Magyar kulturális intézetek jogi útvesztőben
Nem nyílik meg a közeljövőben a Kolozsvári magyar kulturális intézet, mert a magyar és a román kormány eltérően értelmezi a kulturális intézmények alapításáról szóló kormányközi egyezményt.
A Maszol.ro hírportál szerint az egyezmény magyar és román szövege egy pontatlan fordítás miatt különbözik, a román változat szerint kölcsönösségi alapon egymás országaiban egy-egy fiókintézet megnyitására jogosultak, és mivel a magyar kormány megnyitotta a Sepsiszentgyörgyi fiókintézetet, újabb létesítésére nincs jogi alap. A magyar nyelvű szöveg viszont nem tartalmaz a kölcsönösségről szóló kikötést, sem számbeli korlátozást.
„Az egyeztetések során kiviláglott, hogy 2005-ben az akkori tárgyaló felek az egyezmény szövegét nem kellő gondossággal véglegesítették, így a román és a magyar nyelvű szövegekben olyan lényeges eltérések találhatóak, melyek alapján a felek eltérő módon értelmezik annak rendelkezéseit” – írja Szijjártó Péter magyar külügyminiszter egy hozzá intézett kérdésre adott válaszában. A magyar kormány már 2014-ben eldöntötte, hogy megnyitja a Bukaresti Magyar Kulturális Központ Kolozsvári fiókintézetét, erről 2015-ben tájékoztatta a román felet, és jelenleg is zajlanak a diplomáciai egyeztetések. A Maszol.ro úgy tudja, hogy Bukarest ezek során felvetette, hogy a Sepsiszentgyörgyi irodát költöztessék át Kolozsvárra, ezt azonban a magyar kormány elutasította, és szakértői tárgyalásokat javasolt az értelmezési problémák áthidalására, amit a román fél elfogadott.
Eközben a Sepsiszentgyörgyi fiókintézet élén már több mint egy éve nincs igazgató, miután Lakatos Mihály négyéves mandátuma lejárt. Szijjártó Péter szerint „a legjobb pályázatot benyújtó jelölt kinevezéséhez szükséges eljárás folyamán derült ki, hogy a jelölt román állampolgársággal is rendelkezik, amely a hatályos magyar jogszabályok miatt akadályát képezi kinevezésének. A jelölt az állampolgárságáról történő lemondási eljárást elindította a román hatóságok felé, annak lezárultával azonnal – várhatóan néhány héten belül – elfoglalhatja állomáshelyét”. A magyar külügyminiszter nem nevezte meg az új igazgatót, ám sajtóértesülések szerint a versenyvizsgát Szebeni Zsuzsa Kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész nyerte meg.
Bíró Blanka |
Krónika (Kolozsvár)

A magyargyűlölők Victor Pontáért tüntetnek
A magyarellenes, szélsőségesen soviniszta PRU a legfelsőbb bíróság épülete előtt tüntet azért, hogy üzenjen a Victor Pontát egyre inkább szorongató igazságszolgáltatásnak.
Bogdan Diaconu pártja követeli, hogy Victor Ponta jogait tartsa tiszteletben a korrupcióellenes ügyészség (DNA). A PRU a volt miniszterelnök iránt táplált tisztelet jeléül még tüntetést is szervezett pénteken délben a legfelsőbb bíróság épülete előtt, ahol éppen Victor Ponta hatósági felügyeletének részleteit tárgyalták – írja az Evenimentul Zilei politikai bulvárlap. A magyarellenes párt szerint Victor Ponta ügyének kezelése során sérült a volt miniszterelnök szólásszabadsághoz és szabad mozgáshoz való joga.
PRU legújabb akciója része Victor Ponta és a szélsőségesen magyarellenes Bogdan Diaconu politikai nászának. Ponta egyes felmérések szerint még mindig Románia legnépszerűbb politikusa, ezért a PRU elnöke minden áron átcsábítaná egykori pártelnökét (Diaconu a PSD-ben kezdte politikai karrierjét) saját pártjába. Mindeközben a volt miniszterelnök is az átpártolás előkészítésének látszatát kelti, egyelőre a PSD zsarolása érdekében.
itthon.ma//erdelyorszag

Az ember sorsa
Hetek óta nem hagy szabadulni a Romániából a kilencvenes években örökbe adott gyermekek ügye. Nem hivatalos adatok szerint ötvenezret is elvihettek Nyugatra, nem keveset közülük pénzért – így az ország a német márkáért eladott szászok után a rendszerváltást követően is talált egy másik emberi árucikket. A nyugatról érkező jó szándékot a média generálta: a kilencvenes évek legelején a BBC stábja bejutott a máramarosszigeti Menthetetlenek Háza nevű otthonba, ahol állati körülmények között voltak a gyerekek: meztelenül, a földön csúszva közlekedtek a hideg padlón, egy helyiségben zajlott az etetés a vécéztetéssel, és evőeszközök nélkül, a Darwin-féle fennmAradási szabályok szerint harcoltak az ételért.
Amióta a történeten dolgozom (az első riport lapunk múlt szombati hétvégi magazinjában jelent meg), megtaláltam a borzalmas intézet egykori lakóját. Izidor Ruckelt már kamaszként, tizenhárom évesen fogadta örökbe egy amerikai házaspár. A pokolból a mennybe került, ideális körülmények közé – egy romániai kórházban korábban összeszedett gyermekbénulásos fogyatékosságára is készítettek protézist, így minden adott volt a felhőtlen kamaszkorhoz. Izidor azonban nem találta a helyét, honvágyat érzett a világ legborzalmasabb intézménye után, mert neki az volt az otthona. Nem tudott beilleszkedni Amerikában, ma újra Romániában él, egy angol segélyszervezet munkatársa. Azt mondja, az utcai koldusokat figyelve azonnal felismeri, ki volt közülük intézetis gyerek – aki gyerekkorában az ingerszegény otthonokba került, annak egy speciális önringató technikája van, ugyanis ez volt az egyetlen szórakozásuk. Ilyen bonyolult a világ. Még a legborzasztóbb hely is lehet a vágyott otthon, ha valakinek azt hozta a sorsa, hogy ott kellett felnőnie.
Sosem a legszegényebb indul útnak
A világhálón nemrég láttam egy videót, amelyet a bevándorlás mértékének csökkentéséért küzdő amerikai szervezet, a NumbersUSA készített. A BOCS Civilizációtervezés Alapítvány által magyarul is feliratozott kisfilmben azt mutatják be, miért nem segít a világ baján az, ha Amerika évente egymillió migránst befogad, ahogy ez 1990 óta minden évben megtörténik. Csak Afrikában 650 millió olyan ember él, aki kénytelen naponta kevesebb mint két dollárból megélni. Indiában további 890 millió ember van hasonló helyzetben, Kínában 480 millió, és Ázsia többi részein további 810 milliónyi ember él kilátástalan szegénységben.
A Világbank adatai szerint a földön összesen 3 milliárd ember van hasonló helyzetben, köztük elég soknak a szegénység mellett még a fegyveres konfliktusok veszélyeivel is meg kell küzdeniük. Amerika ebből a hatalmas tömegből évente befogad egymilliót, és ezzel megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy ezzel hozzájárult a humanitárius válsághelyzet megoldásához. Soha nem a legszegényebbek indulnak útnak: ők túl gyengék, betegek, kevés az információjuk és a pénzük ahhoz, hogy eljussanak a vágyott Kánaánba.
A sikeres migránsok az adott kibocsátó ország energikus, változtatni akaró és tudó kisebbségéhez tartoznak, tehát távozásukkal tovább romlik az esély, hogy jobb legyen a helyzet szülőföldjükön – általában az átlagnál jobban képzett, kreatívabb, dolgozni tudó és akaró emberek mennek el, még reménytelenebb helyzetbe taszítva a mAradókat. És ez érdekes módon nem jelenti azt sem, hogy ebből a befogadó ország olyan nagyot profitál, mert egy adott személy képzettsége elég lehet a társadalom fejlesztéséhez Fekete-Afrikában, de – főként nyelvtudás hiányában – kevésnek bizonyulhat a BMW-nél.
Visszahúzni a fejlett országokat
A videóból kiderül: miközben Amerika évente befogad egymilliót a migránsokból, a bajok forrásánál ugyanannyi idő alatt nyolcvanmillió gyerek születik a kilátástalanságba! Az arányok jól jelzik, hogy az utánpótlás végtelen, és ez a módszer csak arra jó, hogy visszahúzza a fejlett országokat is a fejletlenek szintjére. Európa jelenlegi vezetői arról beszélnek, ha befogadjuk a migránsokat, segítünk a szenvedőkön. Valójában a bajokat mélyítjük el: kontinensünk tele lesz frusztrált, gyökértelen milliókkal, akik hazavágynak (eközben mintegy mellékhatásként túlságosan leterheljük a szociális rendszereinket, a rendőrséget, és kockáztatjuk a saját biztonságunkat), és a kibocsátó országokban is tetézzük a bajt, hiszen ott még reménytelenebbé tesszük a helyzetet.
Mi a megoldás ebben a helyzetben? A fenti történetek igazi hősei azok, akiknek lenne lehetőségük elvándorolni a baj és a szegénység elől, de mégis mAradnak, hogy segítsenek honfitársaikon. Vagy visszamennek, mint Izidor Ruckel. Őket kellene nekünk is támogatnunk, mert csak ekkor érhető el érdemi változás azokban a társadalmakban, ahol most nagyipari méretben születik a baj.
Azt gondolom, az Európai Unió mostani vezetőinek is meg kellene nézni ezt a videót, vagy el kellene beszélgetniük Izidor Ruckellel. Szívesen segítek a találkozásban.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet

Ahol méltóképpen lehet emlékezni a Székely Hadosztályra
Emlékezőkkel telt meg szombat délelőtt a csíksomlyói kegytemplom szomszédságában levő Fodor-ház udvara, ahol a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület szervezésében rendhagyó istentisztelet keretében felavatták a Székely Hadosztály tiszteletére állított emlékművet.
Az ünnepség székelyzászló-felvonással, a székely és magyar himnuszok eléneklésével kezdődött, a csíkkozmási Tuzson János fúvósegylet, valamint a csíkszentimrei Zöld Fák fúvószenekar közreműködésével. Ezt követően rendhagyó istentiszteletet tartottak, amelynek keretében arra hívták fel a figyelmet a felszólalók, hogy kötelességünk emlékezni elődeinkre és példát venni kitartásukról, hősiességükről, hogy ezt a mindennapjainkban kamatoztatni tudjuk.
„Nem csupán megemlékezni szeretnénk a dicső magyar múltról, bár van mit felidéznünk – és ebben egy jeles példa a Székely Hadosztálynak az ellenálló mozgalma, – hanem szeretnénk kibontani azokat a tartalmakat, amelyeket a múlt hagyatékozott ránk. (…) Szeretnénk ezt a hagyatékot kibontani, a kor szerint értelmezni, kivirágoztatni, gyümölcsöztetni és megvalósítani úgy, ahogy a Jóisten ránk bízta” – mutatott rá Csapai Árpád egyetemi lelkész.
Kincses Kálmán szenterzsébeti református lelkész rámutatott, eljött az idő, hogy beszéljünk a múltról. „Száz év távlatából beszélnünk kell arról, ami népünk legviharosabb idejét idézi, de beszélnünk kell arról is, ami a neves és névtelen székely hősöknek a hagyatéka. És nekünk legfőképpen erről a hagyatékról kell beszéljünk, hogy megértsük, ez a hagyaték ránk nézve kötelesség. Ez a hagyaték nekünk feladatot ad, szolgálatot ad és megtanít a küzdelemre. Azok a székely katonák, akikre ma emlékezünk azért harcoltak, azért merték vállalni a halált is, hogy neked és nekem ma házam, hazám, szülőföldem legyen. Nekünk ma sokszor cudar valóságban kell ugyanúgy küzdeni, áldozatot vállalni, szolgálatot vállalni és itthon mAradni.”
Szombatfalvi József székelykeresztúri unitárius lelkész is arra buzdította a jelenlevőket, hogy ma is helyt kell állniuk, miként helyt álltak azok is, akikre emlékezünk. „Tudták, mit kell tenniük, anélkül, hogy parancsba adták volna, noszogatták volna őket. Tudták, mert hazaszerető emberek voltak.”
Petres Kálmán, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület elnöke házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta, 2011-ben született meg a döntés, hogy méltó emléket állítsanak a Székely Hadosztálynak és elkezdtek támogatókat, segítőket keresni. Megköszönte a bizalmat és a támogatást Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának, a Bethlen Gábor Alapnak, Kövér Lászlónak a Magyar Országgyűlés elnökének, Sepsibükszád önkormányzatának, a Millecentenáriumi emlékbizottságnak, Fodor Pálnak és Gergely Istvánnak a felajánlott területet, a közbirtokosságoknak, cégeknek, a Heveder és Role zenekarnak, a mintegy kétezer zarándok adományozónak, az ünnepség társszervezőjének, Csíkszereda önkormányzatának és a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek a segítséget. Mint elmondta: az összefogás eredményeként jött létre a Miholcsa József tervezte és Zavacki Walter által kifaragott Székely Hadosztály emlékmű.
„Fontosnak tartjuk, hogy ezt a méltatlanul elfelejtett, az emlékezetekből szándékosan kitörölt hős alakulatot visszaemeljük a köztudatba. Ezekre a példaképekre, hősökre, az ők megidézésükre, erre a végveszélyben is cselekvőképes hazaszeretetre van ma is szükség. Akkor, amikor a mi szeretett Székelyföldünk fölött sötét gondolatok és ártó kezek húznak új régiót, vagy megyehatárokat, megbontva azt a földrajzi egységet, amelyben évszázadok óta él a mi őshonos népünk, a székely nép, naponta küzdenünk kell azért, hogy utódainknak is helye, élettere legyen az ősi szálláshelyen. Tudással, munkával és a szívekben is megszülető összefogással megalkuvás nélkül kell harcolnunk, hogy a Székely Hadosztály méltó utódaiként írjuk be nevünket Székelyföld, valamint a magyar nemzet történelmébe.”
Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntőbeszédében példaértékűnek nevezte a hagyományőrző huszárok tettét. „Székelyföld kérdését hiába gondoljuk, hogy megtudjuk oldani úgy, hogy ülünk nyugodtan otthon, nézzük a tévét, hallgatjuk a rádiót és néha-néha elmegyünk egyet szavazni, ha egyáltalán elmegyünk. Ennél sokkal-sokkal többre van szükség. A hétköznapokban, és az ünnepeken is. Ezért példaértékű és előremutató az a szándék, álom, amelyet a csíkszéki hagyományőrző huszárok megfogalmaztak. (…) A nagy dolgok azok, amelyeket mi megálmodunk és meg is csinálunk. Ennél sokkal, sokkal többre van szükség, ilyen típusú szerepvállalásra, ilyen cselekvésre, amit most ezúttal anyagi mivoltában és szellemi kisugárzásában láthatunk – fejtette ki Ráduly. „Abban reménykedek, hogy amikor a zarándokok eljönnek Csíksomlyóra, akkor idejönnek, ránéznek erre az emlékműre, hallanak erről a székely hadosztályról, és rájönnek, hogy nekünk van egy csodálatos történetünk” – tette hozzá. Felszólalása végén úgy fogalmazott, hogy ez a nap nem csak a csíkiaké, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságé. Szerinte együvé tartozunk, még akkor is, ha a határok elválasztanak bennünket.
Zsigmond Barna Pál Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja üzenetét Csige Sándor Zoltán vezető konzulja tolmácsolta, melyben az első és második világháborús történéseket elevenítette fel. „Mint láthattuk, az utóbbi száz évben többször is reménytelennek tűnő helyzetben kétségbeesésben tudtak az erdélyi magyarok, a székelyek megmAradni, kiutat találni. Hol hősies véráldozattal, mint 1918-ban, vagy 1944-ben, hol pedig a hétköznapok csendes hősiességében. „De éppen történelmi fordulatok mutatják, hogy a kétféle hősiesség egy tőről fakad, csupán különböző helyzetek különböző hősöket kívánnak. Ma aki szülőföldjén vállal gyermeket, épít magának otthont, aki itt találja meg a boldogulását és aki gyermekeit magyar iskolába adja, az is hős, és hasonló lélekjelenlétről tesz tanúbizonyságot, mint véráldozatot hozó elődeink. A ma itt élők gyakran érezhetik reménytelennek és kilátástalannak a helyzetet, ha elcsüggedés vesz erőt rajtuk, gondoljanak arra, hogy az otthon lenni érzésért mindig is meg kellett küzdeni, áldozatot kellett hozni”.
Az ünnepségen beszédet mondott még Berkecz Gábor, a debreceni Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium igazgatója megosztotta gondolatait Ambrus Ágnes, a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki székkapitánya és Benkő Emőke, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke is.
Az ünnepi felszólalások sorát Gergely István, Tiszti beszéde zárta, aki néhány momentumot elevenített fel a Székely Hadosztály, Márton Áron életéről, és ő is kitért az emlékezés fontosságára. „Itt el lesz helyezve egy asztalka, néhány pad és mindenki fogja meg a gyermekének és az unokájának a kezét, sétáljon el, jöjjön ide, üljön le és emlékezzenek. Emlékeztesse a gyermekét, az unokáját, de önmagát is” – fejtette ki. Mint mondta, emlékezni annyit jelent, mint emészteni, felszívni és új erőre kapni.
„Legyen ez szent hely számunkra, ne csak a kegyetlenségekre emlékeztessen, hanem ez felhívás a szeretetre, békére, egymás megbecsülésére” – ezekkel a szavakkal áldotta meg a leleplezett szobrot Göthér Gergely, csíksomlyói plébános az istentisztelet végén, amelyet megkoszorúztak a jelen levő tisztségviselők és egyesületek képviselői.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

A kréta körül: Iskolát igazgatott, közösséget épített (Tevékeny nyugdíjas lesz Dimény János)
A negyvenes éveik elejét taposó, illetve az annál fiatalabb erdővidékiek számára Dimény János maga az „igazgató úr”: a Baróti Szabó Dávid Középiskola napokban nyugalomba vonult igazgatója a kilencvenes évek elejétől huszonöt esztendeig állt a tájegység legjelentősebb tanintézménye élén. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy az évek alatt jó tanári közösséget sikerült kovácsolnia, segítségükkel kiemelhette a középszerűségből az erdővidéki alma matert, egykori diákjaik tucatjai nemhogy felsőfokú végzettséget szereztek, de soraikból tudományos kutatók és egyetemi oktatók is kikerültek. A nyugdíjas évek sem telnek majd eseménytelenül, ígérte: a Romániai Magyar Pedagógusszövetség munkájában vállalna továbbra is feladatot, a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítványon belül pedig tehetségápolással foglalkozna.
– Beszélgetésünkre készülve olvastam el az Ezüstgyopár-díj átadása alkalmával volt tanárkollégája, Tatár Zsuzsanna által írt méltatást, amelyben nemcsak Önről, hanem a szintén hosszú ideig tanár-igazgatóként dolgozó édesapjáról és tanítónő édesanyjáról is megemlékezett. Mennyire játszott szerepet a családi példa abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? – Szüleim példája annak ellenére nagy hatással volt rám, hogy láttam, a tanárélet nem könnyű. Édesapám a háborúban utásztisztként szolgált, és csak hároméves fogságából hazatérve lett testnevelő-orosz szakos tanár. Alig vette feleségül édesanyámat, s helyezkedett el mindkettejük szülőfalujában, Komollón, máris áthelyezték. 1953-tól Papolcon, majd 1958-tól Ozsdolán laktunk, ahol 1964-ben végeztem el az általános iskolát. Én még gyermekként elhatároztam, hogy magam is testnevelő szakos tanár leszek, és a középiskola után – a Kézdivásárhelyi elméleti líceumban, a mai Nagy Mózes Elméleti Líceumban végeztem – a Marosvásárhelyi tanárképző főiskola frissen indított magyar nyelvű testnevelői szakára felvételiztem.
– Időben is meglehetősen nagy utat járt be, amíg gyermekkori álmát megvalósította. Kérem, elevenítse fel ennek állomásait.
– Nem sikerült a felvételim Marosvásárhelyre – csak utólag tudtam meg, azt a csoportot az ASA labdarúgói számára indították. Nem adtam fel, a szakmában, a nagybaconi általános iskolában helyezkedtem el, ahova időközben áthelyezték a szüleimet. Csak fél évet tanítottam, mert kértem, vigyenek el katonának, majd újból felvételiztem – ez alkalommal Nagyváradon próbálkoztam –, de az őszire „megmAradt” egyetlen helyre nem engem vettek fel. Nagybacon következett ismét, majd egy év múlva, 1971-ben Boda János „elcsalt” Barótra, mondván, taníthatok, mellette látogatás nélkülin elvégezhetem az egyetemet. Ez ideig-óráig megfelelt nekem, de 1973-ban úgy döntöttem, nem hagyom magam, s Bukarestbe felvételiztem – ezúttal sikerrel. Az egyetemen jól éreztem magam, a tanáraim is szerettek, marasztaltak, találnak számomra helyet a testnevelés-módszertani tanszéken, de én haza akartam jönni. Évfolyamelsőként választottam a megye egyetlen helyét, Papolcot. Tetszett volna, mert ott gyermekeskedtem, keresztapám is ott lakott, gyerekük nem volt, engem meg sajátjukként szerettek, fogadtak volna szívesen. Már az is el volt rendezve, hogy Zágonban focizhatok, ám két kollégám kedvéért – mert akkor sem ment egyszerűen a címzetes állások betöltése –, illetve menyasszonyom, a szintén testnevelési egyetemen tanuló Olga miatt végül másként döntöttem. – Néhány esztendő múlva intézményvezető lett: miként történtek akkor a kinevezések? – Szerettem tanítani, 1980-ban felajánlották, legyek pionírparancsnok, elvállaltam, mert így felszabadult egy fél állás, s feleségem is munkához juthatott Nagybaconban, nem kellett naponta ingáznia Kisbaconba és Magyarhermányba. A parancsnokságot letudtam azzal, hogy kirándulni vittem a gyermekeket, ám a tisztséggel együtt járt az aligazgatóság is, azaz kénytelen-kelletlen az adminisztrációs munkában is részt kellett vennem. Négy évvel később azt sem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kineveztek igazgatónak.
– Majd 1990 után következett Barót...
– Igen. A változás után szerettem volna a szakmai szempontból legkiválóbb helyre, Székelyudvarhelyre a pedagógiai líceumba kerülni. Úgy véltem, sokat tehetnék azért, hogy a jövő nemzedék tanítóival megszerettessem a testnevelést, és jó alapokat biztosítsak számukra, legyen, amit továbbadniuk. Jó szakmai előéletem volt, ismertek is, minden elő volt készítve, ám – mint oly sokszor az életben – a feleségem szava lett a döntő sorsunk alakulásában. Kis zárójel: 1988-ban elhatároztuk, a zöldhatáron keresztül elhagyjuk az országot. Állás lett volna mindkettőnknek, lakásunk is, a csempésszel el volt minden intézve, elmentünk, s minden kedvezően alakult, csak át kellett volna sétálnunk a határ másik oldalára, mégis visszafordultunk, mert Olga meggondolta magát. Megjegyzem, ezt azóta sem bánom! Szóval, nem mentünk Székelyudvarhelyre sem, mert a feleségemet az általános iskola akkori igazgatója, Süketes János meggyőzte, jobb lesz nekünk Baróton, a szüleinkhez közel.
– Időben már nagyon közel járunk a középiskolai igazgatósághoz. Miként került tisztségbe?
– Iskolakezdésre készültem, a tornateremben tettem-vettem, amikor az egyik kolléga azzal jött, hogy tantestületi gyűlést tartanak, s menjek be. El nem tudtam képzelni, mit akarnak, ezért azt mondtam, semmi közöm az ő gyűlésükhöz, én az általános iskolának vagyok a tanára. Harmadszorra már a hozzám közel álló Barabási Ildikót küldték, aki meggyőzött, menjek csak be, mert ha nem, még sokáig ott tartják őket, s már nagyon unja. Ahogy voltam, egy viseletes trikóban beültem az utolsó padba, s tíz perc múlva arra ébredtem, én vagyok az igazgató. Választás volt, de alig négy-öt ellenszavazatot kaptam, a többiek egyként támogattak.
