Iancu Laura: magánvéleményem az, hogy nincsenek csángók. – Interjú
Iancu Laura (1978-, Magyarfalu) költő, író, óvópedagógus, hittantanár, politológus és a közelmúltban szerezte meg a doktorátusát a PTE néprajz szakán. A következő könyve az Ünnepi Könyvhétre várható, március 15-én József Attila-díjjal jutalmazták – „…A magánvéleményem az, hogy nincsenek csángók. Persze, dehogyis nem, hogyne volnának, vannak. Az én értelmezésemben moldvai magyarok vannak, a csángóság pedig állapot. A népcsoport s ezáltal a nyelv, a kultúra valamikor leszakadt, és elindult a saját útján, minden természetes és nem-természetes hatás, inspiráció a román közösségből, nyelvből, kultúrából érkezett. A moldvai csángók Moldvába települt – többnyire – erdélyi magyarok és székelyek. Mint földrajzi kategóriát, kulturális jegyet kifejező fogalmat elfogadom a csángó szót, de tudjuk, hogy csángóknak nevezik a gyimesieket, a barcaságiakat, olykor a Déva és Bácska térségében élő menekült vagy telepes székelyeket, tehát azokat, akik kiszakadtak a tömb magyarságból. A csángó problematikához, a probléma gyökeréhez az is hozzátartozik, hogy a másság jegyét és fogalmát kívülről ragasztották a moldvai magyar népcsoportra…” (univpecs.pte.hu)
Erdély.ma

Zaklatják a vármegyéseket – Államellenes a rovásírás-oktatás?!
Felkeltette a román titkosszolgálat érdeklődését a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi tagszervezete által útjára indított rovásírás-tanfolyam. Az első kurzus után Szőcs Zoltánt, a mozgalom helyi elnökét telefonon vonták kérdőre, illetve a helyi rendőrség is ellátogatott a tanfolyamnak helyet biztosító tanintézménybe.
A HVIM kézdivásárhelyi szervezete szombaton tartotta első rovásírás-tanfolyamát a céhes városban. A négy hétvégére tervezett, ingyenes rendezvény első felvonásának a Turóczi Mózes 1–8. Osztályos Iskola adott otthont, amelyen húsz résztvevő – különböző korosztályt képviselve – kapcsolódott be a rovásírás és -olvasás alapjainak elsajátításába.
Szőcs Zoltán HVIM-elnöknél akkor telt be a pohár, amikor a rendezvényt követően, hétfőn egy telefonhívást kapott a román titkos-szolgálattól.
– Az illető magyarul beszélt, kissé udvarhelyies akcentussal, és Kovács Ferencként mutatkozott be, a román titkosszolgálattól – részletezte Szőcs. – Elmondta, bukaresti parancsra érdeklődik, és arra kíváncsi, hogy mit tanítottunk a rovásírás-tanfolyamon, ki tartott órát, hányan voltak, és ezekhez hasonló kérdésekkel bombázott. Meglepődtem, egyrészt mert titkosított számról hívtak, de hát azért titkosszolgálat, aztán azt válaszoltam, ha ennyire érdekli, akkor jöjjön el a következő kurzusunkra, mert mindenkit szívesen látunk.
Szőcs elmondta, tudja, hogy a vármegyések tevékenysége szálka a hatóságok szemében, pedig soha semmi törvény- vagy államelleneset nem tettek, rendezvényeket, segélyakciókat, koncerteket hoznak tető alá, ennek ellenére állandóan megfigyelés alatt állnak.
– Ez utóbbi eset felháborító, hiszen a rovásírás-oktatás tudtommal nem államellenes cselekedet – fakadt ki Szőcs. – A telefonhívás pedig értelmezhető fenyegetésnek, ugyanis mivel nem adtam kielégítő választ a titkosrendőrnek, az illető félreérthetetlen hangnemben jelentette ki, hogy majd találkozunk.
A rendezvényen nem történt rendbontás, a szervezet az iskola vezetőségétől kért és kapott engedélyt a tanfolyam megtartására. Ennek ellenére a rákövetkező napokban valaki vagy valakik a helyi rendőrség munkatársait is kiküldték az eseménynek otthont adó tanintézménybe.
A HVIM-elnök szerint az egész akció célja az, hogy megfélemlítsék a tagokat, illetve azokat az embereket, intézményeket, akikkel együtt dolgoznak.
– El akarják lehetetleníteni az egész mozgalmat. Azt, hogy minden egyes rendezvényünkön megjelennek, filmeznek, jegyzetelnek, megszoktuk, de ez az utólagos kikérdezés, túlzott érdeklődés aggasztó – fogalmazott Szőcs. – Hangsúlyozom, a tanfolyamon bárki részt vehet, jöjjenek el a rendőrök is, civilben vagy egyenruhában mindegy, úgyis felismerjük őket, legalább látni fogják, hogy milyen ártalmatlan dolgot fújtak így fel.
A vármegyések panasza kapcsán a megyei rendőrség szóvivőjétől, Buzsi Andreától érdeklődtünk, aki elmondta, nem ismeri a titkosszolgálat módszereit, azt viszont megjegyezte, a rejtett számú hívás lehet egy egyszerű tréfa is, vagy netán provokáció.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó
Erdély.ma

ÚJ FORMÁTUM, RÉGI ELVEK
Interjúk, kulturális témák kerülnek előtérbe az Erdélyi Naplóban
Csinta Samu váltja az Erdélyi Napló élén Makkay Józsefet. Nemcsak főszerkesztő-csere megy végbe a jobboldali hetilapnál: ősztől a kiadvány teljesen új ruhát ölt.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. lapkiadó megbízatásából április elsejétől Csinta Samu veszi át a Kolozsváron szerkesztett Erdélyi Napló hetilap főszerkesztői tisztségét Makkay Józseftől. SMS-interjúnkban az előtte álló munkáról, a lap szerkesztésében végbemenő változtatásokról kérdeztük.
Miért vállaltad el az Erdélyi Napló főszerkesztői tisztségét?
Csinta Samu: – Nagy kihívásnak érzem hozzájárulni az első hazai magyar nyelvű magazin típusú hetilap megteremtéséhez. Ősztől ennek megfelelő formátumban, világszínvonalú kivitelezésben jelenik meg.
Mit értesz az alatt, hogy világszínvonalú?
- Csúcsminőségű papírt és nyomdai kivitelezést, teljes színességet.
5 jelző segítségével “rajzold meg” az Erdélyi Napló olvasójának a fantomképét. Ugyancsak öt jelzőben: hogyan módosul ez a robotkép a lap formátumában bekövetkező változtatást követően?
- Érett felnőtt, konzervatív értékrendű, széles látókörű, érdeklődő, hűséges. Másrészt: egyre fiatalabb szellemű, konzervatív értékrendű, nemzeti érzelmű, érdeklődő, hűséges.
Rád mennyire jellemzőek az imént felsorolt értékek?
- Vallom őket.
Milyen lesz ugyanabban az irodában dolgozni a Krónika szerkesztőségével, aminek néhány éve a felelős szerkesztője voltál?
- Remek.
Magazinszerű hetilap szerkesztését vállaltad. Miért távolítanád el a hetilap küllemtől az Erdélyi Naplót?
- Éppen ezáltal kapja meg a hetilapos köntöst.
A lap tartalmában milyen típusú változások várhatóak?
- A legfontosabbak: előtérbe kerülnek az interjúk, kulturális témák, hasznos olvasnivalók.
Lesz valamilyen személyi változás a szerkesztőségben? Hány személy szerkeszti a lapot, és mikor jelenik meg az első általad szerkesztett lapszám?
- Az átlényegülés az ősz folyamán következik be, az állománybővítés azt követően válik aktuálissá.
Mekkora lesz a példányszám és mennyibe kerül majd egy példány a standoknál?
Ezek a közeljövő megválaszolandó kérdései. Most az átmenet előkészítésének periódusa kezdődött el.
(Csinta Samu 2003 és 2008 között a Krónika napilap felelős szerkesztőjeként tevékenykedett, korábban sportújságíróként dolgozott. 2008-ban azt fontolgatta, politikai pályára lép: MPP-s színekben megpályázta a sepsiszentgyörgyi polgármesteri tisztséget. A választásokból vesztesként került ki, ezt követően a Háromszék napilapnál vállalt újságírói állást.)
Kertész Melinda
Transindex.ro

Búcsú Csipike bácsitól
A legszebb mesék mindig a nagy-nagy fájdalomból születnek, mondja Csipike, mindannyiunk gyermekkorának bölcs törpéje. Az erdélyi magyar irodalmi élet is fájdalommal búcsúzik a mesefigura megalkotójától, Fodor Sándortól. A József Attila-díjas író, életének 85-ik évében csütörtökön hajnalban hunyt el.
Orbán János Dénes író, költő
„Egy csodálatos embert veszítettünk el ma éjszaka. Azért nem mondom, hogy az írót veszítettük el, hiszen a remekművek azok megmaradnak és Fodor Sándort mindig olvasták, most is olvassák és olvasni fogják és pedig tömegek viszont személyisége, egyénisége, karizmája lenyűgöző volt. Azt hiszem életemben nem találkoztam egy ennyire kedves, kellemes alkotó emberrel, aki írói nagyságát ilyen szerénységgel tudta hordozni.”
1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó szerkesztője. 1956-ban a Napsugár gyermekirodalmi folyóirat alapítói közé tartozott és 55 évig, a legutolsó lapszámig, úgyszólván a halála percéig írt a Napsugár gyermeklapnak. Csipike, a kedves törpe itt válaszolt a Csipike postája rovatban a gyermekek leveleire.
Fodor Sándor író (1927-2012)
”Tündéri leveleket kaptam. Az egyik azt mondja, gyere el Csipike,vágunk disznót meg még ki tudja mi minden jóval várnak, s aszondja, mondom Csipike, gyere el, nem fogod megbánni, hahaha S akkor mindig azt válaszolom, hogy én mennék, mennék csak mindig attól tartok, hogy valami rossz felnőtt zsebretesz vagy egy kutya felkap és elvisz, éppen ezért helyettem az íróbácsik, írónénik mennek..hát így szórakozom én is miközben írom a Csipike postáját.”
Az ember, akinek finom humora, szellemessége és műveltsége lenyűgözte fiatalabb írótársait is, elment, Csipike viszont itt marad közöttünk, mondja a Napsugár főszerkesztője, Zsigmond Emese.
Zsigmond Emese főszerkesztő, Napsugár, Szivárvány
”A gyermekek, akik nagyon bátrak és néha hajmeresztő kérdéseket is fel tudnak tenni ezt is megkérdezték leveleikben Csipikétől, hogy Csipike te hogyan születtél, hol van az anyukád és hogy fogsz meghalni. Sanyi bácsi nagyon szellemesen és diplomatikusan azt válaszolta, hogy én nem anyától születtem, engem az íróbácsi fantáziája teremtett meg és nem fogok meghalni úgy, mint az emberek, hanem elmegyek a lomhullással és akkor megyek el, amikor ti már engem nem olvastok.”
Fodor Sándor írót hétfőn délben kísérik utolsó útjára a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
Székely Blanka
Erdély TV
Erdély.ma

