Bemutatkozott Sepsiszentgyörgyön a Domokos Géza Egyesület
Domokos Géza íróról, művelődésszervezőről, az RMDSZ első elnökéről elnevezett civil szervezetet alapított fia, Domokos Péter a politikus barátainak, tisztelőinek támogatásával. Az egyesület a névadó szellemi hagyatékának megőrzésével, bemutatásával, a humanizmus, a különböző kultúrák közti párbeszéd értékének népszerűsítésével, tehetséges fiatalok felkarolásával, előadások, műhelyek szervezésével kíván foglalkozni. Domokos Géza szellemében a rugalmasság, nyitottság, empátia, társadalmi érzékenység elvei szerint kívánnak a közösség javára tenni – mondta el Domokos Péter november 25-én, pénteken, a Kovászna Megyei Tanács dísztermében szervezett bemutatkozó sajtótájékoztatón.
Tamás Sándor megyei tanácselnök felolvasta Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét a jelenlévő értelmiségieknek, újságíróknak, politikusoknak. Domokos Géza mindig hangsúlyozta a romániai magyarság intézményei létrehozásának, megtartásának és működtetésének fontosságát – idézte fel Kelemen. A róla elnevezett egyesület egy új intézménynek tekinthető, ennél méltóbban nem is lehetne őrizni Domokos Géza emlékét, „ehhez kívánok sok sikert és sok cselekedetet” – zárult az üzenet.
Egyed Péter író, filozófus, Domokos Géza barátja a Székelyföld folyóirat számára írt szellemi portréból olvasott fel részleteket. Felidézte, Domokos Géza „pályaképének elővonalait” egy végül soha el nem készült portréinterjú helyett írta. Domokos életében meghatározóak voltak a Székely Mikó Kollégiumban töltött évek, a kolozsvári egyetemi évek, valamint a moszkvai tanulás időszaka. Az 1965-ben „majdnem-Nobel-díjas” Pausztovszkij volt rá nagy hatással. A Maxim Gorkij Irodalmi Intézetben mai megnevezéssel „kreatív írást” tanultak, modellül legtöbbször Csehov írásai szolgáltak. Itt, a szovjet metropoliszban, ahol színházba és koncertre lehetett járni, mélyítette el az erdélyi fiatalember a minőség iránti érzékét, innen ered kiadói irodalompolitikájának magva. 1989-ben már kész politikus volt, aki kilépett a művelődéspolitika mezejéről. A kilencvenes évek közepétől, visszavonulása után megírt könyvei nélkülözhetetlenek a romániai magyar társadalomban zajló folyamatok megértéséhez – méltatta Domokost Egyed Péter. 
Lakatos Mihály író, a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója a Domokos Géza vezette Kriterion könyvkiadó felbecsülhetetlen művelődéspolitikai jelentőségét méltatta.
A kiadó könyvei csemegék voltak a könyvre éhes fiataloknak, és létfontosságú szellemi táplálékot jelentettek, a mentális egészség megőrzésének voltak garanciái. A Kriterion világítótorony volt a sötét évtizedekben, Domokos Gézának és kiváló szerkesztőinek köszönhetően, és ez a szellemi hagyaték mindig vállalható – szögezte le Lakatos. A Kriterionnal a világirodalom friss levegője áramlott be a Kárpát-medencébe, a magyarországiak számára is mértékadó kiadó volt. 
Dávid Gyula irodalomtörténész beszédét László Károly színművész tolmácsolta. Dávid felidézte, politikai elítéltként 1968-ban került szerkesztőként a Kriterionhoz, amelynek igazgatója, az ő egykori kolozsvári szobatársa, olyan ember volt, hogy ha valamit ő nem tudott elintézni, azt nem is lehetett. A moszkvai tanulmányai során szerzett, az uralkodó ideológia műveinek, érvrendszerének ismeretei, hatalmas műveltsége, határozott személyisége olyan tárgyalópartnerré tették, akinek érvei előtt gyakran kénytelen volt meghátrálni a hatalom. Sokat is tanakodtak a pártszolgák és személyes ellenségei, vajon ki állhat mögötte, hogy ennyire nyíltan mer néha szembeszegülni vagy kritikát megfogalmazni egy-egy felülről jövő utasítással szemben.
Domokost kiváló román írok védőhálója óvta – idézte fel Dávid Gyula Az igazgató emberközelből című írása -, sajnos a 80-as években egyre vékonyult ez a háló, és 1989 után teljesen megváltozott minden; néha pont régi bajtársaival kerül szemben immár a kisebbségi politikus perspektívájából. (tudósítónktól)
Transindex

Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny Szatmárnémetiben
Hat versenyzőt juttattak tovább a december 3-4-én a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmóniában tartandó Kárpát-medencei döntőbe a szombaton megtartott Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny Szatmár megyei döntőjén.
A megyei válogatón 12 nevező vett részt, többnyire szatmárnémeti középiskolás diákok.
Közülük Varga Erzsébet (Hám János Római Katolikus Iskolaközpont), Galiger Barbara, Hart Edina és Huszti Brigitta (Kölcsey Ferenc Főgimnázium), Kovács Anetta (Református Gimnázium) valamint Geszti Tímea (Babes-Bolyai Tudományegyetem) vehetnek részt a vers- és prózamondó verseny döntőjén.
A szavalóversenyt 19. alkalommal tartják meg idén, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) helyi szervezete, a Szent-Györgyi Albert Társaság és a szatmárnémeti Szentlélek plébánia szervezésében. szatmar.ro
Erdély.ma

Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Az elmúlt évtizedekben önt olyan ifjúsági lelkészként ismerték meg, aki sokat foglalkozott a fiatalok lelki gondozásával, jól ismeri sajátos gondjaikat, bajaikat. Mikor kezdődött ez a bensőséges kapcsolat a fiatalokkal? – Gyergyószentmiklóson káplánként több ifjúsági csoportot szerveztünk: annak idején több százan jártak ezekre a csoportos ifjúsági találkozókra a városból illetve a környező falvakból. A házaknál kis csoportokat, úgynevezett biblia-köröket hoztunk létre. Minden vakációban lelkigyakorlatos táborokat szerveztünk, a Pásztorjátékot rendszeresen előadtuk különböző helyszíneken, még vendéglőben is a Gyilkos-tónál. A Mikulás-ünnepségekre több mint ezer gyerek jött el. Amikor a kommunista hatalom minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a vallásgyakorlást, az ilyen aktív egyházi élet, a gyerekek, fiatalok széles körű bevonása a hitéletbe főbenjáró bűnnek számított. – Egyházi szinten volt-e valamilyen előírás arra nézve, hogy meddig lehet feszegetni a hivatalos keretet? Melyek azok a foglalkozások, amelyek úgymond szemet szúrtak a hatalomnak? – Ilyen előírás vagy tiltás hivatalosan nem létezett. Minket arra szenteltek fel, hogy az igét hirdessük, és ez semmilyen előírás szerint nem szorulhatott csak a templom falai közé. Ha valaki erre hivatkozik, példaként a temetéseket említhettem volna, hiszen az is a templom falain kívül történik. – A szekuritáté nyilván nem így gondolta...
– A kis csoportos foglalkozásoknak nagy híre kelt a Gyergyói-medencében, sokan beszéltek róla, és nagyon sokan be is kapcsolódtak. A szekuritáté azonban hamar lecsapott: sorra bevitte, beidézte a csoportok tagjait. Az embereket egyenként, külön-külön hallgatta ki. Akkor tapasztaltam meg a hívek és a közöttem levő szolidaritást: mielőtt bárki bement volna a szekuritátéra, előbb bejött hozzám a plébániára, majd kihallgatás után visszatértek, és mindent elmeséltek. Mindeniküket bátorítottam, lelkesítettem. Elmondtam, hogy Jézus Krisztus is szenvedett. Arra biztattam őket, hogy mindenért rám kenjék a felelősséget, hiszen lelkészként én voltam a szervező, a kis csoportok irányítója, nekik így bántódásuk nem eshet. – Önt akkor még nem hívták be?
– Erre később került sor, előbb a kis csoportok tagjait térképezték fel házról házra. A szekuritáté, persze, hamar rájött, hogy tőlem mennek és hozzám jönnek vissza a hívek. Az egyik szentmiklósi embert, amikor éppen tőlem lépett ki, bevitték újabb kihallgatásra, hátha sikerül valami rám terhelő vallomást kiszedni belőle. Az atyafi csak azt mondta, amit tőlem hallott: Jézus is szenvedett, így ő szenved a hitéért. A szekuritátés tisztek tépték a hajukat, hogy ti nem Jézusért, hanem a saját hülyeségeitekért szenvedtek. Végül is nem volt, mit tegyenek, mindenkit elengedtek, hiszen a kommunista időkbeli törvények alapján sem lehetett tiltani a Biblia-olvasást, a keresztény hitet. – A dossziéjában mindez részletesen megjelenik?
– Hihetetlenül sok anyag gyűlt össze ezekről a gyergyói kihallgatásokról. Mindenkit meg akartak félemlíteni, azonban különösebb bántódása senkinek nem esett. Nem volt mibe belekapaszkodniuk, hiszen semmilyen törvénytelen cselekedetet nem követtünk el. Én már rutinosan mozogtam a kihallgatásokon: tudtam, hogy a szekuritáté nincs mivel megfogjon, nincs mivel zsaroljon. Legfeljebb elhelyeztethet más településre, ahogy ez később meg is történt. – Az ankétok során volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy többé szabad emberként nem távozhat? – Ezek az ankétok az évek során sokasodtak, de a gyakran estébe nyúló, többórás „együttlét” után mindig kiengedtek. Éreztem, persze, hogy keresik azt a kiskaput, amivel hatékonyabban lecsaphatnak rám. Így találták ki azt a mesét, hogy írjam le, miszerint ezek után be fogom tartani az ország törvényeit. Erre többször is kényszeríteni próbáltak, de mindannyiszor azzal utasítottam el, hogy ilyesmit nem írok le, mert az ország törvényeit eddig is betartottam. Éreztem, hogy itt a csali: amennyiben ezt leírom, rögtön azt mondhatják, hogy eddig bűnt követtem el, tehát felelősségre vonhatnak, akár le is tartóztathatnak. A gyergyószentmiklósi szekuritáté egy idő után megunta a meddő, semmi sikert nem hozó munkát. Így kerültem Brassóba. – Az új plébánia ajtaján mikor kopogott a titkosszolgálat? – Egy év telt el: addig, gondolom, figyeltek, követték a tevékenységemet. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoztam nekik, mert Brassóban ugyanazt folytattam, amit Gyergyószentmiklóson abbahagytam. Épp beteg voltam, magas lázzal feküdtem, amikor egy este a szekuritátés tiszt bejött a plébánoshoz egy listát tartalmazó ívvel: egy csomó kérdésre várták a választ. Mondtam a plébánosnak, hogy én ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, erre ő sarkon fordult, és otthagyott. A szekuritáté névsort várt tőlem azokról az egyetemistákról, akik hozzánk járnak a gyülekezetbe. Arra is kíváncsiak voltak, hogy mi hangzik el a hittanórákon, miből készülök a találkozókra. Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre lelkész világi hatalomnak nem válaszolhatott. A szekuritátét azonban megkerülni nem lehetett. Akkora nyomás volt rajtam, hogy már nehezen tudtam idegileg elviselni. A szekustisztek a kihallgatáson azzal fenyegettek meg, hogyha még egy hittanórát tartok, kirúgnak. Azt mondták, a püspöktől hozzak írásos papírt arról, hogy én végezhetek ilyen tevékenységet. Hosszas vívódás után egy éjszaka úgy döntöttem, hogy elutazok Gyulafehérvárra. – Abban reménykedett, hogy felettesei kiállnak ön mellett? – Akkora nyomás nehezedett rám, hogy feletteseimmel kellett megosztanom lelki vívódásaimat, hiszen egyedül képtelen voltam szabadulni a szekuritáté karmaiból. Szörnyű állapot volt. Mindenhol ott voltak, mindig lecsaptak ránk, és minden eszközzel megpróbálták életünket ellehetetleníteni. Nem voltak, persze, illúzióim, mégis abban reménykedtem, hogy az egyházi vezetésnek van némi hatalma. Előbb Erős kanonokkal beszéltem, aki azzal biztatott, hogy a püspöktől megkapom ezt az írást. A püspök viszont nem adott ilyen írást: kérésem hallatán hallgatott egy nagyot... Az lepett meg legjobban, hogy a püspököm meglepődött a történetemen. Azt kérdezte: „mit mondjak magának?” Azzal próbálta mentegetni a helyzetet, hogy nem az én dolgom összeszedni az ifjúságot, hanem kövessem a híveket, melyik hova költözik. Miközben Brassóban az egyetemistákat próbáltam összefogni, püspököm azt javasolta, ne foglalkozzak ezzel, mert a hitoktatás csak tizedikes korig kötelező. Akkor láttam, hogy mi külön malomban őrölünk... – Gyulafehérvári látogatása után kiszolgáltatottabbá vált? – Nehéz időszak volt az: a szekuritátés kihallgatások egyre gyakoribbá váltak, én meg továbbra is foglalkoztam a fiatalokkal. Az ankétok durvábbak lettek: nem vertek ugyan, de egész közel, az arcomba kiabáltak, és állandóan börtönnel fenyegettek. Minden kihallgatás előtt órákig várakoztattak: ilyenkor elővettem a rózsafüzért, amitől végtelen düh lett úrrá a kihallgatótiszteken. A brassói meghurcoltatásom hatalmas fejezete a dossziénak. Vannak olyan részletek is, amire még nem találtam rá, tehát a dossziémnak vannak homályos foltjai. – Brassó után jött Csíksomlyó... – Csíksomlyó a szekuritátés kihallgatások szempontjából annyi újdonságot hozott, hogy itt többször is megfenyegettek halállal. Kimondták, hogyha nem hagyom abba foglalkozásaimat, megölnek. Ennek igazi súlyával 1989-ben szembesültem. Az egyik aktív szekus édesanyja meghalt, és a temetés végett fia be kellett térjen a plébániára. Amikor kifele ment, a folyóson fülembe súgta, hogy vigyázzak, mert a szekuritáté likvidálni akar. Ezzel a szekussal a rendszerváltás után összejött egy találkozó. Őszinte volt, és sokat beszélt munkájáról. Lehallgatótisztként működött a csíkszeredai szekuritátén, mindent tudott az akkori titkosszolgálatról. Ő mondta el, hogy akinek bármilyen tisztsége volt az egyházban, beszervezett pap lehetett... Nem csak főpapjaink voltak besúgók, kollaboránsok, hanem a kisebb beosztásban levő vezetőket is kézben tartotta a rendszer. – Nyilván addig is voltak sejtései, mégis mennyire döbbentette meg egy ilyen kijelentés? – Tudtam, hogy vannak kivételek, és itt elsősorban Márton Áronra gondolok. A saját tapasztalataim azonban arról győztek meg, hogy nem lehetnek illúzióim. Az egykori szekustiszt hosszan sorolta a neveket. Minden részletet tudott. Látszott, hogy jártas a témában. Ezek az emberek jórészt már nem élnek, ezért nem mondanék neveket. Tőle tudtam meg azt is, hogy forgatókönyv készült meggyilkolásomra. A „kivitelezés” egyetlen akadálya a rendszerváltás lett... Mindent, amit tudott, később elmondott egy általam felkért szakembernek is, hogy megőrizhessük dokumentációként. – Nehezen szánta rá magát szekuritátés dossziéjának kikérésére? – Ehhez az igazi löketet egy érdekes történet adta. Egy közbirtokossági csoport Kárpátaljára látogatott, majd hazafele tartva megálltak Máramarosszigeten, és meglátogatták a börtönmúzeumot. Egyikük felkiáltott, amikor egy dokumentumon ráakadt a nevemre. Lefényképezték, és hazahozták nekem. Ez szekuritátés szempontból érdekessé tette a múltamat, hiszen Máramarosszigeten nem jártam, a börtönben végképp nem, így érdekelni kezdett a történet. Öt éven keresztül kértem a dossziéimat, és mindig azt válaszolták, hogy nincs. Végül lett hatszáz valamennyi oldal, amihez három évvel ezelőtt jutottam hozzá. Egy szakember később megmagyarázta a máramarosszigeti rejtélyt: a dokumentumot én követtem volna élőben, azaz a dossziém hamarabb a börtönbe ért, mint én. – A dossziéban mit talált? Nagyjából azt, amire számított, vagy voltak meglepetések is? – Meglepett, hogy szinte minden telefonbeszélgetésem le volt hallgatva. Abszolút mindent tudtak rólam: mikor, kivel és hol találkozom, és mit beszélünk. Összesen 32 besúgó jelentett rólam, ennyit tudtam összeszámolni. Ezek mind fedőnév alatt jelennek meg: eddig ötről tudom biztosan, hogy a fedőnév kit takar. Kértem ugyan a beazonosítást, de csak két személyről adták meg. Egyértelmű, hogy a besúgók között vannak papok is. – Ennyi zaklatás után, a rendszerváltást követő években, gondolom, azt szerette volna, ha egyházában is elkezdődik az átvilágítás. Beszélt-e erről paptársaival? – Az első években többet beszéltünk róla, egy idő után azonban gyakran azt hallottam, hogy nem fontos a múlt, azt le kell zárni, nem kell bolygatni. Mindemellett vannak olyan római-katolikus lelkészek, akik nem sajnálva időt és fáradtságot Bukarestben kikérték saját dossziéjukat. Persze, nehéz a saját dosszié alapján megtudni a teljes valóságot, ehhez szélesebb körű átvilágításra lenne szükség. A saját tapasztalatomból kiindulva nem tudom, hogy a harminc valahány besúgó közül – akik rólam jelentettek – hány volt paptársam, gyülekezeti tag, ismerős vagy éppen rokon. Ezekről csak sejtéseim vannak. – Ehhez szükséges a szervezett átvilágítás, ami sok mindent tisztába tehetne... – Erre a fajta átvilágításra lenne igazából szükség. Az egyháztörténet szempontjából sem mellékesek azok a legújabb információk, mely szerint a szekuritáté összefogott az egyházzal, hogy Jakab püspöknek ne legyen magyar utóda: Ioan Robut szerették volna kinevezni a romániai magyar és román római katolikus egyház élére. Ma még nem tudom bizonyítani, de erős a gyanúm afelől, hogy a mai egyházi vezetésünk is érintett: az egyházi szekuritátés múlt mérhetetlen terhét a vállukon cipelik, anélkül, hogy letennék, megszabadulnának tőle. Az egyházi átvilágításhoz elsősorban bátorság kell, és ez a bátorság ma nincs meg egyházi vezetésünkben. Ez az állapot senkinek nem jó. – A rendszerváltás után ön némileg kegyvesztett pap lett az egyházi vezetés szemében. Ez vajon az ön múltjával és az ön által szorgalmazott egyházi átvilágítással hozható szoros összefüggésbe? –1989 előtti tevékenységem, az állandó üldöztetés azok szemében szálka, akik nem merik vállalni a múlttal való szembenézést. Aki a régi rendszerben hajlandó volt az elnyomó államhatalommal kötött, elvtelen kompromisszumokra, aki beállt a besúgók sorába, és kiszolgálta, elárulta saját egyházát és saját híveit, az tapasztalatom szerint az e világi hatalmat szolgálja napjainkban is. A fogva tartott emberek minden korban lojálisak tudnak lenni fogva tartóikhoz. Az égiek biztosan nem méltatják ezt a magatartást. Erős a gyanúm, hogy akik az átvilágítás ellen tiltakoznak, azok többsége érintett. – A római katolikus egyházbeli intézményes átvilágítás elmaradása mögött vajon nem az áll, hogy a vatikáni egyházi vezetés ezt a folyamatot nem tartja szerencsésnek? – Az egyházaknak minden országban megvan a maguk joga ahhoz, hogy az átvilágítást felvállalják és levezényeljék. A baj mégis az, hogy sok esetben a szálak egész Rómáig nyúlnak. Ma már tudjuk, hogy a kelet-európai ügyeket rendező Cazaroli államtitkár Rómában a KGB beépített embere volt, aki úgy tűnik, tudott II. János Pál pápa meggyilkolási kísérletéről is, és ezt mégsem jelentette. A feltárt titkosszolgálati adatok alapján ma már az is világos, hogy a pápa utáni második ember hogyan került a KGB markába. II. János Pálnak erről később sejtései voltak, és szabadulni szeretett volna tőle, de ez nem sikerült. – Ön kilépett a papi kötelékből. Ezt miért tette? – Családot vállaltam, ez volt a kilépés fő oka. Természetemből fakadóan én a határokat mindig feszegettem. Úgy szolgáltam Istent és az embereket, hogy a lelkembe néztem. Úgy tűnik, ezek sem régen, sem ma nem feleltek meg az előírásoknak. Maga az érsek is olyan butaságokat terjesztett rólam, hogy táltos papnak hirdetem magam, aki táltos szertartásokat végez. – Tele van a katolikus egyház mendemondákkal, hogy a lelkészeknek élettársuk, sőt feleségük van. Ez mennyire befolyásolja az embereknek az egyházba vetett bizalmát? – Az érsek valamint más egyházi vezetők is tudják, hogy a római katolikus lelkészek jelentős részének családja van. Sokan közülünk gyerekeket vállalnak. Ez olyan zsarolási lehetőség lehet, amit a hatalmasok kihasználhatnak egy-egy lelkész ellen. A cölibátus csak papíron van! Ez az egyház nagy hazugsága, ami Isten-, természet- és nemzetellenes. Ezt rendezni kell! Számunkra a protestáns egyházak lelkészeinek gyerekvállalása, gyerekszeretete irányadó kéne legyen. A római katolikus egyházban mutatkozó hatalmas paphiány ezzel függ össze. Erről sokat beszélnek a lelkészek az egyházban, de felsőszintű döntés még nem született. (A Gergely Istvánnal készített interjú második, befejező része)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kölcseysek nyerték a vetélkedőt
A gróf Széchenyi István születésének 220. évfordulója alkalmából második alkalommal megrendezett Széchenyi-vetélkedőn újabb történelmi ismeretekkel gazdagodtak a versenyzők.
A vetélkedő kérdéseit elsősorban a család, a gyermek– és ifjúkor témaköréből állították össze a szervezők, választ várva arra, hogy a környezet, a neveltetés mennyire hatott Széchenyire, milyen példák ösztönözték, hogy a nemzet elkötelezett napszámosa legyen, és a magyar reformmozgalom élére álljon. Ugyanakkor lehetőség adódott néhány tévhit eloszlatására is Széchenyivel kapcsolatban.
Öt csapat
A versenyre hat csapat nevezett be, végül öten jelentkeztek: a Szatmárnémeti Református Gimnázium (felkészítő tanár: Póti Eduárd), a Nagykárolyi Elméleti Líceum (felkészítő tanár: Donca Annamária), a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium (felkészítő tanár: Ács–Muhi Csilla), a Szatmárnémeti Élelmiszeripari Líceum (felkészítő tanár: Rédai Gabriella) és a Szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Iskolaközpont (felkészítő tanár: Gnandt Zoltán). Minden csapat három tagból állt és harminc kérdésre kellett válaszolni. Nem volt nehéz a felkészülés, hiszen a helyes válaszok a legtöbb Széchenyi–életrajzban megtalálhatók (például Kunszabó Ferenc, Csorba László vagy Gergely László könyvében, Gazda István Széchenyi napjai című összeállításában). A zsűri (Sike Lajos újságíró, Enyedi István néprajzkutató és Szejke Ottília szaktanfelügyelő) pontozása alapján a következő sorrend alakult ki: 1. hely: Kölcsey Ferenc Főgimnázium, 2. hely: Református Gimnázium, 3. hely: Nagykárolyi Elméleti Líceum, 4. hely: Élelmiszeripari Líceum, 5. hely: Hám János Római Katolikus Iskolaközpont. A Kölcsey Ferenc Főgimnázium csapata: Dari Andrea, Dari Annamária és Licz Liza. A legjobbak ezúttal is többféle jutalomban részesültek, a díjakat a polgármester, a megyei tanács elnöke, a püspökség, a tanfelügyelőség és magánszemélyek ajánlották fel.
erdon.ma