– Milyen feladatok várták, illetve miként fogott munkához?
– Hat év tapasztalatom volt, de azért teljesen más egy községi iskola igazgatójának lenni. Gondolkodtam is, mi legyen első lépésem. Az aligazgatóval, György Jánossal végigjártuk a tantermeket, számba vettük, mi lenne a legsürgősebb tennivaló, s lévén szeptember 13., készülni kezdtem az évnyitóra. Az esemény reggel kilencre volt meghirdetve, de a „diák urak” csak tizenegy környékén voltak hajlandóak megjelenni. A hivatalos ügyintézésben sokat segített az akkor kerületi tanfelügyelőként tevékenykedő Boda János, magam részéről fő feladatomnak azt tartottam, hogy a kilencvenes évek elején beköszöntő nagy szabadságból visszavetessek, s helyette tanulásra, munkára nógassam az ifjúságot. Sokan úgy érezték, nekik jár az, hogy az iskola területén cigarettázzanak vagy hogy az érettségin könyvből másoljanak – lett is visszhangja a szigorításnak! Szerencsém volt, hogy a régi tanárok helyét a Vargyasi és bardoci iskolákból érkező remek pedagógusok vették át – csak néhányukat említsem: Darvas Annamária, Vass Csilla, Bálint Ünige, Csomor Júlia, Bartha Imre és Kiss Aranka –, akik társak voltak, és sokat tettek azért, hogy hírnevet szerezzünk Erdővidéknek.
– Az Ön személyéhez köthető a középiskola névadása is?
– Nem, a névadás még Nagy Rozália nevéhez fűződik. Én is nagyon örvendek, hogy amikor lehetővé vált, hogy nagyjainkról nevezzük el iskolánkat, Baróti Szabó Dávidra esett elődeim választása. Emlékszem a névadó ünnepségre: szép esemény volt. Az iskola hagyományainak megteremtéséből viszont kivettem a részem. A kilencvenes évek elején csak a nagykorúsítási szertartás különböztetett meg a többi tanodától, nagyon szerettem volna, ha a kör bővül. Ebbe a sorba illeszkedett a tehetséges diákokat jutalmazó Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány létrehozása – ez is elődeim érdeme –, az iskolacsengő átköltöztetése és új köntösbe való illesztése, majd 1993-ban a mi műhelyünkből került ki a zirci III. Béla Gimnázium által adományozott anyagokból készült, Csibi Klára, Lukács Enikő és Barabás Sára keze munkáját dicsérő zászló, és külön története van az 1994-ben felavatott Baróti Szabó Dávid-, illetve Gaál Mózes-szobornak. Iskolánk büszkesége a György Benedek által készített székely kapu és az Erdővidék nagyjainak emléket állító kopjafaerdő is. A végzős osztályok kezdtek el tudós elődeink emlékére egy-egy kopjafát állítani, majd arra kértük őket, ne a számukat bővítsék, hanem kis plaketteket helyezzenek el a már meglévőkön. Az elsőre például az Apáczai Csere János-plakett került, amelyet Jecza Pétertől kaptam ajándékba. Ide sorolnám még a Moyses Mártonunk tiszteletére emelt emlékművet is: fontos, hogy fiataljaink tudjanak arról, kik voltak elődeik, kik azok, akiknek erkölcsi példáját is követhetik.
– Térjünk egy kicsit vissza: szívesen meghallgatnánk a szoborállítás történetét!
– Előbb bazaltból képzeltük el, de senki sem akarta vállalni a bajlódást a kemény kővel. Sikerült végül megnyernünk a szentegyházi Bodó Leventét, aki a feladatot nagy kihívásnak tekintette, s terveivel mi is elégedettek voltunk. A Mikóújfaluból hozott szürke és vörös andezit mintadarabok megfelelőnek bizonyultak, már szinte kezdődött is a munka, de hatott könyvelőnk, Boér Piroska érvelése, mely szerint iskolaudvarra nem való kőből készült alkotás – mégiscsak gyerekek rohangálnak, csintalankodnak –, a szobornak bronzból kell készülnie. Bodó Levente megkönnyebbülten sóhajtott fel, mi pedig nekifogtunk az alapanyag beszerzéséhez. Olyan összefogást azóta sem láttam Baróton és Erdővidéken! Minden tanuló összeszedte az otthon fellelhető, beolvasztásra alkalmas fémhulladékot, segítettek a véndiákok is, egy öreg bányász elárulta, az ötvenes években a Technika-telep modernizálásakor a régi elbontásával nem foglalkoztak, egyszerűen betemették, ott pedig rengeteg volt a réz, úgyhogy nekifogtunk ásni. 516,9 kilogramm fémet szedtünk össze, amiből négyszázat a két szoborhoz használtunk fel, mi adtuk a tejgyár falán elhelyezett Beke-emléktábla anyagát, és még másoknak is segítettünk, sőt, ha jól tudom, még most is akad egy kisebb táblára való – jól gazdálkodtunk tehát. Bodó Levente alkotásai 1994-re készültek el, és igazi ékei iskolánknak.
– Huszonöt év távlatából visszatekintve mi a véleménye, jól döntött-e, amikor a kilencvenes évek elején Baróton mAradt?
– Ha a Pedagógiai Líceumban folytatom a munkámat, talán ma másként, más szemléletmód szerint oktatnák tanítóink a testnevelést, ezáltal pedig valahol hatást gyakoroltam volna nemcsak iskolámra, de akár az egész erdélyi magyarságra is. De sokkal kézzelfoghatóbb az, amit Baróton kollégáimmal közösen elértünk. A kilencvenes évek elején sok tekintetben lenézett iskola volt a miénk, ám ezt mára sikerült megváltoztatnunk. Akkor, a kezdetekkor például nem vettek be a magyar középiskolások matematikai tantárgyversenyébe, s arra kényszerítettek, hogy négy hasonlóan perifériára szorított iskolával külön versenyt hozzunk létre. Ma már nincs, miért lenézniük, mert olyan matematikusok kerülnek ki padjainkból, akik a műszaki egyetemeken és akár külföldön a kutatásban is megállják helyük. Évente legalább négyen-öten mennek az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre, fizikusaink és kémikusaink vannak, tanáraink közül sokan itt tanultak, de színészünk, képzőművészünk és irodalmárunk is akad. Örvendek, hogy ezt a munkát végezhettem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy Erdővidéket szolgálhattam.
– A nyugdíjas évek csendesek lesznek és pihenéssel telnek, vagy folytatódik az aktív élet, és további feladatokat vállal?
– Szó sincs arról, hogy hátradőlnék. Szeretnék többletmunkát vállalni a Romániai Magyar Pedagógusszövetségben, melynek országos elnökségi tagja is vagyok, illetve a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány tehetséggondozó programját fellendíteni. Sok olyan fiatal van, akik tehetségesek, ám ahhoz, hogy sikeresek legyenek, pártfogás és némi támogatás szükséges – nekik segítenék. – Utódjára, Urák Gyöngyvérre milyen kihívások várnak?
– Örvendek, hogy az aligazgatóasszony vállalta a tisztséget, mert az elmúlt tíz esztendőben, míg helyettesem volt, bizonyította: rátermett és jó szervező. A legnehezebb kihívása az állandó reformmal való megküzdés lesz: az elmúlt huszonöt esztendőben huszonkét miniszter váltotta egymást, s mindegyik meg akarta váltani a világot, reform reformot ért. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a dzsungelben! Meggyőződésem: Urák Gyöngyvérnek van elég ereje és kitartása, hogy sikerüljön mindez.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Toró T. Tibor szakítana Bukaresttel
kérdezett: Kertész Melinda
Szerinte ezt az igényt a magyarországi vezető politikusok sem értik, pedig közös jövőt az erdélyi románokkal lehetne elképzelni. Akikről még nem tudjuk, kik is ők valójában.
A választási kampány előtt készítettünk interjút Toró T. Tiborral, a párt első elnökével, jelenlegi alelnökkel. De nem feltétlenül arra voltunk kíváncsiak, hogy az RMDSZ mellett az EMNP részt vesz-e a választásokon - bár erre is kitértünk - inkább helyzetértékelésre kértük meg a pártvezetőt: mennyire teljesedtek a párt megalapításakor a hozzá fűzött reményei, hol tart most az EMNP és milyen kérdések foglalkoztatják. A párt alapító elnöke az interjúban magánvéleményét fogalmazta meg. - Hol látja ön az Erdélyi Magyar Néppárt helyét és jövőjét az erdélyi magyar politikai erőtérben a parlamenti választásokon túl, vagy attól elvonatkoztatva?
Toró T. Tibor: – A Néppárt megjelenésével tulajdonképpen intézményesített egy 2009 óta létező konfúziót az autonómia-pártiak soraiban. Ez a dátum azért fontos, mert ekkor sikerült – többek között az én munkám eredményeképpen – egyfajta magyar összefogást kialakítani az európai parlamenti választási lista kapcsán: a nemzeti oldal ikonikus alakja, Tőkés László felkerült az RMDSZ-listára. Ez a döntés keltette a meghasonlást az autonomista táborban, amit igazából a mai napig nem tudtunk kiheverni. Ebben a mozzanatban Orbán Viktor is szerepet játszott, hiszen ő is úgy látta akkor, hogy egy olyan összefogást kell az EP-választások kapcsán megalapozni, ami nemcsak erre a választásra vonatkozik, hanem egy hosszú távú stratégiának a szerves része. De ez a stratégia sajnos csak a mi fejünkben létezett. 2009-ben őszintén hittem abban, hogy ez az összefogás a járható út, de az RMDSZ számára az EP-lista kapcsán létrejött összefogás csak egy rövidtávú taktikai lépés volt – ez fél évre rá ki is derült. Minthogy az is, hogy az RMDSZ egy teljesen más irányba megy és nem gondolkodik hosszú távú stratégiában, és az MPP is képtelen erre. Ezért döntöttünk úgy 2010 végén, hogy egy harmadik erőt kell létrehozni. Bejegyeztük az Erdélyi Magyar Néppártot, amelynek elnökeként három éven keresztül az volt a feladatom, hogy nemcsak személyeket, hanem egy brandet építsünk fel.
A Néppárt bejegyzése rossz pillanatban, nehéz körülmények között történt meg, amikor a politikusokba vetett bizalom mélyponton volt – azóta kiderült, hogy van még lejjebb is.
Mára ebből a három pólusú mezőnyből kétpólusú lett, hiszen az MPP beleolvadt az RMDSZ-be, miután meghatározó vezetői magukévá tették azt a gondolkodásmódot, hogy az erdélyi magyar politikai elitnek főleg Bukarestben van keresnivalója. Szerintem a meghatározó törésvonal Bukarest és Erdély között húzódik. Sajnos, ez az alapvető igazság nem mindenki számára evidencia, és mi sem tudjuk érthetővé tenni az emberek számára, hogy az ő életüket befolyásolja.
Ezért nagyon nehéz lényegileg magyar összefogásról beszélni: az EMNP és az RMDSZ-MPP esetében homlokegyenest ellentétes politikai vonalvezetések, gondolkodásmódok, jövőképek ütköznek egymásnak. Úgy gondolom, hogy jelenlegi állapotunkban az összefogás felszínes gondolatára jövőképet nem lehet építeni.
Az RMDSZ-nek két mondanivalója volt a 2016-os önkormányzati kampányban: az egyik az egység és az összefogás, a másik a biztonság kérdése. Mind a kettő ebben a formában hamis, mert igazából nincs magyar összefogás, és a biztonságot sem tudják garantálni a közösségnek. De mindkét kulcsszó egyszerű és közérthető, és használata eddig működött. Hogy meddig működik, nem tudom, de az emberek egyre inkább érzik, hogy az egység, ami minden nemzeti ünnepen kulcsszóként elhangzik, hamis. Ez egy újabb oka annak, hogy az emberek elfordulnak a politikától. A másik ok pedig, hogy rá fognak jönni, hogy ez az RMDSZ által választott út egy zsákutca, semmiféle biztonságot nem tudnak garantálni, és akkor szükség lesz egy pAradigmaváltásra. Abból a retorikából, hogy Bukarestbe kell menni, mert onnan hozzuk a biztonságot, és ott intézzük el a dolgokat, ki kell törni, és ezt a kitörési lehetőséget Erdélyben kell keresgélni.
Számomra a transzilvanizmus lehet az, ami biztosíthatja a kiutat ebből a zsákutcából. A transzilvanizmus nyitást biztosítana azok felé a román emberek felé, akik valami hasonlóban gondolkodnak, románként. Fontos azonban megjegyezni, hogy a megoldást nem egy román-magyar közös szervezet – egy Most-Híd féle vegyespárt – létrehozásában látom.
- Ön szerint ki lehet alakítani egy kritikus tömeget ennek az elképzelésnek a támogatására?
– Nekünk igazából az erdélyi románokkal lehetnek azonos típusú érdekeink, aminek mentén ki lehetne alakítani egy kritikus tömeget. De jelenleg hiányzik a román fél ebből a történetből. Azt hiszem, hogy az erdélyi magyarság részéről lenne hajlandóság a románokkal való együttműködésre. Jelenleg nem csak én, nagyon sokan félnek attól, hogy nincs még megérve a magyar közösség egy ilyen típusú pAradigmaváltásra, arra a nyitásra, ami a transilvanizmust és a politikai együttműködést jelentené az erdélyi románokkal.
Nehezíti az ügyet, hogy nem ismerjük jól az erdélyi románok társadalmi rétegezettségét, nem tudjuk, hogy kik ők, erről nem készültek átfogó kutatások. Én úgy saccolom, hogy az Erdélyben élő mintegy 6 millió román talán fele, mintegy 2-3 millió autentikus erdélyi román, aki Erdélyben gondolkodik. A többiek nyilván, jövevények, ki 100, ki 50, ki 10 évvel ezelőtt érkezett. Az sem egyértelmű, hogy ezek a jövevények mennyire erdélyiesedtek el. Én Temesváron éltem le egy életet, és láttam, hogy a jövevény Temesváriak milyen jó bánsági autonomisták tudnak lenni. Ezért lenne jó megnézni, hogy az erdélyi románok mit akarnak igazából. Az tény, hogy politikailag artikulálódni még nem tudtak. Ennek oka, hogy őket is elsodorta az egységes nemzetállami retorika, de nem biztos, hogy ők nem tudnak politikailag megerősödni valamikor. Ez a kérdés most, hogy ezt a folyamatot segítjük, elébe megyünk, vagy tehetetlenül nézzük és várjuk azt, hogy ők megébredjenek. Most mi ezekkel a dilemmákkal küszködünk, választásoktól függetlenül, de nyilván, választások alkalmával felerősödnek ezek a témák. Ilyenkor van lehetőség inkább helyzetet teremteni, saját kommunikációs dombot építeni, amire felkapaszkodsz és onnan könnyebben irányítod a közbeszédet, vagy leesel róla és nyakadat Szeged.
- Románia két év múlva az egyesülés 100. évfordulóját ünnepli, és várhatóan fel fognak erősödni a nacionalista érzületek. Lehet egyáltalán ilyen kontextusban a transzilvanizmus eszméjét építeni?
– Biztos felerősödik a nacionalizmus, de ugyanakkor azt gondolom, hogy a transzilvanista gondolkodásmód is fel fog erősödni. Az egységes nemzetállam gondolata minket magyarokat, nyilván zavar – mert végül is a Nagyrománia ellenünk született meg – de ezzel nem vagyunk egyedül. Aki egy kicsit is ismeri az újkori történelmet, az tudhatja, hogy a '23-as alkotmány kukába dobta a regionalizmust, az autonómiákat, az ígéreteket. Azóta, közel 100 éve következetesen építik a maguk egységes nemzetállamát, ami a mi bőrünkre megy. Nekünk egy egységes nemzetállamban közösségként nincs helyünk. Egyénként van helyünk, egyéni életpályára nyílik lehetőség: az emberből lehet miniszter, de akár államelnök is. Viszont mi közösségként szeretnénk megmAradni úgy, hogy a többség felé is közösségként érvényesüljünk. Ez a két törekvés feszül egymásnak, ez áll leginkább útjába autonómia-törekvéseink sikerének.
Úgy érzem, hogy az RMDSZ 25 év alatt eljutott a pragmatizmusnak arra a szintjére, hogy már nem érdekli a közösségi megmAradás. Közösségi retorikával él, de ilyen egyéni életpályákat tűz ki a maga elitje, politikusai számára. Ezt nevezem labanc-attitűdnek. A fogalmat próbálom leíró jelleggel és nem pejoratívan, értékítéletként használni, miszerint a kurucok a jók, és a labancok a rosszak. Ezzel az ellentétpárral a kétfajta érdekérvényesítési filozófiát szeretném illusztrálni. A labanc attitűdben a közösségi tudat kicsit elhomályosul, egyénként épül be a főhatalomba, ott próbálja elfoglalni a pozíciókat és próbál érvényesíteni egy közösségi érdeket úgy, hogy közben a közösségi tudat, bár még megvan, de halványabb. A kuruc attitűd pedig arról szól, hogy a főhatalomtól függetlenül építsük meg a saját várainkat. Ezek lennének az autonómiáink, és Bukarestbe, a parlamentbe, mindig valamilyen céllal megyünk, nemcsak azzal a céllal, hogy a hatalomban benne legyünk. Ahogy telik az idő, a kuruc-labanc törésvonal mentén egyre kevésbé lehetséges az együttműködés. Viszont nem lehetetlen: a magyarság többször átment ilyen helyzeteken, a főhatalomhoz való viszony, mint törésvonal, kettéosztotta a politikai elitet, de soha nem a népet. De a politikai elit annyira erős törésvonal mentén oszlik most ketté, hogy egyre nehezebb ezeket a hidakat elképzelni, nemhogy felépíteni őket.
A választások alkalmával persze mindig előkerül – főleg pragmatikus taktikai megfontolásból – az együttműködés szükségességének kérdése a politikai erők között, de én a fenti okok miatt már egyre kevésbé bízom ebben. Mindig látom a választópolgár előtt népszerű gondolat, az egység hangoztatása mögött az igazi szándékot. Az RMDSZ jelenlegi vezetőinek nem érdeke integrálni a maguk csapatába minket, akik az övékétől majdnem homlokegyenest ellentétes nézeteket vallunk. Rövid távon nincs is erre szüksége, mért is tenné? Csak az egység kedvéért? Ilyen nincs. Nem azt mondom, hogy nem kell megpróbálni, hiszen a központi román nemzetállami nyomás rajtunk van. Örülnék, ha lehetne találni egy-két pontot, amely mentén sikerülne együttműködni, csak az esélyét látom csekélynek.
- Az EMNP miért indulna a választáson?
– Erre a kérdésre a legegyszerűbb válasz az lenne, hogy a politikai pártok azért jönnek létre, hogy induljanak a választáson. De ez a válasz pontatlan, egy politikai párt azért jön létre, hogy eszközöket szerezzen céljai megvalósítására. A tisztségek lehetnek ilyen eszközök, hiszen a tisztségekkel hatáskörök járnak, és ezek révén lehet a célokért dolgozni. A jelenleg érvényben levő választási törvény nem kedvez a regionális pártoknak, noha néhány kiskapu van benne.
- Éppen ez lett volna a kérdés lényege: hogy az EMNP nem tudott áttörést elérni szavazatszámban, és gyakorlatilag nincs esélye bejutni a parlamentbe, tehát akkor miért indul?
– Még nem hoztunk döntést, ezért nem tudok hivatalos pártálláspontot megfogalmazni. De több alternatíváról tárgyaltunk. Abban eléggé egyértelmű volt az álláspontunk, hogy a legkényelmesebb, legolcsóbb és legegyszerűbb utat nem választhatjuk, éspedig azt, hogy a lelátóról nézzük, ahogy az RMDSZ az MPP-vel „erősítve” próbálja legyőzni az emberek közönyét és elérni az országosan leadott szavazatok 5%-át. Ezt az utat már csak azért sem szeretnénk választani, mert egy szervezet, amely nincs mozgásban, az meghal.
- Tehát a mozgásban levés szükségessége arra a kényszerpályára helyezné az EMNP-t, hogy induljon a választáson?
– Én nem azt mondom, hogy kényszeríti, azt mondom, hogy mozgásba kell lenni. Tehát az értékeink és a céljaink érdekében valamit tenni kell. Nagyon ritka az a helyzet, amikor a nemcselekvés a legjobb választás. Most sem az. Tehát meg kell találni a cselekvés optimális módját. Az első opció egy nagy magyar koalíció létrehozása. Az is lehetőség, hogy az EMNP önállóan indul saját jelöltlistával. A mi választóink egy része – akik már nem akarnak az RMDSZ-re szavazni és akkor is ide szavaznak, ha tudják, hogy a szavazatuk jó eséllyel nem váltódik mandátumra – ezt el is várja. De azt gondolom, hogy egy párt esetében az nem elegendő ok a választásokon való indulásra, hogy a kemény magjának legyen, akire szavaznia. Ennél már jobb lehetőség, és akár sikeres is lehet olyan formailag független jelöltek támogatása, akik felvállalják a Néppárt céljait. A választási törvény azt mondja, hogy egy megyében független jelölt akkor jut be, ha eléri az egy mandátumhoz szükséges szavazatszámot.
- Ez Kolozs megyében például a szavazatok 10%-a, tehát, ha csak a magyarok szavazataival számolunk, a szavazatok több mint felét el kellene vinni, és megtörténhet, hogy sem a független jelölt, sem az RMDSZ jelöltje nem jut be, az RMDSZ legfeljebb országos visszaosztásból kap mandátumot. Hargita megyében azonban a szavazatok 20%-át kell megszerezni, ami a magyar szavazatok egynegyedét jelentené. Ez nem lehetetlen, négy évvel ezelőtt annyi szavazatot kaptunk, amennyivel a jelenlegi választási rendszer alapján egy embert be lehetne vinni a parlamentbe.
- A független jelöltállításhoz azonban karizmatikus jelölteket kellene találni. Ilyen szempontból van humánerőforrás?
- – Mindenképp kötelező gyakorlat megtalálni a megfelelő jelöltet. Ha független jelöltet támogat az EMNP, akkor annak a jelöltnek kell legyen arca, tartása, mondanivalója.
- Júniusban az EMNP olyan tagjaitól vonta meg a bizalmat, akik egy bizonyos ismertséggel rendelkeztek Erdély-szinten. Itt most elsősorban Portik Vilmosra és Gergely Balázsra gondolok. Ők már nem tagjai az EMNP-nek. Lehetnek ők a független jelöltek?
- – Sajnálom az ilyen eseteket, mert tényleg nem vagyunk túl sokan, és Gergely Balázs vagy Portik Vilmos esetében értékes, kreatív embereket veszítettünk el. Nehezemre is esik beszélni erről, de attól még tény, hogy hozzáállásukkal nem hogy segítették a választási szereplést, hanem olyan károkat okoztak a szervezetnek, amelyet nem lehet következmények nélkül hagyni, pontosan a többiek munkája és erőfeszítései iránti tiszteletből. Gergely Balázs esetében nem az RMDSZ kolozsvári tanácsosi listáján való indulás volt az ok, hanem szerepvállalása egyes megyei kampányeseményeken, amely összeférhetetlen volt néppárti tagságával. Portik Vilmos esete más: ő egy sikeres marosvásárhelyi előválasztás után, saját teljesítménye és a csapat sikeres munkája eredményeképpen gyakorlatilag brand lett, és amikor eljött a pillanat, hogy visszafordítsa ezt a közösen megszerzett politikai tőkét, ő nem tette meg, lenullázva az addigi építkezést. Mindazonáltal egyiket sem zártuk ki, hagytunk teret az újrakezdésnek. Nekem ez azért fontos, mert Gergely Balázsra és Portik Vilmosra is úgy tekintek, mint politikai neveltjeimre, rengeteg szellemi energiát fektettem abba, és azt reméltem, hogy ők és a hozzájuk hasonlók lesznek azok, akik továbbviszik azt a munkát, amit én 25 évvel ezelőtt elkezdtem. Most nem így látszik, és ezért szomorú vagyok. Az őszi választási szerepvállalásunk biztosan nem rájuk épül.
