Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. március 9.
Ne engedjük, hogy a bánsági magyar ügy kétes pártérdek-érvényesítési kísérletek áldozata legyen!”
VÁLASZ A NYÍLT LEVÉLRE az EMNP és EMNT Temes megyei szervezeteinek többnyire azonos vezetőihez
A temesvári és a Temes megyei magyarság sorsáért felelősen cselekvő RMDSZ megyei és helyi szervezetei az elmúlt 22 év alatt nyitottak voltak minden olyan kezdeményezés előtt, ami az identitásvesztés és fogyatkozás megakadályozását vagy lassítását szolgálta.
A Temes megyei RMDSZ az eltelt időszakban szorosan együttműködött a történelmi egyházakkal és a civilszervezetekkel, melyeket a rendelkezésére álló eszközökkel folyamatosan támogatott, többeket már a megalakulás pillanatától.
A Temes Megyei Területi Képviselők Tanácsa (továbbiakban TKT) 2012. február 29-i gyűlésén határozottak értelmében az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulója alkalmával szervezett ünnepi rendezvényeit nem használja fel kampánycélra.
A TKT tagjai az EMNP országos és megyei elnökének, az önkormányzati választásokon való magyar–magyar együttműködésre vonatkozó kérését kimerítő vita után okafogyottnak nyilvánította, mivel az elfogadott jelöltállítási szabályzat 1. pontja értelmében: „Javaslattételi joga van mindenkinek, akit a magyar közösség sorsa érdekel”. Ennek szellemében lehet mindenki jelölt. A rangsorolás következtében választási listára kerülő nem RMDSZ tag írásban vállalja a tagság felvételét és az RMDSZ programját, ahogyan történt a 2009-es európai parlamenti választásokon a „Magyar Összefogás Listája” esetében is.
Az EMNP Temes megyei vezetői előtt érthetetlen ok az, hogy nem az RMDSZ vezetői, hanem a Temes megyei RMDSZ vezető testülete, a TKT utasította el a kérést, mivel a szabályzat mindenkinek esélyt ad a sorvadó temesközi magyar közösség megmaradását zászlajára tűző cselekvő tevékenységre.
A Mikó Imre terv Kós Károly Közösségi Központban tartott ismertetésére – még kevésbé az erről szóló egyeztetésre – a Temes Megyei RMDSZ elnöksége nem kapott meghívót. A Demokrácia Központ székhely igényére adott nemleges választ azzal indokoljuk, hogy az eredeti cél – a magyar állampolgárság megszerzésében nyújtott tanácsadás – mellett nyilvánvaló volt, hogy ez az iroda az új párt (EMNP) bejegyzéséhez szükséges aláírások gyűjtőhelye lesz. Az RMDSZ első perctől átérezte a kettős állampolgárság kiemelt fontosságú közösségi jelentőségét, ezért a temesvári Magyar Házban működő irodájában – a Demokrácia Központ által nyújtott tanácsadással egyenértékű – segítséget nyújtott minden fajta anyaországi támogatás nélkül.
A Temes Megyei RMDSZ a történelmi egyházakkal és a civilszervezetekkel való egymásra utaltságát és az ebből fakadó együttműködést mindig is komolyan vette. Ennek megyeszerte számos eredménye született, melyeknek a magyarság nemzeti öntudatát erősítő szerepe erkölcsi, oktatási és művelődési szempontokat figyelembe véve vitathatatlan.
Meglepetésünkre szolgál az EMNT és az EMNP Temes megyei szervezetei szinte azonos vezetőségének fenntartása az RMDSZ és a szláv kisebbségek összefogása tárgyában az önkormányzati választásokon. Ez egy négyéves folyamat, melyet az RMDSZ a 2008-as helyhatósági választások előtt az EMNP jelenlegi országos elnökének hathatós közreműködésével és jóváhagyásával indított el. Ennek a nyílt levélben intoleráns módon lefitymált összefogásnak köszönhető, hogy a 2004-ben Temesváron elveszített önkormányzati képviseletet visszaszereztük.
A 2012-es választásokon a megyei RMDSZ számára a Temesváron elért eredmények megtartása mellett hangsúlyosan kiemelt célja a megyei képviselet visszaszerzéséért folyó küzdelem. Ennek érdekében nem fordítunk hátat hűséges szövetségeseinknek és arra kérünk minden felelős magyar embert, hogy közös ügyünket ne engedje holmi kétes pártérdek-érvényesítési kísérletek áldozatául esni.
Ui. A Temes Megyei RMDSZ ezennel a közleményháborút és a nyílt levelezgetést a maga részéről lezárja. Erőforrásainkat a következőkben a magyar közösség további építésére és megerősítésére fordítjuk. Szórványban élő, számarányában megfogyatkozott nemzettársaink jövőjének egyik biztosítéka, hogy jelen legyünk a rólunk szóló döntéshozatal minden szintjén. Ennek érdekében kérünk mindenkit, hogy tudatos és felelősségteljes támogatásával álljon közös ügyünk mellé.
Temesvár, 2012. március 7.
A Temes Megyei RMDSZ Területi Képviselőinek Tanácsa
Nyugati Jelen (Arad)
VÁLASZ A NYÍLT LEVÉLRE az EMNP és EMNT Temes megyei szervezeteinek többnyire azonos vezetőihez
A temesvári és a Temes megyei magyarság sorsáért felelősen cselekvő RMDSZ megyei és helyi szervezetei az elmúlt 22 év alatt nyitottak voltak minden olyan kezdeményezés előtt, ami az identitásvesztés és fogyatkozás megakadályozását vagy lassítását szolgálta.
A Temes megyei RMDSZ az eltelt időszakban szorosan együttműködött a történelmi egyházakkal és a civilszervezetekkel, melyeket a rendelkezésére álló eszközökkel folyamatosan támogatott, többeket már a megalakulás pillanatától.
A Temes Megyei Területi Képviselők Tanácsa (továbbiakban TKT) 2012. február 29-i gyűlésén határozottak értelmében az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulója alkalmával szervezett ünnepi rendezvényeit nem használja fel kampánycélra.
A TKT tagjai az EMNP országos és megyei elnökének, az önkormányzati választásokon való magyar–magyar együttműködésre vonatkozó kérését kimerítő vita után okafogyottnak nyilvánította, mivel az elfogadott jelöltállítási szabályzat 1. pontja értelmében: „Javaslattételi joga van mindenkinek, akit a magyar közösség sorsa érdekel”. Ennek szellemében lehet mindenki jelölt. A rangsorolás következtében választási listára kerülő nem RMDSZ tag írásban vállalja a tagság felvételét és az RMDSZ programját, ahogyan történt a 2009-es európai parlamenti választásokon a „Magyar Összefogás Listája” esetében is.
Az EMNP Temes megyei vezetői előtt érthetetlen ok az, hogy nem az RMDSZ vezetői, hanem a Temes megyei RMDSZ vezető testülete, a TKT utasította el a kérést, mivel a szabályzat mindenkinek esélyt ad a sorvadó temesközi magyar közösség megmaradását zászlajára tűző cselekvő tevékenységre.
A Mikó Imre terv Kós Károly Közösségi Központban tartott ismertetésére – még kevésbé az erről szóló egyeztetésre – a Temes Megyei RMDSZ elnöksége nem kapott meghívót. A Demokrácia Központ székhely igényére adott nemleges választ azzal indokoljuk, hogy az eredeti cél – a magyar állampolgárság megszerzésében nyújtott tanácsadás – mellett nyilvánvaló volt, hogy ez az iroda az új párt (EMNP) bejegyzéséhez szükséges aláírások gyűjtőhelye lesz. Az RMDSZ első perctől átérezte a kettős állampolgárság kiemelt fontosságú közösségi jelentőségét, ezért a temesvári Magyar Házban működő irodájában – a Demokrácia Központ által nyújtott tanácsadással egyenértékű – segítséget nyújtott minden fajta anyaországi támogatás nélkül.
A Temes Megyei RMDSZ a történelmi egyházakkal és a civilszervezetekkel való egymásra utaltságát és az ebből fakadó együttműködést mindig is komolyan vette. Ennek megyeszerte számos eredménye született, melyeknek a magyarság nemzeti öntudatát erősítő szerepe erkölcsi, oktatási és művelődési szempontokat figyelembe véve vitathatatlan.
Meglepetésünkre szolgál az EMNT és az EMNP Temes megyei szervezetei szinte azonos vezetőségének fenntartása az RMDSZ és a szláv kisebbségek összefogása tárgyában az önkormányzati választásokon. Ez egy négyéves folyamat, melyet az RMDSZ a 2008-as helyhatósági választások előtt az EMNP jelenlegi országos elnökének hathatós közreműködésével és jóváhagyásával indított el. Ennek a nyílt levélben intoleráns módon lefitymált összefogásnak köszönhető, hogy a 2004-ben Temesváron elveszített önkormányzati képviseletet visszaszereztük.
A 2012-es választásokon a megyei RMDSZ számára a Temesváron elért eredmények megtartása mellett hangsúlyosan kiemelt célja a megyei képviselet visszaszerzéséért folyó küzdelem. Ennek érdekében nem fordítunk hátat hűséges szövetségeseinknek és arra kérünk minden felelős magyar embert, hogy közös ügyünket ne engedje holmi kétes pártérdek-érvényesítési kísérletek áldozatául esni.
Ui. A Temes Megyei RMDSZ ezennel a közleményháborút és a nyílt levelezgetést a maga részéről lezárja. Erőforrásainkat a következőkben a magyar közösség további építésére és megerősítésére fordítjuk. Szórványban élő, számarányában megfogyatkozott nemzettársaink jövőjének egyik biztosítéka, hogy jelen legyünk a rólunk szóló döntéshozatal minden szintjén. Ennek érdekében kérünk mindenkit, hogy tudatos és felelősségteljes támogatásával álljon közös ügyünk mellé.
Temesvár, 2012. március 7.
A Temes Megyei RMDSZ Területi Képviselőinek Tanácsa
Nyugati Jelen (Arad)
2012. március 12.
Imatanulás nulladik évben
Vallásoktatásban is részesülnek heti egy alkalommal az előkészítő osztályokban a gyerekek – derült ki az oktatási minisztérium múlt héten társadalmi vitára bocsátott tantervtervezetében.
Vallásoktatásban is részesülnek heti egy alkalommal az előkészítő osztályokban a gyerekek – derült ki az oktatási minisztérium múlt héten társadalmi vitára bocsátott tantervtervezetében. E szerint a kisdiákok megtanulják, hogyan kell imádkozni, mi az isten szerepe az ember életében, karitatív tevékenységekben vesznek részt és templomba is elviszik őket. A tantervből nem derül ki, hogy kötelező lesz-e a részvétel a vallásórákon valamennyi diák számára. Az érintettek harminc napig jelezhetik észrevételeiket az oktatási minisztériumnak.
A nulladik évben kézimunkát, zenét, vizuális művészeteket és testnevelést is tanulnak a diákok A Transindex által is ismertetett tanterv szerint vallásórán a diákok a tanárral együtt a vallásos hit egyes elemeinek azonosítása során beszélgetnek Istennek az ember életében betöltött szerepéről, imagyakorlatokat végeznek, elmagyarázzák nekik a Szentháromság-tant, és párbeszédet folytatnak a keresztény élet meghatározó elemeiről. Továbbá elemzik a jó keresztényi magatartást a napi élethelyzetek megragadása révén. Ennek során jó és rossz cselekedetekről mesélnek, önmagukat, családtagjaikat, barátaikat és osztálytársaikat jellemzik játékos feladatokkal, és a keresztény erkölcsiség szabályainak a családi életben való alkalmazásáról tanulnak.
Király András: nem lesz kötelező
Király András oktatási államtitkár kérdésünkre elmondta: a közvitán lévő tantervben nincs rögzítve, ám ugyanúgy, ahogy a felsőbb osztályok esetében, a nulladik évben sem lesz kötelező a vallásoktatás. „A szülők kérvényezhetik, hogy gyerekük ne vegyen részt ezeken az órákon. A lelkiismereti szabadságot az alkotmány írja elő” – emlékeztetett az államtitkár. Magyarázata szerint az egyes iskolák hatáskörébe tartozik majd annak a megoldása, hogy mivel tölti a kisdiák az idejét a kieső óra alatt. A legtöbb tanintézmény ezt úgy oldja meg, hogy a vallásórát az órarend elejére vagy a végére rögzíti, így a gyerek vagy később megy iskolába, vagy hamarabb jön el. Király tájékoztatása szerint az előkészítő osztályok vallásórájára vonatkozó leírás csupán a román tagozatra vonatkozik, a magyar tagozat számára készül a tanterv, ebben benne lesz a magyarság által gyakorolt vallásokra vonatkozó rendelkezés is. Az államtitkár közölte: a minisztérium már közzétette az interneten a kisebbségi diákok románoktatásának tantervét is.
Teremhiányt is okozhat
Kilenc tantárgy az előkészítő osztályban
A vallás mellett további nyolc tantárgyat fognak oktatni az előkészítő osztályokban: társadalmi nevelés, matematika és környezetfelfedezés, zene és mozgás, információs és beszédkézség feljesztése, testnevelés és sport, tanácsadás, vizuális művészetek és kézimunka.
Az érintettek szerint a vallásoktatás a nulladik évben pluszterhet jelenthet az iskoláknak több szempontból is. „Eléggé nagy gond a teremkérdés, a helyhiány, ugyanis a magyar osztályokban római katolikus, református, unitárius és evangélikus gyerekek tanulnak” – mondta az ÚMSZ-nek Páll Irénke marosvásárhelyi tanítónő, aki szerint közösen kellene a gyerekeket hittanra tanítani, azt átadni számukra a vallásból, ami közös, ami összeköti a különböző felekezetűeket.
A tanítónő szerint a tankönyv és tananyag is némi gondot okoz, hiszen vannak vallásoktatók, akik ragaszkodnak a tantervhez, és nem veszik figyelembe a gyermek életkori képességeit. Nagy Erika vallástanár számára nem elég világos, kitől mit várnak el. „Én megtartom az óráimat, feleltetem a gyerekeket, akiktől elvárom, hogy a leadott tananyagot megtanulják, úgy, mint bármely más tantárgyat” – magyarázta. Emlékeztetett arra, hogy más felekezetűek, mint például az unitáriusok, többnyire szombatonként járnak a vallásórára.
Kádár Réka fiatal pedagógus szerint a gyerekeket nem dogmákra, „kőbe vésett igazságokra” kellene tanítani, hanem önálló, kritikus gondolkodásra, kérdések megfogalmazására. „A minisztérium elképzelése az, hogy szó szerint és mérlegelés nélkül el kell fogadni ezeket a tanokat, fel sem merülhet a kételkedés, a vita lehetősége. Ez, úgy érzem, ez visszafejleszti a gondolkodás képességét” – magyarázta a fiatal tanárnő.
Új Magyar Szó (Bukarest)
Vallásoktatásban is részesülnek heti egy alkalommal az előkészítő osztályokban a gyerekek – derült ki az oktatási minisztérium múlt héten társadalmi vitára bocsátott tantervtervezetében.
Vallásoktatásban is részesülnek heti egy alkalommal az előkészítő osztályokban a gyerekek – derült ki az oktatási minisztérium múlt héten társadalmi vitára bocsátott tantervtervezetében. E szerint a kisdiákok megtanulják, hogyan kell imádkozni, mi az isten szerepe az ember életében, karitatív tevékenységekben vesznek részt és templomba is elviszik őket. A tantervből nem derül ki, hogy kötelező lesz-e a részvétel a vallásórákon valamennyi diák számára. Az érintettek harminc napig jelezhetik észrevételeiket az oktatási minisztériumnak.
A nulladik évben kézimunkát, zenét, vizuális művészeteket és testnevelést is tanulnak a diákok A Transindex által is ismertetett tanterv szerint vallásórán a diákok a tanárral együtt a vallásos hit egyes elemeinek azonosítása során beszélgetnek Istennek az ember életében betöltött szerepéről, imagyakorlatokat végeznek, elmagyarázzák nekik a Szentháromság-tant, és párbeszédet folytatnak a keresztény élet meghatározó elemeiről. Továbbá elemzik a jó keresztényi magatartást a napi élethelyzetek megragadása révén. Ennek során jó és rossz cselekedetekről mesélnek, önmagukat, családtagjaikat, barátaikat és osztálytársaikat jellemzik játékos feladatokkal, és a keresztény erkölcsiség szabályainak a családi életben való alkalmazásáról tanulnak.
Király András: nem lesz kötelező
Király András oktatási államtitkár kérdésünkre elmondta: a közvitán lévő tantervben nincs rögzítve, ám ugyanúgy, ahogy a felsőbb osztályok esetében, a nulladik évben sem lesz kötelező a vallásoktatás. „A szülők kérvényezhetik, hogy gyerekük ne vegyen részt ezeken az órákon. A lelkiismereti szabadságot az alkotmány írja elő” – emlékeztetett az államtitkár. Magyarázata szerint az egyes iskolák hatáskörébe tartozik majd annak a megoldása, hogy mivel tölti a kisdiák az idejét a kieső óra alatt. A legtöbb tanintézmény ezt úgy oldja meg, hogy a vallásórát az órarend elejére vagy a végére rögzíti, így a gyerek vagy később megy iskolába, vagy hamarabb jön el. Király tájékoztatása szerint az előkészítő osztályok vallásórájára vonatkozó leírás csupán a román tagozatra vonatkozik, a magyar tagozat számára készül a tanterv, ebben benne lesz a magyarság által gyakorolt vallásokra vonatkozó rendelkezés is. Az államtitkár közölte: a minisztérium már közzétette az interneten a kisebbségi diákok románoktatásának tantervét is.
Teremhiányt is okozhat
Kilenc tantárgy az előkészítő osztályban
A vallás mellett további nyolc tantárgyat fognak oktatni az előkészítő osztályokban: társadalmi nevelés, matematika és környezetfelfedezés, zene és mozgás, információs és beszédkézség feljesztése, testnevelés és sport, tanácsadás, vizuális művészetek és kézimunka.
Az érintettek szerint a vallásoktatás a nulladik évben pluszterhet jelenthet az iskoláknak több szempontból is. „Eléggé nagy gond a teremkérdés, a helyhiány, ugyanis a magyar osztályokban római katolikus, református, unitárius és evangélikus gyerekek tanulnak” – mondta az ÚMSZ-nek Páll Irénke marosvásárhelyi tanítónő, aki szerint közösen kellene a gyerekeket hittanra tanítani, azt átadni számukra a vallásból, ami közös, ami összeköti a különböző felekezetűeket.
A tanítónő szerint a tankönyv és tananyag is némi gondot okoz, hiszen vannak vallásoktatók, akik ragaszkodnak a tantervhez, és nem veszik figyelembe a gyermek életkori képességeit. Nagy Erika vallástanár számára nem elég világos, kitől mit várnak el. „Én megtartom az óráimat, feleltetem a gyerekeket, akiktől elvárom, hogy a leadott tananyagot megtanulják, úgy, mint bármely más tantárgyat” – magyarázta. Emlékeztetett arra, hogy más felekezetűek, mint például az unitáriusok, többnyire szombatonként járnak a vallásórára.
Kádár Réka fiatal pedagógus szerint a gyerekeket nem dogmákra, „kőbe vésett igazságokra” kellene tanítani, hanem önálló, kritikus gondolkodásra, kérdések megfogalmazására. „A minisztérium elképzelése az, hogy szó szerint és mérlegelés nélkül el kell fogadni ezeket a tanokat, fel sem merülhet a kételkedés, a vita lehetősége. Ez, úgy érzem, ez visszafejleszti a gondolkodás képességét” – magyarázta a fiatal tanárnő.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. március 13.
Magyar kar, angolosan
Kormányhattározattal rögzítik ma a magyar oktatás szervezeti kereteit a MOGYE-n
Egy magyar és angol nyelvű orvosi és gyógyszerészeti kar létrehozásáról szól az a kormányhatározat, amelyet a kabinet várhatóan ma fogad el, miután tegnap délután megszületett az egyezség a kormány tagjai között arról: mi lesz a tartalma a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) tervezett magyar karra vonatkozó kormányhatározatnak. Az egyezség azon a tegnap délutáni, szűk körű tanácskozáson született meg, amelyet a Victoria-palotában tartottak Mihai-Răzvan Ungureanu miniszterelnök, Markó Béla kormányfőhelyettes, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, illetve Cătălin Predoiu igazságügyi, Cătălin Baba oktatásügyi és Bogdan Drăgoi pénzügyi tárcavezető részvételével. „Megegyeztünk annak a határozatnak a szövegéről, amelyet a keddi kormányülésen napirendre veszünk” – fogalmazott az Agerpres hírügynökségnek Kelemen Hunor.
Márton: itt ülünk a frakcióteremben
A tegnapi nap folyamán azonban egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy végül megszületik az egyezség. Adott pillanatban esni látszott az alku, olyannyira, hogy az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciói a parlamenti munka időszakos bojkottját is kilátásba helyezték. A honatyák azt követően vonultak ki az ülésteremből, hogy a Demokrata Liberális Párt (PDL) több vezető politikusa megkérdőjelezte a reggeli koalíciós ülésen született megállapodást. A koalíciós ülés után Markó Béla miniszterelnök-helyettes nyilatkozott arról, hogy a kormányhatározat szövege elkészült, és a dokumentum alapján létrejövő új kar magába foglalja majd az általános orvosi képzést magyarul és angolul, valamint a gyógyszerészeti képzést magyarul.
A marosvásárhelyi Nemzeti Színház előtti téren mintegy négyszázan követelték „a törvény betartását”
„Egy darabig úgy tűnt, hogy a kormányfővel közösen sikerült megtalálni azt a jogi megoldást, amellyel rendezni lehet a magyar főtanszékek helyzetét a MOGYE-n. Ám végül az ügy elbizonytalanodott. Most itt ülünk a frakcióteremben, s várjuk a fejleményeket” – mondta délután az ÚMSZ-nek Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese. A jogász-képviselő nem szolgált részletekkel arról, milyen jogi megoldás születhet a MOGYE helyzetére. Kérdésünkre elismerte, hogy a magyar fakultások létrehozása akadályokba ütközhet, mert az újonnan létrehozott karok nem teljesítenék az akkreditációs feltételeket. Márton Árpád szerint ugyanakkor nem áll meg a lábán a MOGYE rektorának, Constantin Copotoiunak az az ellenvetése, hogy a főtanszékek létrehozása is akkreditációs akadályokba ütközik, például a magyar diákokra nem jutna elegendő számú tanár. „A magyar diákok nem csak anyanyelvükön tanulnak a MOGYE-n, hanem románul is. Tehát a román nemzetiségű tanárokkal számolva teljesülnek az akkreditációs feltételek” – mondta a képviselő.
Utcai nyomásgyakorlás Marosvásárhelyen
A koalíciós alakulatok megegyezését tegnap a román diákok harmadik utcai megmozdulása is nehezítette, ugyanis a nagy médianyilvánosságot kapott akciójukkal nyomást gyakoroltak a nagyobik kormánypártra. A marosvásárhelyi Nemzeti Színház előtti téren mintegy négyszázan követelték „a törvény betartását” „Mindent elvettek tőlünk, még a tanulás jogát is” – tudatta a hangosbemondón keresztül a városközpont összes járókelőjével a tüntetés szervezője.
Tegnap ismét tüntettek Marosvásárhely főterén az orvosi egyetem román diákjai, akik szeparatizmussal vádolják magyar társaikat
A buszmegállóban várakozók döbbenten figyelték a történteket. „Szóltak, hogy jöjjek ki ide, de nem tudom, mi történik itt. Tüntetés van? Ki tüntet ki ellen?” – kérdezett vissza egy magyarul beszélő román nemzetiségű tornatanár, aki elmondása szerint az iskolaigazgató utasítására ment ki a térre, hogy felügyelje a tanítványait. Miután az ÚMSZ-től kapott tájékoztatást arról, hogy mi történik, szétnézett, és öt perc múlva azzal távozott, hogy ennek ő nem lesz résztvevője, ő a sportszerűséget szereti. Bizalmatlansági indítványt tervez az USL
Az ellenzéki Szociál-Liberális Szövetség (USL) vezetői bizalmatlansági indítvány benyújtását helyezték kilátásba, amennyiben a kormány sürgősségi határozattal létrehozza a magyar főtanszéket a MOGYE-n. Crin Antonescu liberális pártelnök frontális támadást indított Cătălin Baba tárcavezető ellen, aki szerinte „az RMDSZ aljas eszköze” és ahelyett, hogy megvédené a MOGYE autonómiáját, zsarolja az egyetem vezetőségét.
Új Magyar Szó (Bukarest)
Kormányhattározattal rögzítik ma a magyar oktatás szervezeti kereteit a MOGYE-n
Egy magyar és angol nyelvű orvosi és gyógyszerészeti kar létrehozásáról szól az a kormányhatározat, amelyet a kabinet várhatóan ma fogad el, miután tegnap délután megszületett az egyezség a kormány tagjai között arról: mi lesz a tartalma a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) tervezett magyar karra vonatkozó kormányhatározatnak. Az egyezség azon a tegnap délutáni, szűk körű tanácskozáson született meg, amelyet a Victoria-palotában tartottak Mihai-Răzvan Ungureanu miniszterelnök, Markó Béla kormányfőhelyettes, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, illetve Cătălin Predoiu igazságügyi, Cătălin Baba oktatásügyi és Bogdan Drăgoi pénzügyi tárcavezető részvételével. „Megegyeztünk annak a határozatnak a szövegéről, amelyet a keddi kormányülésen napirendre veszünk” – fogalmazott az Agerpres hírügynökségnek Kelemen Hunor.
Márton: itt ülünk a frakcióteremben
A tegnapi nap folyamán azonban egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy végül megszületik az egyezség. Adott pillanatban esni látszott az alku, olyannyira, hogy az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciói a parlamenti munka időszakos bojkottját is kilátásba helyezték. A honatyák azt követően vonultak ki az ülésteremből, hogy a Demokrata Liberális Párt (PDL) több vezető politikusa megkérdőjelezte a reggeli koalíciós ülésen született megállapodást. A koalíciós ülés után Markó Béla miniszterelnök-helyettes nyilatkozott arról, hogy a kormányhatározat szövege elkészült, és a dokumentum alapján létrejövő új kar magába foglalja majd az általános orvosi képzést magyarul és angolul, valamint a gyógyszerészeti képzést magyarul.
A marosvásárhelyi Nemzeti Színház előtti téren mintegy négyszázan követelték „a törvény betartását”
„Egy darabig úgy tűnt, hogy a kormányfővel közösen sikerült megtalálni azt a jogi megoldást, amellyel rendezni lehet a magyar főtanszékek helyzetét a MOGYE-n. Ám végül az ügy elbizonytalanodott. Most itt ülünk a frakcióteremben, s várjuk a fejleményeket” – mondta délután az ÚMSZ-nek Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese. A jogász-képviselő nem szolgált részletekkel arról, milyen jogi megoldás születhet a MOGYE helyzetére. Kérdésünkre elismerte, hogy a magyar fakultások létrehozása akadályokba ütközhet, mert az újonnan létrehozott karok nem teljesítenék az akkreditációs feltételeket. Márton Árpád szerint ugyanakkor nem áll meg a lábán a MOGYE rektorának, Constantin Copotoiunak az az ellenvetése, hogy a főtanszékek létrehozása is akkreditációs akadályokba ütközik, például a magyar diákokra nem jutna elegendő számú tanár. „A magyar diákok nem csak anyanyelvükön tanulnak a MOGYE-n, hanem románul is. Tehát a román nemzetiségű tanárokkal számolva teljesülnek az akkreditációs feltételek” – mondta a képviselő.
Utcai nyomásgyakorlás Marosvásárhelyen
A koalíciós alakulatok megegyezését tegnap a román diákok harmadik utcai megmozdulása is nehezítette, ugyanis a nagy médianyilvánosságot kapott akciójukkal nyomást gyakoroltak a nagyobik kormánypártra. A marosvásárhelyi Nemzeti Színház előtti téren mintegy négyszázan követelték „a törvény betartását” „Mindent elvettek tőlünk, még a tanulás jogát is” – tudatta a hangosbemondón keresztül a városközpont összes járókelőjével a tüntetés szervezője.
Tegnap ismét tüntettek Marosvásárhely főterén az orvosi egyetem román diákjai, akik szeparatizmussal vádolják magyar társaikat
A buszmegállóban várakozók döbbenten figyelték a történteket. „Szóltak, hogy jöjjek ki ide, de nem tudom, mi történik itt. Tüntetés van? Ki tüntet ki ellen?” – kérdezett vissza egy magyarul beszélő román nemzetiségű tornatanár, aki elmondása szerint az iskolaigazgató utasítására ment ki a térre, hogy felügyelje a tanítványait. Miután az ÚMSZ-től kapott tájékoztatást arról, hogy mi történik, szétnézett, és öt perc múlva azzal távozott, hogy ennek ő nem lesz résztvevője, ő a sportszerűséget szereti. Bizalmatlansági indítványt tervez az USL
Az ellenzéki Szociál-Liberális Szövetség (USL) vezetői bizalmatlansági indítvány benyújtását helyezték kilátásba, amennyiben a kormány sürgősségi határozattal létrehozza a magyar főtanszéket a MOGYE-n. Crin Antonescu liberális pártelnök frontális támadást indított Cătălin Baba tárcavezető ellen, aki szerinte „az RMDSZ aljas eszköze” és ahelyett, hogy megvédené a MOGYE autonómiáját, zsarolja az egyetem vezetőségét.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. március 14.
Székelyudvarhelyen temetik újra Nyirő Józsefet
A csíksomlyói zarándokvonat hozza Székelyföldre, huszárkísérettel érkezik Székelyudvarhelyre és május 27-én, a katolikus temetőben újratemetik Nyirő József hamvait – jelentették be tegnap sajtótájékoztatón. A hamvak hazahozatalával az író, Nyirő József végakaratának tesznek eleget az újratemetés szervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány.
Mivel a madridi Almudena temetőbeli sírhely Magyarország tulajdona, ezért az exhumálást is a magyar állam végzi, a sírhelyet is a magyar Országgyűlés váltja meg. Az író földi maradványai a csíksomlyói zarándokvonattal érkeznek Székelyföldre. A gyergyószentmiklósi és csíkszeredai megálló után a hamvakat huszárok szállítják Székelyudvarhelyre.
Nyirő József hamvainak hazahozatalát Balázs Árpád, az MPP önkormányzati képviselője Pál Gyula néhai ügyész kezdeményezésének nyomán, 1995 óta folyamatosan, ma már többekkel együtt szorgalmazza – mondta, hozzáfűzve, „vártuk, hogy jobbra forduljon a kormány Magyarországon.” Az ötletgazdák most egy emlékbizottság létrehozását is kezdeményezték, melynek több feladata is lenne, többek közt részt vennének az újratemetés megszervezésében. Május 27-én, a Nyirő-villa előtti tiszteletadást követően, a koporsót a város központjában, a Márton Áron téren ravatalozzák fel, majd a Szent Miklós-hegyi temetőben római katolikus szertartás szerint helyezik sírba.
Egyszerű embereket várnak a bizottságba, olyanokat akik közel érzik Nyirő szellemiségét.
Elképzelhetőnek tartják, hogy a Városi Könyvtár felvegye a Nyirő József nevet, de a tervek közt szerepel tudományos konferenciák szervezése és a Nyirő-hagyaték összegyűjtése is.
Az író konyhabútora például Ivóban még megtalálható, és ezt is szeretnék Székelyudvarhelyre hozni, majd kiállítani az akkori fényképeket, melyeket idős Kováts István, az író barátja készített.
További tervek közt szerepel a Nyirő-villa átalakítása, persze az ottlakók kárpótlása mellett.
Az uh.ro nyomán
Erdély.ma
A csíksomlyói zarándokvonat hozza Székelyföldre, huszárkísérettel érkezik Székelyudvarhelyre és május 27-én, a katolikus temetőben újratemetik Nyirő József hamvait – jelentették be tegnap sajtótájékoztatón. A hamvak hazahozatalával az író, Nyirő József végakaratának tesznek eleget az újratemetés szervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány.
Mivel a madridi Almudena temetőbeli sírhely Magyarország tulajdona, ezért az exhumálást is a magyar állam végzi, a sírhelyet is a magyar Országgyűlés váltja meg. Az író földi maradványai a csíksomlyói zarándokvonattal érkeznek Székelyföldre. A gyergyószentmiklósi és csíkszeredai megálló után a hamvakat huszárok szállítják Székelyudvarhelyre.
Nyirő József hamvainak hazahozatalát Balázs Árpád, az MPP önkormányzati képviselője Pál Gyula néhai ügyész kezdeményezésének nyomán, 1995 óta folyamatosan, ma már többekkel együtt szorgalmazza – mondta, hozzáfűzve, „vártuk, hogy jobbra forduljon a kormány Magyarországon.” Az ötletgazdák most egy emlékbizottság létrehozását is kezdeményezték, melynek több feladata is lenne, többek közt részt vennének az újratemetés megszervezésében. Május 27-én, a Nyirő-villa előtti tiszteletadást követően, a koporsót a város központjában, a Márton Áron téren ravatalozzák fel, majd a Szent Miklós-hegyi temetőben római katolikus szertartás szerint helyezik sírba.
Egyszerű embereket várnak a bizottságba, olyanokat akik közel érzik Nyirő szellemiségét.
Elképzelhetőnek tartják, hogy a Városi Könyvtár felvegye a Nyirő József nevet, de a tervek közt szerepel tudományos konferenciák szervezése és a Nyirő-hagyaték összegyűjtése is.
Az író konyhabútora például Ivóban még megtalálható, és ezt is szeretnék Székelyudvarhelyre hozni, majd kiállítani az akkori fényképeket, melyeket idős Kováts István, az író barátja készített.
További tervek közt szerepel a Nyirő-villa átalakítása, persze az ottlakók kárpótlása mellett.
Az uh.ro nyomán
Erdély.ma
2012. március 14.
Körömfaladék
1848-ban nem így volt…
Ne gondolja, hogy mindössze pár nap választ el a századik születésnapomtól – láttam jobb időket is, uram. No, annyira népszerű azért nem voltam, hogy az MTA-n is autogramot kérjenek tőlem, de azért akadt egy-két színhely, ahol azonnal kikapcsolták a készüléket, ha beszélni kezdtem. Friss a kiflije? Istenem, milyen rég nem ettem friss kiflit. Köszönöm, de mint látja, kávéra sem jut már nekem. Ha megtisztelne. Maga igazi úriember, nem volt véletlenül ott 1990 nyarán Segesváron, amikor Gyalu, vagyis Gelu Pateanu azt mondta volt, hogy az ő egyetlen megbízója: a lelkiismerete?...
Meglepődik? Talán nem is tudja, ki volt Gyalu? Mikes Leveleskönyvének románra fordítója? Ó, uram, elregélem.
Az a lelkiismeret, amely arra késztette, hogy súlyos vádak terhe alatt merjen, akarjon és szeressen magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Összerázta a sors a magyarokkal. Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem ugyanolyan barátja. De ott izzik benne, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szeret állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal. Kívülről tudom, kedves uram: – Többször voltam itt, többször mertem szót emelni. Ma már nem ezt teszem, hanem vadul fogok üvölteni, mert olyan dolgokba is ütközöm, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet mindenféle szelíd mosolyokkal elkendőzni.
És még azt is mondta, hogy Petőfi nemcsak a március 15-i szózattal lepte meg az emberiséget, hanem bevésett valamit a világ öntudatába: a világszabadságot! Gyalu ennek a gyönyörű elvnek a nevében kérte az embereket, hogy legyenek türelmesek, ameddig lehet és muszáj türelmesnek lenni. És aki a hídfő másik oldalán áll, az legyen megértő, és óvakodjék a szélsőséges gondolkodástól.
Honnan tudom ezt, uram? Sokat tudok. Rendszerint megvernek érte. Ha arannyá válna minden pof, amit a tudásomért kaptam, a Rotschildok hozzám járnának kölcsönért. Kezdő tanár koromban egy falusi bodegában énekelni kezdtem, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban nem így volt. Azonnal rám csapott a milicista, hogy ácsi, a többit majd az őrsön. Kapatos állapotomban huzakodtam; ütve-rúgva terelgetett. Jegyzőkönyvet vett föl, hosszan pirkált, izzadt derekasan, látszott, nem kenyere az írás, jó órába telt, míg az elejét (ma úgy mondanók, a preambulumát, szép kis szitokszó, ugye) összehozta, végre jött a lényeg: ha 1848-ban nem úgy volt, akkor hát hogy is volt 1848-ban?!
Na, ekkor kaptam csak igazán nagy ruhát. A bunkó majdnem az egész nótát leírta, mire tudatosodott valahogy a faggyúhájas kobakjában, amiről szól.
Nem sokat koptattam a katedrát, kedves uram. Tudja, ki volt Ecsedi Kovács Gyula? Elmondom fejből magának. A segesvári síkon 1899. július 31-én a Petőfi Társaság nagyszabású ünnepet rendezett, a szabadságharcban ötven évvel azelőtt oly különös módon eltűnt nagy költő, Petőfi Sándor emlékére. A rendezőség fényes programot állított össze, amelyben az akkori Magyarország legjelentősebb nevei szerepeltek. Jókai Mór írta az egykori barát és költőtárs emlékét felidéző ünnepi köszöntést, amelynek előadását az ország legkitűnőbb drámai színészére, Ecsedi Kovács Gyulára, a Petőfi Társaság tagjára bízta a rendezőség. Belefogott a szárnyaló óda érzelmektől átfűtött szavalatába, teljes és valódi átéléssel tolmácsolta a jelen lévő Jókai gondolatait. Az óda felénél túl járva egyszer csak megcsuklott hangja, majd szava elállt, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a nagy színész hirtelen összeesett. Már haldokolt, amikor leemelték az ünnepi emelvényről, s percek múlva befejezte földi pályafutását. Egykori példaképéhez, Egressy Gáborhoz hasonlóan őt is előadás közben érte a halál, akárcsak Prohászka Ottokárt, a lánglelkű püspököt az egyetemi templom szószékén.
Na, mit szól ehhez? A Köllő Miklós Petőfi-szobrához, amely ma Kiskunfélegyháza főterét díszíti? És a segesvári Ladea-szoborhoz? Elvitték, mert ledőlt előtte a várfal. (Kár, hogy nem ütötte agyon, akire gondolok.) Hát az utolsó vacsoráról Székelykeresztúron? Az öreg tanúról, Petőfi vén körtefájáról... Sírjáról a timafalvi temetőben? Hát a Zeyk Domokos emlékművét Héjjasfalván: ismeri? Az Ispánkút. Mond magának valamit? A turulmadaras emlékmű és a többi szobor a múzeumparkban? Haller Lujza neve?
Netán ön is odavaló? Ó, bocsánat. Akkor nem erőltetem. Uram, tartozom egy őszinte vallomással. Ezek idekinn mind surmók, egytől egyig. Az itteni első verést ugyancsak március idusán inkasszáltam, mivel akkor még nem tudtam, mi hol van Budapesten. Megkínál egy cigarettával? Ja. Kösz. Na szóval. Elsütöm én a kedvenc poénomat: 1848-ban nem így volt. Ismeri a részleteket? Akkor még az öregisten legény volt, ja. Ettől gurult be annak idején a milicista is. Van még szó benne Szent Péterről, aki egy szál ingben s gatyában kísérgeti, na kit, ki nem mondom: a bálba. De én akkor, friss repatriáltként (mit csodálkozik, Páskándi Géza is így mondta!) nemcsak azt nem sejtettem, hol vagyok (tök berúgva, az sem mellékes mint szempont), de azt sem, hogy ennek a nótának miféle helyi konnotációi forognak a nép között, kedves uram... Hogy a gatya zöld-fehér, és a borzalmasan alpári nóta hirtelen átcsap a “Hallod-e, te kőrösi lány”-ba, csakhogy dózsás identitással, akit a huszárok helyett a fradisták tesznek boldoggá kilencszer is. Kedves uram, egy újpesti kocsmában ilyet dalolni (bár csak az első szakasz végéig jutottam el) – kész őrület. Szerencsére a kórteremben volt tévé, onnan néztem az ünneplést ország- és Erdély-szerte... A bordáim is valamelyest behegedtek, de mély lélegzetet azóta sem tudok venni.
Itt, ebben a kis vecsési “székely lebujban” nem nagyon tudok mit mondani önnek, uram. Dsida Jenő írta: aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Hát én voltam már magyar, kedves uram. És azt is megértem, amit Ady a maga sajátos módján így fejez ki: aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve támad újabb rúgásra...
Istenem, valami rosszat találtam mondani? Kérem, ne nézzen ilyen komor szemekkel. És szóljon a barátainak, hogy ne bántsanak.
Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Jó estét, uraim! Beszélek románul. Isten hozta önöket Budapesten, a végtelen lehetőségek városában! Bárhová szívesen elkalauzolom önöket, ügyintézést is vállalok, rendelkezzenek velem. Bună seara tuturor! Vorbesc româneste, domnilor. Va pot călăuzi oriunde doriţi dumneavoastră. Ofer consultanţă pentru orice domeniu. Bine aţi venit la Budapesta, oraşul tuturor posibilităţilor!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
1848-ban nem így volt…
Ne gondolja, hogy mindössze pár nap választ el a századik születésnapomtól – láttam jobb időket is, uram. No, annyira népszerű azért nem voltam, hogy az MTA-n is autogramot kérjenek tőlem, de azért akadt egy-két színhely, ahol azonnal kikapcsolták a készüléket, ha beszélni kezdtem. Friss a kiflije? Istenem, milyen rég nem ettem friss kiflit. Köszönöm, de mint látja, kávéra sem jut már nekem. Ha megtisztelne. Maga igazi úriember, nem volt véletlenül ott 1990 nyarán Segesváron, amikor Gyalu, vagyis Gelu Pateanu azt mondta volt, hogy az ő egyetlen megbízója: a lelkiismerete?...
Meglepődik? Talán nem is tudja, ki volt Gyalu? Mikes Leveleskönyvének románra fordítója? Ó, uram, elregélem.
Az a lelkiismeret, amely arra késztette, hogy súlyos vádak terhe alatt merjen, akarjon és szeressen magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Összerázta a sors a magyarokkal. Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem ugyanolyan barátja. De ott izzik benne, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szeret állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal. Kívülről tudom, kedves uram: – Többször voltam itt, többször mertem szót emelni. Ma már nem ezt teszem, hanem vadul fogok üvölteni, mert olyan dolgokba is ütközöm, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet mindenféle szelíd mosolyokkal elkendőzni.
És még azt is mondta, hogy Petőfi nemcsak a március 15-i szózattal lepte meg az emberiséget, hanem bevésett valamit a világ öntudatába: a világszabadságot! Gyalu ennek a gyönyörű elvnek a nevében kérte az embereket, hogy legyenek türelmesek, ameddig lehet és muszáj türelmesnek lenni. És aki a hídfő másik oldalán áll, az legyen megértő, és óvakodjék a szélsőséges gondolkodástól.
Honnan tudom ezt, uram? Sokat tudok. Rendszerint megvernek érte. Ha arannyá válna minden pof, amit a tudásomért kaptam, a Rotschildok hozzám járnának kölcsönért. Kezdő tanár koromban egy falusi bodegában énekelni kezdtem, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban nem így volt. Azonnal rám csapott a milicista, hogy ácsi, a többit majd az őrsön. Kapatos állapotomban huzakodtam; ütve-rúgva terelgetett. Jegyzőkönyvet vett föl, hosszan pirkált, izzadt derekasan, látszott, nem kenyere az írás, jó órába telt, míg az elejét (ma úgy mondanók, a preambulumát, szép kis szitokszó, ugye) összehozta, végre jött a lényeg: ha 1848-ban nem úgy volt, akkor hát hogy is volt 1848-ban?!
Na, ekkor kaptam csak igazán nagy ruhát. A bunkó majdnem az egész nótát leírta, mire tudatosodott valahogy a faggyúhájas kobakjában, amiről szól.
Nem sokat koptattam a katedrát, kedves uram. Tudja, ki volt Ecsedi Kovács Gyula? Elmondom fejből magának. A segesvári síkon 1899. július 31-én a Petőfi Társaság nagyszabású ünnepet rendezett, a szabadságharcban ötven évvel azelőtt oly különös módon eltűnt nagy költő, Petőfi Sándor emlékére. A rendezőség fényes programot állított össze, amelyben az akkori Magyarország legjelentősebb nevei szerepeltek. Jókai Mór írta az egykori barát és költőtárs emlékét felidéző ünnepi köszöntést, amelynek előadását az ország legkitűnőbb drámai színészére, Ecsedi Kovács Gyulára, a Petőfi Társaság tagjára bízta a rendezőség. Belefogott a szárnyaló óda érzelmektől átfűtött szavalatába, teljes és valódi átéléssel tolmácsolta a jelen lévő Jókai gondolatait. Az óda felénél túl járva egyszer csak megcsuklott hangja, majd szava elállt, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a nagy színész hirtelen összeesett. Már haldokolt, amikor leemelték az ünnepi emelvényről, s percek múlva befejezte földi pályafutását. Egykori példaképéhez, Egressy Gáborhoz hasonlóan őt is előadás közben érte a halál, akárcsak Prohászka Ottokárt, a lánglelkű püspököt az egyetemi templom szószékén.
Na, mit szól ehhez? A Köllő Miklós Petőfi-szobrához, amely ma Kiskunfélegyháza főterét díszíti? És a segesvári Ladea-szoborhoz? Elvitték, mert ledőlt előtte a várfal. (Kár, hogy nem ütötte agyon, akire gondolok.) Hát az utolsó vacsoráról Székelykeresztúron? Az öreg tanúról, Petőfi vén körtefájáról... Sírjáról a timafalvi temetőben? Hát a Zeyk Domokos emlékművét Héjjasfalván: ismeri? Az Ispánkút. Mond magának valamit? A turulmadaras emlékmű és a többi szobor a múzeumparkban? Haller Lujza neve?
Netán ön is odavaló? Ó, bocsánat. Akkor nem erőltetem. Uram, tartozom egy őszinte vallomással. Ezek idekinn mind surmók, egytől egyig. Az itteni első verést ugyancsak március idusán inkasszáltam, mivel akkor még nem tudtam, mi hol van Budapesten. Megkínál egy cigarettával? Ja. Kösz. Na szóval. Elsütöm én a kedvenc poénomat: 1848-ban nem így volt. Ismeri a részleteket? Akkor még az öregisten legény volt, ja. Ettől gurult be annak idején a milicista is. Van még szó benne Szent Péterről, aki egy szál ingben s gatyában kísérgeti, na kit, ki nem mondom: a bálba. De én akkor, friss repatriáltként (mit csodálkozik, Páskándi Géza is így mondta!) nemcsak azt nem sejtettem, hol vagyok (tök berúgva, az sem mellékes mint szempont), de azt sem, hogy ennek a nótának miféle helyi konnotációi forognak a nép között, kedves uram... Hogy a gatya zöld-fehér, és a borzalmasan alpári nóta hirtelen átcsap a “Hallod-e, te kőrösi lány”-ba, csakhogy dózsás identitással, akit a huszárok helyett a fradisták tesznek boldoggá kilencszer is. Kedves uram, egy újpesti kocsmában ilyet dalolni (bár csak az első szakasz végéig jutottam el) – kész őrület. Szerencsére a kórteremben volt tévé, onnan néztem az ünneplést ország- és Erdély-szerte... A bordáim is valamelyest behegedtek, de mély lélegzetet azóta sem tudok venni.
Itt, ebben a kis vecsési “székely lebujban” nem nagyon tudok mit mondani önnek, uram. Dsida Jenő írta: aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Hát én voltam már magyar, kedves uram. És azt is megértem, amit Ady a maga sajátos módján így fejez ki: aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve támad újabb rúgásra...
Istenem, valami rosszat találtam mondani? Kérem, ne nézzen ilyen komor szemekkel. És szóljon a barátainak, hogy ne bántsanak.
Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Jó estét, uraim! Beszélek románul. Isten hozta önöket Budapesten, a végtelen lehetőségek városában! Bárhová szívesen elkalauzolom önöket, ügyintézést is vállalok, rendelkezzenek velem. Bună seara tuturor! Vorbesc româneste, domnilor. Va pot călăuzi oriunde doriţi dumneavoastră. Ofer consultanţă pentru orice domeniu. Bine aţi venit la Budapesta, oraşul tuturor posibilităţilor!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2012. március 15.
Tőkés László ünnepi beszéde
Nagyvárad
Kegyelem néktek és békesség Istentől!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Itt állunk Szacsvay Imre országgyűlési jegyző emlékművénél. Sok szeretettel köszöntöm én is Csóti György országgyűlési képviselővel egyetemben az összes, Magyarországról hozzánk érkezett vendégünket, hiszen az Országház, az Országgyűlés, a nemzet akaratának a jelképe és megtestesülése.
Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!
