Kolozsvár is bemutatkozott a FesztMagyaron
Tíz magyar város – Kassa, Beregszász, Kolozsvár, Arad, Magyarkanizsa, Lendva, Miskolc, Nyíregyháza, Békéscsaba és Székesfehérvár – nevezetességeivel, jellemzőivel, szellemiségével, ízeivel és hagyományaival ismerkedhettek meg mindazok, akik szeptember 16. és 18. között ellátogattak a budapesti Millenárisra: a FesztMagyar elnevezésű rendezvényen a Kárpát-medence csaknem minden jelentősebb régiója képviseltette magát. Kolozsvár természetesen ezúttal sem maradhatott ki a sorból: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) főszervezésében, az Erdélyi Kézmíves Céh és a Homo Ludens Alapítvány közreműködésével városunkat is méltóképpen képviselték a rendezvényen, amelyről Vincze László bábszínész, az EMKE munkatársa számolt be lapunknak.
– A FesztMagyar elnevezésű rendezvényt a Millenáris szervezte, a kolozsvári képviseletet az EMKE fogta össze. Meghívtak 10 várost a Kárpát-medencéből, hogy mutassák be saját és a környékük jellegzetességeit. A kezdeti elképzelések végül anyagi lehetőségek hiányában módosultak, így minden város kapott egy pavilont, illetve rendelkezésre állt két kis színpad is, ahol kisebb produkciókat lehetett bemutatni. Velünk tartott a Harmadik zenekar, akik két ízben is muzsikáltak, mi pedig Demeter Ferenc bábszínész kollégámmal – Keljfeljancsi Bábszínházként – kétszer is bemutattuk a Mátyás király és a kolozsvári bíró című darabunkat. De volt még a színpadon népzene, néptánc, bábszínház, klasszikus zene, kamaraszínházi előadás és mesemondók is – részletezte Vincze László, hozzátéve: igyekeztek megfelelni az elvárásoknak, és nem is vallottak szégyent. Bár a gasztronómiai rész végül nem valósult meg, a kézműves részleg sok mindenért kárpótolta a résztvevőket – tudtuk meg. – Nagyon szép kézműves kiállítással készültünk, az Erdélyi Kézmíves Céh jóvoltából, amelynek képviselői három mesterrel és számos szemet gyönyörködtető tárggyal érkeztek. Ők hárman mesterségbemutatót is tartottak, de magukkal hozták bemutatásra több kollégájuk termékeit is, és nagyon feldobta a kolozsvári pavilont a színes mezőségi-kalotaszegi viseletek, szőttesek, egyéb tárgyak összeállítása.
Természetesen Kolozsvárról szóló kiadványokat és könyveket is vittünk magukkal. Fogadtunk egy tiszteletbeli kolozsvári borászt is, mivel városunk a filoxéra óta híresen nem borvidék, így Seprődi József barátunk elhozta a Küküllő menti világhírű borait. Ez felülmúlhatatlannak bizonyult a rendezvényen, mindenki a csodájára járt – mesélte a bábszínész.
A kolozsvári pavilon berendezését, felépítését egyébként Guttmann Szabolcs építész álmodta meg. – Előtte ugyancsak vele jártunk a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinél, hogy megbeszéljük velük, ilyen kis területen hogyan lehetne minél szemléletesebb kiállítást rendezni, amellyel a rendezvényt is áttekintjük. Bőven vittünk tehát anyagokat a Magyar Napokról, és plazmatévén is folyamatosan mentek bejátszások a rendezvénysorozatról.
A közönségről érdeklődve megtudtuk: a Millenárisnak van egy többé-kevésbé állandó törzsgárdája, ők ezúttal is ott voltak. – Bár nagy konkurenciát jelentett a Nemzeti Vágta, amely jó nagy tömeget vont el, de mégis jó hangulatú rendezvény sikeredett. Nagy egyetértésben és szeretetben töltöttük el a három napot, jó kapcsolatok alakultak ki, a már meglévők továbbfejlődtek. A szervezők egy építész céget bíztak meg azzal, hogy vizuálisan is megfogalmazzák a különböző városok üzeneteit.
Kolozsvár ezúttal az organikus szellemiséget képviselte, hiszen itt fejtette ki tevékenységét Kós Károly, az organikus építészet atyja, és ebbe sok mindent bele lehet vinni, hiszen itt együtt él a múlt a jelennel, és a múltból táplálkozva folyamatos a fejlődés is. Gyakorlatilag ezt volt hivatva üzenni minden, amit elvittünk, és erre utalt a befelé forduló spirált ábrázoló installációnk is, amely nagy népszerűségnek örvendett a gyermekek körében is.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

„A kormány komolyan veszi a privatizációt” – Borbély Károly gazdasági államtitkár szerint a külföldi befektetők pozitívan ítélik meg Romániát
A kelet-közép-európai befektetési térképen pozitívan ítélik meg Romániát a külföldi beruházók, akik számára egyértelműen hetven százalékban az energiaszektor a legnépszerűbb – fejtette ki a lapunknak adott interjúban Borbély Károly gazdasági államtitkár.
Az államtitkár úr legutóbb Skóciában járt, ahol több külföldi befektetőcsoporttal is találkozott, illetve folytatott kétoldalú megbeszéléseket.
– Egy befektetési konferencián vettem részt Edinburgh-ban, Alex Salmond skót miniszterelnök meghívására, aki a megújuló energiaforrásokat érintő komoly programot indított el. A több mint négyszáz meghívottat számláló konferencián Romániát mint befektetési környezetet mutattam be, hangsúlyozva, a kormány prioritásai közé tartozik a külföldi beruházók jelenléte. A fórumon meggyőződhettem arról, hogy a külföldi befektetők a kelet-közép-európai befektetési térképen pozitívan ítélik meg Romániát.
Az utóbbi napok történései nem egészen ezt mutatják, inkább rácáfolnak erre – gondolok itt a Nokia kivonulására Nemeszsukról, vagy arra, hogy a finn légitársaság felfüggesztette bukaresti járatait, miközben Horvátországba menetrend szerinti járatot indít.
– Nézze, ez a Nokia-ügy szerintem fel van fújva.
Úgy érti, hogy a média túllihegi?
– Nemcsak a média, szerintem a kormány is. Túl nagy fontosságot tulajdonított neki, miközben a mostani Nokia már nem az, amelyik 2008-ban Nemeszsukra költözött, már nem világelsők. Persze, ez kétségkívül negatív fejlemény az ország gazdasági életében, szomorú, hogy kétezer ember munkanélküli lesz. De erről nem Románia tehet, hanem a finn cég, amelynek az utóbbi időben enyhén szólva megomlott a befektetési stratégiája. Annak ellenére, hogy tavaly az ország második exportőre volt a Nokia, szerintem nem kell annyira elkeseredni, ettől még nem fog megomolni Románia gazdasága.
Azzal együtt, hogy az ügy fel van fújva, gondolom a kormány le fogja vonni belőle a tanulságot.
– A román kormány nem tud forgalmat generálni egy magáncégnek, akármilyen nagy is legyen az. Az állam feladata, hogy kedvező lehetőséget teremt az országban folytatandó gazdasági tevékenységhez, ipari parkot létesít, utat épít, elektronikai hálózatot. Ezt meg tudja tenni és meg is teszi. Románia befektetőbarát ország – a térségben a harmadik helyen áll.
Tavaly Lengyelország, 7,3, Csehország 5, Románia pedig 2 milliárd eurót vonzott külföldről. Most mindenütt csökkenési tendencia van, de ez az arány 2008-ban 10 milliárd euró volt. A kormánynak tehát nincs milyen tanulságot levonnia – ez egy szerencsétlen eset, sajnáljuk, hogy a Nokiának csökkent a forgalma, de mi nem tudjuk azt befolyásolni.
Melyik az a gazdasági szektor, amely iránt leginkább érdeklődnek a külföldi vállalkozók?
– A gazdasági minisztérium „védnöksége” alatt Romániába befektető külföldi vállalkozók között egyértelműen az energiaszektor a legnépszerűbb. A beruházók mintegy hetven százaléka ebben az ágazatban látja a potenciált.
És kiknek a célpontja Románia? Például Magyarország mennyire használja ki az erdélyi potenciálokat?
– Magyarország szerintem elszalasztotta a nagy lehetőséget. Államtitkári kinevezésem előtt a magyar kormány befektetési irodáját vezettem, az erdélyi beruházásokért feleltem. Az elvártnál sokkal kisebbek lettek a megvalósítások, ami azért is furcsa, mert Ausztria, Németország és Hollandia rengeteg céget hozott.
A világ melyik táján legaktívabb a román gazdasági jelenlét?
– Mindenképp az Európai Unióban, ahová az export 72 százaléka irányul. Ez egyébként azt bizonyítja, hogy a román üzletemberek prioritásnak tekintik az uniós üzleti szférát. Nagy külföldi tőkemozgásról azonban nem beszélhetünk – tavaly 32 milliárd eurót tett ki a román export. Ugyanakkor tudatában vagyunk, hogy Kína, Brazília, Oroszország fontos piacok, ebbe az irányba kell terjeszkedni – éppen ezért próbálunk változtatni a hazai vállalkozók hozzáállásán. Itt egyébként a nagy baj a kis- és közepes vállalkozásokkal van. A nagyok terjeszkednek nélkülünk is.
A román kormánynak milyen stratégiája van a hazai befektetők külföldi terjeszkedésére?
– A termékek külföldi piacokon való bemutatását konkrét programmal támogatja a kormány, ez konkrétan a kiállításokon és üzletember-találkozókon való részvételt jelenti. Ezt megelőzően az exporttanács az ország kiviteli stratégiájának függvényében felvázolja a következő év prioritásait, azt, hogy milyen ágazatokra kell koncentrálni, illetve kiválasztjuk azokat a világkiállításokat, amelyeken fontosnak tartjuk a román jelenlétet.
Utóbbira idén 36 millió lejt szánt a kormány, amelyből az egyes kiállításokon való részvétel ötven százalékát fedezi. Főként azokat a cégeket támogatjuk, amelyek az EU-n kívül terjeszkednének, az unión belül ugyanis viszonylag könnyű az üzletkötés.
Mi zajlik az állami kézben levő nagyvállalatok portáján? Tervezi-e hosszabb távon a gazdasági minisztérium ezen cégek részvénycsomagjainak börzére vitelét?
– A kormány komolyan gondolja a privatizációs folyamatokat – a jövőben folytatni fogjuk a Petrom börzére vitelét, ezenkívül a Transelectrica és Transgaz részvényeivel már ebben a hónapban ismét börzén leszünk. Jövőben pedig a Romgazzal is „tőzsdézni” fogunk. Ezenkívül igyekszünk visszafogni a tevékenységét a nagy adósságokat felhalmozó állami cégeknek, és amint van rájuk érdeklődő, ezeket is privatizáljuk.
Farkas István
Új Magyar Szó (Bukarest)

Böjte atya: Gondolatok az államcsődről!
Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség, – és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet, – mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy békét vigyek oda, hol békétlenség van!" Szent Ferenc Tanárokkal, közéleti személyekkel beszéltem az elmúlt napokban politikáról, gazdasági kérdésekről. Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség, – és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet, – mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. Szidták a politikai csoportosulásokat, a bankokat, a gazdasági élet szereplőit, az iskolarendszert, az egyházat, mindenkit. A beszélgetés újból és újból ugyanabba a témába torkolt: „Kevés a pénz! Meg egyáltalán mit gondol a kormány, ennyi fizetésből meg lehet élni?" Én próbáltam jópofa lenni és viccel elütni az élét a durva beszédnek. A székely ember régebb is kikacagta a feléje tornyosuló gondokat, és jókedvű, vidám szemmel nézve, legtöbbször kiderült, hogy nem is annyira megoldhatatlanul félelmetes az a fojtogató gond, mely elnyeléssel fenyeget. Meglepett, hogy mennyire nem vették a lapot, nagyon mélyen ül az emberekben a feszültség és a harag. Próbáltam mondani, hogy az állam csak azt oszthatja szét, amit mi termelünk. „Ha nincs elég pénz, kérjenek kölcsön!" – jön kapásból a válasz. Ennél több kölcsön már könnyen Görögország nyomdokába viheti a mi országunkat is, itt is államcsőd lehet, – próbáltam mondani. „Kit érdekel? Azért kapják a fizetést, – mondja egy főiskolát végzett személy, – hogy nekünk is fizetést adjanak!"
Hazamentem, bekapcsoltam a számítógépet és szinte minden internetes oldalon vitákról, tüntetésekről, fenyegetőzésekről olvashatok. Jön a fűtésszámla és vele az utóbbi húsz év legnagyobb sztrájkja, mondja egy elkeseredett ember. Nézem a híreket, az indulatokat, és látom, hogy sokan készek politikai érdekekből, egy kis fizetésemelésért szétverni akár saját hazájukat is. Nézem a megbojdult világot és nem értem, hogy okos szónokok miért nem magyarázzák el érthetően, hogy mit jelent, ha egy állam eladósodik, és mivel jár, ha már állampapírjait nem tudja a piacon értékesíteni és emiatt államcsődöt jelent be?
Tavasszal Argentínában voltam, és egy asztaltársaságot megkérdeztem, hogy az egyszerű emberek számára mit is jelentett az államcsőd? Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart Argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adóságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csődbe van. Persze ettől az élet nem állt meg, a nap másnap is felkelt. Addig egy USD, egy Argentin peso volt, de másnap már csak négy pesoért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25%-át vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75%-át. A bankokban lévő pénzeket az állam befagyasztotta, és most 10 év után talán kis részletekben kezdik kiadni az embereknek a megtakarításokat. Persze az emberek lázadoztak, hatalmas megmozdulások voltak.
Megkérdeztem azt is, hogy a kormány mit tett? Az egyik férfi azt mondta, hogy: „a hatalom mindent megtett!" Mire a felesége csak annyit mondott, hogy: „elég durván tette azt, amit tett". Kíváncsian rákérdeztem, hogy mégis mit tett a hatalom durván? „Hát – jött a kitérő válasz – mikor mentem reggel a munkába, biza itt is – ott is le volt takarva 10 – 20 halott az út szélén". Az élet nem áll meg! Eltelt 10 év, és most minden 5 -10 ház előtt egy őrbódé áll, az emberek fizetik az őrt, ki azonnal telefonál ha gyanús alakok jelennek meg az utcán, és akkor nem egy – két rendőr jön, hanem egy állig felfegyverzett különítmény.
Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, hogy mindent tudok a szegénységről. Elvittek egy homokbányába, melyből a vizet leszívatták és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által működtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45 – 50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak, és alatta folyt a nagyon zavaros kinézetű víz. Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokain malátát, mely nem csak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort és megkérdeztem a kedves nővérektől, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnő is, aki bennünket felvilágosított, hogy körülbelül még 200 ilyen negyed van a fővárosban és annak közvetlen környékén. Argentínának jelenleg olyan elnöke van, aki ezelőtt 15 évvel, az őserdőben fegyverrel a kezében gerillaharcot vívott a gazdagok ellen. Félve megkérdeztem, hogy milyen elképzeléseik vannak a kormánynak a nyomor felszámolására? „Sajnos – jött a szomorú válasz, – nincsenek tervek, elképzelések ilyen sok tönkrement család felemelésére." Egy szerzetes paptól hallottam, – bár nem jön, hogy elhiggyem – mikor a nyomornegyedben az emberek elkezdenek hangoskodni, akkor fegyveres dzsipekkel behajtanak álarcos emberek, és akiket elöl – hátul kapnak, azokat lelövik. Kegyetlen az élet!
Ez történt, ez van Argentínában, a világ egyik legnagyobb országában. Persze lehet azt mondani, hogy mi a civilizált világ központjában, Európában élünk, és mindez nálunk nem történhet meg. Adná az Isten, hogy valóban így legyen. De sajnos, ha a világháborúkra gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy a hatalomért, a pénzért ennél szörnyebb dolgokat is követtek el már Európa földjén az emberek.
Angol vendégekkel beszéltem a tegnap. Az elmúlt hetekben szinte megmagyarázhatatlan elementáris erővel tört fel Londonban és sok más angol nagyvárosban a gyűlölet, az erőszak. Tizenéves fiatalok, olyanok kiknek szülei nagy pénzeket fizetnek, hogy előkelő egyetemeken taníttassák őket, kimentek és bandákba verődve törtek, zúztak, raboltak, gyújtogattak. Senki sem érti, hogy honnan van ez a hatalmas feszültség a fiatalságban? A gyermek, a fiatal olyan a családban, mint a kiolvadó biztosíték a házban. Ha nő a feszültség, akkor egyszerűen, ahol a legvékonyabb a hálózatban a vezető a biztosítéktáblában, ott elolvad és megszakad az áramfolyás. Sajnos mi felnőttek játszunk a gyűlölettel, a haraggal, de gyermekeink, fiataljaink szívén is keresztülmegy ez a sok feszültség, mely betölti otthonainkat, intézményeinket, és ez szörnyű következményekkel jár, járhat.
Mi a megoldás? Ha tűz van, nem szabad olajat önteni a lángokra! Választottunk egy kormányt, hagyjuk, hogy dolgozzanak, bízzunk bennük! Kapcsoljuk ki a televíziót és szépen menjünk el dolgozni. Nagydiákjainkat elvittük egy – egy napra napszámba krumplit szedni. Egy napi munkabérük egy nagy zsák szép krumpli volt, egy napi munkáért annyi krumplit kaptunk, mennyit egész télen egy fiatal elfogyaszt. A nyári vakációban elmentünk 20 diákkal erdőt tisztítani.
Egy heti munkánk után annyi fát kaptunk, amellyel egy 20 fős otthont a télen ki lehet fűteni. Persze lehet veszekedni, háborogni, de tudnunk kell, hogy egy ingatag lélekvesztőben hánykódunk a tengeren, és ha egymásnak esve rúgkapálunk, akkor könnyen felborul a csónakunk, ingatag civilizációnk összedől, és sokunkat maga alá fog temetni.
Meg kell nyugtatnunk magunkat és egymást, ha pánikolva, kapkodva vezetjük az autónkat, rángatva a kormányt, szinte borítékolni lehet a balesetet. Nincs olyan baj, mit ne lehetne nagyobbá tenni az ideges indulatokkal, de nincs olyan nagy gond, mit ne lehetne gyógyítani, mérsékelni, békés nyugodt döntésekkel. Rajtunk múlik, hogy az elmúlt húsz év felelőtlen költekezése milyen következményekkel jár. Én nagyon szeretném, ha eltudnánk kerülni a társadalmunk alapját jelentő gazdasági élet összeomlását, mert az anarchiánál rosszabb semmi sincsen!
Istem adj békét az emberek szívébe, add, hogy a nehézségeket elviseljük, és csendes szorgalmas munkánkkal kis világunk gondjait megoldjuk!
Légy velünk az éjszakában Istenünk!
Szeretettel, Csaba t.
Erdély.ma

