hosszú évek tevékenysége során azt tapasztaltuk, hogy amikor a kétnyelvűségről van szó, a közintézmények nem tekintik kötelezettségüknek a törvényes előírások betartását – és itt nem csak az utcanévtáblákra gondolok. Az általunk megszólított vagy felszólított intézmények még akkor is kibúvókat kerestek, amikor az Országos Diszkriminációellenes Tanács egyértelműsítette számukra, hogy törvénytelenül jártak el. Emlékezzünk vissza az iskolaépületek homlokzatán lévő kétnyelvű táblák bonyodalmára, a marosvásárhelyi önkormányzat mennyi cselezés és időhúzás után helyezte ki nagy ímmel-ámmal. Eddig háttértárgyalások, egyeztetések, kérlelések által próbáltunk érvényt szerezni a hazai törvényeknek és a Románia által is elfogadott nemzetközi nyelvi chartának, de ez túl göröngyös útnak bizonyult. Még akkor is, ha az RMDSZ-es vezetők esetében lényegében a magyarság érdekérvényesítéséről van szó. Itt mindenki úgy tesz, mintha az ország által ratifikált nemzetközi egyezmények betartása teljesen fakultatív feladat lenne. Rájöttünk, hogy nem megy, hát váltottunk. Azért választottunk egyszerre több települést, mert kíváncsiak vagyunk, miként kezeli a törvényalkalmazási hiányosságokat, félremagyarázásokat, értelmezéseket, mellébeszéléseket a hazai igazságszolgáltatás.
– Mit várnak a hazai igazságszolgáltatástól?
– Az igazságszolgáltatás elméletileg egy objektív terület, amelynek a tisztán megfogalmazott jogok és törvények alkalmazását kellene értelmeznie. Ennek dacára tudatában vagyunk annak, hogy ahány bíróság és ítélet, annyiféle indoklás születik majd. Annál is inkább, mivel eddig is azzal szembesültünk, hogy az említett nyelvi és kisebbségi jogok 2008-ban ratifikált chartájának előírásait sem az Országos Diszkriminációellenes Tanács, sem a bíróságok nem építették be döntéseik indoklásába. Ebből legfeljebb kiderül, hogy Románia kétféle diskurzust folytat: egy hivatalost, amely arra hivatott, hogy kifelé azt bizonygassa, hogy az ország példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, és egy másikat, amivel naponta kénytelenek vagyunk szembesülni.
– Ezek szerint inkább tesztelni készülnek az igazságszolgáltatási rendszert?
– Mi megoldást várunk: azt szeretnénk, ha a bíróságok a törvények tiszteletben tartására tudnák rábírni az alpereseket. Szükségesnek tartanánk, ha végre sikerülne a nemzetközi chartát is beépíteni a hazai jogrendszerbe. Minden egyes önkormányzat, amelyet mi vagy más civil szervezetek felszólítottunk a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztésére, azzal hárította el a kérés teljesítését, hogy ez a kötelesség a hazai helyhatósági törvényben szó szerint nem szerepel. Érdekes, hogy azok a polgármesterek, akik hajlandóak kitenni a kétnyelvű táblákat, ugyanarra a törvényre hivatkoznak, no meg a nemzetközi előírásokra.
– Három településen keresnek jogi orvoslatot ugyanarra a kérdésre, de említette, hogy további pereket is készülnek indítani. Az erdélyi magyarság Dan Tănasája lesz a CEMO?
– Sok mindent el lehet mondani Dan Tănasăról, de egy biztos: nagyon hatékonyan pereskedik. Tudjuk vagy legalábbis gyanítjuk, hogy egy egész csapat áll mögötte, de tény, hogy a stratégiai pereskedés professzionális módját űzi. Ezen a területen lenne mit tanulni tőle, hisz ezen a téren a magyar közösség alulteljesített.
– Viszont egyértelmű, hogy Dan Tănasă célja nem a jogvédelem, hanem a jogtiprás. Ehhez pedig kiváló partner a román igazságszolgáltatás. Miből gondolják, hogy egy, a magyarság jogaiért síkra szálló szervezet is pont olyan hatékonyan számíthat a bíróságra?
