Helyzetelemzés Király András oktatási államtitkárral
Közügyként kezelni az Arad megyei diáktoborzást!
Tekintve, hogy az RMDSZ Arad megyei szervezetének legutóbbi MKT-ülésén megdöbbenést keltett a hír, miszerint Aradon összesen 22 gyermeket írattak be a magyar nyelvű előkészítő osztályokba, Király András oktatási államtitkár is sommázta véleményét. Akkori helyszíni tudósításunkban arra utaltunk, hogy a kérdés „megér még egy misét”, ezért az államtitkár úrral megpróbáltuk elemezni a kialakult helyzetet, illetve a körülményeket.
– Államtitkár úr, már az MKT-ülésen is felmerült a kérdés: az adott helyzetben mi a teendő?
– Vannak dolgok, amelyeket rögtön el lehet mondani, másokat viszont csak bizonyos helyzetelemzések után ildomos közölni. Már többször körbejártuk a kérdést, miszerint az oktatás közügy, vagyis azzá kellene tenni. Ha titkolózunk, attól még nem nő, de nem is csökken a gyermeklétszám. A jelzett MKT-ülés óta, utánanéztem a magyar diáklétszámnak nem csak Arad megyei, hanem országos viszonylatban is. Előrebocsátom: az előkészítő osztályba való beiratkozás egy folyamat, ami augusztus végén záródik le, tehát addig folyamatosan be lehet íratni a gyermekeket. A mostani volt a nagy beiratkozási hullám, melynek során, országosan 8888 magyar gyermeket írattak be az előkészítő osztályokba. A jelzett szám 1500-1600-zal kevesebb a mostani, évfolyamonkénti összlétszámunknál, ami 10 500 fölött van. Számomra elkeserítő a 8888 fő, még akkor is, ha augusztus végéig e szám bizonyára növekedni fog, nagy valószínűség szerint, eléri a 10 000-et. Ennyi évfolyamonként feltétlenül szükséges egy prognosztizálható oktatási hálózatnak a működtetéséhez. Anélkül, hogy sokat kerülgetnénk az aradi 21-22-es számot, el kell mondanom: e létszám eléggé változó, hiszen tavaly Temes megye volt hasonló helyzetben, most viszont a Bartók Béla Líceumba 31 előkészítő osztályost írattak be. A Bartókosok méltán büszkék az eredményre, hiszen olyan tevékenységeik vannak, amelyek vonzzák a diákokat. Ez viszont nem boldogítja az aradiakat, mert a 2011-ben elfogadott oktatási törvény nyit egy olyan kaput, amely sok helyen keserű perceket okozhat az oktatással foglalkozóknak, mivel kimondja: a szülő választja meg az iskolát. Éppen ezért, a tradicionális, régi iskolakörzetek megszűntek. Tehát amelyik iskolát választja a szülő, oda íratja a gyermekét. Ez viszont úgy csapódik le, hogy a felkapott iskolákban sok osztály van, ami azzal üt vissza, hogy a nagyvárosok kerületi iskolái elnéptelenednek. Ez viszont megosztja a gyermekeket, akiknek egy része naponta eljut a központi iskolába, aki viszont nem tud ingázni, az ott marad a körzeti iskolában. Ott viszont a megfogyatkozott létszám miatt, a magyar tagozatok felszámolódnak, tehát a diákjaink az állam nyelvén tanulnak tovább. A tanügyi törvény megfogalmazása számomra abban az esetben szimpatikus, ha minden iskola megfelelően tudja lemenedzselni. Vagyis rájön arra, hogy valami többlettel kell szolgálnia a gyermekek, főként a szüleik megnyeréséhez.
– Térjünk a saját házunk tájára, mert a fejtegetésből úgy érzem, hogy a diákok megnyerése nagy részben az iskolaközpontok vezetőségén múlik, esetünkben a Csiky Gergely Főgimnáziumén. Milyen többletet kínálhatna a magyar diákok megnyeréséért?
– Lassan 10 éve kiestem a közvetlen aradi oktatásból, de az egészet felülről látom, ezért Arad megyében, illetve a megyeközpontban tapasztalt példákat kívánok felhozni. Mert úgy látszik, nem akarunk tanulni abból, hogy 1990 után, vagyis a kommunizmus után megszűnt az arad-gáji magyar általános iskola, amiből egy összevont elemi tagozat maradt. A szeműnk láttára szűnt meg a 35 ezer ember vonzáskörében működött mikelakai iskola. AMosóczy-telepi iskolát az 1990-es évek végére nagy erőfeszítésekkel sikerült újra általános iskolává növelnünk, majd hirtelen visszazuhant egy összevont elemis szintre. Manapság maradtunk a fent említett iskolákkal és a teljes hálózattal, vagyis óvodától a XII. osztályig működő Csiky Gergely Főgimnáziummal, illetve az Aurel Vlaicu Általános Iskola magyar tagozatával, ahol csak elemi szinten van egy összevont osztály, de a gimnáziumi osztályok működnek. Úgy érzem, komolyabban kellett volna elemezni az okokat: elmennek-e a magyar oktatásból a német nyelvű oktatás, esetleg a román nyelvű oktatás felé? Mi az oka a jelenségnek? Mert ha évente csak számokat kezelek, de nem látom, mi van mögöttük, jönnek a kellemetlen meglepetések. Hosszú ideje mondom, hogy el kellene készíteni azt a katasztert, ami szerint pontosan tudom, hogy mi van a városban. Itt viszont mindenki visszahúzódik, noha nem RMDSZ-, sem RMPSZ-feladat, hanem összmagyar érdek és feladat lenne tisztába tenni magunkat a tisztán látás, a helyes döntések meghozataláért, amelyek egy stratégia részei lennének.
Lépni kellene, de kinek?
– De hát, tudtommal, elkészült a megyei oktatási stratégia…
– Azt én nem láttam, de tudom, hogy dolgoztak vagy dolgoznak rajta, gyakorlati eredménye egyelőre nincs. A helyzet az, hogy valószínűleg van, ráadásul szakértők készítették, de a döntések egyelőre késnek. Minél inkább késleltetjük a beavatkozást, annál nehezebb jó döntést hozni. Nem tudom, pontosan milyen felmérések készültek, melyek a pozitív visszajelzések, illetve az intő jelek, amelyek alapján döntéseket kellene hozni. Egy biztos, hogy valamit lépni kell. Amíg azonban nincs a közös összefogás, addig a szakmának kellene megtalálnia azokat a lehetőségeket, amelyek megoldást hozhatnak…
– Vagyis, mégis az RMPSZ térfelén a labda?
– Ők a közvetlenül érdekeltek. Addig, amíg mindenki elmondja, hogy az oktatás, prioritás, de igazából más prioritásban gondolkodik, addig annak kellene foglalkoznia a kérdéssel, akinek a felkészültsége, a szakmaisága, végső soron a megélhetése is ettől függ. Mert nem létezik, hogy ne lehessen egy pontos képet kirajzolni a városban lévő helyzetről. Tehát az RMDSZ elindít jó projekteket, programokat, de azok élettel való megtöltése attól függ, hány embert tudunk bekapcsolni. Legalább a köztudatba be kellene vinni, hogy az oktatási kérdések, közösségiek. Az elavult oktatási programokról nem tehetünk, hiszen mindenki számára rosszak, csak akkor mással, esetleg délutáni tevékenységekkel kellene érdekessé tenni az oktatási folyamatot. Túl odafigyelnek a diákra, agyonszervezik az idejét. Nem tudom, mik azok a dolgok, de visszatérve a Bartókra, a vezetőség örvend, amiért van egy osztálya 31 gyerekkel, miközben mellette egy kifogyó kisebbség iskolája, a Lenau, 7 előkészítő osztályt tölt meg.
– Az nem a Lenau vezetőségének, hanem a németországi gazdaság vonzerejének köszönhető…
– A szülőt egyszerűen nem is érdekli, milyen oktatás folyik ott, hanem hogy a gyereke megtanuljon németül. Valahol nekünk is itt kellene nyitnunk, hiszen néhány kilométerre van az anyaország, tehát velük közösen kellene összehozni valamit, ami vonzóbbá tenné a magyar oktatást. Mert amíg olyan megfogalmazások is vannak, hogy az anyanyelvű oktatásban 4-5 órát pluszban tölt el a gyermek, efféle állásponttal nincs, mit kezdeni… Mindent egybevetve úgy érzem, hogy az aradi 21-22-es szám csak bővülhet, de a nagy probléma, hogyan fog ebből egy működőképes hálózat kialakulni? Mert teszem azt, az Aurel Vlaicu Általános Iskolában bármennyire is támogatják a magyar nyelvű oktatást, a 2-3 előkészítő osztályosból nem lehet különálló V. osztály, hiszen azt valakivel összevonják. Akkor viszont a szülőknek nem tetszik, ezért megindulhat az elfogyási folyamat, ami kifelé is terjed, méghozzá negatív hatással.
– Úgy érzem, válságos helyzet előtt állunk, ha éppen már nem vagyunk benne. Éppen ezért, nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Mi lenne, ha közösen szerveznénk egy oktatási fórumot, ahol a pedagógusok, a szülők, a hozzátartozók, mindenki elmondaná a véleményét, illetve a jobbító ötleteit? Ön szerint honnan kellene elindulni?
– Mindig visszatérhetünk a tánciskolában alkalmazott „kályha módszerhez”, de hát már számos vitafórumot szerveztünk az anyanyelvű oktatás gondjainak az orvoslására, komoly eredmény nélkül. Egy olyan beszélgetésre azonban feltétlenül sort kellene keríteni, ahol a szakma egy szeletet képezne. Ugyanakkor, nagyon fontos szerep jutna egyházaink vezetőinknek, akik a hívő, egyben szülőkhöz el tudnák juttatni az anyanyelvű oktatásra sarkalló üzenetet. Mert oktatásunkban vannak ugyan gondok, de az nem rossz minőségű, nem jellemző rá a negatívum. Hatékonnyá tehető, ha van egy külső beleszólási lehetőség az iskola életébe és az iskola, nem vágja maga alatt a fát. Röviden: nem szabad magára hagyni az intézményt!
Minőség helyett mennyiség?
– Minőségi szempontból bármivel is jobb-e, többet ad-e a gyermeknek az állam nyelvén vagy a német nyelven történő oktatás az anyanyelvűnél?
– A kérdés megér egy-két gondolatot. Kezdjük a némettel: a nagyvárosainkban a német gazdasági vonzás miatt zsúfoltak a német iskolák, mert ingyen lehetőséget nyújt a német nyelv elsajátítására. Minőségileg viszont nem veszi fel a versenyt a mienkkel, mert az oktatás nagy része román nyelven folyik, ugyanis minden tantárgyat nem tudnak lefedni németül beszélő pedagógusokkal. Talán Brassóban és Nagyszebenben valamilyen szintig le tudják fedni, a többiek azonban nem. Ezzel együtt, főként a vegyes házasságokból származó, más nemzetiségű gyerekeket íratják ide. Ha viszont a román és a magyar nyelvű oktatás közötti különbséget vizsgáljuk, van egy bizonyos minőségi eltolódás a román oktatás felé. Ez a minden évben elkészülő líceumok toplistáján látszik a legjobban, ahol a legjobb magyar líceumok az első 100-nak a második felében vannak. Érdekes, hogy a marosvásárhelyi Unirea mindig az első 20-ban, de a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Líceum is elöl található. A rangsorolás az elért eredmények számadatai alapján történik. A mi jó líceumaink – ahol szaktanárok oktatnak és reggeltől estig jó minőségű munka folyik – eredményein sokat ront, hogy a központosított iskolákban 5-6 sor osztály is működik, ahol az utolsó osztályoknak az eredményei mesze elmaradnak az első 3 osztályétól. Az erős román líceumok viszont 3-4 osztálynál meghúzzák a vonalat. Tehát miközben a mi líceumaink nagyszámú diákra utaznak, ami ront az átlageredményen, addig a román intézmények az oktatás minősége miatt indítanak kevesebb osztályt. Akár tetszik, akár nem, a MOGYE eredményei is ezt támasztják alá: 135 ingyenes hely van román és magyar vonalon, a 136. magyar bejutónak viszont gyengébb az eredménye, mint a 210. románnak. Azt sem állíthatom, hogy van bizonyos diszkrimináció, hiszen ugyanazokból a tesztkérdésekből vizsgáznak románul, illetve magyarul, miközben a román dolgozatot, román, míg a magyart, magyar tanár, hasonló pontrendszer alapján értékeli. Az első 60 helyig azonos a szint, utána viszont a mienk gyorsabban esik. Van még egy kérdés, amit a legtöbben messze elkerülnek: utánanéztem, és rájöttem, hogy magyar diákok a román nyelv, illetve más tantárgyak országos szakaszán alig vesznek részt. Kivételt képez a magyar irodalom olimpia. A magyar oktatásból érkező országos díjazottak általában a művészeti vagy szaklíceumok diákjai. Az erős elméleti líceumainknak a diákjai, a magyar nyelv és irodalom kivételével hiányoznak az országos döntőkről, hiszen a megyei szakaszon általában elhullnak. Szerencsére, megszervezzük az egymás közötti tantárgyversenyeket, de szerintem, az nem elég, az országos versenyekre is sokkal jobban kellene összpontosítani.
– Újra visszatérve a mi, aradi gondunkhoz, véleménye szerint hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a diáktoborzást?
– Ha azt a pedagógusokon kívül, az átlagember is a szívügyének érezné. Ha a globalizáció vadhajtásait, illetve az érvényesülésről alkotott téves nézeteket közösen próbálnánk kigyomlálni az emberek tudatából, ugyanakkor a civilszervezeteinket és az egyházainkat is a megmaradásunkat szolgáló közös ügyünk, az anyanyelvű oktatásunk mögé állíthatjuk, hosszú távon is biztosíthatjuk iskoláinknak a működését. Mert a remény soha nem halhat meg!
– Legyen igaza, köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Isteni gondviselés a Szentföldön is
Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetésben részesítette Geréb Zsoltot, a Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott tanárát a Magyarországi Református Egyház Zsinata. A kolozsvári professzorral teológiáról, „nyelveken szólásról”, sportról, oktatásról beszélgettünk.
– Édesapja református lelkipásztor volt. Egyértelműnek tűnt, hogy a fiú követi az apa példáját?
– Nálunk ez családi hagyomány, hiszen nagytatám is lelkipásztor volt. A családban elnyert lelki indíttatás azonban meghatározó volt számomra, én örököltem nagyapámtól a Tóthfalusi képesbibliát. Bátyám számtan-fizika tanár lett, húgom pedig angol-magyar szakos tanárnő.
– Másfél évtizedig szolgált mezőségi gyülekezetekben. Milyen időszak volt ez életében?
– Nagy élményt jelentett a gyülekezetekkel, emberekkel való találkozás, a rengeteg családlátogatás. Mózes András professzorom tanácsát követve igyekeztem minél egyszerűbben beszélni a szószéken, hogy a gyülekezeti tagok megértsék az üzenetet, a prédikációt. Ez szoktatott rá arra, hogy igyekezzek közérthetően, világosan fogalmazni. A Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson eltöltött 17 év az élet ismeretét jelentette számomra, és ezért hálás is vagyok. Ilyenkor néha olyan helyzetbe kerül az ember a presbitériummal vagy éppen a hatóságokkal, amikor a feszültségeket meg kell oldani, természetesen kellő tapintattal. Később mindez nagy hasznomra vált, hiszen könnyebben tudtam összekötni a teológiai elméletet a gyakorlattal. Ez a kolozsvári teológiának különben mindig sajátossága volt és egyben kényszere is.
– Újszövetségesként a „nyelveken szólás” nem áll távol a professzor úrtól. A német és holland mellett a francia nyelvet is ismeri. A 60–70-es években azonban még nem volt jellemző, hogy valaki ennyi nyelvet ismerjen. Hogyan alakult így?
– A kolozsvári Brassai Sámuel iskolában a román mellett a francia és orosz nyelvet tanultam. A teológiára kerülve elkezdtem a németet, majd harmad- és negyedéven a nagyszebeni német evangélikus teológiára kerültem. Leültem és naponta negyven szót tanultam meg, a két év alatt pedig jól elsajátítottam a németet, amely mai napig a teológiai szakirodalom alapnyelve. Az angolt már nem ismerem olyan jól, különböző konferenciákon vagy kommentárok olvasása közben viszont használni tudom.
– Tanult a nagyszebeni evangélikus teológián, a bukaresti ortodox teológián, valamint a hollandiai Utrechtben is. Édesapját követte a teológiára is, igaz, nem a rendszeres teológia tanszéken, hanem az újszövetségin. Miért éppen ezt választotta?
– A teológia elvégzése után felvételiztem a doktori iskolába, majd Bukarestbe kerültem. Ez elsősorban a nyelvtanulás és a bukaresti világ megismerése szempontjából volt érdekes. Ez idő alatt megtetszett a bizantinológia és a patrológia is. Nem szerettem volna feltétlenül édesapám nyomdokaiba lépni. Neki a szintetizáló képessége volt kiváló, nekem inkább az elemző, analitikus képesség volt az erősségem. Annak idején Maksay Albert mellett kezdtem tanulmányozni az Újszövetséget, Szebenben pedig Binder Hermann volt a tanárom. Úgy érzem, megragadott az Újszövetség történeti vonatkozása és közvetlensége: mintha a mai emberhez szólna. Bár az erdélyi református egyházban a hitvallásoknak és a hittudománynak is nagy hagyománya van, én mégis a bibliai tudományok felé vonzódtam.
– Teológiai körökben nem sokan tudják, de öttusázott és vívott is. Hogyan került kapcsolatba a sporttal?
– Az iskolában Guráth Béla olimpikon fiával jártam együtt, az ő családjának köszönhetően kezdtem el vívni, a nyári hónapokban pedig vízilabdázni és úszni. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megnyílt a lehetőség arra, hogy Kolozsváron is beinduljon az öttusázás. Egy jó csapat gyűlt össze, akkor már elsőéves egyetemista voltam, de meg kellett tanulni a lovaglást és a céllövészetet is, ez utóbbi számomra nagyon nehezen ment. Ennek ellenére az eredményeim alapján a bukarestiek felajánlották, hogy bevesznek a válogatottba, és felkészítenek a tokiói olimpiára – egy feltétellel. Ha pályát változtatok. Én inkább a teológia mellett döntöttem.
– Geréb Zsoltra több lelkészgeneráció nemcsak tanárként, hanem bentlakásfelelősként is emlékszik. Jelentett-e valami többletet ez a faladat a teológusok megismerésében, a velük való foglalkozás során?
– Ezt a feladatkört is édesapámtól örököltem. A diákokkal való kapcsolattartás végett igen fontos volt számomra. Jobban megismertem a fiatalokat, több esetben a gyülekezetüket is, közvetlenebbül tudtam velük beszélni. A bibliaórákon is sokat jelentett mindez, amikor tanárként a személyesebb dolgokat is meg tudtam érteni.
– Mi volt fontosabb az egyetemen: a kutatói munka vagy a diákok oktatása?
– Az első években egyértelműen az oktatás, hiszen sokat kellett készülni az órákra. Abban az időben nem voltak tankönyvek, kurzusok, világháló. Fel kellett írni a táblára mindent, például a ragozást is. Ma már természetesen sokkal könnyebb a tanár dolga. Doktori dolgozatom megírása idején egy bizonyos területen bedolgoztam magam, ez a szinoptikus kutatás és a modern Jézus-kutatás volt. El is kezdtem a thesszalonikai első és második levél magyarázatát. A hosszú évekig tartó kutatómunka alatt megismertem az írásmagyarázatnak, a kommentárírásnak minden csínját-bínját. Ez nagy segítséget jelentett, amikor a többi páli levél magyarázatának kezdtem neki. Természetesen egy tanárnak az oktatói tevékenysége a legfontosabb, de nagy hangsúlyt kell fektetnie a kutatásra is, főleg a bolognai rendszer bevezetése óta, amely az előléptetéshez erőteljesen ösztönzi a publikációkat, tanulmányokat.
– Amikor elvégezte a teológiát, gondolta-e volna azt, hogy valamikor két egyetemnek is a rektora lesz?
– Erre nem gondoltam. Amikor az ember egy tanári karnak a tagja, szívvel-lélekkel és „nyitott fülekkel” vesz részt a gyűléseken. Én legalábbis hosszú évek alatt így ismertem meg az intézet működésének minden részletét. Édesanyám Makkai Sándornak volt a titkárnője, a 30-as években részt vett a nőszövetségi munkában, tőle örököltem a szervezési készséget, így nem volt megerőltető a rektori munka. Átláttam a helyzeteket, megfelelően reagáltam a nehézségek alkalmával, és úgy érzem, igyekeztem a teológiai intézetben adódott feszültségeket oldani, csapatmunkában dolgozni. A Partiumi Keresztény Egyetem tisztsége annyival volt érdekesebb, hogy ott több fakultást kellett koordinálni. Ez lehetőséget teremtett számomra a bölcsészekkel, közgazdászokkal, művészekkel való párbeszédre. A legaprólékosabban előkészített konferencián is történhetnek bakik, de hangsúlyoznám, hogy rektorságom ideje alatt mindkét helyen elkerültek a botrányok.
Geréb Zsolt
Sepsiszentgyörgyön született 1941-ben. A kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett 1959-ben, majd felvételizett a teológiára. Első lelkészképesítő vizsgát 1963-ban tett, ezt követően Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson szolgált. 1980-tól a Protestáns Teológiai Intézet tanára lett, tíz évig volt a bibliai tanszék vezetője, 1995-ben professzori kinevezést nyert, közben 1994–1998 között az intézet rektora lett. 2000-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított, az intézet rektori teendőit 2004 és 2008 között látta el. Felesége Zoltay Erzsébet, angol-román szakos tanárnő, aki 1990-től a kolozsvári teológia könyvtárosaként dolgozott nyugdíjazásáig.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Udvarhelyi gyárak akkor és most
Az egykori székelyudvarhelyi nagyvállalatok a múlt század második felében még a város aktív lakosságának jó részét ellátták munkával, sok ezer udvarhelyi család megélhetését biztosították. Napjainkra egy részükből csak az épületek maradtak, mások átalakulva, technológiailag megújulva jelenleg is több száz embernek adnak munkát. Riportunkban a múlt században épült udvarhelyi gyáraknál vagy azok utódvállalatainál tett látogatásunkra kísérhetnek el olvasóink.
Az 1975-ben alapított Matrica gyár háromezernél több alkalmazottja jobbára a belföldi vegyiparnak és gyógyszeriparnak gyártott alkatrészeket. A privatizáció után négy egységre szakadt. Először kivált belőle a Roseal, követte a Matplast, a Matform és végül maradt a Matrița – közölte Gergely László, a megmaradt Matrița Rt. igazgatója.
A nyugatias Matplast
Kedves gesztussal fogadtak a főként családi vállalkozásként működő cégnél, a gyár ajtaján belépve felvillant előttünk a fali hirdetőtábla köszöntése: „Üdvözöljük a Matplast Kft. székhelyén az Udvarhelyi Híradó munkatársait”. A többségében családi tulajdonú vállalkozás fő tevékenységi területe a műanyag és alumíniumszerszámok, illetve cserealkatrészek gyártása, amit 98 alkalmazott a nyugat-európai piac számára állít elő – tudtuk meg Péter Péter vezérigazgatótól.