Beszélgetés György Attila csíkszeredai íróval
Író, újságíró, szerkesztő. 1971. augusztus 15-én született Csíkszeredában. 1991 és 1997 között újságíróként, az Ifi Fórum, az If, a Zabhegyező ifjúsági folyóiratok főszerkesztőjeként, valamint az Erdélyi Napló munkatársaként dolgozott. 1999-ben szerkesztette a Könyvjelző című erdélyi könyvszakmai folyóiratot, illetve az Internetto Transsylvaniae nevű internetes portált. 1997 óta szerkesztője a Székelyföld című kulturális folyóiratnak. Novellái, publicisztikái romániai és magyarországi folyóiratok hasábjain egyaránt rendszeresen jelennek meg. A Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának egykori intendánsa. 2011. március 12-én a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából szervezett átadáson József Attila-díjban részesült Budapesten. Főbb művei: Ki olyan, mint a Sárkány, novelláskötet (1995), A boszorkányok feltámadása, traktátus (1997), Történetek a nyereg alól, novelláskötet (1999), Harminchárom, regény (2002), Harcosok Könyve, traktátus (2005), Az én státusom, publicisztikák (2005), Hajós a kikötőben (2009).
– Hogyan lett önből író? Volt, esetleg van egy példakép, akire felnéz, aki terelgette, terelgeti az útját, vagy egyszerűen csak így hozta a sors?
– Példaképeim nyilván voltak, de az íróvá válás nem feltétlenül volt tudatos folyamat. Igaz, hogy már körülbelül 14 éves koromban tudtam, hogy valószínűleg írásból fogok, próbálok megélni, de nem véletlen, hogy újságírással kezdtem, és sokáig azt is műveltem. Gyakorlatilag jelenleg is foglalkozom újságírással, de az irodalom most már sokkal fontosabb része az életemnek. Újságírásból most már csak a publicisztika, esetleg recenziók, tárcák írása maradt, és ez elég is egy író embernek. A napi újságírás egyébként az egyik leggyilkosabb dolog, ami a kreativitást érheti. Példaképek? Hirtelen sokat sorolhatnék fel, de olyan nem volt, akire azt mondhattam volna, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Voltak olyan emberek, akiket rendkívül szívesen olvastam, a sors nagy ajándéka, hogy ezek az emberek szinte kivétel nélkül – persze, akik élnek – jó, személyes barátaim. Mondhatnám Magyarországról Temesi Ferencet vagy Erdélyből Bogdán Lászlót, Farkas Lászlót, Király Lászlót, Mózes Attilát, és hirtelen felsorolhatnék vagy ötven embert, úgyhogy le is állok. Hála Istennek, jó széles merítésű erdélyi és anyaországi irodalmi társaság van, amellyel jó érzés találkozni, beszélgetni és egy klánba tartozni.
– Erdélyi magyarként mennyire nyomta rá írásaira a bélyegét az 50 év kommunizmus, a kisebbségi érzés, az erdélyi magyarok elnyomottsága?
– Tény, hogy aki egyetlen publicisztikámat is olvasta, az előtt tiszta és világos, hogy én annyira utálom a kommunistákat, mint Petőfi a kukoricagölődint, tehát a publicisztikáimban ez tetten érhető. Az én családomat, sok más százezer családhoz hasonlóan, a kommunizmus megnyomorította, akárcsak az egész erdélyi magyar nemzetközösséget, és nem csak a magyarokat. De szépirodalmilag, azt hiszem, ez egyáltalán nem érhető tetten. Én amúgy is szeretek más korokban élni. Ebben nyilván van egyfajta önvédelmi reflex, hogy a múltba nyúlok vissza a regényeimben és a novelláimban is. Hála Istennek, az ember szellemi immunrendszere úgy működik, hogy sosem a Kun Bélákra vagy a Gyurcsány Ferencekre fogunk emlékezni, hanem Mátyás királyra, Rákóczira vagy Csaba királyfira, tehát mindenképpen a dicsőségesebb részletek maradnak meg a kollektív nemzeti emlékezetben, és ez így rendjén is van.
– A magyar állampolgárság könnyített eljárással történő megszerzése kapcsán egyszer azt mondta, hogy 1940 óta kétségtelenül ez a legjobb hír, amit a magyarság kapott. Miért gondolja így? Ön igényelte már a magyar állampolgárságot?
– Fenntartom most is, hogy 1940 óta ez volt a legjobb dolog nemzetpolitikai szempontból, ami történt a magyarsággal. Természetesen igényeltem, meg is kaptam, úgyhogy most már büszke tápos vagyok – egyszer megesküdtem, hogy ezt a szót nem használom, mert tényleg rendkívül pejoratív értelmet kapott egy ideje, és egyre kevésbé szeretem, de amolyan baráti bosszantásként ki lehet mondani. Óriási jelentősége lesz ennek a döntésnek évtizedekben, akár évszázadokban mérve, az eddig folyamatosan fogyó magyarság most gyakorlatilag új vérátömlesztést kap, nem beszélve arról, hogy tényleg összenőtt, ami összetartozik. Ezt az állampolgárságot tőlünk úgy vették el, hogy nem kérdezték meg szüleinktől – hála Istennek, most így is kaptuk vissza. Nyilván megkérdeznek, mert kérvényezni kell, de ott van a lehetőség, és én mindig azt mondom, hogy akiben még van egy szikra a magyar nemzethez való tartozás érzéséből, az kérje. A puszta tény, hogy jelen pillanatban, ha jól tudom, csak Csíkszeredában napi 180 ember teszi le az esküt, nemzetpolitikai szempontból hihetetlen nagy dolog. Ennek nemcsak nemzeti, hanem igenis anyagi, gazdaságpolitikai vonzatai is vannak, de hát ezt mások jobban tudják, mint én.
– Ha jól követtem a munkásságát, 2009 óta nem jelent meg írása könyv formájában. Mikor számíthatunk öntől újdonságra, új kötetre? Érik-e valami a dolgozószobájában?
– Az idén mindenképpen megjelenik egy új kötetem, talán egy hónap múlva, történelmi novellák gyűjteményéről van szó. Nem egy világmegváltó kötet lesz, de én úgy gondolom, az írás elsődleges célja az, hogy jól érezze az ember magát, amikor olvassa. Én meg különösen vonzódom a történelemhez, tehát ez szívügyem volt. Ugyanakkor decemberben újra kiadják a Harminchárom című kötetemet Magyarországon, továbbá már leadtam egy kiadónak egy újabb publicisztikakötetet. Emellett nemrég fejeztem be egy macskákról szóló könyvet, de még fiókban van, várom az ajánlatokat. Úgy gondolom, hogy ez lesz a magyar irodalom első macskás könyve, legalábbis úgy tudom. Kutyákról rengeteget írtak, de arról nem tudok, hogy valaki írt volna egy egész könyvet a macskákról.
– Macskákról szóló meséket képzeljek el?
– Nem, hanem egy könyvet a macskákról, ami nyilván humorral van megközelítve, de tulajdonképpen tényleg a macskákról szól. Férfi létemre nagy macskamegszállott vagyok. A macskák lojalitásáról, a macskák szexualitásáról, a macskák területfüggőségéről szól, öt-hat oldalas részekből áll össze. Egyfajta macskakalauz: macskalauz – ez is az alcíme. De hát remélhetőleg minél hamarabb meglátják az olvasók is. Egyébként könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla.
– Ha azt kérdezném, milyen könyv található az éjjeli szekrényén, mi lenne a válasz? Mit, kit olvas legszívesebben?
– Most mea culpázok egyet, mert az igazság az, hogy egyre kevesebbet olvasok, ami talán nem is baj. Kortársakat keveset, lassan csak az ismerősöket, meg az itteni fiatalokat, akikre valaki azt mondja, hogy érdemes figyelni. Jelen pillanatban az éjjeliszekrényemen Tari István óbecsei, délvidéki írónak a könyve van, egy megrázó olvasmány a délvidéki magyarság hétköznapjairól. Meg hát az örök szerelmem, amely úgy van ott nálam, mint másnál a Biblia: Mika Waltarinak a Turms, a halhatatlan című könyve. Hogy keveset olvasok, az talán azért is van, mert így, 40 évesen kezdtem rájönni, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvasson az ember. Ha valami nem tetszik az első öt oldal után, akkor már nem fárasztom magam vele.
– Íróként hogyan látja a kortárs erdélyi magyar irodalmat, milyen irányba halad?
– Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) nemrég Árkoson rendezett táborában volt egy felolvasás, ahol a legújabb nemzedék mutatkozott be, négy-öt ember, neveket szándékosan nem sorolok fel. A felolvasás után összenéztünk, annak idején fiatal írók – bár most már akárhogy nézem, a középnemzedék vagyunk –, és azt tudtuk mondani, hogy megérte az elmúlt 20 év, tényleg nagyon jók ezek a gyerekek. Abszolút optimista vagyok, szerintem 1990 után olyan erős irodalmi derékalj jelent meg Erdélyben, ami messze felülmúlja az anyaországit is, és ehhez fogható talán csak a két világháború közötti irodalmi „bumm” volt. Ha az én kortársaimmal, barátaimmal szétnézünk a közvetlen prérin, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Molnár Vilmos, Orbán János Dénes, László Noémi vagy Király Zoltán, és itt megint sorolhatnám hosszan, ők 50 év múlva mind külön fejezetek lesznek az irodalomtörténetben, úgyhogy ez külön ajándék volt a sorstól, hogy én ezekkel az emberekkel együtt dolgozhatok, együtt mulathatok, esetleg egymás gyerekeit kereszteljük. Ez nagyon jó társaság, és hála Istennek elkerültük azt a csapdát, hogy nem oszlott fel sem ideológiai viták mentén, sem másként. Ha nem értünk egyet valamiben, akkor maximum nem politizálunk, de a jó emberi kapcsolatok megmaradtak.
– Március 15-én a magyar íróknak járó legnagyobb elismerést, a József Attila-díjat vehette át Budapesten, a nemzetierőforrás-minisztertől. Mit jelent ez a díj az ön számára?
– Mindig jó érzés, ha az embert díjazzák. Butaság lenne azt mondani, hogy az ember nem örül, hogy nem esik jól az elismerés, hiszen mindenkiben van egy kis egészséges hiúság. Ez így természetes. Alkotó emberként, irodalmárként az egyik lehetséges legnagyobb kitüntetés, amit adhatnak az embernek. Ezek a díjak viszont jönnek, mennek, pár hónap múlva csak egy statisztikai tény, amit esetleg a Wikipédiában említenek. Ennél sokkal fontosabb – és nem udvariasságból mondom – az olvasók visszajelzése, ódivatú szó, de az olvasók szeretete. Nekem többet jelent az, hogyha egy könyvemet újra kiadják, mintha bármilyen díjban részesítenek
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

Egy kis történelem
Népszámlálás – 2011
Romániában a szakirodalom 1838-tól kezdődően számítja a népszámlálásokat. A következőt húszéves kieséssel, 1859–1860-ban végezték, ám még külön Moldvában és külön Havasalföldön.
A két román fejedelemség 1859. évi egyesítését követően egész Románia viszonylatában 1899-ben rendeztek először népszámlálást.
Kérdőívek – a nemzetiségek ellen
Az akkori kérdőívek tartalmi szempontból változatosak voltak, egy dologban azonban nagyrészt megegyeztek: a lakossági összetétel tekintetében nyilvánvalóan azt a törekvést szolgálták, hogy a nemzetiségi kisebbségek – mindenekelőtt pedig a legnépesebb, a magyar közösség – létszámát minél kisebbnek tüntessék fel.
1899-ben például a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozóan még nem is szerepeltek kérdések az űrlapokban, de ezt még a nem sokkal az első világháború előtt, 1912-ben megtartott népszavazáson is csak az akkori Románia nemzetiségileg legtarkább tartományában, Dobrudzsában vizsgálták.
A kérdőívek viszont feltérképezték a felekezeti hozzátartozást; ebből némiképpen következtetni lehetett ugyan az etnikai összetételre is – de csak közvetve és többé-kevésbé pontatlanul, hiszen nem minden magát ortodox vallásúnak valló személy volt egyben román nemzetiségű is.
A nemzetiségi hovatartozás kérdése elől azonban a második világháború után Erdély területével lakosságilag is jelentősen megnövekedett Románia már nem tudott kitérni, már csak azért sem, mert újonnan megszerzett területein nagyszámú nemzeti kisebbség élt. Az 1930. évi népszámlálást megelőzően a román hatóságok már megpróbálták Erdély területén összeírni a népességet. A hatalomváltás idején a Kormányzótanács Erdély Romániába történő beolvasztásának céljával is – rendeletet adott erre. Népösszeírásra 1910-ben is sor került.
Az Erdéllyel is megnövekedett Románia teljes egészére vonatkozóan az első népszámlálási kísérlet 1927-ben történt. Az akciót azonban olyannyira tudománytalanul szervezték meg és hajtották végre, hogy annak eredményeit a román statisztikusok elutasították. A sikertelen kísérlet után határozta el a román parlament az 1930. évi népszámlálást, erre vonatkozóan törvényt is elfogadva.
A nemzetiségek szempontjából tekintve azonban ez a népszámlálás is jócskán meghamisította a valós tényeket. Eredményei szerint ugyanis az ország területén mindössze 1,3 millió magyar élt, és alig valamivel több, közel 1,5 millió magyar anyanyelvűt mutatott ki a népszámlálás. Ezek az adatok nyilvánvalóan messze elmaradtak a Romániában élő magyarok tényleges létszáma mögött.
Az alacsony lélekszám egyik magyarázata az, hogy akkoriban a román statisztikusok nem az anyanyelvi, hanem a nemzetiségi kritériumot tekintették alapvető jelentőségűnek. Csakhogy utóbbinál rendszerint nem vették figyelembe a megkérdezettek nyilatkozatát, hanem a válaszokat különféle szempontok – felmenők, leszármazás, etnikai eredet – szerint saját törekvéseiknek megfelelően átértékelték.
„Vörös” felmérések
A háború utáni kommunista Romániában megtartott népszámlálások közül messzemenően az 1956. évi eredményei álltak legközelebb a valósághoz – anélkül, természetesen, hogy azzal teljes mértékben egybevágtak volna. A felmérés adatai között egyaránt ott szerepelt az anyanyelvi és a nemzetiségi hovatartozás. Ezzel ellentétben az 1977. évi népszámlálás módszertanilag teljesen tudománytalan volt, az adatközlés pedig maximálisan zavaros és hiányos.
A diverziók a legutóbbi, 2002. évi népszámlálásnál sem hiányoztak. Míg a népszámlálási kérdőíveken a nemzetiség és a vallás rovatban csupán román és egyéb nemzetiségű, illetve ortodox és egyéb vallású szerepelt, addig ugyancsak „árnyaltan osztályozott” az úgymond a számlálóbiztosok munkáját megkönnyítő részletes felhasználási útmutató.
Így például a kérdőívek „kétopciós” kérdéseivel szemben a háromoldalas felhasználási utasítás részletesen felsorolta a nyilvántartott nemzetiségeket, anyanyelveket és vallásokat, továbbá elkülönítette a magyarokat, a székelyeket és a csángókat is, sőt, különválasztotta a magyar és a székely nyelvet is. Igaz, „csángó nyelvről” nem tett említést.
Kilenc évvel ezelőtt
A 2002. évi népszámlálás eredményei szerint egyébként Románia lakossága 4,2 százalékkal, azaz közel egymillió fővel csökkent 1992-höz képest.
A romániai magyarság lélekszáma nem érte el a másfél milliót, ami több mint 185 ezer fős csökkenést jelent a tíz évvel korábbi adatokhoz képest. Ezzel a magyar közösség részaránya 7,1 százalékról 6,6 százalékra esett vissza.
Érdekesnek mondható az az eredmény, miszerint több mint 13 ezerrel többen vallották magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyar nemzetiségűnek.
Vallási megoszlás szerint az ország lakosságának túlnyomó többsége, 86,7 százaléka vallotta magát ortodoxnak, görög katolikusként nem egészen egy százalék határozta meg magát. A római katolikus egyházkerületek valamivel több, mint egymillió főt számlálnak, ami 4,7 százaléknak felel meg, a reformátusok száma nem egészen 700 ezer, ez 3,2 százalékát jelenti a lakosságnak, unitárius vallásúnak közel 67 ezer személy mondta magát.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Búcsú Keszthelyi Gyulától
Életének 77. évében, hosszú és súlyos betegség után, október 6-án, Budapesten elhunyt Keszthelyi Gyula, az egykori Igazság főszerkesztője.
Nincs halálhír, amely ne érintené meg az embert, hiszen a cipőtalpunk alá tévedt kavics is kidöccenthet egyensúlyunkból. A hír hatása rám talán érthetőbb lesz, ha azt is hozzáteszem, hogy hosszú évekig osztálytársak voltunk, és számtalan kanyar után lettünk kollégák is e lap szerkesztőségében. Eddig megjelent naplójegyzeteim talán ővele foglalkoznak a legtöbbet, s most a halál kiváltotta döbbenet teszi nyilvánvalóvá, hogy olykor mennyire igazságtalanul elégedetlenkedtem Vele! Mintha megfeledkeztem volna róla, hogy a lap főszerkesztőjeként, intézményvezetőként övé volt a napilappal kapcsolatos minden felelősség! Sőt, abban a rendszerben, annál sokkal több is. Mert a lehető legárgusabb szemekkel „ügyeltek” nemcsak ránk, hanem az amúgy nagyon kilógó kisebbségi lapokra. Neki kellett ugyanis „gazdáinkkal”, a megyei pártbizottsággal szemben képviselnie a lap és szerkesztői, de mindenek előtt az olvasó érdekeit. Márpedig – közismert – akkor egyetlen érdek volt és lehetett, csak az érvényesülhetett. Ezzel pedig életveszélyes volt szembehelyezkedni. Mi, többiek nyilvánvalóan arról is sokszor megfeledkeztünk – mert nem a mi bőrünket égette! –, milyen kínos és gyötrő lehetett neki tudomásunkra hozni gazdáink bicskanyitógatóan értelmetlen – no, nem kívánságait, hanem – parancs jellegű utasításait, amelyek – nagyon jól tudta – fittyet hánynak az újságírás-szerkesztés, de legtöbbször a józan ész minimális szabályainak is. Iszonyatosan hálátlan szerep volt az övé, hozzánk, beosztottjaihoz képest. Főképpen azért, mert mi, kényszerű hallgatói belefásulva az állandó meglepetésekbe, amelyek nap mint nap ránk zúdultak, és egyre nehezebbé tették munkánkat, életünket, akár Vele is azonosítottuk ezeket a minden józan észnek ellentmondó feladat-rémálmokat.
Most már értem őt – nálam jobban ismerte azt a kíméletlen világot, amelyben éltünk, nem engedhette meg magának azt az öngyilkos könnyelműséget, hogy szelídítve, ésszerűsítve hozza tudomásunkra az eszement utasításokat. Pontosan tudta azt is, hogy miért fontos „látogatás-őrületek” idején ott lennünk a nyomdában, ugyanis az ilyenkor is dolgozó nyomda ördöge legártatlanabb hibái is sokak számára végzetesek lehetnek.
Mindenképpen nagy érdeme, hogy józan, okos vezetése alatt a kolozsvári Igazság egyetlen szerkesztője, munkatársa sem került tragikus helyzetbe. Ellenkezőleg. Nem hiszem, hogy túlzás lenne azt kimondani, hogy a Keszthelyi Gyula vezette Igazságnak mégis-mégis sikerült, minden megszorítás ellenére, megőriznie olvasói megbecsülését, szeretetét azzal, hogy nemcsak a „musz” feladatokat látta el, hanem az olvasói igényeket is megpróbálta kielégíteni. Ennek alátámasztására hadd idézzem Ion Arcaşnak, az akkori Făclia főszerkesztő-helyettesének, egy a fővárosi napilapok vezetői tanácskozásán elhangzott, akkor igen bátornak számító megállapítását: „Egyetlen vidéki napilap van ebben az országban, amelynek sikerült megőriznie újság jellegét, minden más újságtól megkülönböztető arcélét: az a kolozsvári Igazság!”
Úgy gondolom, ez mindenképpen az egykori főszerkesztő Keszthelyi Gyula munkásságát dicséri. Bár életének utolsó szakaszában Magyarországon élt, halála nekünk, Kolozsváron maradottaknak is nagy veszteség.
Nyugodjon békében!
Kiss János
Keszthelyi Gyula (Alsójára, 1934. március 26.–) sportújságíró, rádió és televízió kommentátor, újságszerkesztő, szerkesztő.
A kolozsvári 2. számú Fiúlíceumban érettségizett (1952), a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán szerzett diplomát. A bánffyhunyadi Fakitermelő Vállalat (1956–57), majd a kolozsvári Libertatea Bútorgyár (1957–69) tisztviselője. Újságírói pályáját az Új Sport tudósítójaként kezdte, évekig a Kolozsvári Rádió s a Román Televízió magyar adásának kommentátora. 1969-től az Előre ipari rovatvezetője Bukarestben, 1972-től 1983. november 2-ig az Igazság főszerkesztője Kolozsvárt, ezt követően az Előre kolozsvári tudósítója.
Az 1990-es és a 2000-es években a Határon Túli Magyarok Titkárságán működött, ahol többek között a tanácskozások anyagainak köteteit szerkesztette.[1]A Határon Túli Magyarok Hivatalában 2000. december 19-én bemutatták a Magyarország 2000 tanácskozások anyagát tartalmazó a három kötetet, amelyet Keszthelyi Gyula szerkesztett.[2]
Magyarország - 2000 : Magyarország képe a nagyvilágban : külföldi és hazai magyarok tanácskozása az országról, 1997. május 30-31. / [szerk. Keszthelyi Gyula]. Budapest : Osiris, 1997. 419 p.; (Rend. a Miniszterelnöki Hivatal Előadások és hozzászólások) ISBN 963-379-315-7
Az egyházak szerepe a magyar kisebbségi közösségek szellemi és gazdasági építésében : nemzetközi konferencia : Budapest, 1998. április 1-2. / [szerk. Keszthelyi Gyula]; [a szöveget gond. Báthory János, Keszthelyi Gyula]. Budapest : Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatala és a Határon Túli Magyarok Hivatala, 1998. 183 p. ISBN 963-03-5250-8
Magyarország 2000 : egyház és magyarság : hét egyház és felekezet határon túli és hazai lelkipásztorainak, világi elöljáróinak tanácskozása, [Esztergom], 2000. január 27-28. : [előadások és hozzászólások] / [szerk. Keszthelyi Gyula]. – Budapest : Custos, 2000. 466 p. (A 2000. januári rendezvény a harmadik konferencia volt.) ISBN 963 85596 7 5
Magyarság a médiában, magyar médiastratégia : határontúli és médiaszakértők tanácskozása, 2000. április 12-13. / [... szerk. Keszthelyi Gyula]. Budapest : Custos Kiadó, 2000. 229 p. (A IV. Magyarország 2000 tanácskozás anyaga Közreadja a Határon Túli Magyarok Hivatala). ISBN 963-85596-8-3
A magyarság lehetőségei a világban az ezredfordulón : Magyarország 2000 : külhoni és hazai magyarok negyedik tanácskozása : 2000. május 19-20., [Budapest] / [szerk. Keszthelyi Gyula]; [közrem. Erdélyi Istvánné]. Budapest : Custos, 2000. 422 p. (Előadások és hozzászólások.) ISBN 963 85596 67

Szabadság (Kolozsvár)

