Nyilatkozat | Az Erdélyi Magyar Néppárt első Országos Küldöttgyűlése elé
Három esztendőnek kellett eltelni, amíg az 1918-as román megszállás, majd a trianoni békediktátum által sokkolt erdélyi magyarság felébredt bénultságából és Kós Károly “kiáltó szavának” szellemében nekilátott önmaga politikai megszervezéséhez a közösségi autonómia jegyében. 1989 decemberében a Tőkés László nevéhez köthető temesvári népfelkelés, majd a bukaresti, alkotmányjogi rendszerváltást hozó puccs után megpezsdült az erdélyi magyar közélet. Az akkor még egységes politikai érdekképviselet soraiba százezrével jelentkeztek a nemzetükért tenni akaró polgártársaink. Mégis, a visszahúzó erők miatt, három esztendőbe telt, míg a Kolozsvári Nyilatkozattal eljutott az RMDSZ Kós Károly programjának felvállalásához. Újabb három év elteltével viszont 1996 elején a csúcsvezetés már a kormányzati szerepvállalást készítette elő, mely egyenértékű volt problémáink nemzetköziesítésének feladásával, a külpolitikai nyomásgyakorlás nélkülözhetetlen politikai eszközének félretételével, az autonómiaprogram de facto feladásával és a lassan épülgető magyar nemzeti önkormányzat román versenypártként való működtetésével. A magyar önrendelkezés és a közösen megalkotott autonómiaprogram híveinek felelősségtudata miatt állt még fenn további hat esztendeig az erdélyi magyar érdekképviselet formális egysége. Az önálló magyar politika hívei akkor léptek csak a saját szervezet létrehozásának útjára, amikor 2003-ban bebizonyosodott: az RMDSZ végleg feladta a brassói autonómiaprogramot, s a közvetlen és általános, az egész közösséget megmozgató belső választást, melynek eredményeképpen a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament jött volna létre, “kiváltotta” a helyi elitek önátmentésével egyenértékű, elektoros játékokat megengedő részleges tisztújítással, melynek eredményeképpen egy meggyengített kompetenciájú pártszerv jött létre.
A 2008-ban bejegyzett Magyar Polgári Párt reményteli szerveződésként indult, de fokozatosan bebizonyította, hogy alkalmatlan a következetes, autonomista, belső demokráciára épülő erdélyi néppárt szerepére. A választás szabadságának jelszavával startoló szervezet nem indult a 2008-as parlamenti választásokon, elnöke viszont nem késlekedett szárnysegédjeivel Cotroceni-ben megjelenni december 1-én, hogy Nagyromániát együtt ünnepelje a román elittel. Legalább ennyire súlyos intő jel volt az is, hogy miután az elnök akaratának megfelelően a román bíróság döntött az elnök mesterkedései miatt botrányba fulladt gyergyói kongresszus ügyében és az elnököt marasztalta el, az igazság és törvényesség híveit zárták ki a “polgári” pártból.
A demokrácia és a magyar önépítkezés híveinek nem volt más választása, mint az, hogy saját politikai szervezetet alakítsanak. A saját párt megalakítását indokolta az is, hogy nem volt Erdélyben egy következetes, tisztázott belső viszonyokkal bíró, demokratikus erő a politikai arénában, mely őszinte és megbízható stratégiai partner lehetett volna a magyar kormány nemzetegyesítő politikájának megvalósításában. Végül, de nem utolsósorban nemzetpolitikai létparancs a csalódott, bizonytalan, valamint a következetes magyar politikai érdekérvényesítés feltámadásában reménykedő szavazóknak hiteles alternatívát kínálni.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ennek megfelelően 2010 decemberében küldöttgyűlési határozattal kezdeményezte az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését. Az aláírások rekordidő alatt összegyűltek, s ha nem is zökkenőmentesen, de a bejegyzés is megtörtént. A tavaly decemberi, Marosvásárhelyen megtartott munkatanácskozás már megmutatta az új szervezet erejét. Az utóbbi hónapokban egyre-másra alakultak a párt szervezetei kis falvakban, községekben, városokban és megyei szinten, mára pedig megérett a helyzet arra, hogy a párt megtartsa első, program- és alapszabályzat-alkotó, tisztségválasztó országos küldöttgyűlését.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöksége bízik az új pártban, melynek erősödéséhez, sikeréhez minden – a közös céljaink eléréséért munkálkodó – erdélyi magyar ember támogatását kéri.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Elnöksége
Mediatica.ro

Minden becsületes magyart áthatott a lelkesedés
A kommunizmus áldozatainak világnapja alkalmából a Nagykárolyban élő Ft. Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus–lutheránus püspököt kérdeztük az ellene felhozott hamis vádakról, letartóztatásának körülményeiről és börtönéveiről.
— Hogyan lett lelkész?
— 1952 őszén exmatrikuláltak a kolozsvári Bolyai Egyetemről, ahol matematika–fizika szakos voltam. Nem a rossz magaviseletem, nem is a rossz tanulmányi eredményeim miatt, hanem azért, mert édesapám kulák volt. Kollégáimmal, akiket szintén kirúgtak, elindultunk, hogy keressünk egy olyan munkahelyet, ami segít abban, hogy elkerüljük a katonaságot. Ez nem jött össze. Akkor, sajnos nem a saját elhatározásomból mentem a teológiára, hanem azért, mert minden kapu becsukódott előttem. Édesapámék felküldték Kolozsvárra a helyi lelkészt, hogy beszéljen rá, menjek teológiára. A püspök úr magához hivatott, megkérdezte: „Te vagy az a fiú, aki teológus akar lenni?” Azt válaszoltam: „Én nem, a szüleim”. Vallásos nevelésben részesültem, de az iskolában úgy teletömték a fejem az izmusokkal — ateizmus, dialektikus materializmus stb. —, hogy azt se tudtam, hol állok. A püspök úr azt mondta: „Nem baj fiam, majd itt megnyugszol!” Bende Béla tanulmányi igazgató nem akart felvenni a teológiára. Azt mondta, milyen ember az, akit kirúgtak egy állami intézményből? A püspök úr nem engedett az övéből, azt mondta, nincs több vita, fel van véve. Hála Istennek nem bántam meg, mert utólag, ha vissza gondolok, édesanyám, aki nagyon vallásos volt, és harmincnégy évesen meghalt, azzal a feltétellel adott a brassói gimnáziumba, hogy lelkész leszek. 1956. június 28–án szenteltek lelkésszé, ezt követően a püspök úr kinevezett püspöki titkárrá. Zűrzavaros idők jöttek, nagyon sok nem kívánt változás. A kommunista szellem egész világunkon végigsöpört.
Hamis vádak
— Önt olyan vádakkal ítélték el, amit el sem követett. Hogyan lehetett ilyen ítéletet meghozni?
— Az evangélikusok közül letartóztattak négy lelkészt, négy teológust és engem helyeztek vád alá. Engem jelöltek ki fő vádlottnak. A tárgyaláson azzal vádoltak, hogy Románia területi egysége ellen követtem el merényletet. Az utolsó szó jogán megkérdeztem: „Mit csináltunk mi, amivel veszélyeztettük Románia területi egységét?” A bíró azt válaszolta: „Nem csináltatok semmit, mert nem tudtatok.” Az egész ügy onnan indult, hogy a teológián volt két evangélikus tanárunk, akik mély baloldali beállítottságot képviseltek, többet foglalkoztak a politikával, mint a hittannal, velük nekem állandó vitáim voltak. Amikor kirobbant a budapesti forradalom, az ottani események hatására minden becsületes magyar ember áthatott a lelkesedés, nem tudott nyugodtan maradni az, akinek magyarul dobogott a szíve. Ez így volt Kolozsváron is. Mentem a Szőlő utcában és láttam, hogy az ablakokból örömteli arcok néznek le, az utca tele van emberekkel, a rádióban szólt a Himnusz, a Szózat és a Bánk bán nagyáriája. Akkor döbbentem rá, hogy mennyi magyar ember volt Kolozsváron. Ez a lelkesedés rám ragadt. A Kossuth Lajos utca 1. szám alatt volt egy Luther Otthon, melyben este a fiúk írtak egy beadványt a püspök úrhoz, melyben kérték, hogy intse meg a két baloldali beállítottságú teológiai tanárt, hogy hagyjanak fel a politikával és próbáljanak meg keresztyén módon, evangélikus tanárhoz méltóképpen viselkedni. Ez a beadvány eljutott a hatóságokhoz is, azok pedig elkezdték hívni az aláírókat a szekuritátéra. A beadványt nem én írtam, de mivel püspöki titkár voltam, az én nevem került az első helyre. Tudtam, hogy nyomoznak, tudtam, hogy le fognak tartóztatni, lelkileg mindenre fel voltam készülve. A nyomozás tartott, közben engem Székelyzsomboron megválasztottak lelkésznek, 1957 júliusában odaköltöztünk, addigra a fiam is megszületett. A kommunista rendszer ebben a faluban is elvégezte a munkáját, a falut kettéosztotta, fele bement a kollektívába, fele nem. Borzasztó ellentétek voltak, nekem az volt a legfontosabb feladatom, hogy a két tábort összebékítsem. Hála Istennek, ez sikerült.
Letartóztatás, vádak
— Hogyan történt a letartóztatása?
— Nem tudom, hogy miért, de késett a letartóztatásom. 1958. december 16–án Brassóban voltam az élelmiszerpiacon. Szép kertünk volt, a termés egy részét megpróbáltam eladni. Egy ismerős magyar rendőr haladt el előttem, rá szóltam, hogy:„Szőcs maga mit keres itt?” „Tiszteletes úr! — szólt rám komolyan — épp magát keressük.” Egy civil volt vele, Jakab Máté vagy Matei Jacob, ő volt a letartóztatási osztály parancsnoka. Bevittek a szekuritátéra, ott tartottak másnap reggelig egy raktárban. Reggel feltettek egy sötét szemüveget, hátrakulcsolták a kezem, azt mondták nem beszélhetek, mert van még valaki a kocsiban, amivel a kolozsvári szekuritátéra szállítottak, és az nem szabad hallja. Úgy szorított a bilincs, hogy nem bírtam tovább és ordítozni kezdtem. Megállt a kocsi, levették a bilincset és előre bilincselték a kezem. A szemüveg véresre sértette az arcom, úgy vittek fel, közben folyton azzal ijesztgettek, hogy halálra fognak ítélni. Később azzal is vádoltak, hogy 1956 tavaszán a Babes egyetem meghívására Kolozsvárra érkezett egy csoport a debreceni Kossuth Egyetemről. Néhány magyarországi egyetemistát meghívtunk a Luther Otthonba, ahol Béla napon megittunk egy-egy pohár bort és beszélgettünk, mint általában az akkori fiatalok. Azzal vádoltak, hogy hazám belső ügyeiről beszélgettem idegen állampolgárokkal, ami nem más, mint hazaárulás. Akkor, ha egy csoportot hazaárulással vádoltak, a fővádlottat hivatalból halálra ítélték. Öt hónapon át abban a tudatban éltem egy pincében, hogy bármikor kivégezhetnek. Azzal gúnyolódtak, hogy nem lőnek agyon, mert kár értem egy drága töltényt elhasználni, találnak a szemétben egy kötelet, amivel felakasztanak. Csak a hit tartotta bennem a lelket, és az, hogy a fiamnak nem kell majd szégyenkeznie azért, mert az apja megalázkodott és feladta elveit. Érdekes ez a lélektani állapot. Addig nem tudtam volna elképzelni, hogy erre képes vagyok. A tárgyaláson a vádból kimaradt a hazaárulás. Egy olyan lelkiállapotba kerültem, hogy elkezdtem röhögni. A bírák azt hitték, hogy meghibbantam. Szinte hangosan mondogattam magamban: „Na Mózes, az életed meg van mentve, most már csak lesz valahogy.” Tizennyolc év kényszermunkára ítéltek.
Börtönévek
— Hogyan teltek a börtönévei?
— Kezdetben pár hónapig a szamosújvári börtönben voltam, onnan pedig kivittek a Duna–deltába dolgozni, ahol kereken öt esztendőt töltöttem. Gátat építettünk, nádat vágtunk, és különböző mezőgazdasági munkákat kellett végeznünk. Isten mentsen meg mindenkit attól a nyomorúságos állapottól, amely ott uralkodott, sajnos sokan bele is pusztultak ebbe a büntetésbe. Volt, hogy juhhodályban, barakkokban vagy hajóuszályokon laktunk évekig. Mindig azt mondogattam viccesen, hogy biztosan a söprögetésig maradok ott, ami be is teljesült, mert a legutolsó csapattal tértem vissza. 1964. augusztus 3–án kaptam kézhez a szabadulólevelet, mert a Román Népköztársaság felszabadulásának 20. évfordulója alkalmából mindenkinek elengedték a hátralévő büntetését. Ez tulajdonképpen nem amnesztia volt, hanem kegyelem, és továbbra is bűnösek maradtunk a vezetés számára.
Lelkészi szemszögből
— Lelkészként hogyan élte meg ezeket az éveket?
— Első nap úgy fogadott egy kapitány: „Vegyétek tudomásul, hogy ti nem azért vagytok itt, hogy letöltsétek a büntetést és szabaduljatok, hanem azért, hogy itt elpusztuljatok.” Ott döbbentem rá, hogy miért nevezik Székelyföldön a talicskát rabszekérnek. Olyanokat is csináltak, hogy két–három órakor felköltöttek és odaállítottak sorba, hogy várjuk a reggelit. Egy időben úgy elgyengültünk, hogy négyen–öten összefogózkodtunk és húztuk egymást, míg el tudtunk indulni. Kegyetlen viszonyok voltak és kegyetlen smasszerek (börtönőrök). Ezeket a bosszú fűtötte, mert 1955–ben, amikor Romániát felvették az ENSZ–be, bizonyos foglyokat szabadon engedtek, és ezeket a smasszereket elítélték embertelenség vádjával. Az 1956–os események után ezeket visszahelyezték állásukba, és megmutatták mi az igazi embertelenség. Erre egy példa, hogy egy katolikus pap meghalt, egy smasszer a lóról rádobta a horgot és úgy húzta be a telepre. Én egy hitben megerősödött emberként kerültem börtönbe, tudtam azt, hogy nekem küldetésem van. Már Székelyzsomboron láttam, mit jelent a jó szó a szerencsétlen, megnyomorodott emberek számára. Számomra mindig a lassan–lassan megerősödő hit adott erőt. Szakaszonként harminchárom lelkésszel voltam együtt a börtönben. Én voltam az, aki titokban mindig megszerveztem az istentiszteleteket. Amikor átvittek egyik telepről a másikra, mindig kerestem egy sarkot, ahol lehetett istentiszteletet tartani. Amikor az egyik felekezet imádkozott, a másik őrt állt. Lelkileg nagyon összeforrtunk, ezért tudtuk egymást erősíteni. A remény, az Istenben való hit és a humor segített minket a túléléshez. Igyekeztünk a fájdalmak és a szomorúság fölé emelkedni, hogy megtartsuk magunkban azt az éltető erőt és reményt, ami átvezet minket abból a boszorkány szellemmel áthatott világból.
Szabadulás
— Hogyan történt a szabadulás?
— A szabadulás egy külön történelem. A vége felé nagyon sok rémhír járta, már nem tudtuk, hogy mit higgyünk, mit nem. Az egyik ügyvéd — Bojannak hívták — tudott hajat vágni és borotválni, őt gyakran hívták a tisztekhez. Egy este épp borsót válogattunk, amikor szólt, hogy mondani akar valamit. Bementünk egy raktárba, benyúlt a csizmájába és kivett egy Scanteat. Abban írta, hogy az államtanács úgy döntött, hogy augusztus 23–ig, Románia felszabadulásának huszadik évfordulójáig, minden politikai foglyot hazaengednek. Többször elolvastam a szöveget, megtanultam és elmondtam a csoportnak.
Visszaemlékezések
— Úgy tudom könyvet ír életéről, lelkészi pályafutásáról, amiből gondolom nem maradnak ki a börtönévek sem.
— Sok feljegyzésem van, ezeket már rendszereztem, az írással is jól haladok. Én nem tudok számítógépbe írni, a kézzel írott szövegemet majd diktálni fogom valakinek. Ennyi év után már eléggé tisztán látok mindent. Megtanultam mi a szenvedés, a fájdalom, az embertelenség, de megerősödött a hitem. Ma már tudom, hogy mennyire fontos a jó szó, az összetartozás, a szeretet és az Istenbe vetett hit. Engem nem a világi emberek, nem a szekuritáté emberei juttattak börtönbe, hanem a teológusok és az egyetemi tanárok. Amikor hazamentem, a feljelentőm Júdás csókkal akart kedveskedni. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Rabságból, egy rab országba kerültem szabadulásom után. Továbbra is be kellett fogjam a számat. Tudtam, hogy ki kicsoda, ki mire volt képes, de ezeket nem lehetett leleplezni. A munkatábort katonák vették körül. Volt egy szatmári magyar katona, aki sokat segített rajtam, nem tudom, hogy él–e még, fiatalabb volt nálam, azzal mindig szerettem volna találkozni.
erdon.ro

SZKT Marosvásárhelyen: elfogadták a választások előkészítéséről szóló határozatot
Elfogadta a 2012-es önkormányzati választások előkészítéséről szóló határozatot az RMDSZ döntéshozó testülete szombaton, Marosvásárhelyen. A dokumentum a szövetség jelöltállítási módozatait, eljárási rendjét és ütemtervét, illetve a jelölési feltételeket rögzíti. A Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) ugyanakkor megszavazta Kovács Péter főtitikár kampányfőnökké való kinevezését is.
Kelemen: nem mi akadékoskodunk
Kelemen Hunor elnöki beszédében úgy értékelte, az elmúlt 22 év legnehezebb önkormányzati választása elé néz idén az RMDSZ és az erdélyi magyar közösség, az önkormányzati választások eredményeitől függ az őszi parlamenti választás kimenetele is. „Először fordul elő 22 esztendő után, hogy olyan megméretkezés lesz a Székelyföldön, a Partiumban és a szórványban is, amelyen három magyar szervezet versenyzik majd a szavazatokért. A Magyar Polgári Párt (MPP) indult 2008-ban is, idén indul Tőkés László pártja, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is. Utóbbi élvezi a magyar kormány teljes támogatását, ennek láthattuk már az első jeleit az RMDSZ-ellenes matricák megjelenésében. Tehát egy ilyen versenyből kell nekünk győztesként kikerülnünk. Mi mindig is a párbeszéd, az együttműködés hívei voltunk, ezért mondtuk már hónapokkal ezelőtt, hogy az RMDSZ ajtaja nyitva áll, a kulcsot eldobtuk. Ez volt a mi üzenetünk. Tőkés László pedig ezelőtt néhány nappal leszögezte, nem akarnak együttműködni az RMDSZ-szel. Tehát nagyon határozottan el kell mondani: az összefogást, az együttműködés lehetőségét nem az RMDSZ utasította el” – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Kovács: Tőkés lépjen ki az RMDSZ-ből
Kovács Péter főtitkár felszólalásában arra utalt, hogy korábban Tőkés László az RMDSZ-t egy rozoga autóval hasonlította össze, amely letért az útról. Ha ennyire rozoga ez az autó, és ha valóban rossz irányba halad, miért nem száll ki belőle? – vetette fel a kérdést Kovács Péter az SZKT ülésén. A főtitkár emlékeztetett arra, hogy a szövetség színeiben európai parlamenti képviselői mandátumot nyert Tőkés hetente kiadott sajtóközleményeiben kizárólag posztkommunistáknak, neptunistáknak, korruptoknak, tájba simulóknak, bársonyszékhez ragaszkodóknak, az autonómia eszményét feladóknak címkézi az RMDSZ képviselőit.
„Hogy bírja Tőkés László egy ilyen társaságban, miért nem veszi a kalapját, adja vissza az RMDSZ-listán nyert európai parlamenti mandátumát, és megy a megújulást hirdető társaságba?” – fogalmazott Kovács. Véleménye szerint a távozásnak semmilyen akadálya nincs, hiszen, mint mondta, már elküldték a vadonatúj versenyautót. A polgári pártra utalva megjegyezte: igaz ugyan, hogy ez az új autó már a második küldemény, az első hamar bedöglött, de függetlenül ettől Tőkés Lászlónak minden feltétel adott ahhoz, hogy megváljon az általa tehernek elkönyvelt RMDSZ-től, beüljön az igen tetszetős importverdába, és elinduljon azon az úton, amit ő jónak, igaznak és egyenesnek tart. A főtitkár úgy gondolja, becsületes lenne az, ha véget érne a pártok fölötti lebegés, és 22 év után először Tőkés László a kormánykerékhez ülne, nemcsak az anyósülésről osztogatná az utasításokat. Oda viszont nem ülhet, vélte Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, mert nincs is jogosítványa.
Az SZKT-tagok vita nélkül fogadták el a júniusi önkormányzati választások előkészítéséről szóló határozatot. Ennek értelmében a polgármester- és helyi tanácsosjelöltek kiválasztásának módozatairól és az annak megfelelő teljes eljárási rendről minden egyes esetben, a helyi szervezet javaslata alapján, a megyei vagy a területi állandó tanács hoz döntést, erről pedig legkésőbb március 5-éig írásban értesíti az országos kampánystábot.
