MAKOSZ: Miért késlekedik a kormány a tanulók ingázásának megtérítésével?
Érthetetlen, miért nem fogadta még mindig el a kormány azt a sürgősségi rendeletet-tervezetet, amellyel teljes mértékben fedeznék azon tanulók utaztatását, akiknek iskolája a lakóhelyüktől messze fekszik - hívta fel a figyelmet a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) közleményében. 
A Cioloș-kabinet szeptember 6-ig bocsátotta közvitára a sürgősségi kormányrendelet-tervezetet, amelyet azóta sem fogadtak el, holott az iskola már megkezdődött - mutatnak rá.  "Érdektelenségével a kormány naponta kárt okoz hazánk több mint 130 ezer ingázó diákjának.  A korábbi kormányok magatartását követve gyakorlatilag az iskolai lemorzsolódást támogatják azzal, hogy megtagadják a más településen élő diákok utazási költségeinek megtérítését, ezzel egyértelműen sértve az alkotmányt. Ezen felháborító tények ismeretében több civil szervezet, köztük a Konstancai Diákegyesület (Asociația Elevilor din Constanța) és a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) a Cioloș kormány azonnali lemondását követeli" - olvasható a közleményben.
A MAKOSZ úgy tájékoztat, hogy a tanév kezdete előtt több szervezet is felhívta a kormány figyelmét arra, hogy kifutnak az időből, a kabinet mégsem lépett.  "Ma már a negyedik iskolai héten járunk, a Cioloș-kabinet pedig továbbra is megvonja diákok százezreitől az ingyenes közoktatáshoz való jogot, ezzel számtalan gyermek számára teljesen ellehetetlenítve a tanulást. Hasonlóan a Ponta-kormányhoz, a jelenlegi kabinet is felső határt szabott meg a diákok útiköltségeinek visszatérítésében, ami miatt a felmérések szerint csak tavaly több mint 35 ezer diák morzsolódott le" - figyelmeztet a MAKOSZ.
A diákszervezet rámutat, azzal, hogy  az ingázó diákok úti költségeinek csupán 20-25 százalékát térítik vissza, ellentmond az alkotmány 32. cikkelyének, mely kimondja a közoktatás teljes ingyenességét. "Végtelenül sajnálatos, hogy 2016-ban létezhet még olyan állam az Európai Únióban, ahol gyerekek ezrei anyagi okokból az iskola elhagyására kényszerülnek" - írják. 
O. M. maszol.ro

Tizenöt éves az Irodalmi Jelen
Alapításának tizenötödik évfordulóját ünnepelte az Irodalmi Jelen folyóirat tegnap este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A lap tulajdonos-főszerkesztője az évforduló kapcsán az MTI-nek elmondta: az irodalomban a minőség az egyedüli hatalom. Böszörményi Zoltán szerint a lap fennállása óta megőrizte higgadtságát, egyensúlyát és politikai pártatlanságát, ami annak köszönhető, hogy egzisztenciálisan független tudott maradni.
„A biztos egzisztencia miatt nem fenyegettek minket a politikai változások, de ettől függetlenül a lapot soha nem használtuk politikai platformként, nem szidtunk, de nem is dicsértünk senkit, mert egy irodalmi lapnak nem ez a hivatása” – húzta alá.
Az Irodalmi Jelen első száma 2001 novemberében jelent meg az Aradon kiadott Nyugati Jelen napilap mellékleteként. Az első évben kisebb méretben, 16 oldalon, később nagyobb méretben és egyre növekvő oldalszámmal, fokozatosan önállósodva közölte anyagait. Egy idő után már nemcsak a Nyugati Jelen előfizetői kapták meg, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is terjesztették. Az online kiadás 2008-tól indult el.
Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a lap műhelyébe az évek során olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak, vagy tartoznak a mai napig, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda vagy Weiner-Sennyey Tibor. Fennállása óta a lap számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, és ennek eredményeként több antológiát is kiadott. 2004-ben kiírt nagyszabású regénypályázatára tizenkét országból 283 mű érkezett be, 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettek, Szó-Net címmel 2011-ben diákok számára indítottak versenyt. Moral History pályázatuk 2012-ben zárult, de ezzel párhuzamosan futott miniesszé versenyük is. A Slam School Poetry elnevezésű, középiskolásoknak kiírt előadói versenyük 2013-ban zajlott le, majd pályázatot indítottak Az ember fáj a földnek címmel, erre novellákat, verseket, festményeket és grafikákat, fotót, illetve filmeket vártak. A következő évben Lezáratlan holokauszt címmel tettek közzé kiírást, amelyet tavaly novellapályázat követett. A nevezett munkákból négy antológiát adtak ki Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti jelentőségű, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológiájuk 2014-ben látott napvilágot. Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdésekről.
A lap kezdetektől fogva segíti és népszerűsíti a fiatal írókat. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a fiatal alkotókat bemutató, népszerű Debüt rovatot annak indulásakor Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik figyelemmel hónapról hónapra. „Mindezeken túl Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be” – fűzte hozzá. Megjegyezte, hogy a képszerkesztésre, a fotókra és a képzőművészetre is jelentős hangsúlyt fektetnek, portáljukon évről évre növekszik állandó képgalériájuk anyaga, tudósítóik pedig egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. A lap jelenleg három formában jelenik meg: az egyik a naponta frissülő internetes portál, a másik az ennek anyagából összeálló havi 120–140 oldalas nyomtatott folyóirat, a harmadik pedig az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg, máig 159 kötet látott napvilágot, és az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
„Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk” – vélekedett a főszerkesztő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenötödik születésnapját ünnepelte Budapesten az Irodalmi Jelen
„Megkerülhetetlenek vagyunk!”
Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen.  Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában.
Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji,  Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István.
Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén.
És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez:
„Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok.
Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok?
Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni.
Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai.
A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere.
Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor.
Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg.
Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot.
Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el.
Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek.
A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be.
Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák  Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat.
Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete.
Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot.
Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő.
Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad)

Védhatalmi státus és autonómia
Budapesti ülésén újraválasztotta elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. A 12 éve megalakult szervezetről és az immár 26 éve életben tartott nemzeti önrendelkezés alternatívájáról Tőkés Lászlóval beszélgettünk.
– A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács újraválasztott elnökeként hogyan értékeli a KMAT eddigi tevékenységét? A szervezet 12 évvel ezelőtti megalakulásával sikerült-e áttörést hozni az autonómiaküzdelembe?
– A történet igazából az 1998 szeptemberében megtartott alsócsernátoni autonómiafórummal kezdődött, válaszul arra, hogy az RMDSZ látványosan elhajolt a programjában szereplő autonómiapolitikától, hallgatólagosan jegelte az ügyet, és a nemzeti önrendelkezés politikáját felváltotta a kormánypolitika. Mi kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy ne engedjük szőnyeg alá seperni, és valamiképpen éltessük a nemzeti önrendelkezés alternatíváját. Az Alsócsernátonban elkezdődött fórumsorozat más helyszíneken folytatódott, és ennek jegyében született meg 2004-ben Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. Ekkor már nemcsak a gyászos emlékű RMDSZ-kongresszust kellett ellensúlyozni, hanem a magyarországi kommunista visszarendeződést is. A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) gyakorlatilag megszűnt, de még nem jött létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), ezért úgy gondoltuk, hogy a MÁÉRT és a magyar autonómiatörekvések vonalát folytatnunk kell. Noha a kezdeményezés jól indult, rendre elfogyott körülöttünk a levegő, a Medgyesi–Gyurcsány-korszak kihúzta a lábunk alól a talajt, így csak nagyon vegyes teljesítményt nyújthattunk. Az autonómiaküzdelem folyamatára nemcsak az RMDSZ, hanem az akkori magyar kormányzat is negatívan hatott.
– Furcsa helyzet állt elő azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közképviseleti szervezetek közül gyakorlatilag az RMDSZ nem aktív tagja az autonómiatanácsnak. Ennyire nem lehetett közös nevezőre jutni?
– Az RMDSZ viszonyulása az autonómiatanácshoz egyféle barométer szerepét tölti be. Vezetői ma tagadják, de a szövetség valamikor tagja volt KMAT-nak. Később ezt úgy magyarázták, hogy csak megfigyelőként vesznek részt a munkánkban, de ma már ezt a státust sem tartják fenn, meghívásainkra nem válaszolnak.
– Egyféle műhelymunkát végeznek az önrendelkezés témakörében. Mennyire működnek együtt más szervezetekkel?
– A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-korszak lezárultával újult erővel próbáltunk életet lehelni az elalélt autonómiatanácsba, közben azonban visszatért a MÁÉRT és tovább működött a KMKF is, így bizonyos fokig több szervezet is foglalkozik ugyanazokkal a témákkal. A három szervezet között nehéz megtalálni azt a pászmát, amely a mi profilunknak a legmegfelelőbb. Úgy érzem, hosszas útkeresés után idén új lendületet nyert a tanács működése. A 2014-ben elgondolt állapotmegfigyelés – divatos szóval a monitoring – lett a sajátságos pászmánk. Az önrendelkezés ügyét leghatékonyabban egy olyan állapotmegfigyelés révén támaszthatjuk alá, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar közösségek számára nincs alternatíva.
– Az autonómiatanács idén felmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy a magyar nemzeti közösségek mindenhol diszkriminált helyzetben vannak. Hogyan tudna a magyarság ebből az ördögi körből kitörni?
– Ahogyan azt a tusnádfürdői táborban korábban megfogalmaztam, és erre idén ráerősítettem, a mindenkori magyar kormány és állam védhatalmi szerepének az érvényesülésére van szükségünk. Könnyű belátni, hogy anyaországi és nemzetközi támogatás nélkül nem vagyunk képesek hatékony munkát végezni. Mi a kezdetektől a Fidesz szövetségesei voltunk. Az autonómiatanács megalakulása óta többször is megtisztelt jelenlétével Orbán Viktor, máskor a KDNP elnöke, Semjén Zsolt vett részt a munkánkban. 2010 óta mindvégig tartottuk a kapcsolatot a nemzetpolitikai államtitkársággal. Az eltelt hat évben ez az együttműködés mégis hullámzó lett. Azt gondolom, hogy mi mindvégig jó szolgálatot tettünk a magyar nemzetpolitikának azzal, hogy ébren tartottuk az autonómiát. Idén ez az együttműködés látványosan javult azzal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök megbízottjaként Szili Katalin személyében külön kormányzati tárca foglalkozik a Kárpát-medencei magyarság autonómiájának kérdésével, tehát jelentősen nőtt munkánk kormányzati támogatottsága. A teljes felmérő és szakmai munkába besegít a Kántor Zoltán vezette Nemzetpolitikai Kutatóintézet, illetve Csóti György révén a Kisebbségi Jogvédő Intézet is. Most készülünk intézményesíteni a monitoringrendszerünket, amit az Európai Parlamentből jövet egy rendkívüli fontos fejleménynek tartok. Csak azzal lehet meggyőzni bárkit, ha a tények nyelvén ismertetjük a Kárpát-medencei magyarság valós helyzetét. Ehhez kapcsolódik egy reprezentatív Kárpát-medecei autonómiakonferencia megrendezése is.
– Említette a mindenkori magyar kormány szerepét. A húsz évvel ezelőtt, 1996-ban megkötött román–magyar alapszerződés milyen mértékben vetette vissza az autonómia ügyét?
– A Horn Gyula miniszterelnöksége idején megkötött román–magyar alapszerződés számunkra felért Kádár János gesztusával, amikor a forradalom leverése után, 1958-ban Magyarország kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román hatalom kénye-kedvének. Ezt még a nemzetinek tartott Tabajdi Csaba államtitkár is átérezte, amikor a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) akkori elnökeként fogadott Budapesten. Együtt mentünk át Horn Gyulához. Tisztában voltak vele, hogy mit követtek el: éppen csak hogy meg nem követtek, bocsánatot nem kértek. Tulajdonképpen azért hívattak, hogy egy olyan alapszerződést nyomjanak le a torkunkon, amiről kidolgozása és aláírása előtt nem konzultáltak velünk, tehát kész helyzetet teremtettek. Az akkor már gyengülő pozícióm viszonylatában a Markó Béla vezette RMDSZ – hogy finoman fogalmazzak – beletörődött a helyzetbe.
– Van-e esély arra, hogy az ön által szorgalmazott védhatalmi státus Magyarország és a környező országokban élő magyar közösségek viszonylatában működőképessé váljék?
– A mindenkori magyar kormánynak kötelessége egy támogatási minimumot biztosítania a határon túli magyar közösségek számára. A védhatalmi státus egy történelmi-politikai analógiára alapozott, kimerevített példa, az anyaországi támogatás eszményi változata. Magyarország viszonylatában ez nagy valószínűséggel hosszú ideig még nem valósulhat meg. Ma más viszonyok vannak, mint a háború utáni években Ausztria és Olaszország között. Antall József valamikor leütötte az alaphangot a 15 millió magyarral kapcsolatban, de ennek az erkölcsi töltete a Horn-kormány idején elfogyott. A határok fölötti nemzetegyesítési politikája révén a Fidesz ezt visszahozta a státustörvénnyel, majd az újabb szocialista kormányváltás után a történet ismét takaréklángon égett. Új korszakot jelenthetne ebben az ügyben az immár harmadik Orbán-kormány, de látni kell, hogy olyan nemzetközi események írják felül a magyar–szlovák vagy magyar–román kapcsolatokat, amelyben Magyarországnak ma nincs lehetősége arra, hogy olyan politikát folytasson a környező országok magyar közösségei irányában, mint ahogyan tette azt például Nyugat-Németország Kelet-Németországgal. A szlovák példán látjuk, hogy ma már az autonómia és a kettős állampolgárság ügye sem botránykő.
– Az erdélyi közbeszédben időnként szóba kerül a nemzetközi nyomás lehetősége. Az Európai Parlament képviselőjeként milyen esélyt lát erre?
– Nem használjuk ki a lehetőségeinket. Ha azt veszem figyelembe, hogy az Európa Tanácsban a Kalmár- és a Gros-jelentés kapcsán születtek eredmények, akkor van keresnivalónk az európai intézményekben nemzeti közösségeink jogvédelme terén. Az Európai Néppárt a legutóbbi programjában felvette a hagyományos kisebbségek ügyét. Inkább az a baj, hogy nagyon gyámoltalanok és szkeptikusok vagyunk. Eleve lemondunk ezekről az ügyekről, nem akarjuk zavarni az összhangot a kisebbségi kérdéssel. Túl óvatosak vagyunk: betuszkoljuk magunkat a korrekt politikai beszéd és a politikailag korrekt Európai Parlament korlátai közé. Az egyéni emberi jogok szűk mezsgyéjén igyekszünk megpróbálni a lehetetlent. Ezért is tartom nagy eredménynek, hogy idén egyáltalán egy konferenciát szentelhettünk az autonómia kérdésének az Európai Parlamentben.
– Az Európai Unió polgárainak mintegy tíz százaléka, azaz ötvenmillió ember tartozik az őshonos nemzeti kisebbségekhez. Hogyan történhet meg az, hogy az unió mégsem hajlandó tudomást venni ekkora tömegekről?
– Ennek az álláspontnak a fő oka abban keresendő, hogy az Európai Unió kettős mércével méri a lakosság tíz százalékát kitevő őshonos nemzeti közösségeket és az összlakosság mintegy 5 százalékát jelentő bevándorlókat. A mi ügyünk intézését a tagországok hatáskörébe utalja, miközben ezzel éles ellentétben az unió tagországainak a szuverenitását is képes megcsorbítani annak érdekében, hogy a migráns kisebbség helyzetéről és jövőjéről gondoskodjon. Ebből csak úgy lehetne jól kijönni, ha Orbán Viktor szavaival élve, a segítséget helybe visszük, és nem a bajt hozzuk be a nagyobb közösségbe. Vagyis az őshonos kisebbségek helyzetét otthon kell megoldani, és nem Európába exportálni a bajokat. Ezt kell megértetnünk az Európai Unióval.
– De hogyan lehet megoldani ezt a gondot egy olyan Romániában, amelyiknek egyetlen kormánya sem akar a közösségi jogokról hallani?
– Azt gondolom, hogy ezt meg sem próbáltuk. Kormányra kerülésünk pillanatában, 1996-ban az ennek ágyát megvető neptuni paktum nyomán a román hatalom egy piros és egy zöld lámpát állított fel nekünk. Az utasítás egyértelmű volt: mi csak a zöld lámpa által jelzett úton haladhatunk. Azon az úton, amit a román nacionál-kommunista parancsuralmi rendszer eszköztára alapján dolgoztak ki nekünk. Azóta is ez folytatódik. Ennél még a provokáció is jobb: példa rá a székely zászló esete Klemm amerikai nagykövettel. A baj az, hogy mára egy olyan kontraszelektált politikai osztály alakult ki, amelyik ezt az utat gond nélkül elfogadta, és természetesnek tartja. Legmarkánsabban Victor Ponta volt kormányfő fejtette ki ezzel kapcsolatos véleményét: a román–magyar együttműködésben csak az RMDSZ jöhet számításba. Bukarest a kisebbségi közösségeknek járó pénzösszegekkel tartja őket pórázon, és engedélyezi számukra a mozgásteret. A román hatalom szerint aki nem ezen az úton jár, az szélsőséges, nacionalista, politikailag inkorrekt, szeparatista, autonomista... De hát így tekint ránk az RMDSZ is.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Alina Gorghiu egyedül a PNL élén
Alina Gorghiu eddigi társelnök egyedül vezeti ezentúl a legerősebb román jobbközép pártnak számító Nemzeti Liberális Pártot (PNL), miután az országos tanács megerősítette őt tisztségében szombaton, és nem választott új társelnököt mellé Vasile Blaga helyett.
A PNL-nek azért volt eddig két társelnöke, mert két ellenzéki erő – a liberálisok és a jobbközép Demokrata Liberális Párt (PDL) – összefogásából jött létre 2014-ben, a szociáldemokrata Ponta-kabinet kormányzása idején. A két párt közben hivatalosan is egyesült: az új jobbközép párt a több mint 140 éves történelmi PNL nevét és a PDL európai néppárti tagságát tartotta meg. Klaus Johannis államfőt az új PNL jelöltjeként választották az ország élére 2014-ben, őt váltotta addigi szóvivője, Alina Gorghiu a PNL társelnöki tisztségében.
A két párt 2014-ben elfogadott közös alapszabálya szerint a teljes összeolvadás az idei parlamenti választások után valósul csak meg, addig (a két egyesülő pártot fele-fele arányban képviselő) paritásos vezetőség kellett volna álljon az új PNL élén. Szabadság (Kolozsvár)