A gyártórészleg tiszta, modern, összhangban van azzal a benyomással, amit belépéskor a nyugati üzleti kultúrából átvett üdvözlés keltett bennünk. A technikai fejlődés mellett nagy hangsúlyt fektetnek az alkalmazottak továbbképzésére is: folyamatos oktatás zajlik az e célból kialakított tanulóteremben. Az átlagéletkor meghaladja a negyven évet, ez kissé aggasztja az igazgatót, hiszen az elöregedés és a szakmai utánpótlás hiánya veszélybe sodorja a termelést. Péter Péter reméli, hogy az udvarhelyi Bányai János Szakközépiskolában beindul a beígért szakmai képzés, ami az iparág fennmaradásának záloga.
A sikeres Ikos
Az Ikos – Conf Részvénytársaság hajdanán a Május 1. Szövetkezet nevet viselte. 1949-ben az udvarhelyi szabómesterek szövetségeként jött létre, majd alig tíz év leforgása alatt gyárrá nőtte ki magát, és a ma II. Rákóczi Ferencként ismert utcában található régi kaszárnya épületébe költözött. 1973-ban új munkacsarnokot építettek, ahol az 1990-es évek elejéig közel ezerkétszáz alkalmazott dolgozott. Az itt elkészített termékek Kanadába, az Egyesült Államokba, az egykori Kelet-, illetve Nyugat-Németországba és a Szovjetunióba kerültek, a közel-keleti országoknak pedig katonai egyenruhákat varrtak. A készruhagyár már akkor jó hírnévnek örvendett – mesélte Gyöngyössy Judit vezérigazgató.
A rendszerváltás után nagyon gyorsan privatizálták, hetven százaléka egy kanadai cég, míg a fennmaradó rész részvények által az alkalmazottak tulajdonába került. A beáramló külföldi tőke segítségével korszerű gépeket vásároltak, és az új technológia, valamint az új nyugat-európai klienseknek köszönhetően beindult az élet – fűzte hozzá. A 21. század elejére az itt dolgozók száma megközelítette a 3500-at, de ez a létszám hamarosan kevesebb mint felére csökkent. Romániának az Európai Unióhoz történő csatlakozása, majd az ezt követő gazdasági válság az Ikosnál is éreztette hatását, hiszen az itt dolgozóknak több mint fele elvándorolt. A készruhagyár 2007-től áttért az egy váltásban való gyártásra, jelenleg 1140 alkalmazottat foglalkoztat, akik majdnem kizárólag a német piac számára termelnek.
A Tehnoutilajból csak az épületek maradtak
1950 elején alakult a régi udvarhelyiek által Gábor Áron néven ismert szövetkezetkezet, majd Tehnoutilaj, amelynek virágkorában 2400 alkalmazott gyártotta az élelmiszeripari és mezőgazdasági gépeket, javarészt a belföldi piac számára – emlékezett vissza Fancsali Kálmán, a vállalat hajdani igazgatója. 1990 után az alkalmazottak száma 500 főre csökkent, akik többnyire a németországi felvásárlóknak gyártottak. Közel tíz évig, kevés tőkével, úgy próbáltak fennmaradni, hogy átálltak olyan gépek gyártására, amelyekre az újonnan megalakult kis hús-, tej- és pékipari vállalkozásoknak szükségük volt. Ugyanakkor az átalakult mezőgazdasági igényeknek megfelelően a nagy gépek helyett kis kasza- és kapagépeket készítettek.
1999-ben a vállalat 40 százalékát megvásárolta egy magyarországi konzorcium, azzal az ígérettel, hogy tőkebefektetéssel versenyképessé teszi a termelést, azonban nem így történt. A beígért tőkebefektetés elmaradt, és így 2005-ben megszűnt minden tevékenység, ami a hajdani nagyvállalatot jellemezte. Az épületeket különböző cégek bérlik, azonban a régi vállalat helyiségeiben jelenleg is ugyanannyian dolgoznak, mint a privatizáció előtt – vigasztalódott a hajdani igazgató.
A Famos legfőbb partnere most is Németország
1948-ban a többi udvarhelyi nagyvállalathoz hasonlóan szövetkezetként, Vörös Csillag néven jött létre. 1970-ben megépült az első egység, amely már a Bútorgyár nevet viselte, majd ehhez hozzáépítették 1984-ben a második termelőegységet. A kettőben összesen mintegy háromezer ember dolgozott. Az itt készített tölgyfabútorokat a csíki fafeldolgozó vállalat alegységeként csak exportra gyártották: közel 80 százalékuk Nyugat-Európába, a többi a keleti szocialista országokba került. A rendszerváltás után az udvarhelyi részleg levált a csíkszeredai anyavállalatról, és a székelykeresztúrival egyesülve különálló egységként folytatta a tevékenységet, a brassói regionális központhoz tartozva. Ez utóbbira főként a rendszerváltás elején volt szükség, amikor akadozott az anyagellátás, hiszen Udvarhely környékén nem igazán lehetett tölgyfához jutni.
A vállalat részvényeinek közel 90 százalékát az alkalmazottak birtokolják. Az itt készített bútorok felvásárlói piaca a kezdetektől mostanáig nem sokat változott: míg régen 60 százalékát német piacra gyártották, jelenleg is a termékek fele oda készül – tudtuk meg Bartha János kereskedelmi igazgatótól. Noha a piac nem változott, a stílus annál inkább: régen a túldíszített barokk volt a menő, most a letisztult formákat keresik, ugyanakkor díszítőelemként divatos a sok üveg és fémbetét. 1990 után az alkalmazottak jó része nyugdíjba ment, volt, akit elbocsátottak. A jelenleg 475 alkalmazottat foglalkoztató gyár teljesen új technológiával, számítógép-vezérlésű gépekkel piacképes maradt a rendszerváltás után is.
A régi bútorgyár napjainkaban kisebb területen működik: a volt Tehnoutilaj nagy csarnokába költöztették a termelést, több régi épületet eladtak, hogy finanszírozhassák az új technológiával járó kiadásokat. 2000-ben megvásárolták az IFET gattercsarnokát és rönkraktárát, a megmaradt kevés alkalmazott a Famos dolgozója lett.
Az IFET-ből alig maradt valami
Egykor tízhektáros területet tudott magáénak a volt fafeldolgozó vállalat, melynek jó részén ma a Kaufland áll. Az IFET alkalmazásában álló erdőmunkások évente 250 és 300 ezer köbméter fát termeltek ki Udvarhelyszéken. Ebből a mennyiségből a város fatelepén naponta 20–40 vagont töltöttek meg fenyő-, bükk- és tölgydeszkával, valamint bányafával és cellulózzal. A bányafa az ország különböző területein működő bányák csarnokainak, járatainak tartóoszlopaként szolgált. Az IFET-nél hajdanán 1200–1500 alkalmazott dolgozott. Ez a létszám magában foglalta a favágókat is, akiknek közel negyven százaléka Moldvából és Máramarosról származó hegyvidéki munkás volt. A fafeldolgozó vállalat termékeinek nagy részét a belföldi piacon értékesítette, azonban évente 30 ezer köbméter fa észak-afrikai országokba és Izraelbe került – emlékezett vissza Cseke Lajos egykori igazgató.
1994 után a bányák jó részét bezárták, a bútorgyárak egymás után mentek tönkre, így megszűnt a felvásárlópiac – folytatta. Az 1999-es privatizáláskor szerették volna megtartani a gyárat az alkalmazottak számára, azonban rövid pereskedés után belátták, hogy nem tudják kifizetni a liciten felvert összeget. Végül 2000-ben a Famos vásárolta meg a fatelepet, ahol az akkori hatszáz alkalmazott egy része nyugdíjba vonult, más részük végkielégítéssel távozott, a maradék százötven személy az új tulajdonos alkalmazásába került.
Cérnagyár
Meglepő és talán kevesen tudják: az angolok építették és szerelték fel az egykori székelyudvarhelyi Cérnagyárat és Fonodát, amelyet 1970-ben adták át. A 2700 alkalmazott belföldre, illetve a keleti szocialista országok fonodáinak és szövődéinek gyártott alapanyagot, valamint kézimunkacérnát. A cérnagyárnak saját festödéje is volt. Az alkalmazottak a gyár saját bölcsődéjébe és óvodájába vihették gyerekeiket – tudtuk meg Nemes Juliánna könyvelőtől, akinek nemcsak gyermekei, hanem később unokái is oda jártak. 1999-ben privatizálták a Cérnagyárat, melynek hetven százaléka jogi személy, a többi magánszemélyek birtokába került. A gyár épületeinek egy részét eladták, most különféle kereskedelmi és gyártási tevékenységek folynak bennük, néhány épület, a többi közt a volt irodaház megmaradt a részvénytársasággá alakult Cérnagyár tulajdonában. A vállalatnak mindössze három alkalmazottja dolgozik itt, összesen öt irodában, a többi helyiségben bérlők tevékenykednek. A megmaradt Cérnagyárnak tizennégy bérlője van – közölte Hadnagy István épületgondnok.
Hajdan a gyapotot 10 hektárnyi gyárterületen sodorták cérnává, fonallá, mostanra már csak a bérbe adott épületek emlékeztetnek a régmúlt időkre, amikor a délután két órakor megszólaló gyárkürt mély hangjára a munkások százával özönlöttek ki a kapukon. Noha egyértelműen senki nem mondta ki, eléggé valószínű, hogy az angolok múlt századi gépei a huszonegyedik század ócskavastelepein végezték.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro

Figyelmeztetés
Ha egy ország oly „példásan” megoldotta a kisebbségek helyzetét, mint Románia, nem csoda, hogy rá sem hederít a bírálatokra, még akkor sem, ha azok éppen az oly tisztelt nagy testvértől, az Amerikai Egyesült Államoktól érkeznek. Az amerikai külügy évről évre megfogalmazza jelentését egy-egy országra vonatkozóan, részletesen elemzi az emberi jogok helyzetét, felsorolja a tapasztalt rendellenességeket. Románia esetében minden alkalommal belekerül néhány passzus a magyar közösséget ért sérelmekről, és a felsoroltak ismétlődése bizonyítja: mit sem ért a figyelmeztetés. Mi több, újabb és újabb kifogásokkal gyarapodik a lista.
A napokban publikált, 2015-re vonatkozó jelentés is visszatér a régóta akut gondokra: a magyar nyelv hivatalos használatának tiltására, a kétnyelvű helységnévtáblák hiányára, az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem elutasítására, a székely zászló és a székelyföldi szimbólumok miatti büntetésekre, a csángóföldi magyarórák akadályozására és nem utolsósorban az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának késlekedésére. Ugyanakkor megemlít néhány „újabb” jogsértést, például a székely szabadság napi felvonulás betiltását Marosvásárhelyen, és tételesen szerepel a dokumentumban a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása is. Kitetszik: nyomon követik, figyelik, mi történik velünk, és tájékozottságukban minden bizonnyal jelentős szerepe van a Mikó Imre Jogvédőszolgálat hírleveleinek. Csakhogy sovány vigasz tudnunk, hogy az Egyesült Államok jegyzi bajainkat, ha jobbulást nem tud elérni, kicsikarni. Márpedig a NATO- és EU-csatlakozás megvalósulása óta semmilyen kényszerítő erő nem nehezedik Romániára, és az elmúlt évtized igazolta, a jó szándékára nem alapozhatunk. A Ponta-kormány alatt visszahonosított állami szintű nacionalizmus gyűrűzik, erősödik, a szakértői kormány pedig vagy nem akarja, vagy nem tudja tompítani azt, mint annyi más kényes kérdésbe, kényelmesebbnek találja nem szólni bele. A román politikai erők pedig ideológiai hovatartozástól függetlenül igyekeznek túllicitálni egymást magyarellenességben. Az idei választási év nagy eséllyel újabb jogfosztásokkal szaporítja majd a jövő esztendei jelentést.
Örülhetünk annak, hogy vannak még külföldiek, kik figyelnek ránk, a nagyhatalmak ingerküszöbét is eléri mindaz, amit ellenünk tesz a román hatalom. Ebbe kapaszkodnunk, ettől megoldást remélnünk azonban fölösleges. Bebizonyosodott már, hogy legfennebb apró vállrándításra készteti a hazai döntéshozókat, eszük ágában sincs komolyan venni, orvosolni a kifogásolt gondokat. Kis önbizalmat adhat – de ne áltassuk magunkat, bajainkat nem külföldről fogják megoldani. Ha nem vagyunk képesek mi magunk kiállni, harcolni jogainkért, akkor láthatjuk majd, miként csorbul, tűnik el az is, amit nagy nehezen kicsikartunk. Leginkább erre figyelmeztet az amerikai jelentés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Érdemrendügy: Kincses szerint nevetségesek az államfő érvei
Klaus Johannis államfő nem fogja visszavonni azt az elnöki határozatot, mellyel visszavonta Tőkés László Románia Csillaga érdemrendjét. Az Elnöki Hivatal válaszlevelében fogalmazottak szerint, nem is tehetne másként.
zért nem változtathat álláspontján Klaus Johannis, mert a kitüntetést visszavonó elnöki rendelet polgárjogi forgalomba került, azaz megjelent a Hivatalos Közlönyben – így indokolta meg az államfő döntését az Elnöki Hivatal, mely Tőkés László beadványára válaszolt.
A magas rangú kitüntetésétől elnöki rendelettel megfosztott magyar politikus ügyvédje, Kincses Előd nevetségesnek nevezte Johannis érveit, mondván, hogy az efféle gyermeteg logika mentén az elnök meg sem foszthatta volna Tőkést az érdemrendtől. „Az a rendelet is a polgárjogi forgalomba került, miszerint Románia elnöke kitüntette Tőkés Lászlót” – mondta Kincses, hozzátéve, hogy az Elnöki Hivatal magyarázata jogi szempontból rendkívül inog.
Klaus Johannis reakciója után hétfőn Kincses Előd a fővárosi táblabírósághoz fordult, kérve az elnöki rendelet jogi úton való megsemmisítését. „A törvény tisztán leszögezi, hogy csak abban az esetben vonható vissza egy állami kitüntetés, ha az érintett személyt jogerősen börtönbüntetésre ítélték, vagy cselekedetei méltánytalanná teszik a csillag viseléséhez. Nem hinném, hogy a bíróság ne tudná megkülönböztetni a rosszul fordított tusványosi nyilatkozatot a cselekedettől. Egy nyilatkozat soha nem egyenértékű a cselekedettel, mert nem mindegy, hogy csak mondom valakinek, hogy felpofozom vagy meg is teszem” – magyarázta Kincses.
A marosvásárhelyi ügyvéd az eddigi joggyakorlatra is felhívta a figyelmet. Bár számos olyan politikus és közéleti személyiség él, akit a bíróság jogerősen elítélt, az államfő egyiknek sem vonta vissza a kitüntetését. A rend 630 birtokosa közül tizenegyen vannak ebben a helyzetben, köztük a korrupciós ügyekbe bonyolódott és az államnak tetemes kárt okozó Adrian Năstase, Dumitru Cioflină, Eugen Bădălan, Ionel Manţog és Cristian Anghel. Traian Băsesecu volt elnök mindössze Corneliu Vadim Tudor érdemrendjét próbálta meg visszavonni, a legfelsőbb ítélőtábla viszont a néhai néptribün javára döntött, jogprecedenst kreálva.
„A bíróság szerint mérlegelni kell, hogy minek van nagyobb fajsúlya: annak a tettnek, amiért az illető a kitüntetést kapta vagy annak a cselekedetnek, amiért meg akarják fosztani tőle. Nem hinném, hogy az Európában elismert és jól működő védhatalmi státusra vonatkozó nyilatkozat többet nyomna a latban, mint Tőkés László 1989 decemberében betöltött szerepe” – fejtette ki Kincses Előd.
Mint ismert, Tőkés László egy olyan védhatalmi státusról beszélt Erdély esetében, mint amilyent Olaszország és Ausztria vállalt 1947-ben Dél-Tirol fölött, amely azóta egy virágzó térséggé nőtte ki magát. Egy fordítási pontatlanság miatt a román sajtó helytelenül protectoratként emlegette, ami a térség gyarmatként való kezelését jelenti. A média és a Tőkésnek ugró román politikusok azok után sem változtattak álláspontjukon, mint a volt püspök közleményben jelezte, hogy ő nem arról beszélt, mint amiről a téves fordítás miatt feltételezik.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Szolnoki orvosok végeznek szűrővizsgálatokat Csíkszentimrén
Öt szakorvosból és tíz szakápolóból álló szolnoki csoport a hét folyamán felméri a csíkszentimrei lakosság egészségállapotát. Szerdától előzetes programállás szerint a más településekről érkezőket is fogadják a szakemberek.
Immár ötödik alkalommal érkezett Jász-Nagykun-Szolnok megyei orvosok egy csoportja Székelyföldre. Idén tizenöt szakember egy hét alatt a csíkszentimreiek egészségi állapotát méri fel. A testvérmegyei küldöttség orvosai péntekig naponta 9 és 18 óra között fogadják az őket felkereső helyieket. Mint kiderült, elsősorban egészségnevelő hatása miatt fontos a településenként zajló szűrővizsgálat.
Fontos, hogy ne csak a betegek keressék fel a szakembercsoportot, hanem minél több helybéli, hogy még időben kiderülhessenek az esetleges egészségi problémák – hívta fel a figyelmet Fülöp Kinga. Csíkszentimre alpolgármestere érdeklődésünkre azt is elmondta, hogy helyi napköziotthonban bőrgyógyász, neurológus, gyógytornász és fogorvos fogadja a hozzá irányítottakat. A kultúrotthonban szív és érrendszeri, EKG-s kardiológiai vizsgálatokat végeznek, ott fogadja továbbá a helyi fiatalokat a gyermekgyógyász, illetve keddtől a szemészeti rendelés is ott zajlik. Továbbá megjegyezte, szerdától kezdve előzetes egyeztetés szerint a más településekről érkezőket is fogadják a szakemberek. Az érdekeltek az önkormányzat munkatársainál a 0266-347 098-as telefonszámon egyeztethetnek időpontot. A szűrővizsgálatra érkezőknek egy általános laboratóriumi vizsgálatot követően megmérik a testsúlyát, a vérnyomását, az alapján pedig a szükségesnek látott szakorvoshoz irányítják.
A vasárnap érkezett küldöttség hivatalos fogadására hétfőn egy szentimrei panzióban gyűltek össze az érintettek. Kencse Előd, a település polgármestere köszöntő beszédében kifejtette, meglátása szerint a szűrővizsgálat hozzájárulhat ahhoz, hogy idejében kezeljenek egy-egy problémát, de akár a megelőzésben is segíthet a helyieknek. Kiemelte, a helyi iskolásokat szervezett csoportokban viszik el a gyermekgyógyászhoz, ezzel is elősegítve, hogy minél korábban kiderüljenek az esetleges gondok.
Lőrincz Ambrus kardiológus főorvos és Lehoczky Ildikó főasszisztens a szolnoki szakembercsoport nevében köszöntötte a helyieket, kiemelve, hogy elsősorban iránymutatással tudnak segíteni. Köszöntőjük végén pedig átadtak egy vérnyomásmérő- és egy EKG-készülőket a helyi családorvosnak, amelyek mellett kötszert és fertőtlenítő szereket, valamint a helyi gyermekeknek vitaminokat és müzliszeleteket is hoztak.
Az átadást követően Tar Gyöngyi, a Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság vezetője rámutatott, a szűrés akkor kap értelmet, ha van folytatása is, és az észlelt gondok esetén az érintettek orvoshoz fordulnak, kezelésen vesznek részt. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy ezek az alkalmak jó lehetőségek arra, hogy rejtett problémákra is fény derüljön, mivel a lakók a magyarországi orvosokhoz nagyobb bizalommal fordulnak, többen keresik fel őket. Kristó Ibolya, a helyi háziorvos beszámolt arról, hogy mintegy kétezer helyi páciensük van, ebből 470 nyugdíjas, 170 általános iskolás, 78 egy és hét év közötti gyermek, a fennmaradó rész pedig az aktív lakosság. Reménye szerint a szűrővizsgálatokon azok is részt vesznek, akik nem keresik fel rendszeresen a rendelőjüket.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Székely városünnep
Ott voltam a születésénél, s nem feledhetem. A Szent György Napok a diktatúra által halálra ítélt, agyonmanipulált polgári társadalom feltámadásával ért fel a kilencvenes évek oly ígéretesen induló elején. Annyira más volt, mint a korábbi korok államosított „ünnepei”, a kivezényelt tömegek kényszerű ücsörgése a tereken!
Ki emlékszik például arra, hogy ha egy-egy ilyen alkalommal az éljenzés, a hatalom imádására fölszólító jelszavak skandálása nem volt elég hangos, akkor hangszóróból és szalagról ráerősítettek a külön ezzel megbízott emberek, a végén gépileg ment minden, a harsogó műlelkesedés úgy tombolt a tapstereken, mintha valami mély válságot kellene elfojtania, mint ahogy valóban az is volt a célja. A feltörő tiltakozás hangját sokáig, megengedhetetlenül hosszú ideig el is fojtotta. Románia a személyi kultusz őrületének jó két évtizedes példáját produkálta, s amikor a diktatúra mégis összeomlott, iparkodtunk visszanyerni hitünket az ország európai küldetésében.
E hit azóta csak külön erőfeszítéssel tartható – nem fonnyadt viszont meg a városünnep, melyet akkor alapított lakossága, egyben a valamikori, évszázadokig szabadon lefolyó vásárok hangulatát is feltámasztva, beleoltva a székely hagyományok hasonlíthatatlan ízeit. Az első alkalmak a szárba szökő civil társadalom spontaneitást és okos szervezést kiegyensúlyozottan elegyítő kezdeményezését jelentették, magát a sokáig várt szabadság élményét. Ha azóta az ún. fogyasztói mentalitás meg is kísérelte a maga képére átgyúrni az ünnepet, leszögezhetjük, ez szerencsére maradéktalanul nem sikerült neki, a Szent György Napok megőrizte majd minden eredeti értékét, benne egy polgárosodásának kiteljesedésére, saját sorsának irányítására törekvő közösség ünnepli önmagát.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A bihari magyar iskolások harmada nem jut el kilencedikbe
Törzsolvasóink tudják, az utóbbi időben kiemelten foglalkozunk az érmelléki oktatás helyzetével, rendszeresen jelentkezünk Érseléndről, ahol az 1-4. osztályos magyar tagozat diákjai szinte valamennyien a helyi magyar cigány közösségből kerülnek ki, illetve legutóbb hosszan beszélgettünk Pásztor Ritával, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusával, most készülő, témába vágó doktori disszertációjáról. Eddigi ismereteinket KÉRY HAJNAL Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettessel bővítettük. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Nemrégiben Pásztor Rita adjunktussal beszélgettem, aki a kisebbségben illetve kettős kisebbségben élő érmelléki diákok pályaválasztását vizsgálja doktori disszertációjában. Ön miként látja ennek a magyar szempontból kiemelt fontosságú térségnek az állapotát oktatási szempontból?