Több pénz a kisebbségeknek
Kis mértékben, de emeli a nemzeti kisebbségek szervezeteinek szánt jövő évi költségvetési támogatást a kormány – derül ki pénzügyminisztérium honlapján tegnap közzétett büdzsétervezetből, amelynek megvitatása jövő héten kezdődik a parlamentben.
Kis mértékben, de emeli a nemzeti kisebbségek szervezeteinek szánt jövő évi költségvetési támogatást a kormány – derül ki pénzügyminisztérium honlapján tegnap közzétett büdzsétervezetből, amelynek megvitatása jövő héten kezdődik a parlamentben. A Boc-kabinet által pénteken jóváhagyott adatok szerint a Nemzeti Kisebbségek Tanácsában képviselt szervezetek (köztük az RMDSZ) között összesen 74,2 millió lejt – az idei összegnél 0,66 százalékkal többet – osztanak szét jövőre.
„Ilyen válságos időkben még ez az enyhe növekedés is örvendetes” – jelentette ki lapunknak Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője. Az államtitkár szerint az sem kizárt, hogy az összeg a parlamenti viták során módosul. Markó Attila ugyanis úgy tudja: a nemzeti kisebbségek parlamenti frakciója azt szeretné, hogy az ideinél öt százalékkal nagyobb legyen a támogatási keretük. Az államtitkár örvendetesnek nevezte, hogy a költségvetés tervezete a 2011-es összegnél 26 százalékkal nagyobb pályázati alapot, 3,8 millió lejt irányoz elő a hivatal számára. Markó szerint tulajdonképpen ez ugyanaz az összeg, amelyből 2009-ben is gazdálkodhattak. „A pályázati alapunkat 2010-be nyirbálták meg először igazán, idén sem nagyon emelkedett” – magyarázta.
A költségvetési támogatást a Nemzeti Kisebbségek Tanácsa osztja ki a 19 tagszervezet között. Markó Attila szerint az RMDSZ az idei évhez hasonlóan 16 millió lej fölött rendelkezhet majd, az összeg egy részét a Communitas Alapítvány pályáztatja meg.
A parlamenti pártok tegnaptól december 4-ig nyújthatják be módosító javaslataikat a jövő évi költségvetés tervezetéhez. A jogszabály vitáját december 5-én kezdi meg a képviselőház és a szenátus együttes költségvetési szakbizottsága, a jelentésnek 11-ig kell elkészülni, hogy a parlament 12-én megkezdhesse a büdzsé cikkelyenkénti tárgyalását.
Az ellenzéki Szociáldemokrata Párt már jelezte, legkevesebb húsz módosító indítvány benyújtására készül. Annak ellenére, hogy az RMDSZ kormányon van, a magyar parlamenti politikusok is kívánnak élni ezzel a lehetőséggel – tudtuk meg Édler Andrástól, a képviselőházi költségvetési bizottságának tagjától.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)

December elsejei gondolatok
December elseje kapcsán mi, magyarok több mint hatvan éve – a második világégés után – tudathasadásos állapotban élünk, a nemzet sorsának alakulására érzékenyebb személyekben és közösségekben a román nemzeti ünneppel kapcsolatosan az a lényegre lecsupaszított értékelés alakult ki, hogy ami a románság számára diadalittas öröm és dicsőség, a Romániába szakadt magyarok számára gyásznap, a történelem során a magyarság által elszenvedett csapások közt a legsúlyosabb, Erdély elszakítása és bekebelezése mélyen igazságtalan cselekedet.
A tudati torzulások másik eredője a nacionalizmussal évtizedekig szimbiózisban élő és napjainkban is ható kommunista diktatúra osztályharcra alapozott szemlélete és gyakorlata, amely a számára nem kívánatos személyek és csoportok fizikai megsemmisítését is küldetésének tekintette.
Az 1918-as esztendő rendkívül bonyolult és kaotikus eseményeinek ennyire leegyszerűsített, csontra csupaszított összefoglalása, a román és magyar érdekek ütközésének igazságtartalma tény.
A hazai magyarság lelkiállapotának skizofréniáját az oktatási rendszer, a közművelődés, történetírás, az irodalom, a művészetek, a román szellemi mozgástér egésze okozza, amikor elvárja, és bizonyos időszakokban megkövetelte, hogy azt, ami számunkra gyász, vélük együtt örömünnepként éljük meg. Zengjünk örömódákat, érezzük a sajátunknak azokat a históriai elképzeléseket, melyek szerint ebben a térségben ők a folytonosság letéteményesei, az őshonosság megtestesítői, mindenki más betolakodó, jövevény.
Szándékosan sarkítok. A helyzet nem ennyire súlyos, mert a túlzó hazafiaskodás abszurd szövegei és megnyilvánulásai a maguk ellentétébe csapnak át. A december elsejei nacionalista szájtépés, az „újjobboldalos" kivonulások erősítik a mi immunrendszerünket is.
Az erdélyi magyarság múltja, nyelve, kultúrája, kiépült egyházi és világi intézményrendszere, a családi, a nem hivatalos – „összekacsintó" – iskolai oktatás képes ellensúlyozni azt a nyomást, amelynek következtében a kisebbségeknek „meg kellene adniuk magukat", és távlatilag, mint ahogyan ezt nem egy időszakban országos program fő elemévé léptették elő, be kellene olvadniuk.
Természetesen, a lemorzsolódás, a nemzetiségi elkallódás mértéke jelentős. Ezt a tendenciát viszont mérsékelheti az országhatárok átjárhatósága, a kultúra szabad áramlása, a kettős állampolgárság ténye, egy értünk felelősséget érző anyaország léte, és végkimenetelében autonómiatörekvéseink beérése.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Muzsnay Árpád szatmárnémeti művelődésszervezővel
Magyartanár, újságíró, művelődésszervező. 1941. június 21-én született Szatmárnémetiben. Kiskolcson és Batizon tanított, majd az Előre, a Falvak Dolgozó Népe, később a Falvak Népe, ez utóbbi megszűnését követően pedig rövid ideig a Szatmári Friss Újság belső munkatársa. 2003-ban az RMDSZ alkalmazottjaként ment nyugdíjba. A rendszerváltást követően újjáalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület partiumi alelnöke.
Számos, évente ismétlődő, magyar vonatkozású, főként irodalmi rendezvény elindító-szervezője Szatmár megyében. Az ön nevéhez fűződnek a Páskándi-, Rákóczi- és Szilágyi Domokos-megemlékezések, az érmindszenti zarándoklatok, a Kölcseyhez fűződő rendezvények és még számos más megmozdulás. Számos, a nagyjaink előtt tisztelgő szobrok állításának is kezdeményezője volt. Miért érezte fontosnak ezt a tevékenységet?
– A kommunizmus végén Szatmár, illetve Szatmárnémeti úgy nézett ki, mintha nem is élnének itt magyarok, szinte egyáltalán nem voltak itt magyar vonatkozású emlékhelyek. Annak ellenére, hogy ez a térség igen sok írót, költőt adott a magyarságnak. Sokan nem is tudják, hogy milyen sokat. Úgy éreztem, fontos felmutatni, hogy a jelenlegi romániai Szatmár megye, ha természeti látványosságokkal különösebben nem nagyon büszkélkedhet, vonzó lehet gazdag kulturális értékeinek köszönhetően. Szomorúan látom a mai napig, hogy a Magyarországról jövő turisták lényegében csak átutaznak rajtunk, esetleg bekukkantanak Kalotaszegre, aztán a Székelyföldig meg sem állnak, pedig itt is lenne bőven mit megnéznie egy olyan embernek, aki érdeklődik a kultúra iránt. Emellett pedig úgy éreztem, tartozom ezzel az itteni magyarságnak. Egyfajta népszolgálat ez a részemről: szolgálni azt a közösséget, mely taníttatott annak idején.
– Jelenleg Szatmárnémeti nem a pezsgő kulturális életéről híres, annak ellenére, hogy számos irodalmi, kulturális, történelmi személyiség származik innen. Miért van ez így ön szerint?
– Szatmár soha nem tudta megtartani nagy szülötteit – talán Gellért Sándort kivéve. A térség soha nem számított kulturális központnak, és egyike volt azon vidékeknek, ahol a leghamarabb tűnt el a népi kultúra. Trianon pedig felszabdalta, és perifériára került. A pezsgő kulturális élet hiányáért részben az itt a magyar televíziózás kezdetétől mindig jól fogható magyar tévé is okolható. Az emberek rászoktak a televíziózásra, és ettől eléggé eltunyultak. „Ellustul” kissé az, aki mindent tálcán kap. A Ceauşescu-rendszerben a szatmáriak fizikailag itt tartózkodtak ugyan, de szellemileg a budapesti tévéadásoknak köszönhetően tulajdonképpen az összmagyarságban élték mindennapjaikat. S valljuk be, annak idején művelődési szempontból sokkal színvonalasabb műsorokat sugároztak, mint manapság. Talán ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy nincs túl élénk kulturális élete a városnak. De korántsem vállalkoznék arra, hogy kimerítő választ próbáljak adni – épp egy beszélgetés keretében – erre a kérdésre.
– Hogyan fogadta az ön ténykedését 20 éve a magyar közösség, és hogyan értékelik ma?
– Az 1989-es fordulatot követő esztendőkben nagyobb mozgósító erővel bírt egy-egy magyar kulturális rendezvény, mint manapság. A szatmárnémeti Kölcsey-szobor avatásán például több ezren vettek részt. Az első Dsida-megemlékezésre annyian jöttek el, hogy a színház kakasülője is megtelt, az első Ifjú szívekben élek Ady-pódiumvetélkedő pedig zsúfolásig megtöltötte a filharmónia termét, de a kezdetben maratonira sikeredett ökumenikus kórustalálkozók iránt is oly nagy volt az érdeklődés, hogy a főtéri római katolikus székesegyház szinte kicsinek bizonyult. Manapság jó eredménynek számít, ha 20-25 érdeklődő eljön egy eseményre. Az emberek nagyon elfoglaltak lettek, szinte semmire nem jut idejük. Talán nem ártana korosztályonként megnézni, felmérni, hogy kiknek mi tetszik, és aszerint alakítani a kulturális programokat.
– A város, valamint a megye románsága hogyan reagált a kezdeményezéseire?
– Az elején lehet, hogy voltak egyeseknek ellenérzéseik, de komoly gondjaim nem voltak e téren. Szilágyi Domokos szatmárnémeti szobrát például meg is rongálták közvetlenül a leleplezése után, mostanában azonban már nem történik ilyesmi. Mielőtt egy-egy ötletemmel előrukkoltam, mindig megpróbáltam a románok fejével is végiggondolni a dolgokat: románként én hogyan viszonyulnék a rendezvényhez? Úgy érzem, ezzel is magyarázható, hogy Majtény községben a román értelmiség is magáénak érzi Rákóczit és a vele kapcsolatos hagyományos megemlékezésünket.
Továbbá hogy Sződemeteren, ahol kezdetben nagyon is ellenségesen fogadták a Kölcsey-megemlékezéseket és emlékjelhagyásokat, az évek során olyannyira enyhült, változott a helyzet, hogy a polgármester részt vesz az ünnepségeinken, annak szervezésében ma már aktív szerepet vállal. Nem volt könnyű meggyőzni az ott élő románokat, hogy nincs szándékunkban az egykori Kölcsey-szülőházat erőszakkal elvenni a görögkatolikus egyháztól. Az Ady-megemlékezések kapcsán segítette a kölcsönös bizalmat, hogy ő – a jelenlegi Szatmár megyében Popp Aurel festőnek köszönhetően is – a románság számára már e vidék eleve elfogadott magyar személyisége volt. Egyféle híd a románok és magyarok között. II. Rákóczi Ferenc sem okozott gondot, hiszen nem csupán a magyar, de a Kárpát-medence történelmének legszebb, legelőremutatóbb alakja ő.
Hiszen a több nemzetiségű Kárpát-medence olyan utolsó társadalmi megmozdulását vezette, melynek zászlaja alatt egyesíteni tudta a nemzetiségeket, sőt a különböző társadalmi osztályok tagjait is és a korában igen kiélezett katolikus-református ellentétet is tompítani tudta. A mozgalmat nem árnyékolta így be sem nemzetiségi, sem felekezeti feszültség. Bár nem ez vezérelt, hatással voltak rám az 1990-es véres márciusi események is. Ma már bizonyos, hogy a Marosvásárhelyen véres etnikai konfliktusba torkollott úgynevezett „fekete márciust” eredetileg Szatmárnémetire tervezték, de legalábbis itt tartották a főpróbát. Nagy szerencsénkre azonban itt mind a magyarság, mind a románság körében akadtak olyanok, akik képesek voltak megakadályozni a komolyabb következményekkel járó összetűzést.
– Az ünnepségeket, főleg kerek évfordulókkor irodalmi, történelmi tanácskozással is egybeköti, az előadások kivonatait pedig általában kötet formájában jelenteti meg…
– Igen, erre büszke vagyok. A tanácskozások anyagát – bár közművelődési rendezvények keretében állnak össze – a szaktudományok is értékelik, főiskolákon például ajánlott irodalomként szerepelnek.
– Körülbelül két évvel ezelőtt nyilvánosan bejelentette, hogy felhagy a közéleti tevékenységgel, átadja a rendezvényeit a fiatalabbaknak. Ennek ellenére ismét dolgozik, sőt az ön által elindított hagyományos rendezvények zömének szervezését újra kézbe vette. Mi történt?
– Ez egy olyan időszakban volt, amikor nagybeteg voltam, és nem tudtam, mi következik. Őszintén megmondva, nem voltam megelégedve azzal, ahogyan továbbvitték a rendezvényeket. Korántsem tetszett például, ahogy tavaly szervezték meg az Érmindszenti Zarándoklatot. Úgy döntöttem, hogy ameddig bírom, csinálom. Ezzel tartozom a feleségem emlékének is, aki mindvégig mellettem állt és támogatott. Sajnos eddig nem sikerült megtalálnom, illetve megtalálnunk az utódomat. Lehetséges, hogy velem van a baj, nehéz követni az elképzeléseimet.
Ez a feladat nem könnyű. Rámenősnek, erőszakosnak is kell lennie az embernek, ha azt akarja, hogy neves személyiségek jelenjenek meg a rendezvényein. Megtörtént például, hogy Szatmárról Kolozsvárra azért mentem el egy ünnepi fogadásra, mert tudtam, hogy ott lesznek azok az irodalmárok és politikusok, akiket valamelyik általam szervezett ünnepségre előadónak, vagy szónoknak meg szeretnék hívni. Másként fogadják ugyanis a felkérést tartalmazó e-mail-t, ha az egy olyan embertől jön, akivel már személyesen is találkoztak, szót váltottak az esemnényről.
– Mik a további tervei? A hagyományos rendezvények mellett tervez újakat is?
– Különböző elképzeléseink vannak a Kölcsey-kultusz ápolására, továbbéltetésére. Felmerült egy turisztikai útvonal terve is, mely a Hymnus szerzőjéhez leginkább kötődő településeket – Sződemetert, Álmosdot és Szatmárcsekét – egybefűzné, hogy segíthessünk abban, hogy az érdeklődők könnyebben eljuthassanak életének fő színhelyeire. Az irodalmunk nagyjaihoz kötődő emlékhelyek szerintem olyanok, illetve olyanok lehetnének, mint fizikaórán a kísérletek vagy a szemléltető gyakorlatok. Sokat segíthetnek a megértésben, az ismeretek elmélyítésében. Ezért jónak tartom a magyar kormány határon túli magyarlakta területeket célzó osztálykirándulás-programját, azonban ez csakis akkor érheti el a célját, ha előzetesen otthon a gyerekeket alaposan felkészítik, voltak ugyanis a téren negatív tapasztalataim is. 
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Összetartozás-tudatunk erősítését szolgálja a Rákóczi Szövetség
Kettős céllal találkoztak az erdélyi szervezetek: megismerkedni és együttműködni
Mintegy 16000 tag, ebből Erdélyben körülbelül 5000 fiatal, tevékenykedik a Rákóczi Szövetségben – mindez néhány felvidéki egyetemistának köszönhető, akik 1989 nyarán, magyarságukat bátran felvállalva megszervezték az első Szentendrei Főiskolai Tábort Magyarországon. Így kezdte tevékenységét a Rákóczi Szövetség, amely a rendszerváltást követő évben hivatalosan is megalakult Budapesten. A szövetség több mint negyven erdélyi szervezete között szerepel a 2002-ben megalakult kolozsvári szervezet is, amelynek tevékenységéről, céljairól az elmúlt évben elnökké kinevezett Vizi Elődöt kérdeztük.
– Mi a Rákóczi Szövetség szerepe, és mennyire fontos tevékenysége az erdélyi magyar társadalomban?
– A szövetség kiemelt szerepe a Kárpát-medencei magyarság összetartozás-tudatának a megerősítése. Többek között arra próbáljuk inteni a fiatalokat, miért fontos a Kárpát-medencében, esetünkben itthon, Erdélyben megteremteniük megélhetőségüket. Fontosnak tartjuk közösségben és nem egyénekként gondolkodni, hiszen közösségben könnyebb elérni céljainkat. Tanuljunk meg élni magyarságunkért!
– Milyen rendezvényeket emelne ki a szövetség idei programjából?
– Mindegyik rendezvényünket ugyanolyan jelentősnek és hasznosnak tartom. Október 6-án fotókiállítás és filmvetítés keretében emlékeztünk a tizenhárom aradi vértanúra a Heltai Gáspár Alapítvány székhelyén. November végén erdélyi regionális találkozót szerveztünk közösen a marosvásárhelyi és csíkszeredai helyi szervezetekkel Szovátán. Egy héttel korábban a Kós Károly tervezte sztánai Szentimrei-villában műhelytáboroztunk, ahol új tagok csatlakoztak a kolozsvári Rákóczi Szövetséghez.
– Milyen célkitűzéseket helyeztek kilátásba a résztvevők Szovátán, és hogyan szeretnének együttműködni a továbbiakban?
– Találkozásunknak kettős célja volt, mégpedig az, hogy erdélyi szervezeteink megismerjék egymás civil társadalmi tevékenységét, ezáltal közelebbi kapcsolatot kiépítve a szervezetek tagjai között. Második célkitűzésként a szervezetek közötti kommunikáció fejlesztését és az együttműködésük erősítését tűztük ki célul. Ezt szolgálták a kerekasztal megbeszélések, amelyeken megegyeztünk: a jövőben több hasznos előadást és közös programot szerveznénk. Az elmúlt hétvégi rendezvény példájára évente megszerveznénk a szövetség erdélyi egyetemista és középiskolás szervezeteinek a találkozóját.
– Egyre több középiskolás Rákóczi szervezet alakul Erdélyben. Hogyan és mennyire sikerült eljuttatni a szervezet üzenetét a kolozsvári középiskolákba?
– A Brassai Sámuel Elméleti Líceum az első kolozsvári iskola, amely befogadta a Rákóczi Szövetség szellemiségét. A szövetség legújabb iskolai szervezetéről van szó, hiszen november végén volt az alakuló gyűlés a líceumban.
– Milyen rendezvények és tevékenységek szerepelnek a kolozsvári Rákóczi Szövetség jövő évi programtervében?
– A következő évben is megemlékeznénk a magyarság számára fontos eseményekről, köztük március 15-ről, amelyet idén is megünnepeltünk felvonulással és koszorúzással. Továbbá olyan programokat szerveznénk, amelyek hozzájárulnak a magyar fiatalság nemzeti öntudatának a megerősödéséhez és szellemi hagyományaink ápolásához, egyben minőségi szórakozást, kikapcsolódást is jelentene számukra. Érdemes megemlítenem a cserekapcsolatunkat, melynek során a Vajdaságban lévő kishegyesi fiatalokkal pünkösdkor részt vettünk a csíksomlyói búcsún, valamint Székelyföldön kirándultunk. Szeretnénk, ha legközelebb felvidéki barátaink is csatlakoznának a programhoz.
SALLAI LORÁND 
Erdély.ma

