Gyújtópontban – Autonómiatörekvések: korlátok és lehetőségek
Az autonómia változó feltételei cím alatt zajlott tegnap a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor keretében a Kárpát-medencei magyar érdekképviseleti szervezetek vezetőinek részvételével az a nemzetpolitikai kerekasztal, amelyet Répás Zsuzsanna, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője moderált.
A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, Pásztor István szerint az autonómiatörekvések tekintetében megállapítható, hogy a feltételek folyamatos változása az álláspontok megfelelő újraértékelését követeli meg. Újszerű helyzetnek minősítette, hogy nyolc év után a határon túli magyar közösségek törekvései egybeesnek a magyar kormány célkitűzéseivel. A vajdasági magyar érdekképviselet politikai súlya felértékelődött annak következtében, hogy Magyarország a VMSZ-t a Szerbiával való kapcsolatépítésében véleményformáló tényezőnek tekinti – részletezte. Mint kiemelte, a régióban felértékelődött helyzetű anyaország a határon túli magyarság érdekérvényesítésének erejét is növeli, de az autonómiát illetően a magyar közösségeknek kell megfogalmazniuk akaratukat, és megállapodásaikat a többségi politikum irányába nekik kell közvetíteniük. A vajdasági autonómiaépítés lépésről lépésre történő módozatának része a magyar gyermekek beiskolázási arányának személyes meggyőzési akciókra alapuló megőrzése, a versenyképes magyar értelmiségi réteg újratermelése, az egyes oktatási és kulturális intézmények alapító jogainak megszerzése – fejtette ki.
Berényi József, a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke úgy vélte, az etnikai alapú magyar politikai érdekképviselet elvesztése Szlovákiában nem visszafordíthatatlan helyzet. A jelenleg parlamenti képviselettel rendelkező vegyes párt azonban nem biztosíthatja megfelelő módon a magyarság érdekképviseletét, hiszen nemzetiségi kérdésekben már a politikai alakulaton belül kompromisszumot kell hozniuk, a döntéshozatali folyamat végén pedig már hatványozódnak a kiegyezések. A reálpolitika esélyeit illetően kiemelte: a szlovák nemzetállami törekvések kontextusában az alapfelfogás, hogy a kisebbség megszűnésével a probléma is eltűnik. Ilyen körülmények között nehezen található partner a többségi politikai szférában, a jogbővítések úgynevezett „árukapcsolással” valósíthatók meg. Úgy vélte, az ősz folyamán a népszámlálási eredmények egyféle negatív katarzist eredményeznek majd a felvidéki magyarokban: az eredményeket tudomásul véve átértelmezhetik a helyzetet azok a választópolgárok is, akik mindeddig a többségi politikum által partnerekként megjelölt személyeket tekintették jó politikusnak, és nem azokat, akik a megmaradás feltételeinek biztosításáért álltak ki a politikai színtérre.
Az autonómia alapvető feltétele az öntörvényűségre való készségnek, mint potenciálnak megléte a közösségben – hangsúlyozta Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke. Brenzovics László, a KMKSZ alelnöke úgy vélte, a magyar közösség talán legnehezebb helyzetben most van Ukrajna függetlenné válása óta. Az épülő autokrata, azaz a politikai hatalmat az elnök személye közé központosító nemzetállamban, a sajtó által tanúsított magyarellenes hisztériakeltés, a magyar gyerekek beiskolázási arányainak csökkenését eredményező új jogszabályok által meghatározott helyzetben valóban házról házra kell harcot vívni minden magyar iskolásért, a magyar közösség, és a mindeddig megszerzett jogok megőrzése érdekében – fejtette ki.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: annak érdekében, hogy a romániai magyarok szülőföldjükön szabadon, és biztonságban élhessenek, az önrendelkezést eszközként kell szemlélni. A különböző etnikai környezetben élő magyar közösségek számára az autonómia megfelelő típusú kereteit kell megteremteni, a döntéseket pedig a transzszilván értékekre, a nyitottságra és párbeszédre alapozva kell meghozni – tette hozzá. Véleménye szerint a Bukarest-Budapest-Brüsszel partnerségi tengelyre kell alapozni a lépésről-lépésre történő munkát, az egyezségkötési lehetőségek keresését. Emlékeztetett a küszöbön álló, területi-közigazgatási átalakítás kapcsán megfogalmazott szövetségi álláspontra, amelynek értelmében az egyes régiók belső kulturális sajátosságait figyelembe vevő, az etnikai alapú érdekképviseletet nem csorbító koherens gazdasági fejlesztési régiókhoz kell közigazgatási hatáskört rendelni. A kisebbségek jogállását szabályozó törvénytervezet kapcsán kiemelte: a tárgyalások ősszel folytatódnak, az RMDSZ pedig úgy alakítja a feltételeket, hogy a törvénynek tartalma legyen. Úgy vélte, az autonómia kérdésében megegyezésre juthatnak más romániai magyar politikai szereplőkkel is, az elképzeléseiktől eltérő kereteket pedig nem fogadnak el. Mint mondta, az RMDSZ nem kockáztatja a magyarság parlamenti képviseletét sem.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tancács (EMNT) ügyvezető elnöke az eredményesség kulcskérdésének minősítette, hogy lehet-e széleskörű konszenzust kialakítani az autonómiatörekvések vonatkozásában. A kisebbségi jogok törvénye esetében hiányolta a közviták elmaradását, elégtelennek érezte az egyeztetést a jogszabály tekintetében, amit szerinte a román politikum gyenge pontként érzékelt. A magyar kormány támogatása mellett a belső konszenzus kialakulásának fontosságát emelte ki. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a nemzeti minimumot meghatározó stabilitásegyezménynek kidolgozásához minden romániai politikai erő partnerségét keresi – tette hozzá. Bizalmát fejezte ki azt illetően, hogy az autonómiatörekvések megvalósításában feloldhatók a stratégiai különbségek.
– Nemzetpolitikánk legteljesebb fogalma az autonómia – fogalmazott Németh Zsolt államtitkár. A kérdés az országhatárokon kívül élő, Kárpát-medencei magyarság számára nem az, hogy szükség van-e önrendelkezésre, vagy milyen autonómiaformák kívánatosak, hanem a célokat miként lehet a differenciált helyzeteknek megfelelően megvalósítani. Úgy vélte, amennyiben Erdélyben az autonómiapolitikák tekintetében áttörést sikerülne elérni, az nagy szolgálat volna a többi Kárpát-medencei magyar közösségnek is. Románia esetében egy racionális politikai osztállyal van dolgunk, amely fel tudja mérni érdekeit, és hogy a magyar közösség mennyire befolyásolja a belső állami stabilitást – jelentette ki. – Az autonómia számunkra nem követelés, hanem prognózis: autonómia lesz, és bízom benne, hogy előbb, mint utóbb – tette hozzá.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”
Dr. Lovas János magyartanár, kutató gazdag életpályájáról, tanári és szaktanfelügyelői tapasztalatairól, a tanári hivatás írott és íratlan szabályairól mesél. Az elismert tanár ősztől nyugdíjba vonul, de a katedra mellől nem távozik végleg.
Lovas János 1946. november 17–én született a Temes megyei Szapáryfalván. A falu helyén a XIX. század hetvenes–nyolcvanas éveiig erdő volt, azt kiirtották, hogy vasútvonalakat építsenek. A megmaradt területet mezőgazdasági területté nyilvánították, majd arra tizenöt településről hoztak lakosokat. Lovas János ebben a faluban született, itt járt iskolába 1953–60 között, középiskoláit a Lugosi Coriolan Brădiceanu Líceumban végezte, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia szakára. Sok évig volt magyartanár, magyar szaktanfelügyelő és a BBTE adjunktusa.
Reggel kilenc órára, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének tanári szobájába rögzítettük a beszélgetés időpontját. A tanár úrnak már az asztalán volt a kávé, igazán még nem tudta, hogy miről fog beszélni, annyi tény, hogy egy nagyon hosszú életpályára tud visszatekinteni, melyről akár napokig is tudna mesélni.
„Ez már egy más világ, mint amelyikben én életem nagyobb részét leéltem — tűnődik el Lovas János tanár úr. — Nem rosszabb, de valahogy más… Szülőfalum, a Temes megyei Szapáryfalva, már csak emlék számomra, hiszen olyan átalakulásokon ment át, hogy lehet meg se ismerném. De a megmaradt emlékek tökéletesek. A szabályosan elrendezett utcák, a faluközpontban lévő községháza, a templom és az iskola, ahol tanulmányaimat kezdtem. Negyedik osztály után bevittek bennünket a lugosi 3–as Számú Magyar Középiskolába. Az osztály nagy része nem akart ott maradni, mert túl nagy volt a szigor. Az osztálytársaim visszamentek a faluba, engem apám nem engedett vissza, azt akarta, hogy városon tanuljak. Hatodikba muszáj volt visszamenni. Nyolcadikba ugyancsak Lugoson folytattam tanulmányaim. Akkor már Coriolan Brădiceanu Líceumnak nevezték, de már összevont iskola volt, melyben működött magyar tagozat is. Érettségi után felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia karára. Nem volt könnyű, hiszen hatan voltunk egy helyre. Előbb azt gondoltam, hogy román–magyar szakra íratkozok, de erről lebeszéltek. Annyit kellett volna tanuljak, mintha két egyetemet végeztem volna egyszerre. Amúgy is nagyon hálátlan dolog az, ha magyar gyerekek számára kell románt tanítani. A gyerek számára nehezen megy, a tanár pedig úgy érzi, nem végzi jól a munkáját. Harmadéven szakosodni kellett: irodalom vagy nyelvészet? Húsz hallgató közül hárman választottuk a nyelvészetet. Államvizsga dolgozatom témája Szapáryfalva teljes tulajdonnév rendszerének (személynevek, állatnevek, földrajzi nevek) bemutatása volt.” 
Sárközújlaki évek 
„Az egyetem elvégzése után Bukarestben történt a kihelyezés — folytatja Lovas János. — Mivel nekem volt a legjobb médiám, én választhattam elsőként. Reméltem, hogy kapok egy helyet Temesvár vagy Arad környékén, de ez nem jött össze. Legmegfelelőbbnek Sárközújlakot tartottam. Minőségi magyar iskola volt, közel a városhoz. Az iskolában csak szakképzett tanárok voltak. Még a rajzot is olyan személyek tanították, mint Fodor Kálmán és Szilágyi Béla. A magyar katedráról Terdik Ilona bement a városra, én az ő helyét foglaltam el. Nagy szeretettel fogadott a tanári kar. Közben hat hónapra elvittek katonának. Miután visszajöttem, megismerkedtem egy sárközújlaki lánnyal, akivel mindmáig házasságban élek és van egy fiúnk… Egy nap megjelent az iskolában a káderes, és közölte, hogy engem szeretnének bevinni Szatmárnémetibe magyar szaktanfelügyelőnek, ugyanis Murvai László addigi szaktanfelügyelőt Bukarestbe helyezték. Nem akartam elfogadni a megbízatást, de meg kellett tennem. Beláttam azt, hogy minden hatalom elvár egy bizonyos lojalitást az alkalmazottaitól. A pártba is beléptem, bár sohasem hittem abban a társadalomban. Nekem nagy kétségeim voltak a szovjet hatalommal szemben is. Meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió egy véres polgárháborúval fog feloszlani. Szerencsére ez nem így történt… 1972 szeptemberében, amikor már kezdtem sárközújlakinak érezni magam, elhagytam Sárközújlakot.” 
A szaktanfelügyelő 
„Abban az időben nem olyan volt a szaktanfelügyelő élete, mint most. Autóbuszokkal vagy akár gyalog, többször egy hétre ki kellett menni egy–egy eldugott településre, ahol fűtetlen vendégszobákban kellett lakni. Ezekből az évekből maradtak jó és rossz emlékeim is. A jó az volt, hogy volt időm és lehetőségem gyűjtésekre. Már abban az időben is szokás volt megünnepelni az inspekciókat, én sohasem mentem kocsmázni vagy protokollokra, hanem gyűjtöttem. Tanfelügyelőként viszont kellemetlen dolgokkal találkoztam. Nagyon le volt züllesztve a megye magyar nyelvű oktatása. Akkor még nagyon sok tanító tanított magyartanárként. Ők végeztek ugyan egy gyorstalpalót, de a maguk klasszikus módszereiket használták, mi pedig az egyetemről hoztuk az új szellemet. Amit szerettem ezekben a tanítókból lett magyartanárokban, hogy következetesek és precízek voltak, mindenáron — akár pálcával vagy vonalzóval — megtanították a gyerekeknek az anyagot és megkövetelték a fegyelmet. Ezekkel az elavult, sulykoló módszerekkel unalmasakká tették a nyelvórákat. Sokszor órákat töltöttem el azzal, hogy rávezessem őket: mit kell tenni azért, hogy az óra ne legyen nyűg a tanulók számára. Nagy hangsúlyt fektettem a fegyelemre is. Akik nem voltak felkészülve, nem engedtem őket véglegesítő vizsgára. Emiatt félelmetes vaddisznó hírében álltam.”
A nyelvészdoktor
„Különös története van az én doktori címem megszerzésének is. 1972–ben kezdtem el a gyűjtést. A szamosháti magyar tulajdonnevek, becenevek és ragadványnevek gyűjtése volt a témám. Harmincnyolc falu, negyvenezer lakosát kellett felkeresnem. Márton Gyula professzor már akkor meghívott a doktorira, amikor olvasta az államvizsga dolgozatomat. Halála után Szabó T. Attila lett az irányítóm. A gyűjtéssel elkészültem, de a doktori disszertációm nem tudtam megírni, mert az abban az időben nem lehetett több mint száz oldal, annak megvédésére pedig a megyei pártbizottság kellett ajánlást tegyen. Ezzel a témával nem volt esélyem. A gyűjtés során is gyakran figyelt fel rám a Szekuritáté. Kíváncsiak voltak rá, hogy milyen adatokat gyűjtök. A doktori címet végül akkor kaptam meg, amikor Péntek János lett az irányítóm.” 2000 májusában védtem meg a disszertációmat. 
Ismét a katedrán 
„1983–ban jött a magyarságot sújtó hullám. Mivel kezdték megszüntetni a magyar iskolákat, a tanfelügyelőségen megszűnt a magyar szaktanfelügyelői állás. Én tizenkét év után felemelt fővel mentem vissza a katedrára, mivel kezdett teher lenni számomra ez a munka. Eredménytelennek láttam a küzdelmeimet. Képtelen voltam engedni az igazamból, de egy olyan világ kezdett kialakulni, amelyben nem sok helye volt a jó szándéknak. A sok terepút, a rossz körülmények miatt megbetegedett a lábam is. Az 1989–es változásokig általános iskolákban tanítottam. A változás félig az ágyban, félig lábon ért. Jöttek az átszervezések, a szatmárnémeti 14–es Számú Általános Iskolában megválasztottak aligazgatónak, de nem szerettem azt a munkát. Továbbra is arra törekedtem, hogy fegyelem és minőségi oktatás legyen az iskolában. Ebben az iskola volt vezetősége igyekezett fékezni, ahol lehetett keresztbe tenni. A Ceauşescu diktatúra legszörnyebb éveiben, amikor minden este elvették az áramot, gyertyafénynél tanítottam — olyan volt az osztály, mint kivilágításkor a temető —, mert tudtam, hogy a tanuló érettségin és felvételin nem mondhatja azt, hogy azért nem tud, mert nem volt áram. Amikor megalakult a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Bura László megpróbálta összeszedni a városból azokat a tanárokat, akik meg tudtak felelni az akkori kihívásoknak. Nagyon sok tanuló tizenegyedik osztályból jött át román tagozatról, és úgy kellett érettségizniük, mint aki első osztálytól magyar tagozaton tanult. Tizenkét évet töltöttem a Kölcseyben. Nagyon sok tanítványom kollégám lett. Kollégaként kezeltem őket és büszke voltam rájuk. Mindig azt vallottam, hogy a tanár és a diák között meg kell legyen a három lépés távolság, a diák fel kell nézzen a tanárra, a tanár pedig úgy kell viselkedjen, hogy a diák szülőnek nézze. 2002–től vagyok a BBTE adjunktusa. Ősztől innen vonulok nyugdíjba, de ha lehetőséget kapok, óraadó tanárként tovább fogok dolgozni.”
Új idők örvényében
„A tanügyben a több mint húsz év alatt a lényeges dolgok nem változtak sokat. Ha változott, inkább rossz irányba. Pedig a világ és benne az emberek nagyon megváltoztak. A mai diákság már egy más világban nőtt fel. Egy olyan világban, ami számomra már kezd idegen lenni. Nem rosszabb ez a nemzedék mint a régi, de más. Nekem sohasem voltak konfliktusaim a tanulókkal. A diák sokszor ki akarja kezdeni a tanárt, de ez mindig feltűnési viszketegségből, polgárpukkasztó hajlamból történik. Ha a diák látja, hogy nem pukkad a polgár, akkor leereszt, nem próbálkozik tovább. A tanár feladata meggyőzni a diákot arról, hogy mennyire fontos megtanulni a feladatot. Én ha akarom, ha nem, ott állok a diák előtt. Példakép kell legyek. Rám a diák, mint hiteles emberre kell nézzen. Mint ahogy mondani szokás: a tanár legyen tudós, színész és szőlő. A szemléletváltás, ami a pedagógusokat illeti, az óvodában átment, az I–IV. osztályban sincsenek problémák, a gondok a felsőbb osztályokban jelentkeznek. A tanárok egy részéből hiányzik a szakmai hozzáállás, a módszertani tudás, ami nélkül nem lehet tanítani. A témát módszertanilag úgy kell közel vinni a diákhoz, hogy az értse, szeresse meg rajtam keresztül. De döntő szerepe van annak is, hogy a diák mit hoz otthonról. Nagyon sok szempontból még mindig mélyponton vagyunk.” erdon.ro

Egyetemek: van elég felvételiző
A gyenge érettségi eredmények ellenére nem csökkent a felvételizők aránya a nagy népszerűségnek örvendő kolozsvári felsőoktatási intézményekben, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) azonban húsz százalékkal kevesebb a jelentkező.
ár még nem ért véget a beiratkozási időszak, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem legtöbb karán a tavalyi beiratkozási adatokhoz hasonlóan számottevő túljelentkezést regisztráltak – derült ki a felsőoktatási intézmény rektorátusának közleményéből. Magyari Tivadar, a BBTE magyar rektorhelyettese a Krónikának elmondta: a magyar tagozaton várakozásaiknak megfelelően csaknem azonos a tavalyival az eddig beiratkozottak aránya. Hozzáfűzte, a kisebb egyetemeknél előfordulhat, hogy kevesebben iratkoznak be, azonban az ország négy legnagyobb egyetemét, köztük a BBTE-t a demográfiai hullámvölgyek sem szokták érinteni.
Az egyetem közleménye szerint a legtöbben a politológia és jogi karra iratkoztak be, az itt oktatott szakokon hatszoros volt a túljelentkezés a tandíjmentes helyekre. A legkevesebben a környezettudomány és kémia szakokra jelentkeztek, itt egyelőre alig van túljelentkezés 1,15, illetve 1,39 diák jut egy tandíjmentes helyre.
Senki sem jelentkezett Székelyudvarhelyen
A kolozsvári egyetem kihelyezett karain már jóval kisebb az érdeklődés. A Székelyudvarhelyen meghirdetett matematika–informatika szakra például senki nem jelentkezett. A kihelyezett tanszék vezetői csak találgatni tudnak, hogy miért ennyire népszerűtlen az újonnan elindított szak. „Tizenöt államilag támogatott helyet hirdettek meg. Nem értem, miért nem iratkozott be senki. Talán a sikertelen érettségi is hozzájárult, de talán a nagyobb reklám is jól jött volna, vagy egyszerűen nincs még hagyománya a szaknak” – mondta a Krónikának dr. Antal Sándor, a matematika–informatika szakra történő felvételi lebonyolításával megbízott pedagógusi szak tanulmányi igazgatója. Ezzel szemben a már tizenkét éve Udvarhelyen működő tanító és óvónői szakra a várakozásoknak megfelelően iratkoztak be a frissen végzettek. A meghirdetett hatvan nappali tagozatos helyre hetvenen jelentkeztek, a harminc távoktatási helyre pedig huszonhárman.
Mint ismeretes, korábban a BBTE Csíkszeredában működtette a matematika–informatika szakot, de az egyetem vezetősége tömbösíteni igyekszik a kihelyezett tagozatokat, így idén Udvarhelyen indulna a szak. Egyelőre azt remélik, hogy az őszi pótfelvételi még javíthat a helyzeten.
Zavartalan beiratkozás a Sapientián
A gyenge érettségi eredmények a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) felvételiét sem befolyásolták. „Tavalyhoz képest gyakorlatilag semmilyen visszaesés nincs, ami a beiratkozó diákok létszámát illeti” – közölte a Krónikával Tonk Márton, az egyetem kolozsvári karának dékánja. Mint mondta, nem tartottak különösebben az esetleges létszámhiánytól, hiszen az erdélyi és partiumi magyar gimnazisták sokkal jobb eredményeket értek el az országos átlagnál, mintegy 67 százalékuknak sikerült az érettségije. „Az, hogy egy picit komolyabban veszik az érettségit, nekünk egyetemi oktatóknak még jó is, mert hosszú távon azt jelentheti, javul a minőség, a gyenge felkészültségű gimnazisták nem iratkozhatnak be automatikusan az egyetemekre” – nyilatkozta lapunknak Tonk Márton. Arról is beszámolt, hogy a foto - film - média szakon már most túljelentkezés van, de a kolozsvári kar másik három szakára is szép számban jelentkeztek diákok, ugyanakkor biztosan maradnak helyek az őszi beiratkozási időszakra is, de ezek valószínűleg tandíjkötelesek lesznek.
Kevés jelentkező a PKE-n
Ezzel szemben a másik magyar magánegyetemen, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen mintegy 20 százalékkal csökkent a beiratkozottak száma tavalyhoz képest – tudtuk meg Nyíri Enikő titkárságvezetőtől, aki ezt az idei rossz érettségi eredményeknek tudja be. A szerdán lezárult beiratkozáson 280 végzős nyújtotta be a mappáját. Legnépszerűbbnek idén is azok a szakok bizonyultak, amelyeket minden évben a legtöbb hallgató keres: az angol, a menedzsment, a turisztika és a képzőművészet, illetve az idén másodjára felvételit hirdető magyar nyelv és irodalom szak – az elmúlt esztendőktől eltérően azonban idén e szakok egyikére sem volt túljelentkezés. Minden szakon a meghirdetett helyek száma alatt maradt a jelentkezők létszáma, ezért szeptember elsejétől kezdődően minden szakon szerveznek pótfelvételit.
Nagy jegyek az orvosin
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE), ahol már lezajlott a felvételi, idén is nagy volt az érdeklődés, mintegy három jelölt jutott egy helyre, és kevesen jutottak be 9-es alatti átlaggal. Orvosi szakon magyar tagozaton 131 tandíjmentes hely telt meg, a bejutóknak 9,98 és 9,04 közötti átlaga volt. 16 vizsgázó tízest kapott az írásbeli vizsgán. Fogorvosi szakon 35 végzős jutott be államilag támogatott helyre 9,26 és 8,08 közötti átlaggal, míg 37-en tandíjköteles helyen folytatják tanulmányaikat. 35 tandíjmentes hely volt meghirdetve gyógyszerészi szakon is, míg újabb 17 végzős költségtérítéses helyre jutott be. A felvételizők péntekig nyújthatták be az óvásokat, a végleges eredményeket pénteken függesztik ki.
Dénes Emese, Kiss Előd-Gergely, Nagy Orsolya, Pap Melinda. Krónika (Kolozsvár)

Szórványgondokról tanácskoztak Máramarosszigeten
Szórvány és média az Iza partján címmel szervezett könyvbemutatóval egybekötött kerekasztal-beszélgetést a kolozsvári Szórványtengely-mozgalom a máramarosszigeti Leöwey Klára Gimnáziumban. A beszélgetésen Szabó Csaba, a Kolozsvári Televízió szerkesztője, valamint Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó újságírója a helyi civil és politikai élet képviselőivel beszélgetett el a régió gondjairól, mindennapjairól. Béres István RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint a máramarosi szórványrégió legnagyobb gondját az jelenti, hogy nagyon sokan kivándoroltak, legtöbben olyanok, akik iskolázottak, jól képzettek, itthagyták a várost, az országot. „Akik itt maradtak, azoknak többnyire megélhetési gondjaik vannak. Ugyanakkor létezik egy réteg, aki annak idején nem kapta meg az egészséges nevelést, így nem tudja, hogy hova, melyik nemzetiséghez tartozik, így nehéz őket bármivel is megszólítani” – mutatott rá a képviselő. A beszélgetésen felmerült az a tény is, hogy a történelmi Máramarosnak nincs saját magyar nyelvű lapja. 1990-ben elindult a Szigeti Turmix hetilap, ám az 15 évre rá megszűnt. 2008-ban ugyan volt még egy próbálkozás egy hetilap beindítására Máramarosi Hírlap címmel, ám az rövid két hónap működés után anyagi gondok miatt szintén megszűnt. Jelenleg Máramarosban csak a Bányavidéki Új Szó hetilap működik, szintén komoly gazdasági nehézségek között, tavaly majdnem meg is szűnt. A 3500 példányszámban eladott újságot hárman szerkesztik. Tamási Attila szerint szükség lenne több tudósítóra, ám ezt anyagilag nem tudják fedezni.
Zahoránszki Brigitta. Krónika (Kolozsvár)

„Ha már területeket veszítettünk, akkor jogokat kérünk!”
Közös záróelőadást tartott Tusványoson Orbán Viktor és Tőkés László
Összenő, ami összetartozik – magyar nemzetegyesítés a XXI. század Európájában cím alatt zajlott a 22. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szombati záróelőadása, amelyen Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, valamint Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke vett részt meghívottként. Míg Tőkés László többek között az erdélyi és magyar önazonosságtudatról, Trianon gyógyítási útjáról, a posztkommunizmus nyomasztó időszakáról, az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzési kálváriájáról beszélt, addig Orbán Viktor a nemzet fogalmának reneszánszáról, a nyugati kapitalista rendszer szabályainak megdőléséről, illetve az államnak a gazdaságban betöltendő növekvő szerepéről értekezett. Traian Băsescu államfő ezúttal nem jött el a rendezvényre, de Németh Zsolt moderátor szerint „nem volt olyan hónap az elmúlt évben, hogy Orbán Viktor és a román államelnök ne találkozzon.”
Az egyszerűsített honosítási, illetve visszahonosítási eljárással megszerezhető magyar állampolgárság biztosítása által új időszámítás kezdődött a magyarság életében – jelentette ki Tusnádon a beszélgetést moderáló Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára. Az állampolgárságot igénylő magyar polgárok olyan politikai közösséghez kívánnak csatlakozni, amely egy adott jövőképet kíván megvalósítani Magyarországon, a Kárpát-medencében és a nagyvilágon – fejtette ki.