A jelölteket előválasztások alapján vagy küldöttgyűlések keretében fogják megnevezni. Az SZKT arról is döntött, hogy a szövetség azokon a településeken, ahol a magyarság aránya meghaladja a 15 százalékot, kötelező módon indítson saját polgármesterjelöltet. A határozat azt sem zárja ki, hogy azokon a településeken, ahol az arány ennél kedvezőtlenebb, az RMDSZ-nek ne legyen saját jelöltje. „Mindezt a helyi szervezetekre bízzuk. A más pártokkal való egyezségkötésekre viszont csakis a szövetségi elnökség előzetes jóváhagyásával kerülhet sor” – nyomatékosította Kelemen Hunor.
Vass Levente magyar koalíciót akar
Prioritásként kezeli a „különleges helyzetben lévő Marosvásárhely” visszaszerzését az RMDSZ – derült ki Kelemen Hunor szavaiból, aki azonban a vereség változatát sem zárta ki. Belátta, az is előfordulhat, hogy a szövetség nemcsak a polgármesteri széket nem szerzi vissza, de megtörténhet, hogy kevesebb tanácsost juttat be a 23-as testületbe. Az elnök szerint egy esetleges kudarc esetén Marosvásárhely elvesztése nem a 2012-es, hanem a 2000-es évhez kötődik. Kelemen károsnak tartotta a két kisebb magyar párt konok álláspontját, miszerint a vásárhelyi magyarság érdekében sem hajlandók felsorakozni az RMDSZ jelöltje mögé.
„Sok minden lehetséges, de az nem, hogy Vass Levente ne az RMDSZ színeiben induljon” – üzente a szövetségi elnök azok számára, akik csak függetlenként vagy egy magyar–magyar koalíció jelöltjeként tudnák támogatni a fiatal orvos-politikust. Kelemen Hunor kitért az újabb ellenjelöltre is, az MPP-támogatta Benedek Imrére, a Maros megyei RMDSZ egyik volt alapemberére, akit egy sértődött embernek nevezett.
Mintegy ellentmondva a szövetségi elnöknek, Vass Levente arra próbálta ösztönözni a szövetség vezetőit, hogy kössenek választási szövetséget a másik két magyar alakulattal. Hangsúlyozta, a magyar–magyar koalíciót nemcsak Marosvásárhely visszaszerzéséért, hanem a Maros megyei önkormányzat megőrzéséért is létre kell hozni. Utalva a néppártra, Vass kijelentette: neki kötelessége egyeztetni azzal a párttal, amely az utóbbi nyolc hónapban kiállt mellette. Az egészségügyi miniszter tanácsosa az esetleges előválasztásokon való részvételét sem tartotta kizártnak. „Nem tartom túl jó ötletnek, de állok a kihívás elé. Nem engem, hanem az RMDSZ vezetőit kell meggyőzni” – nyilatkozta lapunknak Vass Levente.
MOGYE mint kormányzási sarokkő
Sem Kelemen Hunor, sem elődje, Markó Béla nem hagyta szó nélkül a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) áldatlan helyzetét. Mindketten az új oktatási törvény maradéktalan betartását kérték, arra figyelmeztetve a nagyobbik kormánypártot, hogy a rendelkezés nem születhetett volna meg az RMDSZ hathatós támogatása nélkül.
„Minket az erdélyi magyarság nem azzal bízott meg, hogy az egyetem rektorától vagy szenátusától kérjünk számon bármit, mi a parlamentben, a kormányban, a törvény révén kell hogy érvényesítsük jogainkat” – reagált azon román álláspontra Kelemen, mely szerint káros az egyetem ügyének túlpolitizálása. Markó Béla a kormányzati szerepvállalás sarokkövének nevezte a MOGYE-t. „Ha nem sikerül érvényesíteni a törvényt és létrehozni az önálló magyar intézeteket az egyetemen, akkor nagyon komoly kérdés, hogy tudunk-e továbbmenni ezzel a kormánnyal és ezzel a koalícióval. Szerintem nem” – szögezte le. Markó szerint elfogadhatatlan, hogy Romániában az oktatási törvényt szelektíven alkalmazzák.
„Ha elfogadjuk ezt, és nehéz reformkérdéseket átgyúrunk ezen az egyébként is nehéz helyzetben lévő társadalmon, és azért, mert egyesek román nemzeti, etnikai elképzeléseit, nacionalizmusát sérti, akkor ez azt jelenti: elfogadtuk, hogy Romániában nincsen törvény, nincsen alkotmány. Megkérdőjeleződik az is, hogy van-e parlamenti demokrácia és vannak-e politikai eszközök számunkra” – szögezte le az RMDSZ volt vezetője.
(Zöld tiltakozók Verespatak megmentéséért: Akárcsak novemberben, szombaton is tüntetők várták a marosvásárhelyi Kultúrpalotában ülésező RMDSZ-politikusokat. A csendőrök ezúttal nem a szakszervezeti aktivistáktól, hanem a verespataki bányaberuházást ellenző, egyébként békés és csendes zöldektől óvták a kormánypárt képviselőit. Borbély László környezetvédelmi miniszter nem kívánt az „RMDSZ – ne áruld el Verespatakot, elveszíted a sok szavazót” vagy „Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó” feliratokkal ellátott transzparenseket emelgető tüntetők követeléseire reagálni. „Nincs mit tárgyalnom, ezt már megtettem akkor, amikor egy hónappal korábban behatoltak a minisztériumba, és valóságos nyílt kapuk napját tartottam számukra. Én nem adtam áldásom a beruházásra, hisz jelenleg a technikai részletek megtárgyalásánál tartunk. A tanácskozáson szakemberekből álló bizottság vesz részt, én személyesen nem. A döntést sem én hozom meg, hanem a kormány” – szögezte le Borbély László. A ciánalapú bányaberuházás ellenzői magyar nyelvű levelet nyújtottak át a miniszternek. A magyar feliratokat lobogtató, de egymás között románul beszélő aktivisták kifejtették: nem tiltakozni jöttek Marosvásárhelyre, mindössze tudatni szeretnék az RMDSZ politikusaival, hogy a verespataki ügyben milyen felelősség terheli Borbély László környezetvédelmi és Kelemen Hunor művelődési minisztert.)
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Nyílt levél a nagyváradi EMNT-EMNP vezetőségéhez az „Igen, tessék! – Da, poftiti!” mozgalommal kapcsolatos kifogásaik margójára
Még nem tudom minősíteni a tényállást: a jó ügy érdekében megnyilvánuló szent együgyűség vagy félműveltségből táplálkozó agresszív politikai szűklátókörűség? Két partiumi illetékességű EMNP-EMNT-s helyi vezetői duó február 22-én „elkövetett” egy sajtótájékoztatót, amelynek keretén belül kifogásolták, és durva jelzőkkel leminősítették az Igen, tessék! civil kezdeményezésű, magyar nyelvi revitalizációs mozgalmat.
Érintettként (az „Igen, tessék!” egyfajta ötletgazdájaként) a hírek olvasatán megakadt a torkomon a reggeli kávé. A mozgalom félévvel ezelőtti, kolozsvári elindítása óta az összmagyar sajtó határozottan pozitív és támogató viszonyulásán túl, a román sajtóban sem volt egyetlen negatív visszhang, egyre több településen, egyre több üzletben és hivatalban tűnik fel a lassan ismertté váló jelvénye. Nos, ilyen előzmények után nem csoda, hogy a felcím, miszerint Kifogásolja az Igen, tessék! programot a nagyváradi EMNT–EMNP szerény személyem esetében spontán pupillatágulást eredményezett, hiszen a sajtótájékoztató úriemberek nyilvánvalóan vagy nem értették meg az Igen, tessék! mozgalom lényegét, vagy szűk látókörű politikai vagdalkozásban öncélúan felhasználva próbálják több hónap munkáját hitelteleníteni.
Az Igen, tessék! mozgalom mindenekelőtt, de nem kizárólag a magán ellátói kereskedelmi és szolgáltatói szférában (üzleteken, piacokon, biztosítóknál, kávézókban, benzinkutaknál, mozi jegypénztáránál stb.) szeretné megerősíteni, bátorítani a magyar nyelv használatát. Nyilvánvaló, hogy ezeken a színtereken a történelmi hivatkozások, a törvényes keretre, illetve a tételes nyelvi jogokra vonatkozó szabályozások nem bizonyultak hatékony megközelítésnek, annál is inkább, mivel a magánszféra által működtetett nyilvánosság esetében alig vannak tételesen a kisebbségi nyelvek használatát előíró, támogató érvényes jogi normák. Ám ezeken a színtereken a kisebbségi nyelvek használatát hathatósan lehet marketing jellegű érvekkel és stratégiákkal elősegíteni: az anyanyelvű kiszolgálás, szolgáltatás tényleges kereskedelmi előnnyel járhat. Nem kell tudományoson bizonyított érveket felhozni, elég a mindennapi tapasztalat: két közelítő árú és minőségű termék közül azt vásároljuk meg, amely esetében a kiszolgálásnak van egy hozzáadott értéke, például anyanyelven történő tájékoztatás (jobban értjük, amit mondanak, nagyobb a komfortérzésünk stb.). Nagyváradon és általában Partiumban ezt az érvelést kétségtelenül kiegészíti a jelentős, marketing szempontból egyáltalán nem elhanyagolható magyarországi turistaforgalom.
A módszer egyszerű, a mozgalomhoz csatlakozó egyének, cégek használják az Igen, tessék! – Da poftiţi! feliratozású matricát, jelvényt vagy kis plakátot, ezáltal jelezve, hogy ismerik a magyar nyelvet, és hajlandók arra, hogy magyarul társalogjanak az ügyféllel. Az ok kézenfekvő, a távlati cél pedig a mozgalom számára megnyerni, például, nem csak a magyar helyként nyilvántartott lokálok tulajdonosait, hanem a nemzetközi áruházláncok menedzsereit vagy a román érdekeltségű vállalkozói szférát is. Rávezetni arra őket, hogy az alkalmazottak magyar nyelvismerete bármely cég számára gazdasági erőforrás, használatának van marketing értéke (és haszna).
Meglátásunk szerint ennek a piciny jelnek a használata szükséges és hasznos, mivel felmérések szerint a települési arányuk szerint kisebbségben élő magyarok több, mint egyharmadával fordult elő havonta legalább egyszer, hogy magyar elárusítóval, kiszolgálóval románul beszélt. Vagyis őshonosság ide, nagy politikai retorika oda, ezek az adatok tények, melyek kétségen felül azt jelzik, hogy számos erdélyi nagyvárosban beszűkülőben van a magyar nyelv nyilvános használata. Márpedig (hogy Wolland mestert idézzem a Mester és Margarétából) a tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon.
Nos, ilyen előzmények jegyében nyilvánult meg a sajtó előtt a két politikával foglalkozó EMNT-EMNP-s polgártárs, többek között azt kifogásolva, hogy az Igen, tessék! mozgalom nagyváradi kibontakozása során a kezdeményezők Magyarországról jövő turistákra és nem az őshonosságra hivatkoznak. Egy dolog biztos: az Igen, tessék! fentebb vázolt filozófiája nem annyira vitézkötésesen, díszmagyarosan hangzatos, mint az őshonosság fél téglája, de minden jel arra mutat, hogy hatékony. Ennek a hatékonyságnak a mutatója a mozgalomhoz eleddig csatlakozott kereskedelemben, szolgáltatásokban dolgozó magánszemélyek, cégek és közintézmények növekvő száma. A közintézmények esetében elsődleges az intézményvezetők elkötelezettsége a közszolgáltatások minőségének a javítása irányába, arra buzdítva a magyar nyelvet ismerő tisztviselőt, hogy a magyar anyanyelvű ügyfeleknek udvariasan kínálja fel a választás, a magyar nyelvű párbeszéd lehetőségét. Ez a forma, tehát, nem mentesíti a közintézményt azon törvény által előírt kötelezettsége alól, hogy megszervezze a többnyelvű szó- és írásbeli kommunikációt, viszont gördülékenyebbé teheti ezt a folyamatot. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy azok a közintézmények is éljenek ezzel a lehetőséggel, melyeket a törvény nem kötelez a magyar nyelv használatára.
Összegzésképpen: az Igen, tessék! mozgalom célja megerősíteni a magyar nyelv nyilvános használatát, úgy, hogy felvállaltan érdekalapú retorikában közelíti meg ezt a kérdéskört. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy az Igen, tessék! mozgalom nem jogérvényesítési eszköz, hanem a magyar nyelv szélesebb körű, a törvényes korlátokon is túlmutató használatát hivatott ösztönözni.
Bármennyire igyekszem az elmarasztalóan nyilatkozó EMNP-EMNT színekben politizáló polgártársak hozzáállásában nem feltételezni a rossz szándékot (hisz nem kötelező egyetérteni a megközelítés alapfilozófiájának helyességével vagy kritikátlanul bízni annak a hatékony kivitelezésében), az a tény, hogy a magyarság közügyeit politikailag felvállalni szándékozó, alternatívát kínálni akaró személyek azt nyilatkozzák, hogy az Igen, tessék! mozgalom káros és veszélyes volna, nos, ezt én sem magánemberként, sem a kisebbségi nyelvi jogok érvényesülését kutató szakemberként, de még a közügyek irányába valamelyest elkötelezett polgárként sem tudom elnézően értelmezni. A magam részéről nem az Igen, tessék! mozgalmat tartom károsnak és veszélyesnek, hanem azt, hogy a politikai versengés hevében egy civil kezdeményezés is áldozatul eshet, hogy egy, magát magyar érdekvédelmiként feltüntető szervezet képviselői, flottul „káros”, „felelőtlen”, „szégyenletes” (a sajtó által idézett/parafrazált címkék) ténykedésnek minősítsenek egy olyan törekvést, amelyre közügyek iránt elkötelezett személyek pénzt, időt és energiát fordítanak.
Dr. Horváth István egyetemi docens
Kolozsvár, 2012. február 27.
erdon.ro

Feltuningolt” RMDSZ
„Ne a politikai ellenfelek rágalmaival foglalkozzunk!” – intette Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombati, marosvásárhelyi ülésének küldötteit. A felszólalások jelentős része mégis az Erdélyi Magyar Néppártnak az „RMDSZ-miniparlament” ülésével egyidőben, Csíkszeredában zajló rendezvényére „üzent” – oda, ahol Toró T. Tibort választották az EMNP elnökévé.
Kelemen kerek egy éve megválasztott szövetségi elnökként a tavaly februári nagyváradi kongresszus óta eltelt időszakot „a folytonosság és az építkezés évének” nevezte, mely idő alatt „önkormányzati, parlamenti és kormányzati téren is számos eredményt értünk el”. Mint emlékeztetett: 2011-ben az RMDSZ Erdélyi Konzultációja során megkérdeztek „százezer embert Erdély minden szegletéből”. Ugyanakkor tavaly ősszel zajlott le a szövetség „Minden magyar számít!” szlogenű népszámlálási kampánya, illetve „Minden magyar gyermek számít!” elnevezésű beiskolázási kampánya.
A szövetségi elnök úgy értékelte: az elmúlt 22 év legnehezebb önkormányzati választása elé néz idén az RMDSZ és az erdélyi magyar közösség, éspedig azért, mert „először fordul elő 22 esztendő után, hogy olyan megméretkezés lesz, amelyen három magyar szervezet versenyez a szavazatokért”: az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP), illetve idéntől Tőkés László Erdélyi Magyar Néppártja (EMNP) is. „Az EMNP élvezi a magyar kormány teljes támogatását, ennek láthattuk már az első jeleit az RMDSZ-ellenes matricák megjelenésében. Mi mindig a párbeszéd hívei voltunk, Tőkés László azonban leszögezte: nem akarnak együttműködni az RMDSZ-szel” – mondta el az RMDSZ elnöke, aki szerint „az RMDSZ-nek nem a zsebpártok kampányolásával kell foglalkoznia, hanem az elvégzendő feladatokra kell koncentrálnia”.
A szövetségi elnöki intés ellenére az SZKT-ülésen elhangzott felszólalások jelentős része utalt az egyik ellenpártnak az „RMDSZ-miniparlament” ülésével egy időben, Csíkszeredában zajló rendezvényére. A legélesebben Kovács Péter főtitkár fogalmazott, aki Tőkés László EMNP-„védnök” egyik, nemrégiben tett kijelentésére reagált. „Tőkés László az RMDSZ-t egy rozoga autóval hasonlította össze, amely letért az útról. Ha ennyire rozoga ez az autó, és ha valóban rossz irányba halad, miért nem száll ki belőle? – vetette fel a kérdést Kovács. A főtitkár emlékeztetett arra, hogy a szövetség színeiben európai parlamenti képviselői mandátumot nyert Tőkés sajtóközleményeiben posztkommunistáknak, neptunistáknak, korruptaknak, tájba simulóknak, bársonyszékhez ragaszkodóknak, az autonómia eszményét feladóknak címkézi az RMDSZ képviselőit. „Hogy bírja Tőkés László egy ilyen társaságban, miért nem veszi a kalapját, adja vissza az RMDSZ-listán nyert európai parlamenti mandátumát, és megy a megújulást hirdető társaságba? – fogalmazott Kovács, aki „évről évre tuningolt, megbízható, kiszámítható gépkocsinak” nevezte az RMDSZ-t, amely „reggeltől estig rója a köröket, hónapokon, éveken keresztül, nem vállal be őrült előzéseket, nem kockáztat egy végzetes balesetet”.
Markó Béla miniszterelnök-helyettes az összefogás lehetőségéről és értelméről beszélt. „Összefogni csak azokkal lehet, akiknek az a fontos, hogy ott leszünk-e a parlamentben, a kormányban, hogy lesznek-e erős önkormányzataink. Akiknek viszont arról szól minden, hogy ki tetszik a magyar kormánynak, ki fog ebből a hiúság vásárából nyertesként kikerülni, akik gyengíteni akarják a romániai politikai jelenlétünket és akik egy magyarországi politikai jelenlétet akarnak felerősíteni, azokkal nem hiszem, hogy össze lehetne fogni” – szögezte le Markó. A miniszterelnök-helyettes egyértelművé tette: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kérdése sarokköve az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának, és ha nem sikerül rövid időn belül létrehozni az önálló magyar intézeteket, akkor “nagyon komoly kérdés, hogy tudunk-e továbbmenni” ezzel a koalícióval. „Szerintem nem” – adott választ saját kérdésére a miniszterelnök-helyettes.
Borbély László politikai alelnök hangsúlyozta, az RMDSZ felkészült a választásokra. Kitért arra is, hogy az újonnan alakult párt védnöke, Tőkés László jelenleg a szövetség színeiben európai parlamenti képviselő. „Furcsának találom, hogy Tőkés László úgy akar új autót vezetni, hogy közben nincs is jogosítványa” – folytatta az előtte szólók gondolatmenetét a politikai alelnök.
Kampányfőnökké „kenték fel” Kovács Pétert
Az SZKT-n elfogadták a 2012-es önkormányzati választások előkészítéséről szóló határozatot is, amely az RMDSZ jelöltállítási módozatait, eljárási rendjét és ütemtervét, illetve a jelölési feltételeket rögzíti. A dokumentum leszögezi: a polgármester- és helyi tanácsos-jelöltek kiválasztásának módozatairól és az annak megfelelő teljes eljárási rendről a helyi szervezet javaslata alapján a Megyei/Területi Állandó Tanács hoz döntést. Az RMDSZ helyi és megyei szervezetei tanácsos-jelölteket indítanak minden olyan közigazgatási egységben, ahol esély van a magyar képviselet biztosítására. Ahol a magyar lakosság számaránya meghaladja a 15 százalékot kötelező, illetve azokban a közigazgatási egységekben, ahol a magyarság számaránya nem éri el a 15 százalékot, javallott a polgármester-, illetve megyei tanácselnökjelölt indítása. Az önkormányzati jelöltlisták véglegesítésének határideje 2012. április 15. Az SZKT ugyanakkor megszavazta Kovács Péter főtitikár kampányfőnökké való kinevezését is.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés, az álguru
Tőkés László személyiségének egyik alapvető ellentmondása az, hogy miközben vegytiszta pártpolitikus, folyamatosan menekülni igyekszik a politikusi bélyegtől. Minden eszközzel azt sugallja híveinek, hogy ő amolyan erkölcsi ítélőszék, nemzeti orákulum és Isten ostora. Nála a bölcsek köve, mindig megmondja a tutit, és aki ebben kételkedik, az legalábbis hülye, ha nem egyenesen nemzetáruló.
Az EP-képviselő önértékeléséről egyebek mellett nyelvhasználata is árulkodik. A tőkési kommunikáció a volt püspököt mindig kenetteljesen, olykor tudatosan archaizáló stílusban írja le. Ő nem eszik, hanem „elkölti ebédjét”, nem természetes módon van jelen választókerületében, hanem „háromnapos székelyföldi körútra indul” (nem minden ok és él nélkül jegyezte meg erről Szőcs Levente kollégám az egyik közösségi oldalon, hogy mindez úgy szól, mintha csak az angol királynő vizitelne a Hargita alján). Tőkés nem képvisel, vagy dolgozik. Ő a „helyszínen tájékozódik”, „első kézből kap információkat” és a végén „képet alkot”. Mintha a szférák magasságából ereszkedne alá alattvalóihoz, akiknek kötelezően kiváló szerencséjüknek kell tartaniuk, hogy ezúttal feléjük veti tekintetét és glóriájának fényéből így rájuk is visszahull egy kevés. Ebben az esetben azonban nemcsak az ex-püspöknek a személyi kultusz iránti vonzalma mutatkozik meg. Tőkés egy olcsó kommunikációs trükkel szószéket, erkölcsi piedesztált igyekszik emelni politikai tézisei mögé, így próbálván kivonni azokat a racionális politikai vita mezejéről és a megfellebbezhetetlen nemzeti posztulátumok közé emelni.