Megemlékezés október 6-ról Asszonyvásárán
Bihar megye – Ünnepi istentisztelet keretében emlékeztek az aradi vértanukra az asszonyvásárai református templomban. Az elődök példája: csak az összefogás vezethet eredményre, hangzott el. 
Az igehirdetés keretében Székely István lelkipásztor Jeremiás próféta siralmai alapján Istenről, mint büntetőről beszélt, hiszen nem tehet másként velünk szemben az elkövetett bűnök miatt, mint hogy megdorgáljon, mert a bűnt nem hagyhatja büntetés nélkül – ígérete szerint. Jöhet bármilyen más világ, vagy más rendszer, ez így marad a bűnös ember számára addig, míg nem lép rá a Krisztusi útra. Nemzetünk nagyjai is ezen az úton járva vállalhatták áldozatukat, amint tette ezt az aradi tizenhárom is. Igehirdetés után Nyíri Sándor polgármester megemlékező szavaiban rámutatott: bár a vértanuk nem mind magyar származásúak voltak, mégis össze tudtak fogni a nemes cél érdekében. Nekünk, magyarként, követve példájukat meg kellene tanulni, hogy csak az összefogás hozhatja el számunkra a győzelmeket.
Megemlékezés, meglepetés
A megemlékezés szavai után következett az iskolások ünnepi összeállítása. Az aradi vértanuk arcképe alá egy-egy égő mécsest helyeztek, miközben sorolták neveiket, majd ügyes összeállításban hallhattunk életük utolsó pillanatairól. A záró ének előtt Nyíri Sándor, mint a kiskereki egyházközség gondnoka, pár szóban megköszönte a lelkipásztornak néhány hónapos helyettesítő szolgálatát a kiskereki gyülekezetben és átadott egy fából készült bibliatartót.
erdon.ro

Székelyföld 2020
Nem elég rövid távú megoldásokat keresni jelenlegi problémáinkra, mert ha tartalmas jövőképpel rendelkezünk, tudjuk, hogy milyen Székelyföldet szeretnénk 2020-ban, akkor gazdasági és társadalmi szempontból is másként lehet foglalkozni a kérdésekkel – mutatott rá Winkler Gyula európai parlamenti képviselő hétvégén székelyföldi körútján.
Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen tett kétnapos látogatásán önkormányzati vezetők és vállalkozók számára tartott előadásain hangsúlyozta: a kitörési pontok megtalálása éppannyira fontos, mint a különböző térségek közös fellépése.
Székelyudvarhelyen Birtalan József megyemenedzser, a Székelyudvarhelyi Mikrovállalkozók Szövetségének elnöke kezdeményezésére szombaton tartottak gazdasági fórumot, amelyen Winkler Gyula társaságában jelen volt Borbély Károly gazdasági államtitkár is.
A találkozón Winkler kiemelte: ideje Székelyföldnek iparfejlesztésben és olyan stratégiai kérdésekben gondolkodnia, mint az infrastruktúra, ahelyett hogy csupán a turizmustól, a biotermékektől vagy a zöldenergiától várnánk a régió felfutását. „A székelyföldi termék fogalma biztató kezdet, de sokat kell finomítani az elgondoláson, akárcsak az oktatás vagy a társadalomfejlesztés területén” – fogalmazott az EP-képviselő.
Előző nap Winklert Gyergyószentmiklóson Moldován József államtitkár látta vendégül; az EP-képviselőt Gyerkó László szenátor, valamint Ladányi Árpád, az Országos Pénzügyőrség vezetője is elkísérte. „Az ország prioritásai jelenleg a gazdasági fejlesztéshez, a hatékonyság és a versenyképesség növeléséhez kötődnek” – szögezte le az EP-képviselő Gyergyó térség önkormányzati vezetőivel folytatott tárgyalásain.
Csíkszeredai előadásán Winkler a tényeket ismertetve rámutatott: a közösségi alapok felhasználásában sereghajtók vagyunk, a helyzet javításához viszont paradigmaváltásra van szükség a társadalom minden szintjén. „A paradigmaváltás eléréséhez és a jövőkép megfogalmazásához hasznos lenne a Székelyföld 2020 fejlesztési terv megalkotása, amelynek a legfontosabb finanszírozási forrásai épp az unió kohéziós politikájából származó alapok lennének” – magyarázta, hozzátéve: az uniós pénzek elköltése nem cél, hanem eszköz.
Új Magyar Szó (Bukarest)

MOGYE: újabb kirohanás a magyar főintézetek létrehozása ellen
Ezt üzeni a politikusoknak a Szociálliberális Unió (USL) nevében dr. Morariu Silviu, a Konzervatív Párt marosvásárhelyi szervezetének alelnöke. Szeparatista törekvések bátorításával vádolja a politikusok egy részét dr. Butuc Ovidiu, a Nemzeti Liberális Párt megyei alelnöke. „Erősítésként” a Szociáldemokrata Párt egészségügyi szakosztályának vezetője, dr. Buicu Florin is kijelentette, elfogadhatatlan a politikum beavatkozása az oktatásba.
Az USL megyei szervezetének tegnapi sajtótájékoztatóján a fent említett felszólalók ismét aggodalmukat fejezték ki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) sorsával, az itt tanuló egyetemisták jövőjével kapcsolatosan. Miközben a kormánypártok politikusait ostorozták az új tanügyi törvény megszavazása miatt, a szög kibújt a zsákból: nincs szükség magyar főintézetek létrehozására, nem szakítható kettőbe a MOGYE, sem pedig a Rohammentő-szolgálat (ahol például a gyakorlat egy részét végzik a hallgatók), sőt a betegek sem különíthetők el nemzetiségük szerint.
Dr. Butuc Ovidiu, aki a Nemzeti Liberális Párt kormányzása idején került a megyei sürgősségi kórház élére, kijelentette, a politikának nincs helye az egyetemek életében, majd hozzátette, a szeparatista törekvések ellen emel hangot. Érthetetlennek nevezte, hogy a tanügyminiszter „az RMDSZ politikai parancsát teljesíti, annak a törvénynek a be nem tartására buzdítva, amit mellesleg ő is megszavazott”, figyelmen kívül hagyva az alkotmány előírásait és feszültséget keltve Marosvásárhelyen. Röviden ismertette a 2011. évi 1-es tanügyi törvény különböző cikkelyeit, a magyar főintézetek létrehozását előíró 135-ös, az egyetemi autonómiára vonatkozó 123-as, majd a szenátus hatáskörét megszabó 133-as cikkelyeket, arra a joggyakorlatra hivatkozva, miszerint a cikkelyek sorrendben alkalmazandók, azaz a 133-ast kell figyelembe venni, mert az megelőzi a 135-öst. „Mi lenne, ha holnaptól csak a tatároknak nyitnának fodrászüzletet? Miért, ők nem tudnának ott nyiratkozni, ahol a románok is teszik?! Mi a MOGYE-n együtt akarunk tanulni!” – jelentette ki Butuc. Dr. Buicu Florin érdekes eszmefuttatásának lényege kimerült abban az aggodalomban, miszerint a gyakorlatot magyar nyelven tanuló hallgatók nem fognak tudni megfelelően kommunikálni a páciensekkel.
„Egy kórterembe belépő orvos csak a román vagy csak a magyar beteget látja majd el?!” – hangzott el a kérdése, de aggodalmát fejezte ki amiatt is, hogy egy esetleges értékelés milyen minősítést biztosítana a két főintézettel működő egyetemnek, arra célozva, hogy a magyar főintézet „visszahúzná” a MOGYE-t a rangsorolásban.
Dr. Morariu Silviu diavetítést mutatott be A különválás keresztapái címmel, amelyben az államfőtől kezdve a kormányfőn keresztül a Maros megyei képviselőkig és szenátorokig mindenkit felelőssé tesz a szeparatista megnyilvánulásokért a MOGYE-n. A „poéta prefektust”, Marius Paşcant ironikusan a nemzet költőjének nevezve, verseiből idézett vezető politikusokra vonatkoztatott becsmérlő kijelentéseket, Doru Oprişcan képviselőről azt mondta, két kézzel szavazta meg a törvényt, másokról pedig azt állította, kérdésére letagadták, hogy megszavazták a tanügyi törvényt, illetve azt mondták, ittasan szavaztak. Morariu szerint egyrészt „nem kell szögesdrótot emelni a szakoktatásban”, másrészt „a MOGYE emberi és anyagi erőforrásai oly korlátozottak, hogy nem engedi meg a két főintézet fenntartásának luxusát”. „El a kezekkel a MOGYE-ról!” – üzente végül a politikusoknak a Konzervatív Párt helyi vezetője. Ovidiu Butuc pedig a sajtótájékoztató végén kifejtette: egyetért mindenben azzal, amit a MOGYE szenátusa dönt.
Antalfi Imola
Erdély.ma

Nem eléggé tudatosított a közelmúlt története
„A hangnemet, amelyet Kertész Ákos megenged magának, feltétlen vissza kell utasítanunk. A II. világháborútól mégis csak eltelt 70 év. Sajnos, hogy apáink és nagyapáink generációja úgy ment el, hogy el sem merte mondani a vele megtörténteket. Például hogy sokakat civilként az utcáról szedtek össze a felszabadítónak mondott szovjet csapatok. Oroszországban már háborús bűnösként kezelték őket. Azt, hogy mennyire volt részes a Horthy-rendszer a zsidók deportálásában, lehet vitatni, de tény az, hogy az 1944. március 19-i német megszállás után bontakozott ki a vészkorszak, a maga minden szörnyűségével. A bevonuló németek pontos listákkal érkeztek, tudták, hogy a vezetők közül kiket kell letartóztatni, kik az ő embereik. Egy másik tényt, hogy az ország ezzel a megszállással, majd a következővel több évtizedre is elvesztette szuverenitását, akkor még a magyar közvélemény döntő többsége ezt nem érzékelte. A megszálláskor a magyar haderő nagy része még az országban volt, ez is és Kállai Miklós titkos tárgyalásai gyanút ébresztettek a németekben. Mégis, az ellenállásnak a németekkel szemben akkor, 1944 márciusában nem volt realitása. A németek szerint ez a bevonulás volt az utolsó „virágos háború”. Mivel ők szövetségesek voltak, nem úgy viselkedtek, mint Lengyelországban vagy Ukrajnában. Akkor még a Magyar Királyság 172 ezer négyzetkilométer területtel és közel 15 millió lakossal rendelkezett, tehát, ha úgy vesszük, akkor középhatalom volt. Ha a magyar egy bűnös nemzet lenne, akkor megkérdezzük Kertész Ákost és társait, hogy a Kádár-rendszer bűneiért a magyar nép a felelős?...”
Hogyai Mátyás 
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Elhunyt Ion Diaconescu volt parasztpárti vezér
A huszadik századi román politika történetét alakító személyiségek egyik utolsó képviselőjeként távozott az élők sorából kedden este Ion Diaconescu román parasztpárti politikus, akinek személyét pártállástól függetlenül valamennyi politikai alakulat és politikus méltatta.
A 94. évében elhunyt Ion Diaconescu a román antikommunizmus egyik meghatározó személyisége volt, haláláig a Keresztény-demokrata Nemzeti Parasztpárt (PNTCD) tiszteletbeli elnöki tisztségét is betöltötte. 1996 és 2000 között a képviselőház elnöke volt. Diaconescut kedden este saját otthonában érte a halál azt követően, hogy egy héttel ezelőtt kórházban ápolták néhány napig, majd kiengedték.
Ő az 1990-es években volt meghatározó alakja a hazai belpolitikának. Közvetlenül a rendszerváltás után Corneliu Coposuval együtt újraalapították a PNTCD-ét, amely köré szerveződött később az 1996-os választásokon diadalmaskodó Román Demokratikus Konvenció (CDR). Ezt követően a román kormánykoalíció legnagyobb pártjának számító PNTCD elnökeként, Diaconescu a képviselőház elnöke lett.
A konvenció négyéves kormányzása alatt a PNTCD annyira elvesztette a lakosság támogatottságát, hogy a 2000-es választásokon a parlamenti küszöböt sem érte el. Ezt követően Diaconescu visszavonult az aktív politizálástól. Politikusként végig azt szorgalmazta, hogy Románia minél hamarabb váljon igazi nyugati demokráciává, és szakítson kommunista múltjával.
1942 és 1947 között a gazdasági minisztériumban dolgozott, és vezetőségi tagja volt a két világháború között működő román parasztpárt ifjúsági szervezetének. Politikai pályafutása törést szenvedett 1947-ben, amikor a kommunisták a parasztpárt több vezetőjét, közöttük Diaconescut is bebörtönözték. Meghurcoltatása 1964-ig tartott, amikor szabadon engedték.
Ion Iliescu volt államfő, aki az elhunyt egyik legnagyobb politikai ellenfele volt az 1990-es években, kijelentette róla, hogy tiszteletre méltó politikus volt, akivel mindig lehetett párbeszédet folytatni. Traian Băsescu államelnök szerint Diaconescunak jelentős szerepe volt Románia demokratizálási folyamatában. A Szociáldemokrata Párt (PSD) több vezetője, közöttük Adrian Năstase is méltatta a volt parasztpárti politikust. Crin Antonescu liberális pártelnök szerint Diaconescu révén a román politika egyik utolsó „nagy öregje” távozott az élők sorából. Markó Béla miniszterelnök-helyettes szerint jelentős veszteség érte a hazai politikát, hiszen Diaconescu a demokrácia elkötelezettje volt, és kiemelte, hogy a parasztpárt elnökeként nyitott volt a nemzeti kisebbségi jogok biztosítása iránt.
B. T.
Szabadság (Kolozsvár)

Kínos feddhetetlenség
Több szempontból is vitatható az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) jogkörét megnyirbáló RMDSZ-kezdeményezés, tartalmi vonatkozásain túl igen különös, sőt érthetetlen időzítése is.
Az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség korántsem egy feddhetetlen intézmény, az ellenzék a hatalom játékszerének tekinti, a kormánypártok az államelnök zsarolási eszközének, vizsgálódásaiknak mindeddig valós következménye szinte soha nem lett. Az intézmény elnöke abban látja erejük bizonyítékát, hogy a politikai paletta minden oldaláról utálják őket, félnek kutakodásaiktól, éppen ezért fojtanák meg, lehetetlenítenék el tevékenységüket – állítja. A mostani RMDSZ-es indítvány azonban nemcsak az ítélkezési jogkört csorbítaná, de azt is elérné, hogy ne legyen kötelező a jelöltek vagyon- és összeférhetetlenségi nyilatkozata, no meg hogy a nagy nyilvánosság ne szerezzen tudomást arról, mit birtokol egyik vagy másik képviselő, miniszter, intézményvezető. Érthető, senki nem szereti, még a legmagasabb tisztséget betöltő sem, ha zsebében kutakodnak, hát még ha rejtegetnivalója van. A Márton Árpád képviselő által beterjesztett csomagban az is szerepel, hogy az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség nem kérhet adatokat a vizsgált személyről más intézményektől, nem szabhat ki bírságot a be nem nyújtott nyilatkozatokért. Nem véletlen, hogy az ügynökség igazgatója azt nyilatkozta, ilyen esetben jobb, ha bezárják a kaput, hiszen lehetőségek, valós hatáskör nélkül csak az adófizetők pénzét pancsolnák, kirakatintézménnyé válnának. Érthetetlen, miért tartotta fontosnak az RMDSZ, Márton Árpád, hogy nevét adja ehhez a módosító csomaghoz, és éppen akkor igyekezzék megnyirbálni hatáskörét, amikor Románia a túlburjánzott korrupció miatt nem csatlakozhat a schengeni övezethez, amikor Európa több állama kéri újra meg újra számon, hogy nem történik változás, gyanúsítottak még csak-csak kerülnek, de ítélet nem nagyon születik a magas rangú bűnözők ügyében, senki és semmi nem tudja, nem akarja meggátolni a polipkarszerűen összefonódott gazdasági-politikai érdekcsoportok fosztogatásait. Brüsszel szemében a hatóság egyfajta garanciát jelentett, megfojtásának pedig egyértelmű az üzenete: Romániában a politikum önző érdeke fontosabb a köz javánál, s egyelőre esély sincs a jobbulásra. Az RMDSZ tüsténkedése azért is különös, mert az idei őszre igen jelentős, magyar szempontból ugyancsak fontos jogszabályok kerülnek napirendre – legalábbis az ígéret szerint –, elmozdulás lehetséges a kisebbségi törvény ügyében, osztják-szabják a régiókat, és formálják-alakítják a választási rendszert. Lenne tehát, amiről vitázni, amiért lobbizni. Ekkor rukkol elő javaslataival a szövetség képviselője, gerjeszt országos vitát, és újabb akkorddal bővíti az amúgy sem ritka magyarellenes kirohanások skáláját. Szolgálhat valakit, valamilyen érdeket, de az nem Romániáé, és még csak nem is az erdélyi magyarságét.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú – „Odaadó és lelkes tevékenységüket talán csak az anyagi feltételek végessége korlátozza”
Húszéves a Romániai Máltai Segélyszolgálat
A Máltai Szeretetszolgálat teljes története közel ezer évre tekint vissza. Emellett eltörpül a segélyszolgálat romániai jelenléte, de a Romániai Máltai Segélyszolgálat húsz éve még így is elegendő volt ahhoz, hogy az önkéntes alapon működő szervezet látványos eredményeket érjen el országunkban. Tevékenységük elismeréséül állami kitüntetésben is részesült az 1991-ben Kolozsváron bejegyzett szervezet. A segélyszolgálat ma ünnepli fennállásának húszéves évfordulóját: ma 11 órától a főtéri Szent Mihály-templomban ökumenikus szentmisét tartanak a szolgálat tiszteletére, majd ezt követően évfordulói gála keretében díjazzák mindazokat, akik munkájukkal lehetővé tették a segélyszolgálat működését. A jubileum alkalmából Barla Zsuzsa főtitkárhoz fordultunk kérdésekkel.
– Hány önkéntest számoltak az alapításkor, és hányan vannak most? Vannak arról adataik, hogy világszerte hány önkéntese van a Máltai Segélyszolgálatnak?
– Habár a Romániai Máltai Segélyszolgálatot csak 1991 májusában jegyezték be jogi személyként Kolozsváron, néhány tucat lelkes, segíteni kész személy már az 1990-es év elejétől részt vett a karitatív tevékenységben. Ők ezt teljes mértékben önkéntesekként tették, számuk pedig folyamatosan növekedett. Ugyanakkor a külföldről egyre nagyobb mennyiségben érkező segélyszállítmányok kezelése (lerakása, osztályozása és kiszállítása) egyre több munkaerőt igényelt. Így az eredetileg 25 személyből álló önkéntes csoport ma már 1600 főt számol, köztük 500 fiatallal. A világszerte több mint 120 országban működő szolgálatok keretén belül elmondhatjuk, hogy több tízezer önkéntes támogatja a tevékenységeinket.
– Milyen korosztályba sorolható az önkéntesek többsége?
– Fiókszervezetenként változó: van, ahol egy igen népes ifjúsági csoport működik, és van olyan is, ahol az aktív szeniorok vannak többségben.
– Kolozsváron hány SAMR-önkéntest tartanak számon?
– A Romániai Máltai Segélyszolgálat főtitkársága Kolozsváron beiktatott jogi személy, amely kizárólag képzett alkalmazottak munkáján alapszik. Emellett működik a kolozsvári fiókszervezet, amely jelenleg 62 fiatal és szenior önkéntessel rendelkezik. Ők több mint tíz féle tevékenységben vesznek részt, amelyek többnyire szociális jellegűek.
– A száz állandó program között melyek a segélyszolgálat legfontosabb rendezvényei?
– A legfontosabbak nyilván a szociális jellegűek, úgy, mint a temesvári és kisiratosi szociális központ, és az ezekhez kapcsolódó szolgáltatások (meleg étel kihordása), Kolozsváron pedig közvetlenül a főtitkárság támogatásával működő óvoda igazgatása szellemi és mozgássérült gyerekek részére, valamint a meleg étel házhoz szállítása szerény anyagi körülmények között élő, nehezen járó, idős személyek részére.
– Mit lehet elmondani az időszakosan rendezett szociális jellegű programokról?
– Legnépszerűbb időszakos rendezvényeink az évente megrendezett táborok a mozgássérült fiatalok, szegény családokból származó fiatalok részére. A szatmárnémeti fiókszervezetünk ünnepnapokkor, a szegénynegyedekben töltött káposztát készít és oszt szét azok között, akik nem tudják megengedni maguknak az ünnepi ételt. A hideg téli napokon forró teát és zsíros kenyeret is osztanak. Természetesen szervezünk táborokat az önkénteseink részére is, és ebbe a csoportba tartoznak a zarándokutak is.
– Valamennyi katolikus egyházmegyében működő fiókszervezeteik vannak. Manapság is terjeszkedik ilyen tekintetben a segélyszolgálat?
– Pillanatnyilag nem célkitűzésünk, hogy új fiókszervezeteket alapítsunk, de nem zárjuk ki annak lehetőségét sem. Ha saját elhatározásból jelentkezik egy csoport, amely önkéntesen és minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül szolgálja szervezetünket, és tevékenysége során arra törekszik, hogy a rászorultakat segítse, függetlenül felekezeti, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásuktól, akkor nyitottak vagyunk egy új fiókszervezet beindítására. Azt azért tudni kell, hogy egy ilyen jellegű kezdeményezés komoly átgondolást, szervezést és anyagi keretet igényel.
– Mi történt azzal a hat szervezettel, amelyik időközben passzívvá vált?
– Ezeknek a fiókszervezeteknek a fő tevékenysége a segélykiosztás volt. Mióta Románia belépett az Európai Unióba, tudjuk, hogy a segélyszállítmányok mennyisége csökkent. Emiatt a tevékenységük is fokozatosan alábbhagyott.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