Bizonyos jelenségeket külön kell tudjunk kezelni. Számunkra az elsődleges szempont az, hogy minél több gyereket és lehetőleg minél korábban emeljünk be az oktatási rendszerbe, lehetőleg már az óvodába, illetve az előkészítő osztályokba, az első osztályba pedig mindenképpen. A következő lépcső az alsó és a felső tagozat között mutatkozik, érzékeny pont, hogy az iskolát megkezdő gyerekek felső tagozatra kerülve ténylegesen elvégezzék a nyolc osztályt. A harmadik lépcső pedig nyolcadik után jön, ahol arra kell ösztönözni a diákokat, hogy megkezdjék a kilencedik osztályt, fontos lépést téve a felsőoktatás vagy minimum egy szakmai képzés irányába. Az első említett ponton sikerült hatékony lépéseket tenni, az utóbbi időben sok olyan projektünk volt, ami azt célozta, hogy minél több gyerek óvodába, iskolába kerüljön, bár nem állítom, hogy száz százaléknál tartunk, de érezhető a javulás. A délutáni oktatással, „after school”-lal, a meleg étkeztetés biztosításával bizonyos településeken a gyerekek felzárkóztatása, rendszerben tartása érdekében is tettünk jó irányba mutató lépéseket, de ez nem általánosan elterjedt, nem rendszerszintű gyakorlat még.
Kezdjük az elején! Tudomásom szerint sok gyereknek nincsenek rendben a papírjai, nincsenek rendesen anyakönyvezve. Ez akadályt jelent a beiskolázásnál?
Ilyen okból egy gyermek sem maradhat ki a rendszerből, nekünk kötelességünk minden gyermeket beiskolázni, ha a papírok nincsenek rendben, azt utólag rendbe tesszük, ez nem lehet akadály.
Pedagógusokkal beszélgetve sokszor hallom, hogy a gyerekek egy része egész egyszerűen nincs azon a fejlettségi szinten, hogy a rendszer kínálta információkat felszívja, magyarán tanuljon, fejlődjön, befogadja a tananyagot. A beiskolázáskor van valamiféle szintfelmérő?
Csak azoknál a gyerekeknél van szintfelmérés, akik az iskolakezdésig nem töltötték be a hatodik életévüket. Egyébként mindenki, aki adott év szeptember 1-ig betölti a hatodik életévét, iskolakötelessé válik, fejlettségtől függetlenül.
A rendszer nem ismer speciális helyzeteket olyan térségekkel kapcsolatban, amilyen az Érmellék is, ahol a lakosság iskolázottsága alacsony, a gazdasági mutatók rosszak, így feltételezhető, hogy az iskolarendszer különleges kihívásokkal néz szembe?
Nem, a rendszer ilyen speciális helyzeteket nem ismer, ezt külön, a már említett projektekkel lehet valamilyen szinten orvosolni, ez eddig csak pontszerűen történt meg, bizonyos településeken. Folyamatosan próbáljuk megszüntetni ezeket az egyenlőtlenségeket.
Megint pedagógust idéznék, aki azt mondja, a tanterv már önmagában sem alkalmas a hátránnyal a rendszerbe kerülő gyerekek fejlesztésére, illetve úgy tudom, a pedagógusokat nem is képezik ilyen irányba, sem a negatív, sem a pozitív szélsőségekre nincsenek felkészítve.
Mi is tapasztaljuk, hogy a pedagógusképzés valóban nem számol sem a gyengébb, sem a kiemelkedő képességű diákokkal, ez valóban hiányosság. A tantervvel kapcsolatban is igaz, hogy egy átlagos szintet figyelembe véve alakították ki, viszont bizonyos mértékben alakítható felfele is, lefele is az adott osztály színvonalához, a pedagógus megítélésétől függően. A délutáni tevékenységek abban hasznosak tudnak lenni, hogy a lemaradók hiányosságait pótolva segítenek emelni egy osztály átlagos színvonalát. Ennél is nagyobb segítség lehet, ha minél több gyereket már óvodás korban be tudunk hozni a rendszerbe, mert akkor korábban megkezdődhet a felzárkóztatás, szerencsés esetben az iskolakezdés előtt. Az óvoda viszont jelenleg nem kötelező oktatási forma, nincs napló, nem írják a hiányzást. Ezért került át az előkészítő az iskolarendszerbe, hogy kötelező oktatási formává váljon, és ez a szintkiegyenlítés legalább ott megkezdődhessen.
A fenti problémák hangsúlyosan érintik az Érmelléken – népszámlálási adatok alapján hozzávetőleg 6,5 százaléknyi, a valóságban ennél jelentősen magasabb arányú – a magyar cigányságot. Az ő szociológiai-oktatási szempontból rendkívül összetett helyzetükkel számol az oktatási rendszer? Már csak azért is kérdem, mert kimondva, kimondatlanul több településen magyar szempontból iskolafenntartókká váltak ezek a közösségek, vagy ez tabu téma?
Ezzel ebben a formában nem számol a rendszer, de tabunak sem mondanám. Bizonyos kérdőíveken megjelenik kérdésként a nemzetiség, viszont ezeket az adatokat csak bizonyos szintig szabad feldolgozni. Egyébként pedig települése válogatja, hogy a roma közösség mennyire jelent különleges helyzetet az iskola számára, hiszen sok helyen remek az együttműködés, a közösség számára teljesen egyértelmű, hogy óvodába, iskolába kell vinni a gyereket, legalább a negyedik osztályig. Vannak persze olyan települések, ahol már a beiskolázás is probléma.
Pásztor Rita kutatásából ismerek egy olyan számot, miszerint elsőtől nyolcadikig nagyjából a diákok 15 százaléka kikopik a rendszerből, iskolaelhagyóvá válik, jellemzően pont az ötödik, hatodik osztály környékén. Helyesnek ítéli ezt az adatot?
Igen, sajnos valahol ekkora lehet azok aránya, akik elvesznek a rendszerből az általános iskola ideje alatt.
Egy hatodikos, háromszorosan bukott gyerek 15 éves, amikor kikerül az oktatási rendszerből. Mik a lehetőségei?
Létezik az úgynevezett második esély program, ahol délutáni oktatás keretében lehetőségük van elvégezni a nyolc osztályt, ez is működik bizonyos településeken, viszont ebben az életkorban nehéz meggyőzni egy fiatalt, hogy ebbe bekapcsolódjon, jó esetben néhány év elteltével többen rászánják magukat.
Selénden megismerkedtem egy Alvaro nevű huszonéves fiatal apukával, aki negyedik után kopott ki a rendszerből, pedig jó tanuló volt, de nem tudott naponta eljutni a községközpontba a felső tagozatra.
Jelenleg majdnem minden településen iskolabusz üzemel, tehát ez szerencsére ma már nehezen történhet meg, a második esély program viszont kevesebb helyen működik, így az ebben részt venni szándékozóknak az utazás problémát jelenthet, és ennek megoldására jelenleg nincs is lehetőség.
Egyébként mi kell ahhoz, hogy egy iskola bekapcsolódjon a második esély programba?
Bihar megyében a program tanfelügyelőségi pályázatokkal indult, azok a települések, amelyek bekapcsolódtak az induláskor, azóta is folytatják a munkát. Ma is indíthat ilyet egy iskola, ha megszerzi az akkreditációt, de nem feltétlenül egyszerű, sok a papírmunka és anyagi vonzatai is vannak.
Milyen a nyolcadik végéig eljutó diákok felkészültsége. Vannak erről adataik? Egy OECD felmérés szerint a romániai 15 évesek körében a funkcionális analfabéták aránya 37 százalék. Ezt mennyire tartja reálisnak?
A nyolcadik végi felmérők erről hivatottak adatot gyűjteni, ezeken 40 és 50 százalék között van a bukási arány a megyében, ezzel országos szinten valahol a lista közepén vagyunk, tehát a méréseink nem mondanak ellent az ön által említett adatnak.
Én tudom, hogy a tanfelügyelőségnek korlátozottak a lehetőségei, de mégis, mi történik annak érdekében, hogy ez az ijesztő helyzet javuljon?
Folyamatosan napirenden vannak ezek az adatok, de messze vagyunk egy olyan átfogó rendszertől, ami minden diákot számon tart, mindenkinek fejlődési lehetőséget biztosít. A diákok egy szűk szegmense az, amire a rendszer hatékonyan tud reagálni. Statisztikailag ki tudjuk mutatni, hogy hol van probléma, és ahol a legnagyobb, ott igyekszünk beavatkozni, de sajnos ez még mindig nem elég.
Nézzük meg az eddig említett helyzetek fordítottját: egy hátrányos helyzetű településen felbukkan egy kiváló képességű diák, neki milyen lehetőségei vannak?
Megint a pedagóguson múlik, hogy mi lesz vele. A rendszer csak akkor érzékeli, ha látjuk az eredményeit, tehát képességeinek megfelelően teljesít. A környezetéből kiemelni természetesen akkor sem lehet, csak ha ezt a szülő is kifejezetten kéri.
Ezeknek a helyzeteknek a kezelése nem pedagógusi feladatkör. Mennyire működnek együtt a tanfelügyelőség, illetve az iskolák, szociológusokkal, pszichológusokkal, rokon területek szakembereivel, van egyáltalán lehetőségük erre?
Vannak olyan iskolák, ahol már most is dolgoznak mediátorok, akik az iskola és a családok között közvetítenek, a gond az, hogy nagyon kevesen vannak, és nincs is lehetőségünk pillanatnyilag többet alkalmazni.
Amióta bevezették a fejkvótát, mindent az határoz meg.
A megyének van egy keretszáma a betölthető állásokra a takarítótól az iskolaigazgatóig ömlesztve, és ezzel kell gazdálkodni. A jelenlegi keret arra is alig elég, hogy mindenhol pedagógus legyen az osztályban, nemhogy ezekre a feladatkörökre jutna elég betölthető állás.
Ez viszont ördögi kör: van elég pedagógus, viszont a gyerekek egy része „nincs abban az állapotban”, hogy profitáljon a vele való együttműködésből…
Hát igen, de fordítva is igaz, hiába van jobb minőségű osztályom, ha nincs, aki tanítson. Ez valós probléma, évek óta küzdünk vele. Az viszont látszik, hogy ahol dolgozik ilyen mediátor, például Székelyhídon, jól végzi a munkáját, utánajár, hogy a gyerek miért nem jön iskolába, vagy miért éhesen jön, vagy milyenek a higiénés körülményei.
Ezen kívül van iskolapszichológus hálózatunk is, amit szintén gúzsba köt a fejkvóta: jelenleg egy szakemberre 800-1000 diák jut, ami kezelhetetlen, ők is folyamatosan jelzik, hogy nincs kapacitásuk az összes problémás esettel foglalkozni.
És eddig még csak a problémás helyzetekre fókuszáltunk, a kiemelkedő tehetségek felismerése, gondozására egyáltalán nincs sem ember, sem keret. A tanügyben működő tantárgyversenyek nagy része sajnos csak a tehetség felismertetéséig jut el, de nem fordít kellő figyelmet és pénzt ezen gyerekek kiteljesítésére.
Idáig jobbára az általános iskolával foglalkoztunk, beszéljünk kicsit a továbbiakról, mi a helyzet nyolcadik után?
Ezen a ponton nagyon sok a gondunk, hiszen a kilencedik és tizedik osztály elvileg kötelező, minden egyes diák, aki elvégezte a nyolcadikat, tovább kellene tanuljon, szintfelmérőtől függetlenül. Ennek ellenére tavaly 1200 diák fejezte be a nyolcadikat Bihar megyében magyar tagozaton, ebből 200 nem jelent meg kilencedik osztályban a következő tanév szeptemberében, ők nagy valószínűséggel nem tanultak tovább.
Ez majd 17 százalék, tehát ha hozzáadom az általános iskola közbeni 15 százalékos lemorzsolódáshoz, akkor arra jutok, hogy az elsőt magyar tagozaton megkezdő diákok 32 százaléka, azaz egyharmada nem jut el a középiskolába. Az első 15 százalékról már beszéltünk, a nyolcadik és a kilencedik között mi képez szakadékot?
Sokszor a szülők, tudok olyan esetről, amikor még ösztöndíjas helyekre sem engedik el a gyereket. Az iskolai mediátorok az ilyen helyzetekben sokat tudnának segíteni, ha mindenhol lennének, és évek alatt szoros kapcsolatot építenének a családdal. Emellett sokszor a költség jelent problémát, hiszen az ösztöndíj, ha mindenki élne vele, akkor is kevés lenne, egyházak, magánszemélyek itt-ott segítenek, de ez messze nem elegendő, főleg ahhoz mérten, hány diáknak lenne szüksége arra, hogy az utazási, bentlakási, étkezési költségeit valaki fedezze, mert a család nem képes rá. A szakoktatás beindítása pozitívumot jelent, az ebben résztvevő fiatalok, ha nem hiányoznak, havi 200 lejt kapnak, ami komoly motiváció, de még mindig nem elegendő, hiszen sokszor az utazást sem fedezi. Sajnos a megyében még vannak régiók ahol nem sikerült a magyar szakmai oktatást beindítani.
A szakoktatásnál fontos kérdés, hogy mennyire piacképes a tudás, amit kínál. Hogy állnak ezek az iskolák?
Van ahol magasabb, van ahol alacsonyabb a színvonal. A képzést komolyabb előkészítés nélkül, egyik évről a másikra kellett beindítani, volt olyan iskola, amely természetesen nem volt felkészülve, de mindenki alkalmazkodik a helyzethez, és szép lassan megoldja a gondokat.
erdelyiriport.ro

Orbán Viktor: Kallós Zoltán mindig a népéért dolgozott
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a kilencvenéves Kallós Zoltánt a néprajzkutató tiszteletére szervezett szombat esti ünnepi gálán a Kolozsvári Állami Magyar Operában.
„A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutató tiszteletére szervezett kolozsvári ünnepi gálán.
A Kolozsvári Magyar Operában tartott szombat esti ünnepségen a miniszterelnök hangsúlyozta: Kallós Zoltánban „még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban”, és a néprajzkutató „naponta állít elénk mércét és példát”. Megjegyezte, „a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat-, és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre”, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében, a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is” – mutatott rá. Hangsúlyozta: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg, és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket „mindörökre elmosott volna a feledés özönvize” – fogalmazott a kormányfő. „Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre, halálra. (…) Drága Zoltán bátyám, isten éltessen, maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban” – zárta beszédét Orbán Viktor.
Biztonságba helyezett erdélyi értékek
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Szabadság-szobor emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke szintén azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása „a népi mindentudás egyetemének” a helye volt, ahol a néprajzkutató „két házkutatás között” gyűjtötte és átadta az értékeket. A gálaműsorban azoknak a néprajzi tájegységeknek a népdalait, néptáncait mutatták be erdélyi hagyományőrzők, amelyeken az ünnepelt gyűjtött. A gála végén valamennyi előadó Kallós Zoltánnal és a közönséggel együtt énekelte a néprajzkutató kedvenc dalait.
Könyv „az első 90 évről”
A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése könyvbemutatóval kezdődött, Csinta Samu újságíró, író élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, az ismert néprajzkutatóról már több életrajzi könyv és szaktanulmány készült, a mostani újdonsága abban rejlik, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak benne kortársai, munkatársai visszaemlékezései. Optimizmus árad a könyvből, szó nincs múltba révedésről, műfaját tekintve pedig nem szokványos interjúkötet, inkább dokumentumregénynek nevezhető, mondta a szerző, aki Kallós Zoltán néhány adatközlőjét is meglátogatta. „Róluk sem mondható el, hogy a poros múltról beszéltek, hanem azzal az optimizmussal és jövőbe tekintéssel, ami Zoli bácsit is átsegítette a legnehezebb pillanatokon” – magyarázta Csinta Samu, aki szerint könyvében annyiban sikerült újat mondania, hogy rávilágít a mezőségi magyarság és a Kallós Zoltán által összegyűjtött néprajzi örökség továbbéltetésének fontosságára. A könyvet a Hagyományok Háza archívumából származó fényképek és Bíró Istvánnak, lapunk munkatársának felvételei illusztrálják.
Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azon mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk, és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki ezzel a szeretetét mutatja ki. „Ha az édesanya csak szereti a gyermekét, de nem öleli, akkor a gyermek elárvul. Mindannyian elárvulunk, ha nem táncolunk, nem énekelünk, nem szeretünk” – jelentette ki. Andrásfalvy Bertalan úgy vélte, Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet.
Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, hogy a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg. A könyvbemutató végén a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak.A 90. életévét március végén betöltő Kallós Zoltán a magyar a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést is kapott. A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Itt évente rendeznek tábort a magyar tánc és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán birtokán szórványkollégiumot is létesített, ahol több mint száz mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást – írja a kronika.ro.

Erdély.ma

Példát mutat, mércét állít (A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése)
A 90 éves Kallós Zoltán néprajzkutatót köszöntötték szombat este Kolozsváron a Magyar Operában szervezett ünnepi gálán, melyen részt vett Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke is.
Az est könyvbemutatóval kezdődött: Csinta Samu közíró, lapunk külső munkatársa élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, maga is a könyv írása során csodálkozott rá Kallós Zoltán életművére és arra a megbecsülésre, amely a néprajzkutatót övezi. Hozzátette, Kallós életútját sokan feldolgozták már, ő arra törekedett, hogy érdekes történetekkel tarkított olvasmányt adjon az olvasó kezébe. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azt a mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki a szeretetét mutatja ezzel ki. Szerinte Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet. Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg.
A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak, aki a magyar, a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést kapott.
A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Válaszúton évente rendeznek tábort a magyar tánc- és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról, Japántól Brazíliáig érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán válaszúti birtokán szórványkollégiumot is létesített. A kollégiumban több mint száz olyan mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást, akiknek a településén már nem működik magyar iskola, ezért Válaszúton tanulnak.
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a néprajzkutatót. Kallós Zoltánban még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosokban, és a néprajzkutató naponta állít elénk mércét és példát. Megjegyezte, a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat- és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is. A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki a miniszterelnök. Megemlítette: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket mindörökre elmosott volna a feledés özönvize – fogalmazott a kormányfő. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szabadság-szobor Emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke is azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása a népi mindentudás egyetemének a helye volt, ahol a néprajzkutató két házkutatás között gyűjtötte és átadta az értékeket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zoli bácsi (Békési levelek)
„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk. Nekünk, kisebbségben élő népeknek nagyon fontos, hogy megőrizzük ezeket a hagyományokat. Belecseppentünk egy szláv, germán, latin tengerbe, és a csodával határos, hogy ezer évig megmaradtunk magyarnak Európában. Ez ennek a népi kultúrának köszönhető.
Ezért ezeket a hagyományokat kötelességünk éltetni és továbbadni a következő nemzedékeknek. Van olyan társadalmi réteg, amely azt mondja, hogy a magyar népdal idejét múlta, primitív, múzeumi kacat. Ez nem igaz. A magyar népzene mindig érzelmeket ébreszt az emberben, nem titkol el sem örömet, sem bánatot, egyformán beszél a bőségről, a szükségről, a szerelemről, mindenről.” A Kossuth- és Magyar Örökség-díjas, a mezőségi Válaszútról származó Kallós Zoltán fogalmazta meg e gondolatokat. A népdal- és népzenegyűjtő szerint – aki a KÉSZ vendégeként többször is megfordult Békésen – ha ilyen szellemi javakkal táplálkozunk, biztos, még ezer évet kibírunk Európában.
Emberi nagysága előtti meghajlás a magyar miniszterelnök köszöntője is, mely minap, Zoli bácsi születésnapján hangzott el Kolozsvárott. „Miért is vagyunk mi itt oly sokan? És miért is állunk itt ennyire meghatottan? Azért, mert itt van közöttünk egy 90 éves magyar ember, akiben még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban. Egy 90 éves magyar, aki itt jár és dolgozik közöttünk, és aki naponta állít elénk mércét és példát. Egy 90 éves tudós professzor, aki hosszú évtizedek óta rója fáradhatatlanul a kilométereket, hogy falutól faluig, lélektől lélekig gyűjtse, mentse, megőrizze és továbbadja a magyar kultúra kincseit. 90 év, tudós professzori érdemek, szellemi frissesség, élet-, akarat- és tetterő; mindez elegendő a tiszteletre, a főhajtásra és a köszönetre. (...) Hatalmas tartományokat hódítottál és tartottál meg közös emlékezetünknek. Olyan tartományokat, amelyeket nélküled mindörökre elmosott volna a feledés özönvize. Lenyűgöző kincseket adtál nemcsak a tudós társaságoknak, de a magyarok leghétköznapibb világának is: dalokat, táncokat, történeteket, melyek társaink életünk útján, s amiket örökségként adunk tovább gyermekeinknek is. Úgy jövünk hozzád, amint régente jöttek a fiatalabb bajtársak a csataterek oroszlánjához. Igaz, a szakállad nem hófehér, és nem ér mellközépig, de a szemedben a fény ugyanaz, mint a megsárgult fényképeken a régieknek. Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre-halálra. Betelnek rajtad az Írás szavai: senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja barátaiért. Drága Zoltán Bátyám! Isten éltessen! Maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban!” Úgy legyen!
Pálmai Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Traian Băsescu: Victor Ponta titkos ügynök volt
Volt fedett titkos ügynökként nevezte meg Victor Ponta volt szociáldemokrata kormányfőt és a hozzá közel álló, jelenleg független képviselőt, Sebastian Ghiţát Traian Băsescu volt államfő egy Facebook-bejegyzésben.
Băsescu annak kapcsán nyilvánított véleményt, hogy a pártelnöki, majd a miniszterelnöki tisztségről az ellene indult korrupciós eljárások miatt lemondani kényszerült Ponta a hétvégén arról írt: a Szociáldemokrata Párt vezetői között egy korábban miniszteri tisztséget is viselő fedett titkosszolgálati ügynök is van, aki át akarja venni az irányítást a párt fölött.
Băsescu mindezt úgy kommentálta: volt államfőként csak két ilyen politikusról van tudomása, akik „abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy ügynökök lehettek": magáról Pontáról, aki a Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE), illetve Ghiţáról, aki a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) ügynöke volt mindaddig, amíg parlamenti mandátumot nem szerzett.
Hozzátette: ezt „természetesen" soha nem tudja bebizonyítani. „Ők már nem akarnak a titkos szolgálatok nevében pártok feletti uralmat átvenni. A többiek önkéntes véleménybefolyásoló ügynökök, alacsony IQ-jú szolgák, akik tévesen azt hiszik, hogy a karrierjüket egyengetik" – fogalmazott a volt államfő. Szerinte a Dacian Cioloş vezette szakértői kormány, amelyet „tábornokok és ügyészek hoztak létre", egyszerűen a tehetetlenség emlékműve.
Băsescu szánalmasnak nevezte Ponta fedett ügynökökkel kapcsolatos kijelentéseit, de úgy vélte: ha nem is ügynökökkel, de véleménybefolyásoló személyekkel tele van a sajtó, akik védettséget élveznek, ha szolgálják az ügyet, támogatva azt a gondolatot, hogy a hazát csak a tábornokok és az ügyészek menthetik meg, tömegesen tönkre téve a politikusokat. Az exelnök szerint a hitelesség csak akkor állítható vissza, ha erős parlamenti ellenőrzés jön létre a titkos szolgálatok fölött, mivel egyre többek vélik úgy, hogy a gazdaság, az igazságszolgáltatás és a társadalom szereplői közül egyre többen vetik föl a szolgálatok befolyásának témáját.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Keresztény küldetésben
Évente legalább nyolcezer emberen segítenek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye karitatív, szociális szervezetei csak Szatmár Megyében - most Ön is részt vehet a segítségnyújtásban.