Az én hazám akasztat?”
Az idei március 15. után egészségügyi okok miatt ugyancsak szobafogságra ítélt idős értelmiségi barátom megkeresett, és felháborodva tolmácsolta rokoni, baráti és ismeretségi körének rosszallását amiatt, hogy az ünnepi műsorban a főtéri nagyszínpadon az egyik sepsiszentgyörgyi líceum tehetséges diáklánya Gábor Andor – 1919-ben a bolsevistákhoz csatlakozott művelt és tehetséges prózaíró, kabarészerző, újságíró és osztályharcos verselő – Az én hazám című versével “tisztelgett” a nemzeti ünnep előtt.
Megjegyzendő, a múlt század elején nem elszigetelt eset, hogy tehetséges baloldali értelmiségiek Kun Béla, Rákosi Mátyás és eszmetársaik táborában kötnek ki. És életpályájuk alakulásában az is közös vonás, hogy a vörös diktatúra bukása után börtönbe kerülnek vagy emigrálnak, elsősorban Bécsbe, Berlinbe, ahonnan a háború utáni békeszerződésekben darabokra szaggatott Magyarország és kormánya ellen gyilkos hadjáratot indítanak.
Gábor Andor – a későbbi moszkovita író – 1919-ben, a tanácsköztársaság 133 napos vérengző tombolása alatt a művelődési népbiztosság sajtó- és színházi ügyeivel foglalkozott. A kommün bukása után őt is lecsukták, gyors szabadulása után pedig Bécsbe, majd Berlinbe emigrált, ahonnan a moszkvai Pravda tudósítójaként Hitler hatalomátvétele után pánikszerűen Moszkvába tette át hadiszállását, majd 1945-ben, hosszas távollét után, újra Magyarországot boldogította. Emigrációs évei alatt a legvadabb propaganda-hadjáratot indítja a budapesti kormány és a magyar hadsereg ellen. (A mára gondolva jut eszünkbe: nincs semmi új a nap alatt.)
Nos, eddig érthető és értelmezhető az életútja. De hogyan és miként kerülhet a március 15-i sepsiszentgyörgyi programba Az én hazám című verse? És egyáltalán Gábor Andor neve?
Meggyőződésem, hogy tájékozatlanságból. A vers címe – Az én hazám – az általánosságok szintjén kapcsolódik nemzeti ünnepeinkhez. A mozgalmi költemény szövegértelmezése strófákra és verssorokra bontva a mai fiatalok számára, akik nem eléggé jártasak a kor történe­tében, és nem ismer(hetik) ennek eszmei “húzóembereit”, megtévesztő lehet. Különösen a kisebbségben élőknek. Erre egyetlen példát idézek: S az én hazám mégis hazám, A vérem és a nyelvem / Mindig hozzá fog szítani, / Át vágyon, célon, elven / S bár szégyen és bár iszonyat / Ma­gyarként állni gáton: / Azt is, hogy nem vagyok magyar, / Csak magyarul kiáltom! Az én ha­zám fekete föld, / Amely véres vigaszt ad: / Ma­gyar leszek még akkor is, / Ha érte felakasztat.
Az utolsó két patetikus verssor, a magyarság melletti kiállás nálunk – bár túlzás lenne azt állítani, hogy valakit magyarságáért felakasztanának – március 15-én “jól hangzik”.
Gábor Andor újabb erdélyi “karrierje” arra a tudat alatti megérzésre is alapozódhat, hogy Magyarországon még ma is egyféle kultusza van – szobrát ugyan a bronz miatt ellopták –, és a vörös terror többi szereplőjének többnyire megvannak az emlékjelei.
Egyébként érdemes felfigyelni arra is, hogy ha a magyar baloldal “otthon” bajba kerül, vereséget szenved, mint manapság a balliberális és szocialista erők, akkor prominens képviselőik a szomszédos országokban keresnek és találnak “politikai menedéket”.
”Orosz, ne kíméld, öld a honfitársam!” – írta az egyik propagandaversében.
Leghírhedtebb Horthy-ellenes agitáló verse az Orgovány.
Reméljük, nálunk nem kerül valamelyik ünnepünkön színpadra.
Magyarországon viszont az emlékművek, emléktáblák, utca- és köztérnevek őrzik az 1919-es vörös terror “dicsőségét”.
A hiányos szövegértelmezés ráértéssel áthelyezheti, mint esetünkben is, egy alkotás eredeti üzenetét. Azért magyarként mi ne Gábor Andorral álljunk azon a bizonyos gáton.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amikor a kevesebb több
– Jegyzetek az Időtár III. margójára* –
Az Időtár első kötetének megjelenésekor lelkesen köszöntöttem Sebestyén Mihály vállalkozását, hiszen egy történész számára is merész dolog évszázadokon átívelő hiteles adatok kronológiába rendezése, még ha csak egyetlen városról is van szó. Tudják ezt jól a lexikon- és szótárszerkesztők. Emlékszem, annak idején, amikor a Kriterion Kézikönyvek sorozatában két kisméretű kötetben megjelent a Történeti kronológia (1976), amely a világ ill. Európa történelmét rendezte sorba a kezdetektől napjainkig, szinte naponta mankóm volt, és sokszor ma is, ha történelmi vonatkozású témával foglalkozom. Igaz, ez csapatmunka volt.
Az egyéni vállalkozásoknak ilyen munkák esetén megvan az előnyük, de nagyon sok a hátrányuk, ami csak most, az Időtár harmadik kötetéből derül ki. A szerző érvelése, hogy miért sikerült ily vaskosra 25 év története, nem könnyíti meg az érdeklődő olvasó vagy kutató dolgát. Sőt! Alig tud kiigazodni a sok fölösleges esemény felsorolása között, és megtalálni a lényeget. Mert miért fontos pl., hogy Bernády mikor vitte lányát gyógykezelésre vagy mikor betegeskedett? Ha belenézünk a könyvbe, különösen a névmutató bizonyság az arányok eltolódására. Úgy tűnik, hogy akkoriban a világ Marosvásárhelyen Bernády körül forgott, miközben persze a román hatalom berendezkedett és fontos ipari-gazdasági kérdések is napirenden voltak.
Bernády után Bürger Albert, Dandea Emil, Fekete Andor, Harsia Ioan ügyvéd, polgármester, Kovács Elek hírlapíró, Popescu Adrian ügyvéd, polgármester, prefektus, képviselő, Radó Sándor építészmérnök, alpolgármester, Vescan Ioan ügyvéd, prefektus, akik neve még gyakori, de természetes arányokban, hiszen mégiscsak ők vezették a várost.
A kultúra elég mostohagyereke az Időtárnak. Kezdem azzal, ami a legszembetűnőbb: Osvát Kálmán és Osvát Ernő nevét végig Osváthnak írják, holott elemi dologról, felvett írói névről van szó, s ha belenéztek volna bármely lexikonba, a Mentornál megjelent Osvát-könyvekbe vagy a Zord Időbe, akkor ez az óriási baki, sőt hiba nem fordul elő, s így nem kérdőjelezné meg a többi információt is. Már csak azért is, mert akkoriban létezett egy másik Osváth, aki th-val írta a nevét! Legutóbb Csordás Attila Osvát Kálmán könyvei című tanulmányában (in a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Irodalomismeret azaz IRIS-ében, 2011, Bp.) foglalkozik a két Osvát nevének írásával, és Kálmán műveivel a Mentornál megjelent könyvei okán.
Más névelírásokat és hibákat is találtam bőven az átböngészett oldalakon, hosszú lenne a sora. Sokkal fájóbb az, hogy Osvát és a többi író munkásságát felületesen kezeli, a Zord Időbe bele sem nézett, mert szerepelne akkor, hogy Sipos Domokos, Balogh Endre és Nyirő József a Zord Idő novellapályázatán indult el, hogy Osvát után ki volt a főszerkesztő stb. Nem tudjuk meg azt sem, hogy mi az az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend), amelyet Berde Mária alapított épp azért, mert a Szépmíves Céh és a Helikon nem vállalta a Szentségvivők című regénye kiadását, amely Vásárhely, a Zord Idő és szerkesztőinek kulcsregénye az impériumváltás első éveiben, és jó nagy port kavart akkoriban.
Morvay Zoltán nyomdász, író, publicista sem jutott sokkal jobb sorsra.
Nem tudjuk meg pl., hogy Móricz Zsigmond hogy került Vásárhelyre, ki hívta 1926. december 12-én?
Azt sem tudjuk meg, hogy kik voltak a kor jeles színészei például, egy-két kivétellel, akik az akkor még állandó színházzal nem rendelkező városban felléptek.
Egyszóval a kultúra, az értelmiségi emberek verejtéket izzadó munkája, hogy a magyarság, a magyar kultúra megmaradjon ebben a városban, alig köszön vissza ebben az Időtárban. Ha belenézünk a felhasznált irodalomba, némi magyarázatot találunk, hisz zömmel 2000 után megjelent kiadványok, könyvek szerepelnek benne, s a korabeli sajtóból mindössze a Székely Napló és a Székely Szó adatait használta. Nem ártott volna kézbe venni a Zord Idő mellett Morvay Zoltán Tükör c. lapját vagy akár az Erdélyi Helikont, hiszen az ott megjelent, Vásárhelyen élő írók munkája is a város szellemi életéhez tartozott.
Ezért vélem úgy, hogy kevesebb több lett volna, és a hangsúlyokat másként kellett volna elhelyezni politika, ipar és kultúra között. A sok fölösleget elhagyni, jobban szelektálni, mert bármilyen közelmúlt is ez, 100 év múlva már régmúlt lesz.
A szerző szelektívebb szemlélete révén, és egy hozzáértő szerkesztő kezéből lehet, hogy nem ilyen vaskos, de használhatóbb, pontosabb könyv került volna az olvasó asztalára.
*Időtár III. Marosvásárhely történeti kronológiája 1919-től 1944-ig. Összeállította Sebestyén Mihály. Szerkesztette és a szöveget gondozta Szőcs Katalin. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvespolc: Sors formálta sorsformáló
Vitathatatlan, milyen nagy hatással volt a 20. század történelme az egyházak sorsának alakulására, különösképpen a magyar református egyházéra, hiszen Trianon után (majdnem) a semmiből kellett új világot teremtenie. Ez a Bolyai János-parafrázis pedig elsősorban olyan emberek tettrekészségét feltételezi, akik vállalkoztak/vállalkoznak erre a „világteremtésre”.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításában a későbbi püspök, Sulyok István mellett ilyen sorsformáló egyéniség volt Debreczeni István. Pálfi József nagyváradréti lelkipásztor könyve – Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – bemutatja a református és más felekezetekhez tartozóknak a bihari lelkek pásztorának áldozatos tevékenységét. Nagyszalontáról indul, a kálvinista Rómának is nevezett Debrecenben tanul, szülővárosában kezdi meg szolgálatát, majd a szatmári Láncos templom lelkipásztora lesz, onnan pedig Temesvárra, a Bánság fővárosába kerül. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megszervezésében és megerősítésében 1922 és 1940 között előadóként, 1946–1959 között pedig lelkészértekezleti elnökként és főjegyzőként vesz részt, ugyanakkor gazdag közírói tevékenységet is folytat, sőt még verseket is ír.
A róla szóló kötet szerzője, Pálfi István a bevezetőben belülről közelíti meg Debreczeni István életútját, a következőket mondva: „A történelem alakulását mindig Krisztus felől nézte és értelmezte. A történelem Urától, adott helyen és időben kapott személyes feladatát mandátumos küldetésnek tekintette. A személyes és a közösségi élet alakulása mögött mindenkor az isteni akaratot látta. Sohasem a bajok okát kutatta és súlyuk felett borongott, hanem bennük mindig megoldandó feladatot látott.
Az önálló egyházkerület létrehozásában és kiépítésében Sulyok István püspök mellett szürke eminenciásként működött közre. Pontosan tudta, hogy bár Bukarest az egyházkerület legitimálását a végtelenségig próbálja megakadályozni, a legfontosabb azonban mégis a belső rendszer kiépítése és működőképessé tétele volt.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület első belmissziói előadójaként az egyház megújulására fektetett hangsúlyt. Sokrétű egyházi, oktatási és művelődési munkásságával meggyőződéssel vallotta, hogy belülről kell életet teremteni. Igehirdető, szociálisan érzékeny, cselekvő egyházat akart, a legalsóbb szórványszinttől a legfelsőbb egyházkerületiig. Ezért »küldte ki« a lelkipásztorokat a templomokból és az irodákból a nép közé.
Egyén és közösség viszonylatában pontosan tudta, hogy a belső erők mozgósítása, a képzettség és a józan gondolatok mennyire fontosak. Folyamatosan szervezett, mindenütt feladatot látott és adott, egyesületeket és szövetségeket hozott létre, a kultúrát, az iratmissziót személyesen is művelte, az iskolát pedig az első sorba állította.” A magam részéről csak egyetérteni tudok a könyv szerzőjével és Debreczeni Istvánnal, a könyv főszereplőjével.
Pálfi József: Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – a D. Dr. Harsányi András Alapítvány kiadványai 15., Debrecen, 2011
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Fodor János
NAGYPOLITIKAI SZEREP
Bernády György tevékenysége a romániai Országos Magyar Pártban
Összefoglalónk a párt alakulásától Bernády második polgármesterségéig, az 1922-1927-es időszakban követi a történéseket.
Dr. Bernády Györgyre mint a „boldog békeidők” marosvásárhelyi városépítő polgármesterére gondolunk. Kétségtelen, hogy városvezetői munkássága azóta is meghatározó eleme Marosvásárhely arculatának. Sokrétű politikai tevékenysége azonban túlnyúlt Marosvásárhely határain, első polgármestersége előtt országos szinten politizált, rövid ideig képviselő volt.
A kisebbségi sorsba sodródó erdélyi magyarság számára kevés politikai alternatíva adatott a két világháború közti időszakban, főleg a 20-as években. A román adminisztráció berendezkedése, a választási csalások elszaporodása, az erőltetett román kultúrpolitika diszkriminatív hatása világossá tette, hogy a politikai passzivitás nem jelenthet megoldást a magyar kisebbség számára.
Bernády 1920-ban több röpiratban közzétette nézeteit, a transzilvanizmus jegyében cselekvésre buzdította a magyarságot.
Mozogni kezdett román és magyar politikai körökben,
talán így érhette el, hogy 1922-es választások alkalmával egyedüliként került Románia parlamentjébe. Felszólalásával, de már a korábbi röpirataival az erdélyi magyar sajtó és közvélemény kereszttüzébe került. Mindezek ellenére Bernádynak sikerült ráéreznie a romániai magyar politizálás játékszabályaira, így a megalakuló Országos Magyar Párt keretei közt aktívan részt is vett ezekben.
Elnökségi tagként meghatározó szerepe volt a párton belül, főleg a liberálisokkal kialakított viszonya miatt. Az OMP paktumpolitikájának aktív alakítója volt. Két alkalommal is esélyesnek tartották az OMP elnöki tisztségére, azonban megválasztása végül nem következett be. A párton belül feszültségeket generáló reformmozgalomban is részt vett, miközben újból betölthette Marosvásárhely polgármesteri tisztségét.
Politikai nézeteihez való ragaszkodása és személyes vitákból adódó feszültségek kialakulása kisodorták az OMP-ból, miközben a sajtó és az erdélyi politikai vélemény is folyamatosan támadta.
Dr. Bernády György 1917-ig Marosvásárhely főispánja volt, tisztségéből való felmentése után Magyarországra utazott. Hazatérése után nekilátott a szervezkedésnek. 1919 augusztusában Nagyszebenbe utazott, ahol tárgyalt Iuliu Maniuval és körével a felekezeti oktatásról. 1920 júliusára Bernády visszakerült a marosvásárhelyi városházába.
Május 25-én Sepsiszentgyörgyön átnyújtotta röpiratát, az Emlékeztetőt Alexandru Averescu miniszterelnöknek. Továbbá megjelent a Nyílt levél című, nagyobb lélegzetű röpirata, amely szintén a nyilvánosság számára volt szánva, és mely vegyes kritikákat váltott ki.
Ebben Bernády felvázolta azon lehetőségeket, amelyeket látott az erdélyi magyarság számára: „…itteni magyarságnak egy aránylag kicsi része három politikai pártban , az Egyesült Székely Nemzeti Pártban, a Magyar Democrata Pártban és a Szociáldemocrata Pártban van ez idő szerint elhelyezkedve.” Illetve az általa vallott nézeteket, valamint további lehetőségeket az egység megteremtése céljából: „Egy táborban, a Magyar Nemzeti Pártban kell egyesülnie [minden magyarnak, FJ] rang, állás, foglalkozás, születés és vagyoni helyzetre való tekintet nélkül[…] megszervezendő Magyar Nemzeti Pártnak nemzeti liberális és democratikus alapokon kell nyugodnia…”
A pártalakítási kísérletek az 1922 márciusában megrendezett választások közeledésével megélénkültek, így a Magyar Szövetség mellett a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt is próbált jelölteket indítani. A megbukott Averescu kormány helyét a Ion Brătianu vezette liberálisok vették át.
A korabeli beszámolók szerint a magyar jelöltek fel voltak készülve egy bizonyos nyomásra, azonban az a csalás és terror, ami a választásokkor megmutatkozott, minden várakozást felülmúlt. Az egyértelmű, liberálisok által kitűzött cél a többségi kormány létrehozása volt, amely az alkotmányozáshoz szükséges kétharmadot, abszolút többséget jelentett.
Ilyen körülmények között választották meg az első fordulóban Bernádyt országgyűlési képviselőnek, egyetlen magyarként. Bár a történetírás ezt az eseményt könnyen lezajlott kész tényként kezeli, Bernády egyik írásában bizonyos nehézségekre is utalt: „Azzal, hogy a választási küzdelem milyen fáradságos, gyötrelmes volt, alig törődött valaki, […] egy nemzeti pártin egy liberális ellenjelölttel is meg kellett küzdenem, hogy Rusu járásbiró úr és nem egy a közigazgatásból kikerült tisztviselő az én ajánlásomat két ízben is visszautasította.” Hogy mégis miért sikerülhetett Bernády megválasztása? Gyárfás Elemér szerint Brătianu „…őt pártja és a magyar kisebbség között összekötő kapocsnak tekintette…” Bernády ezen állítást tagadta.
A legelső parlamenti felszólalást Bernády György intézte
a képviselőházhoz április 10-én. Szűzbeszéde rengeteg kritikát váltott ki, bár románul ekkor még nem tudott kellőképpen. Beszédére jellemző, ahogyan ezt említi is, nyugodt, higgadt, kiváró magatartás. A magyar társadalmon belül vitákat gerjesztet az, hogy Bernády szerint az erdélyi magyarság belenyugodott a kisebbségi sorsba: „Jól tudjuk, hogy ezt a földet, ahol születtünk véglegesen a román királysághoz csatolták, egy testet alkot vele, e csatlakozás végleges és visszavonhatatlan, tehát megváltoztathatatlan tény. […]Távolt áll tőlünk mindenféle irredenta tendencia. […] Semmiféle politikai kapcsolatot nem tartunk fenn a román állam határain kívüli nemzettársainkkal […].”
Azonban meg kell említeni, hogy bizonyos sérelmeket is felsorol az oktatás ügyében, az egyházak, a tisztviselők rendezetlen körülményeiről, illetve a választási csalásokról szerzett tapasztalatokról: „Tanítóink és tanáraink […] a legkegyetlenebb ínséget szenvedik el. […] A református püspökök, esperesek és lelkészek kénytelenek szállodai szobákban összezsúfolódni […] Szováta és Sófalva parasztjait robotmunkára rendelték ki […] pusztán bosszúból amiatt, hogy rám, a magyar jelöltre szavaztak.” Felszólalásával többnyire elnyerte (főleg) a kormánypárt bizalmát, többen jelezték felszólalásukban tetszésüket beszéde iránt.
1923. július 3-án meghalt Jósika Sámuel, így az OMP megüresedett elnöki székére sokan Bernády Györgyöt látták esélyesnek. Jelöltségét az e tény is erősítette, hogy mind a román (Brătianu), mind a magyarországi magyar kormány támogatását is élvezte, ahogy Gyárfás Elemér írta: „…Bernádyt felülről mindkét oldalon valósággal kijelölték az élre.” Ellene azonban Sándor József élesen állást foglalt, végeredményben sikeresen.
Hogy Bernády nem lett ekkor elnök, Gyárfás szerint annak is köszönhető, hogy a közvélemény szereti abban az illúzióban ringatni magát, hogy vezetőit saját maga választja meg, és nem kijelölik a felsőbb hatalmak. Bernády ellenezte ezen állításokat (tény azonban, hogy mind Brătianuval és Bethlen Istvánnal is baráti kapcsolatban állt), tehette ezt szerénységből, de nem változtat a dolgon, hogy végül se akkor, sem később nem töltötte be a párt elnöki pozícióját. A brassói közgyűlésig még előjött Bernády jelöltsége (tulajdonképpen a csúcsai paktum utáni korszakban tematizálódott). Az ideiglenes elnöki tisztséget a párt későbbi elnöke, a volt nagykövet, Ugron István töltötte be.
Az OMP számára a politikai elszigeteltségből való kitörés
csakis szövetkezés által volt elérhető. Erre korábban voltak próbálkozások, de eredményre nem vezettek, a kormánypárt részéről pedig nem volt kezdeményezés. Az Averescu-vezette Néppártnak szüksége volt az erdélyi szavazatokra, így kezdeményezőként lépett fel. Az 1923-ban megkötött szerződés az ún. csúcsai paktumként terjengett a köztudatban.
Forráselemzés szempontjából ez egy viszonylag kimerítő irodalommal rendelkező momentuma az OMP történetének. Bernády szerepe a paktum megkötésében érdekesnek minősíthető, ugyanis nem szerepelt az aláírók között, azzal az indokkal, hogy később megvédelmezhesse ezt (és valószínűleg, ha nem lesz sikeres, akkor kibújhasson belőle).
Erre azért volt szükség, mert a paktumot úgy a román fél, mint a magyar bizalmasan kezelte, még a párt vezetőségének bizonyos tagjai elől is titkolták, de Bernády a „beavatottak” közé tartozott, sőt potenciális elnökként is tekintettek rá. Három alkalommal folytattak tárgyalásokat (nem számítva a november 25-i csúcsai ebédet, ahonnan a paktum a köznevét is kapta), melynek eredményeképpen egy nyolc fejezetből és 54 cikkelyből álló együttműködési megállapodás született. Ez volt
a legelőnyösebb feltételeket biztosító együttműködési megállapodás
amelyet az OMP valaha is román párttal kötött. Bernády az OMP-n belüli tevékenységének másik kulcsmozzanatát a román Nemzeti Liberális Párttal folytatott tárgyalások jelentették. A tárgyalások 1925 októberében kezdődtek el, amikor Tancred Constantinescu kereskedelemügyi miniszter Marosvásárhelyen felkereste Bernádyt.
Constantinescu a kormány nevében tárgyalásokat ajánlott az OMP-nek, az együttműködés lehetőségét vetette fel a közelgő helyhatósági választásokra, vagy hosszútávon az országos választásokra és ígéreteket tett a magyar kisebbség számára. Bernády kijelentette Constantinescunak, hogy az OMP-nek megállapodása van a Néppárttal (csúcsai paktum), azonban a tárgyalások menetétől függően, ez utóbb felmondható. Illetve hangsúlyozta, hogy az OMP komolyan veszi a kormánnyal való tárgyalást.
Az 1926. február elejéig elnyúló megbeszélések a megkötendő paktum szövegének a kiszivárgása miatt kudarcba fulladtak. Ilyen körülmények között február 5-én Constantinescu közölte, hogy se paktum, se aláírás nem születhet, azonban a községi választásokról szóló megállapodás betartása az OMP-n múlik. A választások után, a tárgyalások formális lezárását Bernády március 4-én határozta meg.
Végeredményképp a paktum nem jöhetett létre, Brătianu aláírását nem tudták megszerezni, azonban az OMP előnyére fordított közigazgatási választásokat sikerként könyvelték el. Emellett előny volt, hogy nem kötelezték el magukat. A szabad mozgás ezután is biztosítva volt, ezen kívül sikerült elérni a tárgyalások folyamán egy sor, sérelemlistákon szereplő ügy megoldását.
Az új választási törvény szerint a jelölőlistákért fizetett díj 100.000 lej volt, amit azonban az OMP nem tudott volna megengedni, ezt is a liberálisok állták. A tárgyalások alatt Bernády kapcsolatban állt a magyar külüggyel is (ez Aichhorn Rudolf kolozsvári konzul beszámolójából egyértelműen kitűnik).
A paktumtárgyalások alkalmával többször is szóba jött Bernády marosvásárhelyi polgármesterjelöltsége, amelyről valószínűleg meg is egyeztek Constantinescuval egyik ülés alkalmával. Bár Bernády ezt a tényt utólagosan tagadta, Constantinescu február 5-ei tárgyalásakor (Ugron Istvánnal tárgyalt) kijelentette, hogy „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani és azokkal megy; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem”.
Miután a kormánypárt 1926. március 27-én lemondott, Bernády újabb botrányba keveredett. A király Averescut bízta meg kormányalakítással, aki kiírta a választásokat. A történtek után Ugron István lemondott az OMP elnöki székéről, lemondásának fő okát a csúcsai paktum felmondásában jelölte meg (amelynek oka gyakorlatilag Bernády liberálisokkal való paktumtárgyalása volt), utódjául pedig Bethlen Györgyöt jelölte meg.
Az OMP újra felvette a kapcsolatot a Néppárttal, a felmondott paktumot április 21-én választási egyezménnyé alakították. A választásoknál a kormányon levő Néppárt 15 képviselői és 13 szenátori mandátumot ajánlott fel listáján az OMP-nek, cserébe a magyar szavazatokért. Adott helyeken az OMP szabadon jelölhetett. Így megindultak a szervezkedések, kampányok, és a viták a jelölések körül.
A választások eredményeiből ítélve az OMP felállásának addigi legnagyobb sikerét aratta, összesen 27 törvényhozási tagot (15 képviselő, 12 szenátor) delegálhatott. A jelentős siker részben az érvénybe lépő prémiumos választási rendszernek volt köszönhető, amely gyakorlatilag biztosította a kormányzó (és ebből kifolyólag a választásokat megrendező) párt számára az erős parlamenti többséget.
Az OMP-n belül már a választási küzdelem megkezdése előtt jelentkezett a később erőteljesen kibontakozó ellenzéki mozgalom, amelyet ekkor még Kós Károly képviselt. Bernády az ellenzéki mozgalomba való bekapcsolódásával kisodródott az OMP-ből. Összegzésként elmondható, hogy személye, bár a magyarországi és romániai vezetés nagy része támogatását élvezte, a magyar elitet megosztotta. Transindex

Az erdélyiség: viszony. Viszony a világhoz
Láng Zsolt író, a Látó című irodalmi folyóirat szerkesztője közel húsz éves munkájának eredménye a négy kötetes Bestiárium című regénysorozat, amely a romániai diktatúra utolsó éveit dolgozza fel a legnehezebb évektől a rendszerváltásig.
Láng Zsolt író, a Látó című irodalmi folyóirat szerkesztője Szatmárnémetiben született, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban érettségizett. A Bestiárium című regénye negyedik kötetének megjelenése nagy visszhangot keltett az irodalmat kedvelők körében. A Bestiáriumról a szatmárnémeti Múzeum Irodalmi Kávéházban beszélgettünk a szerzővel.
— A Bestiárium negyedik kötete egészen más, mint a korábbiak. Más nyelvében, cselekményében, megközelítésében. Ennyire lényegesen változott a világ, vagy más oka van a stílusváltásnak?
— Engem a bestiárium műfaja érdekelt, nem a tematikája. Nem egyfélét akartam írni, hanem többfélét. Ha a nyelv ritmusa, hangzása, hangneme változik is, attól még ugyanaz a nyelv marad. Ha négy–öt év alatt sikerül kívül és belül valamilyen új alakot felöltenem, miért ragaszkodjam a régihez. Majdhogynem húsz év kellett hozzá, hogy megjelenjenek az első, a román diktatúrát, rendszerváltást boncolgató nagyobb művek.
— Miért kellett ehhez ennyi idő?
— Talán lélektani okai vannak elsősorban. Amikor az ember kiszabadul valahonnan, beleveti magát a jelenébe, kell egy kis idő, míg az emlékei utolérik. Az is kiderült, hogy a valóságról képtelenség egy az egyben írni. Ha lekottázom a cinke énekét, az még nem trilla, mondta Bach. A diktatúráról sokat írtak az erdélyi prózaírók, még a diktatúra idején, ezek rendelkeznek mindennel, amivel a nagyszabású műveknek rendelkezniük kell. Én egyébként nem a diktatúráról, nem a rendszerváltásról akartam írni, engem 1989 karácsonya érdekel, amikor egyszeriben minden megváltozott, bekövetkezett a csoda, kézzelfoghatóvá vált Seholország. A bukaresti román tévében az a rossz arcú bemondó, aki addig a Ceauşescu dicsőítéseket olvasta be, magyarul is boldog karácsonyt kívánt a nézőknek. Hát ilyen nincs, mondták lenyűgözve az emberek.
Mit ért ebből a fiatal?
— Vajon van mit mondaniuk ezeknek a műveknek olyan olvasóknak is, akiknek mindennapos élménye a demokrácia, és szinte semmit nem tudnak az áramszünetekkel, nincstelenséggel tarkított elnyomásról?
— Én arról szerettem volna írni, hogy miért volt jó élni akkoriban. Mert voltak nagyon szép napjaink. Nagyon be voltunk tojva, amikor Visky Andrásnál házkutatás volt, majd hetekig bent tartották a szekun, reggel héttől délután négyig. Amikor elcsigázva kijött, találkoztunk a város egyetlen talponállójában, és miközben megettünk egy-egy palacsintát, azt játszottuk, hogy megállás nélkül soroltuk az irodalmi hősöket, és aki veszített, az fizetett. De mindketten boldogok voltunk. Hiszen túljártunk a szeku eszén. A villanytalan esték, a tévéhíradók, a szójás kávé vagy a krétaporos margarin kit érdekelne, viszont a boldogság egyetemes téma.
— Érezted valaha hátrányát annak, hogy erdélyi író vagy? Vagy ez már természetes, hogy Budapestre jársz fel, hogy bemutasd egy szlovákiai magyar kiadónál megjelent regényedet?
— Az erdélyiség: viszony. Viszony a világhoz. Ezt körülbelül azóta mondom, amióta Berlinben töltöttem egy évet DAAD–ösztöndíjasként. Őket, mármint a berlinieket nagyon érdekelte, miben látom én másképp a világot. Ők vezettek rá arra, hogy az ember agyát meghatározó módon átstrukturálja az, hogy éppen hol nő fel, tehát ezzel az aggyal másnak látja a világot is. És akkor én is figyelni kezdtem erre a viszonyra. Összehasonlítottam a világhoz való erdélyi viszonyulást másfajta, más típusú viszonyulásokkal. Másképp viszonyul egy erdélyi a hazájához, mint egy szlovákiai. Sőt. Egy belső-erdélyi sokkal jobban földhöz kötött, mint egy partiumi. Egy holland meg azt mondja, ha egyszer én talicskáztam ide a talpam alá a földet, akkor nagy fafej volnék, ha el akarnék menni. Szóval neki eszébe sem jut ilyen. Hogy mi hátrány és mi előny, az az én viszonyulásomtól függ.
— Annak idején nagy visszhangot váltott ki A sütő című esszéd. Minél fájdalmasabb, szívszorítóbb volt a felmutatott mű, annál hitelesebbnek tűnt. Most mi a helyzet?
— Sokat változott a világ. Miközben nem látom, hogy nagyon különbözne attól, amit én akkor leírtam, vagyis hogy nem antisütő és nem antiideológia, hanem anideológia és asütő. Soha nem állt szándékomban semmiféle ellensütőizmusra törekedni. Egész egyszerűen nincsenek előttem eszmék. Rögeszméim sincsenek, vagy ha vannak, hát igyekszem röhögni rajtuk. Az ideológia a legridegebb diktatúra melegágya, hogy egy sajátos erdélyi képzavarral éljek.
Elek György. erdon.ro