Visszalépés
Nagy többséggel fogadta el tegnap a szenátus az oktatási törvény plágiumra vonatkozó cikkelyeinek módosítását olyan formában, amelyet a kormány és Klaus Iohannis államfő – aki egyszer már visszaküldte a törvénytervezetet a parlamentbe – is visszalépésnek minősített. A jogszabály szövege végleges, már csak az alkotmánybíróságon lehet megtámadni. Az egyik legfontosabb változás, hogy a plágiumgyanús doktori dolgozatok elbírálását a doktori címet kibocsátó egyetemre bízzák; a Cioloş-kormány által létrehozott testület – amely Victor Ponta és Gabriel Oprea ügyében is megállapította a plágiumot – ezentúl csak fellebbviteli fórum lesz. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkezdődött Tőkés érdemrendpere Bukarestben
Megkezdődött a bukaresti táblabíróságon annak a közigazgatási pernek a tárgyalása, amelyben Tőkés László európai parlamenti képviselő a román állami kitüntetését visszavonó elnöki rendelet megsemmisítését kérte – tájékoztatta az MTI-t kedden Kincses Előd, az EP-képviselő ügyvédje.
A bizonyítási indítványok előterjesztésére nem kerülhetett sor, mivel beavatkozott a perbe a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága, amelynek javaslatára Klaus Johannis államfő márciusban visszavonta a kitüntetést. Mivel erről az egyik alperest, az elnöki rendeletet ellenjegyző miniszterelnököt jogi képviselő híján nem lehetett helyben kiértesíteni, a bíróság halasztást rendelt el.
Tőkés László román állami kitüntetésének visszavonását Victor Ponta volt kormányfő kezdeményezte 2013-ban, miután az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi" szerepet Erdély érdekében, ahogyan Ausztria tette Dél-Tirol esetében. Mivel csak a Románia Csillaga többi kitüntetettje kérheti az érdemrend visszavonását, a kitüntetés szociáldemokrata birtokosainak feljelentésére összeült az érdemrend becsületbírósága, amely megállapította, hogy Tőkés László – aki szerintük nem ismeri el a román alkotmányt – méltatlan a kitüntetésre. „Tőkés László azt 1989-es temesvári forradalom kirobbantásában szerzett elévülhetetlen történelmi érdemeiért kapta meg a kitüntetést a huszadik évfordulón, nem pedig azért, hogy fogja be a száját" – magyarázta az MTI-nek Kincses Előd, miért tartja a felperes törvénytelennek az érdemrend visszavonását. Hozzátette: az alkotmány garantálja a véleménynyilvánítási szabadságot, tehát akkor sem lett volna indokolt a történelmi érdemek lenullázása, ha igaz lenne, amivel feljelentői megvádolták. A marosvásárhelyi ügyvéd emlékeztetett: tizenkét olyan embernek van a birtokában a Románia Csillaga, akiket börtönbüntetésre ítéletek, élükön Adrian Năstase volt miniszterelnökkel, és akiktől a törvény szerint vissza kellett volna vonni a kitüntetést, de nem tették meg. „A pernek nincs anyagi vonzata, azt Tőkés László kizárólag a temesvári forradalom szellemének védelmében folytatja" – hangsúlyozta Kincses Előd. A következő tárgyalást november 8-ára tűzte ki a bukaresti táblabíróság. kronika.ro Erdély.ma

A Pető-módszer Háromszéken
Ötödik alkalommal tartottak háromhetes fejlesztő foglalkozásokat a budapesti Pető András Főiskola gyógyítói Sepsiillyefalván, a hét végén zárult terápián naponta harmincegy gyermek és tizennégy felnőtt vett részt. A zárónapra a helyszínre érkezett Csuka Pál, az intézet külkapcsolatainak felelőse is, aki érdeklődésünkre megerősítette: jó úton halad az első határon túli kihelyezett képzőközpont előkészítése, jövő szeptemberben elindul a hároméves, másoddiplomás oktatás az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakónia Alapítvány (KIDA) központjában.
Az eredmények magukért beszélnek
A központi idegrendszeri károsodás következtében mozgássérült személyek fejlesztését célzó konduktív pedagógiai módszert alkalmazó Pető András Főiskola munkatársai első alkalommal 2014 októberében végeztek kihelyezett kezeléseket Erdélyben, majd  Sepsiilyefalva után Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen és Kolozsváron is elindították a programot. Az említett helyszíneken félévente három-három hetes időszakokban foglalkoznak gyermekekkel és felnőttekkel. Az eredmények maguktól beszélnek: múlt héten például egy három és fél éves kisfiú – akit mind az öt alkalommal elvittek szülei Illyefalvára a  Pető-gyógykezelésre – először tett meg segítség nélkül több métert, egy hasonló korú kislánynál, akit korábban ölben hozott az édesanyja, szintén hasonló fejlődést tapasztaltak – meséli Nagyné Péter Éva visszajáró terapeuta. Az ingyenes lehetőségbe sokan kapaszkodnak, hisz Romániában csupán évente kétszer tíz gyógytornát finanszíroz egy betegnek az egészségbiztosító pénztár, míg Magyarországon  az érintettek egész évben térítésmentesen vehetnek részt a kezelésben. 
Csuka Pál lapunknak elmondta, a Pető Intézet (szívesen használja az intézet köztudomásban meghonosodott régi nevét) féléves kortól vesz fel gyermekeket, felnőtteket pedig akár kilencvenkilenc éves korig. A rendszer végigkíséri a gyermeket, megkezdik a korai fejlesztést, és ha állapota annyira javul, akkor normál bölcsődébe, később óvodába mehet, és majd külsősként viszik őt gyógykezelésre, ha nem, akkor az intézet óvodájában, iskolájában tanul bentlakóként, és hét végén engedik haza – magyarázza a szakember. Az intézetben ugyanazt a tananyagot követik, mint Magyarország bármely óvodájában és iskolájában, amit kiegészítenek a napi gyógyító gyakorlatok. Az iskola nyolcosztályos, és lehetőség van még utána két esztendőre maradni, ami egyfajta előkészítő a középiskolára, illetve előfordul, hogy a gyermek két év alatt végez el egy tanévet, és akkor maradhat tizennyolc éves koráig.  A Pető Intézetben sem a gyermekeknek, sem a felnőtteknek nem kell fizetniük a gyógykezelésért, az intézet állami finanszírozással működik. Magyarország százötvenkét településén és a legtöbb kórházban működik Pető-konduktor, aki végezheti a fejlesztést, de magánintézményekben, civil szervezetek által működtetett kezelőközpontokban is dolgoznak Pető-terapeuták – tájékoztatott Csuka Pál. Intézetük eddig közel kétezer gyógyítónak bocsátott ki diplomát, jelenleg kétszázötven konduktor dolgozik náluk. Száznegyven diák bentlakó, még közel nyolcvan iskoláskorú bejáró, az óvodába több mint százan járnak, közülük két csoport bentlakó. A Pető Intézetben naponta négy-ötszáz gyermekkel és felnőttel foglalkoznak.
Kérdésünkre, hogy mitől más a Pető-módszer, mint a többi hasonló gyógyító terápia, a szakember részletezte: „A kulcsszó itt is a mozgás, a mozgatás, de nem mindegy, hogy miként. Ez nem egy passzív tornásztatás, masszírozás, nem az izomra akarunk hatni, hanem meg akarjuk tanítani a gyermeket járni, enni, viselkedni, és ehhez sokféle eszközt használunk. Konduktoraink énekelnek a gyermekekkel, beszélnek velük, játszanak, kognitív tevékenységektől a mozgásig mindenre megpróbálnak egyszerre hatni. Csoportban foglalkozunk velük, így látják egymást, hogy ki hogyan halad, és ez ösztönzőleg hat. Az agyat próbáljuk arra kényszeríteni, hogy újból vegye fel a funkciókat és dolgozzon. Tehát a gyermeket, a felnőttet megtanítjuk, hogy maguk végezzék a gyakorlatokat a mi segítségünkkel.” Hároméves oktatóprogram
Évente hetven-nyolcvan, esetleg kilencven hallgatót vesznek fel a főiskolára, de időközben harmaduk lemorzsolódik, mert kiderül, hogy alkalmatlan erre a hivatásra, vagy rájön, hogy nem jól választott. Többen amiatt jelentkeznek, mert arról értesülnek, ezzel a diplomával külföldön nagyon jól kereső álláshoz juthatnak, de ha kiderül, hogy nem igazán nekik való ez a munka, félbehagyják a tanulást, ha pedig nagyon ügyesek, már negyedéven van szerződésük – magyarázza Csuka Pál. Magyarországon a képzés négy évig tart, negyvennyolc százaléka gyakorlat. Az erdélyi oktatóprogramot háromévesre tervezik. A KIDA-val közösen
Tizennyolc éve építi Csuka Pál a Pető Intézet nemzetközi kapcsolatait, és rádöbbent, hogy míg Ausztráliától Amerikáig sok helyen segítenek a beteg emberen, a Kárpát-medencében nem kerestek partnereket – így kezdeményezték a kihelyezett kezeléseket, és ezek eredménye, valamint a külhoniak részéről megfogalmazott igény indította el egy határon túli képzőközpont létesítésének gondolatát. Mivel az illyefalvi KIDA-val létesítették  az első erdélyi munkakapcsolatot, és az alapítvány fogadókészséget mutatott a képzésre, az intézet vezetősége júniusban rábólintott, hogy jövő szeptemberben induljon az oktatás. A döntés tehát nem új keletű, adott időben lapunk is tájékoztatott erről, de az előkészítés részleteit azóta is folyamatosan egyezteti a két fél.  Felmerül a kérdés, hogy miért nem Budapesten képeznek határon túliakat erre a gyógyító technikára, hisz a Pető Intézetben erre minden feltétel adott? A válasz egyértelmű: „Nem az a célunk, hogy Magyarországon képezzünk erdélyieket és majd külföldre menjenek, hanem olyanokat képeznénk, akiknek itthon kötődésük van, rendelkeznek egy oklevéllel, és itthon szeretnének boldogulni.”  Tegyük hozzá, a képzés gyakorlati részéhez mozgásukban korlátozott gyermekekre és fiatalokra van szükség, ők lesznek a gyakorlóiskola páciensei, akik ezáltal folyamatos fejlesztéshez jutnak. Ehhez a KIDA az épületei alkalmassá tételével és szervezéssel járul hozzá.
Kató Ibolya programfelelős lapunknak elmondta, a gyermekfalu kiüresedett házait alakítják át egyrészt a fejlesztő foglalkozások számára, másrészt szálláslehetőséget biztosítanak a távolról érkező hallgatóknak és a pácienseknek. Szeretnék, hogy minél nagyobb szórásból jelentkezzenek a hallgatók, hogy majd minél szélesebb körben végezzék ezt a munkát. Mivel a gyakorlati oktatáshoz biztosítaniuk kell a beteganyagot, ami felelősséggel jár, a gyermekek szüleivel és a felnőtt páciensekkel szerződést kötnek, hogy vállalják a jelenlétet a teljes időszakra. Másoddiplomás képzésről van szó, pedagógusokra, pszichológusokra, különböző oktató foglalkozásúakra számítanak, az alapképzésen szerzett ismeretekre alapoznak, ezáltal is rövidül a tanulmányi időszak. Kató Ibolya elmondta, az első végzős évfolyam a Pető András Főiskolától kapja az oklevelét, de ezzel már elindulhatnak a képzés hazai akkreditálásáért, ami később lehetővé teszi a diplomák honosítását. „A mentálhigiéné területén már elértük, hogy a hároméves, ötszázhúsz órás képzés megfeleljen a mesteri fokozatnak, ugyanerre a mintára lehetne mesteriként működtetni a Pető-képzést is” – véli Kató Ibolya.
Az már biztos, hogy a Pető András Főiskola komolyan gondolja a módszer kiterjesztését a határon túli területekre, egyrészt a már folyamatban lévő terápiás hetek által, másrészt a kihelyezett képzés révén, a magyar kormány jelenleg is finanszírozza az erdélyi, kárpátaljai és vajdasági gyógykezelést, következik Felvidék bevonása, a képzéshez is tetemes támogatást ígért, de majd rajtunk is múlik, ki tudjuk-e használni ezt a rendkívüli lehetőséget. Vállalkozók, civil szervezetek segítségére lesz szükség, hogy azok is hozzáférjenek a képzéshez, akik támogatás nélkül nem tudják feladni állásukat azért, hogy tanuljanak, illetve, hogy azok is részesüljenek fejlesztésben, akiknek az utazás, az otthontól távolmaradás költségeire nem jutna.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kihallgatnak a szoborrobbantásról (Egy megfigyelt család / 27.)
Egy – naponta többtucatnyi titkos informátor és securitatés által – ellenőrzött diktatúrában hogyan történhetett meg 1984. június 5-én 12.35 órakor a Szakszervezetek Művelődési Háza előtt a Vitéz Mihály szoborcsoportnál bekövetkezett robbanásos merénylet, amely Vaszi Jánoska 11 éves iskolás kisfiú halálát okozta? Szülei kérésére jómagam és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója jártuk végig a megfelelő választ végre megtudó utat.
 A „sajátos román forradalom” után meg mertek szólalni a megye volt vezetői. Rab Sándor, a volt megyei első titkár, valamint Aulich Sándor nyugalmazott belügyminisztériumi ezredes, a Securitate akkori parancsnoka interjúkban egyértelműen a hatalom provokációjának tulajdonította a történteket (csakhogy Vaszi Jánoska halála ebbe nem volt belekalkulálva!). 
„Sakkozó” (ez én vagyok) célszemélyt 1984-ben kihallgatja az I. Vezérigazgatóság II. Ügyosztályának főnöke, hogy megállapítsa a svájci Komlóssy Józseffel (aki unokatestvére) fenntartott kapcsolatának természetét. Ez alkalommal – a tiszt kérésére – bemutatja a célszemély azt a könyvet, amely 1984-ben jelent meg Budapesten Mályusz Elemértől Zsigmond király uralma Magyarországon címmel, melyet egy idegen állampolgár hozott be az országba. (Lásd a dokumentumot.)  Nos, ez a mellébeszélően megfogalmazott közbevetés egy 1989. február 6-ai, szintén Komlóssyval foglalkozó jelentésben található. Valójában az történt, hogy nekem a könyvet Komlóssy Jóska unokaöcsém hozta (de én ezt nem mondtam), és a robbantás előtti napon olvasgatva a hálószobánk asztalán volt, amikor meglátogatott Demse Márton csángó tanító Szántó Vilma néprajzos hölgy kíséretében. Nyilván később a nyomról nyomra követett Demsét tüzetesen kihallgatták sepsiszentgyörgyi látogatásairól (Ősz Erős Péterhez ment tőlem), s így kerülhetett a könyv szóba. A szoborrobbantást követően a Bukarestből jött securitatés csoport több gyanúba került magyar polgárt hallgatott ki napokon keresztül. Velem egy zömök és rendkívül dühös ezredes állt szóba, s csak fokozódott a haragja, amikor arra került a sor, hogy bizony Zsigmond király az egész Kárpát-medence uralkodója volt, az akkori Nagy-Magyarországé. Miután tartalmát románra lefordítva átadtam neki, elkobozta a könyvet, és kijelentette, hogy Erdély csak az 1867-es kiegyezés után volt Magyarországé. Szerény ellenvetésem paprikavörössé ingerelte, megrögzött nacionalistának, félrevezetett tudatlannak nevezett, és elküldött, de még megkérdezte (búcsúzóul), hogy hallottam-e, amit beszélnek, hogy a szobrot provokáció szándékával robbantották fel? Mindenfélét beszélnek az emberek – adtam a semmire sem kötelező választ, de senkit „nem tudtam megnevezni”.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az András Lóránt Társulat évadnyitója
Mozgó Téglák varázslata
Számos táncszínházi produkcióval, kiállítással, koncerttel és egy slam poetry-esttel ébred ezekben a napokban a marosvásárhelyi Knöpfler Vilmos (Braila) utca 10. szám alatti romos épület. Az egykori ortodox zsinagógában, a Tánc és Kortárs Művészetek Házában működő, alkotó András Lóránt Társulat tegnap indította évadnyitó rendezvénysorozatát. A 2. Moving Bricks, azaz Mozgó Téglák kínálatát sajtótájékoztatón ismertették a szervezők.
– Másodszorra hoztuk létre a rendezvénysorozatot, ez lassan hagyomány – jegyezte meg a számos művészeti ágat felölelő program körvonalazása előtt András Lóránt, a társulat vezetője.
– Az idei Moving Bricks mottója kicsit mintha a tavalyi szinonimája lenne. Továbbra is várjuk, hogy a város, a megye, az ország, a közösség gyakorlatilag is tudomást szerezzen a létezésünkről, és ezt ne csak szavakkal, hanem tettekkel is kifejezze. Ezért a mottónk, átvitt értelemben: Godot-ra várva – mondta András Lóránt, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy az elmúlt esztendőben elég sok előrelépés történt a társulat életében, most már – az elektronikai berendezéseknek köszönhetően – meleg van a helyiségekben, ahol az alkotói munka zajlik, és nincs sok hátra a fűtésrendszer beszereléséig. A társulatvezető a civil támogatást és az ügy mellé állt néhány cég segítségét is megköszönte.
Bár a rendezvénysorozat a – naponta délelőtt 10 órától délután 3 óráig zajló – ALT Dance Workshoppal már a sajtótájékoztató előtt megkezdődött, a hivatalos megnyitóra délután került sor. Ez alkalommal nyílt meg Fekete Zsolt Lovacska Fekete Zsolt című, személyes hangvételű kiállítása, amelyet Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus méltatott, valamint Bálint Ákos Tájkarcaim című fotóinstallációja.
Az elkövetkező napokban középiskolásoknak is szóló workshopoknak, illetve saját élményeken alapuló előadásoknak ad otthont a Tánc és Kortárs Művészetek Háza, és természetesen művészi pillanatokban sem lesz hiány.
A vasárnapig tartó Moving Bricks minden estéjén egy-egy táncszínházi előadás látható. Tegnap, a nyitónapon Vetési Orsolya rendezésében az Órák című produkciót lehetett megtekinteni, ma este 7 órakor A patkány esküvőjére várják a nagyérdeműt. Az előadást egy fiatal csapat, Joó Renáta, Szabó Franciska és Kányádi György állította színpadra. Pénteken szintén este 7 órától a Making Off táncszínházi demonstráció közönsége megtapasztalhatja, hogy egy óra leforgása alatt hogyan születik meg a semmiből egy előadás. Szombaton este ugyanebben az időpontban a Dabóczi Dávid rendezte, koreografálta Next látható, vasárnap pedig szintén 7 órától egy világot járt, fesztiválokon díjazott előadást, a Györfi Csaba által színpadra állított Fade Out-ot lehet megtekinteni.
A táncszínházi produkciókat koncertek követik, erről a rendezvény szervezésében részt vevő Vox Novum Egyesület elnöke, Fülöp Tímea számolt be.
A Mozgó Téglák első napján – a hangszereivel egy egész zenekart megszólaltató – Boldizsár Szabolcs Fekete-tenger 2015 című produkciójával varázsolta el hallgatóságát, ma este 9 órakor a Kiss, Nagy & Veress Trio blueskoncertje hallható. Pénteken szintén 9- től Koszika és a Tiberius Quartet tangóestre várja a nagyérdeműt.
– A péntek esti mozzanat egy jövőbeli nagy projekt előfutára – árulta el a társulatvezető, majd újra Fülöp Tímeáé volt a szó.
Szombaton fél 10-től a Koszika&The Hotshots koncertezik. Vasárnap este 9-től Varga András és Asztalos Zsolt flamencoestje, 10 órától Pásztor Márk koncertje kezdődik. A Mozgó Téglák izgalmas színfoltja a NEST szombaton fél 9-kor kezdődő Slam&Dance Poetry-estje – hallhattuk Fülöp Tímeától, aki arra is kitért, hogy a Vox Novum több mint egy éve működik együtt az András Lóránt Társulattal.
– Nagyon megszerettük ezt a projektet, a társulatot, a házat. Ez egy romos épület, mégis észre lehet venni benne a sok lehetőséget. Nagyon gazdag programot sikerült közösen létrehoznunk, amelyet idén a Maros Megyei Tanács is támogat. A koncertekkel, zenei produkciókkal közösségi hangulatot szerettünk volna kialakítani – mondta a Vox Novum Egyesület elnöke.
– A célunk a tánc körül ötvözni a művészeti ágakat. A dinamika, a színek, hangok gyökerét keressük egy mind a magyar, mind a román közönség számára érthető nyelven. Azt szeretnénk, ha a Tánc és Kortárs Művészetek Háza egy univerzális hely lenne. A Moving Bricks azt jelképezi, hogy a kezdeményezéseinkkel egy kicsi téglát szeretnénk hozzátenni ahhoz, amit mások megálmodnak – mondta a sajtótájékoztató végén a társulat vezetője.
A Mozgó Téglák esti rendezvényeire, az előadásokra és koncertekre 20 lejes napijeggyel lehet belépni, diákok, egyetemisták számára egy jegy 15 lejbe kerül. A rendezvénysorozat bevételéből a Tánc és Kortárs Művészetek Házában zajló munkálatokat szeretné befejezni az András Lóránt Társulat.
Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely)