Érmelléki sorsok, életutak
Bihar megye – Emberi sorsokat és életutakat kirajzoló, az állampolgárság kérelmezése során előkerült dokumentumokból rendeztek kiállítást Érmihályfalván szombat délután.
 A magyar állampolgárság kérelmezése nem csak értelemszerű célja okán “hasznos”, de olyan kordokumentumok is előkerülnek, melyeknek értékét nem pénzben lehet kifejezni, hanem családi ereklyeként őrizték meg generációk. Az ilyen “hétköznapi kincsekből” áprilisban már rendezett egy kiálltást az érmihályfalvi központú Érmelléki Demokrácia Központ (ÉDK), az elmúlt szombat délután kerül sor egy újabbra. A központ vezetője, ifj.dr.Szilágyi Ferenc megnyitó beszédében elmondta: munkatársaival együtt “nyitott szemmel” dolgoznak, amikor állampolgársági kéréseket dolgoznak fel, és a szükséges iratok mellett olyan dokumentumok, illetve tárgyak is előkerülnek, melyeket nem kérnek az iratcsomók összeállításához, de tulajdonosaik örömmel mutatják meg őket.
Vetítettképes bemutató
A hallgatóság soraiban meghívottként volt ott Kiss Edit nyírábrányi, illetve Czifráné Dezső Angéla létavértesi anyakönyvvezető, kikkel leginkább együttműködik az ÉDK, de megjelent – és az érmelléki és bihar-hegyközi régiókutatási programjukról később előadást is tartott – Szendrei Ákos, a Debreceni Egyetem Hatvani István Szakkollégiumának kutatója. A tárlatnyitó folytatásaként id.Szilágyi Ferenc beszélt a kiállított régi holmikról, megjegyezve, hogy azok értéke abban áll, hogy kapcsolódnak egy-egy emberhez, egy-egy eseményhez. A továbbiakban az ÉDK munkatársai – Czeglédi Julianna és Molnár Zsolt – által összeállított vetítettképes összeállítást nézhettünk meg az összegyűjtött dokumentumokról, a magyarázó szöveget Geszti Ivett és Pap Krisztina diákok olvasták fel.
Dokumentáltak 
Az egyébként ki is állított iratok között volt például “közjegyzői hiteles kiadmány”, iparigazolvány, házbérnyugtakönyv, “hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák gazdasági szövetségének tagsági igazolványa”, és rengetek családi, esküvői, katonai fotó. A kiállítás csak az említett esemény idején volt megtekinthető, annak anyagát másnap összeszedték, hogy visszajuttassák a tulajdonosoknak – de előtte fotódokumentálták őket, hogy később kötet vagy fényképalbum formájában megjelentessék, tudtuk meg ifj.dr.Szilágyi Ferenctől.
Rencz Csaba
erdon.ro

Számbavétel után
Végzik dolgukat az erdélyi magyar politikai alakulatok, szervezetek – az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt, a Székely Nemzeti Tanács –, ritkán tapasztalt egyetértésben biztatják magyarságuk vállalására közösségünk tagjait.
A szlogenek, a módszerek, az eszközök különböznek, az üzenet azonban egybecseng: a népszámlálás eredményétől függnek anyanyelv-használati jogaink, nemzeti identitásunk kinyilvánítása határozza meg kulturális intézményeink, iskoláink, egyházaink jövőjét.
De talán ugyanennyire fontos az esemény kevésbé konkrét, kevésbé számszerűsíthető vetülete: az összetartozás-élmény, a hovatartozásunk megvallásának közösségépítő jellege, amelyből erőt meríthetünk az október 31-e utáni időszakra is. Mert a lajstrombavétel ugyan csak október 20. és 31. között zajlik, jogainkért, intézményeinkért, megmaradásunkért azonban ezt követően is küzdenünk kell, és ez bizony jóval nehezebbnek ígérkezik a mostani megszámláltatás próbájánál. Bár örvendetes, és az erdélyi magyar politikai szervezetek bölcsességét bizonyítja, hogy felismerték és elutasították a román hatalomnak a regionális identitások álcájába bújtatott megosztási szándékát, vezetőinknek a több fronton zajló kampány után a nemzeti identitásunk megőrzésében fontos kérdésekre kellene végre összpontosítaniuk.
Mert hiába a több tízezer szórólap, több honlap, az információterjesztés számtalan módozata, ha a magyarság fogyását okozó tényezőket nem tudjuk megszüntetni, ha nem tudjuk felmutatni a jobb élet esélyét a fiataloknak, ha nem tudunk megfelelő feltételeket teremteni itthoni boldogulásukhoz, hogy ne legyenek kénytelenek szülőfüldjükről elvándorolni. Hiába minden kampány, ha a bukaresti hatalom csábításában lemondunk az asszimiláció elleni határozott fellépésről, ha néhány miniszteri székért cserébe a nemzeti megmaradásunkat garantáló közösségi jogokat, autonómiakérésünket már szóba sem hozzuk. Szélmalomharccá válhat a következő népszámláláson minden, magyarságunk vállalásáról szóló felhívás, ha kormányból sem tudjuk biztosítani például a magyar felsőoktatás önállóságát, vagy hatalmi eszközök révén sem tudjuk kimozdítani a holtpontról a belső anyaországként emlegetett Székelyföld gazdaságát.
A következő napokban megszámláltatunk. A néhány év múlva esedékes újabb népszámlálási kampány sikerét azonban csak az biztosíthatja, ha e számbavételt vezetőink őszinte számadása követné.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hadtestparancsnokság, iskola, Majális utca 23., Szeku
A Szabadság szeptember 14-i számában, A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra című írás második, befejező részének vége felé, az egyik bekezdésben Sas Péter ezt írja: „A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének »magyaros« díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában, bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt.”
Az épület utóélete azonban nem így alakult. 1943 februárja, a sztálingrádi, majd nyáron az észak-afrikai vereség után, talán az elvakultak körében is földerengett, hogy a nagy náci győzelem bizony hanyatlásnak indult. 1944 tavaszától a helyzet gyorsan változott. Magyarország náci megszállása után a repülőgépek mind sűrűbben zúgtak Kolozsvár fölött. Következett májusban a zsidók embertelen elhurcolása. Azután a magyarországi városok, köztük június 2-án Kolozsvár bombázása. Valamiféle közelgő világvége hangulat kezdett terjengeni. Nyolc és fél éves voltam, de rám is hatottak az események, éreztem a növekvő feszültséget.
Augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Szeptember elején, amikor a magyar csapatok átlépték a második bécsi döntés utáni határt, így Feleken is túljutottak, az arcvonal mondhatni karnyújtásnyira közelítette meg a várost. A Tordai út elején lakó nagyanyámékhoz menet, apámmal együtt szemtanúi voltunk annak, amint a magyar tüzérség Felek felé vonult. Néhány ágyút bivalyok vontattak. Ez bizony nem hernyótalpas vontatású német tüzérség, gondoltam gyermekfejjel.
Rendkívül mozgalmas napok következtek. Reggelente főleg német, Torda felé vonuló harckocsikat, lánctalpas teherkocsikat lehetett látni. Este ugyanezt visszafelé. De napközben is tele volt a belváros mindenféle katonai szállítóeszközzel. A Brassai utca teljes hosszában német hernyótalpas teherkocsik, a Sétatér fái alatt harckocsik vesztegeltek.
A város fölött a magyar és német vadászgépek mellett megjelentek a szovjetek is. Légi harcokban kavarogtak a város fölött. Előfordult, hogy a románok zsákmányolt német gépekről fedélzeti fegyverrel lőtték a belvárost, az utcán közlekedőket. Mire légiriadót fújtak, eltűntek.
Este következett az elsötétítés. Villanygyújtás előtt az ablakokra belülről feketepapíros sötétítőket kellett föltenni, ne szivárogjon ki a fény, teljes sötétségben legyen a város. Szovjet repülőgépek azonban úgynevezett Sztálin-gyertyával, ejtőernyővel ereszkedő vakító fényű, égő magnéziummal világították a várost, és lőtték az utcákon veszteglő katonai járműveket. Magyar és német katonák puskalövésekkel kísérelték meg leszedni a „gyertyákat”, de nem sok sikerrel.
A házunkbeli, május végétől lezárt zsidó imaházat a hadsereg kinyitotta, kiürítette, és gép- és harckocsi-alkatrészeket, kétezer literes üzemanyagtartályt helyeztek el benne. Mi, házbeliek, nem örvendtünk ennek. Meg az ezt követő nagy jövés-menésnek sem. A Torda körül dúló harcokból, főleg esténként, pótalkatrészért teherkocsikon honvédek érkeztek a ház elé. Apám tőlük értesült az egyre súlyosabb helyzetről.
Verőfényes, meleg szeptember volt, akár az idei. Ötvenéves, már nem hadköteles apámat helyben mozgósították, a téglagyári csűrökben, a lőszerraktárban dolgozott. Anyámmal ketten voltunk otthon. A hónap közepén, egy nap, dél tájban, gyorsan erősödő repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek. Ez nem volt szokatlan, de most a zúgást hirtelen iszonyú robbanás hangja nyomta el. A ház falai megremegtek. Anyám magához ölelt, s a konyha és a kisebbik szoba közti ajtónyílásba lépett. Körzeti légoltalmi-parancsnokhelyettesként tudta, az ajtónyílás bombázáskor kevésbé veszélyes hely, mert ha a mennyezet le is szakad, az ajtónyílás a küszöbbel fennmarad.
A hatalmas dörrenést még néhány követte, miközben lakásunk, bár falai fél-, sőt helyenként méter vastagok voltak, minden eresztekében recsegett. A támadás oly váratlan volt, hogy a szirénák csak a robbanások után bőgtek fel. Futótűzként terjedt a hír, hogy a Hadtestparancsnokságot bombázták.
Légiaknákkal. Levegőben robbanó bombákkal. Az Árpád út bal oldalán, a 27. szám alatti hatalmas épület falait ez nem rombolta le, az ajtókat, ablakokat azonban a rendkívül erős légnyomás teljesen tönkretette. Valószínűleg a bent tartózkodók közül sokan meghaltak – köztük Szálasi Béla ezredes –, megsebesültek. Az épület előtt az utca megtelt üvegszilánkokkal, fadarabokkal, törmelékkel, mészporral. Az ott veszteglő gépkocsik hasznavehetetlenné váltak. A környékbeli házak valamennyi ablaka kitört. A közeledő világvége-hangulat mind nyomasztóbbá vált. Ehhez a Csak egy nap a világ című film falragaszai, a címmel azonos kezdetű, a zeneboltok hangszórójából is visszhangzó dal ugyancsak hozzájárult. A falakon megjelent kiürítési rendelet szövege – „mindenki meneküljön, jönnek az oroszok, aki marad, Szibériába hurcolják!” – sem a jókedvet, az életörömet fokozta. Hova megyünk, mehetünk? Mi lesz velünk? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem. Apám kijelentette, nem megyünk sehova, miért vinnének el az oroszok Szibériába, itt is szükség van emberekre.
Az 1944. október 10-i, éjszakai magyar visszavonulást követő napokban elkezdődött a szabad rablás. Elsősorban a monostori, feleki, szamosfalvi parasztok mindenüvé betörtek, ahova csak lehetett, és mindent elhordtak, amit mozdítani lehetett. Valószínűleg, a Hadtestparancsnokság épülete sem kerülte el figyelmüket. Jóformán bárki bemehetett oda. Két-három évvel később, az épület háta mögött, a Szent István (Rudolf) úton lakó osztálytársammal, hátulról mi is bementünk az elhagyatott épület udvarára.
Senki sem őrizte.
Az épület évekig pusztán állt. 1948-ban a királyságot követő új rendszerben helyreállították, három szakiskolát létesítettek benne. Az év őszén, telén a diákok lelkesen segítettek a gáz bevezetésében [Kovács József közlése]. Az épülettel szemben állva, a bal szárnyban működő magyar tannyelvű fémipari középiskola volt a legnagyobb. Középen az Unirea – a Junász-féle gépgyár, a Magyar Acélárugyár utódjának – magyar és román tannyelvű szakmunkásképző iskolája [Bajusz Jenő és József Mihály közlése], a jobb szárnyban pedig az ugyancsak vegyes tannyelvű villamosipari szakiskola [Kovács József közlése] kapott helyet. Az épület mögötti udvaron, az egykori kocsiszínekben, garázsokban rendezték be a tanműhelyeket, szerelték föl a szükséges gépeket [Kovács József közlése].
1955 nyarán, tanévzárás után, a magyar tannyelvű fémipari középiskolát és a villamos iparit megszüntették, az Unirea szakiskoláját a Monostori út (Mócok útja) és a Bem (Coşbuc) utca sarkán álló épületbe költöztették. Az udvari tanműhelyek gépeit rabokkal gyors ütemben szereltették le és az új iskolába szállították [József Mihály közlése]. Az így kiürített épületet az alagsori cellák építésével, a kihallgató irodák kialakításával a parancsuralmi rendszer politikai rendőrségének, a hírhedt szekuritáténak a székházává alakították. 1989. december végén, a parancsuralmi rendszer bukása után, a szekuritáté megszűnt. 1990 tavaszától a helyében létrehozott hírszerző szolgálat székháza lett.
De hol volt azelőtt ennek az elnyomó intézménynek a székháza?
Melynek elődje a Siguranţa (siguranţă n fn ‘biztonság’), a királyi Románia állambiztonsági rendőrsége volt.
Az 1947. december 30-i úgynevezett népköztársaság kikiáltásával teljessé vált pártállamban az addigi királyi sziguránca helyében létrehozták az úgynevezett népi demokrácia szekuritátéját (securitate n fn ’biztonság’), az állambiztonság védelmére létrehozott politikai rendőrséget. A pártállami parancsuralmi rendszer elnyomó és megtorló gépezetének legfontosabb szervét. Székháza ez időtől az 1950-es évek közepéig a Majális utca 23. (1940-ig 17.) szám alatt volt.
Az eredetileg a Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona – akkor Majális utca 5., Görögtemplom utca 4. A most Majális utca 23. szám alatti házat valószínűleg az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla neves szemorvosnak az örököse vagy örökösei építették. 1914-ben Groisz Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben Vinczenti Károlynénak a tulajdona, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok, 1940 és 1944 között a Magyar Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza volt.
A pártállami rendszer nem vesztegette az idejét, a politikai rendőrség „biztonsága” érdekében 1949 tavaszán kitelepítették a szomszédos házak lakóit, ingatlanjaikat elkobozták. Erre a sorsra jutott a 25. szám alatt lakó egyik osztálytársam családja is. Az alagsorban szűk cellákat építettek, s a kihallgatások, vallatások idején ezekben tartották, pontosabban zsúfolták össze a foglyokat. 1952. augusztus 22. és október 16. között magam is három itteni cella „vendégszeretetét” élveztem.
2009 nyarán a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Bizottság ásatásokat végzett az épület alagsorának udvar felőli részén, egy földdel tele helyiségben. Föltételezték, hogy annak idején, az 1940-es évek végén, az 1950-esek elején, mikor ez volt az állambiztonság székháza, itt több letartóztatottat végeztek ki és földeltek el. Az ásatások azonban nem igazolták a föltevést.
Miután a Majális utca (Köztársaság, Republicii) 23. szám alatti épületből a hírhedt szekuritáté az Árpád úti Hadtestparancsnokság épületébe, a három iskola helyébe költözött, a Majális utca 23. számú épület nem maradt üres. Ezt az addig az Erzsébet út 22. szám alatti, egykori Farkas-villában 1949-től működő Pionírház (Úttörőház) foglalta el. Vér helyett ezután oktatás folyt itt. 1990 utáni neve Gyermekpalota.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Hogy vagytok tük es...
Az Erdely.ma portál újraközli a Hogy vagytok tük es... – moldvai magyar iskolák 1948 –1959 című, a Dunatáj Alapítvány és a Magyar Történelmi Filmalapítvány támogatásával 1997–1998-ban készült dokumentumfilmet a moldvai magyar iskolák létesítéséről és ezek szétveréséről.
A film forgatókönyvének szerzője és a dokumentumfilm rendezője e sorok írója, népes szereplőgárdája, illetve az interjúalanyok az egykori Erdélyből Moldvába kirendelt vagy a moldvai iskolaalapítást és a tanítást missziós tudattal vállaló fiatalok. A videófilm interjúanyagát a Csupa csapás az élet – Az elsorvadt moldvai magyar oktatás és a csángó szétrajzások emlékkönyve című kötet tartalmazza (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2001), amelyet az Erdely.ma internetes portál 2009–2010-ben folytatásokban közölt. A dokumentumfilm videováltozatának szereplői már az anyag felvevésének idején többnyire idős emberek voltak, jelentős hányaduk, sajnos, ma már az elíziumi mezőkről nézi a moldvai magyar oktatás sorsának alakulását, a moldvai küldetést vállaló fiatalok szerepvállalását. A videofilm a (http://erdely.ma/kultura.php?id=101939) linken tekinthető meg. A szerző arra kéri a számítógép-tulajdonosokat, hogy a film környezetükben élő szereplőinek és hozzátartozóiknak figyelmét hívják fel az alkotásra.
(sylvester)
[Sylvester Lajos]
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"A nyitás híve vagyok"
Beszélgetés Lázok Klárával, a Teleki Téka új vezetőjével
Ezen ősztől új vezetője van Erdély talán leghíresebb könyvtárának, a marosvásárhelyi Teleki Tékának. Lázok Klárát könyvtárosként ismerhette meg a város olvasni szerető polgársága, a népszerű gyerekprogramok szervezője az új vezető. Vele beszélgettünk.
– Gratulálok, és kérlek, mesélj az előzményekről.
– Elődöm, Spielmann Mihály könyvtáros, történész augusztus elsejétől nyugdíjba vonult. Mi tulajdonképpen a Maros Megyei Könyvtár dokumentációs osztálya vagyunk, így az én tisztségem nem igazgatói, hanem osztályvezetői tisztség. Versenyvizsgát szerveztek, amelyen hárman vettünk részt, és amelyen az interjú mellett egy három évre szóló, saját tékafejlesztési tervet kellett bemutatni, ennek alapján választották ki azt, akit alkalmasnak látnak a tisztség betöltésére. Az elmúlt években a téka alkalmazottjaként több menedzseri projektet vezettem végig, például a Fogadj örökbe egy széket, a Fizess egy sört a bagolynak, a Légy a Téka hangja programokat, és az érintőképernyős berendezésre is sikerült összegyűjteni a pénzt, életbe léptetni a kiállítási terek infrastrukturális fejlesztési terveit. Ezek a tevékenységek valószínűleg számítottak abban, hogy az én fejlesztési tervemet fogadta el a kiértékelő bizottság.
– Mit tartalmaz ez a terv?
– Az épület felújítási munkálatainak végéig, tehát a jövő nyárig a könyvtári háttérmunkák, a leltározás, az infrastruktúra-fejlesztés előkészítése. A jövő évi nyitáskor az olvasóterem és a kiállítási terek technikai korszerűsítése, az új audio- és érintőképernyős információs rendszer üzembe helyezése, hogy ezeket a látogatók is használhassák, valamint a kiállítások átrendezése. A célunk, hogy megközelítsük a nyugati múzeumok szintjét, olyan kiállításokat szervezzünk, amelyek – amennyire ezt a tárgyak jellege megengedi – interaktívabbak, amelyeket könnyebben befogadhat a közönség. A korszerűsítés mellett nagyon fontos a téka hagyományos jellegét megerősíteni, az olvasók és tudományos kutatók kutatásait elősegíteni, ezért felújítjuk az olvasótermet is. Jövőre nyitunk, addig be kell fejeznünk a külső és belső restaurálási munkálatokat, a könyveket vissza kell hordjuk a nagyterembe, ez utóbbit nem lehet gyorsan végezni.
– Hogyan álltok a felújítással?
– A munkálatok Spielmann Mihály vezetése alatt kezdődtek, ez generálfeljavítás, először a külső falakat, majd az udvar felőli külső részt fejeztük be, most a belső restaurálás folyik. Az olvasótermeket majdnem befejeztük, most vakolják a nagytermet. A munkálatok ellenértékét az eltartó Maros Megyei Tanács biztosítja, az összes szárny immár a téka tulajdonában van.
– A hároméves fejlesztési terven túl melyek a távolabbi terveid, intézményvezetési perspektívád, ha úgy tetszik?
– Folytatjuk az állomány megőrzését, az új gépek, eszközök, berendezések beszerzését. Hosszú távon a nyitás híve vagyok, szeretném, ha a tékát jobban behelyeznénk a közösség tudatába, életébe: a könyves kultúra népszerűsítését célzó rendezvényeket szervezünk, akár könyvvásárt is. Továbbra is folytatjuk a gyerekprogramokat: négy éve kezdődött a Tékagyerekprogram az V–VIII. osztályosoknak, illetve a könyvműhely gyerekfoglalkozás, tavaly indult és idén is folytatódik a Mesék a diófa árnyékában című meseolvasó- délelőtt, ez évtől pedig középiskolásoknak is indítottunk fejlesztési programot. Ez is része a téka jövőjéről alkotott elképzelésemnek. A tékának van egy hihetetlen didaktikai potenciálja, ezt a gyerekek szintjén a legnagyszerűbb kiaknázni, elkezdeni, és ezt vezetőként is folytatni szeretném.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Előre a múltba?
Egy ütemben menetel majd a sokk-kezelésnek alávetett nemzet.
Minden bizonnyal nem csupán én emlékszem élénken rá: 1989 után, a rendszerváltást követő első évtizedben Erdélyben egymást érték azok a konferenciák, előadások, megbeszélések, amelyeken szinte mindig elhangzott a két legfontosabb kulcsszó: decentralizálás és szubszidiarítás.
Minden bizonnyal nem csupán én emlékszem élénken rá: 1989 után, a rendszerváltást követő első évtizedben Erdélyben egymást érték azok a konferenciák, előadások, megbeszélések, amelyeken szinte mindig elhangzott a két legfontosabb kulcsszó: decentralizálás és szubszidiarítás. Vagyis az állam központi feladatainak a lebontása és a különböző problémáknak azokon a helyszíneken való megoldása, ahol keletkeztek.
Minthogy akkor még szinte hetente felröppent a két jelszó, miszerint Romániai útja Európába Budapesten keresztül vezet és a romániai magyar közösség kiváló összekötő kapocs a két ország között, az MDF, az MSZP, a FIDESZ, az SZDSZ Romániában járó pártpolitikusai vagy kormányzati tisztségviselői, különböző magyarországi szakelőadók nem csupán arról beszéltek, hogy az uniós országokban az említett két fogalom biztosítja a közigazgatás hatékonyságát, hanem azt is mindig kihangsúlyozták: voltaképpen a központosítás csökkentése és a helyi problémakezelés teszi lehetővé a demokrácia kiterjesztését, illetve elmélyítését, így válik bárki számára nyitottá a helyi közélet.
Mi értelme annak – ismételgették kellő meggyőző erővel –, hogy központi szinten döntsenek egy-egy megyei kórház igazgatójának a kinevezéséről, vagy ugyanott, a tanügyminisztériumban szögezzék le, hogy egy többfalusi község mely iskoláit kellene fejleszteni vagy sem, hiszen mindezt a helyiek tudják a legjobban. Vagy miért kell a fővárosban eldönteni azt, hogy egy település életében mi a fontosabb: a vízbevezetés, az útjavítás, vagy könnyítések megadása a beruházóknak, illetve milyen gazdasági ágazatokat érdemes helyi szinten előtérbe helyezni?
Mindez roppant logikusan hangzott, és a kételyek csak menetközben, a múló évek során kezdtek megfogalmazódni, a különböző helyi érdekcsoportok kialakulása, a helyi vagy megyei közigazgatással való összefonódásuk, illetve különböző tisztségviselőknek a helyi hatalomba való bebetonozódása során, amelyen nem sokat segített az átláthatóság törvényszabta, kényszerű és éppen ezért könnyen kijátszható megkövetelése.
Mindehhez hozzájárult a hullámzó gazdasági élet is, hiszen akár élénkült, akár lassult, de a közpénzek mindezekben a változásokban majd mindig fontos, olykor meg egyenesen uralkodó szerepet játszottak és mindegyre bebizonyosodott a jól ismert közmondás: az melegedett jobban, aki közelebb ült a tűzhöz. Romániában helyi bárókként kezdték emlegetni azokat, akiket itthon magyarul vagy Magyarországon helyi kiskirályok névvel illetnek, és létezésük jól bizonyítja: a két országban nem csupán a kettős állampolgárság megadása a közös.
De van, ami alapvetően eltér: a jelenlegi magyar kormányzat úgy véli, hogy amiről hosszú éveken át olyan lelkesen beszéltek, azaz a központosítás lebontása és a problémák helyi szintű kezelése becsődölt, ezért megpróbál mindent központosítani: a nyugdíjrendszert, a szociális ellátást, a kizárólag nevelésnek átkeresztelt oktatást, az egészségügyet, visszaveszi adósságaikkal együtt az önkormányzatok megannyi hatáskörét, és úgy gondolja, hogy a nyugati szálakat meggyengítve, keleti szélben és Duna-menti központi parancsszóra a gazdasági-társadalmi élet minden területén egy ütemben menetel majd a sokk-kezelésnek alávetett nemzet.
Románia éppen ellenkezőleg egy másik utat követ: lebontotta és tovább bontogatja az egészségügyet, sőt, amennyiben hinni lehet a jóslatoknak, akkor még az országos egészségbiztosító pénztárt is széthasogatják a magánbiztosítók, az iskolák önkormányzati kezelésbe kerültek, az egyetemek olyannyira önállósodtak, hogy – amint a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem példája mutatja – a szenátusok fütyülnek a törvényre, alakulnak a helyi rendőrségek, a szociális támogatásokat igyekeznek a helyiek nyakába varrni, és erősödnek az Unióval, a NATO-val és a Nemzetközi Valuta Alappal kialakított nyugati szálak.
Úgy tűnik, mintha Magyarország és Románia a közös uniós tagság és a magyar diplomácia által „kegyelmi állapotnak” nevezett szomszédsági viszonyok közepette egymás múltját keresgélné. De sajnos a közös kormányülés, amelyen mindezt szóbahozhatnák, elmarad...
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)