Enciklopédia Szabó Dezsőről
A Kolozsvári Református Kollégium az Iskola másként hetében érdekes és változatos programokat és foglalkozásokat állított össze. Az első nap egybeesett a Kollégiumi Napok megnyitójával, amelyen a középiskolás diákok érdekes előadásokat hallgathattak meg. A Kollégiumi Napokat Szathmári Papp Károlyra való emlékezés jegyében kezdtük el.
A hagyományhoz hűen áhítattal kezdődött a nap. Az első előadás után Szőcs Zoltán budapesti író és irodalomkritikus, a Budapesti Szabó Dezső Társaság elnöke bemutatta az általa összeállított Szabó Dezső Enciklopédiát. Szőcs Zoltánt, a Kolozsvári Szabó Dezső Társaság hívta meg az idei Kollégiumi Napokra. Szőcs könyve Budapesten jelent meg 2011-ben, a Kairosz Kiadó gondozásában.
Az író előadásában kifejtette, mennyire fontos az, hogy a diákok olvassanak. Elmondta azt is, hogy Szabó Dezsőt olvasva a diákokban kialakul a helyes magyarságtudat és az identitás. Erre nagy szüksége van minden magyar diáknak. Megtudtuk: az Enciklopédia nem helyettesíti az író műveit, illetve azok elolvasását, de fontos tájékoztatási adatbázis lehet az író munkásságának megismeréséhez. A találkozón jelen volt a Kolozsvári Szabó Dezső Társaság több tagja, illetve annak elnöke, Szigeti László mérnök. A nap folyamán szó esett a két Szabó Dezső társaság és a Kolozsvári Református Kollégium közötti kapcsolat továbbfejlesztéséről is.
Farkas Melindától, a kollégium rajztanárától megtudtuk: mivel a IX. Kollégiumi Napok keretében Szathmári Pap Károly festőművész és fényképész emlékét idézik fel, ezért az Iskola másként és a kollégiumi napok keretében fotópályázatot és kiállítást hirdettek meg a diákság körében. „Pályázni lehetett különböző megadott témákban: portréval, táj- vagy látképpel, életképpel vagy népviseletet megörökítő fényképpel. A pályamunkákat március 31-ig kellett benyújtani. Közel tíz diáktól 30 alkotás érkezett be. A pályázati munkák díjazására csütörtökön kerül sor. A fotópályázat nyerteseit képzőművészeti albumokkal, könyvekkel jutalmazzák; a beküldött pályamunkákat a kollégium tornatermében lehet megtekinteni – magyarázta a rajztanár.
SZ. Á. Szabadság (Kolozsvár)

In memoriam – Gyászbeszéd a ravatalnál
A koporsóban nyugvó Fodor Sándor íróval, műfordítóval és hitvalló katolikus lapszerkesztővel, vagy ahogy pályatársai hívták őt, “Fodor Úrral” néhai Tamási Áron farkaslaki temetése okán és egy akkortájt általa adott interjú kapcsán kerültem kapcsolatba egy, a Napsugár szerkesztőségébe címzett, de személyesen neki írt levél által, ezt követően pedig haláláig tartó töretlen barátságba. Az említett levélben, mivel az írókollégák nem búcsúztatták, illetve nem búcsúztathatták Tamásit a kommunista rezsim terrorja miatt, afelől érdeklődtem, hogy mi a véleménye a néhai farkaslaki plébános, Birton István ott és akkor elhangzott beszédéről, amely egyetlen, írásban fennmaradt dokumentum a nagy erdélyi írásművész hazai temetéséről. Mi tagadás, én egyfajta méltatlankodásomnak adtam hangot az írók totális némasága miatt, és így fejeztem ki magam: „Bezzeg, a pap beszélt”. Fodor Úr, valamelyest félreértve a „bezzeg” szóval kezdődő megjegyzésemet, ezt válaszolta: „A farkaslaki pap beszédét szépnek és igaznak tartom, még akkor is, ha Ön megbotránkozik ezen”. Mondanom sem kell, én egyáltalán nem botránkoztam meg, ellenkezőleg, nekem is ugyanaz volt a véleményem, és kifejezetten örültem a túlzás nélkül irodalmi rangú papi beszédnek. Még csak annyit ehhez a régi történethez, hogy Sütő András 5 évvel később önkritikusan ezt írta, „az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat”.
Gyászoló Testvérek! A Csíksomlyóról, illetve (saját szavai szerint) „Mária lábától” indult Fodor Sándort az irodalmi élet elsősorban kivételes tehetségű novellistaként tartja számon. Írásművészetének az értékelése természetesen nem az én tisztem, de egyik-másik írásából néhány mondatot alkalmi üzenetként kiemelek, hogy ravataláról is ő, a bölcs ember okítson bennünket.
Elsőként a Büdös gödör című művéből veszek egy száraz ténymegállapítást, mely így szól: „Teljes bizonyosság csak kettő van. Egyik az élet, a másik a halál”. A Vereség című novellájában írja Hemingwayt idézve: „az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem”. Az idézett bölcsességet rögtön önmagára alkalmazva így folytatja: „Az Embert (így általában nagy E-vel) – nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem – le lehet győzni”!
Immár kézzelfogható bizonyság szavainak igazsága mellett az előttünk látható koporsó, s benne ő, a megfáradt író, Fodor Sándor. Igen, 85 évesen végképp legyőzetett, földi élete befejezést nyert, s mint ő maga mondta Babitsot idézve egy interjúban: eddig mérték ki élete idejét „az égi és ninivei hatalmak”.
Nagyon elgondolkodtató felismerést fogalmazott meg Az első hó című elbeszélésében is: „A beteget nem a tengődésnek, hanem az életnek kell visszaadni”.
Nos, Testvérek, mi most a Szent Mihály-templomban éppen ezt tesszük, az életnek, mégpedig a nagybetűs Életnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, amit a gyászmise prefációja fejez ki ekképpen: „Vita mutatur, sed non tollitur”. Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik! Igen, ez a mi győzedelmes húsvéti hitünk, és ez volt az ő hite is. Hát, ezért kérte az utóbbi években többször is a gyógyító szentségeket (a gyónást és a szentáldozást, legutóbb pedig a betegek kenetét), végképp kiengesztelődve e szentségek vétele által Istenével, önmagával és családjával: elsősorban festőművész feleségével, akivel több mint 60 évet tölthetett el békés, kiegyensúlyozott házasságban, Budapesten élő leánygyermekével, aki a legnagyobb odafigyeléssel ápolta őt betegsége végső szakaszában, aztán nagyrabecsült vejével, imádott unokáival, közeli és távoli csíki rokonaival, valamint pályatársaival, szomszédjaival, tisztelőivel és olvasóival, akiket most búcsúzóul általam, a pap-barát által Mózesként és Áronként megáld. (Hadd mondjam még itt el, hogy amikor felmutattam előtte halálos ágyán a Szent Kenyeret, az Oltáriszentségben titokzatos módon köztünk élő Jézus Krisztust, beszélni már nem tudott, de katona módjára magasba emelte kezét és szalutált!).
Legismertebb novellája minden bizonnyal A feltámadás elmarad című. Az ugyanezt a címet viselő legújabb és egyben legutolsó könyvéből Benedictus atya ajkára adott szavaiból idézek egy húsvét küszöbén mindenkinek szóló, üzenet értékű részletet: „Egyetlen csoda van: az élet, és egyetlen csodatevő: az Úristen. Őt imádjátok. Én csak az ő alázatos szívű szolgája vagyok, egyben a ti szolgátok is, hiszen mindnyájan az Ő képmásai vagyunk. Csókoljátok az ő szent keresztjét, és szeressétek egymást, örvendjetek nagy csodájának, az életnek”. Igen az élet, amiről ő itt beszél, a nagybetűs Élet – él, és élni akar! – ahogy zengi ezt a költőóriás is, Ady. Joggal állítható az elmondottak után, hogy az ő feltámadása – nem marad el!
Emlékszem, a kereken 40 évvel ezelőtt, 1972-ben elvesztett nagyobbik lánya ideiglenes tölgyfakeresztjén ez a felirat volt olvasható: „Fodor Évike, 1954. VII. 29. – 1972. XII. 26.”. E keresztfelirattal összefüggésben a Tíz üveg borvízből és az Egy nap – egy élet című vallomásból egy mondat, még ma is mellbe vág, s ez így szól: „Az Ő neve van rajta (mármint az Évikéé), – holott bennünket feszített rá a halál: édesanyját és engem”. A bekövetkezett tragédia súlya alatt nem csoda, ha Mária lábától a sündisznóállásig című életrajzi regényében szó szerint ezeket írja: „Én, aki annyira ragaszkodtam szülőföldemhez, aki el sem tudtam képzelni, hogy máshol temessenek el, mint Csíksomlyón – immár azt hiszem, végső nyughely dolgában is Kolozsvárhoz kötődtem, 18 éves korában eltávozott nagyobbik leánykám, Évike mellé, a kismezői temetőben”. Aztán a tragédiát évtizedek teltével, éppen a keresztény hit erőt adó vigasztalása nyomán begyógyította a kegyelem közvetítette béke, a lelki harmónia, illetve az Isten akaratában való keresztény megnyugvás.
Gyászoló Testvérek! Fodor Sándor közismerten nagyon szerény, halk szavú és mégis köztiszteletnek örvendő, minden embertársát őszintén megbecsülő és szerető személyiség volt. Másokról rosszat soha, de jót annál többször és annál többet mondott. A Fekete erdő című kisregényéhez írt ajánló soraiban a következőket vetette papírra: „Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok”. És mit mondott? Többek között azt, hogy – és ismét tőle idézek – „egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke–barátság–testvériség ügyének, mint amennyit valamennyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte...” Ezért, fejezi be idézett mondandóját így: „ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik”.
Kortársuk voltam – kortársaim voltak című kötetében pedig egy örökidőszerű, mindannyiunk okulására szóló erkölcsi figyelmeztetés olvasható: „Ítélkezni a csetlő-botló, az olykor akár súlyosan vétkező ember fölött is, a végtelen Igazság, s Irgalom dolga”. Milyen jó lenne ezt minden, nem egészen megfontoltan, netán „szemet-szemért, fogat fogért” alapon bosszúból ítélkező embernek alaposan meggondolnia, hiszen – egyikünk sem makulátlan!
És ezt követően, ugyanott, elmesél egy igen megható történetet, amivel be is fejezem búcsúbeszédemet, és ez így szól: „A háború alatt – ezt egy papbarátomtól hallottam – egy katolikus tábori lelkész súlyos sebesülteket gyóntatott. Egy haldokló SS-katona ezt nyöszörögte neki: Atyám, én annyi rosszat tettem, annyi súlyos bűnt követtem el, hogy nekem az Úristen nem bocsáthat meg. És jót nem tettél senkivel? Soha? – kérdezte a pap. A katona gondolkodott, majd elhaló hangon suttogta. Egyszer egy éhező lengyel özvegyasszonynak adtam egy fél kenyeret. A pap feloldozta: Amikor majd a Bíró elé kerülsz, mondd el neki ezt is”.
Sándor bátyám, aki szintén voltál háborút viselt és hadifogságot is átélt katona, végső búcsúzóul egy ideig még itt maradt barátodként mit tanácsolhatnék Neked, aki Pál apostol szavaival egyetértve magad is vallottad, hogy „mindenki önmagáról ad majd számot Istennek”? Hát azt, hogy ha töprengtél is eleget életed utolsó szakaszában lefolytatott meghitt beszélgetéseink során azon, hogy miképpen állj az ítélkező és számonkérő Bíró elé, – csakis a legnagyobb hálával a Tőle kapott talentumokért és teremtményi alázattal. De egyet mindenképpen mondj el számonkérő Istenednek, nevezetesen azt, hogy megírtad a Csipikét, mely által a tovatűnt évtizedek során annyi őszinte mosolyt varázsoltál különféle nemzetiségű gyermekeknek a csodálkozó arcára. Írtad ugyanis ezt a művet elejétől végig abban a felismerésben és boldog hitben, hogy a gyermekek kacagásánál szebb imádság ezen a földön nincsen! Nyugodj békében! A földi vég, illetve a vele egyidejű égi kezdet után legyen jutalmad az örök élet.
Jakab Gábor plébános. Szabadság (Kolozsvár)

Népünk leválthatatlan
Az, hogy Romániában a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása miatt kormánybuk­tatást célzó bizalmatlansági indítványt lehet benyújtani – a lehető legrosszabb bizonyítvány, amit a román ellenzék kiállíthatott magáról.
Egy olyan kulturális potenciállal és múlttal, lélekszámmal rendelkező őshonos népcsoport fontos oktatási igényének teljesítése, mint az erdélyi magyarság – a mostani marosvásárhelyi például –, a mai Európában megkérdőjelezhetetlen kellene hogy legyen. Erdélyi népünket nemcsak hogy megilleti egy magyar tagozat és a zavartalan anyanyelvi képzés egyik egyetemén – melynek román tagozata, ne feledjük, a ceausiszta asszimilációs politika eszközeként jött létre annak idején a tisztán magyar tannyelvű egykori MOGYE-n –, s a román politikai elitnek nemhogy kétségbe vonnia nem lenne szabad annak létjogosultságát, hanem kimondottan ki kellene állnia mellette, és ebben nemzeti konszenzusnak kellene fennállnia. A MOGYE tagozatának ügye ugyanis mielőtt pártok és kormánykoalíciók ügye lenne, mindenekelőtt egy népcsoport létjogából táplálkozik, és Erdély magyar népét nem válthatja le sem Victor Ponta, sem Crin Antonescu, még kevésbé lehet létét pártcsatározások tétjévé tenni.
Ilyen körülmények között a kérdés nemzetköziesítése és európai fórumok elé vitele többszörösen indokolt lehet.
Hogy a MOGYE román tagozata mennyire járatja le magát, ha a hajdani nemzetrontó diktátor politikai akaratának végrehajtásáról most sem tud lemondani, hogy e törekvés mennyire hiteltelenít tanárt és diákot egyaránt, ha részt vesz benne – erre kellene minden józan politikusnak ráébresztenie a román közvéleményt ahelyett, hogy gyáva módon és a magyar kártyát választási célból újra kijátszva, ismételten uszít egy sokat próbált népcsoport ellen. Egy demokratikus közéletnek a MOGYE román tagozatát nem a magyar tannyelv és tudományművelés elnyomására tett újabb kísérletekre kellene buzdítania, hanem arra, hogy trójai faló szerepkörével végleg leszámolva elhárítsa, és ne halmozza az akadályokat a kölcsönösen előnyös megegyezés útjából.
E helyett a legelfogultabb szájtépés kap zöld utat a politikában és a médiában, s az ellenzék a foga fehérjét mutogatja – tulajdonképpen kormányképessége hiányával tüntet, miközben hatalomra tör.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Soós Anna rektorhelyettes: versenyképes oktatást szeretnének nyújtani Erdélyben, magyarul is
Kerekasztal-beszélgetés a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának jövőjéről
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának jövőképéről tartottak kerekasztal-beszélgetést az evangélikus püspökség Reményik Sándor Galériájában, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezésében. Egyed Emese, a BBTE Magyar irodalomtudományi Intézetének professzora az egyetem két új magyar rektorhelyettesével – Soós Annával és Nagy Lászlóval – beszélgetett el a rendezvényen. A házigazda Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök a téma időszerűségét és érdekességét emelte ki. Ennek ellenére a rendezvény kevés résztvevőt vonzott. Az alig húsz fős közönség jó része ugyanis nyugdíjas egyetemi oktató volt. A BBTE közel 300 magyar oktatójából nagyon kevesen vettek részt az eseményen. Egyed Emese professzorasszony ki is emelte: „lélekben biztos többen vannak velünk, mint ahányan eljöttek”.
Egyed Emese professzor hangsúlyozta: azért fogadta el a moderátori szerepet, mivel két év megszakítás mellett 1980 óta tanít. Oktatói pályáját a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban kezdte, majd 1990 óta a BBTE oktatója, jelenleg professzor, doktorátusvezetési joggal, tehát folyamatos kapcsolatot ápol az ifjúsággal.
A moderátor kérésére mindkét rektorhelyettes bemutatkozott. Soós Anna 1982-ben végezett el a BBTE matematika karán, 1996-ban pedig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem számítástechnikai szakán szerzett diplomát. Eleinte Kézdivásárhelyen volt középiskolai tanár, az 1996/1997-es tanévtől pedig a BBTE Matematika és Informatika Karának oktatója. 2005-től a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetben vállalt közéleti szerepet. Soós Anna megemlítette azt is, hogy tagja az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek, és még az 50 kilométeres táv legyaloglása sem okozott neki gondot.
Nagy László 1994 óta tanít a BBTE-n, ezt megelőzően a kolozsvári műegyetem oktatója volt, illetve középiskolai fizikatanár. 1992-ben Debrecenben doktorált. Most örömmel nyugtázta, hogy az egyetem Fizika Karán sok doktorandus és posztdoktori képzésben résztvevő fiatal kutató tevékenykedik. 2004–2007 között már elvállalta a rektorhelyettesi tisztséget, most pedig a kollégák biztatására jelöltette magát; ugyanakkor örül, hogy most Soós Annával együtt dolgozhat.
Báthory hagyományaira építhetünk
Soós Anna rektorhelyettes mottójául a „voltunk, vagyunk, leszünk”-et választotta. Soós szerint a mostani egyetemi oktatók is arra a hagyományra építhetnek, amelyet az egyetemalapító Báthory teremtett meg, mivel most is versenyképes, színvonalas oktatás kialakításán fáradoznak. Soós Anna konkrét számadatokkal szolgált: a BBTE 21 karán 42 ezer hallgató tanul; ezek közül 6500 a magyar tagozaton, további több mint 3000 magyar fiatal pedig az angol vagy a német nyelvű oktatást választotta. Az egyetemen jelenleg közel 300 magyar nyelvű oktató tevékenykedik. Soós Anna emlékeztetett arra, hogy az 1990-es években Szilágyi Pál akkori rektorhelyettes indította el a magyar tagozat önállósodását, amely több éven át tartott. Soós örömmel nyugtázta, hogy a 2011-ben elfogadott és életbe lépett tanügyi törvény értelmében megejtett rangsoroláskor a BBTE a bukaresti tudományegyetem után a második lett országos szinten. – A romániai egyetemek rangsorolásán elért második helyet a BBTE nem érhette volna el a magyar oktatók hozzájárulása nélkül. Ezzel a román kollégák is tisztában vannak – hangsúlyozta Soós Anna. Megtudtuk továbbá, hogy 2013-tól átszerveződik a tanárképzés, mivel bevezetik a didaktikai magiszteri képzést. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bármelyik tanárképző szakon a három éves alapképzést kötelező módon kétéves mesteri követi – csak így pályázhatnak meg tanári katedrákat a fiatal végzősök. Soós kifejtette: fontosnak találja, hogy a tanári magiszteri programok visszakerüljenek a szakintézetekbe. Egy pár évvel ezelőtti döntés értelmében ugyanis a didaktikai tárgyakat nem a szaktanszék, hanem az egyetem hatáskörébe tartozó továbbképző intézet bonyolította le. A BBTE jövőjét illetőn Soós úgy vélte: az eredményekből nem engedve, az egyetem vezetőségével együttműködve, versenyképes oktatást szeretnének nyújtani Erdélyben, magyarul is.
Az oktatóktól függ a magyar tagozat önállósága
Nagy László rektorhelyettes a jelölési pályázatában is megfogalmazott elveket ismertette: a magyar tagozat önállósodásának megerősítése, az oktatás minőségének szinten tartása, a tudományos kutatás felkarolása és a társadalommal való kapcsolat fenntartása. – A legtöbb döntési jogkör az intézményekhez került. Most már csak rajtunk, a magyar tagozat oktatóin áll, hogy mennyire élünk ezekkel a lehetőségekkel. A magyar tagozat önállósága tehát rajtunk, oktatókon múlik. Ám, hogy ez ténylegesen megvalósuljon, minden oktatónak többletmunkát jelent – tette hozzá.
Nagy László biztosította a jelenlevőket, hogy a BBTE-n az alapképzés világszintű; szerinte a gondok a mesteri és a doktori képzésben vannak. Nagy elképzelése az, hogy a mesteri tanulmányokat folytató fiatalok 50 százaléka dolgozni kényszerül, ezért nem tudja teljes idejét és energiáját a tanulásra fordítani; ehhez még az is hozzájárul, hogy a munkaerőpiacon a mesteri diplomának nincs meg a kellő értéke; azaz a mesteri tagozatot elvégzett diák nem kap több fizetést, mint a pusztán alapképzésben részesült társa. A doktori témavezetés kapcsán felmerült gondokról Nagy László elmondta: a magyar doktorátusvezetők hiánya azzal is magyarázható, hogy az egyetemen vannak olyan oktatók is, akik 10-15 éve nem publikáltak, és ezért nem pályázhattak meg magasabb szintű oktatói tisztséget; 2009 óta pedig a kormány leállította minden docensi és professzori állás meghirdetését.
– A célunk a világszínvonal elérése mind az oktatásban, mind a tudományos kutatásban. Azonban nem csak szakembereket, hanem széles látókörű értelmiséget kell kinevelnünk. Az erdélyi társadalomnak szüksége van egy világszintű egyetemre, ahol magyar oktatás folyik – összegzett Nagy.
Hiányoznak a magyar doktorátusvezetők
Soós Anna rektorhelyettes véleménye szerint a doktorátusvezetést megoldhatja az új tanügyi törvényben előírt habilitációs rendszer bevezetése, amely nem kötné se a docensi, se a professzori címhez a doktorátusvezetést. Megtudtuk: a minisztérium már elküldte az egyetemnek a habilitációs folyamat elindításához szükséges kritériumrendszert.
Egyed Emese egyetemi oktatónak a magyar intézetek fenntarthatóságára és pénzügyi önállóságára vonatkozó kérdésére a rektorhelyettesek elmondták, hogy a magyar intézetvezetőknek a napokban kell benyújtaniuk a meghirdetett állások jegyzékét, amelyet a kari tanácsnak jóvá kell hagynia. A pénzügyi önállóság bizonyos mértékben függ az állam által hallgatónként kifizetett fejkvótától is. Úgy tűnt: ebben a tekintetben nagy eltérések mutatkoznak, hiszen azon a szakon, ahol kevés a diák, a fizetések alacsonyabbak, a plusz órákat sem fizetik az oktatóknak; a népszerűbb szakokon sok diákra kevés oktató jut, de olyan esetről is tudtak a rektorhelyettesek, hogy hiába hirdettek meg oktatói állást, senki sem jelentkezett, mivel a magáncégek sokkal jobb fizetést kínáltak, mint az egyetem.
Kül- és belföldi együttműködésekről
Egyed Emese felvetette, hogy a BBTE magyar oktatóinak együtt kellene működniük a többi romániai egyetemmel, ahol magyar oktatás folyik, illetve jó lenne olyan találkozókat szervezni, ahol a BBTE 300 magyar oktatója megismerkedhet egymással, ezzel legyőzve az Egyed Emese által említett „félelmetes elidegenítést”.
Horváth Zoltán, a budapesti ELTE nemzetközi ügyekkel megbízott rektorhelyettese szerint „Budapest és Kolozsvár már megtalálta a közös hangot”. Megtudtuk: Horváth Zoltán négy éve vendégtanár a BBTE matematika karán. – Az ELTE célja a kolozsvári mesteri és doktori képzés erősítése anélkül, hogy elszívó hatást gyakorolnánk az itteni fiatal végzősökre – tette hozzá Horváth. Soós Anna ennek kapcsán elmondta: már működik az a közös doktori program az ELTE és a román állam között, amelynek révén a végzősök kettős diplomát kapnak, és ez a mesteri képzésre is kiterjeszthető.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja pedig a magyarországi és a romániai magyar egyetemi oktatók közötti összetartásra buzdította a jelenlevőket.
Szilágyi Pál, a BBTE volt rektorhelyettese visszaemlékeztetett arra, hogy a BBTE-n 1996-ban elkezdődött önállósodás sem volt zökkenőmentes, ám akkor a magyar egyetemi oktatók egyöntetűen támogatták ezt. Vekov Károly egyetemi oktató arra figyelmeztetett, hogy az országban észlelt általános felsőoktatási gondok mintegy eltakarják a kisebbségek hasonló problémáit.
A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult helyzet miatt nagy mértékben a politikum hibáztatható.
Elhangzott még az is, hogy a „diplomagyárak” elcsalják a diákokat, akiknek tudást nem, csak „papírt” biztosítanak. Kolumbán József a BBTE-nek a székelyföldi kihelyezett tagozataira irányította a jelenlevők figyelmét, Somai József pedig úgy vélekedett: a felsőoktatás egésze zsákutcában van.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Tulajdonosváltás a Szatmári Friss Újságnál
Az osztrák tulajdonban levő Informmedia Kft.-től helyi befektetők vásárolták meg a Szatmári Friss Újság Szatmár megyei napilapot. Április 1- jétől a Tradeholding Kft. kiadó jelenteti meg a Szatmári Friss Újságot. A Szatmár megyei napilap MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a Baranyai Zsuzsa és Baranyai Zoltán András helyi vállalkozók által működtetett, többnyire az online média terén tevékenykedő cég az osztrák tulajdonban levő Inform Media Kft-től vásárolta meg a kiadói jogokat. Bereczki Zsolt, a kiadó igazgatója az MTI- nek elmondta, a vételár a szerződés értelmében bizalmas. A nyolcezer és tízezer közötti példányszámban nyomtatott Friss Újságot decemberben 7682 eladott példánnyal rögzítette a romániai nyomtatott sajtó példányszámainak a hitelesítésére szakosodott iroda (BRAT). Bereczki Zsolt elmondta, ezzel a magyar nyelvű napilap a legnagyobb példányszámú román nyelvű vetélytársait is megelőzi Szatmár megyében. Népújság (Marosvásárhely)