Erre szüksége is van, mert érvekkel nehezen tudná alátámasztani zavaros és gyakran ellentmondásos kijelentéseit. Itt van például néhány gyöngyszem a már hivatkozott székelyföldi körútról. Illyefalván egy lakossági fórumon Tőkés kijelentette, hogy nem lesz EMNP-RMDSZ közös lista, mert az RMDSZ Bukarest és nem Budapest irányába indult, eltérítette utasait, járműve pedig erkölcsi kopást szenvedett, ezért le kell cserélni egy újra, vagyis az EMNP-re.
Kérdésre válaszolva a politikus tételesen is azt mondta, hogy „...többet nem indulnak közös listán a szövetséggel.” Egy nappal később Marosvásárhelyen már meggondolta magát, azt állítva: „a tavalyi népszámlálás után egyértelmű, hogy a magyarok nem tudják érvényesíteni az alapjogaikat egység nélkül.” Ezért Tőkés szerint az EMNP-nek párbeszédet kell folytatnia az RMDSZ-el és az MPP-vel. További egy nap múltán Tőkés ki akarta magyarázni ellentmondásos nyilatkozatait és elmondta, hogy miképpen kell azokat érteni. A helyhatósági választásokon, ott, ahol a magyarság képviselete veszélybe kerülne, ha a magyar szervezetek egymás vetélytársaiként indulnának, össze kell fogni. Az országos választásokon viszont külön listákon kell indulni. Nos, egyrészt a hivatkozott nyilatkozatokból nem ez derül ki, másrészt pedig a logika erősen sántít, hiszen, ha valahol, akkor épp az országos választásokon kerül veszélybe a magyarság képviselete, ha nincs egységes magyar jelöltlista. Másrészt az EMNP-nek – feltételezem – vannak saját politikai döntéshozó testületei (a kongresszus például). Miként kötelezhet el egy – vélelmezhetően – demokratikus pártot valaki, aki még csak nem is tagja a fent említett szervezetnek?
Van azonban egy mindezeknél fontosabb észrevételem is, ami lerántja a leplet a bevezetőben említett moralizáló politizálásról. Egy politikusnak úgymond benne van szolgálati kötelezettségei leírásában az, hogy esküdt ellenségével is szövetségre lépjen, ha érdekei azt kívánják. No de egy erkölcsi nagyság, hogy tehet ilyet? Ha az RMDSZ elárulta a magyarságot, mert Bukarestbe és nem Budapestre indult, ráadásul az erkölcsi kopás megette rozoga járművét, akkor egy magára valamit is adó nemzeti guru akkor sem lép vele szövetségre, ha emiatt elveszít néhány rongyos polgármesteri vagy tanácsosi széket. Vagy pedig nem is annyira büdös az RMDSZ, csak a szövetkezés árát akarja feljebb srófolni az EMNP Kongresszusa előtt levizitelő EP-képviselő?
Székely Ervin
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szikra éri, lángra lobban
Ez a könyv történelmi barangolás: visszatekintés a múltba, elidőzés a jelenben és kitekintés a jövőbe. Ezeréves magyar kereszténységünk megidézése a történelem és a hit tükrében. Reflexió, amely a jeles ünnepet a tovatűnő időben szemléli. Az Olvasó a felvázolt gondolatkörben a régmúlt, múlt, közelmúlt, jelen eseményeiben barangolhat, hogy a jövőbe tekintsen. A jövő legalább annyira fontos, mint a múlt!
Nehéz, szinte reménytelen kísérlet könyvet csempészni mások asztalára. A hölgyeknek talán megbocsátható, hogy hamarabb nyúlnak a virág, mint a könyv után, de ők is tudják, hogy csak könyvből olvasható ki a virág szépsége. A tisztelt Olvasót és keveseket leszámítva a tömeg manapság nem olvas. Az irodalom iránti érdeklődés látványosan megfogyatkozott. Soha ennyi könyv nem jelent meg, de még soha nem volt ilyen kevés olvasó. A néhai olvasók televíziónézővé váltak. Gutenberg kiütötte a krónikaírók kezéből a tollat, és az internet manapság áll bosszút Gutenbergen. Örkény István epés megjegyzése ide illik: a világ legnagyobb kalóriafogyasztói a kanadai favágók, utánuk az írók következnek. Náluk nincs vasárnap, nincsenek piros betűs ünnepek, nincs karácsony, húsvét, pünkösd, a tollat munkavégzés közben nem lehet letenni. Az író, ha egy gondolatot megszült, sóhajtásnyi szünet után már a másikon emészti magát. Fáradhatatlanok, de a pusztába kiáltó szó őket is próbára teszi.
Lassan eltűnik az érdeklődő, értő, irodalomból esztétikai élményt merítő olvasó. A tömeg életéből kimarad mindaz, ami létünket jellemzi, meghatározza; kimarad az is, amitől szenvedünk, aminek örülünk, ami után vágyakozunk. S főként kimarad a távlat, ami tartalmat, értelmet, kitartást kölcsönöz az életnek. Lassan feledésbe merül, hogy a nemzeti lét közös azonosságtudat, közös emlék a múltról. Közös helytállás a jelenben és közös kitekintés a jövőbe. Nem lenne szabad feledni: nem elég egymás szemébe nézni, közösen egy irányba is kell nézni!
Ez a könyv gondolatforgács-gyűjteménynek is tekinthető. A forgácsnak alig van értéke, sokan szemétnek tekintik, de a tűzgyújtásnál fontos kellék, ha szikra éri, lángra lobban. Az Olvasó lelkéből kipattanó szikrától függ, érdemes volt-e a szerzőnek a forgács összegyűjtésén fáradoznia. (Czirják Árpád: Pogány és keresztény örökség. Esszék. Kolozsvár, 2012 – részlet a Prológusból)
b.d.
Népújság (Marosvásárhely)

Nürnberg
Még nem jött el az ideje, de szükség lenne a kommunizmus Nürnbergi perére, nyilatkozta a hét végén Tőkés László.
2009-ben az Európai Parlament elítélt mindenféle totalitarizmust, egyenlőséget téve a fasizmus és a kommunizmus között. Az utóbbi években – főleg lengyel, cseh és balti kezdeményezésre – Európa már elfogadja, hogy a két rossz, a fasizmus és a kommunizmus ugyanannak az éremnek a két oldala. Jóllehet nyugati baloldali körökben ez még felháborodást kelt, a kommunizmus és a fasizmus közötti egyenlőség egyre inkább elfogadott, noha korábban Nyugaton egyszerűen nem fogták fel, mit is jelentett a kommunista szörnyeteg, hiszen nem tapasztalták saját bőrükön – vetette fel többször az évek folyamán Tőkés László, Vaclav Havel, Lech Walesa, Vitautas Landsbergis, vagy számos más közismert személyiség.
Elvi síkon Európa elítélte a kommunizmust, gyakorlatilag azonban nem szabadult meg a kommunistáktól, azokat nem vonták felelősségre gaztetteikért, tevékenységük, szellemiségük tovább fertőz. Cseh-, Lengyel- és Németország (volt NDK) eltávolította a kommunizmus kiszolgálóit a politikából, a volt szekusok és pártaktivisták nyugdíját az országos minimumra csökkentette, bíróság elé azonban nem állították őket.
Nálunk még annyira sem jutottak. Traian Băsescu államelnök (volt kommunistaként) elítélte a kommunizmust, s felszólította a parlamentet további intézkedések meghozatalára. Azóta eltelt 5 év, s a parlament ujját sem mozdította. Hogy is tenné, mikor sok honatyáról kiderült a szekus múlt, továbbiakról kiderülhet, s a szekusok és elvtársak meghatározó szerepet szereztek a gazdaságban, a sajtóban (főleg az elektronikusban) és a közéletben?!
Magyarországon az új alaptörvény a kommunista bűnök elévülhetetlenségét írja elő, ami megnyitja a kaput a bűnösök felelősségre vonásához. Kapott is érte Orbán Viktor a szocialista utódpárttól (önjelölt „demokrácia védelmezőtől”), lásd a Budapestre zúdított rágalomhadjáratot.
Bárcsak példává válna Magyarország, s mások is megszabadulnának a kommunista befolyás fertőző hatásától. Ahogy Németország megszabadult a fasisztáktól 1945 után. Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Román anyaország
Rengeteg tanulsággal szolgál a Belgrád és Bukarest között Szerbia EU-tagjelöltsége, valamint a kisebbségi kérdés rendezése kapcsán kialakult, az egész kontinensen visszhangot verő vita. Amelyből ráadásul elsősorban Romániának kell levonnia a megfelelő következtetéseket.
Az elmúlt két évtizedben Bukarest folyamatosan kikérte magának, amikor Budapest kisebbségi, oktatási, anyanyelv-használati jogokat kért az erdélyi magyarok számára. A román politikusok részéről rendszerint az volt a válasz, hogy a kisebbségek ügye kizárólag arra az országra tartozik, ahol az illető közösség él, ebbe egy másik államnak nem lehet beleszólása – és különben is, Románia nem kíván „gyakorlótereppé” válni a kisebbségi jogérvényesítés terén.
Nos, időközben változott a bukaresti retorika, és mint azt a mostani szerb–román egymásnak feszülés bizonyítja, Románia ugyanolyan intézkedéseket kér számon Szerbiától, mint amelyek ellen nemrég még rettenetesen berzenkedett – persze csak ha az erdélyi magyarokról volt szó. A román diplomácia erőfitogtatását ezúttal a schengeni csatlakozás elodázása miatti sérelmek is motiválják, tény azonban, hogy Bukarest látványos offenzívát intézett a Szerbia területén élő románok és vlachok védelmében.
Az ügy pikantériája, hogy éppen ama szomszédjával kénytelen összefejelni, amely mellett saját érdekeiből kifolyólag a végsőkig kiállt Koszovó függetlensége kapcsán, amelyet a moldovai szakadár Transznisztria, no meg a Székelyföld „szeparációjának” rémképe miatt utasít el a mai napig. Ettől függetlenül üdvözölni tudjuk a bukaresti kormány igyekezetét, ahogy az EU fősodrával is szembeszállva próbál jobbítani a határon túli románság helyzetén.
Most legalább beláthatják a román politikusok, mennyire legitim egy anyaország részéről a határain kívül élő nemzettársaival szembeni gondoskodás, ugyanakkor arra is ráébredhetnek, milyen érzéketlen a brüsszeli kormány, az EU, ha a kisebbségek ügye kerül szóba. A román baloldal ugyanakkor ismét bebizonyította, hogy számára a kisebbségek ügye egyszerűen nem létezik. Legyen szó a romániai magyarokról vagy a szerbiai románokról, a Victor Ponta-féle politikusok nem képesek nemzetben, csak internacionáléban gondolkodni.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Páratlan ismeretanyagra és tapasztalatra alapozott kötet Murádin Jenőtől
Példátlanul komplex, páratlan ismeretanyagra és tapasztalatra alapozott összegző munkának nevezte, ugyanakkor a szerző eddigi 33 könyve és több száz tanulmánya párlatának gyűjteményeként értékelte Murádin Jenő Kolozsvár képzőművészete című kötetét Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa kedden délután, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében tartott könyvbemutatón. Az igényesen kivitelezett kötet a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, amelynek képviseletében Kopacz Attila kiadóvezető volt jelen, Murádin Jenő művészettörténész pedig vetítettképes előadásban nyújtott ízelítőt a könyv gazdag képanyagából. Az est házigazdája Köllő Katalin volt.
– Évtizedek óta figyelemmel követem Murádin Jenő munkáját, azt az aprólékosságot, amellyel a számára releváns információt összecsipegeti és följegyzi, azt a hallatlan szorgalmat és kitartást, amellyel a könyvtárakban, gyűjteményekben és levéltárakban rejlő, rég elfelejtett vagy annak hitt alkotók emlékeit összeszedi és rendszerezi – magyarázta Tibori, hozzátéve: a művészettörténész, pályája során megalkotta azokat a munkákat, „amelyek a 19. és a 20. századi erdélyi magyar képzőművészet történetét az egyéni alkotói sorsok irányából és szemszögéből közelítik meg, és amelyek a különböző részletek tisztázására összpontosítanak”. Az egyenként is izgalmas részletek ezúttal egyazon kötetben kerekednek egésszé, s a kincses város kétszáz évének képzőművészete révén Erdély művészettörténetéhez is közelebb viszik az érdeklődőt. – Megkerülhetetlen kötet kerül az olvasó asztalára, olyan munka, amelynek dokumentáltságához és tudományosságához nem fér kétség. A szerzőt legteljesebb elismerésünk, őszinte gratulációnk illeti meg érte. Akárcsak az ARTprinter Könyvkiadót, a kötet míves kivitelezéséért – hangsúlyozta Tibori Szabó Zoltán.
Kopacz Attila kifejtette: megtisztelő volt a kiadó számára Murádin könyvén dolgozni, mint mondta, egyetlen szerzőtől sem kaptak korábban ennyire precíz anyagot, a szöveget és a képeket illetően egyaránt. – Élvezet volt ezt a könyvet elkészíteni, közben újra és újra átolvastuk, napi szinten egyeztettünk interneten – részletezte az ARTprinter igazgatója. Lelkiismeretes munkájukért Kopacz Attilának és feleségének, Zitának mondott köszönetet Murádin Jenő, valamint Tibori Szabó Zoltánnak is, aki „kezdetektől fogva ismerte a kéziratot, javaslatokat fogalmazott meg, és mindent megtett annak érdekében, hogy ez az összefoglaló munka elkészüljön”. – Az ember csak akkor ül le megírni egy ilyen kötetet, ha előtte már elvégezte azokat az előtanulmányokat, és megismerte a fázisokat, amelyek révén megértheti a különböző korok történéseit. Ha pedig majd nagyon öreg leszek, összegyűjtöm az eddig megjelent tanulmányaimat, és Függőhíd címen próbálom kiadni őket, pontosan arra utalva: aligha elképzelhető a Kárpát-medencében, hogy valamely nép, nemzet vagy országrész művészete – beszéljünk zenéről, irodalomról vagy akár képzőművészetről – ne kapcsolódjon a szomszéd népek, régiók művészetéhez – nyomatékosította Murádin Jenő.
Reményét fejezte ki, hogy mindazok, akik Kolozsvár képzőművészete című kötetét elolvassák, sűrített formában találják meg benne az erdélyi képzőművészetben két évszázadon át végbement folyamatokat. Befejezésül Murádin Jenő vetítettképes előadást tartott, vázolva a kötetben szereplő színes reprodukciók történetét, eredetét.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Régi viccek
Az megvan, hogy a Magyar Királyság egyszerre üzent hadat az Amerikai Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak? És az megvan, hogy Orbán Viktor megharagudott a Világbankra meg az Unióra? És az elrugaszkodás éve? Meg: tessék mondani, ez már a szocializmus (konszolidáció), vagy lesz még rosszabb? Plusz mennyivel látványosabb szaltókat fogunk bemutatni, ha egyszer végre lesz víz is a medencében?
Most a nagy kilátástalanságban, egy depressziós tél végén, talán kibújik a remény zöld fűszála a méteres hó alól. Az öreg székely javítja a tetőt, aztán megcsúszik. Kapaszkodik mindenbe és mindenkibe, de csak csúszik reménytelenül lefelé. Foggal, körömmel fékezné, lassítaná a sebességet, ám csak gyorsul, és egyre közelebb a mélység. Hosszas küzdelem és egyensúlyozás végén lezuhan, eltörik keze, lába, csigolyája, mindene. De csak mosolyra, sőt vigyorra húzódik a góbé szája: Na, hálisten, mert a bizonytalanságot nagyon nem bírom!
Bántják Magyarországot! Elnyomnak, világméretű az összeesküvés New Yorktól Tel-Avivig, a bankvilággal szövetkezett a finánctőke, beleszólnának a legbensőbb magánügyeinkbe, visszakérik a kölcsönadott pénzt, megvonják a támogatást, szaglászó bizottságokat küldenek ránk… Oda a függetlenségünk! Pedig csak az maradt nekünk, amire még büszkék lehetünk. Trükkök százait vetettük be, csaltunk, ahol tudtunk, és most nem adnak a becsületszavunkra. Azért úri társaságban ez nem volt szokás eddig.
Félretéve a vicceket, sajnos azt kell mondanunk, tekinthető örömhírnek is, hogy semmi nem változott. A kurucos hangvételű, vallásos tisztelettel övezett, mélyen a magyar hagyományba ágyazott karakán kormányozás pont oda vezet, mint a nemzetközi élvonallal parolázó, felvilágosult liberális szakszerűségnek eladott böszmeség. Gyakorlatilag csak a retorika változik, a játéktérben elfoglalt helyünk és a lehetőségeink ugyanazok. Még keményebben fogalmazva: tényleg annyira pitiáner kicsi ország vagyunk ezen a tájon a globális világgazdaságban, hogy már csak azt a néhány politikust választjuk meg, akik lenyúlják a maradék pénzeket, és elosztják a rokonok közt az állásokat. És csak azért nem vagyunk kollektíven az adósok börtönében, mert vasárnap zárva vannak a tőzsdék, és nem tudunk államadósságot csinálni.
Nosztalgikusan gondolunk vissza a diktatúra egyenlőségére, mert akkor éppen nem voltunk egyenlők. Arra emlékszünk még, hogy Brezsnyev, Kádár és Ceauşescu együtt utaznak a repülőn? Szereplőcsere megvolt, de mi még ugyanazon a repülőn (viccben) vagyunk.
Krebsz János
Új Magyar Szó (Bukarest)

A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem okkal igényel költségvetési támogatást
Dávid László rektor szerint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem okkal igényel román költségvetési támogatást, hiszen olyan közfeladatokat lát el, amelyek az államra hárulnának.
Noha Romániában jelenleg egyetlen magánegyetem sem részesül költségvetési támogatásban, a Sapientia tudományegyetem az akkreditálás után okkal igényelhet állami támogatást – jelentette ki Dávid László.
Az egyetem rektora az MTI-nek elmondta, azért tartják indokoltnak a költségvetési támogatást, mert a Sapientia hiánypótló szakokat is működtet. Emlékeztetett rá, hogy tíz évvel ezelőtt a román kormány kötelezettséget vállalt a magyar nyelvű képzés bevezetésére a műszaki egyetemeken. Ez a szándék akkor meghiúsult, és a romániai állami egyetemeken azóta sem képeznek mérnököket magyar nyelven. „A csíkszeredai és marosvásárhelyi műszaki képzés beindításával a Sapientia átvállalta a román állam kötelezettségét” – hangsúlyozta Dávid László. Megítélése szerint ez különbözteti meg őket a többi romániai magánegyetemtől. Hozzátette, a Sapientia bizonyította, hogy képes a magas színvonalú képzésre, most a román államon a sor, hogy besegítsen a tőle átvállalt kötelezettségek teljesítésébe. A rektor a magyar nyelvű képzés egy másik szeletét is említette, amelyben szerinte megilletné a Sapientiát a román költségvetési támogatás. Utalt arra, hogy szakemberek híján az állami magyar jogászképzésben többnyire román nyelven folyik a képzés. „Ha mi azt bizonyítjuk, hogy van elegendő szakemberünk, itt is hiánypótló a szerepvállalásunk, és ez esetben is az állammal közösen kell vállalnunk a költségeket” – jelentette ki az MTI-nek a rektor.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditálását kimondó törvényt kedden fogadta el a román parlament alsóháza. A törvény az államfő kihirdetésére vár. MTI
Erdély.ma

Nagy körültekintést igényel az egyházi átvilágítás
Szekuritátés dossziék nyomában 6.
Az Erdélyi Unitárius Egyház a napokban tette közzé az Egyházi Átvilágítási Folyamatot Koordináló Bizottság első vizsgálati eredményeit. A 2009-ben létrejött bizottság feladata több mint száz egyházi szolgának az átvilágítása. Az átvilágítás eddigi tapasztalatairól Szabó László unitárius lelkésszel, a bizottság ügyvezetőjével beszélgettünk.
– Az erdélyi protestáns egyházakban, közöttük az unitárius egyházban már a rendszerváltást követően felmerült az egyházi átvilágítás szükségessége. Milyen út vezetett a kezdeti próbálkozásoktól az átvilágítási bizottság megalakulásáig?
– Az Erdélyi Unitárius Egyházban az 1989-es népfelkelést követően sajnos bő egy évtizedig kellett arra várni, hogy a belső átvilágítás enyhébb fajtájának bevezetésére sor kerüljön. Az Egyházi Főtanács 2001-ben fogadta el azt a határozatot, ami kötelezővé tette az úgynevezett jelöltségi nyilatkozatok megtételét.
Ennek értelmében az egyházi tisztségekre és hivatalokra jelölt személyeknek, lelkészeknek és világiaknak arról kellett nyilatkozniuk, hogy együttműködtek-e vagy sem a volt államvédelmi szervekkel. 2002-től kezdődően minden egyházi választáson felolvasták ezeket a nyilatkozatokat, és a választótestületek tagjai figyelembe vehették a nyilatkozatok tartalmát. Abban az időszakban még nem álltak rendelkezésünkre a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács (román rövidítése: CNSAS) által kezelt iratgyűjtemények, amelyek tartalmával össze lehetett volna hasonlítani a szóban forgó nyilatkozatokat, ezért a választókra volt bízva, mennyire veszik figyelembe a jelöltek állításait. Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, amíg egyházunkban is megérett az idő arra, hogy bevezessük az átvilágítás érdemibb formáját. A 2008 decemberében tartott főtanácsi ülésen szinte egyhangú szavazattal fogadták el azokat a határozatokat, amelyek kiszélesítették az átvilágítási folyamatot. Ennek jegyében született döntés az úgynevezett történész kutatócsoport létrehozásáról is, amelynek elsődleges feladata a különböző állami szervek 1945 és 1989 közötti egyházi életbe való beavatkozásának feltárása tudományos igényességgel.