Véleménye szerint az a tény, hogy Traian Băsescu államfő nem vehetett részt a rendezvényen, nem jelzésértékű a magyar–román párbeszéd alakulását illetően: – Nem volt olyan hónap az elmúlt évben, hogy Orbán Viktor és a román államelnök ne találkozzanak, és nem is lesz olyan a továbbiakban sem. Mint mondta, elkezdődött Traian Băsescu idei őszi magyarországi látogatásának előkészítése is.
Egyensúlyban a magyar külpolitika hagyományos prioritásai
Erdélyi és magyar önazonosságtudatunk teljességében találkozunk a mai napon – emelte ki Tőkés László, aki a nemzetegyesítő erdélyi fejedelmek emlékére, tetteik történelmi példázatára hivatkozva, a mindenkori talpraállás üzenete jegyében köszöntötte a nyári egyetem résztvevőit, vendégeit. 2010-ben Magyarországon a nemzet felszabadításával új, rendszerváltozással egyenértékű parlamenti választásoknak lehettünk tanúi: a magyar állampolgárság határokon túlra való kiterjesztését szabályozó, illetve a nemzeti összetartozást megfogalmazó törvény Trianon gyógyításának útját indította el, és mindezek lényege, foglalata az új magyar alkotmány. Orbán Viktor miniszterelnök történelmi hagyományaink folytonosságában szorgalmazza a nemzetegyesítés politikáját – fogalmazott Tőkés László.
Kifejtette: a magyar külpolitika három hagyományos prioritása van immár egyensúlyban az új magyar kormány alatt: a nagy léptekkel előrehaladó, határok feletti nemzetegyesítés folyamata mellett a szomszédságpolitika tekintetében is elmondható, hogy soha nem volt ilyen jó Magyarország kapcsolata Romániával, Horvátországgal vagy a többi környező állammal. A magyar uniónak ugyanakkor tovább kell épülnie az Európai Unióban, amelynek keretében Magyarország egy sikeres elnökségi időszakot is maga mögött tudhat – összegezte Tőkés László.
„A posztkommunizmus nyomasztó időszakát éljük”
Romániai magyar viszonylatban az elmúlt két évtizedben stratégiai fontosságú, tartós eredményt nem értünk el, posztkommunista, posztszekurista korszakban leledzünk, még mindig a kommunizmus örökségével viaskodunk – tette hozzá. – Rendszerváltozás helyett hatalomátmentés, európaiság helyett eurokonformizmus, posztkommunista korrupció, illetve harmadik világbeli mélynyomor köszöntött ránk, az átöröklött gazdasági, erkölcsi válság pedig mindannyiunkat nyomaszt – részletezte az EP-alelnök. Felhívta a figyelmet a történelmi igazságtétel folyamatának elsikkadására, a felemás tulajdon- és vagyonrendezésre, az autonómia, valamint az államilag támogatott magyar egyetem hiányára.
Az ország tervezett területi-közigazgatási átszervezése kapcsán Tőkés László úgy értékelte: az európai típusú regionalizáció ürügye alatt, a magyarság etnikai arányainak megváltoztatását eredményező átszervezési terv része annak a megnyilvánulásnak, amelynek keretében a román nacionalizmus, nacionál-kommunizmus időnként „ráront” az állam magyar nemzetiségű polgáraira, amint az a szlovákiai területi-közigazgatási átrendezés esetében is történt. – A román államfő üresen maradt helye azt hirdeti számomra, hogy ebben az ügyben nem alkuszunk – hangsúlyozta Tőkés.
Problémák, amelyekről tárgyalni szükséges
Az időszerű problémák kategóriájában a politikus felhívta a figyelmet arra is, hogy Kolozsváron a debreceni Nagytemplomra emlékeztető, klasszicista stílusban épült, alsóvárosi református – közismert nevén a Kétágú-templom mellett, a műemlék jellegét csorbító állami objektumot, a tanfelügyelőség épületét építik a kulturális és örökségvédelmi miniszter beleegyezésével. Emlékeztetett továbbá arra, hogy a Kirnyik-hegység egy részére vonatkozó, Kelemen Hunor által aláírt régészeti mentesítési bizonylat komoly akadályt hárított el a verespataki aranykitermelés útjából. Véleménye szerint félő, hogy Borbély László környezetvédelmi miniszter kénytelen lesz maga is aláírni a projekt útjában álló engedélyt, amely lehetővé teszi a ciánalapú aranykitermelést, bár az EP elsöprő többséggel kimondta: azt a teljes Európai Unióban be kell tiltani. A kitermelés elindítása esetén a Kárpát-medencei térség országai egyaránt szembesülnek a környezetszennyezés veszélyével – figyelmeztetett. Kimondandó problémának minősítette továbbá a Házsongárdi-temetőben zajló sírrongálások ügyét, a romániai magyar politikai elit opportunista politizálását, a „pán-ortodox”, „pán-román” nemzetállam megvalósítására, „az erdélyi ortodox kolonizációra” irányuló törekvéseket.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alapfokon elutasított bírósági bejegyzése kapcsán Tőkés László a Jurnalul Naţional napilapban megjelent tudósításra hivatkozva elmondta: a bukaresti törvényszék a 2011/19. számú, július 14-i határozatában azzal indokolta döntését, hogy „a párt nem a nemzeti, hanem egy közösség érdekeinek képviseletét tűzi ki céljául”. A magyarok politikai akarata, a magyar nemzeti értékek és érdekek következésképpen nem részei a román nemzeti akaratnak, értékeknek és érdekeknek – értelmezte Tőkés László, hangsúlyozva az érvelés súlyosan megkülönböztető, kizárólagos és antidemokratikus jellegét. – Az a hibánk, vétkünk, hiányosságunk, hogy magyarok vagyunk? Adjuk fel magyarságunkat, hogy itthon lehessünk a hazában? – vetette fel a kérdést Tőkés László. – Ha Románia stratégiai partnere tudott lenni Magyarországnak, ugyanabban az európai néppártban található mindkét ország kormánypártja, s Traian Băsescu államfő az, aki a legmesszebb elment a magyar–román párbeszéd terén, akkor azt kérjük a román féltől: üljünk tárgyalóasztalhoz, mint nemzet a nemzettel, ne úgy, mint többség a kisebbséggel – fogalmazta meg felhívását a politikus.
Amint a Tismăneanu-jelentés megköveti a kommunizmus bűneiért a rezsim áldozatait, joggal kérhetik, hogy a mindenkori román államhatalom kövesse meg a magyarságot a poszttrianoni és posztkommunista időszakban elszenvedett sérelmekért: – Ha már területet vesztettünk, jogokat kérünk ezen a területen, beleértve az autonómia minden formáját, a Partiumban, Székelyföldön és Erdély többi térségeiben – hangsúlyozta Tőkés László.
Internacionalista kormány távozott, nemzeti érkezett
Olyan szilárd pontnak nevezte Orbán Viktor, magyar miniszterelnök a tusnádfürdői rendezvényt, amely már az év elején bekerül a naptárba, s ahol megbízható találkozásokra nyílik alkalom, illetve megbízható találkozóhelyek alakulnak ki. Orbán kijelentette: tavaly internacionalista kormány távozott Budapestről, s nemzeti érkezett. Mondanivalójának kiindulópontját az elmúlt 100 év rövid vázolásával kezdte, a múlt század során a magyar nemzetet ért hatásokat és történéseket értékelve.
– Az első világháború után természetellenes állapot jött létre, semmi sem alakult úgy, ahogy szerettük volna. A második világégés után megszállás, illetve politikai és gazdasági diktatúra következett, szétverték a nemzetgazdaságot. 1990 után a globális piacok kora következett. Kérdés, hogy az új világban megváltozik-e a nemzet szerepe, eljön-e a nemzet ideje – fogalmazta meg a kérdést Orbán Viktor.
A politikus kifejtette: nem túlzás azt állítani, hogy egy teljesen új világ következik, amelyben alapvetően megváltoztak a szabályok, s amelynek kihívásaira más válaszokat kell adni. Megismételte a tavalyi rendezvényen már előadott gondolatát, amely szerint a kapitalista gazdasági berendezkedés válságával összefüggő korszakváltás következik be a nyugati világban.
– Tavaly már a világgazdasági válság végéről kezdtek beszélni, erre bedől Görögország, bajban van Olaszország és Spanyolország, s következhet akár Belgium is. A kontinens pereme más fejlődési pályára állt. Ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államokban az államadósság felső határát felemelő törvényről folyik a vita, Afrikában forradalmak zajlottak, Japánban atomkatasztrófa következett be. Magyarország is a zátonyhoz közeledett, most ettől egyre távolabb vagyunk – jegyezte meg a miniszterelnök.
„Véget ért a nyugati fogyasztói társadalom”
Feltette a kérdést: mi az, ami véget ér, hogyan nézett ki a letűnt világ. Helyzetértelmezése szerint a korszakváltás az „előző világ összeomlásával indul”. Szerinte utóbbit elsősorban az eladósodás okozta, ugyanis fedezet nélküli kölcsönöket adtak és vettek fel, illetve úgy vélekedtek, hogy megkérdőjelezhetetlen a folyamatos fejlődés, a fogyasztás pedig bármeddig fokozható.
– Véget ért a nyugati fogyasztói és jóléti társadalom, kiégett azoknak a fáklyája, akiket eddig követtünk. Az új szemlélet szerint kétszer mérünk, s egyszer vágunk. A mértéktartáson van a hangsúly, a biztos kéz politikáját kell érvényesíteni. Az új korszakban jelentősen megnő az állam szerepe a gazdaságban. De ez csak úgy lehetséges, ha a közösség, pontosabban egy erős, öntudatos nemzet áll az állam háta mögött, amelyet egyébként az állam a munkájával szolgál. Magyarország megadta a helyes választ erre, ugyanis 2010-ben soha nem látott többség jött létre, a kétharmados forradalomnak köszönhetően új alkotmány született, új gazdasági építkezés indult el, s ezek alapvetően hozzájárultak a nemzeti erősödéshez – fogalmazott Orbán.
Úgy vélekedett, korábban nem volt ennyire elszánt és cselekvőképes: „a magyarok harcolni akarnak a munkanélküliséggel, kilátástalansággal”. Orbán Viktor szerint eddig a közép-európai országok a nyugati országokat követték, most viszont megfordult a helyzet. Kilátásba helyezte, hogy a készülő új angol médiaszabályozás „kísértetiesen hasonlít majd a magyarra”.
– Utánunk más országokban is bank- és válságadót vezettek be, gyökeresen átalakították a nyugdíjrendszert. Úttörő szerepe jut Közép-Európának. A nagy testű országok összedőlésének szele veszélybe sodorhatja Magyarországot – mondta, majd Széchenyit parafrazálva hozzátette: a cél az, hogy az ország a saját tengelye körül forogjon.
Elmondta: felemelkedés tapasztalható Közép-Európában, s ezáltal a súlypont erre a térségre tevődik át. A Balti-tengertől az Adriáig soha nem látott növekedési sáv alakult ki. Politikai szempontból pedig „létrejött a nemzeti alapon nyugvó demokraták összefogása” az egész térségben. – Tőkés elnök úr említést tett néhány problémás kérdésről, de ha az internacionalisták gyakorolnák a hatalmat Romániában, akkor teljesen más nagyságrendű gondokkal küszködnénk – fogalmazott.
Egy más témára térve Orbán elmondta: egyeseknek furcsának tűnt, hogy az EU soros magyar elnöksége folyamán harcoltak azért, hogy Románia és Bulgária mihamarabb csatlakozzon a Schengen-övezethez. Jelezte, hogy ezt kettős megfontolásból tették: egyrészt szolidaritás, másrészt pedig önérdek, ugyanis a csatlakozást követően nagyon sok új átkelő pont nyílik meg Magyarország és Románia között, amely hozzájárul a még szabadabb utazáshoz, kapcsolattartáshoz, s ezáltal erősíteni fogja az erdélyi magyar közösséget. Úgy ítélte meg, szükségszerűség a nemzet megerősödése, s az elkövetkező időszakban a nemzet reneszánszának leszünk tanúi.
„A Sapientia a saját gyerekünk, ha kér, adunk”
A hallgatóság egyik tagjának a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) finanszírozásával kapcsolatos kérdésére válaszolva a magyar miniszterelnök elmondta: amennyiben a romániai magyar felsőfokú oktatási intézmény illetékesei megmondják a magyar kormánynak, mit várnak el, mit tegyen a budapesti kormány, „mi azt megtesszük”. A Sapientia a saját gyerekünk, ha sír, halljuk, ha kér, adunk – összegezte mondanivalóját Orbán Viktor. Utalva a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakult helyzetre a felsőoktatás témakörében, megemlítette, hogy szerinte a magyar nyelvű orvosképzés szempontjából kulcsfontosságú. Bejelentette: ősszel fogadják el azt a jogszabályt, amelynek során a határon túli magyar közösségeknek lesz politikai képviselete a budapesti Országgyűlésben.
Az erdélyi magyar összefogással kapcsolatos hallgatósági kérdésre azt válaszolta: az összes határon túli területen a közösségek képesek egységesek lenni, de vannak olyan helyek, ahol egyesek „nem érzik magukat jól az egységben, ugyanis nem tudnak élni a súlyukkal arányos befolyással”. – Nem szervezeti formákat támogatunk, hanem azokat, akik a végén a közös, egységes fellépések irányába viszik el a dolgokat – mondta Orbán.
Szintén az erdélyi magyar politizálást taglaló kérdésekre válaszolva Tőkés László élesen támadta az RMDSZ-t és Markó Béla volt szövetségi elnököt, a szervezet jelenlegi vezetőjét pedig két ízben is átkeresztelte Markó Hunorra. Előbb viszont elmondta, hogy szerinte „nagy baj van, ha az egység összeütközik a demokráciával”.
– Totalitárius egységet akarnak ránk kényszeríteni. Jobban szót értenek a román pártok vezetőivel és képviselőivel, mint saját atyafijaikkal. Markó Béla meg azt mondta, hogy az állampolgárság és a szavazati jog biztosításával a magyar kormány célja Erdély kiürítése. Hallják, hogy mivel vádolják magukat – fordult Orbán Viktorhoz és Németh Zsolthoz. – S még azt is mondta, hogy ne avatkozzanak bele ügyeinkbe. Olyan ez, mint amikor a kommunizmus alatt ugyanezt mondták. Mi is hozzászólhatunk ahhoz, ami Magyarországon történik, leváltjuk Orbán Viktort, ha nem végzi jól a dolgát – humorizált Tőkés, majd hozzátette: Budapest nem beleszól az ügyekbe, hanem együttműködik az erdélyi magyarokkal. – Plurális egységre törekszünk. Létrehoztuk az egység megteremtésére hivatott struktúrákat, ilyen volt az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum is. Az RMDSZ kihátrált ebből. Nem lehet úgy egységre törekedni, hogy kifogásoljuk az új politikai párt bejegyzési kérelmét alátámasztó aláírások hitelességét, miközben a román hatóságok ezt nem teszik meg – fakadt ki Tőkés László.
ZAY ÉVA, KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

A román kormány botrányosan gáncsolja a Sapientiát. Az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet számtalan hátrány éri a végleges akkreditáció késleltetése miatt
Szomorú születésnapot ünnepel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem: pontosan egy évvel ezelőtt, a Tusványosi Szabadegyetemen jelentette be ünnepélyesen dr. Dávid László rektor, hogy a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség (RFMÜ) elfogadta az intézmény akkreditációját. Ettől a pillanattól a végleges akkreditáció ügye a politikum térfelén pattogott, és egy év alatt emiatt nem történt semmi.
Nagy kérdés, hogy a kormányon lévő, és a magát minden erdélyi magyar érdeket képviselő szervezetnek nevező RMDSZ képviselői, miért nem tudták megsürgetni a folyamatot, ami Romániában más magánegyetemek esetében átlagosan négy hónapos procedúra. Egyebek mellett, a késlekedés okairól és annak az egyetem számára káros következményeiről a felsőoktatási intézmény vezetőjével, Dávid Lászlóval beszélgettünk.
– Az akkreditáció szakmai folyamata már tavaly júniusban lezárult. Ez röviden azt jelenti, hogy az RFMÜ bizottsága meglátogatta egyetemünket, elvégezte az ilyenkor szokásos felméréseket, megadta a jóváhagyását és javasolta a Sapientia intézményes akkreditációját. Ezután a bizottság a javaslatot átküldte a román kormánynak, pontosabban az oktatásügyi minisztériumnak. A szaktárcának az lett volna a feladata, hogy kidolgozzon egy olyan törvénytervezetet, amelyben javasolja az akkreditált Sapientia magánegyetem létrehozását. Múlt év októberéig minden esetleges, de főként az intézményünk vagyoni helyzetére vonatkozó kérdést tisztáztunk a minisztériummal, és azóta ketyeg az óra. Négy hónapi várakozás után Lányi professzor úrral közösen felkerestük a minisztert, aki adminisztrációs okokkal magyarázta a törvénytervezet elkészítésének csúszását. A dokumentáció végül márciusra készült el, azóta a kormány jóváhagyására várunk. A tervezetre előzőleg áldását kell adja többek között a pénzügyi és a munkaügyi minisztérium is, és bár ezek formális dolgok, a kormányhoz még nem jutott el a beadvány.
– A beiktatás késlekedése mögött lát-e szándékosságot, vagy tényleg ilyen lassan őrölnek a bürokrácia malmai?
– Tudomásunk szerint mostanáig egyetlen egyetem esetében sem húzódott el ilyen hosszasan az akkreditációs folyamat. A gyakorlatban az eljárás általában négy hónapig tart, amely időintervallumba a parlamenti jóváhagyás is belefér. A kormány beleegyezéséhez a – parlamenti szavazással ellentétben – nincs szükség politikai egyeztetésekre, hiszen az egész procedúra egy egyszerű adminisztratív dolog. A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) esetében is, nem a kormány jóváhagyása miatt késett négy esztendeig az akkreditáció, hanem a két ház szakbizottságainak lassú munkájáért. Sokszor megtörtént, hogy a bizottságokban nem volt meg a megfelelő kvórum, és a nagyváradi kollégák teljesen feleslegesen utaztak Bukarestbe. Mi még ettől is messze állunk, hiszen ahhoz, hogy a bizottságok elé kerülhessen ügyünk, már rég meg kellett volna kapnunk a kormány jóváhagyását. Éppen ezért legnagyobb fájdalmunk az, hogy az RFMÜ nagyon jó minősítése – amely sokat nyomhatna a latban a parlamenti viták során –, az időhúzás miatt egyre veszít súlyából, jelentőségéből és lassan a homályba vész.
– Sokan azt hihetik, hogy a végleges akkreditáció kérdése csak formális ügy, hiszen az egyetem működik, a diákok végeznek. Mégis: milyen hátrányai származnak az intézménynek a huzavona miatt?
– A többszörösen megreformált tanügyi törvény és az átszervezések értelmében a romániai egyetemeket rangsorolják. Ebben a versenyben, mert nyugodtan annak nevezhetjük, nem akkreditált egyetem nem indulhat. Ha megkaptuk volna a végleges működési engedélyt, akkor a három kategóriából már megcélozhatnánk a középsőt, vagyis azt, amelyik az oktatással és tudományos kutatással foglalkozó egyetemek szintjét jelenti. Így viszont kénytelenek leszünk a legalsó szintről kezdeni a vetélkedést, ami számos hátránnyal jár. A kutatási elismeréssel bíró intézmények jobb esélyekkel pályázhatnak, tanáraik előmenetelében és megítélésében nagyobb elismerésben részesülnek. Közérthetőbben fogalmazva: egy campust nagyon könnyen visszaminősíthetnek alapképzést nyújtó intézménnyé, például főiskolává, az igazi egyetemek pedig oktatással és kutatással is foglalkozhatnak. Ebben rejlik a huszonkettes csapdája: nem indíthatunk mesterképzést és doktori iskolát, amíg nincs meg az akkreditáció, de a jó minősítés előfeltétele éppen a maszterátus és a doktori képzés létezése volna.
– A rangsoroláson és az egyéb adminisztratív kényelmetlenségek mellett milyen további hátrányok érik a Sapientiát?
– Egyik legnagyobb gondunk az, hogy a diákjaink nem nálunk államvizsgázhatnak. Az imént vázolt okok miatt mesterképzésüket is más egyetemeken kell elvégezzék. Mi annak idején teljes értékű egyetemi képzést építettünk ki. A Sapientia induláskor Romániában még nem volt kétszintű a posztliceális oktatás, és ezért négy, illetve ötéves képzéseket hirdettünk meg, amelyekre megkaptuk a hivatalos engedélyeket. Magyarán: minden feltételt teljesítettünk a mesterképző szint teljesítéséhez és működtetéséhez. Nemcsak azért vállaltuk a kétszintes oktatást, mert az kötelező volt, hanem azért is, mert bíztunk benne, hogy belátható időn belül megkapjuk az akkreditációt, és akkor ez a struktúra nem vet vissza bennünket. Az eddig felsoroltakon kívül jelentős hátrányt jelent a diákösztöndíjak elérhetetlensége. Az Erasmus, illetve Socrates ösztöndíjak csak az akkreditált egyetemek diákjainak lehívhatóak Romániában. E hátrányok összessége rendkívül kellemetlenül érinti egyetemünket.
– Felelevenítené a végleges akkreditációs folyamat főbb stációit?
– A beadványt tavaly télen nyújtottuk be, a bizottság márciusban, áprilisban és májusban több ízben is vizsgálódott intézményünknél. Az RFMÜ végleges döntése éppen a múlt évi Tusványos idejére esett, amit ott Markó Bélával és Tőkés Lászlóval közösen, nyilvánosan és nagy örömmel be is jelentettünk. Keserűen mondom, hogy a döntés egyéves évfordulójára készülünk. Mindenki arra számított, hogy az idén már nem idegenben kell államvizsgázzanak a diákjaink. Sajnos nem így történt.
– A magyarországi szociálliberális kormányzatok köztudottan megnyirbálták a Sapientia költségvetését. Mi a helyzet most az egyetem finanszírozásával? Kaptak-e valamilyen visszamenőleges póttámogatást a jelenlegi anyaországi kormányzattól?
– Visszamenőleg semmilyen kiegészítő támogatást nem kaptunk. Viszont az új kormány visszaállította az eredeti anyagi segítség hátterének volumenét, vagyis az évi kétmilliárd forintot. Az infláció miatt ez az összeg nyilván kevesebbet ér, mint az egyetem indulásakor. A gesztus viszont jelzésértékű: figyelnek ránk, és megbecsülik a munkánkat. A támogatás a Sapientia Alapítványhoz érkezik, és ebből részesedik a PKE is, egy régi egyezségünk alapján a következő arányban: a mi egyetemeink közül a kolozsvári 10, a marosvásárhelyi 30, a csíkszeredai 30, míg a nagyváradi PKE 30 százalékban. Ami újdonság: a törzskeret mellé eszközvásárlásra is kaptunk engedélyt, amivel részben ki tudjuk egészíteni azokat a hiányosságainkat, amikre az elmúlt években nem voltak anyagi lehetőségeink. Ilyen háttérrel lehetőségünk nyílik bizonyos kötelező fejlesztések elvégzésére vagy legalábbis azok elkezdésére. Ilyen a kolozsvári új kari épület, a marosvásárhelyi diákbentlakás, és a csíkszeredai épületünk felújítása, szigetelése. Kolozsváron a Tordai-úton szeretnénk építkezni, aminek költségeibe a korábban erre kiszemelt ingatlanunk árát szeretnénk beforgatni. A gazdasági válság folytán kialakult alacsony telekárak miatt vártunk az eladással, de úgy tűnik, végre találtunk egy komoly vevőt, és hamarosan nekifoghatunk az alapozásnak a Tordai-úton.
– Amennyiben meglesz a végleges akkreditáció, számíthat-e a Sapientia valamilyen romániai állami támogatásra?
– Személyesen jogos elvárásnak tekintem a román állam hozzájárulását. Az új tanügyi törvény értelmében az állam támogathatja a magánegyetemeket, és nagy valószínűséggel ezt a minőséghez fogja kötni. Az idei katasztrofális érettségi után persze lehet általánosan vitatkozni az oktatás minőségéről, de ilyen szempontból talán még a javunkra is válhatnak azok a kritikák, amelyek szerint a Sapientia egy nehéz, más intézményekhez képet túl igényes egyetem. Ha ez az igényesség a megfelelő módon kerül be a köztudatba, azt hiszem, joggal reménykedhetünk a román állam támogatásában.
– Ha már az érettségit említette, milyen befolyással lesznek ezek az eredmények az idei Sapientiás felvételikre, és milyen az egyetem PR-ja?
– Évek óta figyelemmel kísérem az érettségizők eredményeit, és az a szomorú tapasztalatom, hogy a hozzánk bejutó végzősök jó része felkészületlensége miatt kiesik az első éven. Általában: aki abszolválja a második évet, el is végzi az egyetemet. A rossz érettségi átlag fő okát a szaklíceumok rossz teljesítményében látom. A kollégákkal konzultálva kiderült, a hozzánk szaklíceumkból jelentkezők aránya harminc százalék alá esik. Közülük tehát – nagyobb elvárásaink miatt – eddig is kevesen választották a Sapientiát. Egy marosvásárhelyi példát említenék: ott az egyik szaklíceumban távközlési osztály működik, és mivel mi is indítottunk hasonló szakot, azt hittem, az egész tagozat nálunk fog jelentkezni. Ezzel szemben mindössze két tanuló iratkozott be hozzánk. Ezek az elmúlt években kialakult beiratkozási tapasztalataink. Idénről még nincsenek és nem is lehetnek adataink, de valószínűleg nem lesznek nagy eltérések a korábbi esztendőkhöz képest. Nem hinném, hogy a jelentkezők megoszlása az egyetem hibás PR-tevékenységének köszönhető, hiszen a legjobb PR az, hogy a nálunk végzettek szakmailag miként érvényesülnek a továbbiakban. Az önreklámozásnak vannak árnyoldalai is, és messzemenően el szeretnénk kerülni annak a látszatát, hogy lasszóval akarjuk a diákokat idefogni. Mindezek ellenére az idén, a szabad kezet kapott ifjú kollégáink által összeállított reklámfüzetünket az erdélyi középiskolák zömében a legjobbnak minősítették. A fiatalok nagy része manapság a világhálóról tájékozódik, ezért PR-tevékenységünket igyekszünk a folyamatosan frissülő honlapunkon súlypontozni, ahol a sikereinket is próbáljuk minél szélesebb körben nyilvánosságra hozni: a tantárgyversenyeken való sikeres részvételünket, fiatal tanáraink sikeres pályázatait, az új értelmiségi generáció felnevelésében vállalt szerepünket. Kevés más egyetem büszkélkedhet azzal, hogy az oktatással párhuzamosan a fiatal tanárait is képezi, akik az idősebb, sorra nyugdíjba vonuló generáció tagjait pótolják.