Kevesebb, mint egy hónap maradt arra, hogy a jövedelemmel rendelkezők megtegyék 2%-os adófelajánlásukat. A fiskális törvénykönyv 84. cikkelye, 2. bekezdés szerint, minden munkavállaló felajánlhatja az államnak fizetett személyi jövedelemadója 2%-át civil szervezeteknek. Az adózó így maga dönthet arról, hogy adójának egy része hova irányuljon, kiválaszthat egy jó célt, amelyet támogat. Ha nem hoz döntést, nem ajánlja fel senkinek, ez a kis rész is az államkasszában marad.
Ezért buzdít a Szatmári Római Katolikus Püspökség is mindenkit, hogy éljen a lehetőséggel és ajánlja fel az adója két százalékát valamelyik civil szervezetnek. A Püspökség égisze alatt, a plébániák mellett számos egyesület fejt ki tevékenységet szociális területen és jogosult az említett adófelajánlásra.
A Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet csak Szatmár Megyében 26 szociális szolgáltatást biztosító egységgel rendelkezik. Ezek a Szociális és szakmai integrációs forrásközpont; a Szociális konyha; a Barátság Ház Nyitott Szociális Központ, amely egy napközi foglalkoztató iskolás korúak számára; a Don Bosco Napközi Foglalkoztató, óvodás korúak számára; a túrterebesi Szent Márton Integrációs Központ és az erdődi Integretto Központ, amelyek óvodás és iskolás korúak számára egyaránt napközi foglalkoztatást nyújtanak; a Szent József Rehabilitációs Központ, amely korai fejlesztő és gyermek-rehabilitációs program 7 év alatti gyermekeknek; az alsóhomoródi Gyöngy Ház Integrációs és Foglalkoztató Központ sérült fiatalokkal foglalkozik; a nagykárolyi "Szent Terézia" Napközi Foglalkoztató halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek számára jött létre; a szatmárnémeti, nagykárolyi, erdődi, alsóhomoródi, mezőpetri, krasznabélteki, és tasnádi házibetegápoló központok az otthoni ápolásban segítenek; a szatmárnémeti "Reménység", a szintén szatmárnémeti Szent Jakab Idős-napközi, valamint a nagykárolyi és a túrterebesi nappali idősközpontok a 60 év felettieknek nyújtanak lehetőséget a hasznos időtöltésre.
A Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezetnek a 2015-ös évben 4 486 ellátottja volt, de közvetetten - az érintettek családjai életminőségének javításával, különböző tevékenységeivel - ennél lényegesen több emberen segítettek. Idén a szociálisan hátrányos helyzetű családok számára gyűjtik a jövedelemadó 2%-ából befolyó összeget, arra kérve minden felajánlót, hogy járuljanak hozzá az éhezés enyhítéséhez. A szervezet naponta több mint 800 adag hideg- és meleg ételt oszt ki a rászoruló, sok esetben többgyermekes családoknak a szociális egységein keresztül.
A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek 2012 óta működtetik a Boldog Scheffler János Központot, amely főképp gyermekek fejlesztésével és rehabilitációjával foglalkozik. Ehhez a legmodernebb eszközöket és legújabb módszereket használják. Gyermekpszichiátriai rendeléssel, logopédiai fejlesztéssel, állapot és mozgásvizsgálattal, szenzomotoros foglalkozásokkal (TSMT), autizmus specifikus terápiával, gyógypedagógiai fejlesztéssel, gyógytornával, hidroterápiás rehabilitációval, csecsemők számára kifejlesztett manuál-terápiákkal segítik a szatmári közösséget. A 2015-ös évben 339 pszichiátriai- és állapotfelmérést, valamint 11 315 terápiát végeztek. Havonta, átlagban 226 személynek segítettek.
A Szent Rita Egyesület a szatmárnémeti Szent János apostol és evangélista (Hildegárda) plébánián működik a kispiac mellett, és a város azon részének nehéz sorsú gyermekeit támogatja napközi ellátással - a házi feladatok megoldásával, együtt tanulással, élelemmel - 2005 óta. Összesen ötvenöt ellátottjuk volt a tavalyi évben. Legtöbbjüknek nagy segítséget nyújt az az étel, ruha és fedél, amit az egyesülettől kapnak. A támogatott gyerekek egy része bentlakó, vagyis különben nem lenne biztonságos, nyugodt otthona.
A Máltai Segélyszolgálat szatmári kirendeltsége a Szatmári Római Katolikus Püspökség sugárúti épületében, a Lázár Házban működteti a Szent József Szociális Központot, amely napközi a rászoruló, szegény családokból érkező gyerekek számára. Meleg étellel, tisztálkodási lehetőséggel, a házi feladatok közös megoldásával segít, de a családok ott mossák többnyire ruháikat is. A Máltai Segélyszolgálat ugyanakkor rendszeresen ételosztást tart a város "szegény pontjain", valamint otthonaikban is felkeresi a velük kapcsolatban álló családokat. A szakemberek felmérik a családok helyzetét és minden szükségükben igyekeznek őket segíteni: kéthavonta élelemcsomaggal látják el, minden évszak elején megfelelő ruhákkal támogatják a kicsiket és nagyokat. Téli időszakban éjszakai őrjáratot végeznek, amelyek során a hajléktalanokat mentik, meleg helyre szállítják vagy ha nem akarnak velük menni, meleg teát és kalóriadús ételt adnak nekik. A 2015-ös évben 580 gyereket láttak el, de a kedvezményezett családok révén ez a szám csak töredéke a valósnak.
A Piarista Nővérek Nagykárolyban működtetik család-típusú gyermekotthonukat és napközijüket, Oasis Mater Celestina néven. Huszonhat gyermeknek nyújtanak családot és otthont - lányoknak és fiúknak, akik számára talán ez az egyetlen lehetőség -, valamint több mint negyven gyerek látogatja a napközijüket. A legkisebb velük lakó gyerek most lesz három éves, míg a legidősebb elmúlt 18 éves. A nővérek követik azoknak a fiataloknak is az életét, akik már családot alapítottak, vagy önellátók és így élnek tőlük külön.
Szintén Nagykárolyban több mint öt éve működik a Stella Maris Integrációs Központ, amely óvodát és napközit működtet a város szegény családjaiból érkező gyerekeknek. A sokak által csak "cigányközpontként" nevezett Teremi úti intézmény, a Klaus Winter Házban ötven gyermeket fogad hétköznaponként, de tevékenysége sokkal többekre fejti ki áldásos hatását - a közeli "telep" családjaival tartja a kapcsolatot, segíti őket hivatalos ügyeikben, bármilyen nehézségükben.
Az említett szervezetek, egyesületek tehát csak Szatmár Megyében legalább nyolcezer személyt segítenek közvetlenül. Ez a szám tovább bővülne, ha hozzáadnánk a plébániai szeretetszolgálatok vagy épp az önkéntes beteglátogatók által támogatottakat. Minden rászoruló segítésével azonban könnyebb lesz családjuk élete is. A Püspökség intézményei tehát jelentős terhet vesznek le azokról a közösségekről, településekről, városokról, ahol áldásos tevékenységüket kifejtik.
A 2%-os adóátutaláshoz szükséges adatokat megtalálják a szatmariegyhazmegye.ro oldalon. -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezetet "Asociaţia Organizaţia Caritas a Diecezei Satu Mare" néven kell berni a 230-as formanyomtatványba, adószám 4960929, a bankszámla száma pedig: RO 80 RNCB 0221011282140001.
A Boldog Scheffler János Központot a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek egyesületén lehet támogatni. A formanyomtatványba a következő nevet kell ehhez beírni: Asociaţia Surorile de Caritate Sf. Vicentiu. Bankszámla számuk: RO 87 OTPV 280000729983RO01, adószám (cod fiscal): 10218054.
A Szent Rita Egyesületet a nyomtatványban "Asociaţia Sfânta Rita Satu Mare" néven kell szerepeltetni, bankszámla számuk: RO 51 BTRL 0310 1205 D333 33XX . Adószám: 22369174.
Aki a Máltai Segélyszolgálat szatmári kirendeltsége részére szeretné felajánlani adója 2%-át, a "Serviciul de Ajutor Maltez Sucursala Satu Mare" megnevezést kell beírja, a RO 18 BRDE 310 SV 02777393100 bankszámlaszámot és a 12350387-es kódot (Cod Fiscal).
A Piarista Nővérek szolgálatát egyesületükön keresztül lehet támogatni - Asociatia Congregatia Surorilor Piariste, melynek bankszámla száma RO 69 BTRL RONCRT 0301526601, adószám: 17187362.
A Stella Maris Integrációs Központot a nagykárolyi Szentlélek plébánián keresztül lehet támogatni - Parohia Romano Catolică nr. 2 Carei. A bankszámlaszám RO 82 RNCB 0222110482650002, adószám: 9036598.
szatmar.ro

Nem számol el tételesen az RMDSZ az állami pénzekkel
A magyar közösségnek járó támogatás kizárólagos kezelőjeként az RMDSZ több mint 28 millió euró költségvetési támogatást kapott a román kormánytól 2009 óta, s míg ennek az összegnek egy kisebb részét nyilvános pályázatokon osztják szét közösségi programokra, a többi pénz sorsáról keveset lehet megtudni – mutat rá legfrissebb cikkében az Átlátszó Erdély.
Az oknyomozó blog egy cikksorozatban kívánja feltárni, hogy a szövetség mire költi az erdélyi magyarságnak járó kormánytámogatást.
A sorozat első, csütörtökön közzétett részéből kiderül, az RMDSZ által az elmúlt hét évben a költségvetési támogatást folyósító hivatalhoz – a kormányfőtitkársághoz – benyújtott beszámolók nem nyújtanak teljes képet arról, hogy az alakulat hogyan gazdálkodik az évente kézhez kapott 18–20 millió lejjel. A támogatás kezeléséről nem lehet anyagot találni az RMDSZ honlapján sem.
A kormány egyébként 1994 óta éves támogatásban részesíti a Románia területén élő, hivatalosan elismert 19 kisebbséget, így segítve őket abban, hogy hagyományaikat, kultúrájukat ápolják. A pénzt a kormányfőtitkárság költségvetéséből folyósítják az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalán keresztül. A támogatást egy, a kisebbséget képviselő szervezet kapja, az erdélyi magyarság esetében ezzel 2009 óta kizárólag az RMDSZ foglalkozik.
Az indoklások egy részének az áttanulmányozása alapján az Átlátszó Erdély szerint kiderül például, hogy a nyílt pályázatok mellett a szövetség által létrehozott Communitas Alapítványnak van egy nem nyilvános pályázati kerete, ahova meghívásos alapon nyújthatnak be pályázatot RMDSZ-hez közel álló civil szervezetek.
Az oknyomozó blog írása rámutat arra is, hogy az RMDSZ az utóbbi években több felső-középkategóriás személygépkocsit, valamint néhány nagy értékű ingatlant vásárolt, ezek egy része szolgálati lakás. A cikk szerint a beszámolók egészen vázlatosak: egy bukaresti ingatlanvásárlás esetében például csupán két szó, „Imobil Bucureşti" jelenik meg, valamint a 904 ezer lejes vételár.
Az oknyomozó blog írása pontatlanságokra is rámutat, egy 2009-ben Kolozsváron megvásárolt ingatlan címét például rosszul adták meg a beszámolóban. A megadott címen, mint kiderült, egy veteményeskert és egy kis fabódé áll, a szövetség ingatlanja egy másik házszám alatt található. Az indoklások alapján nagy tételnek számítanak a székházak fenntartására szánt költségek mellett a személyi kiadások is: az RMDSZ alkalmazásában levő személyek száma 2009 óta több mint duplájára nőtt, fizetésük sokszor átlagon felüli, derül ki továbbá az írásból.
Az RMDSZ egyébként az 1996-os párttörvény megjelenése után az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE) jelölte meg a pénz kezelőjeként, hogy kaphasson támogatást politikai alakulatként, 2003 és 2009 között pedig a Communitas Alapítványt bízta meg ezzel a feladattal. A Krónika abban az időszakban több tényfeltáró anyagban is rámutatott, már abban az időszakban sem volt egyértelmű, hogy a közösségnek járó támogatást milyen kritériumok alapján osztják. 2009-től az RMDSZ lemondott a pártoknak járó támogatásról, és visszavette a pénzkezelés jogát.
Kovács Péter: mindenki olvassa el
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke csütörtökön Facebook-oldalán mindenkinek azt ajánlotta, hogy olvassák el az Átlátszó Erdély által indított sorozatot, ugyanis szerinte két dolog derül ki ebből: „a szövetség pénzügyeire vonatkozó minden adat hozzáférhető, és az utolsó bani is törvényesen van elköltve.”
Később „néhány ténnyel” egészítette ki az oknyomozó blog által közölteket. Arra az állításra, miszerint „az RMDSZ alkalmazásában lévő személyek fizetése sokszor messze fölötte van az átlagfizetésnek”, azt válaszolta, hogy „az RMDSZ alkalmazásában, a központi szervezetnél és 18 megyében összesen 116 személy dolgozik, átlag fizetésük nettó 1115 lej. Romániában az átlagbér nettó 1950 lej, Kolozs megyében 2166 lej.”
Kovács Péter arra a részre is reagált, miszerint „az RMDSZ egy sor felső-középkategóriás autót vásárolt”. Az ügyvezető elnök közölte, „az RMDSZ tulajdonában, a központi szervezet és 18 megyei szervezet használatában 15 Logan, 9 Skoda, 3 Volkswagen és 1 Honda gépkocsi van, átlagéletkoruk 5 év, átlagban 110 000 kilométert futottak.”
Amint arról beszámoltunk, idén 15,3 százalékkal nőtt a nemzeti kisebbségek szervezeteinek nyújtott román állami támogatás az előző évhez képest, ebből az RMDSZ 22,87 millió lejt kapott. Kovács Péter korábban úgy nyilatkozott, a szövetség az eddigi évekhez hasonlóan idén is kulturális, oktatási és ifjúsági programokra, és a magyar média támogatásra költi az összeg legnagyobb részét, de ebből a pénzből fedezik az RMDSZ működési költségeit is. Hozzátette, idén is a támogatás húsz százalékát osztják ki pályázati úton.
Korábban az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sérelmezte, hogy a román költségvetési támogatás fölött az RMDSZ egyedül rendelkezik, és a közösség számára átláthatatlanul kezeli ezeket a forrásokat.
Krónika (Kolozsvár)

Mire költik az erdélyi magyarság pénzét? Publikáljuk az RMDSZ beszámolóit
2009 óta az RMDSZ a magyar közösségnek járó támogatás kezelőjeként összesen több, mint 28 millió eurónyi költségvetési támogatást kapott a román kormánytól. Ennek az összegnek egy kisebb részét nyilvános pályázatokon osztják szét különféle közösségi programokra, könyvkiadásra és médiaorgánumok támogatására. A többi pénz sorsa nem volt ismert eddig.
Két nagy kartondobozban legalább fél köbméternyi papírt hoznak ki március 14-én a Victoria palota egyik hátsó bejáratánál levő olvasóterembe az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (Departamentul Relaţii Interetnice, DRI) munkatársai: ezek azok az indoklások, melyeket az RMDSZ 2009 óta elküldött a költségvetési támogatást folyósító hivatalnak.
Fényképezőgépet, telefont leadjuk, leülünk egy mágneses kapu mellett levő asztalhoz, és munkához látunk: a DRI-vel való megegyezés értelmében egy munkanapunk van arra, hogy a dokumentumokat átnézzük, kijegyzeteljük, és esetleg egy kis részükről másolatot kérjünk.
A kezdeti lelkesedésünk azonban csakhamar alábbhagy: a mappákat lapozgatva kiderül, hogy ezek a beszámolók sem nyújtanak részletes és teljes képet arról, hogy mire költi az RMDSZ azt az évi 18-20 millió lej (napi árfolyamon 4-4,5 millió euró) közpénzt, amit az erdélyi magyarság támogatására folyósít Bukarest, és melynek elköltéséről az RMDSZ honlapján egy szót sem lehet találni.
Beszkennelni túl nagy munka
Az első, RMDSZ beszámolóinak a kiadását kérő adatigénylést 2016 januárjában küldtük el – ekkor még úgy tűnt, a DRI fénymásolva elküldi az összes dokumentumot, ahogy kértük. Később aztán értesítettek, lehetetlent kérünk: a hivatalnak nincsen erőforrása arra, hogy ekkora volumenű munkát elvégezzen.
Némi huzavona után sikerült megegyezni abban, hogy a dokumentumokhozhozzáférést biztosítanak a kormány székhelyén – így egy napunk volt arra, hogy a DRI hivatalnokainak a segítségével a két kartondoboznyi anyagból kikeressük a minket érdeklő információkat.
És bár a teljes dokumentumcsomó feldolgozása nem sikerült, az mégis kiderült, hogy:
– a nyílt pályázatok mellett a Communitas Alapítványnak van egy nem nyilvános pályázati kerete, ahova meghívásos alapon nyújthatnak be pályázatot RMDSZ-hez közel álló civil szervezetek;
– a költségvetési támogatás tekintélyes része székházak fenntartására – rezsiköltségekre, karbantartásra és javításra – megy;
– szintén nagy tételnek számítanak a személyi kiadások: az RMDSZ alkalmazásában levő személyek száma 2009 óta több mint duplájára nőtt, fizetésük sokszor messze fölötte van az átlagfizetésnek;
– az utóbbi években az RMDSZ egy sor felső-középkategóriás autót, valamint néhány nagy értékű ingatlant vásárolt – ezek egy része szolgálati lakás.
De miről is van szó?
A kormány 1994 óta éves támogatásban részesíti a Románia területén élő, hivatalosan elismert 19 kisebbséget, így segítve őket abban, hogy hagyományaikat, kultúrájukat ápolják.
A pénzt a Kormányfőtitkárság költségvetéséből folyósítják a Kormányfőtitkárság keretein belül működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalán keresztül. A támogatást egy, a kisebbséget képviselő szervezet kapja – az erdélyi magyarság esetében 2009 óta ez a szervezet az RMDSZ.
Az idők során a támogatás, illetve annak kezelése számos vitát okozott az erdélyi magyar közösségben.
Kezdetben, az 1996/27-es párttörvény megjelenése előtt ezt az összeget az RMDSZ kezelte, mely az elosztásba bevonta a civil szféra képviselőit is. A párttörvény megjelenése után azonban az RMDSZ-nek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE) kellett megjelölnie a pénz kezelőjeként, különben nem kaphatott volna politikai alakulatként támogatást.
Miután az EMKE maga kérte a pénzosztás feladatának átadását tekintettel az egyre gyarapodó tevékenységre és a más területeken is meglevő adminisztrációs kötelezettségekre, 2003-tól az RMDSZ a Communitas Alapítványt nevezte meg a költségvetési támogatások elosztójaként.
Már a Communitas-időkben is titkolózás folyt
A pénzosztás már a kétezres évek elején is meglehetősen homályos kritériumok szerint történt. Erről először a Transindex Disputa fórumábankezdtek el beszélni, azután a Krónika írt több tényfeltáró anyagot a Communitas-pénzekről.
Kiderült például, hogy a Communitas kuratóriuma és az RMDSZ akkori csúcsvezetése között számos átfedés volt, illetve a Communitas fizetési listáin szerepelt egy sor RMDSZ-politikus és alkalmazott (ez elvben tiltott pártfinanszírozásnak számított).
Szintén a Krónika érdeme az, hogy Takács Csaba, az RMDSZ akkori ügyvezető elnöke nyilvános beszámolót kellett tartson a Communitas pénzügyeiről (a fontosabb krónikás anyagok itt letölthetők).
A kétezres években, míg az erdélyi magyarságnak járó támogatást a Communitas-nak folyósították, az RMDSZ pártként vett fel költségvetési támogatást (a Kormányfőtitkárság kimutatása itt).
2009-től az RMDSZ lemondott a pártoknak járó támogatásról, és átvette a kisebbségnek járó támogatás kezelését. A Communitas Alapítvány funkciója ezentúl az, hogy az RMDSZ által rendelkezésére bocsátott keretet – jobban mondva annak egy részét – nyílt pályázaton kiosztja.
Anyagunk erre a 2009-2015-ös időszakra fókuszál, azért, mert erről a periódusról gyakorlatilag semmilyen lényegi információval nem rendelkezünk – sem az RMDSZ, sem pedig az erdélyi magyar sajtó nem közölt erről részleteket.
2000-2007 között az RMDSZ-nek politikai pártként folyósítanak támogatást;
2008-ban az RMDSZ nem kap támogatást;
2009-től az RMDSZ lemond a politikai pártoknak járó támogatásról, és megkapja azt a kisebbségi szervezeteknek járó összeget, melyet addig a Communitas Alapítványnak folyósítottak;
20-25%-át osztják ki jelenleg nyilvános pályázaton ennek a pénznek.
Az RMDSZ vagy az erdélyi magyarság pénze ez?
Régóta vita folyik arról, hogy kié ez a pénz. Azé a szervezeté, melyet a kormányhatározat nevesített, vagy pedig az erdélyi magyar közösségé, a Communitas, illetve jelenleg az RMDSZ pedig csak kezeli és elosztja azt? Az elsőre szőrszálhasogatásnak tűnő vitának nagy tétje van: amennyiben ez a pénz az RMDSZ-nek alanyi jogon jár – ahogy azt az RMDSZ vezetése állítja –, abban az esetben lehet érvelni amellett, hogy az RMDSZ saját belátása szerint dönthet a pénz felhasználásáról, és kizárólag a DRI, a Kormányfőtitkárság, valamint a közpénzek elköltését ellenőrző állami szerveknek tartozik elszámolással.
Amennyiben azonban a pénzt a kormány a magyar közösségnek szánta, az RMDSZ pedig csak egy jogi személyiség, mely ezt a pénzt kezeli, akkor az RMDSZ-nek minimum morális, ha nem törvényes kötelessége az erdélyi magyarság fele is részletesen beszámolni arról, hogy mire költi ezt a költségvetési támogatást.
Az RMDSZ csak kezeli ezeket a pénzeket
Egy kormányhatározat mellékletében feltűnő magyarázatból egyértelműen kiderül, hogy a második értelmezés a helyes. A 396/2009-es kormányhatározat függelékében először nevesítik az RMDSZ-t, mint annak a pénzösszegnek a kedvezményezettjét (beneficiar) és kezelőjét (gestionar), melyet az állami költségvetésből irányoztak elő a magyar kisebbségnek. A passzus:
Uniunea Democrată Maghiară din România este beneficiara şi va gestiona sumele alocate de la bugetul de stat minorităţii maghiare din România, începând cu cele aferente lunii martie 2009.
Ebből világos, hogy a pénzt a magyar kisebbségnek szánják, az RMDSZ pedig csak kezelője az összegnek.