– Nem táplálunk illúziókat, első fázisban biztos nem számíthatunk. Tudjuk, hogy számtalan akadállyal és rosszindulattal fogunk találkozni, hibákat is vétünk, de felkészültünk az útra. Azt látjuk, hogy a legtöbb ügyet nem is tárgyalják érdemben; a bírók technikai, procedurális, perrendtartási hibákat keresnek, és azokra támaszkodva hozzák meg a kisebbség számára kedvezőtlen döntésüket. Így nem sütheti rájuk senki a magyarellenesség bélyegét. Viszont, ha abból indulunk ki, hogy valamikor húsz évvel ezelőtt Magyarországon is számos megkérdőjelezhető, furcsa döntés született a roma diszkriminációs ügyekben, mára viszont a bírói testületek egészen más, szakmai, korrekt ítéleteket hoznak, akkor van némi remény. A téves döntések nem feltétlenül a bírók részrehajlását tükrözték, mint inkább a nemzetközi jogrendben való járatlanságukat. Ha Romániában is egyre több kisebbségjogvédelmi üggyel fognak találkozni a bírók, merem remélni, hogy tapasztalatot szereznek abban, miként kell ezekben objektíven és nem érzelmi alapon dönteni.
– Mi következik Marosvásárhely, Nagyvárad és Szatmárnémeti után? Megvárják a perek végkimenetelét vagy menet közben már újabb eljárásokat indítanak be?
– Annak tudatában, hogy egy hosszú folyamatnak nézünk elébe, nem tartjuk ésszerűnek megvárni a végleges ítéleteket és azok indoklását. Amint az erdélyi magyar sajtót bejárta a három stratégiai perünkről szóló hír, további helységekből kaptunk felkérést a procedúra beindítására. Többek között olyan magyar többségű városokból kerestek meg szervezetek és civilek, mint például a Szatmár megyei Nagykároly vagy a Bihar megyei Nagyszalonta. Ezeket a településeket magyar polgármesterek vezetik, még sincsenek tiszteletben tartva az anyanyelvhasználati jogok.
– Miért nem ezekkel a magyar elöljárók által vezetett településekkel kezdték? Elvégre az ember előbb a saját portája előtt szokott seperni.
– Ez így van, de mi úgy gondoltuk, hogy a megyeszékhelyekkel kell példát statuálni.
– Átfogalmazom a kérdést: a szatmárnémeti városházát miért nem négy évvel ezelőtt hívták perbe, amikor a települést még magyar polgármester vezette, aki ugyanúgy elhanyagolta a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, mint ahogyan a román utódja teszi most.
– Sajnos a legtöbb erdélyi magyar polgármester elhanyagolja a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, egyáltalán fel sem merül benne, hogy ez közösségi igény, ami jogszerűen megilleti a magyarságot. Tudok olyan kisebb, színtiszta magyar településekről, ahol ádáz küzdelmek árán kerültek ki a kétnyelvű táblák vagy olyan városkáról, Nyárádszeredáról, ahol évekkel ezelőtt még nagyobb és hosszabb harcra volt szükség ahhoz, hogy az RMDSZ tanácsosai beleegyezzenek a főtér Bocskai Istvánról történő elnevezésébe. A Szalontáról és Nagykárolyról kapott levelekben az ott lakók elpanaszolták, hogy ők már régebben is szorgalmazták a többnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, de az RMDSZ-irodákban süket fülekre találtak. Szervezetünk az elmúlt években számos Maros megyei magyar polgármesternek és önkormányzati képviselőnek tartott képzést, bemutattuk a közösség jogait, elmondtuk, hogy a törvény kínálta lehetőségek keretében ezzel élni kellene. Mi mondtuk, mi hallottuk. A legtöbb elöljáró csak a választási kampányban magyarkodik, amint székbe kerül, ezt az ügyet háttérbe tolja.
Szucher Ervin. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vissza a végtelenből
Beszélgetés Bartis Attilával
Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A  több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak. 
– Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem…
– Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság. 
Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém. 
– Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned?
– A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt. 
– Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket?
– Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen. 
– Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel?
– Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk.
– Ezért tértél át prózára?
– Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat. 
– Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül? 
– Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója. 
– Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek.
– Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról.
– Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol?
– Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek. 
– A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod.
– A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle.
Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre.
– És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében.
– És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás.
– A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni?
– Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni. 
K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Ami nincs, miért tagadják?