Többen is cikkeztek arról a napokban, hogy mennyire fontos együtt ünnepelni. Igény van reá, szükségét érezzük, nemzeti méltóságunknak ez felelne meg a legjobban. Azonban a Krónika tegnapi tájékoztatását olvasva, megdöbbenéssel olvastam azt, hogy a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel. Jó példa erre a tilalomra Marosvásárhely vagy Szatmárnémeti, Zilah, Nagyszalonta vagy éppen Nagyvárad. Ez a gőgös felül- és különállás, nevezzük nevén a dolgokat, tilalmas időket, korokat és rezsimeket idéz fel, juttat eszünkbe. A Habsburgok, a kádári vagy a Ceauşescu-korabeli rezsim idején teljes tilalom sújtotta március 15-e megünneplését, az anyaországban korlátozásokat vezettek be legalábbis. A hivatalos ünnepek liturgiája szerint a „süket hivatal” hordta koszorúit az emlékművekhez. Hát nem kérünk a hivatalos ünnepek korlátozásaiból, kirekesztő magatartásából vagy tilalmaiból. Megérett az idő az ünneplés szabadságának a megélésére, korláttalanul és szabadon. Ezért örömmel gondolunk Kolozsvárra, ahol ezt meg tudják tenni, vagy Székelyföldre, ahol az önkormányzatok vették kezükbe a szervezést, és eltörpülnek a különállások. De Magyarországra is jóérzéssel gondolunk, éppen az előbb hallhattuk Orbán Viktor miniszterelnök levelét, hiszen ott sem ünnepel együtt Gyurcsány és Orbán. Hogyan is ünnepelhetnének együtt a forradalmárok és az ellenforradalmárok? A szabadságharcosok és a régi rendszer hívei? Václav Havelt idézem, és ezt tartom szem előtt ebben a tekintetben. A nemrégen elhunyt nagy cseh szabadságharcos a Charta 77 egyik aláírója és kezdeményezője ezt mondotta volt: „Minden posztkommunista országnak két forradalomra van szüksége: először a kommunizmus, majd a posztkommunizmus ellen”. Most ebben a fázisban vagyunk: 2010 áprilisában újból sikerült egy forradalmat megvívni Václav Havel szavai értelmében, a magyarországi posztkommunizmus ellen, de sajnos Szlovákiába visszatértek a posztkommunisták, és ideát is nagyon kétes az idei választások kimenetele ebben a tekintetben.
Talpra magyar – hangzott el 1848. március 15-én, olthatatlan szabadságszeretetről tévén tanúságot, a „márciusi ifjak” a „pesti srácokat” idézik lelkünkben. A magyar ifjúság minden magyar forradalomban kiállt a barikádra és a szabadság mellett. Ezért örvendünk mi minden fiatalnak, iskolásoknak, egyetemi hallgatóknak, érdeklődőknek, mert az ifjúság és a szabadság szelleme genetikailag természet szerint rokon, és ezért nem értjük azokat a fiatalokat, akik járomba hajtják a fejüket. Szabadságszerető nép vagyunk, sem idegen uralom előtt, sem a belső elnyomás alatt nem tört meg a derekunk. Mint ahogy Petőfi Sándor is megállta helyét a harc mezején, ahol elbukott, és ott találjuk a korabeli ellenzék soraiban, és ne felejtsük: a Nemzeti Radikálisok Pártjába tartozott. Sokan szavalják Petőfit, de közben egészen más irányba haladnak: jobbra jeleznek és balra hajtanak.
Vasvári Pállal, Táncsics Mihállyal, a nap hősével együtt ők nemzeti radikálisok voltak, a Konzervatív Párttal, a korabeli visszahúzó erőkkel ellentétben, és olyan társaságban találjuk őket – például az ellenzéki párt alakuló ülésén 1847-ben –, ahol Kossuth Lajos tartotta a programbeszédet, Petőfi Sándor szavalta el A nép nevében című versét, és ennek az ellenzéki pártnak az első elnöke Batthyány Lajos, a vértanú magyar miniszterelnök volt.
Kedves Testvéreim!
Intő és élő példa a mai pártviszonyok között is, hogy a közös célok, a nemzet érdeke fölülmúlt mindent, ezért valóban jó volna egymásra találni. Ők a végén már nem pártoskodtak, már pártok sem voltak a Magyar Országgyűlésben, hanem mindannyian a szabadságharc ügye mellett sorakoztak fel. És milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy ebben az Országgyűlésben nem lehetett jelen Petőfi Sándor, akit nemhogy megválasztottak volna a szabadszállási választókörzetben, de még a jelöltlistáról is lecsalták a nevét. Anélkül, hogy mélyebben elemeznénk ezeket a körülményeket – nyilván, leegyszerűsítve adtam elő –, mégis azt kell mondanom, hogy ma is érvényes ez az üzenet: Talpra, magyar!
Ébredj, román! – tenném hozzá, mert egészen nyilvánvaló az összefüggés az Andrei Mureşanu költeménye és a Petőfi Sándor Nemzeti dala között. Ébredj, román!, és ezzel azt is akarom jelezni, hogy a szabadságot nem lehet kisajátítani. Deşteaptă-te române! A szabadság minden ember Istentől adott, elidegeníthetetlen joga, mondom Európa közösségében. Életről és halálról szól mind a két vers, szabadságról és szolgaságról. „Viaţă-n libertate ori moarte! strigă toţi” – „Életet szabadságban, vagy halált! kiáltják mindnyájan”, olvassuk a Mureşanu-versben. Ugyanúgy „szabadság és szolgaság” – „libertate, sclavie”, „becsület és szégyen” – „onoare şi ruşine” ellentétpárok vonulnak végig mindkét versen; „rabok voltunk mostanáig” – „robi am fost, sărmani străbunii”... És idézhetném tovább mind a Talpra magyart, mind a román fordítását. De most megelégszem azzal, hogy egy kifejezésre hívjam fel a figyelmet: „most, vagy soha!” – „acum ori niciodată!”. Szó szerint, mind a két versben ugyanaz a kifejezés fordul elő. Igen, itt, Románia területén, Nagyváradon, ahol hála Istennek, nem vették el tőlünk az állampolgárságot, miként Szlovákia területén, Felvidéken, meg kell erősítenünk őseink fogadását. Egyébként Mureşanu is azt írja, hogy: „jurăm că vom da mâna să fim pururea fraţi” – „esküszünk, hogy kezet adunk egymásnak, és örökké testvérek leszünk”. Igen, „a magyarok istenére esküszünk. Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk” – „pe maghiarul Dumnezeu noi ne jurăm, ne jurăm că robi de acum să nu mai stăm” – idéztem románul is a verset.
Testvéreim, ez Románia himnusza. Soha nem felejtem el, 1989. december 16-án, Temesváron, a parókiám ablaka előtt erre az énekre, dalra gyújtottak rá a románok. Akkor még nem volt himnusz, akkor még a Trei culori volt, ez az eltorzított Porumbescu-vers, és elgondoltam, hogy egy magyar református templom előtt íme, a románok szabadságszeretetükről tesznek tanúbizonyságot, együtt az ott lévő magyarokkal. Azután lett aztán '90-ben román himnusz, és nem is tudjátok: '91-ben a Moldovai Köztársaságnak is himnuszává avatták, majd '93-ban lecserélték, mert megijedtek a román egységtől. Igen, ez a vers a nemzeti egységet fejezte ki a románoknál. A Nemzeti dal nálunk is, közöttünk is hadd fejezze ki a nemzeti egységet határok felett, a könnyített honosítás szellemében, hiszen mi, európai polgárokként mindannyian magyar állampolgárok, magyar polgárok vagyunk.
Kedves Testvéreim! Hadd fejezzem be a Talpra, magyar motívumával: egyesek azt akarják, Marosvásárhelyen is, hogy Térdre, magyar! Természetesen térdre hullunk a fenséges Isten előtt, kérvén Őt, hogy teljesítse szabadságvágyunkat és teljesíthessük az ő segedelmével céljainkat. De talpraállunk nemzeti szabadságunk, jogaink védelmében, érdekében, ezt fejezi ki a mai együttlétünk is. Hozzátenném még a bibliai motívumot: „Kelj fel, és járj!” – mondotta az Ékes-kapuban Péter apostol a sánta embernek, aki ott ült mindennap, hajnaltól alkonyatig, és koldulásból kereste meg a kenyerét. Minket koldussá tettek ebben az országban. Huszonkét év után így kellene kinézni? Huszonkét év után, miközben az unió jelvényeit hordjuk, így kellene festeniük posztkommunista társadalmainknak, ahol a korrupció, a szabadrablás útján fosztogattak tovább azok, akiknek a kezébe került a hatalom.
Érvényes program ma is: koldusságunkból gyógyuljunk ki, és koldusból váljunk szabaddá! Akik képesek munkából megélni, megkeresni a kenyerüket, és ez magyarságunkra, kisebbségünk értelmében is érvényes. Elég volt abból, hogy a többség koldusai legyünk, egy elhibázott poszt-trianoni és posztkommunista rendszerben. Koldusból, szolgából váljunk szabadokká! Ehhez kérjük az Isten segedelmét, áldását.
Tőkés László
EP-képviselő,
az EMNT elnöke
Nagyvárad
Kegyelem néktek és békesség Istentől!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Itt állunk Szacsvay Imre országgyűlési jegyző emlékművénél. Sok szeretettel köszöntöm én is Csóti György országgyűlési képviselővel egyetemben az összes, Magyarországról hozzánk érkezett vendégünket, hiszen az Országház, az Országgyűlés, a nemzet akaratának a jelképe és megtestesülése.
Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!
Többen is cikkeztek arról a napokban, hogy mennyire fontos együtt ünnepelni. Igény van reá, szükségét érezzük, nemzeti méltóságunknak ez felelne meg a legjobban. Azonban a Krónika tegnapi tájékoztatását olvasva, megdöbbenéssel olvastam azt, hogy a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel. Jó példa erre a tilalomra Marosvásárhely vagy Szatmárnémeti, Zilah, Nagyszalonta vagy éppen Nagyvárad. Ez a gőgös felül- és különállás, nevezzük nevén a dolgokat, tilalmas időket, korokat és rezsimeket idéz fel, juttat eszünkbe. A Habsburgok, a kádári vagy a Ceauşescu-korabeli rezsim idején teljes tilalom sújtotta március 15-e megünneplését, az anyaországban korlátozásokat vezettek be legalábbis. A hivatalos ünnepek liturgiája szerint a „süket hivatal” hordta koszorúit az emlékművekhez. Hát nem kérünk a hivatalos ünnepek korlátozásaiból, kirekesztő magatartásából vagy tilalmaiból. Megérett az idő az ünneplés szabadságának a megélésére, korláttalanul és szabadon. Ezért örömmel gondolunk Kolozsvárra, ahol ezt meg tudják tenni, vagy Székelyföldre, ahol az önkormányzatok vették kezükbe a szervezést, és eltörpülnek a különállások. De Magyarországra is jóérzéssel gondolunk, éppen az előbb hallhattuk Orbán Viktor miniszterelnök levelét, hiszen ott sem ünnepel együtt Gyurcsány és Orbán. Hogyan is ünnepelhetnének együtt a forradalmárok és az ellenforradalmárok? A szabadságharcosok és a régi rendszer hívei? Václav Havelt idézem, és ezt tartom szem előtt ebben a tekintetben. A nemrégen elhunyt nagy cseh szabadságharcos a Charta 77 egyik aláírója és kezdeményezője ezt mondotta volt: „Minden posztkommunista országnak két forradalomra van szüksége: először a kommunizmus, majd a posztkommunizmus ellen”. Most ebben a fázisban vagyunk: 2010 áprilisában újból sikerült egy forradalmat megvívni Václav Havel szavai értelmében, a magyarországi posztkommunizmus ellen, de sajnos Szlovákiába visszatértek a posztkommunisták, és ideát is nagyon kétes az idei választások kimenetele ebben a tekintetben.
Talpra magyar – hangzott el 1848. március 15-én, olthatatlan szabadságszeretetről tévén tanúságot, a „márciusi ifjak” a „pesti srácokat” idézik lelkünkben. A magyar ifjúság minden magyar forradalomban kiállt a barikádra és a szabadság mellett. Ezért örvendünk mi minden fiatalnak, iskolásoknak, egyetemi hallgatóknak, érdeklődőknek, mert az ifjúság és a szabadság szelleme genetikailag természet szerint rokon, és ezért nem értjük azokat a fiatalokat, akik járomba hajtják a fejüket. Szabadságszerető nép vagyunk, sem idegen uralom előtt, sem a belső elnyomás alatt nem tört meg a derekunk. Mint ahogy Petőfi Sándor is megállta helyét a harc mezején, ahol elbukott, és ott találjuk a korabeli ellenzék soraiban, és ne felejtsük: a Nemzeti Radikálisok Pártjába tartozott. Sokan szavalják Petőfit, de közben egészen más irányba haladnak: jobbra jeleznek és balra hajtanak.
Vasvári Pállal, Táncsics Mihállyal, a nap hősével együtt ők nemzeti radikálisok voltak, a Konzervatív Párttal, a korabeli visszahúzó erőkkel ellentétben, és olyan társaságban találjuk őket – például az ellenzéki párt alakuló ülésén 1847-ben –, ahol Kossuth Lajos tartotta a programbeszédet, Petőfi Sándor szavalta el A nép nevében című versét, és ennek az ellenzéki pártnak az első elnöke Batthyány Lajos, a vértanú magyar miniszterelnök volt.
Kedves Testvéreim!
Intő és élő példa a mai pártviszonyok között is, hogy a közös célok, a nemzet érdeke fölülmúlt mindent, ezért valóban jó volna egymásra találni. Ők a végén már nem pártoskodtak, már pártok sem voltak a Magyar Országgyűlésben, hanem mindannyian a szabadságharc ügye mellett sorakoztak fel. És milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy ebben az Országgyűlésben nem lehetett jelen Petőfi Sándor, akit nemhogy megválasztottak volna a szabadszállási választókörzetben, de még a jelöltlistáról is lecsalták a nevét. Anélkül, hogy mélyebben elemeznénk ezeket a körülményeket – nyilván, leegyszerűsítve adtam elő –, mégis azt kell mondanom, hogy ma is érvényes ez az üzenet: Talpra, magyar!
Ébredj, román! – tenném hozzá, mert egészen nyilvánvaló az összefüggés az Andrei Mureşanu költeménye és a Petőfi Sándor Nemzeti dala között. Ébredj, román!, és ezzel azt is akarom jelezni, hogy a szabadságot nem lehet kisajátítani. Deşteaptă-te române! A szabadság minden ember Istentől adott, elidegeníthetetlen joga, mondom Európa közösségében. Életről és halálról szól mind a két vers, szabadságról és szolgaságról. „Viaţă-n libertate ori moarte! strigă toţi” – „Életet szabadságban, vagy halált! kiáltják mindnyájan”, olvassuk a Mureşanu-versben. Ugyanúgy „szabadság és szolgaság” – „libertate, sclavie”, „becsület és szégyen” – „onoare şi ruşine” ellentétpárok vonulnak végig mindkét versen; „rabok voltunk mostanáig” – „robi am fost, sărmani străbunii”... És idézhetném tovább mind a Talpra magyart, mind a román fordítását. De most megelégszem azzal, hogy egy kifejezésre hívjam fel a figyelmet: „most, vagy soha!” – „acum ori niciodată!”. Szó szerint, mind a két versben ugyanaz a kifejezés fordul elő. Igen, itt, Románia területén, Nagyváradon, ahol hála Istennek, nem vették el tőlünk az állampolgárságot, miként Szlovákia területén, Felvidéken, meg kell erősítenünk őseink fogadását. Egyébként Mureşanu is azt írja, hogy: „jurăm că vom da mâna să fim pururea fraţi” – „esküszünk, hogy kezet adunk egymásnak, és örökké testvérek leszünk”. Igen, „a magyarok istenére esküszünk. Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk” – „pe maghiarul Dumnezeu noi ne jurăm, ne jurăm că robi de acum să nu mai stăm” – idéztem románul is a verset.
Testvéreim, ez Románia himnusza. Soha nem felejtem el, 1989. december 16-án, Temesváron, a parókiám ablaka előtt erre az énekre, dalra gyújtottak rá a románok. Akkor még nem volt himnusz, akkor még a Trei culori volt, ez az eltorzított Porumbescu-vers, és elgondoltam, hogy egy magyar református templom előtt íme, a románok szabadságszeretetükről tesznek tanúbizonyságot, együtt az ott lévő magyarokkal. Azután lett aztán '90-ben román himnusz, és nem is tudjátok: '91-ben a Moldovai Köztársaságnak is himnuszává avatták, majd '93-ban lecserélték, mert megijedtek a román egységtől. Igen, ez a vers a nemzeti egységet fejezte ki a románoknál. A Nemzeti dal nálunk is, közöttünk is hadd fejezze ki a nemzeti egységet határok felett, a könnyített honosítás szellemében, hiszen mi, európai polgárokként mindannyian magyar állampolgárok, magyar polgárok vagyunk.
Kedves Testvéreim! Hadd fejezzem be a Talpra, magyar motívumával: egyesek azt akarják, Marosvásárhelyen is, hogy Térdre, magyar! Természetesen térdre hullunk a fenséges Isten előtt, kérvén Őt, hogy teljesítse szabadságvágyunkat és teljesíthessük az ő segedelmével céljainkat. De talpraállunk nemzeti szabadságunk, jogaink védelmében, érdekében, ezt fejezi ki a mai együttlétünk is. Hozzátenném még a bibliai motívumot: „Kelj fel, és járj!” – mondotta az Ékes-kapuban Péter apostol a sánta embernek, aki ott ült mindennap, hajnaltól alkonyatig, és koldulásból kereste meg a kenyerét. Minket koldussá tettek ebben az országban. Huszonkét év után így kellene kinézni? Huszonkét év után, miközben az unió jelvényeit hordjuk, így kellene festeniük posztkommunista társadalmainknak, ahol a korrupció, a szabadrablás útján fosztogattak tovább azok, akiknek a kezébe került a hatalom.
Érvényes program ma is: koldusságunkból gyógyuljunk ki, és koldusból váljunk szabaddá! Akik képesek munkából megélni, megkeresni a kenyerüket, és ez magyarságunkra, kisebbségünk értelmében is érvényes. Elég volt abból, hogy a többség koldusai legyünk, egy elhibázott poszt-trianoni és posztkommunista rendszerben. Koldusból, szolgából váljunk szabadokká! Ehhez kérjük az Isten segedelmét, áldását.
Tőkés László
EP-képviselő,
az EMNT elnöke
2012. március 15.
A titkosszolgálat mindent tudott a kolozsvári gyülekezetekről
Szekuritátés dossziék nyomában 7.
A magyarság szempontjából kiemelt fontosságú városokban a Ceauşescu-éra állambiztonsága az egyházakra is jobban figyelt, az egyházi szolgák minden lépéséről tudott. A megfigyelés, az állandó zaklatás és a szekuritátéval történő együttműködés között gyakorta csak egy lépés volt. Aki ennek a lépésnek ellen tudott állni, az a nyolcvanas évek sötét periódusában is tiszta ember maradt. Egy idő után a szekuritáté csak figyelte, és mivel beszervezni nem tudta, lemondott róla. A szekuritátéval folytatott másfél évtizedes harc körülményei között is tisztán maradt lelkészek sorába tartozik Ferenczy Miklós kolozsvári lelkész, a Pata utcai gyülekezet lelkipásztora. A vele készült kétrészes beszélgetés egyik szomorú végkicsengése szerint a nyolcvanas években a református egyház minden szintű vezetése a szekuritáté ellenőrzése alatt állt. – Beszélgetésünk előestéjén fogadta el a román törvényhozás a lusztrációs törvényt. Örül ennek? – Az egyház abban különbözik a lusztrációs törvény „célközönségétől”, hogy a lelkészekre különleges dolog hárul: Isten igéjét hirdetik, Jézus szavai szerint az igazságot kell kimondják. Éppen emiatt az egyházban sokkal fontosabbnak tartom a múlttal való szembenézést. Nem a kirekesztés, a ledorongolás a cél, hanem azon személyek lelkiismeretén könnyíteni, akik a kommunista rendszer titkosszolgálati gépezetében valamilyen formában aktívan részt vettek. – Mikor jelentkezett életében először a szekuritátés tiszt? – Szolgálatomat 1974-ben kezdtem Pusztakamaráson: innen szolgáltam be Feketelakra, Gyekébe és Vajdakamrásra. A következő évben a második lelkészképesítő vizsgára készültem, amikor egyik nap egy férfi állított be a papi lakra. Az azelőtti héten jelezték a dési egyházmegyétől, hogy a kegyszerek ellenőrzése végett érkezik valaki, én pedig azt hittem, hogy attól az állami hivataltól keresnek, és azzal fogadtam az idegent, hogy már vártam a jelentkezését. A vendég meglepődött, aztán tisztázta a félreértést, hogy ő az állambiztonság tisztje. Ma is tisztán emlékszem a beszélgetésre. Elmondta, tisztában van, mi történik a faluban, hogy ki mit csinál – erről informátorai jelentenek –, de ő arra kíváncsi, hogy mit gondolnak az emberek? Mivel ezt szerinte legjobban a pap ismeri, rögtön nekem szegezte az ajánlatot, hogy erről aprólékosan tájékoztassam a jövőben. A beszélgetés annyira meglepett, hogy hirtelen kibúvót kerestem: mondtam, hogy vizsgáznom kell, és már a körmömre égett a gyertya. Elmondtam neki: nem tudok, de nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Erre meglepő választ kaptam: több professzoromat ismeri, és megbeszéli velük, hogy segítsenek a vizsgákon, így nem lesznek gondjaim. Mondtam, ezt nem tudom vállalni, nem kérek a segítségéből, majd boldogulok egymagam. A tiszt akkor elment, és én többet soha nem láttam. – Az első találkozót könnyen megúszta, de mi következett utána? – A tiszt többé nem keresett, de a faluban kellemetlenségeim támadtak. A gyerekek csapatostól jártak vallásórára, a feleségem közben a helyi iskolában tanított. Bevezettem a gyülekezetbe, hogy a gyerekek rövidebb zsoltárokat tanuljanak, amelyekből a vasárnapi istentiszteletek keretében – Biblia-olvasásként – elmondtak vagy felolvastak. Fontos volt számunkra, hogy templomi közösségben gyakoroljuk a magyar nyelvet, a magyar beszédet. A helyi ortodox lelkész azonban feljelentett. Hogy a gyerekeket eltávolítsák a templomból, vasárnapra iskolai foglalkozásra rendelték be őket néhány tanárral együtt. Kezdeményezésük mégsem volt sikeres, mert a „vasárnapi iskolából” a gyerkőcök rendszerint ellógtak, és nálam kötöttek ki. Előbb volt a vallásóra, és utána következett a vasárnapi istentisztelet. – Gondolom, ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított... – A történet elmérgesedett, és a helyi tanügy nem tudott megbirkózni a feladattal. Rövidesen behívtak a néptanácshoz. Az asztalnál hat-nyolc pártaktivista fogadott, engem pedig velük szemben ültettek le, egyedül. A fejemre olvasták, hogy micsoda dolog az, hogy én vallásos propagandát folytatok magyarul a gyerekek körében. A „vallatók” között a megyei tanfelügyelőségtől a községi, iskolai pártbizottságig mindenki képviselve volt. Hosszú és kényelmetlen beszélgetés következett. Nem fenyegetőztek, de felhívták a figyelmem, hogy hagyjam a tanítást a tanárokra, és foglalkozzam az egyház dolgaival. Zavarta őket, hogy nem csak a magyar tagozat gyermekei, hanem a román tagozatra beiratkozott magyar gyerekek is eljártak vallásórára. – Betiltották a további foglalkozásokat? – Megtiltani nem tudták, folytatásukhoz azonban az esperesi hivatal támogatására volt szükségem. András Péter espereshez írott levelemre – amiben igazoló papírt kértem, hogy nemcsak jogom, hanem kötelességem is a gyerekekkel foglalkozni – választ nem kaptam. Végül elmentem a területileg illetékes tanfelügyelőhöz, aki kijött Pusztakamarásra. Mivel a tanácselnökkel nem találkozott, rajtam keresztül üzent neki, hogy keresse meg Kolozsváron. A tanfelügyelő megértette, hogy itt egyházi bibliaóra folyik, így többé nem zaklattak. Azt követően is találkoztunk a gyerekekkel minden szombat délután és vasárnap délelőtt. A történet után mégis visszafogottabbá, elővigyázatosabbá váltam. – Kemény Zsigmond sírja és Sütő András szülei miatt, gondolom, Pusztakamarásra jobban odafigyelt a szekuritáté. Ennek milyen jelei voltak a faluban? – Akkoriban rengeteg magyarországi vendég járt a faluba, amit a besúgókon keresztül minden bizonnyal ellenőriztek, de nyíltan nem volt problémánk. Még akkor sem, ha magyarországi ismerős aludt nálunk. Behívattak a helyi milíciára, és egy kis csomaggal rendszerint el lehetett kerülni a büntetést. – Volt-e sejtése arról, hogy a presbitériumból, a hívek közül ki jelenthet? – Meggyőződésem, hogy nem ők jelentettek. Egyszerű falusi emberek voltak a híveim, akiktől őszinteséget, szeretetet és alázatot lehetett tanulni. Sokuknak az írás is gond lett volna egy jelentés elkészítéséhez. Nem ebből a körből kerültek ki a besúgók: azokat valószínűleg zömmel a tanügyből szervezték be. Ha a besúgók szomszédaim vagy egyháztagjaim lettek volna, nehéz órákat szerezhettek volna nekünk, de ez nem történt meg. Szinte hetente jöttek magyarországi látogatók, de ebből én soha nem csináltam titkot, mert nem volt, mit titkolnom. A híveim tudtak róla, sokszor együtt beszélgettünk velük. Sok ismerősöm, barátom volt Magyarországról, és én büszke voltam arra, hogy Pusztakamaráson szolgálhatok. – 1982-ben került Kolozsvárra, a Pata utcába. Mi volt ennek a váltásnak az előzménye? – 1981 adventjének egyik istentiszteletén Kolozsvárról meglátogatott a presbitérium. Turistaként, átutazókként mutatkoztak be. Csak késő este tudtam meg, hogy a Pata utcai gyülekezet presbiterei voltak, akik nyolc gyülekezetet látogattak meg. 1982 májusában – meghívásra – Pata utcai lelkész lettem. – Akkoriban nehéz volt bekerülni Kolozsvárra, hiszen a magyarság számára zárt városnak minősítették… – A gyülekezetnek lehetősége volt lelkészt meghívni, vagy versenyvizsgát hirdetni, de a történet mégsem ilyen egyszerű. Előttem Adorjáni Kálmánt választotta meg a gyülekezet, ezt a választást azonban a szekuritáté meghiúsította. Az egyházakkal foglalkozó szekustiszt, Ungvári József több presbitert megkeresett, és megfenyegette őket, a megválasztott Adorjáninak pedig végül vissza kellett lépnie. A presbiterek erről idejében tájékoztattak engem, ezért indulásból óvatosabb voltam. – Mennyire volt terhelt a presbitériummal való kapcsolata, miután kiderült, hogy több egyházi szolgát zaklatott a szekuritáté? – A presbitériummal mindig olyan kapcsolatot tartottam fenn, hogy őszintén tudjunk beszélgetni. Ebből az következett, hogy rövidesen telefonon jelentkezett a szekustiszt, és elmondta, mindent tud a gyülekezeti dolgokról. Rájöttem, hogy a gyülekezetben beépített emberük van. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a gyakori családlátogatások alkalmával őszintén elbeszélgettem az emberekkel. Ilyenkor megnyílt mindenki, és olyan dolgokat is elmondtak, amiből komoly kellemetlenségei támadhattak volna a családnak, ha ezt valaki jelenti… – De ezek a beszélgetések nem szivároghattak ki... – Bizony volt, ami kiszivárgott, mígnem rájöttünk, hogy segédlelkészem, Vetési László jelent rólam és a gyülekezeti tagokról a szekuritáténak. Olyan dolgokról szerzett tudomást a szekuritátés tiszt, amit csak én és a segédlelkészem tudhattunk, így rájöttem, hogy ezeket ő jelentette. Volt úgy, hogy az est leple alatt magyarországi vendéget szállásoltam el titokban, közben a gépkocsiját máshol hagyta, de másnap délelőtt már mindent tudtak a vendégről… Ilyenkor protokolláris jelentést kellett készítenem az egyházmegyének, de mint később kiderült, ezek a belső egyházi iratok az esperesi hivatalból átjutottak a szekuritáté kezébe. Az egyházi vezetés minden lépéséről tudott a szekuritáté. Vetési jelentései nyomán Ungvári heti rendszerességgel felhívott telefonon és beolvasta, hogy az előző héten hol jártam, kivel beszéltem és miről csevegtünk. Megdöbbentő aprólékossággal tudott mindenről. Ismételten tudtomra adta, hogy vigyázzak, mivel foglalkozom. – Mikor ért véget ez a kálvária? – Vetési László 1984 tavaszán ment el a gyülekezetből. A helyébe Trombitás Károly segédlelkészt helyezték ki. Okulva Vetésivel való kellemetlenségeimből felhívtam a hívek figyelmét, hogy a segédlelkésszel közös családlátogatásokon csak olyasmiről beszéljenek jelenlétünkben, ami nem árthat családjuknak. Nem tudhattam, ki az új segédlelkész, emiatt elővigyázatos voltam. Az emberek elcsodálkoztak, de értettek a szóból. Akkor történt meg, hogy egy ismerősöm elmondta, hol van a telefonkészülékbe beépített lehallgató. Kibontottuk a telefont, és kiszedtük belőle, de egy negyedóra sem telt el, és jöttek a telefonosok ellenőrizni a készüléket. Elvitték a telefont, és visszahozták, mi meg újból kiszedtük belőle, de harmadjára már lepecsételt készüléket kaptunk. Ezután a középső szobában mindig hangosan szólt a rádió a telefon mellett, ha valakivel egy másik helyiségben beszélgettünk... – Volt-e kellemetlensége a második segédlelkésszel? – Miután az első viselt dolgairól tudomást szereztek a hívek, a presbiterek úgy döntöttek, hogy nem igényelnek többé segédlelkészt. A gyülekezetből öttagú presbiteri küldöttség kereste fel a püspököt, hogy vonja vissza segédlelkészi kinevezését, mert a gyülekezet erre nem tart igényt. Megdöbbentő módon a presbiterek még vissza sem értek hozzám – akkoriban javították a Pata utcát, így gyalog jöttek – és a szekustiszt üvöltve hívott telefonon, hogy hogyan merjük keresztülhúzni a püspök úr jogkörét? Hiába magyaráztam, hogy a lelkészt és a segédlelkészt is a presbitérium alkalmazza, így neki joga van eldönteni, hogy igényt tart-e rá vagy sem, a szekustiszt fenyegetőzött. Az embereket azonban ez már nem érdekelte: szembementek a püspök és a szekuritáté parancsával anélkül, hogy bántódásuk esett volna. Visszamondták Trombitás Károly segédlelkészi szolgálatát, így jó darabig nem volt segédlelkészünk. – A nyolcvanas évek második felében a Pata utcai gyülekezet ifjúsági foglalkozásairól volt ismert a városban, sok magyar egyetemista járt ide. Gondolom, ez újabb besúgók beépítését vonta maga után... – 1986-ban én vezettem be elsőként Kolozsváron a video használatát egyházi szolgálatra. Ez is vonzotta a fiatalokat, és hamarosan a legnagyobb magyar ifjúsági csoport működött a Pata utcai gyülekezetben. Gyakorta száz-százötven fiatal is részt vett a foglalkozásokon. Én tartottam a bibliaóra bevezetőjét, a többit maguk a fiatalok szervezték meg. Akkoriban már Gy. Szabó Béla hagyatékát gondoztam, így bemutathattam a Jelenések című sorozatát is. Néprajz, művészettörténet, egyháztörténet, vallástörténet és irodalomtörténet volt a gyakoribb téma, és ezekre a fiatalok előadásokkal készültek. Sokszor láttam közöttük gyanús, nem oda tartozó bőrkabátos férfit is, akiről sejteni lehetett, hogy honnan van, de az előadássorozatot jó darabig nem zavarta meg senki. 1988-ban hívatott az akkori esperesem, Csutak Csaba, hogy érdeklődik felőlem a szekus, és le kell állni az ifjúsági sorozattal. Mondtam, leállunk, de a következő vasárnap kihirdetem a szószékről, hogy egyházi és más világi hatóságok kényszerítenek erre. Az esperes kijelentette, hogy ezt nem tehetem meg! Az ügy érdekessége, hogy a vele folytatott teljes beszélgetés a szekuhoz került, ami benne található a dossziémban. Az ifjúsági előadássorozatot a hatalom nyomására végül le kellett állítani. – Hogyan folytatta az együttműködést a fiatalokkal? – Sokat kirándultunk. 50-55 gyülekezeti fiatallal Erdélyt átszelő vasúti körjegyet vásároltunk, felkerestünk történelmi helyeket. Kiderült, hogy közöttük is van beépített ember. A szeku egy olyan fiatalt talált, akit valamilyen félrelépése miatt zsarolt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor az egyik presbiteremet megkereste a szekuritátés tiszt, hogy mindent tud a fiatalok útjáról, hol jártak, kivel beszéltek, és miket mondott nekik a pap. Az ügyből végül nem lett baj, mert a kiránduláson semmi olyasmi nem történt, amit rejtegetni kellett volna. Mégis kellemetlenségeim adódtak, amikor az ifjúsági csoportomból nyolcan átszöktek Magyarországra a zöldhatáron. A szekuritáté azt akarta rám fogni, hogy én biztattam fel őket a szökésre. Beismertem, hogy beszéltem a fiataloknak Magyarországról, de egyiket sem biztattam soha arra, hogy a zöldhatáron át távozzanak Erdélyből. Makkay József
(BEJEFEZŐ RÉSZE JÖVŐ HETI LAPSZÁMUNKBAN)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Szekuritátés dossziék nyomában 7.
A magyarság szempontjából kiemelt fontosságú városokban a Ceauşescu-éra állambiztonsága az egyházakra is jobban figyelt, az egyházi szolgák minden lépéséről tudott. A megfigyelés, az állandó zaklatás és a szekuritátéval történő együttműködés között gyakorta csak egy lépés volt. Aki ennek a lépésnek ellen tudott állni, az a nyolcvanas évek sötét periódusában is tiszta ember maradt. Egy idő után a szekuritáté csak figyelte, és mivel beszervezni nem tudta, lemondott róla. A szekuritátéval folytatott másfél évtizedes harc körülményei között is tisztán maradt lelkészek sorába tartozik Ferenczy Miklós kolozsvári lelkész, a Pata utcai gyülekezet lelkipásztora. A vele készült kétrészes beszélgetés egyik szomorú végkicsengése szerint a nyolcvanas években a református egyház minden szintű vezetése a szekuritáté ellenőrzése alatt állt. – Beszélgetésünk előestéjén fogadta el a román törvényhozás a lusztrációs törvényt. Örül ennek? – Az egyház abban különbözik a lusztrációs törvény „célközönségétől”, hogy a lelkészekre különleges dolog hárul: Isten igéjét hirdetik, Jézus szavai szerint az igazságot kell kimondják. Éppen emiatt az egyházban sokkal fontosabbnak tartom a múlttal való szembenézést. Nem a kirekesztés, a ledorongolás a cél, hanem azon személyek lelkiismeretén könnyíteni, akik a kommunista rendszer titkosszolgálati gépezetében valamilyen formában aktívan részt vettek. – Mikor jelentkezett életében először a szekuritátés tiszt? – Szolgálatomat 1974-ben kezdtem Pusztakamaráson: innen szolgáltam be Feketelakra, Gyekébe és Vajdakamrásra. A következő évben a második lelkészképesítő vizsgára készültem, amikor egyik nap egy férfi állított be a papi lakra. Az azelőtti héten jelezték a dési egyházmegyétől, hogy a kegyszerek ellenőrzése végett érkezik valaki, én pedig azt hittem, hogy attól az állami hivataltól keresnek, és azzal fogadtam az idegent, hogy már vártam a jelentkezését. A vendég meglepődött, aztán tisztázta a félreértést, hogy ő az állambiztonság tisztje. Ma is tisztán emlékszem a beszélgetésre. Elmondta, tisztában van, mi történik a faluban, hogy ki mit csinál – erről informátorai jelentenek –, de ő arra kíváncsi, hogy mit gondolnak az emberek? Mivel ezt szerinte legjobban a pap ismeri, rögtön nekem szegezte az ajánlatot, hogy erről aprólékosan tájékoztassam a jövőben. A beszélgetés annyira meglepett, hogy hirtelen kibúvót kerestem: mondtam, hogy vizsgáznom kell, és már a körmömre égett a gyertya. Elmondtam neki: nem tudok, de nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Erre meglepő választ kaptam: több professzoromat ismeri, és megbeszéli velük, hogy segítsenek a vizsgákon, így nem lesznek gondjaim. Mondtam, ezt nem tudom vállalni, nem kérek a segítségéből, majd boldogulok egymagam. A tiszt akkor elment, és én többet soha nem láttam. – Az első találkozót könnyen megúszta, de mi következett utána? – A tiszt többé nem keresett, de a faluban kellemetlenségeim támadtak. A gyerekek csapatostól jártak vallásórára, a feleségem közben a helyi iskolában tanított. Bevezettem a gyülekezetbe, hogy a gyerekek rövidebb zsoltárokat tanuljanak, amelyekből a vasárnapi istentiszteletek keretében – Biblia-olvasásként – elmondtak vagy felolvastak. Fontos volt számunkra, hogy templomi közösségben gyakoroljuk a magyar nyelvet, a magyar beszédet. A helyi ortodox lelkész azonban feljelentett. Hogy a gyerekeket eltávolítsák a templomból, vasárnapra iskolai foglalkozásra rendelték be őket néhány tanárral együtt. Kezdeményezésük mégsem volt sikeres, mert a „vasárnapi iskolából” a gyerkőcök rendszerint ellógtak, és nálam kötöttek ki. Előbb volt a vallásóra, és utána következett a vasárnapi istentisztelet. – Gondolom, ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított... – A történet elmérgesedett, és a helyi tanügy nem tudott megbirkózni a feladattal. Rövidesen behívtak a néptanácshoz. Az asztalnál hat-nyolc pártaktivista fogadott, engem pedig velük szemben ültettek le, egyedül. A fejemre olvasták, hogy micsoda dolog az, hogy én vallásos propagandát folytatok magyarul a gyerekek körében. A „vallatók” között a megyei tanfelügyelőségtől a községi, iskolai pártbizottságig mindenki képviselve volt. Hosszú és kényelmetlen beszélgetés következett. Nem fenyegetőztek, de felhívták a figyelmem, hogy hagyjam a tanítást a tanárokra, és foglalkozzam az egyház dolgaival. Zavarta őket, hogy nem csak a magyar tagozat gyermekei, hanem a román tagozatra beiratkozott magyar gyerekek is eljártak vallásórára. – Betiltották a további foglalkozásokat? – Megtiltani nem tudták, folytatásukhoz azonban az esperesi hivatal támogatására volt szükségem. András Péter espereshez írott levelemre – amiben igazoló papírt kértem, hogy nemcsak jogom, hanem kötelességem is a gyerekekkel foglalkozni – választ nem kaptam. Végül elmentem a területileg illetékes tanfelügyelőhöz, aki kijött Pusztakamarásra. Mivel a tanácselnökkel nem találkozott, rajtam keresztül üzent neki, hogy keresse meg Kolozsváron. A tanfelügyelő megértette, hogy itt egyházi bibliaóra folyik, így többé nem zaklattak. Azt követően is találkoztunk a gyerekekkel minden szombat délután és vasárnap délelőtt. A történet után mégis visszafogottabbá, elővigyázatosabbá váltam. – Kemény Zsigmond sírja és Sütő András szülei miatt, gondolom, Pusztakamarásra jobban odafigyelt a szekuritáté. Ennek milyen jelei voltak a faluban? – Akkoriban rengeteg magyarországi vendég járt a faluba, amit a besúgókon keresztül minden bizonnyal ellenőriztek, de nyíltan nem volt problémánk. Még akkor sem, ha magyarországi ismerős aludt nálunk. Behívattak a helyi milíciára, és egy kis csomaggal rendszerint el lehetett kerülni a büntetést. – Volt-e sejtése arról, hogy a presbitériumból, a hívek közül ki jelenthet? – Meggyőződésem, hogy nem ők jelentettek. Egyszerű falusi emberek voltak a híveim, akiktől őszinteséget, szeretetet és alázatot lehetett tanulni. Sokuknak az írás is gond lett volna egy jelentés elkészítéséhez. Nem ebből a körből kerültek ki a besúgók: azokat valószínűleg zömmel a tanügyből szervezték be. Ha a besúgók szomszédaim vagy egyháztagjaim lettek volna, nehéz órákat szerezhettek volna nekünk, de ez nem történt meg. Szinte hetente jöttek magyarországi látogatók, de ebből én soha nem csináltam titkot, mert nem volt, mit titkolnom. A híveim tudtak róla, sokszor együtt beszélgettünk velük. Sok ismerősöm, barátom volt Magyarországról, és én büszke voltam arra, hogy Pusztakamaráson szolgálhatok. – 1982-ben került Kolozsvárra, a Pata utcába. Mi volt ennek a váltásnak az előzménye? – 1981 adventjének egyik istentiszteletén Kolozsvárról meglátogatott a presbitérium. Turistaként, átutazókként mutatkoztak be. Csak késő este tudtam meg, hogy a Pata utcai gyülekezet presbiterei voltak, akik nyolc gyülekezetet látogattak meg. 1982 májusában – meghívásra – Pata utcai lelkész lettem. – Akkoriban nehéz volt bekerülni Kolozsvárra, hiszen a magyarság számára zárt városnak minősítették… – A gyülekezetnek lehetősége volt lelkészt meghívni, vagy versenyvizsgát hirdetni, de a történet mégsem ilyen egyszerű. Előttem Adorjáni Kálmánt választotta meg a gyülekezet, ezt a választást azonban a szekuritáté meghiúsította. Az egyházakkal foglalkozó szekustiszt, Ungvári József több presbitert megkeresett, és megfenyegette őket, a megválasztott Adorjáninak pedig végül vissza kellett lépnie. A presbiterek erről idejében tájékoztattak engem, ezért indulásból óvatosabb voltam. – Mennyire volt terhelt a presbitériummal való kapcsolata, miután kiderült, hogy több egyházi szolgát zaklatott a szekuritáté? – A presbitériummal mindig olyan kapcsolatot tartottam fenn, hogy őszintén tudjunk beszélgetni. Ebből az következett, hogy rövidesen telefonon jelentkezett a szekustiszt, és elmondta, mindent tud a gyülekezeti dolgokról. Rájöttem, hogy a gyülekezetben beépített emberük van. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a gyakori családlátogatások alkalmával őszintén elbeszélgettem az emberekkel. Ilyenkor megnyílt mindenki, és olyan dolgokat is elmondtak, amiből komoly kellemetlenségei támadhattak volna a családnak, ha ezt valaki jelenti… – De ezek a beszélgetések nem szivároghattak ki... – Bizony volt, ami kiszivárgott, mígnem rájöttünk, hogy segédlelkészem, Vetési László jelent rólam és a gyülekezeti tagokról a szekuritáténak. Olyan dolgokról szerzett tudomást a szekuritátés tiszt, amit csak én és a segédlelkészem tudhattunk, így rájöttem, hogy ezeket ő jelentette. Volt úgy, hogy az est leple alatt magyarországi vendéget szállásoltam el titokban, közben a gépkocsiját máshol hagyta, de másnap délelőtt már mindent tudtak a vendégről… Ilyenkor protokolláris jelentést kellett készítenem az egyházmegyének, de mint később kiderült, ezek a belső egyházi iratok az esperesi hivatalból átjutottak a szekuritáté kezébe. Az egyházi vezetés minden lépéséről tudott a szekuritáté. Vetési jelentései nyomán Ungvári heti rendszerességgel felhívott telefonon és beolvasta, hogy az előző héten hol jártam, kivel beszéltem és miről csevegtünk. Megdöbbentő aprólékossággal tudott mindenről. Ismételten tudtomra adta, hogy vigyázzak, mivel foglalkozom. – Mikor ért véget ez a kálvária? – Vetési László 1984 tavaszán ment el a gyülekezetből. A helyébe Trombitás Károly segédlelkészt helyezték ki. Okulva Vetésivel való kellemetlenségeimből felhívtam a hívek figyelmét, hogy a segédlelkésszel közös családlátogatásokon csak olyasmiről beszéljenek jelenlétünkben, ami nem árthat családjuknak. Nem tudhattam, ki az új segédlelkész, emiatt elővigyázatos voltam. Az emberek elcsodálkoztak, de értettek a szóból. Akkor történt meg, hogy egy ismerősöm elmondta, hol van a telefonkészülékbe beépített lehallgató. Kibontottuk a telefont, és kiszedtük belőle, de egy negyedóra sem telt el, és jöttek a telefonosok ellenőrizni a készüléket. Elvitték a telefont, és visszahozták, mi meg újból kiszedtük belőle, de harmadjára már lepecsételt készüléket kaptunk. Ezután a középső szobában mindig hangosan szólt a rádió a telefon mellett, ha valakivel egy másik helyiségben beszélgettünk... – Volt-e kellemetlensége a második segédlelkésszel? – Miután az első viselt dolgairól tudomást szereztek a hívek, a presbiterek úgy döntöttek, hogy nem igényelnek többé segédlelkészt. A gyülekezetből öttagú presbiteri küldöttség kereste fel a püspököt, hogy vonja vissza segédlelkészi kinevezését, mert a gyülekezet erre nem tart igényt. Megdöbbentő módon a presbiterek még vissza sem értek hozzám – akkoriban javították a Pata utcát, így gyalog jöttek – és a szekustiszt üvöltve hívott telefonon, hogy hogyan merjük keresztülhúzni a püspök úr jogkörét? Hiába magyaráztam, hogy a lelkészt és a segédlelkészt is a presbitérium alkalmazza, így neki joga van eldönteni, hogy igényt tart-e rá vagy sem, a szekustiszt fenyegetőzött. Az embereket azonban ez már nem érdekelte: szembementek a püspök és a szekuritáté parancsával anélkül, hogy bántódásuk esett volna. Visszamondták Trombitás Károly segédlelkészi szolgálatát, így jó darabig nem volt segédlelkészünk. – A nyolcvanas évek második felében a Pata utcai gyülekezet ifjúsági foglalkozásairól volt ismert a városban, sok magyar egyetemista járt ide. Gondolom, ez újabb besúgók beépítését vonta maga után... – 1986-ban én vezettem be elsőként Kolozsváron a video használatát egyházi szolgálatra. Ez is vonzotta a fiatalokat, és hamarosan a legnagyobb magyar ifjúsági csoport működött a Pata utcai gyülekezetben. Gyakorta száz-százötven fiatal is részt vett a foglalkozásokon. Én tartottam a bibliaóra bevezetőjét, a többit maguk a fiatalok szervezték meg. Akkoriban már Gy. Szabó Béla hagyatékát gondoztam, így bemutathattam a Jelenések című sorozatát is. Néprajz, művészettörténet, egyháztörténet, vallástörténet és irodalomtörténet volt a gyakoribb téma, és ezekre a fiatalok előadásokkal készültek. Sokszor láttam közöttük gyanús, nem oda tartozó bőrkabátos férfit is, akiről sejteni lehetett, hogy honnan van, de az előadássorozatot jó darabig nem zavarta meg senki. 1988-ban hívatott az akkori esperesem, Csutak Csaba, hogy érdeklődik felőlem a szekus, és le kell állni az ifjúsági sorozattal. Mondtam, leállunk, de a következő vasárnap kihirdetem a szószékről, hogy egyházi és más világi hatóságok kényszerítenek erre. Az esperes kijelentette, hogy ezt nem tehetem meg! Az ügy érdekessége, hogy a vele folytatott teljes beszélgetés a szekuhoz került, ami benne található a dossziémban. Az ifjúsági előadássorozatot a hatalom nyomására végül le kellett állítani. – Hogyan folytatta az együttműködést a fiatalokkal? – Sokat kirándultunk. 50-55 gyülekezeti fiatallal Erdélyt átszelő vasúti körjegyet vásároltunk, felkerestünk történelmi helyeket. Kiderült, hogy közöttük is van beépített ember. A szeku egy olyan fiatalt talált, akit valamilyen félrelépése miatt zsarolt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor az egyik presbiteremet megkereste a szekuritátés tiszt, hogy mindent tud a fiatalok útjáról, hol jártak, kivel beszéltek, és miket mondott nekik a pap. Az ügyből végül nem lett baj, mert a kiránduláson semmi olyasmi nem történt, amit rejtegetni kellett volna. Mégis kellemetlenségeim adódtak, amikor az ifjúsági csoportomból nyolcan átszöktek Magyarországra a zöldhatáron. A szekuritáté azt akarta rám fogni, hogy én biztattam fel őket a szökésre. Beismertem, hogy beszéltem a fiataloknak Magyarországról, de egyiket sem biztattam soha arra, hogy a zöldhatáron át távozzanak Erdélyből. Makkay József
(BEJEFEZŐ RÉSZE JÖVŐ HETI LAPSZÁMUNKBAN)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. március 16.