„Ebben a támogatásban azok a kisebbségi szervezetek részesülnek, amelyeknek képviseletük van a Parlamentben. A kisebbségi pénz célja az identitást megőrző – a parlamenti kisebbségi szervezetek által lebonyolított – programok támogatása, valamint az adott szervezetek működésének biztosítása. A kisebbségi támogatás «haszonélvezője» az RMDSZ, hiszen mint közösség nem lehet támogatásban részesülni (ki kapja, ki költhet, hogyan, mikor, kié a felelősség, stb.) a jogrend alapvető szabályai szerint. Tehát a pénz az RMDSZ-é mint a magyarságot a Parlamentben képviselő szervezeté, és az RMDSZ egyedüliként a kisebbségi szervezetek körében úgy döntött, hogy ebből nemcsak saját programjait és működését, hanem évente ezres nagyságrendben közösségi programokat is finanszíroz” – nyilatkozta az Átlátszó Erdélynek ezzel kapcsolatban Kovács Péter. Az RMDSZ ügyvezető elnökével készült interjút külön fogjuk megjelentetni.
Nem költhetnek bármire
De vissza a Kormányfőtitkárság által nyújtott támogatásra: ezt a pénzt a kedvezményezettek nem költhetik bármire. A kormányhatározatok, illetve a DRI és a kedvezményezettek közötti protokollumok megszabják, hogy a támogatást a székházak működtetésére és javítására, bérekre, sajtó- és könyvkiadásra, kulturális rendezvények szervezésére, ingó és ingatlan javak megvásárlására, valamint uniós pályázatokhoz szükséges önrész finanszírozására lehet fordítani.
A kedvezményezett szervezetek szükségleteik függvényében havonta hívhatnak le egy-egy pénzösszeget a számukra megítélt keretből – ezt az úgynevezett A1-es formanyomtatvánnyal tehetik meg. A lehívott pénz elköltéséről egy másik, A2-es formanyomtatványon számolnak be, szintén havonta.
Az év végén megmaradt összeg nem vész el, hanem hozzáadódik a következő évi kerethez. Évente egy további dokumentumot – az A3-as formanyomtatványt és a mellékleteit – is le kell adni. Ez tartalmazza a szervezet által elköltött, a költségvetésből származó pénz végső, éves szintű összesítését.
Mi elsősorban az A3-as nyomtatványokat és azok mellékleteit használtuk fel a munkánk során, egyrészt azért, mert ezek a kimutatások tartalmazzák a tényleges kifizetéseket, másrészt pedig terjedelmük miatt viszonylag könnyen feldolgozhatóak.
Az elszámolás? Egy A4-es oldal
EU-s vagy norvég alapos pályázatok elszámolásain edzett civilek meglepődnek majd, de ez az A3-as nyomtatvány – mely évi 4-4,5 millió euró elköltésének az összesítése illetve indoklása – valójában egy A4-es méretű oldal.
Az összesítés mellékletekkel együtt sem több egy vékonyka, körülbelül száz oldalas mappánál, ennek nagy részét is az RMDSZ által támogatott rendezvények, civil szervezetek és kiadványok több tucat oldalon történő felsorolása teszi ki.
Első pillantásra is feltűnik az A3-as mappák mellékleteit lapozgatva, hogy az RMDSZ egész nagy – akár több százezer eurós nagyságrendű – összeg kifizetését úgy indokolhatja, hogy annak célját egészen vázlatosan, egy-két szóban jelöli meg.
200 ezer euró két szóban elintézve
Ingatlanvásárlásoknál nem csatolják az A3-as nyomtatványhoz sem az adásvételi szerződés másolatát, sem pedig a telekkönyvi kivonatot. Egy bukaresti ingatlanvásárlásról például csak ennyi szerepel egy táblázatban: „Imobil Bucureşti”, valamint a vételár: 904 ezer lej (kb. 200 ezer euró).
Ingatlanok tatarozása során még utalás sincsen arra, hogy pontosan milyen munkálatokat végeztek, és hogy milyen cégekkel dolgoztattak.
Ugyanilyen vázlatos a beszámoló az autók esetében: például kiderül, hogy 2013-ban egy Škoda gépkocsira kifizettek 38 ezer lej (8500 euró) előleget, az azonban nem világos, hogy az autót később megvették-e vagy sem.
A beszámolóban pontatlanságok is vannak: az RMDSZ legalább egy, 2009-ben megvásárolt ingatlan címét rosszul adta meg, a megadott kolozsvári címen egy veteményeskert és kis fabódé áll. A kérdéses ingatlan egy másik házszám alatt található.
A Communitas bezzeg elszámoltat
Ez a lazaság azért is szembeszökő, mert például a Communitas Alapítvány nyílt pályázatain a sokszor alig pár száz, vagy pár ezer lejes nagyságrendű támogatást elnyerő civil szervezeteknek ehhez képest látványosan szigorú elszámolást kell benyújtaniuk ahhoz, hogy a megnyert összeget utólagosan megtérítsék nekik.
Sorozatunk következő, hétfőn megjelenő részében publikálunk egy, azóta feledésbe merült számvevőszéki jelentést, amely már 2009-ben utasította a Kormányfőtitkárságot, hogy tegye rendbe a kisebbségeknek járó támogatások rendszerét. Fény derül arra is, hogy miért kellett 2011-ben a Communitas Alapítvány 670 ezer eurót büntetőkamatokkal együtt visszafizessen? Sipos Zoltán
erdely.atlatszo.hu

Nő a minimálbér
Vasárnaptól csaknem 20 százalékkal nő a minimálbér a szakszervezetek és a kormány egyik korábbi megállapodása értelmében. Romániában jelenleg 1050 lej a bruttó minimálbér, május 1-jétől ennek értéke 200 lejjel, 1250 lejre emelkedik.
A kormány tavaly decemberben döntött erről, akkor a minimálbér emelését májusra halasztották, miután a tavaly ősszel leköszönt Ponta-kormány már januártól 1200 lejes minimálbért tervezett. A Ponta helyébe lépett, Dacian Cioloş miniszterelnök vezette szakértői kormány azért tolta ki májusra az intézkedést, mert attól tartott, hogy az államháztartási hiány túllépi a bruttó hazai termék (GDP) 3 százalékát. A kormány és a szakszervezetek megállapodtak, hogy a halasztás következtében ne 1200, hanem 1250 lejre emelkedjen májustól a minimálbér.
A növekedés 1,131 millió személyt érint, akiknek zöme a versenyszférában dolgozik. Elemzők szerint főleg azok a vállalatok kényszerülnek béremelésre, amelyek szakképzetlen munkaerőt foglalkoztatnak, így az építőiparban, a mezőgazdaságban és a konfekcióiparban tevékenykedők. Emellett azoknak az alkalmazottaknak a száma is nő majd, akik minimálbérért dolgoznak, ugyanis az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a vállalatok nem fogják emelni automatikusan azoknak a bérét, akiket eddig is bruttó 1250 lejért alkalmaztak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Saját működésére költi a költségvetési támogatások nagy részét az RMDSZ
Az erdélyi magyarság számára évente folyósított, 4–4,5 millió eurós éves költségvetési támogatás túlnyomó részét az RMDSZ saját működésére költi, az összeg negyedét–ötödét pedig nyílt pályázatokon osztja szét civil szervezetek és magánszemélyek számára – számol be az Átlátszó Erdély cikkére hivatkozva a kronika.ro.
Az oknyomozó blog cikksorozatban foglalkozik a kormányhivatal által az erdélyi magyarságnak szánt támogatás sorsával, mely fölött 2009 óta kizárólag az RMDSZ rendelkezik. Az Átlátszó Erdély megszerezte azokat a költségvetésre vonatkozó beszámolókat, melyeket az RMDSZ évente elküld az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (DRI), s a sorozat második, hétfőn megjelent részében ezekből a dokumentumokból szemléznek.
Kiderül például, hogy az RMDSZ és a DRI közötti megállapodás alapján a szövetség nem költhet a kormánytól érkező pénzből választási kampányra, az ilyen költségeit más forrásból kell fedeznie. A szövetség bevételeiről szóló kimutatást böngészve kiderül, hogy a tagdíjak, illetve adományok rendszerint választási években (2012, 2014) ugranak meg.
A legutóbbi helyhatósági választások alkalmával, 2012-ben például az RMDSZ kasszájába 17 178 000 lej folyt be állami támogatásból, a tagdíjakból és adományokból begyűjtött összeg pedig 3,5 millió lejre rúg. Egy évvel később, „kampánycsendes” évben már csak 751 ezer lej gyűlt be adományokból, a 2014-es európai parlamenti, illetve államelnök-választás ideje alatt azonban már ismét 4,5 millióra „hízott” ez a fajta támogatás.
Ami a kiadási oldalt illeti, az Átlátszó Erdély kiszámolta: a legutóbbi helyhatósági választások alkalmával, 2012-ben 650 ezer lejt költött az RMDSZ üzemanyagra, ami 1,4 millió kilométer megtételére elegendő. Ezzel az üzemanyag-mennyiséggel körülbelül 36-szor lehet megkerülni a Földet a leghosszabb útvonalon, az Egyenlítő körül.
A kulturális rendezvények számára előirányozott keret is növekedik a 2010–2012-es időszakban: míg 2010-ben még csak 3,5 millió lejt fordítottak ilyen célra, addig a 2012-es választási évben ez már szinte duplájára, 6,16 millió lejre nőtt. Az egyébként nem világos, hogy ezek közül a rendezvények közül melyik volt kampányrendezvény. A kiszállási költség címen kifizethető összegekről egyébként törvény rendelkezik – belföldi kiszállások esetén 32,5 napi lejt, külföldi út esetén 35 eurót lehet elkölteni naponta –, így kiszámítható, hogy az RMDSZ alkalmazottai 2012-ben 2566 napot tölthettek külföldön. Az elmúlt évben 24 szervezet részesült normatív támogatásban – 529 542 lejen osztoztak –, míg az RMDSZ tavalyi költségvetés-tervezetében ingó és ingatlan kiadásokra 714 ezer lej szerepel.
Az oknyomozó portál korábbi, csütörtöki cikke arra mutatott rá, hogy az RMDSZ 2009 óta több mint 28 millió euró költségvetési támogatást kapott a magyar közösségnek járó támogatás kizárólagos kezelőjeként, az összeg nagy részének sorsáról azonban keveset lehet megtudni, mivel a beszámolók meglehetősen vázlatosak – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Mentor – „Nagy álmom posztulátumokra alapozva fényre szabni a fizikát”
Beszélgetés Néda Zoltán fizikussal, a BBTE professzorával
Univerzumról és a vastaps fizikájáról is beszélgettünk egyetemi irodájában Néda Zoltán professzorral, az MTA külső tagjával, mégis mindvégig emberközelségben éreztem. Nem szállt el az éterben, nem várt vastapsot, kivételes teljesítményeiről is alázattal nyilatkozott. Az interjú után még pingpongoztunk is.
– Kiemelkedő élmény vagy netán egy személy, mentor hatására döntött a fizika mellett?
– Már nagyon korán, azt hiszem, öt-hat-hetedikben eldöntöttem, hogy fizikus leszek. Ez annak tulajdonítható, hogy apukám is fizikus volt, megszerettette velem az érdekes fizikai kísérleteket. Ugyanakkor nagy szerencsém volt az iskolában, mert olyan fizikatanárom volt, Tellmann Jenő, aki tényleg úgy tudta tanítani a fizikát, hogy meg is értsük. A matematikatanáraim is olyanok voltak, Kürthy Katalin és Libál Ilona, akiktől olyan alapot kaptunk, hogy az egyetemen probléma nélkül megálltuk a helyünket. A Báthory-líceumban, ahol végeztem, különleges hangulat volt, különleges elhivatottság a fizika és matematika irányába. Tellmann Jenő tanítványai közül például körülbelül 60-70 fizikát végzett, amiből közel húsz doktori fokozatot is szerzett.
Fényre szabott fizika
– Azóta már az ön irányítása alatt is felnevelkedett egy generáció. Ez idő alatt sok témával foglalkozott, kutatási területeinek nagyon széles a spektruma. Van-e olyan téma, ami közelebb áll a szívéhez?
– Két témát emelnék ki. Az egyik a spontán rendeződési problémák témaköre, amit úgy is neveznek, hogy emergens, spontánul kialakuló mintázatok, önszerveződések. Interdiszciplináris kutatásokat végzek, megkeresem azokat a területeket, ahol ilyen spontán rendeződéseket, önszerveződéseket tapasztalok. Ez lehet biológia, közgazdaságtan, szociális jelenségek, kémia… Azok a módszerek, amiket a fizikusok használnak, alkalmasak az ilyen jelenségek tanulmányozására. Tehát az, hogy annyi irányban dolgoztam, azért van, mert ezt a témakört kerestem minden területen. Ez a szívemhez legközelebb álló téma.
Egy másik téma, amelyikben sajnos még nem sokat publikáltam, de a szívemhez talán még közelebb áll, az a fizika alapjainak a posztulátumokon keresztüli lefektetése és annak a kimutatása, hogy az egész fizikai gondolkodásunk, a fizika tér és ideje a fényre épül. Ebből írtam egy könyvecskét, A fényre szabott fizikát. Ott még ezeknek a gondolatoknak csak a csíráját vetettem el. A nagy álmom, hogy logikusan, posztulátumokra alapozva építsem fel a modern fizikát, és egy olyan fizikát mutassak be a nagyközönségnek, amiben minden logikusan következik. A fizikát ezáltal közelebb akarom hozni a matematikához. Azt szeretném, hogy a rigorózus matematikai gondolkodásmód, amely az elfogadott posztulátumokra vezet vissza minden kijelentést – amikor tudom, hogy mit fogadtam el és miből mi következik –, a fizikában is állandóan végigkísérjen minket.
Jól eladható vastaps a Nature-ben
– A vastaps kialakulását leíró tanulmánya megjelent a Nature szakfolyóiratban. Nem sokan büszkélkedhetnek hazánkban ilyennel.
– A Nature-cikk szerintem túlságosan fel van értékelve. Manapság a Nature és a Science a vezető tudományos folyóiratok. Sajnos az alakult ki, hogy az ezekben való publikálás jelenti a tudományos teljesítményben a maximumot. Én ezzel nem teljesen értek egyet. Csak a Nature és Science publikáció alapján nem ítélnék meg embereket, mert ezek kirakat-folyóiratok, ahol a szenzációs eredményeket publikálják, amelyek nem feltétlenül a jelenkori tudomány legnagyobb eredményei.
Habár tényleg büszke vagyok arra a cikkemre, amelyben a vastapsnak a kialakulási mechanizmusát magyaráztuk egy egyszerű fizikai modellen keresztül, de az, hogy ezt a Nature-ben tudtuk publikálni, főleg annak köszönhető, hogy az egy olyan cikk, amely mindenkit érdekel és jól eladható. A vastapsos cikkre például mindenki felfigyelt, a BBC, a Discovery Chanel, sok mindenkit érdekelt. Ilyen szempontból jó reklám volt a Nature-nek is. Egy másik cikket is publikáltunk a Nature-ben, amiben spirálalakú töréseknek a kialakulását figyeltük meg vékony rétegekben. Szerintem szintén különlegesen érdekes téma, de az nem kapott akkora médiavisszhangot, mint a vastapsos cikk.
A Nature és a Science tényleg nagyon komoly szaklapok, de sokszor abba a hibába esnek, hogy csak a szenzációhajhász cikkeket publikálják. Nagyon sok olyan tudományos eredmény születik manapság, ami jóval túlmutat az említett lapok cikkein, de nem publikálhatók ott, mert a nagyközönség számára nem annyira szenzációsak. A cikkeim közül én sem a vastapsosra vagyok a legbüszkébb, habár tényleg sok hivatkozást hozott és elég nagy volt a médiavisszhangja.
Einstein relativitáselmélete talán nem a végső igazság
– A mai fizikát többnyire a fénysebesség állandóságára alapozzák. Korábban egy előadáson izgalmas kérdést vetett fel: mi van, ha ez a posztulátumunk téves?
– Inkább úgy fogalmaznám ezt meg, hogy a fizikában a teret és az időt a fényre építjük, amiben nagyon fontos pont a fénysebesség állandósága. Ahhoz hogy a teret és az időt fel tudjuk építeni, előtételezzük, hogy a fénysebesség minden vonatkoztatási rendszerből nézve ugyanakkora. Ez azt is jelenti, hogy nem létezik egy abszolút vonatkoztatási rendszer (éternek nevezték korábban). A kérdésemmel azt próbáltam feszegetni, hogy mi van, ha mégis van egy ilyen vonatkoztatási rendszerünk: összeomlik-e ettől a fizika, teljesen más fizikánk lesz-e? A válaszom, hogy nem. Az a fizika, ami most van, nagyon helyesen van felépítve. A posztulátumrendszerünk helyes, de egyáltalán nem biztos, hogy a végső igazság.
Úgy látom, az lesz a következő „nagy bumm” a fizikában, ha ki tudunk mutatni egy abszolút vonatkoztatási rendszert. Ahogy a newtoni fizika után fantasztikus lépés volt az Einstein által alkotott téridőben levő relativitáselméletre épített fizika, úgy ez is hatalmas lépés lenne. Mi fizikusok hallgatólagosan már tudjuk, hogy ez mi, de egyelőre, mivel nem tudjuk konzisztensen értelmezni a mai fizika keretében, hallgatunk róla.
– Mégis mi lenne az?
– Az a vonatkoztatási rendszer, amelyben a kozmikus háttérsugárzás egyenletes. A kozmikus háttérsugárzás egy olyan sugárzás, ami minden irányból éri a Földet. Ezt Arno Penzias és Robert Woodrow Wilson mutatta ki az 1960-es években nagy rádióteleszkópokkal. Azt találták, hogy van egy „zaj”, ami minden irányból érkezik az univerzumból, egy kb. három Kelvines feketetest-sugárzásnak megfelelő elektromágneses sugárzás, ami uniform módon érkezik minden irányból.
Ezt a háttérsugárzást manapság már nagyon pontosan tudjuk mérni, nem csak Kelvines, hanem mikro Kelvines pontossággal. Ebben a háttérsugárzásban ma már látunk egy erős anizotrópiát. Tehát nem igaz, amit Wilson és Penzias annakidején állított, miszerint teljesen egyenletes ez a sugárzás: van olyan irány, amelyből magasabb hőmérsékletű a sugárzás és az ezzel elentétes irányból alacsonyabb hőmérsékletű.
Ha egy olyan vonatkoztatási rendszerből nézzük ezt az egészet, amely 600 km/s sebességgel mozog a Földhöz viszonyítva, az Oroszlán és a Vízöntő csillagképek irányában, akkor ott tényleg egyenletes ez a sugárzás. Azt jelenti, hogy van egy, az elektromágneses sugárzások terjedéséhez kapcsolódó kitüntetett vonatkoztatási rendszerünk. Ez ellentmond az Einstein-féle relativitáselméletnek, ami azt mondja, hogy minden tehetetlenségi vonatkoztatási rendszer egyenértékű és nincs az elektromágneses sugárzásoknak egy kitüntetett vonatkoztatási rendszere. Ez most olyasmi, amit az éternek hittünk, és ami nagyon jó kiindulópont egy új fizika felé.
Sablonfeladatok rontják el a gyerekek érdeklődését
– Aktívan részt vesz a Kísérletszombatok szervezésében, gyakori résztvevője és előadója a fizika vagy a tudomány népszerűsítésével foglalkozó konferenciáknak. Hogyan ítéli meg a társadalom ma a fizikát? Hol a helye a fizikának a társadalomban?
– Nagyon fontos erre választ adnunk. Azt látom, hogy a gyerekek, amíg kicsikék, addig nyílt szemekkel közelednek minden, fizikával kapcsolatos érdekes jelenséghez. Sajnos ahogy növekednek, elveszítik ezt az érdeklődést. A káprázó, csillogó szemek eltűnnek, aminek okát abban látom, hogy elkezdünk velük olyan absztrakt matematikára épített fizikával dolgozni, ami számukra már érthetetlen. Nem csak a fizikusoknál látom ezt a hibát, hanem a matematikusoknál is, akik sablonfeladatokon keresztül próbálják a matematikát tanítani, ezért amikor valami újjal találkozik a gyerek, megijed. A fizikában pedig mindig valami újjal találkozik. A túl absztrakt matematika miatt elveszítik a fiatalok az érdeklődésüket a fizika iránt, és a szép és érdekes jelenségek is megközelíthetetlenné válnak számukra, ami miatt inkább más tudományágak felé fordulnak. A fizikaóra rendszerint a sablonfeladatokról szól, a lejtővel és az RLC áramkörrel kapcsolatos feladatokat oldatunk nyakra-főre, mert a versenyekre sajnos ezt kérik. Versenyorientált lett az egész tudomány, ahol nem az a fontos, hogy a gyerek érdeklődő legyen, hanem hogy díjakat hozzon el, és ezzel elrontjuk a fizika iránti érdeklődést. Ezen javítanunk kell.
A Kísérletszombatokon, a tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadásokon pont ezt szeretnénk kiküszöbölni. A fizikának az érdekes oldalát igyekszünk odahozni a közönség elé, hogy egy kicsit lássák, milyen szép és mennyire érdekes feladatok vannak ott, amiket nem feltétlenül kell nagy matematikával megközelíteni. Az igazi tudomány tényleg az, amikor komoly matematikával közelítem meg a problémákat, de ha a gyereket megnyerem ezekkel és megtartom 9., 10., 11. osztályban is, akkor majd az egyetemen szerintem megtanulja azt a matematikát, ami ehhez kell. Nemrég például kivittünk Sztánára 17 gyereket, fizikatáborba. Igaz ugyan, hogy ezek a gyerekek mind kiváló fizikatanároktól jöttek, de engem nagyon meglepett az a hangulat, ami ott volt. Éjjel egykor sem hagytak minket lefeküdni, ahelyett, hogy pingpongozzanak, bulizzanak vagy szaunázzanak, inkább kérdésekkel bombáztak.
Jusson idő mindenre
– A fizika mellett szeret túrázni, sízni. Mi az a teljesítmény, amire a legbüszkébb?
– Síben elég jó voltam fiatalon, országos egyetemista versenyeken mindig nyertem. Az „öregversenyek” nem profi kategóriájában még időnként nyerek. De azt mondom, hogy igazán nagy eredményeim a sportban nem voltak. Viszont minden sportot élveztem, amit csináltam és nem is arra hajtottam, hogy nyerjek, hanem hogy jól csináljam az adott sportot. Tehát síben, teniszben, pingpongban, tollaslabdában, úszásban, amiket űzök, valahol a közepes kategóriába sorolom magamat, viszont nagyon élvezem őket.
– Nemrég írtunk a lányai eredményeiről, akik versenyszerűen sportolnak. Hogyan fér össze a fizika a családdal és minden mással?
– A lányaimra nagyon büszke vagyok, főleg a sportteljesítményeikre, mindkettő nagyon ügyes a tájfutásban. Nekem olyan jó eredményeim, mint nekik, semmilyen sportágban nem voltak. Az összeegyeztetés szerintem időbeosztás kérdése. Ha valaki túlzásba visz valamit, legyen az sport, művészet, bármi, a természet úgy alkotott meg minket, hogy visszaüt abba az irányba. Én ezt tapasztaltam magamon: amikor túl sokat foglalkoztam csak fizikával, akkor azonnal láttam, hogy a teljesítményem lankad, és egészségileg sem éreztem olyan jól magam. Úgy gondolom, az életet úgy kell megszervezni, hogy idő jusson mindenre: tudományra, oktatásra, sportra és a családra is. Ezt tényleg nagyon nehéz beosztani. Ennek általában az a következménye, hogy az ember semmiben sem lesz nagyon jó, tehát mindenből csak jó középszinten tud lenni, de az életben szerintem ez fontosabb, minthogy valamiben nagyon kiváló legyen és a többit elhanyagolja. Egy kiegyensúlyozott, minden irányban jó közepest alkotó egyén lehet, hogy hosszú távon többet tud elérni, mint egy olyan valaki, aki valamire ráfókuszál és esetleg az a valami nem megy úgy, ahogy szeretné, és állandó csalódással él. Én próbálok egy kicsit kiegyenlíteni mindent.