Megérkeztek Nyirő József földi maradványai Madridból Budapestre
Nyirő József földi maradványai megérkeztek Madridból Budapestre. Az emigrációban 1953-ban elhunyt erdélyi írót május 27-én, pünkösd vasárnapján temetik újra szülőföldjén, a székelyudvarhelyi katolikus temetőben.
Kedden délben Madriban, az Almudena köztemetőben Bucsi Szabó Edit magyar nagykövet és Németh Zoltán első beosztott jelenlétében került sor Nyirő József földi maradványainak exhumálására – tudatta Lukács Csaba, az újratemetés kommunikációs vezetője az MTI-vel szerdán.
Felidézte, hogy az 1953-ban elhunyt magyar író egyik utolsó, szellemi végrendeletnek is tekinthető írásában úgy fogalmazott: „ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ.”
A székely író földi maradványainak hazaszállítása a rendszerváltást követően többször felmerült, de az elképzelések vagy pénzhiány, vagy technikai okok miatt meghiúsultak. Most a magyar Országgyűlés kezdeményezésére a madridi magyar nagykövetség kérte a sír feltárását. Az író földi maradványait tartalmazó, lezárt fémkoporsó szerda este érkezett meg Budapestre, a Liszt Ferenc-repülőtérre.
A hamvakat május 24-én, a csíksomlyói búcsúra induló Boldogasszony zarándokvonattal szállítják Székelyföldre, a szervezők pedig azt tervezik, hogy Csíkszeredától Székelyudvarhelyig huszárok kísérik át, mert a két település között nincs vasútvonal.
Korábban Szász Jenő, a Székelyudvarhelyért Alapítvány vezetője, a Magyar Polgári Párt elnöke az MTI-vel azt közölte, hogy az újratemetést Kövér László házelnök védnöksége alatt a magyar Országgyűlés Hivatala szervezi, a Székelyudvarhelyért Alapítvány pedig a székelyföldi társszervezői feladatokat látja el.
„Gyakorlatilag Nyirő végrendeletének teszünk eleget és úgy vélem, a székely apostolnak itthon kell nyugodnia, és ezáltal egy olyan kérdést rendezünk, amivel tartozik a székelység, a magyarság Nyirőnek” – mondta a társszervező alapítvány elnöke.
Nyirő József Nyirő József író, közíró, katolikus pap Székelyzsomboron született 1889-ben. 1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa volt, a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoport egyik tagja. Székelyudvarhelyen épített otthont családjának, 1939-42 között a Keleti Újság felelős szerkesztője volt. 1941-ben – behívott képviselőként – a Magyar Országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő főszerkesztője, 1944-ben a Magyar Ünnep című, szintén jobboldali lap főmunkatársa volt, majd nyugati emigrációba vonult. Egy ideig Németország nyugati megszállási övezetében élt, majd 1950-ben Madridba települt át, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa volt. Madridban hunyt el 1953-ban.
Főbb művei: Jézusfaragó ember (novellák 1924), Az Isten igájában (regény 1926), A Kopjafák (novellák 1933), Uz Bence (regény 1933), Az én népem (regény 1935), A Havasok könyve (novellák 1936), Madéfalvi veszedelem (regény 1939), Néma küzdelem (regény 1944).
Művei publikálását a román és magyar kommunista rendszer betiltotta, az írót a korabeli kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte. Az 1989-es fordulat után könyvei újra megjelentek Magyarországon, az Uz Bencét pedig 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is kiadta.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Orbán Viktor interjúja a The Washington Postnak
Interjút készített Orbán Viktorral a The Washington Post. Online kiadása pénteken közölt szemelvények belőle. A lap szerint ez az első interjú, amelyet a magyar kormányfő amerikai újságírónak adott.
Az interjút készítő Lally Weymouth bevezetője szerint Orbán Viktor valaha baloldali szabadságharcos volt a szovjetek ellen, de 1994-ben vett egy jobbkanyart és sohasem nézett vissza. A lap szerint a kormányfő a múlt héten adott interjújában "megpróbálta elmagyarázni, hogy miért tévednek a bírálói, amikor azt állítják, hogy tekintélyuralmi, központosított államot épít ki".
Az alaptörvényről Orbán Viktor kijelentette, hogy nagyon büszkék rá. "Ez volt a küldetésünk, mivel Magyarország volt az egyetlen közép-európai ország, amely nem volt képes egy új alkotmány írni a kommunista rezsim bukása után" - jegyezte meg, majd egy közbevetett kérdésre hozzátette, hogy 1989-ben a kerekasztalnál ő is részt vett ugyan az akkori alkotmány átdolgozásában, de az nem volt elegendő, mivel ott voltak a kommunisták is. "Amikor átírtuk, azt mondtuk: ez egy átmeneti alkotmány" - hangsúlyozta.
Visszautasította, hogy az alaptörvényről nem konzultáltak az ellenzékkel. "Ez tényszerűen nem igaz. Volt egy bizottság, mely felkért minden parlamenti pártot - így az ellenzéket is -, hogy legyen részese a folyamatnak" - mondta.
A kérdésre, hogy a végeredmény nem összpontosított-e minden hatalmat a kezébe, Orbán Viktor kijelentette: "Az alaptörvény önmagában nem tesz lehetővé semmiféle hatalomkoncentrációt."
A Médiatanácsról szóló kérdésre válaszolva kiemelte: "Mindenki egyetértett abban, hogy a korábbi médiaszabályozás összeomlott". A miniszterelnök cáfolta, hogy a testület tagjai mind a Fidesz jelöltjei lennének: "Ez nem igaz. Az előző rendszerben a küldöttek személyét a párthovatartozás határozta meg. Ezért döntöttünk úgy, hogy ne legyen pártképviselet, s csak olyanok lehetnek a tanács tagjai, akiket a parlament támogat." A Médiatanács vezetője, Szalai Annamária ugyan tagja volt a volt Fidesznek, de "mi ezzel a probléma?" - kérdezett vissza. Kiemelte: Magyarországon a média legalább 75 százaléka külföldi tulajdonban van. " Szóval, menjen el a tulajdonosokhoz s kérdezze meg őket, miért nem készek arra, hogy biztosítsák a rendes sajtószabadságot" - mondta.
A Klubrádióról szólva rámutatott: "A koncessziójuk lejárt, s aztán licit folyt érte, mint minden más frekvenciáért is. Ha az az érzésük, hogy az érdekeiket nem tartották tiszteletben, akkor bírósághoz fordulhatnak, s ezt meg is tették. És nyertek."
A kérdésre, hogy a hirdetésnél előnyben részesítik-e a kormánypárti sajtót, Orbán Viktor így válaszolt: "Vannak állami vállalatok és azok hirdetnek. Próbálja meg Magyarországot úgy elképzelni, hogy az legalább olyan demokratikus, mint az Egyesült Államok."
A közbevetésre, mely szerint "nem lehet minden hatóság élére saját embert állítani, s azt mondani, ez ugyanolyan demokratikus (eljárás), mint az Egyesült Államokban, Orbán Viktor így felelt: "Ez nem igaz. Az új parlament által kinevezett első alkotmánybíró korábban az MSZP képviselője volt, amely most ellenzékben van. Az Állami Számvevőszék alelnöke az MSZP tagja volt. A Költségvetési Tanácsnak, amely az egyik legbefolyásosabb intézmény, három tagja van, közülük kettő baloldali. Hogy mondhatja azt, hogy minden intézményt mi irányítunk?"
A kormány hajlandó-e teljesíteni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) feltételeit - hangzott egy újabb kérdés. A miniszterelnök kijelentette: "Nem tudjuk, hogy mik ezek a feltételek." A közbevetésre, mely szerint az IMF-nek a központi bank kezelését kifogásolja, Orbán Viktor így válaszolt. "Azt mondták, szükségük van az Európai Unió véleményére, hogy a nemzeti bankkal kapcsolatos szabályozás rendben van-e. Megkértek, tegyek meg bizonyos dolgokat, és így tettünk. Volt egy tervünk, hogy egyesítsük a nemzeti bankot a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletével. Az EU ezzel nem értett egyet, ezért úgy döntöttünk, nem egyesítjük őket."
A magyar-amerikai kapcsolatok alakulását firtató kérdésre a kormányfő így fogalmazott: "Stratégiai szövetségesek vagyunk. Aktívak vagyunk a közös NATO-fellépésekben". Hozzátette: "Amennyire tudom, az amerikaiak elismerik a magyar eredményeket, azt mondják, hogy a biztonság terén elégedettek az együttműködéssel, ezért azt hiszem, hogy jó a kapcsolatunk."
A Roosevelt tér átnevezésének az okát firtató kérdésre elmondta, hogy a tér az egyik sarkában álló Magyar Tudományos Akadémia alapítójának a nevét kapta. Rámutatott ugyanakkor, hogy Budapesten nemrég állítottak szobrot Ronald Reagannek a Szabadság téren, és hamarosan George H. W. Bushnak is lesz szobra a fővárosban.
Az egyházak ügyével kapcsolatban Orbán Viktor leszögezte: nem csökkentették az egyházak számát, nem korlátozzák a vallási közösségek létrehozását. "A szabadság abszolút. Arról van szó, ki kap állami pénzt és ki nem. Ha valamelyik támogatást szeretne kapni, akkor meg kell felelnie bizonyos feltételeknek. Magyarországon számos közösség regisztráltatta magát egyházként, de nem voltak azok. Ezt csak a pénzért tették."
A rendkívüli adók kivetését a miniszterelnök így indokolta. "2010-ben Magyarország rosszabb állapotban volt, mint Görögország. Azért kezdeményeztük a válságadóztatást, mert jövedelemre van szükségünk, hogy kilábaljunk ebből a válságból - hangoztatta. A kérdésre, hogy ezek az adók nem apasztják-e el a külföldi befektetéseket, Orbán Viktor megjegyezte:"Kibontakozóban vagyunk. Mindössze két napja nyitottam meg a Mercedes-gyárat, amely a GDP 1 százalékát fogja megtermelni a következő évben." MTI

Konferencia Tormay Cécile életművéről
A Magyar Írószövetség 2012. április 14-én egész napos tudományos konferenciát szervez Tormay Cécile és a Napkelet címmel. A tanácskozás szervezőit, Kollarits Krisztina irodalomtörténészt és Erős Kinga kritikust, a Magyar Írószövetség titkárát a konferencia aktualitásairól és Tormay Cécile írói munkásságáról kérdezte a Magyar Hírlap.
– Miért tartotta az írószövetség fontosnak, hogy tudományos konferenciát szervezzen Tormay Cécile-ről? Erős Kinga:- A tanácskozás célja, hogy az évtizedekig feledésre ítélt, de napjainkban egyre népszerűbbé váló írónő életművét áttekintse és az irodalomtudomány eszközeivel értékelje. Erre annál is inkább szükség van, mert civil kezdeményezésre az oktatáspolitika figyelmébe ajánlották a szerzőt a készülő Nemzeti alaptanterv kapcsán. Március 24-én Magyar Örökség Díjat kapott, március 31-én szobrát avatták. Ennek ellenére mind ez idáig a vele foglalkozó írások nagy része inkább publicisztikai jellegű, szélsőséges indulatoktól sem mentes: hol antiszemitának kiáltják ki, hol pedig a kommunizmus áldozatának. A Magyar Írószövetség feladatának tekinti, hogy teret adjon a közelmúltban megindult tudományos igényű szakmai párbeszédnek.
– Nemrég Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile címmel jelent meg könyve. Miért érezte fontosnak, hogy ezzel a témával foglalkozzon?
- Kollarits Krisztina: Az 1945 utáni kultúrpolitika a Horthy-korszak szinte minden népszerű polgári íróját betiltotta vagy félreállította. Ez lett a sorsa többek között Herczeg Ferencnek, Kosáryné Réz Lolának, Zilahy Lajosnak és Tormay Cécile-nek is. Kezdő irodalomtörténészként fontosnak tartottam, hogy a korábban nem kutatható területekkel foglakozzam. Így bukkantam rá Tormayra, aki a két világháború közötti konzervatív nemzeti irodalom meghatározó alakja volt, a Klebelsberg által a Nyugat ellenlapjaként indított Napkelet főszerkesztője, több nemzetközileg is sikeres regény szerzője.
– Tormay a hatvanas években kiadott, Spenótnak becézett irodalomtörténetben csak negatív figuraként jelenik meg, a közelmúltban kiadott A magyar irodalom történetében pedig csak mellékesen említtetik egy-egy mondatban. Az elhallgatás okai közül mennyire lehet szétszálazni a politikai, illetve az esztétikai okokat?
K. K.: – Amikor 2000-ben doktori dolgozatom témájául Tormayt választottam, ez kezdetben ellenállást és értetlenséget szült. Ennek okát leginkább abban látom, hogy az 1918–19-es eseményekről szóló Bujdosó könyvének antiszemita részletei miatt az egész életművet negligálni akarták. E. K.: – Egy író életművét nem lehet az illető politikai meggyőződése és tevékenysége alapján megítélni. Gondoljunk csak Knut Hamsunra vagy Heideggerre, akiket nem a politikai ballépéseik miatt olvasunk. Az elhallgatás mellett egy másik tendencia is tapasztalható: a politikailag elfogult olvasói rajongás. Az volna a jó, ha Tormayról sem politikai megnyilatkozásai vagy korabeli kitüntetései alapján alkotnánk véleményt, hanem művei alapján.
K. K: – Kutatómunkám során fontosnak tartottam a vele kapcsolatos sztereotípiák tisztázását; meggyőződésem szerint összetett személyiségről és életútról van szó. Nem lehet néhány olyan jelzővel elintézni mint: „antiszemita”, „nagyasszony”, „a Horthy-rendszer politikai kegyeltje”. Valóban, Tormayt 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki, 1936-ban pedig majdnem Nobel-díjat kapott, bekerült a legesélyesebb öt jelölt közé; ehhez természetesen hozzájárult nemzetközi ismertsége, hiszen művei olvashatók voltak számos idegen nyelven. Ezek az elismerések felhívják a nagyközönség figyelmét egy alkotóra, önmagukban azonban még nem feltétlenül fokmérői az esztétikai teljesítménynek. Mivel 1937-ben elhunyt, majd 1948-ban betiltották, nem kerülhetett sor írói teljesítményének objektív értékelésére. Meggyőződésem, hogy az ő munkásságának teljesebb feltárása az egész korszak kulturális életének alaposabb megismerését eredményezi.
– A konferencia milyen aspektusait tárgyalja az életműnek? Kik lesznek az előadók?
E. K.: – A tanácskozás célja, hogy végigolvasva az életművet áttekintse és értékelje azt, valamint hogy megkeresse helyét a magyar irodalmi kánonban. Ezért fontosnak tartottuk, hogy egy-egy konkrét műről több előadás is elhangozzék, hogy előadóink irodalomtörténet-írásunk több nemzedékét és iskoláját képviseljék. Az egész napos tanácskozás délelőtti ülésén a konkrét művekről hangzanak el előadások. Lezsák Sándor A megcsonkított magyar irodalom című bevezető előadása után Alexa Károly az irodalmi kánonról fog beszélni, az Emberek a kövek között című regényről Kiss Gy. Csaba és Rózsássy Barbara, A régi házról Horváth Zsuzsa és Csekő Ernő, a novellákról Zsávolya Zoltán, a Bujdosó könyvről Benkő Krisztián és Szabó Ferenc, magam pedig itáliai útirajzairól tartok előadást. Délután a Napkelet folyóirat kapcsán Ekler Andrea Németh Lászlóról, Filep Tamás Gusztáv az erdélyi írókról, Rózsafalvy Zsuzsa a konzervatív irodalom körüli korabeli vitáról, Kollarits Krisztina pedig a folyóirat női szerzőiről tart előadást.
K. K.: – Tormay életművének ilyen sok szempontú tárgyalása reményeink szerint egy termékeny diskurzust indít el; talán olyanok is hozzá mernek nyúlni ehhez a témához, akik eddig kockázatosnak tartották. A magyar történelemben és irodalomtörténetben mindmáig vannak nem kellőképpen feldolgozott területek, ahol a tudományos feldolgozás és konszenzus hiányában még mindig a sztereotípiák irányítanak. Gondoljunk Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság vagy Horthy háborús szerepének megítélésére.
E. K.: – Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban nem az elhallgatás a megoldás. A Magyar Írószövetség feladatának tartja, hogy mint független kulturális intézmény teret adjon a termékeny vitának. A konferencia anyagát könyv alakban is megjelentetjük, a párbeszéd reményében. Magyar Hírlap. Erdély.ma