Egy öntörvényű médiamunkás vallomásai
Ahogyan kedvenc színésze vagy írója van az embernek, a médiafogyasztó közösségeknek kedvenc újságírói is vannak. Szakmatársakról mégis ritkán írunk. Most induló sorozatunkban ezúttal őket keressük meg. A Sajtóklub vendégei ismert újságírók, akik a mikrofon másik felén állva vallanak munkájukról. A portréinterjúkban az embert is igyekszünk közelképbe hozni. A sort nem véletlenül a Nagyváradon élő Dénes László nyitja, hiszen az Erdélyi Napló egykori főszerkesztőjeként fontos szerepet vállalt a polgári hetilap arculatának kialakításában.
– A huszonöt éves Erdélyi Napló kapcsán hogyan emlékszel arra az időszakra, amikor megbíztak a főszerkesztői teendőkkel? Mennyire számított újdonságnak a kilencvenes évek második felében a fejléc alá kerülő „polgári hetilap” jelző?
– 1997 őszén nekem már jobbára csak a mesterséges lélegeztetés feladata maradt mint szakmai kihívás az Erdélyi Napló élén, elődeim egyre-másra lemondtak a főszerkesztői posztról, a sorozatos megszorítások és leépítések megtizedelték a szerkesztői-tudósítói gárdát. Valójában azért esett rám a választás, mert az évtized elején már voltam pár évig főszerkesztő-helyettese a lapnak. De ha már felkértek, akkor ennyi újítást rögtön meg is engedtek nekem: a sok „független”, „demokratikus”, „közéleti” stb., a pártállami örökséget ilyen önminősítésekkel álcázni kívánó romániai magyar lap között legyen egy nemzeti-polgári orientációját nyíltan vállaló kiadvány is. Erdélyi, magyar és polgári. Egyesek gunyorosan kérdezgették, „mitől polgári” egy lap, és mit is jelent ez, de hosszú eszmetörténeti és politológiai fejtegetések helyett csak annyit mondtam – és mondok ma is –, hogy aki akarta, értette. Amúgy nem az Erdélyi Napló volt az első polgári hetilap azokban az években, hanem az Orient Express – ha még emlékszik rá valaki –, ami 1992–1996 között jelent meg Bukarestben, Szőcs Géza és Román Győző pátyolgatásával.
– Az erdélyi magyar újságírás egyik markáns ellenzéki tollforgatójaként tartanak számon, aki az Erdélyi Napló, majd a Reggeli Újság főszerkesztőjeként is folyamatosan hadakozott a romániai magyar, illetve a román hatalommal. Hogyan látod, az elmúlt 25 évben ez a „szerepkör” mennyire lógott ki a romániai magyar sajtóból?
– Annyiban helyesbítenélek, hogy meggyőződésem szerint a sajtónak és az újságírónak nem feladata a hatalom ellen küzdeni, azt megdönteni. Ez ugyanis a politikai ellenzék dolga. A média, amely elsősorban tájékoztat, közvetít, csak másodsorban ellenőriz, szembesít, számon kér, leleplez, kritizál – házőrző kutyaként csahol, ha veszélyben a demokrácia, szólásszabadság, az alapvető emberi jogok bármelyike. Ezt kellene tennie. Erre vállalkoztam és törekedtem magam is, s ha az én újságírói, szerkesztői, divatos fogalommal közvélemény-formálói munkám ellenzéki hadakozásnak tűnt, akkor azt hihetné bárki, hogy én a mindenkori hatalommal szemben álló mindenkori ellenzék zsoldjában álltam. Ami nem igaz. Rosszul fizetett, öntörvényű médiamunkás voltam egy negyedszázadon át, nincs sem házam, sem jó autóm, sem bankbetétem. Viszont a hatalom zsoldjában állt kollégák mind vitték valamire, egyeseknek politikai vagy diplomáciai karrier, másoknak jómód, hangzatos tisztségek és díjak hulltak az ölükbe, majd több évi „szolgálat” után a legtöbben elhagyták a pályát, most már csak oktatják vagy irányítják a tájba simulást.
– Milyen mértékben pártosodott a hazai magyar sajtó? Mennyire tekinthető szabadnak?
– Mivel én már közvetlenül nem vagyok érintett, hanem csak olvasom, nézem, hallgatom, figyelem, ellátom háttéranyagokkal és információkkal – ez hivatali kötelességem is immár három éve –, akár elfogulatlanul is válaszolhatok. Csak kétféle médiatermék létezik ma Romániában magyar nyelven: RMDSZ-es és ami nem teljesen az. Az utóbbi kb. egytizede az előbbinek. Ha valaki felszisszen – mint tette azt pár éve egy Kolozsvárról „kimenekült” pesti balliberális bértollnok –, hogy hát az RMDSZ-nek nincsenek is saját sajtóorgánumai, akkor sietek emlékeztetni: a szervezet mindent ellenőriz, s rajta keresztül a titkosszolgálatok, illetve hát maga a román állam. A romániai magyar közösségbe strukturálisan beépült és azt szinte minden szinten domináló szervezet közvetlen vagy közvetett finanszírozással uralja a médiaprérit, illetve még azokban a médiaműhelyekben is döntés-, sőt cenzúrahelyzetben vannak az emberei, amelyek jogilag külföldi, magyarországi vagy román tulajdonban vannak. No már most egy politikai kontroll alatt lévő sajtóról aligha lehet elmondani, hogy szabad. Illetve hát annyira szabad, amennyire szabad neki eltérni az ellenőrzést gyakorló párt (főhatalom) politikájától.
– Sokan úgy vélik, a nyomtatott lapok napjai meg vannak számlálva. Abból kiindulva, hogy a könyvet már jóval korábban temették, akár rémhírnek is tekinthetjük ezt?
– Igen, a nyomtatott lapok napjai és lapjai meg vannak számlálva. Egyszerűen azért, mert elfogynak a nyomtatványokat vásárló olvasók. A nyomtatott könyvek mennyisége is drasztikus csökkenésen ment át, és a folyamat még tart, sőt fel fog gyorsulni annak a generációnak a fogyasztóvá válásával, amelyik már nem a papíralapú társadalomban nőtt fel. Hovatovább majd annak is örülni kell, ha egyáltalán olvasni fognak az emberek – legalább képernyőn –, nem csak nézni-hallgatni-bambulni.
– Mennyire tudja átvenni az elektronikus média – rádió, televízió és internetes sajtó – a mai nyomtatott lapok szerepét, helyét?
– Erre van egy rövid és egy hosszú válaszom, de hagyjuk az elmélkedést. Tehát: teljesen át tudja és át fogja venni.
– Az elmúlt 25 év távlatából mire emlékszel szívesen, és mi az, amit leginkább elfelejtenél?
– Jaj, hát hirtelen nehéz kiragadni két példát, esetet, folyamatot. De szívesen emlékszem a diktatúra bukását követő lázas médiaidőkre, a szólás- és sajtószabadság kivirágzására, az erdélyi magyar sajtó szinte egészének és az erdélyi magyar olvasók elsöprő többségének egy húron pendülésére, hogy úgy mondjam. Elfelejteném viszont azokat a kényszerhelyzeteket, amelyekbe a politikai-gazdasági folyamatok vittek bele akkor, amikor „főnökként” döntenem kellett, vagy döntéseket kellett jóváhagynom és végrehajtanom. Bár előbb-utóbb felálltam és elmentem, amikor már a „kellett” túl sok volt.
– Tapasztalataid szerint megváltozott-e az emberek elvárása a sajtóval, az újságírással szemben?
– Nem akarnék megbántani senkit, de úgy érzem, hogy a szakmánkkal és művelőivel szemben mintha már semmiféle komolyabb elvárást nem támasztanának az emberek. És erről egy másik interjúban vagy akár egy sajtóvitában hosszabban is érdemes lenne foglalkozni. A „miért hagytuk, hogy így legyen” kérdés mentén. De hadd jegyezzem meg rögtön: oly mértékű az igénytelenség a médiafogyasztók körében, hogy a legnagyobb részük megfogalmazni sem képes, melyek is az elvárásai a sajtóval szemben.
– Ma Tőkés László EP-képviselő sajtósa vagy. Mennyire mozogsz otthonosan ebben a szerepkörben?
– A sajtófőnöki vagy szóvivői státus – akár nagyobb, akár kisebb intézménynél – inkább hivatalnoki, mint újságírói. Másrészt nem is volt benne gyakorlatom, hát tanulgatom-tanulgatom… Ez még egy szerkesztőségnél is szűkebb terep, itt sem műfaji, sem tematikai sokszínűségről nem beszélhetünk, itt lehet ugyan véleményed, de nem azt kell megírnod. Gyakran viszket a tenyerem, mégsem írhatok újságcikkeket, véleményanyagokat, kommentárokat, szinte semmit a magyar sajtóba.
– Miért nem?
– Mert azonnal megkapnám, hogy amit írok, azt a főnököm mondta tollba. Hogy az nem az én véleményem, hanem a Tőkés Lászlóé. Manapság ilyen világot élünk, és ilyen a sajtónk ázsiója. Nincs kedvem folyvást bizonygatni, hogy bár több száz, ha nem épp ezer cikket írtam és közöltem az évek során, sosem fogta senki a kezemet, amikor írtam és aláírtam.
– Milyen Dénes László civilben, amikor éppen nem ír vagy nem sajtóértekezletet készít elő?
– Hát épp a minap vágta egy kedves ismerősöm a fejemhez, hogy egy kicsit megkeseredett, megfáradt és kibírhatatlan… De komolyra fordítva: amikor éppen nem dolgozom, akkor csak úgy nosztalgiázom órákon át. Vagy azon morfondírozom, hogy miért hagytam kiszikkadni az egykor ígéretesen csordogáló költői vénámat. Vagy hogy miért nem mentem el fiatalon szerencsét próbálni a nagyvilágba. Vagy ha már nem mentem el – mert komolyan sosem terveztem ezt –, akkor miért nem lettem például „oktató, / nem ily töltőtoll koptató / szegény / legény”. Civilben gyakran azon is sokat mélázom, miközben a szabadidőm is olvasással telik, hogy mennyire igaza volt Karinthynak már száz évvel ezelőtt is. „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.”
– Ajánlanád ezt a szakmát ma induló fiatal tollforgatóknak? Mennyire lehet erre manapság erdélyi egzisztenciát építeni?
– Az újságírásra? Semennyire. Szerintem aki mégis erre a pályára téved, az ma már csak úgy boldogul, ha naponta súlyos kompromisszumokat köt. Előbb-utóbb azzal szembesül, hogy már nem tehetséget, kreativitást és nívós szellemi teljesítményt várnak el tőle – mert azt úgysem lennének hajlandók tisztességesen megfizetni a médiatulajdonosok –, hanem alázatos kulimunkát, mennyiségi termelést és propagandázást, no és „termékértékesítést”. Nem olyan nagy az erdélyi magyar médiapréri, hogy ne jelenthetném ki: ismerem szinte az összes jó tollforgatót, tévést, rádióst, hiszen kollégák voltunk-vagyunk, nagy részük igyekszik tisztességes szakmai munkát végezni, de sajnos rossz ügyeket is szolgálnak jó páran, általam rossznak vélt ügyeket és ártalmas szándékokat. Akár pénzért teszik, akár meggyőződésből, miattuk is szégyenkezem. A fiatalokért azért aggódom, mert rendre azoknak a befolyása alá kerülnek, azoktól kezdenek el függeni szakmailag és anyagilag, akik az újságírásban, a sajtóban többnyire csak a politikai manipuláció és a szavazatszerzés eszközét látják. Csalódtam is sokukban, hiszen sok fiatalabb kollégával dolgoztam együtt az évek során, mert sem a folyamatos tanulást, sem a szakmai alázatot, sem a tisztes távolságtartást nem tartották-tartják sokra. Túl könnyen dőltek-dőlnek be, amikor jöttment pénzes senkik elhúzták-húzzák az orruk előtt a mézesmadzagot.
Dénes László
A Bihar megyei Tenkén született 1959-ben. 1976 óta publikál verseket. Nagyváradon érettségizett. 1982−1985 között segédmunkás volt különböző iparvállalatoknál. 1985−1990 között a nagyváradi színháznál közönségszervezőként dolgozott. 1990-ben újságíróképzőt végzett. 1990−től 1991-ig a Bihari Napló szerkesztője, 1991−1994 között az Erdélyi Napló szerkesztője, majd helyettes főszerkesztője. 1995−1997 között ismét a Bihari Napló rovatvezetője. 1997−2004 között az Erdélyi Napló főszerkesztője. 2004-től a Reggeli Újság alapító-főszerkesztője, 2012 márciusától az Udvarhelyi Híradó Kft. tartalomért és arculatért felelős aligazgatója. 2013 júliusától a nagyváradi Szent László Egyesület sajtóreferense, 2014 júliusától Tőkés László európai parlamenti képviselő sajtótanácsosa. 
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 