Néda Zoltán
1964. április 14-én született Kolozsváron • doktorátusvezető egyetemi professzor a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Fizika Karán • Fontosabb kitüntetései, díjai:
• Ifjúsági Bolyai Díj (vezető tanár), MTA, 2003 • Ștefan Procopiu-díj, Román Tudományos Akadémia, 2004 • Az MTA külső tagja, MTA, 2007 • A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Teleki József díja, az Erdélyi Tudomány Mestere kategória, 2013 • Az OTDT Mestertanári aranyérme, 2013
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Átlátszó Erdély: RMDSZ-kiadások közösségi pénzből
Az erdélyi magyarság számára évente folyósított, 4–4,5 millió eurós éves költségvetési támogatás túlnyomó részét az RMDSZ saját működésére költi, az összeg negyedét–ötödét pedig nyílt pályázatokon osztja szét civil szervezetek és magánszemélyek számára – derül ki az Átlátszó Erdély legfrissebb cikkéből.
Az oknyomozó blog cikksorozatban foglalkozik a kormányhivatal által az erdélyi magyarságnak szánt támogatás sorsával, mely fölött 2009 óta kizárólag az RMDSZ rendelkezik. Az Átlátszó Erdély megszerezte azokat a költségvetésre vonatkozó beszámolókat, melyeket az RMDSZ évente elküld az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (DRI), s a sorozat második, hétfőn megjelent részében ezekből a dokumentumokból szemléznek.
Kiderül például, hogy az RMDSZ és a DRI közötti megállapodás alapján a szövetség nem költhet a kormánytól érkező pénzből választási kampányra, az ilyen költségeit más forrásból kell fedeznie. A szövetség bevételeiről szóló kimutatást böngészve kiderül, hogy a tagdíjak, illetve adományok rendszerint választási években (2012, 2014) ugranak meg.
A legutóbbi helyhatósági választások alkalmával, 2012-ben például az RMDSZ kasszájába 17 178 000 lej folyt be állami támogatásból, a tagdíjakból és adományokból begyűjtött összeg pedig 3,5 millió lejre rúg. Egy évvel később, „kampánycsendes” évben már csak 751 ezer lej gyűlt be adományokból, a 2014-es európai parlamenti, illetve államelnök-választás ideje alatt azonban már ismét 4,5 millióra „hízott” ez a fajta támogatás.
Ami a kiadási oldalt illeti, az Átlátszó Erdély kiszámolta: a legutóbbi helyhatósági választások alkalmával, 2012-ben 650 ezer lejt költött az RMDSZ üzemanyagra, ami 1,4 millió kilométer megtételére elegendő. Ezzel az üzemanyag-mennyiséggel körülbelül 36-szor lehet megkerülni a Földet a leghosszabb útvonalon, az Egyenlítő körül.
A kulturális rendezvények számára előirányozott keret is növekedik a 2010–2012-es időszakban: míg 2010-ben még csak 3,5 millió lejt fordítottak ilyen célra, addig a 2012-es választási évben ez már szinte duplájára, 6,16 millió lejre nőtt. Az egyébként nem világos, hogy ezek közül a rendezvények közül melyik volt kampányrendezvény. A kiszállási költség címen kifizethető összegekről egyébként törvény rendelkezik – belföldi kiszállások esetén 32,5 napi lejt, külföldi út esetén 35 eurót lehet elkölteni naponta –, így kiszámítható, hogy az RMDSZ alkalmazottai 2012-ben 2566 napot tölthettek külföldön. Az elmúlt évben 24 szervezet részesült normatív támogatásban – 529 542 lejen osztoztak –, míg az RMDSZ tavalyi költségvetés-tervezetében ingó és ingatlan kiadásokra 714 ezer lej szerepel.
Az oknyomozó portál korábbi, csütörtöki cikke arra mutatott rá, hogy az RMDSZ 2009 óta több mint 28 millió euró költségvetési támogatást kapott a magyar közösségnek járó támogatás kizárólagos kezelőjeként, az összeg nagy részének sorsáról azonban keveset lehet megtudni, mivel a beszámolók meglehetősen vázlatosak.
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Magyar ügyek amerikai szemmel
A Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és a proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel – állapítja meg legfrissebb, az Egyesült Államok külügyminisztériumának a Kárpát-medence országairól (Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia) kibocsátott éves emberi jogi jelentéseit összehasonlító elemzésében a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet.
Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról a nagyvilágban. Ezek a jelentések egy általánosan alkalmazott sablonra épülnek, szerkezetük azonos, és ugyanazokat az emberi jogokat vizsgálják – természetesen az adott ország sajátosságainak ismeretében egyik-másik témára kevesebb vagy éppenséggel több figyelmet fordítva.
Az elemzés célja áttekinteni a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkozó jelentéseket, tekintettel azok időbeli alakulására is. Éppen ezért megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára vonatkozó országjelentéseit. A jelentések közös vonása, hogy a legtöbb esetben a magyarságra vonatkozó kitételek a harmadik fejezetben (kisebbségek részvétele a politikai életben), valamint a hatodik fejezetben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatók. Egyes országok esetében külön pontként jelenik meg az ingatlan-visszaadás kérdése, ezekről a jelentések első fejezetében olvashatunk.
Fontos az aktív külpolitika
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentéseit áttanulmányozva megállapítható, hogy ezek foglalkoznak a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak érvényesülésével, ám az egyes ügyek láthatósága nagyban függ azok közvélemény előtti megjelenítésétől, az amerikai diplomácia tájékozódási forrásaitól és a civil szervezetek tevékenységétől.
Fontos aláhúzni, hogy az egyes országokban élő magyar közösségek legnagyobb, reprezentatívnak tekintett, parlamenti képviselettel rendelkező érdekvédelmi szervezeteinek állásfoglalásai és tevékenysége jelentik azt a hivatkozási alapot, amelyre ezek a jelentések a leginkább támaszkodnak. Így kijelenthető, hogy mindennél fontosabb az egyes magyar szervezetek aktív külpolitikai tevékenysége, hiszen amennyiben ezek nem vetik fel a gondokat és jogsértéseket, akkor a legtöbb esetben nemzetközi szinten láthatatlanok és értelmezhetetlenek maradnak a közösség életére és jövőjére nagy hatással bíró intézkedések vagy éppen azok elmaradása.
Szlovákia tekintetében a politikai képviselet kapcsán a jelentések visszatérően kizárólag a Most–Híd parlamenti mandátumait említik, arra való hivatkozással, hogy a törvény tiltja az etnikai alapú adatgyűjtést. A 2015-ös jelentés ráadásul már nem is tartalmaz a kisebbségek politikai képviseletére vonatkozó megállapítást. A Most–Híd szerepét egyébként úgy értékeli, hogy az „közeledést hirdet a magyar és a szlovák közösségek között". A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben minden évben megjelenik a Malina Hedvig-ügy: az Emberi Jogok Európai Bírósága által jóváhagyott megegyezéssel kezdődően, a pszichiátriai vizsgálatokon át a hamis vallomástétel vádjáig és ennek a vádnak az ejtéséig. A jelentések visszatérő megfogalmazása szerint a Malina Hedvig-ügy változatlanul a médiafigyelem középpontjában van.
A jelentések visszatérő eleme továbbá az információk kötelező módon szlovák nyelven történő közléséről szóló törvény (szlovák nyelvtörvény), amelynek rendelkezéseivel szembeni magyar tiltakozásokat minden évben megemlíti. A legutóbbi kettő, a 2014-es és a 2015-ös jelentés valamivel bővebben foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével, megemlíti, miszerint a magyar közösség kifogásolja, hogy akadályozzák a magyar nyelv használatát a hivatalos ügyintézésben, és hogy nem engedélyezik a vasútállomások kétnyelvű feliratozását. Érdekessége a 2012-es évi jelentésnek, hogy Robert Fico kormányfőt úgy mutatja be, mint aki szakított a korábbi nacionalista, magyarellenes retorikával, és sokkal békésebb hangnemet üt meg a szomszédsági viszonyban. Erre példát is ad, megemlítve a Fico–Orbán-találkozót Pilisszentkereszten, ahol közösen nyitották meg a magyarországi szlovákok új kulturális központját.
Némileg meglepő az is, hogy a legutóbbi öt év szlovákiai jelentései közül mindössze a 2013-as foglalkozik azokkal a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarokkal, akik megkapták a magyar állampolgárságukat: megemlíti, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította két ilyen személy panaszát, hiszen amikor ők a magyar állampolgárságot kérvényezték, a szlovák állampolgársági törvény rendelkezéseinek tudatában tették ezt, amely kimondja, hogy egy más állampolgárság megszerzése a szlovák elvesztésével jár. Itt az emberi jogi jelentés is pontatlanságot tartalmaz, mivel a bíróság nem elutasította a kérelmet, hanem elfogadhatatlannak nyilvánította a panaszt.
Fehér folt a kárpátaljai magyarság
Ukrajna tekintetében az USA emberi jogi jelentései az elmúlt öt esztendőben alig foglalkoznak a magyarság jogaival. Ez alapvetően az ukrán belpolitikai helyzetnek tudható be, hisz Timosenkotól a Krímig minden emberi jogi szempontból értelmezhető problémával foglalkoznak – sőt 2014-től kezdődően az USA az államokéval azonos formai és szerkezeti követelményeknek megfelelő külön emberi jogi jelentést készít a Krímről. A magyar közösség jogaira vonatkozóan mindössze a 2012-es évi jelentés tartalmaz egy kitételt, amikor megemlíti, hogy a 2012-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény kibővíti a jogokat azokban a régiókban, amelyben a kisebbségi lakosság aránya eléri a 10 százalékot.
Szerbia kisebbségi kérdései ezzel szemben sokkal jobban foglalkoztatják az USA külügyminisztériumát. A 2011-es év kivételével évről évre visszatérő kérdés itt az ingatlanrestitúció, külön megemlíti az egyházi javak visszaadásának ügyét is. Ezekben a tartalmakban nincs érdemleges minőségi változás, csupán azt jegyzi meg, hogy a visszaszolgáltatási ügynökségnek mennyi időre van még szüksége a döntések elbírálásához, valamint azt, hogy a kormány újabb és újabb halasztásokat fogad el a pénzbeni kártérítések kifizetésére. A nemzeti kisebbségek politikai képviselete kapcsán szűkszavúan és változatlan megfogalmazásban annyit jegyez fel évről évre (kivéve a legutolsó, 2015-ös esztendőt), hogy a parlamentben kisebbségi képviselők is vannak, köztük magyarok, bosnyákok és albánok, akik etnikai vagy mainstream szerb pártok listáin jutottak mandátumhoz.
A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben fokozatos változás észlelhető évről évre. A 2011-es és a 2012-es csupán a kisebbségi tanácsokat említi és azok széles kompetenciáit az oktatás, kultúra, média és anyanyelvhasználat terén. A 2013-as és 2014-es ennél többet is megjegyez: megemlíti, hogy a kormány a kisebbségek hátrányos helyzetének leküzdése érdekében a kormány mellett működő önálló Emberi Jogi és Kisebbségi Hivatal a vallásórák alternatívájaként a polgári nevelési órát vezetett be a másodfokú oktatásban, amelynek keretében a kisebbségek kultúráját és a nemzetiségek közötti toleranciát is tanítják. 2015-ben még ennél is többet tartalmaz a jelentés: az EBESZ támogatásával megalkották a szerb nyelv nem anyanyelvként történő oktatásának kereteit. A jelentés megemlíti azt is, hogy Szerbiának a 2015-ös EBESZ-elnöksége kapcsán egy civil szövetség véleménye szerint továbbra is sérül az országban a szabad identitásválasztás joga, és a kisebbségi jogok védelme sem megfelelő, és mindezért a szerb kormány politikája a felelős.
Egyre terjedelmesebb az erdélyi magyarok dossziéja
Románia kisebbségi jogi gyakorlata mindig is kiemelt figyelmet élvezett az USA emberi jogi jelentéseiben. Ez nemcsak a romakérdés részletes taglalásából, de az antiszemitizmusra vonatkozó kitételekből és a más alapvető emberi jogok érvényesülésére vonatkozó megállapításokból is kiolvasható. Annak ellenére, hogy a jelentések túlnyomó részben a romaüggyel foglalkoznak, érezhető az is, hogy fokozatosan teret nyernek a magyar közösség gondjai is. A 2011-es és a 2012-es évre szóló jelentésekben a magyar közösségre vonatkozó megállapítások között nincs különbség. Mindkettőben arról írnak, hogy a kisebbségi szervezetekre vonatkozó különleges választási szabályoktól eltérően a magyar közösség parlamenti képviselete az 5 százalékos küszöb elérésével valósul meg.
A kisebbségi jogok alfejezetben mindkét jelentés a moldvai csángó közösségek magyaroktatására vonatkozó gondjaira hívja fel a figyelmet (a moldvai csángókra vonatkozó megállapításokat mind az öt vizsgált jelentésben megtaláljuk). Egyetlen pont van a 2012-es jelentésben, ami nincs a korábbiban: a bevezetőben megjegyzi, hogy továbbra is lassú az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat. A kisebbségek politikai képviseletéről szóló rész egyébként négy éven át ugyanazt a tényt állapítja meg, 2015-ben viszont már utal az új párttörvényre és választási törvényre. Ebben azt kifogásolja, hogy miközben a pártalapítási feltételek jelentősen enyhültek (3 fő alapíthat pártot), ezzel szemben a választásokon részt venni kívánó kisebbségi szervezetek regisztrációs feltételei ugyanolyan szigorúak maradtak.
A kisebbségi jogok helyzetéről szóló részek egyre terjedelmesebbek a 2013-as évvel kezdődően. A 2013-as jelentés már két igen jelentős jogsértésről számol be. Az egyik a Kovászna megyei prefektus által indított hadjárat a székely zászló ellen. Ebben az ügyben megemlíti azt is, hogy a bíróság jogerősen megsemmisítette a Kovászna megyei zászlóra vonatkozó határozatot. A jelentés kitér továbbá az RMDSZ – valójában azonban a frissen megalakult Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat háromszéki csoportja által kidolgozott – magyarellenességről szóló jelentésére is, kiemelve, hogy a magyar közösséget számos jogsértés éri az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználattól a szimbólumok elleni hadjáratig, az egészségügyben tapasztalható diszkriminációtól az oktatási gondokig.
A 2014-es országjelentés szerint a magyar közösség továbbra is diszkriminációra panaszkodik, kiemelve az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat, a kétnyelvű feliratok hiányát és a székely zászló elleni hatósági fellépést. Megemlíti továbbá, hogy a magyar közösség diszkriminatívnak tartja azokat a bírósági döntéseket, amelyek szerint nem lehet a magyar nyelv ismeretét feltételként szabni a közszférában történő alkalmazásoknál, valamint azt, hogy a csak magyar nyelvű kiadványok finanszírozását a hatóságok a más nemzetiségűekkel szembeni diszkriminációnak minősítik.
Kitér a jelentés arra is, hogy a diszkriminációellenes tanács elutasította az RMDSZ beadványát, melyben a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóságot (ARACIS) panaszolta be, mert egy levelében azt kéri, hogy a gyakornok orvosok a betegekkel csak románul beszéljenek. A 2015-ös jelentés ismételten kiemeli, hogy továbbra is komoly gondok vannak az anyanyelvhasználat terén. Megemlíti az RMDSZ által előkészített árnyékjelentést a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának alkalmazásáról (nem összetévesztendő a Kisebbségvédelmi Keretegyezményhez kapcsolódó, nemrég bemutatott árnyékjelentéssel – szerző megj.), amelyben számos kétnyelvű felirat hiányát kifogásolja, valamint azt, hogy nem lehet használni a magyar nyelvet a bíróságokon és a közigazgatásban.
Ugyancsak az árnyékjelentésre hivatkozva jelzi a megoldatlan magyar nyelvű állami egyetem kérdését, a magyar nyelvű kulturális intézmények és magyar nyelvű irodalmi alkotások kellő mennyiségű fordítását is. A jelentés továbbá kitér a szimbólumok használatának akadályozására, és kiemeli, hogy a marosvásárhelyi hatóságok megakadályozták a székely szabadság napjának megszervezését.
Külön kiemelve jelennek meg a restitúciós kérdések. A 2014-es jelentés megállapítja, hogy az előző jelentés óta az egyházi restitúciós bizottság mindössze négy alkalommal ülésezett, visszaadott 9 ingatlant a volt tulajdonosoknak, ugyanakkor 64 kérelmet elutasított. A 2015-ös évi jelentés felhívja a figyelmet, hogy a ploieşti-i táblabíróság döntése nyomán a sepsiszentgyörgyi helyi önkormányzat visszavette a Székely Mikó Kollégium épületét, melyet a kommunista rendszer a református egyháztól vett el. A visszaállamosítást követően a református egyház az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. A jelentés ugyanakkor ismételten megjegyzi, hogy a visszaszolgáltatási folyamat nagyon lassú.
Élénkül a nemzetközi figyelem
Összefoglalva mindezeket megállapítható, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma kellő figyelemmel követi a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak állását. Az is megállapítható, hogy az egyes jelentésekben a problémák megjelenítése nagymértékben függ attól, hogy egyrészt milyen forrásból és milyen mennyiségű információt gyűjt össze az amerikai diplomácia, másrészt attól, hogy a jelzett problémák mennyire erőteljesen jelennek meg a közösségek életében, a médiában, független jelentésekben, esetleg európai politikai körökben.
Ebből egyértelműen következik az, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel, hangsúlyosan meg kell jeleníteni a médiában, illetve a magyar érdekvédelmi politikának kellő hangerővel és következetességgel kell azokat felmutatnia. A roma közösség intenzív lobbija ezért vált sikeressé, és ezért sikerül nekik évről évre kitölteni a jelentések kisebbségi fejezeteinek nagy részét.
Abban a pillanatban tehát, hogy például a romániai magyarság külföldön is reprezentatívnak tekintett érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ elkezdett komolyabban foglalkozni azzal, hogy a nemzetközi közvéleményt, a diplomáciai testületeket tájékoztassa a romániai jogsértésekről, a romániai kisebbségpolitika visszaeséséről, és ezekről elkészítse saját jelentéseit is, a nemzetközi figyelem is élénkebb lett – és a témát nem tudja már megkerülni az amerikai diplomácia sem.
Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest
Krónika (Kolozsvár)

Ingyenes könyvcsere-szolgáltatás – rukkola.ro
Magyarország után Erdélyben is megnyitja az első és legnagyobb online könyvcserélő oldalát, amelyen papíralapú könyvek cserélnek gazdát. A történet
Az oldal 2012. július 10-én indult el Magyarországon. Alapítói Kun Gabriella, Kovács Adrián, Cziczlavicz Péter. A rukkola.hu indulása óta eltelt első fél évben csaknem 120 ezer könyv cserélt gazdát, a tagok naponta 650 könyvet adnak át egymásnak. Ma a felhasználószám a magyarországi oldalon meghaladta a 33.000-et és több mint 250.000 könyv közül lehet válogatni.
Mi a Rukkola?
Az oldal lényege, hogy a felhasználó saját polcáról felajánlhat pár könyvet, amit szívesen odaadna másnak, ezután pontokat gyűjthet. A pontokért cserébe pedig válogatni lehet mások feltöltött könyvei között, melyeket ingyen kaphatunk meg. A könyvek átvétele/átadása a személyes átvétellel, postai úton vagy Happonton (csereponton) keresztül történik, miután a felhasználók felvették egymással a kapcsolatot. A felhasználók utólag értékelhetik is egymást, ezzel kiszűrve az esetleges csalókat a rendszerből.
Indulás Erdélyben
Az indulás óta nagyon sok erdélyi felhasználónk lett, akik rendszeres heti transzferrel oldották meg a könyvek szállítását Magyarországra és vissza. Erdélyben ezen kívül három cserepont is működik.
A felhasználószámot nézve az oldal üzemeltetői 2016. május 10-én elindították rukkola.ro domainnév alatt az Erdélyi lokalizált könyvcsere oldalt és bíznak abban, hogy itt is hamar feltöltődik az adatbázis könyvekkel és megindulhat a csere. Az indulás után regisztráltak ráadásul most ajándékpontokat kapnak, amit könyvekre is cserélhetnek.
Erdély.ma

Pécska Város Napjai 2016
Május 10–15. között ismét megszervezik a Pécska Város Napja rendezvénysorozatot.
A program kedden, tegnap a Pécskai Polgármesteri Hivatal dísztermében 19 órától A függetlenség és a királyság napja címmel megtartott előadással indult.
Csütörtökön 18 órától teremfoci Városi Kupa (nagy sportcsarnok); 19 órától Színházi előadás: V-o dă vodăcímmel a Doru Ioan Petescu Művelődési Házban; 20 órától Vasile Muraru estje ugyancsak a Művelődési Házban.
Pénteken 9.30 órától Păstrători de Tradiţii Fesztivál; 18 órától teremfoci, Városi Kupa (nagy sportcsarnok); 18 órától a Bojtocska előadása; 18.15 órától a Búzavirág műsora, meghívott a szegedi Cuháré Táncműhely, kísér a szegedi Ménkű Banda; 21 órától az Oroszlányi Bányász Dalkör fellépése; 21.30 órától a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület Aranykalász tánccsoportja; 22 órától Nótáry Mary fellépése; 23 órától utcabál a Roulette zenekarral.
Szombaton 9.30 órától Identitate şi tradiţie fesztivál; 17 órától Eugenia Ponta Pete Amurguri mistuite című könyvének a bemutatója a Doru Ioan Petescu Művelődési Házban; 18 órától teremfoci Városi Kupa döntők, a nagy sportcsarnokban; 18 órától a Pécskai Diákklub moderntáncosainak a műsora;
18.30 órától zumba bemutató; 18.50 órától a Forever tánccsoport fellépése; 19:05 órától a Romaflores néptánccsoport műsora; 19.15 órától az aradi Q Band és Claudia Iuga fellépése; 20 órától Melisa Ţolea; 20.20 órától Radu Moş és a lányok énekelnek; 21.20 órától Remember Cenaclul Flacăra Andrei Păunescu, Maria Maria és Vlady Săteanu előadásában; 22.20 órától a Hypnosis csoport tűzzsonglőr bemutatója; 22.35 órától Antonia koncertje; 23.30 órától utcabál Ionuţ Langával.