Halász Péter, a csángók kutatója
A néphagyományokat gyűjtő Halász Péter a csángókat nem adatközlőnek tekinti, hanem sorsközösséget vállal velük.
Halász Péter a csángók kutatója negyvenöt éve járja a moldvai magyar falvakat és gyűjti, kutatja a csángók hagyományait: a kender termesztése és feldolgozása éppen úgy érdekli, mint a történelmi emlékek, Szent István király templomai a régi Etelközben, a csángó népszokások, a hiedelemvilág, vagy éppen a moldvai csángók magyarságtudata.
Tanulmányai nemcsak tudományos igényűek, hanem olvasmányosak is. A csángókat nem adatközlőnek tekinti, hanem sorsközösséget vállal velük olyannyira, hogy ma már közelebb költözött hozzájuk, áttelepült Magyarországról Gyimesbe. Itt idéztük fel élete tekeredését, ahogyan Moldvában mondanák.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

A kórházi ágyon mindenki megtanul imádkozni
Márciusban lett egy éves a nagyszalontai kórházmisszió. Sokan nem tudtak a misszió létezéséről sem, mások rossz szemmel nézték, nézik, de akikért van, a betegek elfogadják és örülnek Fábián Tibor lelkipásztor látogatásainak.
Az egy éves évforduló alkalmával lehetőségem nyílt csatlakozni Fábián Tibor egyik kórházmissziós útjához, így betekintést nyertem abba az áldozatos munkába, amelyet főállása mellett végez nagy türelemmel és hozzáértéssel. Útban Szalonta felé elmesélte akórházmisszió ötletét és a kezdeti nehézségeket: „A kórházmissziói tevékenység elkezdésének lehetőségét 2011 januárjában Mikló Ferenc szalontai lelkész, bihari esperes vetette fel. A konkrét szolgálatot márciusban kezdtem el. A kórházi munka nem állt távol tőlem, hiszen teológus hallgatóként évekig végeztem kórházmissziót Miskolc és Nagyvárad egészségügyi intézményeiben. A váradi, szatmári és zilahi kórházlelkészek hasznos tanácsokkal láttak el a munka elkezdésekor, Karczagi Sándor Szalontán élő nyugalmazott lelkész pedig el is kísért első alkalmakkor, megmutatta a kórházat, a különböző osztályokat.” Kissé keserű szájízzel tette hozzá, hogy a kezdeti időszakot a kórházi vezetőség hozzáállása is megnehezítette. Ugyan megengedték a református egyház képviselőjének a jelenlétet, de leszögezték, hogy az ortodox kápolnát nem használhatják, illetve más termet sem bocsátanak rendelkezésére, ahol istentiszteletet tarthatna. Fábián Tibor a missziói tevékenység elején hetente kétszer, múlt év júliusától pedig egy alkalommal látogatja a kórház három osztályát (belgyógyászat, ezen belül kardiológia és neurológia; sebészet; bőrgyógyászat), és mivel istentiszteletet nem tarthat, kórteremről kórteremre, ágytól ágyig látogatja a betegeket. „A missziót csak látogatási időpontban végezhetem, de így lehetőségem nyílik a családtagokkal is találkozni, őket is megszólítani. A legtöbben nem templomba járó emberek, ilyen alkalmakkor viszont többnyire örülnek a lelkész jelenlétének.” – tette hozzá.
Kórtermek
Időközben megérkeztünk Szalontára. A kórház parkolójában a csomagtartóból előkerül egy nagyobb irattáska, amelyben brosúrák, igés kártyák és képeslapok, Biblia, egyházi sajtó, illetve keresztény irodalom rejtőzik. Ezeket a betegek és/vagy családtagjaik kapják meg. A negyedik emeletre tartunk, közben Fábián Tibor tovább mesél a kórházmisszióról: „A szolgálatom egyúttal evangelizációs szolgálat is, mivel a betegek bő kétharmada nem látogatja a gyülekezeti alkalmakat. Úgy vélem, hogy a kórházi ágy olyan hely, ahol megnyílnak és megtörnek a bezárkózott és megkeményedett szívek a Jó hír előtt, amit az Áldott Orvos nyújt az emberi lelkek számára. Nem mindig van lehetőség mélyebb lelki beszélgetésekre, van úgy, hogy csak állapotáról kérdezem a beteget, de volt már példa egy órás lelki gondozói beszélgetésre is.” Megérkeztünk az első kórterem elé, innentől vette kezdetét a kimondott kórházmisszió. Beléptünk. A kórteremben a gyógyszerek, a betegség és a fájdalom szaga terjed. Nem vagyok megszokva ezzel, kicsit hátra hőkölök. A kórházlelkész arcán semmi viszolygást nem fedezek fel, elkezdi munkáját, keresi a magyar református betegeket. Sokszor a magyar nővérek is segítik munkáját, megmutatják hol fekszik református beteg. Kórteremről kórteremre, ágytól ágyig, lélektől lélekig haladunk. Minden betegnél elidőzünk, az idősebbek mesélnek, és még azok is jobb kedvre derülnek, akiket a fájdalom gyötör. Gazdára találnak az újságok, a könyvek és két Biblia is. A végtelen türelmet, szolgálatkészséget és empátiát igénylő munka fontosságát viszont egy olyan beteg ágyánál értettem meg, aki beszélni már alig tudott, de szeméből sugárzott a hála afelé, aki ágyánál igét olvasott és együtt imádkozott vele.
Visszaút
A látogatás alkalmával két osztályt és körülbelül 8-10 beteget látogattunk meg. Megtapasztalhattam azt is, amire Fábián Tibor már korábban felhívta a figyelmemet: „A kórtermekben román és magyar betegek is vannak. A beszélgetések alkalmával sokan a szomszédos ágyakon nem tartják tiszteletben a betegtárs vallását. Sürgősen telefonálnia vagy rádiót hallgatnia kell, esetleg egyéb hangos tevékenységbe kezd.” A pár órás látogatás véget ért, Váradra érve elköszöntem a kórházlelkésztől, útban hazafelé pedig elgondolkodtam az átélteken. A Talentumok példázata (Mt 25, 14-30) jutott eszembe. Vajon jól bánunk-e a ránk bízott talentumokkal? Vajon nem kellene többen előássuk sajátjainkat?
Nagy Noémi. erdon.ro

Kudarc rendelésre
A jó pap holtig tanul, az RMDSZ a saját kárán sem – röviden, két ősrégi közmondás összekötésével így jellemezhetnénk a szövetségnek a marosvásárhelyi polgármesterjelölt-állításhoz való viszonyulását. Egészen pontosan azt, hogy az alakulat egyszerűen „ejtette” a magyar összefogást sürgető Vass Leventét, helyette pedig – nyilvánvalóan központi utasításra – Frunda György szenátort indítja a negyedik mandátumára készülő Dorin Florea ellenében.
Aki a hírre valószínűleg már behűtötte a pezsgőt, amit majd június 10-e estéjén fog felbontani… De ne szaladjunk még annyira előre, hiszen az előzmények is tanulságosak. A 2004-es helyhatósági választások előtt a szövetség városi szervezete – beleértve a körzeteket – úgy látta jónak, hogy Csegzi Sándor alpolgármesterrel próbálja visszahódítani azt a marosvásárhelyi városházát, amelyet négy évvel korábban veszített el, miután Fodor Imre alulmaradt Floreával szemben.
Tizenkét évvel ezelőtt az akkor még a Bolyaiak városának többségét kitevő magyarokat – sőt az erdélyi magyarokat is – hidegzuhanyként érte Marosvásárhely „eleste”, éppen ezért revánsra vártak. Csakhogy az RMDSZ megyei és országos vezetősége félresöpörte a városi szervezet által támogatott Csegzit, aki helyett Kelemen Atilla parlamenti képviselőt, megyei elnököt küldte a harcba – ahol el is vérzett a román polgármesterrel szemben. Négy év elteltével, 2008-ban mindenki azt hitte, remélte, hogy az RMDSZ levonta az előző két fiaskó következtetéseit, és körültekintően, a helyi emberek véleményének figyelembevételével dönt a polgármesterjelölt kilétéről.
Hát nem, éppen ellenkezőleg: a szövetség képes volt ismét elkövetni ugyanazt a hibát, újra felülbírálta a vásárhelyieket, az általuk támogatott Csegzit másodszor is félreállították, és fentről – értsd: Bukarestből – „odaejtőernyőzték” Borbély László képviselőt, fejlesztési minisztert. Az eredményt ismerjük. Az idei helyhatósági választások alkalmával ugyanez a forgatókönyv érvényesül. Azzal a különbséggel, hogy most az EMNP által “felfedezett”, majd a saját maga által is felkarolt Vass Levente mögül hátrál ki az RMDSZ.
A szomorú történet iróniája, hogy a szövetség ezúttal is saját emberét állítja félre, viszont azt a politikust, akit az ellenzéke teljes mellszélességgel támogatott, annak az ódiumát is felvállalva, hogy a politikai ellenfél, egy másik párt „katonájával” vonul a küzdelembe. Hát mi több kell ennél az RMDSZ-nek azok után, hogy folyton az egységbontást, az erdélyi magyarság önkormányzati és parlamenti képviseletét veszélyeztető verseny megteremtését veti a konkurens magyar pártok szemére? Vass Levente helyesen látta be, hogy közös jelöltként történő indítása mögé nemcsak fél szájjal eleresztett, összefogáspárti jelszavakat kell felsorakoztatni, hanem az együttműködésnek, a koalíciónak meg kell adni a formáját is. Csakhogy éppen ez lett a veszte.
Politikai tapasztalatlanságának betudhatóan nem ismerte fel, hogy saját alakulata számára csak addig jó, amíg formálisan kisajátíthatja, de közben kifelé, a választópolgároknak viríthat az „összefogással” is. Ez az összefogás azonban az RMDSZ olvasatában annyit tesz: támogassa mindenki az ő jelöltjét, de feltételek nélkül. Nos, ez a politikai taktikázás taszítja elérhetetlen távolságra ismét a magyarság számára a marosvásárhelyi városházát.
A kezdeti összefogás romba döntésén túlmenően a közelgő vásárhelyi kudarcot valószínűsíti az újabb RMDSZ-es „nagyágyú”, Frunda György csatasorba állítása. Ha az RMDSZ erre nem képes, legalább a szenátor tanulhatott volna két harcostársa korábbi vereségéből. De vajon milyen felmérések alapján bizonygatják majd, hogy mégis lehet nyerni?
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Nem tudtak megegyezni az együttműködésről a magyar politikai szervezetek
Bár mindhárom magyar politikai szervezet folyamatosan hangoztatja az együttműködés fontosságát a június 10-ei helyhatósági választásokra készülve, az eddigi tárgyalások eredményei egyáltalán nem meggyőzőek: egyelőre úgy tűnik, egyetlen erdélyi és partiumi településen sem született elvi megállapodás az összefogásról. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján sajnálattal állapította meg, hogy mindeddig nem sikerült átfogó keretmegállapodást kötni országos szinten a másik két magyar párttal, és ez elsősorban az RMDSZ országos vezetőin múlott, akik elutasítottak minden országos és megyei együttműködést.
Három opció. A magyar szervezetek külön méretkezhetnek meg júniusbanMint mondta, helyhatósági választásokról lévén szó, az országos elvi megállapodásoknál jóval fontosabbak lennének a helyi választási koalíciók, de a néppárt tudomása szerint az RMDSZ házatáján a tárgyalásokat akadályozó országos szintű tiltás van érvényben. Az EMNP azonban felkészült egy esetleges együttműködésre: közös választási jelet is regisztrált a központi választási bizottságnál a Magyar Polgári Párttal (MPP), amelyen a fenyő és a csillag egyetlen négyszögben, egymás mellett jelenik meg.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára a Krónikának úgy nyilatkozott, a szövetség álláspontja nem változott az együttműködést illetően. „Továbbra is azt tartjuk, amit Kelemen Hunor szövetségi elnök megfogalmazott: az RMDSZ kinyitotta a kaput, leszerelte a zárat, elhajította a kulcsot, és továbbra is teret biztosítunk az együttműködésnek” – mondta a főtitkár. Toró T. Tibor kijelentésére, miszerint az RMDSZ csúcsvezetése megtiltotta a helyi szervezeteinek, hogy tárgyaljanak a két magyar párt képviselővel, Kovács Péter úgy reagált: „Az EMNP elnöke valószínűleg nem olvasta az RMDSZ jelölési szabályzatát, amely teret biztosít a helyi koalíciók megkötésének is.”
Félreértelmezett jogszabály
Toró T. Tibor ugyanakkor sajnálatosnak nevezte, hogy az RMDSZ nem volt hajlandó elfogadni a korábban nevesített marosvásárhelyi polgármesterjelölt, Vass Levente feltétételeit. „Az orvos politikus csupán annyit kért, hogy a magyar szervezetek közös jelöltjeként induljon a vásárhelyi megmérettetésen. Ezt az RMDSZ elutasította, mi több, most Vass Levente helyett Frunda Györgyöt fogja indítani, aki többször becsapta már a választókat, sok esetben visszaélt a közösség bizalmával” – fogalmazott a politikus, aki szerint ezzel a lépéssel szertefoszlani látszanak a magyar remények Marosvásárhelyen. Toró hangsúlyozta: a néppárt nem fog egy harmadik magyar polgármesterjelöltet indítani Marosvásárhelyen az RMDSZ-jelölt és a Magyar Polgári Párt (MPP) színeiben megméretkező Benedek Imre ellenében.
Amint arról korábban beszámoltunk, az RMDSZ azután „farolt ki” Vass Levente mögül, hogy a miniszteri tanácsos a múlt héten közölte: csak abban az esetben vállalja a polgármester-jelöltséget, ha a magyar pártok közösen támogatják. Az RMDSZ viszont elutasította, hogy Vass egy magyar koalíció jelöltjeként vegyen részt a választáson, ragaszkodva ahhoz, hogy csakis a szövetség választási jele alatt induljon. Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei elnöke a napokban az MTI-nek elmondta, azért tartják elfogadhatatlannak a választási koalíció megkötését, mert a törvény nem teszi lehetővé, hogy az csak a polgármester személyére vonatkozzék.
Szerinte koalíció esetén az önkormányzati képviselőjelöltek listáját is közösen kellene összeállítaniuk a pártoknak, ezt pedig az RMDSZ nem tartja elfogadhatónak. Kelemen azonban rosszul tudja, ilyen kikötés nincs. A helyhatósági választásokat szabályozó törvény 6. cikkelye kimondja: egy választókerületben a pártszövetséget alkotó politikai alakulatok részt vehetnek önálló vagy a szövetség színeiben indított tanácsosjelölt-listával is. A közös lista csak a választási szövetség esetében kötelező. Ugyanakkor a 43. cikkely úgy fogalmaz: a pártok, pártszövetségek és választási szövetségek valamennyi választókerületben javasolhatnak helyi és megyei tanácsosjelölt-listát, valamint polgármesterjelöltet, vagyis a Kelemen által hivatkozott feltételnek nincs nyoma a jogszabályban.
Hármas verseny Szatmárnémetiben
Biztosra vehető, hogy nem indítanak közös polgármesterjelöltet a magyar pártok Szatmárnémetiben sem, sőt az RMDSZ-es jelöltet támogató koalíciós önkormányzati képviselőlista állítására sincs már esély: a tegnapra tervezett, utolsónak szánt egyeztetés ugyanis elmaradt. A néppárt sajtótájékoztatót tartott, melynek keretében Zatykó Gyula partiumi régióelnök bejelentette: nem lesz megegyezés, az RMDSZ-es tárgyalókat ugyanis – számtalan próbálkozásuk ellenére – telefonon sem sikerült elérniük.
A néppárt alelnöke emlékeztetett: március 28-án intéztek felhívást az RMDSZ és az MPP helyi szervezeteihez, melyben javasolták, hogy állítsanak közös jelöltet a magyar pártok a szatmári megyeszékhelyen, a nem egészen 40 százalékos magyarsággal rendelkező városban ugyanis kizárólag ily módon nyerhet magyar polgármesterjelölt. A Krónika beszámolt arról, hogy az MPP és az RMDSZ korábban már bejelentette indulóit – előbbi Zazula Béla helyi vállalkozót, a szövetség pedig a jelenleg második mandátumát töltő Ilyés Gyulát jelölte.
A néppárt a találkozó időpontjául április 4-ét javasolta, majd – az RMDSZ kérése nyomán – nagypénteken, azaz árpilis 6-án ültek le tárgyalni. Mivel a szövetség egyáltalán nem mutatott hajlandóságot a közös jelölt indítására, felmerült annak lehetősége, hogy maradjon egyedüli magyar jelöltként Ilyés, a három párt pedig induljon koalíciós listán. Zatykó Gyula szerint a helyi RMDSZ-szervezet képviselői tegnapig kértek haladékot arra, hogy egyeztessenek pártjuk országos vezetőségével a közös lista ügyében, azonban tegnap délutánig telefonon sem sikerült elérniük őket, így arra a következtetésre jutottak, hogy a szövetség semmiféle együttműködésre nem nyitott irányukban.
„Sajnáljuk, hogy így alakult, úgy véljük, összefogással szinte garantált lett volna a siker, most viszont ismét az a valószínű, hogy három jelölt között oszlanak majd meg a szatmárnémeti magyarok szavazatai” – szögezte le a régióelnök, hozzátéve, hogy a néppárt pénteken tartja jelöltállító gyűlését, és valószínűleg jövő hét elején hozzák nyilvánosságra, kit indítanak a polgármesteri székért. Hegedűs Pál Szatmár megyei MPP-elnök a Krónikának elmondta: sajnálja, hogy nem sikerült megegyezésre jutniuk, kilátásba helyezve, hogy a polgári párt is saját tanácsosi listával és saját polgármesterjelölttel vág neki a júniusi helyhatósági választásoknak.
Tegnapi lapzártánkig nem sikerült senkit sem elérnünk telefonon a helyi RMDSZ-es vezetők közül. Kereskényi Gábor, a szövetség városi szervezetének elnöke pár napja ezzel kapcsolatban egy helyi újságnak úgy nyilatkozott, hogy „az RMDSZ tudja, hogy kell megnyerni a választásokat Szatmárnémetiben, erős jelöltje van Ilyés Gyula személyében”.
Háromszék: marad a bizonytalanság
Úgy tűnik, Háromszéken nem jön létre az EMNP–MPP megyei szintű egyezség – mondta tegnap Kulcsár Terza József, a polgári párt megyei elnöke, aki szerint a néppárt azt kellene megértse, hogy együtt több önkormányzati képviselőt tudnak bejuttatni, mint külön. Az elmúlt négy év tapasztalata azt mutatja, hogy aki nincs többségben, csak véleményt nyilvánít, nem befolyásolhatja a döntéseket, szögezte le Kulcsár. „Az EMNP politikusai népszerűnek tartják magukat, sok pénzük van, és azt hiszik, ez elég arra, hogy önállóan megméretkezzenek. Ha az összefogás vonata elmegy, abból csak az RMDSZ nyer” – szögezte le a polgári párti politikus.
Ha nem lesz összefogás, az MPP a hétvégén kezdi bemutatni jelöltjeit, annyit elárultak, hogy ez esetben Kézdivásárhelyen Rácz Károly, Baróton Nagy István jelenlegi polgármestereiket indítják újra. Az EMNP sepsiszentgyörgyi közgyűlése tegnap este ült össze, a döntést csütörtökön hozzák nyilvánosságra.
Nagyváradon sincs megegyezés
Nagyváradon az RMDSZ mellett az EMNP is külön jelentkezett be a helyi magyarság szavazataiért. A néppárt tegnap be is mutatta polgármesterjelöltjét Zatykó Gyula partiumi régióelnök (képünkön) személyében. A párt nagyváradi szervezete kedden tartotta jelöltállító közgyűlését, amelyen a városi tanácsba indítandó jelöltek listáját is összeállították, ám azt egyelőre nem hozzák nyilvánosságra: ezzel megvárják a megyei szervezet hévégi közgyűlését, illetve az általuk összeállított megyei önkormányzati jelöltlista bemutatását.
Kristófi Kristóf, a városi szervezet elnöke a tegnapi sajtótájékoztatón elmondta: komolyan megfontolták, indítsanak-e saját jelöltet a polgármesteri címre, és végül azért döntöttek így, mert tudomásuk szerint a megyeszékhely jelenlegi, nemzeti liberális párti polgármestere, Ilie Bolojan annyira jól teljesít az előzetes felméréseken, hogy mellette már nem lenne esélye a magyar jelöltnek egy esetleges összefogás esetén sem.
Amint arról a Krónika is beszámolt, az RMDSZ már bejelentette, hogy a nagyváradi polgármesteri címre Cseke Attila szenátort jelöli, a megyei tanács elnöki posztjáért pedig nagy valószínűséggel Pásztor Sándor váradi önkormányzati képviselő, a Körösök Vízügyi Igazgatóságának vezetője mérkőzhet meg. Kristófi elmondta, mivel a felméréseken Bolojant ötven százalék körül mérik, ráadásul a magyarság aránya is drasztikusan, 27 százalékról 24-re csökkent az elmúlt tíz évben, a pártnak megéri, hogy saját jelöltjén keresztül megmutassa magát a lakosságnak, anélkül, hogy ezzel ártanának.
Azt azonban hozzátette, a megyei tanácselnöki tisztség esetében még megfontolás tárgyává teszi az RMDSZ jelöltjének támogatását az EMNP, arra ugyanis még esély mutatkozik, hogy a magyar jelölt elnyerje ezt a tisztséget. Krónika (Kolozsvár)