Nyomunk a szél porral befújja
Mottó:
Szilágyi Domokos:
Magyarok (részlet)
„Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök – rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.
Hát ezek vagyunk, magyarok.”
(Kolozsvár, 1974. július 12.)
Szilágyi Domokos kevésbé ismert és feledésre ítélt verse, a Magyarok kiválóan illusztrálja azt, ami ezekben a hónapokban a magyar (és benne az erdélyi magyar) társadalom szintjén történik. A menekültkérdés, a kvótanépszavazás nem csupán az anyaországban, de Erdélyben is hisztériát váltott ki. Fogadatlan prókátorok győzködik a népet, hogy így meg úgy, hogy majd meglátjuk (vagy nem látjuk meg), megbánjuk (esetleg nem), hogy mindenki szemét, aki szavaz (vagy nem). Érdekes, hogy az egyik oldal szerint a másik oldal mindig intoleráns senkiháziak gyülekezete, de ugyanez fordítva is mindig igaz. Az oda-viszsza pofozkodás – egyelőre virtuálisan – odáig elmegy, hogy rokonok, jó barátok, házastársak vesznek össze az ügy (de melyik ügy?) érdekében. Nincs olyan Isten, aki a vélt vagy valós igazában meggyőződött embert eltántoríthatná véleményétől – bármilyen józan érvvel is rukkoljon elő vagy szidalmakat zúdítson rá. Normálisnak tűnő emberek csapnak össze a virtuális térben, mintha életüket védenék a legfőbb gonosztól.
„Gondolkodni nehéz, ezért leginkább ítélkezünk” – mondta volt Carl Gustav Jung, és íme, bebizonyosodott, hogy a svájci elmegyógyásznak mekkora igaza van. A jeles pszichológus és pszichiáter véleménye nem véletlenül kerül ide: már-már elmekórtani méreteket öltött az egymás szidása, becsmérlése, a kormány, a miniszterelnök és mindenkinek az anyázása, aki nem szeretné elveszteni az ország nemzeti jellegét, aki büszke magyarságára, vallására, anyanyelvére és minden olyasmire, ami a másiknak jelentéktelen együgyűséget jelent.
Egy kimúlt társadalmi-politikai rendszer fonákságai jutnak eszembe, valahányszor a menekültkérdésről, betelepítésekről hallok, olvasok. A múlt század ötvenes éveiben, egy letűnt kor túl hamar elfeledett becstelen rendszerében, amikor az embereknek többnyire csak kötelezettségeik voltak, jogaik pedig szinte semmi, az államosítást követő időszakban az emberek házába megkérdezésük nélkül ezer idegeneket telepített a rendszer. A kommunista érv szerint egy családnak elég bizonyos számú négyzetméter, így hát a „nélkülözőknek” is kijár egy lakrész. Nem számított, ha verejtékeddel építetted, netán őseidtől örökölted a tulajdont. Mert ugye egyenlők voltunk. Szép, tiszta, ápolt, féltve őrzött lakásokban mindenféle alakok jelentek meg, birtokukba vették a házat, mintha nekik ez kijárt volna. Volt olyan család, akinek egyik szobáját kocsmává, vegyesbolttá és még Isten tudja, mivé alakították. Idegen emberek jöttek-mentek az ember házában felrúgva minden szabályt, minden társadalmi normát, fenekestől felfordítva az egykori tulajdonosok hétköznapi életét, naponta megsértve magánszférájukat. Tették mindezt az akkori hatalom cinkosságával.
Nos, a fiataloknak – hála Istennek! – ezekről a dolgokról fogalmuk sincs. És nagyon úgy tűnik, néhány idősebbnek is véges az emlékezete… Aki viszont megélte ezeket az időket, vagy közvetve bár, de volt köze a dolgokhoz, annak nem kell sokat magyarázni, mit jelent a betelepítés, egy nem kért közösködés a saját házadban. Mit jelent az, amikor reggel egy idegenbe botlasz a konyhádban, egy idegen untat a süket dumájával, egy idegen fekszik az ágyadban. Aki nem kér, csak elvesz, aki a te tulajdonodat az övének tekinti. Akit már sem a karhatalom, sem az Úristen nem tud kirakni tulajdonodból. Mert neki jogai vannak. Nem is kevés… Voltak olyanok, akik – rendszerváltás ide vagy oda – soha többé nem kapták vissza jogos tulajdonukat, mert a betelepített „elintézte”, hogy az övé maradjon.
Ne legyünk idegbajosak, de ne is bagatellizáljuk el a veszélyt. És főleg ne egymásra acsarkodjunk. Mert még igaza lesz a költőnek: „nyomunk a szél porral befújja.”
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Így vizsgáztak a Maros megyei igazgatójelöltek
Az iskolaigazgatók versenyvizsgáján részt vevő 257 Maros megyei pedagógus közül 31-et vágtak el a szerdán megrendezett írásbelin, ők már nem vehetnek részt a szóbelin sem. Az általuk megpályázott tisztségeket ideiglenes kinevezéssel töltik majd be pedagógusok, míg jövőben újra megszervezik a versenyvizsgát.
Az igazgatójelöltek hatvan tesztkérdést kaptak, amelyeket a vizsga után ki is értékelt a bizottság egy tesztrács segítségével: a 257 jelentkező közül egy nem jelent meg, kettőnek még folyamatban van a dolgozat javítása, 31 pályázót viszont elvágtak a vizsgán, azaz a végső pontozás alapján nem érték el a hetest – derült ki a tanfelügyelőség honlapján is megjelent eredményekből. Többek között a volt főtanfelügyelőt és államtitkárt, Matei Dumitrut, illetve a magyar pályázók közül Biró Emesét, aki a dicsőszentmártoni Traian Általános Iskola aligazgatói tisztségét pályázta meg, Demeter Máriát, aki a szászrégeni Augustin Maior Általános Iskola aligazgatói tisztségére pályázott, Fülöp Józsefet, aki az erdőszentgyörgyi Szent György Szakközépiskola igazgatói tisztségére jelentkezett, Kovács Zoltánt, aki a Gyulakutai Általános Iskola igazgatói székét pályázta meg, valamint Peti Tünde Júliát, aki az oláhszentlászlói Szent Miklós Általános Iskola aligazgatói funkciójára jelentkezett vágták el. A magyar anyanyelvű pályázók azonban általában jól teljesítettek.
Azokba az intézményekbe, ahol senki nem jelentkezett, vagy visszautasították az illető jelentkezését a hiányzó iratokra hivatkozva, illetve nem sikerült a pályázó vizsgája ideiglenesen neveznek ki igazgatót, illetve aligazgatót a versenyvizsga lejárta után, azaz december közepétől. Valószínű, jövőben ismét meghirdetik a versenyvizsgát ezekre a helyekre – tudtuk meg Illés Ildikótól, Maros megye főtanfelügyelő-helyettesétől.
Az írásbelinek három fő része volt, az első logikával kapcsolatos kérdéseket tartalmazott, a második részében különböző szakterületről származó kérdésekre kellett válaszolniuk, az utolsó húsz pedig iskolamenedzsmenttel kapcsolatos kérdés volt.
Csíki Zsolt, a marosvásárhelyi Szász Albert Sportiskola igazgatója jó eredményt ért el. „Megtévesztő kérdések is voltak, az volt az érzésem, hogy az volt a helyes válasz, ami spontán beugrott. Szerintem jól voltak összeválogatva, ám nem biztos, hogy minden magyar ajkú jelentkező értett minden szót” – véli Csíki Zsolt, aki szerint a teszt menedzsmenttel kapcsolatos része nagyon jól megfogalmazott kérdéseket tartalmazott, a válaszok között pedig kevés eltérés volt. „Sokat készültem rá, mégis hibáztam én is hármat, nem volt könnyű kiválasztani a helyeset” – tette hozzá az iskolaigazgató. Sok pályázó véli úgy, hogy nem voltak alkalmasak a kérdések, van, aki banálisnak találta azokat. A teszt első, logikai kérdéseket tartalmazó felében többek között ilyen kérdések is szerepeltek: A cipőnek mindig van: a. bőr része, b. fűzője, c. talpa, d. lábtámasza, e. sarka, illetve arra is válaszolniuk kellett, hogy minden újságban találhatók a. képek, b. címek, c. reklámok, d. szerkesztőnek címzett levelek, e. mellékletek.
A pályázóknak ezután egy személyes interjún is részt kell venniük, illetve az önéletrajzukat is átnézi a bizottság. Végleges eredményekre csak december 9-én számíthatnak.
Hajnal Csilla Székelyhon.ro

Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i  szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én.  Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád.  Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! 
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson).  Aztán  november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő -  ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor  az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára.  A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt.  Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott  meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti  „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből,  arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli.  Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé  10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a  napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a  foglár. Ezt az  ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. – 
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? -  Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban  saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot.  Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A  Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro

Tăriceanu a DNA bojkottjára szólítja a parlamentet 
Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök arra kérte a törvényhozókat, hogy mandátumuk hátralévő két hónapja alatt már ne döntsenek azokról a mentelmi jog felfüggesztését célzó kiadatási kérésekről, amelyek a korrupcióellenes ügyészségtől (DNA) érkeznek.
Vasárnap közzétett felhívásában Tăriceanu kifejtette meggyőződését, hogy „az amúgy szükséges és legitim" korrupcióellenes harc mögé bújva a DNA sokszor a politikai ellenfelek félreállításának eszközévé válik azok kezében, akik „okkult módon a háttérből irányítják" ezt az intézményt. A szenátus liberális elnöke szerint nem sokkal a parlamenti választások előtt a DNA megint 7-8 éves ügyeket „ás elő" nagy csinnadrattával, miként tette azt a nyári helyhatósági kampány idején is, „csak azért, hogy ellehetetlenítse a kényelmetlen ellenfelek indulását".
„Miként sosem hittem a pénteki letartóztatásokban, a DNA-nak az ilyen eljárásaiban sem bízom" – idézte az MTI Tăriceanu ironikus megjegyzését. A szenátus elnöke úgy vélte: ha annyi éven át nem volt sürgős felgöngyölíteni azokat az ügyeket, várhatnak még két hónapig, amíg véget érnek a választások. A politikus felkérte a törvényhozókat, hogy a DNA kiadatási kéréseit elbíráló határozatok meghozatalát bízzák a következő parlamentre.
Tăriceanu pártállástól független elvi kérdésnek nevezi a „meghurcoltak" melletti kiállást, legyen szó Victor Pontáról vagy Elena Udreáról. Bár saját magát nem sorolta az áldozatok közé, a DNA őt is bíróság elé állította júliusban bűnpártolás és hamis tanúzás gyanújával. Tăriceanu ellen egyébként saját pártja, a szabadelvű ALDE egyes mellőzött politikusai éppen erre hivatkozva szítanak lázadást, és vasárnap bejelentették, hogy „Egy tiszta parlamentért" elnevezéssel korrupcióellenes mozgalmat kezdeményeztek az ALDE-ban.
Romániában a politikai nyilatkozatokra vonatkozó klasszikus mentelmi jog mellett a törvényhozóknak más előjogokat is biztosít az alkotmány: csak a parlament jóváhagyásával lehet előzetes letartóztatásba helyezni őket, vagy házkutatást elrendelni ellenük. Azon miniszterek vagy volt kormánytagok ellen, akik törvényhozói mandátummal rendelkeznek, csak az illető ház jóváhagyásával indítható bűnvádi eljárás.
A házszabály szerint a jogi bizottságnak három napon belül kell véleményeznie a kiadatási kérést, a plénumnak pedig öt napon belül kell döntenie róla. A határidőket akkortól számítják, amikor a házelnök nyílt ülésen ismerteti a kiadatási kérést a plénummal, de erre nem szab meg terminust a házszabály. Ha valamiért tehát nem hívnak össze plenáris ülést – például parlamenti vakáció van, vagy több „választókerületi tevékenységet" szavaznak meg maguknak a honatyák, mert választási kampány van, – akkor a bukaresti parlament hosszabb ideig is „jegelheti" egy-egy tagjának kiadatási ügyét.
kronika.ro Erdély.ma

Mellőznék az ügyészséget (Tăriceanu és a korrupcióellenesség)
Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök arra kérte a törvényhozókat vasárnap, hogy mandátumuk hátralévő két hónapja alatt már ne döntsenek azokról a mentelmi jog felfüggesztését célzó  kérésekről, amelyek a korrupcióellenes ügyészségtől érkeznek.
Felhívásában Tăriceanu kifejtette meggyőződését, hogy „az amúgy szükséges és legitim” korrupcióellenes harc mögé bújva a hatóság sokszor a politikai ellenfelek félreállításának eszközévé válik azok kezében, akik „okkult módon a háttérből irányítják” ezt az intézményt. A szenátusi elnök szerint nem sokkal a parlamenti választások előtt az ügyészség megint 7–8 éves ügyeket ás elő nagy csinnadrattával, miként tette azt a nyári helyhatósági kampány idején is, „csak azért, hogy ellehetetlenítse a kényelmetlen ellenfelek indulását”. „Miként sosem hittem a pénteki letartóztatásokban, a hatóság ilyen eljárásaiban sem bízom” – jegyezte meg ironikusan. A politikus úgy vélte: ha annyi éven át nem volt sürgős felgöngyölíteni azokat az ügyeket, várhatnak még két hónapig, amíg véget érnek a választások. Felkérte a törvényhozókat, hogy az ügyészség kiadatási kéréseit elbíráló határozatok meghozatalát bízzák a következő parlamentre.
Tăriceanu pártállástól független elvi kérdésnek nevezi a „meghurcoltak” melletti kiállást, legyen szó Victor Pontáról vagy Elena Udreáról. Bár saját magát nem sorolta az áldozatok közé, az ügyészség őt is bíróság elé állította júliusban bűnpártolás és hamis tanúzás gyanújával. Ellene  saját pártja egyes mellőzött politikusai éppen erre hivatkozva szítanak lázadást. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

E-MIL irodalmi est Márton Evelinnel
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet – a magyar–román fordítói programok mellett – rendszeresen szervez irodalmi esteket, melyeket egy-egy írószervezettel együttműködésben valósít meg. Az elmúlt években ilyen volt a Magyar Írószövetséggel közösen havi rendszerességgel megvalósult irodalmi szalon, vagy a Román Irodalmi Múzeummal közös programjaink. Később Határátlépések címmel olyan sorozatot indítottunk, melynek során meghívottjaink az egyetemes magyar irodalom olyan alkotói voltak, akik egyszerre több kultúrában is otthonosan mozognak (magyar–román, magyar–szlovák, magyar–zsidó), élethelyzetükből és művészi hitvallásukból fakadóan naponta lépnek át nyelvi, kulturális és földrajzi határokon. Az identitás, az irodalom nyelvhez kötöttsége különösen fontos és érdekes témák egy olyan környezetben, mint Bukarest, egy olyan közönség számára, ahol sok többnyelvű, kettős identitású értelmiségi van jelen. Hasonlónak mondható a Balassi Intézet márkanevévé vált Donau Lounge projekt romániai könyvvásárokon való bemutatása is, amelynek célja a Duna menti kultúra és irodalom népszerűsítése, közös pontok felfedezése. Ezen sorozatok célja a magyar irodalom román közegben történő bemutatása.
2016 őszén az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen új sorozatot indítottunk E-MIL estek Bukarestben címmel, melynek során Erdélyhez köthető irodalmárok lépnek a román főváros közönsége elé, s ezáltal transzszilvanizmusukról vallanak. A sorozat második estjére október 19-én, szerdán 19 órától kerül sor a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézetben, ezen alkalommal Márton Evelin lesz vendégünk, beszélgetőtársa pedig Vida Gábor.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája 2002. február 9-én alakult Kolozsváron, célja a kortárs erdélyi magyar irodalom népszerűsítése, az erdélyi irodalmi hagyományok ápolása, illetve a szerzői jogok védelmével kapcsolatos intézkedések foganatosítása. Az elmúlt közel másfél évtizedben a szervezet elsősorban erdélyi pályán fejtette ki működését, noha tagjai sorába legalább hét ország magyar ajkú állampolgárai tartoznak, tekintve, hogy a szervezet alapszabályzata értelmében E-MIL-taggá válhat az a megjelent kötettel rendelkező alkotó, aki erdélyi magyar írónak vallja magát.
Márton Evelin Kolozsváron született, történelem-művészettörténet szakon végzett a Babeº–Bolyai Tudományegyetemen. A Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa. Kötetei: Bonjour Leibowitz, Macskaméz, Papírszív, Szalamandrák éjszakái. 2010- ben Látó-nívódíjas, 2010–2011-ben a Communitas Alapítvány ösztöndíjasa volt. Jelenleg Kolozsváron él. Önmagát „sok hazával rendelkező vándoríró"-nak tartja. A csíkszeredai Bookart Kiadónál megjelent legutóbbi könyvéről, a Szalamandrák éjszakáiról is beszélget vele Vida Gábor.
„Zaklatott női meg férfisorsok, a harmadik évezred eleje, a felnőtté válás gyötrelmei, az eszmélkedés extázisa, a szerelem és a barátság útvesztői, háromszögek, találkozások és menekülések, szex, drog és alkohol egy multikulturális Romániában, ahol monomániák szabják meg a létezés tapintható keretét, Erdély, Bukarest és a Fekete-tenger, a világ tágassága, mert ez az otthon, és a bezártság nyomasztó élménye, mert ilyen is az otthon, amelyből a szalamandrák menekülnek, és amely nélkül nem tudnak élni, mert alapvetően életképtelen lények, és mi kedveljük őket, valahol mind szalamandrák vagyunk, színesek, szürkék meg albínók, de éjszaka ez sokkal ijesztőbb."
Kósa András László igazgató Népújság (Marosvásárhely)

Így emlékeznek az 1956-os forradalomra Csíkszeredában
Több eseményt szerveznek Csíkszeredában az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából.
Csütörtökön délután fél hattól a Csíki Moziban ünnepi megemlékezést tartanak, köszöntőt mond Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezetője és Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére A magyar szabadság éve címmel kiállítás nyílik, majd levetítik a Szabadság – Különjárat című filmet. A kiállítás fókuszában a pesti srácok állnak, akiknek halált megvető bátorsága gyógyíthatatlan sebet ejtett a kommunizmuson, és megrendítette a szovjet birodalmat. A filmet pénteken 15 órától is levetítik, a belépés ingyenes.
A Kalász lakótelepi temető előtti kopjafánál pénteken 13 órától kezdődik a megemlékezés és koszorúzás.
Szombaton Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának szervezésében, diákok közreműködésével délután fél héttől fáklyás felvonulást tartanak a Sapientia EMTE épülete elől. Hét órától a Gloria Victis-emlékműnél tartanak ünnepi megemlékezést.
Ugyancsak szombaton délután három órától rendhagyó történelemóra lesz a Petőfi Kávéházban a csíki '56-osokkal, moderátor Orbán Zsolt történelemtanár. Délután hat órától a Csíki Moziban a Berni követ című filmet vetítik.
Koszorúzás A polgármesteri hivatal arra kéri mindazokat, akik a Kalász lakótelepi kopjafánál, illetve a Gloria Victis-emlékműnél koszorút kívánnak elhelyezni, jelezzék előzetesen szándékukat a 0266–371464-es telefonszámon, naponta 8–15 óra között, vagy e-mailben a varoshaza@szereda.ro címen pénteken 11 óráig a koszorúzási lista elkészítése érdekében. Székelyhon.ro

Fél mondat a magyarokról
Azt azért jó, ha tudjuk: Victor Ponta plagizáló exminiszterelnök, Liviu Dragnea választási csalásért jogerősen börtönbüntetésre ítélt párt- és kormányfőjelölt és az egész korrupt szocialista, vadnacionalista, magyarellenes bagázs egyetlen reális alternatívája a Dacian Cioloş köré csoportosuló jobboldal.
 Az amúgy szintén lejárt szavatosságú liberálisokkal és a civil szervezetekből kinőtt, Nicuşor Dan-féle mozgalommal még mindig elfogadhatóbbnak tűnik ez az oldal, mint a nacionálkommunista örökségéhez foggal-körömmel ragaszkodó szociáldemokrata párt, a köréje csoportosuló nyíltan xenofób erők – mint a Bogdan Diaconu-féle Egységes Románia Pártja –, valamint az egykor szebb napokat megélt, újabban az igazságszolgáltatási szerveknek hadat üzenő Tăriceanu-féle alakulat. Az tehát, hogy a technokrata kormány vezetője hosszas unszolás és nagy várakozások közepette végül közzétette programdokumentumát az általa vallott elvekkel, elképzelésekkel, és az, hogy e mögé felzárkóztak Nicuşor Danék és a liberálisok is, mindenekelőtt azért rendkívül fontos mozzanat, mert hosszú hónapok után először felvillantja a reményt: talán mégsem vehető biztosra a szocialisták győzelme, talán megakadályozható az a visszarendeződés, amelyet Dragneáék bűnbandája a háttérből már jó ideje irányít.
Azért is figyelemre méltó a Dacian Cioloş által nyilvánosságra hozott dokumentum, mert nem üres ígéretek halmaza, mint például a szociáldemokraták választási programja, amely semmi egyébről nem szól, mint hogy minden társadalmi réteg – segélyből élők, közalkalmazottak, nyugdíjasok stb. – jövedelmét növelik anélkül, hogy felfednék: milyen forrásokból kívánják ezt megvalósítani. Cioloş programja ennél szakszerűbb, nem tartalmaz felelőtlen ígéreteket, de rámutat néhány olyan problémára – mint a bürokrácia, az államigazgatás hatékonysága, az összehangolt fejlesztés hiánya –, amelyek megoldása valóban elengedhetetlen, ha Románia fejlesztése a cél. Gondok leginkább csak azzal vannak, amiről a programdokumentumban nem esik szó: a Romániában élő nem román nemzeti közösségekről. Anélkül, hogy az ízléstelen nacionalizmus csapdájába esne, Dacian Cioloş Románia fennállásának százéves évfordulója köré építi programját. Az itt élő nemzetiségekről azonban nem szól, mindössze egy félmondatos utalást találunk, hogy az ország „etnikumától és vallásától függetlenül (…) minden román Romániája” legyen. A jobboldali erők legfőbb vetélytársának számító szocialisták retrográd nacionalizmusához, nyílt magyarellenességéhez képest sem sok ez a fél mondat – száz esztendő asszimilációs nyomásához, jogsértéseihez és üldözéséhez képest pedig édeskevés.
 Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