Március 15. – ünnep a kampány jegyében
Többnyire külön emlékeztek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésére csütörtökön az erdélyi magyar politikai alakulatok, a legtöbb városban két-három rendezvény is volt, egyedül Sepsiszentgyörgyön mellőzték a politikát az önkormányzat által szervezett ünnepségről. Kolozsváron kampányízűre sikeredett az amúgy közös ünnep, az ifjúsági szervezetek képviselőinek az ünnepi beszédét cenzúrázták. Csíkszeredában felvonták a székely zászlót, Marosvásárhelyen három ünnepi rendezvényt is tartottak.
Kolozsvári hagyomány. A kincses város magyarsága idén is felvonulással emlékezett meg az 1848–49-es szabadságharc kirobbanásáról
Kampányízű ünnep Kolozsváron
Kampányízűre sikeredett Kolozsváron a csütörtöki ünnepi megemlékezés, annak ellenére, hogy a romániai magyar pártok elöljárói látszólag nagy egyetértésben vettek részt a közös ünneplésen a különböző civil szervezetek képviselőivel és az egyszerűen ünnepelni akaró kolozsvári magyarokkal együtt. Míg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) aktivistái kokárdákat osztogattak egy névjegykártya méretű papírlapra tűzve, amelyen az EMNP neve és jelképe szerepelt, addig az RMDSZ szimpatizánsai „tulipános” szórólapokat adtak át a résztvevőknek. Az egykori Biasini Szálloda előtt felállított színpadra a román és a magyar nemzeti lobogó mellé az RMDSZ zászlóját tűzték ki.
Noha a megemlékezést ezúttal semmi nem zavarta meg, az ünnepséget követően a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezete, valamint a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) képviselői a helyszínen rögtönzött sajtótájékoztató keretében közölték: az RMDSZ a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (Kifor) révén cenzúrázta az eseményt szervező ifjúsági szervezetek közös ünnepi beszédének szövegét. Bozsó Imre Lehel, a MIT elnöke elmondta: a Kifor az utolsó pillanatban vétózta meg a többi ifjúsági szervezet által elfogadott szövegtervezetet, mivel egyes részleteit vállalhatatlannak tartották. Az eredeti szövegben szereplő két kifogásolt bekezdésben többek közt az „elegünk van a diktatúrában szocializálódott és kitanult politikusok korrupt magatartásából: rendet és tisztességes érdekképviseletet akarunk a közélet minden területén” mondat olvasható.
A KMDSZ a rendezvényt követően közleményt juttatott el a sajtóhoz, melyben a szervezet sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy egyesek továbbra is a politikai kommunikációra használják a nemzeti ünnepet. Közleményt adott ki később a cenzúrázással vádolt Kifor is, melyben a szervezet közli: szerdán az országos ifjúsági szervezetek képviselői együtt ültek tárgyalóasztalhoz, és egy közös szöveggel, az együtt ünneplés forgatókönyvével álltak fel onnan, az elképzelés azonban meghiúsult. „Mindannyian egyetértettünk az ünnep tiszteletben tartásában és politikamentesítésében, azonban ma délben, két órával a megemlékezés kezdete előtt arról értesítettek minket, hogy a megbeszéltek egy éjszaka alatt érvényüket veszítették. Az ünnepségen pedig a békés, közös gondolkodás helyett már vádakkal találtuk szemben magunkat. Minderre csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul bennünk, melyet a meghiúsított közös tervek margójára fel kell tennünk az egyeztetéseken jelen levő ifjúsági vezetőkhöz: kinek az utasítására gondoltátok meg magatokat?” – teszi fel a kérdést a közleményében a Kifor.
Az ünnepi megemlékezés menete egyébként a korábbi években megszokott forgatókönyv szerint zajlott, az ünnepre készülő magyarok a Protestáns Teológiai Intézet előterében gyülekeztek, majd 1848-as forradalmi nótákat énekelve a Főtérre vonultak, hogy részt vegyenek a Szent Mihály- templomban az ökumenikus ünnepi istentiszteleten. A kezdetben néhány száz főt számláló, majd mintegy ezer főre duzzadt tömeg a volt Biasini Szállóhoz vonult, ahol a hivatalos ünnepi beszédeket követően megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Számos magyar és román elöljáró és hivatalosság szólalt fel.
Máté András, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke az egység és az összefogás fontosságára hívta fel a figyelmet. „Egységesnek, okosnak és kitartónak kell lennie Gábor Áron népének” – fogalmazott.
Gergely Balázs, az EMNP alelnöke arról beszélt: ma csendes, nyugodt forradalmat élünk meg a sokkal kifinomultabb zsarnokság ellenében, ugyanakkor felszólította Radu Moisin ideiglenes polgármestert: mandátuma végéig helyezze ki a magyar helységnévtáblákat.
Kelemen Hunor: a válság nem kezdheti ki a hitünket
Jólétet, biztonságot, szabadságot, a törvények előtti egyenlőséget akar 2012-ben a magyar nemzet – mondta március 15-i ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szatmárnémetiben, a Petőfi-szobornál. „Meg kell őriznünk eddig elért eredményeinket, a jövőnkért viszont csakis mi magunk vagyunk felelősek” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a gazdasági válság nem szabad kikezdje a hitünket. „A változás szelei elé vitorlákat kell húznunk” – jelentette ki Kelemen, aki szerint van magyar jövő Erdélyben annak ellenére, hogy létszámunkban fogytunk, mivel arányaiban nem csökkent a romániai magyarság.
Szűcs Zoltán, a kolozsvári magyar külképviselet konzulja felolvasta Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét.
Kereskényi Gábor, a szövetség szatmárnémeti szervezetének elnöke kifejtette: a széthúzás a reformkor óta jelen van társadalmunkban, mely hol a kuruc-labanc, hol a konzervatív-liberális ellentét formájában jelentkezett, és csak kivételes alkalmakkor volt egységes a nemzet, például az 1848-as szabadságharc idején. Megelőlegezte, hogy a Magyarországról támogatott ellenzék a kampányban uszítani fog a megosztásra törekedve, a szlovákiai választások eredményeit nem emlegeti majd, megoldási javaslatokkal azonban nem áll majd elő a magyarság problémáit illetően. A Magyar Polgári Párt megyei szervezete szintén az RMDSZ rendezvényén koszorúzott, míg az Erdélyi Magyar Néppárt Szatmár megyei, illetve szatmárnémeti szervezete a megyeszékhely szomszédságában lévő Lázári község ünnepségén vett részt.
Felvonták a székely zászlót Csíkszeredában
A székely zászló felvonásával kezdődött a március 15-i rendezvény Csíkszeredában, a megyeháza előtti téren, a kék-arany lobogót harmadik alkalommal vonták fel. „A közösségi akarat érvényesítésének jelképe ez a zászló” – hangsúlyozta beszédében Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök.
Székelykeresztúron székely kaput avattak a Gyárfás-kúriánál, ahol Petőfi Sándor utolsó estéjét töltötte, majd megkoszorúzták a költő szobrát. Szászfalvi László egyházi, nemzetiségi és civil ügyekért felelős államtitkár elmondta: el kell érni, hogy minden magyarlakta településen érezhető legyen: Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért. „Nagyon fontos a történelmi egyházaink kiállása, és az a nemzetmegtartó tevékenység, ami az erdélyi magyarság megmaradásának záloga: e szolgálatukról soha nem mondhatunk le” – mondta Szászfalvi László.
Három ünnepi rendezvényt is tartottak Vásárhelyen
Csalódottan távozhatott Marosvásárhelyről a bukaresti „sajtóhad”, amely a botrány reményében már napokkal ezelőtt ellepte a várost. A központi hírcsatornák tudósítói arra számítottak, hogy Vásárhely magyarsága válaszolni készül az orvosi egyetem „kettészakítása” ellen tüntető román diákoknak. Ehhez képest az ünneplő tömeg – függetlenül attól, hogy melyik emlékműnél és melyik párt rendezvényén rótta le kegyeletét – ezúttal is példamutatóan viselkedett. „Vásárhelyen nem kell etnikai zavargásoktól tartani, ezek csak egyesek fejében léteznek” – nyilatkozta lapunknak Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök, aki végigkísérte az eseményeket.
A legtöbben, mintegy háromezren, idén is az RMDSZ postaréti rendezvényén gyűltek össze, ahol többek között Markó Béla szólt az ünneplőkhöz. Beszédében nemcsak 1848-as szabadságharcot, hanem az orvosi egyetemért való küzdelmet is érintette. „Nem lehet minket elhallgattatni. Nem lehet belénk fojtani a szót. Nem lehet minket albérlőnek tekinteni saját városunkban, Marosvásárhelyen, saját szülőföldünkön, Erdélyben. Nem vagyunk albérlők, hanem teljes jogú társtulajdonosai vagyunk ma is ennek a földnek, együtt a románokkal, együtt mindazokkal, akik itt élnek. Kiharcoltuk, hogy a törvény a mi oldalunkon álljon, bármilyen nehezen is ment, de sikerült. Már az is nagy dolog lenne, ha minden ártó szándék dacára megmaradtunk volna, de ez nem elég, és nem is csak ennyi történt” – hangsúlyozta Markó. Emlékeztetett arra az időszakra, amikor a román társadalom a történelem és a földrajz anyanyelven való oktatása ellen hőbörgött, majd a Bolyai Farkas Gimnázium visszamagyarosítása ellen tiltakozott.
Míg a továbbiakban Markó a megosztottság és a többi magyar párt ellen emelt szót, a Székely vértanúk emlékoszlopánál megjelent magyar polgári pártiak egy hatalmas, „Előválasztást!” feliratú molinót függesztettek ki.
Ezt hangoztatta a Petőfi-szobor előtt Benedek Imre, a polgári alakulat polgármesterjelöltje is, illetve a szórólapokat osztogató önkéntesek. Ugyanitt ünnepelt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint a néppárt is – egy későbbi időpontban.
Beszédében Balog Zoltán, Magyarország társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára Batthyány Lajos 1848-as, máig érvényes üzenetét olvasta fel, majd Papp Előd, az EMNP alelnökének javaslatára az RMDSZ csúcsvezetőinek is üzent. „Papp Előd szerint minden egyes magyar politikusnak részt kellene vennie legalább egy állampolgársági eskütételen. Ez így is van, de én azt mondom, hogy minden egyes erdélyi magyar politikusnak is részt kellene vennie a honosítási ünnepélyen. Akinek ilyenkor nem dobban meg a szíve, az nem alkalmas a magyarság hiteles érdekképviseletére” – mondta Balog Zoltán.
Március 15. idén nem csak a politikusokról szólt. Az EMNT a várban megnyitotta a Pilvax Kávéházat, ahol kokárdakészítésre, a 12 pontnak régi nyomdagépen történő kinyomtatására nyílt alkalom. Gyerekeknek rajzversenyt szerveztek, majd ’48-as dalokat oktattak, és magyaros ruhákat mutattak be. Sebestyén Aba színművész és barátai alkalomhoz illő előadással készültek. Este az Erdélyi Magyar Ifjak szerveztek fáklyás felvonulást Petőfi szobrától a Székely vértanúk emlékoszlopáig. Nyárádszeredában felavatták a helybéli ’48-as szabadságharcos Deák Farkas mellszobrát.
Toró T. Tibor kiállt az autonómiáért
A nemzeti ünnepen önvizsgálatot kell tartani: ment-e elébb az autonómia, a magyar szabadság ügye – jelentette ki Zilahon Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. A Wesselényi-szobor előtti ünnepségen Toró kijelentette, ma is érvényesek a 164 évvel ezelőtti jelszavak. Az „Esélyt és szabadságot Erdélynek!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, ma Erdély esélye a régiók és a nemzeti közösségek Európájában van. „Erdély és népeinek szabadsága annak a függvénye, sikerül-e a tudatokban lebontani a homogén román nemzetállami szemléletet” – vélekedett.
Az „Esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, a magyar szabadság ma Erdélyben a különböző autonómiaformákat jelenti. „Nem ülhetünk nyugton, amíg ennek közjogi kereteit nem teremtettük meg, nem fogadtattuk el a többséggel, nem építettük ki intézményeit, és nem választottuk meg közülünk elöljáróit” – mondta. Toró szerint a nemzeti ünnepen emlékeztetni kell az elöljárókat, hogy a mandátumot az autonómia kivívására „és nem saját kis ügyeik intézésére” kapták. „Ha nincs hitük és erejük a további csatákhoz, legalább ne állják el az utat a fiatalok, korunk márciusi ifjai előtt” – szögezte le.
Egymást hibáztatják Váradon
Az egység, az együtt ünneplés hiánya miatt emelte fel szavát a két különböző időpontban megtartott megemlékezésen Tőkés László, az EMNT elnöke, illetve Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke Nagyváradon, az 1848-as forradalom mártír jegyzőjének, Szacsvay Imrének a szobra előtt. Mindketten a politikai ellenfelet látták felelősnek a megosztottságért.
„Azokra az időkre emlékezteti a mai helyzet, amikor még nem volt szabad március 15-ét ünnepelni” – jelentette ki Tőkés László, arra utalva, hogy az országnak csak néhány városában ünnepel együtt az RMDSZ az EMNT-vel és az EMNP-vel. Az EMNT elnöke azt mondta, örül, hogy például Kolozsváron és a Székelyföldön nem jellemző a megosztottság a nemzeti ünnepen, ám azt érthetőnek tartja, hogy Magyarországon nem emlékezik közösen Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc – hiszen, mint mondja, egyikük forradalmár, a másik pedig ellenforradalmár. A Krónika cikkére hivatkozva megdöbbenését fejezte ki amiatt, hogy „a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel”.
Szabó Ödön az RMDSZ rendezvényén kijelentette: Nagyváradon nem az egység ünnepe március 15. „Miért akarják egyesek szétszakítani ezt az ünnepet? Ugyanaz az ember, aki 1989-ben egységet teremtett, később püspökként belehajszolta először egyházát, majd most politikai barátait a külön útba, a külön ünnepségbe” – fogalmazott az ügyvezető, nyilvánvalóan Tőkés Lászlóra célozva. Felháborodással kommentálta azt a tényt is, hogy a nemzeti ünnep előtti napon valakik a bihari RMDSZ-szervezet vezetőit ábrázoló, karikatúraszerű képeket szórtak szét a városban, a cetlik hátára pedig az érintettek vagyonáról szóló adatokat írtak. „Vajon azok a fiatalok, akik karikatúrás mocsokkal szórják tele a várost, ők méltók a márciusi ifjakhoz?” – tette fel a kérdést. Ironikusan megjegyezte: „biztos benne, hogy Tőkés László nem is tudott” a lejárató szórólapokról.
Felháborodott a szórólapokon Raed Arafat egészségügyi államtitkár is, akinek a neve a Cseke Attila bihari szenátorról, korábbi egészségügyi miniszterről szóló lap hátoldalán jelenik meg egy mondat erejéig. A szórólap szerint Cseke felelős egyebek közt a vizitdíjért, s „januárban ennek eredményeképpen rúgták ki Raed Arafatot, a romániai sürgősségi szolgálat megteremtőjét”. Arafat közleményben határolódott el mindenféle politikai játszmától.
Politikamentes ünnep Sepsiszentgyörgyön
Pozitív kicsengésű, politikamentes rendezvényen vett részt az a közel hatezer sepsiszentgyörgyi, aki a város főterén ünnepelte a magyar forradalom és szabadságharc 164. évfordulóját. Az ünnepség a rétyi Kováts András Fúvószenekar, a Kovács Sándor Cserkészcsapat zászlósai és a 11-es Székely Huszárezred hagyományőrzőinek felvonulásával kezdődött.
Antal Árpád polgármester Martin Luther King I have a dream – Van egy álmom című híres beszédére utalt ünnepi szónoklatában. „Nekem is van egy álmom: legyen egy erős, virágzó, gazdag Székelyföld, amely meg tud állni a lábán, mert megtartjuk mi, a lakói. Én egy olyan Székelyföldet álmodom, mely biztonságos otthon az itt élőknek, ahol őrizni tudjuk hagyományainkat, értékeinket, kultúránkat, mindent, ami minket magyarokat székelyekké tesz” – hangsúlyozta. Eljön az a nap, amikor a szétszabdalt Székelyföld egyesül, és beteljesül az évszázados álom, hogy újra együtt legyünk mindannyian, és ebben nem engedünk a ’48-ból, fogalmazott ünnepi beszédében az elöljáró. A polgármesteren kívül beszédet csak Albert-Nagy Ákos egyetemi hallgató, az ifjúsági szónokverseny győztese mondott, majd Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének a felesége olvasta fel Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét.
Valamennyi magyar párt képviselője felszólalt Kézdivásárhelyen
Kézdivásárhelyen közel négyezer fős tömeg volt kíváncsi a Gábor Áron téri színpompás, hagyományos felvonulásra, az ünnepi szónoklatok alatt azonban megcsappant az érdeklődök száma, szinte kiürült a tér. A céhek városának főterén mindenik magyar párt és szervezet képviselője felszólalt, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt képviselői külön csoportokban álltak.
Az ünnepséget Rácz Károly polgármester nyitotta meg, aki az autonómia kiharcolását sürgette. Johann Taierling, az Erdély Magyar Néppárt kézdivásárhelyi alelnöke arról beszélt, az érdek mentén kötött szövetségek újabb érdeket szülnek, ezért inkább a közös értékeink mentén kellene összefogni.
Bokor Tibor kézdi-orbaiszéki RMDSZ-es szenátor arra hívta fel a figyelmet, hogy az ünneplés után álmodni és cselekedni kell.
Bíró Levente, a Székely Nemzeti Tanács helyi elnöke az erdélyi összefogás szükségességéről szólt.
Az ünnepségen a díszvendég, Szász Jenő MPP-elnök szólalt fel utolsónak, bemutatta a forradalmi idők árulóit, majd párhuzamot vont közöttük és a „bukaresti árulók, árulások” között.
Szucher Ervin, Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Többnyire külön emlékeztek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésére csütörtökön az erdélyi magyar politikai alakulatok, a legtöbb városban két-három rendezvény is volt, egyedül Sepsiszentgyörgyön mellőzték a politikát az önkormányzat által szervezett ünnepségről. Kolozsváron kampányízűre sikeredett az amúgy közös ünnep, az ifjúsági szervezetek képviselőinek az ünnepi beszédét cenzúrázták. Csíkszeredában felvonták a székely zászlót, Marosvásárhelyen három ünnepi rendezvényt is tartottak.
Kolozsvári hagyomány. A kincses város magyarsága idén is felvonulással emlékezett meg az 1848–49-es szabadságharc kirobbanásáról
Kampányízű ünnep Kolozsváron
Kampányízűre sikeredett Kolozsváron a csütörtöki ünnepi megemlékezés, annak ellenére, hogy a romániai magyar pártok elöljárói látszólag nagy egyetértésben vettek részt a közös ünneplésen a különböző civil szervezetek képviselőivel és az egyszerűen ünnepelni akaró kolozsvári magyarokkal együtt. Míg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) aktivistái kokárdákat osztogattak egy névjegykártya méretű papírlapra tűzve, amelyen az EMNP neve és jelképe szerepelt, addig az RMDSZ szimpatizánsai „tulipános” szórólapokat adtak át a résztvevőknek. Az egykori Biasini Szálloda előtt felállított színpadra a román és a magyar nemzeti lobogó mellé az RMDSZ zászlóját tűzték ki.
Noha a megemlékezést ezúttal semmi nem zavarta meg, az ünnepséget követően a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezete, valamint a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) képviselői a helyszínen rögtönzött sajtótájékoztató keretében közölték: az RMDSZ a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (Kifor) révén cenzúrázta az eseményt szervező ifjúsági szervezetek közös ünnepi beszédének szövegét. Bozsó Imre Lehel, a MIT elnöke elmondta: a Kifor az utolsó pillanatban vétózta meg a többi ifjúsági szervezet által elfogadott szövegtervezetet, mivel egyes részleteit vállalhatatlannak tartották. Az eredeti szövegben szereplő két kifogásolt bekezdésben többek közt az „elegünk van a diktatúrában szocializálódott és kitanult politikusok korrupt magatartásából: rendet és tisztességes érdekképviseletet akarunk a közélet minden területén” mondat olvasható.
A KMDSZ a rendezvényt követően közleményt juttatott el a sajtóhoz, melyben a szervezet sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy egyesek továbbra is a politikai kommunikációra használják a nemzeti ünnepet. Közleményt adott ki később a cenzúrázással vádolt Kifor is, melyben a szervezet közli: szerdán az országos ifjúsági szervezetek képviselői együtt ültek tárgyalóasztalhoz, és egy közös szöveggel, az együtt ünneplés forgatókönyvével álltak fel onnan, az elképzelés azonban meghiúsult. „Mindannyian egyetértettünk az ünnep tiszteletben tartásában és politikamentesítésében, azonban ma délben, két órával a megemlékezés kezdete előtt arról értesítettek minket, hogy a megbeszéltek egy éjszaka alatt érvényüket veszítették. Az ünnepségen pedig a békés, közös gondolkodás helyett már vádakkal találtuk szemben magunkat. Minderre csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul bennünk, melyet a meghiúsított közös tervek margójára fel kell tennünk az egyeztetéseken jelen levő ifjúsági vezetőkhöz: kinek az utasítására gondoltátok meg magatokat?” – teszi fel a kérdést a közleményében a Kifor.
Az ünnepi megemlékezés menete egyébként a korábbi években megszokott forgatókönyv szerint zajlott, az ünnepre készülő magyarok a Protestáns Teológiai Intézet előterében gyülekeztek, majd 1848-as forradalmi nótákat énekelve a Főtérre vonultak, hogy részt vegyenek a Szent Mihály- templomban az ökumenikus ünnepi istentiszteleten. A kezdetben néhány száz főt számláló, majd mintegy ezer főre duzzadt tömeg a volt Biasini Szállóhoz vonult, ahol a hivatalos ünnepi beszédeket követően megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Számos magyar és román elöljáró és hivatalosság szólalt fel.
Máté András, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke az egység és az összefogás fontosságára hívta fel a figyelmet. „Egységesnek, okosnak és kitartónak kell lennie Gábor Áron népének” – fogalmazott.
Gergely Balázs, az EMNP alelnöke arról beszélt: ma csendes, nyugodt forradalmat élünk meg a sokkal kifinomultabb zsarnokság ellenében, ugyanakkor felszólította Radu Moisin ideiglenes polgármestert: mandátuma végéig helyezze ki a magyar helységnévtáblákat.
Kelemen Hunor: a válság nem kezdheti ki a hitünket
Jólétet, biztonságot, szabadságot, a törvények előtti egyenlőséget akar 2012-ben a magyar nemzet – mondta március 15-i ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szatmárnémetiben, a Petőfi-szobornál. „Meg kell őriznünk eddig elért eredményeinket, a jövőnkért viszont csakis mi magunk vagyunk felelősek” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a gazdasági válság nem szabad kikezdje a hitünket. „A változás szelei elé vitorlákat kell húznunk” – jelentette ki Kelemen, aki szerint van magyar jövő Erdélyben annak ellenére, hogy létszámunkban fogytunk, mivel arányaiban nem csökkent a romániai magyarság.
Szűcs Zoltán, a kolozsvári magyar külképviselet konzulja felolvasta Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét.
Kereskényi Gábor, a szövetség szatmárnémeti szervezetének elnöke kifejtette: a széthúzás a reformkor óta jelen van társadalmunkban, mely hol a kuruc-labanc, hol a konzervatív-liberális ellentét formájában jelentkezett, és csak kivételes alkalmakkor volt egységes a nemzet, például az 1848-as szabadságharc idején. Megelőlegezte, hogy a Magyarországról támogatott ellenzék a kampányban uszítani fog a megosztásra törekedve, a szlovákiai választások eredményeit nem emlegeti majd, megoldási javaslatokkal azonban nem áll majd elő a magyarság problémáit illetően. A Magyar Polgári Párt megyei szervezete szintén az RMDSZ rendezvényén koszorúzott, míg az Erdélyi Magyar Néppárt Szatmár megyei, illetve szatmárnémeti szervezete a megyeszékhely szomszédságában lévő Lázári község ünnepségén vett részt.
Felvonták a székely zászlót Csíkszeredában
A székely zászló felvonásával kezdődött a március 15-i rendezvény Csíkszeredában, a megyeháza előtti téren, a kék-arany lobogót harmadik alkalommal vonták fel. „A közösségi akarat érvényesítésének jelképe ez a zászló” – hangsúlyozta beszédében Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök.
Székelykeresztúron székely kaput avattak a Gyárfás-kúriánál, ahol Petőfi Sándor utolsó estéjét töltötte, majd megkoszorúzták a költő szobrát. Szászfalvi László egyházi, nemzetiségi és civil ügyekért felelős államtitkár elmondta: el kell érni, hogy minden magyarlakta településen érezhető legyen: Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért. „Nagyon fontos a történelmi egyházaink kiállása, és az a nemzetmegtartó tevékenység, ami az erdélyi magyarság megmaradásának záloga: e szolgálatukról soha nem mondhatunk le” – mondta Szászfalvi László.
Három ünnepi rendezvényt is tartottak Vásárhelyen
Csalódottan távozhatott Marosvásárhelyről a bukaresti „sajtóhad”, amely a botrány reményében már napokkal ezelőtt ellepte a várost. A központi hírcsatornák tudósítói arra számítottak, hogy Vásárhely magyarsága válaszolni készül az orvosi egyetem „kettészakítása” ellen tüntető román diákoknak. Ehhez képest az ünneplő tömeg – függetlenül attól, hogy melyik emlékműnél és melyik párt rendezvényén rótta le kegyeletét – ezúttal is példamutatóan viselkedett. „Vásárhelyen nem kell etnikai zavargásoktól tartani, ezek csak egyesek fejében léteznek” – nyilatkozta lapunknak Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök, aki végigkísérte az eseményeket.
A legtöbben, mintegy háromezren, idén is az RMDSZ postaréti rendezvényén gyűltek össze, ahol többek között Markó Béla szólt az ünneplőkhöz. Beszédében nemcsak 1848-as szabadságharcot, hanem az orvosi egyetemért való küzdelmet is érintette. „Nem lehet minket elhallgattatni. Nem lehet belénk fojtani a szót. Nem lehet minket albérlőnek tekinteni saját városunkban, Marosvásárhelyen, saját szülőföldünkön, Erdélyben. Nem vagyunk albérlők, hanem teljes jogú társtulajdonosai vagyunk ma is ennek a földnek, együtt a románokkal, együtt mindazokkal, akik itt élnek. Kiharcoltuk, hogy a törvény a mi oldalunkon álljon, bármilyen nehezen is ment, de sikerült. Már az is nagy dolog lenne, ha minden ártó szándék dacára megmaradtunk volna, de ez nem elég, és nem is csak ennyi történt” – hangsúlyozta Markó. Emlékeztetett arra az időszakra, amikor a román társadalom a történelem és a földrajz anyanyelven való oktatása ellen hőbörgött, majd a Bolyai Farkas Gimnázium visszamagyarosítása ellen tiltakozott.
Míg a továbbiakban Markó a megosztottság és a többi magyar párt ellen emelt szót, a Székely vértanúk emlékoszlopánál megjelent magyar polgári pártiak egy hatalmas, „Előválasztást!” feliratú molinót függesztettek ki.
Ezt hangoztatta a Petőfi-szobor előtt Benedek Imre, a polgári alakulat polgármesterjelöltje is, illetve a szórólapokat osztogató önkéntesek. Ugyanitt ünnepelt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint a néppárt is – egy későbbi időpontban.
Beszédében Balog Zoltán, Magyarország társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára Batthyány Lajos 1848-as, máig érvényes üzenetét olvasta fel, majd Papp Előd, az EMNP alelnökének javaslatára az RMDSZ csúcsvezetőinek is üzent. „Papp Előd szerint minden egyes magyar politikusnak részt kellene vennie legalább egy állampolgársági eskütételen. Ez így is van, de én azt mondom, hogy minden egyes erdélyi magyar politikusnak is részt kellene vennie a honosítási ünnepélyen. Akinek ilyenkor nem dobban meg a szíve, az nem alkalmas a magyarság hiteles érdekképviseletére” – mondta Balog Zoltán.
Március 15. idén nem csak a politikusokról szólt. Az EMNT a várban megnyitotta a Pilvax Kávéházat, ahol kokárdakészítésre, a 12 pontnak régi nyomdagépen történő kinyomtatására nyílt alkalom. Gyerekeknek rajzversenyt szerveztek, majd ’48-as dalokat oktattak, és magyaros ruhákat mutattak be. Sebestyén Aba színművész és barátai alkalomhoz illő előadással készültek. Este az Erdélyi Magyar Ifjak szerveztek fáklyás felvonulást Petőfi szobrától a Székely vértanúk emlékoszlopáig. Nyárádszeredában felavatták a helybéli ’48-as szabadságharcos Deák Farkas mellszobrát.
Toró T. Tibor kiállt az autonómiáért
A nemzeti ünnepen önvizsgálatot kell tartani: ment-e elébb az autonómia, a magyar szabadság ügye – jelentette ki Zilahon Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. A Wesselényi-szobor előtti ünnepségen Toró kijelentette, ma is érvényesek a 164 évvel ezelőtti jelszavak. Az „Esélyt és szabadságot Erdélynek!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, ma Erdély esélye a régiók és a nemzeti közösségek Európájában van. „Erdély és népeinek szabadsága annak a függvénye, sikerül-e a tudatokban lebontani a homogén román nemzetállami szemléletet” – vélekedett.
Az „Esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, a magyar szabadság ma Erdélyben a különböző autonómiaformákat jelenti. „Nem ülhetünk nyugton, amíg ennek közjogi kereteit nem teremtettük meg, nem fogadtattuk el a többséggel, nem építettük ki intézményeit, és nem választottuk meg közülünk elöljáróit” – mondta. Toró szerint a nemzeti ünnepen emlékeztetni kell az elöljárókat, hogy a mandátumot az autonómia kivívására „és nem saját kis ügyeik intézésére” kapták. „Ha nincs hitük és erejük a további csatákhoz, legalább ne állják el az utat a fiatalok, korunk márciusi ifjai előtt” – szögezte le.
Egymást hibáztatják Váradon
Az egység, az együtt ünneplés hiánya miatt emelte fel szavát a két különböző időpontban megtartott megemlékezésen Tőkés László, az EMNT elnöke, illetve Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke Nagyváradon, az 1848-as forradalom mártír jegyzőjének, Szacsvay Imrének a szobra előtt. Mindketten a politikai ellenfelet látták felelősnek a megosztottságért.
„Azokra az időkre emlékezteti a mai helyzet, amikor még nem volt szabad március 15-ét ünnepelni” – jelentette ki Tőkés László, arra utalva, hogy az országnak csak néhány városában ünnepel együtt az RMDSZ az EMNT-vel és az EMNP-vel. Az EMNT elnöke azt mondta, örül, hogy például Kolozsváron és a Székelyföldön nem jellemző a megosztottság a nemzeti ünnepen, ám azt érthetőnek tartja, hogy Magyarországon nem emlékezik közösen Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc – hiszen, mint mondja, egyikük forradalmár, a másik pedig ellenforradalmár. A Krónika cikkére hivatkozva megdöbbenését fejezte ki amiatt, hogy „a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel”.
Szabó Ödön az RMDSZ rendezvényén kijelentette: Nagyváradon nem az egység ünnepe március 15. „Miért akarják egyesek szétszakítani ezt az ünnepet? Ugyanaz az ember, aki 1989-ben egységet teremtett, később püspökként belehajszolta először egyházát, majd most politikai barátait a külön útba, a külön ünnepségbe” – fogalmazott az ügyvezető, nyilvánvalóan Tőkés Lászlóra célozva. Felháborodással kommentálta azt a tényt is, hogy a nemzeti ünnep előtti napon valakik a bihari RMDSZ-szervezet vezetőit ábrázoló, karikatúraszerű képeket szórtak szét a városban, a cetlik hátára pedig az érintettek vagyonáról szóló adatokat írtak. „Vajon azok a fiatalok, akik karikatúrás mocsokkal szórják tele a várost, ők méltók a márciusi ifjakhoz?” – tette fel a kérdést. Ironikusan megjegyezte: „biztos benne, hogy Tőkés László nem is tudott” a lejárató szórólapokról.
Felháborodott a szórólapokon Raed Arafat egészségügyi államtitkár is, akinek a neve a Cseke Attila bihari szenátorról, korábbi egészségügyi miniszterről szóló lap hátoldalán jelenik meg egy mondat erejéig. A szórólap szerint Cseke felelős egyebek közt a vizitdíjért, s „januárban ennek eredményeképpen rúgták ki Raed Arafatot, a romániai sürgősségi szolgálat megteremtőjét”. Arafat közleményben határolódott el mindenféle politikai játszmától.
Politikamentes ünnep Sepsiszentgyörgyön
Pozitív kicsengésű, politikamentes rendezvényen vett részt az a közel hatezer sepsiszentgyörgyi, aki a város főterén ünnepelte a magyar forradalom és szabadságharc 164. évfordulóját. Az ünnepség a rétyi Kováts András Fúvószenekar, a Kovács Sándor Cserkészcsapat zászlósai és a 11-es Székely Huszárezred hagyományőrzőinek felvonulásával kezdődött.
Antal Árpád polgármester Martin Luther King I have a dream – Van egy álmom című híres beszédére utalt ünnepi szónoklatában. „Nekem is van egy álmom: legyen egy erős, virágzó, gazdag Székelyföld, amely meg tud állni a lábán, mert megtartjuk mi, a lakói. Én egy olyan Székelyföldet álmodom, mely biztonságos otthon az itt élőknek, ahol őrizni tudjuk hagyományainkat, értékeinket, kultúránkat, mindent, ami minket magyarokat székelyekké tesz” – hangsúlyozta. Eljön az a nap, amikor a szétszabdalt Székelyföld egyesül, és beteljesül az évszázados álom, hogy újra együtt legyünk mindannyian, és ebben nem engedünk a ’48-ból, fogalmazott ünnepi beszédében az elöljáró. A polgármesteren kívül beszédet csak Albert-Nagy Ákos egyetemi hallgató, az ifjúsági szónokverseny győztese mondott, majd Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének a felesége olvasta fel Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét.
Valamennyi magyar párt képviselője felszólalt Kézdivásárhelyen
Kézdivásárhelyen közel négyezer fős tömeg volt kíváncsi a Gábor Áron téri színpompás, hagyományos felvonulásra, az ünnepi szónoklatok alatt azonban megcsappant az érdeklődök száma, szinte kiürült a tér. A céhek városának főterén mindenik magyar párt és szervezet képviselője felszólalt, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt képviselői külön csoportokban álltak.
Az ünnepséget Rácz Károly polgármester nyitotta meg, aki az autonómia kiharcolását sürgette. Johann Taierling, az Erdély Magyar Néppárt kézdivásárhelyi alelnöke arról beszélt, az érdek mentén kötött szövetségek újabb érdeket szülnek, ezért inkább a közös értékeink mentén kellene összefogni.
Bokor Tibor kézdi-orbaiszéki RMDSZ-es szenátor arra hívta fel a figyelmet, hogy az ünneplés után álmodni és cselekedni kell.
Bíró Levente, a Székely Nemzeti Tanács helyi elnöke az erdélyi összefogás szükségességéről szólt.
Az ünnepségen a díszvendég, Szász Jenő MPP-elnök szólalt fel utolsónak, bemutatta a forradalmi idők árulóit, majd párhuzamot vont közöttük és a „bukaresti árulók, árulások” között.
Szucher Ervin, Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2012. március 16.
Toró T. Tibor, az EMNP elnökének március 15-i üzenete
Esélyt és szabadságot a magyar nemzetnek! Esélyt és szabadságot Erdélynek! Esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak! – Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnökének Zilahon mondott március 15-i beszéde.
Tisztelt emlékező gyülekezet, kedves szilágysági magyarok!
Március 15-én szerte a nagyvilágban ünneplőbe öltözik minden magyarul érző lélek, egymáshoz igazodnak a szívdobbanások, összeérnek az imádságok: Isten, áldd meg a magyart!
Ezért vagyunk mi is együtt itt, a szilágysági magyarok – és az egész magyar nemzet – egyik legnapsugarasabb személyisége, báró Wesselényi Miklós szobránál. Ünnepelni a modern magyar nemzet születésnapját, fejet hajtani nagy elődeink teljesítménye előtt, példájukban erőt meríteni a jelen, a mindennapok harcaihoz, reményt és hitet erősíteni a jövőtervezéshez.
Hadd tegyük mi is azt most együtt, idézzük fel 164 év távlatából a márciusi ifjak példáját, keressük benne a mának, de főleg a jövőnek szóló üzenetet.
Első üzenet: esélyt és szabadságot az egységes magyar nemzetnek!
Mennyire igaz és időszerű ez ma is: Magyarország gazdasági és közjogi szabadságharcot folytat megújulásáért, talpra állásáért és teszi ezt úgy, hogy közben nem veszítheti szem elöl a határokon átívelő Kárpát-medencei összmagyar nemzetegyesítés nagyívű programját. Tudjuk ezt, érezzük, átéljük, nemcsak szellemi-kulturális-, hanem a naponta erősödő, most már százezres nagyságrendű egyéni szálból összeálló közjogi kötelékkel, amely a hazához köt. És tehetjük ezt úgy, hogy szülőföldünkön maradhatunk magyar állampolgárként. Így erősödik együtt a nemzet és az ország.
Második üzenet: esélyt és szabadságot Erdélynek!
1848-ban a márciusi ifjak és a reform-nemzedék Erdély és a Részek jövőjét az Unióban látta Magyarországgal. Ma, a XXI. század elején Erdély esélye a régiók és a nemzeti közösségek Európájában van. Erdély és népeinek szabadsága tehát annak függvénye, sikerül-e a tudatokban lebontani a homogén román nemzetállami szemléletet, felszámolni az erre épülő, ebből táplálkozó államszervezési gyakorlatot. Közös feladat ez minden erdélyinek, románnak, magyarnak, cigánynak, a még itthon maradt szásznak, zsidónak, mindenkinek, akinek Erdély több mint egy folt Románia térképén, aki nem gyarmatként, hanem otthonként és szülőföldként tekint rá.
Harmadik üzenet: esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak!
A magyar szabadság ma Erdélyben a belső önrendelkezésen alapuló különböző autonómia-formákat jelenti. Mindaddig, amíg ennek közjogi kereteit nem teremtettük meg, nem fogadtattuk el a többséggel, nem építettük ki intézményeit és nem választottuk meg közülünk elöljáróit, addig nem ülhetünk nyugton, nem hallgathatunk. Nemzeti ünnepünkön tehát ez a dolgunk: megvizsgálni, ment-e általunk ügyünk, az autonómia – magyar szabadság – ügye elébb? Emlékeztetni elöljáróinkat arra, hogy a mandátumot ennek kivívására és nem saját kis ügyeik intézésére kapták. S ha nincs hitük és erejük a további csatákhoz, legalább ne állják el az utat a fiatalok, korunk márciusi ifjai előtt.
S végül, mert a hely szelleme kötelez, hadd idézzük fel báró Wesselényi Miklós személyiségét és példáját. Annak az embernek, aki tudta és gyakorolta a társadalmi csoportok közötti nemzeti szolidaritást. Aki tudta, hogy a magyarság felemelkedéséhez nem elég a nemzeti öntudat ébren tartása, hanem élhető körülmények és emberi méltóság is kell. Idézzük a székelyek nagy mesemondója, Benedek Elek szavait:
„Tisztább jellemű, becsületesebb szívű fia nem volt e hazának, mint Wesselényi Miklós. Nagy volt testben, lélekben, megvolt benne az igazi nagyságnak minden vonása. Örök bálványa maradt az ifjú szíveknek, s mindig tisztelettel adózik érdemeinek az emberi és hazafiúi érdemeket hidegen tapogató elme is. Az ő alakja a legnagyobbak sorában áll ma s fog állni mindörökké. Kevesen adták az önzetlen honszerelemnek oly sok és megható bizonyságát, mint Wesselényi Miklós. Soha, semmilyen körülmények közt nem félt szeretni a hazát, nem félt tenni a hazáért. A hősök hőse volt, kinek szíve nem ismert félelmet. S ez a szív meleg szív volt, a szenvedés, nyomorúság láttára oly könnyen ellágyuló. Keze, mely kettéroppantotta a kemény vasat, bársonynál puhább volt, mikor könnyet kellett letörölnie… Megindult lélekkel állunk meg emléke előtt, s mint ahogy szoboralakja magához emeli a szegény jobbágyot, úgy érezzük emelkedni lelkünket..”
Isten, áldd meg emlékét! Isten, áldd meg a magyart! Jókedvvel, bőséggel!
Hogy jókedvvel higgyen Erdélyben!
Krónika (Kolozsvár)
Esélyt és szabadságot a magyar nemzetnek! Esélyt és szabadságot Erdélynek! Esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak! – Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnökének Zilahon mondott március 15-i beszéde.
Tisztelt emlékező gyülekezet, kedves szilágysági magyarok!
Március 15-én szerte a nagyvilágban ünneplőbe öltözik minden magyarul érző lélek, egymáshoz igazodnak a szívdobbanások, összeérnek az imádságok: Isten, áldd meg a magyart!
Ezért vagyunk mi is együtt itt, a szilágysági magyarok – és az egész magyar nemzet – egyik legnapsugarasabb személyisége, báró Wesselényi Miklós szobránál. Ünnepelni a modern magyar nemzet születésnapját, fejet hajtani nagy elődeink teljesítménye előtt, példájukban erőt meríteni a jelen, a mindennapok harcaihoz, reményt és hitet erősíteni a jövőtervezéshez.
Hadd tegyük mi is azt most együtt, idézzük fel 164 év távlatából a márciusi ifjak példáját, keressük benne a mának, de főleg a jövőnek szóló üzenetet.
Első üzenet: esélyt és szabadságot az egységes magyar nemzetnek!
Mennyire igaz és időszerű ez ma is: Magyarország gazdasági és közjogi szabadságharcot folytat megújulásáért, talpra állásáért és teszi ezt úgy, hogy közben nem veszítheti szem elöl a határokon átívelő Kárpát-medencei összmagyar nemzetegyesítés nagyívű programját. Tudjuk ezt, érezzük, átéljük, nemcsak szellemi-kulturális-, hanem a naponta erősödő, most már százezres nagyságrendű egyéni szálból összeálló közjogi kötelékkel, amely a hazához köt. És tehetjük ezt úgy, hogy szülőföldünkön maradhatunk magyar állampolgárként. Így erősödik együtt a nemzet és az ország.
Második üzenet: esélyt és szabadságot Erdélynek!
1848-ban a márciusi ifjak és a reform-nemzedék Erdély és a Részek jövőjét az Unióban látta Magyarországgal. Ma, a XXI. század elején Erdély esélye a régiók és a nemzeti közösségek Európájában van. Erdély és népeinek szabadsága tehát annak függvénye, sikerül-e a tudatokban lebontani a homogén román nemzetállami szemléletet, felszámolni az erre épülő, ebből táplálkozó államszervezési gyakorlatot. Közös feladat ez minden erdélyinek, románnak, magyarnak, cigánynak, a még itthon maradt szásznak, zsidónak, mindenkinek, akinek Erdély több mint egy folt Románia térképén, aki nem gyarmatként, hanem otthonként és szülőföldként tekint rá.
Harmadik üzenet: esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak!
A magyar szabadság ma Erdélyben a belső önrendelkezésen alapuló különböző autonómia-formákat jelenti. Mindaddig, amíg ennek közjogi kereteit nem teremtettük meg, nem fogadtattuk el a többséggel, nem építettük ki intézményeit és nem választottuk meg közülünk elöljáróit, addig nem ülhetünk nyugton, nem hallgathatunk. Nemzeti ünnepünkön tehát ez a dolgunk: megvizsgálni, ment-e általunk ügyünk, az autonómia – magyar szabadság – ügye elébb? Emlékeztetni elöljáróinkat arra, hogy a mandátumot ennek kivívására és nem saját kis ügyeik intézésére kapták. S ha nincs hitük és erejük a további csatákhoz, legalább ne állják el az utat a fiatalok, korunk márciusi ifjai előtt.
S végül, mert a hely szelleme kötelez, hadd idézzük fel báró Wesselényi Miklós személyiségét és példáját. Annak az embernek, aki tudta és gyakorolta a társadalmi csoportok közötti nemzeti szolidaritást. Aki tudta, hogy a magyarság felemelkedéséhez nem elég a nemzeti öntudat ébren tartása, hanem élhető körülmények és emberi méltóság is kell. Idézzük a székelyek nagy mesemondója, Benedek Elek szavait:
„Tisztább jellemű, becsületesebb szívű fia nem volt e hazának, mint Wesselényi Miklós. Nagy volt testben, lélekben, megvolt benne az igazi nagyságnak minden vonása. Örök bálványa maradt az ifjú szíveknek, s mindig tisztelettel adózik érdemeinek az emberi és hazafiúi érdemeket hidegen tapogató elme is. Az ő alakja a legnagyobbak sorában áll ma s fog állni mindörökké. Kevesen adták az önzetlen honszerelemnek oly sok és megható bizonyságát, mint Wesselényi Miklós. Soha, semmilyen körülmények közt nem félt szeretni a hazát, nem félt tenni a hazáért. A hősök hőse volt, kinek szíve nem ismert félelmet. S ez a szív meleg szív volt, a szenvedés, nyomorúság láttára oly könnyen ellágyuló. Keze, mely kettéroppantotta a kemény vasat, bársonynál puhább volt, mikor könnyet kellett letörölnie… Megindult lélekkel állunk meg emléke előtt, s mint ahogy szoboralakja magához emeli a szegény jobbágyot, úgy érezzük emelkedni lelkünket..”
Isten, áldd meg emlékét! Isten, áldd meg a magyart! Jókedvvel, bőséggel!
Hogy jókedvvel higgyen Erdélyben!
Krónika (Kolozsvár)
2012. március 16.
Sorompót a hazaárulóknak!
Olyan időket élünk, amikor a politikai sáncok mélyülése miatt az elviselhetőnél több a hazaárulózás. Mintha nem tanulnánk a történelmi példákból, hogy csak a távolodó idő döntheti el többé-kevésbé igazságosan, hogy ki a nemzetáruló. Vagy még az sem. Kevesen tudják (magam Kovács Lajos, a nagy reformer közvetlen munkatársának és barátjának naplójában olvastam), hogy Széchenyi Istvánt egyszer durván lenemzetárulózta az önteltségének zenitjén lévő Kossuth Lajos, nagyvonalúan elfeledve, hogy pár évvel előbb, a pozsonyi diéta nyilvánossága előtt éppen ő nevezte a legnagyobb magyarnak! Mire Széchenyi a rá valló szerénységgel azt válaszolta: „Miért emel engemet olyan magasra, ahol én nem tudok megállni?” Az eset 1848 nyarának vége felé történt, amikor Széchenyi mind jobban kiborult, mert már erősen emésztette az önvád, hogy ő taszította Magyarországot az egyre nyilvánvalóbb veszedelembe. A közlekedés és közmunkálatok minisztereként minisztertanácsi ülésre ment, de ott még csak Kossuthot találta, aki éppen a Belgiumból érkezett új puskákat mustrálgatta. Csak pár szót váltottak, amikor Kossuth a már helyén ülő Széchenyi felé fordított egy fegyvert és teljes komolysággal így szólt: „Ezzel lőjük le a nemzetárulókat!” A megcélzott nem válaszolt, csak magába roskadt és pár perc múlva távozott. Kovács Lajos szerint sokáig nem lehetett hozzá szólni, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egészségi (s vele lelki) állapota ekkortól még gyorsabban romlott.
Hogy kettőjük közül ki volt a hazaáruló, vagy inkább a kevésbé hazafi? Az, aki lelkesítő beszédeivel a népet fellázította és többszöri figyelmeztetés ellenére is egy hatalmas vereségbe vitte a nemzetet? Vagy az, aki végig kitartott amellett, hogy inkább a kompromisszumot kell keresni és nem elengedni az osztrákok kezét, mert Magyarország mind gazdaságilag, mind pedig katonailag túl gyenge ahhoz, hogy ellenségektől körülvéve megálljon saját lábán? Nos, e kérdések 164 éve foglalkoztatják a magyarságot. De sokaknak támpont lehet, hogy Kovács Lajos feljegyzései szerint a 67-es kiegyezéskor Deák Ferenc is egyértelműen Széchenyi oldalára állt.