Tehetség és tudománybarát társadalom
Dr. Néda Zoltán, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Elméleti Fizika professzorával, akadémikussal a klasszikus fizika módszereinek más területeken való alkalmazásáról, a tudományos kutatás lehetőségeiről, a fiataloknak a tudományos kutatás iránti érdeklődés ösztönzéséről beszélgettünk. Dr. Néda Zoltán a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Kutatócsoport vezetője, nemzetközileg elismert szakember, kutató.
Kutatási területe a statisztikus és a számítógépes fizika.
A klasszikus fizikai módszereinek alkalmazása különböző tudományágak területén
– Sikerült alkalmaznia azokat a klasszikus kutatási fizikai eljárásokat, melyek a fizikában évszázadokon keresztül nagyon jól beváltak. A XXI. század lehetőségei közepette próbálják alkalmazni a klasszikus kutatási fizikai eljárásokat más tudományok területén. Ezzel elérhették azt is, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, melyek a ma ifjúságának az érdeklődési körét tágítják és lekötik.
Mondjak példát: a pártok miért lépnek egymással koalícióba, annak érdekében, hogy nagyobb sikereket érjenek el. Vagy a természetből láthatják az égen madarak rajzását.
Az, az elgondolkodtató, hogy az ifjú ezeknek a jenségeknek a magyarázatát nem a fizika tanárától kérdezi meg, hanem más tantárgyat tanító tanártól.
A természetnek hihetetlenül sokféle megnyilvánulását tapasztalhatjuk. Azokat a módszereket, melyeket az idők folyamán a fizikusok kifejlesztettek az élettelen molekulák sokaságának a tanulmányozására, azok kiterjeszthetők az élő egyedekre is.
Ügyelvén arra, hogy nekünk van egy akaratunk, egy gondolkodási lehetőségünk. Tehát 10-es tömegnél ez a módszer nem igazán működik. De, amikor nagy tömegeket vizsgálunk, akkor az egyén szerepe, elvesztődik, és pont úgy viselkedik a sokaságban, mint egy molekula viselkedik például a gázban.
Már a múlt század húszas éveiben a fizikusok felhívták a figyelmet erre a jelenségre, de ez nem került előtérbe.
– Milyen okból?
Ahhoz, hogy egy ilyen rendszert tanulmányozni tudjak analitikusan, tehát egyszerű egyenletek megoldásával, nagyon nehéz. Ehhez szükség volt a számítógépre. Szükség volt arra, hogy nagyon erős és gyors számítógépeink legyenek.
A másik ok, amiért előkerült ez a probléma: nagyon sok információnk van ezekről a rendszerekről, amelyek elérhetők az Interneten. Olyan adatbázisok vannak, melyekben, megkaphatjuk, ki hol dolgozik, hol lakik, hova megy. A mobiltelefonját is végig figyelik. Ki kivel van kapcsolatban, ki kivel, beszél, küld e- mailt és kinek. Senki sem gondolt arra, hogy ennyire hozzáférhető lesz a számítógép által.
Ez ellenben a tudomány fejlődésével velejáró jelenség. Ami azt is jelenti, a kutatás eredménye az össz- társadalom számára is jelent hasznot. Lévén a közlés egy olyan magas szintű lehetőség, mellyel eredményeket lehet elérni.
Más szemmel nézzük a világot
– A tudomány hazai színvonala számunkra nem azt jelenti, más területeket fedezzünk fel, hanem más szemmel nézzük a való világot, a körülöttünk levő jelenségeket, melyek állandóan foglalkoztatnak minket. Sokszor nagyon nehéz eldönteni, a fizika módszereivel is meg tudunk határozni olyan dolgokat, melyeket másképpen nem tudnánk megközelíteni.
A bankok manapság előszeretettel alkalmaznak fizikusokat a részvényárainak alakulását, jelezzék. Velük dolgoztatják ki a kockázat- menedzsment menetét.
A mai világban a fizikának klasszikus területe nagyon kiterjedt. Ha megfelelő módon ismerem a fizika lehetőségeit, akkor olyan beavatkozásokat tudok létrehozni, melyek addig elképzelhetetlenek voltak. Például a pacemaker előállításában a fizikának jelentős, nemzetközileg is elismert, szerepe van. De ez csak egy példa számtalan hasonló nagyságrendű érvet fel lehetne sorolni.
Ha megértem, hogy a szociális rendszerben a szinkronizáció mit is jelent, akkor olyan módszereket használhatok, melyek eredményeiben hasznos lehet a közösségnek.
A természetnél hasznosabb dolgot nem tudunk előállítani. Ha mi a természet architektúráit másoljuk le, azok mindig sokkal toleránsabbak. Mert a természet mindent úgy csinál, hogy hibái toleránsabbak legyenek. Ha valami kicsi elromlik a rendszerben, attól még az egész, jól működjön. A ma mérnökei ezt próbálják megvalósítani.
Paradigmaváltás csak a tudomány által fenntartható
– Ezek szerint a ma tudós nemzedékében föltétlenül van egy olyan „fentről” való rálátási lehetőség, amely a világ jelenlegi tudományos életét befogja? Követni tudja, azt az utat, melyet a világ gondolkodó fele, ismer. A világ megy a maga utján, melyet mindenütt finanszíroznak.
Ezt a hazai politikai élet képviselőivel hogyan lehetne megértetni?
– Oly módon kellene megmagyarázni, amit a politikusok is fel tudnának fogni. Új látószöget kellene bevinni ebbe a kapcsolatba. Új nézőpontot az emberek életébe. Ahhoz, hogy jobban éljünk, az kell, hogy paradigmaváltások sorozata kövesse egymást. Az embernek a világhoz viszonyuló nézeteinek is állandó változása szükséges.
Egy olyan rendszer, melyben e változás nincs meg, tehát hiányzik a paradigmaváltás az életében, hogy mi az élet célja, hogyan is képzeli el az életét, ahhoz a gazdaságnak, kell a húzó ereje. De az állandó paradigmaváltást csak a tudomány tudja fenntartani.
A gazdaság egyszerű fejlődésével, azzal, hogy többet termelünk, nem tudjuk fenntartani. A kisembernek is állandó, új élet-céljai kellene, legyenek. Ebben nagyon sokat tud segíteni a tudomány. Már csak azzal is, hogy ráébreszti olyan területekre az embereket, amelyeket nem is gondolnának el. Amire nem is figyelnek fel.
– Mondjon egy példát.
A városok állandóan nőnek, a falu mind jobban csökken. A város növekedésének van egy nagy előnye. Ha veszünk egy területet, és megnézzük az egy egységnyi lakosságra jutó jövedelmet, az hogyan változik a település nagyságának függvényében? Akkor azt látjuk, az egységnyi lakossági jövedelem annál nagyobb, minél nagyobb az adott város.
Az sem elhanyagolandó, a város nagyságától függően mennyi az egy főre eső felfedezések száma? Minél nagyobb a város, annál több az egy főre eső szabadalmak száma.
Ez azt jelenti, hogy valahol effektívebbek vagyunk, amikor nagy közösségben vagyunk.
Nézzük, mennyi az egy egyénre jutó útszakasz a városban. Minél nagyobb a város, az egy egyénre jutó útszakasz annál kisebb. Az egy egyénre jutó energia felhasználás annál kisebb, minél nagyobb a város.
Az, hogy városaink nőnek, nem más, mint egyszerű optimizálódása a társadalomnak.
A városok növekedése az exponenciális-növekedés, ami leggyorsabb növekedés. Számunkra, ha bizonyos egyedeknek nem is tetszik, a társadalom számára ez mégis jó. Állandó, új szellemi, gazdasági eredményeket kell felmutatni. Ennek egyetlen lehetősége a tudomány világának támogatása. A kutatási eredmények növekedése segítheti elő ezt a tendenciát. Az állandó kutatási eredmények felmutatást kérnek. Ez az elvárás most már jogos a társadalom részéről. Jogos elvárás az életszínvonal állandó növekedése. Csak azt felejtik el, a stratégiát kell megvalósítani. Az állandó kutatást kell fenntartani, ami valahol a háttérben marad, amiről egyesek elfeledkeznek.
Ha azt szeretnénk, hogy valami új a világban létre jöjjön, az mégis csak emberfüggő, melyhez megfelelő támogatottság, kapcsolódik. Olyan egyedeket kell támogatni, akiben megvan az a belső képesség, amely ha megfelelő talajt talál, képes újat teremteni, mind a gondolkodásban, mind a gazdasági életben. Ez a társadalmi magatartásban is tükröződik. Mert tényekkel tudja bizonyítani hasznosságát.
Tehetség és tudománybarát társadalom
– Az embert megértő társadalomnak, mire kellene oda figyelni?
– Tehetség és tudománybarát társadalmat jelent valahol. Az értékek, valamikor, a mi társadalmunkban megbomoltak. Valahol nem igazán értékelik azokat a gyerekeket, akik a tudomány irányába vagy a művészetek terén tehetségesek. A ma menő gyerek az, aki például jól focizik, vagy vedeli a sört.
A társadalomban ezeket a dolgokat helyükre kellene állítani. A tudomány szerepét vagy a művészetek szerepét kellő képen hangsúlyozni kellene. Ezek olyan dolgok, melyek első látásra nem igazán jövedelmezőek. Ellenben anélkül, hogy az emberek tudnának róla, számos olyan eszköz, mint a mobiltelefon vagy az Internet, computer tomográfia mégis csak olyan tudományos intézmények teremékei, melyekben igen komoly munkák folytak az új típusú tudomány- társadalom kialakítása szempontjából.
El kellene, gondolkozzunk azon, amit mi ma nullának tekintünk, de mégis mindennapi életünkhöz tartoznak, hogyan alakultak ki. A társadalomnak valahol mégis csak érdeke volt a tudomány fejlesztése. Ezeket a példákat kellene az ifjúsággal, kellő intenzitással, megismertetni.
A média szerepe
Szerintem itt a média is komoly szerepet vállalhatna. Ébressze rá a társadalmat, e nélkül nincsenek meg azok az eredmények, melyeket egyébként elvár. E nélkül a tudomány, de a gazdaság sem tud haladni. E nélkül a jóléti társadalom nem fejlődik. Jön az energia-válság. Hamarosan elfogynak a hagyományos energiahordozók.
Az egyedüli lehetőség új energiahordozókat kiépíteni. Ezt tudomásul kell venni. Kutatások nélkül megáll a világ fejlődése. Rá kell, jöjjünk, szükségünk van azokra a tehetséges gyerekekre, akik ezt meg tudják csinálni.
– Azt a generációt, melyet az idősebb generáció nevelt ki, eleve úgy kell nevelni már a pólyától, hogy ők képesek legyenek olyan dolgokra is oda figyelni, amire eddig az idősebb, vagy régebbi nemzedékek nem figyeltek oda. A tudomány hozzátartozik a műveltséghez, ez az iskolára is vonatkozik. Az iskolában kell megszerettetni azokat a tudományokat, melyek számukra is érdekesek, legyenek.
– Egyes országokban a társadalom a tanárokat nem becsüli meg. Nincsenek megfelelően megfizetve. Valahol az, hogy valaki tanár, nem érdem. Nem egy menő szakma.
– Azokban az országokban, ahol mégis valamicskét megbecsülik a tanárokat, az életnívó is magasabb. Máshol ember függő a tanítás minősége. Szerencsénk, nálunk vannak még kollegák, akik létminimum alatti fizetésért is minőséget tudnak adni.
Tudományos játszóház
– Létrehoztuk a „tudományos játszóházat”, ahova a gyermek bemehet és játszhat. Tudományos kísérletekkel játszik. A Babeş- Bolyai Tudományegyetem folyosóit használtuk erre a célra, amikor hétvégén nem volt tanítás. Nagyon sikeres volt. Nemcsak a gyerekek, de a szülők is eljöttek.
A nagy probléma az, hogy a politikum nem fedezi fel ennek a hasznát. Létre kellene hozni az infrastruktúrát, ami meghozná a maga hasznát. Ráébreszteni mindenkit a tudomány hasznosságára.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Jancsó Benedek emlékezete
A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusán mutatták be a 2011-ben, Jancsó Alapítvány kiadásában megjelent „Jancsó Benedek emlékezete” című több mint 250 oldalas emlékkönyvet. A könyvhöz neves személyiségek írtak ajánlást. Mint dr. Kövér László a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkár, Szőcs Géza író, kultúráért felelős államtitkár. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Szőcs Gézát idézvén: „Jancsó Benedek (1854- 1930) kora igazi polihisztora volt: nyelvészeti tanulmányok mellett írók, költők és tudósok életrajzát is megismerhetjük írásaiból, de történészként is helytállt, a nemzetiségi politikáról és a székelységről több műve született, nem beszélve az álnéven írt Erdély története-című remekművéről”.
Dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke a „Jancsó Benedek emlékezete” című könyv létrejöttének körülményeiről beszélt. 1936-ban megjelent Jancsó Benedek Emlékkönyv, melyet Asztalos Miklós történész szerkesztett. A könyv Jancsó Benedek munkásságát, érdemeit méltatta.
A most megalakult Jancsó Alapítvány hasonló elvek alapján szerkesztette ezt a tanulmány-kötetet, mert tisztelegni kíván a nagy polihisztor előtt.
A második világháború kitöréséig nagyon sok Jancsó társaság alakult meg. De a történelmi változások következtében ötven év alatt megfeledkeztek a kiváló személyiségről.
Jancsó Benedek emlékezete-című könyvnek 15 szerzője méltatja a polihisztort, a munkásságának különböző vonatkozásait emelték ki. A könyv szerkesztése során beemeltek részleteket Jancsó Benedek műveiből. Tehát az olvasó az eredeti szövegeket olvashatja, és ennek következtében még jobban, még tisztábban megismerheti Jancsó Benedeket és élvezheti egyedi stílusát. Megértheti, miért időszerűek a Jancsó által megfogalmazott nézetek.
A könyv utolsó részében képanyag található, mely Jancsó Benedek életének bizonyos megnyilvánulásait emeli ki.
A kötetet Petrovits István plakettjének és Keöpeczi Sebestyén József grafikáinak felhasználásával Almássy Csaba tervezte.
A könyv belső lapján Jancsó Benedek időskori képét láthatjuk, melyet Miklós József festménye alapján, szabadon festett Jancsó Zoltán.
Szemüveges, magas, idősödő úri embert ábrázol a kép, akinek jelentős szerepe volt a magyar politikai, társadalmi és kulturális életben.
A könyvbemutató házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul, kiemelte, a magyar művelődéstörténet egyik gyöngyszemét mutatják be, mely összeköti a magyarságot. Méltatásában felhívta a figyelmet arra, hogy Jancsó Benedek sokat tett a magyarságért. Közösségi ember volt. Polihisztor, számos folyóirat munkatársa. Időben jelezte korának problémáit. Tudományos pályafutása, irodalomtörténészként is fontos. Könyvet írt a magyar felvilágosodásról.
Sajnos Erdélyben, de Magyarországon is kevés információ áll rendelkezésünkre Jancsó Benedekkel kapcsolatban. A magyar kultúrában tudatosítani kell azokat az értékeket, melyeket Jancsó neve képvisel.
A Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Dr. Jancsó Antal felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben jeles történészek, irodalmárok, írnak, akik Jancsó Benedek gondolkodásának időszerűségét mutatják be.
Dr. Vekov Károly a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára Jancsó Benedek életútját méltatva, rámutatott arra, hogy a „nemzet napszámosának” nevezhetjük. Szolgálta a nemzetet akkor, amikor ezt nagyon kevesen tették.
Bemutatta Jancsó Benedek életútját 1858 és 1930 között. Gelencén született. Iskoláit Székelyföldön kezdte. 1875-ben beiratkozott a Kolozsvári Egyetemre, melyet 1978-ban elvégzett. Tanulmányait Bécsben folytatja. Ebben az időben életpályájának két stációja van: Kolozsvár és Bécs. Kinevezték tanárnak a vegyes nemzetiségű Pancsovára. Majd Aradra, ahol szembesül a magyar-román kérdésekkel. Tanít Budapesten. 1901 és 1909 között a Minisztériumi hivatal munkatársa, a Bánffy Dezső kormányában. 1907-ben vallásügyi kérdésekkel foglalkozik.
Lényegében Jancsó foglalkozott a közoktatás kérdésével is, különböző folyóiratokat indított utjára. De munkásságának figyelemre méltó része a kisebbséggel való foglalkozás volt. A román kisebbség ideológiai mozgalmával is foglalkozik. A Párizsi béketárgyalások szakértője. A Trianoni szerződés után a revíziós törekvésnek a mozgatója.
Alkotásai nagyon fontosak. Monográfiái közül említésre méltó „A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota I. II, kötet Budapest 1896./ 1899. Vagy A székelyek. Történelmi és néprajzi tanulmány. 1921.
Ladihay Vince álnév alatt közölte „Erdély története” című kötet. Cluj- Kolozsvár 1923.
Különböző folyóiratokban megjelentek tanulmányai, költeményei. Mind azt bizonyították, mennyire széleskörű érdeklődése, és tevékenysége.
Dr. Jáki László Jancsó Benedekről, mint tanárról beszélt. Egyrészt, mint középiskolai tanárról, másrészt a középiskolai reformjáról, ahogy Jancsó látta, és arról, hogyan értelmezte a pedagógus szerepét. Megemlítette, egy méltatlanul elfelejtett személyiségről van szó.
1890-ben írja Jancsó Benedek, milyen fontos a gyermek személyiségének a megismerése. Figyelembe kell venni a gyermekek életkori sajátosságait is.
A középiskolai reformmal kapcsolatban megfogalmazza az egységes középiskola gondolatát. Ezeket a gondolatokat 1891-ban Budapesten megjelent „Középiskoláink reformja. Pedagógiai tanulmány” című könyvében fogalmazta meg. Könyvének írásakor rendkívül jól ismerte a hazai és külföldi forrásirodalmat. Az egységes középiskola híve. Tisztában van a pedagógus fontosságával, személyiségének jelentőségével. Amint megállapítja, a pedagógus munkája művészkedés, amelyben fontos a gyermek szeretete.
Amint mondja a pedagógust meg kell becsülni.
Dr. Egyed Ákos történész – akadémikus szerint Jancsó Benedek a székelységét nem felejtette el, bár keveset élt Székelyföldön. A székelységgel hadi szolgálatot végeztettek, és ennek következtében nem volt lehetőségük, hogy felvegyék a versenyt a kapitalizmussal.
Jancsó Benedek szerint nagyon fontos kell, legyen a székely iskolahálózat fejlesztése, amely versenyképessé tenné az ott élő fiatalokat. Figyelmeztetett a székely ifjúság nem ismeri az idegen nyelveket.
Dr. Sas Péter tanulmányában a Jancsó Benedek munkásságának időszerűségét elemzi, és azt, mit mond a mának. Az időszerűsége Sas Péter szerint abban áll, hogy látta a valós politikai helyzetet, a maga realitásában értékelte. A mindenkori Magyar Kormány súlyának megfelelően kell, kezelje Erdélyt.
A kötetben megjelent dr. Raffay Ernő v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár „Egy magyar-román vita 1907-ben” című írása, melyben kiemeli Jancsó Benedeknek a román – magyar kérdéssel kapcsolatos álláspontját. Jancsó szerint a román- magyar kérdést a kultúra eszközeivel, lehet befolyásolni. Másrészt azt mondja, hogy a „magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében, hogy a románságot a nemzetiségétől megfossza… A román-kérdést a kultúra eszközeivel lehet befolyásolni.”
Takaró Mihály szerint, Jancsó írta a legteljesebb Kölcsey Ferenc-monográfiát.
„ Jancsó Benedek monográfiájának nagy értéke, hogy a korszak főbb irodalmi és közéleti személyiségei között dúló, nem ritkán igen éles és durva hangnemű vitákat minden eufemizáló szándéktól és eszköztől mentesen mutatja be.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Választások: semmi változás?
Nemcsak az ellenzék részéről váltott ki bírálatokat, az RMDSZ több politikusát is megdöbbentette a jövő évi helyhatósági és parlamenti választásokról szóló törvénynek az a tervezete, amelyet a hét végén bocsátott közvitára a belügyminisztérium.
A jogszabály előírja a két választás összevonását és a közigazgatási törvény ennek megfelelő módosítását,ám szinte teljes egészében megőrzi a 2008-ban is alkalmazott választási rendszer előírásait,és a honatyák számát sem módosítja.
A belügyminisztérium javaslata azért meglepetés, mert három hete egyezség született a koalícióban a képviselők és szenátorok számának jelentős csökkentéséről, illetve – a képviselőház esetében – az országos kompenzációs listák bevezetéséről. Emil Boc miniszterelnök tegnap arról beszélt: a jogszabály csak „technikai” jellegű, legfontosabb előírása a választások összevonása, s a választási rendszerre vonatkozó része még módosulni fog. Mivel a fontosabb törvényeket kötelező módon 30 napig közvitára kell bocsátani, sajtóértesülések szerint a kormány csupán időt akart nyerni azzal, hogy feltette a belügyminisztérium honlapjára a tervezetet, a koalíció ugyanis még nem véglegesítette a módosító javaslatait. Az RMDSZ lapunk által kérdezett politikusai ezt nem erősítették meg, hanem gyanakodva fogadták a honlapon megjelent jogszabályt. „Én már nem tudom, mit higgyek. Semmi sincs meg a tervezetben mindabból, amiben megállapodtunk a koalícióban. Kíváncsi vagyok, mit szól majd ahhoz az államfő, hogy – bármennyire is akarja – nem csökken a honatyák száma” – mondta lapunknak Fekete Szabó András szenátusi frakcióvezető. Máté András képviselőházi frakcióvezetőt szintén meglepte a törvénytervezet. „Kissé ledöbbentett. Persze, az RMDSZ mindig is azt szorgalmazta, hogy ne csökkenjen a honatyák száma, de én nem tudtam, hogy már el is készült a választási törvény tervezete” – mondta a politikus. Fekete és Máté egyaránt arra számít, hogy a koalíciós tanács mai ülésén tisztázzák a Demokrata Liberális Párt (PDL) vezetőivel, mi is történik valójában. A koalíciónak egyébként az előzetes tervek szerint ma kellett volna meghoznia a végső döntést a választási törvény módosításáról. Az ellenzék mindenesetre hallani sem akar a belügyminisztériumi tervezetről. A Szociáldemokrata Párt tegnap közleményben szögezte le: csak abban az esetben fogadja el a választások összevonását, ha jövőre előrehozott választásokat tartanak. A Nemzeti Liberális Párt elnöke, Crin Antonescu ennél radikálisabban fogalmazott: szerinte az ellenzéknek testületileg le kell mondania parlamenti mandátumáról, ha a hatalom ezt a tervezetet nélkülük elfogadja. A választási törvény módosításáról a hét végén Kelemen Hunor szövetségi elnök is beszélt a Kolozs megyei Várfalván megtartott önkormányzati tanácskozáson, ám a belügyminisztérium tervezetet nem említette. Elmondta, a választásokra való felkészülést már most el kell kezdeni. „A jövő évi választásokon ismét csak magunkra számíthatunk. Ami pedig a legújabb pártalapítók szándékát, a koalíciós párt létrehozását illeti, ez a lépés lenullázná az RMDSZ megyei, önkormányzati és kormányzati tagjainak a munkáját, az elmúlt 22 esztendő közös erőfeszítéseit. Mi elmondtuk többször is az elmúlt időben, hogy az RMDSZ ajtaja tárva-nyitva áll, az együttműködésre készen állunk” – fejtette ki Kelemen Hunor.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Meggyalázott forradalmi emlék: szemétbe került a magyar nyelvű márványtábla
Az 1989-es forradalom meggyalázásának és a mártírok semmibevételének tartják a Maros megyei hatóságok viselkedését a huszonkét évvel ezelőtti decemberi események szenvedő alanyai. A forradalmárszervezetek vezetői azok után nyilatkoztak így a Krónikának, miután lapunk felfedezte, hogy az áldozatok emlékére évekkel ezelőtt készült magyar nyelvű márványtábla nem hogy nem került a prefektúra homlokzatára, de kettétörve, egy lépcső alatt, a szemétlapát és a seprű mellett hányódik.
Hányatott sors. Soha nem helyezték ki a Maros megyei prefektúrára a magyar nyelvű emléktáblát
Sosem helyezték ki
„Köszönet és hála az 1989. decemberi román forradalom harcosainak, örök dicsőség 1989. december 21. mártírjainak” – ez a szöveg áll azon a márványtáblán, amelynek évekkel ezelőtt fel kellett volna kerülnie a Maros megyei önkormányzat és a prefektúra által közösen használt épület homlokzatára. A márványlapot nemcsak hogy nem helyezték a főbejárat melletti falon álló román nyelvű tábla mellé, de ismeretlen tettesek kettétörték azt, és a szemétbe hajították. A tönkretett táblára teljesen véletlenül bukkantunk rá, amikor Marius Paşcan prefektusra várakozva, az évszázados szecessziós épület zegzugait fürkésztük. A szöveggel a falnak támasztva, a takarítónő kellékei mellett, a seprű és a szemétlapát társaságában, a harmadik emeletre vezető lépcső alatt hevert.
Senki nem tud semmit
Tudván, hogy ezelőtt tíz évvel az egykori szociáldemokrata prefektus kabinetfőnökének irodájában porosodott, a jelenlegi kabinetfőnökhöz fordultunk. Mircea Munteanu meglepődve vette tudomásul a tábla létét. „Életemben nem láttam a táblát. Amikor átvettem az irodát, itt biztos nem volt” – jelentette ki Marius Paşcan prefektus tanácsosa. Hasonlóan nyilatkozott a szomszédos helyiségben dolgozó titkárnő és a sajtószóvivő is. Bárczi Győző alprefektus sem tudott a márványtábla létéről. Ő azonban úgy véli, még ha egyben is lenne, nem kellene felaggatni a homlokzatra, inkább a többit kellene eltávolítani. Ezek nagy része a magyarságot sértő történelmi hamisításokat tartalmaznak. Miután Marius Paşcant is sikerült meglepnünk a lépcső alatti látvánnyal, a kormánymegbízott megígérte, hogy utánanéz, honnan és miként kerülhetett oda a tábla.
„Semmibe vesznek, meggyaláznak”
Annak ellenére, hogy a December 21. Mártírváros Egyesület székhelye is ugyanabban az épületben található, a forradalmárszervezet tagjai sem tudtak a széttört tábláról. Hamar Alpár Benjámin azok után szedte össze a szemétből, és vitte be az irodájába a márványlapot, miután lapunk értesítette a hollétéről. „Tudtam, hogy valahol kell lennie egy táblának, amely a számos ígéret ellenére soha nem került ki a falra. Azt viszont nem hittem volna, hogy valakit annyira is zavar, hogy eltörje. Bárczi Győző alprefektus azt mondta, hogy csak az épület üzemeltetőjének engedélyével vehetem el a szemétlapát mellől, én viszont úgy döntöttem: lehozom az irodánkba, innen biztos nem tűnik el” – mondta el lapunknak Hamar Alpár Benjámin, miután biztonságba helyezte a márványlapot. Továbbá hozzáfűzte: kérni fogja a megyei önkormányzattól és a prefektúrától a törött vagy kicserélt tábla kihelyezését.
„Ezért éhségsztrájkolhattam annak idején!” – háborodott fel a hír hallatán Vasile Francisc Ilcu, a Memorial ’89 Marosvásárhely Mártírváros Egyesület alapító elnöke. A középkorú forradalmár évekkel ezelőtt hetekig tiltakozott amiatt, hogy a hatóságok nem engedélyezik a magyar nyelvű tábla kihelyezését a román nyelvű emlékmű mellé.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi dúlák: „nem az apákat akarjuk kitúrni”
Magyarországon már 10 éve működik, Erdélyben most alakult meg a dúlák egyesülete. Miről ismerhetünk fel egy dúlát, miben segíthet, és mi köze az otthonszüléshez?
Magyarországon már 10 éve létrejött és működik a Magyarországi Dúlák Egyesülete, a MODULE. Ott a 90-es években először otthonszüléseknél jelentek meg kísérőként dúlák, de manapság sokkal inkább a kórházi szüléseknél segédkeznek. A dúlák tulajdonképpen olyan tapasztalt asszonytársi segítők, akik a várandós és szülő nők, illetve családjuk számára érzelmi, fizikai és informatív segítséget nyújtanak a szülés előtti, alatti és a szülést követő időszakban
Novemberben az Erdélyi Dúlák Egyesülete is megalakult Sepsiszentgyörgyön. Az egyelőre 13 tagot számláló egyesület olyanokból áll, akik a DONA International, a világ legnagyobb dúlaszervezete által elismert képzésen vettek részt. Az alakuló egyesület december 1-én tartotta meg első sepsiszentgyörgyi dúlakörét. 
De a dúlák szerint tulajdonképpen nem is egy új, hanem csak egy újonnan felfedezett „foglalkozásról” van szó, hiszen nagyanyáink korában még „támasztóasszonyként” ismerték azokat, akik ilyen fajta támogatásban részesítették a várandós nőket. Árvay Fruzsina pszichológust, az egyesület egyik alapító tagját kérdeztük. 
- Miért jött létre az Erdélyi Dúlák Egyesülete? Milyen igény hozta létre, és milyen funkciót szeretne betölteni? 
- Sepsiszentgyörgyön elsősorban az anyák részéről szembesültünk az elvárással, amikor a Babaklubot megnyitottuk, vagy a Születés hetét megszerveztük, illetve most is, hogy a Várandósiskolát havi rendszerességgel megtartjuk. Az orvosok részéről inkább az fogalmazódott meg, hogy a rutinvizsgálatok alatt nincs elég idejük informálni a szülőket, kevés kérdés és válasz hangzik el olyan témákban, amikről viszont tudniuk kellene a kismamáknak, és nincs olyan szakképzett ember Romániában, aki be tudná tölteni ezt a szerepet. Pedig szükség lenne rá. 
Ezért mi megszerveztünk Erdélyben egy dúlaképzést, és továbbmenve, létrehoztuk az Erdélyi Dúlák Egyesültét, hogy legyen ennek egy közös arculata. Ez az alapképzés arra jó, hogy egy irányvonalat adjon. De a továbbiakban szeretnénk kifejleszteni egy közös etikai kódexet, irányelveket, belső rendszabályzatot, ami majd kiszűri, hogy ki az, aki valóban szeretne és tudna is ezzel foglalkozni. Hogy az anya is tudja, ki az, akihez fordulhat, hogy a dúlaság mégiscsak többet jelent, mint egy barátnő. Hogy tudja, mi az, amiről felismerhető egy dúla, mi az, amit elvárhat tőle. 
Most a legelső cél, hogy informáljuk úgy az anyákat, mint a szülőket, az egészségügyben dolgozókat, illetve bárkit, aki érdekelt lehet ebben. A múlt heti alakuló ülésünknek is a közeli és távlati céloknak a leszögezése volt a legfontosabb célja, körvonalaztuk azokat az irányelveket, amelyek majd segítik a dúlák munkáját. 
- Hogyan lehet valaki Erdélyben dúla? 
- Dézsi Réka magyarországi dúla megtartotta az első képzéseket itt Szentgyörgyön, illetve Csíkszeredában, és ez volt Romániában az első ilyen jellegű, elfogadott képzés. Lesz még további négy képzés márciusban és májusban, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában, de továbbképzéseket is tartunk majd. 
Tehát az első feltétel mindenképpen az, hogy az alapképzése meglegyen, ezzel csatlakozhat az egyesülethez. Ezt követően van egy továbbképzés, és vannak jelentések, amiket meg kell írnia: ez főleg azoknál fontos, akik nincsenek a városban, és így nem tudunk velük havonta találkozni. A tankönyvben, amit már megkaptunk, nagyon nagy részletességgel le van írva a dúlaság etikai kódexe. De ezen kívül szükség lenne még egy belső rendszabályra is arról, hogy mi az, ami itt Romániában lehetséges, milyen a szabályozás, milyen lépésekben kell elindulni. 
- Milyen az együttműködésetek az orvosokkal? Nyitottak erre? 
- Igen, nyitottak. De éppen ezért az első lépés az egyesület bejegyeztetése, mert az orvosokkal beszélve mindig azt tapasztaltuk, hogy nekik az első kérdésük a jogi háttér. Jelenleg a 12 éve működő FER (fejlesztés és rehabilitáció) gyógypedagógiai és pszichológiai szolgáltatásokat nyújtó alapítvány adja meg ezt a jogi hátteret. De két hónapon belül múlva már remélhetőleg hivatalosan be lesz jegyezve a saját egyesületünk is. 
- Mennyire fontos célkitűzés a számotokra, hogy a természetes szülés mellett foglaljatok állást? 
- A legeslegfontosabb az az, hogy az anya jól érezze magát. A dúla feladata, hogy informálja az anyát, hogy elmondja, hogy az előírt beavatkozásoknak mi az előnye és mi a hátránya. Úgy a császár, mint akár a hüvelyi szülés esetében – a valóban természetesnek nevezhető szülés manapság nagyon ritka. De ha az anya azt az utat tudatosan választotta – kérdés, hogy mennyire tudatosan választ valaki egy programozott császárt –, akkor fontos, hogy ő a saját elképzelésében támogatva legyen. 
Ez rendszerint akkor derül ki, amikor az első beszélgetés zajlik az anyával, ami rendszerint a harmadik trimeszterben történik meg. Legalább két beszélgetésre sor kerül, ahol jó esetben a szülőpár, vagy akár az anya, elmondja az elvárásokat, és akkor mi is elmondjuk, hogy ezekből mit tudunk biztosítani, miben tudjuk segíteni. A pártfogást kell érezze: mi lennénk a kapocs a kórház és az ő elvárasai között. Mi segítjük a szülőpárt egy olyan szülési élmény megvalósításában, amit elterveztek. 
- Nincs-e egyfajta konfliktus a férfitárs és a dúla szerepe között? Nem olyan támogató szerepet tölt-e be a dúla vajúdáskor és szüléskor, amit talán a partnernek kellene? Több szülészeten csak egyetlen személyt engednek be, aki általában a férj vagy az apa, és lehet, hogy az anyának választania kell, hogy a párja vagy a dúla legyen vele? 
- Az ideális eset az, hogyha ott van az apa és a dúla is. Rendszerint az apa nem tud annak a szerepnek megfelelni, aminek a dúla, azért, mert érzelmileg involvált, és annyira nincs tapasztalata a szüléssel kapcsolatosan, hogy esetleg abnormálisnak gondolja azokat a hangokat, vagy hangulatváltozásokat, amiket a hormonok vagy a fájdalom előidéz. 
A dúla az anyának és az apának egyaránt segítségére van azáltal, hogy sokszor elmondja, megnyugtatja őket, hogy ez egy normális folyamat – ilyen formán a szülőpárt támogatja. Sok kórház szívesebben enged be dúlát, vagyis női segítőt, tudva azt, hogy az apa nem erre született, az ilyenfajta intuíciója egy nőnek az adottsága – ő úgymond ezzel született. Persze van férfi dúla is – nagyon ritka, de van. Nem az apákat akarjuk kitúrni, sőt, inkább az ő dolgukat könnyítjük meg, mert nagyon sok kutatás igazolja, hogy azok az apák, akik a vajúdás idején magukra vannak hagyva az anyával, nagyon örülnek, amikor a dúla átveszi az irányítást, válaszol az apa kérdésire, oldja az anya aggodalmait: elmondja minek mi az előnye és hátránya. 
- Elég sok tévhit létezik a dúlákkal kapcsolatban, sokan összekapcsolják az otthonszüléssel, illetve valamilyen misztikus tevékenységnek tartják… 
- Magyarországon az otthonszülések a szülések mindössze 2%-át jelentik, tehát nem kellene ezzel összekötni a dúlaságot. A dúla természetesen elvben otthon is segíthet, amennyiben van rá jogi keret, orvosi támasz és egy bába is jelen van. A dúla nem barátnő, nem bábasszony, nem szülésznő, nem orvos – mi egyáltalán nem avatkozunk be. Amiben mi segítünk, az az érzelmi támogatás, a pártfogás. 
A misztikum az valószínűleg onnan eredhet, hogy vannak olyan elemek, amelyek a fizikai támogatáshoz tartoznak, mint amilyen a masszázs vagy a relaxációs gyakorlatok, pozicionálás, különböző kényelmi intézkedések, kendők használata, illóolajos borogatás és különböző technikai dolgok, amik segíthetnek – de amik egyáltalán nem sértik az orvosi ellátást, vagyis semmiképpen nem „kontárkodás”. 
- Mikortól lehet majd konkrétan igénybe venni az egyesület szolgáltatásait? 
- Folyamatosan dolgozunk ezen. Ami elengedhetetlen, az az önismeret és a csapatépítés, merthogy minden zökkenőmentesen kell működjön. Mert ugye, ha van egy dúla, akit egy anya felkér, az kellene feltételezzen mögötte egy pótdúlát is, hogyha valami közbejön, akkor szükség esetén ő is kéznél legyen. Nemsokára lesz egy közös telefonszám és egy mailcím, amin el lehet majd minket érni. Első körben egyelőre szeretnénk önkéntes munkával tapasztalatot gyűjteni, merthogy szinte mindegyikünk szült már egy vagy kétszer, de az egy másik fajta tapasztalat. Ezért most azt szeretnénk, hogy először önkéntes munkával induljunk el, és így segítsünk azoknak, akik igénylik.
kérdezett:Gy. A.
Transindex.ro