– A 2008-ban elkezdődött intézményesített átvilágítás előtti időszakban volt-e olyan egyházi szolga, aki bevallotta azt, hogy együttműködött a kommunista állambiztonsági szervekkel?
– Az 1989 és 2001 közötti időszakban alig történt ilyesmi. A 2002-től kezdődően megírt és felolvasott nyilatkozatok között is kevés olyat találunk, amelyben az érintettek őszintén bevallották együttműködésüket az államvédelmi szervekkel, és ismertették volna az együttműködés tartalmát és jellegét. Többnyire olyan nyilatkozatok születtek, amelyekben az érintettek elhallgatták, vagy nem az eset súlyosságához mérten vallottak együttműködői múltjukról.
– Mennyire működik olajozottan az átvilágítási bizottság?
– Az egyéni iratgyűjtemények kérvényezése a bizottság létrejöttének évében, 2009-ben kezdődött. A Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács 2009–2010-ben közel félszáz egyéni iratgyűjtemény másolatát adta át. Működési szabályzata alapján a bizottság hozzálátott az egyéni iratcsomók vizsgálatához, és személyes meghallgatásokat is elrendelt azokban az esetekben, amikor feltételezhető volt az érintett személyek együttműködése a szekuritátéval. Olyan esetekben is kötelezővé vált a személyes meghallgatás, amikor a bizottság különbséget állapított meg a kötelező nyilatkozatokban foglaltak és az egyéni iratgyűjtemények tartalma között, tehát amikor kiderült, hogy valaki valótlanságot állított.
– Múlt héten tették közzé az első vizsgálati eredményeket. Milyenek a tapasztalatai az elmúlt három év munkájáról?
– Az átvilágítási bizottság és a közelmúlt-kutatócsoport elsődleges célja nem az, hogy a volt együttműködőket vadássza, vagy megalázó módon pellengérre állítsa őket. Az együttműködés kérdéskörét átfogóbban vizsgáljuk. Amint tudjuk, 1945-től kezdődően a kommunista rendszer gyökeret vert: megkezdődött a társadalom tekintélyes részének a megfigyelése és megfélemlítése, ami a következő évtizedekben egyre erősödött a nacionál-kommunista diktatúra kiépülésével és keményebbé válásával. A társadalom kiemelt fontosságú részeként egyházaink az állambiztonsági szervek célkeresztjében álltak, az elnyomó hatalom részéről fokozott figyelem irányult rájuk, ezért az akkori viszonyok közepette sokkal több egyházi embert próbáltak beszervezni, mint a társadalom más rétegeiből. Nem meglepő tehát, hogy nagyon sok lelkészt megkörnyékeztek. Amikor ezt a korszakot vizsgálva az egyéni iratgyűjteményekből következtetéseket vonunk le, mindezt behelyezzük az adott társadalmi és politikai összefüggésekbe. A kutatócsoport és a bizottság elsődleges megállapítása az, hogy a fő bűnösök a kommunista rendszer létrehozói, fenntartói, azok a párt- és államvédelmi szervek, akik ezt működtették. Fő bűnösnek minősíthető minden olyan szekuritáté-alkalmazott, hivatásos államvédelmi személy és pártaktivista, aki közvetlenül is részt vett a rendszer működtetésében. Úgyszintén vétkesnek tartjuk azokat az egyházi és világi személyeket is, akik besúgóként kisebb-nagyobb mértékben elősegítették a rendszer fennmaradását. – Mennyire nehéz megbízható ítéletet kimondani egy-egy besúgó esetében?
– Bizottságunk nem ítélkezik, hanem határozatszerű megállapításokat fogalmaz meg. Természetesen különbséget teszünk besúgó és besúgó között is: minden esetet egyénre szabottan, a lehető legtöbb körülmény figyelembevételével elemzünk. Az elemzések nyomán többféle megállapításra jutunk. Hála Istennek szép számban vannak olyan személyek, akik ellenálltak a szekuritáté beszervezési kísérleteinek. Vannak olyanok, akik egyértelműen a korszak áldozatai voltak, és sajnos olyanok is léteznek, akik nem tudtak ellenállni. A rendszerrel együttműködők kategóriája sokrétű, amit árnyalni kell, ezért a bizottság különböző együttműködői típusokat állapított meg. Azokat tartjuk súlyos esetűeknek, akik kimerítik a szekuritátéval való együttműködés következő formáit: amikor az együttműködés indoka a rosszindulat volt; amikor az együttműködés kárt okozhatott másoknak; amikor az együttműködés az államhatalmi rendszer iránti meggyőződéses lojalitásból fakadt; amikor az együttműködés jutalmaként az együttműködő anyagi juttatásokat vagy előnyöket élvezett.
Az ilyen esetekben – kötelező személyes meghallgatás nyomán – a bizottság fenntarthatja vagy elvetheti feltételezéseit.
– A személyes meghallgatás milyen mértékben befolyásolhatja a bizottság döntését?
– Az még nem történt meg, hogy valaki megpróbálta volna bebizonyítani, hogy a fekete fehér, vagyis, hogy teljesen tisztázta volna magát a feltételezések alól. Ellenben a bizottság tisztánlátását nagyban segítette a személyes beszélgetések eddigi sorozata, hiszen olyan háttéradatokat tudtunk meg, amelyek nem voltak kiolvashatóak az egyéni iratcsomókból. Ilyenkor árnyaltabbá vált az eset, azonban a fő megállapításokat általában nem befolyásolta érdemben. A személyes meghallgatások közül egynéhány elősegítette azt, hogy az illető személy töredelmesen beismerje hibáit, emberi gyarlósága miatti együttműködési készségét.
– Más egyházi átvilágító bizottságokból származó információk szerint volt olyan lelkész, akiért „beszólt” a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) magas rangú bukaresti tisztje. Volt-e ilyen eset az unitárius egyházban?
– Nincs tudomásom ilyen esetről, ami természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az unitárius egyház jelenlegi lelkészei között is elméletileg lehet aktív bedolgozója a mai titkosszolgálatnak. Remélem, hogy ez csak elméletileg áll fenn, azonban a hatályos rendelkezések szerint amúgy sem juthatunk hozzá az ilyen személyek iratcsomójához. Ilyen esetekben a hivatalos értesítés szerint az illető nevén nem szerepel múlt rendszerbeli titkosszolgálati iratcsomó. – Ha valaki a hetvenes, nyolcvanas években lelkészként dolgozott, az Átvilágító Bizottság ugyanakkor nem kap felőle semmiféle iratot, ez mennyire hihető körülmény?
– Eddigi tapasztalatunk szerint a lelkészek megfigyelésének mértéke szinte teljes körű volt. A belügyminisztérium 1963-ban kiadott egy olyan rendeletet, amiben kötelezővé tette a Protestáns Teológiai Intézet minden diákjának és végzettjének a megfigyelését. A rendelet magyarázó szövegében szerepel, hogy az államvédelmi szervek sajnos még nem érték el a százszázalékos beszervezettségi szintet, ezért a megfigyelési kör kiteljesítését szorgalmazták. Ez volt a pártvezetés és a belügyminisztérium kérése. Ha figyelembe vesszük a belügyminisztériumi határozatot, valamint a személyes iratcsomókból, illetve a személyes vallomásokból származó adatokat, bizonyossággal állíthatjuk, hogy a nyolcvanas években az államvédelmi szervek megkísérelték a lelkészek százszázalékos beszervezését. Amikor a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács kérésünkre nem ad át semmiféle iratcsomót, ebből többféle következtetést vonunk le: az illető személy a szekuritáté szemében annyira jelentéktelennek tűnt, hogy esetleges megfigyeléséről nem indítottak a neve alatt egyéni iratgyűjteményt; a másik változat szerint az iratgyűjtemény megsemmisült, vagy elkallódott – az 1989-es népfelkelés napjaiban a valódi és az álforradalmárok a szekuritáté épületeibe behatolva sok iratot elégettek, szétszórtak, de ez mégis az esetek törtrészét jelenti; a harmadik következtetés szerint a szekuritáté jogutódja, a Román Hírszerző Szolgálat az adott iratcsomót még nem adta át a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanácsnak. Nem hivatalos adatok szerint másfél évvel ezelőtt még az egyéni iratcsomók felét sikerült átvenniük. Ez az arány mára valószínűleg jóval ötven százalék fölött van. Várható, hogy a következő hónapokban, illetve egy-két évben újabb iratcsomó kerülnek elő olyan személyekre vonatkozóan is, akikről eddig nem volt semmiféle adatunk.
– Sokan attól tartanak, hogy az átvilágítás során manipuláció áldozatai lehetünk. Mennyire lehet megbízni a szekuritáté munkájában, illetve az utód titkosszolgálatok „pártatlanságában” a tekintetben, hogy nem vettek el, vagy nem toldottak az anyaghoz?
– Sokan feltették ezt a kérdést a bizottságnak, mások pedig leegyszerűsítve azzal próbálják elintézni, hogy bezzeg a szekuritáté azt jegyzett fel a dossziékba, amit akart. Ezt a hozzáállást mindenképpen árnyalnám. A szekuritáté valóban bármit megtehetett, hiszen a rendszerváltás után húsz évvel még mindig nincs átfogó képünk a működéséről, ellenben hozzá kell fűzni, hogy ők sem rendelkeztek végtelen erőforrásokkal és idővel, éppen ezért a manipulációs kísérleteket olyan személyek esetében használták, akik fajsúlyosak voltak, a rendszer szemében megsemmisítendő személyeknek minősültek, akiket meg akartak hurcolni, be akartak börtönözni. Esetükben feltételezhető az egyéni iratcsomók szándékos és feltételezett manipulációja. Az egyszerű közembereknél – beleértve a lelkészek nagy részét is – kevésbé feltételezhető, hogy a szekuritáté eleve megtévesztő célzattal állított össze és kezelt iratcsomókat. A hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig a szekuritáténak nem volt oka arra következtetni, hogy elközelgett a leszámolás ideje, és hogy emiatt menteni kellene a menthetőt, vagy külön céllal be kéne feketíteni valakiket az utókor számára. A kezünkbe került dokumentáció alapján nem lehet azt állítani, hogy az iratcsomókat nagymértékben és tervszerűen manipulálták volna. Az iratgyűjtemények képezik az átvilágítás fő forrását, azonban nem ez az egyetlen forrás. Száz százalékban természetesen nem bízhatunk meg bennük. – A bizottság közzétett vizsgálati eredményeiben azt olvasom, hogy külön kiemelik egy-egy átvilágított ellenálló érdemeit. A hetvenes, nyolcvanas években milyen lehetőség volt az ellenállásra, illetve ez milyen következményekkel járt?
– Nehéz ezekről az esetekről általános érvényű véleményt alkotni. Tudjuk, hogy az államvédelmi szervek mi mindenre voltak képesek. Az 1956-os magyar forradalmat követően egyházunk legjobbjait zárták börtönbe – papságunkat gyakorlatilag megtizedelték –, ezek után joggal feltételezhette bárki, hogy az ellenállásnak hasonló következményei vannak. A bizottság senki esetében nem kérheti számon, hogy miért nem állt ellen, mert nem tudhatjuk, hogy milyen körülmények között félemlítették meg, milyen nyomás nehezedett rá. Dicséretre méltónak tartjuk azokat, akik ellenálltak, mások esetében pedig nem ítélkezünk, hanem megállapításokat fogalmazunk meg. Ezeket a megállapításokat az érintett személy vallomásai alapján készek vagyunk árnyalni, amennyiben az érintett személyek hihető módon bizonyítják, hogy kényszerítő körülményeket is figyelembe kell vennünk. Ezek megértésére és figyelembe vételére fogékonyabbá tesznek a vonatkozó személyes „élményeink”. Ilyenként említem, hogy 1989 őszén, középiskolás diákként engem is hívattak a szekuritáté Hargita megyei szervezetének hivatalába. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azt a félelmet, amit akkor átéltem a szekuritáté csíkszeredai irodájában, holott még gyermek voltam. El tudom képzelni, milyen többletterhet jelentett egy családos lelkésznek, egy családapának az ilyen megpróbáltatás, milyen kilátásokkal mehetett a kihallgatásokra, éppen ezért távol álljon tőlem – és a bizottságtól – az általánosítás, vagy az ítélkezés. – Az átvilágításnak az az értelme, hogy az együttműködői múlttal rendelkező egyházi vagy világi személy ne tölthessen be vezetői tisztséget. Miként kivitelezhető ez az unitárius egyházban?
– Az átvilágításnak nem ez a fő célja, hanem a közelmúltunkkal való őszinte szembenézés és az erkölcsi jóvátétel az áldozatok irányába. Amennyiben az átvilágított személyek kimerítik a szekuritátéval való együttműködés valamelyik súlyos formáját, ezt a bizottság tételesen nyilvánosságra hozza. Ez az egyik következménye az átvilágításnak. Ha valaki a 2001 óta kötelező jelöltségi nyilatkozatában hamisan nyilatkozott, és ez az átvilágítás során kiderül, az így szerzett tisztsége megszűnik.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyarságunk kötelezettség is
Még mindig az egy és oszthatatlan élmény hatása alatt – melyet a Magyarnak lenni jó! című ankét is segít lélekben melegen tartani – játszom le négy évtized filmjét magyarországi utazásaimról, ottani tartózkodásom benyomásairól.
Eleven emlék, hogy amikor 1971-ben először életemben átléptem a román–magyar határon, szerencsésen szabadulva a rettegett román csomag- és vámvizsgálattól, a vonat ablakából kitekintve Kürtös után sokkal zöldebbnek láttam a fákat-füveket. Talán mert előre felkészítettek az ismerős útvonalat már megjárt rokonok és barátok, miért és mitől kell tartani a szigorú, lekenyerezhető román vámosoktól, akik – ha gyanús voltál – még szobára is vittek levetkőztetni... Hát ezért is a nagy eufória az első akadály “átugrásakor”, amikor egész éjszakai fárasztó utazás után rád nyitott a kellemes, udvarias, tiszteletadó hivatalnoki hang: “Jó reggelt, uraim és hölgyeim, kérem az útleveleket, személyi igazolványokat felmutatni...” Semmi bőröndnyitogatás, könyökig turkálás személyes holmijaid közt. Hát csoda-e, ha a rokonságnak elrejtett negyedes, feles vranceai konyakos üvegek közül az egyik feloldozásra került, s a fülke nyolc utasa felszabadulva kezdett ismerkedni? Az idősebb magyar asszonyok úti célja a Moszkva téri piac volt, ők sem maradtak adósai a kalákás szokásnak, a közös kosárnak, így biztosítva a Nyugati pályaudvarig tartó jó hangulatot... A magyar főváros II. kerületében lakó unokatestvérem révén mind több ismerős és barát került a szomszédok és az utcában élők közül is, de rövidesen rájöttem, hogy nagy a különbség a budapesti és a székely vendégszeretet között. Furcsának találtam, hogy rácsodálkoznak: milyen szépen beszéltek magyarul, hol tanultatok meg? Románoknak hittek-véltek, többségük semmit sem tudott Erdély magyarságáról, a székelységről, kivéve az idősebb férfiakat, akik Észak-Erdély visszakerülésével sorkatonaként megismerhették az itteni szokásokat és életvitelünket... A tovatűnt négy évtized alatt más-más foglalkozású, iskolázottságú és műveltségű magyar férfit-nőt ismerhettem meg, nem ők a hibásak azért, ha lerománoztak, jugóztak, szlovákoztak minket, határon túli magyarokat! S ha alkalmi találkozások, buszindulások várása idején víg kedélyű helybeliek belém kötöttek a családias pinceborozókban a pesti oldalon, s nemzetiségemet az állampolgárságommal cserélték fel többnyire jóhiszeműen, felháborodásomat palástolva igyekeztem elmagyarázni a kettő közti különbséget, szellemileg le- és meggyőzni “támadómat”... Vezető jó hír, hogy Háromszék 6–7 ezer magyar állampolgársággal gazdagodott az elmúlt évben, és tízezerrel emelkedett az állampolgárságot igénylők száma. Eskütétel előtt és után állóknak tanácsolom tisztelettel, hogy bár nem kötelező sem alkotmánytanból, sem magyar történelemből, földrajzból vizsgázni, önszorgalomból tanulják meg az anyaországról a legfontosabbakat. Az ország területének nagyságát, lakosságának nemzetiségi, vallási összetételét. Hogy a 2 221 800 lakosú fővárost 23 kerületre osztották, és Pestet Budával kilenc híd közti össze. Anyaországunk 19 megyéjében, 23 megyei jogú városában, 251 városában, 156 nagyközségében, 2708 községében oszlik meg a tízmillió ember, 65 százaléka városon él... Általános műveltségük gyarapítását nemcsak az “odakint” családi házat, hétvégi villákat építő “jó kezefogású”, egykori munkatársaknak ajánlom, de az itthon maradó, magyar állampolgárságukat visszakérő nyugdíjas társaimnak is! Hogy csendesen borozgatva, a múltat emlegetve játsszák azt: ki tud többet Erdélyről, Székelyföldről, Magyarországról, megszégyenítve az egykori tévés Vágó-műsorokban (le)szereplőket. Hisz épp az Erdővidékre hazatért Elek apó tanított erre: “Az az egész ember, kinek könnyű a toll és nem nehéz a kasza.” Esküvel fogadtuk, hogy képességeinknek megfelelően szolgáljuk régi-új hazánkat. És ebből fakadnak erkölcsi többletkötelezettségeink is.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Néppárt esete az „ajtóleszerelő” RMDSZ-szel
Ugyanabban az időben két erdélyi magyar párt tartott külön rendezvényt a hétvégén: az Erdélyi Magyar Néppárt Csíkszeredában, az RMDSZ Marosvásárhelyen hívta össze híveit szombatra. Megtörténhet, hogy mindössze véletlen egybeesés, de az is lehet, hogy a Néppárt előre bejelentett I. Országos Küldöttgyűlésére „szervezte rá” az RMDSZ saját SZKT-ját, hogy ezzel is tompítsa, ellensúlyozza az új ellenzéki párt sajtóvisszhangját.
Miközben Tőkés László – a tőle megszokott RMDSZ-bíráló hangnemét visszafogva – a kongresszuson többször hangsúlyozta, hogy nem célja az RMDSZ-szel foglalkozni, odaát, Marosvásárhelyen Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára egyszerűen kétségbe vonta a volt püspök EP-mandátumának jogosságát.
Azt követelte Tőkés Lászlótól, hogy RMDSZ-tagságáról és képviselői mandátumáról is mondjon le. Hangneme köszönő viszonyban sincs Kelemen Hunor múltheti, sepsiszentgyörgyi kinyilatkozásával, miszerint az RMDSZ-székházról nem csak a zárat, hanem az ajtót is leszerelték a két párt közötti közeledés, a párbeszéd könnyítése végett.
Jól látható, hogy az RMDSZ-vezetők egy részében a párbeszédre való készség még nyomokban sem fedezhető fel. Ilyen összefüggésben több mint elgondolkodtató az RMDSZ által felvállalt „belső koalíció” sikere: 2009-ben Tőkés László megegyezés szerint került a közös EP-listára, az EMNT-t vagy, ha úgy tetszik, az RMDSZ politikájával szemben álló romániai magyar ellenzéket képviselve. A román törvények által kilencszázalékos szavazati arányt követelő pártkoalíció helyett egy belső, magyar megegyezés kereteiben született, íratlan koalíció részeként állt össze az RMDSZ–EMNT-csapat. Ha akkor, úriemberekhez méltó módon, kézfogás jelezte a két politikai szervezet közötti egyezséget, ma, három év után kizárólag RMDSZ-képviselőként beállítani és számon kérni Tőkés Lászlót több mint gerinctelenség. Kovács Péter elszólása jól jelzi azt a fajta RMDSZ-hozzáállást, amit „pártunk és kormányunk” képvisel ellenzékével. Másrészt intő jelként szolgál a jövőre nézve, hogy aki bármilyen szövetséget kötne az RMDSZ-szel, az előtte tízszer gondolja végig.
Érdekes módon az RMDSZ vezérei nem ennyire finnyásak a román pártokkal. Ahonnan ugyanis hatalom és pénz jön, ott nincs helye kétkedésnek, visszatáncolásnak. Egy román kormányzópárt minden erdélyi magyarnál többet nyom a latba.
Nem vitás, persze, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt nincs könnyű helyzetben. Egy több mint húszéves, a legkisebb erdélyi magyar tanyáig lenyúló RMDSZ-hatalom szövevényében nehéz úgy építkezni, hogy mindenhol megfelelő emberek tudjanak közösségük elé lépve alternatívát ajánlani. Az emberek hozzászoktak az RMDSZ-hez, amely hatékony módon elhitette az erdélyi magyarsággal, hogy Bukaresten kívül nincs élet. Az ott vállalt kormányzati szerepért cserébe valamit láttak a választók is: immár magyar falvakban is aszfaltoznak, több helyen van vezetékes ivóvíz, kitatarozták az iskolákat… Kérdés, persze, hogy az ezredforduló után 12 évvel ez mennyire a magyar párt érdeme, és mennyire az Európai Unióé, amely a Románia számára biztosított forrásokkal a középkorból szeretné kiemelni a régiót.