Egy frissebb és fölötte szomorú hazaárulózás miatt írtam le a fentieket. Tőkés László EP-képviselő (akit a legújabb kósza hírek szerint Orbán Viktor állítólag a plágiumgyanúba bonyolódott Schmitt Pál helyére államelnöknek tenne, amit az is valószínűsíthet, hogy a nyilvánosság előtt már korábban is kijelentette: Tőkés az összmagyarság elnöke lehetne!) az EMNP kongresszusán, Magyarország mai nemzetközi konfliktusaira és azok „okozóira” utalva, azt mondta a pesti közszolgálati televíziónak, hogy a nemzetárulókat, elsősorban a balliberálisokat nem kellene beengedni Erdélybe! Emlékezhetünk, Tőkés nemcsak EP-képviselőként, de egykor püspökként is mondott már sok olyasmit, amit nem gondolt végig. Az ő logikáját követve, például nem lenne szabad beengedni Erdélybe a most 90 éves Göncz Árpádot, a szabad Magyarország első választott (majd újraválasztott) államelnökét, mert hát liberális lenne, s ugye a liberálisok azok, akik folyton jelentgetik Brüsszelben az Orbán-kormányt. Az ugye elhanyagolható, hogy Göncz Árpádot 56-os szerepéért halálra ítélte a kommunista rendszer? Lám, az aktuálpolitikai érdek és a talpnyalás így csinálhat egy igaz magyar hazafiból nemzetárulót!
Hogy mennyire kétélű ez a játék, ennek bizonyítására akár Orbán Viktort is ide idézhetjük. Emlékezhetünk rá, ellenzékben, a Fidesz elnökeként ő is többször feljelentette Brüsszelben az előző balliberális kormányt. Egyszer még az uniós támogatások felfüggesztését is kérte. Pedig azt a kormányt is magyar választók többsége (ha nem is kétharmada) választotta. Ha akkor nem volt hazafiatlanság szembemenni a magyar emberek többségének akaratával, akkor miért hazafiatlanság ma, s miért nem csak egyszerű politikai cselekedet? Vagy Orbán Viktornak sincs mit keresnie Erdélyben? Amikor az itteni magyarságot jön egymásnak ugratni, akkor biztosan nincs!
Sike Lajos
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Olyan időket élünk, amikor a politikai sáncok mélyülése miatt az elviselhetőnél több a hazaárulózás. Mintha nem tanulnánk a történelmi példákból, hogy csak a távolodó idő döntheti el többé-kevésbé igazságosan, hogy ki a nemzetáruló. Vagy még az sem. Kevesen tudják (magam Kovács Lajos, a nagy reformer közvetlen munkatársának és barátjának naplójában olvastam), hogy Széchenyi Istvánt egyszer durván lenemzetárulózta az önteltségének zenitjén lévő Kossuth Lajos, nagyvonalúan elfeledve, hogy pár évvel előbb, a pozsonyi diéta nyilvánossága előtt éppen ő nevezte a legnagyobb magyarnak! Mire Széchenyi a rá valló szerénységgel azt válaszolta: „Miért emel engemet olyan magasra, ahol én nem tudok megállni?” Az eset 1848 nyarának vége felé történt, amikor Széchenyi mind jobban kiborult, mert már erősen emésztette az önvád, hogy ő taszította Magyarországot az egyre nyilvánvalóbb veszedelembe. A közlekedés és közmunkálatok minisztereként minisztertanácsi ülésre ment, de ott még csak Kossuthot találta, aki éppen a Belgiumból érkezett új puskákat mustrálgatta. Csak pár szót váltottak, amikor Kossuth a már helyén ülő Széchenyi felé fordított egy fegyvert és teljes komolysággal így szólt: „Ezzel lőjük le a nemzetárulókat!” A megcélzott nem válaszolt, csak magába roskadt és pár perc múlva távozott. Kovács Lajos szerint sokáig nem lehetett hozzá szólni, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egészségi (s vele lelki) állapota ekkortól még gyorsabban romlott.
Hogy kettőjük közül ki volt a hazaáruló, vagy inkább a kevésbé hazafi? Az, aki lelkesítő beszédeivel a népet fellázította és többszöri figyelmeztetés ellenére is egy hatalmas vereségbe vitte a nemzetet? Vagy az, aki végig kitartott amellett, hogy inkább a kompromisszumot kell keresni és nem elengedni az osztrákok kezét, mert Magyarország mind gazdaságilag, mind pedig katonailag túl gyenge ahhoz, hogy ellenségektől körülvéve megálljon saját lábán? Nos, e kérdések 164 éve foglalkoztatják a magyarságot. De sokaknak támpont lehet, hogy Kovács Lajos feljegyzései szerint a 67-es kiegyezéskor Deák Ferenc is egyértelműen Széchenyi oldalára állt.
Egy frissebb és fölötte szomorú hazaárulózás miatt írtam le a fentieket. Tőkés László EP-képviselő (akit a legújabb kósza hírek szerint Orbán Viktor állítólag a plágiumgyanúba bonyolódott Schmitt Pál helyére államelnöknek tenne, amit az is valószínűsíthet, hogy a nyilvánosság előtt már korábban is kijelentette: Tőkés az összmagyarság elnöke lehetne!) az EMNP kongresszusán, Magyarország mai nemzetközi konfliktusaira és azok „okozóira” utalva, azt mondta a pesti közszolgálati televíziónak, hogy a nemzetárulókat, elsősorban a balliberálisokat nem kellene beengedni Erdélybe! Emlékezhetünk, Tőkés nemcsak EP-képviselőként, de egykor püspökként is mondott már sok olyasmit, amit nem gondolt végig. Az ő logikáját követve, például nem lenne szabad beengedni Erdélybe a most 90 éves Göncz Árpádot, a szabad Magyarország első választott (majd újraválasztott) államelnökét, mert hát liberális lenne, s ugye a liberálisok azok, akik folyton jelentgetik Brüsszelben az Orbán-kormányt. Az ugye elhanyagolható, hogy Göncz Árpádot 56-os szerepéért halálra ítélte a kommunista rendszer? Lám, az aktuálpolitikai érdek és a talpnyalás így csinálhat egy igaz magyar hazafiból nemzetárulót!
Hogy mennyire kétélű ez a játék, ennek bizonyítására akár Orbán Viktort is ide idézhetjük. Emlékezhetünk rá, ellenzékben, a Fidesz elnökeként ő is többször feljelentette Brüsszelben az előző balliberális kormányt. Egyszer még az uniós támogatások felfüggesztését is kérte. Pedig azt a kormányt is magyar választók többsége (ha nem is kétharmada) választotta. Ha akkor nem volt hazafiatlanság szembemenni a magyar emberek többségének akaratával, akkor miért hazafiatlanság ma, s miért nem csak egyszerű politikai cselekedet? Vagy Orbán Viktornak sincs mit keresnie Erdélyben? Amikor az itteni magyarságot jön egymásnak ugratni, akkor biztosan nincs!
Sike Lajos
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2012. március 17.
A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2012. március 18.
Quo vadis, MOGYE? – Konferencia a határokon átnyúló összefogásról a magyar felsőoktatásért
„A magyar főtagozat létrehozása a MOGYE-n senki ellenére nem történik, senki jogait, előjogait nem veszélyezteti. Éppen a multikulturalitás, a kétnyelvűség, az egyetem európai jellege az, ami előnyt jelenthet a romániai egyetemek versenyében” – hangzott el szombaton, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület által Marosvásárhelyen szervezett Határokon átnyúló összefogás a magyar nyelvű felsőoktatásért című konferencián.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a magyar főtagozat létrehozását nem lehet önerőből megtenni, szükség van a magyarországi társegyetemek segítségére – mondta prof. dr. Kincses Ajtay Mária-Adrienne, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) elnöke. A szervezet 3 éves működése során szoros kapcsolatokat alakított ki számos anyaországi felsőoktatási intézménnyel, meghívására több mint száz előadó érkezett Marosvásárhelyre, támogatásukra lehet számítani, ám e támogatás nem korlátozódhat csupán oktatócserére, szükség van a kutatási programok összehangolására, a hallgatók külföldi továbbképzésére.
Prof. dr. Bódis József, az MTA doktora, a Magyar Rektori Konferencia elnöke, a Pécsi Tudományegyetem rektora a Magyar Rektori Konferencia szerepéről beszélt a törvényalkotásban, előadásában kitérve a magyarországi oktatási rendszer struktúraváltására, a minőségi képzést célzó, kerettörvény kapcsán történt szakmai egyeztetésre, a kerettörvény hiányosságait sem hallgatva el. A MOGYE-n felmerült konfliktus kapcsán kifejtette: a felsőfokú oktatás igazi alapja a tudományos tevékenység, a teljesítmény, hiszen ez minden akkreditációs folyamat legfőbb szempontja. „Kezet kell nyújtanunk az itteni kollégáknak. A magyarországi egyetemeken – ahol erősödni fog a doktori képzés – megvan az akkreditációs potenciál, amivel segíteni tudnak” – jelentette ki Bódis professzor. Prof. dr. Péterffy Árpád, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának, a Szívsebészeti Klinikának professzora történelmi visszatekintőjében a MOGYE létrejöttéről beszélt, részletesebben kitérve az itteni orvosképzés kezdeteire, a román nyelvű képzés bevezetésének körülményeire.
„Az orvosképzés során a legfontosabb az óriási tananyag elsajátítása, amit legkönnyebben anyanyelven lehet. Az a fajta orvosi képzés, amikor az előadásokat magyarul tartják a hallgatóknak, a gyakorlatot románul, nonszensz” – jelentette ki. Prof. dr. Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora feltette a kérdést: „Mennyire lehet hiteles egy egyetem, amely a hallgatóinak egy részét elveszíti, amely nem a közösség hosszú távú megmaradását, jövőjét szolgálja? Az egyetem szerepe a minőségi oktatás mellett az is, hogy neveljen, olyan értelmiséget hozzon létre dákjaiból, amely a közösséget felemeli. Milyen felelőssége van egy magát magyar vezetőnek nevező egyetemi vezetőnek? Hibás nézet az, hogy semmilyen, hogy mindenki boldoguljon a saját portáján.
Orvosokra szükség van – itthon. Orvosprofesszorainknak ki kell nevelniük az utánpótlást. Magyarország segítségével tudjuk ezt megtenni, de a közös cselekvés ne akadjon el a gondolat szintjén. Hozzuk létre az erdélyi magyar tudományegyetemek vezetői konferenciáját, amely vállalja, hogy hitelesen próbálja szolgálni a közösséget, egymást segítve építkezik, szót emel a magyar nyelvű képzés mellett, javaslatot tesz politikai vezetőinknek, a társadalomnak, hogy mit kellene tenni az egyetemi oktatás érdekében. A magyar tagozat létrehozása a MOGYE-n senki ellenére nem történik, senki jogait, előjogait nem veszélyezteti” – jelentette ki.
Dr. Soós Anna egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese támogatta Dávid László rektor javaslatát, szerinte a romániai magyar egyetemek vezetői fórumának létrehozásával lehetővé válna, hogy Magyarország felé is egységes álláspontot képviseljenek a romániai magyar egyetemi képzés ügyében. Prof. dr. Miseta Attila, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja hangsúlyozta, a romániai magyar orvosképzés fejlesztése nemcsak magyar, de román érdek is, hiszen a magyar közösségek fennmaradását segítik elő Romániában.
A Pécsi Egyetem hallgatói önkormányzatát Maróti Péter elnök és Varga Péter alelnök képviselték. Prof. Tóth Csaba, az MTA doktorának, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának, az Urológiai Klinika professzorának érdekfeszítő és szellemes előadása üdítően hatott a közönségre, prezentációjában visszatérő gondolatok: óvjuk egymást és környezetünket, védeni kell a hatalmas fákat tartó erdélyi gyökereket, megbecsülni a magyar nyelvet. Prof. dr. Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánhelyettese elmondta, jelenleg a fennmaradásért küzdenek, erkölcsi kötelességnek nevezte az új törvény betartását a MOGYE-n. Quo vadis, MOGYE? – tette fel a kérdést, úgy vélve, hogy az egyetem jövője a közös oktatásban van, de egyenlőségi viszonyok mellett. Hangsúlyozta, az egyetemek közötti felerősödő versenyhelyzetben éppen a multikulturalitás, a kétnyelvűség, az egyetem európai jellege az, ami előnyt jelenthet a MOGYE számára.
Dr. Horváth Gizella egyetemi docens, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese az anyanyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozta az óvodától az egyetemig, Derzsi Ákos parlamenti képviselő, az egészségügyi és családvédelmi bizottság és európai üzleti kapcsolatokért felelős bizottság tagja a magyarul történő felnőttképzés jogszabályi hátteréről tartott előadást. A konferenciára nem érkezett meg prof. dr. Kellermayer Miklós, az MTA doktora, és nem jött el Tőkés László református lelkész, az Európai Parlament képviselője sem. Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
„A magyar főtagozat létrehozása a MOGYE-n senki ellenére nem történik, senki jogait, előjogait nem veszélyezteti. Éppen a multikulturalitás, a kétnyelvűség, az egyetem európai jellege az, ami előnyt jelenthet a romániai egyetemek versenyében” – hangzott el szombaton, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület által Marosvásárhelyen szervezett Határokon átnyúló összefogás a magyar nyelvű felsőoktatásért című konferencián.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a magyar főtagozat létrehozását nem lehet önerőből megtenni, szükség van a magyarországi társegyetemek segítségére – mondta prof. dr. Kincses Ajtay Mária-Adrienne, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) elnöke. A szervezet 3 éves működése során szoros kapcsolatokat alakított ki számos anyaországi felsőoktatási intézménnyel, meghívására több mint száz előadó érkezett Marosvásárhelyre, támogatásukra lehet számítani, ám e támogatás nem korlátozódhat csupán oktatócserére, szükség van a kutatási programok összehangolására, a hallgatók külföldi továbbképzésére.
Prof. dr. Bódis József, az MTA doktora, a Magyar Rektori Konferencia elnöke, a Pécsi Tudományegyetem rektora a Magyar Rektori Konferencia szerepéről beszélt a törvényalkotásban, előadásában kitérve a magyarországi oktatási rendszer struktúraváltására, a minőségi képzést célzó, kerettörvény kapcsán történt szakmai egyeztetésre, a kerettörvény hiányosságait sem hallgatva el. A MOGYE-n felmerült konfliktus kapcsán kifejtette: a felsőfokú oktatás igazi alapja a tudományos tevékenység, a teljesítmény, hiszen ez minden akkreditációs folyamat legfőbb szempontja. „Kezet kell nyújtanunk az itteni kollégáknak. A magyarországi egyetemeken – ahol erősödni fog a doktori képzés – megvan az akkreditációs potenciál, amivel segíteni tudnak” – jelentette ki Bódis professzor. Prof. dr. Péterffy Árpád, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának, a Szívsebészeti Klinikának professzora történelmi visszatekintőjében a MOGYE létrejöttéről beszélt, részletesebben kitérve az itteni orvosképzés kezdeteire, a román nyelvű képzés bevezetésének körülményeire.
„Az orvosképzés során a legfontosabb az óriási tananyag elsajátítása, amit legkönnyebben anyanyelven lehet. Az a fajta orvosi képzés, amikor az előadásokat magyarul tartják a hallgatóknak, a gyakorlatot románul, nonszensz” – jelentette ki. Prof. dr. Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora feltette a kérdést: „Mennyire lehet hiteles egy egyetem, amely a hallgatóinak egy részét elveszíti, amely nem a közösség hosszú távú megmaradását, jövőjét szolgálja? Az egyetem szerepe a minőségi oktatás mellett az is, hogy neveljen, olyan értelmiséget hozzon létre dákjaiból, amely a közösséget felemeli. Milyen felelőssége van egy magát magyar vezetőnek nevező egyetemi vezetőnek? Hibás nézet az, hogy semmilyen, hogy mindenki boldoguljon a saját portáján.
Orvosokra szükség van – itthon. Orvosprofesszorainknak ki kell nevelniük az utánpótlást. Magyarország segítségével tudjuk ezt megtenni, de a közös cselekvés ne akadjon el a gondolat szintjén. Hozzuk létre az erdélyi magyar tudományegyetemek vezetői konferenciáját, amely vállalja, hogy hitelesen próbálja szolgálni a közösséget, egymást segítve építkezik, szót emel a magyar nyelvű képzés mellett, javaslatot tesz politikai vezetőinknek, a társadalomnak, hogy mit kellene tenni az egyetemi oktatás érdekében. A magyar tagozat létrehozása a MOGYE-n senki ellenére nem történik, senki jogait, előjogait nem veszélyezteti” – jelentette ki.
Dr. Soós Anna egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese támogatta Dávid László rektor javaslatát, szerinte a romániai magyar egyetemek vezetői fórumának létrehozásával lehetővé válna, hogy Magyarország felé is egységes álláspontot képviseljenek a romániai magyar egyetemi képzés ügyében. Prof. dr. Miseta Attila, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja hangsúlyozta, a romániai magyar orvosképzés fejlesztése nemcsak magyar, de román érdek is, hiszen a magyar közösségek fennmaradását segítik elő Romániában.
A Pécsi Egyetem hallgatói önkormányzatát Maróti Péter elnök és Varga Péter alelnök képviselték. Prof. Tóth Csaba, az MTA doktorának, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának, az Urológiai Klinika professzorának érdekfeszítő és szellemes előadása üdítően hatott a közönségre, prezentációjában visszatérő gondolatok: óvjuk egymást és környezetünket, védeni kell a hatalmas fákat tartó erdélyi gyökereket, megbecsülni a magyar nyelvet. Prof. dr. Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánhelyettese elmondta, jelenleg a fennmaradásért küzdenek, erkölcsi kötelességnek nevezte az új törvény betartását a MOGYE-n. Quo vadis, MOGYE? – tette fel a kérdést, úgy vélve, hogy az egyetem jövője a közös oktatásban van, de egyenlőségi viszonyok mellett. Hangsúlyozta, az egyetemek közötti felerősödő versenyhelyzetben éppen a multikulturalitás, a kétnyelvűség, az egyetem európai jellege az, ami előnyt jelenthet a MOGYE számára.
Dr. Horváth Gizella egyetemi docens, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese az anyanyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozta az óvodától az egyetemig, Derzsi Ákos parlamenti képviselő, az egészségügyi és családvédelmi bizottság és európai üzleti kapcsolatokért felelős bizottság tagja a magyarul történő felnőttképzés jogszabályi hátteréről tartott előadást. A konferenciára nem érkezett meg prof. dr. Kellermayer Miklós, az MTA doktora, és nem jött el Tőkés László református lelkész, az Európai Parlament képviselője sem. Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
2012. március 18.
Markó Béla: önálló és eredményes politizálással kerülhető el Erdélyben az MKP-éhoz hasonló kudarc
Az önálló politizálás szükségességét és az eredmények elengedhetetlenségét hangsúlyozta Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes a szlovákiai választások tanulságaképpen.
“Nem hiszem, hogy a szlovákiai választásokból azt a következtetést kellene levonni, hogy a vegyes pártoké a jövő” – jelentette ki Markó az Erdélyi Magyar Televíziónak adott vasárnapi interjúban. A romániai miniszterelnök-helyettes szerint az a tény, hogy a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) másodjára sem sikerült átlépnie a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt, annak a következménye, hogy az MKP kikerült a kormányból, és nem volt már képes megakadályozni a szlovákiai nacionalista intézkedéseket. A szlovákiai magyar szavazók azért kezdtek alternatívákat keresni, mert rájöttek, hogy ez a párt hiába van a parlamentben.
“Ez komoly figyelmeztetés. A választók elvárják, hogy ne csak ott legyünk a parlamentben, hanem eszközeink is legyenek a problémáik megoldására” – jelentette ki Markó Béla. Szerinte az is hozzájárult az MKP sikertelenségéhez, hogy a párt részben feladta önállóságát, Magyarországhoz próbált igazodni. “Nekünk a magyarországi támogatás nagyon fontos, vezérlésre azonban nincs szükségünk” – jelentette ki Markó.
Hozzátette, az erdélyi magyarság körében kialakult többpártiságot sem tartja természetesnek. “Egy politikai csoport újból és újból nekifut, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) szemben pártot csináljon, aztán a választásokon rájönnek, hogy nem igazán megy a dolog” – értelmezte a helyzetet Markó. Szerinte az erdélyi magyarság jövőjét kockáztatják azok, akik “erőnek erejével szét akarják szabdalni” a közösséget.
Markó kifejtette, nem nagyon hisz az erdélyi magyar pártok együttműködésében. Az RMDSZ ugyanis egyszer már nyitottnak mutatkozott az együttműködésre, amikor Tőkés Lászlót az Európai Parlament képviselőjelöltjeit tartalmazó listája élére tette, a próbálkozással azonban rossz tapasztalatokat szerzett. “Én azért nem hiszem, hogy az idén sor kerülhet egy ilyen együttműködésre, mert bármennyire is nyitottak legyünk, ezeket a pártokat nem azért hozták létre, hogy együttműködjenek az RMDSZ-szel” – állapította meg az RMDSZ volt elnöke.
Romániában idén júniusban rendeznek helyhatósági, novemberben pedig parlamenti választásokat.
Gazda Árpád
MTI
Az önálló politizálás szükségességét és az eredmények elengedhetetlenségét hangsúlyozta Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes a szlovákiai választások tanulságaképpen.
“Nem hiszem, hogy a szlovákiai választásokból azt a következtetést kellene levonni, hogy a vegyes pártoké a jövő” – jelentette ki Markó az Erdélyi Magyar Televíziónak adott vasárnapi interjúban. A romániai miniszterelnök-helyettes szerint az a tény, hogy a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) másodjára sem sikerült átlépnie a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt, annak a következménye, hogy az MKP kikerült a kormányból, és nem volt már képes megakadályozni a szlovákiai nacionalista intézkedéseket. A szlovákiai magyar szavazók azért kezdtek alternatívákat keresni, mert rájöttek, hogy ez a párt hiába van a parlamentben.
“Ez komoly figyelmeztetés. A választók elvárják, hogy ne csak ott legyünk a parlamentben, hanem eszközeink is legyenek a problémáik megoldására” – jelentette ki Markó Béla. Szerinte az is hozzájárult az MKP sikertelenségéhez, hogy a párt részben feladta önállóságát, Magyarországhoz próbált igazodni. “Nekünk a magyarországi támogatás nagyon fontos, vezérlésre azonban nincs szükségünk” – jelentette ki Markó.
Hozzátette, az erdélyi magyarság körében kialakult többpártiságot sem tartja természetesnek. “Egy politikai csoport újból és újból nekifut, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) szemben pártot csináljon, aztán a választásokon rájönnek, hogy nem igazán megy a dolog” – értelmezte a helyzetet Markó. Szerinte az erdélyi magyarság jövőjét kockáztatják azok, akik “erőnek erejével szét akarják szabdalni” a közösséget.
Markó kifejtette, nem nagyon hisz az erdélyi magyar pártok együttműködésében. Az RMDSZ ugyanis egyszer már nyitottnak mutatkozott az együttműködésre, amikor Tőkés Lászlót az Európai Parlament képviselőjelöltjeit tartalmazó listája élére tette, a próbálkozással azonban rossz tapasztalatokat szerzett. “Én azért nem hiszem, hogy az idén sor kerülhet egy ilyen együttműködésre, mert bármennyire is nyitottak legyünk, ezeket a pártokat nem azért hozták létre, hogy együttműködjenek az RMDSZ-szel” – állapította meg az RMDSZ volt elnöke.
Romániában idén júniusban rendeznek helyhatósági, novemberben pedig parlamenti választásokat.
Gazda Árpád
MTI
2012. március 20.
Közvita az új egyetemi karról
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kormányhatározattal létrehozott új fakultása ügyében közvitát indít az egyetem vezetősége. Erről számolt be a sajtónak tegnap az intézmény még tisztségben levő rektora. Az írásban való véleménynyilvánításra kiszabott tíz napon túl Constantin Copotoiu professzor szerint húsznapos szóbeli vitának kell következnie. Ezt előkészítendő készült el az egyetem szenátusának és vezetőségének a véleményét tükröző beszámoló, amely továbbra is egyoldalúan, a román fél szemszögéből, a magyar oktatói közösséget bírálva, féligazságokkal és csúsztatásokkal vázolja a jelenleg kialakult helyzetet, s hét kérdésre kér írásban választ. (A jelentés az egyetem http://www.umftgm.ro/prezentare-umf/media/consultare-publica.html oldalán olvasható.)
A multikulturalitás teljes csődöt jelentett ott, ahol alkalmazták. Amíg nem fogalmazzák meg pontosan, hogy mit is jelent és melyek a következményei, nehéz elfogadni – szögezte le ezúttal is Copotoiu professzor. (Abban egyet is érthetünk vele, hogy a marosvásárhelyi egyetemen 1962- ben bevezetett “kétnyelvűség” az addig egyenletesen fejlődő magyar tannyelvű orvos- és gyógyszerészképzést mára valóban a csőd szélére sodorta.)
A leköszönő rektor kifejtette, hogy az új kar létrehozása az egyetemi önrendelkezés súlyos megsértését jelenti. Elfogadhatatlannak tartja, hogy a szenátus oktatási bizottsága által kilátásba helyezett meghallgatás a jelek szerint elmarad.
A szokásos vádak ezúttal sem hiányoztak. Constantin Copotoiu megmagyarázta, hogy a Babes–Bolyai és a Művészeti Egyetem esetében érthető a magyar kar létrejötte, de az orvosin eleget kell tenni a 36-os számú európai irányelveknek, amelyek szerint az egyetemek végzőseinek ismerniük kell a szakkifejezéseket annak az országnak a nyelvén is, ahol tanulnak. A marosvásárhelyi egyetem nem engedheti meg, hogy veszélybe sodorja a román betegek életét. (Az idős magyar betegekért, akikhez egyre több orvos nem tud az anyanyel-vükön szólni, a jelek szerint nem aggódik a leköszönő rektor).
A vádak között újra elhangzott, hogy Szabó Béla professzor szabotálta a bábaképző szakot, amelynek nem készült el az akkreditációs dossziéja, ezért megszűnik. Továbbá egyetemi hallgatók panaszt tettek egyes magyar tanársegédek ellen, akik a vegyes csoportokban csak magyarul voltak hajlandók beszélni a gyakorlati órán, amiért a szóban forgó oktatók ügye az egyetem etikai bizottsága elé kerül.
Constantin Copotoiu diszkriminációnak tartja, hogy a magyar diákok után járó fejpénz a kétszerese (16.000-8.000) a román tagozaton tanuló hallgatókért járó összegnek. Ennek ellenére bevallotta, hogy a pénz a közös kasszába került.
Az egyetemre az elért eredmények alapján kell felvenni a diákokat, megengedhetetlen, hogy az idén a magyar tagozaton kisebbek voltak a jegyek, mint a románon. Szép dolog, hogy elismerte azt is, miszerint a múlt években fordítva volt. Nehezményezte, hogy az idén nyáron meghirdetett gyakornoki állásokra (igazságügyi orvostan, sejtbiológia, pszichiátria) nem volt egy jelentkező sem, ezért foghíjas a tanári kar a magyar tagozaton, állította. Arra a felvetésre, hogy a hiányzó tanárok pótlására ígéretet tettek a magyarországi egyetemek, azt válaszolta, hogy a magyar professzorokat csak teljes állásban alkalmazhatnák, miután elismerték a diplomájukat. Ez viszont azért nem lehetséges, mert Magyarországon nincs főorvosi vizsga, ami az egyik feltétele, hogy romániai egyetemen oktasson a külföldi tanár. Aztán kiderült, hogy a hiányzó szakokon, például az onkológián mégiscsak ő szorgalmazta, hogy órát tartsanak, s tegyük hozzá, hogy a doktori iskola esetében is nagyon jól fognak az elismert budapesti egyetemi tanárok.
S hogy ne csak a vádakat említsük, soroljunk fel néhányat az elhangzott adatokból is. Az írott jelentésben szerepel, de a rektor elfelejtette a sajtótájékoztatón közölni, hogy a marosvásárhelyi orvosi oktatás a kolozsvári Bolyai Egyetem keretében 1945-ben azért jött létre, hogy magyar oktatási nyelvű orvos-, fogorvos- és gyógyszerészképzést biztosítson.
A jelenlegi 4.500 hallgató 58 százaléka román, 39 százaléka magyar és 3 százaléka angol nyelven tanul, az oktatók aránya viszont 70 (román) a 30 (magyar) százalékhoz. Ha bevezetnék a teljes magyar tannyelvű oktatást, a végzősök nem tudnának román nyelven rezidensvizsgát tenni.
Elhangzott, mennyire szigorúan betartották (!), hogy a 70 és a 30 százaléknak arányos képviseletet biztosítsanak az egyetem új vezetésében, így a szenátusba 29 román és 9 magyar oktatónak különítettek el helyet. (Ami egymáshoz igen, csak a hallgatók számához nem aránylik.)
Megtudhattuk, hogy a magyar oktatásban 34 állás betöltetlen. Az 55 tantárgyból 42-ben (76,3%) nincs elég magyar oktató, de ehhez a jelentés szerint semmi köze nincs az egyetem vezetőségének (?). A magyar oktatók sorát megtizedelte a tanárok 65 éves korban való nyugdíjazásának a bevezetése, egyes oktatók külföldre távozása, továbbá az, hogy gyakornoki állásra pályázók nem feleltek meg a követelményeknek.
Mindezt figyelembe véve, bár a tanügyi törvény előírja, hogy a különböző oktatási nyelvek esetén külön kell akkreditálni az oktatási programokat, a MOGYE-n ezt nem tehették meg, mivel a felvételi vizsgára meghirdethető helyek számának a drasztikus csökkenését vonta volna maga után. Az uniós előírások szerint ugyanis öt diákra kell jusson egy oktató.
Az egyetemi charta körüli bonyodalmakról többször beszámoltunk, jelenleg az igazságügyi szerveknél szeretnék elérni, hogy érvényessé nyilvánítsák.
A szenátus nem ért egyet az új kar létrehozására vonatkozó kormányhatározattal, amely véleményük szerint sérti az alkotmányt és az oktatási törvényt. Minden új oktatási programot csak a felsőoktatás minőségét ellenőrző ügynökség jóváhagyásával lehet bevezetni, ami a jelenlegi körülmények között kivitelezhetetlen – szögezte le a rektor. A magyar diákok nem lesz ahol államvizsgát tegyenek, s elfogadhatatlan, hogy az angol nyelven oktató tanárokat (73 százalékuk román) arra kényszerítsék, hogy a magyar kar alkalmazottai legyenek, s tiltakoznak a külföldi diákok is. A szenátus csak a jelenleg működő formában támogatja a magyar tannyelvű oktatást – összegzett Copotoiu professzor, aki kitért arra, hogy a charta szerint egy rektorhelyettes és egy-egy dékánhelyettes a szenátus beleegyezésével lehet magyar is.
A közvita során a következő kérdésekre várnak választ:
1. Véleménye szerint Románia kormánya tiszteletben tartotta-e az egyetemi autonómiát, a 2011. évi 1-es törvény előírásait és a vonatkozó európai irányelveket?
2. Melyek lennének a kormányhatározat alkalmazásainak előnyei és hátrányai az egyetemi hallgatókra és a páciensekre nézve?
3. A szenátus beleegyezése nélkül el lehet-e térni az egyetemi oktatás minőségét biztosító romániai ügynökség (ARACIS) által meghatározott minőségi követelményektől a kormányhatározattal újonnan létrehozott új kar esetében?
4. Véleménye szerint “alaposan megindokolt” helyzet áll-e fenn, amely lehetővé tette, hogy a kormány új kart hozzon lére a MOGYE keretében?
5. Véleménye szerint érvényesül-e jelenleg a multikulturalitás és a többnyelvűség a MOGYE-n?
6. Véleménye szerint szükséges lett volna-e a döntések átláthatóságát szavatoló 2003. évi 52-es törvény előírásait betartani a 2011. évi tanügyi törvény és a MOGYE-ra vonatkozó kormányhatározat esetében?
7. Ilyen módon törvényes precedenst teremtenek-e az egyetemi karok megalakítása és engedélyezése terén?
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kormányhatározattal létrehozott új fakultása ügyében közvitát indít az egyetem vezetősége. Erről számolt be a sajtónak tegnap az intézmény még tisztségben levő rektora. Az írásban való véleménynyilvánításra kiszabott tíz napon túl Constantin Copotoiu professzor szerint húsznapos szóbeli vitának kell következnie. Ezt előkészítendő készült el az egyetem szenátusának és vezetőségének a véleményét tükröző beszámoló, amely továbbra is egyoldalúan, a román fél szemszögéből, a magyar oktatói közösséget bírálva, féligazságokkal és csúsztatásokkal vázolja a jelenleg kialakult helyzetet, s hét kérdésre kér írásban választ. (A jelentés az egyetem http://www.umftgm.ro/prezentare-umf/media/consultare-publica.html oldalán olvasható.)
A multikulturalitás teljes csődöt jelentett ott, ahol alkalmazták. Amíg nem fogalmazzák meg pontosan, hogy mit is jelent és melyek a következményei, nehéz elfogadni – szögezte le ezúttal is Copotoiu professzor. (Abban egyet is érthetünk vele, hogy a marosvásárhelyi egyetemen 1962- ben bevezetett “kétnyelvűség” az addig egyenletesen fejlődő magyar tannyelvű orvos- és gyógyszerészképzést mára valóban a csőd szélére sodorta.)
A leköszönő rektor kifejtette, hogy az új kar létrehozása az egyetemi önrendelkezés súlyos megsértését jelenti. Elfogadhatatlannak tartja, hogy a szenátus oktatási bizottsága által kilátásba helyezett meghallgatás a jelek szerint elmarad.
A szokásos vádak ezúttal sem hiányoztak. Constantin Copotoiu megmagyarázta, hogy a Babes–Bolyai és a Művészeti Egyetem esetében érthető a magyar kar létrejötte, de az orvosin eleget kell tenni a 36-os számú európai irányelveknek, amelyek szerint az egyetemek végzőseinek ismerniük kell a szakkifejezéseket annak az országnak a nyelvén is, ahol tanulnak. A marosvásárhelyi egyetem nem engedheti meg, hogy veszélybe sodorja a román betegek életét. (Az idős magyar betegekért, akikhez egyre több orvos nem tud az anyanyel-vükön szólni, a jelek szerint nem aggódik a leköszönő rektor).
A vádak között újra elhangzott, hogy Szabó Béla professzor szabotálta a bábaképző szakot, amelynek nem készült el az akkreditációs dossziéja, ezért megszűnik. Továbbá egyetemi hallgatók panaszt tettek egyes magyar tanársegédek ellen, akik a vegyes csoportokban csak magyarul voltak hajlandók beszélni a gyakorlati órán, amiért a szóban forgó oktatók ügye az egyetem etikai bizottsága elé kerül.
Constantin Copotoiu diszkriminációnak tartja, hogy a magyar diákok után járó fejpénz a kétszerese (16.000-8.000) a román tagozaton tanuló hallgatókért járó összegnek. Ennek ellenére bevallotta, hogy a pénz a közös kasszába került.
Az egyetemre az elért eredmények alapján kell felvenni a diákokat, megengedhetetlen, hogy az idén a magyar tagozaton kisebbek voltak a jegyek, mint a románon. Szép dolog, hogy elismerte azt is, miszerint a múlt években fordítva volt. Nehezményezte, hogy az idén nyáron meghirdetett gyakornoki állásokra (igazságügyi orvostan, sejtbiológia, pszichiátria) nem volt egy jelentkező sem, ezért foghíjas a tanári kar a magyar tagozaton, állította. Arra a felvetésre, hogy a hiányzó tanárok pótlására ígéretet tettek a magyarországi egyetemek, azt válaszolta, hogy a magyar professzorokat csak teljes állásban alkalmazhatnák, miután elismerték a diplomájukat. Ez viszont azért nem lehetséges, mert Magyarországon nincs főorvosi vizsga, ami az egyik feltétele, hogy romániai egyetemen oktasson a külföldi tanár. Aztán kiderült, hogy a hiányzó szakokon, például az onkológián mégiscsak ő szorgalmazta, hogy órát tartsanak, s tegyük hozzá, hogy a doktori iskola esetében is nagyon jól fognak az elismert budapesti egyetemi tanárok.
S hogy ne csak a vádakat említsük, soroljunk fel néhányat az elhangzott adatokból is. Az írott jelentésben szerepel, de a rektor elfelejtette a sajtótájékoztatón közölni, hogy a marosvásárhelyi orvosi oktatás a kolozsvári Bolyai Egyetem keretében 1945-ben azért jött létre, hogy magyar oktatási nyelvű orvos-, fogorvos- és gyógyszerészképzést biztosítson.
A jelenlegi 4.500 hallgató 58 százaléka román, 39 százaléka magyar és 3 százaléka angol nyelven tanul, az oktatók aránya viszont 70 (román) a 30 (magyar) százalékhoz. Ha bevezetnék a teljes magyar tannyelvű oktatást, a végzősök nem tudnának román nyelven rezidensvizsgát tenni.
Elhangzott, mennyire szigorúan betartották (!), hogy a 70 és a 30 százaléknak arányos képviseletet biztosítsanak az egyetem új vezetésében, így a szenátusba 29 román és 9 magyar oktatónak különítettek el helyet. (Ami egymáshoz igen, csak a hallgatók számához nem aránylik.)
Megtudhattuk, hogy a magyar oktatásban 34 állás betöltetlen. Az 55 tantárgyból 42-ben (76,3%) nincs elég magyar oktató, de ehhez a jelentés szerint semmi köze nincs az egyetem vezetőségének (?). A magyar oktatók sorát megtizedelte a tanárok 65 éves korban való nyugdíjazásának a bevezetése, egyes oktatók külföldre távozása, továbbá az, hogy gyakornoki állásra pályázók nem feleltek meg a követelményeknek.
Mindezt figyelembe véve, bár a tanügyi törvény előírja, hogy a különböző oktatási nyelvek esetén külön kell akkreditálni az oktatási programokat, a MOGYE-n ezt nem tehették meg, mivel a felvételi vizsgára meghirdethető helyek számának a drasztikus csökkenését vonta volna maga után. Az uniós előírások szerint ugyanis öt diákra kell jusson egy oktató.
Az egyetemi charta körüli bonyodalmakról többször beszámoltunk, jelenleg az igazságügyi szerveknél szeretnék elérni, hogy érvényessé nyilvánítsák.
A szenátus nem ért egyet az új kar létrehozására vonatkozó kormányhatározattal, amely véleményük szerint sérti az alkotmányt és az oktatási törvényt. Minden új oktatási programot csak a felsőoktatás minőségét ellenőrző ügynökség jóváhagyásával lehet bevezetni, ami a jelenlegi körülmények között kivitelezhetetlen – szögezte le a rektor. A magyar diákok nem lesz ahol államvizsgát tegyenek, s elfogadhatatlan, hogy az angol nyelven oktató tanárokat (73 százalékuk román) arra kényszerítsék, hogy a magyar kar alkalmazottai legyenek, s tiltakoznak a külföldi diákok is. A szenátus csak a jelenleg működő formában támogatja a magyar tannyelvű oktatást – összegzett Copotoiu professzor, aki kitért arra, hogy a charta szerint egy rektorhelyettes és egy-egy dékánhelyettes a szenátus beleegyezésével lehet magyar is.
A közvita során a következő kérdésekre várnak választ:
1. Véleménye szerint Románia kormánya tiszteletben tartotta-e az egyetemi autonómiát, a 2011. évi 1-es törvény előírásait és a vonatkozó európai irányelveket?
2. Melyek lennének a kormányhatározat alkalmazásainak előnyei és hátrányai az egyetemi hallgatókra és a páciensekre nézve?
3. A szenátus beleegyezése nélkül el lehet-e térni az egyetemi oktatás minőségét biztosító romániai ügynökség (ARACIS) által meghatározott minőségi követelményektől a kormányhatározattal újonnan létrehozott új kar esetében?
4. Véleménye szerint “alaposan megindokolt” helyzet áll-e fenn, amely lehetővé tette, hogy a kormány új kart hozzon lére a MOGYE keretében?
5. Véleménye szerint érvényesül-e jelenleg a multikulturalitás és a többnyelvűség a MOGYE-n?
6. Véleménye szerint szükséges lett volna-e a döntések átláthatóságát szavatoló 2003. évi 52-es törvény előírásait betartani a 2011. évi tanügyi törvény és a MOGYE-ra vonatkozó kormányhatározat esetében?
7. Ilyen módon törvényes precedenst teremtenek-e az egyetemi karok megalakítása és engedélyezése terén?
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2012. március 20.
Asszimiláció és társadalmi kényszer
„Az asszimilációs helyzetben ’egyéni döntés’ elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének ’szabadsága’ a szabadság arculcsapása.” Ezekkel a sorokkal fejezi be Dávid Gyula a Szabadság 2012. március 9-i számában megjelent hozzászólását az asszimiláció témájához. Dávid Gyula írása a kolozsvári magyar főkonzulátuson tartott, A strukturális asszimiláció elmélete c. előadásom és azt követő vita továbbgondolásaként született.
Dávid Gyula minden szempontból korrekt elemzésére közösségi érdeknek tekintem reflektálni, hiszen számunkra, kisebbségi sorsban élő magyarok számára a legfontosabb kérdés, a hosszú távú megmaradás értelmezési keretének a vizsgálata szerintem azt is jelenti, hogy túl kell lépni egy létező, ki nem mondott, de érveléseinkben mindegyre mögöttesen ott bujkáló nézeten. Ez a rejtett paradigma pedig felmentő: az egyén úgy érzi, mindent megtesz a megmaradás érdekében, de a hatalom, a domináns másik közösség sokkal jelentősebb eszköztárral, sokkal nagyobb hatékonysággal dolgozik az ellenkezőjén. Az elméletet alkotó – ez esetben alulírott a strukturális asszimiláció modelljének a kidolgozásával – nem a napi gyakorlatot kívánja direkt módon befolyásolni, ha ezt tenné, munkája elveszítené az elméleti dimenziót, tudományos relevanciája megsemmisülne. Ugyanakkor az is igaz, hogy nincs olyan elmélet a társadalomkutatásban, amely ne épülne rá a napi tapasztalat adatsoraira és folyamatértelmezéseire.
Amikor előadásom elején megjegyeztem, hogy akkor és ott nem kívánok az asszimiláció és a politika kérdéskörével foglalkozni, azt gondoltam és arra utaltam, hogy ennek akkor látom idejét és indokoltságát, amikor az elméleti keret vonatkozásában létezik egy alapvető konszenzus. Bár Dávid Gyula írása túllép az elméleti kereten, az általa idézett példák lehetővé teszik bizonyos elméleti relevanciájú kérdések pontosabb értelmezését.
Miként kell értelmezni, mit jelent az egyéni, szabad döntés? Továbbá mit várhat el az egyén a szűkebb közösségétől, illetve a társadalomtól? Végül pedig Dávid Gyula felidézett példái kapcsán arra térnék ki röviden, hogy miben látom a mezőségi magyarok, illetve a regáti magyarok asszimilációjának a különbözőségét.
Az egyéni döntés azt jelenti, hogy a személy maga dönt a vonatkozó kérdésben. Szabadon dönt. A szabadságot illetően a filozófia értelmezései Jean-Paul Sartre szabadságra kárhoztatott emberétől a determinista filozófia szabadság-illúziójáig terjednek – és azt hiszem, nem ebben a keretben kell ezen rendkívül vitatott kérdésben nyugvópontot keresnünk. Értelmezik továbbá a szabadságot belső autonómiaként, annak képességeként, hogy az egyén belső értékeivel összhangban képes cselekedni. Ez az értelmezés a spirituális szabadságra vonatkozik, s bár kétségkívül van a szórványhelyzetre is vonatkoztatható relevanciája, nem a cselekvés szabadságával kapcsolatos.
Az asszimilációs helyzetet illetően a politikai szabadságra kell utalnunk: az egyénnek rendelkeznie kell a szabad elhatározáson alapuló döntések jogával. Vagyis: legyen a cselekvés külső beavatkozástól mentes és az állapot uralom nélküli.
A politikafilozófia többféle szabadságértelmezést ismer:
a liberális értelmezés szerint senkinek sincs joga beavatkozni az egyéni döntésekbe. A baloldaliak a szabadságot lehetőségként tételezik, a deterministák szerint minden eleve elrendelt, a szabadság csak illúzió. Maradjunk egy visszatérő kérdésnél: kizárja-e egymást a személyes szabadság és a politikai szabadság? Bár sokan vallják, szerintem nincs igazuk azoknak, akik szerint az igazság ismerete, a tudás a szabadsággal azonosíthatóak, és hogy viszonyuk harmonikus. A hétköznapi szabadságértelmezés lényegét tekintve viszont nem tagadható: szabadságunk abban áll, hogy tevékenységünket ne korlátozzák akadályok. Minél több lehetőség nyílik előttünk, annál szabadabbak vagyunk. Az állítás kimondatlanul is tartalmaz egy tételt: mindig több lehetőség létezik. Az egyetlen lehetőség önmagában kényszerítő. De a mai demokratikus (igen: erről is vitát nyithatnánk) világban nincs olyan polgár, aki számára egyetlen lehetőség adatna meg: egyvalaminek a követése, az elfogadása.
Hajlamosak vagyunk a szabadságot helyettesíteni a biztonsággal, miközben a szabadság mellett joggal várjuk el az igazságosságot, az értékek harmóniáját. Csakhogy, mivel
a teljes harmónia alighanem vágyálom,
az egyén magyarázó sémák kialakításával, mindenféle érvek és hatások összekombinálásával eléri azt, hogy tetteiért a felelősség alól mentesülhessen, eléri tehát, hogy felelősség dolgában infantilis maradjon. Ismert érvelés: hiába akarnám másként, a megvalósulás esélye nem adott, le kell mondanom (a tervezett lépésről). És éppen arról mond le, ami a szabad akaratot jelenítené meg: önmaga kiteljesítéséről. Ezt nevezném személyes programnak. Akkor létezhet, ha az egyén módszeresen végiggondolja az előtte álló alternatívákat. Ekként a döntés meghozatalára két körülmény van hatással: a külső – politikai, társadalmi – környezet és az illető személyes „programja”. A környezeti hatások és feltételek azonosak lehetnek a szűkebb vagy tágabb közösség számára, olvasatuk ugyanakkor nagyon eltérhet az illető személy életszemlélete, életérzése, erkölcsi alapállása, a vallott és vállalt etikai parancsok függvényében. Az egyik ember harcol, a másik feladja. Ugyanakkor én is azt hiszem és vallom, hogy minden embernek joga, bárki méltányossági alapon elvárhatja, hogy az ő döntése ne legyen nehezebb más – pl. többségi – helyzetben élő társaiénál. Ez valóban nincs így – de ettől még az illető fog dönteni, csak döntésének társadalmi költségei sokkal nagyobbak.
Utalnom kell továbbá arra a kulcsfogalomra, amelyet elemzésem középpontjába állítottam: az életvilágra.
Az életvilág megértése az egyén és a társadalom közötti kommunikációs folyamat megfejtése, amely nagyon általánosan a következőképpen írható le: az emberek alkotják a társadalmi – s így az élet- – feltételeiket, tehát ugyanilyen mértékben azok alanyává is válnak. A lényeg az, hogy a társadalmi (gazdasági, szociális, politikai, kulturális) feltételekre már nem, mint az emberek életvilágának egyedüli meghatározójára tekintünk, hanem mint lehetőségekre. Az életvilág tehát a lehetőségek területe, amelyben az egyénnek mindig vannak cselekvési alternatívái: az életvilág mindig az emberi cselekvés lehetőségei és akadályai közötti kapcsolatot fejezi ki.
Ha ezt az értelmezést elfogadjuk, akkor a szórványban élő például a gyermeke iskolaválasztásával kapcsolatosan olyan kérdéseket mérlegel, mint: az iskola nyelve és a gyermek karrieresélyei közötti összefüggés;az anyanyelvi iskola választásával járó plusz terhek és költségek (mindig léteznek) vállalhatósága; az anyanyelvi kultúra és közösségi hagyomány értéke, megbecsültsége. Ezek többnyire a fő szempontok, és az egyén igen sokszor érzi ebben a helyzetben azt, hogy magára maradt, nem kap sem szűkebb környezetétől, sem tágabb – nemzeti – közösségétől, még kevésbé az államtól megfelelő támogatást. Úgy érezheti, hogy túl sokba kerül neki személyesen az anyanyelvi iskola választása – és a többségi iskola mellett dönt.
Két kérdés merül fel: szabadon döntött-e? Illetve: milyen támogatás várható el nemzeti közösségétől illetve az állami intézményrendszertől?
Döntése szabad, amennyiben senki nem kényszerítette arra, hogy a román/többségi iskolát válassza. Döntése egy életvilág-olvasat. A döntést illetően felmerülő kérdés: miért éppen ez az illető személy helyzetértelmezése? Ha fontos a magyarság nyelvi közösségben való megmaradása – miként különböző politikai nyilatkozatok szerint az –, akkor a kinyilatkoztatáson túli kérdés, hogy ki, milyen eszközökkel tudná ezt segíteni, kiknek volna ez elsődleges feladata. Ezek jogos és logikus kérdések – én ezekkel előadásomban nem foglalkoztam, mert célom az elméleti keret megalkotása. De ki kell mondani, hogy az egyén jogos elvárásai nem mentik fel őt a döntés felelőssége alól: ő maga döntött úgy, ahogyan döntött. Több olyan példa idézhető – a legideillőbb a válaszúti iskola és kollégium esete –, amikor azt tapasztaljuk, hogy az etnikai alapú, identitással kapcsolatos döntések milyen jelentős mértékben szociális megalapozottságúak. Ami már sokkal szélesebb kontextusba helyezi a kezdetben egyszerűnek gondolt kérdést.