– Lesz-e az idén tandíjemelés, indulnak-e új szakok a Sapientián?
– Nem lesznek új szakok, minden beiskolázási feltétel a tavalyihoz hasonló, így a tandíjak összege sem változik. Közvetlen célunk egyértelmű: az idén beiratkozóknak és a már bentlévő hallgatóinknak is mesterképzési lehetőséget fogunk biztosítani. Legközelebbi beszélgetésünk alkalmából valószínűleg már arról fogok beszámolni, hogy milyen mesterképzőket indítunk.
– Visszakanyarodva beszélgetésünk elejéhez: milyen konkrét ígéretek és dátumok hangzottak el a végleges akkreditáció ügyében?
– A tanügyminisztérium elvégezte a feladatát, érdemi nyilatkozatokat két esetben hallottunk az érdekképviseletet is ellátó RMDSZ részéről. Markó Béla miniszterelnök-helyettes egy kolozsvári iskolai ünnepségen a kormány döntéshozatalának dátumaként az őszi, vagyis a 2011-es szeptemberi ülésszakot jelölte meg. Kelemen Hunor szövetségi elnök pedig egy marosvásárhelyi értelmiségi találkozón a tervezet jóváhagyását 2012 tavaszára jósolta. Az évzáró ünnepségünkön is elmondtam: nagy áldozatot jelentett számunkra ez az elvesztegetett év, és semmiképpen nem szeretnénk még egyet így, végleges akkreditáció nélkül átélni.
Jakab Lőrinc. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hanyatlás
Sokan felkapták a fejüket Orbán Viktor tusványosi kijelentésére, amelyben a Nyugat hanyatlásáról beszélt, ennek nyomán pedig arról, hogy az eddig példaként tekintett földrajzi-kulturális-gazdasági régió további utánzása helyett Közép-Európának meg kell próbálnia a saját útját járni.
Az ellenzéki publicisták azóta hol kommunista, hol szélsőjobboldali jelzővel illették a miniszterelnököt, attól függően, hogy épp melyik lemez következett soron, így mi is csak egyetérteni tudunk Török Gábor politológussal abban, hogy a kijelentés elvetése ma nem józan megfontolás, hanem hit kérdése. Tény persze, hogy a Nyugat összeomlásáról szóló kép meglehetősen apokaliptikus, ezt talán soroljuk a retorikában hiperbolaként ismert fogás kategóriájába, amely a figyelem felkeltését szolgálja. Ám az is tény, hogy a Nyugat óriási válságban van, az adósságspirálból való kilábalás egyre kilátástalanabbnak tűnik, miközben a feltörekvő BRIC-országok egyre inkább helyzetbe kerülnek – olyannyira, hogy az amerikai gazdaság lélegeztetőgépét immár éppen Kína működteti. Konzervatív szempontból a kulturális és morális hanyatlás is evidenciának tűnik, hiszen a „progresszív” Nyugat-Európában, amely önmagát a felvilágosodás racionalista eszméinek örököseként határozza meg, gyakran épp a józan ésszel ellentétes, emberellenes eszmék kerülnek előtérbe – gondoljunk csak arra, hogy az EU megfeddte Magyarországot a magzatok életének védelmét célzó kampányért.
Amúgy az, hogy a magyar kormány az állam nagyobb szerepvállalásában látja a gazdasági válságból való kilábalás útját, még csak nem is nóvum: az amerikai New Deal is erre épült a 30-as években, igaz, azt baloldali megoldásként szokás emlegetni. Hogy a válság a nemzetek megerősödését hozza, azt már a bevándorlók miatt egyre nehezebb helyzetbe kerülő országok korlátozó intézkedései is jelzik: inkább a hazai munkaerőt védenék. (Ennek viszont nem szabad kikezdenie az európai szolidaritást.) Az pedig, ha nem tekintünk ájult hódolattal szentírásnak mindent, amit a „Nyugat” diktál, józan ésszel végiggondolva nem jelentheti azt, hogy ki akarunk iratkozni abból a közegből, amelyhez több mint ezer éve tartozunk: ha a Keletről jött magyarok Kínával tárgyalnak, azt ma egyértelműen a nyugati kultúrkör és civilizáció örököseiként teszik. Még akkor is, ha bizonyos kérdésekben esetleg a saját útjukat járják.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Önálló magyar tagozat: közeledünk vagy távolodunk?
Az elmúlt időben a magyar közvélemény méltán sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével, azon aggodalmát fogalmazva meg, miszerint az új tanügyi törvény nyújtotta lehetőségek ellenére mégsincs előrelépés a magyar nyelvű oktatás terén. A hiteles tájékoztatás és véleményformálás jegyében kötelességemnek érzem az alábbiak közlését, tisztázását.
Az 1989-es változásokat követő euforikus hangulat előrevetítette azt a jogos kisebbségi elvárást, miszerint az 1962-ben pártrendeletre kétnyelvűvé vált Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen valóban kialakuljon és önállóvá váljon a magyar tagozat. Az 1990 februári-márciusi sikertelen tárgyalásokat és ülősztrájkot követő marosvásárhelyi pogrom ezen törekvést befagyasztotta, kialakított egy ránk kényszerített status quot. A csalódás hatalmas méreteket öltött, az elvándorlás az orvostanhallgatók és fiatal orvosok körében is fokozódott.
Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán elérkezettnek tűnjön az idő a magyar tagozat létrehozása igényének az újabb felvetésére. Az 1999 júliusában elfogadott tanügyi törvény ugyanis lehetőséget nyújtott önálló karok, kollégiumok létrehozására, valamint magánegyetemek alapítására a kisebbségek nyelvén. És miközben a Babes-Bolyai Tudományegyetemen megerősödött a magyar nyelvű oktatás, és elkezdődött a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítása, az orvosin nem történt előrelépés. A politikusok hallgattak, mintha mostohagyermeküknek tekintették volna a marosvásárhelyi orvosegyetemet, miközben a magyar oktatók többsége által 1999. november 19-én beterjesztett beadványt nem tűzte napirendjére az egyetemi szenátus. Alulírott a 2000. január 12-i szenátusi gyűlésen a beadvány sorsáról érdeklődött, mire az akkori rektor (tisztsége több mint tíz évvel túlélte a diktatúra bukását, talán egyedüliként Romániában) ingerült válaszában viccnek minősítette az egészet, majd következett a fejmosás.
Akkori beadványunk így kezdődött: "Románia parlamentje, elfogadván az új tanügyi törvényt, a létező felsőoktatási intézményekben lehetővé tette a csoportok, tagozatok, karok és kollégiumok létrehozásának lehetőségét a kisebbségek nyelvén...."
Abszolút semmilyen előrelépés sem történt. Hacsak annyi nem, hogy kétezerben választásokra került sor az egyetemen, új rektor és új román és magyar rektorhelyettes került a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem élére.
Néhány évvel később végre megszólaltak az RMDSZ-politikusok is. A PSD és az RMDSZ közötti 2003-as megállapodás értelmében megjelent az 1432. számú kormányhatározat, amely a 2004/2005-ös tanévtől külön beiskolázási számokat határozott meg a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára. A politikum mindezt sikeres áttörésnek tekintette, a valóságban azonban félmegoldás. Csak két negatív következményt említenék: 1. Mivel az adott keretszámban az utolsó magyar hallgató általában nagyobb médiával jutott be, az évek során több százra tehető azon hallgatók aránya, akiket a sikeresnek vélt kormányhatározat tandíjas helyekre "száműzött". 2. Mivel a nehézkes és pontatlan szövegezésű kormányhatározat (talán akarattal) nem tesz külön említést tandíjmentes és tandíjas helyekről, ezért az egyetem vezetősége aközött lavírozhat, hogy a tandíjas helyeket vagy fele- fele arányban osztja szét a román és magyar diákok között, vagy a törvényre hivatkozva a média csökkenő sorrendjében. Ez történt az idei felvételin, és ennek "köszönhető", hogy több tucat magyar diák elesett a tandíjas továbbtanulás lehetőségétől.
Alulírott a beiskolázási számok kérdését, a marosvásárhelyi orvosegyetem helyzetét, a bizonytalan jövőképet, saját hibáinkat részletesen kielemezte "A beiskolázási számoktól az önálló magyar tagozatig" című írásában (Krónika, 2004. március 5-7).
De mi történt azóta, főleg az elmúlt hónapokban, hetekben, napokban?
Az évek teltek, a magyar oktatás néhány írott rendelkezés és számos kompromisszum alapján fennállt, és a többnyire behatárolt keretek között működött tovább. A magyar oktatók alacsony aránya megmaradt, az újonnan létrehozott szakok zöme (kivétel az általános egészségügyi asszisztensképzés és a bábaképzés) csak román nyelven indult és zajlik manapság is. Miközben a felsőoktatás átreformálására, a minőség követésére, az oktatók előléptetésére, az egyetem akkreditálására számos rendelkezés, határozat jelent meg. No, és 2008-tól beindult az angol nyelvű orvosképzés.
Eredmények? Hirtelen néhányat tallózok: apró kompromisszumokkal kicsikart behatárolt magyar oktatói helyek, a MOGYE vezetése által is támogatott Tudományos Diákköri Konferencia, egyre javuló kapcsolatok magyarországi orvosegyetemekkel, vendégtanár professzorok meghívásának rendszeresítése, korszerűbb könyvtár, a nemrég tatarozott egyetem parkjának fokozódó szépsége és a többi.
Kudarcok? A javuló lehetőségek ellenére a diákok érdeklődése változó, a minőségi és felszabadult oktatás gyakorta még várat magára, az elvándorlás csökkent ugyan, de még mindig jelentős (lásd: Ábrám Zoltán: Az erdélyi magyar orvosmigráció újabb hullámai, Korunk, 2011. április), a méltánytalanul alacsony fizetések és a korlátozott lehetőségek miatt nehéz oktatói pályára állítani a tehetséges végzetteket, az egyetemünkön tanuló magyarországi diákoknak a mai napig románul kell államvizsgázniuk stb., stb. Továbbá: a MOGYE szenátusa tehetetlenségénél fogva ma is leginkább szavazógépezet, mint értelmes vitafórum helyszíne.
Sikerek és kudarcok együttes eredménye, hogy a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ma egy olyan szekérhez hasonlítható, amelyet egyre több ló egyre több irányba húz, miközben az alig-alig halad előre, néhol akár téves irány felé veszi útját.
Az idén januárban megjelent legújabb tanügyi törvény a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet multikulturális egyetemként határozza meg, és nemcsak lehetőséget ad a magyar (kisebbségi nyelvű) oktatás kifejlesztésére önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozása által, hanem azt elő is írja (135. cikkely). Az egyetemi autonómia nyilván az alkotmányban garantált jog marad, ám az egyetemi szenátusnak a döntéseit a törvény szellemében kell meghoznia (123. cikkely).
A tanügyi törvény hatályba lépését követően a MOGYE vezetőiből, szenátusi tagjaiból külön román és külön magyar munkacsoport alakult meg, amelyek az egyetemi charta (belső működési szabályzat) új formáján dolgoztak. Előbbit a román rektorhelyettes, utóbbit prof. dr. Szabó Béla dékánhelyettes irányított, és jelentős szerepet vállalt benne dr. Szilágyi Tibor professzor. A megbeszélések és egyeztetések beindulásáról és menetéről a magyar oktatók két alkalommal értesülhettek, amikor a dékánhelyettes összehívta őket. Bár a szenátus időközben megtartott gyűlésein a kérdés nem került még említésre sem, a kompromisszum körvonalazódni látszott, az új szervezeti felépítésben létrehozandó különálló román és magyar főtanszékek (departament) létrehozásában már-már senki sem kételkedett, amikor június elején a MOGYE oktatóinak opciójukat kellett kifejezniük, hogy melyik tagozathoz tartoznak.
A június 9-i szenátusi gyűlésen akkor támadtak kételyek egyesekben, amikor a szeptemberi licencvizsga szabályzatának elfogadásakor az egyetem vezetősége elzárkózott az új tanügyi törvény átal lehetővé váló magyar nyelvű államvizsgavédés lehetőségétől, arra utalva, hogy a chartát majd úgyis módosítani lehet, amikor időszerűvé válik.
Egy hétre rá, június 16-án az Orvosi Kari Tanácsban a román fél – arra hivatkozva, hogy a magyar tagozatot a jelenlegi állapotában nem sikerülne akkreditálni, és ez veszélyeztetné az egyetem létét – elállt az addigi tárgyalások megegyezéseitől, és olyan chartát javasolt közvitára, amely a magyar tagozat létrehozásának útján semmilyen előrelépést sem jelentett az addigi állapothoz képest. Az egyetemi szenátus mélységesen csalódott magyar tagjai ezt követően távol maradtak a szenátusi gyűlésről, amely döntésképtelennek bizonyult, és a június 20-ra újrahívott szenátusi gyűlést sem erősítették meg jelenlétükkel. Bár a 38 tagú egyetemi szenátus 13 magyar tagja távolmaradt, és így a kétharmados többségre nem volt lehetőség, a chartatervezetet megszavazták, és – ezúttal az új tanügyi törvény szellemében – közvitára bocsátották, azaz egy hónapon át az egyetem honlapján megtekinthető volt bárki számára.
A szenátus magyar oktatói időközben sajtónyilatkozatot fogalmaztak meg a történtekről, és a tanügyminiszterhez címzett levelükben a tanügyi törvény betartására irányuló törekvéseikhez támogatást kértek, felhíva a figyelmet a törvény szellemiségének a megtagadására és a törvénytelenségekre a MOGYE szenátusában.
A beadványra válaszként, a tanügyminiszter a MOGYE román és magyar vezetőiből álló küldöttséget fogadta, és leginkább a román félt erősítette meg céljai kivitelezésében. A megbeszélésen az RMDSZ képviseltette ugyan magát, de nem a legmagasabb szinten, bár a magyar tagozat tagjai elvárták volna, hogy az oktatási kérdésekért is felelős, amúgy hosszú ideig Marosvásárhelyen élő magyar miniszterelnök-helyettes személyesen vesse be politikai befolyását.
Az új egyetemi charta végleges formájának az elfogadására hivatott szenátusi gyűlést július 22-re tűzte ki a vezetőség. A pártfegyelem azt diktálta, hogy amíg a vakációzó magyar diákok mindnyájan távolmaradtak, addig a szenátus román diáktagjai a tanárok képviselőivel együtt teljes létszámban jelen voltak. Ráadásul az egyik elhunyt szenátusi tag helyére mindjárt új személyt választott a kari tanács, bár annak mandátumát később elfelejtették érvényesíteni. És bár e gyűlés törvényességéről is kötekedni lehetne, mindez értelmetlen, hiszen bebizonyították, hogy megvan a kétharmad, ha szükséges.
A szenátusi gyűlés jól átgondolt forgatókönyv szerint zajlott. Előbb különböző szabályzatok, dokumentumok részletes megvitatására és elfogadására került sor, miközben a lényeget, a charta megvitatását és azon belül a magyar nyelvhasználat és önszerveződés lehetőségeinek (azaz leginkább beszűkítésének) a megvitatását a legvégére hagyták. Bár elkezdődtek a szabadságolások, az egyetemi életnek folytatódnia kell ősszel, és azt nem lenne etikus bojkottálni: elfogadtuk hát az oktatási szabályzatot, a nyugdíjazandó professzorok tevékenysége meghosszabbítására vonatkozó lehetőségeket és feltételeket, az új tanévben induló mesterképző oktatási formákat, sőt a charta részeként, kiegészítéseként a három prorektori tisztség leosztását, valamint a választási szabályzatot is. Néhol egy-egy tartózkodással, ellenszavazattal, ám többnyire az évek óta megszokott szavazógépezeti stílusban.
A szenátusi gyűlés már négy órája tartott, amikor az új egyetemi charta megvitatása, a magyar oktatók és egy szenátusi tag által benyújtott módosító javaslatok megbeszélése következett. Miközben az ásványvizes palackok némelyikébe sárga rózsa került – magyar civil kezdeményezésre gyűlés előtt minden szenátusi tag kapott egy szálat, de a többség nem vette át –, és az asztalon virítottak a rózsaszállal együtt járó zöld cetlik a János apostoli idézettel: "Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.".
A rektor mindannyiunk tudomására hozta, hogy ő és társai egyetértenek a magyar tagozat létrehozásával, és ennek érdekében "szimulálásra lenne szükség", tehát akarják, de nem lehetséges, mivel a törvényt be kell tartani. Márpedig a magyar tagozat jelenlegi állapotában nem kapna akkreditációt. (Amikor pártutasításra beindult a román oktatás a MOGYE-n, vajon megfelelt minden akkreditációs feltételnek? És ha van akarat és segítségnyújtás, akkor miért nincs pár évnyi türelem is, mialatt új oktatói állások létesítésével, a magyarországi egyetemek és oktatók szakmai segítségével, az előrelépések és a kutatási eredmények kibontakoztatásával sikerül majd megfelelni a feltételeknek?)
Végül szavazásra került sor. Egy olyan egyetemi chartáról, amelyben nyoma sincs a magyar tagozat, sőt még az annyit vitatott magyar vonal létrehozásának sem (amikor az előbbit elvetették, még azt a lehetőséget sem adták meg, hogy legalább az utóbbiban gondolkodjunk). Egy olyan szabályzatról, amely említést sem tesz magyar nyelvű gyakorlatról, államvizsgáról, mesterképzésről, doktorálásról, bár a tanügyi törvény szabad utat nyit előttük.
Egy olyan dokumentum került terítékre, amely az eddigihez képést visszalépést jelent. Hiszen a chartát kiegészítő választási szabályzatban a román fél még azt az eddig gyakorlatban levő gesztust sem teszi meg, miszerint a kari tanácsba beválasztott tagokat külön választják meg a román és magyar oktatók, onnan kezdve viszont mindenki szavaz román és magyar szenátusi tagokra és tisztségviselőkre. Tehát: amíg eddig a magyar oktatók saját képviselőiket juttatták tovább, akik közül a román többség választotta meg például a magyar rektorhelyettest, addig az új szabályzat szerint bárki jelöltetheti magát, és a gyakorlatban majd a kétharmados többséget élvező románság dönt. Pédául arról, hogy a MOGYE szenátusa magyar oktatói közé ne olyan jámbor, saját lelkiismeretükkel küszködő, jóindulatú és ügyszerető képviselők kerüljenek, hanem leginkább "bólogató jánosok".
Mi más maradhatott hátra a maratoni és ominózus szenátusi gyűlés utolsó mozzanataként: a rektorhelyettes kivételével a jelen levő magyar szenátusi tagok felálltak, és a terem elhagyására készülődtek. Távozásig még végig kellett hallgatnunk a rektori útmutatásokat, az alapos fejmosást és az igazolatlan távolmaradások miatt esedékes kizárás lehetőségét. A rektorhelyettes, akinek legmagasabb magyar tisztségviselőként egyetlen hozzászólása sem volt egész szenátusi gyűlésen, két perc múlva hagyta el a termet. Kommentár nélkül...
Hiteles tájékoztatásom talán igen hosszúra sikeredett, de a MOGYE szenátusa magyar oktatói nevében tisztáznom kell: a magunk részéről minden lehetségeset megtettünk, ennyire tellett, és immár a helyzet meghaladott bennünket.
A tanügyi törvény értelmében a tanügyminisztérium átvizsgálja az egyetemi szenátusok által elfogadott és felterjesztett chartát, hogy megfelelnek-e a törvény szellemiségének. Tehát innen kezdve politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják-e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére.
Amennyiben viszont nem történik előrelépés, ne csodálkozzanak, ha az idén tandíjas helyekre be nem jutó potenciális orvostanhallgatók és családtagjaik, a nagyszerűnek beharangozott, ám csapnivalóan alkalmazott törvények szenvedő alanyai nemcsak most, hanem a választások idején is kiábrándultak lesznek.
Mivel a fenti történet személyes és közösségi csalódottságról szól, legalább említenem kell saját hibáinkat, széthúzásunkat, helyenként egyéni és nem közösségi érdekérvényesítésünket. Sajnos, húsz év távlatában még mindig nincs egy egységes, pozitívabb jövőképet előrevetítő stratégia az erdélyi (marosvásárhelyi) orvosképzés ügyében.
Hogy a metaforikus képnél maradjak: a sokfelé húzó lovak helyett ideje lenne már két olyan paripát befogni a magyar orvosképzés szekérrúdjához, amely jó irányba és minél előbbre vinné a szekeret.
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár,
a MOGYE szenátusának tagja. Népújság (Marosvásárhely)

Kakaskodás Lehet követelőzni is persze, de nem biztos, hogy célravezető.
A Tusványos kapcsán számos cikk, értékelés látott napvilágot e lapban is, én két észrevételt tartanék fontosnak. Az egyik a magyar-román államközi, a másik az itthoni magyar–román viszony jövőjét illeti.
1. Orbán Viktor többek közt a következőket mondta a táborban: „Tőkés László előadásából hallhattuk, hogy mennyi gond van még a mostani román kormányzat és az itt élő magyar közösség között. De képzeljük el, hogy ha nem egy nemzeti jellegű kormányzat lenne Romániában, hanem visszajönnének az internacionalisták itt is. Akkor milyen konfliktusaink lennének! Képzeljük el, hogy a mai román ellenzék retorikája és politikai irányvonala állami szinten is érvényesülni tudna!”
Nem akarok itt arról értekezni, hogy a nemzeti jellegűnél akadna jobb jelző is, amikor arról a Demokrata-Liberális Pártról beszélünk, amelyik pár éve még a Szocialista Internacionálén belülről próbálta megakadályozni a Szociáldemokrata Párt felvételét ugyanoda. Az internacionalizmus (és a kozmopolitizmus) szitokszóvá avatásáról szintén értékeztek e rovat szerzői. Én másra hívnám fel a figyelmet. „Képzeljük el, ha... visszajönnek az internacionalisták... akkor milyen konfliktusaink lennének!” – mondja Orbán. Márpedig az internacionalisták alighanem visszajönnek, nem szükséges különösebben fejlett fantázia ahhoz, hogy elképzeljük: egy éven belül „a mai román ellenzék retorikája és politikai irányvonala állami szinten is érvényesülni tud”. Sőt, talán a Fidesz által jól ismert kétharmados erővel! Ilyen körülmények között az idézett mondatok úgy is értelmezhetők, hogy Orbán Viktor román-magyar konfliktust vizionál. Egy biztos: ő maga semmit nem tesz azért – ellenkezőleg –, hogy a két ország viszonya a Băsescu-rezsim után is zökkenőmentes legyen.
2. A magyarok Traian Băsescuhoz való ellentmondásos viszonyulásáról ragyogó elemzést írt Székedi Ferenc. Erről annyit, hogy az említett tekintetben Tőkés László kétségkívül magyarabb másoknál. Egyrészt jól érzi magát Traian Băsescu társaságában, sőt ugyanabból a korból és ugyanabból az eszmei vonulatból választott magának jelképet: Horthy Miklós tengernagyot. (Akihez képest „hol állunk mi”? Mint tudjuk, Traian Băsescu Ion Antonescu marsall hadvezéri eredményeit irigyeli.)
Másrészt Tőkés László azzal magyarázza Traian Băsescu hiányát a Tusványoson, hogy „mi nem alkuszunk”. Most tekintsünk el attól, hogy ezt a logikát követve tavaly és tavalyelőtt „alkudtunk”, hiszen Traian Băsescu elment Tusnádfürdőre, és a valóságban idén is szívesen látták volna az elnököt, aki az utolsó pillanatig „lebegtette” a részvételét. A lényeg más: az, hogy Traian Băsescuval mint a románok képviselőjével igenis kell alkudni. (Még akkor is, ha az eredmény nem mindig súrol Horthy-i magasságokat.) Lehet követelőzni is persze, de nem biztos, hogy célravezető.
A demokrácia nem a többség diktatúrája – jó esetben legalábbis -, de a többségtől nem is lehet eltekinteni. Egy kisebbség számára lehetetlen elérni bármit a többség hozzájárulása nélkül. A hozzájárulás nem feltétlenül jelent lelkes helyeslést a többség részéről, viszont annak a belátását igen, hogy „megéri”, ha például a kisebbség autonómiát kap. A Tőkés-verzióban ez az alkudozás a következőképpen szól: „Ha már területet vesztettünk, jogokat kérünk cserébe, beleértve a korlátozott nemzeti önrendelkezéshez, az autonómia valamennyi fajtájához való jogot”. Vajon mennyire célravezető eszébe juttatni a románoknak, hogy azokat a jogokat kérjük most tőlük, amelyeket mi nem adtunk meg, amikor a szóban forgó területek fölött mi diszponáltunk?
Ezzel együtt az állásfoglalásban nem lenne semmi kivetnivaló, ha Tőkés László történetesen magánember volna. Ismerek olyan embereket, akik a szabad véleménnyilvánításra mindennél többet adnak; fontosabb számukra az érveik hangoztatása, mint a vita eredménye; képesek sokszor a saját pozíciójukat aláásni, csak megmondhassák a magukét. Ezek kétségkívül karakán, becsületes emberek – csak hát alkalmatlanok arra, hogy akár a saját érdekeiket képviseljék. Hát még a másét! Mármost nem állítom, hogy Tőkés László ilyen becsületes ember volna, de úgy viselkedik...
Szőcs Levente. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés László EMNT-elnök a néppárt elutasításáról, az aláírások ellenőrzéséről, az erdélyi örökség védelméről – INTERJÚ
Nem hiszem, hogy egyesek rövid távú belpolitikai érdekei miatt nekünk kellene lemondanunk azokról az értékekről, amelyekért 1989-ben sokak életüket áldozták – nyilatkozta Tőkés László a Krónikának az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzésének elutasítása kapcsán. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint semmi okuk kételkedni aláírásgyűjtőik megbízhatóságában, és nemtelen sajtóhadjáratnak tartja az EMNP-aláírások hitelességét megkérdőjelező állításokat. Az Európai Parlament alelnöke szégyennek nevezi a verespataki bányaprojektre és a kolozsvári Kétágú templom körüli építkezésre kiadott engedélyt.
Hogyan kommentálja a Bukaresti Törvényszéknek az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése elutasításáról szóló indoklását, miszerint az EMNP nem a nemzeti érdekek képviseletét, hanem csupán egy közösség érdekképviseletét tűzte ki célul?