Mit keres az EP-ben ciános Béla?
A kisebbségi lét és identitás kérdéseiről szervez ma este beszélgető estet Brüsszelben Sógor Csaba RMDSZ-es Európai parlamenti képviselő Szávai Géza Székely Jeruzsálem című könyve francia változatának bemutatása alkalmával. Az est egyik meghívottja Markó Béla, volt RMDSZ elnök, román miniszterelnök-helyettes.
Jelenléte ellen tiltakozva Tőkés László, a szövetség listavezetője, "polgári engedetlenségből" leragasztotta a rendezvény plakátjait és erről levélben tájékoztatta a Fidesz frakció tagjait.
Kényes helyzetet teremtett a Fidesz és az Orbán-kormány számára a forradalmár püspök magánakciója. A rendezvénynek a Brüsszeli Magyar Nagykövetség Kulturális Szolgálatának székháza ad helyet, tehát, nyilvánvalóan a kabinet tudtával és beleegyezésével történik, Tőkés csak a múlt héten, a plakátok brüsszeli megjelenése után kezdett tiltakozni, így bármennyire ő az Orbán-kormány első számú kárpát-medencei kedvence, sem a rendezvényt nem lehet már lefújni, sem a Markó meghívását nem lehet visszavonni. Az viszont kérdés, hogy mit tesznek, mit tehetnek a Fidesz-frakció tagjai: csatlakoznak Tőkés "polgári engedetlenségéhez", vagy részt vesznek a magyar kulturális rendezvényen, "legitimálva" Markó Béla jelenlétét?
A Népszava birtokába jutott Tőkés levélből és az általa csatolt fotóról kiderül, hogy a volt püspök politikus "Mit keres az EP-ben ciános Béla?" feliratot ragasztott a brüsszeli plakátokra. "Markó Béla meghívását, szereplését nem állt szándékomban sem megakadályozni, sem pedig aktuálpolitikai okokból felhasználni. Ha erdélyi képviselőtársaim őt gondolják a leghitelesebb politikusuknak, lelkük rajta. Ám tiltakozni nekem is jogomban áll - éppen ezért az én felelősségemre a mellékelt fényképen megörökített "polgári engedetlenségi" eszközhöz folyamodtam. Ezt a levelet tájékoztatásképpen írtam" - olvasható a Fideszes és - ismereteink szerint a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja - képviselőihez eljuttatott levélben.
Tőkés arra hivatkozik, hogy a verespataki bányaberuházás miatt tartja elfogadhatatlannak Markó meghívását. A ciántechnológiát alkalmazni szándékozó verespataki aranybánya ügyét a nemrég új pártot alapító Tőkés következetesen az RMDSZ elleni egyik legfőbb fegyverként használja, úgy állítva be a történetet, mintha kizárólag a romániai magyar érdekvédelmi képviseleten állna vagy bukna a Traian Basescu államfő által nyíltan támogatott, 12 éve aláírt román-kanadai szerződés sorsa. Sőt, úgy beszél, mintha az RMDSZ már ki is adta volna a kitermelési engedélyt. Tény, hogy a beruházónak még két tárca engedélyére van szüksége, a művelődési és környezetvédelmi minisztériuméra, és mindkettőt RMDSZ-es miniszter vezeti. Kelemen Hunor pártelnök, művelődésügyi miniszter a nyáron jóváhagyta a szakhatóság engedélyét a Kirnyik-hegység régészeti mentesítésére két, külön-külön 70 millió dolláros műemlékvédelmi alap létrehozása ellenében. Ezt a jóváhagyást kifogásolták a civil szervezetek és ezt értelmezi bányanyitási engedélyként Tőkés László. A Borbély László vezette környezetvédelmi tárca (egyelőre még) nem adta meg a tényleges működési engedélyt.
Levelében Tőkés azt is állítja, hogy a "Bukarestbe szakadt" romániai magyar miniszterek semmibe veszik Magyarország jogos tiltakozását és Románia belügyeibe való beavatkozásnak tartják azt. Magyarország kormánya nem tiltakozott a bányanyitás ellen, hanem a román szaktárca megkeresésére a magyar szaktárca azt válaszolta, hogy semmilyen formában nem támogatja a cianidos technológia használatát. A határon átnyúló kockázatok miatt a román minisztériumnak kötelező kikérni az esetlegesen érintett szomszédos államok véleményét, annak figyelembevétel azonban nem kötelező számára - erről beszélt Borbély László környezetvédelmi miniszter.
Bár Tőkés László bármennyire részletesen tárgyalja Verespatak kérdését, és állítja, hogy nem aktuálpolitikai szándék vezérli, a levél az ellenkezőjét igazolja. Maga fogalmazza meg, hogy ha képviselőtársai Markót gondolják a leghitelesebb politikusuknak, hát lelkük rajta. A saját néppártját nemrég, hathatós budapesti politikai támogatással bejegyző, de RMDSZ-es EP mandátumát azért megőrző Tőkés, igaz ugyan, hogy a levél végén, de sértettségének tényleges okát is feltárja. "Markó Béla az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése után az 1989 szellemét megalázó módon az új erdélyi magyar párt létrejöttét Magyarországról érkező "politikai ciánnak", "a politikai környezet szennyezésének" nevezte, idézem: "Ez egy rossz beruházás, beszélnünk kell róla és ki kell mondanunk: Magyarországról érkezik. Ez a párt számunkra politikai cián, nem tudjuk, mennyire koncentrált, de a politikai környezet szennyezése. (...) Ez a beruházás semmit nem fog arannyá változtatni az erdélyi magyarok számára, talán csak egyesek zsebébe termel majd aranyat." .
Kelemen Hunor RMDSZ elnök állásfoglalásban reagált Tőkés polgári engedetlenségi akciójára, amelyet eljuttatott ugyanazon címzettekhez, vagyis a Fidesz brüsszeli képviselőihez. "A Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökeként úgy értékelem, hogy Tőkés László tette, és az Önökhöz eljuttatott levele túllép a jó ízlés, a politikai kultúra és a diplomácia határain. Aljas és méltatlan cselekedetnek tartom az ilyen jellegű megnyilvánulásokat bárhol is történjenek, különösképpen az Európai Parlamentben. Tőkés László képviselő urat más szándék nem vezérelhette, csupán személyes bosszúvágya, felgyűlt frusztrációi és cselekvési képtelensége. Október 18-án Markó Béla nem csak politikusként, hanem költőként vesz részt Szávai Géza könyvének francia nyelvű bemutatóján, amely tematikáját tekintve számunkra sokkal fontosabb annál, hogy ilyen felelőtlen és kisstílű vádaskodássá és rágalmazás-hadjárattá alacsonyodjon. " - állítja Kelemen.
Brüsszelben a Székely Jeruzsálem
Az RMDSZ által fontosnak nevezett téma a magyar történelmi kuriózumnak számító székely szombatosság. A tragikus történet a 16 századig nyúlik vissza, amikor Erdélyben mintegy húszezer unitárius vette fel a szombatos vallást. Kötelező törvényül Mózes öt könyvét hirdették, és a zsidókhoz hasonlóan, szombaton ünnepeltek. Olyan mértékben tértek vissza a kereszténység gyökereihez, hogy végül egészen közel kerültek a zsidó vallás hittételeihez, még a külsőségekben is zsidóvá váltak. Idővel megfogyatkozott a hívek száma, a közösséget pedig zsidózó unitáriusoknak kezdték nevezni. A második világháború, a Holocaust idején már csak a Maros megyei Bözödújfalúban élő szombatos székelyek vállalták zsidóságukat és önkéntesen osztoztak a zsidók sorsában. A Ceausescu-éra falurombolása épp Bözödújfaluban kezdődött. A települést vízzel árasztották el, a lakosságot kitelepítették, véget vetve így a székely szombatosság több száz éves történetének is.
Szávai Géza Székely Jeruzsálem című esszéregényének francia nyelvű változatát a magyar EU-elnökség alkalmából jelentette meg a budapesti Pont Kiadó. A mű kapcsán a székely szombatosok közösségének sorsáról, a kisebbségi lét és identitás kérdéséről szerveznek ma beszélgető estet Brüsszelben. A házigazda, civilben református lelkész Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő meghívottjai az erdélyi származású, 1988-tól Budapesten élő Szávai Géza író, Bernard Le Calloch breton egyetemi professzor, történész, Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes, költő és Miholcsa Gyula, a Román Televízió Magyar Adásának operatőr-szerkesztője. Markó előadásának címe: Nemzeti identitások az egyesült Európában.
Gál Mária
Népszava

Tanácskozás az erdélyi és a magyarországi média közötti együttműködésről
Székelyföldön találkozott a helyi média képviselőivel Szabó László, a Médiaszolgáltatást Támogató és Vagyonkezelő Alap kommunikációs igazgatója, a beszélgetés témája a lehetséges együttműködés volt. Szabó Lászlóval Oláh Gál Elvira beszélgetett.
– A közmédiumok szervezeti átalakítása, és megújulása, hogyan érinti a határon túli nézőket, hallgatókat, illetve a határon túli újságírói műhelyeket, szerkesztőségeket? - Szeretnénk szorosabbra fűzni a kapcsolatokat a határon túli újságíróműhelyekkel, televíziókkal, rádiókkal, és írott sajtóval is. Létrehoztunk egy önálló határon túli műsorokkal foglalkozó főszerkesztőséget, amelynek dolga az, hogy a televízió és rádiócsatornáinkba készítse el a határon túli nézőknek és hallgatóknak szóló műsorokat… (…) - A székelyföldi szerkesztőségek képviselői, és újságíró kollégák számos konkrét kérdést felvetettek, említhetném az írott sajtó által említett MTI háttér és képanyagot, amit eddig kaptak, és most már nem kapnak, vagy a rádiók vételi lehetőségét Erdélyben, a Székelyföldön…(…) Mennyire találkoznak az elképzelések az elvárásokkal? - Ismerkedő beszélgetés volt, ahol megpróbáltuk körbetapogatni egymás lehetőségeit... Rengeteg olyan apróság van, amiben a magyar köztelevíziók és rádiók, ha egy picit odafigyelnek, akkor gyorsan tudnak segíteni. És vannak persze olyan távlatos problémák, amelyeknek megoldása nem megy egyik napról a másikra… (…) Kossuth Rádió, Határok nélkül
Erdély.ma

Veszélyben a magyar jövő Szeben megyében
Az asszimiláció és a fiatalok elvándorlása miatt folyamatosan csökken a magyarság számaránya Szeben megyében – hívta fel a figyelmet Orosz Csaba, az RMDSZ medgyesi szervezetének az elnöke, akivel a vasárnap véget érő Szeben Megyei Magyar Napok megnyitóját követően beszélgettünk
Elmondta, Szeben megyében a 2002-es népszámlálási adatok szerint 15 ezer magyar élt, mintegy háromnegyedük Medgyesen és környékén, azaz a megye északi felében, ez indokolta elsősorban, hogy a Szeben Megyei Magyar Napokat a városban a és környékbeli falvakban szervezzék meg. A rendezvényt szervező Orosz a Krónika érdeklődésére elmondta: Medgyesen kívül Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Küküllőalmáson, Szentágotán élnek nagyobb számban magyarok, közülük csak Küküllőalmáson, a Medgyestől mintegy 15 kilométerre található községben haladja meg a húsz százalékot a magyar népesség aránya. Az egyedüli önálló magyar tanintézet, a Báthory István Általános Iskola Medgyesen működik, Nagyszebenben egy román iskolában működik magyar tagozat, de az is egy összevont 1–4. osztályból áll. Orosz hozzáfűzte: a legutóbbi népszámláskor még 6,5 ezer magyar élt Medgyesen, most várhatóan csak 5-5,5 ezer magyart fognak regisztrálni a városban, arányaiban ugyanakkor ez nem jelent csökkenést, mert a kilencvenes években a román lakosság is számottevő mértékben vándorolt el a városból.
A politikus szerint az asszimiláció nem anynyira Medgyesre, mint a környékbeli településekre jellemző. Gondot jelent ugyanakkor, hogy a felsőfokú végzettségű fiatalok általában nem jönnek haza, tízből jó, ha egy visszatér, legalábbis ez volt jellemző az utóbbi tíz évben. „Amint belekóstolnak az intenzív kolozsvári, marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi magyar kulturális életbe, és egyáltalán megismerkednek az ottani viszonyokkal, már nem jönnek vissza, mert ott nagyobb érvényesülési lehetőségeket látnak” – részletezte Orosz Csaba.
Ugyanakkor hozzáfűzte, gazdasági szempontból Medgyesen nincs gond, munkalehetőségek vannak, ezért akik nem végeznek egyetemet, vagy román tagozaton tanulnak tovább, azok nem hagyják el a várost. Mint mondta, Medgyes korábban is ipari városnak számított, ezért viszonylag kevés az értelmiségi. Orosz Csaba ugyanakkor elmondta, számukra a legfontosabb a magyar oktatás megőrzése, ugyanis ha az is megszűnik, akkor szinte már semmi sem gátolhatja meg az asszimilációt. Az újjáépített medgyesi iskolában ezért számos programot szerveznek a gyerekeknek, hogy minél vonzóbbá tegyék a magyar nyelvű oktatást a szülők számára.
Az iskolának egy alapítvány segítségével sikerült két kisbuszt megvásárolnia, amellyel beszállítják a környékbeli falvakból a gyerekeket, ennek fenntartása egyben a legnagyobb gondjuk is, mert a szülők ugyanis nem tudják finanszírozni a gyerekek ingáztatását. Az iskola megtartásához egy kollégiumot szeretnének létrehozni, mert egyre nehezebben tudják pályázati pénzekből előteremteni azt a havi 5-6 ezer lejt, amibe a kisbuszok üzemeltetése kerül. „Minden gyerek számít: 105 gyerek jár az iskolába, mindenikük egy százalékot jelent” – fogalmazott Orosz Csaba. A helyi RMDSZ elnöke ugyanakkor a pozitívumok közt említette, hogy nőtt az utóbbi időben a fiatalok gyerekvállalási kedve, a vegyes házasságokból származó gyerekeket pedig a magyar óvodákba íratják be.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Rossz lóra tett Orbán: rengeteg szavazatot veszíthet
A határon túli magyarok körében sok helyen már nem Orbán Viktor, hanem Vona Gábor lehet a befutó - vélik szakértők, akik ugyanakkor azt is megjegyzik: az MSZP és az LMP az esélytelenek nyugalmával várhatják a külföldi magyarok által leadott voksok összesítését. A szavazás viszont akár apátiába is fulladhat, pedig a tét nem kicsi: a 200 fős parlamentben akár 8-10 mandátum sorsáról is dönthetnek a határon túl élő magyarok.
Valószínűleg a Fidesz egyik legnépszerűtlenebb döntése lehet az, hogy a határon túliakra is kiterjeszti a szavazati jogot. Az ELTE PPK Pszichológiai Intézete és doktori iskolája kutatócsoportjának reprezentatív kutatása szerint ugyanis a válaszadók négyötöde nem ért egyet az intézkedéssel, 17 százalék igen, és mindössze 3 százalék azoknak az aránya, akinek nincs véleménye minderről.
A politikai kockázatot viszont csak abban az esetben jelentene, ha az egyik választás alkalmával a határon túliak billentenék el a mérleg nyelvét a Fidesz javára - mondta el lapunknak László Róbert a Political Capital választási szakértője. Példaként a 2006-os olasz felsőházi választásokat hozta fel: ott annyira kiélezett volt a verseny, hogy Romano Prodiék csak a határon túli olasz voksoknak köszönhették győzelmüket, a belföldi szavazatok alapján még Berlusconiéknak áll a zászló. Hasonló helyzet alakult ki Romániában is, ahol Basescu 2009-ben a külföldi szavazatok miatt maradt elnök.
László Róbert szerint egy ehhez hasonló esetben kiéleződhet a magyar közösségek közötti viszony. Sokan gondolják úgy, hogy a többség vagy rokon- vagy ellenszenvvel tekint a határon túli magyarokra. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyarok jellemzően közömbösek, s félő, hogy ezen csak az változtatna, ha a külföldi magyarok fordítanának meg egy választást.
A politikai kockázatnál nagyobb problémát jelenthet viszont a manipuláció lehetősége. Az eddigi információk szerint ugyanis a határon túliak levélben szavazhatnának, azaz százszázalékosan meg kell majd bíznunk például a szlovák és a román postában - mutatott rá László Róbert, aki szerint az elektronikus szavazás sem volnának ennél jelentősebbek a kockázatai. A kockázat valódi mértékét viszont az dönti majd el, hogy milyen lesz a végleges szabályozás - tette hozzá.
Nyolc-tíz mandátumról dönthetnek a határon túliak
Ha a választójognak valóban nem lesz feltétele a magyarországi bejelentett lakcím, csak a magyar állampolgárság, akkor több millió potenciális szavazó kerül bele a kalapba. Nem kizárólag azokról a határon túli magyarokról van ugyanis szó, akik a könnyített eljárás következtében szerzik meg az állampolgárságot, hanem azokról a milliókról is, akik az elmúlt mintegy száz évben elhagyták Magyarországot, és az ő leszármazottaikról.
Pontos adatok nem állnak rendelkezésre arról, hányan lehetnek Buenos Airestől Sydneyig, akik potenciális szavazókká válhatnak, de az biztos, hogy több milliós nagyságrendről beszélünk. Minden bizonnyal kis hányaduk kíván csak élni szavazójogával, de az eljárásjogi problémák épp abból adódhatnak, hogy a magyar államnak nincs nyilvántartása erről a választói tömegről - áll a Political Capital elemzésében.
László Róbert elmondta, hogy az Európában az a jellemző gyakorlat, hogy csak nagyon keveset számít a határon túliak szavazata, s csak kiélezett helyzetben dönt. Szlovákiában és Csehországban például csak listára szavaznak a választók, az urnákba pedig belekeverik az elenyésző számú külföldi voksokat.
A nagy létszámú határon túli magyarság miatt a hazai voksolás másképp is alakulhat, de feltehetően csak 8-10 mandátum sorsát befolyásolják majd a külföldi voksok a 200 fős parlamentben. Hatvan százalékos részvétel mellett ugyanis 4,5-5 millióan mehetnek el belföldön szavazni. Ezek a választók az egyéni jelöltekre és az országos listára szavazhatnak. A töredékszavazatok az országos listán gyűlnek, így nagyjából a 4,5-5 millió szavazaton kívül még további 2-3 millió voks gyűlik össze az országos listán. Ehhez a mintegy 7 millióhoz jönne hozzá a határon túliak - aktivitástól függő - pár százezres szavazatmennyisége. Országos listán 94 mandátum sorsa dől el, azaz valószínűleg 10 alatt lesz azoknak a mandátumoknak a sorsa, amelyekről a külföldi magyarok döntenek.
Tóth Zoltán választási szakértő korábban arra hívta fel a figyelmet, hogy elfogadhatatlan, miért nem szavazhatnak országos listára és az egyéni jelöltekre is a határon túliak. A Magyarországon élőknek tehát két szavazatuk, a határon túliaknak viszont csak egy szavazatuk lesz - de mégis miért? - vetette fel a szakértő, aki szerint ez sérti a választások egyenlőségére vonatkozó jogi követelményt. (Semjén Zsolt is számtalanszor azt hangoztatta, hogy nincs két állampolgárság, nincs elsőrangú és másodrangú állampolgár. "Egy magyar nemzet van, egy állampolgársággal").
Ki lehet a befutó külföldön?
Sem Romániában, sem Szlovákiában nem készült eddig olyan felmérés, amely a határon túliak pártpreferenciáit vagy az aktivitását vizsgálná. "Valószínűleg Erdélyben és Szlovákiában régiónként eltérő lesz az érdeklődés" - mondta Törzsök Erika szociológus. Szerinte például Székelyföldön nem Orbán Viktor lehet a befutó, hanem Vona Gábor, Közép-Erdélyben és a Partiumban pedig inkább a közöny lesz a meghatározó.
Törzsök Erika arra is rámutatott, hogy a Ceaușescu-rendszerben szocializálódott korosztálynak nem lesz vonzó a levélben bonyolított szavazás. Ha biztosított lenne a névtelenség, többen mennének el a voksolásra, így viszont sokan tarthatnak attól, hogy kiderül, kire szavaztak.
Szlovákiával kapcsolatban Törzsök Erika megjegyezte: a Fidesz tavaly nem várt a kettős állampolgárság ötletével, emiatt viszont kiesett az MKP a parlamentből és bejutott a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt.
"Összességében valószínűleg a Fidesz és a Jobbik osztozkodhat majd a határon túli szavazatokon, a baloldali pártok (MSZP, LMP) az esélytelenek nyugalmával várhatják a szavazást" - fogalmazott a szociológus.
Népszava