Mi várható el az államtól?
Erre a válaszom az előadáson is elhangzott: példánknál maradva olyan oktatási rendszert, hálózatot kell kialakítani, ahol az egyén nem érzi azt, hogy etnikai mássága súlyos külön terhek vállalását feltételezi. De ha sikerül is kialakítani kistérségi iskolákat, központokat, a szülő még mindig érezheti úgy, hogy bár anyagilag volna támogatás (választhat egy távoli magyar kollégiumot például), de érzelmileg mégis nehezebb neki, mert gyermeke kikerül a közvetlen családi környezetből. Ezért vallom azt, hogy a szórványlét folyamatos (intézményi és nem politikai) nyomás és kikerülhetetlen döntési helyzet is ugyanakkor. Egy többségi számára az iskolaválasztás kérdése nem jelenti a nyelvek rangsorolását, az anyanyelv „hasznosságának” a mérlegelését. A többségi dilemmái általában iskolatípussal, esetleg más költségekkel kapcsolatosak – de soha nem kérdőjelezik meg az anyanyelv elsődlegességét. Ezt a különbséget a kisebbségi átéli, és méltánytalannak tekinti. Ettől függetlenül dönteni neki kell – a saját szempontjai szerint.
Végül pedig a Dávid Gyula-írásban idézett példát illetően arra térnék ki, hogy a román Ókirályságba került magyarokat szórványként avagy diaszpóraként kell-e kezelni.
Értelmezésemben ők a diaszpóra részét képezik, hiszen sem Munténia, sem Olténia nem volt történelmi magyar szállásterület. Ide már a XIX. század elején is történt ki(át-)vándorlás, de ezek a kisebb csoportok nem tudtak igazán meghonosodni. Ezért másként kezelném a regáti és ismét másként a mezőségi magyarok asszimilációját. A kérdés elméleti fontosságát jelzi, hogy Nagy Ödön, a szórványkérdés első kutatója, éppen a Mezőséget kutatta. Dávid Gyula utalása figyelmeztet: foglalkoznunk kell a szórványosodás történetével, mivel vannak olyan közösségeink, ahol lassan évszázados folyamatok tanulságait kellene megvonni – elméleti szempontból is. Ugyanakkor a Mezőség kapcsán a legindokoltabb felvetni a közösségi felelősség kérdését, illetve azt, hogy a szórványok anyanyelvben történő megmaradása miként veti fel a különböző társadalmi szereplők felelősségének és a közöttük történő szerepleosztásnak a kérdését.
De ezzel ismételten átkerültem az asszimiláció és a politika kettősének a kérdéséhez. Ez tudom, hogy szélesebb értelmezésben elkerülhetetlen, ugyanakkor közös érdekünk az elméleti tisztánlátás.
Bodó Barna
Szabadság (Kolozsvár)
„Az asszimilációs helyzetben ’egyéni döntés’ elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének ’szabadsága’ a szabadság arculcsapása.” Ezekkel a sorokkal fejezi be Dávid Gyula a Szabadság 2012. március 9-i számában megjelent hozzászólását az asszimiláció témájához. Dávid Gyula írása a kolozsvári magyar főkonzulátuson tartott, A strukturális asszimiláció elmélete c. előadásom és azt követő vita továbbgondolásaként született.
Dávid Gyula minden szempontból korrekt elemzésére közösségi érdeknek tekintem reflektálni, hiszen számunkra, kisebbségi sorsban élő magyarok számára a legfontosabb kérdés, a hosszú távú megmaradás értelmezési keretének a vizsgálata szerintem azt is jelenti, hogy túl kell lépni egy létező, ki nem mondott, de érveléseinkben mindegyre mögöttesen ott bujkáló nézeten. Ez a rejtett paradigma pedig felmentő: az egyén úgy érzi, mindent megtesz a megmaradás érdekében, de a hatalom, a domináns másik közösség sokkal jelentősebb eszköztárral, sokkal nagyobb hatékonysággal dolgozik az ellenkezőjén. Az elméletet alkotó – ez esetben alulírott a strukturális asszimiláció modelljének a kidolgozásával – nem a napi gyakorlatot kívánja direkt módon befolyásolni, ha ezt tenné, munkája elveszítené az elméleti dimenziót, tudományos relevanciája megsemmisülne. Ugyanakkor az is igaz, hogy nincs olyan elmélet a társadalomkutatásban, amely ne épülne rá a napi tapasztalat adatsoraira és folyamatértelmezéseire.
Amikor előadásom elején megjegyeztem, hogy akkor és ott nem kívánok az asszimiláció és a politika kérdéskörével foglalkozni, azt gondoltam és arra utaltam, hogy ennek akkor látom idejét és indokoltságát, amikor az elméleti keret vonatkozásában létezik egy alapvető konszenzus. Bár Dávid Gyula írása túllép az elméleti kereten, az általa idézett példák lehetővé teszik bizonyos elméleti relevanciájú kérdések pontosabb értelmezését.
Miként kell értelmezni, mit jelent az egyéni, szabad döntés? Továbbá mit várhat el az egyén a szűkebb közösségétől, illetve a társadalomtól? Végül pedig Dávid Gyula felidézett példái kapcsán arra térnék ki röviden, hogy miben látom a mezőségi magyarok, illetve a regáti magyarok asszimilációjának a különbözőségét.
Az egyéni döntés azt jelenti, hogy a személy maga dönt a vonatkozó kérdésben. Szabadon dönt. A szabadságot illetően a filozófia értelmezései Jean-Paul Sartre szabadságra kárhoztatott emberétől a determinista filozófia szabadság-illúziójáig terjednek – és azt hiszem, nem ebben a keretben kell ezen rendkívül vitatott kérdésben nyugvópontot keresnünk. Értelmezik továbbá a szabadságot belső autonómiaként, annak képességeként, hogy az egyén belső értékeivel összhangban képes cselekedni. Ez az értelmezés a spirituális szabadságra vonatkozik, s bár kétségkívül van a szórványhelyzetre is vonatkoztatható relevanciája, nem a cselekvés szabadságával kapcsolatos.
Az asszimilációs helyzetet illetően a politikai szabadságra kell utalnunk: az egyénnek rendelkeznie kell a szabad elhatározáson alapuló döntések jogával. Vagyis: legyen a cselekvés külső beavatkozástól mentes és az állapot uralom nélküli.
A politikafilozófia többféle szabadságértelmezést ismer:
a liberális értelmezés szerint senkinek sincs joga beavatkozni az egyéni döntésekbe. A baloldaliak a szabadságot lehetőségként tételezik, a deterministák szerint minden eleve elrendelt, a szabadság csak illúzió. Maradjunk egy visszatérő kérdésnél: kizárja-e egymást a személyes szabadság és a politikai szabadság? Bár sokan vallják, szerintem nincs igazuk azoknak, akik szerint az igazság ismerete, a tudás a szabadsággal azonosíthatóak, és hogy viszonyuk harmonikus. A hétköznapi szabadságértelmezés lényegét tekintve viszont nem tagadható: szabadságunk abban áll, hogy tevékenységünket ne korlátozzák akadályok. Minél több lehetőség nyílik előttünk, annál szabadabbak vagyunk. Az állítás kimondatlanul is tartalmaz egy tételt: mindig több lehetőség létezik. Az egyetlen lehetőség önmagában kényszerítő. De a mai demokratikus (igen: erről is vitát nyithatnánk) világban nincs olyan polgár, aki számára egyetlen lehetőség adatna meg: egyvalaminek a követése, az elfogadása.
Hajlamosak vagyunk a szabadságot helyettesíteni a biztonsággal, miközben a szabadság mellett joggal várjuk el az igazságosságot, az értékek harmóniáját. Csakhogy, mivel
a teljes harmónia alighanem vágyálom,
az egyén magyarázó sémák kialakításával, mindenféle érvek és hatások összekombinálásával eléri azt, hogy tetteiért a felelősség alól mentesülhessen, eléri tehát, hogy felelősség dolgában infantilis maradjon. Ismert érvelés: hiába akarnám másként, a megvalósulás esélye nem adott, le kell mondanom (a tervezett lépésről). És éppen arról mond le, ami a szabad akaratot jelenítené meg: önmaga kiteljesítéséről. Ezt nevezném személyes programnak. Akkor létezhet, ha az egyén módszeresen végiggondolja az előtte álló alternatívákat. Ekként a döntés meghozatalára két körülmény van hatással: a külső – politikai, társadalmi – környezet és az illető személyes „programja”. A környezeti hatások és feltételek azonosak lehetnek a szűkebb vagy tágabb közösség számára, olvasatuk ugyanakkor nagyon eltérhet az illető személy életszemlélete, életérzése, erkölcsi alapállása, a vallott és vállalt etikai parancsok függvényében. Az egyik ember harcol, a másik feladja. Ugyanakkor én is azt hiszem és vallom, hogy minden embernek joga, bárki méltányossági alapon elvárhatja, hogy az ő döntése ne legyen nehezebb más – pl. többségi – helyzetben élő társaiénál. Ez valóban nincs így – de ettől még az illető fog dönteni, csak döntésének társadalmi költségei sokkal nagyobbak.
Utalnom kell továbbá arra a kulcsfogalomra, amelyet elemzésem középpontjába állítottam: az életvilágra.
Az életvilág megértése az egyén és a társadalom közötti kommunikációs folyamat megfejtése, amely nagyon általánosan a következőképpen írható le: az emberek alkotják a társadalmi – s így az élet- – feltételeiket, tehát ugyanilyen mértékben azok alanyává is válnak. A lényeg az, hogy a társadalmi (gazdasági, szociális, politikai, kulturális) feltételekre már nem, mint az emberek életvilágának egyedüli meghatározójára tekintünk, hanem mint lehetőségekre. Az életvilág tehát a lehetőségek területe, amelyben az egyénnek mindig vannak cselekvési alternatívái: az életvilág mindig az emberi cselekvés lehetőségei és akadályai közötti kapcsolatot fejezi ki.
Ha ezt az értelmezést elfogadjuk, akkor a szórványban élő például a gyermeke iskolaválasztásával kapcsolatosan olyan kérdéseket mérlegel, mint: az iskola nyelve és a gyermek karrieresélyei közötti összefüggés;az anyanyelvi iskola választásával járó plusz terhek és költségek (mindig léteznek) vállalhatósága; az anyanyelvi kultúra és közösségi hagyomány értéke, megbecsültsége. Ezek többnyire a fő szempontok, és az egyén igen sokszor érzi ebben a helyzetben azt, hogy magára maradt, nem kap sem szűkebb környezetétől, sem tágabb – nemzeti – közösségétől, még kevésbé az államtól megfelelő támogatást. Úgy érezheti, hogy túl sokba kerül neki személyesen az anyanyelvi iskola választása – és a többségi iskola mellett dönt.
Két kérdés merül fel: szabadon döntött-e? Illetve: milyen támogatás várható el nemzeti közösségétől illetve az állami intézményrendszertől?
Döntése szabad, amennyiben senki nem kényszerítette arra, hogy a román/többségi iskolát válassza. Döntése egy életvilág-olvasat. A döntést illetően felmerülő kérdés: miért éppen ez az illető személy helyzetértelmezése? Ha fontos a magyarság nyelvi közösségben való megmaradása – miként különböző politikai nyilatkozatok szerint az –, akkor a kinyilatkoztatáson túli kérdés, hogy ki, milyen eszközökkel tudná ezt segíteni, kiknek volna ez elsődleges feladata. Ezek jogos és logikus kérdések – én ezekkel előadásomban nem foglalkoztam, mert célom az elméleti keret megalkotása. De ki kell mondani, hogy az egyén jogos elvárásai nem mentik fel őt a döntés felelőssége alól: ő maga döntött úgy, ahogyan döntött. Több olyan példa idézhető – a legideillőbb a válaszúti iskola és kollégium esete –, amikor azt tapasztaljuk, hogy az etnikai alapú, identitással kapcsolatos döntések milyen jelentős mértékben szociális megalapozottságúak. Ami már sokkal szélesebb kontextusba helyezi a kezdetben egyszerűnek gondolt kérdést.
Mi várható el az államtól?
Erre a válaszom az előadáson is elhangzott: példánknál maradva olyan oktatási rendszert, hálózatot kell kialakítani, ahol az egyén nem érzi azt, hogy etnikai mássága súlyos külön terhek vállalását feltételezi. De ha sikerül is kialakítani kistérségi iskolákat, központokat, a szülő még mindig érezheti úgy, hogy bár anyagilag volna támogatás (választhat egy távoli magyar kollégiumot például), de érzelmileg mégis nehezebb neki, mert gyermeke kikerül a közvetlen családi környezetből. Ezért vallom azt, hogy a szórványlét folyamatos (intézményi és nem politikai) nyomás és kikerülhetetlen döntési helyzet is ugyanakkor. Egy többségi számára az iskolaválasztás kérdése nem jelenti a nyelvek rangsorolását, az anyanyelv „hasznosságának” a mérlegelését. A többségi dilemmái általában iskolatípussal, esetleg más költségekkel kapcsolatosak – de soha nem kérdőjelezik meg az anyanyelv elsődlegességét. Ezt a különbséget a kisebbségi átéli, és méltánytalannak tekinti. Ettől függetlenül dönteni neki kell – a saját szempontjai szerint.
Végül pedig a Dávid Gyula-írásban idézett példát illetően arra térnék ki, hogy a román Ókirályságba került magyarokat szórványként avagy diaszpóraként kell-e kezelni.
Értelmezésemben ők a diaszpóra részét képezik, hiszen sem Munténia, sem Olténia nem volt történelmi magyar szállásterület. Ide már a XIX. század elején is történt ki(át-)vándorlás, de ezek a kisebb csoportok nem tudtak igazán meghonosodni. Ezért másként kezelném a regáti és ismét másként a mezőségi magyarok asszimilációját. A kérdés elméleti fontosságát jelzi, hogy Nagy Ödön, a szórványkérdés első kutatója, éppen a Mezőséget kutatta. Dávid Gyula utalása figyelmeztet: foglalkoznunk kell a szórványosodás történetével, mivel vannak olyan közösségeink, ahol lassan évszázados folyamatok tanulságait kellene megvonni – elméleti szempontból is. Ugyanakkor a Mezőség kapcsán a legindokoltabb felvetni a közösségi felelősség kérdését, illetve azt, hogy a szórványok anyanyelvben történő megmaradása miként veti fel a különböző társadalmi szereplők felelősségének és a közöttük történő szerepleosztásnak a kérdését.
De ezzel ismételten átkerültem az asszimiláció és a politika kettősének a kérdéséhez. Ez tudom, hogy szélesebb értelmezésben elkerülhetetlen, ugyanakkor közös érdekünk az elméleti tisztánlátás.
Bodó Barna
Szabadság (Kolozsvár)
2012. március 20.
Román történelem – másként
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Elsősorban le kell szögeznünk: a szerzők nem veszik tekintetbe azt, hogy Erdély általános helyzete teljes mértékben különbözött a Moldváétól és a Havasalföldétől, és túlzott mértékben hangoztatják a társadalomszervezési, valamint fejlődésbeli hasonlóságokat, ugyanakkor állandóan minimalizálják Erdélynek a Magyar Királyságba való beilleszkedését, túlhangsúlyozzák az autonómiáját, eltekintenek az Erdélyben meghonosodott etnikai, vallási és művelődésbeli többféleségtől. Azt állítják: „Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a magyar korona által folytatott bekebelezési erőfeszítések ellenére Erdély a középkor egész ideje alatt megőrizte egyéniségét: gazdaságilag és a társadalmi struktúrák terén a középbirtokosság dominált, a hadsereg szervezésében is önálló volt, és nem utolsósorban vallási helyzetét tekintve az ortodoxia jelentette az alapot. Erdély politikai alkotóelemeinek és mindenekelőtt a vajdaságnak a megőrzése révén az önrendelkezés tudata hatotta át az államélet egészét.”
Megállapíthatják tehát, hogy „hangsúlyozottan növekedett a vajda önrendelkezési funkciója a magyar korona ellenében”, sőt kijelentik: „A XIII. és a XIV. század fordulóján Borsa Loránd (1288–1293) és Kun László (1294/1295–1315) valódi uralkodókként cselekednek, a feudális magyar királyságtól teljesen szabadon.”
Valamely középkori állam jellegzetességének megállapításakor lényegében nem a lakosság etnikai többsége a meghatározó tényező. Annak ellenére, hogy feltehetőleg a románság volt a legnagyobb létszámú etnikum, viszont ha a vezető elit etnikai eredetét tekintjük megítélési kritériumnak, akkor Erdély nem volt „román állam”, hanem „magyar”. De az etnikai jellemzők (többség, elit) a modern korra jellemző nemzet és nemzetállam kritériumai, s ezért felfogásként használhatatlanok, hamisak a középkor tárgyalásakor. A középkori világ kritériumai: a vallás és a dinasztia. (Különben gyakran előfordult, hogy Magyarország királyai nem voltak magyar származásúak, miként Moldva és Havasalföld egyes uralkodóiról, bojárjairól sem mondható el, hogy tősgyökeres románok lettek volna.)
Ezért le kell mondani a „nemzeti” – politikai, katonai, gazdasági, kulturális, hitbeli, intézményi, sőt nyelvi vagy népköltészeti – argumentumokról, amelyekkel a román történelemírás minduntalan operál „a középkori románok egységének” bizonyítása végett. (Ez érvényes magyar vonatkozásban is.)
Hasonlóképpen az erdélyi vajdaság, később pedig az erdélyi fejedelemség esetében nem megfelelő a „Román Országok” elnevezés használata (sem tulajdonnévként, sem pedig köznévként), mivel a korabeli forrásokban nincs ilyen megnevezés (viszont megtalálható bennük az „Ungrovlahia”, ami sokatmondó).
Kun László (1294/1295–1315)
Persze ugyanígy hamisnak tűnik számunkra a Magyarország elnevezés használata Erdély esetében, nem is annyira a vajdaság, hanem a fejedelemség időszakában (1541, illetve 1571 után) tekintetbe véve azt, hogy János Zsigmond (1540–1551; 1556–1571), akit kiskorában magyar királlyá választottak, 1565-ben lemondott bizonyos partiumi területekről a Habsburgok javára, és elismerte II. Miksa (1564– 1576) bécsi császár fennhatóságát azután, hogy megszegte a váradi szerződést (1538), amely szerint apja, Zápolya János erdélyi vajda (1510–1526), majd magyar király (1526–1540) halála után Habsburg Ferdinándra szállott volna a korona. Habsburg Ferdinánd 1526-tól kezdve magának követelte a magyar trónt, amelyet azelőtt II. Lajos (1516–1526) Jagelló-házból származó uralkodó, Csehország királya birtokolt.
Mi több, 1541-ben Magyarország központi része török tartománnyá vált, az egykori királyság nyugati része a Habsburgok uralma alá került, és egyedül az utóbbiaknak volt joga arra, hogy 1540-ben, Zápolya János halálát követően a magyar királyi címet használják.
Visszatérve a „középkori román egységhez”, vizsgáljuk meg annak (általunk még nem tárgyalt) fő aspektusait.
A „gazdasági egység”
A tankönyvek „a Román Országok gazdasági egységéről” beszélnek, jóllehet közismert, hogy a három középkori állam között érdekellentétek voltak, annak megfelelően, hogy a két hatalmi szféra közül melyikhez tartoztak: a Magyarországéhoz vagy a Lengyelországéhoz; továbbá főleg Moldva és Havasalföld esetében (a XV. és a XVI. század folyamán) meghatározó jelentőségű volt a Portával kialakult gazdasági kapcsolat. A tankönyvek viszont be akarják bizonyítani, hogy a három középkori állam „gazdaságilag kiegészítette egymást, ami jövendőbeli egyesülésükhöz tartós alapul szolgált”. Bizonyítékként emlegetik az egymásnak kölcsönösen megadott kereskedelmi kiváltságokat, „az erdélyi csereközpontok: Brassó, Szeben, Beszterce és Karánsebes által betöltött lényeges szerepet”, ugyanakkor kevés figyelmet fordítanak a három állam által folytatott „külkereskedelemre”, másodrendűnek tekintik a „tranzitkereskedelmet”, ami annak következtében folyt, hogy a középkorban a nagy európai kereskedelmi utak itt haladtak át.
Indokolt az, hogy különleges figyelmet szentelnek Brassónak, de túlzásba esnek, amikor „a Román Országok igazi »közös piacának« nevezik”. Úgyszintén azt állítják, hogy „mind Brassó, mind pedig Szeben esetében a javak cseréjében jelentős szerepet játszott a román elem, anélkül hogy rámutatnának arra, hogy az erdélyi városok túlnyomó többsége német telepesek műve és birtoka volt. Nem sokat foglalkoznak az erdélyi városok autonómiájával sem, éppen csak megemlítik „a szászok Univerzitását”. Egyáltalán nem tűnik ki az, hogy az erdélyi városi civilizáció és az erdélyi gazdaság magasabbrendű volt, mint a moldvai vagy a havasalföldi.
A közigazgatás
Erdély közigazgatási-területi szervezetének másságát „a román önkormányzatoknak a magyar korona centralizálási törekvéseivel szembeni küzdelmével” leplezik. A vármegyével szembeállítják „a román kerületet”, azt állítván hogy azok „hosszú időn át” párhuzamosan léteztek.
Megemlítik „a szász és a székely székeket” is, amelyeket „a kerületek mintájára” szerveztek, és melyeknek az utóbbiakéhoz „hasonló funkcióik” voltak. A Máramarosban, Bánságban, Hátszegben, Fogarasban stb. lévő román nemesi önkormányzatokat részrehajlóan mutatják be, s mindig a valósággal ellentétes módon, mint a Magyar Királyság (később pedig az Erdélyi Fejedelemség) intézményeivel és törvényeivel szembenálló területi szervezeteket, jóllehet a központi hatalom egedélyével működtek, akárcsak a többi közigazgatási egység.
A hadsereg
Katonai tekintetben sem ismerik el Erdély fölényét, annak ellenére, hogy ez a tankönyvek szerzői által közölt számadatokból is kiderülhet: Vlad Ţepeş 30 ezer katonát tudott hadba állítani, Ştefan cel Mare 40 ezret, Hunyadi János viszont „csupán Erdély déli részeiből” 20 ezer katonát állított hadba. Más beszédes példa a tűzfegyverek gyártása és használata. Az erről szóló történelmi források valamint annak alapján, hogy „Szebenben már 1373-tól volt tűzfegyverkészítő”, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”.
A vallás – szellemi (felekezeti) egység
Kizárólagosnak tekintik az etnikum és a vallás közötti kapcsolatot. Azt állítják, hogy „az Ortodox Egyház jelentős szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a művelődésben, szellemi létünk megvédésében, visszaverte mind a muzulmán pogányság, mind pedig a katolicizmus offenzíváját, amik mögött a Török Birodalom, illetve Magyarország és Lengyelország terjeszkedési törekvései állottak”. A törökökről tudvalevő, hogy vallási téren eléggé türelmesek voltak. A katolicizmus viszont kevésbé volt türelmes (lásd a keresztes hadjáratokat). A hitterjesztés pedig alapvető jellemzője volt mind a magyar királyoknak, mind a katolikus papságnak. A középkorban itt járt külföldi utazóktól fennmaradt számos visszaemlékezésből kitűnik az ortodox papság rendkívül hiányos hittani felkészültsége, a hívek részéről tanúsított közöny a román kereszténység latin hagyományaival szemben, valamint a Magyar Királyság apostoli jellege. Mi több, Moldva és Havasalföld első vajdáiról feltételezhetjük, hogy katolikus vallásúak voltak, vagy ideiglenesen azzá váltak, illetve feltételesen. Gondoljunk a Szörényi Bánságnak a johannita lovag-, illetve szerzetesrend általi kolonizálására 1247-ben, a milcovi katolikus püspökségre a XIII. században, az Asăneşti vajdák tárgyalásaira – ugyancsak a XIII. században – a katolikus vallásra való áttérésről; mindez a pápai levéltárban lévő dokumentumokkal igazolható.
Az egyház szervezetére vonatkozóan számos bizonyítékot hoznak fel, amelyekből kiderül, hogy létezett néhány ortodox püspökség, de ez indokolatlan kijelentésekre ösztönzi a szerzőket. Például arra, hogy az Anonymus sokat vitatott krónikájában említett valamennyi politikai formáció területén ortodox püspökség működött, jóllehet erre vonatkozóan nem rendelkezünk egyetlen történelmi bizonyítékkal sem. Ugyanígy állítják azt is, hogy „ezek helyén jött létre később a XI. században a gyulafehérvári, a XII. században pedig a váradi katolikus püspökség”. Világosan látható az a törekvés, hogy a görög (bizánci) szertartású egyháznak a latin nyelvű szertartásúnál korábbi – még az 1054-es nagy egyházszakadás előtti időszakban való – elterjedésével és jelenlétével is a románoknak a magyarokkal szembeni elsőségét kívánják bizonyítani.
Ugyancsak alaptalanul állítják azt, hogy a XV. század végén Erdélyben ortodox érsekség (mitropolia) létezett, amelynek székhelye Feleken volt. Pedig a meglévő kétségtelen információk szerint az erdélyi ortodoxok irányítása a havasalföldi érsek hatáskörébe tartozott, akinek a székhelye Curtea de Argeşen volt. A konstatinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi érseknek ezt a hatáskörét. Viszont számos erdélyi román s feltehetőleg számos Kárpátokon túli román is katolikus hitre tért, ami nem igazolja teljes mértékben „a románok szellemi egységét”. A szerzők nem ejtenek szót erről, miként azzal sem foglalkoznak, hogy bemutassák a Katolikus Egyház szervezetét, valamint intézményeinek és papjainak szerteágazó tevékenységét Magyarország, illetve Erdély területén. Ezzel szemben az ortodox érsek szerepéről beszélnek, valamint „a román nyomtatványok forgalmáról az egész Kárpát–Dunai-térségben”, megfeledkezve arról, hogy részletezzék: ezek az egyházi szertartáshoz végzéséhez nélkülözhetetlen könyvek ószláv nyelvű nyomtatványok voltak, és hogy csupán protestáns hatásra – s miután „a dâmboviţai Coresi letelepedett Brassóban, a Bolgárszegen” – kezdődött el a román nyelvű könyvnyomtatás (amelyhez szintén cirill betűket használtak). A reformációról sem beszélnek, s így lehetetlenné válik az erdélyi művelődési és vallási kontextus megértése a tanulók számára; a tankönyvek gyakorlatilag tagadják az Erdélyben létrejött szellemi pluralizmust, nem létezőnek tekintik, s így nyilván a diákok sem kaphatnak eligazítást róla.
Arról is hallgatnak, hogy milyen kínkeservesen (és későn, csak a XVII. században) vezették be a román nyelvet az ortodox egyházi használatba, nem is beszélve a latin ábécére való áttérésről; ortodox egyházi elöljáróink (akik valójában görög–levantei vagy szláv származásúak voltak) állandóan utálattal kezelték a latin írásmódot, ami negatívan befolyásolta a közvéleményt és a román társadalmat is, egészen a XIX. század végéig.
(Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Elsősorban le kell szögeznünk: a szerzők nem veszik tekintetbe azt, hogy Erdély általános helyzete teljes mértékben különbözött a Moldváétól és a Havasalföldétől, és túlzott mértékben hangoztatják a társadalomszervezési, valamint fejlődésbeli hasonlóságokat, ugyanakkor állandóan minimalizálják Erdélynek a Magyar Királyságba való beilleszkedését, túlhangsúlyozzák az autonómiáját, eltekintenek az Erdélyben meghonosodott etnikai, vallási és művelődésbeli többféleségtől. Azt állítják: „Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a magyar korona által folytatott bekebelezési erőfeszítések ellenére Erdély a középkor egész ideje alatt megőrizte egyéniségét: gazdaságilag és a társadalmi struktúrák terén a középbirtokosság dominált, a hadsereg szervezésében is önálló volt, és nem utolsósorban vallási helyzetét tekintve az ortodoxia jelentette az alapot. Erdély politikai alkotóelemeinek és mindenekelőtt a vajdaságnak a megőrzése révén az önrendelkezés tudata hatotta át az államélet egészét.”
Megállapíthatják tehát, hogy „hangsúlyozottan növekedett a vajda önrendelkezési funkciója a magyar korona ellenében”, sőt kijelentik: „A XIII. és a XIV. század fordulóján Borsa Loránd (1288–1293) és Kun László (1294/1295–1315) valódi uralkodókként cselekednek, a feudális magyar királyságtól teljesen szabadon.”
Valamely középkori állam jellegzetességének megállapításakor lényegében nem a lakosság etnikai többsége a meghatározó tényező. Annak ellenére, hogy feltehetőleg a románság volt a legnagyobb létszámú etnikum, viszont ha a vezető elit etnikai eredetét tekintjük megítélési kritériumnak, akkor Erdély nem volt „román állam”, hanem „magyar”. De az etnikai jellemzők (többség, elit) a modern korra jellemző nemzet és nemzetállam kritériumai, s ezért felfogásként használhatatlanok, hamisak a középkor tárgyalásakor. A középkori világ kritériumai: a vallás és a dinasztia. (Különben gyakran előfordult, hogy Magyarország királyai nem voltak magyar származásúak, miként Moldva és Havasalföld egyes uralkodóiról, bojárjairól sem mondható el, hogy tősgyökeres románok lettek volna.)
Ezért le kell mondani a „nemzeti” – politikai, katonai, gazdasági, kulturális, hitbeli, intézményi, sőt nyelvi vagy népköltészeti – argumentumokról, amelyekkel a román történelemírás minduntalan operál „a középkori románok egységének” bizonyítása végett. (Ez érvényes magyar vonatkozásban is.)
Hasonlóképpen az erdélyi vajdaság, később pedig az erdélyi fejedelemség esetében nem megfelelő a „Román Országok” elnevezés használata (sem tulajdonnévként, sem pedig köznévként), mivel a korabeli forrásokban nincs ilyen megnevezés (viszont megtalálható bennük az „Ungrovlahia”, ami sokatmondó).
Kun László (1294/1295–1315)
Persze ugyanígy hamisnak tűnik számunkra a Magyarország elnevezés használata Erdély esetében, nem is annyira a vajdaság, hanem a fejedelemség időszakában (1541, illetve 1571 után) tekintetbe véve azt, hogy János Zsigmond (1540–1551; 1556–1571), akit kiskorában magyar királlyá választottak, 1565-ben lemondott bizonyos partiumi területekről a Habsburgok javára, és elismerte II. Miksa (1564– 1576) bécsi császár fennhatóságát azután, hogy megszegte a váradi szerződést (1538), amely szerint apja, Zápolya János erdélyi vajda (1510–1526), majd magyar király (1526–1540) halála után Habsburg Ferdinándra szállott volna a korona. Habsburg Ferdinánd 1526-tól kezdve magának követelte a magyar trónt, amelyet azelőtt II. Lajos (1516–1526) Jagelló-házból származó uralkodó, Csehország királya birtokolt.
Mi több, 1541-ben Magyarország központi része török tartománnyá vált, az egykori királyság nyugati része a Habsburgok uralma alá került, és egyedül az utóbbiaknak volt joga arra, hogy 1540-ben, Zápolya János halálát követően a magyar királyi címet használják.
Visszatérve a „középkori román egységhez”, vizsgáljuk meg annak (általunk még nem tárgyalt) fő aspektusait.
A „gazdasági egység”
A tankönyvek „a Román Országok gazdasági egységéről” beszélnek, jóllehet közismert, hogy a három középkori állam között érdekellentétek voltak, annak megfelelően, hogy a két hatalmi szféra közül melyikhez tartoztak: a Magyarországéhoz vagy a Lengyelországéhoz; továbbá főleg Moldva és Havasalföld esetében (a XV. és a XVI. század folyamán) meghatározó jelentőségű volt a Portával kialakult gazdasági kapcsolat. A tankönyvek viszont be akarják bizonyítani, hogy a három középkori állam „gazdaságilag kiegészítette egymást, ami jövendőbeli egyesülésükhöz tartós alapul szolgált”. Bizonyítékként emlegetik az egymásnak kölcsönösen megadott kereskedelmi kiváltságokat, „az erdélyi csereközpontok: Brassó, Szeben, Beszterce és Karánsebes által betöltött lényeges szerepet”, ugyanakkor kevés figyelmet fordítanak a három állam által folytatott „külkereskedelemre”, másodrendűnek tekintik a „tranzitkereskedelmet”, ami annak következtében folyt, hogy a középkorban a nagy európai kereskedelmi utak itt haladtak át.
Indokolt az, hogy különleges figyelmet szentelnek Brassónak, de túlzásba esnek, amikor „a Román Országok igazi »közös piacának« nevezik”. Úgyszintén azt állítják, hogy „mind Brassó, mind pedig Szeben esetében a javak cseréjében jelentős szerepet játszott a román elem, anélkül hogy rámutatnának arra, hogy az erdélyi városok túlnyomó többsége német telepesek műve és birtoka volt. Nem sokat foglalkoznak az erdélyi városok autonómiájával sem, éppen csak megemlítik „a szászok Univerzitását”. Egyáltalán nem tűnik ki az, hogy az erdélyi városi civilizáció és az erdélyi gazdaság magasabbrendű volt, mint a moldvai vagy a havasalföldi.
A közigazgatás
Erdély közigazgatási-területi szervezetének másságát „a román önkormányzatoknak a magyar korona centralizálási törekvéseivel szembeni küzdelmével” leplezik. A vármegyével szembeállítják „a román kerületet”, azt állítván hogy azok „hosszú időn át” párhuzamosan léteztek.
Megemlítik „a szász és a székely székeket” is, amelyeket „a kerületek mintájára” szerveztek, és melyeknek az utóbbiakéhoz „hasonló funkcióik” voltak. A Máramarosban, Bánságban, Hátszegben, Fogarasban stb. lévő román nemesi önkormányzatokat részrehajlóan mutatják be, s mindig a valósággal ellentétes módon, mint a Magyar Királyság (később pedig az Erdélyi Fejedelemség) intézményeivel és törvényeivel szembenálló területi szervezeteket, jóllehet a központi hatalom egedélyével működtek, akárcsak a többi közigazgatási egység.
A hadsereg
Katonai tekintetben sem ismerik el Erdély fölényét, annak ellenére, hogy ez a tankönyvek szerzői által közölt számadatokból is kiderülhet: Vlad Ţepeş 30 ezer katonát tudott hadba állítani, Ştefan cel Mare 40 ezret, Hunyadi János viszont „csupán Erdély déli részeiből” 20 ezer katonát állított hadba. Más beszédes példa a tűzfegyverek gyártása és használata. Az erről szóló történelmi források valamint annak alapján, hogy „Szebenben már 1373-tól volt tűzfegyverkészítő”, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”.
A vallás – szellemi (felekezeti) egység
Kizárólagosnak tekintik az etnikum és a vallás közötti kapcsolatot. Azt állítják, hogy „az Ortodox Egyház jelentős szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a művelődésben, szellemi létünk megvédésében, visszaverte mind a muzulmán pogányság, mind pedig a katolicizmus offenzíváját, amik mögött a Török Birodalom, illetve Magyarország és Lengyelország terjeszkedési törekvései állottak”. A törökökről tudvalevő, hogy vallási téren eléggé türelmesek voltak. A katolicizmus viszont kevésbé volt türelmes (lásd a keresztes hadjáratokat). A hitterjesztés pedig alapvető jellemzője volt mind a magyar királyoknak, mind a katolikus papságnak. A középkorban itt járt külföldi utazóktól fennmaradt számos visszaemlékezésből kitűnik az ortodox papság rendkívül hiányos hittani felkészültsége, a hívek részéről tanúsított közöny a román kereszténység latin hagyományaival szemben, valamint a Magyar Királyság apostoli jellege. Mi több, Moldva és Havasalföld első vajdáiról feltételezhetjük, hogy katolikus vallásúak voltak, vagy ideiglenesen azzá váltak, illetve feltételesen. Gondoljunk a Szörényi Bánságnak a johannita lovag-, illetve szerzetesrend általi kolonizálására 1247-ben, a milcovi katolikus püspökségre a XIII. században, az Asăneşti vajdák tárgyalásaira – ugyancsak a XIII. században – a katolikus vallásra való áttérésről; mindez a pápai levéltárban lévő dokumentumokkal igazolható.
Az egyház szervezetére vonatkozóan számos bizonyítékot hoznak fel, amelyekből kiderül, hogy létezett néhány ortodox püspökség, de ez indokolatlan kijelentésekre ösztönzi a szerzőket. Például arra, hogy az Anonymus sokat vitatott krónikájában említett valamennyi politikai formáció területén ortodox püspökség működött, jóllehet erre vonatkozóan nem rendelkezünk egyetlen történelmi bizonyítékkal sem. Ugyanígy állítják azt is, hogy „ezek helyén jött létre később a XI. században a gyulafehérvári, a XII. században pedig a váradi katolikus püspökség”. Világosan látható az a törekvés, hogy a görög (bizánci) szertartású egyháznak a latin nyelvű szertartásúnál korábbi – még az 1054-es nagy egyházszakadás előtti időszakban való – elterjedésével és jelenlétével is a románoknak a magyarokkal szembeni elsőségét kívánják bizonyítani.
Ugyancsak alaptalanul állítják azt, hogy a XV. század végén Erdélyben ortodox érsekség (mitropolia) létezett, amelynek székhelye Feleken volt. Pedig a meglévő kétségtelen információk szerint az erdélyi ortodoxok irányítása a havasalföldi érsek hatáskörébe tartozott, akinek a székhelye Curtea de Argeşen volt. A konstatinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi érseknek ezt a hatáskörét. Viszont számos erdélyi román s feltehetőleg számos Kárpátokon túli román is katolikus hitre tért, ami nem igazolja teljes mértékben „a románok szellemi egységét”. A szerzők nem ejtenek szót erről, miként azzal sem foglalkoznak, hogy bemutassák a Katolikus Egyház szervezetét, valamint intézményeinek és papjainak szerteágazó tevékenységét Magyarország, illetve Erdély területén. Ezzel szemben az ortodox érsek szerepéről beszélnek, valamint „a román nyomtatványok forgalmáról az egész Kárpát–Dunai-térségben”, megfeledkezve arról, hogy részletezzék: ezek az egyházi szertartáshoz végzéséhez nélkülözhetetlen könyvek ószláv nyelvű nyomtatványok voltak, és hogy csupán protestáns hatásra – s miután „a dâmboviţai Coresi letelepedett Brassóban, a Bolgárszegen” – kezdődött el a román nyelvű könyvnyomtatás (amelyhez szintén cirill betűket használtak). A reformációról sem beszélnek, s így lehetetlenné válik az erdélyi művelődési és vallási kontextus megértése a tanulók számára; a tankönyvek gyakorlatilag tagadják az Erdélyben létrejött szellemi pluralizmust, nem létezőnek tekintik, s így nyilván a diákok sem kaphatnak eligazítást róla.
Arról is hallgatnak, hogy milyen kínkeservesen (és későn, csak a XVII. században) vezették be a román nyelvet az ortodox egyházi használatba, nem is beszélve a latin ábécére való áttérésről; ortodox egyházi elöljáróink (akik valójában görög–levantei vagy szláv származásúak voltak) állandóan utálattal kezelték a latin írásmódot, ami negatívan befolyásolta a közvéleményt és a román társadalmat is, egészen a XIX. század végéig.
(Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. március 21.
Szakmát tanulni – magyarul
Miközben a magyar nyelvű orvosképzés ellen agitáló, magukat értelmiséginek, európai szellemű gondolkodónak valló román nemzetiségű egyetemi tanárok, politikusok miatt országos cirkusszá nőtte ki magát a MOGYE- ügy, kevés figyelmet kapott az a törvénymódosítás, amiért négy RMDSZ-képviselő folytatott 12 éves küzdelmet. Pedig nagy jelentősége van annak, hogy felnőttképzést, szakmai továbbképzést február 21-től magyarul is lehet indítani, ha erre igény mutatkozik. Erről Derzsi Ákostól, az egészségügyi és családvédelmi bizottság tagjától értesültünk múlt szombaton egy konferencián.
A Pető Csilla, Farkas Anna, Derzsi Ákos és Olosz Gergely parlamenti képviselők által kezdeményezett törvénymódosítás lehetővé teszi, hogy az esélyegyenlőség jegyében a kisebbségek anyanyelvén vagy egy nemzetközi körforgású nyelven is indíthassanak képzési programokat Romániában. Nehéz volt megértetni a szenátussal, képviselőházzal, hogy az, hogy ki mennyire lesz jó a szakmában, nagyban függ attól, hogy milyen mértékben tudta elsajátítani a tananyagot, márpedig köztudott: a tananyag elsajátítása legkönnyebben anyanyelven történik. Két cikkely módosításához tehát évek kellettek, de megtörtént végre, és ennek köszönhetően immár magyar oktatókkal lehet megszervezni a szakmai képzéseket, a vizsgáztatást, magyarul írható és védhető meg a vizsgadolgozat is. Vagy ukránul. Vagy németül. Vagy amilyen nyelven van rá igény, és nem lesz szükség arra, hogy az oktatók sunyiban tartsanak magyar nyelvű előadásokat, immár mehet ez “hivatalosan” is. Miért is ne taníthatnák magyarul a cukrászmesterséget vagy a kertészszakmát, kisgazdaképzést stb. annak a 40-50 éves, munkanélkülivé vált felnőttnek, akinek a nyugdíjig még sok van, akinek családot kell eltartania és nem akar nyugati tájakra emigrálni?
A lehetőséggel immár lehet élni, ehhez azonban megfelelő számú, magyarul oktató szakemberekre is szükség van, akik mind az előadásokon, mind a vizsgabizottságokban képesek helytállni. A munkaerőpiac gyors változásaival, a szakmai mobilitás megnövekedésével lépést tartani képtelen iskolai, egyetemi oktatás miatt egyre inkább felértékelődik a felnőttképzés, a legnagyobb kihívást tehát az jelenti, hogy a felnőttképzést végző alapítványok, egyesületek, vállalkozások a munkaerő-piac által követelt szakmákban akkreditáltassanak képző, továbbképző programokat, képezzenek szakembereket, nem pedig olyan szakterületeken, ahol a “végzett” soha az életben nem fog tudni elhelyezkedni.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
Miközben a magyar nyelvű orvosképzés ellen agitáló, magukat értelmiséginek, európai szellemű gondolkodónak valló román nemzetiségű egyetemi tanárok, politikusok miatt országos cirkusszá nőtte ki magát a MOGYE- ügy, kevés figyelmet kapott az a törvénymódosítás, amiért négy RMDSZ-képviselő folytatott 12 éves küzdelmet. Pedig nagy jelentősége van annak, hogy felnőttképzést, szakmai továbbképzést február 21-től magyarul is lehet indítani, ha erre igény mutatkozik. Erről Derzsi Ákostól, az egészségügyi és családvédelmi bizottság tagjától értesültünk múlt szombaton egy konferencián.
A Pető Csilla, Farkas Anna, Derzsi Ákos és Olosz Gergely parlamenti képviselők által kezdeményezett törvénymódosítás lehetővé teszi, hogy az esélyegyenlőség jegyében a kisebbségek anyanyelvén vagy egy nemzetközi körforgású nyelven is indíthassanak képzési programokat Romániában. Nehéz volt megértetni a szenátussal, képviselőházzal, hogy az, hogy ki mennyire lesz jó a szakmában, nagyban függ attól, hogy milyen mértékben tudta elsajátítani a tananyagot, márpedig köztudott: a tananyag elsajátítása legkönnyebben anyanyelven történik. Két cikkely módosításához tehát évek kellettek, de megtörtént végre, és ennek köszönhetően immár magyar oktatókkal lehet megszervezni a szakmai képzéseket, a vizsgáztatást, magyarul írható és védhető meg a vizsgadolgozat is. Vagy ukránul. Vagy németül. Vagy amilyen nyelven van rá igény, és nem lesz szükség arra, hogy az oktatók sunyiban tartsanak magyar nyelvű előadásokat, immár mehet ez “hivatalosan” is. Miért is ne taníthatnák magyarul a cukrászmesterséget vagy a kertészszakmát, kisgazdaképzést stb. annak a 40-50 éves, munkanélkülivé vált felnőttnek, akinek a nyugdíjig még sok van, akinek családot kell eltartania és nem akar nyugati tájakra emigrálni?
A lehetőséggel immár lehet élni, ehhez azonban megfelelő számú, magyarul oktató szakemberekre is szükség van, akik mind az előadásokon, mind a vizsgabizottságokban képesek helytállni. A munkaerőpiac gyors változásaival, a szakmai mobilitás megnövekedésével lépést tartani képtelen iskolai, egyetemi oktatás miatt egyre inkább felértékelődik a felnőttképzés, a legnagyobb kihívást tehát az jelenti, hogy a felnőttképzést végző alapítványok, egyesületek, vállalkozások a munkaerő-piac által követelt szakmákban akkreditáltassanak képző, továbbképző programokat, képezzenek szakembereket, nem pedig olyan szakterületeken, ahol a “végzett” soha az életben nem fog tudni elhelyezkedni.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2012. március 21.
Beiktatták tisztségükbe a BBTE magyar rektorhelyetteseit
A Babes–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) beiktatták tisztségükbe az intézmény magyar rektorhelyetteseit, Soós Annát és Nagy Lászlót.
Az MTI-hez kedden eljuttatott közlemény szerint a BBTE szenátusa hétfőn délután megerősítette a rektorhelyettesi tisztségben Soós Anna matematikus egyetemi docenst és Nagy László fizikusprofesszort. A magyar tagozat vezetőjének választott Soós Anna kedd reggel vette át a hivatalt és a teendőket Magyari Tivadar szociológus egyetemi docenstől, akit 2011 szeptemberében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) oktatási főtitkár-helyettesi tisztségébe neveztek ki. Magyari több mint öt éven keresztül vezette a magyar tagozatot.
Soós Anna az MTI-nek elmondta, az egyetem tíz rektorhelyettese közül ketten a magyar tagozat jelöltjei, egy rektorhelyettest pedig a német tagozat jelölt. Csupán a német tagozat képviselője vett részt az egyetem korábbi vezetésében is, Ioan Aurel Pop rektor többnyire fiatal oktatókat jelölt a rektorhelyettesi tisztségekbe.
Soós Anna a magyar tagozat vezetése mellett a tanulmányi rektorhelyettesi feladatokat is megkapta. Elmondta, feladatai közé tartozik a tanrendek ellenőrzése, az akkreditációs kérdések felügyelete és a felvételi megszervezése. Nagy László rektorhelyettes a minőségbiztosításért, az informatizálásért és az egyetem kihelyezett tagozataiért felel.
Soós Anna a magyar tagozattal kapcsolatos legsürgősebb feladatának a magyar oktatók felé vezető kommunikációs csatornák kiépítését, majd az egyetem magyar intézetei munkájának az összehangolását tekintette. Hozzátette, ez utóbbira azt követően kerülhet sor, hogy az egyetemen befejeződik a választási folyamat. Mint említette, tegnaptól kezdődött a dékánok megválasztásának a folyamata, majd ezt követi a dékánhelyettesek kinevezése. A magyar tagozat vezető tanácsa azt követően alakulhat meg, hogy az egyetem valamennyi magyarul is oktató karán hivatalba lépett a magyar dékánhelyettes. A magyar dékánhelyettesek személyére az illető kar magyarul tanító oktatói tesznek javaslatot. Soós Anna elmondta, a magyar oktatók általában két személyt javasolnak a dékánhelyettesi tisztségre, közülük a dékán választja ki, hogy kivel szeretne együtt dolgozni.
A Babes–Bolyai Tudományegyetem Románia legnagyobb és legjobbnak minősített egyeteme. Huszonegy kara közül kettőn – a református és a római katolikus teológiai karon – csak magyar nyelven folyik a képzés, további 15 karon pedig magyar részleg is működik. Az intézményben 72 alapképzéses szakon és 28 mesterképzéses szakon folyik magyar nyelvű oktatás.
Népújság (Marosvásárhely)
A Babes–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) beiktatták tisztségükbe az intézmény magyar rektorhelyetteseit, Soós Annát és Nagy Lászlót.
Az MTI-hez kedden eljuttatott közlemény szerint a BBTE szenátusa hétfőn délután megerősítette a rektorhelyettesi tisztségben Soós Anna matematikus egyetemi docenst és Nagy László fizikusprofesszort. A magyar tagozat vezetőjének választott Soós Anna kedd reggel vette át a hivatalt és a teendőket Magyari Tivadar szociológus egyetemi docenstől, akit 2011 szeptemberében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) oktatási főtitkár-helyettesi tisztségébe neveztek ki. Magyari több mint öt éven keresztül vezette a magyar tagozatot.