- Úgy tudom, hogy egy harmadik alternatíva is felmerül a választásokkal kapcsolatosan. Éspedig az, hogy az EMNP egy másik párttal indul koalícióban.
- Ez a harmadik út. Ezt a transzilvanista értékek mentén lehetne kiépíteni. Ennek az útnak szerintem van jövője, de erre sem mi, sem a román transzilvanista vonal nincs felkészülve. Nem egy Most-Híd típusú vegyes párt létrehozásában látom a megoldást, hanem egy román és egy magyar erdélyi párt koalíciójában, ami azt jelentené, hogy a választáson 8%-ot kellene szerezni. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi szavazatok 20%-át kellene megszerezni.
- Visszakanyarodnék az RMDSZ-szel való egyeztetésre és az együttműködés lehetőségére: a politikai logika alapján valószínűleg ebben az RMDSZ nem lesz érdekelt.
– Attól függ, hogy most mi fontos az RMDSZ-nek. Ha csak az fontos, hogy bejussanak a parlamentbe, akkor felesleges ebben a megoldásban gondolkodni. Az RMDSZ-nek az 5%-os pszichológiai küszöb elérése lehet a tét. A parlamenti jelenlét szempontjából nem tét, hiszen ott van az alternatív küszöb: négy megyében el kell érni a 20%-ot. Az a tény, hogy ezt az alternatív küszöböt az RMDSZ kialkudta, azt jelzi, hogy a román pártoknak szükségük van egy olyan típusú politikai jelenlétre a parlamentben, mint amilyen az RMDSZ. Kell nekik egy „kezelhető” magyar párt, a jobb- és baloldali pártok mellé, egyféle „két és fél pólusú” politikai rendszer, amelyben az RMDSZ lehetséges partner ideológiától függetlenül mindkét fél számára. Ez a terv azonban megbukni látszik, hiszen két-három román kispárt is jó eséllyel túllépheti az 5%-os bejutási küszöböt. Ha az RMDSZ 5% alá megy, akkor parlamenti jelenléte valóban csak a román pártok jóindulatán múlhat a jövőben, hiszen az alternatív küszöböt könnyebb eltörölni, mint az 5%-os bejutási küszöböt megemelni. Éppen ezért az RMDSZ vezetői lehetnének olyan bölcsek, hogy azt mondják: az 5%-ért hozzunk össze egy valós alapokon nyugvó széles összefogást. Ezért tehát nincs teljesen kizárva egy ilyen irányú megállapodás. Az a probléma, hogy amit az MPP-nek felkínáltak, az számunkra nem alternatíva.
- Egy esetleges koalícióban induláskor az alternatív küszöböt már nem lehetne igénybe venni, sőt, egy 8%-os, emelt küszöböt kellene elérni.
– A választási törvény betűje ebből a szempontból egyértelmű, csak a törvény szelleméről vitatkozunk, abban oszlanak meg a vélemények.
- De ha ebben a kérdésben vita van, akkor az RMDSZ inkább azt mondhatja, hogy mennek külön, nem kockáztatnak.
– Így van, ezért nehéz a tárgyalás ebben a kérdésben. Nem is vagyok túl optimista az RMDSZ-szel való tárgyalás tekintetében. Ha lenne valamilyen halvány érdekazonosság abban, hogy hogyan kellene politikai érdekvédelmet folytatni egy kisebbségi társadalomban, Romániában, a 21. század elején, és amely legalább középtávra kivetülne, illetve nemcsak taktikai, konjunkturális és pragmatikus szempontok érvényesülnének, akkor azt mondanám, hogy lenne esélye ennek az együttműködésnek. Jelenleg nem látom ezt. Széttartó, és hatalomtechnikai szempontok uralnak mindent, már nem látok az RMDSZ-ben stratégiai gondolkodást.
- Egy másik ok is nehezíti az EMNP-RMDSZ tárgyalásokat, éspedig az, hogy az RMDSZ mindig azt mondja, hogy az EMNP ellene jött létre.
– Amikor létrejön egy politikai párt egy másik mellett, el lehet mondani azt is, hogy ellene jött létre, de azt is, hogy valaminek az érdekében jött létre. Az EMNP nem azért jött létre, hogy álmatlan éjszakákat okozzon egyes RMDSZ-es vezetőknek. Aki így közelíti meg, az vagy semmit sem ért a politikából, vagy hatalomtechnikai okokból mondja, amit mond. Az EMNP megalakulásakor mi megfogalmaztuk, hogy miért jöttünk létre, milyen űrt, hiányt akarunk betölteni, és melyek a céljaink. Mi autonómiában gondolkodunk és Erdélyben. Az RMDSZ nem ebben gondolkodik, bár ezt soha nem fogja kimondani. Mivel az egészet elfedi az egység- és a biztonságretorika, ezért nehéz egy értelmes vitát folytatni erről. Szerintem az RMDSZ a nemzetállami modellben érdekelt, ahol a Bukaresti főhatalomnak egyrészt a szolgálóleánya, másrészt a kedvezményezettje. Ezért nehéz nekünk közös platformra helyezkedni velük. Mi megszüntetnénk ezt a pAradigmát. Át akarunk térni egy másik pAradigmára, aminek a kulcsszavai a föderalizmus, Erdély autonómiája, a transzilvanizmus, mint érték, az együttműködés az erdélyi románokkal, akik politikailag artikuláltak. Ezekben gondolkodunk mi, a Székelyföldi autonómia és a Partium sajátos jogállása is ebben a rendszerben értelmezhető.
Ezek a célok egyelőre nem érték el a magyar nemzetpolitika ingerküszöbét, ezért nem bírják támogatottságát sem. Még nem jutottunk el oda, hogy erről együtt gondolkodjunk a magyar nemzetpolitika jelenlegi vezetőivel, be vannak szorulva ők is ebbe az RMDSZ által uralt pAradigmába. Nyilván, a magyar kormánynak érdeke, hogy legyen neki egy kapunyitogatója Bukarestben, hiszen olyan időket élünk, amikor a geopolitikai és az európai nagy témák ideiglenesen zárójelbe teszik a Kárpát-medencei nemzetpolitikai kérdéseket, ezért minden szövetséges fontos. Olyan témák uralják most a nagypolitikát, mint a migránsválság, Közel-Kelet, Ukrajna, energiabiztonság, és az ezekkel kapcsolatos nagyhatalmi játszmák.
- Az európát foglalkoztató migráns-téma kapcsán az EMNP kiadott egy közleményt, amelyben a nemzet megosztásával vádolta a magyar baloldalt, mondva, hogy rátámadt a nemzetre azzal, hogy a kvótaellenes népszavazás ellen kampányol. Mi volt a célja ezzel a közléssel az EMNP-nek? – Annak a közleménynek az volt a kiváltója, hogy a magyarországi ellenzék – jobb- és baloldali – megpróbálja szembeállítani a magyar állampolgárságú, de magyarországi lakcímmel nem rendelkező Kárpát-medencei magyarok és a Magyarországról gazdasági okok miatt elvándoroltak jogállását. Azt akartuk elmondani, hogy álljanak le ezzel a retorikával. Azt gondolom, hogy a Kárpát-medencében egyetértés van a külhoni magyar állampolgárok levélben történő szavazási jogával. Az erdélyi embereknek pedig azt akartuk üzenni, hogy vegyenek részt a népszavazáson, mert fontos a kérdés.
- Fontos lenne erről egy társadalmi vita keretében beszélni.
– Ennek a társadalmi vitának Magyarországon a megjelenési formája a népszavazás, ami, ha akarjuk, ha nem, átgyűrűzik hozzánk is.
- Viszont ennek a népszavazásnak nincs jogi értelemben vett tétje és következménye, legfennebb egy véleménynyilvánítás, és a kormány nagyon erősen az ellenszenvre, a gyűlölködésre építette fel ezt a kampányt. Ezt ki kell mondani, a kék plakátok a gyűlölet- és félelemkeltésről szólnak.
– Lehet, hogy nem alaptalan ez a félelem. A kampány kétségtelenül olyan hatalomtechnikai elemeket is tartalmaz, amelyek nekem sem rokonszenvesek, primitívnek, bulvárosnak tartom, az én ízlésemtől távol állnak. Ugyanakkor a felvetett kérdés alapvető Európa jövője szempontjából, és ebben szükséges valahogyan részvételre szólítani a magyar választópolgárokat. Ami pedig a külhoni magyarokat illeti, számomra egyértelmű, hogy aki Erdélyből leadja a szavazatát, az nem azért teszi, hogy legyenek vagy ne legyenek kvóták, hanem inkább azért, hogy bizonyítsa az Orbán-kormányt támogatásáról, mert úgy látja, hogy az képviseli leginkább az összmagyar érdeket.
- Ha az EMNP úgy döntene, hogy elindul a december 11-i parlamenti választásokon, milyen eredményre számít?
– Létrehoztunk egy transzilvanista magyar pártot, ebből a szempontból a magunk intézményi munkáját elvégeztük. Megalapoztuk, gyűjtöttünk egy törzsszavazói gárdát, ami 50 ezer szavazat fölött van. Ezek az emberek már eddig se szavaztak, és ezután sem fognak szavazni az RMDSZ-re. Inkább románokra szavaznak, vagy nem szavaznak egyáltalán. Nagyon hibás az a gondolkodásmód, hogy újra lehet építeni a nagy etnikai tömböt, ami 90-ben volt. Annak a tömbnek egy része meghalt, egy másik része elvándorolt, asszimilálódott vagy elfordult a politikától. Az EMNP-nek az a célja, hogy az RMDSZ szavazóbázisa mellett egyben tudja tartani a magyar politikai nemzet ezen részét is, hogy ne morzsolódjon le. Így két – egy nagyobb és egy kisebb – csoportban lehetne tartani a magyar szavazatokat, és nem engedni szétszéledni. A kettőből nem szervezeti szinten, hanem az értelmes stratégiai együttműködés szintjén lehet majd egyet csinálni. Mert erdélyi magyarság csak egy van. Ha ez sikerül, nem dolgoztunk hiába.
Transindex.ro

Kerítést építenek a román–szerb határon?
Mihamarabbi intézkedéseket sürget a Bukaresti kormány részéről a migránshullám feltartóztatása érdekében a Temes megyei önkormányzat elnöke.
Sorin Grindeanu arra következtet az illegális határátlépéseknek az elmúlt hetekben a román–szerb határon tapasztalható növekedéséből, hogy a közeljövőben fokozott nyomás nehezedik majd a bánsági régióra, ami szerinte megfelelő válaszlépéseket igényel a román hatóságok részéről.
„Jó lenne, ha az illetékesek nem Bukaresti és szebeni fejjel gondolkodnának, miszerint az ország közepén amúgy sem haladnak keresztül a menedékkérők. Minden eshetőségre fel kell készülni, ha figyelembe vesszük, hogy Szerbia irányából szárazföldi úton Temes és Krassó-Szörény megyén keresztül érkezhet migránshullám. Nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy adott esetben a határ menti települések polgármestereivel Bukarest számára nem tetsző döntéseket hozzunk” – nyilatkozta a Pressalert.ro Temesvári hírportálnak a szociáldemokrata (PSD) politikus.
Egyre többen próbálkoznak az illegális határátkeléssel
Grindeanu felhívta a figyelmet, hogy noha a hazai rendvédelmi szervek korábban azt jósolták, Romániát elkerüli a menekültek útvonala, az elmúlt hetekben egyre többen próbálkoznak az illegális határátkeléssel a szerb–román–magyar hármas határ térségében. A 2012-től az idei helyhatósági választásokig képviselői mandátumot betöltő, a Victor Ponta vezette kormányban a távközlési miniszteri tisztséget ellátó önkormányzati vezető közölte, az érintett települések vezetőivel konzultálva arra a következtetésre jutott, hogy a polgármesterek többsége magyar mintára kerítést építene a román–szerb határszakaszon. A tanácselnök a portálnak adott interjúban leszögezte: ezt végső megoldásnak tartja, de egyáltalán nem zárja ki.
Grindeanu állásfoglalása azért is érdekes, mivel Victor Ponta volt kormányfő, a PSD egykori elnöke tavaly „szégyenletes magatartásnak” nevezte, hogy Magyarország kerítést épít déli határán, a Bukaresti külügyminisztérium pedig helytelenítette, amikor a Budapesti kormány bejelentette: adott esetben a Romániával közös határán is drótakadályt emel.
Elvárják, hogy Bukarest tartóztassa fel a menedékkérőket
Darius Postelnicu, a román–szerb határ mentén fekvő Zsombolya polgármestere kedden a Krónikának elmondta, nem kívánja megszabni a Bukaresti kormánynak, hogy milyen módszereket alkalmazzon, de elvárja, hogy tartóztassa fel a menedékkérőket. „Nincs szükségünk migránsokra, amerre jártak eddig, mindent csak feldúltak” – szögezte le a kisváros liberális ( PNL) elöljárója, hozzátéve, kerítésépítésről szóló konkrét információk nem jutottak el hozzá, ő pedig nem egyeztetett ilyesmiről a tanácselnökkel. A polgármestertől megtudtuk, a rendvédelmi szervek körében a határ menti térségben foganatosított átcsoportosítás nyomán Zsombolyán már nem teljesítenek szolgálatot csendőrök, helyi rendőrség pedig nem működik.
Egyelőre nem tartja indokoltnak kerítés felhúzását Radu Asaftei, Nagyszentmiklós alpolgármestere, aki szerint eddig elégséges módszernek bizonyult, hogy egy kétoldalú egyezmény alapján a román hatóságok visszatoloncolják Szerbiába az illegális határátlépőket. A liberális elöljáró lapunknak elmondta, a határ menti városban nem bukkantak fel migránsok, a zöldhatáron átlépő menekülteket pedig eddig sikerrel feltartóztatták a határőrök.
Az elmúlt napokban több mint félszáz határsértőt fogtak el
Románia augusztus közepétől megerősítette délnyugati határainak védelmét, a határrendészet mellett a csendőrség és a rendőrség egységei is bekapcsolódtak a határvédelembe, és munkájukat éjjel-nappal felderítő helikopter segíti. Az intézkedés szükségessége beigazolódott, mivel migránscsoportok azóta naponta próbálnak Románián keresztül Magyarországra átjutni a zöldhatáron. Az elmúlt napokban összesen több mint félszáz határsértőt fogtak a román határőrök, akik immár azzal is szembesülnek, hogy egyre többen veszik az irányt Nyugat-Európába az ENSZ menekültügyi főbiztosságának Temesvári vészhelyzeti tranzitközpontjában elszállásolt menedékkérők közül.
A határőrség országos parancsnokságának tájékoztatása szerint hétfőn este újabb migránscsoportot fogtak el Nagyszentmiklós közelében, a tizenöt határsértő közül nyolcan afgánnak, négyen koszovóinak, ketten pakisztáninak, egy pedig iráninak mondta magát. Kedden ugyanakkor ketten vízbe fulladtak, öten pedig eltűntek, miután Romániába igyekvő menekültek egy csoportjának csónakja felborult a Duna bolgár szakaszán, Vidin térségében.
Az MTI tudósítója a helyszínen kedden azt tapasztalta, hogy megerősítették a szerb–román határ Magyarországhoz közeli szakaszának őrzését, a területet járőrökkel és hőkamerákkal felügyelik a román hatóságok. A térséget egy Óbébán telepített hőkamerával figyelik meg a határrendőrök, a berendezés mintegy 14 kilométeres távolságból észleli a zöldhatár felé közeledők mozgását.
Petre Nicola, a Temes megyei határrendőrség szóvivője az MTI-nek elmondta, a fokozott ellenőrzés bevezetése óta száz határsértőt fogtak el a térségben, egész évben pedig 230, Afrikából, illetve Ázsiából érkezőt tartóztattak föl, főként a hármas határhoz közel eső települések közelében. Nicola hozzátette, a román hatóságok észlelik a jeleit annak, hogy a területen embercsempészek dolgoznak. Az elmúlt időszakban többször sikerült is ilyen csoportokat leleplezni, és eljárást indítani ügyükben.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Román felháborodás Klemm székelyzászlós fotózkodása miatt
Megdöbbenést és felháborodást váltott ki a román sajtóban és a világhálón, hogy Hans Klemm, az Egyesült Államok nagykövete Sepsiszentgyörgyi látogatása során a székely zászlóval fotózkodott a Háromszéki önkormányzati vezetők társaságában.
Az amerikai diplomata kétnapos Székelyföldi látogatása keretében, kedden kereste fel Kovászna megyét, és egyebek mellett Antal Árpád Sepsiszentgyörgyi polgármesterrel, Tamás Sándor tanácselnökkel és Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével folytatott megbeszélést. Ennek a találkozónak a végén készült az a fényképfelvétel, amely székely zászlóval ábrázolja a házigazdákat és az amerikai vendéget.
A román sajtó Antal Árpád Facebook-bejegyzéséből értesült a fotóról és arról, hogy a nagykövet ajándékba kapott egy kék alapon aranysávos lobogót. „Feltettük ma az amerikai nagykövetnek azt a kérdést, hogy lehet-e vallásszabadság olyan körülmények között, hogy közben elveszik az egyházi javakat, úgy értelmezik-e Amerikában a demokráciát, mint ahogyan Bukarestben értelmezik, hogy ha három farkas és egy bárány találkoznak, akkor demokratikusan megszavazzák, hogy mit fognak vacsorázni? Egyenlőség-e az, hogy minket naponta zaklatnak azért, mert szeretnénk használni a zászlónkat, de más megyékben szabad ugyanezt?” – számolt be közösségi oldalán a polgármester.
Már az elöljáró bejegyzését számos bírálat érte román felhasználók részéről, akik sovinizmussal és románellenességgel vádolták meg Antalt, akit megfenyegettek: „ha így folytatja, megtapasztalja, hogy a románok toleranciájának is van határa”. „Jól mondta Vadim, hogy a magyarokat sarokba kell állítani, tudniuk kell, hol a helyük, mint ahogy azt is, hogy 1940 soha nem jön vissza számukra” – posztolta egy másik hozzászóló.
Bevallása szerint sokkolta a Klemmet a székely zászló és „revizionista politikusok” társaságában ábrázoló felvétel Rareș Bogdant, a Realitatea hírtelevízió magyarellenes kirohanásairól elhíresült műsorvezetőjét. A Kolozsvári származású újságíró párhuzamot vont a Bukaresti diplomata gesztusa és az Egyesült Államok chișinăui nagykövetének nemrég tett kijelentése között, miszerint Moldova nem Románia, a Pruton túli országnak pedig el kell felejtenie a Romániával való egyesülés gondolatát.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

"Megzaboláznának"!
"Úristen, megbolondultak az amerikaiak! Jól mondta a néhai Vadim, hogy a magyarokat sarokba kell állítani, tanulják meg, hol a helyük, különben ehhez hasonló helyzetek állhatnak elő. A magyarok nem értik, hogy 1940 már nem jön vissza soha!!!", "Zavar a román zászló? Az országgal – amelyben ti is éltek, és amelynek a levegőjét szívjátok, vizét isszátok – szembeni ellenségességetek és megvetésetek semmi jót nem hozhat...", "Amikor majd rátok irányítjuk az ágyúkat, minden bozgor szufla kiszorul majd a sztyeppei disznófejetekből, ördögadta nomádjai!", "Megint eladtak az amerikaiak, tegnap Kisinyovban, ma Bukarestben!", "Börtönbe velük!", "Románia a Dnyesztertől a Tiszáig tart!", "Vadimnak igaza volt, az amerikaiak a magyarok kezére játszanak. Hol vagy, Johannis?!" "A magyarokat meg kell zabolázni a PRU-val, különben elveszítjük Erdélyt!!!".
Kedves olvasók, ezeket a "szép szavakat" azok közül a kommentárok közül válogattuk, amelyek tegnap jelentek meg a közösségi oldalakon Hans Klemm amerikai nagykövetnek Hargita és Kovászna megyében tett látogatása, illetve azután, hogy a nagykövet Sepsiszentgyörgyön a székely zászlót tartó székely megyék vezetőivel közös fényképen jelent meg. A kommentálók a fentieken kívül a nagykövet és a Sepsiszentgyörgyi polgármester lemondását követelik, sőt egyesek átkot szórtak rájuk és családjaikra.
A fentiek kísértetiesen idézik a ‘90-es évek elejét, a vásárhelyi fekete március szlogenjeit, illetve a hírhedt Har-Kov jelentést. Ami azt is jelenti, hogy az ideig-óráig lappangó magyargyűlölet vulkánként robban a legártatlanabb hírre, amelyet a szélsőséges nacionalisták azonnal meglovagolnak, és igyekeznek politikai tőkét kovácsolni belőle. Hiszen nem tudni, kik a kommentálók: a névtelenség jótékony leple alatt akár vezető politikusok is uszíthatnak. Hogy sikerrel, bizonyítják a fentiek.
A nacionalista kitörés szikráját az a bejegyzés szolgáltatta, amelyet a Sepsiszentgyörgyi polgármester osztott meg saját közösségi oldalán, és beszámolt, hogy a Székelyföldi elöljárók tájékoztatták a nagykövetet arról, hogy Romániában "elveszik az egyházi javakat," "naponta zaklatnak azért, mert szeretnénk használni a zászlónkat, de más megyékben szabad ugyanezt", hogy "a független román bíróság arra fog engem kötelezni, hogy egy műemlék épületről levegyem a magyar feliratot, és ha nem veszem le, akkor naponta 150 euróval fognak büntetni".
Az elöljárók azt is elmondták a nagykövetnek, hogy "egy olyan regionalizációs terv van előkészítve, mely arról szól, hogy az önkormányzatokat is kivegyék a magyar közösség kezéből, és a Székelyföldi magyar közösséget egy olyan régióba akarják beolvasztani, ahol a magyarság nem lesz már többségben" és a többi.
Ezek nyomán lángolt fel a szélsőséges nacionalizmus és a magyarellenesség. Nem véletlen, hiszen decemberben parlamenti választások lesznek, és a párt, amelyre az egyik kommentáló utalt, éppen a szomorú emlékű nagy-romániás pártvezér céljait igyekszik megvalósítani. Ilyen "indítással" előreláthatólag durva, kiélezetten magyarellenes kampányra lehet számítani. Ezért fontos, hogy a magyarság érdekképviselete olyan jelölteket állítson, akik képesek szembeszállni és visszaverni az ilyen és hasonló támadásokat.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

"Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (http://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Kell jobb iskola?
Döbbenetes és undorító, ahogy a parlament nyíltan és minden szégyenkezés nélkül próbálja fenntartani a csalásokra és visszaélésekre bátorító gyakorlatot az oktatásban.
Alig kezdődött meg a tanév, és a szintén hosszú vakációról megtért törvényhozók máris két olyan hajtűkanyarra vállalkoztak, amivel nem két hónapot, hanem két évtizedet, vagy még többet hátrálhatunk: a képviselőházban SZDP-s kezdeményezésre enyhítettek a plágiumtörvényen (tíz-húsz éve érvényes szabályokkal felmenthetők a másoláson ért személyek, noha a szellemi lopást már az ókori római jog is elítéli), a szenátus oktatási bizottságában pedig (a hátsó ajtón, egy másik tervezetbe bújtatva) megpróbálták a független kormány utáni időre halasztani az iskolaigazgatók nyolc éve elnapolt versenyvizsgáját.
Utóbbinak büntetőjogi következményei is lesznek: a szakbizottság liberális titkára, Mircea Dumitru hiányzott az ülésről, de aláírása megjelenik, és Ecaterina Andronescu bizottsági elnök, volt szociáldemokrata tanügyminiszter csak annyi magyarázattal szolgált – azzal is késve –, hogy a katedrákat már kiosztották, tanév közben túl nagy felfordulást okozna, ha a jelenlegi igazgatók visszatérnének az osztályokba. Intézményenként egy-két tanárcsere aggasztja a szociáldemokratákat, mikor gyermekek tízezrei tanulnak elhanyagolt épületekben, tankönyvek és olykor szakképzett pedagógusok nélkül, s a napi hét-nyolc óra, a délutáni feladatok, a huszonéve folyamatos reform és interaktív táblák dacára a kötelező tíz osztályt sem tudják mind elvégezni, s bizony szép számmal akadnak olvasni sem tudó nyolcadikosok Romániában...