– Az indoklás egészen abszurd. Azt sejtettük, hogy nem lesz éppenséggel kényelmes sétagalopp egy olyan politikai alakulat bejegyeztetése, mely nem képezi integráns részét a Dâmboviţa-parti „kéz kezet mos” típusú politikai-gazdasági rendszernek – tehát nem zsarolható és nem megvásárolható –, viszont erre, a demokratikus többpártrendszer lényegét tagadó, cinikus elutasításra nem számítottunk. Az ugyanis a maga módján talán megérthető, hogy – a bíró szerint – az erdélyi magyarság szülőföldjén való boldogulása és „komfortérzete” nem kifejezetten „román nemzeti érdek”. Ezzel szemben viszont a pártos hovatartozás mióta számít inkább „nemzeti érdek”-kategóriának? Mióta liberális, konzervatív, demokrata, szocialista stb. egy egész nemzet? Ez a bírói argumentáció a közérdeken és a sokszínűségen alapuló, egységesülő Európában egészen egyszerűen értelmezhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy ugyanakkor súlyosan magyarellenes, kizárólagos és diszkriminatív.
– Ezek után milyen lépésre készülnek? Nem merült fel, hogy esetleg változtassanak a párt kifogásolt alapszabályán vagy elnevezésén?
– Fellebbezünk, ehhez kétség sem fér. De nem hiszem, hogy egyesek rövid távú belpolitikai érdekei miatt nekünk kellene lemondanunk azokról az értékekről – demokrácia, többpártrendszer, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága –, amelyekért 1989 szabadító karácsonyán sokak életüket áldozták, és amelyekben hittünk akkor, amikor közösen elkezdtük építeni a szabad Romániát, és amelyek erdélyi magyarságunk számára is az egyetlen életesélyt és kibontakozási lehetőséget kínálták.
– A bukaresti Jurnalul Naţional és az Új Magyar Szó napilapok nevük elhallgatását kérő grafológusokra hivatkozva azt állítják, hogy az EMNP bejegyzését támogató aláírások hamisak. Ez ügyben egy magánszemély feljelentést is tett az ügyészségen. Mi a véleménye az aláírások hitelességét megkérdőjelező állításokról?
– Semmi okunk kételkedni az aláírásgyűjtőink megbízhatóságában. Az Erdélyi Magyar Néppárt kezdeményezői az aláírások ellenőrzése terén is minden lehetőt megtettek. Ez az egész nemtelen sajtóhadjárat, illetve a magyar–román sajtókommandó akciózása az EMNP bejegyzésének a megakasztását célozhatja, hiszen amíg nyomozás folyik, addig a bejegyzési kérésünket akár fel is függeszthetik. Azt azonban alig hinném, hogy a bíróságon bárki is tarthatónak gondolná az első fokon megfogalmazott bírói elutasítást, következésképpen minden lehetséges eszközt bevetnek annak céljából, hogy a néppárt minél később léphessen a porondra. Ezen túlmenően, én inkább magát a történetet tartom szimptomatikusnak. Kezdődött azzal, hogy miközben az RMDSZ potentátjai úton-útfélen azt nyilatkozták, hogy ők nem fogják akadályozni az EMNP bejegyzését, ezenközben Kelemen Hunor szövetségi elnök közvetlen munkatársa, Novák Levente és az RMDSZ bukaresti szervezetének elnöke, Budai Richárd, strómanként egy hevesen magyarellenesnek bizonyuló bukaresti ügyvédet felhasználva, pártos célzatossággal aláírási listáink ellenőrzésébe fogtak. Majd minekutána ezáltal első fokon nem sikerült megakadályozniuk az EMNP bejegyzését, aláírási íveinket „véletlenül” befújta a szél két újság ablakán. Az elvtársi összefogással készült román–magyar sajtóankét diszkrét bája, hogy a magyarbarátsággal aligha vádolható Jurnalul Naţional, valamint az RMDSZ szócsöveként működő újság szállott rá a témára. Igazán jó gyomorra vall öszszefeküdni saját gyalázóinkkal… A romániai abszurdhoz az is hozzátartozik, hogy az Új Magyar Szó főszerkesztője, „a sajtószabadság elkötelezett bajnoka” nem Európa legdiszkriminatívabb párttörvénye ellen emeli fel a szavát, vagy nem a kolozsvári Kétágú templom körül történteket vizsgálja, hanem egy magyargyűlöletéről hírhedt napilappal karöltve inszinuál csalást. Mindez igencsak sokat elárul a bukaresti morálról és „érdekérvényesítésről”…
– A román sajtó és a bukaresti pártok egy része hazaárulónak kiáltotta ki amiatt, hogy a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen kijelentette: Bukarestnek jogokat, autonómiát kell biztosítania a magyarok számára a Trianonban elvesztett területek fejében. Mit szól azokhoz a vélekedésekhez, miszerint Romániában megválasztott európai parlamenti képviselőként a kisebbségi jogokat nem követelheti Magyarország területvesztésére hivatkozva?
– Talán Ovidiu Pecican írta ennek kapcsán, hogy el kellene fogadnom: én nem Magyarország, hanem Románia „hőse” vagyok. Külön köszönöm a professzor úrnak, hogy emlékeztette az olvasókat Temesvárra és a kezdetekre, hiszen akkoriban éppen az volt a közös nevező, hogy mind a magyaroknak, mind a románoknak otthon kellene érezniük magukat saját hazájukban és Európában. Formailag ez a folyamat el is kezdődött, tartalmilag viszont éppen ez a hazaárulási vád mutatja, hogy mennyire az elején vagyunk még a megbékélésnek. Tusnádfürdőn a magyar nemzet és a román nemzet közötti párbeszédet szorgalmaztam, és egyben azt hangsúlyoztam, hogy nem a többség és a kisebbség párbeszédére, hanem az egyenrangú nemzetek közötti szóértésre volna szükségünk – hiszen erről szól Európa. A képlet világos és – viszonylag – egyszerű. Az anyaország „felelősséget visel” az elszakított nemzetrészekért – ez áll az új alkotmányban –, hiszen azok is alkotórészei a nemzetnek. Márpedig hogyha a nemzet területeket vesztett – és kicsoda tagadhatná ezt? –, akkor igenis helye van a méltányos rendezésnek, éspedig annak, hogy Európában általánosan elfogadott jogok biztosításával kompenzálják a jogfosztással járt területvesztést. Ennél mi sem természetesebb… De akár fordíthatunk is a nézőponton. Romániának is jól felfogott érdeke, hogy minél inkább magához kapcsolja a területén élő nemzeti közösségeket.
Demográfiai hullámvölgyben vagyunk, rengeteg román költözik el végérvényesen országunkból. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a maradók – márpedig mi, magyarok különösképpen hűségesek vagyunk szülőföldünkhöz – hogyan viszonyulnak a nehéz gazdasági helyzetbe került államukhoz. Korbáccsal és hatalmi szóval hazaszeretetet parancsolni nem a legszerencsésebb. Tehát Pecican professzor úrnak és az általam igen tisztelt, józanabb román véleményformálóknak talán ezt kellene elmagyarázniuk a politikai jövőkép híján magyargyűlöletre hergelt választók számára: közös érdekünk, hogy velük együtt mi is itthon érezzük magunkat. Nekünk viszont ehhez arra van szükségünk, hogy saját kezünkbe vegyük sorsunk irányítását. Nem magyarkodásból, hanem jövőnk érdekében; nem mellesleg pedig azért is, mert a mindenkori kormány képtelen kielégítően ellátni a feladatait – arról nem is beszélve, hogy a mostani csődközeli állapot kialakulásáért az egész bukaresti politikai osztályt felelősség terheli. Mi úgy gondoljuk, hogy magyarnak lenni Erdélyben is jó kell legyen – a közös teherviselés és a javak igazságos elosztása, a román–magyar jogegyenlőség jegyében. Ehhez kérünk eszközöket mindannyiunk érdekében. Addig is mindent megteszünk, ami rajtunk áll – erről szól példának okáért a Tusnádfürdőn bemutatott Mikó Imre-terv.
– Tusványoson a verespataki aranybányaprojekt régészeti mentesítési engedélyének kibocsátásával egy lapon emlegette a kolozsvári Kétágú református templom szomszédságában zajló építkezéssel kapcsolatban kirobbanó botrányt. Mi a közös az Ön által bírált két ügyben?
– A szégyen. Hogy magyar miniszterek ellenjegyzik az erdélyi – hangsúlyozom: közös – épített és természeti örökségünk rombolását. Ezért nem érdemes hatalmon lenni. Ha már a Valutaalapnál elzálogosították a jövőnket, legalább a múltunkat hagynák békén, vagy legalább védenék meg. Hiszen erre esküdtek fel, ezt vállalták! Ezzel szemben viszont képesek inkább bagóért eladni az egész örökségünket… Amit a Ceauşescu-diktatúra idején nagy nehezen mégiscsak sikerült megmentenünk, azt a sajátos román demokrácia mostani időszakában vesztegetnének el? Ezek után ne csodálkozzunk, hogyha fiataljaink többé egy csöppet sem bíznak a politikai osztályban, hiszen látják, érzékelik, hogy a közérdek helyett a rövid távú önérdek diktálja a bukaresti tempót. Ez pedig az egész ország számára káros, erdélyi magyarságunkra nézve pedig kifejezetten életveszélyes. Ezzel együtt egyes elöljáróink úrhatnámsága is visszataszító. Egészen friss fejlemény, hogy az említett törvénytelen építkezés élharcosa, az RMDSZ által odatett Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes, Péter Tünde tanárnő telefonon fenyegeti mindazokat, akik meg akarják akadályozni örökségünk elprédálását, mondván, hogy Bukarestből „elzáratja a pénzcsapokat”, ha nem hagyják annyiban. Gyalázat. Ezt mi aztán végképp nem hagyhatjuk annyiban.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Önálló magyar tagozat a MOGYE-n: közeledünk vagy távolodunk?
Az utóbbi időben a magyar közvélemény méltán sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével, azon aggodalmát fogalmazva meg, miszerint az új tanügyi törvény nyújtotta lehetőségek ellenére sincs előrelépés a magyar nyelvű oktatás terén. A hiteles tájékoztatás és véleményformálás jegyében kötelességemnek érzem az alábbiak közlését, tisztázását.
Az 1989-es változásokat követő euforikus hangulat előrevetítette azt a jogos kisebbségi elvárást, miszerint az 1962-ben pártrendeletre kétnyelvűvé vált Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) valóban kialakuljon és önállóvá váljon a magyar tagozat. Az 1990. februári–márciusi sikertelen tárgyalásokat és ülősztrájkot követő marosvásárhelyi pogrom ezen törekvést befagyasztotta, kialakított egy ránk kényszerített status quót. A csalódás hatalmas méreteket öltött, az elvándorlás az orvostanhallgatók és fiatal orvosok körében fokozódott. Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán elérkezettnek tűnjön az idő a magyar tagozat létrehozása igényének az újabb felvetésére.
Az 1999 júliusában elfogadott tanügyi törvény ugyanis lehetőséget nyújtott önálló karok, kollégiumok létrehozására, valamint magánegyetemek alapítására a kisebbségek nyelvén. És miközben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen megerősödött a magyar nyelvű oktatás, és elkezdődött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítása, az orvosin nem történt előrelépés. A politikusok hallgattak, mintha mostohagyermeküknek tekintették volna a marosvásárhelyi orvosi egyetemet, miközben a magyar oktatók többsége által 1999. november 19-én beterjesztett beadványt nem tűzte napirendjére az egyetemi szenátus. Alulírott a 2000. január 12-i szenátusi gyűlésen a beadvány sorsáról érdeklődött, mire az akkori rektor (tisztsége több mint tíz évvel túlélte a diktatúra bukását, talán egyedüliként Romániában) ingerült válaszában viccnek minősítette az egészet, majd következett a fejmosás.
Tandíjas helyekre száműzött magyar diákok
Akkori beadványunk így kezdődött: „Románia parlamentje, elfogadván az új tanügyi törvényt, a létező felsőoktatási intézményekben lehetővé tette a csoportok, tagozatok, karok és kollégiumok létrehozását a kisebbségek nyelvén....” Abszolút semmilyen előrelépés sem történt. Hacsak annyi nem, hogy 2000-ben választásokra került sor az egyetemen, új rektor és új román és magyar rektorhelyettes került a MOGYE élére. Néhány évvel később végre megszólaltak az RMDSZ-politikusok is. A PSD és az RMDSZ közötti 2003-as megállapodás értelmében megjelent az 1432. számú kormányhatározat, amely a 2004/2005-ös tanévtől külön beiskolázási számokat határozott meg a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára. A politikum mindezt sikeres áttörésnek tekintette, a valóságban azonban félmegoldás. Csak két negatív következményt említenék: 1. Mivel az adott keretszámban az utolsó magyar hallgató általában nagyobb médiával jutott be, az évek során több százra tehető azon hallgatók aránya, akiket a sikeresnek vélt kormányhatározat tandíjas helyekre „száműzött”. 2. Mivel a nehézkes és pontatlan szövegezésű kormányhatározat (talán akarattal) nem tesz külön említést tandíjmentes és tandíjas helyekről, ezért az egyetem vezetősége aközött lavírozhat, hogy a tandíjas helyeket vagy fele-fele arányban osztja szét a román és magyar diákok között, vagy a törvényre hivatkozva a média csökkenő sorrendjében. Ez történt az idei felvételin, és ennek „köszönhető”, hogy több tucat magyar diák elesett a tandíjas továbbtanulás lehetőségétől.
Alulírott a beiskolázási számok kérdését, a marosvásárhelyi orvosegyetem helyzetét, a bizonytalan jövőképet, saját hibáinkat részletesen kielemezte A beiskolázási számoktól az önálló magyar tagozatig című írásában (Krónika, 2004. március 5–7.). De mi történt azóta, főleg az elmúlt hónapokban, hetekben, napokban? Az évek teltek, a magyar oktatás néhány írott rendelkezés és számos kompromisszum alapján fennállt, és a többnyire behatárolt keretek között működött tovább. A magyar oktatók alacsony aránya megmaradt, az újonnan létrehozott szakok zöme (kivétel az általános egészségügyi aszszisztensképzés és a bábaképzés) csak román nyelven indult és zajlik manapság is. Miközben a felsőoktatás megreformálására, a minőség követésére, az oktatók előléptetésére, az egyetem akkreditálására számos rendelkezés, határozat jelent meg. No, és 2008-tól beindult az angol nyelvű orvosképzés.
Eredmények? Hirtelen néhányat tallózok: apró kompromisszumokkal kicsikart, behatárolt magyar oktatói helyek, a MOGYE vezetése által is támogatott Tudományos Diákköri Konferencia, egyre javuló kapcsolatok magyarországi orvosegyetemekkel, vendégprofesszorok meghívásának rendszeresítése, korszerűbb könyvtár, az egyetem parkjának tatarozása és a többi. Kudarcok? A javuló lehetőségek ellenére a diákok érdeklődése változó, a minőségi és felszabadult oktatás gyakorta még várat magára, az elvándorlás csökkent ugyan, de még mindig jelentős (lásd: Ábrám Zoltán: Az erdélyi magyar orvosmigráció újabb hullámai, Korunk, 2011. április), a méltánytalanul alacsony fizetések és a korlátozott lehetőségek miatt nehéz oktatói pályára állítani a tehetséges végzetteket, az egyetemünkön tanuló magyarországi diákoknak a mai napig románul kell államvizsgázniuk stb., stb. Továbbá: a MOGYE szenátusa tehetetlenségénél fogva ma is leginkább szavazógépezet, mint az értelmes vitafórum helyszíne.
Több irányba húzott szekér
Sikerek és kudarcok együttes eredménye, hogy a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ma egy olyan szekérhez hasonlítható, amelyet egyre több ló egyre több irányba húz, miközben az alig-alig halad előre, néhol akár téves irányba veszi útját. Az idén januárban megjelent tanügyi törvény a MOGYE-t multikulturális egyetemként határozza meg, és nemcsak lehetőséget ad a magyar (kisebbségi nyelvű) oktatás kifejlesztésére önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozása révén, hanem azt elő is írja (135. cikkely). Az egyetemi autonómia nyilván az alkotmányban garantált jog marad, ám az egyetemi szenátusnak a döntéseit a törvény szellemében kell meghoznia (123. cikkely). A tanügyi törvény hatálybalépését követően a MOGYE vezetőiből, szenátusi tagjaiból külön román és külön magyar munkacsoport alakult, amelyek az egyetemi charta (belső működési szabályzat) új formáján dolgoztak. Előbbit a román rektorhelyettes, utóbbit prof. dr. Szabó Béla dékánhelyettes irányította, és jelentős szerepet vállalt benne dr. Szilágyi Tibor professzor.
A megbeszélések és egyeztetések beindulásáról és menetéről a magyar oktatók két alkalommal értesülhettek, amikor a dékánhelyettes összehívta őket. Bár a szenátus időközben megtartott gyűlésein a kérdés nem került még említésre sem, a kompromisszum körvonalazódni látszott, az új szervezeti felépítésben létrehozandó különálló román és magyar főtanszékek (departament) létrehozásában már-már senki sem kételkedett, amikor június elején a MOGYE oktatóinak opciójukat kellett kifejezniük, hogy melyik tagozathoz tartoznak. A június 9-i szenátusi gyűlésen akkor támadtak kételyek egyesekben, amikor a szeptemberi licencvizsga szabályzatának elfogadásakor az egyetem vezetősége elzárkózott az új tanügyi törvény által lehetővé váló magyar nyelvű államvizsgavédéstől, arra utalva, hogy a chartát majd úgyis módosítani lehet, amikor időszerűvé válik.
Egy hétre rá, június 16-án az Orvosi Kari Tanácsban a román fél – arra hivatkozva, hogy a magyar tagozatot a jelenlegi állapotában nem sikerülne akkreditálni, és ez veszélyeztetné az egyetem létét – elállt az addigi tárgyalások megegyezéseitől, és olyan chartát javasolt közvitára, amely a magyar tagozat létrehozásának útján semmilyen előrelépést sem jelentett az addigi állapothoz képest. Az egyetemi szenátus mélységesen csalódott magyar tagjai ezt követően távol maradtak a szenátusi gyűlésről, amely döntésképtelennek bizonyult, és a június 20-ára újrahívott szenátusi gyűlést sem erősítették meg jelenlétükkel. Bár a 38 tagú egyetemi szenátus 13 magyar tagja távol maradt, és így a kétharmados többségre nem volt lehetőség, a chartatervezetet megszavazták, és – ezúttal az új tanügyi törvény szellemében – közvitára bocsátották, azaz egy hónapon át az egyetem honlapján megtekinthető volt bárki számára.
A szenátus magyar oktatói időközben sajtónyilatkozatot fogalmaztak meg a történtekről, és a tanügyminiszterhez címzett levelükben a tanügyi törvény betartására irányuló törekvéseikhez támogatást kértek, felhívva a figyelmet a törvény szellemiségének a megtagadására és a törvénytelenségekre a MOGYE szenátusában. A beadványra válaszként a tanügyminiszter a MOGYE román és magyar vezetőiből álló küldöttségét fogadta, és leginkább a román félt erősítette meg céljai kivitelezésében. A megbeszélésen az RMDSZ képviseltette ugyan magát, de nem a legmagasabb szinten, bár a magyar tagozat tagjai elvárták volna, hogy az oktatási kérdésekért is felelős, amúgy hosszú ideig Marosvásárhelyen élő magyar miniszterelnök-helyettes személyesen vesse be politikai befolyását.
Az új egyetemi charta végleges formájának az elfogadására hívatott szenátusi gyűlést július 22-ére tűzte ki a vezetőség. A pártfegyelem azt diktálta, hogy amíg a vakációzó magyar diákok mindnyájan távol maradtak, addig a szenátus román diáktagjai a tanárok képviselőivel együtt teljes létszámban jelen voltak. Ráadásul az egyik elhunyt szenátusi tag helyére mindjárt új személyt választott a kari tanács, bár annak mandátumát később elfelejtették érvényesíteni. És bár e gyűlés törvényességéről is vitázni lehetne, mindez értelmetlen, hiszen bebizonyították, hogy megvan a kétharmad, ha szükséges.
Akarják, de nem lehetséges?
A szenátusi gyűlés jól átgondolt forgatókönyv szerint zajlott. Előbb különböző szabályzatok, dokumentumok részletes megvitatására és elfogadására került sor, miközben a lényeget, a charta megvitatását és azon belül a magyar nyelvhasználat és önszerveződés lehetőségeinek (azaz leginkább beszűkítésének) a megvitatását a legvégére hagyták. Bár elkezdődtek a szabadságolások, az egyetemi életnek folytatódnia kell ősszel, és azt nem lenne etikus bojkottálni: elfogadtuk hát az oktatási szabályzatot, a nyugdíjazandó professzorok tevékenysége meghosszabbítására vonatkozó lehetőségeket és feltételeket, az új tanévben induló mesterképző oktatási formákat, sőt a charta részeként, kiegészítéseként a három prorektori tisztség leosztását, valamint a választási szabályzatot is. Néhol egy-egy tartózkodással, ellenszavazattal, ám többnyire az évek óta megszokott szavazógépezeti stílusban. A szenátusi gyűlés már négy órája tartott, amikor az új egyetemi charta megvitatása, a magyar oktatók és egy szenátusi tag által benyújtott módosító javaslatok megbeszélése következett. Miközben az ásványvizes palackok némelyikébe sárga rózsa került – magyar civil kezdeményezésre gyűlés előtt minden szenátusi tag kapott egy szálat, de a többség nem vette át –, és az asztalon virítottak a rózsaszállal együttjáró zöld cetlik a János apostoli idézettel: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.”
rektor mindannyiunk tudomására hozta, hogy ő és társai egyetértenek a magyar tagozat létrehozásával, és ennek érdekében „szimulálásra lenne szükség”, tehát akarják, de nem lehetséges, mivel a törvényt be kell tartani. Márpedig a magyar tagozat jelenlegi állapotában nem kapna akkreditációt. (Amikor pártutasításra beindult a román oktatás a MOGYE-n, vajon megfelelt minden akkreditációs feltételnek? És ha van akarat és segítségnyújtás, akkor miért nincs pár évnyi türelem is, mialatt új oktatói állások létesítésével, a magyarországi egyetemek és oktatók szakmai segítségével, az előrelépések és a kutatási eredmények kibontakoztatásával sikerül majd megfelelni a feltételeknek?)
Végül szavazásra került sor. Egy olyan egyetemi chartáról, amelyben nyoma sincs a magyar tagozat, sőt még az annyit vitatott magyar vonal létrehozásának sem (amikor az előbbit elvetették, még azt a lehetőséget sem adták meg, hogy legalább az utóbbiban gondolkodjunk). Egy olyan szabályzatról, amely említést sem tesz magyar nyelvű gyakorlatról, államvizsgáról, mesterképzésről, doktorálásról, bár a tanügyi törvény szabad utat nyit előttük. Egy olyan dokumentum került terítékre, amely az eddigihez képest visszalépést jelent. Hiszen a chartát kiegészítő választási szabályzatban a román fél még azt az eddig gyakorlatban levő gesztust sem teszi meg, miszerint a kari tanácsba beválasztott tagokat külön választják meg a román és magyar oktatók, onnan kezdve viszont mindenki szavaz román és magyar szenátusi tagokra és tisztségviselőkre. Tehát: amíg eddig a magyar oktatók saját képviselőiket juttatták tovább, akik közül a román többség választotta meg például a magyar rektorhelyettest, addig az új szabályzat szerint bárki jelöltetheti magát, és a gyakorlatban majd a kétharmados többséget élvező románság dönt. Például arról, hogy a MOGYE szenátusa magyar oktatói közé ne olyan jámbor, saját lelkiismeretükkel küszködő, jóindulatú és ügyszerető képviselők kerüljenek, hanem leginkább „bólogató Jánosok”. Mi más maradhatott hátra a maratoni és ominózus szenátusi gyűlés utolsó mozzanataként: a rektorhelyettes kivételével a jelen levő magyar szenátusi tagok felálltak, és a terem elhagyására készülődtek. Távozásig még végig kellett hallgatnunk a rektori útmutatásokat, az alapos fejmosást és az igazolatlan távolmaradások miatt esedékes kizárás lehetőségét. A rektorhelyettes, akinek legmagasabb magyar tisztségviselőként egyetlen hozzászólása sem volt egész szenátusi gyűlésen, két perc múlva hagyta el a termet. Kommentár nélkül...
A MOGYE szenátusa magyar oktatói nevében tisztáznom kell: a magunk részéről minden lehetségeset megtettünk, ennyire tellett, és immár a helyzet meghaladott bennünket. A tanügyi törvény értelmében a tanügyminisztérium átvizsgálja az egyetemi szenátusok által elfogadott és felterjesztett chartát, hogy megfelelnek-e a törvény szellemiségének. Tehát innen kezdve politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják-e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást, és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzésben. Amenynyiben viszont nem történik előrelépés, ne csodálkozzanak, ha az idén tandíjas helyekre be nem jutó potenciális orvostanhallgatók és családtagjaik, a nagyszerűnek beharangozott, ám csapnivalóan alkalmazott törvények szenvedő alanyai nemcsak most, hanem a választások idején is kiábrándultak lesznek. Mivel a fenti történet személyes és közösségi csalódottságról szól, legalább említenem kell saját hibáinkat, széthúzásunkat, helyenként egyéni és nem közösségi érdekérvényesítésünket. Sajnos, húsz év távlatában még mindig nincs egységes, pozitívabb jövőképet előrevetítő stratégia az erdélyi (marosvásárhelyi) orvosképzés ügyében.
Hogy a metaforikus képnél maradjak: a sokfelé húzó lovak helyett ideje lenne már két olyan paripát befogni a magyar orvosképzés szekérrúdjához, amely jó irányba és minél előbbre vinné a szekeret. Dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár, a MOGYE szenátusának tagja. Krónika (Kolozsvár)

Sarmaság a két arcú község
Az Ady hepehupás, vén Szilágyságához való közeledésre még nem sok jel utal, mindössze hosszan elnyúló, észrevétlen emelkedők láttatják, hogy véget ért az Alföld síkja. Nagyvárad irányából rendszerint Szilágysomlyón át vezet az út Sarmaságra, de mi letérünk a Báthoriak, majd Károlyiak szép kastélyát rejtő Bályoknál, amely az „aranykorban” Ceauşescu, manapság a gazdasági elit vadászatairól vált inkább hírhedtté, mint híressé. Kémeren és Kárásztelken vezet át a részben aszfaltos, részben kaviccsal szórt kanyargós, legelők ölelte út, amelyet Szabó Ödön útjaként is emlegetnek az ottaniak, nem véletlenül, hisz a szilágysági származású Bihar megyei politikus közbenjárására tették a személygépkocsik számára is elfogadható állapotúvá. Az ily módon megnyirbált távolság jócskán lerövidül, a kikerült Magura hegy csupán kaszálóvá szelídülve kísér. Valamikor az átkos utolsó éveiben jártam errefelé, jóleső érzés kerít hatalmába, amint „rápattanunk” a falut érintő, Zilahot Szatmárral összekötő kiváló minőségű aszfaltútra. A vidékkel nem fukarkodtak a teremtéskor, a gabonának való sík termőföld, a szőlőművelésre, gyümölcstermesztésre alkalmas domboldal mellett gazdag szénkészletet rejt a mély.