Soós Anna az MTI-nek elmondta, az egyetem tíz rektorhelyettese közül ketten a magyar tagozat jelöltjei, egy rektorhelyettest pedig a német tagozat jelölt. Csupán a német tagozat képviselője vett részt az egyetem korábbi vezetésében is, Ioan Aurel Pop rektor többnyire fiatal oktatókat jelölt a rektorhelyettesi tisztségekbe.
Soós Anna a magyar tagozat vezetése mellett a tanulmányi rektorhelyettesi feladatokat is megkapta. Elmondta, feladatai közé tartozik a tanrendek ellenőrzése, az akkreditációs kérdések felügyelete és a felvételi megszervezése. Nagy László rektorhelyettes a minőségbiztosításért, az informatizálásért és az egyetem kihelyezett tagozataiért felel.
Soós Anna a magyar tagozattal kapcsolatos legsürgősebb feladatának a magyar oktatók felé vezető kommunikációs csatornák kiépítését, majd az egyetem magyar intézetei munkájának az összehangolását tekintette. Hozzátette, ez utóbbira azt követően kerülhet sor, hogy az egyetemen befejeződik a választási folyamat. Mint említette, tegnaptól kezdődött a dékánok megválasztásának a folyamata, majd ezt követi a dékánhelyettesek kinevezése. A magyar tagozat vezető tanácsa azt követően alakulhat meg, hogy az egyetem valamennyi magyarul is oktató karán hivatalba lépett a magyar dékánhelyettes. A magyar dékánhelyettesek személyére az illető kar magyarul tanító oktatói tesznek javaslatot. Soós Anna elmondta, a magyar oktatók általában két személyt javasolnak a dékánhelyettesi tisztségre, közülük a dékán választja ki, hogy kivel szeretne együtt dolgozni.
A Babes–Bolyai Tudományegyetem Románia legnagyobb és legjobbnak minősített egyeteme. Huszonegy kara közül kettőn – a református és a római katolikus teológiai karon – csak magyar nyelven folyik a képzés, további 15 karon pedig magyar részleg is működik. Az intézményben 72 alapképzéses szakon és 28 mesterképzéses szakon folyik magyar nyelvű oktatás.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. március 21.
Az elvadítás lépcsőfokai
A vírusok aztán megtették hatásukat, a romániai magyar (politikai) közélet polarizációjához jelentősen hozzájárult az új szóhasználat, az önsajnálat felfokozása, a hiteltelenítés az érdekvédelmi szervezettel és főleg választott vezetőivel szemben.” Sebestyén Mihály publicisztikája az Erdélyi Riport 2012/9. számából.
Kezdetben volt a Hír Tv, amely erősen pártoskodó hangvételével meglepett, sokakban visszatetszést keltett, mások közömbösen továbblapoztak, ha feltűnt logója és jobbra tartó, de jobbat (etikai értelemben) nem akaró logikája, s voltak, akik teljesen rácuppantak, mint vírus a tárgylemezre. A vírusok aztán megtették hatásukat, a romániai magyar (politikai) közélet polarizációjához jelentősen hozzájárult az új szóhasználat, az önsajnálat felfokozása, a hiteltelenítés az érdekvédelmi szervezettel és főleg választott vezetőivel szemben. A pártosodás, a hasadozás – többek között – ugyancsak ide köthető. A folyamat fontos állomása volt a kettős állampolgárság és az autonómia körül felhabzó vita, a december 5-i rossz döntés mohácsolása (mohácsosítása). Ezt, megjegyzem, viszonylag hamar kiheverte a népesség, amely először szembesült 50 év után azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közösség helyett közösségek vannak tartós szétfejlődéssel, más-más kulturális értékrenddel. Holott ha odafigyeltek volna az idősebbek meséire, amikor azok a kis magyar világról regéltek, azt is hallhatták, hogy az eufóriás kortársak nem ilyen magyar igazgatást vártak vissza 1940-ben.
A Hír Tévét mára törölték az erdélyi vezető kábeles cég műsorrácsából, úgymond túl sokat kért a tulajdonos, ami enyhén szólva is furcsa, mert a Hír Tv a kitüntetett és támogatott magyar médiaszektorban foglal helyet, mint a három közszolgálati hűséges mellett a negyedik kiegészítő tartalék. Annyira Erdély-párti volt, hogy ha a különleges (autonóm) erdélyi magyar időt jelezni kívánta, akkor nem Kolozsvárt vagy Brassót jelölte meg a londoni és tokiói idő mellett, hanem a székelyudvarhelyit, amelyről a túrósbálnaapáti (Csinom Palkó megye) néző bátran gondolhatta, hogy Székelyudvarhely/Jenőfalva vetekszik New York és Szingapúr felhőschwartzló világvárosaival.
A szolgáltató, a partiumi magyar milliomos cserébe megajándékozta az erdélyi magyar tévébambulót (il bambulo) az Echo Tévével. Ez ugyanis a Jobbik visszhangja, ez a szélsőség ekhós szekere, melyen elhozzák székely népünknek a fasisztoid jövő vízióját és a gyűlöletbeszéd legfrissebb játékrendjét, aktorait. Élő egyenesben, orrba-szájba.
No persze, honi nézőinket sem kell biztatni, hiszen a Hír Tévé reális szükségleteket elégített ki, az emberek azt kapták, amit a tudatalattijukban a politikáról tartottak, tartanak, kis nemzeties propagandapörköltet, jajdon-szószos Erdély-lecsót, Kárpát-medencei kultúrfölény-tortát. És ennek megfelelően folyt a mozgósítás a magyar kormány melletti szimpátiatüntetésre. Hiszen a kormányok rendszerint az országgal azonosítják magukat, gyarló túlzásokba esve ezáltal.
Midőn néhány hete egy kisded jegyzetben annak a véleményemnek engedtem mozgásteret, hogy míg a székely nép fiai elmennek az Andrássy útra tüntetni a szabadságharcos magyar kormány mellett (amely éppen mostanában nem támogatja a határon túli magyar művelődést, az identitás-ápolás intézményeit, csupán szónoklatokkal és Budai Gyula kopó-csaholásával), addig nem nagyon hallottunk arról, hogy tömegesen özönöltek volna Bukarestbe vagy bárhová az év eleji tüntetésekre, amelyek a belföldön élők sorsának megváltoztatását, nyomorenyhítését célozták egészében, olykor apróbb részleteiben is, a cikk megjelenése után élénk és izgatott reagálás volt osztályrészem.
Bőszen kijelentették, azért nem mennek Bukarestbe, mert nem ők választották ezt a kormányt, sem a főkormányost, közük nincs hozzá. Ezzel máris elérték a bezárkózás, az öngettózás egyik negatív végletét: a székely emberek jelentős hányada kivonul a romániai politikai közéletből, nem szavaz, nem tiltakozik, tehát akár itthon marad, akár Martfűre megy martilaput enni, nincs jelen. (Ez pont egybevág a hatalom céljaival.) Csakhogy: nyugdíját itt kapja, jogsiját Szeredában váltja ki, háziorvost nem Mátészalkáról hív, ha kirabolják, az udvarhelyi rendőrséghez fordul, gyermekeit ehun kell óvodába-iskolába járatnia.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
A vírusok aztán megtették hatásukat, a romániai magyar (politikai) közélet polarizációjához jelentősen hozzájárult az új szóhasználat, az önsajnálat felfokozása, a hiteltelenítés az érdekvédelmi szervezettel és főleg választott vezetőivel szemben.” Sebestyén Mihály publicisztikája az Erdélyi Riport 2012/9. számából.
Kezdetben volt a Hír Tv, amely erősen pártoskodó hangvételével meglepett, sokakban visszatetszést keltett, mások közömbösen továbblapoztak, ha feltűnt logója és jobbra tartó, de jobbat (etikai értelemben) nem akaró logikája, s voltak, akik teljesen rácuppantak, mint vírus a tárgylemezre. A vírusok aztán megtették hatásukat, a romániai magyar (politikai) közélet polarizációjához jelentősen hozzájárult az új szóhasználat, az önsajnálat felfokozása, a hiteltelenítés az érdekvédelmi szervezettel és főleg választott vezetőivel szemben. A pártosodás, a hasadozás – többek között – ugyancsak ide köthető. A folyamat fontos állomása volt a kettős állampolgárság és az autonómia körül felhabzó vita, a december 5-i rossz döntés mohácsolása (mohácsosítása). Ezt, megjegyzem, viszonylag hamar kiheverte a népesség, amely először szembesült 50 év után azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közösség helyett közösségek vannak tartós szétfejlődéssel, más-más kulturális értékrenddel. Holott ha odafigyeltek volna az idősebbek meséire, amikor azok a kis magyar világról regéltek, azt is hallhatták, hogy az eufóriás kortársak nem ilyen magyar igazgatást vártak vissza 1940-ben.
A Hír Tévét mára törölték az erdélyi vezető kábeles cég műsorrácsából, úgymond túl sokat kért a tulajdonos, ami enyhén szólva is furcsa, mert a Hír Tv a kitüntetett és támogatott magyar médiaszektorban foglal helyet, mint a három közszolgálati hűséges mellett a negyedik kiegészítő tartalék. Annyira Erdély-párti volt, hogy ha a különleges (autonóm) erdélyi magyar időt jelezni kívánta, akkor nem Kolozsvárt vagy Brassót jelölte meg a londoni és tokiói idő mellett, hanem a székelyudvarhelyit, amelyről a túrósbálnaapáti (Csinom Palkó megye) néző bátran gondolhatta, hogy Székelyudvarhely/Jenőfalva vetekszik New York és Szingapúr felhőschwartzló világvárosaival.
A szolgáltató, a partiumi magyar milliomos cserébe megajándékozta az erdélyi magyar tévébambulót (il bambulo) az Echo Tévével. Ez ugyanis a Jobbik visszhangja, ez a szélsőség ekhós szekere, melyen elhozzák székely népünknek a fasisztoid jövő vízióját és a gyűlöletbeszéd legfrissebb játékrendjét, aktorait. Élő egyenesben, orrba-szájba.
No persze, honi nézőinket sem kell biztatni, hiszen a Hír Tévé reális szükségleteket elégített ki, az emberek azt kapták, amit a tudatalattijukban a politikáról tartottak, tartanak, kis nemzeties propagandapörköltet, jajdon-szószos Erdély-lecsót, Kárpát-medencei kultúrfölény-tortát. És ennek megfelelően folyt a mozgósítás a magyar kormány melletti szimpátiatüntetésre. Hiszen a kormányok rendszerint az országgal azonosítják magukat, gyarló túlzásokba esve ezáltal.
Midőn néhány hete egy kisded jegyzetben annak a véleményemnek engedtem mozgásteret, hogy míg a székely nép fiai elmennek az Andrássy útra tüntetni a szabadságharcos magyar kormány mellett (amely éppen mostanában nem támogatja a határon túli magyar művelődést, az identitás-ápolás intézményeit, csupán szónoklatokkal és Budai Gyula kopó-csaholásával), addig nem nagyon hallottunk arról, hogy tömegesen özönöltek volna Bukarestbe vagy bárhová az év eleji tüntetésekre, amelyek a belföldön élők sorsának megváltoztatását, nyomorenyhítését célozták egészében, olykor apróbb részleteiben is, a cikk megjelenése után élénk és izgatott reagálás volt osztályrészem.
Bőszen kijelentették, azért nem mennek Bukarestbe, mert nem ők választották ezt a kormányt, sem a főkormányost, közük nincs hozzá. Ezzel máris elérték a bezárkózás, az öngettózás egyik negatív végletét: a székely emberek jelentős hányada kivonul a romániai politikai közéletből, nem szavaz, nem tiltakozik, tehát akár itthon marad, akár Martfűre megy martilaput enni, nincs jelen. (Ez pont egybevág a hatalom céljaival.) Csakhogy: nyugdíját itt kapja, jogsiját Szeredában váltja ki, háziorvost nem Mátészalkáról hív, ha kirabolják, az udvarhelyi rendőrséghez fordul, gyermekeit ehun kell óvodába-iskolába járatnia.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2012. március 21.
Az Orbán-kormány sem tart örökké
A szlovákiak parlamenti választások újra ráirányították figyelmet a külhoni magyar pártok alapvető problémájára, arra, hogy ez etnikai képviselet fenntartása hosszú távon tarthatatlan. Az Orbán-kormány nem fogadja el a szlovák-magyar Híd-Most pártot, mint a felvidéki magyarok képviseletét. A Magyar Koalíció Pártjának parlamenten kívülre rekedését sokan az orbáni nemzetpolitika csődjeként értelmezik.
A transzetnikus párt gondolata nem népszerű egyetlen szomszédos ország magyar politikai elitje számára sem. Dr. Magyari Nándor László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára, szociológus nemrég egy tanulmányt adott közzé egy erdélyi transzetnikus párt szükségességéről, miközben három magyar párt indul nemsokára versenybe a magyarok voksaiért. Magyari állítja: kellene egy új párt, a civil mozgalmak nem képesek a problémák orvoslására.
- Van-e köze a Híd 2010-es sikerének ahhoz, hogy 2011 végén romániai viszonylatban is felvetette a transzetnikus párt szükségességét?
-Tanulmányomban abból indultam ki, hogy a romániai politikai viszonyok és közélet jelenlegi helyzetében a változtatás szükségessége egyre nyilvánvalóbb. Azt fogalmaztam meg, hogy az elmúlt húsz évben lezajlott rendszerváltás romániai viszonylatban is csődhöz vezetett, a globális válság hatásai mellett mindenekelőtt a demokrácia intézményeinek gyengesége, a mindent felülíró korrupciós láncolatok, hiteltelenné és népszerűtlenné tették mind a román, mind a romániai magyar politikai formációkat, és végül magát a politikai mezőnyt is lejáratták. Azt kezdtem vizsgálni, vajon milyen módon lehetne elképzelni a politikai és közéleti rendszer szanálását, mi lehetne a kiút a jelenlegi helyzetből? Úgy látom, hogy az az etnonacionalista keret (és itt ez alatt minden meglevő romániai magyar párt vagy formáció alapvető doktrínáját értem), amelyben a régióbeli kisebbségi politizálás kialakult, és amelybe immár egy új politikusnemzedék beleszocializálódott, nem folytatható.
Arra a következtetésre jutottam, hogy azok a gazdasági, politikai, társadalmi és környezeti stb. problémák, amelyeket az utóbbi időben láthattunk felmerülni, mind a szélesebb régió, mind a romániai magyar társadalom szintjén, a domináns etnonacionális keretben nem megoldhatóak. Más keretet és más megoldásokat kell keresnünk a válság, a globális kihívások, a környezeti problémák, a jóléti állam intézményeinek fenntartásában stb., ezért kell(ene) radikálisan átalakítani a kialakult intézményi rendszert. Ezért gondolom úgy, hogy a Híd-Most egy fél lépéssel előttünk jár, amennyiben sikerült nem csak etnikum-specifikusan elgondolni a pártépítés lehetőségét. A legfőbb érvet a transzetnikus párt mellett abban látom, hogy lehetőséget teremt az etnikai törésvonalak mentén való politizálás meghaladására, arra, hogy a szimbolikus politizálástól a probléma-megoldó politizálás felé mozdítsa el a színteret, próbálja újragondolni a közélet működését, és lépjen túl az etnikailag szegmentált politikai kultúrán.
- Lát annyi együttműködési hajlandóságot a romániai felek között, hogy a politikai gyakorlat szintjén is működőképessé váljon ez az eszme?
- Az eddigi kísérletek (melyek nem pártalapítást, hanem értelmiségi műhelyeket, a kulturális elit párbeszéd-kísérleteit jelentették, és civil társadalmi mozgalmakat céloztak, mint például a kolozsvari Provincia kétnyelvű lap, vagy a temesvári Interkulturális Társaság, körül kialakult értelmiségi csoportok) kudarca, vagy legalábbis háttérbe szorulása okot ad a pesszimizmusra. Hiszem, hogy új pártra van szükség, mert a civil társadalmi mozgalmak rendre csődöt mondanak, vagy legalábbis kiszámíthatatlanná és instabilakká válnak, ha behatolnak a politika kényszerű, fölé- és alárendeltségekkel, hatalmi pozíciókkal és “önkéntes alávetettségek” által strukturált világába. A társadalom versus állam szembenállás civil társadalmi oldala – legalábbis Európának ezen a térfelén – alulmarad a politikai kényszerek, a politikai hatalommal való megmérkőzésben, ezért a politikai mezőnyön belülről, de a rendszer átstrukturálását célként megfogalmazva lehet újragondolni a politikai (köz)életet, lehet hatékonyan tenni a fennálló viszonyok átalakításáért. Ezért gondolom, hogy van igény, és van esély egy működőképes interetnikus párt létrehozására Erdélyben (is).
A jelenlegi politizálás paradigmáiból való kiábrándultság olyan méretű (a szavazók mintegy felének nincs pártpreferenciája, nem is venne részt a szavazáson, stb.), hogy biztosan helye lenne egy olyan pártnak, mely új problémafelvetéseket követve próbálna meg pragmatikusan közelíteni a régió sajátos kihívásaihoz, újra végiggondolva “közös ügyeinket”. Ráadásul én egy regionális, azaz Erdély-centrikus transzetnikus párt lehetőségét feszegetem, amely a nemzeti elköteleződést egy regionálisra, egyfajta erdélyi közös “patriotizmusra” cserélné. Ez utóbbi biztosan gyengébb kötődést jelent a nemzeti szolidaiításnál, azaz emocionálisan, szentimentálisan kevésbé erős töltetű, de több helyet hagy a racionális, sőt újító gondolkodásnak és cselekvésnek.
- A demográfiai viszonyok eleve behatárolják az etnikai pártok távlatait. Szlovákiában a magyar közösség 9 százalékos, Romániában 6,1, a többiben meg eleve mélyen parlamenti küszöb alatt van. Emellett ott van a természetes igény az ideológiai alapú választásra – mert jelenleg ugyebár csak szavaznak, nem választanak a külhoni magyarok, ha meg kívánják őrizni parlamenti képviseletüket. És ott van az a sajátos abszurd is, hogy minden sikeres etnikai párt eredményeivel maga alatt vágja a fát, az ifjú generáció már nem is tudja, milyen volt nyelvi-kisebbségi jogok nélkül, egyáltalán nem tekinti az RMDSZ/MKP/VMSZ, stb. nehezen kiharcolt eredményének. Elég egy jól kiötlött választójogi törvénymódosítás és máris képviselet nélkül van a közösség, még akkor is, ha egyetlen pártot indít. Mi következik: transzetnikus párt, vagy a kisebbség szépen betagozódik a többségi pártok mentén?
- Én is arra gondolok, hogy “normális körülmények között” az etnikai pártok, miután eredményeket érnek el, elvesztik mozgósító képességük jórészét. Az eredmények pedig annál törékenyebbek, minél inkább csupán egy-egy kisebbségi párt védelme alatt állnak, nem intézményesen és szervesülten épülnek be a demokratikus intézmények rendszerébe. Annyiszor mondták már, hogy az RMDSZ politikájának garanciája a romániai magyarság, hogy a legfőbb partner a romániai magyar szavazó, hogy az emberek elfelejtik: a kisebbségi jogok legfontosabb garanciája a demokratikus jog- és intézményrendszer. Éppen a politikai rendszer törékenysége mutatja, hogy a jogok megtartásának garanciái a “románok”, azaz a többség kezében vannak, mint ahogy az ország demokratikus intézményeit az itteni magyarok hitelesítik, és adott esetben védik meg. Erre kellene, illetve lehetne alapozni a transzetnikus pártot. Jól látszik – többek között -, hogy a ma aktuális MOGYE-ügy (a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása körül kialakult konfliktus) azért jelent különös problémát, mert nem alakult ki konszenzus az oktatási törvény kapcsán (a kormány és benne az RMDSZ, felelősségvállalással, parlamenti vita nélkül erőltette át a törvényt). Másrészt pedig nincs mögötte az akadémiai közösség megegyezése, illetve a legtöbb kívülállónak fogalma sincs, hogy miről is folyik a vita. Nos ebben a helyzetben könnyű etnikai konfliktust szítani, itt lenne mit keresnie egy erdélyi transzetnikus pártnak, az interkulturális kommunikációs készségnek
- Az Orbán-kormány álláspontja szerint az egyetlen üdvözítő, magyar szempontból elfogadható képviselet az etnikai alapú magyar párt, vagyis a két világháború között és rendszerváltás utáni sikeres modell, ami úgy túnik, nem éltethető sokáig. Ki téved: az Orbán-kormány vagy azok akik állítják, hogy előbb-utóbb el kell fogadniuk, hogy Bugár Béla ugyanolyan magyar, mint Duray Miklós, Markó Béla és Kelemen Hunor sem kevésbé magyar, mint Tőkés László?
- Az Orbán-kormány múlékony (sőt míg fennáll is erősen változékony), a paradigmaváltás szükségessége nem függ a pillanatnyi politikai- vagy pártpreferenciáktól. A váltás szükségessége a társadalmi folyamatok, a gazdasági kihívások a válságból való kilábalási esélyek, a megújulás kérdése.
- Véleménye szerint ebben a válaszút helyzetben mi lenne a magyar kormány feladata, a nemzetpolitika célja? Tudna-e, és ha igen miben, segíteni az egyre nehezebb helyzetben lévő külhoni magyar kisebbségi közösségeknek?
- Tudna, ha éppenséggel nem a meglevő intézmények szétdúlásával, a politikai bosszúval, a kicsinyes kliensrendszer kiépítésének kisded játékaival lenne elfoglalva. Képzeljük el ezzel szemben, hogy mennyire más lenne, ha minden területen – így az intézményépítés, azaz érdekképviseleti ténykedés területén is – a szükségszerű innovációra adna támogatást. Miért ne járhatnának a kisebbségi magyar értelmiségiek és szakértők az élen a krízis meghaladása stratégiájának kidolgozásában, regionális szinten? Én a kialakult válságban az értelmiségiek restségét, a dolgok végiggondolását elódázni akaró, értelmiségi nyavalygást is fontos tényezőnek gondolom, hát ezt kellene meghaladni. Ehhez jól jönne a támogatás, de hát....
- Minek tulajdonítja, hogy minden külhoni magyar párt jobboldalinak vallja magát csak egyeseket az ellenfél és Budapest lekommunistáz, de attól mind néppártiak? Romániában most három jobboldali párt küzd meg a választók kegyeiért. Budapest közülük egyet segít. És Híd sincs, amely nevető negyedikként befuthatna.
- Nincs itt a helye annak, hogy részletesen kifejtsem a kelet-európai baloldal elutasításának történeti hátterét, de mindenesetre ez a negatív sztori még mindig marginalizálja (ha nem éppen partvonalon kívülre helyezi) az egyenlőség, és a társadalmi szolidaritás eszméjét. Nem szükséges időben sokkal hátrább menni ahhoz, hogy belássuk: a rendszerváltásban szerephez jutó, magukat szocialistának mondó, de például romániai vonatkozásban többnyire neoliberális politikát, nacionalista és populista diskurzust folytató újgazdagokkal teletűzdelt párt, nagyban hozzájárult a baloldaliság lejáratásához. Másfelől pedig, és a romániai magyar politikai mezőny azért billent végletesen jobbra, mert az etnonacionalista politizálási keret egyedüliként való elterjedése és megerősödése mást nem tett lehetővé. Mi szociológusok két évtizede mérjük azt, hogy a romániai magyarok legfontosabb problémái a gazdasági és szociális kérdéskörbe sorolódnak, és ahelyett, hogy ezekre az igényekre válaszolnának a politikai formációk, “autonómia-versenyt” folytatnak.
Olyan retorikai elemekkel élnek, melyek a hétköznapi emberek számára nem relevánsak, sok a benne a “nemzeti” és “magyar” és “székely”, és “haza”, és “dicső múlt”, stb. és nagyon kevés a pragmatikus elem. Ez a szellemi restséggel is kapcsolatos, mert mindig könnyebb a dolgokat nacionalista retorikával elfedni, mint azokat racionálisan végiggondolni. Aztán jönnek a pofonok, most például a népszámlálás kapcsán is, mert ugyan, józanésszel gondolkodva, ki ne tapasztalhatta volna a fogyásunkat? Ha a politikai elit nem teszi kampánytémává az ügyet, akkor talán racionálisan beszélgethetnénk, vitatkozhatnánk a népfogyatkozásról, talán még segíthetnénk is annak mérséklését, pragmatikus programokkal (nota bene, nem csak mi fogyunk, íme egy nem csak etnikum-specifikus kérdéskör, mely minden itt élőt érint).
Szóval gyakorlati meggondolásokból is, hosszú távon elfogadhatatlannak vélem, a politikai paletta végzetes jobbra billenését, én egy transzetnikus baloldali-liberális párt létrejöttében bízom, mely képes lenne kiegyenlíteni, vagy visszabillenteni az elcsúszott mezőnyt.
Gál Mária
Népszava
A szlovákiak parlamenti választások újra ráirányították figyelmet a külhoni magyar pártok alapvető problémájára, arra, hogy ez etnikai képviselet fenntartása hosszú távon tarthatatlan. Az Orbán-kormány nem fogadja el a szlovák-magyar Híd-Most pártot, mint a felvidéki magyarok képviseletét. A Magyar Koalíció Pártjának parlamenten kívülre rekedését sokan az orbáni nemzetpolitika csődjeként értelmezik.
A transzetnikus párt gondolata nem népszerű egyetlen szomszédos ország magyar politikai elitje számára sem. Dr. Magyari Nándor László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára, szociológus nemrég egy tanulmányt adott közzé egy erdélyi transzetnikus párt szükségességéről, miközben három magyar párt indul nemsokára versenybe a magyarok voksaiért. Magyari állítja: kellene egy új párt, a civil mozgalmak nem képesek a problémák orvoslására.
- Van-e köze a Híd 2010-es sikerének ahhoz, hogy 2011 végén romániai viszonylatban is felvetette a transzetnikus párt szükségességét?
-Tanulmányomban abból indultam ki, hogy a romániai politikai viszonyok és közélet jelenlegi helyzetében a változtatás szükségessége egyre nyilvánvalóbb. Azt fogalmaztam meg, hogy az elmúlt húsz évben lezajlott rendszerváltás romániai viszonylatban is csődhöz vezetett, a globális válság hatásai mellett mindenekelőtt a demokrácia intézményeinek gyengesége, a mindent felülíró korrupciós láncolatok, hiteltelenné és népszerűtlenné tették mind a román, mind a romániai magyar politikai formációkat, és végül magát a politikai mezőnyt is lejáratták. Azt kezdtem vizsgálni, vajon milyen módon lehetne elképzelni a politikai és közéleti rendszer szanálását, mi lehetne a kiút a jelenlegi helyzetből? Úgy látom, hogy az az etnonacionalista keret (és itt ez alatt minden meglevő romániai magyar párt vagy formáció alapvető doktrínáját értem), amelyben a régióbeli kisebbségi politizálás kialakult, és amelybe immár egy új politikusnemzedék beleszocializálódott, nem folytatható.
Arra a következtetésre jutottam, hogy azok a gazdasági, politikai, társadalmi és környezeti stb. problémák, amelyeket az utóbbi időben láthattunk felmerülni, mind a szélesebb régió, mind a romániai magyar társadalom szintjén, a domináns etnonacionális keretben nem megoldhatóak. Más keretet és más megoldásokat kell keresnünk a válság, a globális kihívások, a környezeti problémák, a jóléti állam intézményeinek fenntartásában stb., ezért kell(ene) radikálisan átalakítani a kialakult intézményi rendszert. Ezért gondolom úgy, hogy a Híd-Most egy fél lépéssel előttünk jár, amennyiben sikerült nem csak etnikum-specifikusan elgondolni a pártépítés lehetőségét. A legfőbb érvet a transzetnikus párt mellett abban látom, hogy lehetőséget teremt az etnikai törésvonalak mentén való politizálás meghaladására, arra, hogy a szimbolikus politizálástól a probléma-megoldó politizálás felé mozdítsa el a színteret, próbálja újragondolni a közélet működését, és lépjen túl az etnikailag szegmentált politikai kultúrán.
- Lát annyi együttműködési hajlandóságot a romániai felek között, hogy a politikai gyakorlat szintjén is működőképessé váljon ez az eszme?
- Az eddigi kísérletek (melyek nem pártalapítást, hanem értelmiségi műhelyeket, a kulturális elit párbeszéd-kísérleteit jelentették, és civil társadalmi mozgalmakat céloztak, mint például a kolozsvari Provincia kétnyelvű lap, vagy a temesvári Interkulturális Társaság, körül kialakult értelmiségi csoportok) kudarca, vagy legalábbis háttérbe szorulása okot ad a pesszimizmusra. Hiszem, hogy új pártra van szükség, mert a civil társadalmi mozgalmak rendre csődöt mondanak, vagy legalábbis kiszámíthatatlanná és instabilakká válnak, ha behatolnak a politika kényszerű, fölé- és alárendeltségekkel, hatalmi pozíciókkal és “önkéntes alávetettségek” által strukturált világába. A társadalom versus állam szembenállás civil társadalmi oldala – legalábbis Európának ezen a térfelén – alulmarad a politikai kényszerek, a politikai hatalommal való megmérkőzésben, ezért a politikai mezőnyön belülről, de a rendszer átstrukturálását célként megfogalmazva lehet újragondolni a politikai (köz)életet, lehet hatékonyan tenni a fennálló viszonyok átalakításáért. Ezért gondolom, hogy van igény, és van esély egy működőképes interetnikus párt létrehozására Erdélyben (is).
A jelenlegi politizálás paradigmáiból való kiábrándultság olyan méretű (a szavazók mintegy felének nincs pártpreferenciája, nem is venne részt a szavazáson, stb.), hogy biztosan helye lenne egy olyan pártnak, mely új problémafelvetéseket követve próbálna meg pragmatikusan közelíteni a régió sajátos kihívásaihoz, újra végiggondolva “közös ügyeinket”. Ráadásul én egy regionális, azaz Erdély-centrikus transzetnikus párt lehetőségét feszegetem, amely a nemzeti elköteleződést egy regionálisra, egyfajta erdélyi közös “patriotizmusra” cserélné. Ez utóbbi biztosan gyengébb kötődést jelent a nemzeti szolidaiításnál, azaz emocionálisan, szentimentálisan kevésbé erős töltetű, de több helyet hagy a racionális, sőt újító gondolkodásnak és cselekvésnek.
- A demográfiai viszonyok eleve behatárolják az etnikai pártok távlatait. Szlovákiában a magyar közösség 9 százalékos, Romániában 6,1, a többiben meg eleve mélyen parlamenti küszöb alatt van. Emellett ott van a természetes igény az ideológiai alapú választásra – mert jelenleg ugyebár csak szavaznak, nem választanak a külhoni magyarok, ha meg kívánják őrizni parlamenti képviseletüket. És ott van az a sajátos abszurd is, hogy minden sikeres etnikai párt eredményeivel maga alatt vágja a fát, az ifjú generáció már nem is tudja, milyen volt nyelvi-kisebbségi jogok nélkül, egyáltalán nem tekinti az RMDSZ/MKP/VMSZ, stb. nehezen kiharcolt eredményének. Elég egy jól kiötlött választójogi törvénymódosítás és máris képviselet nélkül van a közösség, még akkor is, ha egyetlen pártot indít. Mi következik: transzetnikus párt, vagy a kisebbség szépen betagozódik a többségi pártok mentén?
- Én is arra gondolok, hogy “normális körülmények között” az etnikai pártok, miután eredményeket érnek el, elvesztik mozgósító képességük jórészét. Az eredmények pedig annál törékenyebbek, minél inkább csupán egy-egy kisebbségi párt védelme alatt állnak, nem intézményesen és szervesülten épülnek be a demokratikus intézmények rendszerébe. Annyiszor mondták már, hogy az RMDSZ politikájának garanciája a romániai magyarság, hogy a legfőbb partner a romániai magyar szavazó, hogy az emberek elfelejtik: a kisebbségi jogok legfontosabb garanciája a demokratikus jog- és intézményrendszer. Éppen a politikai rendszer törékenysége mutatja, hogy a jogok megtartásának garanciái a “románok”, azaz a többség kezében vannak, mint ahogy az ország demokratikus intézményeit az itteni magyarok hitelesítik, és adott esetben védik meg. Erre kellene, illetve lehetne alapozni a transzetnikus pártot. Jól látszik – többek között -, hogy a ma aktuális MOGYE-ügy (a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása körül kialakult konfliktus) azért jelent különös problémát, mert nem alakult ki konszenzus az oktatási törvény kapcsán (a kormány és benne az RMDSZ, felelősségvállalással, parlamenti vita nélkül erőltette át a törvényt). Másrészt pedig nincs mögötte az akadémiai közösség megegyezése, illetve a legtöbb kívülállónak fogalma sincs, hogy miről is folyik a vita. Nos ebben a helyzetben könnyű etnikai konfliktust szítani, itt lenne mit keresnie egy erdélyi transzetnikus pártnak, az interkulturális kommunikációs készségnek
- Az Orbán-kormány álláspontja szerint az egyetlen üdvözítő, magyar szempontból elfogadható képviselet az etnikai alapú magyar párt, vagyis a két világháború között és rendszerváltás utáni sikeres modell, ami úgy túnik, nem éltethető sokáig. Ki téved: az Orbán-kormány vagy azok akik állítják, hogy előbb-utóbb el kell fogadniuk, hogy Bugár Béla ugyanolyan magyar, mint Duray Miklós, Markó Béla és Kelemen Hunor sem kevésbé magyar, mint Tőkés László?
- Az Orbán-kormány múlékony (sőt míg fennáll is erősen változékony), a paradigmaváltás szükségessége nem függ a pillanatnyi politikai- vagy pártpreferenciáktól. A váltás szükségessége a társadalmi folyamatok, a gazdasági kihívások a válságból való kilábalási esélyek, a megújulás kérdése.
- Véleménye szerint ebben a válaszút helyzetben mi lenne a magyar kormány feladata, a nemzetpolitika célja? Tudna-e, és ha igen miben, segíteni az egyre nehezebb helyzetben lévő külhoni magyar kisebbségi közösségeknek?
- Tudna, ha éppenséggel nem a meglevő intézmények szétdúlásával, a politikai bosszúval, a kicsinyes kliensrendszer kiépítésének kisded játékaival lenne elfoglalva. Képzeljük el ezzel szemben, hogy mennyire más lenne, ha minden területen – így az intézményépítés, azaz érdekképviseleti ténykedés területén is – a szükségszerű innovációra adna támogatást. Miért ne járhatnának a kisebbségi magyar értelmiségiek és szakértők az élen a krízis meghaladása stratégiájának kidolgozásában, regionális szinten? Én a kialakult válságban az értelmiségiek restségét, a dolgok végiggondolását elódázni akaró, értelmiségi nyavalygást is fontos tényezőnek gondolom, hát ezt kellene meghaladni. Ehhez jól jönne a támogatás, de hát....
- Minek tulajdonítja, hogy minden külhoni magyar párt jobboldalinak vallja magát csak egyeseket az ellenfél és Budapest lekommunistáz, de attól mind néppártiak? Romániában most három jobboldali párt küzd meg a választók kegyeiért. Budapest közülük egyet segít. És Híd sincs, amely nevető negyedikként befuthatna.
- Nincs itt a helye annak, hogy részletesen kifejtsem a kelet-európai baloldal elutasításának történeti hátterét, de mindenesetre ez a negatív sztori még mindig marginalizálja (ha nem éppen partvonalon kívülre helyezi) az egyenlőség, és a társadalmi szolidaritás eszméjét. Nem szükséges időben sokkal hátrább menni ahhoz, hogy belássuk: a rendszerváltásban szerephez jutó, magukat szocialistának mondó, de például romániai vonatkozásban többnyire neoliberális politikát, nacionalista és populista diskurzust folytató újgazdagokkal teletűzdelt párt, nagyban hozzájárult a baloldaliság lejáratásához. Másfelől pedig, és a romániai magyar politikai mezőny azért billent végletesen jobbra, mert az etnonacionalista politizálási keret egyedüliként való elterjedése és megerősödése mást nem tett lehetővé. Mi szociológusok két évtizede mérjük azt, hogy a romániai magyarok legfontosabb problémái a gazdasági és szociális kérdéskörbe sorolódnak, és ahelyett, hogy ezekre az igényekre válaszolnának a politikai formációk, “autonómia-versenyt” folytatnak.
Olyan retorikai elemekkel élnek, melyek a hétköznapi emberek számára nem relevánsak, sok a benne a “nemzeti” és “magyar” és “székely”, és “haza”, és “dicső múlt”, stb. és nagyon kevés a pragmatikus elem. Ez a szellemi restséggel is kapcsolatos, mert mindig könnyebb a dolgokat nacionalista retorikával elfedni, mint azokat racionálisan végiggondolni. Aztán jönnek a pofonok, most például a népszámlálás kapcsán is, mert ugyan, józanésszel gondolkodva, ki ne tapasztalhatta volna a fogyásunkat? Ha a politikai elit nem teszi kampánytémává az ügyet, akkor talán racionálisan beszélgethetnénk, vitatkozhatnánk a népfogyatkozásról, talán még segíthetnénk is annak mérséklését, pragmatikus programokkal (nota bene, nem csak mi fogyunk, íme egy nem csak etnikum-specifikus kérdéskör, mely minden itt élőt érint).
Szóval gyakorlati meggondolásokból is, hosszú távon elfogadhatatlannak vélem, a politikai paletta végzetes jobbra billenését, én egy transzetnikus baloldali-liberális párt létrejöttében bízom, mely képes lenne kiegyenlíteni, vagy visszabillenteni az elcsúszott mezőnyt.
Gál Mária
Népszava
2012. március 23.
Írásbeli figyelmeztetést kapott Brassai Attila, a MOGYE oktatója
Írásbeli figyelmeztetésben részesítette a MOGYE etikai bizottsága Brassai Attila tanárt, aki az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Továbbra sincs nyugalom a MOGYE háza táján
Továbbra sincs nyugalom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) háza táján. Csütörtökön újabb közmeghallgatást szerveztek a magyar karok létrehozására vonatkozó kormányhatározat-tervezet kapcsán. Miután egy nappal korábban a szakszervezeti vezetők nevezték törvényellenesnek a kormány lépését, csütörtökön az egyetemen összegyűlt román oktatók és politikusok fejtették ki hasonló véleményüket.
Közben az etikai bizottság írásbeli figyelmeztetésben részesítette Brassai Attilát, aki az elmúlt év novemberében Strasbourgban, az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Mint ismeretes, Brassai Attila 2011. november 17-én, az Európai Parlamentben ismertette az erdélyi magyarság huszonkét éve tartó küzdelmét, amely a Ceauşescu-diktatúra idején megszüntetett önálló magyar állami egyetem, illetve a magyar nyelvű karok visszaállítását célozza. A professzor – aki egyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke is – elmondta, hogy a MOGYE román többségű vezetősége nem tartja be az érvényben lévő jogszabályokat, így önkényesen gátolja, hogy önálló magyar tagozat keretében, magyar nyelven folyhasson orvosképzés Erdélyben.
Brassait a múlt héten hallgatta meg az etikai bizottság, az egyetem vezetősége pedig szerdán közölte vele a döntést. „Ez előre megfontolt megtorlás volt, hisz a bizottság az én esetemben nem ismerte az ártatlanság vélelmét, arról nem is beszélve, hogy semmiféle bizonyíték nem állt a rendelkezésükre abból, amit én Strasbourgban tettem vagy mondtam. Olyasmikkel jöttek, hogy olvasták az egyik román újságban, hogy a magyar lapban megjelent, hogy egy francia politikus azt kérdezte tőlem, hogy…, és így tovább, és így tovább. Egyenesen nevetséges” – vélekedett lapunknak Brassai Attila a Constantin Copotoiu leköszönő rektor által aláírt figyelmeztetésről.
Alaptalanul vádol Copotoiu
A szenátus volt magyar tagjai, akiket az oktatói közösség a mai napig is a magyarság szószólóinak tart, tiltakozással fordultak az egyetem vezetőségéhez, cáfolva Constantin Copotoiu volt rektor legújabb vádjait. A leköszönő intézményvezető a hét elején azt állította a magyar oktatókról, hogy a gyakorlatokon némelyikük nem hajlandó románul megszólalni, és a magyar nyelv elsajátítására kötelezi a román nemzetiségű diákokat. Copotoiu szerint a magyar professzorok a diploma megszerzéséhez is feltételként szabták meg a magyar nyelv ismeretét.
„Veszélyesnek tartjuk az efféle alaptalan, bizonyítékok híján tett kijelentéseket. Etnikum közötti feszültséget kelthetnek, és befolyásolhatják a MOGYE gondjait megoldandó kormányrendeletre összpontosuló közvéleményt” – írják a magyar tanügyi káderek. A Benedek Imre vezette kardiológiai klinika munkatársai még a hét első felében reagáltak a volt rektor vádjaira. Valamennyi – magyar és román – munkatárs által aláírt levélben rámutatnak, hogy az ott dolgozó egyetemi oktatók minden egyes diákkal és beteggel a maga anyanyelvén beszélnek, a gyakorlati órákat pedig románul tartják.
A tiltakozó levél is arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a Copotoiu által emlegetett egyetemi klinikákon szinte nincs is magyar nemzetiségű orvosprofesszor, aki esetleg más nyelven szólhat a román diákhoz, mint az állam nyelvén. Egyik példaként éppen az exrektor által vezetett sebészetet hozzák fel, amelynek egyetlen magyar egyetemi oktató alkalmazottja sincs. „Mi románul is, magyarul is elmondjuk, főként, ha van erre igény. Nem értem, mi lenne ebben a kivetnivaló? Annál is inkább, mivel így tettek az én tanáraim is annak idején, a ’89 előtti időszakban” – mondta el a Krónikának a levél egyik aláírója, Sipos Emese egyetemi docens.
„Előre gyártott” közmeghallgatás
Szintén csütörtökön egy újabb közmeghallgatást szerveztek az egyetemen, amelyen zömében román oktatók és politikusok vettek részt. A magyar tanárok ezúttal is távol maradtak, ott volt és felszólalt viszont Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) titkára, Hollanda Dénes, a Sapientia EMTE korábbi marosvásárhelyi dékánja, Kincses Előd jogász és Peti András városi tanácsos. Ezzel a témával foglalkozott egyébként csütörtökön Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke is, aki elítélte és „veszélyesnek” nevezte „az egyetem illegitim vezetőségének” a fellépését.
„Nem tudjuk a törvény betartása érdekében szót emelő emberek felelősségre vonását elfogadni, és ki fogunk állni mellettük, akár Brüsszelben is” – mondta a néppárt elnöke. Hozzátette: nem csoda, hogy a schengeni kapu nem nyílik ki Románia előtt, ha az ország képtelen saját törvényeit betartani.
A közmeghallgatáson felszólaló román politikusok többsége – az egyre magyarellenesebb hangot megütő – Cornel Brişcaru, Alexandru Petru Frătean és Ciprian Dobre azt próbálták bizonygatni, hogy mennyire káros következményei lehetnek a kormányhatározat életbelépésének. Ezúttal is törvénytelenséget, szeparatizmust, szegregációt és diszkriminációt kiáltottak. Őket már csak az egyetemi tanárok szárnyalták túl. Silvia Duşa, Vasile Boloş, Florin Buicu, Ioan Pascu, Ioan Rus, akik szerint a magyar kar létrejötte a román nemzeti vagyon elorzásával és az állam nyelvének a meggyalázásával egyenlő.
A megye korábbi prefektusa, a liberális Ciprian Dobre folytonos bekiáltásokkal próbálta megzavarni az RMDSZ nevében felszólaló Peti Andrást. Amikor a szövetség képviselője kijelentette, hogy ez a közvita is politikai síkon folyik, Dobre és társai nevetéssel, hangoskodással és tapssal szakították félbe.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Írásbeli figyelmeztetésben részesítette a MOGYE etikai bizottsága Brassai Attila tanárt, aki az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Továbbra sincs nyugalom a MOGYE háza táján
Továbbra sincs nyugalom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) háza táján. Csütörtökön újabb közmeghallgatást szerveztek a magyar karok létrehozására vonatkozó kormányhatározat-tervezet kapcsán. Miután egy nappal korábban a szakszervezeti vezetők nevezték törvényellenesnek a kormány lépését, csütörtökön az egyetemen összegyűlt román oktatók és politikusok fejtették ki hasonló véleményüket.
Közben az etikai bizottság írásbeli figyelmeztetésben részesítette Brassai Attilát, aki az elmúlt év novemberében Strasbourgban, az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Mint ismeretes, Brassai Attila 2011. november 17-én, az Európai Parlamentben ismertette az erdélyi magyarság huszonkét éve tartó küzdelmét, amely a Ceauşescu-diktatúra idején megszüntetett önálló magyar állami egyetem, illetve a magyar nyelvű karok visszaállítását célozza. A professzor – aki egyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke is – elmondta, hogy a MOGYE román többségű vezetősége nem tartja be az érvényben lévő jogszabályokat, így önkényesen gátolja, hogy önálló magyar tagozat keretében, magyar nyelven folyhasson orvosképzés Erdélyben.
Brassait a múlt héten hallgatta meg az etikai bizottság, az egyetem vezetősége pedig szerdán közölte vele a döntést. „Ez előre megfontolt megtorlás volt, hisz a bizottság az én esetemben nem ismerte az ártatlanság vélelmét, arról nem is beszélve, hogy semmiféle bizonyíték nem állt a rendelkezésükre abból, amit én Strasbourgban tettem vagy mondtam. Olyasmikkel jöttek, hogy olvasták az egyik román újságban, hogy a magyar lapban megjelent, hogy egy francia politikus azt kérdezte tőlem, hogy…, és így tovább, és így tovább. Egyenesen nevetséges” – vélekedett lapunknak Brassai Attila a Constantin Copotoiu leköszönő rektor által aláírt figyelmeztetésről.
Alaptalanul vádol Copotoiu
A szenátus volt magyar tagjai, akiket az oktatói közösség a mai napig is a magyarság szószólóinak tart, tiltakozással fordultak az egyetem vezetőségéhez, cáfolva Constantin Copotoiu volt rektor legújabb vádjait. A leköszönő intézményvezető a hét elején azt állította a magyar oktatókról, hogy a gyakorlatokon némelyikük nem hajlandó románul megszólalni, és a magyar nyelv elsajátítására kötelezi a román nemzetiségű diákokat. Copotoiu szerint a magyar professzorok a diploma megszerzéséhez is feltételként szabták meg a magyar nyelv ismeretét.
„Veszélyesnek tartjuk az efféle alaptalan, bizonyítékok híján tett kijelentéseket. Etnikum közötti feszültséget kelthetnek, és befolyásolhatják a MOGYE gondjait megoldandó kormányrendeletre összpontosuló közvéleményt” – írják a magyar tanügyi káderek. A Benedek Imre vezette kardiológiai klinika munkatársai még a hét első felében reagáltak a volt rektor vádjaira. Valamennyi – magyar és román – munkatárs által aláírt levélben rámutatnak, hogy az ott dolgozó egyetemi oktatók minden egyes diákkal és beteggel a maga anyanyelvén beszélnek, a gyakorlati órákat pedig románul tartják.
A tiltakozó levél is arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a Copotoiu által emlegetett egyetemi klinikákon szinte nincs is magyar nemzetiségű orvosprofesszor, aki esetleg más nyelven szólhat a román diákhoz, mint az állam nyelvén. Egyik példaként éppen az exrektor által vezetett sebészetet hozzák fel, amelynek egyetlen magyar egyetemi oktató alkalmazottja sincs. „Mi románul is, magyarul is elmondjuk, főként, ha van erre igény. Nem értem, mi lenne ebben a kivetnivaló? Annál is inkább, mivel így tettek az én tanáraim is annak idején, a ’89 előtti időszakban” – mondta el a Krónikának a levél egyik aláírója, Sipos Emese egyetemi docens.
„Előre gyártott” közmeghallgatás
Szintén csütörtökön egy újabb közmeghallgatást szerveztek az egyetemen, amelyen zömében román oktatók és politikusok vettek részt. A magyar tanárok ezúttal is távol maradtak, ott volt és felszólalt viszont Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) titkára, Hollanda Dénes, a Sapientia EMTE korábbi marosvásárhelyi dékánja, Kincses Előd jogász és Peti András városi tanácsos. Ezzel a témával foglalkozott egyébként csütörtökön Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke is, aki elítélte és „veszélyesnek” nevezte „az egyetem illegitim vezetőségének” a fellépését.
„Nem tudjuk a törvény betartása érdekében szót emelő emberek felelősségre vonását elfogadni, és ki fogunk állni mellettük, akár Brüsszelben is” – mondta a néppárt elnöke. Hozzátette: nem csoda, hogy a schengeni kapu nem nyílik ki Románia előtt, ha az ország képtelen saját törvényeit betartani.