Fenn az Avasokban voltam egyszer, tova az 1990-es évek végén, Paizs Tibor barátommal. Én először, ő már sokadszor látta a csodás vidéket, abban román falvakat, mindenütt előzékenyen, szívesen fogadtak. Ki a frásznak jutott eszébe akkor is az 1849-es mészárlás, Vasvári Pál ottani felkoncolása Avram Iancuék parancsára?! Hát nekünk. Tibornak ott fenn is eszébe jutott akkori ígéretem, melyet még Budapesten tettem, hogy onnan megyünk Székelyföldre, melyet viszont ő nem ismert, lévén magyarpalatkai, kolozsvári.
Most naponta juttatják eszünkbe a román gyűlölködők, politikusok és őrjöngő aljanép, hogy Székelyföld nem létezik, ezek szerint székelyek sem Romániában. Érdekes. Csak egy kis kitérőt teszek nem létező szülőföldünkön. Trianon után, a húszas és harmincas években, majd a második világháború után és ma is, külön veszélyességi, fokozott megterhelési fizetéspótlót kaptak azok a románok, akik a Regátból jöttek be a  na hova?  nem is létező, tiszta magyar erdélyi vidékekre.
Manapság éppen ott tartunk, hogy a székely himnusz éneklése tilos, tiltva vagyon sportmérkőzéseken. Most fölteszem a kérdést, ahogy föltettük az Avasokban is Paizs Tiborral: hogyha nem létezünk, akkor miért tiltva a magyar-féle létünk? Mert ezt az avasi románok egy szóval sem mondták, ott fenn. Vízzel kínáltak meg kenyérrel.
Bukarestben kiutasításokkal, naponta. Ha van Țara Oașului, Avasország, miért nincs Erdélyország, Székelyföld, ha már van?!
Szavakat szórtam szerte szét, /disznók elé a gyöngyöket... Tévedés és gyűlölködés ne essék, ezt a verskezdő sort még 1992-ben írtam Budapesten, Csoóri Sándor főszerkesztő örömére is, és a disznók nem románt jelentenek a verssorban. Akinek nem inge, ne vegye magára. Egyszerűen pimasz fasiszta, néppusztító politikusokról van szó, akiknek megélhetési foglalatossága a magyar népet megnyomorítani anyagilag, szellemileg. Ez a helyzet immár 95 éve. És a román nincs egyedül, mellette van a baráti Szlovákország, Szlovákia is, mely sosem volt, de ma iparkodik, amúgy román módra lenni, tenni.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A pártsajtó megint támad
„Alkalmazottak nélkül maradt a sepsiszentgyörgyi Demokrácia Központ” címmel közölt tegnap az RMDSZ központi szócsöve, a Maszol.ro egy olyan írást, ami féligazságok és a tárgyhoz nem illő inszinuációk mentén próbált ütni egyet a magyar kormány nemzetegyesítő törekvésein.
A Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) sepsiszéki szervezete által működtetett ún. demokráciaközpont, amely a határon túli magyarok kedvezményes honosításában nyújt segítséget a magyar állampolgárságot igénylőknek, új munkatársakkal fog dolgozni február 15-étől. Ezt az egyszerű tényt az RMDSZ-es média úgy próbálja beállítani, hogy az kedvezőtlen fényt vessen az EMNT-re éppúgy, mint az Erdélyi Magyar Néppártra, illetve áttételesen az ezeket (is) támogató Orbán-kormányra. 
A Maszol.ro szerint „egyik napról a másikra személyzet nélkül maradt a sepsiszentgyörgyi Demokrácia Központ” (helyesen: demokráciaközpont), mert „az évek óta a honosítási irodában tevékenykedő alkalmazottak egy részének a vezetősége felmondott, másik részük pedig a felmondást meg sem várva önként távozott”. Tették ezt állítólag azért, mert elvárták tőlük, hogy civil rendezvények szervezéséből is vegyék ki a részüket és az EMNP-nek is segítsenek. Amire ők nem voltak hajlandók.
A tudósításból akkor kezdett el kilógni a lóláb, amikor Kátai Zsuzsanna széki EMNT-elnök áperté megmondta: az elkényelmesedett három régi alkalmazott nem értette meg, hogy ezek a demokráciaközpontok a könnyített honosítás mellett népszolgálatot is ellátnak. Civil szervezet alkalmazottaiként kivonták magukat a társadalomszervezési feladatok alól, amire a munkaadó szervezet eleve elkötelezte magát. Főleg hétvégeken mentették ki magukat, miközben köztudott, hogy a közösségi rendezvények zöme ekkor zajlik, ilyenkor (is) van munkája, feladata egy társadalomszervezőnek, népművelőnek, civil aktivistának.