Az sem vitás, hogy az új párt létrejötte elsősorban a jövőnek szól, ahogyan azt Tőkés László szóvá tette a 2016-os választásokra való hatékony felkészülést szorgalmazva. Az egy évvel ezelőtt szárnyra bocsátott kezdeményezés mára vált kongresszus-éretté, ami viszont még nem a választási siker előszobája. A megmérettetés csak ezután jön, és arról senkinek nem lehet illúziója, hogy RMDSZ-ék kesztyűs kézzel bánnak majd vetélytársaikkal. Aki még emlékszik az MPP körüli hercehurcára, jól tudja, hogy a kormánypártnak semmi sem drága, ha hatalmi pozíciójának megtartásáról van szó.
A párbeszéd tehát elkerülhetetlen. Az új párt politikusain múlik majd, hogy ez mennyire lesz sikeres, miként tudják mederbe szorítani „az ajtóleszerelő” RMDSZ-taktikázást, és akár becsábítani őket az EMNP-székházába is.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Normális hangnemben” – Külsős válságmenedzser került a csángó oktatási program élére
Hatan az MCSMSZ volt vezetőségéből felmondták a pedagógusszövetséggel kötött szerződést. A Bethlen Gábor Alaptól megérkezett 10 millió forint, az oktatás zökkenőmentesen folytatódik.
Február 29-én felmondott a Moldvai Csángómagyar Szövetség (MCSMSZ) leköszönt vezetőségének hat tagja, akik korábban a csángó oktatási program működtetésével foglalkoztak, és akikkel február elején a program lebonyolításával megbízott Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szerződést kötött.
A Krónikának adott nyilatkozatában Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke feltételezte, valószínűleg azért döntöttek a távozás mellett, mert az RMPSZ és a finanszírozók „az oktatási program működtetésében januárban felmerült problémák miatt” úgy döntöttek, válságmenedzsert neveznek ki, aki az oktatási program működtetéséért, a helyszínek biztosításáért felel. A feladatra Figula Olimpiu szatmárnémeti származású bákói vállalkozót, az RMDSZ Bákó megyei szervezetének ügyvezető elnökét kérték fel. Ugyanakkor oktatási felelősnek Márton Attila lészpedi tanárt nevezték ki.
Solomon Adrián volt MCSMSZ-elnök, a most felmondott adminisztráció egyik tagja megkeresésünkre közölte, az MCSMSZ lemondott vezetősége a március 10-i küldöttgyűlés megszervezésével és a folyó ügyek lezárásával, átadásuk előkészítésével van elfoglalva, és nem kíván többé nyilatkozatháborúba bocsátkozni senkivel.
Villáminterjúnk Burus-Siklódi Botonddal
Mikor döntötték el, és kinek a javaslatára, hogy kell válságmenedzser?
Burus-Siklódi Botond: Nagyon sok egyeztetés történt a támogatókkal is, és úgy gondoltuk, ebben a helyzetben egy ilyen megoldás körvonalazódik. Ha alaposan elemezzük, magának az oktatási programnak a menedzsmentjéhez nem kell 10 ember, mint ahogy ezt korábban is jeleztük. De ettől függetlenül, hogy mi kineveztünk valakit Figula Olimpiu János személyében, ezzel párhuzamosan fenntartottuk volna minden további nélkül ezekkel a kollégákkal megkötött szerződésünket. Ők ezt másképp értékelték. Én levélben jeleztem, hogy szándékunk szerint ezt a szerződést megtartanók, ők viszont a tegnapi nappal benyújtották a felmondásukat. Nem mind a tízen, hanem hatan közülük.
Ki ez a hat személy?
Solomon Adrián, Csillag Levente, Ferencz Éva, Pogár László, Vajda Éva és Szakács Károly.
Említette, a támogatókkal közösen döntötték el a menedzser kinevezését. Támogatókon most csak a KIM-et kell érteni, vagy az AMMOÁ-t is?
Az RMPSZ csak a Bethlen Gábor Alapkezelővel köt szerződést, és mi a kormányzati támogatás lebonyolításában veszünk részt. Az AMMOA-tól ugyan megkerestek, de szerződést nem kötöttünk. Elképzelhetőnek tartom, hogy ők kivárnak a tisztújító küldöttgyűlésig. Jeleztem Antal Gábor kurátornak, aki megkeresett, hogy hajlandóak vagyunk tárgyalásokba bocsátkozni, ám mivel az RMPSZ megbízatása ilyen rövid időre szól, ők feltételezhetően egy stabilabb, a továbbiakban körvonalazódó partnerrel kötnék meg a szerződést.
Figula Olimpiu azt nyilatkozta a Krónikának, őt Füzes Oszkár nagykövet javasolta. Miért esett rá a választás mint válságmenedzser?
Mi az ajánlások alapján úgy gondoljuk, bíznunk kell benne, és úgy tűnik, ez teljesen indokolt, nagyon operatívan intézkedik. Figula nem lesz munkaviszonyban, fizetést sem kér, ő egy üzletember, aki nem szorul rá ilyen juttatásokra.
Természetesen ilyenkor személyes érintettségek is vannak helyenként. Itt a közügyet kell nézni, és én remélem, hogy a legkorrektebb módon igyekszünk ezt lebonyolítani mindenkivel, akivel valamiféle kapcsolatban álltunk eddig is vagy ezután. Gondolok itt az oktatási helyszínekre is. Ha a csángószövetség nem hajlandó a korábbi megállapodásaink alapján tovább a tulajdonában lévő helyszínek költségeiben együttműködni, akkor megkeressük azt a formát, amely nekik is megfelel, jobban, másképpen. Mindenképpen arra törekszünk, hogy probléma- és törésmentesen menjen tovább az oktatási program.
Én igyekszem a legkorrektebb módon viszonyulni, a tanárok programja ugyanúgy zajlik, ahogy az be volt tervezve. Hétvégén, március 3-án tantárgyversenyt tartunk Bákóban, amelyen szinte mindegyik oktatási helyszín részt vesz. Ugyanakkor Haáz Sándor tanár úr szervezésében a Homoródmenti Népdalvetélkedőre egy mikrobusznyi gyerek érkezik Nyisztor Ilona tanítónővel az élen. Tehát igyekszünk, hogy minden a megszokott mederben történjen. Én nem szeretnék politikai hátszelet sejtetni az ügy mögött, én ezt teljes mértékben szakmai feladatnak tekintem, és nyilván ezzel a hozzáállással közelítünk a dologhoz.
Megkapták-e a BGA Zrt-től az ígért összeget?
Február 23-án megkötöttük a szerződést a BGA Zrt.-vel erre a három hónapra: február, március, és április 30-áig bezáróan. Két részletben fogják utalni a támogatást, az első részlet, 10 millió forint tegnap megérkezett, tehát semmiféle fennakadás nincs a tanárok bérének kifizetésében, a rezsiköltségek biztosításában, természetesen nem visszamenőleg, hanem a február 1. után felmerülő költségeknek a fedezésére. Miután erről elszámoltunk, a következő részletet, 19 és fél millió forintot azonnal utalják. Ezt a költségvetési keretet a csángószövetség vezetőivel közösen állapítottuk meg, még amikor ezek az egyeztetések folytak.
Márton Attila az új oktatási felelős. Mi indokolta Ferencz Éva lecserélését?
Ferencz Éva egyrészt lemondott, azon kívül pedig úgy értékeljük az eddigi levelezés, listakövetés alapján, hogy Márton Attila egy integratív személyiség, alkalmas ennek a feladatnak az ellátására. A szándékunk az, hogy alkalmat kerítsünk minden egyes oktatóval egy közös találkozóra, ők jelöljék ki az általuk is elfogadott vezetőjüket, akárcsak egy jó tantestületben. Ennek mi messzemenően örülnénk, de itt most erre a rövid időszakra elsősorban azt szólítottuk meg, akit ismerünk, és aki igazán jó szívvel, nagy lelkesedéssel áll a dolog mögé.
Villáminterjúnk Figula Olimpiuval
Tegnap hatan az MCSMSZ leköszönt vezetőségéből felmondták az RMPSZ-szel kötött szerződésüket – Ön szerint azért, mert kifogásuk volt az Ön személye ellen. Próbált tárgyalni velük, megbeszélni a problémákat?
Figula Olimpiu: Igen, próbáltam, Solomon Adriánt felhívtam, amikor megkaptam a megbízást, hogy szeretnék vele leülni tárgyalni, másnap azonban az a hír fogadott, hogy testületileg felmondtak, anélkül, hogy tárgyalni tudtunk volna.
Ez a továbbiakban okozhat nehézséget, fennakadásokat az oktatási programban?
Az oktatásban semmiképpen, és a finanszírozás területén sem, ami nehézség lehet, az az átadás-átvétel. Az oktatási helyszíneknek szerződésük van a csángószövetséggel, mi már elkezdtük jelezni a házak tulajdonosainak, hogy szeretnénk a pedagógusszövetség nevében új szerződést kötni, a jövő hét folyamán ez elindul. Teljes támogatást kapunk mind a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságától, mind az RMPSZ-től.
Miért volt szükség Ön szerint válságmenedzserre, mik voltak a problémák?
Azért, mert elkezdtek halmozódni a gondok az oktatási helyszíneken, és nem úgy tűnt, hogy elindulnának a megoldás felé. Sok helyszínen napi gondok adódtak a tűzifával, a papírral, és ezt meg kellett valahogyan oldani. Igazából azért volt szükség erre, hogy fogjuk össze, legyen koordinálva, és minél rövidebb idő alatt rendezzük le a napi gondokat. Kellett egy személy, aki ezt összefogja, ezért kértek meg engem.
A koordinátor korábban az MCSMSZ lemondott vezetői közül kellett volna legyen valaki? Mulasztás történt? Miért alakult ki egy ilyen válsághelyzet az átmeneti időszakban?
Igazából nem az én tisztem, hogy ezt elmondjam. Szeretnénk elemezni a helyzetet a tisztújítást követően a csángószövetséggel, hogy miért alakultak ki bizonyos gondok. Azután nagyon szívesen válaszolok a kérdésre.
Eddig mennyire volt belelátása a csángó oktatási programba? Milyen kapcsolatban állt az MCSMSZ-szel?
Ismerem a csángószövetséget, láttam az oktatási programot is, bár nyilván én nem ezzel foglalkoztam. Teljesen más okból élek Bákóban, a munkahelyem szólított ide. De ismerem a napi gondjaikat, tudtam, hogy mit csinálnak, gyakorlatilag az összes szereplővel ismeretségi viszonyban állok már több mint két éve.
A Krónikának azt mondta, Füzes Oszkár ajánlotta erre a tisztségre. Ön szerint miért, hogyan merült fel az Ön neve?
Pontosabban én azt nyilatkoztam, úgy tudom, hogy ő ajánlott, de vele nem beszéltem erről. Feltételezem, azért merült fel a nevem, mert itt élek, ismerek minden szereplőt, tudom a gondokat. Gondolom, konszenzusos megoldásként születhetett az, hogy megkérdezték: vállalom-e.
És miért döntött úgy, hogy vállalja?
Fontosnak tartom, hogy minél normálisabb hangnemben menjenek a dolgok, ne legyenek fennakadások, ne omoljon össze ez a rendszer, és szülessen egy átmeneti megoldás addig, amíg kialakul az oktatási program új struktúrája.
Mennyire összeegyeztethető az RMDSZ megyei ügyvezető elnöki tisztségével, illetve a vállalkozása körüli feladatokkal a válságmenedzserkedés?
Szerintem az, hogy az RMDSZ ügyvezetője vagyok, és megkeresett a magyar kormány és a pedagógusszövetség is, egy jelzés, hogy ebbe nem szeretné senki bevonni a politikát. Az az érdek, hogy egy szakmai megoldás szülessen minél előbb, normális hangnemben. Igen, szerintem összeegyeztethető, nyilván plusz erőfeszítést fog igényelni, de erre a rövid időre megpróbálom a legjobb tudásom szerint végezni, illetve nagyon számítok a jelenlegi stábból jópár kolléga segítségére. Az AMMOA is teljes támogatásáról biztosított. Úgy ültünk le beszélni, hogy minden szereplő az MCSMSZ kivételével támogatott, és azt mondta, jó, akkor próbáljuk megoldani a problémákat, hogy ne álljon le az egész rendszer.
Mennyi időre szól a mandátuma?
Határozott idejű, április végéig tart. Az RMPSZ-től kaptam egy megbízási szerződést.
Melyek a legfontosabb feladatai az elkövetkező hetekben, mik a tervei?
A legfontosabb, hogy stabilizáljuk a helyzetet az oktatási helyszíneken, ezalatt azt értem, hogy a számlákat fizessük ki, kössük meg az új szerződéseket. A másik nagyon fontos dolog, hogy a keresztszülő programot kezdjük el újra, tegyük rendbe, vegyük fel a kapcsolatot a keresztszülőkkel, tudassuk velük, hogy igen, látszik a kiút, lesz megoldás, folytatódik a program Moldvában.
Az RMPSZ-nek egyébként nincs szerződéses kapcsolata a keresztszülők adományait begyűjtő AMMOÁ-val. Önök milyen formában keresik meg a keresztszülőket?
Az AMMOA egyes vezetői most jöttek ki Moldvába, és le fognak ülni a pedagógusszövetséggel megoldást keresni. Illetve mi támaszkodunk a KIM-től jövő támogatásra is, amiből addig tudjuk finanszírozni a kiadásokat. Ismétlem, az AMMOA is nagyon segítőkész, napi kapcsolatban állunk velük is, mindenben támogatnak, ők is szeretnék az ügy mielőbbi rendezését.
Transindex.ro

Rovásírásunk első említése
Rovásírás-kutatásunkban általános meglátás, hogy a Kárpát-medencei magyarságnak ezt az írásfajtáját először Kézai Simon említette a 13. század végén írt latin nyelvű gesztájában. Íme három vélemény:
”Kézai Simon mester az első író, ki (…) a székelyeknél még a kereszténység fölvétele után is gyakorlatban volt külön írásról értesít minket” (Fischer Károly Antal, 1889).
”A székelyek írására vonatkozó első adatot Kézai Simonnak a 13. század nyolcvanas éveiben írott krónikájában találjuk” (Vékony Gábor, 1987).
Nyilván, az adatot magam is átvettem, s idéztem Kézai Simon 1282–83 táján írt megfogalmazását: a székelyek “…a blakokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.” (Nemzeti kincsünk: a rovásírás. Székelyudvarhely, 1998).
Most módosítunk az állásponton, ugyanis olyan “adalék” került elő, amelyet nem hagyhat fígyelmen kívül a további kutatás. Jámbor Márk szép cikket írt Hitvilágunk kiirtása címmel, amely a budapesti Karpatia folyóiratban jelent meg (VII. évf. 2. 2007. február). Ezt írta: “1245-ben, Almás várában, Erdélyben folytatták le a Csele fia Kosán mágus elleni eljárást, amelynek leírásában szó van pogányul írott pálcikákról, melyekről a vádlott a gyógyfüvek neveit és a betegségek démonjai elleni imádságokat olvasta le.”
A megfogalmazás annyira pontos, hogy föl sem merülhet a “pálcák” összetévesztésének lehetősége a pásztorok számadóbotjával. Kimondottan betűhasználatról van szó, növényneveket és imádságokat rögzített a mágus. S tette mindezt Kézai Simon előtt közel negyven esztendővel.
Hasonló megmódolású “eszköz” a későbbiekben is előfordul. Sándor Klára: A bolognai rovásemlék (Szeged, 1991) című könyvében részletesen taglalta azt a gyergyói eredetű rovásbotot, amely 15. század végi naptári ünnepeket, bibliai neveket és ábécét tartalmazott.
Nagyon is témakörünkbe vág Bél Mátyás: De vetere litteratura Hunno-Scythica című könyve, amely Lipcsében jelent meg 1718-ban. Egyik adaléka egy Túróc megyei juhászról szól, akinek gyenge volt a memóriája, s a Miatyánkot “…ismeretlen betűkkel belemetszette egy botba, de még így sem tudta emlékezetből elmondani, ha nem volt kéznél a dikája, amiről úgy olvasott, mintha az ima írásba lett volna foglalva.”
Nos, 1245-től 1718-ig 473 esztendő telt el, s a rovásírás még ragyogóan funkcionált a Székelyföldön kívül is. Tehát rovásírásunk összmagyar voltát nem lehet kétségbe vonni. Bél Mátyás tevékenységéről magam külön tanulmányban számoltam be (In. Rovásíró őseink. Korond, 1995. 118-127).
Cikkünkhöz – szemléltetésképpen – Erdély legkorábbi feliratának, a torjai emléknek a rajzát mellékeljük (11. századi). Olvasata: KáSZO(N) vagy KáSZON (á ugratva).
Ráduly János
Népújság (Marosvásárhely)

Polémiát szül a Sapientia támogatása
Soha nem létezett arra lehetőség, hogy a magánegyetemek támogatást kapjanak az állami költségvetésből, aki ezt kéri, az vagy nem ismeri a törvényeket, vagy szándékosan félretájékoztat, hangulatot akar kelteni, hogy viktimizálhasson egy ügyet – mondta Gáspárik Attila, a felsőoktatás finanszírozását megállapító bizottság tagja a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem esetleges állami támogatása kapcsán. Az Erdélyi Magyar Néppárt közleményben szorgalmazta, hogy a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem is részesüljön állami támogatásban.
Dávid László, a Sapientia rektora úgy vélte, az általa vezetett egyetem azért jogosult az állami támogatásra, mert különbözik a többi magánegyetemtől, hiszen átvállal bizonyos kötelezettségeket a román államtól, például a magyar nyelvű műszaki képzés biztosítását.
Gáspárik a Transindex hírportálnak kifejtette, Romániában nagyon sok magánegyetem működik, és ezeket nem azért szokták létrehozni, hogy az állam fizessen nekik. „Léteznek európai források, amelyeket meg lehet pályázni. A román állam ilyen jellegű pályázatokat nem ír ki, hiszen ez táptalajt adhat a korrupciónak” – mondta Gáspárik rámutatva, hogy az olyan óriási magánegyetemek, mint például a Spiru Haret hatalmas lobbit folytatnának az állami pénzekért.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára a téma kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a Sapientia azzal, hogy elnyerte az akkreditációt ezentúl kutatási programokra kaphat támogatást az államtól. Elmondta, az egyetemek három szintű finanszírozásával párhuzamosan az állam a kutatási programokra is ad pénzt, és erre az akkreditált magánegyetemek intézményként, illetve diákjaik természetes személyként is nyújthatnak be kérést, és az állami egyetemekkel és ezek diákjaival egyenlő esélyekkel indulnak.
„Ez jelenthet áttörést a Sapientia esetében, eddig ehhez nem fértek hozzá” – mutatott rá a főtitkár. Kovács Péter a Hunyad megyei RMDSZ hétvégi tisztújító küldöttgyűlésén is kitért a Sapientia akkreditációjára. Elmondta, akik az RMDSZ bírálásából élnek, elfelejtik, hogy ma nem lenne Sapientia egyetem, ha nem lenne RMDSZ.
„Eszükbe szeretném juttatni, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem alapításához vezető tanulmányt az RMDSZ társfinanszírozta, ezen kívül egy éven keresztül Takács Csaba akkori ügyvezető elnök a szövetség székházában irodát biztosított a kezdeményezőknek, és számos döntés az ő irodájában született meg” – mondta a küldöttgyűlésen Kovács Péter.
Az RMDSZ-nek a Sapientia akkreditációjában játszott szerepét hangsúlyozta a hétvégén Markó Béla kormányfőhelyettes is, aki szerint ez nem született volna meg a szövetség politikai támogatása nélkül. Az RMDSZ volt elnöke az Erdélyi Magyar Televízió egyik adásában kijelentette: ha az RMDSZ nem lett volna a parlamentben és a kormányban, akkor az egyetemi akkreditáció – bármennyire méltányos elvárás is – nem hogy későn, de sohanapján sem született volna meg.
Rámutatott: az akkreditáció megszerzése nyomán megszűnt a bizonytalanság, és ennek köszönhetően ma egy stabil magyar egyetemről lehet beszélni, amely immár képes nyugodtan, távlatosan tervezni.
Krónika (Kolozsvár)

Jelentős könyvadományt kapott a váradi PKE könyvtára
Több mint ötezer kötetből álló könyvadománnyal gyarapodott a Partiumi Keresztény Egyetem könyvtárának gyűjteménye Görömbei András és Tamás Attila jóvoltából.
Mintegy 5400 kötettel bővült a Partiumi Keresztény Egyetem könyvtárának gyűjteménye. A könyvállományt Görömbei András Kossuth-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, valamint Tamás Attila, a Debreceni Egyetem professor emeritusa adományozta a Nyíregyházi Főiskola közvetítésével a felsőoktatási intézménynek.
Az ünnepélyes átadásra pénteken került sor, az adományozókat Bitskey István, a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottságának elnöke, Jánosi Zoltán, a Nyíregyházi Főiskola rektora és Tukacsné Károlyi Margit rektorhelyettes képviselte.
János Szatmári Szabolcs, a PKE rektora önzetlen és nagylelkű gesztusnak nevezte a két jeles irodalomtudós könyvadományát, mely bevallása szerint hatalmas segítséget jelent a viszonylag fiatal nagyváradi egyetemnek. Az intézményvezető elmondta, hogy a könyvállományt helyszűke miatt két különböző helyen – a főépületben található központi könyvtárban, illetve a Zárda utcai dokumentációs központban – helyezték el.