Egyébként van némi igazuk a baloldali honatyáknak, honanyáknak: minek kell politikamentes versenyvizsga, új tankönyv, új szemlélet, ha úgysem a tudás, szorgalom, szakmaiság számít, ha hazugsággal, csalással, törvényszegéssel jobban lehet boldogulni ebben a boldogtalan országban? A legfrissebb felmérések szerint a még itthon élő lakosság bő harmadát vajmi kevéssé érdekli, hogy mennyit másolt Victor Ponta volt kormányfő, és mennyi illetéktelen haszonra tett szert így; az sem árt a népszerűségének, hogy milyen tisztességtelen, felelőtlen, útszéli modorú politikus, aki csak a porhintéshez és a kötekedéshez ért. Mindez nem csupán erkölcsi károkat okoz, a hanyagság, nemtörődömség, gátlástalan önzés és parttalan korrupció vizén úszott el sok beruházás, fejlesztés, pénz, remény...
Nem kell azon törnünk a fejünket, hogy mit üzen a 2016-os parlamenti választások előtt az a párt, amelyet 2015 őszén a népharag fosztott meg a hatalomtól: nagyon világos, hogy nem az előrehaladást, szakmaiságot, tisztességes munkát próbálja ösztönözni. Az SZDP vezetői láthatóan nem tanultak semmit egy év alatt. Valóban nincs, aki számon kérje rajtuk az elmulasztott leckéket?
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiányérzet (A szabadkai színház előadása a PulzART-on)
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András által rendezett Rózsák című előadása Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című szabadverse nyomán készült, pontosabban annak második átirata: a költemény alapján korábban már készült egy színházi előadás, amelynek újabb, szöveg nélküli változataként került színpadra a pulzArt fesztivál részeként Sepsiszentgyörgyön is bemutatott produkció.
Ahogy Tolnai Ottó költészetére sem jellemző a hagyományos értelemben vett őszinteség, ahogy a közlés, leírások helyett inkább hatásokat akar kiváltani, és ezért önmagát háttérbe helyezve olykor spontán módon játszadozik a szavakkal, gondolatokkal, egészen szürreális világokat teremtve, ugyanúgy a Rózsák alkotói is csupán a vizualitásra, a szabad asszociációkra próbálták felépíteni az előadást. A költőiség egyetlen jelszavát követve annyira szabadon viszonyultak a költeményhez, hogy valójában alig viszonyultak hozzá, így bár az előadás tobzódik az ötletekben, a látványos jelenetek, hatásvadász színpadi elemek semmilyen irányba sem vezetnek.
Aligha gondolhatnánk komolyan, hogy A kisinyovi rózsa című szabadverset számon lehet kérni egy előadáson, de a színházszerűséget, az élményt, azt, hogy akár intellektuálisan, akár érzelmileg, akár az érzékek szintjén megérintsen, azt igen. Itt viszont mindegyik megközelítési lehetőség jócskán tele volt akadályokkal. Semmilyen logikai elv nem szabott irányt az egymásból következő jeleneteknek, talán csak a tér kitágítása a bezártságtól a végtelen szabadság felé, de ez nem fokozatosan történt az előadás során; semmilyen érzelmi szál nem kötötte egymáshoz, és így a nézőkhöz sem a szereplőket; az érzékeknek kínált táplálék pedig – a hangok, anyagok érzete és a színészi játék ritmusa, dinamikája – olyannyira szegényes, esetlen, pontatlan volt, hogy nem lehetett komolyan venni. Néhány példa: az indigólepedő, amely több jelenet alapeleme, teljesen használhatatlanná kopott, hiába próbáltak bármit is átvinni rajta a színészek, a plüsszebrákat előrevetítő zebracsíkos ruhákra alig tapadt a fekete festék, így szinte értelme sem volt a negatív zsiráfjátéknak, a baseballütő használata inkább felmutatott volt, mint felszabaduló energiák robbanása, a homok lecsorgását már előre sejteni lehetett, annyira hangos volt az előkészület, az evőeszközök kiöntését már annyiszor láttuk, hogy egyenesen idegesítő volt, a jelenetek közelsége és a kivitelezés formája általában lenullázta a hatásokat. Érző lények vagy mozgó tárgyak sem voltak a színészek, és minduntalan az látszott, hogy van is, nincs is kapcsolatuk egymással a színpadon.
Szép volt a xilofonokon való közös zenélés, a ki-be járkálás dinamikája annál a jelenetnél, amikor rendezgették a zebrákat, sokat sejtető volt az indítókép a nő által idézett Tolnai-sorokkal, és üdítő látvány az utolsó kép, amikor egészen kitágult és apró fénypontokkal telt meg a tér. Itt valóban feltűntek Tolnai gondolatai: „mert a kisebbségi is akár a flamingó / e vacogó rózsaszín lény / csak önnön tükörtermekben manipulált / tömegében érzi otthon magát”. Lehet, hogy a kisebbségi életérzés a kulcsa a látottaknak? Értékelendő a sok befektetett munka és a hit, hogy mindennek értelme volt. Mezei Szilárd zenéjét is érdemes kiemelni, nélküle erősebb lenne hiányérzetünk.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 év a szeretet szolgálatában
Könyvbemutató a múzeumban
Ma 18 órakor mutatják be a Székely Nemzeti Múzeumban Puskás Bálint Zoltán A szeretet szolgálatában című könyvét. A kötet a Máltai Szeretetszolgálat romániai szervezetének „első 25 évét” meséli el.
Puskás Bálint, a szolgálat alapító tagja, azt mondja: a könyv azoknak állít emléket, akikkel naponta együtt dolgoztak, hogy „kevésbé szerencsés embertársaink életébe egy kis örömet” vigyenek. A későbbi szenátor és alkotmánybíró a tagságnak ajánlotta fel a Magyar Érdemrend Középkeresztjét, amit augusztus 20-án neki adományozott a Magyar Köztársaság elnöke.
– Van néhány kitüntetésem, de azt gondolom, ez közülük a legértékesebb. Hangsúlyozni kívánom, ez a kitüntetés nem csak nekem szól, hanem azoknak az embereknek, akikkel együtt ezt a 25 évet végigdolgoztuk – nyilatkozta Puskás Bálint.
A Máltai Szeretetszolgálat tiszteletbeli elnöke úgy látja, rossz a törvénykezés. A szervezet költségvetésének 15–20 százalékát arra fordítják, hogy kifizessék azokat az engedélyeket, akkreditációkat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a rászorulóknak egy tál meleg ételt adhassanak.
– Az államnak támogatni kellene a karitatív szervezeteket más módszerekkel is, adókedvezménnyel, épületek ingyenes bérbeadásával, hiszen ezek egy olyan terhet vesznek le a vállukról, amit az állam aligha tudna elvégezni. Rossz a törvény abból a szempontból is, hogy ugyan támogatja azt, hogy a fiatalok önkéntes munkát végezzenek, de ez – más civilizált országoktól eltérően – nem ér plusz pontot az egyetemi felvételin – sorolja Puskás Bálint.
A 25. évforduló alkalmából közös hálaadásra hívnak minden érdeklődőt szombaton 11 órakor a Krisztus király templomba.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Péter Ferenc: a szálak összevarrása a prioritás
Maros megyet Székelyföld szerves részeként kell kezelni és megjeleníteni, hisz ez semmiképp nem lehet sértő a románság számára – állítja Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat új elnöke.
Szerinte mielőbb össze kell varrni azokat az infrastrukturális szálakat, amelyek a térséget a szomszédos megyékkel – elsősorban Hargitával – összekötik. A nyáron megválasztott megyevezető elsődleges célként kezeli az elődjei által elkezdett projekteket.
– Amikor három hónappal ezelőtt tisztségbe került, nem kezdett panaszkodni az elődjére, ami meglehetősen szokatlan a hazai politikai életben. Annyira elégedett volt a megyei önkormányzatnál talált helyzettel, vagy tényleg nem esett ki egyetlen csontváz sem a szekrényből?
– Soha nem foglalkoztatott az, hogy ki mit tett, vagy éppenséggel nem tett előttem, mindig az érdekel, mit tudok én megvalósítani. Nem írom le elődöm terveit, ellenkezőleg, megpróbálom azokat befejezni. A politikusoknak nem az ujjal való mutogatás volna a feladatuk, mint ahogy az sem, hogy elődjeiket szapulják. Arra kell törekednünk, hogy a ránk hagyott teendőket felleltározzuk, és minél előbb és jobban vigyük véghez. Tudom, hogy nem ez a trend, hisz főként kormány-, de talán alsóbb szinteken is divattá vált az elődökre hárítani mindent. Ez nem az én stílusom.
– Megoldásra váró gondokat mégiscsak örökölt. Melyek a legfontosabbak ezek közül?
– A legnagyobb kihívást a két nagy uniós pályázat lezárása jelenti: gondolok a kerelőszentpáli hulladékgazdálkodási rendszer működésbe helyezésére, valamint a csergedi motorpark építésének befejezésére. Ezek azért is számítanak prioritásnak, mert ha nem sikerül időben befejeznünk, nagyon sokat veszíthetünk. Magyarán: a lehívott támogatást vissza kell fizetnünk.
– Értsem úgy, hogy a motorparkba való további pénzek injektálásával leginkább azt nyerhetjük, hogy nem veszítünk?
– Ezt nem így fogalmaznám meg. Inkább azt mondanám, hogy amennyiben befejezzük, elköltünk egy bizonyos összeget. Ha leállunk az építkezéssel, veszítünk egy bizonyos, az előbbivel körülbelül azonos összeget. De akkor elveszítjük magát a beruházást is, és egy építőteleppel mAradunk. Amennyiben ezt a versenypályát sikerül jól, gazdaságosan és ötletesen működtetni, kimondottan nyerünk, hisz még egy ilyen sehol nincs sem Erdélyben, sem Romániában. Azt se feledjük, hogy az autópálya egy csomópontja is a motorpark közelében lesz, ami komoly turisztikai potenciállal ruházza fel.
– Melyek azok a területek, melyek radikális szemléletváltást kívánnak a megyei önkormányzatban, illetve az alárendeltségébe tartozó intézményeknél?
– Ahhoz, hogy egy közel ötezer személyt foglalkoztató intézményt átlássál nem elég egy-két hónap, de talán három sem. Nem hinném, hogy a térségben lenne még egy olyan cég vagy intézmény, amely ennyi alkalmazottal rendelkezne. A saját apparátusunkról tudom, hogy nagyjából ugyanazokkal a gondokkal küszködik, mint az ország más helyi vagy megyei önkormányzatai. A műszaki igazgatóságunknál csaknem öt megüresedett mérnöki állás van, viszont semmi garanciánk nincs arra, hogy a megadott bérezési lehetőségeinkkel sikerül rövid időn belül betöltenünk őket. Pedig a hozzánk tartozó úthálózat korszerűsítése és karbantartása a megye egyik legfontosabb prioritása. Sajnos nem ez az egyetlen igazgatóság, amely szakemberhiánnyal küszködik. Hasonló meg másfajta gondok vannak a repülőtérnél, a kórházaknál is… De, hogy ne csak panaszkodjak: a beruházási, fejlesztési osztályra sikerült néhány pályázatíró munkatársat alkalmazni, akiknek már most rengeteg munkája van, hisz uniós alapokból szeretnénk folytatni a Kultúrpalota restaurálását és a természettudományi múzeum felújítását.
– Apropó, repülőtér: végre sikerült kinevezni Peti Andrást az intézmény élére. Melyek az elvárások?
– Röviden fogalmazva az, hogy juttassa vissza a vidrátszegi légikikötőt oda, ahol néhány évvel ezelőtt volt, ahol lényegében a helye van. Az utóbbi időben – főleg az utasforgalmat, a célállomásokat és a légitársaságokat illetően – nagyot zuhant a Transilvania Nemzetközi Repülőtér, ezt a mélyrepülést kell valahogy megállítani. Elfogadhatatlan, hogy fele annyi járat van, mint öt-hat évvel ezelőtt, míg Kolozsvárról a Tarom mellett már a Blue Air és a WizzAir naponta több járatot indít Bukarestbe, nálunk az a heti kettő sem mAradt meg, arról nem is beszélve, hogy a légi operatőröket illetően a Transilvania egy lábon áll, mindössze a WizzAir-re támaszkodik. És akkor még nem beszéltem a felújításra szoruló kifutópálya állapotáról. Nem lesz könnyű az új igazgatónak, hisz a verseny óriási; körülöttünk olyan repterek nőtték ki magukat, mint a Kolozsvári meg a nagyszebeni, de akár a Temesvárit és a jászvásárit is említhetném. A közeljövőben tárgyalásokat kezdeményezünk az EUrópai Uniónál minket feljelentő Kolozs megyei önkormányzattal, hisz mindkét félnek meg kell értenie, hogy nem egymás ellen kell harcolnia, hanem egymást kiegészítve megtalálnia a kölcsönösen előnyös megoldásokat. Abban a pillanatban, amikor elkészül az észak-erdélyi autópálya Marosvásárhely–Torda szakasza, már csak egy szűk óra fogja elválasztani a két repülőteret. Én ebben inkább lehetőséget látok, mintsem fejetlen versengésre való okot.
– Az utóbbi négy évben nem csak országos, de megyei szinten is mintha zárójelbe tevődött a magyarság – mind vidékfejlesztési, mind közösségépítési szinten. Hogy érzi, akad helyretenni való ebben a kérdésben?
– Nem csak a magyarlakta vidékek tevődtek zárójelbe. Az elmúlt négy évben azok az önkormányzatok tudtak hatékonyan dolgozni, amelyek pályázati tartalékokkal rendelkeztek. Ugyanis az elmúlt négy évben kormányszinten jóformán egyetlen beruházási program sem volt tetten érhető, az európai uniós pályázatok pedig kifutóban voltak. Ennek tulajdonítható, hogy hiányoztak a beruházások, főként az infrastrukturális fejlesztések. A kis települések a LEADER-programon keresztül próbáltak apróbb-cseprőbb dolgokat megvalósítani, de ezeket nem sorolhatjuk a jelentős megvalósítások közé. Persze mindemellett jócskán érzékelhető volt, hogy sem az ország-, sem a megyevezetés számára nem a magyarság jelentette az egyes számú prioritást. Maros megye elöljárói is inkább oda igyekeztek irányítani a pénzeket, ahonnan a szavazók érkeztek. Nem igaz, hogy a román vidékeken nincs jó helyen a pénz, de azért valóban érezhető volt, hogy lényegesen több jutott oda, mint felénk. Ettől függetlenül tanácsosainknak sikerült kimozdítaniuk a holtpontról a bözödújfalui tó felé vezető út helyzetét. A nyáron elkezdődött a munkálat, jövő tavaszra aszfalt kerül a mintegy nyolc kilométeres szakaszra, utána a hátramAradt három kilométernek is nekilátunk úgy, hogy lehetőleg 2017-re tudjuk összekötni Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral, vagyis Maros megyet Hargitával. Ez az aszfaltos út nem csak távolságokat rövidítene le, de jelentőset lendítene a térségen.
– Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök az utóbbi években többször is nehezményezte, hogy Maros megye jóformán semmit nem tesz annak érdekében, hogy több és jobb infrastrukturális szál kösse össze Hargita megyével. Az említett szakaszon kívül még volna egy pár jobb sorsra érdemes köves, poros út…
– Ezt már fel is térképeztük, és a múlt héten közösen körbejártuk, felmértük ezeket az utakat. Egy hozzávetőleges számítást is fogunk végezni, lássuk, mit jelentene ezeket a szálakat összevarrni. Példaként említem meg, hogy a tavaly megépült Nyárádmagyaróst Sóváraddal összekötő út folytatása Siklód és Küsmöd irányába még felújításra vár. Ha nem is tudjuk leaszfaltozni, de legalább le kellene köveznünk úgy, hogy a kisautók számára is járhatóvá tegyük. Ugyanez lenne az elképzelés a Bözöd és Gagy irányába vezető úttal is. De számunkra nem csak a Hargita megyei szálak fontosak; van még tennivaló a Beszterce-Naszód, Fehér és Szeben megye felé vezető utakon is. Számomra elfogadhatatlan, hogy 2016-ban még mindig vannak olyan megyei utak, amelyekre nemhogy aszfalt, de még kő sem jutott! Olyan utak, ahol nem csak a személygépkocsik, de a terepjárók is nehézkesen tudnak végigmenni. Már csak azért is tartom fontosnak ezen másodrangú utak felújítását, mert az országutak oly zsúfolttá váltak, hogy – főként nyári időszakban – szinte lehetetlen azokon normális körülmények között közlekedni. Sajnos az útépítést illetően az elkövetkezendő években sincs kilátás túl jelentős uniós támogatásra. Egyelőre a Nyárádtő–Dicsőszentmárton és a Segesvár–Szentágota útszakasz felújítására sikerült pénzt szereznünk. Ez mindössze egy pár százalék a megye közel nyolcszáz kilométeres úthálózatából. Ha nem kapunk kormánytámogatást, önerőből soha nem fogjuk tudni ezeket rendbe tenni.
– Szintén az elmúlt ciklus liberális uralma alatt úgy festett, mintha Maros megye nem is lenne Székelyföld része. A közös rendezvényeken – akár itthon, akár Magyarországon vagy Nyugaton – csak Hargita és Kovászna tartotta a frontot. Mondja, hogy ebben nem folytatja Ciprian Dobre politikáját!
– Ebben eddig sem osztottam a volt elnök véleményét, és amikor tehettem, Szováta polgármestereként csatlakoztam Hargita és Kovászna megye kezdeményezéseihez, már csak azért is, hogy Marosszék se mAradjon le ezekből. Természetesen mostanra változott a helyzet, Maros megye ismét hathatósan szeretné képviseltetni magát minden olyan akcióban, amely Székelyföld népszerűsítéséről szól. Sőt kötelességemnek tartom az efféle rendezvények szervezését vagy támogatását. Úgy vélem, semmiképp nem lehet sértő egyetlen román lakos számára sem, ha például egy Székelyföldi grafikai biennálén Maros megye is képviselteti magát, és a megnyitón szót kap az önkormányzat elnöke is.
– Milyen az együttműködés azzal a Szociáldemokrata Párttal, amelynek megyei elnöke egy évvel ezelőtt azért kardoskodott, hogy bárki, csak ne magyar ember kerüljön prefektusi tisztségbe?
– Pillanatnyilag nagyon jó, s remélem, így is mArad. Már a beiktatási ülésen is lehetett látni, működik az egyezség: még véletlenül sem voltak mellészavazások. A két PSD-s alelnökkel jól együtt tudok működni, aminek szerintem meg is lesz az eredménye.
– Az utóbbi időben a megyemenedzseri tisztség létrehozása és annak állítólagos várományosának a személye borzolta, főként a közösségi oldalakon, a kedélyeket. Valóban Kelemen Márton a kiszemelt?
– Személyekről nem beszéltünk, csak hát valaki, valakik elkezdték ezt terjeszteni, mások meg ragozták. Tudni kell, hogy a megyemenedzsert nem az elnök nevezi ki. Ez egy pályázat alapján elnyerhető tisztség. Egyelőre nem sietjük el, keressük a megoldást. Az első hónapokban nem ez az elsődleges célunk, hanem a teljes intézményrendszer átvilágítása. Kelemen Márton – aki tanácsadóként valóban tagja a csapatomnak – nagyon jól ismeri a rendszert, hisz több mint egy éven keresztül alelnökként tevékenykedett, tapasztalt, de egy fél szóval sem jelezte, hogy ilyenszerű igényei vagy álmai lennének. Ha érdekli az állás, jelentkezik majd a versenyvizsgán.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Meghirdették az Ady Endre-ösztöndíjat
A magyarországi Emberi Erőforrás Támogatáskezelő megbízásából a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SZTT) meghirdette az Ady Endre-ösztöndíjat tehetséges, ám hátrányos anyagi helyzetű Kovászna, Brassó, Bákó megyei és Bukaresti magyar VI–XII. osztályos tanulók támogatására. A részleteket Bereczki Kinga, az SZTT elnöke ismertette tegnap.
A pályázat célja a Nemzeti Tehetség Program részeként pénzügyi segítséget nyújtani a határon túli magyar nyelvű közoktatásban részt vevő, kiemelkedően tehetséges, VI–XII. osztályos, szociálisan hátrányos helyzetű tanulók számára annak érdekében, hogy a támogatás révén zavartalanabbul tudják folytatni tanulmányaikat. Az ösztöndíj értéke 100 ezer forintnak megfelelő lej, amelyet banki átutalással folyósítanak várhatóan jövő év márciusában. A romániai magyar nyelvű közoktatásban részt vevőknek összesen 175 ösztöndíjat hirdettek meg, amelyből 58-at a Sepsiszentgyörgyi székhelyű SZTT kezel, a további 117-et a Kolozsvári székhelyű Erdélyi Tehetségsegítő Tanács. Az SZTT értékelési szempontrendszert állított fel, mondta Bereczki Kinga: elsődleges a tehetség igazolása, ez az összpontszám 60 százalékát teszi ki, az anyagi helyzet 25 százalékban nyom a latban (minél kisebb a jövedelem, annál nagyobb a pontszám), 15 százalékban az iskolai szint (minél kisebb osztályos a pályázó, annál nagyobb a pontszám), ezen- kívül pluszpontot érhet el az, aki szakiskolába jár. A szociálisan hátrányos helyzet kritériumai: nagycsaládban élés, árva vagy félárva lét, a szülő egyedülálló, valamelyik szülő regisztrált munkanélküli, tartósan súlyos beteg vagy fogyatékos. A családban az egy főre eső jövedelmet veszik figyelembe.
A pályázati csomaghoz szükséges űrlap letölthető a tehetsegpont.ro honlapról, ugyanott a feltételek is tanulmányozhatóak, de az SZTT székhelyén is tájékoztatást nyújtanak naponta 9–14 óra között. A pályázatot papír alapon kell beküldeni a SZTT postacímére (Sepsiszentgyörgy, Templom u. 1/A) október 25-ig (postabélyegző dátuma). Itt formailag ellenőrzik, rangsorolják, elvégzik a tartalmi értékelést, majd továbbküldik Magyarországra, ahol az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő hozza meg a végső döntést.
Bereczki Kinga fontosnak tarja, hogy minél többen pályázzanak. Hangsúlyozza, rossz pályázat nincs, csak kihagyott lehetőség.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egészségturizmus: ezért megy Magyarországra a romániai beteg
Hiába a beruházások a romániai egészségügyi intézményekbe, a rendszer megbízhatatlansága, a szolgáltatások gyenge minősége vagy a szakértelem hiánya miatt még mindig sokan – sőt egyre többen – a magyarországi kórházakhoz fordulnak a magyar–román határ mentén élő romániaiak közül. Nem utolsó szempont, hogy a páciensek visszaigényelhetik a kórházi kezelés költségeit. Utánajártunk a jelenségnek.
A diagnózis felállítása, műtét vagy terápia céljából a határ túloldalára utazók azt állítják: a jobb körülmények, a bánásmód, a szakértelem, következésképp a gyógyulás jobb esélyei miatt választják a magyarországi egészségügyi intézményeket.
Temesváron műtötték, még betegebb lett
A Temesvári Albert László tavaly februárban egy focimeccsen szenvedett Achilles-ínszakadást. „Az első Temesvári műtét után szerintem gipszbe kellett volna tenni a lábamat, vagy figyelmeztetniük kellett volna, hogy mire vigyázzak. Lehet, hogy én sem vettem komolyan a dolgot, mert egyszer óvatlanul ráálltam a lábamra, s akkor még egyszer elszakadt – mesélte a Maszolnak. – A második operáció után két héttel kinyílt a műtéti heg, egy féltenyérnyi nyílás látszott. Kétnaponta jártam a sebészhez, aki mindig azzal nyugtatott, hogy jó úton haladunk. Végül a kétségbeesés vitt rá, hogy Szegedre menjek”.