MOGYE-kar. Győzelem?
A magyar sajtó egy ideje attól hangos, hogy győzelem, megoldódott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügye, elfogadták a kormányhatározatot, már közzé is tették, hurrá, hurrá. Azt borítékolni lehet, hogy az újságírók, de még a nyilatkozó politikusok közül is igen kevesen olvasták magát a határozatot, márpedig a helyes vélekedés kialakításának ez – jobb helyeken – előfeltétele. Nézzük tehát.
„Art. 1. – (1) În cadrul Universităţii de Medicină şi Farmacie din Târgu Mureş se înfiinţează o nouă facultate, Facultatea de Medicină şi Farmacie, cu programe în limbile română, maghiară şi engleză, prevăzute în anexa care face parte integrantă din prezenta hotărâre.
(2) Universitatea de Medicină şi Farmacie din Târgu Mureş derulează, potrivit legii, procedurile pentru organizarea alegerilor, precum şi pe cele pentru organizarea concursurilor în vederea ocupării posturilor necesare pentru coordonarea din punct de vedere administrativ a facultăţii nou-înfiinţate potrivit alin. (1).
Art. 2. – Agenţia Română de Asigurare a Calităţii în Învăţământul Superior stabileşte numărul maxim de studenţi care pot fi şcolarizaţi la programele de studii care funcţionează în cadrul facultăţii înfiinţate potrivit art. 1 alin. (1).”*
A határozat melléklete sem valami bőbeszédű, így néz ki:
„– Asistenţă medicală generală (în limba maghiară şi în limba română)
– Medicină (în limba maghiară)
– Medicină (în limba engleză)
– Farmacie (în limba maghiară)”
Bármilyen rövid és vázlatos a jogszabály (vagy éppen azért, mert olyan), regényt lehetne írni róla, de a téma fontosságára való tekintettel mindenképp megér egy kicsivel hoszszabb elemzést. Az első és legnagyobb gond az, hogy ugyan azt szajkózza minden érintett politikus (ideértve a miniszterelnököt is), hogy a határozat azért született, hogy érvényt szerezzenek az oktatási törvénynek, ez minden kétséget kizáróan nem így van, ugyanis az oktatási törvény a kisebbségek nyelvén való oktatásról ezt mondja:
„Art. 135. – (1) Învăţământul superior pentru minorităţile naţionale se realizează:
a) în instituţii de învăţământ superior în cadrul cărora funcţionează facultăţi/linii/programe de studii cu predare în limba maternă;
b) în instituţii de învăţământ superior multiculturale si multilingve; în acest caz, se constituie secţii/linii cu predare în limbile minorităţilor naţionale;
c) în cadrul instituţiilor de învăţământ superior pot fi organizate grupe, secţii sau linii de predare în limbile minorităţilor naţionale, în condiţiile legii.
(...)
Art. 363. – La data intrării în vigoare a prezentei legi, instituţiile de învăţământ superior de stat având activităţi de predare în limba minorităţilor naţionale care au statut de universităţi multiculturale şi multilingve, conform prezentei legi, sunt:
1. Universitatea Babeş–Bolyai din Cluj-Napoca – în limbile română, maghiară şi germană;
2. Universitatea de Medicina şi Farmacie din Târgu-Mureş – în limbile româna şi maghiară;
3. Universitatea de Artă Teatrală din Târgu-Mureş - în limbile română şi maghiară.”
A törvény 135. cikkelyét magában is megérné elemezni, hisz annyira nyakatekert, zavaros és többféleképpen értelmezhető (ezért tekintek el a fordításától is), hogy méltó egy dodonai jóslathoz, de teljesen alkalmatlan arra, hogy jogszabályként a romániai magyarság javára és érdekében alkalmazni lehessen, főleg egy olyan országban, mint Románia (ahol – mondjuk ki – a magyarellenesség nyíltan vagy burkoltan évtizedek óta állampolitika).
Az ellenben mindezek mellett egyértelmű, hogy:
1. A szabályozás arról szól, hogy a kisebbségek nyelvén önálló struktúrákat kell létrehozni.
2. A multikulturális egyetemek esetében nem említ önálló kisebbségi karokat.
3. A Marosváráshelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a három multikulturális egyetem egyike, ahol az oktatás nyelve a román és a magyar, szó nincs a törvényben angol nyelvű oktatásról.
A jog hínárjában
Ezek alapján jogi ismeretek hiányában is meg tudja állapítani bárki, hogy az ünnepelt kormányhatározat nincs összhangban a törvénnyel, nem azt a célt szolgálja, hogy helyreállítsa a törvényességet ott, ahol azt az egyetem vezetősége megszegte. Maga a módszer eleve szembemegy a jogállam alapvető elveivel, amelyek úgy hangzanak, hogy a parlament törvényt hoz, amit mindenkinek be kell tartani, s ha valaki netán nem így tesz, annak az igazságszolgáltatással gyűlik meg a baja.
Hasonlatos ez a helyzet ahhoz, hogy a KRESZ értelmében a legnagyobb megengedett sebesség lakott területen 50 km/h, s mikor a rendőrök azt tapasztalják, hogy Péter Pál 70-nel hajt, akkor erre válaszképpen a kormány határozatot hoz, miszerint Péter Pál a tulajdonában levő személygépkocsival hétköznap köteles maximum 50 km/h-val, ünnepnapokon meg maximum 60 km/h-val közlekedni lakott területen. Tehát Péter Pál egyrészt megúszta büntetlenül az esetet, ráadásul meg az újabb jogszabály nincs összhangban az általános törvénnyel.
Nem csoda tehát, hogy többen is bejelentették, bíróságon támadják meg a kormányhatározatot. Ha pedig ezt meg is teszik (s miért ne tennék), a bíróság – anélkül, hogy elvakult nacionalistákból állna – teljes joggal fogja törvénytelennek nyilvánítani, s megsemmisíteni azt. Ezt már csak azért is meg kell hogy tegye, mert az oktatási törvény egyértelműen kimondja, hogy rendkívüli esetben a kormány hozhat létre új kart, de csak az egyetem vezetőségével való konzultáció után. Márpedig ilyen konzultáció nem volt, nem is lehetett, mert az egyetemnek jelenleg nincs érvényes, szabályosan megválasztott vezetősége. Olyan jogi hínár van tehát az egész ügy körül, ami egyetlen dolgot vetít előre: itt gyors és megnyugtató megoldás egyhamar nem lesz.
A meghozott kormányhatározatot azért sem lehet győzelemnek tekinteni, mert semmiféle garanciát nem tartalmaz arra nézve, hogy bár egyenrangú lesz a román és a magyar tagozat az orvosin. Intő jel kell hogy legyen az, hogy eddig volt egy szabály, miszerint a helyeket egyenlően osztották el a két tagozatra felvételizők között, de tavaly ezt a szabályt már megszegték a fizetéses helyek esetében. Ezek után nagy felelőtlenség úgy „rendezni” a magyar oktatás helyzetét az egyetemen, hogy ezt az elvet nem rögzíti világosan és egyértelműen a határozat.
Sőt ha szigorúan a jogszabály szövegét nézzük, abból még az sem derül ki, hogy az asszisztensképzőn magyar diákok magyarul fognak tanulni, a szöveg minden további nélkül értelmezhető úgy, hogy az oktatás nyelve vegyes lesz. Hasonlóképpen azt se rögzíti se a törvény, se a kormányhatározat, hogy a magyar orvosképzőn az oktatás nyelve magyar, tehát folytatható az eddigi gyakorlat, hogy az ember gyermeke bejut magyar tagozatra, de ott azzal szembesül, hogy számos tanár egy kukkot sem tud magyarul (vagy tud, de nem akar beszélni), így a tanórák jelentős része románul zajlik.
Ennek a gyakorlatnak egyenesen zöld utat ad a kormányhatározat, amelyik ahelyett, hogy kinevezne egy ideiglenes vezetőséget az új kar élére (persze magyar tanárokból), akik majd megszervezik a kart, annak felállítását arra a román vezetőségre bízza, amelyik eddig a törvény be nem tartásában s a magyarok kisemmizésében járt élen. Tipikus kecskére a káposztát eset, s ehhez kellene a magyar közösség tapsoljon.
Magyar–német helyett román–magyar–angol
Továbbmenve az se világos, hogy mi lesz az eddigi karokon a helyzet. Maradnak továbbra is kétnyelvűek úgy, mint eddig? Elvileg igen, hisz a kormány csak egy új kar létrehozásáról döntött, a régi ezek szerint változatlan marad. Vajon? Ha megpróbálunk az események mögé nézni, akkor sem lesz több okunk az örömre, a megnyugvásra. Nem véletlen ugyanis, hogy sokaknak a Petőfi–Schiller-egyetem jut eszébe a mostani történetről, hisz a helyzet nagymértékben hasonló. Akkor volt egy SZKT-határozat, ami kimondta, hogy ha nem jön létre az önálló állami magyar egyetem, akkor az RMDSZ kilép a kormányból.
Most az RMDSZ országos vezetői többször és több helyen kijelentették az év elején, hogy ha nem jön létre az önálló magyar nyelvű oktatási struktúra a vásárhelyi orvosin, akkor az RMDSZ kilép a kormányból. Akkor határozat született a magyar–német nyelvű egyetemről (tehát nem arról, amit az RMDSZ kért), s az SZKT mégis visszatáncolt, megszavazta a kormányban maradást. Most határozat született a román–magyar–angol karról (ami ugye kicsivel még roszszabbul hangzik, mint a magyar–német), de ez elég volt ahhoz, hogy Kelemen Hunorék győzelmet kiáltsanak, s utánuk kórusban a sajtójuk. (A szomorú az, hogy a kórusba kisebb-nagyobb hangerővel és lelkesedéssel anyaországi pártok és politikusok is beálltak.)
Akkor kifele kellett stabilnak mutatni az országot, most választások közelednek, s kivétel nélkül minden párt fel akarja és fel fogja használni a kampányban azt a témát. Az ellenzéki pártok váltig szidni fogják a kormányt, s kiemelten a román kormánypártokat, hogy engedtek a magyarok zsarolásának, elárulták a nemzeti érdeket. Az RMDSZ hallgatni fog arról, hogy úgy lépett be ismét a koalícióba, hogy csak beszéltek erről-arról, de írott koalíciós megállapodás nem született, tehát nincs mit számon kérni a Demokrata-Liberális Párton, s azt fogja orrvérzésig hangoztatni, hogy győzelem, győzelem, a kormány létrehozta a magyar kart Vásárhelyen.
S persze hallgatni fog arról is, hogy nem magyar, hanem román–magyar–angol (ebben a sorrendben!) kar létrehozásáról szól a határozat. A román kormánypártok ugyanakkor a nagy nyilvánosság előtt a tolerancia és a törvénytisztelet bajnokainak fogják beállítani magukat. Persze azért lesz rá gondjuk, hogy eljusson a választókhoz az is, hogy ugyan látszólag engedtek a nyomásnak, de nyugalom, volt rá gondjuk, hogy olyan határozat szülessen, ami a bíróság előtt nem áll meg, s végül úgysem lesz belőle semmi.
A romániai magyarok pedig mindezt fásultan szemlélik, hisz 22 év alatt megszokták már, hogy ők nem fontosak, az ő érdekeik nem számítanak a politikusoknak. Félő, hogy még arra sem lesz jó ez az egész történet, hogy lendületet, erőt adjon a másik két magyar pártnak, már csak azért sem, mert a választók nem azt tanulták meg két évtized alatt, hogy az RMDSZ-re ne számítsanak, hanem azt, hogy a politikus mind semmirekellő, magának való, egyik kutya, a másik eb.
Félmegoldás nem kell
Nem utolsósorban hadd ejtsek néhány szót magukról a közvetlen érintettekről, az orvosi diákjairól. Azt látni lehet, hogy tisztában vannak az érdekeikkel, tudják, hogy számukra fontos lenne anyanyelven tanulni. Ha valaki megkérdezi őket, akkor ezt el is mondják, ki is tudják fejteni, de valamiért tovább nem lépnek egy tapodtat sem. A politikusok által bujtogatott román diákok képesek utcára vonulni, tüntetni, vállalva ezzel azt, hogy a józan szemlélő szemében nevetségessé és ellenszenvessé válnak (hisz mások jogai ellen lépnek fel), a magyar diákok ellenben, akik a saját jogaikért kellene hogy szót emeljenek, szemérmesen hallgatnak. A magyar ember egyenes és szókimondó volt mindig, jogos kérdés, hogy mi tartja vissza ezeket a fiatalokat attól, hogy ebben a kérdésben saját kezdeményezésből határozott és egyértelmű véleményt nyilvánítsanak?
Végezetül – vállalva annak a kockázatát, hogy következetlennek mondanak – mégis azt mondom, hogy az igazság előbb-utóbb győzni fog, s lesz még magyar nyelvű orvosi egyetem Vásárhelyen. Ehhez elsősorban az kell, hogy fogalmazzuk meg egyértelműen: a romániai magyarokat megilleti az önálló oktatási rendszer a bölcsődétől az egyetemig, félmegoldásokat pedig (vegyes intézmények, román vezetésnek alárendelt magyar csoportok, osztályok és karok) nem fogadunk el. Az önálló oktatási rendszer magyar vezetés alatt működő önálló intézményekből kell hogy felépüljön. Mikor felelős és magas rangú európai politikusok már kimondták, hogy a multikulturalizmus egy hamis pálya, mi sem szabad beérjük a tavaly még győzelemként ünnepelt, de pár hónap után a gyakorlatban csődnek bizonyult rendszerrel.
* Románul nem tudók kedvéért ugyanez röviden magyarul:
1. cikk: (1) A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen új kar jön létre, ahol az oktatás nyelve román, magyar és angol lesz, jelen határozat mellékletének megfelelően.
(2) Az egyetem fogja megszervezni és lebonyolítani az új karon a választásokat, illetve az adminisztratív személyzet számára a versenyvizsgát.
2. cikk: A Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség fogja megállapítani a beiskolázási számokat az új karon.
Árus Zsolt
a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke. Krónika (Kolozsvár)

Szabó Béla: Süketek párbeszéde a MOGYE-n
„Az új tisztség semmi változást nem jelent számomra, hiszen folytatni kell a munkát, amit az utóbbi kilenc-tíz hónapban végeztünk” – jelentette ki a Szabadság kérdésére Szabó Béla professzor, akit szerdán választott vezetőjévé a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozata.
Szász József, a magyar tagozat választási bizottságának elnöke az MTI-nek elmondta, a választói névjegyzékben szereplő 121 magyar oktató közül 95-en adták le szavazatukat, 91-en Szabó Béla professzort támogatták. A választási eredményhez az is hozzájárult, hogy Szabó kihívója, Benedek Imre professzor visszalépett a versenyből.
A tagozatvezetőt egyébként rektorhelyettesi tisztség illetné meg az egyetemi struktúrában, de a MOGYE magyar illetékesei kétségeiket hallatták ezzel kapcsolatban.
Szabó Béla lapunknak elmondta: a magyar tagozaton az oktatói gárda annyira jól összeállt, hogy ő személy szerint bármikor félre állhat, mert akad megfelelő helyettesítője. Arra a kérdésre, hogy szerinte meddig tartható a MOGYE-n a jelenlegi lehetetlen hidegháborús állapot, a magyar tagozat vezetője nem tudott választ adni, csupán az új tanügyi törvényt és az illetékes kormányhatározatot hozta fel hivatkozásul, amelyeket tiszteletben kellene tartani ebben az országban.
A professzor korábban az MTI-nek elmondta, nehéz lesz megoldani a MOGYE-n kialakult helyzetet, hiszen „süketek párbeszéde” zajlik a román és a magyar tagozat között. „Mi nem ismerjük el az ő választásaikat, ők nem ismerik el a mi választásainkat” – jelentette ki.
A magyar választásokat az egyetem magyar oktatói az alapítványi tulajdonban lévő Stúdium könyvtárban voltak kénytelenek megtartani azt követően, hogy az egyetem vezetése nem engedélyezte a választás megtartását az oktatási intézmény dísztermében. Szabadság (Kolozsvár)