’56-os gálaműsor és megemlékezés
Őszi csoda Marosvásárhelyen
Őszi csoda címmel szervezett hétfőn este ünnepi gálaműsort az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Az eseményre a Kultúrpalota nagytermében került sor.
Az ünnepi megemlékezésen felléptek Kilyén Ilka, Kilyén László, Ritziu Ilka Krisztina színművészek, a Fagyöngy citerazenekar, a vártemplomi Musica Humana kórus, Csíky Csaba vezényletével. Varró Huba és társulata erdélyi verbunkokat és legényest adott elő.
Műsorvezető Kilyén László színművész volt. Beszédet mondott Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke, Izsák Balázs, az SZNT elnöke, a csíkszeredai főkonzulátus részéről Csige Sándor Zoltán vezető konzul. Az ’56-osok nevében Kelemen Kálmán kapott szót.
Sándor Krisztina hangsúlyozta: a 60. évfordulóról ugyanúgy meg kell emlékezni, mint bármely más erdélyi történelmi évfordulóról, amely sok üzenetet hordoz magában. 60 évvel ezelőtt olyan események történtek Budapesten, majd azt követően Erdélyben is, amelyeknek a hatását a mai napig érezzük. "Számomra legfontosabb az, hogy amíg még élnek közöttünk ’56-osok, akik fiatalként cselekvően részt vettek a forradalmi eseményekben, minél többet tanuljunk tőlük. Egyfajta bizonytalanságot érzek azokban a fiatalokban, akik most keresik az utat, a jövőt, akár Erdélyben, akár a nagyvilágban, ezért lenne fontos, hogy amíg vannak közöttünk olyanok, akik annak idején fiatalon kockáztatták az életüket, legyen időnk meghallgatni őket, mert szükség van azokra a tapasztalatokra, amelyeket akkor átéltek, anélkül talán, hogy belegondoltak volna a következményekbe, de hiszem azt, hogy ez a fiatal nemzedéknek jó példa, úgy, ahogyan az ’56-osoknak is példa volt az, ami 1848-ban történt".
A keresztény ember önmaga fölé sem világi hatalmat, sem bálványokat nem helyez, csak a teremtő Istent
Izsák Balázs a Népújság kérdésére, hogy mit jelent számára ez a megemlékezés, egyetlen szóval válaszolt: a szabadságot.
"Létezik a szabadságnak egy európai megközelítése, és ez a keresztény szabadságeszményben gyökerezik. A székely szabadságeszmény is a keresztény hitben, a keresztény szabadságeszményben gyökerezik, azzal azonos, hiszen a székelyek – akik nem voltak jobbágyok –, amikor jobbágysorba került közülük jó néhány, akkor azt már az egész székely társadalom jogsérelmeként, a székely szabadság megsértéseként élték meg. A székely nép a szabad emberek szabadon vállalt közössége volt. Tulajdonképpen a forradalmak, ’56 is, ’89 is ehhez a keresztény szabadságeszményhez kapcsolódnak. Ahhoz, hogy a keresztény ember önmaga fölé sem világi hatalmat, sem bálványokat nem helyez, csak a teremtő Istent. Egyenesen áll a világi hatalmak előtt, úgy, mint Eszter könyvében Márdokeus Hámán előtt.
Megéri nemes eszmékért kiállni!
A Népújság megkérdezte a jelen levő 56- osokat, mit jelent számukra a hatvanadik évforduló, és mit üzennek a fiatalabb nemzedékeknek
Gráma János: "1956 a magyar szabadságharc évfordulója. Számomra sokat jelent: azt jelenti, hogy gondolnak ránk, akik valaha valamit tettünk a magyarokért, a magyar felszabadulásért. A Jóisten megsegített, és egészségem van, munkahelyem van. Ünnepelni, megemlékezni fontos azokról az eseményekről, amelyek a magyarságot lépésről lépésre előrevitték. Emlékeztetnünk kell a gyermekeinket, unokáinkat, hogy figyeljenek a jövőre, a magyarság további fejlődésére, és tegyenek azért, hogy a magyarság minél magasabban tündököljön."
Varga László: Nagyon sokat jelent. Részt vettem a forradalom első felében, a szép részében, azt az egységet, azt a spontán kialakuló teljes egységet nem lehet elfelejteni. A mai fiataloknak is pontosan ezt üzenem: megérteni, hogy aki hozzánk tartozik, aki hozzánk akar tartozni, ezt így kell tudomásul vennie.
Kelemen Kálmán: Hálát adok a Jóistennek, hogy megértem ezt a 60 esztendőt egészségben, és nem bánva azt, hogy annak idején, ezelőtt 60 évvel, egy komolyabb, becsületesebb életre tanított meg, igaz, hogy nehéz börtönévek és baragani fogság árán. Keserves volt, de akkora élettapasztalatot adott, amit bátran átadhatok a mai fiataloknak: azt, hogy már fiatalon megéri nemes eszmékért kiállni. Akár szenvedések árán is érdemes kiállni a jogok, a szabad gondolkodás és a becsületes, lelkiismeretes élet céljainak a megvalósításáért, és főleg a felelősségvállalásért, az adott szó becsületéért, ami a mai napig is érték kell legyen a közéletben.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Magyar színházi előadások Bukarestben
Erdélyi magyar előadások is szerepelnek a 26. romániai országos színházi fesztiválon, amelyet Bukarestben tartanak mától október 30-ig.
A fesztivál a román színházi szakma legrangosabb seregszemléje, amelyen az idén Miriam Răducanu koreográfusra és táncoktatóra emlékeznek. A tánc kiemelt szerepet kap, ugyanis a ma esti ünnepélyes megnyitón Gigi Căciuleanu román koreográfusról és rendezőről szóló kiállítás nyílik a Bukaresti Nemzeti Színház előcsarnokában. A fesztiválra 40 előadást hívtak meg, ezeket együttesen 78-szor játsszák, így átlagban naponta nyolc előadás lesz látható. A vidéki teátrumok 18 előadással képviseltetik magukat, ezek között több magyar nyelvű is lesz. Az erdélyi magyar színházak közül a Kolozsvári Állami Magyar Színház kapta a legtöbb meghívást, három produkcióval érkezik Bukarestbe, így a közönség láthatja a Silviu Purcărete által rendezett Julius Caesart, A pelikánt Felix Alexa rendezésében, valamint a Dominique Serrand által rendezett Pour Toujours-t (Mindörökké). A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Tompa Gábor által rendezett, A játszma vége című Samuel Beckett-darabot mutatja be. Más magyar vonatkozású előadások is lesznek, a kolozsvári román színház Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című drámáját mutatja be, amelynek rendezője a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László. Ez a produkció idén megnyerte a legjobb előadásnak járó díjat a Román Színházi Szövetség (UNITER) díjkiosztó gáláján. A fesztiválon a marosvásárhelyi Székely Csaba drámaíró Bányavíz című művét a bukaresti ACT Színház és a Scena9 viszi színre. Négy külföldi produkciót is vendégül lát a fesztivál, a közönség megtekintheti a szentpétervári Maly Színház előadásában a Cseresznyéskertet, amelyet Lev Dogyin orosz rendező állított színpadra. A kísérőrendezvények sorában bemutatják Tompa Gábor rendezőnek A Három nővértől a Cseresznyéskertig című fotóalbumát, amely a 2013 és 2015 között színpadra állított előadásairól készült fényképeket tartalmazza. A fesztivál ideje alatt műhelygyakorlatot tart fiatal színészeknek Michael Pennington brit színművész. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1916. évi román betörés emlékezete
A majdnem öt évig tartó, testet-lelket meggyötrő első világégés harmadik esztendeje, az 1916. évi román fennhatóság viselte meg leginkább Erdély földjét. Az antanttal kötött titkos egyezmény alapján a területszerzés reményében 1916. augusztus 27-én támadt Erdélyre a román hadsereg. A Kárpátok szorosain, hágóin Orsovától a Tölgyesi-hágóig az előrenyomuló mintegy nyolcszázezer katonát számláló csapatok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette, mondhatni meglepetésszerűen törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Brassóba Predeálon át, Háromszékre az Ojtozi-szoroson, Alcsíkba az Úz-völgyén, Gyergyóba a Tölgyesi-hágón át özönlötték el vidékünket. Az október 7-ig tartó megszállás hadtörténetét több helyen olvashatjuk, de a lakosság által megélt félelmet, szenvedéseket, a menekülés keserveit csak a népi emlékezet fennmaradt dokumentumai tudják elénk tárni. S „hála” a szomorú évfordulónak, a leszármazottak fiókjaiból egyre gyakrabban kerülnek napvilágra, s így közzétételre a nagy- és dédszülők az utódok által féltve és még mindig félve őrzött háborús emlékei.
Október 19-én a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház pinceklubjában nagyszámú érdeklődő előtt, László Károly színművész bevezető köszöntője után Sepsiszentgyörgy köztiszteletben álló, brassói születésű nyugalmazott orvosa, dr. Wotsch Gyula vállalkozott felmenői (anyai dédanyja, apai nagyanyja és anyai nagyapja) román megszállás alatti napjainak bemutatására. Az apai nagyanya, Wotsch Ferencné született Lázár Klára brassói lakásából volt szemtanúja a bevonuló román hadsereg és a bolgárszegi román lakosság által keltett félelemnek. A hivatalos tiltások ellenére naplóját a megszállás első napjától annak végéig naponta vezette. Soraiból megtudjuk, hogy hírzárlat, a levélforgalom korlátozása, a magyar nyelv használatának tiltása, a fegyveres katonaság állandó jelenléte, az ideiglenesen kinevezett brassói születésű román polgármester ellentmondásos rendelkezései, a gyárakban, raktárhelyiségekben található készletek bevagonírozása és Óromániába szállítása állandó feszültségben tartotta és megviselte az otthonmaradást választó pár ezer lakost, hogy aztán lelkesen, felszabadultan köszönthessék az október 7-én győztesen érkező magyar honvédséget.
Az anyai nagyapa, dr. Sándor Gyula mint Csík vármegye csíki járásának főszolgabírója abban a nehéz helyzetben élte meg a román hadsereg beözönlését, hogy hivatalánál fogva nemcsak családja, hanem a járás menekülést választó lakosságának gondjaival is foglalkoznia kellett. Az pedig a félelem, a bizonytalanság, az útközben előforduló gyakori torlódások miatt egyre inkább elcsigázta és reményvesztetté tette a gyorsabb haladás érdekében csomagjaiktól, jószágaiktól gyakran megválni kényszerülő emberáradat tagjait. A Kolozsvár és a környéki hatóságok tartózkodóan fogadták a csíki menekülteket, nehezen egyeztek bele azok letelepedésébe és a segélyek kiosztásába. Voltak, akik a továbbhaladást választották, s végül Debrecen környékén leltek ideiglenes otthonra. Wotsch doktor anyai dédnagymamáját és annak egyik fiát mint a megszállás vértanúit ismertük meg. A Gyergyótölgyesen élő, akkor kilencven éves Lázár Jakabné született Kopacz Máriát és négy gyerekét, dr. Lázár János nyugalmazott főszolgabírót, Istvánt, Emanoilt és Irmát a visszavonuló román hadsereg október 15-én több más tölgyesi lakossal Moldovába, a Piatra Neamţ-i fogolytáborba hurcolta. A dédnagymama és János ott lelték halálukat, amit a román hivatalosságok igazoltak is, viszont Istvánt és Emanoilt csak eltűntnek nyilvánították. A testvérek közül csak Irmának sikerült hazajutnia. Az érdekfeszítő vetített képes előadást a hallgatóság megdöbbenve és részvéttel követte. Íme egy család, melynek Kelet-Erdély három különböző helységében lakó tagjai megszenvedték az idegen hadsereg megszállását. S vajon még hány és hány hasonló sorsról tudnának beszélni a még szunnyadó, rejtőzködő dokumentumok. Mindnyájunk kötelessége ezek feltárása és közzététele történelmünk igazabb megismerése érdekében.
József Álmos Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Most már az sincs, hova hazamenni /Beszélgetés DÁVID GYULA irodalomtörténésszel, ötvenhatos elítélttel/ (Ötvenhat Erdélyben)
Házsongárdi sírkoszorúzás szolgáltatta az ürügyet, igazából azonban sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata Dávid Gyula. A háromszéki születésű, kolozsvári irodalomtörténésszel a magyar forradalom erdélyi következményeinek stációit igyekeztünk végigjárni.
Tekinthetik földijüknek a háromszékiek?
– Nyugodtan, hiszen Árapatakon születettem, édesapám ott volt lelkész, de amúgy is nagyon mély háromszéki kötődéseim vannak. Nagyapám először Komollón volt fiatal lelkész, majd egy idő után Zalánba került, onnan ment nyugdíjba. Édesapám 1927-ben került Árapatakra, épp amikor nemzedékváltásra került sor az egyházközség vezetésében. Fantasztikus dolgokat hajtottak végre együtt. Iskolát építettek, amelyet aztán rövidesen államosítottak, megvonták a nyilvánossági jogát, az épületet odaadták az állami iskolának. Egy elhanyagolt gyümölcsöskert helyén szórakozóparkot hoztak létre, az úgynevezett Újkertet, ahol vasárnaponként a fiatalság szórakozott. Az egyházi anyakönyv alapján két-három nemzedékre visszamenőleg számba vette a születés-elhalálozás arányát. Egy táblázatot készített arról, hogyan alakultak a családok demográfiai mutatói. Nagyon érdekes verseny lett belőle a családok között, melyik család haladja túl szaporulatban a másikat. Életem első, nagyon intenzív tíz esztendejét töltöttem Árapatakon, már négyen voltunk testvérek, amikor 1938-ban Székelyudvarhelyre kerültünk, majd 1947-ben Kolozsvárra. Azóta is Kolozsvár az otthonom.
– Hogy lett egy papi csemetéből baloldali értékeket valló fiatal?
– Az én világnézeti beállítottságom problémája egy egész nemzedék problémája volt, hiszen korántsem voltam egyedül a papgyerek kontra szocialista beállítottság viszonnyal. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott a népi írókkal való megismerkedésem. De a modern magyar irodalom nagyjaira, akár Adytól kezdve jellemző nagyon erős szociális érzékenység és kritika is egyfajta alapul szolgált ama meggyőződésem kialakulásához, hogy a szocializmus mint ideológia nem idegen entitás, hanem ezekből a társadalomkritikákból és az akkori társadalmi helyzetből következett. Eszmeiségében rengeteget ígérő világnak tűnt. A fő konfliktusforrás a háború utáni helyzet volt – a román–magyar viszony is –, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor mindent felülírt, az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás valahol lemaradt, jelentőségét veszítette. Édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást, hagyta, hogy mondjam a magamét. Majd rájössz te is, mondta. – És rájött?
– Maga a rendszer gondoskodott róla, hogy rájöjjünk: a betűbe foglaltak nem azonosak a valósággal. Az ötvenes évek első felében meglehetősen intenzív kapcsolat létezett a diákság és az írószövetség között. Jártunk a gyűléseikre, mi jelentettük a siserahadat, amely bármire bevethető, negyedéves koromban többek társaságában Földes László látókörébe is bekerültem, aki egy kolozsvári irodalmi szerkesztőség kiépítésének feladatát kapta. Jó társaság alakult ki, ahol már nem a világnézeti kérdések domináltak, hanem az irodalmi élet zsdanovi elvek mentén való megszervezése. Mi tagadás, teljes hittel, de szörnyű dolgokat műveltünk. Több nagy öreg – Gaál Gábor, Daday Loránd és mások – pártból való kizárása, a velük való leszámolás azonban elgondolkodtatott: ez most mi? Eleinte még azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ezek azok az elhajlások, amelyektől meg kell tisztítani a szocializmust. Aztán meghalt Sztálin, új szelek kezdtek fújni a Szovjetunióban, és így érkeztünk el kronológiailag és tudatilag is 1956-hoz. Szász János 1970-es évek végén megjelent tanulmánykötetének a címét – A hittől az eszméletig – kikölcsönözve: többségünk ezt az utat járta be. Akkor már sok mindent láttunk, csak arra a kérdésre nem tudtuk a választ, hogy most mi következik. – Ennek az eszmélésnek a birtokában miként azonosította maga számára az ötvenhatos eseményeket?
– Sztálin halála után az egész rendszerben elindult egyfajta érlelődési folyamat. Egyrészt súlyos, nagyon elgondolkodtató dolgok hangzottak el Sztálin személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egy olyan folyamat, amely már-már a rendszer határait feszegette. A szocreál irodalom nálunk is megbukott, a szellemi erjedés azonban Magyarországon még erőteljesebb volt. Az, hogy kimondatott, miszerint történtek visszaélések a kollektivizálástól kezdve sok egyéb folyamat során, azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Ha egymás mellé tesszük Horváth Istvánnál a Törik a parlagot és a Csali grófot, világossá válik, milyen mértékben szabadult fel az író az ideológiai kényszer alól. Ezt követően szabadulhattak ki a korlátok alól Bajor Andor szatírái is. Időközben a kiadótól átkerültem az egyetemre aspirantúrára, s mivel doktori témámhoz – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka – magyarországi anyagot is kutattam, ötvenhat szeptemberét Budapesten töltöttem. Ottani barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi-körösök is voltak, akik már abszolút nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így aztán, amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom.
– Minden belterjes információjuk ellenére sem kommunistaellenes, hanem a szocializmuson belüli „újrakezdési” kísérletként értelmezték?
– Az események kezdetétől  mi sem láthattunk bele a történésekbe, csak azt tudhattuk, ami a rádióhírekből kimazsolázható volt. Ott ültünk naphosszat a rádió mellett, próbáltuk megfejteni, vajon mi is történik. Azt érzékeltük, hogy nem természetes folyamatként ment végbe a szocializmus megújulása, a kezdeti durva beavatkozás célja a sztálinista rendszer megmentése és visszahozása volt. Ez a felállás szerepelt az én akkori tudatomban. Nem fogadhattuk el a szovjet forrásokból táplálkozó, az események megismétlődésétől tartó romániai esemény beállításokat. Bár kezdetben a szovjet beavatkozás célja, a szovjet hatalom forradalommal kapcsolatos állásfoglalása sem volt egyértelmű. Ha az első beavatkozásuk a helyzetből következett, a második már inkább a belső szovjet erővonalak közötti harc függvénye volt: vállalták a kádári rendszer felállításának támogatását. – Mekkora romániai tábora volt a forradalomnak? 
– Jóval nagyobb, mint amennyi a tényleges cselekvésekből látszott. De az is világos volt, hogy olyan erős a hazai rendszer, szinte még az érintetlenség állapotában, hogy azonnal meg fogja torolni, ha bármi történik. Rögtön elő is vették a magyar kártyát: október 26-án már pártaktívaülést tartottak Kolozsváron, amelyen egyértelművé tették, úgy szolidarizáljon bárki a forradalommal, hogy a magyarok megint Erdélyt követelik. A mi reagálásunk erre az volt, hogy románra fordítottuk a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontot, elvittük az egyetem párttitkárához, Fogarasi Józsefhez bizonyítékként, hogy nem igaz, amit terjesztenek, tegyenek valamit a híresztelések leállítása érdekében. Egyértelmű volt az összeugratási szándék, hiszen olyanokat is terjesztettek, hogy a magyar egyetemisták vonuljanak az utcára tüntetni a forradalom mellett. Ezt a provokációt azonban sikerült hatástalanítani.
– A házsongárdi megemlékezés megtorlását azonban már nem sikerült kivédeni. Nem tudták vagy nem számítottak rá, hogy ez lesz belőle?
− A házsongárdi eseményt megelőzte, hogy a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a temetőbe. Mindezt olyan közhangulatban, hogy órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozataira. A spontán megnyilvánulások valamennyi magyar egyetemre érvényesek voltak, sőt, román diákok is részt vettek benne. A temetőügy számomra másik fontos előzménye, hogy október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyain Jancsó Elemér és Csehi Gyula mellé szeminarizálni. Nem voltam eléggé felkészült, mentő ötletként azt találtam ki, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a temetőbe. Találtunk egy sereg gondozatlan írósírt, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni őket. A munkálatok azonban már a forradalom napjaiban zajlottak, és azt a dolgok természetes folyományának tekintettem, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. Az általános hangulat következtében már több száz diák jelent meg a temetőben – és több száz szekus. Később derült ki, hogy a kolozsvári tartományi pártiskola növendékeivel erősítették az állományt.
– Nem sokkal ezután megkezdődtek a „diákbegyűjtések”. Kivártak a hatóságok, vagy már menet közben is keménykedtek?
− Már október 24-én letartóztattak képzőművészeti főiskolásokat, köztük Balázs Imrét. Ők ugyanis aznap diákgyűlést tartottak meglehetősen forradalmi hangulatú felszólalásokkal, éjszaka el is vittek közülük néhányat. További hasonló esetek is jelezték, hogy Románia szívvel-lélekkel a nagy Szovjetunió mellett áll, sőt, Gheorghe Gheorghiu-Dej katonai segítséget is felajánlott a nagy testvérnek. A forradalom után is erőteljesen részt vettek a konszolidáció folyamatában, például újságírókat küldtek Budapestre, akik cikkeikkel a belügyi helyzet megszilárdítását szolgálták. A jelentősebb letartóztatás-hullám itthon 1957 elején kezdődött. Február végén tartották a bolyaisok első csoportja, Várhegyi István és társai első tárgyalását, őket előző év november 17-én tartóztatták le. Akkor szembesültem azzal, hogy én is képben vagyok, Bodor András dékán másnap azzal állított meg: tudom-e, hogy a tárgyaláson rólam is szó volt. Azt mondtam, csodálkozom, hogy engem meg sem kérdeztek a november elsejei temetői tüntetésről, pedig én tudom igazán, mi történt ott. Az én ügyem március 12-én került sorra, keringett ugyanis egy jelszó, a MÚK, azaz „Márciusban újrakezdjük”, minden bizonnyal ezért időzítették erre az időpontra a letartóztatásomat, majd utánam a Páskándi Gézáét és a Bartis Ferencét. 
– Akár a filmekben, megérkezett a fekete autó?
– Éjszaka jöttek utánam a Pata utcai albérletünkbe. A feleségem veszélyeztetett terhes volt, betegnyugdíjaztatni akarta magát, mivel a betegszabadságot nem lehetett a végtelenségig nyújtani. De nem engedélyezték, hanem felbontották a munkaszerződését, így amikor engem letartóztattak, ő ilyen egészségi állapotban volt, és állás nélkül. A kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy az adataim között felfedezte, hogy ’56 szeptemberét Budapesten töltöttem, és rögtön azt kérdezte: mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével, és milyen utasításokkal jöttem haza. Mire én elkezdtem kacagni, de ő teljesen komolyan gondolta. Amikor láttam, hogy én ezt sehogy sem úszom meg, elkezdtem érvelni a főhadnagynak, miszerint ez nem ellenforradalom volt, hanem a magyarországi társadalmi-gazdasági körülmények következménye. Érdeklődéssel hallgatta, az érveimet pedig vádpontokként használták fel ellenem. Nem tagadtam az egyetemi rádióhallgatásokat sem, egyáltalán, úgy gondoltam, hogy ha ennyien meghaltak ezért az ügyért, én nem fogom hazudozással megpróbálni menteni a bőrömet.
– Nem próbálták megtörni vagy megvásárolni a „barátságát”?
– De, történt utalás erre. Az ítélethozatal után felhívott a vizsgálati osztály parancsnoka, egy Gruia nevű százados, és azt mondta, ne búsuljak, nem fogom én leülni azt a hét évet. Mire én azt feleltem, hogy tudom. Mintha megszúrták volna, úgy ugrott erre: mi van, várom az amerikaiakat? Nem, mondtam, maguk fognak kiengedni, mert ez a helyzet végtelenül abszurd. Jó-jó, mondta, de addig is ők tudnák nekem biztosítani a feleségemmel, a családdal való kapcsolattartást. Semmi egyebet nem kellett volna csinálnom, mint beállni cellabesúgónak. Első pillanatra az villant belém: Istenem, mit tehettem, hogy azt feltételezik rólam, elfogadok egy ilyen ajánlatot? Mindez olyan taszító reflexet váltott ki belőlem, hogy azonnal visszautasítottam. A tárgyalás furcsa módon egyfajta euforikus érzést váltott ki belőlem, hiszen rokonok, rengeteg barát, ismerős jelent meg. Azért én kaptam a legsúlyosabb ítéletet ebben a csoportban, mert én voltam a tanár, Páskándi ítélete az írótársadalomnak szólt, Bartis pedig diák volt.
– Le is töltötte becsülettel a hét esztendőt. Volt önben olyan érzés, hogy most már nem tartozom senkinek? – Épp határidőre szabadultam, a szamosújvári börtönben utolsó munkahelyem a bútorgyár bútorfényezője volt. Voltak, akik hamarabb szabadultak, igazából sosem tudtam, min múlott egyikük vagy másikuk amnesztiája. 1959-ben a Duna-deltában dolgoztunk, amikor augusztus végén megjelent egy tiszti különítmény, egy lista alapján 120 embert kiszólítottak a hatszázból, ők mehettek haza. Onnantól kezdve folyamatosan ismétlődtek ezek a szelektálások. Hogy közülük hányan voltak beszervezettek, illetve szerencsések, ma már ki lehetne deríteni, de nem érdemes. Hiszen idő előtt szabadult Szamosújvárról Páll Lajos és Böjte Csaba édesapja is, esetükben pedig semmiféle gyanú nem merülhetett fel.
– Tudták, hogy közben mi zajlik a világban? 
– Az újonnan letartóztatottak révén sok mindenről értesültünk. Egy biológushallgató, Deutsch Endre – ő egy 1959 szeptemberében hozott csoporttal érkezett a salciai munkatáborba – számolt be például részletesen a Bolyai Egyetem felszámolásáról, a Szabédiék haláláról és minden egyébről. Ott ültünk egy kupacban, a nagy csendben egyszer csak megszólalt a csíkszeredai Nagy Benedek: most már az sincs, hova hazamenjünk… A munkatelepig vezető út országút volt, ahol sok újságot is eldobáltak a civilek, Páskándi Géza pedig a kolóniára bekerülő minden újságdarabot felhajtott. Este meg elmesélte, hogy mit olvasott. A Duna-deltában értesültünk a kubai válságról, az emiatt meghiúsult szovjet-amerikai találkozóról, amit azonnal összefüggésbe hoztunk az első amnesztiával. Az állandó téma ugyanis érthetően a szabadulás volt, annak minden vélt jelét azonnal észleltük. Ha például kicsit jobb volt az étel, akkor biztosan azért táplálnak fel, mert nem akarnak ilyen lepusztult állapotban hazaengedni. Amúgy nem sokkal a szabadulásom után, 1964 nyarán kisöpörték a börtönöket, az életfogytiglanra ítélteket is hazaengedték. De nem amnesztia, hanem egyéni kegyelem alapján, ami azt jelentette, hogy új jogi procedúrával kellett igényelni a rehabilitációt. 
– Mi fogadta Kolozsváron?
– Mindenekelőtt egy hatéves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam, azt is csak 1960-ban először. Hogy milyen volt addig együtt élni a tudattal, hogy van egy fiam? A mindennapi benti élet nem nagyon engedte meg, hogy az ember a kinti világon törje a fejét. Olyan zárt világ alakult ki, amelybe a kinti ingerek csak nagyon szűrve szivárogtak be, mint olyan dolgok, amelyeken nem igazán érdemes törni a fejünket. Talán természet dolga is, de a börtönvilágnak egyfajta olyan törvénye, a lelki túlélés olyan titka érvényesült, amely arról szólt, hogy az ember be tudja zárni maga körül azt a kis kört, amelyben sok társával együtt él. Külön zárt világ a maga törvényeivel, programjával, gondjaival, a halállal való visszatérő szembesüléssel.
– Milyen világba készült visszatérni, hiszen mint tudjuk, a Bolyai megszüntetésével már nem volt hová hazamenni?
– Azt tudtuk, hogy a korábbi életünk nem folytatható. Számomra a család volt a legfontosabb, szakmailag nem nagyon tervezgettem. A családi rend hamar helyreállt, bár a fiammal az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni. A lányom ötéves volt, amikor elvittek, neki voltak velem kapcsolatos emlékei, de a fiamnak nem, és a feleségem szerint fölöslegesen és túlságosan szigorú voltam vele. Az írótársadalomban pozitív fogadtatásban részesültem, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Mivel szabadulásomkor a politikai tiszt azzal bocsátott el, hogy mihamarabb jelentkezzem a korábbi munkahelyemen, bementem az egyetemre Constantin Daicoviciu rektorhoz, de hát szó sem lehetett a visszavételemről. Egy ismerős révén bekerültem segédmunkásnak egy vízvezeték-szerelő csoportban, ott voltam 1965 őszéig, amikor az Utunk kért tőlem egy írást Vasile Alecsandiról. Onnantól kezdve én lettem a román irodalom szakértője, szabadúszóként, fordítói és korrektori munkát is végezve többet kerestem, mint korábban vízvezeték-szerelőként. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Személyes ’56 Katona Ádámtól
Amikor beléptünk a nyolcvanegy éves Katona Ádám irodájába, az Irodalmi Újság 1956. november 2-ai, Magyarországon megjelent utolsó számával fogadott, amely már nem jutott el a határon túli, így a marosvásárhelyi olvasókhoz sem. Katona Ádámot és még jó néhány társát ötvennyolcban elbocsátották az orvosi egyetemről, sőt a városból is eltanácsolták az ötvenhatos események után. Erre emlékezett a Székelyudvarhelyen élő irodalom- és művelődéstörténész, közíró.
„Már kétgenerációnyi idő eltelt, hatvan év. Sok minden kihullott a mi generációnk, az én nemzedékem memóriájából, akik hatvan esztendeje még csak húszévesek voltunk, de ennek a tizenkét napnak az emlékezete az enyémből nem hullott ki” – mondta el Katona Ádám. Másodéves medikushallgatóként élte át az ötvenhatos eseményeket, ott hallotta, hogy a lengyelországi Poznanban megmozdult a munkásosztály, majd a rádióból értesült a budapesti eseményekről is. Marosvásárhely akkor a Magyar Autonóm Tartomány székvárosa volt. Katona Ádám szerint a számos elhallgatás mellett is ötvenhatról kommunista körökben úgy beszéltek, mint az „olvadás évéről”, például a marosvásárhelyi trafikokban lehetett kapni magyar sajtótermékeket, még napilapokat is. „Az én diákköltségvetésemből csak egy hetilap, az Irodalmi Újság meg egy havi folyóirat, a Csillag megvásárlására futotta” – meséli. És akkoriban különösen az Irodalmi Újság egyre merészebb szövegeket közölt. Ilyen előzményei voltak az ötvenhatos eseményeknek.
Katona Ádám családjának volt egy ismerőse Vásárhelyen, egy magyar érzelmű zsidó család. Farkas Bernát volt a családfő, minden héten egyszer járt hozzájuk beszélgetni. Október 23. után esténként ment. A férfi tudott németül, angolul, így naponta végighallgatta, hogy a környező országok rádióállomásai mit sugároznak a világról, Romániáról, Magyarországról. Tőle értesült a külföldi eseményekről a fiatal medikus Katona Ádám.
Határzár és kényszervakáció
November másodikára diákszövetségi nagygyűlést hívtak össze a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézetben, ahol az egyetem Ifjú Munkás Szövetségének (IMSZ) titkára felolvasta a párt által megfogalmazott szöveget, ami a Lelkiismeretünk parancsszavára címmel jelent meg a magyar kommunizmus támogatására. Ennek aláírását a diáktanács visszautasította. A gyűlés után Katona Ádám maga közvetítette a diáktanács ötletét, azt javasolták, hogy szállítsanak vért Budapestre, a sebesülteknek. Ennek módját már a bentlakásban kidolgozták, hogy repülőgéppel vinnék át, hiszen több társának volt pilótaigazolványa. A kérés tolmácsolásakor tudták meg a diákok, hogy teljes határzár van. Addig csak éjszakai kijárási tilalom volt, és hajnalig járőröztek az ócska, csörömpölő páncélosok a városban, feltúrva az aszfaltot. „Másnap bennünket, a bentlakó medikus társaságot viszont hazazavartak szüleinkhez, előre be nem jelentett vakációra. A következő munkanapon már nem volt értelme jelentkezni a vérközpontban, és senki sem repült közülünk Budapestre, ugyanis a közbeeső vasárnap november negyedike, az 56-os forradalom leverésének napja volt” – elevenítette fel.
Az egyetemről, sőt, a városból is elküldték
Ekkortájt három hónap alatt megtanulta az eszperantót, így levelezett külföldi orvostanhallgatókkal is, és mivel olcsó volt a posta, számos prospektust küldtek neki, ami társai érdeklődését is felkeltette. Ezért egyetemi tanárai kérésére eszperantót tanított egy évig. Nagy sikere miatt a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottsági lapjában, a Vörös Zászlóban is megjelent egy riport az ifjú nyelvtanárral. És ez okozta a vesztét. A párt nem nézte jó szemmel, hogy az újságban, ahol addig sosem jelent meg semmi az egyetem munkatársairól, se tanárról, se diákról, róla cikk jelent meg: „csak én, a sovány másodéves egyetemista, aki tanítja a felsőbb éveseket, akik önként tanulják az eszperantót”. Majd Alexandru Graur elvtárs, a fő nyelvész a bukaresti rádióban is kijelentette, hogy az eszperantó a kozmopolitizmus szálláscsinálója – emlékezett vissza.
Az is probléma lett, hogy magát az eszperantó nyelvet egy lengyel zsidó találta ki. Ezután a diákok lassan elkoptak óráiról, majd a következő tanévben koholt vádakkal, mondván, hogy nem tette le vizsgáit, elküldték az egyetemről és a városból is. „Nagyon igazságtalan társadalmi struktúrában éltünk, és ez az egyetemen is megmutatkozott, persze nem minden tanárnál” – világított rá.
Katona Ádám sokat mesélt családja korábbi hányattatásairól is. 1940 őszén menekülniük kellett Dicsőszentmártonból, előbb a Vasgárdisták elől Székelyudvarhelyre, majd innen 1944-ben az orosz támadások elől a Dunántúlra, Rédicsre, ahol további üldöztetéseknek voltak kitéve. Az egyetemről történő eltanácsolása után egyik tanára, Spielmann József tanácsára nem Székelyudvarhelyen, ahol szülei éltek, hanem szülővárosában, Dicsőszentmártonban helyezkedett el villanyszerelőként egy gyárban. Onnan fél év után visszakerült Székelyudvarhelyre, a környező falvakban tanított helyettes, azaz diploma nélküli tanárként. Ilyen kényszerítő körülmények között lépett be az IMSZ-be, így szerezhetett később magyartanári diplomát Kolozsváron.
Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro

Aki majdnem az életét adta a tudományért
Kolcsár Levente-Péter biológus–ökológussal beszélgettünk
Országos „hírnévre” tett szert Kolcsár Péter ökológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza, amikor tavaly nyáron egy terepbaleset következtében négy napig küzdött az életben maradásért. A sajtó – ahogy ez ilyenkor lenni szokott – felkapta a hírt, amit másnapra aztán el is felejtett. A szenzációs történet mögött azonban egy nem kevésbé érdekes szakmai munkásság rejlik. Erről beszélgettünk Péterrel – ő maga jobban szereti, ha egyszerűen Petyónak szólítják –, aki több tudományra új faj szakmai leírója.
– Mondták már, hogy bogaras vagy?
– Volt már rá példa. Az egyetemünknek van egy kis kutatóháza a Gyergyói-medencében: amikor odamenet megkérdeztünk egy embert, mennyire aszfaltozták le az utat, azt válaszolta, hogy egészen a bogarasokig le van aszfaltozva. Időbe telt, mire leesett, hogy rólunk beszél. Akkor pontosítottunk és kértük, hogy inkább szólítson rovarásznak. A bácsika meg is lepődött…
Leírtunk öt tudományra új fajt
– Viccet félretéve, mi a kutatási területed?
– Taxonómiával foglalkozom, ami az élőlények rendszerezésével, besorolásával, új fajok leírásával, azok azonosításával foglalkozó tudományág. Ezen belül rovarokat, vízirovarokat vizsgálok. A lószúnyogok kutatása a szívem csücske, ezen a téren „alkotok a legtöbbet. PhD-s hallgató vagyok, mellette tudományra új fajokat keresek, ez a kedvenc foglalkozásom, jelenleg is több fajnak a leírásán dolgozunk. Büszkén mondhatom, hogy már öt új fajt sikerült leírnunk. Három különböző családból is sikerült tudományra új fajt gyűjteni és tudományos publikációban leírni.
– Miért döntöttél a biológia, ökológia mellett?
– Már gyerekkoromban közel álltam a természethez, hisz falun nőttem fel. A szüleim mezőgazdaságban jártasok, édesapám erdész, ezért én is sokat jártam az erdőt, mezőt. Kilencedik osztály környékén határoztam el, hogy ezt a vonalat szeretném továbbvinni, így döntöttem az ökológia mellett. Már korán céltudatosan készültem az egyetemre, hogy azt tanulhassam, amit igazán szeretek.
– Hogyan képzeljük el egy ökológus munkáját?
– Ezt nehéz általánosan megfogalmazni, mert ahány szakember, annyiféleképpen dolgozik. A mi munkánk legtöbbször terepi gyűjtéssel indul, amikor is kimegyünk egy területre, ahol vagy céltudatosan vagy véletlenszerűen gyűjtjük össze azokat az állatokat, állatcsoportokat, amelyek minket érdekelnek. Ezután a laboratóriumban mikroszkóp segítségével határozzuk meg ezeket a fajokat. Az általunk vizsgált csoportokat csak így tudjuk elkülöníteni, mert csupán mikroszkopikus különbségek vannak közöttük. Meg is szoktak lepődni az emberek, hogy Romániában több mint 450 lószúnyog faj él. Ez pusztán a lószunyogok száma, ami viszont csak egy kisebb csoportja a legyeknek, azok pedig egy kis csoportját alkotják a rovaroknak.
A fajok meghatározásakor legtöbbször közönséges, gyakori, már ismert fajokat kapunk. Statisztikailag körülbelül 0,5–1 százaléka a begyűjtött fajoknak tudományra új. Így Romániában is lehet új fajokat felfedezni, nem kell ezért a trópusokra menni. Ezután következik a munka keményebb része, amikor le kell írni ezeket a fajokat. A taxonómiának számomra kevésbé élvezetes oldala a sok labormunka, ami főleg molekuláris módszereket, genetikai vizsgálatokat jelent, morfológiai méréseket is végzünk. Ha lehetséges, a közeli rokon csoportokból is be kell gyűjteni friss egyedeket, ha pedig nem, múzeumokból kell kérni már meglévőket. Ezekkel kell összehasonlítani, hogy biztosra menjünk, tényleg új fajról van szó és nem csak egy kisebb eltérésről, egy fajon belüli variációról. A leírás során a kutató joga megválasztani, milyen tudományos (latin) nevet ad az illető fajnak, ami után minden esetben szerepel a leíró neve is. Például az emberi faj – Homo sapiens Linnaeus, 1758 – leírója Linnaeus, aki fajunkat tudományosan 1758-ban írta le: egy latin fajnévnek ilyen a szerkezete. Ugyanígy joga van magyar névvel is ellátni a fajt, bár ez a megnevezés sose lesz hivatalos tudományos név. Mindezen vizsgálatok lépéseit, eredményeit és a fajleírást tudományos szaklapokban közöljük.
Madarat tolláról, taxonómust rovaráról
– Írtál már le új fajokat, rólad is neveztek el fajt.
– Ez teljesen a véletlen műve volt. Egy budapesti részképzésen a mentorom, Lengyel Gábor-Dániel bemutatott egy kutatónak, Kontschán Jenőnek, aki atkákkal foglalkozik, amelyek talajban élő, nagyjából fél milliméter nagyságú kis állatkák. A mentorom úgy mutatta be őt, mint a világ legnagyobb szakemberét ezen a téren, később kiderült, hogy ő az egyetlen a világon, aki ezzel az atka csoporttal foglalkozik. Ő elmondta, hogy elég sokat gyűjtött Erdélyben, és további mintáknak is örülne. Ezért amikor legközelebb Budapestre utaztam, vittem pár, Kolozsváron és az Erdélyi Szigethegységben gyűjtött talaj és avar mintát. Olyan szerencsém volt, hogy egy tudományra új fajt is talált ezekben a mintákban. Meg is kérdezte, hogy annak tiszteletére, hogy én gyűjtöttem be a fajt, elnevezheti-e rólam. Egy taxonómusnak az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha róla is elneveznek fajokat, így lett a kis atkának Crinitodiscus kolcsari a neve.
A Földön jelenleg körülbelül másfél millió fajt ismerünk, elég sok különböző csoportból, ami sok szakembert kívánna. Vannak felkapott csoportok, például a lepkék, madarak, növények, a látványos élőlények, amelyek a laikusok számára is könnyebben felismerhetők. A kevésbé „menő” csoportok vizsgálatához már felszerelés is kell, például mikroszkóp, mert sok esetben csak kis részletben térnek el. Egy másik szempont, hogy van-e gazdasági vagy egészségügyi vonzata az illető csoportnak. Például csípőszúnyogokkal nagyon sokan foglalkoznak, nagyon sok pénzt fektetnek a kutatásukra. Nem is csoda, hisz ezek általában embereket megbetegítő vírusokat hordoznak. Gazdasági megfontolásból például a kártevők kutatását szokták támogatni.
Négy nap törött csípővel 2000 méteren
– Múlt nyáron az ötórás hírekbe kerültél, baleseted volt terepen. Mi történt?
– Ezt munkahelyi balesetnek tartom. A munkámnak az is része, hogy terepen vagyok. A baleset a Szebeni-havasokban történt 2000 méter fölött. Egy pár szúnyog- és lepkefaj begyűjtése közben egy kőgörgeteges kis völgyben megcsúsztam, vagy a kő csúszott ki alólam, erre már nem emlékszem tisztán, de legurultam az oldalon és eltörtem a csípőmet, nem tudtam járni. Próbáltam hívni a mentőket, mert azért fel voltam készülve ilyen szempontból, de arra nem számítottam, hogy nem lesz jele a segélyhívónak, így nem sikerült hívnom a mentőket. Ezután 97-98 órányi eseménysor következett, amiért sokan hősként tekintenek rám. Szerintem inkább csak a túlélési ösztön hajtott, túl akartam élni. Szerintem abban a helyzetben bárki ugyanazt tette volna.
Nyár volt ugyan, június 29., de 2000 méter környékén még hó is volt, éjszakánként 5 Celsius-fok környékére hűlt a hőmérséklet. Ezt utólag tudtam meg a helyi meteorológiai állomás méréseiből. Igazából nem is ezzel volt a legnagyobb gondom, hanem azzal, hogy sokat esett az eső, naponta úgy négy-ötször. Hiába voltam terepfelszerelésben, a negyedik-ötödik eső után átáztam teljesen, emiatt jelentkeztek a kihűlés tünetei. Az ellen küzdöttem végig, hogy ne hűljek ki. Talán ez volt az egyik legnagyobb erőfeszítés. Az volt a legfontosabb, hogy életben akartam maradni. Ez volt az egyetlen motivációs tényezőm, ami viszont kellőképpen nagy volt.
Nagy fájdalmaim voltak, hisz a csípőcsontom hosszában eltörött, a helyén elég nagy zúzódásaim is voltak. Mozgáskor éreztem, hogy a két csontfelület elválik egymástól, ezért nem igazán tudtam mozogni. Ez volt egészen a harmadik nap hajnaláig, amikor viszont már nem is érdekelt, hogy fáj. Láttam, hogyha ott maradok, akkor ott maradok örökre. Ha meg akarok menekülni, még többet kell tennem.
Szerencsére elég jól tájékozódom, úgyhogy hamar belőttem az irányt, hogy merre kell visszataláljak a legközelebbi esztenáig valakit értesíteni, hogy hívják a mentőket. Reggel 5 órakor kezdtem el mászni az esztena irányába és éjjel kettőig másztam. Nem értem el aznap. Hogy sajnos vagy szerencsére, nem is tudom: másnap, amikor kivirradt és újra elindultam, akkor volt az egyetlen olyan helyzet, amikor ténylegesen halálosan féltem, úgy éreztem, hogy tényleg itt a vég, ugyanis rám futottak az esztenás kutyák. Addig gond nélkül mindenen keresztülmásztam, ha fájt, ha nem, de az nagyon rossz élmény volt. Végül a helyi pásztor segítségével sikerült értesíteni a mentőket.
Több túlélő felszerelést viszek
– Gondolom ez a helyzet az élet-halál szembenállást elég élesen megmozgatta benned, erős tapasztalat volt. Hogy érzed, valami megváltozott benned? Például, hogy ennek hatására nem mész terepre, esetleg más döntéseket hoztál?
– Igazából nem. Sokan azt várnák tőlem, hogy egy ilyen eset után soha többet ne menjek terepre, netán váltsak szakmát, vagy legalább valami nagyon mély mondanivalókat mondjak. Ez ugyanolyan munkabaleset volt, mintha bent a laborban egy kémcsőből valamilyen mérgező anyag jutott volna rám. Ott is lehetett volna halál közeli élményben részem. Igazából így jöttem rá, hogy mennyire szeretem a szakmámat. Még ezek után is képes vagyok folytatni, sőt talán még nagyobb szeretettel. Talán még jobban tudok örvendeni annak, hogy még tudok mozogni és ki tudok járni gyönyörű szép helyekre, ahol új élőlényeket ismerhetek meg és foghatok be.
– Fel lehet készülni a hasonló helyzetekre?
– Az egyetem első évétől elég sok terepgyakorlatra jártunk, láttuk, milyen kihívásokkal kell szembenézni egy-egy gyűjtőút, terepi kiszállás során. Úgyhogy igen, valamilyen mértékben fel vagyunk készülve. Nekem az is sokat segített, hogy a baleset előtt egy héttel láttam a 127 óra című filmet. Arra gondoltam, hogy amíg nem kell levágjam a saját kezemet, talán nincs gond. Ha valaki sokat jár terepre vagy túrázni – amúgy a terepezés sokak számára úgy tűnik, mintha mi túrázni járnánk –, jó ha tud ezt-azt arra az esetre, hogyha eltévedne. Azóta én is jobban odafigyelek, több túlélő-felszerelést viszek magammal.
– Jársz még egyedül vagy most már minimum párban jártok?
– A történtek után sokan mondták, hogy egyedül nem szabad elmenni. Ez jó felvetés, csak sajnos nem mindig lehet másokat rávenni, hogy az idejükből áldozzanak arra, hogy kísérgessenek. Továbbá mindenkinek megvan a saját tempója és inkább azt szereti követni, mintsem igazodni mások ritmusához. Ezenkívül én olyan vagyok, aki szeret elcsodálkozni a természet szépségein, de ezt igazán csak egyedül tudom megélni. Legalább ilyenkor kiszabadulok kicsit a város zajából.
– Volt még valamilyen különleges élményben részed a kutatásaid során?
– Az igazán nagy élményeket a külföldi gyűjtőutak jelentik. Sokat jártunk a Balkánra, ezen belül Bulgáriába, onnan is van egy tudományra új faj, amit sikerült leírni. Az egzotikus helyeken nemcsak az élővilággal, hanem a kultúrával is ismerkedünk, legtöbbször ezt a kettőt nem is lehet elválasztani. Sokszor egy-egy ország területére új fajt úgy találtunk, hogy a vendéglő ablakából gyűjtöttük be. A mi szakmánk egy életforma, amit nem hagy abba az ember, amikor beül valahova például ebédelni. Ha ott repül a szúnyogfaj, amivel éppen foglalkozik a kutató, akkor azt úgyis be fogja fogni, ha hülyének nézik, ha nem. Ebből volt többször vicces jelenet, amikor próbáltam elkapni az állatot, közben az emberek néztek, hogy ez meg van zakkanva. Ha „átlagemberek” lennénk, ugyanezt gondolnánk.
Kolcsár Levente-Péter (Petyó)
• 1989. június 29-én született Gyergyószentmiklóson, gyerekkorát Ditróban töltötte
• ökológia szakon végezte az alap- és mesterképzést a BBTE-n
• jelenleg másodéves doktorandusz hallgató
• témavezetők: Rákosy László és Keresztes Lujza
• 2013–2016 között a Collegium Talentum kollégistája
Szász István Szilárd Szabadság (Kolozsvár)