Erdély-központúságra törekszik a Néppárt (EMNP-programalkotó fórum, EMNT-tisztújítás)
Az Erdély-központúság és az önkormányzatiság áll az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) programjának középpontjában – hangzott el szombaton Marosvásárhelyen a párt programalkotó kongresszusán.
Az alakulat bejegyzését követően az "első seregszemlének" nevezett összejövetelen számba vették a szervezetépítés jelenlegi stádiumát, ismertették a párt programját, célkitűzéseit. Az EMNP fórumát követően az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tisztújító közgyűlésén Tőkés Lászlót újraválasztották a szervezet elnökévé.
A párt csak eszköz
Rangos meghívottak, a határon túli magyar szervezetek vezetői – többek között Kubatov Gábor, a Fidesz országos pártigazgatója, Répás Zsuzsanna, a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Brezovics Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetője, Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete –, az EMNT tisztújító közgyűlésére érkező küldöttek jelentében zajlott le szombaton Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Néppárt programalkotó fóruma. Tőkés László, az alakulat védnöke hangsúlyozta: a párt bejegyzése nem lehet öncél, hanem csak eszköz a cél megvalósításában, azaz Erdély újjáépítésében és Székelyföld megépítésében. Az Európai Parlament alelnöke azokat az alapelveket, értékeket fogalmazta meg, amelyeket az új párt magáénak nyilvánít. A többi magyar szervezettel való kapcsolatra utalva Tőkés leszögezte: az EMNP keresi az együttműködés lehetőségét, de a hatalmi monopóliumát foggal-körömmel védő RMDSZ-től azt várják el, hogy ne a román kormány érdekeit képviselje a magyarok körében, hanem a magyarok érdekeit, ebben az esetben partnerek lehetnek. Bírálta továbbá a politikai minimalizmust, a kompromisszumok politikáját, az alkupozíció gyengülését, melyre példaként említette a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen kialakult helyzetet. A nemzeti érdek mentén történő együttműködés lehetőségét villantotta fel a Magyar Polgári Párttal is, hangsúlyozva azonban: a nemzeti együttműködés rendszerében nem valami ellenében kell együtt dolgozni. Üdvözölte továbbá a Székely Nemzeti Tanácsnak az őshonos nemzeti kisebbségek védelmére egymillió aláírás gyűjtését célzó polgári kezdeményezésről szóló javaslatát.
Jövőképet a fiataloknak
Kubatov Gábor magyar országgyűlési képviselő, a Fidesz pártigazgatója a pártépítés, kampányolás kihívásairól szólt beszédében, majd Toró T. Tibor, az EMNP megbízott elnöke számolt be az alakulat bejegyzéséig vezető út nehézségeiről, utalva a Hunyad megyei aláírásgyűjtők meghurcolására is. A bizonyos RMDSZ-es körökhöz közel álló bukaresti ügyvéd feljelentése nyomán indított vizsgálat kapcsán Toró leszögezte: az EMNP megvédi embereit. A megbízott elnök ismertette egy nyár folyamán végzett közvélemény-kutatás részeredményeit is. Eszerint az erdélyiek 60 százaléka hallott már az új alakulatról, pedig az akkor még nem is volt bejegyezve. A párt támogatottsága Székelyföldön elérte a 25 százalékot, Erdély-szinten pedig meghaladta a húsz százalékot. Toró szerint ez azt jelzi, igény van az új pártra. Támogatóik többnyire erős nemzeti identitástudattal rendelkező, aktív emberek, és örvendetes, hogy a fiatalok körében erős az új alakulat támogatottsága. A felmérésből kiderült továbbá, hogy jóllehet a megkérdezettek 80 százaléka itthon, Erdélyben képzeli el jövőjét, gyermekeit már csak 50 százalékuk látja itthon maradónak, ami azt jelenti, gondok vannak az erdélyi magyarság jövőképével. Ezért a Néppárt feladatai közé tartozik a jövőkép felmutatása is. Toró azt is elmondta: a tiszta emberek pártja szeretnének lenni, nincs helye közöttük az ügyeskedőknek, a gyors karrierre vágyóknak, azoknak, akik a politikában üzleti lehetőséget látnak. Az új párt alapértékei között az Erdély-központúság és az önkormányzatiság erősítése szerepel. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az EMNP kapcsolatára utalva elmondta: azok egymásra vannak utalva, a párt nem létezhet mozgalmi háttér nélkül, ugyanakkor az politikai eszközt jelent a civil szervezet céljainak megvalósítására. Azt is közölte: a hetekben alakulnak meg a Néppárt helyi szervezetei, majd azokra épül rá az országos szervezet, előreláthatólag felbruárban tartják majd az első kongresszust. Az alakulat programját ismertetve leszögezte: az erdélyi magyarság, az erdélyi autonómia ügyét akarják győzelemre vinni. A választásokra az együttműködés és a verseny helyes arányának megtalálásával készülnek, készek együttműködni azokkal a magyar szervezetekkel, amelyek az erdélyi magyarság törekvéseit, érdekeit képviselik. A megtalált út. Esélyt és szabadságot Erdélynek című keretprogramjukat a következő időszakban töltik fel tartalommal, alapvetően az eurotranszszilvanizmusra építenek, ami az erdélyi hagyományos értékek megőrzését, továbbvitelét jelenti a modern európai értékek bevonásával.
A programalkotó fórumot követő sajtótájékoztatón Toró T. Tibor kifejtette: a Néppártot két vád szokta érni, egyfelől, hogy veszélybe sodorják a magyarság parlamenti képviseletét, másfelől, hogy kiegyeznek, és visszaállítják az egypártrendszert. Ezek azonban alaptalanok, az EMNP iránti igényt azonban jelzi a felmérés eredménye is, ugyanakkor az alakulat az együttműködés és a verseny helyes arányának megtalálásával készül a jövő évi választásokra. Javasolják az etnikai arányosság elvének érvényesítését – a magyarság számarányának megfelelő számú helyet különítenének el a parlamentben –, így a bukaresti szerepvállalást kivonnák a pártpolitikai csatározások kereszttüzéből, tömbben azonban lehetőség nyílna a versenyre. Toró bírálta ugyanakkor a parlamenti és az önkormányzati választások összevonását, szerinte az önkormányzatiság és a demokrácia rovására megy a döntés.
Újraválasztották Tőkést
Az EMNT délutáni tisztújító gyűlésén újraválasztották az elnöki tisztségbe Tőkés Lászlót. Tőkés javaslatára Sándor Krisztinát, az EMNT korábbi elnökhelyettesét választotta a testület az ügyvezető elnöki tisztségbe a Néppártban tevékenykedő Toró T. Tibor helyett. A küldöttgyűlést videoüzenetben köszöntötte Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese. "Az autonómia soha fel nem adása a megmaradás záloga" – üzente. A miniszterelnök-helyettes hangsúlyozta, a magyarság nem fogadhatja el a kettős mércét sem a történelmi kérdésekben, sem a napi politikai aktualitások tekintetében. "Amit szabad más népeknek, azt szabad nekünk is. Ha lehet más népeknek autonómiája Európában, akkor lehet nekünk is" – fogalmazott Semjén Zsolt. Az etnikai alapú magyar pártok karakteres politikáját is fontosnak tartotta. Az EMNT küldöttgyűlésén a magyar kormány részéről Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár vett részt. Köszöntőbeszédében kijelentette: "nem felkarolt nemzet akarunk lenni, hanem aktív és küzdeni tudó nemzet". Elnöki beszámolójában Tőkés László áttekintette azt a folyamatot, mely az EMNT megalakulásához vezetett. Úgy vélte, ma újra "olyan ügyszeretettel átitatott szentség lebegi be a termet, mint 1989 decemberében, a nagy elhatározások idején". Tőkés megemlítette, a magyarországi változásoknak döntő szerepe volt a mostani építő hangulat kialakulásában. "Magyarország újból anyaországgá változott" – fogalmazott Tőkés. Úgy vélte, az eurotranszszilvanizmus útján kell haladni előre. Azt is megemlítette, az erdélyi magyarságnak stratégiai partnerséget kell ajánlania az erdélyi románság számára. A küldöttgyűlésen módosították a szervezet alapszabályát, és újjászervezték annak vezetőtestületeit, mivel azokból meghatározó személyiségek távoztak az Erdélyi Magyar Néppártba.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sok cinkos áldozat vár még leleplezésre
Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról
- A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt.
– Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét?
– Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított?
– Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul.
– Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat.
– A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre.
– Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt.
– Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában?
– Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad.
– Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Dőltére tökmagjankók lesnek
Történt, hogy egy Kovács Péter nevű fiatalember –, aki soha a reálgazdaságban nem dolgozott, mivel a marosvásárhelyiek által jól ismert Kovács elvtárs fiaként már az iskola padjaiból egyenesen tulipános mozgalmárrá avanzsált, előbb mint az RMDSZ valamelyik ifjúsági nyúlványának aktivistája, majd Markó Béla sokadik táskahordozója, végül az új pártelnök, Kelemen Hunor bal keze – fogta magát, és az RMDSZ „főtitkáraként” (sztálini struktúrákat idéző tisztség) nekirontott a minap – immár nem először – Tőkés Lászlónak.
Tette ezt hol másutt, mint főnöke, Kelemen pártelnök saját internetes portálján, a Transindexen, ami afféle RMDSZ-es faliújságként működik. Kovácsnak és csapatának az nem teszik, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt ismét nem hajlandó úgy táncolni, ahogy az RMDSZ fütyül, ezúttal a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt kiválasztása ügyében. „A politikai egység követelése a romániai, erdélyi magyar közösség jogos elvárása” – jelenti ki a pártfunkcionárius ellentmondást nem tűrően, de e szociológiai megalapozottságúnak vélt kinyilatkoztatást úgy kell érteni, hogy az egység formáját és kereteit, illetve mikéntjét maga az RMDSZ szabja meg, valamint azt is, hogy ebbe ki, hogyan és meddig illik bele. A tulipánosok azt is meg akarják mondani, hogy a kompromisszumnak melyek a feltételei, tehát hogy az ellenzék mit javasolhat. Magyarán: az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt csakis azt akarhatja, amit az RMDSZ. Ennek alapján volt hajlandó a kisebbik román kormánypárt elfogadni vásárhelyi polgármesterjelöltnek egy olyan fickót, akit úgymond nem ő javasolt, mert nem bizalmi embere a vásárhelyi RMDSZ-klikknek, de mivel az illető már eddig is ellátott különféle tisztségeket és belelóg a keze az államigazgatásba is, hát nekik jó, megfelel. (Ezt úgy kell érteni, hogy az RMDSZ nem egy nagykutyát, hanem egy kisebb kutyát tenne oda házőrzőnek, mely azonban szintén az ő kutyájuk.) Erre nyilatkozta az EMNT: „A számok és elvárások függvényében készüljön több forgatókönyv. Induljanak olyan koalíciós tárgyalások, amelyek a szűk látókörű pártpolitikán felülemelkedve valóban a marosvásárhelyi magyarság érdekeit célozzák, és amelynek eredményeként egyként a közös jelölt mögé tudják állítani a magyar (esetleg román) választókat. Már amennyiben az a cél, hogy Marosvásárhely polgármesterét 2012-ben mi adjuk” – fogalmazott Demeter Szilárd, Tőkés László szóvivője egy Kovácsnak adott replikában, amiben mellesleg alaposan ki is osztotta az ifjú tulipános megmondóembert, aki már odáig merészkedett az arcátlanságban, hogy pártfőtitkári sámliján ágaskodva kijelentse: Tőkés nem a román rendszerváltás szikrájaként, hanem bukott politikusként vonul majd be a történelembe. (Ami önmagában azért meredek hülyeség, mert eddig még nem született meg az az RMDSZ-es politikus – és már nem is fog –, aki képes lenne kiszerkeszteni a történelemkönyvekből a volt temesvári lelkész 1989-es kiállását, mi több, ez még a románoknak sem sikerült, pedig azok aztán mindent bevetettek ez ügy érdekében.) Mit fog írni a szobor talapzatán: a forradalom szikrája vagy bukott politikus? – kérdezte nyílt levele címében a kis Kovács, aki ezzel el is parentálta Tőkést, posztumusz szobrának felállításán morfondírozva. Hogy írása végén cinikusan élcelődve kiutasítsa az RMDSZ volt tiszteletbeli elnökét – akit maga Markó Béla kért fel arra, hogy vezesse pártja listáját az európai parlamenti választásokon, mert különben az RMDSZ nem küldhetett volna mögötte további két pártkatonát Brüsszelbe – a hazai politikai-közéleti porondról: „Tisztelt Tőkés László! Meggyőződésem, hogy minden marosvásárhelyi magyar ember nevében beszélek, amikor arra kérem: foglalkozzon magasröptű Európai Uniós teendőivel. Tegye félre a kicsinyes sértődéseit, frusztrációit, a saját érdekein alapuló politikai céljait, és ne cselekedjen a marosvásárhelyi magyar közösség ellen. Jó lenne, ha a forradalom szikrájaként emlékezhetnénk Önre, ezért kérem, ne tegyen meg mindent annak érdekében, hogy egy bukott politikusként vonuljon be a történelembe!” (Itt meg kell jegyezni, hogy Kovács Péter Marosvásárhelyen soha semmilyen választott köztisztséget nem töltött be, tehát aligha beszélhet az ottaniak nevében, őt a Markó–Borbély–Frunda-féle vásárhelyi politbüró helyezte oda Kelemen Hunor mellé-alá-fölé a váradi RMDSZ-kongresszus után, egyfelől az új pártelnököt pórázon tartani, másfelől a joviális, mosolygós, intellektuel kinézetű Hunor helyett keménykedni, nyüstleni, odamondogatni, blogolni.) Demeter Szilárd Számtan című replikájában helyre teszi a kovácsi hókuszpókuszt egyrészt a marosvásárhelyi politikai történések és viszonyok tekintetében, másrészt a tulipános főtitoknok szoborállító-döntögető iparkodása vonatkozásában, mondván: „Mert a szoborállításhoz, Péter, elég némi kő/réz/fa, bármi, és egy művész, aki lehántja az anyagról a felesleget. És ha jó a szobor, még felirat sem kell rá.”
Egyébként pedig a marosvásárhelyi polgármester-jelölési huzavona csupán annyiban lehet érdekes mások számára is, hogy az ottani etnikai arányok Erdély és a Partium számos más – többnyire sokkal kisebb – településén is hasonlóak, ebből adódóan pedig a dilemmák is.
Dénes László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Előtérben az önkormányzatiság
Szombaton, az Erdélyi Magyar Néppárt programalkotó fórumát követően Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke és Szilágyi Zsolt külügyi kapcsolatokért felelős alelnök tartott sajtótájékoztatót. Toró szerint azért szervezték meg az EMNP „első nagyobb országos seregszemléjét”, hogy megnézzék, hol tartanak a szervezetépítésben, illetve előkészítsék a párt februári alakuló kongresszusát. Elmondta: szeptemberben hivatalosan is bejegyezték a Néppártot, aminek „nem mindenki örült”, s „elég sokan voltak azok, akik megpróbáltak akadályt gördíteni a bejegyzés útjába”. Kijelentette: modern, európai néppárttá akarnak válni, a „tiszta emberek pártjává”. – Nincs helye közöttünk azoknak, akik a politikában ügyeskedést, meggazdagodást, üzletet vagy netán gyors karriert látnak. És azoknak sincs helyük, akik korrupciógyanúsak vagy a régi rendszerrel való együttműködésben jeleskedtek.
Ugyanakkor ismertetett egy, a nyáron végzett felmérést, amikor még nem volt hivatalosan bejegyezve a párt, és amelynek az előzetes adatai szerint az EMNP támogatottsága a Székelyföldön eléri a 25%-ot, s az erdélyi átlag is 20% fölötti. – Ami tulajdonképpen visszaigazolta, hogy az EMNP-t nem voluntarista módon hoztuk létre, hanem tömegakaratnak próbál megfelelni – tette hozzá.
A másik adat az EMNP támogatóinak profilja volt. Örömmel nyugtázták, hogy azok, akik rokonszenvvel fogadták az EMNP létrejöttét, „többnyire aktív, tudatos, magyar identitásukban erős emberek”, és hogy a fiatalok körében is jelentős a támogatottsága. A harmadik adat szerint arra a kérdésre, hogy a jövőjüket hol képzelik el, az emberek 80%-a azt válaszolta, itt, Erdélyben, a szülőföldjükön, viszont elgondolkoztatónak nevezte, hogy a gyermekei jövőjét csak 50%-uk képzeli el itthon.
Ezért elsődleges feladatul tűzték ki „hitet, reményt és jövőképet rajzolni az embereknek”. Az EMNP szerint ez a jövőkép elsősorban az erdélyiség elvére, az Erdély-központúságra, másfelől az önkormányzatiságra fog alapozni. Ennek az útja az lenne, mondta, hogy az önkormányzatiság kerüljön előtérbe. – Valami módon a bukaresti jelenlétet ki kellene venni a pártpolitikai csatározások célkeresztjéből, hogy ne legyen az a román politikának a témája. Erre az EMNP a javaslatát már megfogalmazta, amely az etnikai arányosság elvének megjelenítése lenne a parlamenti szabályozásokban. Ezzel, jelentette ki, több dolgot is megoldanának: egyrészt felállítana egy helyes arányt a verseny és az együttműködés között, „bukaresti jelenlétünket az együttműködés jellemezné, mert azt egy verseny már megelőzné, és nem válna a magyar pártpolitikai csatározások témájává”. Így Bukarestben együttműködve képviselhetnék a magyar ügyet. Az önkormányzatokban „egészséges versenyt” képzelnek el, amely az előrelépést, a fejlődést szolgálja. Ezek képezik A megtalált út – esélyt Erdélynek keretprogram alappiléreit – mondta az elnök.
Zaklatják az EMNP aktivistáit
Szilágyi Zsolt szerint az EMNT megjelenése aktiválni fogja az erdélyi magyarokat. „2007-ben, az európai parlamenti választásokon verseny volt, a magyar szavazatok aránya az összszavazatokhoz képest kb. 10% volt. 2009-ben összefogtak a magyar politikai erők, az arány itt is 10% volt. 2012-ben válik intézményessé az euro-transzszilvanizmus programja”, mondta, hozzátéve, hogy Erdély haladó szellemi hagyományai, a hagyományos erdélyi tolerancia, a többnyelvűség, a kultúrák békés egymás mellett élésének pozitív hagyománya az európai modernitás eszközeivel adják az euro-transzszilvanizmus programját. Meggyőződésük, mondta, hogy az EU-ban és más integrációs intézményekben való tagság olyan eszközöket, lehetőségeket nyújt Romániának és a romániai magyaroknak, amelyeket használni kell. – Ha az európai polgári kezdeményezést más európai közösségekkel sikerre visszük, akkor ráébresztjük az unió intézményeit, hogy az uniónak is szüksége van egy, a nemzeti közösségeket védő, egységes normarendszerre – hangsúlyozta.
Az Európai Néppártra a Fidesz mellett mint jövendőbeli stratégiai partnerükre tekintenek. Romániát az EU teljes jogú tagállamának szeretnék tudni, amelyben „nincs sem gazdasági, sem politikai korrupció”. Ugyanakkor elmondta: „ugyanannak az ügyvédnek a feljelentése nyomán, „aki megpróbált keresztbe tenni a bukaresti pártbejegyzés kapcsán”, rendőrségi zaklatásnak vannak kitéve tagjaik. Kijelentette: ezeket megvédik, és arra kérnek minden magyar politikust, álljanak ki a rendőrállamra jellemző megfélemlítés ellen.
Mózes Edith
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Csángónap Kolozsváron könyvbemutatóval, népzenével és galuskakóstolással
A magyar nyelv presztízsének a megerősítéséért szállt síkra a kolozsvári csángónapon Nyisztor Tinka néprajzkutató, moldvai csángó aktivista.
A moldvai csángó magyarok hétköznapjairól tartott előadásában a Pusztinában élő kutató elmondta, hogy mára szülőfalujában is megtörtént a nyelvváltás. A családok otthon többnyire románul beszélnek, a magyar nyelvnek pedig nincsen meg a kellő presztízse. A nagyszülők, dédszülők – akik sok esetben nem is tudnak románul – büszkék arra, hogy az unokák, dédunokák immár folyékonyan beszélnek románul. Nyisztor úgy vélte, a római katolikus egyház tehetne a legtöbbet a magyar nyelv presztízsének a visszaadásáért azzal, hogy megengedi, biztosítja a magyar misézést a templomokban.
A néprajzkutató elmondta: a magyar nyelv iskolai oktatásával szembeni ellenállás mára elhalt, a román anyanyelvű oktatók meggyőződtek arról, hogy nem veszélyeztetik egzisztenciájukat az iskolai magyarórák. Ma a gyermekek hiánya kezd megmutatkozni a moldvai csángó falvakban is. A munkaképes generáció ugyanis többnyire Nyugat-Európába és Magyarországra vándorolt, és sok esetben a gyermekeiket is magukkal vitték. A nyári szabadságolások idején látogatnak haza a vendégmunkások, ekkor tartják meg a keresztelőket, esküvőket. A pusztinai csángók azonban már nem valamennyien viszik haza eltemetni a halottaikat.
A csángó nap keretében a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kriza János Néprajzi Társaság mutatta be az elmúlt hónapok könyvtermését, levetítették Zágoni Bálint: Benedek doktor csodakútja című, csángó témájú dokumentumfilmjét. A rendezvényt a pusztinai csángó asszonyok énekei, és a hagyományos csángó galuskakóstolás tette színessé.
MTI
Erdély.ma