A megértés vidékein
Böszörményi Zoltán író, költő úgy véli, a sikeres kommunikáció képes otthonosságérzetet teremteni manapság
Aradi származású beszélgetőtársunk változatos életutat mondhat magáénak, szakmai pályája is több fordulóponton vezetett át máig, amikor több időt és alkotó energiát szentelhet már az írásnak, illetve az Irodalmi Jelennél végzett főszerkesztői munkájának. Az utóbbi években gyakoribbá vált megjelenésű, más nyelvekre is lefordított köteteinek egyfajta következménye is lehet az idén számára odaítélt József Attila-díj. Ennek az elismerésnek az elnyeréséről, irodalmi munkájáról, annak társadalmi hátteréről kérdeztük Böszörményi Zoltánt.
Az idei József Attila-díj kiosztása körül megbolydult az írótársadalom. Hogyan látja, miért?
- A témáról sok helyen, az Irodalmi Jelenben is bőséges anyag olvasható. Jegyzetek, hozzászólások tömkelege jelent meg. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke közvetlenül a díjak kiosztása után a Népszabadság munkatársának megjegyezte: valamennyi, idén díjazott alkotó munkásságát nagyra becsüli… Szerintem ez a fontos.
Az Irodalmi Jelen kezdőoldalán örökös munkatársként szerepel Faludy György és Méhes György. Mi ennek a magyarázata? Világirodalmi nagyságuk? Vagy személyes kötődések is?
- Mindketten az Irodalmi Jelen munkatársai voltak életük végéig. Faludyval, ha nem is szoros, de baráti kapcsolatban voltam. Többször meghívtam Aradra, kétszer el is jött. Az Irodalmi Jelen harmadik oldala az övé volt. Sok versét első közlésben hoztam. Méhes Györggyel már nem voltam ennyire szerencsés. Amikor a laphoz került, már válságossá vált az egészségi állapota, így kevés irodalmi szöveg jelent meg tőle.
Az Örvényszárnyontól a Regálig ível eddigi szerzői pályája. Hol jelent meg az első kötete?
- Első két kötetem a bukaresti Litera Kiadónál jelent meg, saját költségemen. Messze voltam Kolozsvártól, Marosvásárhelytől, Bukaresttől, nem tartoztam semmilyen irodalmi táborhoz. Ahogy Kányádi Sándor egyszer megjegyezte, nem voltam senkinek „fia-borja”, vagyis rokona, ismerőse.
Élete meghatározó döntése volt határátlépése. Milyen okok, körülmények játszottak közre ebben?
- Regál című regényemet hozom fel válaszul. Erről szól. Ámokfutás volt. Talán azért is sikerült. Az érzés, a soha vissza nem térő hangulat, a reménytelenségnek a megismételhetetlensége még feldereng, néha megjelenik álmomban. Harminc év távlatából azonban megszelídülnek az emlékek is. Átlényegül a megélt tragédia. Elidegenedik az ember tőle.
Aradtól Torontóig hosszú volt az út, hát még aztán vissza...
- Sok mindent kiírtam magamból. A Míg gondolom, hogy létezem (Vanda örök) és Az éj puha teste szövegkorpuszában ez benne van. Az önéletrajzi elemek, a valóság és a fikció keveréke nem díszítőelemek, hanem az életem mozaikkockái.
Mi kell a meggazdagodáshoz: tehetség, szorgalom, szerencse? Ön gazdagnak érzi-e magát?
- Az anyagi helyzetemnek semmi köze hozzám, az alkotóhoz. A megírt szövegeimhez sem. Úgy vélem, lelkileg nagyon gazdag ember vagyok, és odafigyelek másokra is. Anyagi forrásaim egy részét pedig arra fordítom, hogy fenntartsam a Nyugati Jelen című régiós napilapot. Öt megyében jelenik meg, szórványban. 1997 óta – akkor vettem meg – sokszor tönkrement, meg kellett mentenem, hogy magyar nyelvű újságunk legyen, hogy folytassuk elődeink munkáját, továbbvigyük a hagyományt. Az Irodalmi Jelent is én finanszírozom. Büszke vagyok irodalmi lapunkra. Hányatott történelmünk során nem sok ehhez hasonló indult Aradról.
Most már akár nyugodtan pihenhetne a babérjain - ehelyett alig látszik ki teendői közül.
- Már gyerekkoromban is sokat dolgoztam. Számomra a munka olyan, mint másoknak a levegő. Nem tudok meglenni nélküle. Az értelmes munkát szeretem, amelyiknek van látszatja, hozadéka. Az írás számomra mindennél nehezebb. Ha kiállsz egy könyvvel a nagyközönség elé, az olyan, mintha gondolataidat, testedet pőrére vetkőztetnéd.
Ha újrakezdhetné, mit tenne másképpen?
- Ez meg sem fordult a fejemben. Minek kezdeném újra? Még tetemes anyag van bennem, amit meg szeretnék írni.
Az aradi magyar sajtó nemrég volt százötven éves. Alkalomhoz illő emléklappal tisztelgett a Nyugati Jelen. Mikor és hogyan indult a Jelen, a Nyugati Jelen, majd az Irodalmi Jelen? Miért éppen Aradon?
- Ezt az előbb részben már érintettem, az Irodalmi Jelen Könyvekről azonban nem beszéltem. Az ezredforduló évében Szőke Mária nagyváradi írónő adta az ötletet. Az ő novelláskötete volt az első könyvünk. Azóta közel hetven címünk jelent meg. Csak a nota bene kedvéért: Aradnak soha nem volt ilyen jelentékeny könyvkiadója... Az Irodalmi Jelennel pedig több lábon állunk. Van a portálunk, amely naponta frissül, nyomtatásban pedig a nyolcoldalas mellékletünk olvasható, ez havonta jelenik meg a Nyugati Jelenben. A százhúsz oldalas folyóiratunk szintén havi rendszerességgel lát napvilágot. Ez kapható a történelmi Magyarország területén. Ezen kívül elektronikusan lapozható formában és iPad-en is elérhetőek vagyunk.
Kányádi Sándor önnek régi barátja. Tavaly ön volt Budapesten, a születésnapján, legutóbb ő volt jelen az Irodalmi Jelen tizedik évfordulóján, a Fészek Klubban. Nemrég terjedelmes interjúval tisztelte meg az Irodalmi Jelent. Mióta ismeri, tiszteli, hogyan látja őt?
- Kányádi Sándort gyerekkorom óta ismerem. Akkoriban feljártam a Napsugárhoz. Ott jelentek meg első verseim és írásaim. Azóta kedves nekem. Sok jó tanácsot kaptam tőle az évek folyamán. Segített, ahol tudott. Teljesítménye a magyar irodalomban egyedülálló. Nemcsak költészete kimagasló és értékes, hanem nevelő szerepe is példátlan. Nem ismerek olyan költőt történelmünk folyamán, aki annyi generációt nevelt, oktatott, tanított, nem csupán versre, de anyanyelvre és hazaszeretetre is. Szorítok neki, hogy megkapja az irodalmi Nobel-díjat.
Ismert, hogy ön Lászlóffy Aladár felfedezettje, és az is, hogy egész fiatalon Kolozsváron tanult. Milyen volt akkor a „kincses városban”?
- Ötvenegy évvel ezelőtt kerültem a kolozsvári balettintézetbe. Akkor csak ez és a bukaresti működött Romániában. Apám íratott be, majd hét évre rá ő vett ki onnan. Azok voltak gyermekkorom legszebb évei. Két színházba, két operába, két irodalmi körre jártam osztálytársammal, Molnár Gusztival. (Nem a filozófus és politológus Molnár Gusztávról van szó.) Vasárnap délelőttönként pedig koncertre kellett mennünk, mert zongoratanárnőnk ezt parancsolta. A filmszínházak azokban az években vetítették Antonioni, Fellini, Pier Paolo Pasolini, Zeffirelli, Vittorio de Sica, Truffaut, Buñuel alkotásait. Tüntettünk a vietnami háború ellen, írtuk a verseket, s szaladtunk a Napsugár szerkesztőségébe, hogy ott megmutassuk valakinek. Így kerültem egy szép napon Lászlóffy Aladár elé. Három versemből egyet kiválasztott, az meg is jelent egy hónapra rá. Ezt követően kaptam egy mesekönyvet, Fodor Sándornak a Csipike, a gonosz törpéjét, és gyöngybetűkkel ezt írták az első oldalra: Böszörményi Zoltánnak, a Napsugárban megjelent ügyes verséért. A szerkesztőség. Pecsét, aláírás. Ez volt az első irodalmi sikerélményem.
Valójában hol él most, hol az otthona? Barbadostól Monacóig és Aradig hétköznapi szemmel fényévnyi a távolság. Hogyan bírja az utazást, a munkát, mindazt, ami ezzel jár?
- Ahol meg tudom értetni magam, és ahol megértenek, otthon érzem magam. A sikeres kommunikáció otthonérzetet teremt. A repülőjáratok megszüntették a távolságokat. Már nem idegesít az utazás. Tavaly ősszel egy hónapra Barbadosra hoztam kisebbik lányomat, Pannát. Aztán vissza kellett vinnem Pestre. Este hatkor felültünk a londoni járatra, másnap délben Pesten voltunk. Következő reggel hatkor felszálltam a londoni gépre, két óra múlva járatot cseréltem, és aznap délután megérkeztem Barbadosra. Egyáltalán nem voltam fáradt.
További tervei?
- Meg szeretnék írni még néhány könyvet, és jól érezni magam ebben a világban.
Böszörményi Zoltán (1951, Arad)
Író, költő, lap- és könyvkiadó-tulajdonos, szerkesztő. Tanulmányait a Kolozsvári Balettintézetben kezdi, az aradi 3-as számú líceumban (ma: Csiky Gergely Főgimnázium) érettségizik. Pedagógusként, majd építőtelepen dolgozik, aztán 1975-től Nyugatra szökéséig az aradi Vörös Lobogó napilap korrektora. Torontóban, a York egyetemen diplomázik, jelenleg is kanadai állampolgár. A Luxten Lighting Co. vállalat alapítója (1993) és főrészvényese 2003-ig. 1998-tól az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap, 2003-tól az Irodalmi Jelen Könyveket kiadó vállalkozás tulajdonosa. 2001-től az Irodalmi Jelen című irodalmi-művészeti kiadvány főszerkesztője. Utóbbi könyvei közül: Az éj puha teste (2008), A semmi bőre (2008), Halálos bűn – Párpercesek (2010), Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról (2010), Regál (2011).
Hevesi Mónár József. Új Magyar Szó (Bukarest)

„A magyarság reprodukciós képessége egészen egyedülálló"
A demográfiai adatok romlása és az alacsony születésszám mögött számos ok húzódik meg, egyebek mellett az abortuszok igen magas száma is. A magyar családok helyzete bizonytalan, kevesebb gyermek születik, a fiatalok, bár szeretnének, nem vállalnak nagy családot. Mióta tart a folyamat, és mik lehetnek a következményei? A témában Papp Lajos szívsebészprofesszort kérdeztük, aki a nehézségek ellenére is bizakodó a magyarság és a családok jövőjét illetően.
– Milyen mértékben befolyásolhatja az abortuszok száma a demográfiai adatokat?
– Egy történész barátom kiszámolta, hogy a pozsonyi csatától, tehát 907-től napjainkig a honvédő harcokban, lázadásokban, illetve járványokban mekkora áldozatot adott a Kárpát-medencei magyarság a haza és az emberi lét védelmében. A professzor mintegy ezeregyszáz év alatt ötmillió főt határozott meg. Ezzel szemben 1956-tól a mai napig több mint hétmillió elvégzett abortuszról tudunk. A Kárpát-medencében élő népesség, ezen belül a magyarság reprodukciós képessége egészen egyedülálló. A brit szigetek, a Frank és a Német Birodalom – összehasonlítások alapján – a népességét megnyolcszorozta. A magyarság lélekszáma harminckétszeresére nőtt, tehát nincs okunk panaszra. Adjunk hálát azért, hogy ilyen reprodukciós képességeink vannak. A nagy kérdés csupán az, hogy miért nem élünk vele.
– Mivel magyarázható hazánkban a terhességmegszakítások európai viszonylatban is igen magas száma?
– Erről a témáról nagyszerű magyar emberek írtak könyvet, és próbálták felhívni a mindenkori hatalom figyelmét, hogy baj van. Őket általában kinevették annak idején, ma már mindenki elismeri, igazuk volt. Elsődleges ok a nemzeti tudat elvesztése, valós történelmünk tagadása, és az, hogy a pénz válik az emberek számára a legfontosabb értékké. Mondják, először a kocsi, utána a kicsi. Ez a gondolat már a szocializmusban megjelent, és azóta jelen van a társadalomban. A médiumok félelemmel töltik el az embereket, és jogosan merül fel bennük a kérdés: mi lesz velem, mi lesz a családommal? Mi lesz a gyermekemmel, ha megszületik, fel tudom-e nevelni? Azt az érzetet keltik, hogy minden bizonytalan, esetleges. Így inkább föléljük mindazt, amit kapunk, mondván, felelőtlenség lenne a gyermeknemzés. Pedig éppen az a felelőtlenség, ha nem alapítunk családot. Van egy magyar közmondás: „Ha a jóisten ád nyulacskát, ad hozzá füvecskét is. „Ennek jelentését egyik saját példám szemlélteti a legjobban: Balczó András – aki nemzetünk meghatározó egyénisége minden vonatkozásban – a hatvanadik születésnapján meghívott egy szűk társaságba ünnepelni. Négyen ültünk az asztalnál. Balczónak akkor született a tizenkettedik gyermeke, egy asszonytól. Kiderült, a három férfinak, három asszonytól összesen negyven gyermeke van. Amikor ostoba kérdésemet feltettem, hogyan lehet ezt bírni, ezt válaszolta: „Az első ötig vannak nehézségek. Öt után a gyerekek ellátják egymást, és megkönnyebbedik a sorsunk. Nincs televíziónk, együtt beszélgetünk, együtt imádkozunk. Amikor valaki nem bízik Istenben, akkor a magunkra hagyottság előhozza a félelmeket.” A magyar családokban annak idején a gyermekszületés mindig valódi öröm volt, s természetesen akkor is, ahogy most is, lemondással, áldozatokkal járt. Ennek ellenére, ha nem hozunk áldozatot a családért és a nemzetért, akkor hogyan várjuk el, hogy eltartson a társadalom? Amit adunk, azt kapjuk vissza.
– Milyennek látja mindezek tükrében a magyar családok jövőjét?
– Mondhatom, mégis abszolút bizakodó vagyok. Több mint ezernégyszáz településen jártam a Kárpát-medencében, s mindenütt változást tapasztaltam: egyre többen vállalnak nagy családot. Ezek az emberek istenhitben és magyarságtudatban élnek. Megindult egy pozitív folyamat, amelynek hatása még nem érezhető, a gazdasági nehézségek, a politikai veszekedések, a bizonytalanság miatt. Meggyőződésem, hogy négy-öt éven belül, akárhogy rosszabbodik a világ helyzete, Magyarország népessége növekedni fog.
– Minek köszönhető a változás?
– Tömeges az Isten felé fordulás, a nemzeti tudat erősödése, a valós magyar történelem kutatása és megélése. Bármennyire kellemetlen bizonyos emberek számára, a jelenlegi kormány a nemzetpusztító erők ellenhatását próbálja keresni. A siker még nem látványos, az viszont biztos, hogy ezt az utat kell járni. Én nem félek attól, hogy a magyarság kipusztul, viszont valóban nem mindegy, hányan alkotjuk ezt a nemzetet. A nyelvünk például védelem, érték számunkra. Mindig befogadó nép voltunk, és egyben integráló is. Akik ideérkeztek, és maradni is akartak, azok lassan megtanultak magyarul beszélni. Nekünk pedig a létet jelentheti, hogy végre befejezzük a háborúságot a körülöttünk élő népekkel, és békességben, szeretetben éljünk.
Jobbágyi Zsófia
Magyar Hírlap. Erdély.ma

Mennyire lett román város Kolozsvár?
Száz éve Kolozsvár még majdnem tisztán magyar város volt, mára a magyarok aránya 16 százalékra apadt. Egy Magyarországon most megjelent tanulmány azt elemzi, hogyan élnek együtt a városban magyarok és románok.
A XX. század egyik legpusztítóbb ideológiája (a szovjet típusú rendszereken kívül) a felfokozott nacionalizmusból fakadó nemzetiszocializmus és fasizmus volt. Talán éppen ezért is kezdték meg a kutatók az 1980-as évektől a nacionalizmus – mint közösségi ideológia – alapkategóriáinak lebontását, az ideológiai „dekonstrukciót". Ilyen az amerikai Rogers Brubaker, aki szerint az etnikai közösségek voltaképpen egyfajta csoportszemlélet termékei.
A nacionalizmusokat általában felülről konstruálják meg, de ha ezt ügyesen teszik, akkor a hétköznapi életben is megnyilvánulhat az etnicitás, és ezt már a kutatók aztán „alulról" is vizsgálják. Brubaker is ezt tette Kolozsváron, ahol a magyar és a román lakosság mindennapi együttélését, elsősorban nyelvi kommunikációját vizsgálta.
Magyarokkal, románokkal kezdett beszélgetni, sőt munkatársakat is toborzott maga köré, akikkel együtt fókuszcsoportos felméréseket végzett. Ennek eredménye az a könyv, amely 2006-ban jelent meg angolul, majd idén a L'Harmattan Kiadónál magyarul is napvilágot látott. Brubaker a kolozsvári Feischmidt Margittal, az angol Jon Foxszal és a román Liana Granceával együtt írta meg a „Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban" című kötetet.
Nem etnikai problémaként élik meg a kolozsváriak a nehézségeiket
A kutatók az etnicitás megnyilvánulásait a hétköznapi beszédben, élethelyzetekben próbálták megragadni – egy körülbelül tíz évvel ezelőtti állapotot, Gheorghe Funar ultranacionalista polgármesterségének utolsó éveit regisztrálva. Hétköznapi szituációkban nem igazán nyilvánultak meg a kutatók szerint ezek a nemzetiségi különbségek, minthogy a kolozsvári magyarok és románok képesek a mindennapjaikat enélkül is élni. (Általános anyagi nehézségeik miatt inkább túlélni.) Problémáikat csak időnként és bizonyos körülmények között értelmezik etnikai alapon – ez az egyik legfontosabb megállapítása Brubakeréknek.
Az egyes etnikai csoportokon belül persze különböző vélemények, kijelentések hangzottak el. Brubaker felidézi azokat a helyzeteket is, amikor a magyarok „a román, de rendes" szituációban hozzák elő román ismerőseiket, vagy éppen fordítva, az „ungur dar de treaba", vagyis „magyar, de rendes" kitételek kerültek elő. Hasonló szituáció, amikor valamilyen, a közvélekedéstől eltérő állásponton van a beszélő. Ilyenkor hangsúlyozza, hogy bár a „másik" csoport érvelését támogatja, de mentségül megemlíti, hogy ő amúgy az „egyik" csoport tagja.
A vizsgálat szerint a románok megosztottabbak Kolozsváron, mint a magyarok. Nemcsak a magyaroktól különülnek el, de esetenként a regáti, azaz a Kárpátokon túl élő románoktól is. Létezik egyfajta transzszilvanizmus: az erdélyiség tudata összeköti a helyi, kolozsvári gyökerű románokat és magyarokat.
A marosvásárhelyi etnikai konfliktus
Brubakert erősen befolyásolta az 1990-es marosvásárhelyi magyarverés (erről az origo.hu pár héttel ezelőtt írt részletesen). Az foglalkoztatta, hogy Kolozsváron miért nem alakultak ki véres konfliktus, Románia miért nem vált a volt Jugoszláviához hasonlóvá. A kutatók szerint Kolozsváron azért nem tört ki az erőszak, mert a hétköznapokban az etnicitás mégsem hatja át olyan mértékben az ottani életet, mint ahogyan azt a politikai elitek, vagy a nacionalizmusra rájátszó „etnopolitikai vállalkozók" állítják. Ilyen szempontból a kolozsvári példa nemcsak Kolozsváron vagy Erdélyben, hanem az egész világon modellértékű lehet Brubakerék szerint. Ehhez Feischmidt Margit a pár hete tartott budapesti könyvbemutatón hozzátette: a kolozsvári magyarokat és románokat nem választják el éles osztálykülönbségek, talán ez is nagy szerepet játszik a békés együttélésben.
A kolozsvári román-magyar együttélés békés jellege mellett nyilvánvaló az is, hogy a két csoport két párhuzamos világban él. Szűk és korlátozott ugyan a magyar világ Kolozsváron, s folyamatosan szorul vissza – tehetjük hozzá a friss népszámlálási eredmények alapján – de éppen azzal, hogy megvannak az oktatási és más intézményei, meg tudott maradni. A magyar intézmények egy olyan zárt világot hoznak létre, ahol éppen a kisebbségi lét „megjelöltségét" sikerül elfeledtetni, természetes közeggé alakítani. Nem kell a magyaroknak sem mindig az etnicitásra koncentrálniuk, éppen a saját intézményrendszerük miatt. (Jellemző példa, hogy a városban párhuzamosan működik egy-egy állami fenntartású színház és opera, magyar és román nyelven. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar gimnáziumot végzett színház szakos hallgatójával megtörténhet, hogy rögtön az Állami Magyar Színház alkalmazza, és utána kizárólag a magyar kulturális közegben mozog. Viszont egy zenész diáknak ugyanerre már kevesebb az esélye, mert a zenei szakközép és a zeneakadémia vegyes, illetve kizárólag román tannyelvű.)
A konfliktusok tompítására sajátos módszereik vannak a Kolozsváron élőknek: általában nem beszélnek az etnikai problémákról, nem is mindig foglalkoztatja őket ez. Inkább a gazdasági nehézségekről beszélnek egymással. Ha pedig netán szóba kerül az etnicitás, egyszerűen elviccelik az ügyet, vagy akár még ugratják is egymást.
Vitatémák: Kolozsvár elrománosodása
Történészek ugyanakkor Brubaker könyvének számos pontját vitatják. A budapesti könyvbemutatón elsősorban Bárdi Nándor kisebbségkutató kifogásolta a történelmi háttér elnagyoltságát. Azt például, hogy miként vált egy magyar városból román dominanciájú településsé Kolozsvár egy évszázad alatt. Bárdi a hatvanas évekre tette azt az időpontot, amikor a domináns nyelv a román lett. Kiemelte ebben a lakótelep-építés szerepét, amivel az etnikai magyar szigeteket megtörték. Válaszában Rogers Brubaker hangsúlyozta: nem száz évet, hanem a már fennálló helyzetet elemezték.
Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen a könyv hosszú történeti bevezetőjében alapvetően a város iparosításával, modernizálásával magyarázza a románok túlsúlyba kerülését. Nem pedig a nemzetiesítéssel – tulajdonképpen a románosítással – amelynek a létezését amúgy nem tagadja Brubaker, és főleg a magyar oktatás Ceausescu alatti visszafejlesztésével illusztrálta ezt.
A román állam telepítési politikájáról nem sokat ír Brubaker
Pedig Kolozsvár etnikai összetételét a román politika igyekezett befolyásolni. A román kommunista párt vezetői közül Nicolae Ceausescu a nemzetiségi összetétel „javítását" úgy tartotta megoldhatónak, ha a legnagyobb erdélyi városok körüli községeket a városokhoz csatolják – ezt Stefano Bottoni történész egy 1960-as dokumentum alapján idézi egyik könyvében.
Szintén nem emeli ki Brubaker (csak néhány célzást tesz rá), hogy az erdélyi városok elrománosodását szervezett állami akciók segítették. A „Hetven év. A romániai magyarság története" című 1990-es kötetben erről ez olvasható: „Románia az ötvenes évek végétől gyakorlatilag nem biztosította állampolgárai számára a lakhely és a munkahely szabad megválasztásának jogát, az állami telepítési politika pedig szinte lehetetlenné tette a vidéken élő magyar nemzetiségű lakosság számára, hogy a közeli nagyvárosokba költözzön."
Ráadásul Romániában „1968-tól évente minisztertanácsi határozat szabályozta a tételesen felsorolt városokba települők számát, sőt 1971 után mindenkitől igazolást kértek arról, hogy lakása az adott településen biztosítva van-e. Az egyedi engedélyezés diszkriminációra és olyan ún. zárt városok létrehozására adott lehetőséget, ahová magyarok nem telepedhettek be." Ilyen zárt város volt Kolozsvár is – erről Brubaker nem ejt szót.
Brubaker hosszan elemzi a holokausztot, azt, hogy Észak-Erdély (és így Kolozsvár) Magyarországhoz való visszacsatolása után a zsidónak minősített emberek közül sok ezret deportáltak 1944-ben Auschwitzba. Ez a kolozsvári és a város környékén élő, magyarul beszélő népesség jelentős részének (12-18 ezer embernek) az eltűnését, halálát jelentette. A deportáltak túlnyomó többsége ugyanis magyar anyanyelvű volt. Brubaker ugyanakkor nem hangsúlyozza, hogy Magyarország 1944-ben német megszállás alatt állt.
Szatmárnémeti: nem, Marosvásárhely: igen
Bárdi Nándor megjegyezte a könyv kapcsán azt is: ma már jobban lehet tudni, miért Marosvásárhelyen és nem Kolozsváron verték 1990-ben a magyarokat. A Ceausescu-rendszer 1989 decemberi bukása után a volt titkosszolgálat, a Securitate utódszervezetének minél gyorsabb létrehozásában voltak érdekeltek ugyanis bizonyos erők. Ők Szatmárnémetit és Marosvásárhelyt jelölték ki eredetileg a provokációk helyszínéül. Szatmárnémetiről végül lemondtak, mert túl közel volt a magyar határhoz (veszélyesnek tartották ezt katonai szempontból). Ráadásul az ottani románok kevésbé voltak manipulálhatóak, mert többnyire beszéltek magyarul. Mindezt Bárdi a már általunk is említett Stefano Bottoni legfrissebb, még részben publikálatlan kutatásaira hivatkozva mondta el a könyvbemutatón.
Szegő Iván Miklós
origo.hu. Erdély.ma