Megérintő bányászmentalitás. Sarmasági éveim alatt előbb a régi falurészen, majd az úgynevezett Bányatelepen laktam hosszú ideig. Az utcán jövő-menőket fürkészve keresem az emlékezetembe vésődött arcokat, de mind idegenek számomra. Azóta felnőtt egy új nemzedék, a régiek pedig elköltöztek, vagy az évek jócskán átcsiszolták az ábrázatukat. Az erre tévedt idegen első pillantásra megállapíthatja, hogy gazdag településre tévedt, az emeletes házak némelyike már-már hivalkodó, a giccses megoldás sem ritka, a jómód gyakori errefelé. Közel száz éven keresztül volt pénzforrás a szénbánya, emellett a szorgalmáról is ismeretes sarmasági ember soha nem szakított a földdel, a gazdálkodással. A vasúti csomóponttal áldott településről három irányba fut a vicinális, és Zilah, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad piacaira mindig jutott a sarmasági tejfölből, túróból, zöldségből, baromfiból. A Szilágy megye északi részén elterülő nagyközséget 25 kilométer távolság választja el a megyeszékhelytől, Zilahtól. A Nagykároly–Szilágysomlyó autóút itt ágazik el a megyeközpont felé. A bányászmentalitás szellője megérintette bár az ott élőket, mégis inkább megmaradtak nyakas, büszke magyar gazdának, aki számára a tisztességes munka becsülete elsődleges.
Macskafarknyi történelem. Sarmaság vaskori település, első írásos emléke a 14. század közepéről való, amikor is a Sarmassághyak birtokolták a környéket, értelemszerűen az elnevezése is innen eredeztethető. Bár akadtak, akik egy hasonló hangzású növénynévből, a medvehagyma jelentésű sarmásból származtatják a falu elnevezését. A későbbiek során, házasság révén, a Kemény família tulajdonába került a település; a legrégibb – ma faluházként működtetett – épület az általuk 1745-ben emelt udvarház. 2005-ben a helybéliek szobrot emeltek Kemény János fejedelem tiszteletére. Az egykoron magyarok lakta Sarmaság lakossági összetétele jócskán megváltozott. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás adatai szerint Szilágy megye legnagyobb községében 5168 magyar, 1156 román és 217 cigány él, 4 ukrán, valamint egy-egy német és orosz nemzetiségű polgár mellett. Ide tartozik még közigazgatásilag Szilágylompért, Selymesilosva, Majád, Magurahegy és a ma már lakatlan Parttanya.
Városiasodó falukép.
A polgármesteri hivatalt keresem, de a régi épület helyén háromszintes ingatlan éktelenkedik, a külső falak szigetelésén még dolgoznak a kivitelezők. A belső tér viszont már teljesen elkészült, és számtalan nagyváros megirigyelhetné a funkcionalitásában is remek hivatalt. Már belépéskor polgárbarát figyelmességként kávéautomata, ivóvíz-adagoló fogadja az ügyfeleket. Dombi Attila János polgármester, ahogyan a sarmasági emberek általában, mosolyogva fogad, bizalmat előlegez a messziről jövőnek. Elsőként azzal sikerül meghökkentenie az elöljárónak, hogy nem tősgyökeres sarmasági. Bevallom, elképzelhetetlennek tartottam mind ez idáig, hogy egy bányatelepit maguk fölé válasszanak az „őslakosok”. Tudni kell ugyanis, hogy Sarmaság két részre tagolódik, az egyik a régi falurész, a másik a szénbányának köszönhetően kialakított, többnyire tömbházakból álló telep, ahol jobbára más vidékekről érkezett munkások leltek otthonra. A polgármester maga is így került ötéves kisgyerekként Sarmaságra. Emellett – kimondva vagy kimondatlanul – az sem segítette a polgármesterré válásban, hogy édesanyja román nemzetiségű. Dombi úgy véli, hogy a lakosság elégedetlen volt az előző évek vezetési stílusával, az ő hiteles választási programja ezért is hozta meg a sikert. Olyannyira, hogy az RMDSZ szervezte előválasztáson négy jelölt közül aratta le a babért, míg a végső megmérettetésen a szavazók nyolcvan százalékának a bizalmát élvezte, miközben a Magyar Polgári Párt jelöltjének meg kellett elégednie a maradékkal. Dombi fájlalja az erősen érezhető megosztó politikát, véleménye szerint ez nem használ a magyarságnak; amúgy a település két református lelkipásztorából egy élenjáró képviselője a Tőkés-vonalnak – ahogy ott fogalmaznak.
„Ez nemcsak az egyházat, de a magyarságot is megosztja” – toldja meg az elhangzottakat az időközben hozzánk csatlakozó Dari Tamás iskolaigazgató. A tanügyért felelős sarkítva fogalmaz, úgy véli, hogy a helyi RMDSZ ellenlábasai elvesztették hitelüket, mivel az említett lelkipásztor helyi RMDSZ-es tanácsos volt előzőleg, az MPP helyi elnöke pedig a megyei tanács tagjaként a tulipánt képviselte, Dombi ellenpolgármester-jelöltje korábban szintén helyi RMDSZ-es tanácsosként működött. Az ok nélküli pálfordulást nem tolerálja a választók többsége – vélekedik Dari Tamás.
Megragadva az alkalmat iskolaügyekről ejtünk szót, s evidens módon a nemrég lezajlott érettségi eredményeiről érdeklődöm először. Az igazgató bizonygatja, hogy diákjai semmivel sem maradtak alatta a megyei átlagnak. És ez, falusi középiskoláról lévén szó, igen nagy dolog. A líceumi oktatás kétnyelvű, románul és magyarul képezik a diákokat mechanikára, elektrotechnikára, és reál tagozat is működik. Az óvodától kezdődően közel hétszáz gyerekkel, fiatallal foglalkoznak, amint azt Dari mondja, kiváló körülmények között. Erről később, az iskolában tett látogatásom során magam is meggyőződöm: a tantermek rendezettek, az alig három éve épült tanműhelyek felszereltsége is modern, a testedzésre pedig a szabvány sportterem ad lehetőséget. Dombi Attilával útnak eredünk egy kis falunézőbe, s a község első embere közben sorolja az eredményeket, a még megvalósulásra váró terveit. Már pirosban áll a 24 lakrészes ANL-tömbház, a kultúrház rendbe téve, nemrég az erdélyi származású Tamás Gábor énekes volt a vendégük. A szennyvízelvezetést, a vízellátást szinte teljes egészében megoldották.
Tárnazárás - talajvesztés.
Húsz esztendőn át szinte senki nem foglalkozott a telepen élőkkel. A múlt század ötvenes éveiben épült bányászházak, panelek lelakottá váltak, itt volt az ideje a vízvezetékcserének. Ottjártunkkor javában folyt egy mini sportpályával megtoldott park kiépítése, egy sikeres pályázat eredményeként. A teleplakók nehezen birkóztak meg a kilencvenes évek változásai után bekövetkezett bányabezárással. Ez a bevándorolt réteg hozzászokott a nehéz munkáért járó jó fizetéshez, az ingyen lakáshoz, a különböző kedvezményekhez. A munkaidő végeztével többnyire a tömbházak előtt verték a kártyát, sörözgettek, mondhatni, gond nélkül éltek. A munkahelyvesztéssel egyben talajvesztetté váltak, szemben a faluban élőkkel, a régi sarmaságiakkal, akik számára ott volt a gazdálkodás, ami perspektívát jelentett. Persze nem lehet általánosítani, hisz az ember hihetetlen mértékben alkalmazkodó, ezért a bányatelepen lakók közül sokan magukra találtak, vállalkozásba kezdtek, külföldön próbáltak szerencsét – sorolja a szociológiai tanulmánynak is beillő helyzetképet a polgármester.
A bányavállalat irodaépülete ma elhagyottan áll, kivert ablakok, kosz mindenfelé. A valaha szép napokat látott virágoskertet embermagasságú gyom, gaz, bozót uralja. Odébb foghíjas lépcsőjű felüljáró, a szénosztályozó óriás rémként mered a homályba, a csendet kóbor kutyák és szúnyogzümmögés-kíséretű békabrekegés teszi még kietlenebbé. Egy kis fantáziával a bagolyhuhogást is odaképzelheti az ember, és készen is állnak egy kísértetfilm díszletei. De a tikkasztó nyári nap, a poros kánikula sem kelt több bizalmat, a tömbházak előtt elvadult gaz, helyenként a tetőzet is csak mutatóba cipeli még a cserepeket. Egyes vállalkozók igyekeznek színvonalas kereskedelmet folytatni, ízléses terasszal ellátott szórakozóhely is akad. Furcsa kontraszt – már-már groteszkbe hajló – a telep látványa: a korszerűség lenyomatainak szomszédságában romokban hever a bányavállalat egykori klubépülete, ahol hajdanán naponta folyt a filmvetítés. Beljebb merészkedek, ürülék- és vizeletszag, a tetőzet a csillagos ég, a még ottfelejtett vörös bársonycsíkú függönyszegély a múltból kiált. E borzalom-házából kilépve szemközt még üzemel a régi csorgó, az emberek gondtalanul cseverésznek a jó artézi vízre várva. A felszíni fejtés után megmaradt bányató környéke szemétteleppé degradálódott, s az ölnyi gazban ha látszani nem látszik is a lopva odavitt hulladék, a szag óhatatlanul is trehányságról árulkodik. Dombi szeretné a tavat a falu tulajdonában tudni, hogy bekerített, korszerű, vonzó halastóvá alakíthassa. A kilencvenes évek után a fokozatosan leépített bányavállalat vezetői széthordtak mindent. A meglévő értékek megőrzésének jogcímén hatalmas összegeket nyúltak le, és állagmegőrzés helyett töméntelen mennyiségű vasszerkezetet értékesítettek ócskavasként, amiből csinos kis vagyont kapartak össze. A megyei tanács most próbálja valamilyen úton-módon megvásárolni a bányaépületet, benne öregotthont létesítenének. Az ingatlanban nagyméretű ebédlő, konyha szolgált egykoron a bányászok étkeztetésére. A polgármester további álma egy strand megépítése, mivel Szilágy megye igencsak híjával van a fürdőhelyeknek. A hajdani bányavállalatnál saját orvosi ügyelet működött; jelenleg a nagyközségben mindössze két általános orvos óvja az egészséget. Dombi most talpal egy sürgősségi osztály létrehozásáért, de így is három kilométert kell gyalogolniuk a telepieknek a falusi rendelőig.
Bányamúlt bányászszemmel.
Még jól emlékszem Spurigán Géza mérnökre, aki éveken át a vállalat aligazgatójaként dolgozott, mígnem 1991-ben nyugdíjba vonult. A ranglétra minden fokát megjárta, fiatalként segédbányászkodott, a zsebében már technikusi diplomával érkezett Lupényba, szüleinek kulákká való nyilvánítása nehezítette a pályája alakulását, de végül elvégezte az egyetemet. 1965-től él a sarmasági bányatelepen. Az öregúr szívélyesen fogad, fizikai és szellemi frissessége irigylésre méltó. Beszélgetésünk óhatatlanul a bányászatra terelődik. Az első tárnát 1910 körül nyitották meg, akkoriban még kezdetleges eszközökkel dolgoztak, jobbára szekerekkel szállították a kitermelt portékát az állomáson pöfögő gőzmozdonyok etetésére. A második világháború után beindult a nagyüzemi kitermelés. Összesen huszonhárom rétegben folyt a munka, 30-tól 180 méter mélységig merészkedtek le. Összefüggő, nagy kiterjedésű szénrétegeket rejtett a mély, a tizenhatos réteg volt a leggazdagabb, ott két és fél méter vastagságot is elért a szén – hallgatom a nyugalmazott mérnök-igazgató szakszerű magyarázatát. A sarmasági szén jellemzői kiválóak, szennyezettsége alig 3-4 százalékra tehető, kalóriaértéke 2,4–2,8 kilónként, vagyis az egy kilogramm elégetett szénből felszabaduló energia három kilogramm keményfáéval egyenlő. 1965-re az évi kitermelés közel 500 ezer tonnára volt tehető, 1975 és 1989 között felpörgették a termelést évi 900 ezer tonnára, és 2500 munkással dolgoztak. A nyolcvanas években megkezdődött a külszíni kitermelés is, hat méter mélyen már találtak szenet. Ebből évente 30 ezer tonnát szedtek ki. Spurigán mérnök megítélése szerint még nyolcvan évig gondtalanul működtethető lett volna a bánya, már ami a mélyben lapuló tartalékokat illeti. De az emberi szándék másként döntött, mindinkább visszafogták a termelést, 2004-ben pedig leállt a mélyszíni fejtés.
Új gyülekezetnek új templom dukál.
Manapság ritkán fognak új templom építésébe, mármint a magyar közösségek, mert a hagymakupolás az gombamód terem, ha kell, ha nem. A templomépítés már önmagában is csoda, hát még ha új gyülekezet születésével társul. A bányatelepen élő reformátusok zöme egyáltalán nem vagy csak ritkán jutott el a falusi templomba, a távolság gyakran legyűrte az ige iránti éhséget. Hamar felismerték a lehetőséget a Jehova Tanúi szekta tagjai, és bevetették magukat a bányászok megtérítésébe. Ennek veszélyeit felismerve az akkori lelkipásztor, Bessenyei István kibérelt egy helyiséget a telepen, és a Ha a hegy nem megy Mohamedhez… mondást szem előtt tartva minden vasárnap délután istentiszteletet tartott az ottani híveknek. A telep 1400 lakosából körülbelül 450 református, ami tetemes lélekszám külön gyülekezet létrehozásához. Így gondolták ezt az ott élők is, és testvéri szeretettel leváltak a falusi gyülekezettől 2001-ben – tudom meg a gyülekezet főgondnokától, Nagy M. Sándortól, aki szívesen informál a történtekről, mivel a lelkipásztor épp szabadságát tölti. Az új gyülekezet egy lelkes és elszánt papot is kapott Lucza István személyében. A polgármesteri hivatal kiutalt egy lakrészt, ahol a lelkipásztor ideiglenesen meghúzódhatott családjával. Közös összefogással megvásároltak egy romos épületet, felújították, még harangot is szereltek be. Ez volt az első „temploma” a kis közösségnek. Hamarosan felmerült új templom és paplak építésének a gondolata is, s a tervet tett követte, így 2008-ban már megtarthatták az első istentiszteletet az új templomban. Az épület többfunkciójú, az alagsorban iroda, valamint egy konferenciateremnek is beillő helyiség is található. Az eltelt években a gyülekezeti tagok száma megközelítette a hétszázat, ami a falu közelebb eső részén lakó hívek „átigazolásának” tudható be – magyarázza a tisztségét öt éve ellátó főgondnok. Az elmúlt hónapban ünnepelték a gyülekezetalapítás 10. évfordulóját, s a megemlékezésre többek között Csűry István püspök és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is meghívást kapott. Ez utóbbi annál az oknál fogva, hogy a magyar szervezet másokkal egyetemben hathatós támogatást nyújtott a templomépítéshez.
Teraszárnyék vagy pincehűs.
Már délutánba szaladt az idő, aki csak teheti, árnyékba menekül a tikkasztó kánikula elől. A telepen élők többnyire vendéglők teraszain ücsörögnek, jéghideg üdítő, sör mellett, a falubéliek inkább a gyönyörű panorámát nyújtó szőlőhegyet választják menedékként. Régi ismerősömet, Meleg Imrét is a pince hűvösében köszönthetem, karimás szalmakalapjában a hordók igencsak megapadt borszintjét méregeti. Nemcsak az okos beosztás, de a hőség miatt is ajánlatosabb fröccsöt fogyasztani, nem tiszta bort. Nyaralószerű pincéje előtt 500 tőke szőlőt művel, s mióta nyugdíjas, itt szinte naponta talál elfoglaltságot, matatnivalót. A sorok között megterem a télire való zöldség, hagyma. Jó terméskor ötszáz liter bornak valót is kisajtol, most éppen azon bosszankodik, hogy nemrég jégeső verte el a szemeket. A kollektivizálás az ősi pincék zömét tönkretette, a legtöbb már új építésű, tetőtérrel hivalkodó.
Amikor tiszta, páramentes a levegő, messzire ellátni innen, a látóhatárnak csak a szilágysomlyói hegyek szabnak határt. A képzeletnek még az sem, hisz tárnák mélyére látni innen, csillék zakatoló csattanása réveszt, mígnem átköszön a pinceszomszéd, amúgy bányászmódra: Jó szerencsét! Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kincsünk: a szó
Az okcitánról
Franciaországot többnyire egynyelvű, egynemzetiségű országként ismerte a világ, és mi is a közelmúltig, ám kiderült a nagyvilág számára, hogy erről szó sincs, és nem csak azért, mert a gyarmatokról áttelepedett színes bőrűek száma ugyancsak elszaporodott az országban. Élnek itt őslakosok is nem kis számban, akiket a francia állam igyekszik letagadni, beolvasztani, az országot egynyelvűvé tenni, ami nagyrészt sikerült is neki, és ez külpolitikájában is érvényesült, aminek ékes bizonyítéka Trianon, vagy hivatalos nevén az 1920-as trianoni békekötés.
A legnagyobb lélekszámú közösség az okcitánoké, akiknek nyelve az okcitán. Hagyományos neve – provanszál nyelv (okcitán nyelven occitan franciául occitan vagy langue d’oc) –, Dél-Franciaországban több dialektus formájában élő újlatin nyelv, amely a nyugati újlatin nyelvek iberoromán csoportjába tartozik. Leginkább a Spanyolországban beszélt katalán nyelvhez áll közel, amellyel együtt a nyelvészek nézete szerint dialektális kontinuumnak is tekinthető. Az okcitán elnevezés onnan ered, hogy a középkori dél-franciaországi dialektusokban, vagyis nyelvjárásokban az igenlést az oc szóval fejezték ki, míg az északi nyelvjárásokban az oil szót használták; az előbbi dialektusokból fejlődött ki az okcitán nyelv, az utóbbiakból alakult a későbbi francia nyelv.
Az okcitán nagy kulturális és irodalmi hagyományokkal rendelkező kisebbségi nyelv Franciaországban. A középkorban a trubadúrok okcitánul dalolták balladáikat, verseiket. A nagyobb újlatin nyelvekbe, mint például az olasz és a spanyol, számos szó került be az okcitánból. A középkorban az okcitán irodalmi élet központja a történelmi Provence tartomány volt, ezért is nevezik hagyományosan provanszál nyelvnek. Ugyanakkor a szó szoros értelemben vett provanszál nyelvjárás csak az okcitán egyik területi nyelvváltozata. Az okcitánnak hivatalosan – a Spanyolországban beszélt aráni nyelven kívül – nincs sztenderd, azaz egységes irodalmi változata, de facto a déli lengadocian dialektust tekintik elfogadottnak.
Az okcitánnak három fő dialektuscsoportja van, ezen belül összesen hét nyelvjárást beszélnek. A nyelvjárások főleg hangtanilag különböznek egymástól: míg az északiak a franciához, a déliek, illetve a gascogne-i és aráni a katalánhoz és a spanyolhoz áll közelebb. A tulajdonképpeni okcitán nyelvjárás, a lengadocian távolodott el legkevésbé a latintól. A gascogne-i és a Spanyolországban beszélt aráni dialektusban erős a baszk–aquitaniai őselem hatása, így egyes mássalhangzókat teljesen másképp ejtenek, mint a többi nyelvjárásban. Éppen ezért a gascogneit és aránit sokszor külön nyelvnek is tekintik. Tehát elképzelhető ezek alapján az a bábeli zűrzavar, ami Franciaország nyelvi világát jellemzi. A francia irodalmi nyelv általános alkalmazása teszi lehetővé az egymás közti kommunikációt. Itt jegyezném meg, ez jellemző egész Nyugat- Európára, az Egyesült Királyságtól, Németországon keresztül Olaszországig el. A kis fejedelemségek egyesítése szükségessé tette az egységes nyelv kialakítását, így születtek meg az irodalmi nyelvek többnyire a felvilágosodást követően, amelyeket ma is használnak minden országban. A magyarban nincsenek ilyen nagy eltérések a nyelvjárások és az irodalmi nyelv között, ezért kissé felfoghatatlan számunkra, hogy a porosz nem érti a bajort, vagy a toscanai a nápolyit stb. De gondoljunk csak Barnard Shaw Pygmalionjára, vagy a belőle készült My fair lady-re, s mindjárt érthetőbb lesz a dolog.
Kabók István vajdasági kisebbségi előadó Bejártam Nyugat-Európa kisebbségi vidékeit (1995. II. 18.) című feljegyzéseiben írja: "Az okcitánok – évszázadokon keresztül – megszokták, hogy a francia állam keretei közt éltek, a franciákat nem tekintették megszállóknak. A nagy polgári forradalmat követően, amikor megindult a franciásítás, komoly ellenállás nem bontakozott ki. A franciák kigúnyolták az okcitánok nyelvét, amolyan vidéki tájszólásnak kiáltották ki, és ezt maguk az okcitánok is igazságként fogadták el, szégyelleni kezdték anyanyelvüket. Még e század elején is tilos volt a francia iskolában bármely nemzetiség nyelvét beszélni, mert azért büntetés járt – leggyakrabban verés –, de az sem volt ritka, hogy jármot tettek a gyermek nyakába, ezzel is azt sugallva, hogy az, aki nem franciául beszél, az ökör, ezt ki is mondták! A legnagyobb rombolást mégis a televíziós korszak hozta. Franciaországban ma is törvény tiltja az ország nemzetiségi térképét tankönyvben ábrázolni. Az iskolai tananyagból – főleg a történelemből – a gyermek sohasem tudhatja meg, hogy Franciaország soknemzetiségű állam volt, és hogy még ma sem egynemzetű. Még az okcitán mozgalom aktivistái is szomorúan közölték velem, hogy ami az ő népüket illeti, az elfranciásítás már megfordíthatatlan, befejezett tény."
Legalábbis meggondolkoztató számunkra az okcitán nyelv sorsa, ha tekintetbe vesszük, hogy a nyelvet beszélők száma ma is 4.500.000 Franciaország, 50.000 Olaszország és 5.500 Spanyolország területén. Egy közepes ország lélekszámát kitevő népesség.
Kuti Márta. Népújság (Marosvásárhely)

TGM: Még van idő, állítsátok meg őket!
A hagyományosan istenverte, elátkozott ügyek egyike a magyar–román viszony
Ebben benne van a román állam és a magyar állam, a romániai magyar kisebbség és a román többség, Magyarország és az erdélyi magyarság, a székelyek és a többi magyarok, Erdély és Partium viszonya, a magyarországi jobboldal és liberális/szocialista balközép zűrzavaros kapcsolatai a romániai magyar politikai erőkkel és a román pártokkal, a román „elitek” változatos és változó „magyarpolitikái”, a kölcsönös értetlenség és tudatlanság, a „Trianon” nevű mítosz, a „bécsi döntés” nevű mítosz, a „Magyar Autonóm Tartomány” nevű mítosz, a lényegükben elfelejtett, de a szívünkbe fúródott gyilokként betokosodott, kölcsönös történelmi sérelmek; képzeltek és még a képzeltnél is rosszabbak.
A „társtalan magyarság” kihal a Kárpát-medencéből. Ez a régi magyar félelem. A magyarok és külföldi (nyugati és/ vagy orosz) szövetségeseik darabokra tördelik a soha nem eléggé egységes Romániát. Ez a román rettegés régi tárgya.
A két állam kölcsönös tudatlanságban leledzik egymás felől, s a tartalmilag üres „riválisképet” paranoid gyanakvással vizslatja. A politikai elitek ingadoznak a vaksi gyanakvás és a legcinikusabb közöny között. A kölcsönös közöny és a merőben taktikai manőverezés az elmúlt évtizedben – némi óvatossággal, józansággal és lustasággal elegyedve – többet ért el, kellemesebb viszonyokat teremtett, mint a sovinizmus heveny szakasza. Bár a józan lustaság elviselhetőbb, mint a sovén tombolás, szilárd alapnak alig nevezhető. Egymás – kölcsönösen leereszkedő – eltűrése, amiben semmi tudatosság nem volt, csak a két társadalom belső fejlődése (érése és lottyadt, szotyogós túlérése), erkölcsileg meglehetősen silány. Ennélfogva aztán ingatag, időleges, súlytalan.
A gazdasági világválság és nyomában az esztelen megszorító intézkedések tovább mélyítették a már régóta készülő politikai válságot, amelynek Magyarországon az egyre képtelenebb féldiktatúra a következménye, Romániában egyelőre a zűrzavar (ámde a román állam már ugyancsak az Übü-rezsim felé halad). Ilyenkor az államok legfontosabb legitimációs föladata a bűnbakok gondos kiválogatása. A bűnbaklisták élén Nyugat-Európában az arabok és más muszlimok állnak (EU-állampolgárok és bevándorlók vagy menekültek egyaránt), Kelet-Európában a romák, nem pusztán azért, mert „etnikailag és kulturálisan (habitusukban) idegenek”. Főleg azért, mert ők is igényelnek szociális segélyt, amelynek az összegére befolyásosabb rétegek, csoportok is szemet vetettek.
A romániai magyarok, ha nincsenek is túl jól eleresztve, semmiképpen nem hasonlíthatók a cigányokhoz. A mai körülmények között meglepő, hogy föllobbant ellenük a román többség ellenséges indulata, illetve rájuk vetül a romló magyar–román államközi viszony árnyéka. Nyugat-Európában a helyzet némileg különböző: a nyugati EU-államok között nincs gyűlölet, etnikai és regionális konfliktusok vannak, de az etnicizmus NEM nacionalizmus (a nacionalizmusnál is rosszabb, de NEM azonos vele; ám nem is tiszta rasszizmus, mert legalább annyira kulturális, mint „fajbiológiai”). Nyugat-Európában nem vetődik föl államok között a határkérdés, nincs expanzív és militarista nacionalizmus, ám a gazdag régiók igyekeznek elválni a szegényektől, pl. Flandria Vallóniától, Észak-Olaszország a Mezzogiornótól, Katalónia Kasztíliától, Asztúriától: ezek belső régióhatárok. Elválni akarnak, nem egyesülni: mint korábban a gazdag Szlovénia és Horvátország a szegény Szerbiától, Macedóniától, Koszovótól. Skócia, ahol már a függetlenségi párt van kormányon, nem akarja megosztani az északi-tengeri kőolajból származó jövedelmeket az angolokkal. Az adószeparatizmus meglehetősen viszolyogtató.
Kelet-Európában mind a hagyományos nacionalizmus él – például a hagyományos, bár néha csak mostanában keletkezett irredenták –, mind az új etnicizmus, mind a fajgyűlölet.