A Temesvári férfit Szegeden a traumatológiai klinika vezetője, dr. Varga Endre műtött meg. Előzőleg felvilágosította a beteget, hogy jó esetben egy, rossz esetben három hetet vesz igénybe a felépülés. Albert László azóta három operáción esett át a magyarországi klinikán, már túl van a fizikoterápián is, vagyis teljesen „talpra állították” – ahogy fogalmazott. „Járok pingpongozni is, focizhatnék is, de nem merek” – jegyezte meg, elismerve, hogy főleg lelkileg viselte meg a hónapokig elhúzódó kezelés. Ráadásul a kálváriának még nincs vége: amikor beszéltünk, már készen állt a csomagja, hogy elutazzon ismét „kés alá feküdni” Szegedre.
„Akkor bőrátültetésre is szükség volt, a combomból távolítottak el egy körülbelül négy bélyeg nagyságnyi darabot, amit beültettek a sarkamhoz – mesélte Albert László. – Idén februárban a plasztikázott rész szélén megjelent egy apró tályog, amiből váladék folyik ki. A szegedi orvos azt mondta, hogy valószínűleg a Temesvári műtétkor kerülhetett be valamilyen baktérium, ami mostanra szaporodott el annyira, hogy kész kivetni a szervezetem. Ezt kell most eltávolítani.”
A férfinek nem kellett fizetnie a magyarországi beavatkozásokért: a költségeket teljes egészében a romániai Országos Egészségbiztosító Pénztár állja, Szegeden ugyanis elfogadták az ún. S2-es nyomtatványt (lásd keretes írásunkat).
Hírhedt az Aradi egészségügyi ellátás színvonala
Az Arad megyei Tanács a megyei kórház fenntartójaként az utóbbi négy-öt évben közel hétmillió eurót költött az egészségügyi intézményrendszer fejlesztésére. A külszínen – az épületek állagán, a felszerelésen, berendezésen – látszik a ráfordított összeg, de a belbecsre nem adtak, még mindig sokan panaszkodnak az Aradi egészségügyi ellátás hírhedten alacsony színvonalára.
Az Aradi P. B. édesanyját tragikus hirtelenséggel ragadta el tavaly a gyógyíthatatlan kór, de állítja, ha körültekintőbben járnak el az Aradi orvosok, meghosszabbíthatták volna az életét, vagy legalábbis megkímélhették volna a sok szenvedéstől.
„Elviselhetetlen epefájdalmai miatt fordultunk orvoshoz, és bár a belgyógyász az ultrahangos vizsgálaton felhívta a figyelmet, hogy foltokat lát a máján, a sebész ezt nem vette figyelembe, és megműtötte epekővel. Néhány nap múlva magas lázzal engedték haza, a zárójelentésbe ezt nem írták be, az ultrahangos vizsgálat eredményét sem adták vissza. Utóbb a gasztroenteorológián derült ki, hogy negyedik stádiumú vastagbéldaganata volt, és a máján látott foltok az áttétek voltak. Szegedi és Kolozsvári orvosok véleményét is kikértük, de sajnos már késő volt, annyira előrehaladott a betegsége. A szegedi professzor azt mondta, lett volna egy-két szakmai kérdése az Aradi kollégához, aki megoperálta…” – idézte fel a szomorú eseményeket.
Szülés Szegeden
Pálfi Kinga Aradi újságíró júniusban a gyermekét hozta világra Szegeden. Kategorikusan kijelentette, hogy a szakértelem volt a döntő szempont, miután a hazai orvosok kétségek közt hagyták vergődni a várandóság idején.
„A trombofíliás teszt azt mutatta ki, hogy elég sűrű a vérem, ami a nőgyógyászom szerint a csecsemő halálát is okozhatta volna, ezért szerinte vérhígító injekciót kellett volna kapnom kilenc hónapon át a hasamba – kezdte történetét. – Ezt nem vállaltam, ezért megkérdeztem két hematológust is, akik azt mondták, a végső döntés az enyém. Egy másik nőgyógyász nem ajánlotta, ezért döntöttem úgy, hogy kikérem egy harmadik orvos véleményét is. Ő volt a szegedi, aki nemcsak mindent részletesen elmagyarázott, hanem szimpatikus is volt, ezért döntöttem úgy, hogy ott szülöm meg a kislányomat”.
Az Aradi nő szerint nem lehet összehasonlítani az Aradi és a szegedi kórházakat. „Nem tudom, mi az oka, lehet, hogy nálunk nagy az ápolóhiány, míg odaát talán kevesebb beteg jut egy nővérre, és több türelmük van, de velünk roppant kedvesek és aranyosak voltak” – magyarázta.
Más szempontból is „megérte” a szegedi szülés, ugyanis Kingáéknak nem kellett fizetni ezért: az Aradon kiváltott európai egészségi kártya alapján a költségeket a romániai egészségbiztosítótól hajtotta be a szegedi kórház, a kismamának csak 20 ezer forintot kellett fizetni két éjszakára a külön szobáért, amit pluszba igényeltek.
Havi 60-80 külföldi páciens Makón
Szegeden kívül a makói és gyulai kórházakat is gyakran keresik fel a romániai betegek. Dr. Kallai Árpád, a Csongrád Megyei Egészségügyi Ellátó Központ Hódmezővásárhely-Makó telephelyének főigazgatója írásban válaszolt az erre vonatkozó kérdéseinkre. E szerint havonta 60-80 külföldi beteget látnak el. Arad és Temes megyeből érkeznek a legtöbben, de volt már Kolozsvári és Bukaresti páciensük is.
„Kivizsgálás (labor, rtg, CT) sérvműtét, visszér, szürke hályog, nőgyógyászati műtét, epeműtét, vastagbélműtét” – sorolta a főigazgató, hogy mivel fordulnak hozzájuk a leggyakrabban. A páciensek tapasztalatiról azt írta: „Nagyon meg vannak elégedve az ellátással, a tisztasággal, a személyzettel, szervezéssel. Ezeknek a betegeknek otthon sincs biztosításuk, így fizetni kell ott is, így aztán inkább a mi kórházunknak fizetnek. Háziorvosokkal tartjuk a kapcsolatot, és az ő ajánlásukkal kerülnek hozzánk ezek a betegek.”
Aradon sok a daganatos beteg
A sajtóban Arad megyét gyakran olyan régióként emlegetik, amelyikben országos szinten a legmagasabb a rákos megbetegedések száma. „Ez nem helytálló megállapítás, még ha valószínűleg benne is vagyunk az első ötben – magyarázta dr. Székely Csaba, az Arad Megyei Kórház onkológiai osztályának vezetője. – Nálunk szinte naprakész a daganatos betegek nyilvántartása, míg más megyékben nem működik olyan jól ez, tehát evidens, hogy nálunk többről tudunk”.
A szakember szerint Románia nyugati részén valóban az országos átlagnál több a daganatos beteg, miként Magyarország nyugati felében is. Európa középső régiója felé haladva egye nő ez a szám, Csehország és Szlovákia világviszonylatban is elsők e negatív rangsorban. „Ez főleg az étrenddel van összefüggésben – a hagyományostól eltérő ételeket fogyasztunk, gyakran mértéktelenül, és »modern« lett az étkezési szokásunk” – magyarázta az onkológus.
Portálunk csak az utóbbi egy évben négy daganatos betegről tud, aki az Aradi intézmény helyett a szegedi onkoterápiás klinikát kereste fel. Akadt, akinél még idejében felfedezték a bajt, és a műtétet követően tünetmentesen él. De olyan is volt, hogy az Aradon tévesen felállított diagnózist helyesbítették, úgyhogy a „beteg” fellélegezhetett.
Ennek ellenére Székely doktor állítja: az ő betegei közül kevesen választják Magyarországot. „Ma már szabad a mozgás, mindenki eldöntheti, hová megy, és nem kell beszámolnia róla. De az Aradiak, akiket rákkal diagnosztizálnak, főleg a Temesvári és a Kolozsvári onkológiát választják, vagy egyenesen Bécsbe mennek” – mondta a szakember.
Így téríti meg a költségeket a hazai egészségbiztosító. A romániai biztosítottak több módon igényelhetnek orvosi ellátást külföldön. Erre való az európai egészségügyi kártya, az ún. S2-es vagy az E112-es nyomtatvány (utóbbi sürgősségi esetekben). Az is működik, ha a beteg egyszerűen lefordíttatja a külföldön kiállított számlát és kórházi zárójelentést, majd visszaigényli a pénzt a hazai egészségbiztosítótól. „Azonban nem minden esetben kapják meg a teljes összegeket. Attól függ, hogy milyen beavatkozásról van szó, itthon mennyibe került volna a kezelés, van-e arról szóló rendelkezés az adott állam egészségbiztosítójával kötött egyezményben. Ajánlatos minden esetben külön érdeklődni” – nyilatkozta a Maszolnak Bianca Găicean, az Arad Megyei Egészségbiztosító Pénztár szerződéskötésekkel megbízott vezetője. Tájékoztatása szerint 2015-ben 577 358,73 lejt fizettek ki Arad megyei személyek külföldi kezelésére, de ez az összeg a 2013–2015-ös időszakra vonatkozott (az első két évben jelentős tartozást halmozott fel a biztosító). Tavaly 116-an folyamodtak hozzájuk költségtérítésért, és 113 esetben magyarországi beavatkozás miatt (két ausztriai és egy németországi eset is volt). A járóbeteg-rendeléstől kezdve az idegsebészeti műtétig sok mindenre igényelték vissza a költségeket.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Lucian Bolcaș-sal erősít az Egységes Románia Párt
Corneliu Vadim Tudor egykori jobbkezével, Lucian Bolcaș-sal erősít a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu vezette Egységes Románia Párt (PRU).
Bolcaș csatlakozását Diaconu jelentette be szombaton, hangsúlyozva, hogy az jogi végzettségű agg poltikus a PRU szenátorjelöltjeként méretkezik meg a december 11-én parlamenti választáson.
A 74 éves Bolcaș a Corneliu Vadim Tudor által alapított, jelenleg Emil Străinu által vezetett Nagy Románia Párt (PRM) alelnöke és parlamenti képviselője volt. A PRM 2010-ben kizárta soraiból, ekkor átiratkozott a Szociáldemokrata Pártba. Egyike volt Adrian Nastase ügyvédeinek, akik a "Tamara-néni" néven emlegetett korrupciós perben védték a volt miniszterelnököt.
Mint ismeretes, a PRU agresszív toborzási kampányba kezdett a parlamentben, több mint egy tucatnyi honatya igazolt át Bogdan Diaconu pártjában. Egy adott pillanatban úgy nézett ki, hogy Victor Ponta is csatlakozik az Egységes Románia Párthoz, a volt kormányfő végül nem lépte meg ezt, miután tisztázó megbeszélést folytatott Liviu Dragneával, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökével.
maszol.ro

Egy igaz román hazafi sirámai
Kutya egy világot élünk! Manapság fabatkát sem ér a nemzeti identitás, közröhej tárgyává váltak azok a hagyományos értékek, amelyeket az egyház és a katonaság képvisel, megvetik, kiközösítik, üldözik az igaz hazafiakat, akik éjt nappallá téve fáradhatatlanul munkálkodnak a nemzeti érdek védelmében. Így látja ezt az utcai tüntetések miatt szenátori tisztségéről lemondani kényszerülő Gabriel Oprea tábornok, volt védelmi és belügyminiszter – legalábbis Facebookon közzétett búcsúlevelének ezek a legfőbb gondolatai.
Ha nem lenne inkább lehangoló és aggasztó, már-már nevetségesnek nevezhetnénk, amint mártírszerepben pózol a plagizáló, hatalmával rendszeresen visszaélő, gondatlanságból elkövetett emberölési ügyben gyanúsított Gabriel Oprea. Fő megvalósításai közé sorolja, hogy volt bátorsága kitűzni a román zászlót Székelyföldön (a régió nevét természetesen kisbetűkkel írta!), mi több, szerinte éppen ez és az ilyen őszinte hazafias gesztusok miatt kell távoznia. Ki is fejti: úgy látja, idegen érdekek által irányított intenzív nemzetellenes kampány folyik, mely során minden román gyökeret elvágnak, nevetségesnek állítják be az olyan értékeket, mint a hazafiasság, a nemzeti érdek és az egyház. A nemzeti identitás megsemmisítésére törekvő erők állnak az elmúlt időszak utcai megmozdulásai hátterében is – fejtegeti a nemzeti érdek ádáz védelmezője, akit szemel láthatóan nem zavarnak a tények, s korántsem a katasztrofális szintre süllyedt hazai egészségügyi ellátást, hanem ugyanezen érdekeket látja az utcai tüntetéseken többször hangoztatott szlogen mögött is, hogy Kórházakat akarunk, nem katedrálisokat. Abban sem lát ellentmondást a tábornok, hogy a legkülönfélébb pártokból verbuvált alakulat vezetőjeként panaszolja: „pártokat gyártottak” mindazok, akik egy európai intézményekből származó vezetői gárdát tettek egy legitim kormány helyére. A hatalmi ágak szétválasztásáról szóló jogállami elv megsértését sem abban látja, hogy például a parlament nem vonta meg mentelmi jogát, és így akadályozza az ügyészség munkáját, hanem ugyanezeket a nemzetellenes érdekeket kárhoztatja. A plágiumbotrányba keveredett politikus képmutatásában odáig merészkedik, hogy sirámaiban saját feddhetetlenségét ecsetelgeti, az pedig már egyenesen gusztustalan, hogy azt álltja, az ő és a családja halálát kívánják azok, akik toleranciáról beszélnek. Olyan abszurd és ocsmány iromány Oprea búcsúlevele, hogy kár is lenne foglalkozni vele, ha nem illeszkedne azon vadnacionalista megnyilvánulások sorába, amelyeket olyan volt szocialisták, mint Bogdan Diaconu és új alakulata, a Román Egység Pártja képviselnek, de amelyeket a jelenlegi szociáldemokrata vezetés is felvállal Victor Ponta vagy éppen Liviu Dragnea révén. S mivel a szocialisták kormányra készülnek, mindez azt is jelenti, hogy a mai abszurd holnapra valósággá, a mai összeesküvés-elmélet kormányprogrammá, Gabriel Oprea pedig mártírrá, esetleg főhőssé válhat.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisbacon nagy kincsei (2.)
Közösen, kalákában
A Kisbacon Magyarhermány felé vezető útjának csücskében elhelyezkedő feredő összefogás eredményeként született meg 2013-ban. A kaláka- és közösségépítő táborokat elindító Ars Topia Egyesület önkénteseihez csatlakoztak a kisbaconi fiatalok, támogatást nyújtott a közbirtokosság és a környékbeli vállalatok, több gazda telke tulajdonjogáról mondott le, hogy a beruházás megvalósulhasson, a falu gazdasszonyai pedig a munkálkodók számára biztosították a mindennapi betevőt. Az elvégzett munkával elégedett volt a magyarországi egyesület vezetője, Herczeg Ágnes is, aki az átadási ünnepségen úgy fogalmazott: Benedek Elek szellemisége munkálkodik a táj lakóiban.
Igaza lehetett, mert az elmúlt években a kisbaconiak nagyon megszerették feredőjüket, s nemcsak használják, de karbantartásáért is hajlandóak tenni. Tavasz végén kitakarítják a forrás környékét, megújítják a tél erejének magukat megadó részeit, s előkészítik a nyárra. Bővített mondatban, általánosító jelzőkkel könnyen leírható, mivel is jár a feredő fenntartása, de a valóságban jelentős erőfeszítést igényel: volt rá példa, hogy harmincnál több önkéntesnek jelentett többnapos munkát. A közös ügy, a látható – és élvezhető – értékteremtés felélesztette a kalákázást. Hogy viszonozzák az Ars Topia segítségét, a következő esztendőben részt vállaltak a zalánpataki feredő megépítéséből (szomorú, de Málnás volt községvezetése semmit sem tett az elkezdett munka befejezéséért, hogy teljes értékű legyen a csodás környezetben kialakított feredő és mofetta), majd otthon egymásnak és egymásért dolgoztak. Farkas Vilmos tiszteletes arról számolt be, örvendetes, hogy a ház körüli tennivalóktól a mezei munkáig mindenben segítik egymást a fiatalok. Lisztet jár a malom köve
Erdővidék egyetlen működésképes vízimalma Kisbaconban, Keresztesék tulajdonában van. Mestergerendáján a legkorábbi felirat 1714-ben arról tanúskodik, hogy a malom kilenc gazda összefogásával épült, második és harmadik felirata újjáépítéséről szól – „Építtetett Isten segedelméből 1835. esztendőben”, illetve „Építették ez házat, az malmot 1889-ben” –, azt pedig az egyik gazdától, Keresztes Domokostól tudjuk (a másik gazda testvére, Lajos), hogy 1952-ben modernizálták, serleges felvonóval és szitával szerelték fel, de szerkezete és működési elve a régi. A malmot 1963-ban kollektivizálták, jog szerinti tulajdonosainak 1992-ben sikerült árverésen visszavásárolniuk. Keresztesék szeretik a molnárkodást, ám manapság egyre kevésbé művelhetik: kenyeret kevesen sütnek, hiszen a boltban olcsón megkapható, nem kell vesződni vele, ráadásul az állatoknak sem őröltetnek, mert a legtöbb gazdálkodónak van már kalapácsmalma. Jobb lenne, ha több lenne, mégsem panaszkodnak. Az erdővidékiek mellett távolabbról, Brassóból, sőt, akad olyan is, aki Bukarestből jár őröltetni, a vámból kapott lisztet az állatokkal etetik fel, megélhetésük biztosított. És ott van még az is, hogy turisztikai látványosságként egyre inkább felkapottak lettek. A kis portára még a brit trónörökös, Károly walesi herceg, majd fia, Harry herceg is eljutott.
Lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos 2010-ben Egy igazi siculicum: a kisbaconi vízimalom című írásában örökítette meg e neves látogatást: „(…) Aztán rácsodálkozom arra a csoportképre is, amely Károly herceg malomlátogatását örökíti meg. Az ifjabbik Kálnoky hívta fel az angol királyi család figyelmét erre az ipartörténeti csodára, aki nagy létszámú sleppjével együtt – magas ember lévén – meghajolt a malomház alacsonyabb emberekre szabott és ácsolt gerendázata előtt. Meghajolt az ipartörténeti kuriózum előtt is. Adományozott is eme kulturális csoda további üzemeltetésére azzal a feltétellel, hogy az összeget a malom további működésére fordítsák. Ehhez nem kellett nagy biztatás, a molnár a malomházban külön felhívta a figyelmemet arra, melyik hajtószíjat vásárolták abból az adományból. Mert a vászonalapú vagy műanyag összetételű hajtószíj nem bőr, tehát nem eredeti, és nem szíj, hanem valami bőrpótló műanyag. Mindezt vendéglátóm olyan természetes egyszerűséggel adja elő, nem kerül transzba, feltételezem, hogy ő is, Etelka néni (Keresztes Lajos édesanyja – szerk. megj.) is egyenrangú félként társalgott a magas rangú vendéggel meg az őt kísérő csapattal. Akárcsak egy népmesében, ahol János a királlyal parolázik.” A helyzet azóta sem változott: Keresztesék jó, dolgos molnárok, s jó vendéglátók, akikhez érdemes betérni szemlélődni, régi és új világról történeteket hallgatni – élmény Kisbacon egyik értékének közvetlen közelében lenni.
Az új kisbaconi íz
Keresztesék nemcsak molnárként vagy botcsinálta idegenvezetői munkájukból élnek, hanem sajtot is készítenek. Állatot régóta tartanak, ám manapság az nem olyan gazdaságos, mint lennie kellene, hát kicsikét továbbléptek. A család legfiatalabb tagja, Bíborka, vagy ahogy a faluban mindenki ismeri, Bibi volt az, aki egy táborból, ahova azért ment, hogy szövőszék felállításában segédkezzen, azzal jött haza: meg kellene próbálniuk a sajtkészítést, mert olyan finomat, mint ott, még nem evett, s úgy tűnik, nem olyan nagy ördöngösség. Hát, kicsit sem volt egyszerű a mesterség kitanulása, több évig kísérletezgettek kisebb-nagyobb sikerrel, amíg nemcsak ehető, de finom is lett a sajt. Állatállományuk csak két fejőstehénből és két borjúból áll, naponta 25–30 liter tejet fejnek, amiből megközelítőleg három kiló sajt készíthető. Nem sok ez, de legalább elfogy: kérik a szomszédok, és kerül belőle Barótra is. Olyan keletje van, ha valaki nem szól időben, nem is biztos, hogy kap belőle. A siker ellenére Keresztesék mégsem gondolnak bővítésre, ipari szintű termelésre. Okfejtésük szerint azért nem, mert a több állat több gonddal is jár; nem lenne elég már a ház tövében legelőnek bérelt terület, talán már nem is tudná a feldolgozást egy személy végezni, s nem utolsósorban a hivatalos ügyintézés is megszaporodna. Az pedig nagyon nem lenne jó, mert másra is kell az idő! Bibi nagymamájával együtt sokat sző. Az, hogy menyire szeretik, mennyire közel áll hozzájuk ez a régi mesterség, szemmel látható. Két évig vállalták, hogy maguk termesztik a kendert (éber őreink és egyéb hivatalosságok többször is ellenőrizték, nem a vadabbik fajta nő-e az orruk előtt), s maguk készítették el a fonalat is. Hogy jól dolgoztak, lemérhetjük a kezük alól kikerülő darabok szépségén, igényességén. Ha a kisbaconiak értéktárukat bővítik, ki ne hagyják, feltétlenül vegyék számba dolgos asszonyaik és lányaik eme újrateremtett foglalatosságát, szép hagyományát is!
Díszíti ünnepünk
Az elmúlt húsz esztendőben új szokás terjedt el Kisbaconban: az asszonyok és lányok húsvétkor közösen írnak tojást. Ezért a „felelős” a nagybaconi születésű Zsigmond Ibolya, aki a Gyimesekből származó nagynénjétől tanulta el a fogásokat, majd adta tovább az érdeklődőknek. Zsigmond Ibolya 1992-ben jött férjhez, s előbb csak saját kedvtelésére kezdett munkába, de hamar megjelentek az első tanulni vágyók is. Az első esztendőkben csak nála, otthon folyt a tanítás, de aztán Farkas Erzsébet tiszteletes asszony bátorítására 1998-ban megszervezték az első írott-tojás-kiállítást, székhelyüket pedig áttették a régi paplakba, amelynek kályhája köré még többen ülhettek le írókáikkal. A kisbaconi szép tojásoknak hamar híre ment, minek egyenes következményeként húsvét környékén egyre több helyre hívták, avassa be őket is e régi és szép szokás rejtelmeibe. A világháló új lehetőségeket tárt fel az érdeklődő asszony előtt, a könyvek is könnyebben beszerezhetőek lettek, így az öröklött minták, illetve saját gyűjtése mellé már távolabbi vidékek értékeit is megismerhette: ma már háromszáznál több mintából válogathatnak a feltámadás ünnepére készülők. Miként készül a kenyér
A Bodvaj Egyesület négy esztendeje találta ki A kenyér útja című, népi mesterségekre épülő, gyermekeknek és fiataloknak szóló programját. Céljuk az volt, hogy megmutassák, milyen eszközöket használtak eleink, s milyen fáradságos munkával jár a kenyér elkészítése. Az egész napos esemény reggel a falu központjában található Mesefalu táblánál kezdődik, ahol Kisbaconról hallhatnak rövid bemutatót, majd végigjárják azokat az állomásokat, amelyeket a falu határában megtermett búza is végigjár, amíg kenyérré válik. A vízimalomban megőrölik, a régi paplak udvarán kenyérsütő asszony mutatja meg, miként kell dagasztani, a tájháznál pedig a kemence behevítését tekintik meg. Amikor a kemence kimelegedett, áthozzák a kenyeres kosarakba szaggatott kenyereket, s bevetik. Amíg a kenyér sül, a mesefalu helyszíneit barangolják be: felkeresik a Benedek Elek-emlékházat, a kultúrházban meseillusztrációs és bábkiállítást tekintenek meg, és elzarándokolnak Elek apó sírjához. Visszatérve a tájházhoz, a kenyérsütő asszony kiszedi a kenyeret a kemencéből, és a gyermekek segítségével megveri. A kenyér útja a paplakon ér véget, ahol a friss kenyeret elfogyasztják.