Függetlenként jutna be a kolozsvári tanácsba Szakáts István
Több civil szervezet támogatásával független jelöltként jutna be a kolozsvári tanácsba Szakáts István. „A civil társadalom politikai szerepvállalás révén képes explicite, direkt politikai tettekkel beavatkozni a döntéshozatalba, ez az a projekt, amelyet képviselek. Arra számítok, hogy olyan közösséget leszek képes megteremteni, amellyel a választások után együtt tudok majd dolgozni” – nyilatkozta a Krónikának a kolozsvári kulturális menedzser.
Elmondta: tegnap délutánig 204 támogató aláírást gyűjtött össze a szükséges 2750-ből. A Facebook közösségi oldalán pedig alig öt nap alatt több mint 2500-an biztosították támogatásukról. Kérdésünkre, hogy mekkora esélyt lát arra, hogy mandátumhoz jusson, a számos civil megmozdulás motorjaként ismertté vált Szakáts kifejtette: „eljátszhatnám a politikust, hogy hú de mekkora esélyeim vannak, de az az igazság, hogy nem tudom. Azok az emberek, akikkel beszélek, mindennemű támogatásukról biztosítottak, számításaim szerint négyezer szavazatot össze tudok szedni, de azt, hogy sikerül-e megszerezni a bejutáshoz szükséges mintegy hatezer voksot, nem tudnám megmondani.”
Azon felvetésünkre, hogy független képviselőként mennyire tudja majd érvényesíteni akaratát, Szakáts eddig civilként elért eredményeivel érvelt. Elmondta, már eddig is számos eredményt értek el azzal, hogy elmentek a tanácsülésekre, és tiltakozásukkal felhívták a közvélemény figyelmét bizonyos problémákra. „Például ezelőtt mintegy két hónappal nem kis szerepünk volt abban, hogy a kulturális projektekre szánt keretösszeget 900 ezer lejről 1,9 millióra emelte az önkormányzat, így ez gyakorlatilag duplája a tavalyi összegnek” – említette a jelölt, aki szerint a civil szervezetek érdekérvényesítési lehetőségei bővülnének azzal, ha bejutna a városi tanácsba.
„A pálya széléről bekiabáló civil társadalom ideje elmúlt. Ma már a civil szerepvállalásnak a közpolitikák kidolgozásához való aktív hozzájárulásra is ki kell terjednie, ehhez pedig a kolozsvári civil szférának olyan eszközökre van szüksége, amelyekkel közvetlenül is befolyásolhatja a politikai folyamatokat. Egy független tanácsos a civil társadalom ilyen eszköze lehet” – olvasható Szakáts Istvánnak a www.clujulcivic.ro weboldalon közzétett felhívásában.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Gergely Balázs Úrnak, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs Megyei elnökének
Csép Sándor, a Magyar Polgári Párt Kolozs megyei szervezetének elnöke.
Tisztelt Elnök Úr!
Köszönöm a választási összefogással kapcsolatos nyílt levelét, (Szabadság, március 30.), egyben elnézését kérem megkésett válaszomért, de a válasz megírása előtt szükségesnek tartottam a konzultációt az elnökséggel és a választmánnyal is.
Bár személyes találkozásaink során érintettük az együttműködés kérdéseit, helyénvalónak tartom a levélváltásnak ezt a formáját, mert így, közvetítésmentesen nincs lehetőség a félreértelmezésekre, így tudunk csak valóban hitelesen információkat cserélni, és csupán így tudjuk a tényeknek megfelelően tájékoztatni a nyilvánosságot.
Levelének őszinte hangja azt a benyomást tette rám, hogy Ön valóban hisz az együttműködés lehetőségében, és felismerte az elzárkózás tragikus következményeit.
Teljes mértékben ez a véleményem nekem is, de kiegészítem azzal, hogy szerintem ez nem csak lehetőség, hanem szükségszerű megvalósítandó feladat. Ezen állításunk a választások után fog igazolódni. Sajnos!
A mi választási stratégiánk abból indul ki, hogy elsődleges a nemzeti érdek és csak ezután következnek a pártpolitikai szempontok. Legfontosabb, hogy minél több olyan képviselő kerüljön be az önkormányzatokba, aki elkötelezett nemzeti közösségünk érdekeinek képviseletében. Nem kívánunk másokat lejárató, negatív kampányt folytatni, nem kívánjuk energiáinkat, lehetőségeinket, különösen a június 10-éig terjedő rövid időt közösségen belüli harcokra tékozolni. (Főleg, amikor velünk szemben ellenséges erők egész közösségünk Szibériába való kitoloncolásáról ábrándoznak).
„Az élet értékét a szolgálat adja” – hallottuk a minap egymás mellett ülve az EMKE díjátadó gáláján. Reményeim szerint egymás mellett állunk, amikor népünk szolgálatát vállaljuk. Mostani szolgálatunk arra kell irányuljon, hogy minél több képviselőt juttassunk be a mieink közül az önkormányzatokba. Szomorú valamennyiünkre nézve, hogy ezt a szolgálatot nem mindenki vállalja.
Az MPP és EMNP választási bizottságainak tanácskozásán a fentiek szellemében eljutottunk az együttműködés technikai és módszeri részleteinek körvonalazásáig. Az összefogás formái a helyi koalíciótól a kölcsönös támogatásig és méltányos megegyezésig terjedhetnek. Minden esetben a helyi viszonyoknak megfelelő döntést kell hoznia a helyi szervezeteknek, hiszen ők ismerik legjobban a helyi realitásokat.
Gyakran hallani a szállóigévé lett balga aforizmát, miszerint a politikának semmi köze az erkölcshöz. Ha a napi, rövid távú politizálásban ez olykor igazolódni is látszik, a távlatokban gondolkodó és cselekvő pártok a hitelességet és a választók bizalmát csak tisztességes szolgálattal nyerik el.
Churchill, a XX. század zseniális közéleti szolgálattevője, aki 50 éven át volt az angol kormányok tagja, többnyire elnöke, bőséges tapasztalatokkal rendelkezett ahhoz, hogy megállapítsa:„A politikus mindig a következő választásokra gondol – az államférfi pedig a következő nemzedékekre.” Magas mérce, de nem elérhetetlen. Önmérséklettel, felelősséggel, a pillanatnyi és csoportérdekeken felülemelkedő, de programot és elvi álláspontot felnemadó, olykor áldozatot, lemondást is követelőmagatartással megvalósítható.
Tisztelt Elnök Úr, gondoljon vissza: huszonkét évvelezelőtt jött létre az RMDSZ, mint a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete.A teljes közösségnek ígérve a képviseletét. Magam is részese voltam ennek a munkának (lásd Hívó Szó). Sajnos az évek során nem valósult meg ez az eredeti szándék, a másként gondolkodásnak nem maradt helye a szervezetben, hiába voltak azonosak a célokban a különböző árnyalatok.Vállaljuk fel most és a jövőben az eredeti programnak általunk teljesíthető részét – valamennyiünk érdekében.
Tisztelettel és reménységgel:
Kolozsvár, 2012 április 16. Szabadság (Kolozsvár)

„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával
1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa.
Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását?
– Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott.
Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában.
Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került.
– Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája?
– Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás.
Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott.
Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget.
– Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót?
– Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások.
Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet.
A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány.
A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is.
Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság.
Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat.
– Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza?
– Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”.
Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980).
A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra.
– A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion?
– Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett.
Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek.
– 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét?
– A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés.
Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett.
– A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét?
– A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően.
De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz.
És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség.
– Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit?
– Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata.
Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet?
A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Kimozdult a holtpontról a kolozsvári összefogás kérdése
Szerdán tárgyalóasztalhoz ülnek a magyar pártok képviselői
Várhatóan szerdán tárgyalóasztalhoz ülnek a három magyar párt képviselői Kolozsváron, hogy megbeszéljék a választási együttműködés lehetőségeit – tájékoztatta lapunkat tegnap Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke. Ezt megelőzően a politikai pártok vezetői a pénteken este tartott nyilvános fórumon megegyeztek: mielőbb találkozni fognak, hogy érdemi megbeszélést folytassanak az ügyben. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezete által kezdeményezett, Fehér Attila evangélikus lelkész által moderált rendezvényre Máté András Levente, Gergely Balázs, és Csép Sándor voltak hivatalosak, az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint a Magyar Polgári Párt (MPP) Kolozs megyei szervezeteinek elnökeként. Máté András Levente helyett az általa megbízott Kötő József parlamenti képviselő vett részt a beszélgetésen, aki az RMDSZ nevében konkrét ajánlatot fogalmazott meg a másik két magyar párt irányába.
A megfelelő választási eredmények, a közösség jövője érdekében való összefogás, az egység csak akkor valósulhat meg, ha nagyobbak és kisebbek egyaránt hajlandóak engedményt tenni – emelte ki a beszélgetést moderáló Fehér Attila evangélikus lelkész, felkérve a három érdekképviseleti szervezet megyei elnökét, hogy fejtsék ki elképzeléseiket a június 10-i helyhatósági választásokon való együttműködés lehetőségeit illetően.
„A korszak hőse az, aki először nem üt vissza”
A beszélgetésen elsőként felszólaló Csép Sándor, az MPP Kolozs megyei szervezetének elnöke üdvözölte a civil szervezet kezdeményezését, és úgy vélte, ha mindannyian elegendő politikai érettségről tesznek tanúságot, a magyar közösség számarányának megfelelő képviselettel is rendelkezhet majd a helyi és megyei önkormányzatokban. Felhívta a figyelmet arra, hogy ennek a korszaknak a hőse az lesz, aki először nem üt vissza. Hozzátette: az együttműködés alapfeltételeként a sérelmeken át kell lépni, a gyűlölködésről le kell mondani, és mindenekelőtt különbséget kell tenni ellenség és ellenfél között. Mint mondta, az MPP-nek és az EMNP-nek már sikerült megegyeznie az elveket illetően, a megye egyes településein pedig a kölcsönös támogatásban, közös jelöltállításban is. A megegyezés irányában tett fontos lépésnek nevezte a kölcsönös bizalmatlanság feloldását. „Tényleg el akarjuk veszejteni egymást? Felelősséggel tartozunk, gyerekeinknek, unokáinknak, az utókornak” – hangsúlyozta. Emlékeztetett arra, hogy mindkét utóbbi népszámlálás során tízezres léptékben csökkent a magyar népesség száma Kolozsváron. – Rengeteg jel, érv van tehát amellett, hogy találjuk meg egymást – emelte ki.
RMDSZ: Eckstein-Kovács Pétert polgármesterjelöltnek
Kötő József parlamenti képviselő kifejtette: egyetért azzal, hogy a közös munka létszükséglet. Hangsúlyozta: az összefogás fogalma azonos entitások együttmunkálkodását jelenti. Emellett tény, hogy mára kialakult három önálló entitást képező párt, amelyek mindegyike határozott eszmei alapon próbálja tennivalóit megfogalmazni. – Ha szót akarunk érteni, és aláhúzom: szót akarunk érteni, akkor nem az összefogás gondolatából kell kiindulnunk, hanem annak a történelmi parancsnak a gyakorlatba ültetésén kell együtt munkálkodnunk, hogy biztosítsuk a magyar nemzeti közösség talponmaradását – részletezte a politikus. Hangsúlyozta: abból kiindulva, hogy elsődleges a nemzeti érdek, a nép szolgálata, alapvető tárgyalási pontként fogadhatóak el a Csép Sándor által megfogalmazott alapelvek a kölcsönös támogatásra, a méltányos megegyezésre vonatkozóan. Az RMDSZ konkrét ajánlata, hogy polgármesterjelöltje, Eckstein-Kovács Péter – aki rendelkezik a megfelelő politikai retorikával, tapasztalattal, karizmával, és a kolozsvári polgárok többségének bizalmát élvezi – mellé sorakozzanak fel a magyar pártok, ugyanakkor a politikai alakulatok vezető testületei által szigorúan tisztázott program és eszközök mentén kellene megalkotni az önkormányzati jelöltek közös listáját. – Ha leülnek, és megtalálják a közös pontokat, az RMDSZ nyitott arra, hogy megbeszélje a listákra való felkerülést, a sorrend megállapítását – jelentette ki.
Fehér Attila lelkész moderátorként a közösség jövője érdekében való összefogásra buzdította a pártokat.
A képviselő azt is megjegyezte, április 11-én lejárt a közös választási jelek bejegyzésének határideje, ezért a törvény nem teszi már lehetővé, hogy mindhárom párt jele alatt induljon a közös lista.
A „régi” és az „új” politikáról
Az EMNP országos alelnöki tisztségét is betöltő Gergely Balázs, a párt kolozsvári polgármesterjelöltje összegezte: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kezdeményezett politikai alakulat azért jött létre, mert erre igény volt. – Egyikünk sem rendelkezik annyi plusz idővel, energiával, és nem vagyunk szellemi fogyatékosok sem, hogy ha valami nagyon jól működik, azzal szemben alternatívát próbáljunk állítani – hangsúlyozta. 2003-ban Tőkés László tiszteletbeli elnöki címének megszüntetésével bekövetkezett az RMDSZ-ben az a szakadás, amely véget vetett a „régi egységnek”. Új mozgalmak, alakulatok jöttek létre az erdélyi politikai porondon, így az EMNT, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és nem utolsó sorban az MPP – részletezte. A 2008-as választásokon utóbbi arányait tekintve nagyon tisztességes eredményt ért el, Székelyföldön a szavazatok 39 százalékát gyűjtötte be, Kolozsváron és a megyében két-két ezer ember szavazott az RMDSZ melletti egyetlen magyar politikai alternatívára, ami szintén azt jelzi, hogy amennyiben a magyar választók a régebbi politikai alakulatban elvesztették bizalmukat, politikai képviseletük feladatát másnak kell ellátnia – vélekedett a politikus.
Mint kifejtette, az EMNP „régi politika” alatt nem az RMDSZ-t, hanem azt a fajta, Románia-szerte érvényesülő politikai kultúrát, gyakorlatot érti, amelynek értelmében a politikusok „füstös pártszékházakban döntik el a nyáj sorsát”, a választóközönség igényeinek, véleményének figyelembevétele nélkül. – Ezt a típusú politizálást teljes mértékben elutasítjuk. Az „új politika” középpontjába az egyéni választót és a magyar közösséget helyeznénk, megtudva, hogy mit várnak el a politikusoktól – hangsúlyozta. Hozzátette: újra erősíteni kell a háttérbe szorult párbeszédet a politikum és a kis egyházközségekre lebontott történelmi egyházak között, nem feledkezve meg a civil szféra szervezeteiről sem. A politikai pártok feladata ebben a megközelítésben az, hogy a társadalom kezdeményezéseit felerősítse és képviselje. – Az új egységképben a három magyar politikai alakulatnak pillanatnyilag kutyakötelessége együtt dolgozni. Ahol a választási versenyt a demográfiai helyzet nem engedi meg, meg kell egyezni, ezt várja el a közösség – hangsúlyozta Gergely Balázs. Mint mondta, az EMNP együttműködési szándéka őszinte, ezt nyílt levélben is tudomására hozta már a másik két politikai alakulat vezetőségének. – Úgy tudnánk maximalizálni részvételünket az önkormányzati tanácsokban, ha ezt a bölcs kompromisszumot megköthetnénk – tette hozzá.
Az EMNP „új politika” címszó alatt megfogalmazott célkitűzései kapcsán Kötő József emlékeztetett: 1990-ben a fő feladat az volt, hogy a magyarság önmagára ébredve, identitását bátran vállaló közösséggé kovácsolódjon. Az RMDSZ az úgynevezett fehér foltok térképéből kiindulva arra törekedett, hogy minden magyarlakta településen legyen legalább magyar egyesület, alapítvány. Időközben a civil szféra nagykorúsodott, véleményformálóvá vált, négyévente számon kérheti a politikum megvalósításait. – Nem arról van szó, hogy az RMDSZ elengedte a civil társadalom kezét, hanem arról, hogy az immár felnőtt olyannyira, hogy eldöntheti a saját jövőjét – emelte ki a képviselő. Elutasította továbbá, hogy az egyházak és a politikum kapcsolata elsekélyesedett volna: példaként említette az iskolák, templomok és egyéb ingatlanok visszaszolgáltatását lehetővé tevő restitúciós törvény elfogadtatását, és úgy vélte, a dolgokat a maguk folyamatában kellene vizsgálni. Ugyanakkor hangsúlyozta: vannak közös pontok, amelyek kapcsán együtt kell dolgozni, már csak azért is, mert ebben az országban „egy tollvonással minden visszafordítható”.
Választási jelek nélkül is lehet koalíciót kötni
A választási együttműködést illetően Gergely Balázs úgy nyilatkozott: az RMDSZ Kötő József által tolmácsolt ajánlata méltányos, Eckstein-Kovács Péter az általa tisztelt politikusok közé tartozik, nem tartja rossz polgármesterjelöltnek, de adott esetben, a tárgyalások nyomán akár lehetne független, mindhárom pártnak megfelelő, a civil szférából érkező polgármesterjelöltet is állítani.
Emlékeztetett: a kolozsvári magyarság jelenleg öt mandátummal rendelkezik az önkormányzatban. Az EMNP ajánlata értelmében ezekből egy helyet kérnének, amelyet az RMDSZ feltehetően elveszítene az EMNP választási vetélytársként való versenybelépése esetén. Ugyanakkor az EMNP megkísérelné megszerezni az RMDSZ által már az előző választáson elvesztett, függőben levő, úgymond billegő tanácsosi mandátumot.
A választási törvény még mindig lehetővé teszi a helyi koalíciók bejegyzését, így a koalíciót alkotó pártok már csak a nevükkel szerepelhetnek a szavazólapon – tette hozzá Gergely Balázs, aki szerint harmadrendű kérdés a koalíció megkötésének viszonylatában, hogy nem lesznek választási jelek a listákon. Elmondta, a polgármesterjelölt kérdésénél is fontosabbnak tartja, hogy közös tanácsosjelölti listát állítson a három párt. Említette egy közelmúltban végzett közvélemény-kutatás eredményét, amelynek értelmében a kolozsvári magyarságnak 58 százaléka szavazna az RMDSZ-re, ha a szövetség önállóan indul. Egy hárompárti koalíció listáját a felmérés szerint a kolozsvári magyarok 77 százaléka szavazná meg.
Csép Sándor, az MPP Kolozs megyei elnöke nemzeti érdeknek nevezte, hogy minél több magyar ember legyen a választásokat követően az önkormányza tokban. Arra szólította fel a másik két párt vezető politikusait, hogy már szombaton jelöljék ki a tárgyalódelegációkat, és mielőbb egyeztessenek a konkrét lépésekről.
A június 10-i önkormányzati választásokat szabályozó törvény a korábbi gyakorlattól eltérően egyfordulós polgármester-választást ír elő, így elméletileg fennáll annak a lehetősége, hogy egyes helyeken akár a szavazatok 30-40 százalékával is mandátumot szerezhet egy-egy polgármesterjelölt. Korábban már mindhárom magyar párt megnevezte a kolozsvári polgármesterjelöltjét.
Zay Éva. Szabadság (Kolozsvár)