Többen a hiányzó dokumentumok miatt bukták el az igazgatói versenyvizsgát
Több jelölt is kifogásolja, nehezményezi az igazgatói és aligazgatói tisztségekre kiírt országos versenyvizsgán az önéletrajzok kiértékelésének módszertanát. Emiatt eddig hét csíki igazgatójelölt is elbukta a megmérettetés e szakaszát. Mivel naponta csak néhány szóbeli vizsgát szerveznek, ezért november 17-én érnek véget a szóbelik.
A szóbeli próbán minden jelentkezőnek másfél óra áll rendelkezésére: első lépésben a szakmai önéletrajzát vizsgálják meg és pontozzák, hogy milyen pedagógiai fokozatokkal, továbbképzésekkel, nyelvvizsgával rendelkezik, tagja-e valamely szakmai vagy tudományos bizottságnak, vett-e részt hazai és külföldi szakmai konferenciákon, de az is fontos lehet, hogy közölt-e cikkeket, tanulmányokat újságokban, szaklapokban. A jelöltnek legalább 35 pontot kell szereznie az 50-ből, s ha ez sikerült, akkor egy fél óra áll rendelkezésére, hogy iskolafejlesztési elképzeléseit bemutassa a bizottságnak, amelyért ugyancsak 35–50 pont között kell teljesítenie az átmenő értékelésért. Aki nem szerzi meg a 35 pontot valamelyik szakaszban, azt kizárják a versenyből.
A versenyvizsga e szakasza október 17-től november 17-ig tart, eddig azonban már hét csíki igazgatójelölt is elbukott ezen: Albert Gábor-Árpád, a tusnádi Imets Fülöp Jákó Általános Iskola igazgatója, Ambrus István, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium igazgatójelöltje, Máthé Zoltán, a gyimesfelsőloki Domokos Pál Péter Általános Iskola igazgatója, Máthé Sándor, a madéfalvi Zöld Péter Általános Iskola igazgatója, Kánya László, a csíkmindszenti Nagy István Általános Iskola igazgatója, László Károly, a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskola igazgatója és Albert Ibolya, a csíkszeredai Napocska Napközi Otthonos Óvoda igazgatója. Az adatok nyilvánosak, bárki által megtekinthetők a tanfelügyelőség honlapján.
Albert Gábor-Árpád, a tusnádi Imets Fülöp Jákó Általános Iskola igazgatója kérdésünkre elmondta, az önéletrajza kiértékelésénél nem érte el a szükséges pontszámot a versenyvizsgán. Megjegyezte, olyan kitétek voltak a megvédésnél, amelyekkel nem értett egyet, olyan dolgokra nem kapott pontot, amelyekért járt volna. „Például a tizenhét éves igazgatói munkám során minden áldott esztendőben részt vettem az érettségi vizsgákon: vagy a javítóközpontban vagy a vizsgaközpontban, akár bizottsági tagként, felügyelőként, elnökként, alelnökként. Az ilyen tevékenységekre egy pontot nem adtak az önéletrajzom kiértékelése során, de ha egy megyei olimpiászon lettem volna benne egy bizottságba, arra kaptam volna pontot” – fejtette ki az intézményvezető. Hozzátette, véleménye szerint „egy normális igazgatói versenyvizsgát nem a tanév elején szerveznek meg, hanem szeptemberben kiírják és majd csak áprilisban vagy májusban bonyolítják le. Kidolgozzák rendesen a pontozási rendszerét, és közzéteszik a tematikát is, hogy miből kell készülni”. Mint mondta, ő nem is akart részt venni a versenyvizsgán, tulajdonképpen a kollégái kérésére indult, illetve mert rajta kívül senki sem kívánt megméretkezni a tanintézetben. Közölte, a mandátuma lejárta után, második félévtől visszamegy tanítani.  
Máthé Zoltán, a gyimesfelsőloki Domokos Pál Péter Általános Iskola igazgatója is az önéletrajz megvédésnél bukott el. Érdeklődésünkre elmondta, hogy személyes okok miatt nem volt ideje megfelelően felkészülni, illetve minden szükséges dokumentumot összeszedni. „Csak szeptember végén tisztázódott, hogy végül is jelentkezhetek a vizsgára. Amit tudtam, kapkodva összeszedtem, a kötelező aktákat pedig feltöltöttem a megadott internetes platformra. De nem az egészet, mivel nem volt időm mindeniket összeszedni. Ezek hiányában, amikor az önéletrajzomat pontozták, hiába voltak nálam a hiányzó iratok, nem vették figyelembe” – magyarázta Máthé. Nem tartja ezt helyesnek – mondta –, úgy kellett volna lebonyolítani a megvédést, mint bárhol máshol, azaz lehet vinni az eredeti iratot, és azt pontozzák. „Ha ez így működik nálunk, akkor sajnálom. Az egész versenyvizsga rosszul volt elgondolva, mert tanév elején az igazgatónak az lenne a kötelessége, hogy jó feltételeket biztosítson az iskolába, ne akkor foglalkozzon a felkészüléssel. Ha meg nem sikerül, akkor az megint sok fölösleges procedúrával jár. Például én visszamegyek a tanári helyemre, aki a helyemen volt, az pedig állás nélkül marad” – sorolta Máthé Zoltán. Mandátuma lejárta után ő is visszatér tanítói állásához – közölte.  
A csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskola igazgatója, László Károly is az imént említett problémával szembesült. „Az önéletrajz kiértékelésénél csak azokat a dokumentumokat értékelték, amelyeket a szükséges internetes platformra feltöltöttünk. Ebből kifolyólag ha valamit az ember nem töltött fel objektív vagy szubjektív okok miatt, akkor azt nem vették figyelembe” – nyilatkozta az igazgató. Kérdésünkre leszögezte, ha minden szükséges dokumentumot feltölt, sikerül a vizsgának e szakasza. „Naivságnak tűnhet, de az ember elvitte a lemaradt dokumentumokat teljesen fölöslegesen, mert nem értékelhették azokat. De nem szeretnék panaszkodni, ezt elfogadom, hogy a jelenlegi módszertan szerint nem sikerült a vizsgám. Ez lett az eredmény. Amíg ki vagyok nevezve, addig vezetem az iskolát és kész. Aztán meglátjuk. Ha nem neveznek ki tovább igazgatónak, visszamegyek tanítani” – szögezte le László Károly.
Görbe Péter főtanfelügyelő szerint az eddigi vizsgákon az önéletrajz megvédésénél adódott a legtöbb gond. „Adódtak esetek, ahol nem voltak elég tapasztaltak a kollégák vagy esetleg nem vettek részt elegendő képzésen, így hiányoztak az előírt dokumentumaik, és nem tudták elérni a szükséges pontszámot. Több kolléga is mondta, hogy még volna ez-az, de nem töltötték fel a honlapra. A szabály értelmében csak az értékelendő, amivel jelentkeztek” – nyilatkozta a főtanfelügyelő. Hozzátette, a minisztérium rendelkezése szerint akiket elvágtak, azokat nem lehet újra kinevezni az iskolák élére.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Főváros a periférián (Súlyponteltolódások az erdélyi magyar képzőművészetben)
Reális célkitűzés vagy lázálom egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása? Az erdélyi képzőművészet súlypontjainak eltolódásáról, az intézményalapítások aktuális szempontjairól, érintettekről és érinthetetlenekről.
Népes diáksereg vár vasárnap esténként a székelyföldi vasútállomásokon a Budapestre tartó Korona nemzetközi gyorsvonatra. Az egyetemisták, főiskolások nagyobbik része Kolozsvárig utazik, a többiek Nagyváradon kászálódnak le a vonatról a hajnali órákban. Utóbbiak a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke diákjai, az ott tanulók és tanítók jelentős hányadát ugyanis Székelyföld „szolgáltatja”. A kérdésfelvetés tehát korántsem művi: miért utazzanak a székelyföldi fiatalok és oktatóik 450 kilométert, miért ne biztosítsanak számukra továbbtanulási lehetőséget a térségben, ahová a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néhány kihelyezett szaka révén már „betette a lábát” a felsőoktatás? Ezért aztán csak kevesen kezelték kizárólag kampányfogásként, amikor a júniusi önkormányzati választások hajrájában Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy azóta újraválasztott RMDSZ-es polgármestere és Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, a Magyar Polgári Párt helyi képviselőjelöltje együtt jelentette be egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozásának szándékát. Élet civilek nélkül
Az erdélyi magyar képzőművészet súlypont-áthelyeződésének kezdetei jóval korábbról datálódnak. Jelentős részben Baász Imre grafikus Sepsiszentgyörgyre kerülésével az 1970-es évek végétől egyfajta pezsgés indult a város művészeti életében, amit annak tényszerűsége sem tudott „mérsékelni”, hogy a művészeti felsőoktatási képzés központja hagyományosan Kolozsvár volt. A folyamatot Baásznak a romániai rendszerváltás utáni tragikus halála sem törte meg, Ütő Gusztáv állt a mozgalom élére, aki ma is pontosan idézi Baász Imrének 1991 májusában, a második Médium-kiállítás megnyitóján elhangzott szavait: „Úgy gondolom – bár ezt sokan megkérdőjelezik –, hogy Sepsiszentgyörgy igazi művészeti központtá növi ki magát”. Ennek hatására Ütő tíz éven át szervezte a Szent Anna-tónál az AnnArt cselekményművészeti fesztivált, iskolát teremtve a műfajban. És azóta is tartja: ami még nincs, de lesz, már van.
A művészképzéssel kapcsolatos álmok gyakorlatba ültetésének, a szervezeti keretek megteremtésének legfőbb mozgatója Székely István, az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács elnöke. „A rendszerváltó elit kezdeti elképzelése szerint olyan civil hátterű intézményrendszert kellett volna kiépíteni, amely többnyire leképezi a társadalmat. Ugyanakkor megegyezik a világháború előtti struktúrákkal, és alkalmas arra, hogy a különböző autonómiák kapcsán feladatokat vállaljon át az államtól. Csakhogy hamar kiderült, hogy a civilek állami feladatok átvállalását célzó megerősítésének két alapvető akadálya van: a tömeges jólét, illetve a civil szféra helyzetbe hozásának hiánya” – hangzik Székely látlelete.
A román törvényhozásból gyorsan eltűnt a civil szervezetekből kinőtt elit, helyüket olyan emberek vették át, akik civilekkel nem számoló országot kívántak építeni. Közben az új alkotmány sem osztott lapot a civileknek. Ez vezetett a felismeréshez: az önkormányzatokra kell hagyatkozni, elsősorban ott, ahol közép-, illetve hosszú távon valószínűsíthető a magyar többség a döntéshozásban. Így kerültek előtérbe a székelyföldi önkormányzatok, képzőművészeti szempontból pedig az évtizedekkel ezelőtt elkezdődött pezsgés révén némi helyzeti előnyt élvező Sepsiszentgyörgy, ahol ma több képzőművészeti intézmény is működik. 
Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
„Hogyan lehet olyan intézményeket építeni, amelyeket közpénzből finanszírozunk, a döntési kompetenciák azonban helyben maradnak? Ez volt az alapkérdés. Uniós és hazai forrásokból lehet ugyan pénzt szerezni a megyei önkormányzatok számára, de az összegek felhasználási területe nem haladhatja meg a megye földrajzi határait” – vázolja a tervezgetés  szempontjait Székely István. E tényszerűség jegyében hozták létre Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK), amelynek hivatásául az 1945 utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Vezetésével Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt – a Helikon-jelenség megteremtője, a vagyona jelentős részét a művészetek pártolására áldozó báró Kemény János unokáját – bízták meg. A Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK-öt kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el, ma azonban Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának egyik ügyosztályaként, gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat által bérelt, a közeljövőben talán megvásárolandó ingatlan, a posta régi épülete szolgál, Vécsi Nagy szerint azonban amúgy is a produkció a lényeg. Márpedig a produkció igencsak figyelemre méltó: közel négy év alatt immár közel kilencven, 1945 után született műalkotás került az intézmény tulajdonába – egészen pontosan a mellette tevékenykedő egyesület birtokába.  Az EMŰK portfóliója azonban fokozatosan olyan mértéket kezd ölteni, amit teljes egészében már képtelen bemutatni. Így aztán mindenképp ingatlanberuházásnak kell bekövetkeznie, főleg hogy a magyar kormány döntése értelmében az elkövetkező években jelentős összeg áll majd rendelkezésre műtárgyvásárlásra. Ettől a lépéstől elsősorban a hagyományra és felsőoktatási környezetre hivatkozó kolozsváriak „fájdalmának” enyhítését remélik. A generációváltás egyébként is fokozatosan puhítja a kezdeti keserveket, amelyek eleinte abból is táplálkoztak, hogy a közös erdélyi gyűjtemény gondolatának atyja, a néhány éve elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész a kilencvenes években egy hatalmas kolozsvári kiállítótér létrehozásában látta a megoldást. Annak ugyan alig akadt vitatója, hogy a kincses város jóval nagyobb integrációs potenciállal rendelkezik, ám mivel a politikai környezet húsz éven át kivitelezhetetlenné tette a tervet, megszületett a konszenzusos döntés: az összerdélyi program tető alá hozására Sepsiszentgyörgyön létesítenek „befizető ablakot”. Egészséges arányok
Az ingázás tényszerű, de nem feltétlenül perdöntő szempontja mellett mindenekelőtt ezek a súlypontáthelyezések látszanak érvelni egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása mellett. Az elképzelés táptalaja ugyanaz, ami az EMŰK létrehozása esetén is. Székely István szerint egy művészeti tanárképző főiskolával kellene kezdeni, ami jó előszobája lehetne a projekt további dimenzionálásának, a művészképzés megteremtésének. Főleg, miután Romániában jelentősen elszaporodtak a művészeti képzést kínáló felsőoktatási intézmények. Közülük földrajzilag a marosvásárhelyi színművészeti egyetem keretében látvány-, díszlet-, jelmeztervezés műfajában elindított, ma már azonban mindent oktató szak a „legszékelyebb”.  Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) támogatói azzal érvelnek, hogy a hagyományőrzés, illetve új kulturális értékek teremtésének párhuzamosságát Sepsiszentgyörgyön művelik a legegészségesebb arányban. A minden téren pezsgő művészeti élet mellett az is a háromszéki főváros mellett szól, hogy a lélekszámhoz arányítva második a kultúrára legtöbbet áldozó romániai városok listáján két színház, múzeum, képtárak, kórusok, fotóklubok fenntartásával. Az interetnikusság minden hátrányával küzdő Kolozsvárhoz képest pedig az erőteljes magyar többségű helyi döntéshozatali lehetőség jelentős pluszbiztonságot is kölcsönöz. Ezt az állapotot teljesíthetné ki egy egyetem létrehozása és működtetése, hiszen abban a megállapításban is konszenzusról beszélhetünk, hogy az innováció elsősorban a kultúra, a művészetek irányából érkezik. A magyar közeg vonzása
A hiányzó láncszem pótlása ügyében 2011 májusában kezdődött az egyeztetés Antal Árpád polgármester és Ütő Gusztáv között, tudtuk meg az egyetem ügyének legfőbb „apostolától”. Ütő 2007 óta ingázik a nagyváradi Partium egyetemre, s már kezdettől igyekezett elhinteni a magot, miszerint kellene egy művészeti egyetem Szentgyörgyön. Eleinte nevettek rajta, most már a munkahelye iránti lojalitását hiányolva meglehetősen megfagyott a levegő az egyetem több tanszékén is oktató művész körül.  A tervek a 2012-es tusnádfürdői szabadegyetem alkalmával kezdtek formát ölteni. A Sapientia-egyetem rektora, Dávid László előzetes tanulmányt kért, amely tartalmazná a tanárok nevét, a megalapítás indoklását, az infrastrukturális elképzeléseket. Ez utóbbiban lényeges továbblépésnek tűnik, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere sajtótájékoztatón jelezte az önkormányzat hajlandóságát az 1893-ban épített tüdőkórház műemlék jellegű épületének átadására, amelynek becsült felújítási költsége 1,5 millió euró. 
Az épületegyüttes Ütő Gusztáv szerint rangos és inspiráló otthona lehet az egyetemnek, amelyet a tervek szerint hat szakkal indítanának el. Az ESZME nemcsak a huszadik század nyilvános vonulatait tanítaná. A piaci igények által túldimenzionált grafika mögött mostoha sorsba kényszerített festészet és szobrászat mellett nemzeti-keresztény eszmeiséget hordozó szakokkal is terveznek: néprajzot, népi építészetet, írásművészetet, művészet- és építészettörténetet, építészetet, tájépítészetet. Az indulást négy-öt éven belül tervezik, ez idő alatt a lehetséges oktatók megszerezhetik az egyetemi tanári státushoz szükséges tudományos fokozatokat. A nem közvetlenül nevesíthető, illetve számszerűsíthető célkitűzések között pedig ott szerepel a partiumi, bánsági, dél-erdélyi magyar fiatalok tömény magyar közegbe vonzása, nemzettudati építésük. Ezt a szempontot még senki sem kérdőjelezte meg.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Geológusok Kovásznán
A hétvégén Kovásznán tartották a XVIII. alkalommal megszervezett Székelyföldi Geológustalálkozót. A háromnapos esemény résztvevői pénteken szakmai túrán ismerkedtek a környékkel, Bányai János kézdivásárhelyi szülőházánál emlékplakettet lepleztek le a geológus emlékére. Szombaton a kovásznai művelődési központban víz, só, tektonika tematikával előadásokra került sor. Az értekezleten kiemelten méltatták lapunk főmunkatársa, Kisgyörgy Zoltán geológus tevékenységét, akit 80. születésnapja alkalmával köszöntöttek a fórumon. A találkozóra kiadott kivonatos füzetben is teret szenteltek tevékenységének, élete fontosabb mozzanatainak, néhány meghatározó cikke is megjelent a kiadványban.
Az első öt találkozóra Sepsiszentgyörgyön került sor, a következő öt Csíkszeredában zajlott, ezt követően úgy döntöttek, az eseménynek vándorjelleget adnak, felkeresik a székelyföldi városokat. Idén Kovásznára esett a választás. Az esemény székelyföldi és Székelyföldet kutató földtanos szakemberek összejövetele, ugyanakkor baráti találkozó is, ahol lehetőség van egymás és egymás munkájának megismerésére, a fiatal és az idős nemzedék összehozására. A fiatalok végzik az aktív tudományos kutatást, az időseknek viszont óriási terepismeretük van, ezt kell összehangolni – mondta el érdeklődésünkre Papucs András, a rendezvény szervezője, akit munkájában Barabás Emese segített.  Nem szokványosan kezdődött a szombati előadások sora. Komlóssy György magyarországi kutató geológus az ’56-os (akkor ő 18 éves volt) eseményekre emlékezett. Elmondta, az akkori történések vezették a geológusi pályára. Történésznek készült, de a forradalom leverése elvette kedvét a történelemtől, így választotta a geológiát. A geológia is egyfajta történelem – jegyezte meg. Komlóssy ajándékot is hozott a jelenlévőknek: vetítet képes előadásban, a forradalom idején készült fényképekkel aláfestve hangzott el Márai Sándor Mennyből az angyal című verse. A mű drámai hatása nem maradt el, a jelenlévők spontánul álltak fel és énekelték el a magyar himnuszt. Kisgyörgy Zoltán Bányai János (1886, Kézdivásárhely–1971, Székelyudvarhely, tanár, geológus, muzeológus, a Székelység című folyóirat alapítója és szerkesztője) hagyatékáról szóló vetített képes előadást mutatott be, a maga humoros stílusában elevenítette fel, hogyan lett geológus. Unitárius pap szeretett volna lenni, de a kommunizmusban szülei eltanácsolták ettől. Majd színésznek készült, végül Harkó József osztályfőnöke biztatására választotta a geológusi pályát.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A rész és az egész
Időszámításunk előtt 820 táján Dido, Tyrosz királyának lánya, dúsgazdag férje meggyilkolása után Föníciából a mai Tuniszba menekült, ahol elment a vidék uralkodójához, és elmondta neki, hogy szeretne a tengerpart mentén egy földdarabot vásárolni, de nem nagyobbat, mint amekkorát egy marhabőrrel körül tud keríteni. Az uralkodó mosolyogva beleegyezett a szépséges királynő kérésébe, sőt nagylelkűen még meg is ajándékozta egy jókora marhabőrrel. Az okos Dido keskeny csíkokra vágta szét és a szeleteket összecsomózva olyan hosszú kötélhez jutott, amelyikkel jóval nagyobb földterületet lehetett elkeríteni a tengerparton, mint amekkorát az uralkodó elképzelt. Így alapította meg Karthágó városát, aminek később ő lett a királynője. Ez az úgynevezett Dido probléma: milyen mértani idom szükségeltetik ahhoz, hogy a legkisebb kerülettel a legnagyobb területet lehessen bekeríteni. Ez kissé konyhanyelven hangzik, a matematikusok szélsőérték-meghatározásokról beszélnek. Illetve beszéltek, jó ideig a síkban, majd olyan felületeken próbálkoznak, amelyekkel jobban leírható a makró- és mikróvilág, ha úgy tetszik, a minket körülvevő valóság szerkezete, hiszen ennek az általunk a mindennapokban használt két vagy három dimenziós változata csupán sajátos eset, igen erőteljes leegyszerűsítés.
Kristály Sándor csíki származású matematikus, kolozsvári egyetemi tanár viszont már nyilvánvalóan nem ezekkel, hanem a bevezetőben említett fogalmakkal dolgozik. Mint ahogyan Fejér Szilárd kézdi származású vegyész sem azon töpreng, hogy miként fertőznek a vírusok, hanem azért tanulmányozza kialakulásukat, hogy a nanoméretű gépekhez olyan nanoméretű eszközöket találjanak, amelyek adott feladat végrehajtása érdekében képesek spontánul szerveződni, és ehhez Cambridge-ben többek között Bill Gatestől is kapott ösztöndíjat. A gyergyói származású Andrew Balas az Egyesült Államok olyan neves egészségügyi informatikusa, aki digitális eljárásaival jóval használhatóbbá tette a szakterületet. A csíki származású Barabási Albert László hálózatkutató olyan törvényszerűségeket fedezett fel, amelyek bármiféle hálózati világban kezdve mondjuk az energetikai rendszerektől egészen a rákkutatásig használhatók.
Valamennyiük közös jellemzője, hogy ott állnak szakterületük élvonalában, a világ legjelentősebb tudományos lapjaiban publikálnak, és van közöttük még egy igen lényeges összekötő kapocs: mind a négyen erőteljesen kötődnek a szülőföldjükhöz, és úgy gondolják, hogyannak hagyományos értékei mellé fel kell zárkóztatniuk a tudományos értékeket is.
Ezért alapították meg a Pro Scientia Siculorum Egyesületet, amelyet kimondottan minőség-központúnak képzelnek el. Meggyőződésük, hogy csak az élvonalbeli tudományos kutatásoknak lehet jelentős akadémiai, kulturális, gazdasági, technológiai, illetve társadalmi hatása. Éppen ezért szó sincs valamiféle tudományoskodó klubról, hanem további tagjai is csak olyan nemzetközileg elismert, székelyföldi származású vagy valamiképpen székelyföldi kötődésű kutatók lehetnek, akik világszinten a legrangosabb tudományos folyóiratokban publikálnak. Úgy döntöttek, hogy az általuk megszervezett közös platformon, egyre erősödő kapcsolati hálójukkal, ösztöndíjak létesítésével, hatékony kommunikációval, szakmai segítséggel, tehetséggondozással támogatják a székelyföldi tudományos elit kialakulását, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ez a térség is felzárkózzon a tudás alapú társadalomhoz.
Akár úgy is fogalmazhatnék: a Székelyföld megőrzése nem elszigetelten, hanem versenyhelyzetben történjék, kihasználva a nyitott világnak azokat a lehetőségeit, amelyek számukra is elhozták a tudományos érvényesülés esélyeit.
Nem kis fába vágták a fejszéjüket, hiszen manapság az értékek és álértékek általános zűrzavarában, a nagyotmondások és közömbösség útvesztőiben, az egyéni hajtóerők és csoportos visszahúzó erők kettőségében kell megtalálniuk a sikerre vezető utat. Nem egyszerű, de ők, a rész és az egész viszonyáról gondolkodók tudják a legjobban, hogy nem is lehetetlen.
Székedi Ferenc
maszol.ro