Jelen vagyunk a padlástól a pincéig
Miért döntött úgy, hogy nem indul a választáson? Nemrég azt nyilatkozta, hogy „egy tisztségben a személyeknek »egészséges« időközönként cserélődni kell”. Ezt szembeállítva azzal, hogy így egy tapasztalt vezetőtől válik meg az intézmény, biztosan szükség van erre?
Kifelé csak az látszik, hogy a BBTE magyar tagozatvezetőjének munkája hosszabb távú kérdések kezeléséből és protokolláris tennivalókból áll. Ez így részben igaz is, de ezek mellett még rengeteg apró döntés, szervezés, megoldás szükségeltetik, amelyek már komolyan veszélyeztették az oktatói munkámat, szakmai előrehaladásomat. Annak idején a magyar oktatók kérésére egy évre vállaltam ezt a tisztséget, aztán ott maradtam öt évre. Szerintem váltanunk kell egymást, így legalább frissülnek a politikák és a koncepciók is.
Kit szeretne látni a korábbi magyar tagozat vezetőjeként?
Őszintén: legszívesebben olyan oktatótársamat, aki annak a már rég többségi irányzatnak a képviselője, amihez én is tartoztam. De ha véletlenül azok közül kerülne ki az utódom, akik teljesen rossznak, sőt ellenségesnek tekintik az egyetemet, akkor azt a személyt is minden tudásommal segíteni fogom az átadás folyamatában. Ugyanígy, ha abból a szintén kisebbségi körből kerülne ki az utódom, amely már-már ideálisnak tekinti az egyetemen belüli helyzetünket és zseniálisnak annak eddigi „örökös” rektorát, hát azt is segítem, támogatom. A magyar oktatók képviseletének szavazatát elfogadom.
Milyen feladatokat lát majd el a Szövetség oktatási főtitkárhelyettesi pozíciójában, mit tud felhasználni korábbi tapasztalataiból?
A feladatokat ugyan szabadon értelmezhetem, de nagy részüket örököltem, és elődöm, Lakatos András hosszú éveken keresztül kiváló munkát végzett. Három típusú feladat vár rám: az egyik az oktatáspolitikai információ és a tudáskészlet biztosítása a romániai magyar pedagógusoknak. A másik a megoldások kidolgozása a front-pozícióban levő RMDSZ-politikusoknak, súgni, labdákat paszszolni le nekik, hogy aztán ők kapura rúgjanak. A harmadik körben amolyan civil szervezeti feladatok vannak: képzések, tehetséges tanulók támogatása, jutalmazása, helyi gondok kezelése, csángók anyanyelvi oktatása, kapcsolat szakmai szervezetekkel stb.
Korábban azt nyilatkozta, hogy új pozíciójában élni akar a köz- és felsőoktatásban adódó lehetőségekkel. Melyek ezek?
Arra értettem, hogy az elmúlt esztendőkben rám ragadt egy mesterség, a felsőoktatás-menedzsment, az oktatáspolitika. Ezt szeretném felhasználni.
Azt is nyilatkozta, hogy nem érdekli a politikai pálya: ehhez mennyire tudja tartani magát az RMDSZ új szakpolitikusaként?
Amikor kiszivárgott, hogy mire kérnek fel, kollégák vontak félre, hívtak meg kávéra, és kérleltek: „Tivadar, ne bolondulj meg, ne menj Bukarestbe a politikusok közé!” Olyan értelemben nem érdekel a politikai pálya, hogy sem helyi, sem országos szinten nem akarok a pártpolitikai életben részt venni, nem tudom elképzelni magam képviselőként vagy szenátorként, általában bukaresti lakosként. Ezt a megbízatásomat szakpolitikai jellegűnek tekintem, az RMDSZ is így tesz; az első megbeszélésen Kelemen Hunor elnökkel, akivel diákkorunktól ismerjük egymást, mondtam is, hogy meglepő a felkérés, mivel magam soha nem „aktiváltam” a Szövetségben, a tagja sem voltam. Azt mondták: nem baj.
A BBTE-n egyre több magyar kar működik, bővül a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem is. Az érettségin viszont a diákok fele megbukott, ők nem felvételizhetnek idén. Mennyiben érzi ezt meg az erdélyi magyar felsőoktatás, illetve a teljes romániai egyetemi rendszer?
Az egyetemen egyelőre önállósuló magyar intézetek működnek, de ezek újak, és a következő években dől el, hogy ez marad a jó megoldás az önállósodásra, vagy tovább kell lépni. Az új rendszer sok problémát, csapdát rejthet magában, számos gondunkat nem oldja meg, számos igényünket továbbra sem elégíti ki. Az idei érettségi, ha jobban megszűrte az egyetemre igyekvő fiatalokat, talán inkább hasznára van a felsőoktatásnak, mint kárára. A létszám csökken, de egyelőre az egyetemi tanulmányokat félbeszakítók száma nőtt meg. Ennek részben gazdasági okai vannak, de részben az, hogy az elmúlt években emeltük a követelményeket.
Van képük arról, hogy az erdélyi magyar érettségizettek közül mennyien folytatják a tanulmányaikat külföldön, elsősorban Magyarországon? Itthon melyek ma a leginkább divatos szakok? A külföldön tanulás elég kismértékű, és az a tömeges magyarországi egyetemre járás, ami a kilencvenes évekre volt jellemző, ma már nincs. Itthon főleg a humán szakok divatosak most, de remélem, hogy közel van a reál szakok újrafelfedezése. Arra gondolok, hogy kereslet lesz ezeken a területeken a képzett szakemberek iránt, sőt idővel hiány lesz belőlük. Több európai országban megfigyelték és tanulmányozták az oktatáskutatók azt, hogy az egyes értelmiségi szakmák iránti érdeklődés ciklikus, nem egyenletes. Hazai viszonylatban például a mérnöki szakmák iránt elveszett az érdeklődés a posztkommunista ipari csőd közepette a kilencvenes években, aztán később megteltek a műszaki egyetemek, jelenleg pedig közepes érdeklődés jellemző.
Nemrég megjelent egy rangsor a hazai egyetemekről, s ezen a BBTE a második helyen szerepel. Mennyire mutatnak valós képet ezek a listák, illetve ehhez a helyezéshez mennyit „tett hozzá” a magyar tagozat?
A magyar tagozat a maga méretén, arányán felül tett ehhez hozzá, és ezt nem én mondom, hanem az a román kolléganő mondta, aki ezzel a témával foglalkozott. Elsősorban a találmányok és publikációk terén emelkedett ki a magyar tagozat, jók a nyugati kapcsolataink, jól integrálódunk az összmagyar egyetemi oktatásba, a diákjaink díjakat nyernek az összmagyar szakmai versenyeken: elsősorban a közgazdászok, a szociológusok, a matematikusok. Biológusaink, fizikusaink, geológusaink a Nature-ben publikálnak.
1997–2007 között nőtt a magyar diákok aránya a BBTE-n. Folytatódik-e ez a fejlődés, egyáltalán minek köszönhető ez, hogyan eszközölték ki?
Az egész egyetem létszáma növekedett, ebben a folyamatban csak afelett őrködtünk, hogy a magyar rész legalább olyan ritmusban bővüljön, ha nem kiemelten. Ez sikerült. A kedvező folyamatokat Szilágyi Pál rektorhelyettes, elődöm – és e tisztségben egyedüli példaképem – csapata indította el a kilencvenes évek végén. Az intézmény minden olyan részlegében, ahol oktatásszervezés folyik, a helyek, erőforrások elosztása, vállaltunk szervezői munkát. Jelen vagyunk a padlástól a pincéig, a kapusfülkétől a tűzoltószekrényig, ha már ennyire ragaszkodtak hozzánk egy közös egyetemen, de sokáig dilemma volt, hogy a mindenkori magyartagozat-vezető rektorhelyettes és munkatársai mennyi menedzsmentet vállaljanak át a közösből a magyar ügyek kezelése mellett. Érdekcsoportként léptünk fel az egyetemen, mint ahogy minden intézet, fakultás úgy lép fel.
Ön szerint milyen a romániai magyar felsőoktatás minősége? Miben van túlkínálat, mi az, ami hiányzik? A BBTE versenyképes, ezt a magyarországi szakmai versenyeken helytálló diákjaink teljesítménye is mutatja. Önmagában nem volna rossz a tanárképzésünk sem, mert a szakoktatók jók, de a tanárképző rendszer egésze katasztrofális.
Ha katasztrofális, akkor orvoslást igényel. Mire volna szükség?
Erről hosszan lehetne beszélni. A tanárképzés ma már sajnos pár darab „pedagógiai” tantárgyra szorítkozik. Megrémültem, amikor a tisztségem elején jelentették nekem, hogy előfordulhat az, hogy egy diák csak egyetlen órán tud tanítást gyakorolni valamelyik iskolában, mert nincs elég lehetőség ehhez. A kolozsvári magyar iskolák igazgatói pedig jelezték nekem, hogy fennakadást okoz a sok gyakorlatozó egyetemista fogadása, a szülők zúgolódnak, hogy a gyerekeiken kísérleteznek. Mennyire veszi figyelembe a rommagyar felsőoktatás a munkaerőpiac követelményeit? Létezik egyáltalán kapcsolat a munkaadók világával, ismeretesek felmérések, kutatások ezen a téren?
Felmérések vannak, a munkaerőpiacot jól ismerik a közgazdász vagy akár szociológus kollégák, de az egyetemi képzés vagy állampolitikailag diktált, vagy pedig – szintén a káros állampolitikák miatt – kényszerpályákon mozog, ahol nem mindig tudja pontosan követni a munkaerő-piaci realitásokat.
Mit eredményezhet a kettős állampolgárság, a könnyített honosítás? Nem tart attól, hogy több fiatal folytatja tanulmányait magyar állampolgárként Magyarországon?
Nem. Az eddigi tapasztalatok alapján milyen mértékben tekinthető hasznosnak a bolognai rendszer?
Ezt a rendszert rosszul alkalmazták, a kivénülő, érdekeiket féltő professzorok hada elsősorban azt nézte, hogy személyesen nehogy pozíciókat veszítsen. Jött egy fiatal miniszter, aki ezt jól felismerte, elszántan foglalkozik is a problémákkal, de alig dolgozott az oktatásban, ötletszegény és kapkodó, tehát sok jót nem várhatunk a jövőben sem.
Mi az oka annak, hogy immár három hónapja nem írt bejegyzést a blogjára?
Amikor szabadidőm volt, inkább a nyarat élveztem és a természetet kerestem a feleségemmel, a barátaimmal. Ősztől talán újra írni fogok.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Befagyasztják” az oktatást a Kölcseyben?
Elégedetlenkednek a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai és a szülők az iskolában uralkodó állapotok miatt: a gyerekek egy csoportja tegnap tiltakozó akciót akart szervezni, a szülők egy része pedig azt fontolgatja, hogy nem engedi iskolába a gyerekét, ha nem oldják meg a fűtésszolgáltatást.
Amint arról már beszámoltunk, a Kölcsey idén ismét új épületbe költözött, ahol jelentős felújítási munkálatokat eszközöltek, azonban arra, hogy a fűtőrendszer működésképtelen, csak szeptemberben jöttek rá, így a tanév kezdete óta fűtetlen osztályokban zajlik az oktatás.
Tegnap forró teát osztogattak a tanulóknak, akik közül sokan dideregtek, mivel csakis azokban az osztálytermekben volt elfogadható a hőmérséklet, amelyek ablakain besütött a nap. A Facebook közösségi portálon kedden egy flashmobra vonatkozó felhívás is megjelent, melynek szerzői arra szólították fel a diákságot, hogy szerdán 14 órakor az iskola előtt tartsanak a magasba egy-egy papírlapot „Gábor és Gyuszi, mikor jösztök fűteni?” felirattal, mely Kereskényi Gábor oktatási ügyekkel megbízott alpolgármesternek, illetve Ilyés Gyula polgármesternek szólt volna.
A megmozdulás azonban elmaradt, az egyik, neve elhallgatását kérő diák véleménye szerint azért, mert nyomást gyakoroltak rájuk. A tanuló szerint más terveik is voltak, korábban például még 400 kölcseys hajlandó lett volna a polgármesteri hivatal előtt tüntetni, azonban a péntekre szervezett megmozdulás is elmarad, szintén az ellenkampány miatt, melyet a KÖFEDISZ-en, az iskola diákszövetségén keresztül folytattak. „Nem az iskola vezetősége áll a dolog mögött, a fenyegetések fennebbről jöttek, azt mondták, gondjaink lesznek, ha nyilvánosan elégedetlenkedünk” – fejtette ki a Krónika érdeklődésére a tanuló. Boér Botond, akinek két gyereke jár a Kölcseybe, érdeklődésünkre elmondta: Kereskényi Gábor hibájának tartja a kialakult helyzetet, de azt sem zárja ki, hogy szándékos mulasztásról van szó.
Hozzátette: ha annyira hideg lesz, hogy veszélyeztetve látja a gyerekei egészségét, nem engedi őket iskolába, és ezzel az elhatározással nincs egyedül. Boér szerint nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy nagy baj lesz a fűtéssel, mivel a fűtőtestekről le voltak vágva a vezetékek. Ilyés Gyula szintén az alpolgármestert hibáztatja, mivel állítása szerint már nyár elején észre kellett volna vennie, hogy nem lehet fűteni az iskolában. Most pedig késő, bár a szatmári honatyáknak sikerült pénzt szerezniük, mivel Ilyés szerint a kötelező közbeszerzési eljárás legalább két hónapot vesz igénybe. Kereskényi Gábort tegnap nem sikerült elérnünk telefonon. Az alpolgármester korábban azt nyilatkozta lapunknak, hogy hamarosan alternatív megoldást találnak az osztálytermek melegítésére, hogy legyen valamiféle fűtés év végéig, ameddig elkészülhetnek a munkálatokkal.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Honnan jöttünk?
Markó Béla
Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy honnan jöttem, többféleképpen válaszolhatnék. Mondhatnám azt, hogy Bukarestből, és ez így igaz, nemcsak azért, mert valóban ott szálltam repülőre, hanem mert ott dolgozom nap mint nap, a hét nagy részében.
Mégis, ha úgy érteném a kérdést, hogy melyik az én városom, akkor azt mondanám: Marosvásárhely, és ez legalább annyira igaz lenne, mint az előző állítás, mert ott él a családom, oda térek vissza minden hétvégén, és 1990-ben onnan mentem el a bukaresti parlamentbe, hogy a magyarok jogaiért folytatott politikai küzdelemben részt vegyek.
De Brüsszelből nézve valószínűleg érthetőbb lenne, ha a szülőföldemet firtató kérdésre azt felelném: Erdély. Onnan jöttem, ott születtem, és ha nem is mindig Erdélyben, de mindenképpen Erdélyért élek, azért, hogy az erdélyi etnikumok, kultúrák, nyelvek, a magyar, a román, a német és a többiek történelmi együttélése egyenlő módon, méltányos körülmények közepette, háborítatlanul folytatódhassék a jövőben. Persze, az is helyes válasz lenne, ha azt mondanám egyszerűen: Romániából jöttem. Sőt, ma már úgy is fogalmazhatnék sommásan, hogy: Európából. Igaz, nem egyforma még ez az Európa, ahogy egyesek szeretnék, de szerintem nem is kell egyformává válnia. Ezért pontos meghatározás az is, hogy Európából jöttem ide, Európába.
Folytathatnám még ezt az identitásjátékot természetesen a vallási hovatartozással, anyanyelvvel, állampolgársággal, de nem érdemes, mert azt hiszem, így is kiderült, mennyire bonyolult problémáról van szó, és mennyire nehéz válaszolni rá, illetve nem is lehet egyetlen szóba belegyömöszölni, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Tulajdonképpen ma az egységesülő Európának is ez a nagy dilemmája, hogy ki tudunk-e alakítani egy olyan mentalitást, amely az európaiságot a különböző identitások gyűjtőfogalmának tekinti, amelyben elfér a magyartól a katalánig, a romántól a flamandig vagy vallonig mindenki.
Talán itt Brüsszelben nem is illik magyaráznom, hogy Erdély micsoda: egy olyan régió, amely a történelemben hosszú ideig, jóval több mint egy évszázadig önálló állam volt, azelőtt és azután Magyarországhoz tartozott, az első világháború utáni trianononi békekötés óta pedig Románia része. De ezektől a történelmi előzményektől eltekintve azt kell mondanom, hogy az a hely, ahol az ottani vallonok és flamandok – ne próbáljuk azonosítani, hogy ott melyik nép a vallon, és melyik a flamand, mert nem erről van szó –, tehát Erdély vallonjai és flamandjai abban a dilemmában vergődnek még mindig, hogy az igazságos együttélés csakis az autonómia, vagyis a különélés jogának biztosításával lehetséges.
Az egységesülő Európának is ez a nagy dilemmája, hogy ki tudunk-e alakítani egy olyan mentalitást, amely az európaiságot a különböző identitások gyűjtőfogalmának tekinti.
Nem kell Erdélyig menni, hogy a mai Európa nagy ellentmondását testközelben érezhessük, elég itt Brüsszelben belegondolni abba, hogy az Európai Unió fővárosában vagyunk, amely ugyanakkor Belgium fővárosa is, két etnikum még le nem zárult vitájának színhelye, de ráadásul ennek a városnak is szembe kell néznie a mostanában bevándorolt különböző kisebbségek hagyományaival, kulturális és nyelvi sokszínűségével.
Ma este egy olyan könyvről kell beszélnem itt, a Székely Jeruzsálemről, amelynek már a címe is kérdőjeleket támaszt sokak számára. Hogyan jön egymáshoz a ,,székely” jelző, amely az Erdély keleti részében ma is tömbben élő magyar népcsoport neve, és a földrajzilag egészen máshol elhelyezkedő Jeruzsálem. Szávai Géza műve éppen arról szól, hogy többé-kevésbé össze nem illőnek tekintett identitások keverednek mindannyiunkban, és csak akkor tudunk egy élhető közös jövőt kialakítani, ha megértjük ezt, tanulunk a történelemből, és lemondunk az egyetlen identitás illúziójáról, a nyelvi-kulturális-etnikai egyenruhába bújtatott régiók, országok hamis és veszedelmes tervéről.
Szávai Géza azt a műfaji megjelölést adta könyvének, hogy ,,esszéregény az identitásról”, és bár szívesen kiegészíteném más meghatározásokkal, el kell ismernem, hogy a lehető legpontosabb az ő műfaji megjelölése. Természetesen ugyanakkor önéletrajzi vallomás is, Erdély történelmi krónikája, egy vízbefojtott falu, a gyűjtőtóval elárasztott Bözödújfalu siratása, és legfőképpen talán politikai kiáltvány a toleranciáról.
Erdélyben, elsőként a világon, már évszázadokkal ezelőtt, a tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot, az erdélyi szászoknak és székelyeknek is sajátos közigazgatási autonómiájuk volt már réges-régen.
Semmiképpen sem fikció, hanem egy erdélyi értelmiségi, maga a szerző fejlődésregénye, ahogy próbálja megérteni saját szülőföldjét, ezt a csodálatos tartományt, ahol gyermekkorában közvetlen közelről láthatta egy különös vallási közösség mindennapjait, azokét a székelyekét, akik valamikor a 17. században felvették a Mózes-hitet, amelyhez etnikailag semmi közük nem volt, és azután megtartották ezt a hitet minden viszontagságon át, egyesek megjárták közülük a náci haláltáborokat, néhányan ottpusztultak, végül aztán Ceauşescu diktatúrája egy völgyzárógát megépítésével felszámolta a települést, és végképp szétverte ezt a közösséget.
Ha sokáig nem esik az eső, és apad a víz szintje, ma is kilátszik a tóból egy-egy templomtorony, mert ott a víz alatt békében megvannak egymás mellett a más-más vallásnak szolgáló kövek, ajtó- és ablaknyílások, egy gazdag és tanulságos múlt lassan széthulló emlékei.
Szávai Géza, akivel mi kolozsvári egyetemista korunk óta barátok vagyunk, hozzám hasonlóan nehezen tudna pontos választ adni arra, hogy honnan jött, hiszen több mint két évtizede Budapesten él és alkot, azelőtt Bukarestben dolgozott, és természetesen, mint mondottam, ő is erdélyi, ő is székely. A könyv is nyilván erre a kérdésre keresi a választ, hogy honnan jöttünk, de meg kell mondanom, hogy azért tekintem egyúttal politikai programbeszédnek vagy kiáltványnak is, mert felelni próbál arra is, hogy hova megyünk. Milyen Európába? És szebben, pontosabban, mélyebben válaszol, mint számos politikus, ő ugyanis nem szavazatokat akar szerezni, hanem olvasókat, immár franciául is, akik a tolerancia és intolerancia alternatívájával szembesülve majd – talán ennek a könyvnek a segítségével is – helyesen fognak választani.