A közmeghallgatáson felszólaló román politikusok többsége – az egyre magyarellenesebb hangot megütő – Cornel Brişcaru, Alexandru Petru Frătean és Ciprian Dobre azt próbálták bizonygatni, hogy mennyire káros következményei lehetnek a kormányhatározat életbelépésének. Ezúttal is törvénytelenséget, szeparatizmust, szegregációt és diszkriminációt kiáltottak. Őket már csak az egyetemi tanárok szárnyalták túl. Silvia Duşa, Vasile Boloş, Florin Buicu, Ioan Pascu, Ioan Rus, akik szerint a magyar kar létrejötte a román nemzeti vagyon elorzásával és az állam nyelvének a meggyalázásával egyenlő.
A megye korábbi prefektusa, a liberális Ciprian Dobre folytonos bekiáltásokkal próbálta megzavarni az RMDSZ nevében felszólaló Peti Andrást. Amikor a szövetség képviselője kijelentette, hogy ez a közvita is politikai síkon folyik, Dobre és társai nevetéssel, hangoskodással és tapssal szakították félbe.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2012. március 23.
Kétnyelvű Echinox-lapszám jelent meg fiatal magyar szerzők munkáival
Kétnyelvű magyar irodalmi antológia alcímmel jelent meg a kolozsvári bölcsészhallgatók által szerkesztett Echinox irodalmi folyóirat legutóbbi lapszáma, amelyet kedd este ismertettek a kincses városi Insomnia kávéházban.
Kétnyelvű irodalom. Rareş Moldovan, Vízi Tünde, Potozky László és Balázs Imre József
A hét fiatal magyar szerző eredeti és románra átültetett szövegeit tartalmazó antológiát Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, az antológiát létrehozó csapat irányítója, a diákszerkesztők nevében Serestély Zalán, valamint Rareş Moldovan, az Echinox lapigazgatója ismertették, a szerzők közül pedig Váradi Nagy Pál, Potozky László és Vízi Tünde olvasott fel a közönségnek.
Rajtuk kívül az időközben elhunyt Jancsó Noémi, valamint László Szabolcs, Láng Orsolya és Takács István írásait tartalmazza a megjelenésében, kivitelezésében is tetszetős, igényes lapszám. Balázs Imre József A másfajta „nyolcvanasok” című lapindító írásában kitér arra, hogy ebben az esetben érdemes megvizsgálni, hogy a forradalom előtt és után született, azaz a „nyolcvanasok” és „kilencvenesek” szövegei és e szövegek „emlékei” közötti különbségre hívja fel a figyelmet, megközelítési irányt és lehetőséget mutatva az olvasónak.
A szerkesztők nevében Serestély Zalán a válogatás kritériumaival kapcsolatban elmondta: terjedelmét is figyelembe véve az antológia nem is hiánypótló, inkább hiánymegjelölő jellegű, jelezvén azt, hogy ez a fajta kulturális közvetítés még mindig egy igen szűk értelmiségi réteg feladata. „A szerkesztés során, amikor eszünkbe jutott, hogy ezeknek a szerzőknek a műveit románra is át kellene ültetni, akkor szembesültünk azzal, hogy ez nem is annyira egyszerű. Sok szerző, akit felkértünk azért nem vállalta az antológiában való szereplést, mert félt, hogy nem tudná tökéletesen átültetni a szövegét románra.
Aztán az történt, hogy a szerzők egymás szövegét kezdték fordítani, ami szerintem nagyon szépen áthidalta ezt a gondot. Úgy vélem nagyon tanulságos volt ez a munka a szerzőknek is” – fejtette ki. Balázs Imre József hozzátette, hogy a megjelent román szövegek csiszolásában az Echinox román szerkesztői is segítséget nyújtottak. Serestély Zalán elmondta: a válogatásban az is fontos szempont volt, hogy valóban fiatal szerzőket találjanak, akik nem rendelkeznek saját kötettel, Potozky László Áradás című kötete is azután jelent meg, hogy a lapszám anyaga összeállt. „Reméltük azt is, hogy ez a közös munka jelzés lesz a szerzőknek arra nézve, hogy a csoportos szereplés talán jobb stratégia az enyészettel szemben, mint az egyéni utak taposása” – fogalmazott Serestély.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
Kétnyelvű magyar irodalmi antológia alcímmel jelent meg a kolozsvári bölcsészhallgatók által szerkesztett Echinox irodalmi folyóirat legutóbbi lapszáma, amelyet kedd este ismertettek a kincses városi Insomnia kávéházban.
Kétnyelvű irodalom. Rareş Moldovan, Vízi Tünde, Potozky László és Balázs Imre József
A hét fiatal magyar szerző eredeti és románra átültetett szövegeit tartalmazó antológiát Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, az antológiát létrehozó csapat irányítója, a diákszerkesztők nevében Serestély Zalán, valamint Rareş Moldovan, az Echinox lapigazgatója ismertették, a szerzők közül pedig Váradi Nagy Pál, Potozky László és Vízi Tünde olvasott fel a közönségnek.
Rajtuk kívül az időközben elhunyt Jancsó Noémi, valamint László Szabolcs, Láng Orsolya és Takács István írásait tartalmazza a megjelenésében, kivitelezésében is tetszetős, igényes lapszám. Balázs Imre József A másfajta „nyolcvanasok” című lapindító írásában kitér arra, hogy ebben az esetben érdemes megvizsgálni, hogy a forradalom előtt és után született, azaz a „nyolcvanasok” és „kilencvenesek” szövegei és e szövegek „emlékei” közötti különbségre hívja fel a figyelmet, megközelítési irányt és lehetőséget mutatva az olvasónak.
A szerkesztők nevében Serestély Zalán a válogatás kritériumaival kapcsolatban elmondta: terjedelmét is figyelembe véve az antológia nem is hiánypótló, inkább hiánymegjelölő jellegű, jelezvén azt, hogy ez a fajta kulturális közvetítés még mindig egy igen szűk értelmiségi réteg feladata. „A szerkesztés során, amikor eszünkbe jutott, hogy ezeknek a szerzőknek a műveit románra is át kellene ültetni, akkor szembesültünk azzal, hogy ez nem is annyira egyszerű. Sok szerző, akit felkértünk azért nem vállalta az antológiában való szereplést, mert félt, hogy nem tudná tökéletesen átültetni a szövegét románra.
Aztán az történt, hogy a szerzők egymás szövegét kezdték fordítani, ami szerintem nagyon szépen áthidalta ezt a gondot. Úgy vélem nagyon tanulságos volt ez a munka a szerzőknek is” – fejtette ki. Balázs Imre József hozzátette, hogy a megjelent román szövegek csiszolásában az Echinox román szerkesztői is segítséget nyújtottak. Serestély Zalán elmondta: a válogatásban az is fontos szempont volt, hogy valóban fiatal szerzőket találjanak, akik nem rendelkeznek saját kötettel, Potozky László Áradás című kötete is azután jelent meg, hogy a lapszám anyaga összeállt. „Reméltük azt is, hogy ez a közös munka jelzés lesz a szerzőknek arra nézve, hogy a csoportos szereplés talán jobb stratégia az enyészettel szemben, mint az egyéni utak taposása” – fogalmazott Serestély.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2012. március 23.
A radnóti kastély az Erdélyi Fejedelemség legépebb, tudományos szempontból felbecsülhetetlen értékű emléke”
– Melyek a radnóti kastély építéstörténetének mérföldkövei? Hogyan alakultak az idők folyamán tulajdonviszonyai?
– A mai kastély előzménye egy udvarház volt, amely a 15. században itt kialakult birtoktest központjaként a Bogáti család tulajdonában őrizte a marosi révhez vezető utat. A 16. század közepén már castrumnak – kisebb várnak tekintik az ágakra szakadozott Maros mocsaras árterületén megbúvó épületet, amelyet hihetőleg Bogáti János és később, 1554 előtt, özvegye, Bánffi Magdolna övezett védőfalakkal. Ezeknek maradványai a 17. század végén még látszottak.
A régi kúriát talán a mai épület északkeleti, Maros felőli szárnyának a földszinti helyiségeiben kereshetjük. Egy (ma másodlagosan elhelyezett) reneszánsz kőkeretére a Bogáti család egyik tagja, a kerelőszentpáli csata (1575) után pártütőként kivégzett Gábor idejében vésték az 1574-es évszámot. Kendi Ferenc fejedelmi tanácsúr beboltoztatta az északkeleti szárny földszinti helyiségeit, s az ő építkezéseinek tulajdoníthatjuk a keleti bástyával szomszédos helyiség triglifes fejezetű pilaszterekkel díszített ajtókeretét is. Hónapokig vendégeskedett itt Petru Cercel havaselvi vajda. Kendi Ferencet 1594-ben kivégezték, a kastély következő ura, Geszthy Ferenc pedig 1596-ban hunyt el.
Nem annyira a kastélyhoz fűződő balszerencse, mint inkább a zavaros idők magyarázzák, hogy erőszakos halál lett osztályrésze a 17. század eleji birtokosok közül Bogáti Menyhértnek és Kornis Boldizsárnak is. Péchi Simon, Bethlen Gábor fejedelem kancellárja tervezte, s 1621 előtt talán el is kezdte a kastély átépítését, amely azután Bethlen Gábor birtoklása alatt, 1626 után ment végbe. A „nagy fejedelem” olasz építésze, Giacomo Resti készíthette el a négy sarokbástyás kastély terveit úgy, hogy abba belefoglalta a korábbi épületeket is. A fejedelem halála (1629) után félbemaradt építkezést az új tulajdonos, Kornis Zsigmond fejedelmi tanácsúr (megh. 1648-ban) is folytatta, immár a saját igényeinek megfelelő szerényebb mértékben. Az épület befejezésére azonban csak azután került sor, miután II. Rákóczi György 1649-ben megvásárolta és feleségének, Báthory Zsófiának ajándékozta a birtokot. A fejedelem velencei származású építésze, Agostino Serena (1648–1653 között) a délnyugati szárny emeleti loggiáját tervezhette, amelynek ma csak a befalazott félköríves árkádjai látszanak az udvar felől, a külső homlokzaton pedig két-két egyszerű ablak világítja meg az egykori árkádnyílások mögött kialakított kisebb termeket. Az építést vezető velencei építész emlékét ma már alig olvasható felirat őrzi az északkeleti szárny kapujának zárókövén: „AVGVSTINVS SERENA ARCHITECTVS VENETVS OPERA REGIT”.
Ennek a kapunak az oromzatát ékesítette az építtetők, II. Rákóczi György és Báthory Zsófia családi címere, amelyet most a loggiás szárny alatt láthatunk viszont. Apafi Mihály fejedelem felesége, Bornemisza Anna II. Rákóczi György bukása után lett a kastély úrnője. Ő az északi bástya emeletét lakta, mellette komornáinak a szobái voltak. A kapu fölötti erkélyes helyiség volt a fejedelem lakószobája, mellette fogadóterem, a kisebbik ebédlő és az ünnepélyes alkalmakkor használt, a délkeleti szárny egész emeletét átfogó ebédlőpalota következett; az utóbbi „előszobája” volt az említett folyosó, amelyet az udvarról felvezető, ma már nem létező díszlépcsőn keresztül lehetett megközelíteni.
A fejedelemség bukása és II. Apafi Mihályné Bethlen Kata halála után a kincstári birtokot gróf Bethlen Gábor kancellár szerezte meg 1758-ban, s egyik méltatlan utóda kártyázta el 1885-ben a család küküllővári és teremi uradalmával egyetemben. A kastély az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonába került, és gazdasági iskolát hoztak létre benne. Az egyházi javak 1948-as államosítását követően is ilyen jellegű iskola működött a gyakorlóbirtok nélkül maradt épületben is.
– Milyen helyet foglal el ez az együttes az erdélyi épített örökségben? Miben áll művészettörténeti jelentősége?
– A Bethlen Gábor fejedelem olasz építésze által tervezett együttes neves reneszánsz építészek, Baldassare Peruzzi és Sebastiano Serlio elképzeléseit, vagyis az olasz késő reneszánsz építészet elveit valósítja meg. Erdélyben a romos Alvinc, a jóformán teljesen átalakított Balázsfalva, a romjaiból a 18. században újjáépített Csíkszereda, illetve Szárhegy kastélyai és a váradi vár jelenleg restaurálás alatt álló fejedelemi palotája képviselik a közvetlen rokonságát. A velencei Agostino Serena tulajdonképpen a fejedelmi reprezentáció által megkívánt nagy termekkel egészíthette ki és fejezte be az együttest az 1650-es években. A kapukeret és a kastély más faragványai név szerint is ismert kolozsvári kőfaragók munkái. Nagyon fontos lenne a kutatása, mert ezt az együttest – jóformán egyedüliként az említettek közül – nem égették fel az 1658–1660-ban Erdélybe tört török-tatár csapatok; így évtizedek óta reménykedem, hogy nemcsak udvari homlokzatát, hanem a reprezentatív termek díszítését, a 17–18. században emlegetett falfestmények maradványait is fel lehetne tárni. A tűzvészben az egykor Teleki Mihály által is lakott Maros felőli emeleti bástyaszoba sérült meg, a másik, az országút felőli bástya emeleti lakóját nem ismerjük, valószínűnek látszik, hogy 1684-ben az ifjú, tizenkettedik évében járó II. Apafi Mihály lakott ott.
– Mit lehet tudni a kastély jelenlegi tulajdonjogi helyzetéről?
– A két bástya teljesen leégett fedélszerkezete bizonyítja, hogy mekkora károkat okoznak nálunk a visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos rendelkezések bürokratikus ellentmondásai. Az épületben a visszaszolgáltatási eljárás megindulásáig (előző jogos tulajdonosa, az Erdélyi Római Katolikus Státus igényelte vissza – szerk. megj.) iskola és bentlakás működött. A kastély kiürítése azonban nem jelentette a helyzet tisztázását. Tudomásom szerint, a pereskedés tíz éve húzódik valamilyen, a telken a szocializmus éveiben emelt épület miatt. A még mindig tisztázatlan tulajdonviszony ellenére a kastélyt a Római Katolikus Státus őrizteti.
– Miért lenne szükséges, és kinek a felelőssége volna az épületegyüttes mielőbbi helyreállítása? Általában milyen állapotban volt a kastély a tűzvész előtt?
– Egy ilyen teljesen váratlanul bekövetkezett rombolás, mint ez a tűzvész, lavinaszerű romlási folyamatot indíthat el. Nagyon gyorsan kellene lépni, hogy legalább szükségfedél készüljön, amellyel ideig-óráig még késleltetni lehetne a romosodást.
Elgondolható, hogy államunk és törvényhozása most szemét forgatva az egyházra fogja hárítani a helyreállítást, mondván, hogy tehetetlen a hatályos törvényekkel szemben. Én nem vagyok jogász, így csak laikusként tűnődöm el azon, hogy vajon az egyház felelős-e azért, hogy: annak idején „előre megfontoltan” megsemmisítették az általa működtetett mintagazdaságot, amely a parasztgazdákat oktató mezőgazdasági iskoláját és épületeit is eltartotta; azért, hogy több mint hatvan éven át rongálták akarva-akaratlanul az épületet, hogy műemléki státusával szemernyit sem törődve alakítgatták és lelakták, a kilencvenes évek elején pedig még valamilyen kisüzemet is beleköltöztettek, majd végül kiürítették; azért, hogy kibontottak és szétvertek mindent, ami még használható lett volna; azért, hogy sehol az országban nem tartják be a tarlóégetésre vonatkozó törvényi tilalmat; azért, hogy a hatóságok ahelyett, hogy az elképesztő nagyságrendű károkat okozó tarlóégetőkkel foglalkoznának, pereskednek az annak idején kisemmizett tulajdonossal egy általuk emelt, a műemléki környezetet zavaró építmény miatt?
Hogyan vélekedhetünk tehát erről a helyzetről? Szaladjon-e az egyház most külföldi segélyek után? Mondjon-e le a hivatásából adódó, nem kevés pénzbe kerülő szociális feladatok betöltéséről? Vagy esetleg mégis megtörténhet, hogy az állam, amely adóinknak oly nagyvonalú adminisztrátora, talál esetleg valamilyen jogi megoldást és némi aprópénzt arra, hogy ezt a közép-európai szinten jóformán egyedülálló reneszánsz kastélyt, az Erdélyi Fejedelemség még így is legépebb, esztétikailag, de tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű emlékét megmentse?
Nagyon szeretném, ha találna, és úgy vélem, hogy szavazópolgárként és adófizetőként szót is emelhetek saját és európai múltunk emlékeinek a sorsával kapcsolatban. Balsejtelmek gyötörnek mégis, mert látom, hogy a kastélyról leválasztott 18. századi kapuépület, az úgynevezett Kígyós Ház, amely tudtommal állami kezelésben van, milyen katasztrofális állapotban leledzik. Azt mondhatnám, hogy az a hatóság, amelyik képes éveken keresztül perlekedni egy parazita építményért, pusztulni hagyja a birtokában levő műemléképületet.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)
– Melyek a radnóti kastély építéstörténetének mérföldkövei? Hogyan alakultak az idők folyamán tulajdonviszonyai?
– A mai kastély előzménye egy udvarház volt, amely a 15. században itt kialakult birtoktest központjaként a Bogáti család tulajdonában őrizte a marosi révhez vezető utat. A 16. század közepén már castrumnak – kisebb várnak tekintik az ágakra szakadozott Maros mocsaras árterületén megbúvó épületet, amelyet hihetőleg Bogáti János és később, 1554 előtt, özvegye, Bánffi Magdolna övezett védőfalakkal. Ezeknek maradványai a 17. század végén még látszottak.
A régi kúriát talán a mai épület északkeleti, Maros felőli szárnyának a földszinti helyiségeiben kereshetjük. Egy (ma másodlagosan elhelyezett) reneszánsz kőkeretére a Bogáti család egyik tagja, a kerelőszentpáli csata (1575) után pártütőként kivégzett Gábor idejében vésték az 1574-es évszámot. Kendi Ferenc fejedelmi tanácsúr beboltoztatta az északkeleti szárny földszinti helyiségeit, s az ő építkezéseinek tulajdoníthatjuk a keleti bástyával szomszédos helyiség triglifes fejezetű pilaszterekkel díszített ajtókeretét is. Hónapokig vendégeskedett itt Petru Cercel havaselvi vajda. Kendi Ferencet 1594-ben kivégezték, a kastély következő ura, Geszthy Ferenc pedig 1596-ban hunyt el.
Nem annyira a kastélyhoz fűződő balszerencse, mint inkább a zavaros idők magyarázzák, hogy erőszakos halál lett osztályrésze a 17. század eleji birtokosok közül Bogáti Menyhértnek és Kornis Boldizsárnak is. Péchi Simon, Bethlen Gábor fejedelem kancellárja tervezte, s 1621 előtt talán el is kezdte a kastély átépítését, amely azután Bethlen Gábor birtoklása alatt, 1626 után ment végbe. A „nagy fejedelem” olasz építésze, Giacomo Resti készíthette el a négy sarokbástyás kastély terveit úgy, hogy abba belefoglalta a korábbi épületeket is. A fejedelem halála (1629) után félbemaradt építkezést az új tulajdonos, Kornis Zsigmond fejedelmi tanácsúr (megh. 1648-ban) is folytatta, immár a saját igényeinek megfelelő szerényebb mértékben. Az épület befejezésére azonban csak azután került sor, miután II. Rákóczi György 1649-ben megvásárolta és feleségének, Báthory Zsófiának ajándékozta a birtokot. A fejedelem velencei származású építésze, Agostino Serena (1648–1653 között) a délnyugati szárny emeleti loggiáját tervezhette, amelynek ma csak a befalazott félköríves árkádjai látszanak az udvar felől, a külső homlokzaton pedig két-két egyszerű ablak világítja meg az egykori árkádnyílások mögött kialakított kisebb termeket. Az építést vezető velencei építész emlékét ma már alig olvasható felirat őrzi az északkeleti szárny kapujának zárókövén: „AVGVSTINVS SERENA ARCHITECTVS VENETVS OPERA REGIT”.
Ennek a kapunak az oromzatát ékesítette az építtetők, II. Rákóczi György és Báthory Zsófia családi címere, amelyet most a loggiás szárny alatt láthatunk viszont. Apafi Mihály fejedelem felesége, Bornemisza Anna II. Rákóczi György bukása után lett a kastély úrnője. Ő az északi bástya emeletét lakta, mellette komornáinak a szobái voltak. A kapu fölötti erkélyes helyiség volt a fejedelem lakószobája, mellette fogadóterem, a kisebbik ebédlő és az ünnepélyes alkalmakkor használt, a délkeleti szárny egész emeletét átfogó ebédlőpalota következett; az utóbbi „előszobája” volt az említett folyosó, amelyet az udvarról felvezető, ma már nem létező díszlépcsőn keresztül lehetett megközelíteni.
A fejedelemség bukása és II. Apafi Mihályné Bethlen Kata halála után a kincstári birtokot gróf Bethlen Gábor kancellár szerezte meg 1758-ban, s egyik méltatlan utóda kártyázta el 1885-ben a család küküllővári és teremi uradalmával egyetemben. A kastély az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonába került, és gazdasági iskolát hoztak létre benne. Az egyházi javak 1948-as államosítását követően is ilyen jellegű iskola működött a gyakorlóbirtok nélkül maradt épületben is.
– Milyen helyet foglal el ez az együttes az erdélyi épített örökségben? Miben áll művészettörténeti jelentősége?
– A Bethlen Gábor fejedelem olasz építésze által tervezett együttes neves reneszánsz építészek, Baldassare Peruzzi és Sebastiano Serlio elképzeléseit, vagyis az olasz késő reneszánsz építészet elveit valósítja meg. Erdélyben a romos Alvinc, a jóformán teljesen átalakított Balázsfalva, a romjaiból a 18. században újjáépített Csíkszereda, illetve Szárhegy kastélyai és a váradi vár jelenleg restaurálás alatt álló fejedelemi palotája képviselik a közvetlen rokonságát. A velencei Agostino Serena tulajdonképpen a fejedelmi reprezentáció által megkívánt nagy termekkel egészíthette ki és fejezte be az együttest az 1650-es években. A kapukeret és a kastély más faragványai név szerint is ismert kolozsvári kőfaragók munkái. Nagyon fontos lenne a kutatása, mert ezt az együttest – jóformán egyedüliként az említettek közül – nem égették fel az 1658–1660-ban Erdélybe tört török-tatár csapatok; így évtizedek óta reménykedem, hogy nemcsak udvari homlokzatát, hanem a reprezentatív termek díszítését, a 17–18. században emlegetett falfestmények maradványait is fel lehetne tárni. A tűzvészben az egykor Teleki Mihály által is lakott Maros felőli emeleti bástyaszoba sérült meg, a másik, az országút felőli bástya emeleti lakóját nem ismerjük, valószínűnek látszik, hogy 1684-ben az ifjú, tizenkettedik évében járó II. Apafi Mihály lakott ott.
– Mit lehet tudni a kastély jelenlegi tulajdonjogi helyzetéről?
– A két bástya teljesen leégett fedélszerkezete bizonyítja, hogy mekkora károkat okoznak nálunk a visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos rendelkezések bürokratikus ellentmondásai. Az épületben a visszaszolgáltatási eljárás megindulásáig (előző jogos tulajdonosa, az Erdélyi Római Katolikus Státus igényelte vissza – szerk. megj.) iskola és bentlakás működött. A kastély kiürítése azonban nem jelentette a helyzet tisztázását. Tudomásom szerint, a pereskedés tíz éve húzódik valamilyen, a telken a szocializmus éveiben emelt épület miatt. A még mindig tisztázatlan tulajdonviszony ellenére a kastélyt a Római Katolikus Státus őrizteti.
– Miért lenne szükséges, és kinek a felelőssége volna az épületegyüttes mielőbbi helyreállítása? Általában milyen állapotban volt a kastély a tűzvész előtt?
– Egy ilyen teljesen váratlanul bekövetkezett rombolás, mint ez a tűzvész, lavinaszerű romlási folyamatot indíthat el. Nagyon gyorsan kellene lépni, hogy legalább szükségfedél készüljön, amellyel ideig-óráig még késleltetni lehetne a romosodást.
Elgondolható, hogy államunk és törvényhozása most szemét forgatva az egyházra fogja hárítani a helyreállítást, mondván, hogy tehetetlen a hatályos törvényekkel szemben. Én nem vagyok jogász, így csak laikusként tűnődöm el azon, hogy vajon az egyház felelős-e azért, hogy: annak idején „előre megfontoltan” megsemmisítették az általa működtetett mintagazdaságot, amely a parasztgazdákat oktató mezőgazdasági iskoláját és épületeit is eltartotta; azért, hogy több mint hatvan éven át rongálták akarva-akaratlanul az épületet, hogy műemléki státusával szemernyit sem törődve alakítgatták és lelakták, a kilencvenes évek elején pedig még valamilyen kisüzemet is beleköltöztettek, majd végül kiürítették; azért, hogy kibontottak és szétvertek mindent, ami még használható lett volna; azért, hogy sehol az országban nem tartják be a tarlóégetésre vonatkozó törvényi tilalmat; azért, hogy a hatóságok ahelyett, hogy az elképesztő nagyságrendű károkat okozó tarlóégetőkkel foglalkoznának, pereskednek az annak idején kisemmizett tulajdonossal egy általuk emelt, a műemléki környezetet zavaró építmény miatt?
Hogyan vélekedhetünk tehát erről a helyzetről? Szaladjon-e az egyház most külföldi segélyek után? Mondjon-e le a hivatásából adódó, nem kevés pénzbe kerülő szociális feladatok betöltéséről? Vagy esetleg mégis megtörténhet, hogy az állam, amely adóinknak oly nagyvonalú adminisztrátora, talál esetleg valamilyen jogi megoldást és némi aprópénzt arra, hogy ezt a közép-európai szinten jóformán egyedülálló reneszánsz kastélyt, az Erdélyi Fejedelemség még így is legépebb, esztétikailag, de tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű emlékét megmentse?
Nagyon szeretném, ha találna, és úgy vélem, hogy szavazópolgárként és adófizetőként szót is emelhetek saját és európai múltunk emlékeinek a sorsával kapcsolatban. Balsejtelmek gyötörnek mégis, mert látom, hogy a kastélyról leválasztott 18. századi kapuépület, az úgynevezett Kígyós Ház, amely tudtommal állami kezelésben van, milyen katasztrofális állapotban leledzik. Azt mondhatnám, hogy az a hatóság, amelyik képes éveken keresztül perlekedni egy parazita építményért, pusztulni hagyja a birtokában levő műemléképületet.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)
2012. március 23.
Keresek 100 ezer magyart…
Megmondom őszintén – mert nem tartottam és nem tartom illetékesnek magam –, sokáig vártam, hogy megszólaljanak a népszámlálás kapcsán az úgymond „illetékesek”. A magyar egyházak, a civil szervezetek, népesedési kutatók, a magyar újságok, újságírók, bárki.
A politikai szervezeteink vezetői. Ha másért nem, csak hogy elsirassuk magunkat. Nem csendben, hangosan! Hangosan, sírva, zokogva. Ahogy Dsida tette a Psalmus Hungaricusban. Mert 200 ezer mégiscsak nagy szám.Nagyon nagy!
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben közel 13 ezer fővel apadt a város magyarságának létszáma.
Még azután is vártam néhány napot, miután a napokban megjelent: bukaresti román lapok megkérdőjelezték a saját népszámlálási adataik hitelességét, és vélt vagy valós igazuk igazolásul embereket szólaltattak meg, egész tömbházak lakóit, akiket nem kerestek meg a számlálóbiztosok. Aztán elemezték azt is, mi lesz a következménye annak, hogy „hiányzik” a népszámlálási adatokból egymillió román állampolgár. No nézz oda – mondtam magamnak –, ha már ők is kételkednek a saját népszámlálásuk adataiban, akkor én, a Küküllő-parti magyar miért ne kételkedhetnék? Miért? És vártam.
Vártam, hogy megszólaljanak a népesedési kutatóink, s elmondják, ha mást nem is, hogy egzisztenciális okai vannak ennek a hatalmas csökkenésnek. A magyarság a városlakók legszegényebb rétege, a vegyes házasságban élők nem vállalják a magyarságukat. Vagy adatokkal igazolják, hogy valóban elment 300 ezer magyar. Annál is inkább, mert ha a vénüléssel bölcsebb nem is lettem, de ott motoszkált, s motoszkál bennem már a változások óta, hogy amikor jelentették a Kárpátok Géniuszának, hogy Marosvásárhelyen a románság létszáma meghaladta a magyar lakosságét, a központi bizottság ülésén pezsgőt bontatott a hír örömére. Pedig el tudom képzelni azt is, hogy s miként igyekezett a Maros megyei párttitkár, hogy Ceauşescu elvtársnak megszerezze ezt az örömöt. Ahogy ismertem a párttitkárokat – lásd: opriţi recoltarea, aţi depăşit hotarele ţării –, el tudtam képzelni, hogy még egy kicsi csalás is belefért ebbe a jelentésbe.
És megmondom őszintén, már most az elején azt is, hogy népesedési kutatás ide vagy oda, hogyha népszámlásról van szó, én mindig ebből a jelentésből indulok ki. Ebből az örömből. Ceauşescu elvtárs végtelen öröméből!
De ne kanyarodjak el a témától. Térjünk csak vissza a bukaresti lapok feltételezéséhez.
Nos, csemegéztem a számokon, s a felsorolt gondokon, hogy mi következik ebből, amíg egyszer csak minden előzmény nélkül rá nem döbbentem. Te Jóisten – mondtam magamnak –, hogyha valóban hiányzik egymillió román állampolgár, ahogy az újságok írják, abból akárhogy is számolom, szerény véleményem szerint 100 ezer mi vagyunk! Vagyis a szép magyar fajunk.
Mert azért annyit csak engedjenek meg nekem a népesedési kutatóink is, hogy feltételezzem, a román hatalom sohase azon jeleskedett a népszámlálások során, hogy felkutassa az utolsó magyart is. Nem, nem és nem! Pontosabban – és valószínűleg nem tévedek sokat –, mindig is csak azt szerette volna. Felkutatni az utolsó magyart. Az utolsót, csakis az utolsót! Ha másért nem, azért, hogy a nemzetközi közvélemény előtt igazolja, hogy nem asszimilálódott a magyarság. Él, létezik. Egyedül, magányosan, de a magyar magányos, és egyedül volt mindig. És persze igazolni azt is, hogy itt senki sem akarja és senki sem akarta asszimilálni soha a magyar kisebbséget.
Nem és nem. Ha asszimilálódtak, önmaguktól tették, mert a magyar, amilyen „moslékzabáló” hajlamos az önfeladásra. Ezer éven át, amióta kijött Ázsiából, s zabálta – egyesek szerint a moslékot, mások szerint a nyereg alatt puhított húst –, mást se tett, csak önfeladta magát. Elment Augsburgig is ezért. De ha itthon volt is, próbálkozott. Hol Mohácsnál, hol Nándorfehérvárnál, hol Mohinál, bárhol. Most pedig számoljunk egy kicsit. A harmincnégyezres Székelyudvarhelynek van hat líceuma. Ezzel szemben Temesváron az egykor harmincötezres magyarságnak szintén egy líceuma. Ahogy Brassónak is! Csak azért, hogy ne adják fel maguk.
Pedig gondolkozzunk el: a temesvári vagy brassói magyarság, amelyről már-már lélekben szinte le is mondtunk, az ottani magyarok nehéz, kemény küzdelme ellenére, annyi, mint 10 – jól olvassák, kedves olvasóim –, 10 darab 3000 vagy 3500 lélekszámú magyar falu. Mint a Gyergyói-medence, vagy Felcsík, és sorolhatnám. És ahogy a román újságok, újságírók el kezdtek számolni, én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz ennek a következménye. Mert az sem lehet – gondoltam magamban –, hogy a következő népszámláláskor megint eltűnik csak úgy ukk-mukk-fukk újabb százezer magyar, s aztán oda jutunk egy pár év múlva, miközben nyessük a fenyőfát itt Ábelként a Hargita fenyveseiben, hogy a statisztikákban nem lesz egy magyar se. Nem.
Mert miért is lenne, ha nem hiányzik senkinek? Hogyha a népességkutatóink vagy előre, vagy utólag igazolják ezt. Mintha valóban el lehetett volna fogadni 1930-tól a román népesedési adatokat. Pedig, mit ad az Isten, kiderült, hogy még az Európai Unióban is, ha nem is singgel, darabszámra mérik az embert. Annak a függvényében kapnak támogatást, uniós parlamenti helyeket, döntési jogot és sorolhatnám. Arról már nem is beszélek, hogy egy jó pár helységben itt is, talán éppen a hiányzó 100 ezer magyarnak köszönhetően kerül húsz százalék alá a magyarság létszáma.
Azt pedig tudjuk, mit jelent. És azért az mégsem megy, kedves olvasóim, hogy itt is eltűnik 100 ezer magyar, és Szlovákiában is, s úgy teszünk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Még akkor is, hogyha emlékezhetünk, a Római Klub tagjai valószínűleg velünk akarták egyensúlyozni Kína népszaporulatát, a hetvenes években, hét millióban határozták meg a magyarság elfogadható létszámát. Persze egyes politikusainkat se hagyjuk ki, akik jó szándékkal ugyan, de mindegyre azt hangsúlyozzák – talán valamilyen, román hatalmat bíráló céllal –, hogy a rendszerváltozás óta elment 300 ezer magyar.
Valóban kell ez? Kell? Statisztikai adatok híján szinte egy évtizede ilyent állítani? Persze, meg kell kongatni a harangjainkat, s nemcsak azért, mert „minden magyar felelős minden magyarért”, de azért is, hogy tudatosítsuk: mi hozzuk az utódainkat kisebbségbe! Mintha átok lenne rajtunk, nem gondolkozunk el, milyen sors vár – főleg faluhelyen – az utódaink utódaira. Én azok közül való vagyok, akik nem a gendert (valakinek a neme – szerk. megj.) tartják a magyarság legfontosabb kérdése egyikének, hanem igenis azt hangsúlyozzák, amit – Isten nyugtassa – Fekete Gyula Éljünk magunknak? című, vészharangot kongató könyvében. S amelynek, lásd, mára minden sora betelt.
Egy orvos barátom mondta, úgy beszélünk nap mint nap, mintha öngyilkosságra készülnénk. Sose az örömöt, csak a bánatot hangsúlyozzuk. És – folytatta – hogyha egy betegnek mindig csak azt hangsúlyozzák, hogy milyen súlyos az állapota, mennyire reménytelen a helyzete, még ha egészséges lenne, akkor is elveszítené a remény utolsó morzsáit is.
Persze – én is állítom – tenni kell valamit. Mozgalmat hirdetni az iskolákon, egyházakon, a politikai szervezeteinken keresztül, hogy kiket nem írtak össze, s miért. Hol, kinél nem írták be a nemzetiségi adatokat. Hol írták be csak ceruzával. Adatokat keresni, s az újabb népszámlálások előtt hangsúlyozni, miként, s hogyan kell eljárni, leellenőrizni, hogy azt írtak-e, írnak-e be, amit diktálunk. Mert ezt sem tettük meg. Mintha nem vettük, senki nem vette volna komolyan ezt a népszámlálást. Sem utólag, sem előtte. Igen, tenni valamit. Bármit. És nem az önfeladásba menekülni!
Dr. András Zoltán barátom emlékére
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)
Megmondom őszintén – mert nem tartottam és nem tartom illetékesnek magam –, sokáig vártam, hogy megszólaljanak a népszámlálás kapcsán az úgymond „illetékesek”. A magyar egyházak, a civil szervezetek, népesedési kutatók, a magyar újságok, újságírók, bárki.
A politikai szervezeteink vezetői. Ha másért nem, csak hogy elsirassuk magunkat. Nem csendben, hangosan! Hangosan, sírva, zokogva. Ahogy Dsida tette a Psalmus Hungaricusban. Mert 200 ezer mégiscsak nagy szám.Nagyon nagy!
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben közel 13 ezer fővel apadt a város magyarságának létszáma.
Még azután is vártam néhány napot, miután a napokban megjelent: bukaresti román lapok megkérdőjelezték a saját népszámlálási adataik hitelességét, és vélt vagy valós igazuk igazolásul embereket szólaltattak meg, egész tömbházak lakóit, akiket nem kerestek meg a számlálóbiztosok. Aztán elemezték azt is, mi lesz a következménye annak, hogy „hiányzik” a népszámlálási adatokból egymillió román állampolgár. No nézz oda – mondtam magamnak –, ha már ők is kételkednek a saját népszámlálásuk adataiban, akkor én, a Küküllő-parti magyar miért ne kételkedhetnék? Miért? És vártam.
Vártam, hogy megszólaljanak a népesedési kutatóink, s elmondják, ha mást nem is, hogy egzisztenciális okai vannak ennek a hatalmas csökkenésnek. A magyarság a városlakók legszegényebb rétege, a vegyes házasságban élők nem vállalják a magyarságukat. Vagy adatokkal igazolják, hogy valóban elment 300 ezer magyar. Annál is inkább, mert ha a vénüléssel bölcsebb nem is lettem, de ott motoszkált, s motoszkál bennem már a változások óta, hogy amikor jelentették a Kárpátok Géniuszának, hogy Marosvásárhelyen a románság létszáma meghaladta a magyar lakosságét, a központi bizottság ülésén pezsgőt bontatott a hír örömére. Pedig el tudom képzelni azt is, hogy s miként igyekezett a Maros megyei párttitkár, hogy Ceauşescu elvtársnak megszerezze ezt az örömöt. Ahogy ismertem a párttitkárokat – lásd: opriţi recoltarea, aţi depăşit hotarele ţării –, el tudtam képzelni, hogy még egy kicsi csalás is belefért ebbe a jelentésbe.
És megmondom őszintén, már most az elején azt is, hogy népesedési kutatás ide vagy oda, hogyha népszámlásról van szó, én mindig ebből a jelentésből indulok ki. Ebből az örömből. Ceauşescu elvtárs végtelen öröméből!
De ne kanyarodjak el a témától. Térjünk csak vissza a bukaresti lapok feltételezéséhez.
Nos, csemegéztem a számokon, s a felsorolt gondokon, hogy mi következik ebből, amíg egyszer csak minden előzmény nélkül rá nem döbbentem. Te Jóisten – mondtam magamnak –, hogyha valóban hiányzik egymillió román állampolgár, ahogy az újságok írják, abból akárhogy is számolom, szerény véleményem szerint 100 ezer mi vagyunk! Vagyis a szép magyar fajunk.
Mert azért annyit csak engedjenek meg nekem a népesedési kutatóink is, hogy feltételezzem, a román hatalom sohase azon jeleskedett a népszámlálások során, hogy felkutassa az utolsó magyart is. Nem, nem és nem! Pontosabban – és valószínűleg nem tévedek sokat –, mindig is csak azt szerette volna. Felkutatni az utolsó magyart. Az utolsót, csakis az utolsót! Ha másért nem, azért, hogy a nemzetközi közvélemény előtt igazolja, hogy nem asszimilálódott a magyarság. Él, létezik. Egyedül, magányosan, de a magyar magányos, és egyedül volt mindig. És persze igazolni azt is, hogy itt senki sem akarja és senki sem akarta asszimilálni soha a magyar kisebbséget.
Nem és nem. Ha asszimilálódtak, önmaguktól tették, mert a magyar, amilyen „moslékzabáló” hajlamos az önfeladásra. Ezer éven át, amióta kijött Ázsiából, s zabálta – egyesek szerint a moslékot, mások szerint a nyereg alatt puhított húst –, mást se tett, csak önfeladta magát. Elment Augsburgig is ezért. De ha itthon volt is, próbálkozott. Hol Mohácsnál, hol Nándorfehérvárnál, hol Mohinál, bárhol. Most pedig számoljunk egy kicsit. A harmincnégyezres Székelyudvarhelynek van hat líceuma. Ezzel szemben Temesváron az egykor harmincötezres magyarságnak szintén egy líceuma. Ahogy Brassónak is! Csak azért, hogy ne adják fel maguk.
Pedig gondolkozzunk el: a temesvári vagy brassói magyarság, amelyről már-már lélekben szinte le is mondtunk, az ottani magyarok nehéz, kemény küzdelme ellenére, annyi, mint 10 – jól olvassák, kedves olvasóim –, 10 darab 3000 vagy 3500 lélekszámú magyar falu. Mint a Gyergyói-medence, vagy Felcsík, és sorolhatnám. És ahogy a román újságok, újságírók el kezdtek számolni, én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz ennek a következménye. Mert az sem lehet – gondoltam magamban –, hogy a következő népszámláláskor megint eltűnik csak úgy ukk-mukk-fukk újabb százezer magyar, s aztán oda jutunk egy pár év múlva, miközben nyessük a fenyőfát itt Ábelként a Hargita fenyveseiben, hogy a statisztikákban nem lesz egy magyar se. Nem.
Mert miért is lenne, ha nem hiányzik senkinek? Hogyha a népességkutatóink vagy előre, vagy utólag igazolják ezt. Mintha valóban el lehetett volna fogadni 1930-tól a román népesedési adatokat. Pedig, mit ad az Isten, kiderült, hogy még az Európai Unióban is, ha nem is singgel, darabszámra mérik az embert. Annak a függvényében kapnak támogatást, uniós parlamenti helyeket, döntési jogot és sorolhatnám. Arról már nem is beszélek, hogy egy jó pár helységben itt is, talán éppen a hiányzó 100 ezer magyarnak köszönhetően kerül húsz százalék alá a magyarság létszáma.
Azt pedig tudjuk, mit jelent. És azért az mégsem megy, kedves olvasóim, hogy itt is eltűnik 100 ezer magyar, és Szlovákiában is, s úgy teszünk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Még akkor is, hogyha emlékezhetünk, a Római Klub tagjai valószínűleg velünk akarták egyensúlyozni Kína népszaporulatát, a hetvenes években, hét millióban határozták meg a magyarság elfogadható létszámát. Persze egyes politikusainkat se hagyjuk ki, akik jó szándékkal ugyan, de mindegyre azt hangsúlyozzák – talán valamilyen, román hatalmat bíráló céllal –, hogy a rendszerváltozás óta elment 300 ezer magyar.
Valóban kell ez? Kell? Statisztikai adatok híján szinte egy évtizede ilyent állítani? Persze, meg kell kongatni a harangjainkat, s nemcsak azért, mert „minden magyar felelős minden magyarért”, de azért is, hogy tudatosítsuk: mi hozzuk az utódainkat kisebbségbe! Mintha átok lenne rajtunk, nem gondolkozunk el, milyen sors vár – főleg faluhelyen – az utódaink utódaira. Én azok közül való vagyok, akik nem a gendert (valakinek a neme – szerk. megj.) tartják a magyarság legfontosabb kérdése egyikének, hanem igenis azt hangsúlyozzák, amit – Isten nyugtassa – Fekete Gyula Éljünk magunknak? című, vészharangot kongató könyvében. S amelynek, lásd, mára minden sora betelt.
Egy orvos barátom mondta, úgy beszélünk nap mint nap, mintha öngyilkosságra készülnénk. Sose az örömöt, csak a bánatot hangsúlyozzuk. És – folytatta – hogyha egy betegnek mindig csak azt hangsúlyozzák, hogy milyen súlyos az állapota, mennyire reménytelen a helyzete, még ha egészséges lenne, akkor is elveszítené a remény utolsó morzsáit is.
Persze – én is állítom – tenni kell valamit. Mozgalmat hirdetni az iskolákon, egyházakon, a politikai szervezeteinken keresztül, hogy kiket nem írtak össze, s miért. Hol, kinél nem írták be a nemzetiségi adatokat. Hol írták be csak ceruzával. Adatokat keresni, s az újabb népszámlálások előtt hangsúlyozni, miként, s hogyan kell eljárni, leellenőrizni, hogy azt írtak-e, írnak-e be, amit diktálunk. Mert ezt sem tettük meg. Mintha nem vettük, senki nem vette volna komolyan ezt a népszámlálást. Sem utólag, sem előtte. Igen, tenni valamit. Bármit. És nem az önfeladásba menekülni!
Dr. András Zoltán barátom emlékére
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)
2012. március 23.
Vissza az időben – egészen máig – beszélgetés Lakatos-Balla Attila történésszel
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2012. március 24.
Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magyarok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyében van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabányán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alapintézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzésében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végére teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kisbusszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magyarok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyében van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabányán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alapintézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzésében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végére teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kisbusszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. március 24.
Amiről lehet – és amiről nem (Vendégeink Bartis Attila és Kemény István)
A Bod Péter Megyei Könyvtár meghívottja a 2012. március 27-én, kedden 17 órakor kezdődő közönségtalálkozón a kortárs magyar irodalom két, igen sajátos alkotója, Bartis Attila író, fotográfus (1968, Marosvásárhely) és Kemény István költő, író (1961, Budapest).
A rendezvény vendégei nem csupán ismert és elismert, markáns egyéni alkotói világot hoztak létre, hanem – két évtizedes személyes, baráti kapcsolatuk révén – közösen írt vagy egymásra reagáló műveket is, amelyek közül kiemelkedik az Amiről lehet című beszélgetőkönyv (Magvető, 2010), a Litera.hu irodalmi portál alapján ebből közlünk életes részleteket. Továbbá közreadjuk Kemény István Holmiban megjelent, nagy port felvert költeményét, melyet többen a múlt év magyar politikai verseként jelöltek meg, talán jellemzőjeként a kortárs magyar költészet állapotának.
Bartis Attila: Volt olyan év ’89 óta, amikor nem voltál Erdélyben?
Kemény István: Nem. És asszem, olyan se, hogy csak egyszer... Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először – Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: ’89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – én akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighişoara, de mindegy.
B. A.: Tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én.
K. I.: Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket... Hogy mit is jelent nekem? Ahogy ’89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon.
B. A.: Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz.
K. I.: Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba... Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez.
Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről. (...)
B. A.: Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni.
K. I.: Az a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással, hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak...), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni – ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet.
B. A.: Élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez?
K. I.: Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni. (...)
*
K. I.: Három helyet szoktál említeni, érinteni úgy, hogy itthon vagy otthon. Vásárhely (Marosvásárhely), Budapest és Szárhegy. A sorrend: valószínűleg Vásárhely az első.
B. A.: Igen.
K. I.: Van-e több is, vagy már ennyi sincs?
B. A.: Gyakorlatilag ennyi sincs... érzelmileg ennyi van, és valószínűleg mindig is ennyi lesz. De Vásárhely mint otthon, valóságosan már nem létezik. Ettiék háza, kertje a Trébelyben az egyetlen olyan hely, ami valamennyire otthonnak nevezhető, de közben semmilyen alapom nincs annak tekinteni. Maradjunk annyiban, hogy egyszerűen az a hely volt az utolsó otthonom Vásárhelyen, onnan jöttem el nyolcvannégy őszén, Ettiéktől, és ha hazamegyek, akkor oda megyek minden alkalommal, máshova nem is nagyon mehetnék, de hát közben én ott már rég vendég vagyok, nekem ott nincs otthonom. Szárhegyen Apám szülőháza pedig a forradalom után vált otthonná. Kilencven óta sokkal több időt töltöttem ott, mint gyerekként a nagyszüleimnél, nyolcvannégy előtt. Nincs honnan tudnom, miként alakult volna, ha Vásárhelyen marad egy házunk, ahova vissza lehet térni bármikor, így viszont Szárhegyből lett amolyan erdélyi főhadiszállás. Szóval érzelmileg három otthonom van, de gyakorlatilag csak kettő. Mert szidhatom Pestet bármennyit, ez is az otthonom. Még ha ki is költözöm vidékre, kizárt, hogy Budapesttel megszakadjon minden kapcsolatom. Vagy ha igen, akkor azzal együtt megszakadna Szárheggyel és Vásárhellyel, sőt, Európával is. (...)
K. I.: Nem tudtál olyan helyre kerülni ugye, ami ne lett volna átitatva művészettel. (Családi háttered, a marosvásárhelyi színház közelsége, sőt, Szárhegynek, nagyapád falujának is híres művésztelepe van.) Mondhatjuk-e, hogy te művésznek nevelődtél?
B. A.: Első ránézésre kétségtelenül mondhatjuk... ha művésznek lehetne nevelni valakit, akkor művésznek nevelődtem, de én ebben különben nem vagyok biztos. Ez azért nem olyan, mint a főorvos apának főorvos a fia. A puszta nevelésből még nem következik a tehetség.
K. I.: Azért a géneknek is volt szerepük mindkét oldalról: tehetséget örököltél mindkét oldalról. Az előző nemzedék megteremtette számodra az inspiráló környezetet és légkört. Te már abba születtél bele.