Vasárnap 11 órától Pécska Város Tanácsának ünnepi ülése a polgármesteri hivatal dísztermében; 13 órától ünnepi ebéd az Ipartestület székházában. 18 órától a Kalypsoland iskola és panzió kutyabemutatója a Szentháromság Parkban; 18 órától az aradi nyugdíjasok Ardeleana tánccsoportja lép fel, 18.15 órától a karánsebesi tánccsoport, 18.35 órától a fenlaki Zorile tánccsoport, 19 órától a Florile Mureşului néptánccsoport és az öthalmi Maria Aiftincăi, 20 órától a Păstrătorii Tradiţiei néptánccsoport lép fel; 22 órától népzenei műsor Ilie Paşca, Paul Paşca, Cosmin Paşca, Florin Budău, Paula Paşca, Nicu Vesa és Simona Boncuţ közreműködésével. 23 órától tűzijáték zárja a Pécska Város Napjainak idei rendezvényét, ahova a szervezők szeretettel várnak minden érdeklődőt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Székelyek a Millenárison
Háromszéktől Sóvidékig minden székely tájegység a legjobbat, a legszebbet vitte a II. Székely Fesztiválra a magyar fővárosba május 5–8. között, és elkápráztatta a Millenáris Park egyre gyarapodó közönségét. Idén Háromszék, tehát mi voltunk a fesztivál díszvendége. Szomszédaink, a csíkiak, gyergyóiak, udvarhelyszékiek is bemutatkoztak.
Virtuális székely fürdővilág
A csütörtöki előzetes a régiónkat bemutató tudományos konferencia volt székelyföldi gyógyturizmus témával. A természetes gyógytényezőket, ásvány- és gyógyvizeinket, mofettáinkat e sorok írója ismertette színes szemléltetőeszközökkel, mélyebben betekintve kincseink kihasználásának érdekes históriájába. A legújabb székelyföldi befektetésekről – Borszék születő kezelőközpontjáról, az alakuló Hargita megyei síparadicsom-láncolatról – Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke beszélt, A borvíz útja program háromszéki kezelőközpontjainak kezdőajánlatait Demeter István, az Aquasic igazgatója részletezte. A Székely Sóvidék gyógykincseiről, a szpeleoterápia bővítési elképzeléseiről pedig a székelyföldi származású Domokos István újságíró, a háromnapos rendezvény főszervezője, a Székely Szeretetszolgálat kurátora beszélt meggyőző érvekkel. A moziterem közönsége témába vágó filmekkel ismerkedett. Láthatták a Simon József– Vargyasi Levente–Kinda István mesterségekről készített kisfilmjeit, megismerhették Benedek Elek falujának működő vízimalmát, Olasztelek kovácsmesterét, a zabolai bácsokat és a nagyborosnyói téglavető cigányok életét.
Kapunyitogatás vidámsággal
Pénteken a Millenáris Park óriási színpadának tetején nyugati szél lebegtette a nemzeti és a székely lobogót. Tamás Sándor és Borboly Csaba, Kovászna, illetve Hargita megye tanácselnöke mondott köszöntőbeszédet. Tamás Sándor arról győzte meg a hallgatóságot, hogy a „székelyföldi borvízkincs valóságos nagyhatalommá fejleszthető”. Mihozzánk, vendégeihez szólt Láng Zsolt, Budapest II. kerületének polgármestere, székelyföldi élményeivel színezve beszédét, majd Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, a rendezvény fővédnöke további támogatásáról biztosítva megnyitotta a fesztivált.
Vásári forgatag
Sátrak százaiban kínálták a legkiválóbb portékákat: népviseletet, emlék- és dísztárgyakat, kegyszereket. Szabócentivel méregette az atillákat rendelő férfiembereket Dávid Alpár bodosi szabómester. Odébb a legkiválóbb kisüstiket, párlatokat kínálták, a Küküllő mente legjobb borait, és Délkelet-Erdély gasztronómiai különlegességei illatoztak. A gyergyói Anita vendégház konyhája 21 ezer adag töltött káposztát adott el, a borzontiak nem győzték túrós puliszkával kiszolgálni a hazai ízek után tolongó nosztalgiázókat. A székely kolbásszal együtt fogyott az állítólag török eredetű készítmény, a mititej is. A sepsiszentgyörgyi Kolcza vendéglő hideg füstön ízesített húsaiért, húskészítményeiért, a háromszéki pityókás kenyérért, tejtermékért, sajtokért, ordákért és túróféleségekért kígyóztak a sorok. A közelben székföldi mézeit ajánlotta Fülöp László árapataki méhész, odébb Szántó József kézdivásárhelyi mézeskalácsos kínálta áruját. Kovászna Megye Tanácsa, a megyei művelődési központ, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, az Aquasic és a Vadon Egyesület pultjánál Előpatak természetes állapotban palackozott ásványvizét kóstolgatták, a gyomorbetegek a málnási Mária lúgos gyógyvizet bemutató standnál sorakoztak, ahol Tóth Árpád tulajdonos elmondta, hogy a porcelánüvegből készült palack segítségével ez a gyógyvíz megtartja állandóságát, s mint ilyen, rendelkezik országos állandósági bizonylattal. Itt állt a kívánságok fája egy nyereményjáték alapjaként, amelyre olyan személyek akasztották rá kívánságaikat, akik vidékünkre szeretnének ellátogatni nyáron. A nyertes egy Kommandóra készülő személy volt, akit a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület utaztat megyénk legmagasabban fekvő festői vidékére. Itt állították ki a háromszéki medvét is. Gyerekek százai pózoltak előtte, s miközben készült a fotó, szüleik arról meséltek, milyen is lehet egy mackómama, akit bocsai társaságában zavar meg hirtelenjében az ember. Standunknál feltehették a látogatók azt a különleges szemüveget, amelyben látni lehet Háromszék rangos rendezvényeinek helyszínét, az Óriáspince-tetőt, majd a Szent Anna-tavat és több más mesebeli honi táj többdimenziós virtuális képét. A Kovászna Megyei Művelődési Központ megyénk kézművestermékeinek keresztmetszetét külön sátorban mutatta be. Ott volt a székely péktermékeket készítő bodosi Dávid család, a széles körben ismert Ségercz Ferenc hangszerkészítő-muzsikus, Bagoly Zoltán csernátoni fafaragó, Haszmann Gabriella bútorfestő, Tóth Ilona és férje étfalvi új kerámiások. A látogató asszonyok között sikert arattak a bölönpataki fűzfacsigolya és gyékénykosarak, amelyek készítési módját Drăgan Alexe községi roma tanácstag ismertette, aki az ünnepre való tekintettel Alexe helyett Endre néven mutatkozott be vásárlóinak. Akinek kedve tartotta, ebben a sátorban nekifoghatott kézműveskedni. A háromszéki kézművessátrat meglátogatta Varga Mihály miniszter.
A színpadon
Három napon át szólt a zene, az ének, és ropták a táncot a Millenáris színpadán. Az Evilági Együttes A medve nem játék című mesével átszőtt, gyermekeknek szóló interaktív koncertje közönségsikert aratott, Csinta Samu kollégánk Plakátballada című egyszemélyes könyvbemutatója is sikeres volt; a szerző dedikált.
Csíki, gyergyói és udvarhelyszéki szomszédaink az ünnepi asztalterítés mesterei voltak, flekken, kolbász és a legkiválóbb ételek özönét ontották, sátraiknál gyakran kínaiak, japánok és vietnamiak lestek a számukra különlegesnek tűnő falatokra, értetlenül duruzsoltak a kemény párlatok hatása alatt. Szombat az „elcsángáltaké” volt. Gyimesi és moldvai csángók énekei és tánczenéje elhallatszott a Széll Kálmán térig. Ott volt a színpadon Petrás Mária Prima Primissima és Magyar Örökség díjas népdalénekes, fellépett a Virággyöngy moldvai csángó együttes és vezetőjük, Kóka Rozália Magyar Örökség díjas mesemondó és a Népművészet Mestere.
A Székely Fesztivál ezrekre rúgó látogatói között voltak, akik tolókocsival is eljöttek naponta, mert „ott kell lenni, fel kell őket pártolni”. Idős asszonyságok felöltötték régi székely ruhájukat, mások csángó ingeiket. Munkájuk miatt városban rekedt fiatalok mondták: gyertek, együnk egy jót, énekeljük ki magunkat, mint otthon! Az alkalmi énekes csoportok között olykor felhangzott a zalánpataki Préda Barna hegedűje. A borzonti sátor mögötti flekkensütők fölött megszólalt egy jelzőhang, bekapcsolt a főépület füstriasztója.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amputáció és elvesztett illúziók – avagy Trianon újratöltve
„Erdély határai megtámadhatatlanokká váltak, ezzel a román delegáció elérte legfőbb célját” (Tatarescu román külügyminiszter)
Hetven éve május elején egy végzetes döntés tartotta lázban a magyar közvéleményt. Párizsban összeült négy nagyhatalom külügyminisztere, hogy döntést hozzon a világháborúban vesztes Magyarország és Románia területi vitájában.
A párizsi Luxemburg-palotában 1946. május 7-én rendezett négyhatalmi konferencián Molotov szovjet külügyminiszter elnökölt, és a nagy kerek asztal körül ott ült Byrnes amerikai, Bevin brit és Bidault francia külügyminiszter. Mellettük tanácsadók gondterhelt arccal, az asztal körül fontoskodó titkárok. A kép azt sugallja, hogy megfontolt döntés születik, pedig erről szó sem volt. A Romániát és Magyarországot egyaránt megszállva tartó Szovjetunió már régen döntött. Maradtak a trianoni határok. A három nyugati hatalom képviselői érdekteleneknek mutatkoztak. Byrnes egy ideig még lebegtette azt a véleményt, hogy esetleg a két állam tárgyalhatna hogy „csökkentsék az idegen uralom alatt élők számát”, de hamar ejtette a javaslatot. Mosta kezeit. Így eldőlt, hogy a trianoni határok maradnak.
Amikor a remény még élt
A hatalmas életerő, amely megmutatkozott a szétlőtt, kirabolt, megalázott országban, 1946 tavaszától reményeket és illúziókat is táplált. Az illúziók közé kell sorolnunk, hogy sokan bíztak abban, a „demokrácia” nevében győztes szövetségesek most nem békediktátumokkal állnak elő – mint 1920-ban –, hanem igazságos rendezéssel. Ennek egyik feltétele lett volna a határok hozzáigazítása a néprajzi viszonyokhoz a Kárpát-medencében. Ám miközben Párizsban a külügyminiszterek kedélyesen kávézgattak, Csehszlovákiában napirenden volt a magyarok „kilikvidálása” (jogfosztása, deportálása, „reszlovakizálása”). Lengyelországot „eltolták” nyugatra, Besszarábiában, Kárpátalján berendezkedett a Szovjetunió, miként a balti államokban is.
A megszállt államokban, beleértve Németország keleti felét, hozzáfogtak a szovjetizáláshoz. De a remény még élt. Különböző forrásokból lehetett tudni brit és amerikai szakértői elképzelésekről, amelyek igazságosabb határokat tartalmaztak a Kárpát-medencében. Mégpedig nemcsak Románia, de Csehszlovákia, Jugoszlávia és Kárpátalja irányába is. Ezek a tervek azonban még 1944 előtt készültek. Később már eltűntek a külügyminisztériumok archívumaiban, hiszen a győztes Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia hallani sem akart területek átadásáról. Maradt tehát a két vesztes: Magyarország és Románia.
Egy ital 45 milliárdért
A döntés idején már háromszázezret meghaladó számú magyar menekült érkezett trianoni területre. Elképesztő körülmények uralkodtak. Megkezdődött a németek kitelepítése. Az országban éhínség fenyegetett. Budapest 30 571 lakóházából 23 százalék alig volt lakható, négy százalék pedig teljesen megsemmisült. Gyakran több család húzódott meg egy helyiségben. Hiány volt fűtőanyagból, élelmiszerből, gyógyszerből, ruhaneműből. Még napirenden voltak a rablások, „vetkőztetések”. Az országnak el kellett tartania az itt állomásozó milliós szovjet hadsereget, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, emellett jóvátétel gyanánt hatalmas élelmiszer-szállítmányok indultak a Szovjetunióba. A megszállók kezébe került a magyar ipar színe-java, az összes korábbi német és osztrák tulajdon. Még Nyugaton volt a magyar nemzeti vagyon jelentős része, mozdonyok, hajók, üzemek felszerelése, a Nemzeti Bank teljes aranykészlete. Jugoszlávia és Csehszlovákia is követelte a jóvátételt. Fenyegetően közeledett a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása. Újabb tízezrek keltek útra a bizonytalan jövő minden félelmével.
Eközben csúcsot döntött az infláció. Az árak napról napra emelkedtek, a csirkehús kilója tavasszal már 3 millió pengő, egy kiló szalonna 6 millió. Cipőt, ruhát kapni nem lehetett, csak horribilis összegekért. Egy pohár sör, amely a békeidőkben 38 fillér volt, 1945-ben már négyezer pengő, 1946 márciusában 77 ezer, május közepén két és fél millió, júniusban már 45 milliárd! Az emberek idegei végsőkig feszültek, mindenki azt várta: legyen ennek vége! A kommunista propaganda harsogta is: a stabilizációt csak ők tudják megcsinálni.
Ma kit akasztanak?
Közben naponta hozták az újságok, hogy hány háborús bűnöst akasztottak fel, milyen fasiszta bűnök kerültek napvilágra, a kommunista politikai rendőrség hetente leplezett le „fasiszta összeesküvést”, mintegy muníciót adva a Párizsban keményen dolgozó Jan Masaryk csehszlovák és Tatarescu román külügyminiszternek. Magyarország szerintük továbbra is revizionista, fasiszta, Európa „enfant terrible”-je. A tisztviselők rettegtek a B listától. A „demokrácia” fogalmát kisajátító marxista pártok ezzel valójában politikai tisztogatást hajtottak végre a közszférában. Így – családtagokkal – legalább negyedmillióan maradtak egzisztencia nélkül. Nagy Ferenc kormánya elrendelte a Nemzeti Bank alárendelését a kormánynak (vagyis a kommunista vezetésű Gazdasági Főtanácsnak), a devizák és az arany bejelentési kötelezettségét és a kötött gazdálkodást. Elértéktelenedtek a nyugdíjak, hadsereg szinte nem maradt, központi anyag- és árhivatalt hoztak létre, a külkereskedelmet állami irányítás alá vették. Nagy Ferenc miniszterelnök a májusi döntés előtt Moszkvában járt. Sztálin elemében volt. Az 1940–41-es magyar–szovjet „közeledés” kapcsán azt mondta: „A Szovjetunió vezetői a maguk egyszerűségében nem gondoltak arra, hogy a magyarok rokonszenve a Szovjetunió iránt nem őszinte, hanem csak színlelt.” Nagy Ferenc hazaérve azt az illúziót keltette, hogy a szovjet vezetés támogatja Magyarország területi igényeit. Látszólag Révai József és a kommunista párt is csatlakozott. Nagy Ferenc Székesfehérvárott május 5-én azt mondta, hogy „a Szovjetunió kormánya minden kérésünket teljesítette”. Így aztán nemcsak a magyar miniszterelnök döbbent meg május 7-én, de a magyar közvélemény is. Jó pesti szokás szerint éjfélkor már az egész város tudott a döntésről. Kiderült, hogy a szovjet vezetők „a maguk egyszerűségében” csak színleltek.
A kommunisták szerint mindez azért történt, mert Moszkvában nem elégedettek a magyarországi helyzettel. Tovább kell tehát lépni a szovjet rendszer megteremtése felé.
A skizofrén állapotokra jellemző, hogy a közvélemény aznap, amikor értesült a magyarságra nézve tragikus párizsi döntésről, olvashatta Nagy Ferenc hálálkodó táviratát Sztálin József úrnak. Ebben tolmácsolja a magyarság „soha el nem múló háláját azért, hogy a szövetséges hatalmak a felszabadítás sorsdöntő tényével megnyitották a demokratikus, békés fejlődés lehetőségét…” A sajtóhírek szerint kiderült az is, hogy a magyar kormány Budapesten átnyújtott diplomáciai jegyzéke a párizsi tárgyalásokon egyáltalán nem került szóba. Ráadásul a béke-előkészítéssel megbízott profi diplomata (Kertész István) csak 9-én érkezett Párizsba. Erre mondta május 8-án a magyar parlamentben Nagy Vince szabadságpárti képviselő, hogy a magyar álláspontot tartalmazó „jegyzéket” nyilván a Petőfi Sándor utcai postaládába dobta a külügyminiszter. Fokozta az elkeseredést, hogy a rádió – valószínűleg tévesen értelmezve Byrnes álláspontját –, azt közölte, hogy az amerikaiak népszavazást kezdeményeztek a határaink menti területekről, de ezt a másik három hatalom elvetette.
A remények szertefoszlása és a kormány teljesítménye éles bírálatot váltott ki a parlamentben, főként a Magyar Szabadság Párt részéről. Sulyok Dezső 1946 folyamán többször is kifejtette, hogy magyar tömegeket elszakítani egymástól rossz határokkal semmivel sem igazolható eljárás. Sulyok konkrét javaslatot is készített májusban a külügy számára, amelyben nemcsak Kelet-Magyarországon igényelte a magyarlakta területek visszacsatolását, hanem egy korridorral megoldva Erdélyben a Székelyföldet is elérhetőnek tartotta. Javasolta ugyanakkor a felvidéki színmagyar területek Magyarországhoz csatolását is, amivel okafogyottá válhatna a lakosságcsere és az a csehszlovák igény, hogy az összes magyart kitelepítsék.
Sopront vissza Ausztriának
A miniszterelnök a kritikákra azt válaszolta, már az is eredmény, hogy a magyar álláspontot meghallgatták Moszkvában. Aztán Nagy Vincének felrótta, hogy „úri fölénnyel, lekicsinyléssel” szólt a magyar béke-előkészítés színvonaláról, mulasztással vádolva a kormányt. A miniszterelnök aztán egészen veszélyes vizekre evezett. A Nemzetgyűlésre bízta, gondoskodjék arról, hogy „ne legyek kénytelen ezzel a képviselő úrral ebben a teremben ülni.” Rákosi Mátyás, Marosán György és a többi nagy „demokrata” élénken helyeselt. Ők már tudták, hogy hamarosan egyik Nagy sem fog a parlamentben ülni, menekülni kényszerülnek. A sors fintora, hogy Nagy Ferencnek előbb kellett elhagynia az országot, mint Nagy Vincének. De csak egy hónappal. A vitában többször elhangzott a „hazaáruló” kifejezés, a leghangosabban éppen onnan, ahol tényleg nagy számban ültek, a kommunisták padsoraiból.
Nagy Ferenc talán bízott abban, hogy majd a párizsi békekonferencián sikerül eredményt elérni, bár washingtoni, londoni, párizsi útja e téren teljes kudarccal végződött. Sokan ringatták magukat abba a hitbe, hogy nem a végső döntés született meg. De a 22 ezer négyzetkilométeres magyar igény végül egy négyezer négyzetkilométeres sávra csökkent, ami alig nagyobb, mint Tolna megye. Ezen a keskeny sávon található Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagyszalonta. Közben a csehszlovák állam újabb területi igényekkel lépett fel Magyarországgal szemben, a „pozsonyi hídfő” megnövelését követelve. Sőt nyugati szomszédunknál a kommunista párt követelte Sopron és környéke elcsatolását Ausztriához, amelyet a „Horthy-féle fasiszta terror politikai mesterkedései szakítottak el Ausztriától”. Csatlakoztak a szociáldemokraták is. Az osztrák követelés nem valósult meg, paradox módon talán azért, mert ez a terület szovjet megszállás alatt volt, és Sztálin Magyarország szocialista átalakítását biztosabbnak érezte, mint Ausztriáét.
A zöldséges mérlege
A hetven éve május 7-én meghozott döntést a párizsi békekonferencián már nem módosították. Meglepő volt Jebb brit küldött érvelése Románia mellett: „veszélyes megzavarni egy ország gazdasági életét területi amputációkkal, még akkor is, ha azok részben indokoltnak látszanak”. Az amputálás Trianonban történt. Hogy Párizsban, Moszkvában, Londonban, Washingtonban megint a mi kárunkra tévedtek, az bizony a mi diplomáciánk, érdekérvényesítő képességünk, politikai és egyéb önzésünk, szűklátókörűségünk, kishitűségünk következménye is. Ez akkor is igaz, ha tudjuk: a zöldséges mérlege mindig a maga javára téved.
Hetven éve – ne áltassuk magunkat – nemcsak az első félidőt vesztettük el, de egy mérkőzést is. Most már a tét, hogy megőrizzük hitünket, kultúránkat, nyelvünket, s ha muszájból is, jobb teljesítményt nyújtsunk elődeinknél. Ehhez elengedhetetlen, hogy megszabaduljunk a mesterségesen belénk táplált kishitűségtől és újjáépítsük a tudatosan aláásott erkölcsi erőnket.
Szerencsés Károly
A szerző történész, egyetemi docens
Magyar Hírlap

Aggódhatnak az egyházi besúgók?
Átment a képviselőházon a Securitatéval együttműködő papok átvilágítását könnyítő törvénytervezet. A 2008-ban kiadott 24-es sürgősségi kormányrendelet módosítását kedden hallgatólagosan, a plénum szavazata nélkül fogadták el, mert a jogi bizottság nem készült el időben a jogszabályról szóló jelentéssel. Az új változat értelmében ezentúl nemcsak az egyház, hanem bárki kérheti a papok titkosszolgálati múltjának felderítését.
A módosítás hatályon kívül helyezi a törvény 32-es cikkelyét, így azokkal a papokkal szemben is kezdeményezhető átvilágítás, akik rendelkeznek igazolással arról, hogy nem működtek együtt a Securitatéval. A tervezetről a szenátus mondja ki a döntő szót. (Főtér)
HA A BENZIN INGYEN LENNE, akkor is 2,50 lejt fizetnénk érte Romániában – állítja a Rompetrol társaság egyik volt igazgatója, Dan Roşu. A gázolaj eladási árának 58 százaléka az államé, és a benzin esetében is hasonló az arány. Az Európai Bizottság legújabb jelentése szerint ezer liter gázolaj eladásából a román állam (adók és illetékek formájában) 423,31 eurót kap, és ezzel az EU 28 tagállama közül a 14. helyen áll. Csak néhány példa: Ausztria 409,64, Dánia 423, Spanyolország 367,98, Lengyelország 332,87, Csehország 404,84, Magyarország 359,53 eurót bevételez ezer liter üzemanyag után. Roşu szerint Románia nem csupán saját polgárait terheli túl, hanem az átmenő teherforgalmat is elriasztja, hiszen a szállítóknak jobban megéri a szomszédos országokban tankolni. Ez a helyzet a romániai benzinkutaknak sem jó, mert nagyon kis mozgásterük marad az árak alakítására – magyarázta, és konkrét példával élt: ha az üzemanyagot a jelenlegi öt lej helyett ingyen adnák, a vevőknek akkor is be kellene fizetniük literenként 2,50 lejt az államnak, ami képtelenség. (România liberă)
FÉRFICIPŐK NŐKNEK. Egyre cifrább dolgok derülnek ki a Gabriel Oprea volt belügyminiszter visszaéléseit feltáró vádiratból. Miután kiderült, hogy naponta többször, jogtalanul vett igénybe hivatalos felvezetést, saját használatára vásároltatott luxusgépkocsit és pezsgőfürdőt, az is nyilvánosságra került, hogy a belügyi hírszerzés költségvetéséből 46-os méretű férficipőket és nagy mennyiségű alkoholt vettek nőknek, de ajándékkosarakat, bort, whiskyt, pálinkát, üdítőt, kávét, cukrot, cigarettát, üdvözlőlapokat, papírt és dekorációkat, édességeket, karácsonyfát, műanyag tányérokat és poharakat, szalvétát, szaloncukrot, filctollat, címereket, zászlókat, fényképkereteket, aranyjelvényeket, egy órát, egy kanapét és két fotelt is. Súlyosbító körülmény, hogy a Ponta-kormány lemondása után az osztály költségeiről szóló dokumentumok egy részét megsemmisítették. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lelki közösséggé fejlődtek a zarándokok
Három zarándokvonat hozta el több mint kétezer utasát idén a csíksomlyói pünkösdi búcsúra. Élményekkel gazdagodva, lelkileg feltöltődve, az összetartozás örömét megtapasztalva jöttek a Szűzanyához.