Harcoló szabadkőművesség
Raffay Ernő legújabb, Harcoló szabadkőművesség. Küzdelem a katolikus egyház ellen című kötetének bemutatására került sor december 13-án, a váradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.
A bemutató elején Török Sándor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei elnöke a következőképpen jellemezte Raffay-t: „Az írót a történelmi hűséghez való ragaszkodás jellemzi, a nemzeti érdekeket tartja szem előtt, de nem hallgat el semmit, nem udvarol senkinek, vállalja nemzetét és véleményét.” Raffay Ernő elmondta, hogy a szabadkőművességről eddig két kötete jelent meg, jövőre a polcokra kerül a harmadik könyve a Politizáló szabadkőművesség címmel, és még tervez megjelentetni egy kötetet ugyanebben a témában. „Könyveimben azt szeretném feltárni, hogy mi történt Magyarországgal? Mert nem csak a románokban kell keresnünk a hibát, igaz találunk bennük is, hanem a magyarokban is. A román szándék és a magyar ostobaság oda vezetett, hogy Magyarország feldarabolódott. Könyveimben arra keresek választ, hogy a Trianon előtt működő szabadkőműves páholyok mennyire járultak hozzá a belső ellenállás csökkentéséhez”- fejtette ki az író, aki legújabb Harcoló szabadkőművesség, Küzdelem a katolikus egyház ellen című könyvében részletesen dokumentálja a radikális páholyok tevékenységét, különösen pedig a nagyváradi László király páholy tevékenységét.
Szabadkőművesek
A könyv írásához Raffay levéltári anyagokat használt fel. Érdekességként elmondta, hogy más országok szabadkőművességéről szóló dokumentumokat nem lehet kutatni, csak a magyarországi iratok hozzáférhetők, mivel Magyarországon két alkalommal (1920, 1950) tiltották be a szabadkőműves páholyok működését, és ekkor az összes kapcsolódó iratot begyűjtöttek. A magyarországi szabadkőművesekre, saját megállapításuk szerint a következők jellemzőek: filozofikusak, filantropikusak (humanitárius cselekedeteket hajtottak végre) és a progresszivitás hívei. Raffay könyve ez utóbbi jellemvonás céljáról szól. A bemutatón ismertette a szabadkőművesek progresszív célrendszerét, amellyel a társadalmat át akarták alakítani. A célrendszer első pontjaként a politikai szerkezet átalakítását említette. „Az általános választójog bevezetését hangoztatták a kétcenzusos választójoggal szemben, ami szerintem a legnagyobb ostobaság, mivel az iskolázatlan, munkanélküli elemek szavazatát még most is meg lehet venni aprópénzért”- magyarázta. 
Célrendszer
A szabadkőművesek célrendszerének második pontja a nemzeti és történelmi tudat átalakítása. Harmadik pontként a katolikus egyház gazdasági és lelkek feletti hatalmának megszüntetéséről beszélt, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó célt, az iskolák államosítását, a vallásórák beszüntetését említette. „A szabadkőművesek tevékenységükkel nem szétdarabolni szerették volna az országot, hanem minden szempontból uralni”- tette hozzá összegzésként Raffay Ernő. Nagy József Barna, az EMNT Partium régió elnökének kérdésére, hogy vajon vannak-e szabadkőművesek a magyarországi és helyi pártokban, az író nem válaszolt konkrétan, csupán egy nevet említett, Mesterházy Attiláét, az MSZP elnökének nevét. „A politikusok beszéde alapján meg lehet állapítani, ki tartozik a szabadkőművesek közé és ki nem, abból, hogy milyen beszédelemeket, frázisokat használnak.” A hatalmas érdeklődést övező könyvbemutató dedikálással zárult. Raffay Ernő Harcoló szabadkőművesség című könyve megvásárolható az Illyés Gyula Református Könyvesboltban, ára 55 lej.
Erdélyország
Az est folyamán Szakács Árpád, az Erdélyország című folyóirat lapigazgatója bemutatta a történelmi magazin legújabb: a Doberdói pokol, valamint a Hunyadi című lapszámait. A lapigazgató a magazin tevékenységéről is beszélt. Elmondta, hogy a folyóirat azokat az elhallgatott eseményeket szeretné feltárni szakértők segítségével, amelyek a Kárpát-medencében történtek.
Nagy Noémi
Erdon.ro