A magyar–román viszony sajátossága, hogy megromlásában döntő szerepet játszik a két és fél politikai „elit” (a magyarországi, a román és az erdélyi magyar) kétségbeesett igyekezete, hogy fönntartsa magát a gyorsuló hanyatlás körülményei között – hiszen ez már régen nemcsak gazdasági, hanem egyben politikai, kulturális/civilizációs válság is –, és hogy a még úgy-ahogy megjutalmazható, klienssé tehető, „államfönntartó” polgári középet a magánérdekei révén magához kösse, mint manapság minden állam. Ez a „polgári közép” azonban Magyarországon nem, de szerintem Romániában sem elég. Az Orbán-rezsim a kettős állampolgárság révén mozgósítani tudja a határokon túli magyarokat (a belső Fidesz-zsargonban: „hatumákat”), ami szinte semmibe se kerül, viszont a magyarországi adófizető állampolgárok ezért útépítést, állásokat stb. várhatnak és várnak el cserébe.
A Basescu-kormányzat („rezsimnek” nem nevezhető, ahhoz nem elég eredeti, szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, amelyet a nemzeti ügyek kormánya, azaz Orbán Viktor miniszterelnök alkotott meg) azt az érdekes újítást vezette be, hogy kitűnő viszonyt ápol a budapesti kormánnyal, a kormányzati lét kisebb-nagyobb előnyeivel, olykori politikai engedményekkel kenyerezi le a romániai magyarság hivatalos vezetőit, miközben a magyar kisebbség emancipációs törekvéseinek mereven ellene szegül, és nem állja útját a magyarellenes uszításnak.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök mindent megtesz annak érdekében, hogy az erdélyi-partiumi-bánsági magyarok bukaresti parlamenti és kormányzati képviselet nélkül maradjanak, és hogy olyan kalandor akciókba zsarolja bele őket, amelyek után már csak őhozzá fordulhatnak segítségért, az egyes helyhatóságokkal – s velük is csak a kevés magyar többségű körzetben – pedig majd csak elbánik valahogy. Aztán majd sovén tűzbe boríthatja Magyarországot, amellyel újabb évtizedekre szerezhet magának „parlamenti” többséget. Orbán Viktor miniszterelnök a status quót védő (vagy rontó) bukaresti politikai osztály éles fegyvere Erdélyben.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Traian Basescu, Románia elnöke egyfolytában – lassan, ravaszul – szorítja mind szűkebb sarokba a magyar érdekeket, miközben a pokolian népszerűtlen Boc-kabinet parlamenti többségét az RMDSZ tartja fönn, az az RMDSZ, amely már évek óta hiába vár a kisebbségi törvényre (eredeti alakjában a tervezet nem is rossz!), ezért a romániai magyar közvélemény nem Basescu elnököt, hanem az RMDSZ-t okolja. Az RMDSZ kénytelen-kelletlen támogatja a román kormány megszorításos, reálbér- és reálnyugdíjcsökkentő, intézményromboló, elszegényítő politikáját, amellyel minden héten magyar etnikai (nemzetiségi) szavazatok százait veszíti el. A magyarellenes hangulatban a román ellenzék nagy pártjai (a szociáldemokraták és a liberálisok) sovén irányban előznek, a magyarok jobbágyának nevezik Basescu elnököt (haha), magyarellenességben versenyeznek a Basescu-párttal – miközben a maguk oldalára kívánják vonzani az RMDSZ-t az eddigieknél rosszabb föltételekkel.
A Basescu nélküli Basescu-párt kifutó modell, „a román baloldal” – amelynek valószínű elnökjelöltje, majd Románia lehetséges elnöke, aki épp most nevezte magát meggyőződéses monarchistának, Crin Antonescu nemzeti liberális vezető – pedig őszintén nacionalista, szemben az őszintétlen nacionalista Basescuval. (Ő képes ma helyeselni Románia részvételét a második világháborúban a tengelyhatalmak oldalán: „ő is úgy tett volna, mint Ion Antonescu” marsall, jogerősen elítélt és kivégzett háborús bűnös; mintha ez a háború nem jelentette volna egyben a transznisztriai, besszarábiai, moldvai zsidóság kiirtását, az odesszai vérengzést, majd Románia függetlenségének elvesztését. Románia elnökének nyilvánvalóan azért ellenszenves Hohenzollern-SigmaringenMihály – 1947. december 30-áig Románia királya –, mert túlságosan antifasiszta volt az elnök ízléséhez képest.)
De ez még mind semmi.
A nacionalista vetélkedés kényszere a mindeddig óvatos, reálpolitikus RMDSZ-t is nyomja. Nyomja mind a bukaresti kormány, mind a román ellenzék, mind a budapesti kormány (a magyarországi parlamenti ellenzék nem számít). Az Orbán-rezsim vélhetőleg tudja, hogy külön erdélyi magyar kedvence, az Erdélyi Magyar Néppárt nem arathat sikert, két romániai magyar párt azt jelenti: egy se.
De az elkeseredett erdélyi közvéleménynek Kelemen Hunor és Markó Béla egyszerűen nem mondhatja meg, hogy az Erdélyben (Magyarországon már nem) nagyon szeretett Orbán miniszterelnök milyen sorsot szán a gyorsan csökkenő lélekszámú magyar kisebbségnek. A névleg az RMDSZ-hez tartozó, de lélekben már Orbán Viktorhoz átállt tisztségviselők provokáló akcióit nem bírálhatják, mert akkor egyszeriben „rossz magyar ember(ek)nek” látszanának. Így a két csoport (RMDSZ, EMNP) politikája egyre hasonlóbbnak tűnik föl, miközben egyre jobban gyűlölik egymást. És politikájuk valójában nem is hasonlít, de voltaképpeni politikájukat titkolni kénytelenek.
Vegyük a Mátyás király kolozsvári szobrára illesztett „táblácska” (placuta) történetét. A „táblácska” a nagy történész, Nicolae Iorga butácska, nacionalista, ám csavaros mondata, amely egyrészt büszkélkedik vele, hogy a hírneves uralkodó román származású volt, másrészt afféle nemzetárulónak állítja be, harmadrészt azt mondja, hogy valami jelentéktelen ütközetben (amelyről nem valószínű, hogy egyáltalán hallott) legyőzték a katonáit a moldvaiak. Ez nem kevés egyetlen mondatban, de a történelmietlen őrületnek elég szép esete.
Nem kétséges, hogy Hunyadi Mátyás részben román eredetű volt. De mit jelentett a „román” és a „magyar” az ő századában? A „magyar” (a „natio Hungarica”) azt jelentette, hogy valaki nemesember („una eademque nobilitas”), ami egyben azt jelentette: katolikus. Olyan nagy hűbérurak, mint a Drágffyak meg a Kornisok, szintén román származásúak voltak, de ezt soha nem hangoztatták, mert az ő esetükben ennek nem volt jelentősége. Mátyás román eredetét az udvarában élő olasz humanisták azért hangoztatták, mert – a korabeli olasz reneszánsz propagandisták (udvari „történetírók”) szokása szerint – római (mítoszi) hátteret kívántak neki biztosítani birodalmi (császári) ambícióihoz, mellesleg mintegy balkézről megteremtve hozzá a dákoromán kontinuitáselméletet. Mátyás apja, a nagy condottiere, Hunyadi János a „törökverés” közben Magyarország legnagyobb földbirtokosa lett, ez tette Mátyást királlyá, nem a „római” eredet.
Mátyást Erdély nem érdekelte, Magyarország többi része se nagyon az adóbevételeken kívül, Bécs és Prága irányában folytatta pazarló és értelmetlen katonai műveleteit. Megteremtette ugyan szűk körű udvari asztaltársasága körében a magyar reneszánszot és humanizmust, amelynek a legjellegzetesebb alakja Janus Pannonius pécsi püspök volt, a biszexuális pornográfia jeles művelője. Annak, hogy Mátyás édesanyja véletlenül – átutazóban – a család egyik hívének a kolozsvári házában szülte meg ezt az érdekes embert, az égvilágon semmi fontossága nincs.
Jellemző a századfordulós magyar „nemzetpolitika” és nemzetpropaganda Erdély-vakságára, hogy nem a Báthoryak, Rákócziak, Bethlenek, Kemények, Apaffyak, Telekiek közül valamelyik erdélyi nagyságnak állíttattak szobrot, hanem ennek a nagy formátumú, ám Erdélytől idegen fejedelemnek. (Az egyetemet meg Ferenc Józsefről nevezték el, nem pedig – mondjuk – Kemény Zsigmondról, ha már ragaszkodunk a főurakhoz.)
Arról vitatkozni tehát, hogy Mátyás király magyar vagy román volt-e, értelmetlenség, hiszen a modern értelemben egyik se volt, hiszen maga a „nemzet” mint olyan sokkal későbbi eredetű. Tehát a „táblácska” (placuta) kitűzése – meg a magyar föliratok lankadatlan üldözése – semmi másra nem szolgál, mint a magyarok megsértésére, akik persze okosabban tették volna, ha sértődés helyett harsányan kacagnak. De már áll a bál, a kolozsvári városi tanács román tagjai minősíthetetlen hangot használnak a magyarokkal szemben, akik kivonulnak. Magyarország bukaresti nagykövete hatalmas virágcsokorral óhajtja eltakarni a „táblácskát”, a rendőrőrszemmel dulakodik. Fiatal magyar tudósok és diákok négynyelvű műanyag táblával ragasztják le a „táblácskát”, amelynek szövege történettudományi vitába keveredik Iorgával, és az évszázados magyar–román együttélést méltatja. Kelemen Hunor, romániai művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke, följelentést tesz az ügyben (a román hatóságok a szobor fölújítása előtt megígérték, hogy a „táblácska” nem kerülhet vissza), válaszul a román nyelvű internet úgy beszél a magyarokról, hogy az még egy harcedzett vasgárdistát is meghökkentene. A magyar alpolgármester reklámterületet bérel Kolozsvár határában, és több nyelven – magyarul is! – föltünteti az óriásplakáton a város nevét. A tereptárgyat „ismeretlen tettesek” lerombolják, újbóli fölállítását a polgármesteri hivatal megtiltja.
Magyar szamárságok követik a román szamárságokat, de amint most is látjuk, az adott demográfiai és hatalmi körülmények között a román szamárságok érvényesülnek (amint 1918 előtt mindig a magyar szamárságok érvényesültek). Ezért nem lehet könnyedén legyinteni rájuk.
A mindenkori és mindenünneni kisebbségek agyonhorzsolt érzékenysége, lelki sérülékenysége nem pusztán lelkiállapot: súlyos történelmi okai vannak. A román demokratikus sajtónak és közéletnek – már amennyi maradt belőle, remélhetőleg több, mint Magyarországon – ezt meg kellene értenie, még az erősödő nacionalizmus és etnicizmus hangulatában is, amely persze sokkal nehezebb föladattá teszi a méltányosságot, mint akár egy esztendővel ezelőtt.
Magyarok és románok egyaránt tágra nyílt szemmel masíroznak a csapdába, közös erőfeszítéssel teszik tönkre azt a soha nem tapasztalt együttműködést, kreativitást, amely a román közönség kedvencévé tette a kolozsvári Állami Magyar Színházat (a sepsiszentgyörgyi magyar színház mellett), amely létrehozta az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivált (TIFF), az Ecsetgyár multikulturális „alternatív hely”-ét, a problémák ellenére eleven (magyar–román) diákéletet teremtett az állami egyetemen, a legjobb alternatív kocsmákat, remek kiállításokat, kiváló könyvkiadókat, folyóiratokat. Természetesen a kultúra, még a legbátrabb se helyettesítheti a jó politikát, de még ennek a kezdetei is tapasztalhatók: megszületett a GAS (Grupul de Actiune Sociala, Szociális Akciócsoport), amely országos föltűnést okozott avval, hogy a nagy nyilvánosság előtt radikálisan szállt szembe a kilakoltatásokkal a cigánynegyedben.
Akármilyen reménytelen a romakérdés, morálisan egyszerűbb, mint a magyarkérdés. A nyomor és a diszkrimináció tisztességes emberekből fölháborodást vált ki (egyszerű, áttekinthető), de a magyarkérdés tele van történelmi tisztázatlanságokkal, az erdélyi magyar középosztály és értelmiség önvédelmi harcai – mivel a magyaroknak van szociális és kulturális tőkéjük, állítólag mellettük áll a magyarországi állam, nem ébresztenek spontán szánalmat; a magyar népességfogyás tragédiá ja a román többség számára érthetetlen – belebonyolódnak a hagyományosan kupeckedő és opportunista „nagypolitika” liános dzsungelébe, ami a balfelé radikalizálódó, de azért kisebbségben lévő román fiatalságnak nem rokonszenves. A Romániában is erősödő szélsőjobboldal, a mainstream erők dalmahodó sovinizmusa is nyomja őket, a többségében nagyon konzervatív erdélyi magyar politikai osztály pedig olyan, amilyennek bukaresti ellenfeleiket megismerték. Tehát a „magyar ügy” még a kisméretű, de fontos antinacionalista román ifjúság szívét se dobogtatja meg. Pedig már rá kellett volna jönnie, hogy a „magyarkérdést” a válság miatti mély szociális és erkölcsi elégedetlenség elterelésére, semlegesítésére fújják föl Románia vezetői, mint ahogy a trianoni gyászharangok szakadatlan kongatása Pesten ugyanerre szolgál. A felelőtlen politikai osztályok mindenre képesek a hatalomért. S az az értelmiség, amely érdekből vagy kritikátlanságból hajlandó fölülni az ilyesminek, soha nem moshatja le magáról a felelősség sarát.
A legutóbbi magyarbarát román országos párt a Kommunisták Romániai Pártja volt a föld alatt, az illegalitásban 1944/45 előtt. De hát magyarok és zsidók és bolgárok vezették (lásd erről Stelian Tanase érdekes könyveit, amelyekben minden álnevet és nom de guerre-t megfejt)...
A nacionalista hangulatkeltés a székelyföldi magyar autonómia ellen teljesen oktalan, hiszen ez a román nemzetnek nem árt (elszakadásra nincs földrajzi lehetőség), de az még kérdéses, hogy milyen hatással lesz a Székelyföldön kívüli – erdélyi és partiumi – magyarok sorsára, hiszen ők el fogják veszíteni a rájuk irányuló, amúgy is szűkülő figyelmet. Meg hogy miként föstene egy autonóm terület, ahol a lakosság fele egyben külföldi (magyarországi) állampolgár, ahol majd éles választási harcok zajlanak a magyarországi pártok között képviselői helyekért a pesti parlamentben?... Ezt nem tudjuk. A területi autonómia reménytelen ügyével azonban sikerült gyakorlatilag levenni a napirendről a kulturális és a személyi autonómia valamelyest esélyesebbnek tetsző tervét.
Az egész dolog annyira össze van kuszálva, hogy – a pesti és a bukaresti kormányok ily módon megerősített pozíciójának kivételével – semmi világos eredmény nem látszik. Ámde a politikai osztály tudatlansága, lelkiismeretlensége már megint egyre sikeresebben fordítja egymással szembe a két népet (miközben a közvélemény háta mögött, ha kell, simán megegyeznek), s az évszázados tanulság az, hogy mindig a kisebbség jár pórul. A történettudomány – amelynek újabb eredményei a művelt középosztály számára ismeretlenek, de legalább hadd említsem meg Ioan Dragan kitűnő tanulmányát a Korunk júliusi számából – megindította már a magyar és a román uralkodó osztályok szörnyű és kölcsönös bűneinek tárgyilagos elemzését. Vannak itt fájó hiányok, például annak a ténynek a széles körű ismerete, hogy a Ceausescu-rezsim egyik középponti eleme volt a magyarellenesség, s benne az etnikai arányok átszabása, továbbá az oktatáspolitika és az áttelepítések révén az erdélyi magyarság proletarizálása.
Most még a históriai tisztázás is lehetetlenné válik, pedig milyen fontos lenne!
Magyarországon néhány szaktudóson kívül alig sejti valaki, hogyan bánt az Erdélyben már évszázadok óta többségi, ám a maga egészében jogfosztott és kegyetlenül elnyomott román nemzetiséggel a gőgös arisztokrácia által vezetett magyar állam. A tanulságok kézenfekvőek, de mivel a probléma megoldása vagy enyhítése tárgyilagosságot, tudást, empátiát, visszafogottságot és humort igényelne, a jelenlegi politikai osztály képtelen a haladásra, nem is hajlandó rá, mert csak a rövid távú előnyökre néz – még kimondani is unalmas.
Ezek az államok a maguk mai alakjában népeik ellenségei, s mivel a nép erőtlen, csak arra lehet biztatni, hogy forduljon el a hagyományos nemzetállami politikától, nézzen át fölötte, bízzék a saját eszében, fittyet se hányjon a politikusaira, nevesse ki őket. És ne keveredjék ilyen ostobaságokba, mint a „táblácska”-ügy. Annyi elvárható azért a néptől is, Erdélyben és mindenütt, hogy ne működjék közre lelkesen a saját tönkretételében.
Ez az írás román nyelven is megjelenik, a 22 című bukaresti hetilapban.
Tamás Gáspár Miklós| Népszabadság

Szívmentve jön a bátorság
Fehéregyháza vasárnap
Enyhén szólva a provokált vagy csak számítógépelt információhiány jegyében „kerítettek sort” az idei Petőfi-emlékezésre Fehéregyházán. A világháló, a napisajtó előzetesen alig tudhatott meg valami lényeget a végül „spontánul” alakult programról: hogy a szószéki beszédet a millenniumi unitárius templomban Nagy László püspökhelyettes mondja, hogy a három székely megye közgyűlési elnökei jóval a hivatalos műsor előtt, mintegy mutyiban koszorúznak (mínusz egyes „kivitelben”) a turulmadaras emlékműnél, hogy a testvértelepülések hűséges odajárói közül kik beszélnek, hogy az ez idáig ott „mérvadó politikusnak” számító kardosjákobok közül miért nem jön el senki sem –, hogy ezt az ez idáig a magyarság reprezentatív megnyilvánulásának tartott ünnepet kinek vagy kiknek áll érdekében/érdekükben a süppedő rét alá duvasztani… Nem tudható, bár sejthető: ismét belecsülkölt a magyarok ünnepébe az ólbeli tenyészetek locsot kavargató vályúit porciózó perchivatalnokok suppendáréja.
Ennek ellenére Fehéregyházán a vasárnap délután széljárása, a felhők tobzódása ellenére is ragyogóra sikerült. A fúvósok, a szavalók, a székelyudvarhelyi magyar férfikórus Kovács László vezette pompás dallamszervezete hoztak örömteli emelkedést, hasonlóképp a politikus vendégszövegek a turulmadaras emlékműnél.
Barátok és szerelmesek, élők és lélekölők, kikben hinnénk: ingyen és szívmentve adták a kősziklás bátorságot –¸ hét ágra, századszor annyira tágra nyíló magyarságunkhoz. Népújság (Marosvásárhely)

Székely tudósok a nagyvilágban
Vajon elkerülhető lett volna a Dózsa-féle parasztfelkelés? Van-e összefüggés a madarak röpte és az emberek mozgása között? Mennyire kiszámítható az emberi viselkedés? Megjósolható-e tudományos módszerekkel a jövő?
Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a Helikon Kiadónál megjelent Behálózva című könyvében a székelyföldi származású Barabási Albert László, a hálózatok tudományának világhírű fiatal kutatója. Napjaink digitális eszközei a világot hatalmas kutatólaboratóriummá változtatták. A használatuk során hagyott elektronikus nyomok – a hangüzenetektől a netes rákeresésekig – olyan gazdag adatbázis összeállítását tették lehetővé, amilyet korábban elképzelni sem tudtunk volna. Követhetővé vált a mozgásunk, a döntéseink, az egész életünk. Ezeknek a nyomoknak az elemzése fontos felfedezéshez vezetett: a véletlen korántsem uralja oly mértékben az életünket, mint ahogy eddig gondoltuk. A könyv ennek a meglepő kutatásnak az eredményeivel ismerteti meg az olvasót. Miközben elméletét magyar és egyetemes történelmi példákkal is alátámasztja, a szerző megmutatja, hol ér véget az emberi viselkedésben a spontaneitás, és hol kezdődik a kiszámíthatóság – írja a könyvről a Nyitott könyvműhely. Ez év júniusában mint olyan tudósszemélyiséget, aki szakterületén maradandót alkotva öregbíti a székelység hírnevét, Hargita Megyéért Díjjal tüntették ki Barabási Albert Lászlót. Papp Kincses Emese laudációjában a Székelyföld és Hargita megye büszkeségének nevezte: "Fiatal élete és munkássága példa arra, hogy tehetséggel és szorgalommal a tudósi pályán is el lehet jutni a világhírig" –, majd, félig tréfásan hozzáfűzte: "úgy tekintünk rá, mint a Nobel-díj első székelyföldi várományosára". "Sok díjat vehettem eddig át, talán még fogok is, de ez a díj attól különleges, hogy itthon kaptam" – mondta Barabási. Úgy véli, a kisebbségeknek abban az esetben van esélyük a megmaradásra, ha minél többet fektetnek az oktatásba. Ő maga is ennek szellemében élt, a világ bármely pontján igyekezett "egy kicsivel többet nyújtani, mint az átlag."
Barabási Albert László 1967. március 30-án született Karcfalván. Fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Édesapja, Barabási László történész, múzeumigazgató, édesanyja magyar szakos tanárnő. Tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizikusi és mérnöki szakán kezdte. 1988–1989-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója volt, fizikus diplomát szerzett. 1991-ben nyerte el a Bostoni Egyetemen a fizikusi doktori fokozatot. Rövid ideig a Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Fizikai Kutatóintézetének kutatási asszisztense, 1989–1991 között a Bostoni Egyetem tanársegéde, majd ugyanott 1994-ig kutatási asszisztens, 1994–2000 között a Notre Dame-i Egyetem adjunktusa, majd egyetemi tanára, professzora, 2000-től a Harvard Egyetem professzora. Számtalan díj és elismerés birtokosa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húsz év legnagyobb román beruházása: ortodox templomok
Egy német dokumentumfilmből fény derült arra, hogy Romániában az utóbbi 20 évben több mint 4000 ortodox templom épült állami támogatással. Ez statisztikailag azt jelenti, hogy kétnaponta felépült egy román templom.
Erdélyben a rendszerváltás után gombamód szaporodtak a jellegzetes hagymakupolás ortodox templomok és kolostorok, mivel a bukaresti egyházpolitika előnybe részesíti a keleti egyházat, mint román államvallást a többi egyházzal, felekezettel, így a magyar történelmi egyházakkal – a katolikusokkal és a protestánsokkal szemben.
Természetesen a magyar egyházak is építenek templomokat Romániában, de nem annyit amennyire nekik szükségük lenne, főként anyagi okok miatt.
Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház közigazgatási előadó – tanácsosa elmondta, hogy a magyar egyházközösségek legtöbben önerőből fognak neki az építkezésnek, és támogatásra az egyház központi költségvetéséből, a külföldi testvérfelekezetek adományából, és jelentős részben a magyar állam hozzájárulásából sikerül az építkezéseket fejleszteni, és továbbvinni.
A román állam hozzájárulása a magyar egyházak építkezési szükségleteihez kiszámíthatatlan és politikafüggő, vagyis nem előre megtervezett költségvetési tételként jutottak hozzá az egyházak az új templomok építésének alapjaihoz.
A fent említett német dokumentumfilm több támogató és ellenérvet is felsorol, amelyre a román politikusok nem, vagy nagyon visszafogottan reagáltak.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

Traian Băsescu saját alkotmánya – Csak PSD–PNL fúzió esetén nevezne ki ellenzéki kormányfőt az elnök
„Ha megkérdeznének, milyen lehetséges kormánykoalíciót tartok hasznosnak és lehetségesnek Románia számára a jövő évi választások után, a válaszom egyértelmű: PDL– PNL–RMDSZ koalíciót” – fejtegette Traian Băsescu a B1 kereskedelmi televízió kedd esti műsorában.
Az államfő szerint a miniszterelnöknek olyan személynek kell lennie, aki „nem adja el a becsületét a kormányfői szék megtartása érdekében”. Băsescu ugyanakkor arra „figyelmeztette” az ellenzéki vezetőket, hogy választási győzelmük sem biztosítaná számukra a kormányalakítás lehetőségét.
Băsescu úgy fogalmazott, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) anakronisztikus politikai alakulat, Victor Ponta pártelnök pedig „még gyerek”. „Pragmatikus hozzáállásra van szükségünk, egyszerűsítenünk kell az állami apparátust és támogatnunk kell a magánszférát” – nyilatkozta az államfő, aki szerint a szociáldemokraták képtelenek ezt a szerepet ellátni.
Az elnök alkotmányértelmezése szerint az ellenzék 95 százalékos választási eredménnyel sem győzne
Băsescu nem kímélte a liberálisok elnökét, Crin Antonescut sem, ám a PNL-vel való szövetséget politikai, gazdasági és társadalmi szempontból rugalmasabbnak és pragmatikusabbnak ítélte. „A szocialistákkal már kormányoztunk együtt, és láttuk, hogy mennyire rugalmatlanok” – mondta el az államfő.
Újabb elnöki trükk
Traian Băsescu ezt követően „robbantotta fel a valódi bombát”, ugyanis arra figyelmeztette a két ellenzéki párt alkotta Szociál-Liberális Szövetség (USL) vezetőit, hogy az alkotmány 103. cikkelye nem kötelezi az államfőt arra, hogy a fele plusz egy szavazatot megnyerő pártszövetség vezetőjét bízza meg a kormányalakítással.
„Olvassák el figyelmesen Románia Alkotmányát; ott az 51 százalékot megnyerő pártról, nem pedig pártszövetségről van szó. Egyelőre csak szövetkezik a PSD és a PNL, ha összeolvadnának, akkor más lenne a helyzet” – fogalmazott az állam feje.
Ponta lecsukatná
„Amennyiben a jövő évi választások után a Szociál-Liberális Szövetség (USL) a mandátumok több mint felét megszerzi és az államfő nem a szövetség berkeiből nevezi ki a miniszterelnököt, le kell mondania” – reagált az államfő kijelentésére Victor Ponta. A PSD elnöke az alkotmányra hivatkozva kijelentette, Traian Băsescu ez esetben államcsínyt követne el, ami nemcsak azt jelentené, hogy a parlament felfüggeszti, hanem el is kell ítélni és börtönbe kell zárni.
A szociáldemokrata politikus szerint az államfő annyira felelőtlen hazudozóvá vált, hogy semmiféle figyelmet nem érdemel többé. „Ha a választók többsége abszolút bizalmat szavaz nekünk, a lehető legrövidebb időn belül új köztársasági elnökünk lesz” – tette hozzá Ponta.
Antonescu felfüggesztené
Az ellenzéki pártszövetség másik társelnöke, Crin Antonescu leszögezte, alakulata „soha nem fog együttműködni Traian Băsescuval és pártjával”. Hozzátette: amennyiben az államfő nem tartja tiszteletben a választások eredményét, akkor fel fogják függeszteni. „Băsescu ismét bebizonyította, hogy a választások eredményétől függetlenül Emil Bocot akarja megbízni kormányalakítással” – fogalmazott Antonescu.