Szombat reggel először a Gyergyószentmiklósról érkező Boldogasszony zarándokvonat futott be a csíkszeredai vasútállomásra, utasait Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Szarka Gábor konzul köszöntötte. „Az út nem egy egyszerű vonatozás, hanem egy lelki közösséggé való fejlődés volt” – mondta a konzul, emlékeztetve arra, hogy a csíksomlyói nyeregben mindig jó megtapasztalni, milyen jó együtt lenni magyarként és keresztényként.
„Az önök utazása a nemzeti összetartozást is jelképezi, hisz magyar nemzetünk erejét és összetartozását növeli. Útjuk során a megállók azt szolgálták, hogy hitet, reményt és szeretetet adjunk egymásnak. Minderre nagy szükség van most, amikor az itt élő magyaroknak naponta kell megküzdeniük azért, hogy használhassák anyanyelvüket, szimbólumaikat, és megvédjék saját igazukat” – mutatott rá Szarka Gábor.
A konzul kérte a zarándokokat, emlékezzenek meg Márton Áron püspökről is, aki 120 éve született Csíkszentdomokoson, és akinek köztéri szobrát vasárnap avatják fel Csíkszeredában. Egyúttal arra is kérte őket, Csíksomlyón azért is imádkozzanak, hogy Európa térjen vissza keresztény gyökereihez.
A vonattal érkezett zarándokoknak Darvas-Kozma József főesperes, a csíkszeredai Szent Kereszt templom plébánosa elevenítette fel röviden a csíksomlyói kegyhely történetét, majd imájában arra kérte a mindenható Istent, hogy segítse útjukat, és örömmel érkezzenek meg zarándoklatuk céljához, a csíksomlyói Szűzanyához.
Egy órával később érkeztek be a vasútállomásra a Szent Márton-mozdony húzta Csíksomlyó Expressz és a Székely Gyors szerelvényei, amelyek Alcsík és Felcsík településeiről hozták az ott elszállásolt zarándokokat. Az utasok zászlók alá sorakozva indultak Csíksomlyóra.
„Nagyon szép volt az út, én most vagyok másodszor itt. Ide érdemes volna mindig eljönni” – mondta kérdésünkre a Borsod megyéből érkezett Harkály Endréné. A szegedi Földesi Árpád nyolc éve volt utoljára a búcsún, ez volt az első útja a zarándokvonattal. „Szép volt, érdekes volt, volt benne minden, ami egy zarándokúthoz kell” – vélekedett.
„Tíz évvel ezelőtt voltam már itt. Nagyon jó volt az utazás, ez volt az első alkalom, hogy a zarándokvonaton utaztam. Olyan jó látni együtt a magyarokat, és mindenkit, aki részt vesz a zarándoklaton. Nagyon jó látni, hogy mindenki örül, hogy itt lehet, és lelkileg feltöltődik. Ebben szerettem volna részt venni” – osztotta meg gondolatait az Egyesül Államokból, Floridából érkezett Apáthy László.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Vádemelés
Hivatali visszaélés megalapozott gyanúja miatt bűnvádi eljárást indított a DNA Titus Corlăţean volt külügyminiszter ellen a külföldön élő román állampolgárok alkotmányban rögzített választójogának megakadályozása miatt.
A vádhatóság közleménye szerint a szociáldemokrata politikus a 2014-es elnökválasztáson a külföldi szavazás megszervezésénél szándékosan korlátozta a hagyományosan PSD-ellenes diaszpóra szavazási lehetőségeit, hogy ezzel saját pártja államfőjelöltje, Victor Ponta akkori kormányfő esélyeit növelje.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Mentor – Aki majdnem az életét adta a tudományért
Kolcsár Levente-Péter biológus–ökológussal beszélgettünk
Országos „hírnévre” tett szert Kolcsár Péter ökológus, a Babeș– Bolyai Tudományegyetem doktorandusza, amikor tavaly nyáron egy terepbaleset következtében négy napig küzdött az életben maradásért. A sajtó – ahogy ez ilyenkor lenni szokott – felkapta a hírt, amit másnapra aztán el is felejtett. A szenzációs történet mögött azonban egy nem kevésbé érdekes szakmai munkásság rejlik. Erről beszélgettünk Péterrel – ő maga jobban szereti, ha egyszerűen Petyónak szólítják –, aki több tudományra új faj szakmai leírója.
– Mondták már, hogy bogaras vagy?
– Volt már rá példa. Az egyetemünknek van egy kis kutatóháza a Gyergyói-medencében: amikor odamenet megkérdeztünk egy embert, mennyire aszfaltozták le az utat, azt válaszolta, hogy egészen a bogarasokig le van aszfaltozva. Időbe telt, mire leesett, hogy rólunk beszél. Akkor pontosítottunk és kértük, hogy inkább szólítson rovarásznak. A bácsika meg is lepődött…
Leírtunk öt tudományra új fajt
– Viccet félretéve, mi a kutatási területed?
– Taxonómiával foglalkozom, ami az élőlények rendszerezésével, besorolásával, új fajok leírásával, azok azonosításával foglalkozó tudományág. Ezen belül rovarokat, vízirovarokat vizsgálok. A lószúnyogok kutatása a szívem csücske, ezen a téren „alkotok a legtöbbet. PhD-s hallgató vagyok, mellette tudományra új fajokat keresek, ez a kedvenc foglalkozásom, jelenleg is több fajnak a leírásán dolgozunk. Büszkén mondhatom, hogy már öt új fajt sikerült leírnunk. Három különböző családból is sikerült tudományra új fajt gyűjteni és tudományos publikációban leírni.
– Miért döntöttél a biológia, ökológia mellett?
– Már gyerekkoromban közel álltam a természethez, hisz falun nőttem fel. A szüleim mezőgazdaságban jártasok, édesapám erdész, ezért én is sokat jártam az erdőt, mezőt. Kilencedik osztály környékén határoztam el, hogy ezt a vonalat szeretném továbbvinni, így döntöttem az ökológia mellett. Már korán céltudatosan készültem az egyetemre, hogy azt tanulhassam, amit igazán szeretek.
– Hogyan képzeljük el egy ökológus munkáját?
– Ezt nehéz általánosan megfogalmazni, mert ahány szakember, annyiféleképpen dolgozik. A mi munkánk legtöbbször terepi gyűjtéssel indul, amikor is kimegyünk egy területre, ahol vagy céltudatosan vagy véletlenszerűen gyűjtjük össze azokat az állatokat, állatcsoportokat, amelyek minket érdekelnek. Ezután a laboratóriumban mikroszkóp segítségével határozzuk meg ezeket a fajokat. Az általunk vizsgált csoportokat csak így tudjuk elkülöníteni, mert csupán mikroszkopikus különbségek vannak közöttük. Meg is szoktak lepődni az emberek, hogy Romániában több mint 450 lószúnyog faj él. Ez pusztán a lószunyogok száma, ami viszont csak egy kisebb csoportja a legyeknek, azok pedig egy kis csoportját alkotják a rovaroknak.
A fajok meghatározásakor legtöbbször közönséges, gyakori, már ismert fajokat kapunk. Statisztikailag körülbelül 0,5–1 százaléka a begyűjtött fajoknak tudományra új. Így Romániában is lehet új fajokat felfedezni, nem kell ezért a trópusokra menni. Ezután következik a munka keményebb része, amikor le kell írni ezeket a fajokat. A taxonómiának számomra kevésbé élvezetes oldala a sok labormunka, ami főleg molekuláris módszereket, genetikai vizsgálatokat jelent, morfológiai méréseket is végzünk. Ha lehetséges, a közeli rokon csoportokból is be kell gyűjteni friss egyedeket, ha pedig nem, múzeumokból kell kérni már meglévőket. Ezekkel kell összehasonlítani, hogy biztosra menjünk, tényleg új fajról van szó és nem csak egy kisebb eltérésről, egy fajon belüli variációról. A leírás során a kutató joga megválasztani, milyen tudományos (latin) nevet ad az illető fajnak, ami után minden esetben szerepel a leíró neve is. Például az emberi faj – Homo sapiens Linnaeus, 1758 – leírója Linnaeus, aki fajunkat tudományosan 1758-ban írta le: egy latin fajnévnek ilyen a szerkezete. Ugyanígy joga van magyar névvel is ellátni a fajt, bár ez a megnevezés sose lesz hivatalos tudományos név. Mindezen vizsgálatok lépéseit, eredményeit és a fajleírást tudományos szaklapokban közöljük.
Madarat tolláról, taxonómust rovaráról
– Írtál már le új fajokat, rólad is neveztek el fajt.
– Ez teljesen a véletlen műve volt. Egy budapesti részképzésen a mentorom, Lengyel Gábor-Dániel bemutatott egy kutatónak, Kontschán Jenőnek, aki atkákkal foglalkozik, amelyek talajban élő, nagyjából fél milliméter nagyságú kis állatkák. A mentorom úgy mutatta be őt, mint a világ legnagyobb szakemberét ezen a téren, később kiderült, hogy ő az egyetlen a világon, aki ezzel az atka csoporttal foglalkozik. Ő elmondta, hogy elég sokat gyűjtött Erdélyben, és további mintáknak is örülne. Ezért amikor legközelebb Budapestre utaztam, vittem pár, Kolozsváron és az Erdélyi Szigethegységben gyűjtött talaj és avar mintát. Olyan szerencsém volt, hogy egy tudományra új fajt is talált ezekben a mintákban. Meg is kérdezte, hogy annak tiszteletére, hogy én gyűjtöttem be a fajt, elnevezheti-e rólam. Egy taxonómusnak az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha róla is elneveznek fajokat, így lett a kis atkának Crinitodiscus kolcsari a neve.
A Földön jelenleg körülbelül másfél millió fajt ismerünk, elég sok különböző csoportból, ami sok szakembert kívánna. Vannak felkapott csoportok, például a lepkék, madarak, növények, a látványos élőlények, amelyek a laikusok számára is könnyebben felismerhetők. A kevésbé „menő” csoportok vizsgálatához már felszerelés is kell, például mikroszkóp, mert sok esetben csak kis részletben térnek el. Egy másik szempont, hogy van-e gazdasági vagy egészségügyi vonzata az illető csoportnak. Például csípőszúnyogokkal nagyon sokan foglalkoznak, nagyon sok pénzt fektetnek a kutatásukra. Nem is csoda, hisz ezek általában embereket megbetegítő vírusokat hordoznak. Gazdasági megfontolásból például a kártevők kutatását szokták támogatni.
Négy nap törött csípővel 2000 méteren
– Múlt nyáron az ötórás hírekbe kerültél, baleseted volt terepen. Mi történt?
– Ezt munkahelyi balesetnek tartom. A munkámnak az is része, hogy terepen vagyok. A baleset a Szebeni-havasokban történt 2000 méter fölött. Egy pár szúnyog- és lepkefaj begyűjtése közben egy kőgörgeteges kis völgyben megcsúsztam, vagy a kő csúszott ki alólam, erre már nem emlékszem tisztán, de legurultam az oldalon és eltörtem a csípőmet, nem tudtam járni. Próbáltam hívni a mentőket, mert azért fel voltam készülve ilyen szempontból, de arra nem számítottam, hogy nem lesz jele a segélyhívónak, így nem sikerült hívnom a mentőket. Ezután 97-98 órányi eseménysor következett, amiért sokan hősként tekintenek rám. Szerintem inkább csak a túlélési ösztön hajtott, túl akartam élni. Szerintem abban a helyzetben bárki ugyanazt tette volna.
Nyár volt ugyan, június 29., de 2000 méter környékén még hó is volt, éjszakánként 5 Celsius-fok környékére hűlt a hőmérséklet. Ezt utólag tudtam meg a helyi meteorológiai állomás méréseiből. Igazából nem is ezzel volt a legnagyobb gondom, hanem azzal, hogy sokat esett az eső, naponta úgy négy-ötször. Hiába voltam terepfelszerelésben, a negyedik-ötödik eső után átáztam teljesen, emiatt jelentkeztek a kihűlés tünetei. Az ellen küzdöttem végig, hogy ne hűljek ki. Talán ez volt az egyik legnagyobb erőfeszítés. Az volt a legfontosabb, hogy életben akartam maradni. Ez volt az egyetlen motivációs tényezőm, ami viszont kellőképpen nagy volt.
Nagy fájdalmaim voltak, hisz a csípőcsontom hosszában eltörött, a helyén elég nagy zúzódásaim is voltak. Mozgáskor éreztem, hogy a két csontfelület elválik egymástól, ezért nem igazán tudtam mozogni. Ez volt egészen a harmadik nap hajnaláig, amikor viszont már nem is érdekelt, hogy fáj. Láttam, hogyha ott maradok, akkor ott maradok örökre. Ha meg akarok menekülni, még többet kell tennem.
Szerencsére elég jól tájékozódom, úgyhogy hamar belőttem az irányt, hogy merre kell visszataláljak a legközelebbi esztenáig valakit értesíteni, hogy hívják a mentőket. Reggel 5 órakor kezdtem el mászni az esztena irányába és éjjel kettőig másztam. Nem értem el aznap. Hogy sajnos vagy szerencsére, nem is tudom: másnap, amikor kivirradt és újra elindultam, akkor volt az egyetlen olyan helyzet, amikor ténylegesen halálosan féltem, úgy éreztem, hogy tényleg itt a vég, ugyanis rám futottak az esztenás kutyák. Addig gond nélkül mindenen keresztülmásztam, ha fájt, ha nem, de az nagyon rossz élmény volt. Végül a helyi pásztor segítségével sikerült értesíteni a mentőket.
Több túlélő felszerelést viszek
– Gondolom ez a helyzet az élet-halál szembenállást elég élesen megmozgatta benned, erős tapasztalat volt. Hogy érzed, valami megváltozott benned? Például, hogy ennek hatására nem mész terepre, esetleg más döntéseket hoztál?
– Igazából nem. Sokan azt várnák tőlem, hogy egy ilyen eset után soha többet ne menjek terepre, netán váltsak szakmát, vagy legalább valami nagyon mély mondanivalókat mondjak. Ez ugyanolyan munkabaleset volt, mintha bent a laborban egy kémcsőből valamilyen mérgező anyag jutott volna rám. Ott is lehetett volna halál közeli élményben részem. Igazából így jöttem rá, hogy mennyire szeretem a szakmámat. Még ezek után is képes vagyok folytatni, sőt talán még nagyobb szeretettel. Talán még jobban tudok örvendeni annak, hogy még tudok mozogni és ki tudok járni gyönyörű szép helyekre, ahol új élőlényeket ismerhetek meg és foghatok be.
– Fel lehet készülni a hasonló helyzetekre?
– Az egyetem első évétől elég sok terepgyakorlatra jártunk, láttuk, milyen kihívásokkal kell szembenézni egy-egy gyűjtőút, terepi kiszállás során. Úgyhogy igen, valamilyen mértékben fel vagyunk készülve. Nekem az is sokat segített, hogy a baleset előtt egy héttel láttam a 127 óra című filmet. Arra gondoltam, hogy amíg nem kell levágjam a saját kezemet, talán nincs gond. Ha valaki sokat jár terepre vagy túrázni – amúgy a terepezés sokak számára úgy tűnik, mintha mi túrázni járnánk –, jó ha tud ezt-azt arra az esetre, hogyha eltévedne. Azóta én is jobban odafigyelek, több túlélő-felszerelést viszek magammal.
– Jársz még egyedül vagy most már minimum párban jártok?
– A történtek után sokan mondták, hogy egyedül nem szabad elmenni. Ez jó felvetés, csak sajnos nem mindig lehet másokat rávenni, hogy az idejükből áldozzanak arra, hogy kísérgessenek. Továbbá mindenkinek megvan a saját tempója és inkább azt szereti követni, mintsem igazodni mások ritmusához. Ezenkívül én olyan vagyok, aki szeret elcsodálkozni a természet szépségein, de ezt igazán csak egyedül tudom megélni. Legalább ilyenkor kiszabadulok kicsit a város zajából.
– Volt még valamilyen különleges élményben részed a kutatásaid során?
– Az igazán nagy élményeket a külföldi gyűjtőutak jelentik. Sokat jártunk a Balkánra, ezen belül Bulgáriába, onnan is van egy tudományra új faj, amit sikerült leírni. Az egzotikus helyeken nemcsak az élővilággal, hanem a kultúrával is ismerkedünk, legtöbbször ezt a kettőt nem is lehet elválasztani. Sokszor egy-egy ország területére új fajt úgy találtunk, hogy a vendéglő ablakából gyűjtöttük be. A mi szakmánk egy életforma, amit nem hagy abba az ember, amikor beül valahova például ebédelni. Ha ott repül a szúnyogfaj, amivel éppen foglalkozik a kutató, akkor azt úgyis be fogja fogni, ha hülyének nézik, ha nem. Ebből volt többször vicces jelenet, amikor próbáltam elkapni az állatot, közben az emberek néztek, hogy ez meg van zakkanva. Ha „átlagemberek” lennénk, ugyanezt gondolnánk.
Kolcsár Levente-Péter (Petyó)
• 1989. június 29-én született Gyergyószentmiklóson, gyerekkorát Ditróban töltötte • ökológia szakon végezte az alap- és mesterképzést a BBTE-n • jelenleg másodéves doktorandusz hallgató • témavezetők: Rákosy László és Keresztes Lujza • 2013–2016 között a Collegium Talentum kollégistája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Otthon a táncban
A virtust díjazták a III. Székelyföldi Legényesversenyen
Több tapsot, több figyelmet is megérdemelt volna az a nyolc legény, aki a Lajtha László Alapítvány és a Háromszék Táncegyüttes által meghirdetett III. Székelyföldi Legényesversenyre jelentkezett. Akadtak köztük olyanok, akik Györgyfalváról tánclépésben írtak verset, mások Százhalombattáról találták érdemesnek idejönni. Az udvarhelyszékiek pedig virtusból, tartásból, hagyománytiszteletből vizsgáztak jelesre a pénteki megmérettetésen. Ezért jogosan kapott mindenki díjat.
Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője műsorvezetőként lazán és poénosan vezette le az estet. Tehette, hiszen hazai terepen volt, (Deák Gyula igazgató szerint is jól sikerült a helyszínváltoztatás), és a maroknyi nézőközönség szinte a „családi kört” jelentette. No meg szüksége is volt az izgulós, lámpalázas 14–19 éveseknek egy kis kötetlen beszéltetésre, hogy elfelejtsék, miért is vannak itt: a verseny a györgyfalvi táncos, Jaskó István „Pitti” folyamatának (táncának) pontos bemutatásából állott, valamint a motívumok szabad kombinálásával a saját szájuk íze szerint formált legényesüket is meg kellett mutatniuk az ifjaknak.
Tizenéveseké a verseny
Bár a szervezők nem szabtak korhatárt, valahogy a tizenéveseké lett ez a verseny, mivelhogy az idősebbek vagy elkötelezik magukat egy-egy hivatásos néptáncegyüttesben, vagy egyéb elfoglaltságok miatt nem vállalják már a felkészülést. Így is megmutatkozott azonban a különbség a 14–15 évesek, illetve a színpadot, reflektort már jól tűrő, rutinos százhalombattaiak vagy a húszhoz már közelebb állók fellépésében, térkihasználásában, a tánc felépítésében, no meg persze a figurák minőségében is.
Ez különösen a kötelező tánc előadásában volt határozottan megfigyelhető, a szabadon választott szakasznál az iskolázottság súlya háttérbe szorult, és a két györgyfalvi legény, mint hal a vízben, anyanyelvi szinten adta elő saját legényesét. Ahogy illik. Nekik – saját bevallásuk szerint – kétszeri megnézése a Pitti táncának elegendő felkészülést jelentett.
Mit osztályoztak?
A zsűri, azaz Ivácson László, Melles Endre tánckarvezető, Péter László, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncművésze és Deák Gyula, a Háromszék igazgatója hosszasan mérlegelte minden versenyző egyéni érdemeit és gyengeségeit: látható módon a falusi környezetből jövők közvetlenebb kapcsolatban álltak a földdel, jobb volt a „talajfogásuk”, dobbantásaik keménységről és határozottságról árulkodtak.
A végső eredményt azonban még sok minden befolyásolta: a lábkörök teljessége, az ugrások magassága, a pityegtetés erőssége, nem utolsósorban az alkalomhoz–tánchoz illő viselet, és sokat nyomott a latban a saját egyéniség megmutatása is. Többször is elhangzott, „jó anyagról” beszélünk, felkészült versenyzők mérettették meg magukat. Ugyan ezt többen megtehették volna azok közül is, akik a nézőtéren ültek…
A lámpaláz volt a gyengéjük
Amíg a zsűri tanácskozott, addig a versenyzőket és tanáraikat faggattam várakozásaikról.
– Nem vagyok megelégedve magammal, úgy érzem, pontatlan voltam – mondta a rugonfalvi Forgács.
– Lehet fennebb lépni, látjuk mi is – tették hozzá oktatói, László Zsolt és Anna –, de elsősorban azért jöttünk, hogy visszaigazolást kapjunk a munkánkról. Erről a közönség tapsa tud leginkább meggyőzni.
A százhalombattai fiúk, 10–15 éves táncos múlttal a hátuk mögött, magabiztosabbnak tűntek, de a verseny izgalmainál erősebben hatalmába kerítette őket az afölött érzett meglepetés, hogy milyen vendégszeretetet tapasztaltak, ellentétben a hazai fellépésekkel, ahol szerintük a türelmetlenség és az információk elhallgatása a jellemző.
A nagyobbik györgyfalvi legény már dolgozik, így kevesebb időt töltöttek a felkészüléssel, gyenge pontjuknak azt tartották, hogy „erősen izgulnak”.
Megérdemelt díjeső
Az év kiváló legényes táncosa a magyarországi Papp Richárd lett. A legényes újraalkotója megtisztelő címet megosztva nyerte meg a györgyfalvi Mirza Miklós Barna és a tárnoki Kiss Attila.
Az egyetlen háromszéki versenyző, a csernátoni Oláh-Ghiurca Tamás különdíja egy györgyfalvi tánctáborban való részvétel, amelyet az ottani Georgikon Alapítvány ajánlott fel. Palagyi Szilárd Ráckeresztúrról, Imre Róbert Rugonfalváról és az alsóboldogfalvi Farkas-Forgács Jenő szintén különdíjasok, a közönségdíjat és a zsűri különdíját a legifjabb legény, a györgyfalvi Csíki Ákos vitte haza.
Mindannyian megkapták Fekete Réka Táncbeszéd című gyönyörű könyvét is. Gratulálunk nekik és a szervezőknek is, és tekintve, hogy az eseményt követő táncházban, ahol a Folker zenekar húzta a talpalávalót, rengeteg ifjú leány, de annál kevesebb legény vett részt, a jövőre nézve reméljük, kissé népesebb lesz a mezőny.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)