Nyelvváltás Csángóföldön – A családban már románul beszélnek
A magyar nyelv presztízsének a megerősítéséért szállt síkra a kolozsvári csángónapon Nyisztor Tinka néprajzkutató, moldvai csángó aktivista.
A moldvai csángó magyarok hétköznapjairól tartott előadásában a Pusztinában élő kutató elmondta, hogy mára szülőfalujában is megtörtént a nyelvváltás. A családok otthon többnyire románul beszélnek, a magyar nyelvnek pedig nincsen meg a kellő presztízse. A nagyszülők, dédszülők – akik sok esetben nem is tudnak románul – büszkék arra, hogy az unokák, dédunokák immár folyékonyan beszélnek románul. Nyisztor úgy vélte, a római katolikus egyház tehetne a legtöbbet a magyar nyelv presztízsének a visszaadásáért azzal, hogy megengedi, biztosítja a magyar misézést a templomokban.
A néprajzkutató elmondta: a magyar nyelv iskolai oktatásával szembeni ellenállás mára elhalt, a román anyanyelvű oktatók meggyőződtek arról, hogy nem veszélyeztetik egzisztenciájukat az iskolai magyarórák. Ma a gyermekek hiánya kezd megmutatkozni a moldvai csángó falvakban is. A munkaképes generáció ugyanis többnyire Nyugat-Európába és Magyarországra vándorolt, és sok esetben a gyermekeiket is magukkal vitték. A nyári szabadságolások idején látogatnak haza a vendégmunkások, ekkor tartják meg a keresztelőket, esküvőket. A pusztinai csángók azonban már nem valamennyien viszik haza eltemetni a halottaikat.
A csángó nap keretében a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kriza János Néprajzi Társaság mutatta be az elmúlt hónapok könyvtermését, levetítették Zágoni Bálint Benedek doktor csodakútja című, csángó témájú dokumentumfilmjét. A rendezvényt a pusztinai csángó asszonyok énekei, és a hagyományos csángó galuskakóstolás tette színessé.
MTI
Erdély.ma

SZKT: Az RMDSZ közlemény szerint Tőkés háromszor alulmaradna
December 17-én, szombaton, Sepsiszentgyörgyön ülésezett az SZKT, amelynek kezdetén átadták az Ezüstfenyő díjakat – írja abban a közleményben, amit a Szövetségi Elnöki Hivatal az Erdély.ma szerkesztőségébe eljuttatott.
Kelemen Hunor szövetségi elnök visszatekintése 2011 eredményeire és megvalósításaira, de a kudarcokra, sikertelenségekre is vonatkozott. „Nehéz esztendőt hagyunk magunk mögött. Az önkormányzataink számára nem tudtunk akkora anyagi támogatást biztosítani, mint amennyire szükségük lett volna. Az RMDSZ által kezdeményezett „Erdélyi Konzultáció” során több tízezer erdélyi magyar családot kérdeztünk meg arról, hogy mit gondol a Szövetség munkájáról. Az eredmények biztatóak. A gazdasági válság hatása érződött az Erdélyi Konzultáció eredményein, az emberek újrafogalmazták prioritásaikat, ennek következtében az RMDSZ is átszervezi cselekvési tervét” – ismertette Kelemen Hunor az idén lezajlott eseményeket.
A szövetségi elnök elmondta továbbá, hogy az elkövetkező periódusban minden területi szervezet el kell kezdje a felkészülést a jövő évi választásokra. „Nehéz helyzetben leszünk, hiszen a régebben és újabban megjelent, erdélyi magyar pártok versenyre készülnek. Ne tévesszen meg senkit a sok álszent nyilatkozat az együttműködésről, ezek a pártok versenyre készülnek, hiszen aki pártot alapít, annak egyértelműen ez a terve. Mi továbbra is csak magunkra számíthatunk, és megismétlem azt, amit már mindenki ismer: az RMDSZ ajtaja nyitva áll mindenki előtt” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke felszólalásában elmondta, nem véletlen, hogy a dévai Téglas Gábor Gimnázium története és vezetősége kapták a legnagyobb elismerést a teremben, hiszen ez is azt mutatja, hogy oda kell figyelnünk a szórványban élő magyarság igényeire, lehetőségeire és gondjaira.
Kovács Péter ügyvezető elnök szerint Tőkés László mindent megtett azért, hogy az EP alelnöke maradjon. Úgy vélte, Tőkésnek a magyar, a német és a román EP delegáció is tudtára adta, hogy ebben a törekvésében nem támogatja. Azért nem „vállalt” egy újabb mandátumot, mert tudta, hogy alulmaradna egy szavazáson. Az Erdély.ma szerkesztőségébe eljuttatott közleményből nem derül ki, hogy Kovács Péter mindezt tényleg kétszer mondta-e el, hogy szavának nagyobb súlya legyen, vagy csak a közlemény elolvasására nem került egy második személy annak elküldése előtt.
Szükség van az új szórványpolitikára, az új cselekvési tervre, hangsúlyozta Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke, méltatva annak fontosságát, hogy az SZKT is megerősítette a Szórvány Napja alkalmából elfogadott zárónyilatkozatot.
Király András, az oktatási államtitkár a tanügyi törvény alkalmazása kapcsán sajnálatosnak tartotta, hogy késik ennek életbeléptetési folyamata, de hangsúlyozta: a tanügyi decentralizáció újabb felelősséget ró mindazokra, akik az erdélyi magyarság érdekében cselekednek.
A politikai vitát követően Kelemen Hunor szövetségi elnök még elmondta, Tőkés László európai parlamenti alelnökké való választását annak idején az RMDSZ is támogatta, így az a tény, hogy most Tőkés nem vállalja az alelnöki tisztséget, az RMDSZ-t bántja, ugyanakkor Tőkés László eddigi tevékenységét minősíti. Kelemen is azt emelte ki, hogy Tőkés a támogatottság hiánya miatt nem indul.
Az RMDSZ közleménye nyomán
Erdély.ma

Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal” – Elek György interjúja Tőkés Lászlóval
– Huszonkét év telt el az 1989-es változások óta. A változás csorbáit már akkor megsejthettük, amikor 1990. január 8-án szabadon engedték a szekusokat, de amikor visszautasították a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának elfogadását, ténnyé vált, hogy igazi változásokra nem számíthatunk. A társadalom nem volt akkor eléggé érett a megújulásra, vagy annyira erős volt a szekuritáté által fenntartott párthatalom, ami más formában ugyan, de most is uralkodik?
– Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet igazgatója szokta mondani: „Romániában a kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták”. Már rögtön a ’90-es évek elején megtört az a rendszerváltoztató lendület, ami 1989 Szabadító Karácsonya környékén általános közhangulatként uralkodott köztünk. A volt Szekuritátét a mi bőrünkön élesztették újra, emlékezzünk csak a marosvásárhelyi Fekete Márciusra. Ugyanide sorolható a privatizációnak álcázott szabadrablás, a kapcsolati hálók újraépítése, a volt kommunisták visszaszivárgása a politikai-gazdasági hatalom legfelsőbb berkeibe. De azt hiszem, a legjobb példa az, ami a végletesen megkésett lusztrációs törvény kapcsán történt: minekutána Constantin Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének elnöke már 1994-ben elkészített egy tervezetet, és az elakadt, 2006-ban a Nemzeti Liberális Párt próbált átvinni egy hasonló kezdeményezést, amely a szenátuson átment ugyan, de a képviselőházban elakadt. (Emlékezzünk csak: ekkoriban a demokraták éppen kiléptek a kormányból, és a liberálisok az RMDSZ-szel kisebbségben kormányoztak, a szociáldemokratákká átfazonírozott utódkommunisták támogatásával, és ennek többek között a lusztrációs törvény beáldozása volt az ára.) És mi történt 2010-ben? Megszületett egy olyan, amilyen törvény, megszavazta mindkét ház, de Ion Iliescu elvtárs hathatós közbelépésének tulajdoníthatóan az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta azt. Vagyis a diktatúra kiszolgálói továbbra is köszönik szépen, jól vannak; ki a hatalom csúcsán irányítja az életünket, ki a magas nyugdíját élvezi, miközben mindazok, akiknek az életét, vagy éppen az ifjúkorát visszavonhatatlanul tönkretette az egyik legsötétebb kommunista diktatúra, manapság is hátratételt szenvednek. Nem nézünk szembe a múltunkkal, s éppen ezért nem csodálkozhatunk, hogyha hazug a jelenünk – ennek pedig leginkább gyermekeink látják a kárát...
– Ön folyton szorgalmazza, hogy kezdjük már el végre megvalósítani azokat a célokat, amelyeket 1989-ben kitűztünk, de bármelyik párt kerül kormányra (beleértve az RMDSZ-t is) senkinek nem érdeke, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mi ennek az oka és mit tehetnénk, hogy ne így legyen?
– Sokrétű a kérdés, itt és most csupán néhány vonatkozását érinteném. Kezdjük talán azzal, hogy a visszarendeződés nem csupán a múlt rendszer kiszolgálóinak a visszaszivárgását, hanem ugyanakkor az átkos Ceauşescu-rezsim által erőltetett nacionálkommunista mentalitásnak a továbbélését, illetve revitalizációját is jelentette. A központosított homogén nemzetállam ideája lebeg ma is a bukaresti döntéshozók szeme előtt, amikor a nagypolitikai döntési kereteket kijelölik. És ebben minden román párt egyetért. Mondok egy példát: Bukarestben úgy beszélnek a regionalizálásról, hogy közben tagadják a történelmi régiók létét. Ugyanúgy tervezőasztalon vonnák meg a közigazgatási-adminisztratív „makrorégiók” határait, ahogyan az 1968-os megyésítéskor Ceauşescu tette, mit számít nekik, hogy az adott „régió” mennyire fejlődőképes, vagy mennyire bír belső kohézióval?
Az RMDSZ a „neptuni paktummal” játszotta el annak az esélyét, hogy az akkor még politikailag nagyon aktív erdélyi magyar közösségünk számára érdemi előrelépéseket tegyen. Emlékezzünk csak: 1995-ben félmillió aláírást gyűjtöttünk össze a Bolyai Tudományegyetem újraindítása érdekében! Azóta is ott porosodnak valahol a román fővárosban, 2011-ben pedig óriási vívmányként próbálják eladni nekünk a multikulturális egyetemet. A románok nagyon korán rájöttek, hogy van kivel bizniszelni, így hát lábon megvették a politikusainkat, ők pedig belesimultak a Dâmboviţa-parti politizálásba. Nem is nagyon engednek tűzközelbe másokat; ahogyan az egyik erdélyi politológus megfogalmazta: a kocsmaasztalnál tizenannyi éve ugyanazok ülnek. A kocsma közönsége és a pincérek néha cserélődnek, de főkorifeusaink mindig a régiek.
Ilyenképpen az az abszurd helyzet alakult ki, hogy olyan állampolitikát legitimálunk a kormányjelenlétünkkel, amely az Alkotmányában még a létünket sem ismeri el. Az egész ország óriási demokráciadeficittel küszködik, ezen belül pedig erdélyi magyar közösségünk a hatalmi monopóliumához foggal-körömmel ragaszkodó párt miatt halmozottan hátrányos helyzetben található.
Bő két évtized után – levonhatjuk azt a következtetést, hogy a posztkommunista román politika csődbe vitte országunkat. És ezt a csődöt az egyszerű emberekkel fizettetik meg, lásd a huszonöt százalékos fizetésmegvonást, a nyugdíjak megadóztatását, a különböző juttatások ésszerűtlen és ad hoc megvonását. Az IMF lélegeztetőgépén vagyunk, tehát ők diktálnak, és diplomatikusan fogalmazva: ők nem éppen a szociális érzékenységükről híresek. Kölcsönt adtak és a pénzüket viszont szeretnék látni. Románia teljesen kiszolgáltatottá vált az új évezred elejére. Hogyha jövőt akarunk még a szülőföldünkön, nagyon gyorsan valami mást kell kitalálnunk.
– Lassan, de még mindig nem teljesen napvilágot látnak azoknak a személyeknek az iratcsomói, akik együtt működtek a volt szekuritátéval, társaikat, barátaikat jelentették rendszeresen, de ezek a személyek semmilyen megtorlásban nem részesülnek, sőt, részt vehetnek a jelenlegi hatalomban is. Ilyen szempontból mégsem történt meg a rendszerváltás, vagy akár az is megtörténhet, hogy a jelentéseket egyesek ma is írják?
– Két részre bontanám a kérdést. Roppant károsnak tartom, hogy a volt besúgók a '90-es évek elején nem álltak ki a nyilvánosság elé, és nem vallották be múltjukat. Két évtized alatt – esetleg – felépítettek egy új egzisztenciát, a közösségük megbecsült tagjává váltak, joggal retteghetnek tehát, hogy egyszer csak kiderül áldatlan szolgálatuk. Egészen egyszerűen: zsarolhatókká váltak. Rengeteg ilyen esettel találkoztam, volt olyan kollégám, hogy a szívem szakadt meg érte, emberileg is csapásként éltem meg, amikor sötét múltjára fény derült. Egyháziaknál ez még súlyosabb csapás: hiszen nagyon nagy a bizalom a papban, a lelkészben, aki netalán visszaélt az emberek bizalmával. Rendkívül nehéz mindezt feldolgozni, és leginkább az egyház mint intézmény látja kárát.
Másodsorban úgy tevődik fel a kérdés, hogy minden valószínűség szerint „újszekusok” is léteznek. Túl a reaktivált régi besúgókon, a román titkosszolgálatok manapság sokkal több embert foglalkoztatnak, mint amennyit a legsötétebb kommunizmus idején. Ha megnézzük a tervezett költségvetést (illetve visszamenőlegesen az utóbbi években), akkor azt tapasztaljuk, hogy míg például a kultúrától és az oktatástól pénzeket vonnak el, a titkosszolgálatok költségvetése mindig nőttön nő: jövőre a Román Hírszerző Szolgálat költségvetése az idei 971,4 millió lejről 986,9 lejre nő, a Külföldi Hírszerző Szolgálaté pedig 187,5 millió lejről 193,9 millió lejre.
– Nem mondhatjuk azt, hogy kisebbségi létünk nem jobbult, de azokért a jogokért, amelyek természetesek kellene legyenek, naponta meg kell küzdjünk. A kisebbségi jogokat szavatoló törvények csak akkor, és csak olyan mértékben fogalmazódnak meg, amennyire az a mindenkori kormánypártoknak érdeke, de ezek életbe léptetéséhez gyakran meg kell alkudjunk. Hosszú távon a joggyakorlás lehet a megalkuvás vagy akár a kompromisszum feltétele? – A törvényi biztosíték önmagában mit sem ér „sajátos demokráciánkban”. Például rendelkezünk nyelvi jogokkal – ám ha ezt valahol valaki megsérti, akkor alig tudjuk számon kérni. Márpedig naponta megsértik az önkormányzatoknál, a különböző hivatalokban, a kórházakban stb. Igaz, sok esetben mi is hibásak vagyunk, mert vagy nem tudjuk, hogy nekünk jogunk van anyanyelvi tájékoztatáshoz, ügyvitelhez, vagy restek vagyunk kérni azt. Kissé belekényelmesedtünk az áldozat-szerepbe. Sokkal tudatosabban kellene viszonyulnunk ezekhez az ügyekhez. Azonban akárhogyan is volna, a hosszú távú megoldás végtére is egyértelműen csak a különböző szintű autonómiák rendszere lehet. Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal”. Őshonos nemzeti közösség vagyunk, akik a szülőföldünkön szeretnénk boldogulni – és ez lehet minden politikai cselekvés kiindulópontja.
– Ön az Európai Unió parlamenti képviselőjeként és alelnökeként sokat harcol a nemzeti jogok biztosításáért és a keresztyén-keresztény értékek, valamint a nemzetiségi és keresztyén hagyományok megőrzésének és ápolásának a biztosításáért. Miért kell küzdeni ezekért a keresztyén keresztyén-keresztény értékekre és hagyományokra épülő Európában? Miért nem természetes ez?
– Európa mára elszakadt gyökereitől. Nagyon rossz érzés volt első ízben megtapasztalnom ezt saját bőrömön, 2007-ben. Egy istentagadó kommunista diktatúrát követő „átmeneti demokráciából” a vágyott „szabad Európa” helyett egy kifordult, szekuláris Európába érkeztünk, ahol – példának okáért – többet foglalkoznak a melegek jogaival, mint a világszerte üldözött keresztény közösségek helyzetével. Márpedig Európának ma nagyon nagy szüksége lenne a keresztény értékvilágra, az embertársi szeretetre, az élet szentségének tiszteletbe tartására, és arra a hitre, mely az Unió spirituális dimenzióját rajzolhatná meg.
– Az Európai Unió gazdasági válsága szellemi-lelki válságot is okoz. Az emberek kiszolgáltatottabbak, befolyásolhatóbbak. Ilyen körülmények között honnan meríthetnek erőt az egyszerű emberek magyarságuk, vallásuk, hagyományaik megőrzéséhez, hogy ne az legyen a mindennapi gondjuk, hogy hogy élik meg a holnapot, hanem maradjon erejük és idejük a lélek táplálására is? – Hinnünk kell Istenben, hinnünk kell saját erőnkben és hinnünk kell abban, hogy erőink összeadódnak. A korábbi kérdéssel összekapcsolva: a ránk jellemző mély hit a mi hozzájárulásunk, „apportunk” az egyesülő Európához. Ami a magyarságunk vállalását illeti: számomra ez magától értetődik. Büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok nemzetemre, történelmünkre, megvalósításainkra. Ne kényszerként éljük meg a nemzetiségünket, hanem ajándékként és lehetőségként. Erről szól a népszámlálás kapcsán kiválasztott jelmondatunk: Magyarnak lenni jó!
– Végül: van-e esély arra, hogy valóra váljanak a 89-es célkitűzések?
– Számomra nem az a kérdés, hogy megvalósulnak-e, hanem az, hogy mikor. Ezért kell dolgoznunk mindannyiunknak Európában, a Kárpát-medencében és itthon. Ez az egyetlen értelmes cél, ami miatt érdemes közszolgálatot vállalni. Szabad és tényleg demokratikus Romániát szeretnék, benne magukat otthon érző nemzeti közösségekkel, akik saját sorsuk fölött dönteni tudnak. Erős Magyarországot szeretnék, erős magyar nemzetet, egyesülő Európát, ahol mindenki értékként kezeli és megbecsüli azt a sokszínűséget, ami a világtörténelem tanúsága szerint Európát mindenkor vezető szerephez juttatta. Ebben rejlik a mi erőnk…
Megjelent a Szatmári Friss Újság 2011. december 17-i lapszámában.
Erdély. ma