Preda: árulástól tartanak
A Demokrata Liberális Párt (PDL) részéről Cristian Preda európai parlamenti képviselő úgy értelmezte Traian Băsescu nyilatkozatát, hogy az államfő felhívást intézett a politikai pártokhoz az alkotmány módosításának megvitatására. „Az állam elnöke tulajdonképpen észrevételezte az alaptörvény értelmezhető 103. cikkelyét és figyelmeztette az USL vezéreit.
Tapasztalt politikusok ezt nem hisztérikusan reagálják le, hanem asztalhoz ülnek tárgyalni” – fogalmazott blogbejegyzésében Preda. Az EP-képviselő szerint az ellenzéki Szociál-Liberális Szövetség társelnökei kölcsönösen azt feltételezik a másikról, hogy a választások után cserben hagyják a partnerüket. Új Magyar Szó (Bukarest)

A szórványba viszik a kultúrát
A Kolozs megyei RMDSZ és a Claudiopolis Egyesület által útjára indított, a szórványban élő magyar közösségeket felkaroló Kulturális Karaván rendezvénysorozat tavaly decemberben kezdődött. Akkor Magyarszarvaskend község magyarjait keresték fel, azóta Kolozs megye több települését bejárták. Többek közt a Puck bábszínház előadásait is elvitték a szórványban élő vidéki magyarságnak. Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, a rendezvénysorozat ötletgazdája többek közt arról számol be lapunknak, hogy a Kulturális Karaván ősszel tovább halad, legközelebb Mákón tartanak nagyobb szabású kulturális rendezvényt.
Tavaly decemberben a kolozsvári filharmónia zenészeinek elődadásával kezdődött el a Kulturális Karaván útja a Szarvaskend községhez tartozó Alsótökön. Hogyan alakult azóta a kezdeményezés sorsa?
– Csak áprilisban tudtuk előteremteni a szükséges anyagi forrásokat, ezért idén egy kissé késve, de folytatni tudtuk a rendezvénysorozatot. Május 16. és 24. között bábszínházkaravánnal látogattunk el 12 Kolozs megyei településre, Körösfőre, Bánffyhunyadra, Kalotaszentkirályra, Tordaszentlászlóra, Tordára, Várfalvára, Mákóra, Mérára, Aranyosegerbegyre, Aranyosgyéresre, Szamosújvárra és Válaszútra. Az itt élő gyerekeknek a Csipike, a Jancsi és Juliska, valamint a Micimackó című bábjátékokat adta elő a kolozsvári Puck bábszínház.
– Miért épp a bábszínházra esett a választásuk?
– Az volt a célunk, hogy a vidéken élő gyerekek színvonalas, jó minőségű előadásokat láthassanak anélkül, hogy utazniuk kellene. Ez azért fontos, mert pontosan az ezzel járó költségek miatt nem tudják a vidéki szülők bábszínházba vinni a gyerekeiket, egy kolozsvári kiruccanás jelentős anyagi megterhelést jelent a számukra. Úgy szerveztük meg a karavánunkat, hogy lehetőleg községközpontokban legyenek az előadások, ahová a környező falvakból is könnyebb behozni a gyerekeket. Ezzel talán hozzájárultunk a gyerekek szellemi épüléséhez, ráadásul az anyanyelvük ápolása szempontjából sem közömbös, hogy megismerhették a minőségi bábszínházat.
– Hogyan fogadták a helyiek a „házhoz szállított kultúrát”?
– A szülők és a tanárok is nagy lelkesedéssel fogadták a bábszínház csapatát, olyannyira, hogy ősszel meg szeretnénk ezt ismételni. Lehet, hogy módosítunk az útvonalon, de a rendezvények menetét változatlanul hagyjuk. Általában mintegy hetven gyerek vett részt egy-egy előadáson, akiket természetesen elkísérték a szüleik vagy nagyszüleik, de ennél kevesebben biztosan nem voltak.
– Tapasztalatai szerint mennyire érződik a falvakon, szórványban elő magyarokon az elszigeteltség a nagyobb magyar közösségektől?
– Ilyen tekintetben különbséget kell tennünk azon települések között, ahol a mai napig él a magyar kultúra, azaz saját önálló rendezvényeik vannak – ilyen például Körösfő, Kalotaszentkirály, Tordaszentlászló –, illetve az olyan helységek közt, mint Aranyosgyéres, Aranyosegerbegy környéke, vagy akár Várfalva, ahol jóval kevesebb kulturális rendezvényen van lehetőségük részt venni a gyerekeknek. Ilyen szempontból hiánypótló is a Kulturális Karavánunk. Azt tapasztaltuk, a helyieknek valós igényük volt arra, hogy a környékbeli falvakból is vigyünk el egy-két gyereket az előadásokra, ugyanis ezekben az elszigetelt falvakban még a falunapi rendezvényekkor sem hallanak a helyi kultúrotthonban magyar szót, mert nagyon kevesen vannak.
– Említette, hogy csak áprilisban sikerült forrásokat találni a rendezvénysorozatra. Miből finanszírozzák a Kulturális Karavánt?
– A Kolozs megyei RMDSZ saját anyagi forrásaiból, illetve a Kolozs megyei önkormányzattól elnyert pályázatokból finanszírozzuk a rendezvényeket, kifizetjük a fellépők honoráriumát vagy annak egy részét, illetve egyéb járulékos költségeket. Ebből a szempontból egyébként fontosnak tartom az együttműködést a helyi egyházközségekkel, ugyanis több településen ingyen rendelkezésünkre bocsátották a tulajdonukban levő épületeket.
– Nyáron is folytatódik a rendezvénysorozat?
– Ebben az időszakban sok helyen falunapokat és más kulturális eseményeket szerveznek, így a Kulturális Karaván néhány településen a falunapok kulturális műsorát biztosította, a valkói falunapokat társfinanszíroztuk, illetve két diáktábort is támogattunk.
– Mit terveznek az őszre?
– A következő állomásunk minden valószínűséggel Mákó lesz, ahol egy nagyobb szabású kulturális rendezvényt szeretnénk lebonyolítani, a helyi RMDSZ-szel együttműködve. Mindezt úgy, hogy a helyi népművészetet is népszerűsítsük. Továbbá a korábbi sikerre tekintettel valószínűleg megismételjük ősszel is a bábszínházas karavánt, hisz igény is van rá. Ez ügyben tárgyalásokat folytatok a Puck bábszínházzal. Megpróbálunk az ifjúság felé is nyitni, és kimondottan ifjúsági kulturális hétvégét szeretnénk rendezni a vidéken élő, ugyanakkor a közösségükért tenni akaró fiataloknak.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Zizegő újságok múltja, jelene és jövője
„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.)
150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában?
– Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük.
– Voltak-e a versenytársai az Alföldnek?
– Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására.
– Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények?
– A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is.
– Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről?
– Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt.
– Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe?
– Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg.
– Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban?
– A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve.
– Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára?
– Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit.
– A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is…
– Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia…
– Mikor került kapcsolatba a sajtóval?
– Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna.
– A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett?
– Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak.
– A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról?
– Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben.
Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár)

Korrupciós botrányban Borbolyék
Elébe ment az ellene megfogalmazott korrupciós vádaknak Hargita megye tanácselnöke: Borboly Csaba családi házában hívott össze sajtótájékoztatót, hogy a házépítésével kapcsolatos vádakat ismertesse és azokat cáfolja. A Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Maros megyei, területileg illetékes ügyosztálya névtelen feljelentő panasza alapján folytat eljárást a politikus ellen.
Panorámás nézeteltérések
A Dénes László utcai ingatlan – amelyből panorámás kilátás nyílik Csíkszeredára és a város festői környékére – mutatós, de nem hivalkodó otthon. A DNA nyomozati anyaga szerint a ház tervezésének költségeit a megyei kórház új épületének tervezési költségeiből fedezték, és az építkezés egy részét is az önkormányzat által megbízott cég végezte. A feljelentés szerint jogszerűtlen volt Borboly Csaba csíkszeredai, Csoma Sándor utcai tömbházlakásának eladása is.
Az önkormányzati elnököt múlt héten idézte be a korrupcióellenes ügyészség; néhány nappal a hivatali meghallgatás után a politikus nyilvánosan kifejtette: egy évvel korábban készültek el a magánház tervei, mint a kórházépületé, ezért az utóbbi költségeit nem lehetett „visszaosztani”.
Borboly Csaba cáfolta azt is, hogy az építtető céggel bármilyen kapcsolatban volna. Emlékeztetett, hogy a kórházépítésre vonatkozó versenytárgyalást háromszor hirdették meg, mire sikerült megtalálni a megfelelő kivitelezőt.
A házeladással kapcsolatban a feleségével közösen tartott sajtótájékoztatón Borboly kifejtette: a megyei önkormányzat elnökének Kőrösi Csoma Sándor utcai tömbházlakását feleségének szülei vásárolták meg, ötvenezer euróért, ami nagyságrendileg hasonló érték, mint amennyire az ingatlant értékelte fel a bank.
„Szüleim jó anyagi körülmények között élnek, a pénzt adományként is felajánlották, de Csaba nem fogadta így el” – ismertette az adásvétel hátterét Borboly Melinda, a politikus felesége. Az új ingatlan értéke 86 ezer euró, a különbözetet pedig bankkölcsönből finanszírozta a Borboly család.
Fehérköpenyes hangulatkeltők?
Borboly Csaba szerint lejáratás folyik ellene, mert az önkormányzat a megyei kórház átvétele óta költségcsökkentésre törekedett. „Olyan kullancsokról van szó, amelyek rá vannak tapadva a megyei kórházra, és onnan szívják el a közpénzt” – fogalmazott a politikus, aki úgy véli: bosszúból vádolták meg.
Borboly hozzátette: a Csíki Csongor orvosigazgató lemondásával végződött „hangulatkeltésnek” is köze lehet a feljelentéshez, mint ahogyan a korrupcióellenes ügyészségnél tettek feljelentést ellene korábban az orvoslakások ügyében is.
Csíki Csongor orvosigazgató menesztését márciusban a megyei sürgőségi kórház osztályvezető főorvosai kérték, miután az intézményvezető – az érintettek szerint – szabályellenesen akarta megpályáztatni az vezetői posztokat. A vezetőváltást példátlan orvosszakmai összefogás előzte meg.
SMS-ek házasságtörésről
Borboly tegnapi sajtótájékoztatóján jelezte: politikai érdekek is állhatnak feljelentése mögött, mivel a közelmúltban jelentette be, hogy a következő önkormányzati választásokon ismét indulni szeretne a megyei tanácselnöki tisztségért.
A politikus szembesítést kért feljelentőjével az ügyészségtől; az érintettről Borboly annyit mondott el, hogy tudomása szerint „helyi magyar ember”. Az elöljáró emlékeztetett: feljelentéssel éltek már ellene mások is, most azonban „gyáva”, névtelen panaszosról van szó.
A tegnapi sajtótájékoztatón részt vevő Borboly Melinda elmondta: nem csak férjét, de a családjukat is zaklatják. A politikus feleség olyan sms-eket mutatott a sajtó képviselőinek, amelyek férje állítólagos, házasságon kívüli kalandjáról szólnak.
Lapunk tegnap megkereste a korrupcióellenes ügyészség területileg illetékes ügyosztályát is; a Maros megyei DNA-nál azt a felvilágosítást kaptuk, hogy érdemi információval csak augusztus végén szolgálhatnak.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Miből lehetne magyar tanszék?
Molnár Szabolcs Zsigmond Mária és Zsigmond Győző társaságában
Dr. Molnár Szabolcs a Bihar megyei Mezőtelegden született (1943), apja református lelkész volt, ennek következményeit súlyában viselték gyermekei.
Aradon tanult. Ahhoz, hogy a szocialista diktatúrában egyetemre mehessen, nagybátyja vette örökbe a papi családból. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakon oklevelet (1966). Három éven át tanított a nagyiratosi általános iskolában. A bukaresti egyetemen tanársegéd, majd adjunktus, előadó tanár, professzor, katedrafőnök. Ő hozta létre a hungarológia tanszéket a bukaresti egyetemen.
A lexikális adatok mellett szólaljon dr. Molnár Szabolcs professzorról dr. Szonda Szabolcs, aki tanítványa volt, és nála doktorált. Jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója. Óhatatlanul hozzá kell tennünk, hogy jelenleg, ugyanis a prefektúra megvétózta a versenyvizsgát és dr. Szonda Szabolcs igazgatói állását. Hogy mi végre, az világosnak látszik: miért nem román az igazgató? Szonda Szabolcs: Egyrészt szakmai mentorom volt dr. Molnár Szabolcs, nála írtam a magiszteri dolgozatomat, más jelentősebb munkáimat. Egyetemi tanulmányaim után a tanszéken marasztaltak, munkatársak is voltunk. Aztán mintegy tíz évig innen ingáztam az egyetemi tanszékre. Érdekes jelenség, hogy innen, magyar közösségből ingáznak többen, most már kevesebben Bukarestbe a hungarológiai tanszékre. Szerintem természetes lenne, hogy a Sepsiszentgyörgyön meglévő katedrák mellett működne magyar környezetben a magyar oktatás, mint Bukarestben. Volt is erről szó, ám ezt a változatot Bukarestben nem hagyták jóvá. Kezdetben a bukaresti egyetem zárkózott el mereven az átköltöztetéstől. Ma talán könnyebb lenne, ha a megye, a város is vállalná anyagilag az új tanszéket. Molnár Szabolcs irányította a figyelmem a régi magyar irodalomra és a verstanra. Lényegében minden dolgozatomat verstanról írtam. Molnár Szabolcs román környezetben is minden elismerést megkapott emberileg is. Ez az, ami megragadott mindenkit, és joggal, hiszen tartásában és tudásában nem mindennapi ember.
Mindezzel nem mondottunk sok rendkívülit, ha nem tesszük hozzá, hogy írónemzedékeket tanított, nála doktoráltak jeles emberek, valamint azt, hogy megpróbálta a lehetetlent is (mellesleg: miért volt lehetetlen?): áthozni a Kárpátokon a hungarológiai intézetet Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre, ahol számos kiváló és katedrán illetékes tanítványa állt volna méltó nemzeti szolgálatba. Nem sikerült végbevinnie ezt a tervét, noha városunk törekvéseivel egybeesik.
– Csíkszereda megelőzött, hamarább indult el ott a tárgyalás. Jelzem, akkor még nem volt ott Sapientia, ám készülőben voltak nagyon is. A mostani sepsiszentgyörgyi polgármester egyetemi város(-ká-)ban gondolkodik, ebben csak támogatni lehetne, kellene őt. Építkeznek, terveznek. Neked, mint egykori katedrafőnöknek, milyen elképzeléseid voltak, illetve vannak?
Molnár Szabolcs: Ott van a Bodok Szálloda lepusztult, elhanyagolt épülete, ott kellett volna szállást adni a Sapientiának, de elakadt ez is, talán pénz híján, talán a gáncsoskodó bukarestiek miatt. Megvolt az akarat, a szándék, pénz is volt hozzá magyarországi áldozatkészségből. De szerintem nem volt meg az az elszántság, a ha törik ha szakad merészség.
– Vajon végleg kútba esett ez az elképzelés? Hiszen magunkon akarunk segíteni. – Nem kell lemondanunk az egyetemről, hiszen vannak itt jól képzett tanítványaink, nem is kellene akkreditálni, itt élnek karnyújtásnyira azok, akik a bukaresti egyetemen tanítottak és tanítanak. A mostani tanügyi törvény is lehetővé teszi hungarológiai tanszék létesítését, viszont anyagiak híján ez valahogy nem sikerült még. De nem szabad lemondani róla, szerintem. Bukarestben a magyar tanszéket átminősítették magyar, cigány és zsidó tanulmányok tanszékévé. Ez így van.
– Érdekes összeállítás katedrán belül, a hungarológiai tanszék helyében. – Most Zsigmond Győző a tanszékvezető, neki adtam át a tanszéket, működik, élnek. Mondok egy példát az "áttűnésre". Teleormanból jött föl egy fiatalember, elvégezte az orosz–magyar szakot. Nagyon rendes hallgató volt, és olyan tanár is lett belőle. Szatmárra került, ott átvette a szatmári magyar tájnyelvet, a hanglejtést. Igen ám, de valahogy megtanulta a cigány nyelvet, rengeteget dolgozott, visszakerült Szatmárnémetiből Bukarestbe, megcsinálta a cigány ábécét, cigány nyelvészetből doktorált. Hogy kik előtt? A szanszkrit, a hindi, az általános nyelvészet no meg a román nyelv tudorai előtt védte meg disszertációját és kapta meg doktori címét. Nos, ő is ott van a közös tanszéken, nagyon ügyes egyébként, mert ő hívja le az európai uniós cigány támogatási pénzeket.
– Ezek a pénzek becsurognak-e a közös tanszék kasszájába?
– Hát ez az, hogy nem csurognak be. Azokat a pénzeket a cigányokra költik. Van cigány adjunktus is a katedrán, egy hölgy, vehemensen védi a maga ügyét, cigány öltözékben jár. És természetes módon védik és terjesztik, amennyire lehet, a cigány kultúrát, végzetteket helyeznek ki rendszeresen megyékbe, akik vállalják a saját feladataikat. Hatvankilencben létesítették a bukaresti egyetemen a magyar katedrát.
– Mindenképpen áldásos munka lehet. És hát bővül a tanszék, gondolom. – Épp az a gond, hogy szűkülnek a keretek. Tizenkilenc oktató tanár volt kezdetben, ma heten vannak.
– Nem mellékes kérdés, Aradon végezted az iskoláidat, majd Kolozsvárt szereztél diplomát, negyven bukaresti év után miért nem Arad felé irányultál, miért a Székelyföldre?
– Helyzet volt, apám esperes, négyen voltunk testvérek, nővérem úgymond szerencsés volt, mert úgynevezett vörös diplomával érettségizett, azzal felvételi nélkül jutott az orvosi egyetemre. A bátyám többször felvételizett, mindig a legjobb eredménnyel, mindig kiírták, hogy sajnos, hely híján nem vehetik fel. Hogy kinek jutott hely olyankor? Az elképzelhető. Ám az esperes fiának nem... Nyolcadszor aztán elfogadták a műegyetemen, fölvették. Engem már érettségi előtt örökbe vett a munkás nagybátyám, ne legyen gond a származásommal. Érettségi után tanítónak mentem, akkor adtak nekem is 25 ár földet, mint szokás volt az akkoriban falun. Ám a községi jegyző a termést egyszerűen elvitte haza magának. Aztán már az egyetemen meggyűlt a bajom azzal, hogy földbirtokosként jutottam be az egyetemre. Megadóztak, meg minden. Arad megyébe mentem vissza a diplomával, írásaim készültek vagy jelentek meg, ’69-ben megalakult a magyar tanszék Bukarestben, oda hívtak engem is.
– Nem is titok, nem is valami érdekesség, hogy a román papok gyermekeit minden további hercehurca nélkül vették föl még az ötvenes években is az egyetemekre. Magam is láttam ezt annak idején Kolozsváron.
– Megállapították egyszerűen, hogy az ortodox román egyház haladó, nemzetépítő, és a többi nem. Punktum. Szabó Zoltán hívott meg a tanszékre. Ingáztak sokan Bukarestbe Erdélyből, nagyszerű emberekkel dolgoztunk. Volt az úgynevezett A szak, azaz főszak, aztán a B. Lehetett választani angol, latin, kínai, arab szakok közt. És valóban gazdagabb volt a nyelvválaszték, mint a Babeş–Bolyain. Aztán egyre folyt a beolvasztás, végül már magyar és keleti nyelveket tanítottak, a szuahélitől kezdve... Szóval sorvadt mindaz, ami egykor sudár volt. – Hadd kérdezzem meg: ha már ilyen szépen fölfejlődött a tanszék egykor, milyen könyvtárhálózat állott a rendelkezésre?
– A Scânteia Ház pincéjében fedeztem föl egy könyvhalmazt. Az csodálatos volt, számtalan olyan könyvvel, amelyeket egyszerűen kitiltott, kiiktatott használatból a kommunista rendszer. Könyvritkaságokat találtam, nagyon értékes, több száz éves kiadványokat. Nos, ha nem is nyíltan, de hasznosítani tudtam azt a pincekönyvtárat a hallgatók meg a magam számára. A 68 éves egyetemi tanárnak még az elmúlt tanévben is voltak órái Bukarestben, doktorandusokat vizsgáztatni is be kellett járnia a fővárosba Sepsiszentgyörgyről. Ahol Molnár Szabolcs megtelepedett. Véle együtt nekünk is megfordul a fejünkben, milyen jó lenne errefelé hozni, át a Kárpátokon a magyar tanszék maradványait!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dés város szerelmese
Budapesti levél
Meghalt Huber András, városának, Désnek szerelmese. Soha nem láttam, nem ismertem, csak az újságokban olvastam, hogy rendre jelennek meg komoly munkái. Huber András (Dés, 1942. nov. 11. – Dés, 2011. július17.) tanár, művelődés- és sajtótörténész 1995-ig, betegnyugdíjazásáig tanár, azóta főfoglalkozása az írás volt. Kötetei: Dési Huber István: Levelek a szülőföldre (sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította. Bukarest, 1982), Cédula a virágon (karcolatok, elbeszélések. Garamond Kiadó, Kolozsvár, 1997), Százarcú nagyhatalom. Lapok az erdélyi magyar időszaki sajtó történetéből (Csíkszereda, 1997), Város az időben. Dési helytörténeti séták (Gloria Kiadó, Kolozsvár, 2002), Akikhez a múzsák bekopogtak. Szamos-völgyi írástudók (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2004), Gyilkos nagy köd (novellák, Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006), Ház a Domb utcában (Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010). Néhány méltatás a szerző munkásságáról: Százarcú nagyhatalom. Sajtótörténet címmel a szerző több évtizedes kutatómunka eredményeként megírta Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Torda-Aranyos vármegyék sajtótörténetét a kezdetektől 1944 végéig. Igaz, hogy Erdély egy részéről van szó, de azt a teljesség igényével mutatja be Huber András. (Háromszék, 1998. jan. 16.) * Huber András író Akikhez a múzsák bekopogtak című legújabb könyvében a két Szamos egyesülése vidékének magyarul publikáló írástudóit vette számba. A Dés székhelyű egykori Szolnok-Doboka vármegye határvonala csupán keretet biztosított ahhoz, hogy fölmutassa az itt született jelentős szellemi értéket, mondta. A Magyar Tudományos Akadémia tizenhét hajdani tagjának életútja kapcsolódott az egykori Szolnok-Dobokához. Désen született. Huber András jó ismerője a város hely- és sajtótörténetének. Monografikus jellegű könyvekben adta közre kutatásainak eredményeit. 1997-ben megjelent Százarcú nagyhatalom című munkájában négy egykori jelentős erdélyi vármegye közel másfélszáz időszaki sajtótermé-kének útját tárta fel a kezdetektől 1944 végéig. Szolnok-Doboka vármegyében a XIX. század második felétől 1944 végéig két tucat nyomda volt, ezekben számos magyar nyelvű helyi hírlap és folyóirat készült, Désen például 36. Napjainkban azonban Désen már nincs potenciális magyar olvasóközönség, pedig a számadatokat tekintve még lehetne. 2002-ben megjelent várostörténeti könyve (Város az időben) viszont hat hét alatt elfogyott. Ennek az az oka, hogy Szabó T. Attila professzor 1944-ben közreadott dolgozatától eltekintve, anyanyelvű vonatkozásban nem látott napvilágot egyéb munka. Huber Andrást bántja, hogy Désen a helyi utánpótlás várat magára. (Lukács Éva: Ahány könyv, annyi szelete a létnek. Beszélgetés Huber András íróval. Szabadság, Kolozsvár, 2005. máj. 28.) * Huber András legújabb könyvét, a Ház a Domb utcában című regényét mutatták be a dési római katolikus plébánia dísztermében vasárnap délben. Annak ellenére, hogy ezzel egy időben a kackói felújított református templom felavatása zajlott, a könyvbemutatón szépszámú érdeklődő jelent meg. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is. Gergely Margit ny. magyartanár fölvázolta a regény mint műfaj, s ezen belül a családregény fejlődését és sajátosságait a kezdetektől napjainkig. Jánossy Sándor, a nemrég Ezüst Gyopár-díjjal kitüntetett ny. tanár Huber András 44 éven átívelő írói, publicisztikai munkásságának felelevenítésével kezdte előadását. Elhangzott: Huber első írása 1966-ban jelent meg az akkori kolozsvári napilapban. Ezt követték különböző időszaki kiadványokban cikksorozatai, karcolatai és elbeszélései, valamint sajtó-, hely- és irodalomtörténeti tanulmányai. Első könyve 1982- ben jelent meg a Kriterionnál, 1989 után kétévenként jelentkezett újabb kötetekkel. A Ház a Domb utcában című családregényét a kolozsvári Grafycolor Kiadó jelentette meg igényes külalakban. Miután Jánossy Sándor néhány részletet is felolvasott a regényből, a házigazda Veres András a következő szavakkal indította érzelemtől sem mentes értékelését: "Megilletődéssel és némi félelemmel kezdtem a regény olvasásához, mivel a könyv majdnem ötszáz oldalas, s bizony az utóbbi időben egyre ritkábban merülünk el hosszabb művekben. Ám hamarosan rájöttem, jelentős munka van a kezemben, vonzó, erdélyi nyelvezettel megírt értékes regény. Négy generáció szereplői szólalnak meg, amit kiemel a bemutatott, máskor meg csak jelzett, történelmi-társadalmi változások következményeként megjelenő érdekes, nemegyszer váratlan családi események sorjázása. A regény cselekményének a linearitását a szerző helyenként ügyesen megtöri, a dőlt betűs beékelések például már-már ellenpontozásként hatnak, s a nemzedékek közötti mindenkori ellentétekre utalnak. Nehéz ezt a könyvet letenni, az ember egyre csak olvasná", magyarázta. Veres András ugyanakkor méltatta a regény tartalmához igen jól igazodó borítót, Lukács Solymossy Éva munkáját is. Ezután az író kifejtette, hogyan született meg a könyv. – A témát mindig alaposan körbe kell járnia a szerzőnek, ismerkedni, barátkozni kell vele, majd hosszabb-rövidebb ideig hordozni. Fárasztó, de izgalmas munka ez, néha egész fejezeteket kell újraírni, vissza-visszatérni a korábbiakra – hangzott el. A kérdésre, hogy mennyire van benne a regényében, Huber András azt felelte: "Annyira, hogy én írtam, ám jómagam csak meghúzódtam az elképzelt családban, és anélkül, hogy tudták volna, a család tagjaival együtt éltem. Fikció vagy valóság? Mikszáth Kálmánt parafrazálva, végül is nem az a fontos, hogy egy regényben a bemutatott események megtörténtek-e, hanem az, hogy megtörténhettek volna..." (Lukács Éva: Huber András könyvével ismerkedtek meg a désiek. Szabadság, Kolozsvár, 2010. jún. 8.)