A rektor köszönetét fejezte ki az adományozóknak, akik – elmondása szerint – a Nyíregyházi Főiskola és a Debreceni Egyetem vezetőihez hasonlóan fontos stratégiai partnerei és állandó segítői a Partiumi Keresztény Egyetemnek. Bitskey István, a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottságának elnöke Görömbei András baráti üdvözletét tolmácsolta, aki – akárcsak Tamás Attila professzor – nem lehetett jelen az ünnepélyes átadáson. Az akadémikus beszédében a Partiumi Keresztény Egyetem és a debreceni tudományos bizottság szakmai kapcsolatának megerősítését szorgalmazta. Jánosi Zoltán, a Nyíregyházi Főiskola rektora felszólalásában dr. Görömbei András és dr. Tamás Attila munkásságát méltatta. Véleménye szerint hagyatékuk méltó helyen szolgálja tovább a magyarság és az egyetemes tudomány ügyét.
Tőkés László EP-képviselő, a Partiumi Keresztény Egyetem alapító elnöke szerint az anyaországiak határon túli magyar felsőoktatás iránti elkötelezettségét igazolja a nagylelkű könyvadomány. „Görömbei András, illetve az itt jelen lévő jeles irodalmárok tudatosították és cselekvésre is váltották szolgálatukban azt a gondolatot, hogy egyetlen magyar irodalomról beszélhetünk” – hangsúlyozta.
Tőkés László díszoklevelet és az egyetem címerét ábrázoló emlékplakettet nyújtott át az adományozókat képviselő vendégeknek, akik ezt követően Asztalos Attila könyvtárigazgató irányításával megtekintették az egyetem könyvtárát.
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés afférja önmagával
Egyesek talán még emlékeznek, hogy Tőkés László Európai Parlamenti képviselő a kommunista múlttal való szembenézést tűzte ki céljául. Nyerő téma ez, amilyen a politikában nem sok van. Pláne, hogy Tőkés neve egybecseng a romániai forradalommal: ha e név viselője fogja magát, és szembenéz a kommunista múlttal (szavazatszerző szándékkal), nagyot nem tévedhet.
Nem is tévedett, akkor sem, amikor a „szembenézés programját” európai parlamenti alelnöki feladattá emelte. Most ne menjünk bele, hogy egy olyan embertől, aki az „erdélyi magyar külpolitikától” várta két évtizeden át az autonómiát, nem remélhettünk volna-e a nézésen kívül egyebet is, ha már a legmagasabb nemzetközi tisztségbe került, amit erdélyi magyar ember valaha betöltött! Mindenesetre két kampányban nyertes választási programot nehéz kifundálni, és ennél kevésbé számon kérhetőt vagy tartósat se nagyon. Ugyebár a múlttal soha nem lehet eléggé szembenézni...
Csakhogy hiába a dâmboviţai „smekkeriával” konkuráló, mégoly diffúz, tehát nehezen számon kérhető feladat – ebbe is beletörött a bicskája. Egy sajtóhír szerint volt EP-alelnökünk afölött sajnálkozott Marosvásárhelyen, hogy Romániában még nem jelöltek ki emléknapot a kommunizmus áldozatainak; Magyarországon bezzeg jelöltek, megtarthatja más is, ha akarja. Alighanem ez volna a mindenkori történelem első kölcsönünnepe.
Nos, Romániában van hivatalos emléknapja a kommunizmus áldozatainak, mégpedig december 21-én! Bár elismerem, erről többnyire azok értesültek, aki úgy általában is napirenden vannak a hazai történésekkel. Ami nyilvánvalóan nem a Tőkés László esete. És a dolog emiatt súrolja a dilettantizmus határát. Ha ugyanis az emléknapról nem tud, méltán tevődik fel a kérdés: akkor miről tud? Az áldozatokra való emlékezés jelentős összetevője a „szembenézésnek”, nem hiába kéri számon maga is a parlamenten a (feltételezett) hiányát.
Az affér gyakorlati jelentőséggel is bírhatna, jelesül a magyar kormány számára, bár aligha fog. Tőkés László közeli munkatársai ugyanis semmivel sem tűnnek tájékozottabbnak a mindennapi romániai valóságot illetően. (Többeknek feltűnt, hogy a múlt hétvégi néppárti kongresszuson több szó esett Magyarországról, mint Romániáról vagy Erdélyről akár.) Ami nem gátolja meg az Orbán-kormányt, hogy Tőkéséket tekintse Budapest stratégiai partnereinek, és tőlük tájékozódjon az erdélyi magyarság problémáiról. Ilyen körülmények között nem csodálkoznék, ha ez a lista egyre hosszabbra nyúlna, bár ahhoz talán némi helyismeretre is szükség volna.
Szőcs Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)

Eltulipánosodott függetlenek (RMDSZ-polgármesterjelöltek)
Tulipánossá vált az összes háromszéki magyar községvezető, besoroltak az RMDSZ-be azok is, akik 2008-ban függetlenként, illetve az MPP támogatásával szereztek mandátumot – jelentette be büszkén Tamás Sándor, az RMDSZ megyei elnöke, aki azt is elmondta, ezek a polgármesterek a szövetség jelöltjeiként indulnak az idei önkormányzati választásokon.
Háromszéken két városban maradt nem RMDSZ-es magyar polgármester, Baróton Nagy István, Kézdivásárhelyen pedig Rácz Károly. Az elmúlt négy évben hatásosnak bizonyult az RMDSZ-es megyevezetés “támogatáspolitikája”, és sorba váltak a szövetség tagjává a korábbi függetlenek, így ma már nem meglepő, hogy az RMDSZ színeiben mérettetik meg magukat idén. RMDSZ-es jelölt lesz Illyefalva, Bölön, Bükszád, Ozsdola és Kézdiszentlélek jelenlegi vezetője, mindannyiukat függetlenként választották meg, és nem tesz másképpen Gidófalva elöljárója, aki a zöld párt színeiben nyert mandátumot. Tamás Sándor nem ejtett szót az MPP-s támogatással függetlenként mandátumot nyert nagyajtai polgármesterről, Bihari Edömérről, értesüléseink szerint azonban ő is követi kollégái példáját. Arra a kérdésre, hogy mivel győzték meg az említett urakat az RMDSZ-hez csatlakozásról, Tamás Sándor szűkszavúan válaszolt: “Az eddig elvégzett munkánkkal.” Az RMDSZ polgármesterjelöltjeiről már mindenütt döntöttek, többnyire a helyi választmány határozott, és ezt hagyta jóvá a megyei Állandó Tanács. Árkoson is megvan az induló neve, ám egyelőre nem hozták nyilvánosságra, Kőröspatakon Kisgyörgy Sándor a jelöltjük, a többi sepsiszéki községben a tisztségben levő polgármesterek vállalják újra a megmérettetést – mondta el Fodor István sepsiszéki elnök.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Támogatható a Sapientia?
A román oktatási törvény szerint elméletileg kaphatnak állami támogatást a romániai magánegyetemek, így a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem is, Gáspárik Attila, az illetékes szaktanács magyar tagja viszont úgy véli, erre alig van esély. Gáspárik Attila az MTI-nek nyilatkozva elismerte, hogy a törvény egyetlen ponton megemlíti a finanszírozás lehetőségét. „Erre azonban semmilyen háttéranyag nem készült. Még kidolgozás alatt sincsen semmi olyan dokumentum, amely a magánegyetemek állami finanszírozását szabályozná” – nyilatkozta a Felsőoktatás-finanszírozási Országos Tanács tagja.
Gáspárik azt a meglátását is elmondta, hogy Romániában ma több állami egyetem működik, mint amennyire szükség lenne, ezért az állam az egyetemek egyesítésével próbálja csökkenteni a számot és a költségeket. Hozzátette, egy-egy egyetem finanszírozása attól függ, hogy az illető egyetem milyen helyet foglal el a felsőoktatási intézmények rangsorában.
A tavaly elfogadott új oktatási törvény 204. paragrafusának hetedik bekezdése tételesen kimondja: „a román állam támogathatja a magán-felsőoktatást”. A törvény 214. cikkelye, mely azokat a forrásokat sorolja fel, amelyekből finanszírozhatók a magánegyetemek, az alapítók által befizetett összegek és a tandíjak mellett egy harmadik forrást is megnevez: „támogatások, adományok és egyéb legálisan létrehozott források”, az állami támogatást azonban tételesen nem említi.
A magánegyetemek állami finanszírozásának a lehetőségét a korábbi oktatási törvény is tartalmazta, a Sapientia EMTE majdani román állami finanszírozásának kérdése pedig a 2005-ös bukaresti, a 2006-os budapesti, majd a 2007-es nagyszebeni román–magyar közös kormányülésen is felmerült. 2005-ben a Tăriceanu-kormány és a Gyurcsány-kormány meg is egyezett a Sapientia-tudományegyetem oktatási folyamatának közös finanszírozásáról, a román fél azonban a későbbi közös kormányüléseken azt hangsúlyozta, erre csak az egyetem végleges akkreditációja után kerülhet sor. A megegyezés időpontjában Mihai-Răzvan Ungureanu jelenlegi miniszterelnök volt Románia külügyminisztere, emlékeztet az MTI.
Mint arról beszámoltunk, az elmúlt napokban polémiát váltott ki a Sapientia EMTE lehetséges állami támogatásának az ügye. Múlt héten az Erdélyi Magyar Néppárt kérte a román költségvetési támogatást a Sapientiának. Dávid László, az egyetem rektora elmondta, azért tartja indokoltnak az egyetem állami finanszírozását, mivel az a román államtól vállalt át kötelezettségeket, például a magyar nyelvű műszaki képzés biztosítását.
Gáspárik Attila viszont a Transindex portálnak azt nyilatkozta, nem létezik és soha nem is létezett arra lehetőség, hogy a magánegyetemek támogatást kapjanak az állami költségvetésből. Szerinte aki ezt kéri, vagy nem ismeri a törvényeket, vagy szándékosan félretájékoztat, hangulatot akar kelteni, hogy viktimizálhasson egy ügyet. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyetem az akkreditáció elnyerésével kutatási programokra kaphat támogatást az államtól. Elmondta, erre az akkreditált magánegyetemek intézményként, diákjaik pedig természetes személyként is pályázhatnak.
Krónika (Kolozsvár)

Elméletileg lehetséges a román költségvetési támogatás a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem
A román oktatási törvény szerint elméletileg kaphat romániai költségvetési támogatást a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, de az illetékes szaktanács magyar tagja szerint erre alig van esély.
Romániában polémiát váltott ki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem lehetséges – román – állami támogatásának az ügye. Múlt héten az Erdélyi Magyar Néppárt kérte a román költségvetési támogatást az oktatási intézménynek.
Dávid László, az egyetem rektora az MTI-nek elmondta, indokoltnak tartja az egyetem román állami finanszírozását, hiszen az egyetem a román államtól vállalt át kötelezettségeket, mint például a magyar nyelvű műszaki képzés biztosítását.
Gáspárik Attila, a Felsőoktatás-finanszírozási Országos Tanács tagja viszont a Transindex portálnak azt nyilatkozta: nem létezik, és soha nem is létezett arra lehetőség, hogy a magánegyetemek az állami költségvetésből kapjanak támogatást. Szerinte “aki ezt kéri, az vagy nem ismeri a törvényeket, vagy szándékosan félretájékoztat, hangulatot akar kelteni”, hogy “áldozatként állítsa be” egy ügy érintettjét.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyetem az akkreditáció elnyerésével kutatási programokra kaphat támogatást az államtól. Elmondta, az egyetemek háromszintű finanszírozásával párhuzamosan az állam kutatási programokra is ad pénzt, és erre az akkreditált magánegyetemek intézményként, diákjaik pedig természetes személyként is pályázhatnak.
Gáspárik Attila az MTI-nek nyilatkozva elismerte, hogy a törvény egyetlen ponton megemlíti a finanszírozás lehetőségét. “Erre azonban semmilyen háttéranyag nem készült. Még kidolgozás alatt sincsen semmi olyan dokumentum, amely a magánegyetemek állami finanszírozását szabályozná.” Gáspárik elmondta, hogy a jelenlegi oktatáspolitika szerint Romániában ma több állami egyetem működik, mint amennyire szükség lenne, ezért az állam az egyetemek összevonásával próbálja csökkenteni a számot és költségeit. Hozzátette, egy-egy egyetem finanszírozása attól függ, hogy az illető egyetem milyen helyet foglal el a felsőoktatási intézmények rangsorában.
A 2011-ben elfogadott román oktatási törvény 204. paragrafusának hetedik bekezdése tételesen kimondja: “a román állam támogathatja a magán felsőoktatást”. A törvény 214. cikkelye, mely azokat a forrásokat sorolja fel, amelyekből finanszírozhatók a magánegyetemek, az alapítók által befizetett összegek és a tandíjak mellett egy harmadik forrást is megnevez: “támogatások, adományok és egyéb legálisan létrehozott források”, az állami támogatást azonban tételesen nem említi.
A magánegyetemek állami finanszírozásának a lehetőségét a korábbi román oktatási törvény is tartalmazta, a Sapientia majdani román állami finanszírozásának kérdése pedig a 2005-ös bukaresti, a 2006-os budapesti, majd a 2007-es nagyszebeni román-magyar közös kormányülésen is felmerült. 2005-ben a romániai Tariceanu-kormány és a magyarországi Gyurcsány-kormány meg is egyezett a Sapientia tudományegyetem oktatási folyamatának közös finanszírozásáról, a román fél azonban a későbbi közös kormányüléseken azt hangsúlyozta, erre csak az egyetem végleges akkreditációja után kerülhet sor. A megegyezés időpontjában Mihai Razvan Ungureanu jelenlegi miniszterelnök volt Románia külügyminisztere.
erdon.ro

Magyarok a román diplomáciai testületben
A parlament két házának külügyi bizottságai meghallgatták tegnap Pataki Júliát, az RMDSZ korábbi képviselőjét, és alkalmasnak találták a nairobi nagyköveti posztra történő kinevezésére. Ugyancsak kedden a kormány döntött arról, hogy Salamon Márton László újságírót nevezi ki a görögországi Szalonikibe főkonzulnak.
A jogász végzettségű Pataki Júlia 2000 és 2004 között volt az RMDSZ bukaresti parlamenti képviselője, azóta az Európai Parlament, az ENSZ és különböző amerikai és európai intézmények és civil szervezetek megbízásából Irakban és Szomáliában teljesített szakértői feladatokat. Ha Traian Băsescu államfőtől megkapja a megbízást, Pataki Júlia nairobi székhellyel Kenyában, Ugandában, Ruandában, Burundiban és Tanzániában képviseli Romániát. A matematikus végzettségű Salamon Márton László újságírói, majd politológusi tanulmányokat is folytatott, jelenleg szociológiából doktorál. 2005-ig a kolozsvári Krónika napilap lapszerkesztője volt, azóta a bukaresti Új Magyar Szó felelős szerkesztője.
Romániában 1989 után rendkívül kevés magyar kapott diplomáciai megbízást. Ebben az időszakban az ország egyetlen magyar ajkú nagykövete Tokay György egykori RMDSZ-es képviselő volt, aki 2005-től képviselte Romániát Litvániában és Lettországban. Jelenleg csak néhány magyar nemzetiségű diplomata dolgozik a román külképviseleteken, többnyire alacsonyabb beosztásban.
Szabadság (Kolozsvár)

MOGYE-ügy: a miniszterelnök nem enged az RMDSZ „zsarolásának”?
Borbély László környezetvédelmi miniszter szerdán kijelentette: a kormánykoalícióban „mindenki egyetért” azzal, hogy a MOGYE ügyét kormányhatározattal kell rendezni. PDL-források szerint azonban a nagyobbik kormánypártban nagy a felháborodás a szövetség által adott ultimátum miatt, a kormányfő pedig már a kisebbségi kormányzásra készül.
Borbély – aki az RMDSZ politikai alelnöke – szerdán elmondta: a kormánykoalíción belül mindenki egyetért azzal, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult helyzetet kormányhatározattal kell rendezni, a vita a határozat tartalmáról folyik.
Borbély szerdán azt mondta: adminisztratív jellegű kérdésről van szó, a MOGYÉ-nek vissza kell térnie a törvényes keretek közé.
Mint arról tájékoztattunk, eredménytelenül zárult kedden a koalíció tanácskozása a MOGYE magyar tagozatának megalakításáról. A PDL március 12-ig haladékot kért, Markó Béla kormányfőhelyettes szerint pedig „amennyiben jövő kedden kormányhatározattal nem rendezzük ezt a kérdést, és nem érvényesítjük a törvényességet a MOGYÉ-n, akkor minden valószínűség szerint nem tudunk együtt menni tovább”.
A kormány fő erejét adó PDL-ben azonban nagy az elégedetlenség amiatt, hogy az RMDSZ jelezte, kilép a kormányból, ha nem oldódik megy a MOGYE ügye – írta a realitatea.net a NewsIn hírügynökségre hivatkozva.
A hírügynökség politikai forrásokat idéz, amelyek szerint a demokrata liberálisok nem hajlandók engedni az RMDSZ „zsarolásának”.
A források szerint a koalíció kedd esti értekezlete rendkívül feszült hangulatban folyt. Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnök „nagyon határozott volt, azt mondta nekik (az RMDSZ-nek – szerk. megj.), hogy a kormány kisebbségi kormányként is működhet, más szóval elutasította az ultimátumot” – mondták az idézett források.
A NewsIn által megkérdezett PDL-politikusok szerint kevéssé valószínű, hogy az RMDSZ ellenzékbe vonul, ráadásul választási évben, mivel a szövetség nem csupán néhány miniszterrel, hanem államtitkárokkal, állami hivatalok vezetőivel, prefektusokkal vesz részt a kormányzásban.
Sorin Frunzăverde, a PDL első alelnöke tegnap Resicabányán úgy nyilatkozott, hogy a MOGYE ügyében mindenképpen megtalálják a megoldást, de úgy vélte, ez nem annyira a kormány, mint inkább az oktatási tárca feladata. Hozzátette, normális esetben nem a kormány feladata megoldani az akadémiai körökben jelentkező problémákat.
Hasonlóan vélekedett tegnap Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester, a PDL alelnöke is, aki nagy hibának nevezte, hogy a politikum megpróbál beavatkozni az egyetem ügyeibe. A Szociáldemokrata Párt (PSD) helyi szervezete közleményben hívta fel a figyelmet, hogy a kormánypártok „cinikus módon” politikai alkuk tárgyává süllyesztették a MOGYE-t.
Ezzel szemben Eckstein-Kovács Péter volt államfői tanácsos tegnap arra hívta fel a figyelmet, hogy bár az egyetemi autonómia elve hazánkban is létezik, a MOGYE esetében muszáj közbelépnie az államnak, mivel ott nem érvényesül a törvényesség. „Itt nem politikai problémáról van szó, hanem a törvényességről, és az egyetem vezetőségének eleget kellene tennie a törvényi előírásoknak” – mondta az RMDSZ Szabadelvű Körének alelnöke, utalva arra, hogy az új tanügyi törvény értelmében a multikulturális egyetemeken létre lehet hozni kisebbségi tanszékeket.
A MOGYE-n azonban nem tettek eleget a felkérésnek, sőt a legutóbbi szenátusi ülésen menesztették azokat a magyar dékánhelyetteseket, akik kiálltak a magyar főtanszékek létrehozása mellett. Az általános orvosi karon Szabó Béla helyébe Gábos Grecu Iosifot jelölték, míg a fogorvosi karon Sipos Emese helyett Dónáth Nagy Gabriellát javasolták a funkcióba. Nagy Örs rektorhelyettes úgy nyilatkozott, ő sem vállal további funkciót, sem szenátusi tagságot.
Krónika (Kolozsvár)

Oklevél a magyar állampolgárság tízezredik kolozsvári igénylőjének
Az EMNT irodájához naponta több tucatnyian fordulnak segítségért
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kolozsvári irodájában tegnap állították össze a könnyített magyar állampolgárságot igénylő tízezredik személy iratcsomóját. Schifbeck Sára Éva 1928-ban született Kolozsváron, és vallomása szerint nem csak azért igényelte a magyar állampolgárságot, mivel már volt magyar állampolgár, hanem azért, mert a szülei magyarnak nevelték. Schifbeck asszony oklevelet és virágot vehetett át az EMNT-irodában Szász Pétertől, a Demokrácia Központ igazgatójától és az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökétől, aki lapunknak elmondta: naponta átlag 80 ember látogat el hozzájuk, és 30 személynek állítják össze az iratcsomóját. A megbeszélt napon az igénylőnek segítenek kitölteni az állampolgársághoz szükséges nyomtatványokat, és foglalkoznak a lefordítandó iratokkal is. Megtudtuk: idén sem csökkent a magyar állampolgárságot igénylő személyek száma.
– Több mint egy év telt el azóta, hogy az anyaország határain túl rekedt magyarok kérvényezhetik a magyar állampolgárságot. Erdélyben mostanáig hányan éltek ezzel a lehetőséggel? – kérdeztük Szász Pétert, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének alelnökét és a Demokrácia Központ igazgatóját.
– Legegyszerűbb, ha egy naptári év adatairól beszélek, hiszen mögöttünk van egy teljes év, amelyben a magyarság határok felett átívelő nemzetegyesítése szempontjából sikertörténetként könyvelhetjük el a honosítást. 2011 az első olyan év, amikor igényelni lehetett szerte a világban a honosítást, illetve a visszahonosítást. Szervezetünknek is egyik fő tevékenysége a honosítást igénylők segítése volt. A kérelmezők bizalommal fordultak hozzánk, és elégedetten távoztak. Az érdeklődés továbbra is töretlenül nagy, irodáinkat nagyon sokan felkeresik. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Erdély-szerte működő 26 irodájában egy év alatt 151 213 személyt tájékoztattunk a honosítási eljárásról, ugyanakkor 74 815 személyt irányítottunk összeállított iratcsomóval a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok felé. Az EMNT kolozsvári irodájának munkatársai méltányos részét végezték el ennek a munkának 2011-ben, a 8542 itt honosított személy az erdélyi irodáinkat felkereső személyek 11,42 százalékát teszi ki.