Ideges politikusok
Az RMDSZ politikusai szemmel láthatóan idegesek, és ez az állapot mély nyomot hagy az alakulat politikai kommunikációján.
A szövetség miniparlamentjének idei utolsó, Sepsiszentgyörgyön rendezett ülésén, valamint az ebből az alkalomból rögtönzött „eseménymaratonon” a kormányzó alakulat vezetőségének színe-java úgy jelent meg, mint egy hatalmas, de lomha óriás, aki a jobbról-balról érkező pofonok közepette azt sem tudja, merre kapkodja a fejét – de eközben energiája nagy részét annak fitogtatására fordítja, hogy ő mennyire erős. Miközben az erdélyi magyarság lélekszáma folyamatosan csökken, a társadalom életszínvonala – egyrészt a gazdasági válság, másrészt az RMDSZ alkotta kormány elhibázott vagy nem megfelelő intézkedései miatt – romlik, a kisebbségi jogok érvényesüléséért pedig szinte mindannyiszor közelharcot kell vívni a hatóságokkal vagy a többségi társadalommal, a szövetség politikusainak szótára ma is a több mint egy évtizede hallott közhelyekben merül ki.
Valamikor nem ártana egyszer kötetbe fűzni ezeket: „nehéz esztendőt hagyunk magunk mögött, de a következő sem lesz könnyebb, mivel választások közelegnek, amelyek létfontosságúak a közösség szempontjából; noha vannak problémák, folyatnunk kell a munkát, hiszen az emberek fontosnak tartják, hogy legyen parlamenti képviseletük, értékesnek tartják az önkormányzatok tevékenységet és a kormányzati jelenlétet”. No és persze ott az egység vissza-visszatérő mítosza – sőt a hétvégi Markó-felszólalás óta korparancsa –, amelynek végén mindig ugyanoda lyukadunk ki: azért kell egységesnek lenniük az erdélyi magyaroknak, hogy egy párt dolgozhasson értük kitartóan, fáradhatatlanul Bukarestben és az önkormányzatokban, és hogy ezt a vérrel-verejtékkel járó munkát ne kelljen megosztania egyetlen politikai ellenféllel sem.
De mivel ez az ellenfél már javában rendezi sorait, a szövetség vezetői idegesek, és felhántorgatják a három hónappal ezelőtti pártalapítást, Tőkés László két hónappal ezelőtti brüsszeli plakátragasztását, és persze Tőkés EP-alelnöki mandátumának befejezése kapcsán azt szajkózzák – a főtitkár kétszer is, hátha igaz lesz –, ami homlokegyenest eltér a valóságtól.
A választásokat várhatóan egy év múlva rendezik. Vajon ki fogja itt bírni addig cérnával?
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Könyvbemutató: Városnéző séta Váradon
Nagyvárad - Kedd este a Premontrei Öregdiákok Egyesületének szervezésében az Ady Endre Középiskola dísztermében bemutatták a Városnéző séta Nagyváradon című grafikai albumot. Az igényes kivitelezésű kötetet összeállították Pásztai Ottó, Zalder Éva és a Tibor Ernő Galéria művészei. 
A Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének nevében Vonház Antal titkár köszöntötte a megjelenteket, kiemelten Szabó Ödön RMDSZ-es megyei önkormányzati képviselőt, Sárközi Zoltán városi tanácsost, Zalder Évát, a Szent László Római Katolikus Iskolaközpont igazgatónőjét, dr. Fleisz János BINCISZ-elnököt, Dukrét Gézát, a PBMET vezetőjét, valamint a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének kórustagjait.
A könyvet ismertető Péter I. Zoltán helytörténész Biró József művészettörténész, festőművész 1932-ben megjelent doktori értékezésének előszavából idézett („Irányító elve, az egyetemes magyar művészet szempontja és rugója az a kötelesség, mellyel mindenki, hajlamához és képességeihez mérten tartozik leróni adóját szülővárosával szemben”), arra hívva fel a figyelmet: ’89-et követően ezt az ars poeticát igen sokan magukénak vallották a legkülönbözőbb művészeti ágakban, ezúttal pedig Bányai Szabados Katalin, Egei György, Márton Katalin és Sztaharóczky Júlia rótták le adójukat azzal a várossal szemben, ahol laknak és büszkék erre, oly sok mindenkihez hasonlóan, akik rövidebb vagy hosszabb itt tartózkodás után egy életre váradinak érezték magukat. Ugyanis a váradi születésű Dutka Ákoshoz vagy a csupán négy évig itt újságíróskodó Ady Endréhez hasonlóan váradivá válhat mindenki, aki otthon érzi magát ebben a városban, azonosulni tud a közösség örömével, bánatával, és magáénak vallja Váradot nem csak jelenével, hanem gazdag múltjával egyetemben is. Mindez elmondható a TEG négy művészéről is, akiknek akárcsak az eddigi munkáik, a most megjelent kötetben látható alkotásaik is e város szeretetét példázzák. „Jóléső érzéssel fedezhetjük fel az albumban városunk jellegzetes részeit, melyek az egyéni művészi látásmódok következtében új perspektívákban jelennek meg az olvasók számára, emlékképeket ébresztve fel bennük, s egyben a téma továbbgondolására sarkalva mindazokat, akik e könyvet forgatják. A benne szereplő művészek nem öncélúan alkottak, hiszen mindvégig arra törekedtek, hogy a saját egyéni, szubjektív látásmódjuk által megszűrt műalkotásaik reprodukciói segítségével utódaink hiteles képet kaphassanak a 20. század végi, a 21. század eleji városunkról”, hangsúlyozta Péter I. Zoltán.
Szót kértek a szerzők
Pásztai Ottó egyesületi elnök elárulta: külön öröm számára, hogy a Bihar Megyei Tanács, illetve a megyei és városi RMDSZ-szervezet támogatásával a premontreieknek egy olyan könyvet sikerült letenniük a váradi polgárok karácsonyfája alá, melynek segítségével újra felfedezhetjük azon műemlékeinket, egyetemes értékeinket, melyekre méltán lehetünk büszkék. Az otthon számunkra ugyanis az a hely, ahol jól érezzük magunkat, biztonságérzetünk és önbizalmunk van, nyugodtan élhetünk és reménykedhetünk, boldogok és elégedettek lehetünk. Az elődeink egy ilyen helyet alapoztak meg nekünk Váradon, bebizonyítva azt: azért élünk a Földön, hogy valamit alkothassunk rajta. Bányai Szabados Katalin azon meggyőződésének adott hangot, hogy Várad Európa legszebb városa. Elárulta: „egyetért” kilenc éves unokájával, aki egyszer azt mondta neki, hogy biztosan egyvalaki tervezte a várost, mert annyira egységes képet mutat. Márton Katalin kijelentette: büszke arra, hogy itt született, taníthat, ennek a városnak az utcáin járhat, vonalaival pedig az épületek stílusa iránti alázatát, a formák összetettségét próbálta visszaadni. A bukaresti születésű Egei György Schneider N. Antalnak a Tibor Ernő Galériáról szóló írását olvasta fel.
A szöveget angol és román nyelvre fordító Zalder Éva kifejtette: munkája során ismét rádöbbent arra, hogy milyen csodálatos dolog váradinak lenni. A férjét idézte, aki azt szokta hangoztatni: amikor a város utcáit rójuk, nem árt, ha néha feltekintünk, s a logó kábelek vagy omladozó vakolat mögött meglátjuk az Épületeket. Megjegyezte: a kiadvány szép karácsonyi ajándék, azt bizonyítja, hogy élnek még jó kezű, tisztán látó, nyílt szemű és szívű magyar emberek Váradon. Szabó Ödön az idei esztendő magyar megvalósításait összegezte RMDSZ-es szemszögből (Szigligeti Színház, Szacsvay iskola stb.), majd egy hasonlatva élve úgy fogalmazott: ahogyan a kávé átadja az ízét a víznek, úgy adjuk át mi is „arománkat” Váradnak, mert ettől szebb és jobb lesz mindannyiunk élete.
Művészeti percek
A könyvbemutatót művészeti percek színesítették. Új idők ifjú merészei címmel irodalmi műsorral készült a Szent László Iskolaközpont négy diákja (Kogler Evelyn, Kéri Martin, Balajti Zoltán és Hegedűs Krisztina), illetve Ady Endre három versét (A hosszú hársfa-sor, Dalok a szüretről, Sorsunk) elszavalta Szenderszky Henrietta. A gyermekeket Fehér Gabriella és Rázmán Enikő tanárnők készítették fel. Boros Beatrice vezényletével fellépett a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének kórusa (ősbemutatóként felcsendült Boros Beatrice Gloria in excelsis Deo című szerzeménye), és Balassa Sándor-, illetve Dankó János- szerzeményeket szólaltatott meg a Tokaji Ágnes-Costin Éva hegedűművész duó.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Elhunyt Lőrinczi László
Életének 92. évében, Olaszországban, Szardínia székvárosában, Cagliariban vasárnap elhunyt Lőrinczi László. Az erdélyi magyar költő, író, műfordító, szerkesztő Pusztacelinán született 1919. január 21-én. Tanulmányait Segesváron és Kolozsváron végezte, ahol jogi diplomát szerzett. 1946-tól fél évszázadon át Bukarestben élt és dolgozott.
Sokoldalú egyéniség
„Első írásait az Ifjú Erdély és az Erdélyi Helikon közölte. Irodalmi munkássága sokoldalú: írt verseket, regényeket, színműveket, útinaplókat, esszéket, visszaemlékezéseket. Nevét útinaplói – Itáliai napok, Lépések visszhangja, Hazatérés Lucaniából – tették ismertté az olvasóközönség körében, melyet az Utazás a Fekete kolostorhoz című könyve tetézett – foglalta össze lapunknak Bántó István újságíró, műfordító, Lőrinczi barátja. – Regényei – Sárból vétettél, A Rhapsody fedélzetén, Szomszédok, „Csak a szerelem sújtson” – a huszadik század égető emberi sorsproblémáit példázzák.”
Bántó hozzátette: rendkívül szerteágazó műfordítói tevékenysége is. „Műfordítóként prózát és verset egyaránt magas művészi színvonalon tolmácsolt Mihai Eminescu, Mihail Sadoveanu, Giuseppe Ungaretti, Tudor Arghezi, Ion Slavici, Salvatore Quasimodo, George Călinescu, Matei Caragiale, Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese műveiből” – fogalmaz Bántó, aki szerint legszebb versfordításait Az alázat ünnepei című, kétnyelvű antológia tartalmazza. A fordító mindenkor kiemelkedik a könyvtárhoz kötött muviségből, közvetlen személyi kapcsolatot teremtve felkutatja a szerzők életkörülményeit, s így tolmácsolása szinte a baráti megjelenítés erejével hat, például Arghezi és Sadoveanu bemutatása esetén. Irodalmi kitekintése olasz fordításaival szélesül ki: Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese, Salvatore Quasimodo verseit, Leonardo Sciascia regényét tolmácsolja. Hozzájárul ehhez az Alberto Moravia, Vasco Pratolini, Carlo Levi, Luigi Pirandello műveinek hazai magyar kiadásaihoz írt irodalmi értékeléseinek sorozata.
Kuncz szerelmese
Esszéit, visszaemlékezéseit gyűjtik egybe az Üzenetek Erdélybe, A négylevelű vándorbot, a Zöngés napló és a Második napló című kötetei.
„Az Üzenetek Erdélybe című kötet tanulmányaimat, írásaimat tartalmazza. De felvettem néhány régit is, amelyet érdekesebbnek tartok. 1987-ben jelent meg a Közvetítő című könyvem. Abból vettem át egy-két írást. Például a Mit tudunk észtül? – amely az észt irodalomról szól. Vagy a Babits, a regényíró-t. Hasonlóképpen felvettem A mallorcai cseppek-et, a Mallorca-szigetén tett látogatásomról szóló írást, amelyben George Sand és a Chopin nyomában jártam. Ez az Utunkban jelent meg. Újabban pedig egyik teljesítményemnek tartom, hogy újra lefordítottam Edgar Allen Poe A holló című híres költeményét, amelyhez terjedelmes fordítói jegyzetet is írtam. Ez is megérdemli a nyomdafestéket” – magyarázta Lőrinczi az Új Magyar Szónak 2009-ben adott interjúban. A beszélgetés során elárulta: a leginkább szeretett színházi darabja a Fekete kolostor történetéből kiinduló A szökés. „Kuncz egyénisége nagyon közel állott hozzám” – vallotta az interjúban Lőrinczi, akinek írásait az Új Magyar Szó Kisebbségben című melléklete is közölte.

Új Magyar Szó (Bukarest)

Színesebb lett Erdély Hangja
A tavalyinál mindenképpen színesebb és érettebb produkciókat kínáló mezőnyt vonultat fel az Erdély Hangja, 2011 elnevezésű tehetségkutató verseny holnapi döntője – ígéri Szilágyi Zsolt Herbert, a verseny zsűrijének elnöke.
Több mint kétszáz jelentkező vágott neki a hazai tehetségkutató idei kiadásának, közülük 36-an jutottak a három elődöntőbe. Az átlagszínvonalnak mindenképpen jót tett a tavalyi, első tapasztalat – és nemcsak azok számára, akik idén másodszor próbálkoztak. Úgy tűnik, legtöbben megszívlelték a bírák tavalyi intelmeit, aminek eredményeként két eddigi előadás is kiérdemelte a legmagasabb jegyet. A zsűri változatlan szempontok – énektechnika, muzikalitás (a művel való azonosulás) és színpadi előadókészség – szerint értékelt, aki pedig legalább két kritérium alapján arra érdemesnek minősült, többnyire még egy lehetőséget kapott a tapasztalt hiányosság kiküszöbölésére. Idén a pop műfaj volt a legkedveltebb, de beatbox vagy Haki Tamást idéző füttyprodukció is elhangzott – tudtuk meg Szilágyi Zsolt Herberttől. Együttesek és táncosok is megmutatták tudásukat, a döntőbe azonban csak énekesek kerültek. "Idén sokkal változatosabb volt a dalválasztás is – osztotta meg megkönnyebbülését a zsűri elnöke. – A Most múlik pontosan című dallal például tavaly több mint hatvanan próbálkoztak, ami a teljesítmények értékelését is károsan befolyásolta." A 2011-es verseny díjazottjai ezereurós pénzdíjban részesülnek, videoklipet készítenek vele, ugyanakkor népszerűsítik őket a Music Mix és Nóta TV zenecsatornán. A szervezők jövőre tovább bővítenék a verseny szerkezetét és feltételeit, így például előrehaladott tárgyalásokat folytatnak a jövő évi vetélkedő élő televíziós közvetítése érdekében.
Pénteken minden eldől
Három elődöntő után kialakult az Erdély Hangja tehetségkutató verseny döntőjének tizenkét fős mezőnye. A fináléba három háromszéki versenyző jutott: Maria Diana Logofătu Sepsiszentgyörgyről, Constantin Mihăiţeanu Kovásznáról és Kreiter Helga Gelencéről. A múlt pénteki, utolsó elődöntőn fellépett Ráduly Botond (Manó), a 2010-es Erdély Hangja nyertese és Kristóf Béla hegedűművész is. A döntőt és a gálaelőadást holnap 18 órától tartják a kézdivásárhelyi Vigadóban. Meghívott sztárvendég és tiszteletbeli zsűritag Tamás Gábor, a kézdivásárhelyi Teleki Zoltán közgazdász, a múlt évi Erdély Hangja egyik döntőse és a debreceni Papp József, aki idén az első elődöntőig jutott el.(Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az EMNT szerint László Attila cinikus
László Attila kolozsvári alpolgármester magatartását kifogásolja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezete – derült ki a csütörtökön szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből. A szervezet az RMDSZ-es városvezető azon nyilatkozatát sérelmezi, amelyben László Attila kijelenti: sem őt, sem hivatalát nem érdekli az EMNT véleménye, a tanács Kolozsvár főteréért és a Sétatérért aggódó levele.
Amint arról beszámoltunk, az EMNT hétfői nyílt levelében tiltakozott a főtéri korcsolyapálya, valamint a kihelyezett fabódék, illetve a sétatéri fák barbár megnyirbálása ellen, az alpolgármester pedig a Krónika kérdésére határozottan elutasította a nemzeti tanács helytelenítését, a Szabadság napilapnak ugyanakkor elmondta: választ csak hivatalos beadványra ad a hivatal, nyílt levélre nem.
„Közömbös és a magyar szavazóktól kapott bizalomhoz méltatlan módon reagált László Attila. Az EMNT Kolozs megyei szervezete megdöbbenve veszi tudomásul az alpolgármester cinikus kijelentését” – olvasható a közleményben. Az EMNT egyúttal hangsúlyozza: az elmúlt év folyamán három hivatalos beadványt is benyújtottak az önkormányzathoz, azonban ezekre sem érkezett válasz a városvezetés részéről.
A kolozsvári akadémia neves személyiségei egyébként csütörtökön elküldött nyílt levelükben kérték az önkormányzattól a sétatéri fák kivágásának és megcsonkításának azonnali felfüggesztését. A kincses város tudományos életének képviselői egy szakértőkből és tudományos szakemberekből álló bizottság összehívását kérvényezték a további munkálatok eldöntésére.
Amint a közlemény rámutat: a Sétatér fáinak megnyirbálása ellentmond a szakemberek javaslatainak is, és nehezen elképzelhető, hogy hasonló akciókra sor kerülhet az ország bármelyik parkjában. „A fennálló helyzet a kivitelezők szakmai tudásának hiányát bizonyítja, ugyanakkor azt is példátlannak tartjuk, hogy egy ilyen mélyre ható projekt a helyi közösség és a kolozsvári szakértők bevonása nélkül valósulhatott meg” – olvasható a nyílt levélben.
A szakemberek hangsúlyozták: a park faállománya a következő években aligha nyeri vissza eredeti szépségét. Amint arról a Krónika is többször beszámolt, a sétatéri fák megcsonkítása ellen az utóbbi időben több magánszemély, szakember és számos szociális szervezet is tiltakozó akciót kezdeményezett.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Történelmi városkalauz Kolozsvárhoz
Megjelent Gaal György új kötete a Tortoma Kiadónál
Útikönyvek című sorozatának első kötetével jelentkezett a baróti székhelyű Tortoma Kiadó, a Kolozsvár. Történelmi városkalauz című kiadvány szerzője a sokak számára jól ismert hely- és irodalomtörténész, nyugalmazott történelemtanár, Gaal György. A csíkszeredai nyomdából frissen kikerült kötetet december 22-én, csütörtökön este mutatták be az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában. A rendezvényen a szerző mellett jelen volt Demeter László, a kiadó igazgatója, a könyv fotóillusztrációit készítő László Miklós fényképész, valamint a kötetet méltató akadémikus, történészprofesszor, Egyed Ákos.
Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke köszöntötte a számos érdeklődőt valamint a vendégeket, kiemelve: örömmel adtak helyet az eseménynek, hiszen egyrészt a könyv Kolozsvárról szól, tehát rólunk, másrészt mindhárom meghívott – Gaal György, László Miklós, Egyed Ákos – az EMKE tiszteletbeli tagjai.
A köszöntő után Demeter László bemutatta a 2006-ban alapított kiadót, és beszélt az azóta megjelent kiadványokról. Miért jelentet meg egy baróti székhelyű kiadó egy Kolozsvárról szóló kalauzt, merülhet fel a kérdés sokakban. Demeter László válasza így szólt: kevés erdélyi városnak van korszerű történelmi, helytörténeti turista kalauza, ezért úgy gondolták, megpróbálnak megbirkózni ezzel a feladattal, Kolozsvárral indítva az Útikönyvek sorozatot. – Felhívtam Gaal György tanár urat, elmondtam, hogy mit szeretnénk, ő pedig azt mondta, rendben van. Tulajdonképpen ezen a szándékon, elgondoláson elindulva formálgattuk a kötet létrejöttét – magyarázta Demeter. Az igazgató, Gaal György mellett megköszönte a kötet fotóillusztrációit készítő László Miklósnak a munkáját is, aki nagyban segítette a kiadó szándékát. Hozzáfűzte: arra törekedtek, hogy a lehető legkorszerűbb térképanyaggal is ellássák a kötetet, hiszen nemcsak a kolozsváriaknak, hanem turistáknak is szánják a kiadványt, a tájékozódás tehát elengedhetetlen. A térképeken igyekeztek megjeleníteni mind a mostani, hivatalos utcaelnevezéseket, mind pedig a történelmi neveket.
A kötet bemutatására Egyed Ákos akadémikus-történészt kérte fel a kiadó, de mint az akadémikus hangsúlyozta: inkább ajánlás lesz, mint könyvbemutató. – Angyalfiaként kerülhet a karácsonyfa alá ez a szép, értékes kiadvány. A szerző Kolozsvár kiváló ismerője. Házról házra ismeri a várost, de azokat is, akik hajdan ezekben a házakban éltek, a tereket, azoknak a szerepét, funkcióját, az utcákat, azok történetét, külön-külön. Aki elolvassa, hogy mit ír a szerző Kolozsvárról, azt fogja mondani: Gaal György nem csak ismeri, hanem nagyon szereti Kolozsvárt. Azt hiszem, ezzel még sokan vagyunk így – mondta Egyed Ákos.
A történész hangsúlyozta: a szerző régóta kutatja Kolozsvárt, és szerepet vállalt abban, hogy a város értékeit jobban megismerje nem csupán Kolozsvár és Erdély magyarsága, hanem mások is. – Ennek a könyvnek a segítségével meg fogják tapasztalni, hogy miért érdemes szeretni Kolozsvárt, milyen értékeket halmozott fel ennek a városnak a múltja és hagyott örökségül ránk és a következő nemzedékekre. De ez a könyv azt is sugallja nekünk, hogy félteni kell Kolozsvárt. Kérdezhetnénk persze, hogy mitől és miért. Tudjuk, hogy nemrég átalakult a főtér, nem is éppen úgy, ahogy szerettük volna, de naponta elgondolkodunk ezen, és azt kérdezzük, mi lesz a funkciója, és az vajon méltó lesz-e Kolozsvár főteréhez. Félteni kell a Sétateret is. 2010-ben zárul a kronológia, a szerző tehát akkor még nem láthatta, hogy mivé válik ez a hatalmas, nagyon szép és nagyon jelentős parktörténelmi örökség, amely gazdagodott ugyan egy nagyon nagy épületkomplexummal, de odavan a tulajdonképpeni park meghittsége és nagyrészt a rendeltetése, funkciója is – részletezte az akadémikus. Felhívta ugyanakkor a figyelmet, hogy a kalauzt a legegyszerűbb ember is kézbe veheti és meggyőződhet arról, miért érdemes itt élni, miért szép, értékes ez a város.
Ezt követően a szerző beszélt a most megjelent kötet „elődjeiről”. Az első, jóval szerényebb változata, Kalauz a régi és az új Kolozsvárhoz címmel 1992-ben jelent meg, a Korunk felkérésére. Tíz év eltelte után, a Polis Kiadó felvetésére, nekilátott a bővített változat elkészítéséhez, ez 2001-ben látott napvilágot, majd 2002-ben új lenyomatban. Minthogy ez is elfogyott, éppen kapóra jött Demeter László felkérése, hogy jelentessék meg a Kolozsvárról szóló útikalauzt, magyarázta Gaal György. – Úgyhogy újra nekifogtam a kibővítéshez, aktualizáláshoz, volt mit beledolgozni a kalauzba. Ennek a kötetnek a nagy újdonsága, hogy színes, ez az első olyan Kolozsvár-kalauz, amelyik színes képekkel, térképekkel dolgozik, minden fejezet előtt ott található a térkép, amelyen a magyar utcanevek szerepelnek, alatta pedig ábécésorrendben a román utcanevek – fűzte hozzá. Kinek is szól ez a kötet, tette fel a kérdést a szerző. – Elsősorban Kolozsvár magyarságának, azoknak, akik nap mint nap itt járnak az utcákon és kíváncsiak Kolozsvár múltjára, történelmére. De haszonnal forgathatják az egyetemi hallgatók, vagy akár az iskolások is, akik innen ismerhetik meg azt a várost, amelyik esetleg pár évre, vagy talán egész további életükre befogadja őket. És nem utolsósorban az idelátogató, de azért a magyar kultúrában jártas turistáknak is hasznos ez a könyv, tehát mindenki számára, aki a magyar múltra kíváncsi. Tisztában vagyok azzal, hogy egy angol vagy román érdeklődőnek másként kellene elmagyarázni múltúnkat, más keretbe kéne beállítani, hiszen ez kifejezetten magyar szempontú kötet. Egy kis módosítással ki lehetne majd adni úgy, hogy a román közönség is haszonnal forgassa. Ez sajnos az egyik nagy hibánk, nekünk, magyaroknak is, hogy mi mondjuk a magunk történetét, a románság pedig a magáét, a kettő pedig nagyon ritkán találkozik, nincs átjárás. Sajnos a mai román fiatalság nagy része alig-alig tud magyarul, tehát jobban tudnák használni az angol, vagy a román változatot – fejtette ki nézőpontját Gaal György. A szerző összegzése szerint „ez a kötet a jelen Kolozsvárt próbálja elénk tárni, de mindig úgy, hogy az adott helyen visszamegy a múltba, amennyire lehet a kezdetekig, forgassák hát haszonnal”. A könyv a Röser, Phoenix, valamint a Gaudeamus könyvesboltokban vásárolható meg Kolozsváron.
KÖLLŐ KATALIN 
Szabadság (Kolozsvár)

Ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak! – Olvasói levél
Kedves Erdélyi Testvéreim!
Sok milliónyi anyaországi magyar nevében írok most Nektek. Nagyon fájt a szívem, amikor a hozzászólások egy részét olvastam, s még jobban, amikor Baricz Gergőt, s korábban másokat bántottak „honfitársaim.
Kérlek benneteket, hogy tudjatok róla, a legtöbbünk igenis tisztában van azzal, hogy mi történt a múltban, s kik vagytok ti, akik Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, és a Vajdaságban őrzitek a nyelvet, identitást, kultúrát , apáitok örökségét.
Tisztelünk és szeretünk benneteket, és felnézünk rátok.
S nekünk is rettenetesen fáj, amikor Magyarországon élő, de magyar identitással nem rendelkező egyének épp titeket bántanak. Higgyétek el, még mindig sok millióan gondoljuk mi ezt így. Azok, akik benneteket románnak (szlováknak stb) neveznek, itt élnek ugyan Magyarországon, de nem szeretik a hazájukat, annak múltját nem ismerik, és nem jelent nekik semmit az, hogy magyarok, mégpedig azért mert sokuk egyáltalán nem is az, még genetikailag sem.
Ne feledjétek, hogy a csonka országrészben is sokféle nemzetiség él együtt, akik magyarul beszélnek ugyan, de a magyar identitásuk elveszett. Ők azok, akik kinevetik a szomszédjukat, ha az kirakja a magyar zászlót a házára (Pesten!!!), és kigúnyolják azt, aki büszke a magyarságára. És nagyon sok köztük az újságíró, üzletember, művész, tévés személyiség, politikus is.
Tudnotok kell, hogy Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan állam a világon, ahol a hazafiságot tűzzel-vassal üldözték 45 évig, sőt, talán azóta is, csak most nem tűzzel és vassal, hanem furfangosabb módszerekkel teszik ezt.
Mialatt még a kommunista országokban is erősítették a nemzeti érzést 1945-1990 között is (pl Romániában is) Magyarországon az a világszinten egyedülálló helyzet állt fenn, hogy tilos volt büszkének lenni a nemzetünkre, 45 évig TILOS, abszolút tilos volt Trianonról, Erdélyről beszélni, azt a szót, hogy székely, otthon hallottam először, az iskolában soha. Nem hallottuk azt a szót, hogy „Felvidék, mert ha iskolai kirándulásra mentünk innen Pest megyéből Zólyomba vagy Kassára, akkor azt úgy kellett mondani, hogy „megyünk a csehekhez. És persze Zólyomban egy betű nem jelezte azt, hogy Balassi ott született, mert csak cseh és szlovák feliratok voltak mindenütt.
Úgy neveltek fel itt több nemzedéket a 60-as, 70-es, 80-as években, hogy azt higgyék, Erdély az Románia és ott románok laknak. Még a 80-as években is rendőrök verték meg azokat Pesten, akik március 15-ét meg merték ünnepelni valamelyik szobornál.
Vajon lehet azon csodálkozni, hogy a 45 év agymosás nyoma még ennyire látszik? Lehet ezen csodálkozni, ha a Magyar Tudományos Akadémia a mai napig is kirekeszti és nevetség tárgyává teszi azon tudósokat, akik tagadni merik a finnugor elméletet? Igen, tudjatok róla, hogy a Magyar Tudományos Akadémia még mindig azt sulykolja, hogy a szkíta-hun rokonság csak mese, és semmi közünk Attilához.
Én a 80-as években jártam iskolába, és csupa olyan dolgot kellett tanulnom a saját országomban, hogy a magyarok egy műveletlen, igénytelen, durva, nomád nép volt, akik loptak, csaltak, raboltak, mi magyarok egy kis senki nép vagyunk, örüljünk, ha Európa befogad minket, legközelebbi rokonaink a manysik, és 896-ban a szlávoktól vettük el az egész Kárpát-medencét, ők voltak itt előbb, mi csúnya módon becsaptuk őket, minden szavunk szláv szó, a magyar az egy kis semmi nyelv, a nép meg egy semmi nép.
Komolyan mondom, hogy mi csak ezt hallottuk az iskolában még a 80-as években is. Kádár elvtárs jól elintézte ezt az országot, széttiporta büszkeségét és öntudatát, elérte, hogy szégyellje a származását, és kb a lakosság feléből szépen ki is irtották a nemzeti érzést.
Ehhez a körülményhez jött még az, hogy 89-90 körül tömegével települtek át erdélyi magyarok, akiket az agymosás ellenére is nagyrészt nyitott szívvel fogadott az anyaországi lakosság. Csakhogy ott valami nagyon el lett rontva, mert sokan az áttelepültek közül nem jó hírét keltették az erdélyi magyarságnak. Én személy szerint is több olyan személyt ismerek, akik 1989 körül jöttek át, és úgy érezték, nekik itt minden jár. Sokan kaptak lakást, berendezési tárgyakat, és személyesen ismerek olyat, akinek az én családom segített, de pár évvel később az utcán elment mellettünk köszönés nélkül. Ismerek olyat is, aki szintén kapott lakást, és fel volt háborodva, hogy nem színes tévétt adtak hozzá, hanem fekete-fehéret. Miközben az anyaországiak közül senki nem kapott ingyen akkor semmit.
Nem túlzok, sőt. Ez mind tény, és az igazsághoz ez is hozzátartozik. Tehát míg 1988-ban még tömegek vonultak a budapesti Hősök terére az erdélyi falurombolás ellen tiltakozva, 90-ben már sokan csak azt látták, hogy rengetegen jöttek át Erdélyből, köztük nem egy olyan, aki csak igényelt, de meg nem köszönt semmit, ezzel rossz hírét kelve az áttelepültek becsületes többségének, illetve a szülőföldjükön maradtaknak.
Láthatjátok hát, hogy több körülmény összejátszása ez a helyzet , ami valószínűleg egyetlen más népnél sem fellelhető. Viszont az sem, hogy így elbánjanak egy európai országgal, mint velünk 1920-ban. Én mégis azt mondom Nektek, az elszakított országrészekben élő Testvéreinknek, hogy tartsatok ki, és egyáltalán ne foglalkozzatok azokkal, akik csak magyarul szólnak és írnak, de szívükben semmi közük a magyarsághoz., akiknek a dédapját vagy ükapját akkor fogadták be ebbe az országba, amikor a ti őseitek már évezredek (bizony évezredek!!!) óta azokon a helyeken éltek, ahol ti ma.
Hogy jönnek ők ahhoz, hogy titeket bántsanak, titeket, akik a kisebbségi sorsban is így összetartotok, és őrzitek a nyelvet, kultúrát, történelmet, akik hisztek még apáitok örökségében, ahogy Baricz Gergő is énekelte.
Kérlek benneteket, ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak, hanem ránk nézzetek és gondoljatok, ha az Anyaország jut eszetekbe. Ránk, akik még vagyunk sok milliónyian itt, és veletek együtt érzünk, veletek sírunk és amennyire erőnkből telik, meg is védünk, és szívesen fogadunk benneteket, éljetek bár Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, vagy a Vajdaságban.
Ani, Magyarországról
(A levél hozzászólásként érkezett Bayer Zsolt Gyergyóalfalu című publicisztikájához) 
Erdély.ma

Tőkés: lövészárok-életformát folytatok
Számba vettük a személyét ért egykori és jelenlegi támadásokat, a balesetnek álcázott merényletet, titkosszolgálati módszereket és újabb terveit. Titkokat is megosztott a Magyar Hírlapnak Tőkés László, az erdélyi magyarok európai parlamenti képviselője, aki nem pályáz újabb alelnöki tisztségre az uniós törvényhozásban.
– A minap éppen feldúlták budapesti irodáját, miközben ismét lejárató kampányt indított ön ellen a román sajtó. Újabb keletű a meggyilkolására való felhívás is. Mennyiben lehet elvonatkoztatni az eseményeket attól a rejtélyes autóbalesettől, amely önnel régebben történt? – Az említett autóbaleset nagyon régi esemény, de annyiban helye van a felemlegetésének, hogy ha időmilliomos lennék, akkor az elmúlt huszonkét esztendőre visszamenően bőséges jegyzéket tudnék összeállítani a tettlegességig is fajuló cselekményekről, amelyek ellenem irányultak. Gondolok itt lejáratási kampányokra, buktatási kísérletekre vagy nagyváradi lakásom ablakának betörésére. Mindezeket egy csokorba fogva nagyon nehéz azt képzelni, hogy ezek között nincs összefüggés. Hétköznapi halandókkal ilyesmik nem történnek. Mi pedig bokszoljuk az árnyékokat, hiszen homály fedi a tetteseket. Módszereiket azonban régóta ismerem. Teljesen azonosak az 1989 előtti titkosszolgálati zaklatások forgatókönyveivel, természetével és mechanizmusával.
– Miként lehet mindezt emberileg elviselni?
– Lövészárok-életformát folytatok. Sajnos, ezt is meg lehet szokni, de mindig imádkozom a Jóistenhez, hogy bírjam lelkierővel, mert ez az a fajta felőrlő, eróziós, titkosszolgálati típusú, az emberi gyarlóságra építő hadviselés, amely az embereket elidegeníti a közélettől.
– Nevezzük nevén a gyermeket: kinek lenne félnivalója öntől?
– Amikor valamilyen jó ügy érdekében lépek fel a bajtársaimmal, akkor már előre várható a diverziós aknamunka. Ez végső soron nagyfokú elismerést jelent. Mert látnivaló, hogy mitől félnek a titkosszolgálat eszközeit latba vető nacionalista, posztkommunista politikai körök: az autonómiától, az egyházak megerősödésétől és közéleti szerepvállalásától, a magyarság megerősödésétől. Veszélyeztetve látják az elnemzetietlenítő pánromán és pánortodox nacionalista stratégia sikerét. Ezért aztán mindenütt már a kezdetekkor igyekeznek összezavarni a kártyáinkat, a vizeinket, elfojtani a legapróbb kezdeményezéseinket, összezavarni az embereket – a barátságokig vagy éppenséggel a magánéletig terjedően.
– Sikerül ez nekik?
– Hát ma nem mondhatnám, hogy nem eredményes a munkájuk. Szétzilálták a magyar közéletet és érdekképviseletet. Annál többre kellene viszont becsülnünk azt, ami még megmaradt, és azokat a politikai törekvéseket, amelyek a helytállás jegyében töretlenül tovább folytatják az 1989-ben elkezdett magyar nemzetpolitikai irányvonalat a nemzeti felemelkedés útján. – Úgy tudom, nem vállal azonban újabb EP-alelnöki mandátumot.
– Számottevő európai és budapesti politikusokkal vitattam meg ezt a döntést, nevezzük inkább erőátcsoportosításnak. Az ügyet, amelyre megválasztottak, az európai képviselői munka mellett most otthon, Erdélyben tudom a legjobban szolgálni. Romániában jövőre választások lesznek, építkezni kell az Erdélyi Magyar Néppártban is. – Elégedetten áll fel az alelnöki székből?
– Az EP-alelnökség kegyelmi ajándék volt, amelyet igyekeztem messzemenően kihasználni abban a Brüsszelben és Strasbourgban, ahol isten malmai a leglassabban őrölnek. Nagy horderejű eredményeket számon kérni egy ciklus után még az EP elnökétől is nehéz. Azt hiszem, a lehetőségekhez képest derekasan megálltam a helyem, és új dimenziót adhattam a magyar politikai érdekképviseletnek. Önmagában az a körülmény is, hogy az ötszázmilliós Európa huszonhét országa közül nyolcnak képviselője van az EP elnökségében, rendkívüli politikai súlyt és presztízst kölcsönöz. A másik szintje a munkámnak a protokoll és a reprezentáció volt. Se szeri, se száma azoknak a tanácskozásoknak, ahol az EP-t, annak elnökét, valamint magyarságunkat képviseltem. Ez pedig nagymértékben hozzájárult ahhoz is, hogy európai vagy világszinten egyáltalán tudomást szerezzenek vagy többet tudjanak meg Erdélyről, és az ott élő magyarságról. Még tovább szűkítve a kört, az én alelnökségem alatt indult be az intézményesítése annak a párbeszédnek, amelyet az unió folytat az egyházi és a humanista szervezetekkel. – Milyen megfoghatatlan, titokzatos világ ez. A kisember szemszögéből mindenképpen. – Pedig két dolgot egyáltalán nem titkolok. Az egyik az, hogy rendkívül nehéz terepen nagyon bonyodalmas munkát kellett végezni. A szekularizáció és a rossz értelemben felfogott szabadság, azaz inkább szabadosság miatt ugyanis az individualizmus és az Európában, illetve a modern világban elharapózott több különféle izmus következtében nagyon nehéz közös nevezőre hozni az egyházi és egyházon kívüli felfogásokat. Gittegylet nagyságú szervezetek olyan részt kívánnak a párbeszédből maguknak, mint az évszázados, hatalmas tömegeket magukba foglaló egyházak. – És még mit nem titkol?
– Azt, hogy velük egyeztetve nem tagadhattam meg önmagam. Én az egyház embere vagyok, ha úgy tetszik, az erdélyi egyházi türelem, az ökuménia, a testvéri párbeszéd híve. Így nem vonatkoztathattam el Európa keresztény gyökereitől, amiért aztán nem egyszer vádoltak meg azzal, hogy elfogult vagyok.
– Strasbourgra ma is úgy tekintenek az elzászi vagy az anyaországi németek, mint mi, magyarok az egykor kincses Kolozsvárra. Milyen értelmet nyer itt és ilyen körülmények között az erdélyi magyarok autonómiáért folytatott küzdelme?
– Olyan nagymértékű és átfogó folyamatok zajlanak a világban, hogy sajnos eltörpül és átértékelődik mellettük a mi autonómiánk. A méretek, a folyamatok és azon belül az életek, a népek, a közösségek, az országok súlyozása egészen más, mint ahogy elképzeli valaki, aki Csíkban vagy Kolozsváron él. Mindazonáltal az emberi jogok felértékelődésének a korszakát éljük. Európa nem szűnik kiállni a tibetiek vagy a muzulmánok ügye mellett. Tehát azt mondhatjuk, hogyha a kis részek ennyire felértékelődnek, akkor nem vagyunk esélytelenek. Egyelőre azonban senki nem törődik azzal, hogy mi megy végbe a Felvidéken, vagy miként románosították el Erdélyt röpke évtizedek alatt. Egyfelől tehát nagyon rosszul állnak a dolgaink, másfelől viszont minden esélyünk megvan arra, hogyha a cigánykérdést feltornáztuk a legkiemelkedőbb európai üggyé, akkor megtehessük ugyanezt a magyar üggyel is. Meg kell találnunk tehát ehhez a politikai eszközöket, majd pedig ezek használatához olyan méretű nemzeti összefogást kell teremtenünk, amely esélyt ad arra, hogy a határon túli területek magyarságának sorskérdéseit nemzetköziesítsük. – Lehet, hogy a ciklus második felében éppen ezzel szeretne majd foglalkozni? – Mintha kitalálta volna a gondolataimat. Arra készülök, hogy olyan tervet készítsünk a hátralevő két és fél évre, amelynek megvalósítása érdemben viszi előre a magyarság ügyét, s amelybe máris beiktathatjuk az Európai Unió kisebbségvédelmi rendszere kiépítésének tervét.
Kristály Lehel, Magyar Hírlap
Erdély.ma