Változóban a család fogalma
VÁLTOZÓBAN A CSALÁD FOGALMA. Ellenszavazat nélkül fogadta el a szenátus jogi bizottsága a polgári melegházasság tiltásáról szóló kezdeményezést, amelyet az ortodox egyházhoz közel álló Koalíció a családért indított. Mint tudott, a kezdeményezéssel az alkotmányt szeretnék módosítani úgy, hogy a család a férfi és a nő házasságán alapuljon. Jelenleg az alkotmány csupán házasulandó felekről beszél. A kezdeményezést a szenátus plénumának, majd a képviselőháznak is el kell fogadnia.
A sajtóban többen is felhívták a figyelmet arra, hogy ha a Koalíció a családért által javasolt szöveg kerül be az alkotmányba – „a család egy férfi és egy nő szabadon választott házasságán, egyenlőségükön, a szülők azon jogán és kötelességén alapul, hogy felneveljék, oktassák és képezzék a gyermekeiket” –, ez kizárja a család fogalmából például az egyszülős családokat, a házasodni nem akaró heteroszexuális párokat, a nagypapa, nagymama és unoka alkotta családokat is. (Maszol)
PONTA-ELMÉLETEK. Victor Ponta a România TV-ben arról beszélt, hogy a Colectiv Klubtűz tragédiáját Klaus Iohannis államfő szervezte, mert neki állt érdekében a Ponta-kormány megbuktatása. Kifejtette: olyan hazafiatlan és inkompetens politikusokat, mint Iohannis és Cioloş, még nem látott soha. Szerinte Iohannisnak annyi köze van az államelnökséghez, mint neki egy New Jersey-i baseballcsapat edzéséhez. „Remélem, nem szerveznek még egy Colectivet!” – fogalmazott, hozzátéve, szerinte Iohannis az ukrajnai fegyveres konfliktusok mintájára akarta leváltani a kormányt. Az összeesküvés-elméletek gyártásában Ponta barátja, Sebastian Ghiţă képviselő is jeleskedik, aki egyébként a România TV alapítója. Szerinte sem véletlen Iohannis és Cioloş hatalomra kerülése, mint mondta, bizonyos „okkult erők” még 2014-ben kidolgoztak egy titkos tervet Ponta menesztésére, akit meg is zsaroltak. (Főtér)
ÚJRA VACAKOL A KÁRTYARENDSZER. Az egészségbiztosítási pénztár közleménye szerint tegnap reggel 9 órától nem működik az informatikai rendszer, ezért offline üzemmódban teszik hozzáférhetővé az egészségügyi szolgáltatásokat. Múlt szerdán a kormány rendeletet hozott arra vonatkozóan, hogy az egészségbiztosítási pénztár megtéríti az orvosoknak és gyógyszertáraknak azokat az egészségügyi szolgáltatásokat, amelyek az offline időintervallumban történnek. Az egészségügyi kártyarendszer bevezetése óta annak meghibásodása többször is fennakadásokat okozott, legutóbb két héttel ezelőtt négy napon át szünetelt a rendszer működése. (Erdély FM)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)