Az egykori autonómia-modellek Erdélyben ma is működtethetők lennének, gyakorlatilag most is ez a megoldás.
Az író egyébként elképesztően sokat tud Erdélyről, az itt élő népek történelméről, be kell vallanom, hogy bár ismertem filológusi precizitását, engem is meglepett tényeinek és adatainak gazdagsága. Azt is mondhatnám, hogy Szávai Géza egy nem létező, de nagyon is hiányzó tudománynak, az identitástudománynak a szakembere. Ami persze, ha nem is ilyen mélységgel, mint az ő esetében, minden erdélyi értelmiségire jellemző, hiszen nekünk szinte mindennap meg kell küzdenünk a nyelvek és kultúrák együttélésének problémájával. Ehhez viszont, amióta megíródott, szükséges tankönyv a Székely Jeruzsálem, amelyből sok mindent megtanulhatunk a jövő Európájában nélkülözhetetlen toleranciáról.
Figyelmeztetés is a Székely Jeruzsálem, hogy nem lehetünk naivak, és nem gondolhatjuk azt, hogy a történelem mindig jó irányba megy, és ami rossz volt, az nem ismétlődhet meg. Hiszen Erdélyben, elsőként a világon, már évszázadokkal ezelőtt, a tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot, nem beszélve arról, hogy az erdélyi szászoknak és székelyeknek is sajátos közigazgatási autonómiájuk volt már réges-régen. Ehhez képest ma, amikor a Ceauşescu-diktatúra bukása utáni két évtizedben fontos oktatási és nyelvhasználati jogokat sikerült már visszaszereznünk, bizonyos értelemben még mindig rosszabbul állunk, mint hajdanában, a működő erdélyi autonómiák idején.
Nagy tanulsága ez Szávai könyvének, hogy a történelmi változások nem mindig jelentenek előrehaladást, és éppen ezért az új megoldások sokszor éppen hogy a régiek felidézéséből indulhatnak ki. Ugyanis – ezt már én teszem hozzá, hiszen Szávai Géza mégsem elsősorban politikus, hanem kiváló író – az egykori autonómiamodellek Erdélyben ma is működtethetők lennének, gyakorlatilag most is ez a megoldás. Kár, hogy az erdélyi sokszínűség, elsősorban a németek számának drasztikus csökkenése miatt, lassan egy kétpólusú, román–magyar együttélésre redukálódik, bár továbbra is élnek Erdélyben kevés számú, de mégis fontos kisebbségek. Viszont a magyar közösség részaránya, amely Erdélyben 22 százalék körül van, természetesen meghatározó.
Szávai Géza végül is a mentalitások, vonzások és taszítások, megértés és gyűlölet, tolerancia és intolerancia könyvét írja, nem a politikai programok történetét, viszont az ő szépirodalmi megközelítésében is mindvégig ott van az, amit Európában mindenkinek tudnia kell, hogy „les bons comptes font les bons amis”, vagyis jó elszámolás teszi a jó barátot. Más szóval: nem elég mentalitásváltozásról beszélni a mai Európában, hanem jó szabályokat, jó normákat, jó modelleket kell alkotni, amelyek lehetővé teszik az identitások tartós együttélését.
„Ami az Európai Unió létének és működésének feltételeit illeti: kitűnő előzményekre találhatna az Erdélyben évszázadokon át működő, etnikumokat és hiteket megtartó, a mellérendelés elvét életben tartó autonómiák történetében.”
Azt írja például egy helyen könyvében Szávai Géza: „Ami az Európai Unió létének és működésének feltételeit illeti: kitűnő előzményekre találhatna az Erdélyben évszázadokon át működő, etnikumokat és hiteket megtartó, a mellérendelés elvét életben tartó autonómiák történetében.” Az esszéregény szerzője maga is jól tudja, hogy új szerkezetre, új építményre van szükség: „Reményeink szerint például egy értelmes szerkezetű Európai Unióban felszabadulhat az egyik legnagyobb »európai nemzet«: a nemzeti kisebbségeké.
A békeszerződésekkel csak veszélyt hintő 20. századi dogmatizmusok által bűnösen rosszul szabdalt-fércelt Európában a nemzeti kisebbségekhez tartozó emberek összlétszáma a »nagynak« nevezett nemzetek lélekszámával vetekedik. Ha sikerül a józan ész és értelmes emberi érdekek és ép érzületek szerinti Európát megszerkeszteni, akkor ebben az új szerkezetben olyan közösségi identitások működhetnek, amelyekben a megalázó, kiszolgáltatott »kisebbségi léthelyzetek« nem kisebbségi, hanem emberi (értsd: újszerűen európai) helyzetekké minősülhetnek át.”
Fontos idézet ez, jelzi, hogy az író Szávai Gézának a közélet és politika dolgaiban is fontos mondanivalója van. Viszont ugyanakkor ne engedjék magukat az idézet által megtéveszteni: ez a könyv elsősorban sodró erejű esszéregény valóban, szépirodalom, amelyet csak kézbe kell venni, mert utána úgysem hagyja, hogy letegyük. S mint minden igazi műalkotás, eligazítást ad az élet dolgaiban, ezúttal elsősorban feleleteket arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hova megyünk mi, sokféle eredetű, nyelvű, kultúrájú, vallású emberek, vagyis: európaiak.
Elhangzott 2011. október 18-án a Brüsszeli Magyar Kulturális Intézetben, ahol Szávai Géza Székely Jeruzsálem című könyvének francia fordítását mutatták be.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Megtorlások Erdélyben
Az ötvenhatos magyar forradalom után 1959 a romániai magyarság történetében a későbbiekben drámai következményekkel járó döntések sorozatának esztendeje volt. A megtorlás 1960-ban, illetve a következő években is folytatódott. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való együttérzésért még 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat. 1959 elején megszüntették az 1956-ban létrehozott Nemzetiségi Bizottságot. Helyébe a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének határozata alapján (1959. június 3.) a Nicolae Ceauşescu és Leonte Răutu vezette pártkollektívát állították.
1959. január 3-án a Bécsben megjelenő Magyar Híradó Letartóztatási hullám Erdélyben címmel a romániai megtorlás méreteiről számolt be: "A börtönbe vetett egyházi személyek száma mintegy négyszáz. (A végleges statisztika még nem készült, nem készülhetett el, de egészen bizonyos, hogy a letartóztatott egyházi személyek száma ennél kevesebb – T. Z.) Az erdélyi magyar értelmiséget és diákságot ugyancsak letartóztatások tizedelik. (Az írás szerzője csak a letartóztatásokról tesz említést, holott 1958-ban kivégezték a Szoboszlai-per tíz, az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét! Ezzel párhuzamosan folyik – 1959-re is átnyúlva – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 77, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete 59 tagjának, a temesvári magyar líceum kilenc 12–13 éves kisdiákjának, a csíkszeredai egykori római katolikus főgimnázium tizenegy tanárának és diákjának, valamint a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hét hallgatójának a letartóztatása. A Belügyminisztérium kimutatása szerint 1958. január 1-je és 1959. május 31-e között országos szinten 9978 személyt tartóztattak le, a Magyar Autonóm Tartományban 308-at, Kolozsvár tartományban 32-t, Nagybánya tartományban 245-öt.) Néhány hónappal ezelőtt Szerov tábornok, a szovjet titkosszolgálat azóta leváltott főnöke azt javasolta a román pártvezetésnek: száműzzék az egész erdélyi magyarságot, mert az 1956-os magyar forradalom idején nyíltan kimutatta rokonszenvét a budapesti felkelők iránt. Ezt a tervet Gheorghiu-Dej és köre, úgy látszik, jelenleg nem tudja végrehajtani, ehelyett sorozatos letartóztatásokkal akarja terror alatt tartani a magyarságot, és szélsőséges nacionalizmussal levezetni a románok elégedetlenségét."
A Bolyai Tudományegyetem pere
1959 legdrámaibb eseményei a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához, a román nyelvű Babeş Egyetemmel való egyesítéséhez kapcsolódnak. Kacsó Magda bolyais diák az 1959. február 19–22-e között Bukarestben megtartott II. országos diákszövetségi konferencián javasolta: tegyék lehetővé, hogy a különböző szakos magyar és román egyetemi hallgatók "együtt tanulhassanak". Amikor a konferenciáról visszatérő Takács Lajos rektortól Szabédi László egyetemi tanár, költő azt követelte, hogy Kacsó Magdát szankcionálják, mert úgy kérte a két egyetem egyesítését, hogy erre senkitől nem volt felhatalmazása, a Bolyai-egyetem vezetője azt válaszolta: itt egy felsőbb párthatározatról van szó, "s amit a szóban forgó diáklány tett, csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni". (Lásd: Vincze Gábor: Történeti kronológia – romániai magyarság, 1956–1959. In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Főszerkesztő: Stefano Bottoni. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 407–412. o.)
1959. április 22-én a Bukarestben Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökletével tartott értekezlet véglegesítette a Bolyai- és Babeş-egyetem egyesítésével létrehozott új felsőoktatási intézmény struktúráját. Az akkor készített jelentésben azt is rögzítették, hogy milyen tantárgyakat kell magyar nyelven is leadni. Dej javaslatára elfogadták a Babeş–Bolyai Tudományegyetem elnevezést. A hír hatására Szabédi László 1959. április 19-én Szamosfalván a gyorsvonat elé vetette magát, Csendes Zoltán, az egyetem utolsó prorektora és felesége május 3-án megmérgezte magát, Molnár Miklós docens valamivel később kiugrott az ablakon.
A Bolyai Tudományegyetem perének legismertebb és legrangosabb elítéltje Páskándi Géza későbbi Kossuth-díjas író, költő, dráma- és esszéíró. A köztudatban úgy él, Páskándi Gézát teljesen ártatlanul ítélték el, hogy egy "nagy vad" is legyen a csapatban. Ebből a tanulmányból egyértelműen kiderül: Páskándi Gézát valójában a Várhegyi István által összeállított diákszövetségi határozati javaslathoz fűzött ötoldalas, írógépen legépelt kiegészítéséért és a tizenegy oldalas, kézzel írott, az egyetemi reformot sürgető Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő összegzéséért ítélték el hat év börtönbüntetésre. Kiszabadulása után Páskándit az állambiztonsági megfigyelés szabályainak megfelelően előbb Általános Információs Felügyelet alá helyezték, majd Ellenőrzési dossziét (mappát) állítottak össze róla, végezetül elkészült az Információs nyomozati dosszié. Ezt lefordítottam, és egy részletét azzal a nem titkolt szándékkal közlöm, hogy tanulságait "nem középiskolás fokon" tanítani kellene: hogyan lehet és kell megszabadulni az állambiztonsági szervek beszervezési kísérleteitől. A "csatolt mappában", az úgynevezett "munkadossziéban" lévő feljegyzések az 1960–1970-es évek romániai magyar irodalmi életének eddig ismeretlen vetületeire világítanak rá. A Páskándi-dosszié így kap történelmi, irodalomtörténeti "hátszelet".
A Páskándi Géza-dosszié
A romániai magyar – és ezzel párhuzamosan a magyarországi – irodalmi életet és a közbeszédet kevés olyan történés tematizálta, mint a 2006 őszén elemi erővel berobbant Szilágyi Domokos-ügynökdosszié, amely kapcsán mindenféle – rendszerint a tényleges helyzet ismeretétől messze elrugaszkodó – pró és kontra vélemény látott napvilágot. Valósággal felvirágzott a blog-irodalom – a maga követhetetlen szövevényeivel –, olyannyira, hogy háttérbe szorult az a "másik", a Gutenberg-galaxisra emlékeztető, folyóiratokhoz és könyvekhez kötött tényleges irodalom. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat 2006/18. számában és a Transindex internetes portál 2006. október 3-i számában látott napvilágot Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata, amely tételesen is megfogalmazza: Szilágyi Domokos "Balogh Ferenc" fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. Az utóbbi hónapokban hivatalosan megkerestük az illetékes szerveket (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárát – CNSAS) a dekonspirálás érdekében, de a levéltár szerint a polgári titkosszolgálat (SRI) részéről még nem történt meg "Balogh Ferenc" hálózati dossziéjának átadása. Ennek ellenére a fennmaradt iratok egyértelműen, minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy "Balogh Ferenc" azonos Szilágyi Domokossal: a rendelkezésre álló dokumentációban a Maros-Magyar Autonóm Tartomány belügyi szerveinél szolgáló Ştefan Blaga alezredes fedi fel az együttműködő személyazonosságát egy 1964-es jelentésben, fedőneve mellett polgári nevét is említve. "Balogh Ferenc" tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. 1958-ban "Balogh Ferenc" 13 írásos, ebből két kézírásos jelentést adott a Kolozs tartományi, illetve 1965-ben a bukaresti állambiztonsági szerveknek. "Balogh Ferenc" együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése (Fond informativ, 3010. sz. dosszié) 2) Péterffy Irén megfigyelése (Fond informativ, 3005. sz. dosszié) 3) Páskándi Géza megfigyelése (Fond informativ, 2534. sz. dosszié). A nyilatkozat megjelenése után különböző olvasatok, kommentek – Balázs Imre József és Visky András az SZ. D.-ügyről –, gyorsankét – Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, András Emese az Sz. D.-ügyről –, újraolvasó próba: néhány Szilágyi Domokos-szöveg –, ad-hoc linkgyűjtemény Szilágyi Domokosról, Láng Zsolt: Hol a vécé? című írása – láttak napvilágot, illetve dokumentumfilmeket – B. Nagy Veronika, a Videopontes alkotásait – sugárzott az elektronikus média. A Helikon irodalmi folyóirat 2007. július 10-i honlapján olvashatóak Szilágyi Domokos ügynöki jelentései, a tartótisztek elemzései, az őket irányító felettesek további utasításai, a "szigorúan titkos" intézkedési tervek és határozatok. 2002-ben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (a magyar betűkkel írott Szekuritáté megnevezést tartom elfogadhatóbbnak, mert 1948. augusztus 30-i megalakulásától kezdve ez a névváltozat vált hírhedtté a romániai magyarság körében) legjobb tudomásom szerint én bukkantam legelőször a "Balogh Fr" fedőnevű (a "keresztnévből" mindig csak az "Fr" rövidítést használták!) jelentésekre Páskándi Géza megfigyelési és követési dossziéjában. Akkor készíttettem a dosszié három kötetének legfontosabb dokumentumairól, illetve Dávid Gyula és Páskándi Géza, a Várhegyi István- és Varró János-csoport peréről, valamint Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról a fénymásolatokat. Az akkor készült naplójegyzeteimet is gondosan őrzöm. Azóta magyar nyelvre lefordítottam az említett dokumentumok igen jelentős részét, illetve a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában közzétettem az erdélyi "hazaárulási perek" sorozatának első három kötetét, a Szoboszlai-csoport, az érmifályfalvi csoport, az "ENSZ-memorandum" perének történetét, jegyzetapparátusát. Megjelenés előtt áll a Fodor Pál csíkszeredai-csíksomlyói híd-, út- és vasútépítő mérnök nevéhez kapcsolódó, a román–magyar lakosságcserére vonatkozó elméleti felvetések és az erdélyi kérdés teljes spektrumát bemutató kötet. A sorozat ötödik kötete a mélyinterjúkat tartalmazza, amelyekben – úgymond – "összeszikráztatom" az egykori kihallgatási jegyzőkönyveket a véges memória által megőrzött emlékekkel.
(folytatjuk)
Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18. – Budapest, 1995. május 19.) Kossuth-díjas író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója. 1949–1953 között az Ifjúmunkás hetilap, majd az Előre napilap munkatársa volt. 1953-tól Kolozsváron tanult a magyar szakon, közben az Utunk irodalmi lapnál is dolgozott. 1957-ben letartóztatták, az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. A börtönbüntetést a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben dolgozott könyvtári raktárosként és bibliográfusként. Feleségül vette Sebők Annát (Páskándiné Sebők Anna). 1971 és 1973 között a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. 1974-ben települt át Magyarországra; itt a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja volt.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szekusok markában*
Részlet Fülöp Sándor (1920–2011) visszaemlékezéséből
Fülöp Sándor visszaemlékezésével lapunk az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a kommunista diktatúra áldozataira emlékezik. A néhány hete elhunyt, frontot és szovjet fogságot megjárt Sándor bácsit a kommunista hatalom elleni agitáció vádjával 1956-ban letartóztatták, és hat év javítóbörtönre ítélték. Megjárta a marosvásárhelyi és a szamosújvári börtönt, a Duna-delta kényszermunkatáborait, s csak teljes büntetése letöltése után 1962 őszén szabadult. A nemzeti ünnep alkalmával a kötet formájában is megjelent, nagyon izgalmas és érdekfeszítő visszaemlékezésből közlünk részeket.
November 2-án, sötétedéskor érkeztünk meg Marosvásárhelyre. Bekísértek az állambiztonságiak fogadó, helyesebben fogda-épületébe. Az előtérben állt egy főhadnagyi rendfokozatú zömök, barna ember. Szőcsnek hívták. Ő volt a fogdaparancsok, illetve főfoglár. Később Bölénynek neveztük őt magunk között. Én lettem a száraz keresztapja. Jó estét köszönök oda a Bölénynek, de ő rámbődül:
– Forduljon arccal a falnak!
Odafordulok, s várom a történendőket. Nemsokára vállon ragad egyikük, és cókmókostól, azaz hátizsákostól bezár egy kis állófülkébe. Ott várakozom az égő villanykörte alatt mintegy másfél órát, amire értem jön egy őrmester, és a raktárba vezet. Ott leadom hátizsákomat, megmotoznak, elveszik órámat, töltőtollamat, mindent a rajtam levő ruházatomon kívül. Télikabátom, sapkám, sálam, bőrkesztyűm is ott marad. Holmimat fölleltározták és aláíratták velem. Ennek végeztével szemüveget tettek szememre, olyasfélét, mint amilyen a motorkerékpárosoké, csak ez vakszemüveg volt, azaz semmit se láttam vele. Kísérőm vállamra tette kezét és diktálta:
– Most jobbra fordulunk, most lassítsunk, mert lépcsők következnek lefelé, számolja itt a lépéseket, négyet, most balra térünk stb.
Mindezt nagyon halkan, alig érthetően mondta. Elég hangosan közöltem vele, hogy nem értettem, mit mondott.
– Pszt! – figyelmeztetett – Itt nem szabad hangosan beszélni.
A már fogva tartottaknak a folyósóra nyíló cellasorai között jártunk. Egyszer csak megállunk. Ajtót nyit. Egy kis cellába lépünk be. Ott leveszi fejemről a vakszemüveget. A cellában villanykörte égett. Az ajtó mellett rámutatott egy csengőgombra és így szólt:
– Ha szüksége van valamire, nyomja meg ezt a gombot. Mindjárt hozom az ágyneműt is. Vacsorát most még nem kap, mert elmúlt a vacsoraosztás ideje.
Kilépett, reám zárta az ajtót, én pedig körülnéztem cellámban. Volt benne két keskeny betonpriccs ráerősített vastag deszkalappal tetejükön, s ezeken egy-egy csupasz matrac. A cella mélyén a két priccs között egy ugyancsak betonalapzatú tömör asztalka állt rászerelt vastag fa asztallappal. A priccsek fölött a falba erősítve két-két rövid ruhafogas volt. A bejárat fölött pedig volt egy, a folyósóra nyíló kettős ablaktábla homályos üvegekkel, de olyan magasan, hogy azokat nyitogatni-csukogatni, s természetesen onnan a folyósóra ki is lesni nem lehetett. Ezek az ablakszemek félig nyitottak voltak. Innen áramlott be a folyosó „légkondicionált” levegője a szellőztethető fogda térségéből, ahol a cellák sora állott. Cellámnak hossza négy lépés volt.