Az elmúlt esztendőkben több száz városi gyermek volt szemtanúja ennek a csodának. Sokat jelent, folytatásra ösztönzi a szervezőket az Iskola másképp programban érkező gyermekeket elkísérő pedagógusok visszajelzése: igencsak tetszett – és ízlett! –, amit láttak és kóstoltak, élmény volt a javából a kis erdővidéki falu felkeresése. A Bodvaj Egyesület abban bízik, a jövőben erre a tevékenységükre is turizmus épülhet, ami hozzájárul fiataljaik itthon maradásához.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mentor – Bevinni a kétnyelvűséget a hátsó kapun a gazdaságba és a nagyobb nyilvánosság elé
Csata Zsombor szociológus szerint az erkölcsre és méltányosságra hivatkozni kevés
Kit ajánlana következő interjúalanynak? – kérdeztem a Mentor rovat alanyaitól, amire a sorozat fotósa mindig hűségesen emlékeztetett. Ezek az ajánlások jelentősen segítették és formálták az interjúkat. Volt azonban egy név, ami szinte minden egyes beszélgetés során elhangzott: Csata Zsomboré, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Szociológia és Szociális Munkás-képző Karának tanáráé. Nem csak kiterjedt szociológiai munkássága miatt csenghet ismerősen a neve: 2012-ben egy társával együtt egy vele egyidős, 1978-as Daciával vágtak neki a két kontinensen (Európa, Afrika) áthaladó, fapados Dakarként is ismeretes Bamako–Budapest-ralinak. Jelenleg szintén egy másik kontinensen, történetesen Amerikában tartózkodik, ennek megfelelően e-mailben kommunikáltunk. Az „itt” tehát Amerika, az „otthon” pedig Erdély. Legfrissebb kutatásairól, az etnicitás és a gazdaság viszonyáról beszélgettünk, például arról, hogyan lehetne Kolozsvár bejáratánál könnyebben magyar felirat.
Akiknek a határt átvitték a fejük felett
– Jelenleg Austinban tartózkodik, a Texasi Egyetemen (University of Texas) senior kutatóként dolgozik. Mi ennek a története és mivel foglalkozik ott?
– Ez egy Fulbright kutatói ösztöndíj, amire meghívást kaptam innen, megpályáztam és elnyertem, de jövőre már visszatérek a BBTE szociológia tanszékére. Az utóbbi időben az etnicitás és a gazdaság viszonya foglalkoztat intenzívebben, a kutatási témám is erről szól. Ennek rengeteg részlete van, most éppen azt vizsgálom, hogy az etnikai és nyelvi sokféleség jót vagy rosszat tesz a gazdaságnak és általában a jólétnek. Illetve ez fordítva is egy hasonlóan értelmes kérdés: fejlettebb gazdaságokban hogyan viszonyulnak a diverzitáshoz, hogyan hasznosítják a sokféleségből fakadó előnyöket, és hogyan próbálják csökkenteni a negatív hatásait.
Amerika és különösen Texas az etnikai múltja és a folyamatos bevándorlás miatt egy jó kutatási terep ehhez. Nem a legváltozatosabb része Amerikának, hiszen a legnagyobb heterogenitás a partokon és a metropoliszokban van. Én viszont az analógiát keresem Kelet-Európával, sajátosan pedig Erdéllyel, ahol történelmi kisebbségek élnek, és ezeknek a kultúráknak több évszázados vagy évezredes lenyomatuk van. Őslakosból Texasban már nagyon kevés van, de mivel ez a terület 1836-ig Mexikóhoz tartozott, sok spanyolajkú járt úgy, mint az erdélyi magyarok Romániával, hogy a határt átvitték a fejük felett és az Egyesült Államokban találták magukat. Őket tejanóknak hívják. Erre jön rá a rengeteg, főként a jelenlegi Mexikóból érkező migráns, ezért a kétnyelvűség szinte mindenütt jelen van.
Nálunk nincsenek bevándorlók, és a sokféleség intézményi környezete is rengeteg mindenben különbözik az ittenitől. Eltérő szabályozások vannak érvényben például a hivatali nyelvhasználattal vagy az oktatással kapcsolatban. Némelyek előnyösebbek a nyelvi kisebbségek számára, mások pedig nem. Ami viszont hasonló itt is, és otthon is, hogy a gazdaságban, pontosabban a magánszektorban alacsony a reguláció. Sehol nem írja a törvény, hogy egy terméket spanyolul is kell reklámozni, de nem is tiltja meg. Nem írja elő, hogy tudni kell spanyolul egy alkalmazottnak, de nem is korlátozzák a spanyol nyelvhasználatot a munkahelyen.
Engem tehát az érdekel, hogy miként alakul ki a különböző piacokon egy spontán rend a sokszínűség kezelésével, sajátosan például a nyelvhasználattal kapcsolatban, és ez milyen feltételek mellett tudja előre vinni a gazdaságot. Úgy gondolom, hogy ebből a tapasztalatból haza is tudok vinni valami hasznosat. Egyébként nem ez az első külföldi helyszín, ahol ezen a területen nézelődöm. 2013-ban egy hónapot Beninben töltöttem, ahol a sokszínűség inkább akadálya a fejlődésnek. Izgalmas kihívás ezeket a helyszíneket összehasonlítani.
Hátat lehet fordítani
– Milyen megállapításokra jutott idáig?
– Itt most azt látom, hogy a gazdaságban rengeteg olyan eszköz van, amivel a sokféleséget, például a nyelvi diverzitást fenn lehet tartani és hasznosítani lehet. Sokkal több, mint amit otthon használunk, vagy amiről egyáltalán tudomásunk van. A legjobban működő piacgazdaságnak is rengeteg tökéletlensége van, szociológusként a legfájóbbat szoktuk emlegetni, hogy társadalmi egyenlőtlenségeket generál és erősít fel. Az előnye viszont az, hogy a jövedelmemtől függően szűkebben vagy tágabban, de lehetőséget ad arra, hogy megválasszam mit vásárolok, milyen szolgáltatást vegyek igénybe.
Például, ha fontos számomra, a legtöbb helyen kikövetelhetem magamnak, hogy spanyolul szolgáljanak ki, különben hátat fordítok, mert megtehetem: nálam van a pénz. Ez egyfajta etnikai fogyasztói tudatosság, ami Erdélyben egyelőre csak elszórtan jelenik meg. Ennek a fő oka persze az, hogy az emberek nálunk szegényebbek, ezért jóval árérzékenyebbek. Sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy ráfizessenek azért, hogy anyanyelvükön szolgálják ki, nem is annyira a bevásárlásnál, hanem ott, ahol tényleg fontos az árnyalt és pontos kommunikáció: az orvosnál, ügyvédnél, stb.
Kutatásaink viszont azt mutatják, hogy az erdélyi magyarok többségénél létezik egy erős nyelvi tudatosság a fogyasztói diszpozíciókban, ami nem függ a társadalmi réteghelyzettől. Arra lehet számítani tehát, hogy ha az életszínvonal nőni fog és egyre több embernek lesz egyre nagyobb mozgástere a választásban, akkor ezek az attitűdök habitussá válnak, gyakorlatokká alakulnak át. A kínálatnak pedig reagálnia kell: valószínűleg egyre több cég, üzlet és szolgáltatás lesz kénytelen kitalálni vagy újragondolni a nyelvpolitikáját, hogy ne veszítsen fogyasztókat.
Ez nemcsak többnyelvű feliratokat és tájékoztatást jelent, hanem azt is, hogy több magyarul is tudó embert lesznek kénytelenek alkalmazni. Ez pedig a kisebbségek társadalmi pozíciójának a javulását is eredményezheti. Vannak ebbe az irányba mutató egyértelmű jelek. Azt talán a szkeptikusok is látják, hogy egyre több a kétnyelvű hirdetés a városokban, az óriásplakátokon, nagyobb felületeken, egyelőre inkább csak a Székelyföldön, de pár évvel ezelőtt még ott is nagyon ritka volt. Igaz, hogy nagyon félszegen és esetlenül, de már a román politikusok is próbálkoznak magyar hirdetésekkel!
Aztán egyre népszerűbbek az etnikai termékek, például azok, amelyekre ráragasztják a „székely” címkét. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy marketingfogás, amivel a közös identitástudat egyfajta kommodifikációja zajlik. Sokan nehezményezik, hogy egy közjószágot, tehát azokat a pozitív jelentéseket, amelyek a közösen megélt és formált történelem során rakódtak rá a „székely” jelzőre, magánemberek magáncélra használnak fel, és ez nem fair.
Egy termék is válhat közösségi szimbólummá
– Mit gondol ezekről a kezdeményezésekről?
– Bár ezekkel javarészt egyetértek, nekem ennél árnyaltabb a véleményem, és nagyon fontos lenne, ha többet vitatkoznánk erről. Ezek egy része közösségi projekt, amely civilek vagy megválasztott önkormányzati képviselők felügyeletével zajlik. De egy jól felépített magánprojekt, egy minőségi termék is válhat közösségi szimbólummá, ami egy profánabb környezetben ugyan, de ugyanúgy megerősítheti az emberek együvé tartozásának az érzését, mint ünnepekkor egy köztéri szobor vagy egy vallási ceremónia. Ezeket csúnya szóval kulturális markereknek nevezzük, és tele van velük a modern nemzetállamok gazdaságtörténete, gondoljunk például a német autómárkákra.
De visszatérve az alapkérdéshez, ha becsületesek és profik, én ezeket a típusú üzleti kezdeményezéseket kifejezetten hasznos társadalmi innovációknak gondolom. Mert a piaci dereguláció farvizén, szinte észrevétlenül, a hátsó kapun viszik be a kétnyelvűséget a gazdaságba és teszik ki a lehető legszélesebb nyilvánosság elé a termékeikkel együtt, mintegy árukapcsolásként: látjuk a magyar nyelvű reklámjaikat az út szélén, az üzletek ablakaiban, tévében, rádióban. Ezzel megváltoztatják az indokolatlanul homogén és egyhangú nyelvi tájképet. Nos, ilyen és ehhez hasonló folyamatokkal akarok jobban megismerkedni itt, és olyan társadalmi projektek megtervezésében segíteni otthon, amelyek ösztönzik a többnyelvűség terjedését Erdélyben. Szerencsére ebben nem vagyok egyedül, ott vannak például a Kolozsvári Igen, tessék! mozgalom energikus tagjai, akikkel nagyon sok dologról hasonlóan gondolkodunk.
Félreértés ne essék, a hagyományos nyelvi jogi védelmi törekvések fontosak és hasznosak, ezen a területen sok előrelépés történt és még rengeteg a megoldásra váró feladat. De ez a politikum és a civilek dolga. Én csak azt állítom, hogy a gazdaságban is rengeteg a kiaknázatlan lehetőség, amivel értéket lehet rendelni a sokszínűséghez. Ezeket nem ismerjük eléggé, pedig alkalomadtán sokkal zökkenőmentesebbek és hatékonyabbak lehetnek, mint a hagyományos, konfrontatív, számonkérő stratégiák, amelyek indulatokat keltenek, fedezékbe küldik az „ellenfelet”. Ezekre, mint egymást kiegészítő eszközökre gondolok, amelyek szinergikusan erősíthetnék egymást. Hogy egy nagyon aktuális példával éljek: valószínűleg sokkal kevesebb román embert és elöljárót zavarna, hogy Kolozsvár bejáratánál van-e magyar felirat vagy nincs, ha minden ötödik üzleten ott lenne a magyar felirat, amit viszont nem tilt semmilyen félreértelmezhető törvény, sőt, a felmérések azt igazolják, hogy a román vásárlók sem büntetik.
Ezzel kapcsolatban a vállalkozók részéről túl nagy az óvatoskodás, amire a magyar fogyasztók látszólagos közönye és passzivitása erősít rá, mert úgy tűnik, hogy ők viszont nem jutalmazzák eléggé a kétnyelvűséget. Mert bár sok magyar embert zavar a román nyelvi hegemónia az utcán, kevesen teszik meg közülük, hogy magyarul rendeljenek például egy étteremben, majd hátat fordítsanak, ha ez nem lehetséges, és olyan helyre menjenek, ahol magyarul is kiszolgálják. Ugyanaz a magyar polgár viszont rendszerint elvárja az önkormányzati képviselőitől, hogy verje az asztalt a kétnyelvű várostáblákért, még egy a négy ellen is. Sőt, a politikai rátermettségét is ennek sikerétől teszi függővé.
Nem segíti az ügyet a kétféle történelem
– Mi lehetne eredményre vezető magatartásforma?
– Ezekben a vásárlási helyzetekben éppen az a jó, hogy nem kell a moralitásra vagy a méltányosságra apellálni. Itt egyszerűen egy fogyasztói igényről van szó: teljesen észszerű, hogy a pénzügyeimet, az egészségügyi problémáimat, de a kevésbé intimebb ügyeimet is az anyanyelvemen szeretném rendezni. Nem rosszindulatból, hanem mert ez így számomra kevesebb kockázattal jár, kevésbé áll fenn annak a veszélye, hogy valamit félreértek, rossz döntést hozok és ráfizetek. Ez egy tipikusan amerikai, pragmatikus érvelés, de ezzel egy román átlagember is könnyebben tud azonosulni. Többet kellene használni a gazdasági érveket. Hibának tartom kizárólag az erkölcsre és a méltányosságra hivatkozni ezekben a helyzetekben, és még inkább elszomorodom azon, ha valaki az egyébként jogos sértettségét egy történelmi narratívában mondja el. Ez azért haszontalan, mert a két oldal kétféle történelmet ismer, és ebben nagyon sokáig nem lesz konszenzus. És főként nem segít a probléma lényegének a felismerésében, a közös érdekekről és az együttműködés lehetőségéről nem is beszélve.
Ami egyébként az etnikumok közötti együttműködést illeti, épp most értem egy elemzés végére, ahol azt néztem meg: Erdélyben van-e összefüggés aközött, hogy hány etnikum és milyen arányban él egy településen, és mennyire fejlett az adott település. Az összefüggés nem túl erős, de negatív: minél heterogénebb a népesség, annál fejletlenebb a település, miközben minden másban hasonlítanak egymásra. Ez elsősorban amiatt van, mert a roma népesség sajnos jóval szegényebb és ez lefele viszi az átlagot. De ha leszűkítjük a vizsgálatot azokra a településekre, ahol csak magyarok és románok élnek, akkor is megmarad egy nem túl erős, de még mindig szignifikáns negatív kapcsolat. Ennek sokféle oka lehet, amit sorban meg kell vizsgálni. Az egyik nagyon valószínű magyarázat az, hogy az etnikailag polarizált településeken jellemzően párhuzamos társadalmak alakulnak ki, ahol a felek jobb esetben passzívan szemlélik, rosszabb esetben bojkottálják egymás társadalmi projektjeit, mindannyiuk kárára. Minél nagyobb a párhuzamosság, annál inkább eltérnek az igények, a közjavak fejlesztéséről pedig nem alakul ki konszenzus.
Nincs rendben minden a hétköznapokban sem
– Miért nem alakul ki az együttműködés kultúrája az etnikumok között?
– Népszerű, de nagyon felületes az a válasz, hogy a politikusok, papok és más véleményvezérek „fentről” generálják a feszültséget, mert a hétköznapokban egyébként minden rendben lenne. Én úgy látom, hogy nincs rendben minden a hétköznapokban sem, rengeteg a lenyomott, ki nem mondott frusztráció és tabu, ami lehetetlenné teszi a felszabadult és őszinte kommunikációt és együttműködést. Rengeteg képmutatást látok az erdélyi nagyvárosokban magyarok és románok közötti szomszédi, munkatársi, de még a párkapcsolati viszonyokban is. Ennek számos oka van, de az egyik legfontosabb szerintem a nyelvi aszimmetriának a folyamatos megtapasztalása. A román nyelv szinte kizárólagos használata az etnikumok közötti kommunikációban folyamatosan emlékeztet arra, hogy kisebbségiek azok, akiknek erőfeszítéseket kell tenni és többségiek azok, akiknek ugyanolyan könnyen megy, mint a levegővétel.
Ami ennél is fontosabb, hogy szinte azonnal létrejön egy hatalmi aszimmetria is a résztvevők között, amit a szakirodalom nagyon kifejezően „nyelvi főhajtásnak” nevez. És ez nemcsak egy szituatív hátrány, több felmérésünk is azt igazolta, hogy a román nyelvtudás magyarázza a jövedelmek közötti különbségek szignifikáns hányadát. Ugyanabban a szakmában, ugyanazzal a végzettséggel az keres többet, aki jobban tud románul. Ez persze nem is lenne baj, ha a nyelvtudás csak a befektetett egyéni erőfeszítést tükrözné, de általában azok a körülmények is nagyon fontosak, amelyeket a tanuló nem tud befolyásolni. A székely gyerek például nem tehet arról, hogy a román nyelv helyett neki irodalmat és nyelvtant tanítanak, amivel görccsel a gyomrában szokott elszámolni, miközben egy Kolozsvárinak már megvan az alapja a játszótérről. Bár azt látom, hogy ilyen fesztelen és felszabadult játszótéri együttlétekre is egyre ritkábban kerül sor.
– Mi jelenthet megoldást?
– A méltányos megoldást a szimmetrikus többnyelvűség jelentené, más szóval az, hogy a románoknak is meg kellene tanulni magyarul ott, ahol jelentős számban élnek magyarok. És nekünk, magyaroknak is meg kellene tanulni cigányul ott, ahol jelentős cigány közösség él. Természetesen nem kell és nem is lehet mindenkinek tökéletesen megtanulni. De a másik nyelv megértése már elég a szimmetriához, mert azzal, hogy mindenki a saját nyelvét használhatja, megszűnik a hatalmi aszimmetria és a retorikai hátrány is. Ennek persze plusz költségei vannak, de sokkal méltányosabb annak az elosztása. Ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy növekedne az állampolgárok otthonosságérzete és ezzel együtt a közös ügyekért való tenniakarása. Egy másik változat az lenne, hogy mindenki egy semleges világnyelvet, az angolt tanulná meg. Ha a globalizáció tovább terjed, szép lassan mindenkinek meg kell tanulni angolul, tehát ez nem is olyan elvetemült ötlet, mint ahogy első hallásra tűnik. Az egyik itteni kollegám egyébként a most megjelent könyvében éppen azt vizsgálja, hogy a többnyelvű távol-keleti országok közül miért éppen azok fejlődtek jobban, ahol egy semleges közös nyelv lett az állam hivatalos nyelve. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek a forgatókönyvek egyelőre nagyon távoliak nálunk. De szociológusként azt hiszem az a dolgunk, hogy ébren tartsuk az ezzel kapcsolatos tárgyilagosságra törekvő, empirikus megfigyelésekre alapozott társadalmi vitát.
Csata Zsombor
1978-ban született Gyergyócsomafalván
• 2000-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia szakán, a doktorátusát is itt szerezte
• hosszabb tanulmányi és kutatói kitérőket tett a Budapesti Corvinus Egyetemen, és az Indiana University-n, rövidebbeket a benini Abomey-Calavi Egyetemen és az Amszterdami Egyetemen
• 2008-tól a Kolozsvári székhelyű Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontjának az igazgatója
• jelenleg az etnolingvisztikai sokféleség és a gazdasági fejlődés viszonyát kutatja a Texasi Egyetemen
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Utazó Színházi Fesztivál Sepsiszentgyörgyön
A Shoshin Színházi Egyesület szeptember 26.–október 4. között szervezi meg a KaravanAct -Utazó Színházi Fesztivál második kiadását. A fesztivál célja, hogy újragondolja és életre keltse az utazó színházak, társulatok hagyományát. Az előadásokra a belépés ingyenes, helyet foglalni a shoshin.mail@gmail.com címen lehetséges. Lengyelországi, magyarországi és hazai produkciók szerepelnek a fesztivál idei programjában, a következő helyszínekkel: Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Kolozsvár, és Kide.
Hétfőtől, 26-tól Sepsiszentgyörgyön állomásozik a KaravanAct – Utazó Színházi Fesztivál, viszont aki nem akar lemAradni, holnap még részt vehet két előadáson, a gyermekek pedig gólyalábas képzésen próbálhatják ki magukat. 17 órától a magyarországi Góbi Rita lép színpadra a Pici Bonbon című gyermekelőadással a Míves Házban, majd 19 órakor a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kara harmadéves évfolyamának g.a.me című előadását lehet megtekinteni a Mikes Kelemen Elméleti Líceum udvarán.
Igazi kuriózumot, gólyalábas képzést is nyújt a 10-12 éves korosztály számára a KaravanAct – Utazó Színházi Fesztivál idei kiadása. A workshopokat Tymon Siejkowski, a lengyelországi Art Junction alapítvány tagja tartja, a szervezők pedig minden helyszínen magyar nyelvű fordítást biztosítanak a résztvevők számára, akik 50 cm-es gólyalábakon fogják kipróbálni magukat. Minden foglalkozás naponta 16 és 18 óra között lesz tartva, az érdeklődők a shoshin.mail@gmail.com címre küldjék be a jelentkezésük, legkésőbb az adott városban tartandó workshop kezdési dátuma előtti napig. A foglalkozásokra a helyek száma korlátozott, a részvétel bejelentkezés sorrendjében történik, így érdemes időben regisztrálni.
A gyerekek képzése mellett a résztvevő színművészetis diákok a fesztivál teljes ideje alatt utcaszínházi technikákat sajátíthatnak el, szintén Tymon Siejkowski vezetésével.
Mindez fontos újítás a fesztiválon belüli tevékenységekben, hiszen az egyesület filozófiája is a különböző helyi közösségekkel való kapcsolatépítésen, és azok bevonásán alapul, ugyanakkor hangsúlyt fektet arra, hogy bővítse a színészképzés lehetőségeit.
Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában három-három napot, Kolozsváron és Kidén összesen három napot állomásozik a KaravanAct utazó színházi fesztivál. A pontos program, illetve bővebb információk, képanayagok elérhetők a Facebook.com/shoshin.theatre, illetve a facebook.com/karavanact odalakon.
Az előadások rövid leírása:
Góbi Rita táncművész, koreográfus, táncpedagógus a táncnyelv sajátos részét kutatja. Felnőtt- és gyermekelőadásai mindig személyes témából indulnak ki. Sokszor dolgozik élő zenével, és produkcióiba rendszeresen von be nonverbális művészi alkotókat. A Góbi Rita Társulat 2006 óta van jelen a kortárs tánc, a performance és a színház világában. A Pici Bonbon című előadás játékos módon mutatja meg a legkisebbek számára az ajándékozás örömét. Az ajándékozás különleges kapcsolatot képez az ajándékozó és az ajándékozott között. Az adás gesztusa fontos, és adni nem csak tárgyat, hanem élményt is lehet.
A g.a.me a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen idén végzett színész hallgatóinak mozgásszínházi vizsgaelőadása impulzusokból, a mozdulatok kötelékéből, ritmusból, figyelemből áll össze. A csoport olyan játékos helyzeteket próbál meg feltárni, amelyben önkéntelenül megmutatkozik a bennünk rejlő sokféleség, a világos és sötét oldal. Az előadás tengelyét a gyerekkor és felnőttkor közötti határvonal folyamatos megkérdőjelezése képezi, az a pont, ahol az elképzelt valóság megütközik a realitással. A csoportos és egyéni jelenetek mozaikszerűen épülnek egymásba és életünkben mindennapi szinten előforduló képeket elevenítenek föl: háborúról, békés időkről, szerelemről vagy épp a csalódás fájdalmáról. Az előadás egy féléves munkafolyamat eredményeként jött létre, amelyet Györgyjakab Enikő vezetett.