B. A.: A genetika valószínűleg jelentős szerepet játszik az ilyesmiben, talán jelentősebbet, mint a nevelés, nem tudom. Apám író volt, költő, újságíró. Anyai nagyapám szintén. Én őt nem ismertem, negyvenötben meghalt, de a három verseskötete mellett a kiadatlan kéziratai ott kísértenek ma is, ahányszor pakolok a lakásban. Anyám hegedült. Azt mondják, nagyon jól. És el is hiszem, mert még a születésem előtt úgy tette le a hangszert, hogy én már soha nem hallottam játszani. Anyám öccse szintén költő volt, műfordító, újságíró. Mindez természetesen befolyásolja az embert. Mint ahogy az is, hogy könyvek közelében nő fel, és még elemi előtt, írógépről tanulja meg a betűket. Ezek a dolgok mindenképpen közrejátszanak. De mondom, ez még nem jelent garanciát arra, hogy valakiből zenész, festő vagy író lesz. Valószínűnek tartom, hogy ezen kívül még más is kell. Ráadásul, amikor ilyen erős a családi háttér, akkor az önállósodás idején megnő az emberben az ellenállás. Megpróbál leszakadni. Nem a családi háttérre támaszkodni, még akkor sem, ha valami hasonlót visz tovább. (...)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Bod Péter Megyei Könyvtár meghívottja a 2012. március 27-én, kedden 17 órakor kezdődő közönségtalálkozón a kortárs magyar irodalom két, igen sajátos alkotója, Bartis Attila író, fotográfus (1968, Marosvásárhely) és Kemény István költő, író (1961, Budapest).
A rendezvény vendégei nem csupán ismert és elismert, markáns egyéni alkotói világot hoztak létre, hanem – két évtizedes személyes, baráti kapcsolatuk révén – közösen írt vagy egymásra reagáló műveket is, amelyek közül kiemelkedik az Amiről lehet című beszélgetőkönyv (Magvető, 2010), a Litera.hu irodalmi portál alapján ebből közlünk életes részleteket. Továbbá közreadjuk Kemény István Holmiban megjelent, nagy port felvert költeményét, melyet többen a múlt év magyar politikai verseként jelöltek meg, talán jellemzőjeként a kortárs magyar költészet állapotának.
Bartis Attila: Volt olyan év ’89 óta, amikor nem voltál Erdélyben?
Kemény István: Nem. És asszem, olyan se, hogy csak egyszer... Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először – Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: ’89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – én akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighişoara, de mindegy.
B. A.: Tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én.
K. I.: Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket... Hogy mit is jelent nekem? Ahogy ’89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon.
B. A.: Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz.
K. I.: Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba... Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez.
Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről. (...)
B. A.: Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni.
K. I.: Az a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással, hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak...), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni – ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet.
B. A.: Élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez?
K. I.: Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni. (...)
*
K. I.: Három helyet szoktál említeni, érinteni úgy, hogy itthon vagy otthon. Vásárhely (Marosvásárhely), Budapest és Szárhegy. A sorrend: valószínűleg Vásárhely az első.
B. A.: Igen.
K. I.: Van-e több is, vagy már ennyi sincs?
B. A.: Gyakorlatilag ennyi sincs... érzelmileg ennyi van, és valószínűleg mindig is ennyi lesz. De Vásárhely mint otthon, valóságosan már nem létezik. Ettiék háza, kertje a Trébelyben az egyetlen olyan hely, ami valamennyire otthonnak nevezhető, de közben semmilyen alapom nincs annak tekinteni. Maradjunk annyiban, hogy egyszerűen az a hely volt az utolsó otthonom Vásárhelyen, onnan jöttem el nyolcvannégy őszén, Ettiéktől, és ha hazamegyek, akkor oda megyek minden alkalommal, máshova nem is nagyon mehetnék, de hát közben én ott már rég vendég vagyok, nekem ott nincs otthonom. Szárhegyen Apám szülőháza pedig a forradalom után vált otthonná. Kilencven óta sokkal több időt töltöttem ott, mint gyerekként a nagyszüleimnél, nyolcvannégy előtt. Nincs honnan tudnom, miként alakult volna, ha Vásárhelyen marad egy házunk, ahova vissza lehet térni bármikor, így viszont Szárhegyből lett amolyan erdélyi főhadiszállás. Szóval érzelmileg három otthonom van, de gyakorlatilag csak kettő. Mert szidhatom Pestet bármennyit, ez is az otthonom. Még ha ki is költözöm vidékre, kizárt, hogy Budapesttel megszakadjon minden kapcsolatom. Vagy ha igen, akkor azzal együtt megszakadna Szárheggyel és Vásárhellyel, sőt, Európával is. (...)
K. I.: Nem tudtál olyan helyre kerülni ugye, ami ne lett volna átitatva művészettel. (Családi háttered, a marosvásárhelyi színház közelsége, sőt, Szárhegynek, nagyapád falujának is híres művésztelepe van.) Mondhatjuk-e, hogy te művésznek nevelődtél?
B. A.: Első ránézésre kétségtelenül mondhatjuk... ha művésznek lehetne nevelni valakit, akkor művésznek nevelődtem, de én ebben különben nem vagyok biztos. Ez azért nem olyan, mint a főorvos apának főorvos a fia. A puszta nevelésből még nem következik a tehetség.
K. I.: Azért a géneknek is volt szerepük mindkét oldalról: tehetséget örököltél mindkét oldalról. Az előző nemzedék megteremtette számodra az inspiráló környezetet és légkört. Te már abba születtél bele.
B. A.: A genetika valószínűleg jelentős szerepet játszik az ilyesmiben, talán jelentősebbet, mint a nevelés, nem tudom. Apám író volt, költő, újságíró. Anyai nagyapám szintén. Én őt nem ismertem, negyvenötben meghalt, de a három verseskötete mellett a kiadatlan kéziratai ott kísértenek ma is, ahányszor pakolok a lakásban. Anyám hegedült. Azt mondják, nagyon jól. És el is hiszem, mert még a születésem előtt úgy tette le a hangszert, hogy én már soha nem hallottam játszani. Anyám öccse szintén költő volt, műfordító, újságíró. Mindez természetesen befolyásolja az embert. Mint ahogy az is, hogy könyvek közelében nő fel, és még elemi előtt, írógépről tanulja meg a betűket. Ezek a dolgok mindenképpen közrejátszanak. De mondom, ez még nem jelent garanciát arra, hogy valakiből zenész, festő vagy író lesz. Valószínűnek tartom, hogy ezen kívül még más is kell. Ráadásul, amikor ilyen erős a családi háttér, akkor az önállósodás idején megnő az emberben az ellenállás. Megpróbál leszakadni. Nem a családi háttérre támaszkodni, még akkor sem, ha valami hasonlót visz tovább. (...)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. március 26.
Talpon maradásunk parancsolatai
Immár közel két évtizede együtt hajtok főt nemzeti ünnepünkön 1848 márciusának hősei előtt máramarosszigeti honfitársaimmal. Idei közös meditációinkra készülve, megihletve az emlékektől, Bibliámat forgatva, bukkantam a Zsoltárok Könyve eme két sorára:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Az kinek vagyon tiszta szívetek.”
S immár belém is hasított idei találkozónk első megválaszolandó kérdése:
vígadhatunk-e, énekelhetünk-e tiszta szívvel?
A kérdésre keserű szájízzel válaszolhatunk.
A 2011-es esztendő elhozta az új megszámláltatásunkat, s híjával találtattunk. Két évtized alatt 384 407 fővel apadt nemzeti közösségünk a 17 magyarok lakta megyében. Van olyan szórvány megyénk, ahol húsz év alatt 50 százalék fölötti a fogyás. Míg 1992-ben Temes, Arad, Brassó megyében külön-külön 60 000 fölött volt a magyar lakosság lélekszáma, addig a 2012-es összeíráskor nem éri el megyénként a negyedmilliót. A három megyében összesen 187 435 magyar volt 1992-ben, mára kevesebb mint fele, 75 799 maradt.
De lássuk Máramaros megye helyzetét.
A ’89-es fordulat utáni első népszámláláskor 54 907 állampolgár vallotta magát magyarnak, 2012-ben 20 126-tal kevesebb mifajtánkat írhattak össze a népszámlálók, összesen 34 781-et. A nagyságrend érzékeltetésére hadd mondjuk el, hogy csupán a Máramaros megyében eltűnt magyarok száma egyenlő például Szamosújvár összlakosságával, vagy közelebbi példával élve, mintha Máramarossziget és a hozzá tartozó települések lakossága feleződött volna meg.
A népességfogyást a demográfusok két fő okra vezetik vissza: az asszimilációra és a migrációra. Magyar közösségünk esetében tegyünk a két fő ok mellé még két tényezőt: az egészségtelen korfát és az alacsony szaporodási rátát. Vegyük sorra ezeket a jelenségeket.
Az asszimilációnak politikai és népességlélektani okai egyaránt vannak. Az asszimilációmentes létnek a feltétele az önkormányzat. Közjogilag szavatolt törvénykezésre lenne szükség, amely lehetővé teszi egy önálló, általunk irányított intézményrendszer kiépítését, amely biztosítja etnikumtól függetlenül az esélyegyenlőséget. Mivel az autonóm cselekvési tér kialakítása nem biztosított egy kisebbségi törvény révén, többségi hegemónia érvényesül, hatni kezd a lélektani visszahatás: az érvényesülés szándéka vegyesházassághoz vezet, gyerekeinket más nyelvű tanintézetekbe iratjuk, identitásunkat őrző és kifejező anyanyelvünket, kultúránkat hagyjuk lassan elsorvadni. Ilyen állapotok mellett fokozottabban érvényesül a migráció elszívó hatása. A vágy, hogy egyenlőknek érezzük magunkat, erősebben ösztönzi az elvándorlás szándékát az anyaországba, az általános gazdasági nehézségek pedig a megélhetési migrációhoz vezetnek.
Tetézi az általános bajokat, hogy sajátos jelenségekkel is meg kell küzdenünk közösségünk esetében. Egy egészséges közösség korfája olyan, mint egy talpára állított karácsonyfa. A terebélyes alsó részt a reprodukcóra képes nemzedéknek kell alkotnia, s a csúcs felé haladva helyezkedne el az idősebb generáció. A magyar közösség esetében a korfánk úgy néz ki, mint egy feje tetejére állított fenyő. Ez magyarázza az alacsony szaporodási rátát is, amelynek egy ezrelék fölöttinek kéne lennie, hogy biztosított legyen a szaporulat. Demográfusok szerint mi nem érjük el a szaporodási szintet.
Letaglozó adatsorokat és tényeket leltározhattunk. A kérdés az: mindezekből az önfeladás ideológiáját olvassuk ki, vagy éppen ellenkezőleg: a romlást megállító stratégiák életbeléptetésének parancsoló szükségszerűségre hívja fel figyelmünket?
Ahogyan 164 évvel ezelőtt a márciusi ifjak összeállították 12 pontos követeléslistájukat a nemzet talpra állítására, ugyanígy kell a ma nemzedékének is megfogalmaznia a magunk megmentésének stratégiáját.
Ennek nem a ‘fogjuk meg emberek és vigyétek’ világlátás alapján kell megszületnie, sikeresek csak akkor lehetünk, ha mindnyájunk közös akaratán, cselekvésén és nem utolsó sorban önismeretén alapul. Úgy is fogalmazhatnánk, kortárs magyar társadalmunk üdvtanának parancsolatait kell megalkotnunk. Önismeretünk egyik legmegrázóbb vallomása Szilágyi Domokos Magyarok című verse. Ebben így összegzi:
„ s itt benn és odakint konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az jó az ellen –
félnek; s egy – gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint a tatár, török, se német
nem bírta...”
Ezekből a sorokból kiszűrhetjük üdvtanunk első két parancsolatát.
1. parancsolat: le kell vetkőznünk a ‘nem tesz, csak jajgat’ magatartást, váljunk helóta népből cselekvő magyarokká, a közösségmegváltó eszmék híveivé.
2. parancsolat: vessük ki magunkból a konok dühvel egymást marás készségét. Óvakodom attól, hogy március 15-i elmélkedésünk belesüllyedjen a napi politika mocsarába, de vajon az új és új „nemzetmentők”, akik új és új szekértáborokat hoznak létre, nem egységünkben rejlő erőnket gyengítik?
3. parancsolat: a cselekvő készség öntudatosan vállalt hazafiságot is jelent. Tegyük üdvtanunk parancsolatává Széchenyi intelmét: „Legyünk igazi hazafiak, nem annyira szájjal, mint inkább vállal”. Bizony, sok esetben összejöveteleinken a hangos hazafiságról tanúságot tevők száma hadseregnyi, csak az elvek gyakorlatba ültetésére összesereglettek megszámláltatásakor derül ki: bizony kicsiny sereg vagyunk.
4. parancsolat: A nemzetiségi lét megőrzésének fő feltétele a gazdasági konszolidáció. Világválság kellős közepén vagyunk. Vajon nem dőreség gazdasági konszolidációról beszélni? Tegyünk különbséget országos és közösségi konszolidáció között. Történelmi példák bizonyítják, a kettő szétválasztható: Balázs Ferencék szövetkezeti mozgalma a múlt század harmincas éveinek derekán ugyancsak egy világválság kellős közepén tudta konszolidálni az Aranyos-vidéki magyarság helyzetét. Tehát 4. parancsolatunk: gazdasági önszerveződésünk révén teremtsük meg azt a közösségi modellt, amely tisztes szociális létet biztosíthat valamennyi erdélyi magyarnak.
5. parancsolat: A nemzeti lét megőrzésének másik fő feltétele a művelődési konszolidáció. Az asszimiláció kivédése nemcsak politikai és gazdasági tényezők kérdése, a nyelv- és lélekcsere hűség és közösségi akarat függvénye is. A művelődési konszolidációnak két alapfeltétele van: a nemzeti közösségek önkormányzatára épülő intézményrendszert kell működtetnünk, a kulturális autonómia jegyében, s a versenyképesség érdekében az „összemberi művelődés” szemlélete alapján kell szerveznünk közművelődésünket. Kremer Miklós mondotta: „Ha (ezt a kultúrát) fának fogom fel, mondhatom, hogy a gyökérzete a nemzeti talajban él, de törzse és koronája a nemzetközi levegőben”. 5. parancsolatunk tehát: gondozzuk, óvjuk kultúránk fáját.
6. parancsolat: A művelődési konszolidáció fontos alapja az anyanyelvű oktatás fejlesztése. A riasztó adatsorok ellenére elmondhatjuk, hogy a máramarosszigeti közösségben van cselekvő akarat. Egy teljesen szétvert magyar közösségi létből másfél évtized alatt Máramaros magyarsága megpróbálta újrateremteni intézményrendszerét.
Temploma mellé iskolát is teremtett.
Egyre izmosodik és erősödik a Leövey Kláráról elnevezett tanintézet. Megteremtette ez a közösség a kultúra házát, az EMKE-központot. Hatalmas erőfeszítések történnek, hogy a román iskolába iratkozott gyerekek is részesülhessenek anyanyelvi műveltségünk áldásaiból. A közéletben a magyar közösség megkerülhetetlen tényező lett, közképviseletet tudott biztosítani a helyi hatalmi szervekben. Tehát a 6. parancsolatunk: óvjuk önálló magyar iskoláinkat, használjuk ki az új tanügyi törvény lehetőségeit, egyetlen magyar gyerek se iratkozzék más anyanyelvű tanintézetbe.
7. parancsolat: Kossuth Lajos Irataiban a következőket mondotta: „Valódi szabadság csak az önkormányzati elvek az állam minden intézményein következetesen keresztülvitele mellett lehetséges.” Az asszimilációmentes helyzetet, amelyben nem fogy nemzetünk, csakis egy önkormányzatra alapozott közösségi lét hozhatja el. 7. parancsolatunk tehát így szólhat: ki kell kényszerítenünk, hogy létünk gordiuszi csomója kibogozódjék, ha nem, létezik a kettévágás alternatívája is.
8. parancsolat: Nem élhetünk rezervációkban. Ha eddigi parancsolataink az önszerveződés elvén alapultak, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ezer és ezer csáppal kell tapadnunk az országos és európai programokhoz, hogy közösségünk tagjai, adófizetőkként, részesedhessenek az életminőséget javító alapokból. Ennek kikényszerítésére jelen kell lennünk a törvényhozásban, a központi- és helyi közigazgatásban.
Legyen eszünk, ha már volt.
Ne változtassuk közéletünket égő szekértáborokká, hisz egy 6, 5 százalékos közösség csakis egységben biztosíthatja jelenlétét a jogainkat szavatoló fórumokon.
9. parancsolat: Előző parancsolatainkban összegeztük nemzeti közösségünk alapértékeit. Ahhoz, hogy ezek az elvek életutunkat megszabó gyakorlattá váljának, megalkuvás nélkül ragaszkodnunk kell hozzájuk. Tehát 9. parancsolatunk: alapértékekben nincs alku!
10. parancsolat: Váljunk nagy időkhöz méltó nemzedékké. Sorsfordító korszakot élünk, meg kell mutatnunk a riasztó adatsorok ellenére, hogy nem a vég következik, hanem egy új élet kezdete! Tudatosítanunk kell azonban, hogy „a saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és komoly munkával kikényszerítünk” – mondotta Márton Áron.
11. parancsolat: Hirdessük meg nemzeti közösségünk erkölcsi megújhodását! Tekintsük az erdélyi magyar élet igazi sorsvállalóinak azokat, akikben a szeretet, a szolgálat, a helytállás és adakozni tudás sorsformáló erővé válik, akik óvják családjukat, és a gyermekáldást Isten kegyének tekintik.
12. parancsolat: Ki kell alakítanunk a magunk sajátos erdélyi útját. Kremer Miklós ennek az útnak a lényegét így fogalmazta meg: „nincs más mód rendelkezésünkre, mint az önmagunkból való újrateremtődés, az egyetemes magyarsággal való gyors találkozás erkölcsi és művelődési téren, az államunkban többségnek és kisebbségnek egyaránt kedvező poziciócsere, s az alkalmas világáramlatokba való kapcsolódás. Ez azt is jelenti, hogy senki segítségére nem számíthatunk, mindent magunknak kell elvégezni.
Talpon maradásunk parancsolatait fogalmaztuk meg. Ha eszerint élünk, beteljesedhetnek a Zsoltárok Könyve igéi:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Azkinek vagyon tiszta szívetek”.
KÖTŐ JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)
Immár közel két évtizede együtt hajtok főt nemzeti ünnepünkön 1848 márciusának hősei előtt máramarosszigeti honfitársaimmal. Idei közös meditációinkra készülve, megihletve az emlékektől, Bibliámat forgatva, bukkantam a Zsoltárok Könyve eme két sorára:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Az kinek vagyon tiszta szívetek.”
S immár belém is hasított idei találkozónk első megválaszolandó kérdése:
vígadhatunk-e, énekelhetünk-e tiszta szívvel?
A kérdésre keserű szájízzel válaszolhatunk.
A 2011-es esztendő elhozta az új megszámláltatásunkat, s híjával találtattunk. Két évtized alatt 384 407 fővel apadt nemzeti közösségünk a 17 magyarok lakta megyében. Van olyan szórvány megyénk, ahol húsz év alatt 50 százalék fölötti a fogyás. Míg 1992-ben Temes, Arad, Brassó megyében külön-külön 60 000 fölött volt a magyar lakosság lélekszáma, addig a 2012-es összeíráskor nem éri el megyénként a negyedmilliót. A három megyében összesen 187 435 magyar volt 1992-ben, mára kevesebb mint fele, 75 799 maradt.
De lássuk Máramaros megye helyzetét.
A ’89-es fordulat utáni első népszámláláskor 54 907 állampolgár vallotta magát magyarnak, 2012-ben 20 126-tal kevesebb mifajtánkat írhattak össze a népszámlálók, összesen 34 781-et. A nagyságrend érzékeltetésére hadd mondjuk el, hogy csupán a Máramaros megyében eltűnt magyarok száma egyenlő például Szamosújvár összlakosságával, vagy közelebbi példával élve, mintha Máramarossziget és a hozzá tartozó települések lakossága feleződött volna meg.
A népességfogyást a demográfusok két fő okra vezetik vissza: az asszimilációra és a migrációra. Magyar közösségünk esetében tegyünk a két fő ok mellé még két tényezőt: az egészségtelen korfát és az alacsony szaporodási rátát. Vegyük sorra ezeket a jelenségeket.
Az asszimilációnak politikai és népességlélektani okai egyaránt vannak. Az asszimilációmentes létnek a feltétele az önkormányzat. Közjogilag szavatolt törvénykezésre lenne szükség, amely lehetővé teszi egy önálló, általunk irányított intézményrendszer kiépítését, amely biztosítja etnikumtól függetlenül az esélyegyenlőséget. Mivel az autonóm cselekvési tér kialakítása nem biztosított egy kisebbségi törvény révén, többségi hegemónia érvényesül, hatni kezd a lélektani visszahatás: az érvényesülés szándéka vegyesházassághoz vezet, gyerekeinket más nyelvű tanintézetekbe iratjuk, identitásunkat őrző és kifejező anyanyelvünket, kultúránkat hagyjuk lassan elsorvadni. Ilyen állapotok mellett fokozottabban érvényesül a migráció elszívó hatása. A vágy, hogy egyenlőknek érezzük magunkat, erősebben ösztönzi az elvándorlás szándékát az anyaországba, az általános gazdasági nehézségek pedig a megélhetési migrációhoz vezetnek.
Tetézi az általános bajokat, hogy sajátos jelenségekkel is meg kell küzdenünk közösségünk esetében. Egy egészséges közösség korfája olyan, mint egy talpára állított karácsonyfa. A terebélyes alsó részt a reprodukcóra képes nemzedéknek kell alkotnia, s a csúcs felé haladva helyezkedne el az idősebb generáció. A magyar közösség esetében a korfánk úgy néz ki, mint egy feje tetejére állított fenyő. Ez magyarázza az alacsony szaporodási rátát is, amelynek egy ezrelék fölöttinek kéne lennie, hogy biztosított legyen a szaporulat. Demográfusok szerint mi nem érjük el a szaporodási szintet.
Letaglozó adatsorokat és tényeket leltározhattunk. A kérdés az: mindezekből az önfeladás ideológiáját olvassuk ki, vagy éppen ellenkezőleg: a romlást megállító stratégiák életbeléptetésének parancsoló szükségszerűségre hívja fel figyelmünket?
Ahogyan 164 évvel ezelőtt a márciusi ifjak összeállították 12 pontos követeléslistájukat a nemzet talpra állítására, ugyanígy kell a ma nemzedékének is megfogalmaznia a magunk megmentésének stratégiáját.
Ennek nem a ‘fogjuk meg emberek és vigyétek’ világlátás alapján kell megszületnie, sikeresek csak akkor lehetünk, ha mindnyájunk közös akaratán, cselekvésén és nem utolsó sorban önismeretén alapul. Úgy is fogalmazhatnánk, kortárs magyar társadalmunk üdvtanának parancsolatait kell megalkotnunk. Önismeretünk egyik legmegrázóbb vallomása Szilágyi Domokos Magyarok című verse. Ebben így összegzi:
„ s itt benn és odakint konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az jó az ellen –
félnek; s egy – gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint a tatár, török, se német
nem bírta...”
Ezekből a sorokból kiszűrhetjük üdvtanunk első két parancsolatát.
1. parancsolat: le kell vetkőznünk a ‘nem tesz, csak jajgat’ magatartást, váljunk helóta népből cselekvő magyarokká, a közösségmegváltó eszmék híveivé.
2. parancsolat: vessük ki magunkból a konok dühvel egymást marás készségét. Óvakodom attól, hogy március 15-i elmélkedésünk belesüllyedjen a napi politika mocsarába, de vajon az új és új „nemzetmentők”, akik új és új szekértáborokat hoznak létre, nem egységünkben rejlő erőnket gyengítik?
3. parancsolat: a cselekvő készség öntudatosan vállalt hazafiságot is jelent. Tegyük üdvtanunk parancsolatává Széchenyi intelmét: „Legyünk igazi hazafiak, nem annyira szájjal, mint inkább vállal”. Bizony, sok esetben összejöveteleinken a hangos hazafiságról tanúságot tevők száma hadseregnyi, csak az elvek gyakorlatba ültetésére összesereglettek megszámláltatásakor derül ki: bizony kicsiny sereg vagyunk.
4. parancsolat: A nemzetiségi lét megőrzésének fő feltétele a gazdasági konszolidáció. Világválság kellős közepén vagyunk. Vajon nem dőreség gazdasági konszolidációról beszélni? Tegyünk különbséget országos és közösségi konszolidáció között. Történelmi példák bizonyítják, a kettő szétválasztható: Balázs Ferencék szövetkezeti mozgalma a múlt század harmincas éveinek derekán ugyancsak egy világválság kellős közepén tudta konszolidálni az Aranyos-vidéki magyarság helyzetét. Tehát 4. parancsolatunk: gazdasági önszerveződésünk révén teremtsük meg azt a közösségi modellt, amely tisztes szociális létet biztosíthat valamennyi erdélyi magyarnak.
5. parancsolat: A nemzeti lét megőrzésének másik fő feltétele a művelődési konszolidáció. Az asszimiláció kivédése nemcsak politikai és gazdasági tényezők kérdése, a nyelv- és lélekcsere hűség és közösségi akarat függvénye is. A művelődési konszolidációnak két alapfeltétele van: a nemzeti közösségek önkormányzatára épülő intézményrendszert kell működtetnünk, a kulturális autonómia jegyében, s a versenyképesség érdekében az „összemberi művelődés” szemlélete alapján kell szerveznünk közművelődésünket. Kremer Miklós mondotta: „Ha (ezt a kultúrát) fának fogom fel, mondhatom, hogy a gyökérzete a nemzeti talajban él, de törzse és koronája a nemzetközi levegőben”. 5. parancsolatunk tehát: gondozzuk, óvjuk kultúránk fáját.
6. parancsolat: A művelődési konszolidáció fontos alapja az anyanyelvű oktatás fejlesztése. A riasztó adatsorok ellenére elmondhatjuk, hogy a máramarosszigeti közösségben van cselekvő akarat. Egy teljesen szétvert magyar közösségi létből másfél évtized alatt Máramaros magyarsága megpróbálta újrateremteni intézményrendszerét.
Temploma mellé iskolát is teremtett.
Egyre izmosodik és erősödik a Leövey Kláráról elnevezett tanintézet. Megteremtette ez a közösség a kultúra házát, az EMKE-központot. Hatalmas erőfeszítések történnek, hogy a román iskolába iratkozott gyerekek is részesülhessenek anyanyelvi műveltségünk áldásaiból. A közéletben a magyar közösség megkerülhetetlen tényező lett, közképviseletet tudott biztosítani a helyi hatalmi szervekben. Tehát a 6. parancsolatunk: óvjuk önálló magyar iskoláinkat, használjuk ki az új tanügyi törvény lehetőségeit, egyetlen magyar gyerek se iratkozzék más anyanyelvű tanintézetbe.
7. parancsolat: Kossuth Lajos Irataiban a következőket mondotta: „Valódi szabadság csak az önkormányzati elvek az állam minden intézményein következetesen keresztülvitele mellett lehetséges.” Az asszimilációmentes helyzetet, amelyben nem fogy nemzetünk, csakis egy önkormányzatra alapozott közösségi lét hozhatja el. 7. parancsolatunk tehát így szólhat: ki kell kényszerítenünk, hogy létünk gordiuszi csomója kibogozódjék, ha nem, létezik a kettévágás alternatívája is.
8. parancsolat: Nem élhetünk rezervációkban. Ha eddigi parancsolataink az önszerveződés elvén alapultak, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ezer és ezer csáppal kell tapadnunk az országos és európai programokhoz, hogy közösségünk tagjai, adófizetőkként, részesedhessenek az életminőséget javító alapokból. Ennek kikényszerítésére jelen kell lennünk a törvényhozásban, a központi- és helyi közigazgatásban.
Legyen eszünk, ha már volt.
Ne változtassuk közéletünket égő szekértáborokká, hisz egy 6, 5 százalékos közösség csakis egységben biztosíthatja jelenlétét a jogainkat szavatoló fórumokon.
9. parancsolat: Előző parancsolatainkban összegeztük nemzeti közösségünk alapértékeit. Ahhoz, hogy ezek az elvek életutunkat megszabó gyakorlattá váljának, megalkuvás nélkül ragaszkodnunk kell hozzájuk. Tehát 9. parancsolatunk: alapértékekben nincs alku!
10. parancsolat: Váljunk nagy időkhöz méltó nemzedékké. Sorsfordító korszakot élünk, meg kell mutatnunk a riasztó adatsorok ellenére, hogy nem a vég következik, hanem egy új élet kezdete! Tudatosítanunk kell azonban, hogy „a saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és komoly munkával kikényszerítünk” – mondotta Márton Áron.
11. parancsolat: Hirdessük meg nemzeti közösségünk erkölcsi megújhodását! Tekintsük az erdélyi magyar élet igazi sorsvállalóinak azokat, akikben a szeretet, a szolgálat, a helytállás és adakozni tudás sorsformáló erővé válik, akik óvják családjukat, és a gyermekáldást Isten kegyének tekintik.
12. parancsolat: Ki kell alakítanunk a magunk sajátos erdélyi útját. Kremer Miklós ennek az útnak a lényegét így fogalmazta meg: „nincs más mód rendelkezésünkre, mint az önmagunkból való újrateremtődés, az egyetemes magyarsággal való gyors találkozás erkölcsi és művelődési téren, az államunkban többségnek és kisebbségnek egyaránt kedvező poziciócsere, s az alkalmas világáramlatokba való kapcsolódás. Ez azt is jelenti, hogy senki segítségére nem számíthatunk, mindent magunknak kell elvégezni.
Talpon maradásunk parancsolatait fogalmaztuk meg. Ha eszerint élünk, beteljesedhetnek a Zsoltárok Könyve igéi:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Azkinek vagyon tiszta szívetek”.
KÖTŐ JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)
2012. március 26.
RENDSZERHIBA
Tévesek a népszámlálási adatok, de esély sincs jobb statisztikára
A számok vitathatóak, de nem azért, mert csaltak volna a népszámlálást lebonyolítók, hanem azért, mert képtelenség nyilvántartásba venni az állampolgárok szabad mozgását.
Nem lehet készpénzként kezelni a népszámlálási adatokat, ezek mégis nélkülözhetetlenek: az államnak szüksége van egy olyan fajta kimutatásra, amelyet a közigazgatás igénybe vehet, vagy amely egyéb kutatások alapjául szolgálhat – körülbelül így fogalmazható meg a II. Szociológus Napok hivatalos nyitórendezvényeként megtartott kerekasztal-beszélgetésnek.
Veres Valér és Horváth István szociológusok, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docensei a tavalyi népszámlálás jelenleg elérhető eredményeit magyarázta a többnyire szociológia szakos diákoknak.
Veres Valér A felvezetőben elmondta, a Szociológiai Nyílt Napok egyaránt szól a szociológusoknak, akik már a szakmában dolgoznak, a diákoknak, hiszen olyan kérdések is terítékre kerülnek, amelyekről a formális tanrendben nem esik szó. Ugyanakkor a szociológia iránt érdeklődő, nem szakmabeliek is találhatnak a maguk számára érdekes témákat a szociológiai szemszögből megközelített tematikák között, akár a sajtón keresztül, akár közvetlenül érdeklődnek. Idén is kiválasztottak egy pár ilyen közérdekű témát, az egyik a népszámlálás.
Veres elmondta, csak ideiglenes eredmények a legelső adatok, amelyeket eddig közzétettek, az előzetes adatok csak ezután jelennek meg. Az ideiglenes adatokat az Országos Statisztikai Intézet azzal a figyelmeztetéssel tette közzé, hogy még változhatnak, de ez a változás várhatóan nem lesz számottevő, kevesebb mint 1%-osra becsülhető.
Horváth István elmagyarázta, az ideiglenes és az előzetes adatok között az a különbség, hogy az előbbit a számlálóbiztosok szolgáltatják az általuk megszámolt, körülbelül 300 személy adatainak az összesítését követően, az előzetes adatok már a számítógépes feldolgozás eredményei.
A népszámlálási adatok közül referenciaként tekintenek az ország állandó népességére vonatkozó adatokra. Tavaly mintegy 19 millió állandó vagy stabil lakost számoltak meg, az EU-szabályozások és standardok értelmében ide tartoznak azok a román és más állampolgárok, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és akik kevesebb mint egy évet tartózkodtak külföldön.
Ugyanakkor ide tartoznak azok a külföldi állampolgárok is, akik már több mint egy éve Romániában tartózkodnak, de a hivatalos lakhelyük külföldön van.
Etnikai megoszlás szerint a jelen pillanatban elérhető nem végleges eredmények szerint a románok aránya picit csökkent, a magyarok aránya viszonylag stabil, a romák aránya enyhén nőtt, 59 ezer fő nem rögzített etnikumú.
A beszélgetés moderátora, Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője azt vetette fel, hogy bár ismerjük a sarokszámokat, a kérdés az, hogy ezek mennyire megbízhatóak.
Horváth István szerint a demográfia nem egy egzakt tudomány, noha megkreálta magáról azt a benyomást, hogy egzakt módon tud számolni.
„Dekonstruálhatjuk a népszámlálást, elmondhatjuk hogy relatívak az adatok, ám mégis ezek alapján állapítják meg, milyen nyelvi jogokat kaphat egy település, vagy hogy a felekezetek mekkora összegre jogosultak, vagy hogy egy ország hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe” – magyarázta Horváth a népszámlálás tétjét.
Kifejtette, a kérdőjelek és a nyitott kérdések abból erednek, hogy a demográfia egy más korszak, más népesség-ellenőrzési logikában kreálta meg a népszámlálás gyakorlatát, de időközben ez a fajta valóság megváltozott. „Az államok annyira zárt rendszerként működtek, akár a konténerek: amikor kimásztál az egyik konténerből és nagy nehezen átmásztál egy másikba, akkor ott volt valaki és feljegyezte az átmászás tényét. Így az államok eléggé pontosan tudták regisztrálni a népességet” – ábrázolta Horváth, hogy mennyire kontrollált volt egykor a kivándorlás, illetve a határátlépés.
Elmondta, a népszámlálás intézménye, ahogyan azt annak idején elgondolták és felépítették, két alaphipotézisre épült: hogy kivételes lesz az állampolgárok nagyméretű mozgása, illetve, hogy ellenőrizhető és pontosan regisztrálható lesz. A román népszámlálás során, noha elég sok botorságot elkövettek, a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy az alaphipotézisek nem valósultak meg.
Rámutatott, Romániának sikerült egy bizonyos számú kivándorlót regisztrálni, ám a kapott adatoknak semmi közük nincs a valósághoz.
”Ezzel a problémával nemcsak Románia, hanem a legtöbb állam szembesül. Mivel a legtöbb ember nem akar titkosrendőr lenni Kanadában, vagy parkolóőr Magyarországon, kimenetelének tényét nem fogja bejelenteni a román hatóságoknál” – mutatott rá Horváth, majd ismertette a kivándorlóknak a célországban történő regisztrálásának a módját.
”A külföldön való tartózkodások regisztrálása is elég furcsa. 2010-es adatok szerint 2,8 millió román állampolgárt regisztráltak különböző államokban, mint ott tartózkodókat, de különböző logikák szerint jegyezték fel őket tartósan ott tartózkodókként” – mondta. A szociológus szerint például Németországban bizonyítani kell, hogy az illető már egy éve ott tartózkodik, míg Spanyolország esetében elegendő egy olyan papírnak a felmutatása, amely szerint nincs korlátozva az ott tartózkodásának az ideje.
A népszámlálás alatt 1,57 milliónyi külföldön élőt regisztráltak. Az adatok szerint a '90-es években 1,1 millió személy tartózkodott külföldön, az átlag kivándorló 30 év körüli, az első munkahelyén túl levő férfi volt. Tíz év elteltével jellemzően megnövekedett azoknak az emigránsoknak a száma, akik rurális, elmaradott vidékekről származtak, és akik többnyire a húszas éveikben járó nők.
Elhangzott, van olyan ország, ahol más módszert használnak a népesség számának a nyilvántartására, azonban a módszer nem mondható jobbnak.
Például az 1,6 millió lakosságú Szlovéniában egy bürokratikus rendszer alapján történik a népesség számának a nyilvántartása: az adózás révén tűnik fel a rendszerben egy-egy személy. Ennek hibája, hogy aki például egy év alatt nem fizetett be adót, az kiesik a nyilvántartásból.
Kolozsváron a magyar közösség kudarcként élte meg a népszámlálás eredményét, mely szerint 17%-ra csökkent a magyarság számaránya. Noha a kolozsvári magyarság arra készült, hogy az arány eléri a 20%-ot, és végre érvényesítheti nyelvi jogait. Horváth elmondta, szociológusi, szakértői körökben nem arról szólt a vita, hogy a kolozsvári magyar közösség eléri-e vagy sem a 20%-os küszöböt, hiszen erőteljes volt a szuburbanizáció, és így inkább azt találgatták, hogy ez a jelenség mekkora mértékben érinti a magyar közösséget, azaz, hogy a magyarok mennyire költöznek ki Szászfenesre, Szucságba vagy Kisbácsba.
Transindex
Tévesek a népszámlálási adatok, de esély sincs jobb statisztikára
A számok vitathatóak, de nem azért, mert csaltak volna a népszámlálást lebonyolítók, hanem azért, mert képtelenség nyilvántartásba venni az állampolgárok szabad mozgását.
Nem lehet készpénzként kezelni a népszámlálási adatokat, ezek mégis nélkülözhetetlenek: az államnak szüksége van egy olyan fajta kimutatásra, amelyet a közigazgatás igénybe vehet, vagy amely egyéb kutatások alapjául szolgálhat – körülbelül így fogalmazható meg a II. Szociológus Napok hivatalos nyitórendezvényeként megtartott kerekasztal-beszélgetésnek.
Veres Valér és Horváth István szociológusok, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docensei a tavalyi népszámlálás jelenleg elérhető eredményeit magyarázta a többnyire szociológia szakos diákoknak.
Veres Valér A felvezetőben elmondta, a Szociológiai Nyílt Napok egyaránt szól a szociológusoknak, akik már a szakmában dolgoznak, a diákoknak, hiszen olyan kérdések is terítékre kerülnek, amelyekről a formális tanrendben nem esik szó. Ugyanakkor a szociológia iránt érdeklődő, nem szakmabeliek is találhatnak a maguk számára érdekes témákat a szociológiai szemszögből megközelített tematikák között, akár a sajtón keresztül, akár közvetlenül érdeklődnek. Idén is kiválasztottak egy pár ilyen közérdekű témát, az egyik a népszámlálás.
Veres elmondta, csak ideiglenes eredmények a legelső adatok, amelyeket eddig közzétettek, az előzetes adatok csak ezután jelennek meg. Az ideiglenes adatokat az Országos Statisztikai Intézet azzal a figyelmeztetéssel tette közzé, hogy még változhatnak, de ez a változás várhatóan nem lesz számottevő, kevesebb mint 1%-osra becsülhető.
Horváth István elmagyarázta, az ideiglenes és az előzetes adatok között az a különbség, hogy az előbbit a számlálóbiztosok szolgáltatják az általuk megszámolt, körülbelül 300 személy adatainak az összesítését követően, az előzetes adatok már a számítógépes feldolgozás eredményei.
A népszámlálási adatok közül referenciaként tekintenek az ország állandó népességére vonatkozó adatokra. Tavaly mintegy 19 millió állandó vagy stabil lakost számoltak meg, az EU-szabályozások és standardok értelmében ide tartoznak azok a román és más állampolgárok, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és akik kevesebb mint egy évet tartózkodtak külföldön.
Ugyanakkor ide tartoznak azok a külföldi állampolgárok is, akik már több mint egy éve Romániában tartózkodnak, de a hivatalos lakhelyük külföldön van.
Etnikai megoszlás szerint a jelen pillanatban elérhető nem végleges eredmények szerint a románok aránya picit csökkent, a magyarok aránya viszonylag stabil, a romák aránya enyhén nőtt, 59 ezer fő nem rögzített etnikumú.
A beszélgetés moderátora, Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője azt vetette fel, hogy bár ismerjük a sarokszámokat, a kérdés az, hogy ezek mennyire megbízhatóak.
Horváth István szerint a demográfia nem egy egzakt tudomány, noha megkreálta magáról azt a benyomást, hogy egzakt módon tud számolni.
„Dekonstruálhatjuk a népszámlálást, elmondhatjuk hogy relatívak az adatok, ám mégis ezek alapján állapítják meg, milyen nyelvi jogokat kaphat egy település, vagy hogy a felekezetek mekkora összegre jogosultak, vagy hogy egy ország hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe” – magyarázta Horváth a népszámlálás tétjét.
Kifejtette, a kérdőjelek és a nyitott kérdések abból erednek, hogy a demográfia egy más korszak, más népesség-ellenőrzési logikában kreálta meg a népszámlálás gyakorlatát, de időközben ez a fajta valóság megváltozott. „Az államok annyira zárt rendszerként működtek, akár a konténerek: amikor kimásztál az egyik konténerből és nagy nehezen átmásztál egy másikba, akkor ott volt valaki és feljegyezte az átmászás tényét. Így az államok eléggé pontosan tudták regisztrálni a népességet” – ábrázolta Horváth, hogy mennyire kontrollált volt egykor a kivándorlás, illetve a határátlépés.
Elmondta, a népszámlálás intézménye, ahogyan azt annak idején elgondolták és felépítették, két alaphipotézisre épült: hogy kivételes lesz az állampolgárok nagyméretű mozgása, illetve, hogy ellenőrizhető és pontosan regisztrálható lesz. A román népszámlálás során, noha elég sok botorságot elkövettek, a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy az alaphipotézisek nem valósultak meg.
Rámutatott, Romániának sikerült egy bizonyos számú kivándorlót regisztrálni, ám a kapott adatoknak semmi közük nincs a valósághoz.
”Ezzel a problémával nemcsak Románia, hanem a legtöbb állam szembesül. Mivel a legtöbb ember nem akar titkosrendőr lenni Kanadában, vagy parkolóőr Magyarországon, kimenetelének tényét nem fogja bejelenteni a román hatóságoknál” – mutatott rá Horváth, majd ismertette a kivándorlóknak a célországban történő regisztrálásának a módját.
”A külföldön való tartózkodások regisztrálása is elég furcsa. 2010-es adatok szerint 2,8 millió román állampolgárt regisztráltak különböző államokban, mint ott tartózkodókat, de különböző logikák szerint jegyezték fel őket tartósan ott tartózkodókként” – mondta. A szociológus szerint például Németországban bizonyítani kell, hogy az illető már egy éve ott tartózkodik, míg Spanyolország esetében elegendő egy olyan papírnak a felmutatása, amely szerint nincs korlátozva az ott tartózkodásának az ideje.
A népszámlálás alatt 1,57 milliónyi külföldön élőt regisztráltak. Az adatok szerint a '90-es években 1,1 millió személy tartózkodott külföldön, az átlag kivándorló 30 év körüli, az első munkahelyén túl levő férfi volt. Tíz év elteltével jellemzően megnövekedett azoknak az emigránsoknak a száma, akik rurális, elmaradott vidékekről származtak, és akik többnyire a húszas éveikben járó nők.
Elhangzott, van olyan ország, ahol más módszert használnak a népesség számának a nyilvántartására, azonban a módszer nem mondható jobbnak.
Például az 1,6 millió lakosságú Szlovéniában egy bürokratikus rendszer alapján történik a népesség számának a nyilvántartása: az adózás révén tűnik fel a rendszerben egy-egy személy. Ennek hibája, hogy aki például egy év alatt nem fizetett be adót, az kiesik a nyilvántartásból.
Kolozsváron a magyar közösség kudarcként élte meg a népszámlálás eredményét, mely szerint 17%-ra csökkent a magyarság számaránya. Noha a kolozsvári magyarság arra készült, hogy az arány eléri a 20%-ot, és végre érvényesítheti nyelvi jogait. Horváth elmondta, szociológusi, szakértői körökben nem arról szólt a vita, hogy a kolozsvári magyar közösség eléri-e vagy sem a 20%-os küszöböt, hiszen erőteljes volt a szuburbanizáció, és így inkább azt találgatták, hogy ez a jelenség mekkora mértékben érinti a magyar közösséget, azaz, hogy a magyarok mennyire költöznek ki Szászfenesre, Szucságba vagy Kisbácsba.
Transindex
2012. március 28.
Mérgezett tő
Szokatlan, nagyon furcsa jelenség, amikor a többségiek törvénytelenséget, szeparatizmust, szegregációt és diszkriminációt kiáltanak.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román oktatóinak és diákjainak jajkiáltásai, illetve a mögéjük álló politikusok egyetértő, sőt lázító nyilatkozatai azonban olyannyira mérgezett tőből fakadnak, hogy végül ezt is csak a bántó ellenségeskedés számlájára írhatjuk.
Egyesek, jobban mondva sokak számára ugyanis továbbra is elfogadhatatlan és megemészthetetlen, hogy a magyarság parlamenti érdekképviselete időnként konkrét eredményeket is felmutat választóinak. A konfliktusra éhes vagdalkozókat pedig mindig ki tudja elégíteni az a politikai oldal, amely éppen sóvárogva nézi, amint az e téren rendkívül megbízható RMDSZ éppen másnak tartja a hátát a kormányban. Az ellenzék – legyen bármilyen színezetű is az – választások előtt röhögve veszi elő az etnikai kártyát, amely igazi aduvá válik abban az időszakban, amikor a magyar képviselet is előhozakodik kézzelfogható eredményeivel.
A forgatókönyv a szokásos: az RMDSZ a jól időzített megvalósításokkal megpróbálja szinten tartani magát a politikai palettán, az ellenzék büszkén figyeli, ahogyan izmosodnak százalékos mutatói, a nagyobbik kormánypárt pedig az engedmények után nagyot nyelve próbálja menteni a menthetőt. A PDL a MOGYE esetében az új, magyar, román és angol tannyelvű orvosi és gyógyszerészeti kar létrehozásáról szóló kormányhatározat közvitára bocsátásával akarta szépíteni magát választói szemében, miközben az időhúzás ellenére egyértelmű volt, ebből az RMDSZ ottányit sem enged.
Közben aláírási jogot kapott az a rektor, akit törvénytelenül választottak meg a MOGYE-n, de egyelőre ez sem változtat azon, hogy az új, egy adott pontig független karon három nyelven tanítanak majd. Egyértelmű, hogy amit most az RMDSZ kisajtolt – és várhatóan a jövőben is ki fog kényszeríteni – koalíciós partneréből, csakis politikai alkukötés révén valósulhat meg. A MOGYE felbujtott román diákjai, önkényes vezetői most a politikum durva beavatkozásaként próbálják tálalni a változásokat, pedig ők is tudják, hőzöngésükkel csakis politikai érdekeknek fekszenek le, és pontosan azt szolgálják, ami ellen buzgón tiltakoznak: a törvénytelenséget, a szeparatizmust, a szegregációt és a diszkriminációt.
Páva Adorjánű
Krónika (Kolozsvár)
Szokatlan, nagyon furcsa jelenség, amikor a többségiek törvénytelenséget, szeparatizmust, szegregációt és diszkriminációt kiáltanak.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román oktatóinak és diákjainak jajkiáltásai, illetve a mögéjük álló politikusok egyetértő, sőt lázító nyilatkozatai azonban olyannyira mérgezett tőből fakadnak, hogy végül ezt is csak a bántó ellenségeskedés számlájára írhatjuk.
Egyesek, jobban mondva sokak számára ugyanis továbbra is elfogadhatatlan és megemészthetetlen, hogy a magyarság parlamenti érdekképviselete időnként konkrét eredményeket is felmutat választóinak. A konfliktusra éhes vagdalkozókat pedig mindig ki tudja elégíteni az a politikai oldal, amely éppen sóvárogva nézi, amint az e téren rendkívül megbízható RMDSZ éppen másnak tartja a hátát a kormányban. Az ellenzék – legyen bármilyen színezetű is az – választások előtt röhögve veszi elő az etnikai kártyát, amely igazi aduvá válik abban az időszakban, amikor a magyar képviselet is előhozakodik kézzelfogható eredményeivel.
A forgatókönyv a szokásos: az RMDSZ a jól időzített megvalósításokkal megpróbálja szinten tartani magát a politikai palettán, az ellenzék büszkén figyeli, ahogyan izmosodnak százalékos mutatói, a nagyobbik kormánypárt pedig az engedmények után nagyot nyelve próbálja menteni a menthetőt. A PDL a MOGYE esetében az új, magyar, román és angol tannyelvű orvosi és gyógyszerészeti kar létrehozásáról szóló kormányhatározat közvitára bocsátásával akarta szépíteni magát választói szemében, miközben az időhúzás ellenére egyértelmű volt, ebből az RMDSZ ottányit sem enged.
Közben aláírási jogot kapott az a rektor, akit törvénytelenül választottak meg a MOGYE-n, de egyelőre ez sem változtat azon, hogy az új, egy adott pontig független karon három nyelven tanítanak majd. Egyértelmű, hogy amit most az RMDSZ kisajtolt – és várhatóan a jövőben is ki fog kényszeríteni – koalíciós partneréből, csakis politikai alkukötés révén valósulhat meg. A MOGYE felbujtott román diákjai, önkényes vezetői most a politikum durva beavatkozásaként próbálják tálalni a változásokat, pedig ők is tudják, hőzöngésükkel csakis politikai érdekeknek fekszenek le, és pontosan azt szolgálják, ami ellen buzgón tiltakoznak: a törvénytelenséget, a szeparatizmust, a szegregációt és a diszkriminációt.
Páva Adorjánű
Krónika (Kolozsvár)