Kisvártatva „rabszolgám” (tisztnek tisztiszolga, rabnak rabszolga dukál!) meghozta ágyneműmet: egy alsólepedőt, egy pokrócot meg egy fejvánkost. Magam pedig róttam előre-hátra négylépésnyi cellámat azon töprengve, hogy miféle súlyos bűntettel veszélyeztethettem egymagamban a kommunista államhatalmat, amiért ilyen biztonságos helyen őriznek. Gondolkoztam bizony azon, hogy mit is mondjak kihallgatásomkor, vagy miféle vallomást akarnak belőlem kisajtolni.
Miért?
Nem tartott sokáig lelkiismeret-vizsgálatom. Ismét nyílik a purgatórium ajtaja, szememre kerül a vakszemüveg, és fölvezetőm kísér az első kihallgatásra. Kanyargunk jobbra-balra, lépcsőkön le, majd belépünk egy ajtón csak úgy „vaktában”. Lekerül szememről a vakszemüveg, s valami irodaszerű szobában állok. Egy asztal mögött egyenruhás fiatal szekus főhadnagy ül. Tekintetében nem látok semmi fenyegetőt. Köszönök. Visszaköszön, leültet s mondja:
– Fábián Lajos főhadnagy vagyok.
Magam is bemutatkoznék (így illenék), de leint:
– Ne siessen. Tudom, hogy kicsoda. Most veszem föl személyi adatait, és csak akkor beszéljen, ha kérdezem.
Az íróasztal előtt, de attól két-három méterre ülök egy támla nélküli és a padozathoz rögzített széken (az állambiztonságiak biztonságán). Megtörténik a „protokolláris” bemutatkozás személyi adataimmal együtt, amelyet aláírásommal hitelesítek, majd kérdezi:
– Tudja-e, miért került ide?
– Ezt én is szeretném tudni – felelem.
– Annyi vallanivalója van, hogy azt se tudja, melyikkel kezdje?
– Bár így volna! Akkor nem volna az az érzésem, hogy ártatlanul hurcoltak ide.
– Mi ok nélkül senkit se hurcolunk ide. Gondolkozzék efelől a cellájában. Lesz ideje rá átgondolni, mikor és hogyan történt az, amit tett, s a legközelebbi kihallgatáson máris beszámolhat róla. Annyit elárulok bíztatásként, hogy följelentés alapján tartóztatták le. A följelentés szerint maga lázított a szocialista rendszer ellen. Emiatt pedig börtönbüntetés vár magára. Őszinteségétől függ börtönbüntetésének mértéke. Most elmehet.
Jóformán ki se mondta Fábián, hogy mehetek, nyílik az iroda ajtaja, belép a kísérőm, föligazítja vakszemüvegemet, és cellámba vezet vissza. Ő nem volt jelen kihallgatásomon, hanem kint várakozott. Honnan tudta tehát, hogy mikor nyithat be értem? Ez mindig így volt a további kihallgatások során is, amíg egyszer ráeszméltem. Vallatóm asztalának lapja alatt elektromos kapcsológomb volt, s amikor azt megnyomta, az odakint kigyulladó fény, jelezte fölvezetőmnek, hogy jöhet értem. Ugyanígy működött cellám „villanycsengő-gombja” is. Csak a cella számát világította meg valahol a jelzőtáblán, hogy a szolgálatos őr tudja meg, melyik cellához hívják. Mindig legalább két őr ténfergett a cellák előtt. E fegyőrök papucsosan vagy tornacipősen osontak a folyosókon, hogy lépteik ne kopogjanak, s egymásnak is csak sziszegtek kígyók módjára a kísérteties csöndben. A csönd eme purgatóriumában nagyon respektálták cerberusaink államellenes vétkeinket számba vevő introspektív nyugalmunkat. Még a cerberusoknak sem engedtetett meg a csöndháborítás, hát még nekünk, az alvilágiaknak! De hogy bűneink töredelmes, őszinte meggyónására buzdítsanak, nagy ritkán – nehogy megszokottá váljék – föl-fölrázogatott néhány percig tartó, a csöndet megtörő lárma.
Pár napig tartott már cellámban lelkiismeret-vizsgáló meditációm, amikor egyik este velőtrázó üvöltés és botütések hangos pufogása riasztotta meg temetői nyugalmunkat. Puffant egyet a bot, s erre következett az artikulátlan ordítás. Mindez olyan szabályos ritmussal, hogy a mesterkéltség, a színjátszás gyanúját keltette bennem. A bot pufogása is úgy hatott, mintha csak tömött matracot porolnának. Nem lehetett ez természetes verés. Ha valakit vernek, a fájdalomérzet folyamatos. A zúzódások azután is fájnak, miután a botütés lecsapott. Az így megkínzott ember egyfolytában jajgat, sőt könyörög hóhérainak, esetleg hangoztatja, hogy ártatlan, vagy ígéri, hogy vallani fog.
Később beigazolódott, hogy ez valóban csak lelkimasszázs, vagyis az egyik primitív megfélemlítő szekus trükk volt. Természetesen voltak valódi verések vagy az emberkínzás más módjai is a Securitátén, de nem ilyen demonstratív módon.
Kimerültségem ellenére „zártkörű” hajlékom első éjszakáján a kihallgatás után sokáig kerülgetett az álom. Azon töprengtem, hogy ki lehetett a följelentőm, és lesz-e erkölcsi bátorsága, mint vádló tanú velem szembenézni. Ekkor egy tettre döbbentem rá, amit valóban elkövettem, s amire valóban ráüthetik a fennvaló rend elleni lázítás vádjának (meg)bélyegzőjét. Annyira bíztam környezetemben, hogy ennek lehetősége csak most fordult meg a fejemben.
Október 24-én már tudtuk, hogy Budapesten kommunistarendszer-ellenes forradalom tört ki, és a magyar Dávid szembeszállt a szovjet Góliáttal. Kicsiny nemzetem világraszóló nagyságától hevülten léptem be az egyik tanterembe, ahol a köszöntésemre fölállott tanulók egyike nem emelte rám a tekintetét, hanem a padjára nézett le. Rászólok:
– Ne lógasd a fejedet, fiam! Te is magyar vagy. Mi, magyarok, emelt fővel állhatunk most a világ előtt, s a világ csodálkozó szemmel tekint föl ránk, hős nemzetünkre. Példátlan történelmi napokat él át a magyar nemzet.
Az egyik tanuló megkérdezi:
– Igaz-e, tanár elvtárs, hogy Magyarországon szovjetellenes fölkelés van?
– Igaz, fiam.
– És akkor nem fogjuk tanulni az orosz nyelvet itt sem?
– Ha itt is sor kerül erre, akkor nem. De addig végezzétek a kötelességeteket. Ez a ti dolgotok.
Hogyha valaki emiatt jelentett föl, nem ok nélkül jutottam ide. Ha emiatt börtönöznek be, vigasztalni fog az a tudat, hogy nemzetemmel vállalt szolidaritásomnak vagyok áldozata, mártírja.
Másnap korán reggel az egyik szolgálatos fogdaőr végigzörgette a cellaajtókat „deşteptarea” – ébresztő fölszólítással. Ajtót nyit, bead egy fél vödör langyos vizet surlórongyostól, amellyel cellám cementpadlózatát kellett fölmosnom. Az önkiszolgálás után nemsokára újra ajtót nyit, rám helyezi a vakszemüveget, és egy mosdó-véce-helyiségbe vezet mosakodás és egyéb szükségletek elvégzésére. Otthagy magamra kb. öt percig, majd beszól, hogy készen vagyok-e, és visszakísér cellámba. Úgy hét óra tájt adják be a reggelit, az ún. tercset (terci), azaz enyhén cukrozott híg kukoricadara-kását, amely éppen, hogy bepiszkolta pléhtányérom fenekét. Elfogyasztása után még éhesebb lettem.
Kora délelőtt ismét nyílik az ajtó, belép egy szekus foglár, kezében vakszemüveggel, rám igazítja azt és közli:
– Kihallgatásra viszem.
Most sokkal rövidebb utat tettünk meg a kihallgatáshoz, mint tegnap este. A szobában az asztal mögött egy másik szekus tiszt ül századosi egyenruhában. Puffadt képű, jól megtermett gunyoros viselkedésű pökhendiség. Nem nevezte meg magát. Ennyire nem ereszkedett le hozzám. Magamban Buftinak kereszteltem el őt. Utólagosan tudtam meg, hogy Biharinak hívják (valószínűleg konspiratív név).
– No, miért került hozzánk, Fülöp úr? Nem lett volna okosabb otthon csücsülnie a f…án, mint a mi munkánkat itt szaporítania?
Arrogáns magatartása fölpaprikázott, s az ő modorában finomkodtam vissza:
– Igazán sajnálom, százados úr, hogy én is egyike lettem munkáltatóinak, hogy ne így mondjam: megélhetési forrásainak.
Szándékosan nem kapitány, hanem a magyar hadseregben használatos százados úrnak címezgettem. Nem kérte ki magának, pedig láttam rajta, hogy fintorogva fogadja.
– Magának mi a foglalkozása? – kérdezte, mintha nem tudná.
– Tanár vagyok.
– Hol végezte el az egyetemet?
– Csak végeztem eddig, de el még nem. Másodéves hallgatója vagyok a Bolyai Tudományegyetem levelezői tagozatának orosz nyelv- és irodalomszakán.
– Akkor hogy meri magát tanárnak nevezni, ha nincs még diplomája?
– Engem az Oktatásügyi Minisztérium nevezett ki tanárnak, nem én saját magamat.
– Szóval tanár diploma nélkül.
– Úgy, ahogy lehet valaki százados is a katonai akadémia elvégzése nélkül.
– Reám akar ezzel célozni?
– Dehogyis. Ha mégis talált, elnézését kérem, hiszen a százados úr nem közölte velem iskolai végzettségét.
– Ember! Hogy beszél maga velem?
– Csak úgy, amint ember emberrel beszélhet emberileg bántó és sértegető szándék nélkül.
– De maga le van tartóztatva.
– Akkor is ember vagyok.
– Miféle iskolában tanárkodott?
– Többek között Kolozsvárt a Bolyai Tudományegyetem nyelvészeti karának orosz tanszékén is, mint egyetemi lektor. Tanítottam tanári diploma nélkül, de minisztériumi kinevezéssel, sőt protekció nélkül. Még csak párttag se voltam, se politikai érdemeim nem voltak a múltban.
– Horthyéknál sem?
– Sehol. Igen fiatal voltam ahhoz, meg nem is érdekelt a politika. Sem akkor nem érdekelt, se most sem érdekel.
– Még egyetemen is tanított? Miért süllyedt olyan mélyre, hogy most ide jutott?
– Olyan alávaló hely a Securitáté, hogy itt lenni szégyenletes dolog?
– Ha ártatlannak bizonyul, nincs oka szégyenkeznie.
– Nem magamra gondolok, százados úr.
– Nem azért rendeltem magát ide, hogy szellemeskedjen. A maga helyzete ehhez túlságosan komoly. Önéletrajzi adatairól kell beszámolnia, amit írásba foglalok, és azt ellenőrizzük is. Kérdéseimre ezért őszinte válaszokkal tartozik. Milyen nyelven kéri kihallgatásait? Románul-e vagy magyarul?
– Magyarul kérem, mert anyanyelvemen tudom a legkönnyebben és félreérthetőség nélkül, szabatosan kifejezni mondanivalóimat.
Nekifog kérdve kifejtett önéletrajzom megírásához. Amikor befejezte, átadja nekem, hogy olvassam át és írjam alá. Olvasom eléggé primitív írását, s közben meg-megcsóválom fejemet.
– Miért rángatja a nyakát, tanár úr? Görcse van, vagy nehezen megy az olvasás?
– Nem, százados úr, csak sok benne a helyesírási hiba.
– Üljön csak nyugodtan a f…án! Maga itt nem tanár, hanem vádlott, s mint ilyen, lesz rá gondunk, hogy magát tisztességre tanítsuk.
Bufti az asztallap alá nyúlt. Elővezetőm belépett, fejemre illesztette a vakszemüveget és visszakísért cellámba.
FOLYTATJUK
*Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon. Sajtó alá rendezte Papp Annamária. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2010.
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföldre irányítani Nyugat figyelmét
Elemzések a Székelyföldről címmel tartott műhelykonferenciát a román kormány égisze alatt működő, kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) Kovászna Megye Tanácsának támogatásával az árkosi Európai Tanulmányok Központjában szombaton.
A tudományos ülésszakon a Székelyföldhöz kapcsolódó témájú szakdolgozatokat, többnyire friss doktori disszertációk összegzését mutatták be fiatal kutatók, főleg Pécsett a Regionális Politikai és Gazdaságtani Doktori Iskolában és Kolozsváron tudományos fokozatot szerzett szakemberek. Az előadók között egyetlen háromszéki sem akadt.
Kutatóiroda Sepsiszentgyörgyön
Bognár Zoltán kolozsvári kutató felvezetőjében elmondta, a konferencia a két intézmény együttműködésének köszönhető, egy folyamat része, melynek eredménye az NKI majdani székelyföldi fiókjának létrejötte. Ifj. Nagy Benedek csíkszeredai egyetemi adjunktus abban látja a konferencia lényegét, hogy azok a kutatók, akik Székelyfölddel foglalkoznak, s nagyjából ismerik is egymást, tájékozódjanak egymás munkásságáról, elinduljon közöttük a szakmai kommunikáció. Tamás Sándor megyeitanács-elnök kifejtette, céljuk az NKI kutatásainak Székelyföldre való összpontosítása. Hozzátette, a székelyföldi iroda jogilag létrejött, a megyei tanács erről határozatot hozott. Fizikailag most véglegesítik: a megyeháza által átadott irodahelyiségben már csiszolják a parkettát, s egy tárgyalótermet is rendelkezésükre bocsátanak. Tartalmilag kell feltölteni az irodát, a Székelyfölddel foglalkozó kutatások gyűjtőhelyévé kell válnia, de erősíteni kell a Székelyföldre irányuló kutatásokat, és ugyanakkor új pályákat is kell nyitni – fogalmazott az elnök, hozzátéve: elsődleges cél Székelyföld területi autonómiájának szakmai alátámasztása, továbbá a nyelvi jogok körének bővítése.
Kutatási témák
Kiss Tamás, az NKI tudományos titkára elmondta, évek óta törekedtek arra, hogy az intézet Székelyföldön erősítse jelenlétét, kutatási területeik egy része székelyföldi témájú. Fontosnak tartja, hogy az iroda Sepsiszentgyörgyön nyílik, ez stratégiai döntés volt – tette hozzá. A mostani konferencia feladatként a székelyföldi kutatóhálózat feltérképezését nevezte meg, tudni kell, mely témákat sikerült lefedni és melyek hiányoznak. A székelyföldi kutatások eredményeiből kiadványsorozatot terveznek. Évente három-négy kötet kiadására van lehetőségük. A szerkesztőbizottság tagjai: Lőrincz D. József, Horváth Gyula, Benedek József, a régió és a társadalomtudományok szakemberei. Reményeik szerint már jövőben be tudják mutatni az első termékeket. A székelyföldi fiók kutatási feladatai között az autonómiakérdés és a turizmus fejlesztése mellett a romastratégia és a migráció megállítása is szerepel – mondotta. Tudja-e a székely társadalom a magyar intézményrendszeren keresztül integrálni az itteni cigányokat? – az egyik megválaszolandó kérdés. A másik: mivel tudják itthon tartani a fiatalságot? Erre a kutatásra már szövetkeztek a budapesti Kisebbségkutató Intézettel, a sepsiszentgyörgyi és a Hargita megyei önkormányzattal.
Gyors sikert akarnak
Horváth Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjának főigazgatója felelevenítette, hogy Kolumbán Gábor elnöksége idején Hargita Megye Tanácsának támogatásával létrehozták a Székelyföld 2000 kutatócsoportot, mely Székelyföld fejlesztési stratégiájának tudományos megalapozásáról állított össze kötetet, mely a Kárpát-medence régiói című, mára tizenkét kötetre bővült sorozat első kiadványa, jelentős tudományos eredmény.
Soron következő feladatként a székelyföldi közösségnek a következő európai uniós programozási szakaszra való felkészülését jelölte meg a főigazgató. Az első periódus kedvezőtlen tapasztalatokat szült nemcsak Székelyföldön, hanem az újonnan csatlakozott keleti térségben mindenütt. Arra számítottak, hogy az EU nem más, mint a támogatások lehívásának politikai kerete, nem gondoltak arra, hogy ezeket az EU-s támogatásokat saját elgondolású fejlesztésekhez igazítsák. Azért fontosak a kutatások, mert okulva a tapasztalatokból, a következő periódusban fel lehet készülni az EU-s források lehívásához szükséges programokra. Paradigmaváltásra van szükség, hangsúlyozta az előadó, hozzátéve, Székelyföld akkor lesz sikeres régió, ha olyan gazdaságpolitikát folytat, mely saját energiából táplálkozik, s a fejlesztési támogatásokat kiegészítő forrásként használja. Horváth Gyula elmondta, a kutatók idealisták, arra számítottak, először elkészül egy alapos Székelyföld-fejlesztési stratégia, s az annak megvalósításában szerepet vállalók elsajátítják ennek tételeit, a politikusok csak utána léphetnek színre. Nem így történt, mert a politikusok azonnali sikerre vágynak, s még mielőtt valami kézzelfogható eredmény született volna, telekürtölték a világot azzal, hogy készül Székelyföld fejlesztési koncepciója. A hírre reagáló vitában a tudomány nem tudott pontos választ adni a felmerült kérdésekre. A döntést előkészítők, a döntéshozók és a tudomány közötti sokkal tartalmasabb kölcsönhatásokra lenne szükség – mondotta a szakember. Fontos, hogy megfogalmazódjék a térség igénye a leendő kutatási feladatokról, ám ne a politika adja a megrendeléseket, mert a tudomány autonómiája nem sérülhet. De szükség van a párbeszédre – tette hozzá. A szakember az illetékesek figyelmébe ajánlotta, arra törekedjenek, hogy Székelyföldet regionális kutatási témaként ismertessék meg a nemzetközi tudományos közvéleménnyel, mihamarabb jelenjék meg nyugati tudományos folyóiratokban is. Ennek a szereplésnek közvetve gazdaságfejlesztő ereje is lehet, magyarázta, hozzátéve, a tapasztalok azt mutatják, hogy a nemzetközi szaklapokban szereplők felkeltik a befektetők érdeklődését, mert a nyugatiak komolyan veszik a szakirodalom megállapításait
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszék az első (Népszámlálás)
Háromszék a népszámlálás kezdete óta vezet az összesített arány szempontjából, a legutóbb, vasárnap este bekért adatok szerint országosan a polgárok 35,83 százalékát vették számba, megyénkben 41,82 százalék adatai kerültek jegyzékbe – tájékoztatott György Ervin prefektus. Kisebb gondok voltak, jelentős fennakadással mindeddig nem szembesültek.
A kiválasztott számlálóbiztosok egy része nálunk is visszalépett, de mindenkit sikerült pótlistáról helyettesíteni, egyetlen körzet sem maradt összeíró nélkül. Eddig a gondok többnyire félreértésből adódtak, arra vonatkozó panasz érkezett például, hogy a biztos nem töltötte ki egy családtag ívét, ám visszatért, kiderült, feledékenység és nem rosszindulat vezérelte. Egy másik számláló nem tudta, hogy a 15 éves gyermekek esetében is ki kell tölteni az ívet, számlálatlanul hagyott egy 11 hónapos kisbabát, de a szülők jelzése után ismét kiszállt a helyszínre, és beírta a gyermek adatait. Vannak félreértések, de eddig semmi olyan nem történt, ami nem orvosolható – hívta fel a figyelmet György Ervin. Azt is elmondta, jobb, ha az emberek településük polgármesteri hivatalában jelzik gondjukat, mert az ingyenes zöldszámon robot válaszol, és késhet a megoldás. A prefektus szerint a települési jegyzők jól tájékozottak, alapos segítséget tudnak nyújtani abban a három községben is – Bereckben, Lemhényben, illetve Kőröspatakon –, ahol ideiglenes jegyző látja el a feladatkört. A Kovászna megyei prefektúrán semmit sem tudnak arról, mikor utalja át a kormány a számlálóbiztosok fizetését, és az anyagiak hiányával már szembesülni kényszerültek. Bukarestből nem engedélyezik polcok készíttetését népszámlálási ívek tárolására, csak a bérlést hagyják jóvá egyéves időszakra, ám nincs vállalkozó, aki ilyen feltételek mellett legyártaná a több folyóméternyi polcot. Körülbelül 11 000–12 000 lejbe kerülne megvásárlásuk, ám a törvények nem teszik lehetővé, másrészt azonban követelik a szakszerű tárolást. Ha nem lesz polc, kénytelenek lesznek a raktárnak kinevezett szobákban a földön egymásra tenni az íveket tartalmazó dobozokat – derült ki a prefektus tájékoztatójából.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)