– 2004. december 5-én az anyaországban népszavazást tartottak a magyar állampolgárság megadásáról a külhoni magyarok számára, akkor Erdély-szerte elégedetlenséget szült az eredmény. Hogyan viszonyulnak ehhez a mostani kérelmezők?
– Mindannyiunkban benne él a 2004-es népszavazás traumája. Azt a szomorú emlékű napot nem felejthetjük el, és méltán nevezhetjük lelki Trianonnak. Ennek ellenére 2004. december 5. mégsem volt hiába: gyors röntgenképet adott magyarságunkról, hogy a magyar öntudat mennyire sérült Kárpát-medencei szinten. Figyelmeztetett arra, ha nem történik valamilyen változás, akkor lehet, hogy egy évszázad múlva a magyarság egy színfolttá zsugorodhat Európa térképén. Megerősödésünk első feltétele egy olyan keménykezű budapesti vezetés, amely tényleg a Kárpát-medencei magyarság határokon átívelő egységében, közös jövőjében gondolkodik, nemzeti kérdésekben megalkuvást nem ismer, és tudatja Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban és Brüsszelben, hogy minden magyarral elkövetett atrocitást sajátjának tekint, s mindenki mellett kiáll, aki a magyarsága miatt kerül kellemetlen helyzetbe. Csak így kaphatjuk vissza azt az érzelmi biztonságot, ami több mint 90 éve elveszett. Elmondhatjuk, hogy nem csalódtunk a Fidesz-KDNP-kormányban, hiszen sugallatára a magyar Országgyűlés rekordidő alatt, a beiktatástól számított tizenkettedik napon, szinte közfelkiáltással, mindössze három ellenszavazattal megszavazta az új állampolgársági törvényt. Ezt kell megértenie minden kérelmezőnek, akit ez tart vissza, hogy élesen különbséget kell tennie egy nyolc évvel ezelőtti, nemzetellenes kampány és a magyar állampolgárság összefogó ereje között. Akkor olyanok kampányoltak ellenünk, akiknek a nemzet nem jelent semmit, és értékrendszerüket nem befolyásolta az sem, hogy Mátyás király, Bocskai, Rákóczi, Arany, Bartók, Ady, Kosztolányi, Kós Károly és történelmünk, kultúránk megannyi óriása nem lenne magyar állampolgár, ha most születne.
Ugyanígy nem jelentett semmit, hogy a Hősök terén levő Millenniumi emlékmű panteonjának tizennégy szobra közül nyolc „határon túli” személyiséget ábrázol. Tehát 2004-et nem lehet elfelejteni, de ennél azért sokkal többről van szó. Másrészt most határozottan más szelek fújnak. A több mint egy éves közös munka során alkalmunk volt megtapasztalni, hogy magyarországi partnereink – lehetnek ők akár politikusok vagy egyszerűen csak a honosítási apparátusban dolgozó ügyintézők – nem úgy tekintenek az állampolgárság megadására, mint valami különös kegyre vagy alamizsnára, hanem tényleg őszintén hozzásegítenek ahhoz, hogy a magyar nemzethez hivatalosan is hozzátartozzunk. Mi több, mivel az állampolgársági törvény tulajdonképpeni alanyai csak mi lehetünk, konzultáció szintjén minden egyes esetben kikérték véleményünket. Nem egyszer kezdeményezésünkre jelentős könnyítéseket tettek az állampolgárság igénylésének előírásaiban.
– Az eddigi tapasztalatok szerint melyek a fő motivációi a kérvényezésnek, miért tartják fontosnak az erdélyi magyarok, hogy megkaphassák a magyar állampolgárságot?
– A motivációkat főleg korosztályonként lehet megkülönböztetni. Az idősebb kérelmezők a magyar állampolgárság megszerzésének lelki vonzatát tartják inkább szem előtt. Nemegyszer elhangzik az a mondat, hogy „magyar állampolgárként szeretnék meghalni”, és teljes mértékben érezhető: ezek őszinte gondolatok. Ez valahol érthető is, hiszen nagyon sok esetben a kérelmező már volt magyar állampolgár, vagy olyan időkben élte gyermek- és ifjúkorát, amikor „magyarabb” volt Kolozsvár és környéke. A fiatalabbak körében inkább a magyar útlevél nyújtotta előnyök vonzóbbak. De itt sem lehet határozottan kategorizálni, mert legtöbb esetben az egész család kéri egy időben, tehát a nagyszülőktől az unokákig itt van mindenki. Van egy olyan irányelv is, amely azt mondja, hogy „minek kérni, tudom én magamról, hogy magyar vagyok”, ez így is van, ezt senki nem vonja kétségbe, de itt valahogy a jövőre is kell gondolni felelősen. Hiszen megszerzett magyar állampolgárságunkat gyermekeink, unokáink fogják örökölni, és ha azt akarjuk, hogy ők hivatalosan is a magyar nemzethez tartozzanak, nekünk kell megtenni ezt a lépést. Személyes véleményem, hogy az állampolgárság megszerzése az elvándorlást nem serkenti, ugyanis aki el akar menni, az úgyis megteszi. Tény viszont az, hogy a magyar állampolgárság felvétele megállíthatja az asszimilációt, mert egy régóta áhított köteléket von közénk.
– Befolyásolta-e az erdélyi honosítási folyamatot a Szlovákiában zajló megfélemlítési akció? Érezhető-e Erdélyben ennek valamilyen hatása, emiatt csökkent-e a honosítást kérelmezők száma?
– Tényként kell kezelnünk azt, hogy sokan, bár szeretnék igényelni, félnek megtenni ezt a lépést. Ezt a kommunista diktatúra négy és fél évtizedének megfélemlítő politikája rovására írnám. Akkor sokaknak adódott kellemetlensége a felvállalt magyar identitás miatt. Itt feltétlenül fontos az ügy több aspektusát megvizsgálni. Minden állam maga jogosult dönteni arról, hogy kit vesz fel állampolgárai sorába. Az állampolgárság jogi kötelék az adott ország és polgára között. Nagyon fontos, hogy Szlovákián kívül egyetlen Magyarországgal szomszédos ország sem emelt és nem emelhet kifogást az új szabályozás ellen. Románia például nem mérhet kettős mércével, hiszen a volt Nagy-Románia területéről származó ukrán és moldovai állampolgárok esetében az 1991/21-es törvény előírja: egyszerű kérelemleadás után a kérvényezéstől számított 6 hónapon belül meg kell oldani a „visszahonosítást”. El kell mondanom, és ez az eljárás magyarországi kidolgozóit dicséri, hogy nagyon okosan a román külügy véleményét is kikérték olyan címen, hogy itt már van tapasztalat. A román külügy készségesen vagy nem, de segített, így a magyar állampolgársági törvény részben a román állampolgársági törvényre épül, így Románia hallgatólagosan tudomásul vette a magyar lépést, és nem lehet beleszólása, hiszen más irányba, de ugyanezt teszik. Szerbia is ugyanúgy megadta a bánsági szerbeknek az állampolgárságot. Ebből problémája senkinek nem lehet, a nemzetközi jog nem tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, amely nem sérti az uniós szabályozást sem. A megoldást több EU-s és EU-n kívüli ország is alkalmazza, ráadásul ez egyre gyakoribb, főleg ilyen régiókban, ahol etnikai mozaikról beszélhetünk.
– Milyen főbb gondokkal, problémákkal szembesültek az elmúlt egy év alatt, voltak-e különösebb panaszok a honosítást igénylők részéről, mennyire haladt zökkenőmentesen a honosítási eljárás?
– Hogy az ügyintézés teljes folyamata ennyire elhúzódik, mindenképpen egy valós problémája az eljárásnak. De sajnos gyorsabban nem lehet elbírálni a kérelmeket. Tapasztalatból mondom azt, hogy a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok munkatársainak megfeszített munkája ellenére gyakorlatilag lehetetlen a procedúrát lerövidíteni. Hogy ezt számokkal is alátámasszam: amíg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal személyzete másfélszeresére bővült 2010-hez képest, a beérkezett kérelmek negyvennégyszeresére nőttek, ha ugyanezt az időszakot tekintjük.
– Kolozs megyében hol nagyobb az érdeklődés: Kolozsváron vagy a megye más településein?
– Kolozsvári kérelmezők többen vannak, de ennek csupán az a magyarázata, hogy az irodánk is itt működik. A Demokrácia-központok esetében gyakori eljárásnak számítanak a kihelyezett munkanapok. Főleg az idős és mozgássérült embereknek fontos, hogy az Erdély-szerte 26 helyszínen működő irodák néha „házhoz jöjjenek.” Az elmúlt egy évben minden EMNT-iroda saját vonzáskörzetében lakossági fórumokat, kihelyezett munkanapokat tartott számos településen. A Kolozs megyei települések közül egyelőre Szék, Körösfő, Magyarkapus, Bonchida, Türe, Magyarbikal, Magyarszovát, Nádasdaróc, Szamosújvár és Torda azok, ahol munkatársaink honosítottak. De a munka korántsem ért véget, továbbra is kiszállásokat tervezünk oda, ahol igény van a magyar állampolgárságra. Erre minden egykori magyar állampolgár magyarul beszélő leszármazottja jogosult. Felmenőinktől nem kérdezte senki, hogy kell-e vagy sem a magyar állampolgárság, hanem elvették tőlük egyik napról a másikra. Nekünk lényegesen könnyebb dolgunk van: most magunknak kell feltennünk ugyanezt a kérdést, és akár érzésből, akár érdekből, de felelős döntést kell hoznunk.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Önálló magyar oktatás vagy vegyes iskolák?
Betekintés a szatmári kisebbségi oktatás rendszerébe
A megye lakosságának nemzetiségi arányához képest az oktatási rendszer magyar tagozatain jóval kevesebben képviseljük magunkat. A lakosság közel negyven százalékát kitevő magyar közösség köreiből jelenleg 3681 gyerek vesz részt anyanyelvi óvodai nevelésben (27%), 5001 tanul gyermek az elemi osztályok magyar osztályaiban (33%), 4457 gyerek részesül gimnáziumi oktatásban (31%), és a diákoknak mindössze a 22%-a – 3358 diák – a középiskolai, illetve a szakiskolai oktatásban. A magasabb osztályok felé haladva az adatsorból világosan kitűnik a lemorzsolódás.
Az elemi osztályokból a gyerekek tíz százaléka kénytelen a rendszerből adódó nehézségek miatt román tannyelvű gimnáziumi osztályokba átiratkozni, középiskolai szintre jutva pedig már harminc százalék az átiratkozottak aránya. Ezekről az anomáliákról kérdeztük a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjét, Csapó-Ilyés Attila-Csabát, aki múlt év szeptemberétől tölti be ezt a tisztséget.
Sikerült-e átlátnia a megye oktatásának kisebbségi vonatkozásait az eltelt fél évben?
– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egy energikus csapat alakult az ősz folyamán. Az új tanügyi törvény szerint egy adott nemzetiséghez tartozó tanfelügyelők az adott kisebbség számarányának megfelelő arányban kell helyet kapjanak a tanfelügyelőségen. Ez Szatmár megyében hét tanfelügyelői helyet jelentene a magyar közösség számára, de csak öt és fél helyet kaptunk. Az eddigiekhez képest ugyanakkor ezt is előrelépésként kell értékeljük. A tanítónőkért, óvónőkért, a decentralizálásért, a kémia tantárgyért, a magyar nyelvért, az idegennyelv-oktatásért felelős tanfelügyelők magyar nemzetiségűek. – Hogyan alakul a magyar gyerekek létszáma a magyarság megyei számarányához viszonyítva? – Ez az arány eléggé rossz. A napokban készült el a 2012/2013-as évre szóló beiskolázási terv, és ennek során arra törekedtünk, hogy minél több településen legyen magyar nyelvű oktatás a megyében. Ez kemény lobbiharccal, érdekegyeztetéssel járt. Szatmárnémetiben nemcsak hogy sikerült megtartani az eddigi magyar tannyelvű osztályokat, hanem még bővültek is. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban és a Református Gimnáziumban egy-egy előkészítő és egy-egy első osztály indul ősztől, két iskolához pedig hozzácsatoltunk két magyar óvodát. A megyében Domahidán indítunk ősztől magyar nyelvű óvodát, mert bár a lakosság nagy része magyar, eddig csak román nyelvű óvoda volt a településen. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben automatikusan magyar tannyelvű első osztály is fog itt indulni – holott lenne rá igény –, hiszen elég alacsony a gyereklétszám, Kismajtényban, a községközpontban pedig már amúgy is működik magyar nyelvű elemi iskola, és a két település között iskolabusz üzemel. Így az elemi iskola indítása itt még kérdéses marad. Tasnádon egy textilszakosztályt indítunk a meglévő elméleti osztály mellé, Nagykárolyban újabb mezőgazdasági osztályt, így ott kellő magyar nyelvű oktatás lesz ősztől, Sárközújlakon pedig szintén egy mezőgazdasági osztályt tervezünk. A szatmárnémeti Művészeti Líceumban egy formatervezői-műépítészi szak indul az eddigiek mellé. A szakoktatás ilyen mértékű bővülését nagy eredménynek tartja a szakma, annál is inkább, mert a gyereklétszám csökkenni fog ősztől a tanügyi reform ismert rendelkezései folytán. Én ugyanakkor a szakoktatás sokszínűségének fontosságát hangsúlyoznám, hisz épp ez az a terület, ahol a magyar gyerekek jelentős része kénytelen elhagyni a magyar tagozatot, amennyiben nincs az elképzeléseinek megfelelő szakosztály magyar nyelven.
– Ezekben a napokban folyik a gyerekek összeírása az előkészítő, illetve az első osztályokba. Szatmár megyében mintegy 2100 gyerek kezdi meg ősztől az elemit. Van-e elegendő pedagógus a megyében? – Az köztudott, hogy nagyon sok óvodáskorú gyerek az óvodából átkerül az iskola előkészítő osztályába. Így gyakorlatilag nagyon sok óvónő állás nélkül maradna, viszont Szatmár megyében szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis az itteni nevelők kettős – óvónő-tanítónő – képesítésűek, ezért minden további nélkül követhetik a gyerekeket az előkészítő osztályba is. Azok az óvónők, akik tanítónőként nem szerezhettek gyakorlati tapasztalatot, a nyár folyamán tanfolyamon fognak részt venni. Ezzel sikerül megoldani a tanítónők hiányát.
– Keveset hallottunk mostanáig a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelői tisztségről. Olyannyira, hogy joggal merül fel a gyanú: talán be sem volt töltve. Mindez azért is furcsa erdélyi kisebbségi viszonyok között, mert a románosítási politika épp az oktatási rendszerben fejti ki legnagyobb hatását, amelyből az következne, hogy etnikai feszültségekkel terhes az oktatási rendszer. Ehhez képest mintha nemzetiségi vonatkozásban itt minden idilli lenne, látványos etnikai alapú érdekkonfliktusokról nem lehet hallani. Mi a dolga tulajdonképpen a kisebbségekért felelős tanfelügyelőnek?
– Korábban is be volt töltve, azonban aki betöltötte, az visszalépett és elfoglalta újra katedráját. Ami a tisztséggel járó feladatkört illeti, a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő a kisebbségi oktatást felügyeli és szervezi. Szatmár megyében a magyar mellett a német és az ukrán nyelvű oktatás felügyelete tartozik a hatáskörébe. Kisebbségként számolni kell továbbá a roma közösséggel is, nekik azonban saját tanfelügyelőjük van. Ukrán nyelvű oktatás a megyében egyetlen településen, Mikolán van, ide ugyanis sok ukrán család települt be Máramarosról még a kommunizmus idején. Óvoda és elemi iskola működik ukrán nyelven, a gimnáziumi tagozaton viszont fakultatív az ukrán közösség nyelve. Ami a német nyelvű oktatást illeti, rögtön a szatmárnémeti Johann Ettinger Német Líceum érdemel említést, amelyben a középiskolai osztályok mellett elemi és gimnáziumi tagozat is található. Szatmárnémetiben, a magyar tannyelvű Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban ugyanakkor német nyelvű óvodai csoport is működik.
– Mekkora a befolyása a kisebbségi oktatásra? Hogy érthetőbb legyek: itt vannak Szatmáron a vegyes tannyelvű általános iskolák, amelyek a multikulturalitás jegyében kettős – román–magyar – elnevezést kaptak, és olyan fából vaskarika nevet viselnek, mint a Bălcescu–Petőfi, vagy Ady–Coşbuc. De nem csak nevükben multikulturálisak, hanem tartalmukat tekintve is. Ha egy magyar gyerek bemegy egy ilyen iskolába, már a folyosón egy számára idegen kultúra szellemisége – a román – fogadja, miközben egy Ady-, vagy egy József Attila-portré, ha létezik egyáltalán, az intézményben gondosan el van rejtve. A gyerek a sajátja helyett egy idegen kulturális közegben teljesen elveszíti nemzeti azonosságtudatát. Ezek a vegyes tannyelvű iskolák a nemzetellenes politika valóságos trójai falovai az oktatási rendszerben. Van-e önnek akkora befolyása a kisebbségi oktatásra nézve, hogy ezek, a janicsárokat nevelő, vegyes tannyelvű iskolák egyszer s mindenkorra eltűnjenek Szatmárról?
– Az új tanügyi törvény lehetővé teszi, hogy a vegyes intézményekből az egyes tagozatok kiváljanak, illetve jogi személyiséget szerezve önálló intézményként működjenek. Erről az iskolai tanácsok dönthetnek, az intézményneveket pedig névadó bizottság bírálja el. Nagyon kényes kérdés ez, és nem is a többnevű intézmények esetében, hanem azokban, amelyek vegyes tannyelvűek ugyan, de mégis Mircea Eliadéről vagy Vasile Lucaciuról vannak elnevezve. Nos, ennek megváltoztatásához nekem nincs elegendő hatásköröm, s nem mehetek ki egy intézménybe, hogy a Lucaciu mellé biggyesszék oda Arany János nevét is.
– Nem is erre gondoltam, hanem arra, hogy ön, mint a kérdés ismerője élhet javaslattal, illetve felvetheti a problémát az illetékes fórumokon.
– Az igazgatóinkkal tanácskoztunk ebben a kérdésben, és a névadással kapcsolatos javaslataink eljutottak hozzájuk. Azt, hogy ezek hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni, a jövő dönti el. Azt viszont elmondhatom, hogy egyre több vidéki iskola vesz fel saját nevet.
– Ez a formai része a kérdésnek, de mi a helyzet a tartalmi változásokkal, a vegyes tannyelvű iskolákban a román szellemiségű légkör kizárólagosságával?
– Ha látogatásaink során ilyet tapasztalunk, nyilván szóvá teszszük. Hogy tartalmi változásokról is beszámoljak, Vetés községben például különvált a két tagozat, és mindkettő külön jogi személyiségként működik tovább. Óváriban magyar tannyelvű iskolát hoztunk létre, Vetésben pedig román tannyelvű iskola működik. Decebal faluból a román gyerekeket iskolabuszok hozzák be Vetésbe, a magyar gyerekek pedig ugyancsak iskolabusszal jutnak el Óváriba. Azt kell mondanom, hogy folyamatos ez a küzdelem. Említhetném további példaként a pedagógusok továbbképző tanfolyamait, amelyeket igyekszünk magyar nyelven is megszervezni. Mindennek a megszervezése az egyik feladatom, és a pedagógusaink értékelik is ezeket az erőfeszítéseket. Ha az intézmény vezetése valamilyen gonddal hozzánk fordul, nyilván arra is próbálunk megoldást találni. – Említette Vetés község példáját. Ennek mintájára nem lehetne Szatmárnémetiben is felszámolni a vegyes tannyelvű iskolákat? Kérdezem ezt azért is, mert az önálló magyar iskolarendszer az RMDSZ programjában is szerepel, tehát mindenképpen el kellene végre mozdulni ebbe az irányba. – Van egy ilyen középtávú stratégiai elképzelés, de azt tudni kell, hogy ez nem csak rajtunk, hanem a többségi társadalmon is múlik. Azt azonban elmondhatom, hogy dolgozunk ezen a kérdésen, valamint az iskolák igazgatóit is bevontuk a munkába. Jelenleg felméréseket végzünk, hogy megállapíthassuk, mi lenne a jobb: ha minden iskolában ott lennénk, vagy pedig, ha „bástyásítunk”, azaz, egy-egy kijelölt iskolában indítanánk párhuzamos osztályokat, és a többi iskolából áthoznánk ide a gyerekeket. Mindkét elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai is. Ha bástyásítunk, a távolabb lakó szülők vajon a magyar tannyelvű iskolát fogják-e választani, avagy a lakóhelyük közelében lévő románt? Szóval ez egy nehéz kérdés, attól pedig még nem lesz könnyebb megválaszolni, ha tudjuk, hogy hová is szeretnénk kilyukadni.