Sepsiszentgyörgyi program:
Szeptember 28., szerda:
16.00 – 18.00: Gólyaláb-képzés 10–12 éves gyermekeknek (Tymon Siejkowski Art Junction alapítvány, PL) – Székely Nemzeti Múzeum udvara
17.00 – Pici Bonbon (Góbi Rita, HU), gyermekelőadás – Míves Ház
19.00 – G.a.me (BBTE Színház és Televízió Kar, RO) – Mikes Kelemen Elméleti Líceum Udvara. Előadás után közönségtalálkozó.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Burkolt ellenkampány, avagy a lavírozás arcátlan technikája
Két héttel ezelőtt az Érmelléki Kiskereki Betyárfesztivál első napján értekezlet-dömping tombolt csupa olyan uniót fényező és népszavazás ellen agitáló témakörben, mint Az Európai Unió fontossága, Európa jövője tőlem függ, Euroszkepticizmus és annak következményei, Tolerancia és kölcsönös elfogadás, Demokratikus szerepvállalás és állampolgári részvétel Európában, A sztereotípia megbélyegzést eredményez.
A 25 ezer eurós falunapi expozékban Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő és Szabó József frissen kinevezett megyemenedzser értekezett. Tették mindezt a magyarországi kényszerbetelepítés ellen kiírt népszavazás előtt három héttel. Majd pár napra rá Markó Béla, az RMDSZ fő megmondóembere „magánvéleményként” fejtette ki az ultraballiberális Népszavának, hogy egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy a menekültkérdés érinti-e az erdélyi magyarokat vagy sem. „Ebben a történetben a legszomorúbb az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani” – fogalmaz Markó, aki köztudottan még ma is marionettfiguraként mozgatja – a román titkosszolgálatokat felügyelő Verestóy Attila szenátorral karöltve – az erdélyi magyar képviselet frontembereit. Tegnap már úgy „fordította” Markót a pesti Soros-média, hogy „nem szerencsés a határon túli magyarok szavazati joga”, talán vissza is kellene venni tőlük a magyar állampolgárságot és az azzal járó jogokat. A hazai aláfestést pedig a Transindex és a Maszol biztosítja az október 2-i kvótareferendum ellenzőinek, mely internetes portálok szintén RMDSZ-kézen vannak.
Az előbbieket megfejelve az egyik, Szabó Ödön befolyása alatt álló Nagyváradi napilap Ellenkampány indult Erdélyben címmel – Október 2-án az emberség a tét alcímmel közöl propagandaanyagot, amit a Ne népszavazz! nevű, magyarul helyesen nem tudó, arctalan Facebook-csoport kampányaként népszerűsít, miközben megyeszerte minden RMDSZ-irodában gyűjtik a levélszavazatokat, és látványosan hirdetik, hogy „mi sem kérünk a migránsokból”. Ezzel párhuzamosan minden városban megjelentek a szavazást ellenző plakátok is, ugyancsak névtelen terítőkkel.
A „szövetség” eme tudathasadásos állapota kissé emlékeztet a 2014-es romániai elnökválasztásra, amikor az RMDSZ hivatalosan nem támogatta egyik jelöltet sem, közben Victor Pontát népszerűsítő tulipános-rózsás szocialista plakátok és molinók tucatjai jelentek meg az éjszaka leple alatt szerte Erdélyben.
A kvótareferendum, illetve a Kárpát-medenceében élő magyarok jövőjének, valamint az egymás iránt érzett felelősségnek ilyesfajta elpolitizálása a hazai parlamenti választások előtt érdekes megközelítése a nemzetpolitikának. Markónak és társainak a szocialista megfelelési kényszere, a jól szervezett és jól álcázott FIDESZ ellenes aknamunkája már rég nem tabutéma az erdélyi magyarok tudatában, még akkor sem, ha arctalan csoportok mögé rejtik is azokat.
De sebaj, a parlamenti választások előtt a kereszténydemokrata Semjén Zsolt újra belovagol majd fehér lovon Székelyföldre, Gyurcsány Ferencék meg minden bizonnyal ismét kiköhögik a júdáspénz rájuk eső részét.
Szóval tudnak lavírozni az RMDSZ-es „okos fiúk”. És tudnak röhögni a magyar kormányon is, amelyet továbbra is a megszokott kényszerhelyzetben tartanak majd. Mert akár öt százalék alatt, akár öt százalék felett, ők mAradnak a „magyar” politikai tényező Erdélyben.
Sütő Éva
itthon.ma//szerintunk

Szavazás az önkény ellen
Akivel az elmúlt napokban szóba álltam abban a Kolozsvár melletti magyar faluban, ahol lakom, olyan magától értetődően állította, hogy szavazni fog a kvótanépszavazáson, mint két évvel ezelőtt a Budapesti országgyűlési választásokon. Mivel naponta bejárok Kolozsvárra, többen is megkértek, vigyem be levélszavazatukat a magyar konzulátusra. A helyi református lelkipásztornak végképp nem könnyű a dolga, hiszen nemcsak istentisztelet után, hanem az azt megelőző napokban is sorban álltak nála, hogy a szavazó adatait rögzítő űrlapot ő töltse ki, nehogy hiba csússzon bele, és érvénytelen legyen a szavazat.
Utcán vagy boltban az egyszerű falusi emberek lelkesedésével magyarázzák nekem, mennyire örülnének, ha minden rendben lenne, ha minél többen szavaznának, ha megmutathatnánk, hogy minket, erdélyieket is érdekel a dolog.
Az ember igazából itt, egy-egy életszagú magyar közösségben érzi és látja, hogy mindenféle híresztelés ellenére az emberekből nem veszett ki a közügyek iránti érzékenység, és legtöbben nemcsak megtiszteltetésnek veszik a visszaszerzett magyar állampolgárságot, hanem kötelességnek is. A kötelességtudat mögött pedig semmiféle gyűlölet nincs, mint ahogyan azt ma a Budapesti kormány ellenzékéből állítják.
Hogy ezeket az egyszerű embereket mennyire nem a gyűlölet motiválja, azt jól mutatja a bő egy évtizeddel ezelőtti távol-keleti szőkőár-tragédia áldozatainak megsegítésére és a lerombolt környezet újjáépítésére gyűjtött pénz, ami ebben a faluban is elég jelentős összeg volt. Az emberekben nem úgy tevődött fel a kérdés, hogy keresztényeknek, muszlimoknak, fehéreknek vagy színesbőrűeknek kell az adomány, hanem rászoruló embereknek adták a dugig megtelt perselyek tartalmát. És így volt ez mindenhol Erdélyben.
Az álhíresztelések ellenére most sem a gyűlöletről szól a népszavazás. Nem gyűlöletből nem akarja a lakosság többsége, hogy más kultúrájú idegen bevándorlók tömegei jöjjenek Magyarországra és Európába. Ha valakit nem hívok be a házamba, nem azt jelenti, hogy gyűlölöm. Ha szükséges, az emberek jelentős része képes jó ügyeket támogatni, de azt ne várja el tőlük sem baloldali, sem liberális, sem konzervatív politikus, hogy önmagát, életterét, vallását feladva az őshonos helyi lakos egy idő után maga is idegennek érezze magát hazájában, ahogyan az manapság egyre több franciával vagy némettel történik. Ezért kell tehát a népszavazás, ezért van szükség arra, hogy a magyarság maga döntse el, hogyan képzeli el gyerekei jövőjét. Az ugyanis régen rossz, ha erről politikusok az emberek megkérdezése nélkül önkényesen döntenek. Ahogyan jó ideje Brüsszel teszi.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Állománybővítés a román határrendőrségnél
Jelentős állománybővítést jelentett be a román határrendőrség: a belügyminisztérium határőrizetre szakosodott főfelügyelősége több mint 750 állást hirdetett meg – közölte szerdai számában az Adevarul című Bukaresti lap.
Több mint hatszáz posztra a határrendőrség operatív egységeinél várnak jelentkezőket október negyedikéig: a munkaköri leírás szerint feladatuk az államhatár felügyelete, az illegális bevándorlás megfékezése és a határon átnyúló bűnözés elleni küzdelem lesz. A többi 150 állást a háttérintézményeknél és a tisztikarnál hirdették meg.
A többi belügyi struktúrától (például a rendőrségtől, csendőrségtől, katasztrófavédelemtől, bevándorlási hivataltól, útlevél- igazgatóságtól) függetlenül működő határrendőrségnek öt regionális felügyelősége van, amelyek Románia egy-egy szomszédjával közös határszakasz védelméért felelnek. A határrendőrség alárendeltségében működik a parti őrség is. Románia 3150 kilométer hosszúságú államhatárából valamivel több mint 1000 kilométer szárazföldi és több mint kétezer kilométer vízi (ebből csaknem 200 kilométer tengeri) határ.
A most toborzott határrendőrök közül a legtöbbet (173-at) a migrációs nyomásnak leginkább kitett szerb határra vezénylik, de több mint száz-száz határrendőrrel erősítik a román-ukrán, illetve a román-magyar határszakasz őrizetét is. A román-bolgár határszakasz védelmére 97 új határrendőrt alkalmaznak. A román határrendőrség augusztus óta szinte naponta ad hírt tíz-húsz tagú, ázsiai és afrikai származású határsértő csoportok elfogásáról, legtöbbször a szerb, újabban pedig a bolgár határszakaszon is.
Románia augusztus közepén bejelentette, hogy megerősítette délnyugati határainak védelmét, a határrendészet mellett a csendőrség és a rendőrség egységei is bekapcsolódtak a határvédelembe, és munkájukat éjjel-nappal felderítő helikopter segíti. Szeptember elején a határrendőrség Nagyváradi regionális parancsnoksága is azt közölte, hogy csendőrök segítik munkájukat a román-magyar határszakaszon, a hét elején pedig a határrendőrség máramarosszigeti regionális felügyelősége is bejelentette: az ukrajnai határszakasz védelmét is helikopteres megfigyeléssel és csendőr-járőrökkel erősítették meg.
Népújság (Marosvásárhely)

Fiatal romániai magyar költők verseinek román fordítását is bemutatják a Kolozsvári Nemzetközi Könyvfesztiválon
Kolozsvár főterén már épülnek a pavilonok, ingyen könyveket osztogatnak a fesztiválbuszon. Kedden kezdődik a 4. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál.
A Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál kedden 13 órakor nyit Kolozsvár főterén, de a Kolozsvári Olvasókat (így, nagybetűvel) már 12 órára várják a Babeș-Bolyai Tudományegyetem főépülete elé egy könyvvel a kezükben, hogy együtt vonuljanak át a főtérre. Közben néha megállnak majd egyet olvasni – akár hangosan is – a magukkal hozott könyvekből.
A fesztiválbusz már csütörtökön elindult a 24-es autóbusz vonalán és október 10-ig közlekedik. A két nagy Kolozsvári bevásárlóközpontot, azaz a város nyugati és keleti részét összekötő autóbuszvonalon naponta 100 csomag ingyen könyvet osztanak szét az utasok között. Így népszerűsítik az olvasást, a fesztivál jelmondatának megfelelően, szelíd erőszakkal: „A könyvtől nem menekülsz! (De carte nu scapi!)”.
Az ötnapos, október 9-én, vasárnap záruló rendezvényre számos külföldi meghívott érkezik. Alessandro Baricco és Franco Moretti Olaszországból, Mario Bojórquez és Alí Calderón Mexikóból, Andrei Codrescu az Amerikai Egyesült Államokból, Adam Puslojić Szerbiából, Mite Stefoski Makedóniából, Josef Straka Csehországból és Étienne Verhasselt Belgiumból.
A fesztiválon jelen lesz Mircia Dumitrescu képzőművész, akinek Nichita azi címmel kiállítása nyílik a főtéri pavilonban és Mircea Cărtărescu író, aki szombaton, október 8-án találkozik a Kolozsvári közönséggel.
Szerdán este 10 órakor irodalmi „Jam Session”-t szerveznek a főtéri Diesel klubban. Itt költők olvashatják fel szabadon verseiket, bárkit szívesen látnak, ott lesznek a fesztivál díszvendégei is.
Franco Moretti olasz irodalomkritikust a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tiszteletbeli doktori címmel tünteti ki, Alessandro Bariccot pedig, aki íróként, rendezőként és zenekritikusként is ismert, nem csak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, hanem a Gheorghe Dima Zeneakadémián is tiszteletbeli doktorrá avatják.
Kedden este 6-tól mutatják be a fiatal romániai magyar költők antológiájának román fordítását. André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár és Serestély Zalán verseit Dósa Andrei ültette át román nyelvre, aki korábban Kemény Istvánt, Kosztolányi Dezsőt, Szabó Magdát is fordított.
A könyvbemutatók mellett érdekes előadásokra is lehet számítani, szerdán délután 5 órától például a román származású amerikai író, költő, Andrei Codrescu az idén száz éves Dada mozgalomról és kortárs hatásairól tart előadást a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának Popovici termében.
maszol.ro

Autonómia, szeparatizmus, vagy amit akartok
Vitathatatlanul hiánypótló a Rise Project oknyomozó portál munkássága Romániában – de az Autonómia és petárdák című, a HVIM-ről szóló dokumentumfilmjük csalódást okoz.
„Egy fantomszervezet, amely több száz székely fiatalt vonzott köreibe Erdélyben. Az utóbbi években vezetői tüntetéseket térítettek el, összetűzésbe kerültek a csendőrséggel, házi készítésű bombát akartak robbantani egy katonai parádé kellős közepében, s levegőbe akartak röpíteni egy gázvezetéket, mely összeköti Erdélyt az ország többi részével. HVIM néven ismertek, azaz Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomként” – így kezdődik a felvezetője annak a dokumentumfilmnek, amely sajnálatos módon nemcsak a tényeket és a még le nem zárult bírósági tárgyaláson vizsgált vádakat, hanem a revizionizmust, szeparatizmust és az autonómiatörekvéseket is összemossa. 
Azt ígéri, leleplezi a mozgalom hátterében álló érdekeket, „a Budapest-Moszkva tengelyt”, de közben, még ha akaratlanul is, a magyarokkal és főleg a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősít rá. 
Más kérdés, hogy ebben mennyire ludas az a kommunikációs gyakorlat, amelyet a székely autonómiatörekvéseket zászlajára tűző szervezetek alkalmaznak a román közvélemény és média felé. Ha ők sem magyarázzák el – ha kell, újra meg újra – koherens módon, hogy mi az autonómiatörekvések lényege, és ők maguk sem választják le ezekről az Erdély és/vagy Székelyföld elcsatolását és Nagy-Magyarországot vizionáló szeparatista diskurzusokat, hanem párhuzamosan tolják a kettőt, akkor álságos azon csodálkozni, miért „nem értik a románok”, voltaképpen mi is a céljuk.  A román néző a filmből annyit tud meg, hogy a HVIM célja Nagy-Magyarország visszaállítása, de addig is a legreálisabb célt, a székelyföldi területi autonómiát támogatják – de hogy ez utóbbi miről is szól, az nem derül ki, csak annyit közölnek, hogy az „autonómiaterveket” titkos, zárt táborokban vitatják meg a HVIM-esek, ahol többek között katonai kiképzés folyik. 
Autonomisták, szeparatisták, vagy valami ilyesmi: a HVIM-től az SZNT-n keresztül a református egyházig  Az Autonómia és petárdák című dokumentumfilmjében a Rise Project többek között próbálja összefoglalni a szélsőjobboldali szervezet közvetett magyar állami finanszírozásáról korábban már az Átlátszó Erdély által kikért és közölt adatokat, és melléje teszi, hogy az autonómiamozgalmat felvállaló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is kap magyar állami támogatást elsősorban a tömegrendezvényeik logisztikai költségeire. A március 10-i Székely Szabadság Napjáról közölnek képsorokat, a békésnek indult rendezvény kapcsán a HVIM tagjait teszik felelőssé mind az „Autonómiát!” skandálásért, mind pedig a csendőrökkel való összetűzésért (mintha a két showelemet egy lapon lehetne emlegetni). Szőcs Zoltánt láthatjuk egy pár másodperces részleten, amint magából kikelve üvölti valakinek (feltehetően egy csendőrnek), hogy „Megöllek”. A nyomaték kedvéért ez a jelenet kétszer is megismétlődik a filmben. 
A Rise Project dokumentumfilmje nagyjából próbálja összefoglalni mindazt, ami a magyar radikális szervezetekről az utóbbi időszakban a magyar oknyomozó portálokon megjelent. Emellett a Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratból idéznek bőségesen. A terrorizmussal vádolt két kézdivásárhelyi HVIM-es vezetőről gyakorlatilag ugyanazt elmondják, mint a DIICOT, kvázi tényként kezelik, hogy bombamerényletet terveztek. Ugyanakkor a Beke és később Szőcs letartóztatásának megszüntetését követelő, spontán kézdivásárhelyi tüntetésekről azt sugallják, megszervezésüket a Jobbik pénzelte. 
A filmben megjelenik a Bethlen Gábor Alap, amely autonomista szervezeteket is támogat Erdélyben, Semjén Zsolt, aki Kézdivásárhelyen egy ünnepség keretében hatalmas székely zászlót vont föl „Beke István és Szőcs Zoltán jelenlétében”, illetve a református egyház és Kató Béla, mint az autonómiaprojekt támogatói és a HVIM kvázi partnerei. Tény, hogy a Jobbik és a HVIM Marosvásárhelyen a református egyház adminisztrálása alá tartozó vár épületében szervezett találkozót Beke és Szőcs letartóztatása után, mindazonáltal a filmben szereplő szervezeteket és személyeket túlságosan leegyszerűsítő módon hozzák kapcsolatba egymással. 
A Rise szerint a HVIM „legaktívabb sejtje” a kézdivásárhelyi, ahonnan Beke István, Szőcs Zoltán és testvére, a HVIM jelenlegi erdélyi elnöke, Szőcs Csongor irányítja a „fantomszervezet” aktivitását. A szervezet második embere a nagyváradi Lokodi Ferenc Attila, aki sokáig elnöke is volt a HVIM-nek. A szervezet tagjai közt kisvállalkozók és állami alkalmazottak egyaránt vannak, mint ahogy a helyi politikai szerepvállalás sem idegen tőlük. 
Az orosz kapcsolat 
A Rise Project riporterei azért nevezik fantomszervezetnek a HVIM-et, mert azt hivatalosan Romániában soha nem jegyezték be. Felelevenítik, hogy az alapítók Magyarországon élnek, és nemkívánatos személyekként ki vannak tiltva Románia, Szerbia és Szlovákia területéről – Toroczkai Lászlóról és Zagyva György Gyuláról van szó, akik a maguk során időközben a Jobbik soraiba integrálódtak, előbbi Ásotthalom polgármestere a szélsőjobboldali párt színeiben, utóbbi pedig képviselő volt négy évig az Országgyűlésben. A Jobbik és a HVIM között szoros kapcsolat van – erősíti meg ezt Szőcs Csongor is, a HVIM erdélyi elnöke a filmben, aki azt sem tagadja, az ukrajnai konfliktusban a HVIM Oroszország álláspontjával szimpatizál. 
A legaktívabb HVIM-esek az Avram Iancu-bábu égetéséről Románia-szerte hírhedt Csibi Barnával együtt érdekeltek egy zászlókkal, Nagy-Magyarország- és Székelyföld-térképekkel, ultranacionalista magyar írók könyveivel és Nagy-Magyarország-térképes ruhaneművel kereskedő vállalkozásban – írják. Márpedig Csibi – aki közben 2013-ban Ukrajnába (Káprátaljára) költözött és ott bloggerkedik – még 2014-ben azt nyilatkozta a Rise-nak, Moszkva szövetségeseket keres a Székelyföldön, és hogy Oroszország támogatja „Székelyföld függetlenségét”. 
A Rise Project az orosz kapcsolatot egy másik mellékszállal is igyekszik alátámasztani, és behozza a képbe a CIS-EMO nevű, egy orosz házaspár által alapított civil szervezetet, amely választási megfigyelésekkel foglalkozott nemzetközi szinten. Ugyancsak hozzájuk köthető a European Center for Geopolitical Analysis nevű szervezet is. A Kochetkov házaspár mellett ennek dolgozott egy Mateusz Piskorski nevű volt lengyel parlamenti képviselő is, akit aztán később azzal vádoltak meg, hogy Oroszországnak kémkedik. Ezek a személyek a Kreml-közeli médiában gyakran megszólaltak szakértőként – emeli ki a Rise Project cikke. Egy volt belga parlamenti képviselő, Luc Michel, EU-ellenes politikus és franciaországi szélsőséges politikai mozgalmak támogatója is része a csapatnak, akinek a birtokában van egy könyvkiadó-hálózat is (például a brüsszeli Centre Multimedia l’ASBL), mely „az orosz expanzió politikáját” népszerűsíti. 
A négy „szakértőt” már többször vádolta a nyugati sajtó azzal, hogy Vlagyimir Putyint és külpolitikáját támogatja, sőt, attól sem riadnak vissza, hogy az általuk megfigyelt választásokról az orosz érdekeknek megfelelően jelentsék ki, hogy demokratikusak voltak vagy sem. Az általuk delegált személyek nagy múltú nyugati demokráciák független megfigyelőiként jelennek meg az orosz sajtóban, amint nyilatkoznak ezekről a választásokról, de közben a háttérben egy nagyobb játszma zajlik. A külföldi megfigyelőket ugyanis többnyire nyugati országok – például Anglia vagy Franciaország – szélsőjobboldali politikai alakulataiból toborozzák, amelyek egyébként a maguk részéről orosz finanszírozást kapnak működésükhöz – hivatkozik a Rise Project több, a témát kutató szociológus megfigyeléseire. 
De hogy kapcsolódik mindez a HVIM-hez? Ezek a „szakértők” szeparatista régiókról – mint amilyen Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria, Donyeck – szoktak nyilatkozgatni. Például ők monitorizálták a 2011-es transznisztriai választásokat is. Ugyanakkor 2011-ben az abháziai választásokkor többek között Zagyva György Gyulát és más jobbikos politikusokat is alkalmazták választási megfigyelőként. Ezt egy interjúban maga Zagyva mondta el a romániai oknyomozóknak még 2014-ben, ám utólag korrigálta nyilatkozatát, és azt állította, nem a European Center for Geopolitical Analysis, hanem a budapesti Országgyűlés képviseletében utazott a Grúziától elszakadt tartományba. A másik szál, hogy több jobbikos politikus – maga Vona Gábor pártelnök is – részt vesz gyanús Kreml-párti tanácskozásokon, eseményeken. Kovács Béla jobbikos politikus is feltűnik, akit Oroszországnak történő kémkedéssel vádoltak Magyarországon. 
A HVIM-hez köthető jobbikos politikusok illegális függetlenségi népszavazásokon játszott megfigyelői szerepe és oroszbarátsága összefügg azzal, hogy ezeket a szeparatista régiókat kvázi precedensként akarják felhasználni a székelyföldi autonómiamozgalomban – vonja le a következtetést a dokumentumfilm. Ezt Szőcs Csongor is megerősíti olyan értelemben, hogy az idegen elnyomás alatt álló népek közös érdekéről beszél a filmben. Bekerül a képsorok közé az SZNT skóciai függetlenségi népszavazást támogató szórólapja is, valamint elhangzik, hogy ugyanezek a körök ebből az okból a Brexitre is rokonszenvvel tekintenek. 
A SRI által közzétett lehallgatási jegyzőkönyvek alapján is előkerül a feltételezett orosz finanszírozás, és közzéteszik annak a személynek a nevét, akivel Szőcs Zoltán állítólag erről beszélgetett. Sebestyén Teleki István mondta tehát állítólag azt, hogy az oroszok biztosan támogatnák a HVIM-et, de arra várnak, hogy a szervezet bebizonyítsa, hogy „erős”, amely „már fel tud mutatni valamit”. Sebestyén Teleki István Svájcban él, és hozzá kötik a HVIM tagjai által forgatott, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című, szabotázstechnikákról is leírást adó könyv szerzőségét. 
Nemrég a Maszol közölt terjedelmes cikket Sebestyén-Teleki István és a jelenleg házi őrizetben lévő két HVIM-es vezető kapcsolatáról. Eszerint a vádiratban „az erdélyi HVIM-vezetők mentora”-ként említett Sebestyén-Teleki ténylegesen találkozott HVIM-esekkel 2015. augusztus 19-én, amikor először lehallgatták a HVIM tagjait – bár Beke István a találkozón nem volt jelen –, és hogy ezzel kapcsolatban a svájci hatóságok kihallgatták. Rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt. 
A férfi a Maszol kérdésére közölte, kétségbe vonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek; azt mondta, bár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól, de a választ elutasították arra hivatkozva, hogy azok nem közérdekű információk. 