A formalitások elintézését követően két új személyt alkalmaztak, Kocsis Hunor és Ferencz Boglárka végzi a honosítási tevékenységet február 15-től naponta 9 és 17 óra között várják az érdeklődőket. 
Ez utóbbi lett volna a hír maga, amit egy tárgyilagos hírportálnak tudatnia kellett volna, ha egyáltalán érdekli a polgárokat az, hogy személy szerint ki intézi az intéznivalót egy irodában. Ehhez képest a Maszol.ro előszedte a naftalinból Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztor esetét is, aki a sepsiszéki EMNT éléről 2014-ben mondott le, mert „nem akart pártkatona lenni”. Sánta ugyan a nyilvánossággal csak annyit közölt, hogy „a további tervem az, hogy igyekszem minden időmet, energiámat a családomnak és gyülekezetemnek szánni”, ám az RMDSZ-es média az ő engedélye és beleegyezése nélkül egy olyan magánlevelet is futtatni kezdett – egyértelmű politikai hátsó szándékkal –, melyet a lelkész az EMNT sepsiszéki szervezete tagjainak küldött. Ebben amúgy csak azt fejtegette, hogy a maga részéről nem ért egyet az EMNT és az EMNP közötti viszony egyes aspektusaival. itthon.ma//erdelyorszag

Jelentett is, meg nem is Frunda
A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (SZIVOT) archívumában jelenleg megtalálható megfigyelési, valamint hálózati dossziék alapján kijelenthető, hogy Frunda György és az állambiztonsági szervek viszonya hullámzó volt: a „közeledés” időszakait minden esetben „elhidegülés” követte, és bár az ügyvéd soha nem utasította el egyértelműen az együttműködést, azonban vigyázott arra, hogy beszámolói mindig az általánosságok szintjén mozogjanak – állapítja meg az Átlátszó Erdély.
A blog újságírója kikérte a SZIVOT-tól a Frunda Györgygyel kapcsolatos iratokat, s bár azoknak csupán egy részét bocsátották rendelkezésükre, azok ismeretében úgy tűnik, Frunda felhasználta a Securitátét útlevélszerzésre, de csupán jelentéktelen jelentéseket írt. A teljes írás itt olvasható: http//erdely.atlatszo.hu/2016/02/09/jelentett-is-meg-nem-is-itt-van-fruda-szekusdosszieja/  PORONDON A REGIONÁLIS PÁRTOK. A politikai pártokról szóló új törvény hatályba lépése óta, mely szerint a legalább 25 ezer tag helyett három is elég, a Bukaresti Törvényszéken 86 új párt bejegyezését kezdeményezték. A bejegyzést kérők nem mindegyike kapott kedvező választ a bíróságtól. Ennek megfelelően eddig csak 29 párt esetében született kedvező döntés, a többit vagy már elutasították, vagy még mindig vizsgálják a benyújtott dokumentumaikat. Az új szervezetek között sok a regionális jellegű: a fővárosban például az Egységesen Megmentjük Bukarestet és a 200-an Bukarestért Párt, de vidéken is számos ilyen zsebpárt alakult: az Argeşért és Muscelért Párt, a Mi Vranceánk Párt, a Galaciak Pártja, a Botosányiak Pártja. És sok bizarr nevű és világos program nélküli párt is létrejött: a Gétodácia Párt, a Romániai Kalóz Párt, a Szabad Emberek Pártja vagy a Humanista Erő Pártja. A bukaresti törvényszék el is utasította néhány ilyennek a bejegyzését: a III. Erő Forradalma Pártét, az Autonóm Konzervatív Dácizmus Pártjáét, az Új Forradalom Pártét vagy a Fogarasföld Pártjáét. (Főtér)
A SZOCDEMEK NAGY DOBÁSA. „Jó” nevű jelölttel száll be a kolozsvári polgármesteri székért folyó harcba a Szociáldemokrata Párt: Aurelia Cristea parlamenti képviselőt indítják. Cristea valamelyik Ponta-kormányban a társadalmi párbeszédért felelő tárca nélküli miniszteri tisztséget töltötte be, de neve inkább azért ismert, mert ő kezdeményezte azt a törvényt, amely betiltja a dohányzást a zárt nyilvános helyiségekben. (Transindex) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)