Bódi Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Halálos ölelés
Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar összefogás esélyei címmel közölt egy konzisztens latolgatást az Erdélyi Napló utolsó februári számában, vázolva az erdélyi magyar demokrácia és politikai pluralizmus húsz évének fejlődési kacskaringóit is. Fejlődés? A cikkíró pozitív kicsengéssel említi: „Több mint tíz évig úgy tűnt, hogy – ellentétben a felvidéki és a délvidéki nemzettestvérekkel – a legszámosabb elszakított nemzetrész, az erdélyi magyarság egységben tudja tartani politikai érdekképviseletét.” Vagyis az egységes politikai érdekképviseletet szükségesnek találja annak ellenére, hogy később maga is szűknek véli a felkínálkozott történelmi keretet (nevezzük RMDSZ-nek), hiszen a demokratikus kibontakozás és a vele járó politikai pluralizmus egy idő után már nem fért bele a tulipános ládába.
Borbély Zsolt Attila sorra veszi az adott keretet szétfeszítő tényezőket, és ha jól olvastam, akkor az autonómia kérdését és az ahhoz való viszonyulást tekinti a legfőbb szakítóerőnek. Az RMDSZ 2003-ban kongresszusi határozattal fordított hátat a nemzeti önkormányzat modelljének. 2012-ben viszont már „a nagy kérdés, amire egyelőre nem tudjuk a választ, az, hogy az erdélyi magyar pártaréna három politikai szereplője képes lesz-e megegyezni a közösként tételezett nemzeti érdekek mentén olyan helyzetekben, amikor ez nélkülözhetetlennek látszik.” Nos, ezzel a nélkülözhetetlenséggel van nekem bajom, mert tanult kollégám fenntartások nélkül látszik elfogadni, hogy adódhatnak olyan léthelyzetek, amikor a megegyezés szolgálná a közös érdekeket. Szerintem viszont ma ott tartunk, hogy a közös érdek azonosítása is problematikus, sőt komoly és mélyreható viták folynak arról is, hogy egyáltalán mi a magyar érdek. Az erdélyi magyar érdek. Nemzetpolitikai paradigmákat lehet ugyan hangoztatni, de a mai romániai magyar társadalomban egyesek – egyre többen – még azt is vitatják, hogy például a legerősebb bázissal és háttérrel rendelkező RMDSZ az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekeit szolgálja-e. Hogy valóban saját érvényes programja mentén politizál-e. Hogy saját alapszabályának megfelelően közképviseleti és érdekvédelmi szervezet-e, vagy csak egyike a romániai versenypártoknak. Miközben Borbély Zsolt Attila azt latolgatja idézett írásában, hogy a helyhatósági választásokon milyen kiegyezések jöhetnek szóba az RMDSZ, az EMNP és az MPP között, illetve hogy a parlamenti választásokon milyen „össznemzeti összefogás” lehetőségében érdemes gondolkodni, aközben elérkeztünk egy olyan történelmi szakaszba, amikor semmilyen politikai kínálat iránt nem érdeklődik a választásra jogosult romániai magyarok jelentős hányada, amikor bármilyen politikai diskurzus és politikusi arc érdektelenné, sőt irritálóvá vált számukra. Egyfelől. Másfelől pedig egyre többen vannak azok, akik sehol semmilyen szinten és formában nem akarnak hallani az RMDSZ-ről, olyannyira nem, hogy a másik két politikai szereplő is „leprássá” válik a szemükben, ha a tulipánnal bármilyen együttműködésre, egyáltalán párbeszédre törekszik. Lehet, hogy ez utóbbiak még nincsenek túl nagy számban, ugyanakkor nem az lenne az elv, hogy számít és fontos minden magyar és minden magyar voksa – különösen a demográfiai trendek láttán? Nem tudom, hányan lehetnek a tulipánallergiások, magam azonban legalább kéttucatnyi olyan értelmes embert ismerek, aki meg van arról győződve, hogy az RMDSZ tökéletesen beleillik a többségi nemzetpolitika determinálta keretekbe, a román államérdek és nemzetbiztonság kockázati szűrőjén simán átsiklik, miközben teljesíti azokat a feladatokat, amiket Bukarestben jelölnek ki számára. Ezen feladatok egyike – vélik sokan – kiszorítani a közéletből és politikából azokat, akik nem bírják a nemzetállam bizalmát. Ennek függvényében kérdezik az „össznemzeti összefogás” híveitől az óvatosabbak: milyen együttműködési szándékkal közeledjen az egér a macskához, hiszen az alapállás predesztinált. Mint Hofi és Koós közismert, bűbájos Macskaduettjében, ahol így énekel az RMDSZ-macska: „Tudom, hogy nem rajonghat értem minden egér, / Viszont én azért vagyok, hogy te ne is legyél.”
Dénes László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szakkollégiumok a kolozsvári magyar tagozatért
Soós Anna, a BBTE frissen megválasztott rektorhelyettese a minőségi tanárképzésről
Soós Anna egyetemi docenst, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Matematika és Informatika Karának dékánhelyettesét szavazta meg a magyar tagozat tanári kara és diákjai tagozatuk rektorhelyettesi funkciójába február 27-én. A matematikus docens ezzel együtt a felsőoktatási intézmény tanulmányi rektorhelyettesi tisztségét is elnyerte. Mindkét pozícióban elődjét, Magyari Tivadar szociológust váltja. A frissen megválasztott rektorhelyettest elképzeléseiről és terveiről kérdeztük.
A magyar tagozat két jelölt, Soós Anna és Nagy László fizikus között választhatott. Az utóbbi jelölt is rektorhelyettesi funkciót kap, mivel a BBTE-n két magyar és egy német rektorhelyettes segíti a rektor munkáját. A voksoláson a dékánhelyettes 69,3 százalékos részvételi arány mellett a szavazatok 64,7 százalékát nyerte el, így a következő négy évben Soós Anna fogja a magyar tagozatot vezetni. A rektorválasztás ugyanakkor még nem zárult le: az eredménytelen első forduló után az oktatók március 8-án döntenek majd Cristina Ciumaş közgazdász- vagy Ion Aurel Pop történészprofesszor között. A BBTE-n jelenleg egyébként 42 ezer egyetemista tanul, közülük 6500 a magyar tagozat hallgatója, további, nagyjából 3000 magyar diák tanul román és angol nyelven. Rektorhelyettesi pályázatában Soós Anna kiemeli: a BBTE az egyetlen magyar érdekeltségű romániai állami egyetem a legfelsőbb kategóriában, „tudatosítani kell a magyar oktatói közösségben, hogy lényegesen hozzájárult ennek megvalósulásához”. A professzor kérésünkre kifejtette, hogy az egyetem az országos második helyen áll, viszont egy akkora közösségben, mint a BBTE tanári kara, nem biztos, hogy a magyar kollégák megfelelőképpen érzik annak a súlyát, hogy ehhez lényegesen hozzájárultak. A BBTE kutatóegyetem, vagyis a rangsoroláskor nagy százalékban a kutatási eredmények számítottak. „Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ha a két tagozatot szétszednénk, akkor külön egyik sem jutna el a legjobb kategóriába.”
Az új tanügyi törvény értelmében létrejött magyar intézetek működőképességének optimalizálását tűzi ki Soós Anna egyik legfontosabb céljaként. Az oktatási nyelvenként elkülönülő, de egyenrangú intézetek tudományos és gazdasági tekintetben rendelkeznek bizonyos saját jogkörrel. „Tagozati szinten mindenképpen az együttműködés az életképesség záloga. Van, ahol szakonként formálódtak intézetek, máshol több szakirányt is lefednek annak függvényében, hogy a kollégák hogyan látták kivitelezhetőnek. Viszont az, hogy ezek mennyire működőképesek, a jövő kérdése. Mindenesetre közöttük olyan együttműködést kell megvalósítsunk, hogy az egész tagozati rendszer megfelelően működjön. Nem lehetnek kedvelt és kevésbé kedvelt szakok, tudományegyetemként fönn kell tartani olyanokat is, amelyek önmagukban nem nyereségesek, mert a társadalomnak szüksége van rájuk. Az együttműködés jegyében a tanterveket, programokat úgy próbáljuk kialakítani, hogy a tudományterületek kiegyensúlyozottan jelenjenek meg.” Szükségesnek látja Soós Anna azt is, hogy a tagozat képviselői minden szinten képviseljék magukat a döntéshozói testületekben annak érdekében, hogy az anyagi támogatásokból (diáklétszámnak megfelelő, kutatási programok szerinti) arányosan részesüljenek, hogy ezeket az összegeket aztán úgy osszák el az intézetek közt, hogy mindegyik optimálisan működhessen.
Új kihívást jelent a 2013-tól életbe lépő tanügyi reform, mely szerint a tanárképzés didaktikai magiszteriként történik majd. Jövő ősztől háromféle mesteri program közül választhatnak majd a diákok (mindeközben nem kapnak pedagógia képzést a hároméves alapszakon): tudományos magiszteri, didaktikai mesteri a leendő tanárok számára, és gyakorlati jellegű, ami olyan szakképzést ad, mely közvetlen elhelyezkedést tesz lehetővé. Mindezek működésére a szaktárca még nem dolgozott ki pontos módszertant. Soós Anna szerint a BBTE felelőssége a romániai magyar iskolák minőségi tanárutánpótlásának biztosítása. „Fontos megfelelő tanárokat képezni, és figyelembe véve az Erdély szinten mutatkozó minőségi tanárhiányt, a didaktikai mesteri remélhetőleg vonzó lesz majd.”
Rektorhelyettesi pályázatában Soós Anna azt is kiemeli, hogy a BBTE-t az egész Kárpát-medencei magyar fiatalság számára kell vonzóvá tenni. Azt kérdeztük az egyetemi oktatótól, mi ennek a gyakorlati haszna a felsőoktatási intézmény és az erdélyi magyar közösség szempontjából úgy, hogy a külföldi diákok tandíjmentes helyekre is bejuthatnak. „A kategóriás egyetemként rengeteg beiskolázási helyet kapunk, s ebbe nyugodtan beleférnek a külföldről érkezett hallgatók is. A mesteri programokon például nem sikerült hallgatókkal feltöltenünk a keretszámot. A jelenlegi körülmények közt az a feladatunk, hogy programjainkat a legjobb kategóriában tartsuk, s ezzel elég helyet biztosítsunk mindenki számára.”
Soós Anna tervei között sarkalatos pontot képvisel a szakkollégiumi rendszer kiépítése. „Szakkollégiumi rendszer működtetésével a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) keretében 2005 óta már foglalkozunk. Olyan hallgatók számára kínálunk előadásokat, kutatási programokat, akik vállalják a pluszmunka pluszterheit is. A KMEI esetében viszont sajnos nem adott az egyik lényeges komponens: az, hogy a hallgatók együtt legyenek. Az Eötvös József Collegium mintájára – ami közös bentlakást is jelent – szeretném kiépíteni a román oktatásban pillanatnyilag ismeretlen szakkollégiumi rendszert, ami a közös élethely okán közös programokat is lehetővé tesz egyrészt a saját szakterületükön, másrészt olyan általános műveltséghez tartozó területeken, amelyek átjárhatóvá teszik a különböző diszciplínákat. Ráadásul mindezzel egy olyan kapcsolati háló alakul ki a hallgatók között, amelyet nem csak diákkorukban, hanem bármilyen későbbi élethelyzetükben fölhasználhatnak.” A szakkollégiumok Soós Anna szerint a bentlakások átszervezésével valósíthatóak meg, anyagi ráfordítást a meghívott előadók és a tutorok finanszírozása igényel.
A BBTE új rektorhelyettese legnagyobb kihívásként a magyar tagozat optimális működtetésére tekint, melyet oly módon kíván megszervezni, hogy minden oktató otthon érezhesse magát az intézményben. Soós Anna az önálló állami Bolyai Egyetemmel kapcsolatban úgy vélekedik, hogy a BBTE nem pusztán alapképzést nyújtó egyetem, a rangsorban élen jár, ezért a jelenlegi struktúrákban úgy kell megtalálnia mindenkinek a helyét, hogy a vállalt feladat ne kényszert jelentsen.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az egyén legtöbbször nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként”
Hozzászólás az asszimiláció témához
Március 6-án este a kolozsvári Magyar Főkonzulátus érdekes előadásoknak és vitának volt a házigazdája. Az elhangzottakról a Szabadság olvasói tájékozódhattak is a megjelent beszámolóból. Úgy gondolom azonban, hogy a kérdés a jelen volt népes közönségnél is szélesebb kört érdekel, s az idő szorításában abbahagyott vitát érdemes nagyobb nyilvánosság előtt folytatni. Erre tennék kísérletet az alábbiakban.
Bodó Barna professzor a kérdés mai nyugati szakirodalmának ismeretében és azt továbbfejlesztve rajzolta meg az asszimiláció elméleti vonatkozásait. Már bevezetőben hangsúlyozta, hogy nem foglalkozik a kérdés politikai vonatkozásával, az egy másik gondolatmenet része lehetne. Nagyon fontos következtetése volt az, hogy az egyénnek, az egyéni döntésnek meghatározó szerepe van abban, hogy egy adott – illetve változó jellegű – asszimilációs helyzetre miképpen válaszol. Figyelmeztetett ezzel az egyén felelősségére.
Csakhogy az egyén – legtöbbször, teszem hozzá – nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként. S döntése nem kis mértékben függ attól, hogy milyen és mennyire erős az a közösség, amelynek a része ő.
Az asszimilációs helyzeteket a gyakorlat oldaláról leírók – a Regátba, a Kárpátokon túlra megélhetési célból (ideiglenesen) kikerült (vagy végérvényesen ott ragadt) magyarok sorsával foglalkozók – mindegyike (Koós Ferenctől Nagy Sándoron át Bántó Istvánig) az asszimilálódás helyzetei és típusai mellett mindegyre leírja azt is, hogy egy adott, esetükben a tömbromán környezetbe valóban egyénként, szabad döntés (?) nyomán kikerült egyedek miképpen próbálják magukat közösségbe szervezni. Főképp Bántó István könyve (Magyar művelődés a román fővárosban. Polis Könyvkiadó, 2011.) kimondottan arról szól, miképpen próbálják összefogni a tiszta román környezetbe kikerült magyarokat a Regátban is tevékenykedő magyar egyházak, milyen saját magyar egyesületeket, szervezeteket hoztak/hoznak létre és éltettek/éltetnek az ottani magyar közösségek.
Az egyén tehát, a Bodó Barna által megrajzolt döntési helyzetekben valójában ezzel a közösséggel a háta mögött (vagy szemben) dönt, és döntését nagy mértékben meghatározza az, hogy közössége milyen támogatást ad számára ehhez a döntéshez (vagy miképpen marad magára annak híján).
Még inkább ez a helyzet a saját lakóhelyéről el nem távozott, de ott asszimilációs helyzetbe kerülő egyénnel, akinek döntésében megint fontos tényező az, hogy nyújt-e számára a lakóhelyi közösség olyan feltételeket, amelyek ellensúlyozzák az asszimiláció irányába történő választását. Ezeknek a feltételeknek a sorában nagy fontossága van az intézményeknek (egyház, iskola), de az egyéni élet mindennapjait nem egyszer meghatározó erkölcsi elveknek, szokásoknak, hagyományoknak is. A téma kutatói és gyakorlati ismerői által köztudott, hogy vannak egy idegen nyelvű és kultúrájú tömbbe beékelt sziget-települések, amelyeknek fiataljai például évszázados hagyományként a tömbből (valaha elhagyott korábbi településükről) házasodnak, így biztosítva be magukat az asszimiláció folyamatában meghatározó fontosságú vegyes házasság ellen.
Az előadásokat követő hozzászólások során előjött egy példa: a dobrudzsai török és tatár közösségeké, amelyek évszázadok alatt is megőrizték a maguk különváltságát, s ahol például a vegyes házasság a közösségből való kirekesztést vonja maga után.
Ez a „megmaradás-példa” persze a mi esetünkben kivételes, mert itt a közösség önvédelmi reflexét a vallásbeli különbözőség is erősíti: a muzulmán-keresztény vegyülés egyrészt magának a közösségnek a hite, másrészt a többségi közeg megítélése szerint is elfogadhatatlan. A keresztény közösségen belül – az ortodoxia és a „magyar vallások” között – nincs ennyire éles elhatárolódás, sőt a kulturalizáció bizonyos alacsony szintjén (a vallás és a babona összemosódásának helyzeteiben) a külsőségek egész rendszerét kínáló szertartás- és szokásrend még vonzó is lehet. (Csak emlékeztetőül utalnék az irodalomban feldolgozott példákra, Rákosi Viktor Elnémult harangok vagy Nyirő József Néma küzdelem című regényeiben. Ne felejtsük el: a mezőségi vagy a Szamos-völgyi magyarság számottevő mennyiségben a 19. század folyamán asszimilálódott, amikor pedig intézményi szinten – egyház, iskolarendszer – tulajdonképpen „hatalmi helyzetben” volt.) De nyilván az identitás-megtartó intézmények között is rangsort kell felállítani hatékonyságuk szempontjából: a „hatalmi helyzet” semmit nem ér, ha nem párosul azzal, hogy az illető – megtartásra hivatott – intézmény valóban betölti-e a feladatát, vagy ellenkezőleg, taszító tényezővé válik az őt a közösség felé képviselő személyek esendősége, alkalmatlansága miatt.
És itt elérkeztem ahhoz, ami az egész asszimiláció-kérdésben a legfontosabb: az egyént „szabad döntésében” befolyásoló közösségi tényezőhöz.
Van közösség – és ezt a dobrudzsai törökök-tatárok példája bizonyítja –, amelyik képes kidolgozni és hatékonyan alkalmazni az önmegtartás közösségi stratégiáit. És van közösség, amelyik elveszíti képességét ilyen stratégia kidolgozására, vagy egy korábban meglévő stratégiát már nem képes új helyzetében alkalmazni. És itt a regáti magyarság helyzetét húsz esztendős bukaresti lelkipásztori munkája révén mélységében ismerő Nagy Sándorra hivatkoznék, aki úgy tapasztalta, hogy a tömbmagyar vidékről Bukarestbe bekerült székely sokkal hamarabb feladja identitását, mint az, aki vegyes lakosságú vidékről származik, ahol már kialakultak a közösség önmegtartó stratégiái. Az asszimilációs helyzetbe került egyént tehát – az őt is magához kapcsoló intézmény létrehozásával és életteli működésével – a közösségnek kell megtartania. S a közösség vezetőinek felmérhetetlen felelőssége az, hogy vannak-e ilyen intézmények és hogy azok megtartó erőt tudnak-e jelenteni.
És ha igaz ez – márpedig igazsága azt hiszem, nyilvánvaló –, a közösség önvédelmi hálójának létrehozásában még nagyobb a felelőssége azoknak, akik ennek a védőhálónak a létrehozására egy egész nemzeti közösség léptékében hivatottak. Olyan védőhálóról van ugyanis szó, amely átfogó rendszert képez, de ugyanakkor árnyaltan tud alkalmazkodni minden konkrét helyzethez.
Ilyen védőháló szerepét töltötte be a két világháború között a Reményik Sándor versében jelképpé emelt „templom és iskola” – nem véletlen, hogy az 1945 utáni totalitárius (de a maga nemzeti államteremtő céljait a homlokzatra kitett jelszavak mögött nagyon is tudatosan képviselő) diktatúra épp az önálló magyar oktatási rendszert likvidálta és az egyházat igyekezett hatástalanítani. (A Székelyföldről tízezres nagyságrendben kerültek munkát keresők, például a Zsil völgyébe a mezőgazdaság kollektivizálása elől menekülve, de az ott még a 40-es évek végén meglévő magyar iskolákat épp ebben az időszakban számolták fel, rohamossá téve ennek a népességnek az asszimilációját. Hol volt ez az „egyén szabad döntése”?)
A történet lényege 1989 óta is ugyanaz: a legádázabb ellenállás a hatalom (és bármely helyi hatalmasságai) részéről épp az önálló anyanyelvi oktatással szemben mutatkozik. Mert az identitásvesztés az iskolában (sőt, amint az előadás után az egyik hozzászólásban hallottuk: az óvodában) kezdődik, amikor a gyermek fejében otthonról hozott nemzeti identitása összezavarodik (jobban mondva, amikor azt tudatosan összezavarják), s eljut arra a megállapításra, hogy „eddig magyar voltam, most román vagyok”, vagy hogy „őseim a dákok és a rómaiak”. Ennek a gyereknek – és szüleinek – csak akkor szabad a döntése a maga asszimilálódása dolgában, ha rendelkezésére áll a szülőknek magyar óvoda és iskola, akár helyben, elérhető közelségben, akár – amint erre szintén történt utalás a hozzászólások során – egy lehetőleg mindenkit (vagy minél nagyobb kört) átfogó bentlakási hálózat révén.
Ennek – általában az ilyen fajta védőhálónak – a létrehozása hatékonyan csak az egész kisebbségi magyar közösség léptékében történhet meg.
És itt újra elérkeztünk a bennünket képviselő vezetők felelősségéhez.
Manapság divat a politikai porondon az „alternatívák” fontosságáról beszélni. Ezek az „alternatívák” valójában bizonyosfajta hatalomból való részesedés igényét jelentik, míg a közösséget lehetőleg minden egyedében megtartó védőháló megléte (létrehozása) pártsemleges – sőt pártokon felüli. Elgondolások többfélék lehetnek, a politikai „alternatívákat” kínálók programjai szerint. De a létre hozandó rendszernek egyetlen mértéke van: a közösség minél nagyobb körét és a rendelkezésre állítható anyagi-emberi erőforrások teljességét átfogó hatékonyság.
Az asszimilációs helyzetben „egyéni döntés” elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének „szabadsága” a szabadság arculcsapás.
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)