Lehallgatásból rádiójáték 
Ami a Rise Project dokumentumfilmjében talán leginkább zavaró, hogy a Szőcs Zoltán és Sebestyén-Teleki István, Szőcs Csongor, valamint egy meg nem nevezett HVIM-tag között a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint elhangzott párbeszédeket rádiójáték-szerűen felolvassák, románul. A Beke család és számos, a HVIM-mel nem feltétlenül szimpatizáló, viszont a terrorvádat nem eléggé megalapozottnak tartó személy hívta fel már arra a figyelmet, hogy a kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintett állítólagos hangfelvételt közzé kellene tenni, vagy nemcsak a román fordítást, hanem legalább a magyar átiratot, ugyanis korábban számos esetben volt már arra példa, hogy magyarról románra tolmácsolás közben félrefordítottak szövegeket. Többen úgy vélik, az lenne igazán oknyomozói teljesítmény, ha ezeket a hangfelvételeket megszereznék, és legalább magyar átiratban közzétennék.  A dokumentumfilm epilógusában Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapítója – a magyarországi finanszírozásokat feltáró oknyomozó anyagok szerzője – annyiban árnyalja a kibontakozó képet, hogy a román hatóságok Beke- és Szőcs-ügyben tanúsított eljárását bírálja. A román hatóságok annyit értek el, hogy a HVIM eltűnt a közéletből és a közösségi hálózatokról, viszont nagyban nőtt a népszerűségük, letartóztatott vezetőit egyre többen mártíroknak tekintik; dilettáns szervezetből a HVIM valószínűleg valami sokkal veszélyesebbé alakul át ezek után – nyilatkozta Sipos.
B. D. T.
[Bakk-Dávid Tímea]
Transindex.ro,

Lányokat használt ki szexuálisan egy székelyföldi szekta
Szektába toboroztak lányokat, akiket szexuálisan kihaszáltak, éheztettek és fogva tartottak. Az éjféli szexuális szertartások éveken át zajlottak a szerte Székelyföldön, többek közt Nyárádremetén fellelhető „szent házakban” anélkül, hogy a különböző helyi közösségeknek ez feltűnjön.
Megdöbbentő történetre derült fény a hét végén, amelynek helyszínei többek között a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, illetve egy marosszéki, katolikusok lakta falu, Nyárádremete. Szerdán és csütörtökön a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) ügyészei öt személyt vettek 24 órára őrizetbe: Eusebiu Sebastian Apostolachet, Sinoai Ildikót, Pápai Mártát, Birtalan Villőt és Gothard Veronikát. Az igazgatóság közleménye szerint alapos a gyanú arra vonatkozóan, hogy a nevezettek (Birtalan Villőt leszámítva) egy további, a közleményben K. N. A. monogrammal jelölt gyanúsítottal együtt szervezett bűnözői csoportot hoztak létre és elkövették az ember- és kiskorú-kereskedelem bűntettét.
A vizsgálatok eddigi szakasza folyamán kiderült, hogy az ügy szálai egészen 2008-ig nyúlnak vissza. Ekkor hozta létre a zenész és koreográfus Eusebiu Sebastian Apostolache a Kört – egy szektát –, amelybe a tagok segítségével Apostolache több fiatal nőt toborzott többnyire a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diáklányainak köréből. Apostolachét „szellemi mesterként”, guruként mutatták be a lányoknak. A mester utóbb „befogadta” őket abba a lakásba, amelyben maga is tartózkodott (s amelyet az ő jelenléte miatt „szent háznak” neveztek). Az áldozatok rövidesen teljesen kiszolgáltatottá váltak Apostolacheval szemben, neki teljes engedelmességgel tartoztak. Ezt a rendőrség szerint K. N. A. gyanúsított és Sinoai Ildikó és Pápai Márta vádlottak közvetlen segítségével valósították meg, ők vitelezték ki a toborzást, alkalmazták a félrevezető tanokat oly módon, hogy az áldozatokat elszigetelték a családjuktól, társadalmi környezetüktől, munkahelyüktől zárt közösségbe való elhelyezéssel. Az úgynevezett szent házakban bizonytalan körülmények között tartották őket, megtiltva számukra szinte minden kapcsolatot a Körön kívüli személyekkel.
Ebben a kontextusban a vádlottak szexuálisan kihasználták az áldozatokat, de kihasználták anyagilag is őket, ugyanis kötelezték, hogy a teljes keresetüket vagy a szüleiktől kapott pénzt bevigyék a fogvatartásukra szolgáló házakba azzal az ürüggyel, hogy hozzá kell járulniuk a közös étkeztetés költségeihez (annak ellenére, hogy a sértettek nyilatkozataiból az derült ki, hogy naponta egyszer kaptak enni túrós makarónit, éjszaka pedig, a szexuális szertartások után mindössze dzsemes kenyeret). Az ügy mindezen részletei a DIICOT pénteki közleményében találhatóak meg.
A vizsgálat során arra is fény derült, hogy eredetileg Birtalan Villő vádlott is kiskorú áldozat volt, akit Apostolache a csökkent határozatképessége, élettapasztalatának hiánya (ő 11-12 éves korától tartózkodott a „szent házban”), valamint érzelmi labilitása miatt sikerült meggyőznie, hogy a vele, mint szellemi mesterrel való szexuális kapcsolata folytán lehetősége nyílik, hogy spirituálisan előrehaladjon. Egyébként nem csak ő, de valamennyi áldozat istenségként tekintett a mesterre. Utóbb Birtalan Villő vádlott teljes függőségbe (mentális, érzelmi, szexuális) került a mesterrel. Ehhez hozzájárult az anya távolléte az országból. Mindez a függőség oda vezetett, hogy kiskorú áldozatból fiatal lányok toborzójává vált, akiket bemutatott Apostolache vádlottnak.
Sajtóinformációk szerint Birtalan Villő anyja az ötödik gyanúsított, akit K. N. A. monogrammal jelölnek a közleményben, Apostolache legelső „munkatársa” volt a lányok toborzásában, legelőször akkor még csak 11 éves lányát vitte a „mesterhez”. Több román sajtóorgánum beszámolója szerint ő a csak Nusiként becézett Kelemen Anna, akit most nem találnak a hatóságok. Kelemen Anna a Művészeti Egyetem honlapján jelenleg is a munkatársak között szerepel fodrászként.
Az ügyben négy helyszínen tartottak házkutatásokat, amelyek alatt adathordozókat és -tárolókat foglaltak le, számos olyan követ, amit a szertartásoknál használtak, az éjféli szexuális szertartásoknál a fiatal lányok által használt tárgyakat, zacskókat, amelyekben valamennyi fiatal lánynak bele kellett tennie a levágott haját vagy körmét, egy asztalt, amelyet Apostolache arra használt, hogy betűket tegyen rá, majd a kezével egy poharat úgy mozgatott, hogy a betűkből különböző szavak alakuljanak ki, amelyekről azt állította, hogy azok egy „természetfeletti személy”, Csehov 1 üzenetei a fiatal lányokhoz, továbbá lefoglaltak olyan cédulákat, amelyekre ezek az üzenetek voltak írva. Úgy tudjuk, hogy az egyik házkutatás helyszíne, a legtöbbször használt ilyen „szent ház” Nyárádremete központjában, a falu templomától pár száz méterre található.
Szeptember 29-én Eusebiu Sebastian Apostolache, Sinoai Ildikó, Pápai Márta és Birtalan Villő vádlottakat előállították a megyei ügyészségen előzetes letartóztatásba vétel elrendelésének javaslatával (Gothard Veronika esetében már elrendelték a bírói felügyeletet). A törvényszéki bírói testület Apostolache esetében elrendelte a 30 napra szóló előzetes letartóztatást, Pápai Márta és Sinoai Ildikó esetében 30 napra szóló házi őrizetet, Birtalan Villő esetében 60 napra szóló bírói felügyeletet.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro 

Diaconuék felszámolnák a diszkriminációellenes tanácsot
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) felszámolását kezdeményezte a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu parlamenti képviselő, az Egységes Románia Párt (PRU) elnöke – tudatta hétfőn a Hotnews.ro hírportál.
Diaconu erről még májusban nyújtott be törvénytervezetet a kétkamarás román parlament szenátushoz, de az csak múlt héten került a képviselőházhoz, amelynek először kell szavaznia róla.
A PRU elnöke szerint a 2002-ben alapított román költségvetési intézmény románellenességről tett tanúbizonyságot. Szerinte a CNCD az RMDSZ és más olyan érdekcsoportok befolyása alatt áll, amelyek „a hagyományos román keresztény értékek megsemmisítésén” ügyködnek.
„A CNCD minden olyan románt megbírságolt, aki szót emelt a magyar szélsőségesség ellen. A CNCD a területi autonómia, és a terroristák ügyének szolgálatába állt, azt állítva például, hogy Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt (a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom bebörtönzött kézdivásárhelyi aktivistáit) diszkriminálták” – méltatlankodott a törvénytervezet indoklásában a képviselő. A Hotnews.ro felidézte, hogy törvénytervezete kidolgozása előtt Bogdan Diaconut 4000 lejes bírsággal sújtotta a CNCD, amiért az önkormányzati választási kampányban azt mondta, hogy amennyiben megválasztják Bukarest főpolgármesterévé, nem lesz több melegfelvonulás a román fővárosban.
Diaconu a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselőjeként került 2012-ben a parlamentbe, majd miután az RMDSZ-t is bevonták Victor Ponta kormányába, kilépett a PSD-ből és saját pártot alapított. Az idei őszi ülésszak elején tucatnyi, bűnvádi eljárás alatt álló, korábbi pártjában kegyvesztett képviselő iratkozott át a PRU-ba, akik így próbálnak újabb mandátumhoz jutni. A közvélemény-kutatások ellentmondásos eredményei alapján egyelőre nem lehet megjósolni, átlépi-e a PRU az ötszázalékos küszöböt a decemberi parlamenti választásokon.
MTI Erdély.ma

Aki a hangját hangszerként használja
– interjú Kanalas Éva énekművésszel – 
A futásfalvi búcsún, a szentmise alatt érdekes hang ütötte meg a fülemet, első gondolatom az volt, hogy valamelyik lujzikalagori csángó asszony ad elő egy gyönyörű Máriás éneket. Mint kiderült, tévedtem, ugyanis a csodás hang tulajdonosa nem más volt, mint Kanalas Éva énekművész, az Ojanna Hangszínház alapítója, aki első ízben fordulta meg magát a fogadalmi búcsún. Kiderült, hogy egy rendkívül érdekes, sokat látott és tapasztalt, a magyarság ősgyökereit kutató emberrel hozott össze a sors, így aztán a későbbiekben egy interjút sikerült készíteni a Nemzeti Színház Isten Ostora című darabjában vendégművészként fellépő Évával, aki hamarosan ismét Háromszékre érkezik előadóként.
– Megkérném, hogy néhány szóban mutatkozzon be olvasóinknak.
– Békéscsabán, az Alföldön születtem 1970-ben, de jobban szeretem azt vallani, hogy a Kőrösök vidékének a szülötte vagyok, akit a puszták szabadsága nevelt énekessé. Az éneklés szeretete már gyermekkorom óta kísér, énekesnő szerettem volna lenni.
– Ki volt a mestere ezen a pályán?
– Első ízben azok az archív felvételek, amiket gyerekkoromban hallgattam, majd később azok az egyszerű falusi énekesek, akikkel moldvai, erdélyi, kalotaszegi, hétfalusi, gyimesi, mezőségi, majd később dél-szibériai gyűjtőútjaim során találkoztam.
– Hogyan került Futásfalvára?
– Évek óta, 1991-től kijárok a csángók közé, gyűjtőmunkát végzek a csángó-magyar falvakban. Ugyanakkor rendszeresen részt veszek a csíksomlyói búcsún, és közben a csángóktól hallottam, hogy Futásfalván van egy Sarlós Boldogasszony-szobor, és ezért jöttem el ide. Jól ismerem a lujzikalagori Csernyik Marika nénit – akitől rengeteg Mária-éneket tanultam – tőle hallottam először a futásfalvi búcsúról. Maric néninek egyébként 2014-ben volt egy súlyos agyvérzése. Itt most találkoztam vele, feltűnően jól mozgott, és mondta nekem, hogy eljött Futásfalvára Máriácskának hálát adni, mert megsegítette. Ő nagyon tud imádkozni! Így én is társultam a csángókhoz, akik egyébként Jáki Teodóz atya halála után mind kisebb számban vettek részt a búcsún, de idén már egy nagyobb csoport volt jelen.
– Miként került kapcsolatba az énekekkel, amelyekből mi is hallgattunk ízelítőt?
– Sok mindent köszönhetek a csángóknak. Kezdetben gyűjtés közben népdalokat tanultam tőlük, később imádságokat és gyógyításokat, mindenféle varázsigéket. 1996-ban kiutaztam Dél-Szibériába az Altáj és Tuva köztársaságokba és ott találkoztam a természetnek a hitével. Ott nincsenek templomok, a természet adta anyagokból jelölnek szent helyeket, például köveket hordanak számukra fontos helyekre, így patakok és források eredetéhez, hágók tetejére állítanak Ovákat, szent áldozó helyeket. Párhuzamosan a csángók földjével a Szaján-Altáj vidékén is gyűjtöttem. Ott már nyolcadszor jártam, hogy megismerjem – magyar szóhasználattal élve – a táltosok tevékenységét, ami nagyon sok esetben hasonlatos a moldvai csángókéval.
– Mennyire van feltárva ez a varázslatos világ?
– Most készítek egy dokumentumfilmet, aminek alapja egy ötven órás filmanyag, amit 2011–2013 között rögzítettem. Főként a tuva családok körében dokumentáltam olyan fajta szertartásokat, amikre a sámánt (baskit az ők nyelvükön) kérik fel. Itt megjegyezném, hogy a sámánokkal kapcsolatosan rengeteg tévhit kering, alaptalanul. Ez azért fontos, mert ezek az archaikus szertartások rengeteg ponton találkoznak azokkal, amit a moldvai csángók körében tapasztaltam. Közvetlen hasonulásig úgy jósol a tuva kám a 41 szem patakkővel, ahogy a moldvai csángó asszony babozik vagy fuszulyozik a 41 szem kukoricaszemmel. De olyan helyzetet is vettem fel Dél-Szibériában, hogy a sámán csángó vízvetéshez hasonló módszerrel kereste meg azt a tárgyat, ami egy illető álmatlanságát okozta.
– Évek óta zajlik egy „háború” a magyarság eredetével kapcsolatosan. A Magyar Tudományos Akadémia a finnugor elmélet mellett kardoskodik, egy új vonal a szkítákhoz eredeztet, megint mások szerint a türk népek családjába helyezne. Önnek mi a véleménye?
– Vissza kell kanyarodjak 1996-hoz, ami után nagyon sok meghívásnak tettem eleget az Oroszországi Föderáció területén élő finnugor és türk népek körében. Amikor ez utóbbiak hallottak énekelni, akkor ők érezték sajátjuknak a magyar népdalokat, vagy a hagyományokra épített ún. rekonstruált táltoshagyományt, de így éreztek a finnugor népek is. Én mint énekes közelítem meg ezt a dolgot, és nem zárom ki egyiknek sem a lehetőségét, főként nem akkor, amikor hanti kislányoknak a magyar nyelvnek a meghallása ismerős volt, és velem együtt számoltak hantiul miközben énekeltem. Egy aranyalma, két aranyalma… magyar gyerekmondókát énekeltem, felismerték, hogy számolok. Egy evenki kutató, aki velünk volt az Irtis melletti faluban, rám szólt, hogy még énekeljek, hogy a gyerekek emlékezzenek felnőttkorukban is, hogy mit hoztam én el az ő földjükre. Ezért én nem szeretnék ebben a kérdésben állást foglalni, az én feladatom más. Hiszen azoknak a gyerekeknek az anyanyelvük életben maradásáért a finnugor elmélet talán az utolsó esély.
– Futásfalván Mária-éneket adott elő, most egy sámándob van a kezében. Mennyire egyeztethető össze ez a két dolog?
– Futásfalvára is vittem a dobot, de ott nem vettem elő, bár szívem szerint megtettem volna. Nézze, ha egy húros gitárral lehet a Máriát tisztelni, akkor más hangszerrel is lehet, nincs közük a hit kérdéséhez. Azt el tudom képzelni, hogy ha a püspök úr előtt dobkísérettel adom elő a dalt, akkor lehet meglepődött volna. Ez egy teljes tévhit szerintem, amin túl kellene lépni. Ez a dob egy hortobágyi, csikóbőrrel bevont hangszer, így nem hiszem, hogy bárkinek is bajt okozna. Én ezzel tisztelem Máriát, de olykor Szélanyóhoz is szólok vele! 
Kanalas Éva Fábry Géza kobozkísérete mellett több alkalommal szerepelt a Magyarországi Táncháztalálkozó lemezeken. Az ének-koboz párosítás új színt hozott a táncházak zenei életébe. Újdonságát az jelentette, hogy egy egészen hiteles, ugyanakkor modern hangvételű, addig nem hallott népdalanyaggal tűntek fel a magyar táncház zenei életében. A Ha folyóvíz volnék… (1991) és Addig megyek a víz mellett… (1994) c. Moldvai Csángó Népdalok kazettájuk énekei közül a Túl a vízen egy kosár, Zöld az erdő, zöld a petrezselyem…, Recés a szőlő levele… több magyarországi ismert zenekar slágerdalaivá is vált. E két kazetta válogatott dalaiból a holland PAN Records CD-t jelentetett meg Túl a vízen… (Across the water) címmel, amelyet a világ számos országában terjesztenek. Fábri Géza zentai kobozművésszel 1990-től 1995-ig dolgoztak együtt a moldvai csángó énekek kobozkísérettel való megszólaltatásán, rekonstruálásán.
Számos hazai és nemzetközi fesztiválon mutathatta be a magyar népzene legtöbb keleti párhuzamot hordozó népdalkincsét. Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Romániában, Jugoszláviában, Szíriában, Jordániában énekelte e válogatott dalokat. Énekesi pályafutására döntő hatást gyakorolt, hogy eljuthatott olyan távoli vidékekre, az Oroszországi Föderáció belső-ázsiai köztársaságaiba, ahonnan feltételezhetően a magyarok valaha elindulhattak Európa felé. Az Altáj hegységben, Tuvában, Hakasz Földön, később Baskíriában gyűjtötte az ott élő népek dalait és énekelte köztük a rokon magyar népdalokat. Tanulmányozta a díszítésmódokat, azok ének-technikai megvalósítását, legfőképpen azt az élő alkotási folyamatot, amely az énekesben a pillanat szülte megnyilvánuláskor spontán dallamok és szövegek megszületéséhez vezet. Az improvizáció világa és az Altáj és Szaján hegység minden zugában ott rejtőzködő ősi világkép arra késztette, hogy kísérletezni kezdjen hangjával. Különféle légzéstechnikákat használt, amit pl. a kanadai eszkimók és a szibériai sámánok is használnak rituális éneklés közben.
1999-ben megalapította az Ojanna Hangszínhazat. E rituális közeg, amelyben az emberi hang, mint hangszer jelenik meg, ahol az ének a pillanatban születik, az artikulálatlan beszédtől a táltosi éneklésen keresztül a magyar népdalokig, miközben mindennapjainkban is új élő rítust teremtenek.
Énekelt a III. Színházi Világolimpián Moszkvában, a Szkíta összevont tekintete programban, Anatolij Vasziljev drámai művészetek iskolájában, ahol a világhírű rendező felkérésére több nagysikerű előadást tartott.
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Példaértékű szociális ellátás
„Azoknak nyújtunk segítséget, akik kérik és elfogadják” 
A Manna Keresztyén Egyesület ötödik éve működtet napközit, valamint otthont Alsólemhényben. A részletekről Raff Róbert református lelkésszel, az egyesület titkárával beszélgettünk.
– Mikor, milyen céllal hozták létre a Manna Keresztyén Egyesületet?
– 2012 májusában alakult meg az egyesület azzal a céllal, hogy olyan személyeket és családokat támogassunk, akiknek bármiféle segítségre van szükségük, és itt nemcsak az anyagiakra gondolok, hanem a lelki, szellemi, hitbeli problémákra is. Minden téren igyekszünk támogatni azokat, akik kérik és elfogadják a segítséget. A kezdeti időszakban Lemhényben napközi tevékenységet indítottunk Böjte Csaba napközi otthonai mintájára. Ez a tevékenység most az ötödik évfolyamát kezdte meg, és azt látjuk, hogy egyre többen veszik igénybe, hiszen ez jó segítség azoknak a családoknak, ahol a felnőttek dolgoznak, és délután 4–5 óráig idehozhatják gyerekeiket, ahol a nevelőink vigyáznak rájuk. Bárki odahozhatja a gyerekeit, nemcsak szociálisan hátrányos helyzetű családok. Jelenleg a lemhényi napközibe (Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön is működnek – szerk.) mintegy negyven gyerek jár naponta, akik meleg ebédet kapnak, játszanak, énekelnek, áhítaton vesznek részt, majd 1–2 órát tanulnak, megoldják a házi feladatokat. Jó látni, ahogyan egymást segítik, ha valaki egy tantárgyból ügyesebb, a többieknek szívesen segít. Úgy vélem, ennyi év után kezdett beérni a gyümölcs: a gyerekek már nem annyira ellenségesek egymással, nem csúfolódnak, vagy verekednek, megtanulnak együttműködni, elfogadni egymást. Ez a tevékenység ingyenes, azonban a szülőktől is elfogadunk hozzájárulást.
– Felsőlemhényben is van hasonló jellegű napközi…
– Valóban, ott a Szent Ferenc Alapítvány indított egy másik csoportot, a Szent Benedek-napközit, így – mondhatni – elosztottuk Alsó- és Felsőlemhényt. Vannak, akik Alsólemhényhez tartoznának, de a Szent Benedekbe járnak, van, aki Fűzfaluban (Alsó- és Felsőlemhény között) lakik, és hozzánk jár, teljes békesség van a napközik között. Úgy vélem, a lemhényi szociális ellátás példaértékű, hiszen az elmondottak mellett külön figyelmet szentelnek a szépkorúakra az idősek otthonában, emellett a fogyatékosok és a szegényebb családok számára az önkormányzat is uniós csomagokat juttat évente.
– A bajban levő felnőttekre is gondoltak…
– Az egyesület házába, a Manna Otthonba átmenetileg befogadunk családokat vagy egyedülálló személyeket, akik kicsit rendbe szeretnék tenni az életüket. Szállást és étkezést biztosítunk számukra, emellett tanácsadással is segítjük őket elhelyezkedni az életben. Több sikertörténetünk volt, minden azon múlik, hogy az illető akar-e változtatni az életén. Ha azt látjuk, hogy valaki nem fejlődik, megáll egy szinten, netán visszafejlődik, az illetőt elengedjük, hogy az időnket és az erőforrásainkat olyan személyekre fordítsuk, akik valóban akarnak változtatni. Emellett a gyerekek számára hetente lovaglást rendezünk az almási Táltos Paripa Egyesület által működtetett lovardánál. A Manna Otthonba járó gyerekek számára a lovaglás természetesen ingyenes. Továbbá számukra és a környékbeli gyerekek számára nyáron tábort is szervezünk, ahol keresztyén nevelésben részesülnek, emellett lovaglásra is van lehetőség. Ezeken a táborokon 150–180 gyerek vesz részt. Ez azt mutatja, hogy a lakosság elfogad minket, nem tartanak attól, hogy valamilyen burkolt misszió zajlik, és élnek az általunk nyújtott lehetőségekkel.
– Vannak-e támogatóik?
– Nem kapunk állami támogatást, magánadományokból finanszírozzuk a tevékenységeket. Neoprotestáns keresztyén gyülekezetek támogatnak elsősorban, amelyek tizedfizetésből gyűjtenek adományokat. Két amerikai gyülekezet segít, emellett vannak helyi támogatók, a szülőktől is elfogadunk hozzájárulásokat, nemcsak anyagiakat, hanem a munkában, szervezésben is segítenek, emellett bármilyen adományt szívesen látunk. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)