A kolozsvári lap 2011. augusztus2-i számában olvasható Lászlóffy Csaba verse: Jelenések – Dialógustárs: a Halál Huber András emlékének. Ebből idézek: Fanatikus vagy – hogyha a / kérlelhetetlen blőd megfontoltság az –, / de őrültséget hajszoló soha. / A tények s szavak (küzdeni a látszat, / a feledés ellen / csak mi tudunk)! – a szellem / "tiltva is szabad" eszménye / akárhányszor hanyatlott is a mélybe, / mindig túlélte a szektás terrort.
Az erdélyi krónikások írhatnának bővebben is erről a kiváló emberről. Munkáit nem ismerem, de azok között van, akiket gondolatban a magyarság jó embereinek, őrzőinek tartok.
Számon kell tartani ezeket az embereket!
Udvardy Frigyes. Népújság (Marosvásárhely)

Elutasítják a pléhkrisztust
Elfogadhatatlannak tartják a Farkaslaka melletti Gordon-tetőre tervezett Krisztus-szobor és -kilátó tervét a Hargita Megyei Tanács Főépítészi Hivatalához tartozó Terület- és Városrendezési Bizottság tagjai. A szakemberek azzal vádolják a székelyföldi látványosságnak szánt alkotás megálmodóit és kivitelezőit, hogy nem tartották be az engedélyezési folyamatot. A főépítész láttamozásának szakmai megalapozását biztosító, elemző, tanácsadó és szakértő hatáskörben tevékenykedő konzultatív testület tagjai állásfoglalásukban kifejtik: megdöbbenéssel értesültek a 22 méter magas Krisztus-szobor és -kilátó tervéről.
Emlékeztetnek, hogy egy ilyen jellegű és méretű beruházás feltételezi az adott környezetbe való elhelyezés alapos vizsgálatát, és tudomásuk szerint ebben az esetben ez nem történt meg. „Alapvető követelmény, hogy építészeti szempontból egy koherens alkotás jöjjön létre. A médiában közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus-szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látjuk” – áll a bizottság tagjai, Albert Márton építész, Berszán Ruxandra építész, Bogos Ernő építész, Csák László közgazdász, Demeter László biológus, Korodi Szabolcs építész, Köllő Miklós építész, Lukács Péter út-hídépítő mérnök, Márton Ildikó építész, Máthé Zoltán építész és Szép Róbert geológus mérnök által aláírt dokumentumban.
A szakemberek szerint a Krisztus-szobor és -kilátó egyetlen eddig ismert engedélyezési dokumentuma a területrendezési bizonylat (certificat de urbanism), melyet az övezeti rendezési tervnek (PUZ) kellett volna megelőznie. Mint írják, emellett szükséges a környezetvédelmi és a kulturális minisztérium engedélye, valamint a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek és más intézményeknek a jóváhagyásai. „Önök egyértelműen elutasító választ kaptak a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség egyházművészeti bizottságától” – áll a bizottság állásfoglalásában, mely szerint a többi engedély beszerzése még el sem kezdődött, ahogy az sem nyilvánvaló, hogy ki felügyeli a munkálatokat. „Ki az építész és ki az urbanisztikai szakértő, akik vezető tervezőkként a projektet irányítják, és ily módon felelősséget vállaltak a beruházás műszaki megalapozottságáért és társadalmi, gazdasági, környezeti minőségéért?” – teszik fel a kérdést a szakemberek, akik „ebben a méretben és formában” a javasolt szobrot elfogadhatatlannak tartják. Hozzáteszik, bár nyitottak a javaslat megvitatására, elvetik az utólagos beleegyezés lehetőségét. „A Székelyföld vonzerejét, beleértve a turisztikait is, javarészt az érintetlen táj, az abba simuló épített környezet, az emberléptékűség, a hagyományos tájhasználat jellemzi. Ennek védelme és szerves alakítása alapját képezi a bizottság munkájának” – hangsúlyozzák a szakemberek.
Mint arról beszámoltunk, a Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervezte Jézus szíve kilátó ötlete a bogárfalvi Protemp Alapítványtól származik, célja pedig, hogy a Székelyföldre csalogassa a turistákat. A 22 méter magas Krisztus-szobor rozsdamentes acélból készül, összköltsége meghaladja a kétszázezer eurót. Ezt többnyire farkaslaki vállalkozók fedezik, az avató ünnepséget augusztus 21-ére tervezik. Az alkotás hírére internetes portálokon élénk vita alakult ki, sokan ízléstelennek találják, pléhkrisztusnak gúnyolják a szobrot. Tamás József segédpüspök lapunknak korábban úgy nyilatkozott, bár az egyház nem adta áldását a monumentális alkotásra, nem is tiltotta meg kifejezetten annak felállítását. Krónika (Kolozsvár)

Sirató egy könyvesboltért
Valamiből naponta kifogyunk. Belőlünk is kifogy a városunk egyszer. Addig azonban még vissza-visszanézek egykori kisvárosunkra.
Olyan kicsi volt ez a Sepsiszentgyörgy, annyira megélhető és áttekinthető, mintha éppen azelőtt, diákkorunk előtt egy héttel telepedtek volna le őseink, és sürgősen hozzáláttak megépíteni az otthont, a települést.
Most itt né, siratgatom azt a könyvüzletet, mely annyira hozzátartozott a városhoz, mint az óratorony. Nos, az a könyvüzlet mielőtt végleg átadta volna lelkét teremtő népének, egyszerűen bezárt. Bezárták, eltörölték, nem létezik.
Most kóborolhatunk az utcákon, minap állapította meg vendégem, hogy Jézusom, hiszen ez egy európai, ez egy gyönyörű város lett, nézd csak, mi volt itt... És emlékezik 64 évesen itteni diákkorára. És mivé varázsolták, és milyen a park...
És bezárták a könyvüzletet. Mert már nem volt üzlet, már nem hozott pénzt. Érdekes dolgok ezek. Ami állami volt, ami össznépi – hogyan nevezzem? –, azt eladták az utóbbi húsz évben, valaki megvásárolta, aztán bezárta. A Csíki utca első épülete volt tán száz éven is át, aztán most semmi. Nem megy a könyvüzlet.
Arra is emlékszem, hogy az északi falát egyszer csapó eső, zivatar takarta ki: az átázott sokszori festés, meszelés alól fölbukkant a cégér: Kossuth Kávéház. Sejtelmesen tűntek föl az öles, fekete betűk, hírül adván a csapó esőben, hogy ez nem mindig volt szocialista román őshaza... Légszomjjal haladok el napok óta az egykori üzlet előtt. Itt dedikáltam könyveimet, itt dedikáltunk, itt rajongtunk, itt rendeltük meg a hozzáférhetetlen könyveket. Itt a jelenlegi nagy semmi helyén mindig is könyveket leltünk. A tulajdonossal a Hargita-tetőn ismerkedtem meg véletlenül. Ő mondta, nem megy az üzlet, be kell zárni, nem fogy a könyv. Akkor arra gondoltam, vajon igaz az, hogy ma senkit nem érdekelnek a könyvek? Hol fogják megvásárolni a könyveinket? Mintha a Csíki utcát is csak azért tették volna rendbe, hogy formát s méltóságot kapjon a könyvesbolt. Bűvös szó a privatizáció, az vitte sírba Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy iparát, az uzoni szeszgyárat, és maradtak kenyér nélkül sok százan, családostul. Hová lett a Textilgyár? Hová a cigarettagyár híre-neve? Hogy van az, hogy a népnek magának semmi beleszólása nincs, nem volt az össznépi tulajdon sorsába? Ó, sok mindent nem értek, azt sem, miért nevezik ezt az egész balhét demokráciának? Siratok egy könyvüzletet. Földszinten kocsma a város, de kiesett az ablakán a könyvesbolt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megtartják a MOGYE miatti tiltakozást Vásárhelyen
Vállalja a hatóságokkal vívott csatát a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE), amely a rendőrségi tiltás és polgármesteri fenyegetőzés ellenére megszervezi a csütörtök estére tervezett főtéri körmenetet Marosvásárhelyen.
tervek szerint az imával egybekötött tiltakozó akciót azonos időpontban, Marosvásárhelyen kívül, Európa tizenkét fővárosában szerveznék meg, köztük Budapesten is. A többnyire egyetemi tanárokat tömörítő civil szervezet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar pedagógusait és diákjait ért sorozatos diszkriminációra kívánja felhívni a közvélemény figyelmét. A RMOGYKE elsősorban az egyetem román többségű szenátusának a magyar tagozat megalakulása ellen irányuló akciója miatt tiltakozik.
Az augusztus 11-ei körmenet szervezését a RMOGYKE időben, július 15-én írásban jelezte. A városháza keretében működő, többnyire rendőrökből és csendőrökből álló, az elmúlt csütörtökön összeült illetékes bizottság azonban nem engedélyezte az akciót. Mind Valentin Bretfelean bizottsági elnök, mind Dorin Florea polgármester a magyarok jogainak tiszteletben tartására hivatkozott, mondván, egy ilyen típusú körmenet csak szítaná az etnikai feszültségeket. Hivatalosan a városháza formai hibákra hivatkozva utasította el az engedély kibocsátását. A bizottság szerint a RMOGYKE lényegében nem is folyamodott engedélyért, beadványában egyszerűen bejelentette szándékát. „A levelünkhöz csatolt 1991/60-as gyülekezési jogról szóló törvény kimondja, hogy 48 órával előbb bejelentést kell tenni a gyülekezésről. Annak ellenére, hogy az első beadványunk is megfelelt a jogi követelményeknek, nem ellenkeztünk, eleget tettünk a kérésüknek, és másodjára is beadtuk a kérelmet a tiltakozással egybekötött körmenet engedélyeztetésére. Éljünk jogainkkal, gyógyuljunk ki azon félelmünkből, hogy a városunk főterén, az évezredes szülőföldünkön nekünk, a magyaroknak tilos kifejeznünk akaratunkat” – áll a szervezet szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében.
Ádám Valérián, a RMOGYKE titkára a Krónikának kifejtette, hogy függetlenül az önkormányzat álláspontjától, sor kerül a főtéri körmenetre. „Senki nem szólhat bele, hogy a város magyarsága, a nemzet történelmét képező főtéren, a Kultúrpalota, a volt és jelenlegi városháza előtt nyilvánítsa ki tiltakozását a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen folyó diszkrimináció ellen” – mondta a főszervező, aki szerint sem egy polgármester, sem egy helyi rendőr és cinkosai nem foszthatják meg az erdélyi magyarságot a gyülekezéshez való jogtól és a szólásszabadságtól. Egyébként Ádám Valériánnak az a véleménye, hogy a hatóságok végül mégiscsak engedélyezik a körmenetet. Véleménye szerint a városháza csak azért húzza az időt, hogy fékezze a szervezési munkát, így akadályozva nagyobb tömeg jmegjelenését a városközpontban. A RMOGYKE azonban nem hátrált meg, és még a múlt hét végén hozzálátott a szervezéshez.
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tagjai, valamint az egyetem Vásárhelyen vakációzó hallgatói a város legtöbb postaládájába már eljuttatták a körmenetre való meghívás, de közösségi portálokon is terjed a hír. „Ha találkoznak román nemzetiségű szomszédokkal, munkatársakkal bátran hívják föl a figyelmüket, hogy a magyarság követelései nem a románság ellen irányulnak. (…) Ma a románságnak kötelessége felismerni az ősi lakosság által tanúsított befogadó magatartást, és ennek tiszteletében megteremteni az egyenjogúságot” – áll a felhívásban. A RMOGYKE közlése szerint mivel az egyházak képviselői csak a rendezvény engedélyezése esetén hajlandók részt venni a tiltakozó megmozduláson, városházi jóváhagyás hiányában ezt a vártemplom udvarán tartják meg, szükség esetén a szervezők mindenkit odairányítanak majd a főtérről.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Egyharmad jut katedrához
„Fogalmam sincs, mi lesz velem, számítottam rá, hogy jövőre már nem kapok állást, de egyelőre még csak nem is körvonalazódik, hol helyezkedhetem el. Tizenhat éve tanítottam helyettes tanárként” – nyilatkozta lapunknak egy marosvásárhelyi pedagógus, aki a tegnapi eredményhirdetéskor sokadmagával szembesült a ténnyel, hogy a tanári „pótversenyvizsgán” sem sikerült katedrafoglaláshoz elégséges eredményt elérnie.
„Fogalmam sincs, mi lesz velem, számítottam rá, hogy jövőre már nem kapok állást, de egyelőre még csak nem is körvonalazódik, hol helyezkedhetem el. Tizenhat éve tanítottam helyettes tanárként” – nyilatkozta lapunknak egy marosvásárhelyi pedagógus, aki a tegnapi eredményhirdetéskor sokadmagával szembesült a ténnyel, hogy a tanári „pótversenyvizsgán” sem sikerült katedrafoglaláshoz elégséges eredményt elérnie.
A 42 éves tanító idén szerzett egyetemi oklevelet is. Mint fogalmazott: a katedrán szerzett tapasztalata veszhet kárba. „Nehéz megérteni, hogy eddig kellettünk, nemzedékek nőttek fel a kezünk alatt, most meg teljesen máshoz kell fogjunk” – tette hozzá.
Nem ment a helyi mutyi
A júliusi megmérettetés után az augusztus 4-i tanári „pótversenyvizsga” is megdöbbentően rossz mérleggel zárult. A második fordulóra több, mint 19 ezer pedagógus iratkozott be, de a vizsgaközpontokban már csak tízezer jelölt jelent meg. Közülük is sokan visszaadták a tételeket, így a múlt heti megmérettetés után 8501 dolgozatot javítottak ki. Tízest csupán ketten kaptak, a vizsgázók több, mint egyharmada még az ötöst sem érte el.
Tavaly a pedagógusok 90 százaléka kapott ötösnél nagyobb jegyet. „Idén sokkal szigorúbban folyt a vizsgáztatás, a második fordulóban is egységes tételekkel szembesültek a jelöltek” – nyilatkozta Oana Badea, az államtitkára, aki szerint eddig a szóbeli ellenőrzés, illetve a helyileg összeállított kérdőívek miatt lehettek jobbak az eredmények.
Az idén a vizsgaközpontokat térfigyelő kamerákkal szerelték fel, 26 tanárt zártak ki csalásért, vagy csalási kísérlet miatt. Azok, akik nem elégednek meg a tegnap közzétett eredményekkel, ma 17 óráig élhetnek fellebbezési jogukkal, a végleges eredményeket 11-én teszik közzé. Az elmúlt évekhez képest idén kimagaslóan magas a sikertelenül vizsgázók aránya: 2008-ban a jelöltek 18 százaléka, 2009-ben 17, míg 2010-ben a vizsgázók 23 százaléka kapott 5-nél kisebb jegyet.
Szakmai tisztogatás
„Célunk, hogy a következő tanévtől csak azok foglalhassanak el katedrát, akik valóban megfelelő módon fel vannak készülve. Az idei tanári versenyvizsga eredményeit elnézve biztosan mondhatjuk, sikerült elérni azt, amit eredetileg az oktatási tárca célként megjelölt” – jelentette ki Oana Badea azzal kapcsolatban, hogy idén csupán a jelentkezők egyharmada, a legjobban felkészültek juthattak álláshoz. Szerinte várhatóan eltűnnek a tanügyi rendszerből azok, akik évtizedeken át szakképesítés nélkül láttak el tanári feladatokat.
Esély csak falvakban
Maros megyében 600 személy iratkozott be a vizsgára, de mindössze 360 maradt versenyben: ennyien pályázhatnak a még szabad állásokra – tudtuk meg a főtanfelügyelő helyettestől. Illés Ildikó emlékeztetett: sokan azok közül sem jutnak álláshoz, akik az előző, szakképzetteknek hirdetett vizsgán eredményesen szerepeltek. „Talán vannak még olyan eldugott kis falvak, ahol nem vállal tanítást a szakképzett pedagógus, ott lehet még esélye a szakképzetlen pályázóknak” – ismertette a Maros megyei helyzetet Illés.
Kovács Júlia óvodákért felelős tanfelügyelő elmondta, Maros megyében az óvónői helyekre is túljelentkezés van, sokan maradnak állás nélkül azok közül, akik vizsgáztak. „Még most is termelik az egyetemek az óvodapedagógusokat, pedig már most is nagyon sokan vannak, akiknek nincs ahol elhelyezkedniük” – mondta az ÚMSZ-nek Kovács Júlia.
Kolozs megyében az országos átlagnak megfelelően gyengék voltak a vizsgaeredmények, feltűnően sok volt a kettes és a hármas minősítés. „A külső szemlélő számára megdöbbentő lehet, hogy ennyire alacsonyak a vizsgajegyek, de sokan nem is értjük, mit várnak el tőlünk. A tételeknek nem sok köze van ahhoz, amit az iskolában a tanterv szerint leadunk” – panaszolta egy Kolozs megyei pedagógus, aki – mint fogalmazott – számított az alacsony osztályzásra, és „már csak dacból” jelent meg az augusztus elei vizsgán.
Király András oktatási államtitkár lapunknak korábban úgy nyilatkozott, a minisztérium elvárja, hogy a pedagógusok felkészültsége megfeleljen az oktatási reform alapelveinek, és a versenyvizsgára való felkészülést több szakmai programon is lehetővé tették az érdeklődők számára. „Aki akart, az fel tudott készülni a módszertani előkészítőkön” – összegezte az államtitkár.
Antal Erika, Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Hazudott a pópa”
Mindenki elmondta a maga álláspontját, ám nem sikerült közös nevezőre jutni az ortodox templom építését illetően – számolt be lapunknak Csíki Sándor nyárádszeredai tanácsos arról a tegnapi egyeztetésről, amelyen a helyi református, unitárius lelkészek és az ortodox pópa is részt vettek.
Mindenki elmondta a maga álláspontját, ám nem sikerült közös nevezőre jutni az ortodox templom építését illetően – számolt be lapunknak Csíki Sándor nyárádszeredai tanácsos arról a tegnapi egyeztetésről, amelyen a helyi református, unitárius lelkészek és az ortodox pópa is részt vettek. Az évek óta húzódó vita, amelyről lapunk is beszámolt, tovább mélyül, mert a pópa továbbra is a zömében magyarok lakta kisváros főterén szeretne helyet biztosítani az egyházi építménynek annak ellenére, hogy az önkormányzat ezt nem engedélyezi.
Csíki Sándor azonban úgy fogalmazott, mégsem volt teljesen hiábavaló a tegnapi megbeszélés, hiszen a jelenlevők pontos információhoz jutottak az ortodox hívek számát illetően. „Eddig nem tudtuk, hogy pontosan hány az ortodox felekezetű lakosa Nyárádszeredának, most megtudtuk, hogy 45” – számolt be az ÚMSZ-nak a tanácsos, hozzátéve, hogy a városkában ezer református és négyszáz unitárius él.
Az ortodox híveknek két templomuk van, egy fatemplom, amely felújítva várja a misézőket, valamint egy másik, a nyárádszeredai vasútállomás melletti épület is a rendelkezésükre áll. Tegnap olyannyira eltértek az álláspontok, hogy még a vita nyelvén is vitatkoztak a résztvevők, mert a fiatal román pópa azt állította, magyarul nem, csak angolul beszél anyanyelvén kívül. A jelenlevő unitárius lelkész ezért angolul szólt hozzá, de hamar kiderült, hogy a makacs egyházi ember hazudott: csak az anyanyelvén tud kommunikálni.
„A legkínosabb az volt számunkra, hogy a pópa hazudott. Hazudott, amikor júliusban nyílt levélben kért segítséget az államelnöktől és azt állította, hogy emlékművet állítottunk ott, ahová nem adtunk engedélyt a templomépítésre. Holott az emlékmű már nyolc éve áll Nyárádszereda központjában” – emlékeztetett az önkormányzati képviselő, aki hozzátette, az ortodox hívek sem tudtak a jelzett vitairatról.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Észérvek vagy polgári engedetlenség – melyik a nyerő?
Az uborkaszezon ellenére az elmúlt napokban-hetekben négy kirívó eset borzolta fel a kedélyeket Erdélyben, Romániában, de Magyarországon és Nyugat-Európában is: július 19-én Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) ügyvivő alelnöke és Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke négynyelvű műanyagtáblát ragasztott a Mátyás-szoborcsoport talapzatán törvénytelenül elhelyezett, Iorga-idézetet tartalmazó táblára.
Nem sokkal ezután, pontosabban július 26-án Landnam Gábor holland állampolgár, a Németalföldön bejegyzett Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa elnevezésű szervezetének képviselője villámakció során két öntapadóst ragasztott a Iorga-tábla jobb alsó és bal felső sarkára. Pénteken, augusztus 5-én az RMDSZ Kolozs megyei szervezete úgy döntött, felbontja a megyei szintű kormánykoalíciós egyezségnek a helyi vonatkozású kitételeit, ugyanis betelt a pohár: Sorin Apostu polgármester döntése alapján szombatonként zöldség- és gyümölcspiacot szerveznek a Főtérnek a magyar főkonzulátus felőli oldalán, a parkolóban. Hétfőn, augusztus 8-án hat magyar állampolgárt – köztük egy tízéves kisfiút – kísértek be a kolozsvári 6-os számú rendőrőrsre, amiért magyar nyelvű táblát helyeztek el a város Torda felőli bejáratánál. Négyet közülük kihallgattak, a csoporthoz tartozó nő és a kisfiú szabadon mozoghatott, őket nem hallgatták ki, vádat sem emeltek ellenük.
Négy eset, négy teljesen más forgatókönyv, érvrendszer, politikai vonalvezetés, szemlélet és eljárás.
Hantz, Soós és Landnam akciója beillik a polgári engedetlenség kategóriájába. A három szereplő közül kettő (a BKB ügyvivő alelnöke és az Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa képviselője) marad néhány napot, aztán elhagyja a várost, mi pedig itt maradunk viselni a következményeket.
Ez a helyzet áll fenn a miskolci magyarok esetében is, akik közül az egyik, nevezetesen Miklós Árpád a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője…
Ne feledjük: nemrég Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöke is hasonló akcióra buzdított. Nevezetesen arra, hogy helyezzünk virágokat a Iorga-táblára. Az sem mindegy, hogy május 30-án Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is egy csokor virágot tett volna a törvénytelenül elhelyezett táblára, de a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal közösségi rendőre, aki őrizte a táblát, magyar nyelven közölte a diplomatával, hogy nem teheti a csokrot a táblára, csak mellé.
Olyan jelzések ezek, amelyek világosan mutatják az erdélyi, a romániai, a magyarországi és a világ szinte bármely táján élő magyarok bosszúságát, frusztráltságát annak kapcsán, hogy Kolozsváron Sorin Apostu polgármester a funári időkhöz hasonló, de más köntösbe öltöztetett eszközökkel próbálja ugyanazt elérni, mint a szélsőségesen nacionalista, nagy-romániás ex-városvezető: ellehetetleníteni a kolozsvári magyarság életét, feladásba, közönybe és beletörődésbe kergetni bennünket.
Hétfőn este a Realitatea hírtelevízió kolozsvári stúdiójának műsorában azt is elmondtam, hogy a felháborodás, a frusztráció érthető. A kolozsvári magyarságot zavarja és bántja, hogy míg Emil Boc ex-városvezetővel többnyire lehetett tárgyalni (ne feledjük, a volt polgármesternek köszönhető, hogy részben betömték a gödröket a Főtéren),
Sorin Apostu azt tesz, amit akar, nem egyeztet az RMDSZ-szel, sem úgy mint koalíciós partnerrel, de úgy sem mint a magyarságnak a helyi döntéshozó testületben képviselt érdekvédelmi szervezetével.
Emlékeztettem a nézőket, hogy 2009 novemberében az RMDSZ városi tanácsosai László Attila alpolgármesterrel 11 pontba foglalták össze a magyarság kéréseit. Felsoroltam, hogy ezek közül mi valósult meg: kikerültek a 2002-ben elfogadott (!!!) városi tanács határozatában rögzített, tehát törvényes és kötelező többnyelvű helységnévtáblák? Nem. A város műemléképületeire kihelyezték a többnyelvű tájékoztató feliratokat? Nem. Nyomtattattak hivatalos turisztikai tájékoztató-anyagokat magyarul? Nem. A polgármesteri hivatal által rendezett események hivatalos hirdetései, plakátjai magyar nyelven is megjelentek? Nem (kivétel a Pécsi Napok Kolozsváron). Van magyar tartalom a városháza honlapján? Részben teljesítve, de csakis Csoma Botond városi tanácsos személyes „keresztes hadjáratának” köszönhetően. A város új utcáinak elnevezésekor (de a régi utcák átnevezése esetén is) tiszteletben tartották a város etnikai megoszlását? Nem. Sőt! A Dsida Jenő utca neve sem került vissza! A városháza által szervezett vagy társszervezett rendezvényekre meghívtak magyar együtteseket, illetve előadókat is? Részben. A gyűlöletre szító, kétes értelmű emléktáblákat kicserélték? Nem. A Városházi Közlöny-ben van magyar oldal? Nincs. Ugyanakkor a rendes átalakítás helyett (az se kellett volna!!!) a Főteret valósággal bemocskolták, mi több: itt és csakis itt (miért nem például a Bocskai/Avram Iancu, Széchenyi/Mihai Viteazul téren?) szerveznek sörfesztivált, könyvvásárt, virágvásárt, fagylaltfesztivált, és létesítenek korcsolyapályát stb.
Ezeken kívül törvénytelenül helyezték el a Iorga-táblát (kit érdekel a jogszabályok betartása?), a Házsongárdi temetőben sírokat, tumbákat rongálnak meg.
Ezeket az észérveket talán már fölösleges felsorolni, ugyanis a 80 százalékos román többség s annak képviselője, Sorin Apostu polgármester azt tesz, amit akar. Vagy mégsem? Kérdezem ezt azért, mert kedden délben Máté András a Szabadságnak azt nyilatkozta: minden valószínűség szerint érvénytelenítik a helyi koalíciós megállapodás felbontását, ugyanis találkozott kollégájával, Daniel Budával, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) megyei vezetőjével és Sorin Apostu polgármesterrel, s arra a következtetésre jutottak: meg kell őrizni az együttműködést.
Tájékoztatása szerint az elöljáró vállalta, hogy amennyiben sikerül értesítenie az őstermelőket, akkor már ettől a szombattól máshová költöztetik a mozgó zöldség- és gyümölcspiacot, így a Megyei Állandó Tanács jövő héten dönt majd a tárgyalás eredményeképpen létrejött helyzetről, s folytathatják a helyi együttműködést.
A zöldség- és gyümölcspiac az utolsó csepp volt a pohárban. Miért is?
Egyrészt mert törvénytelen. A városi tanács 2002-ben elfogadott tanácsi határozata szerint csakis a helyi döntéshozó testület beleegyezésével és jóváhagyásával lehet hasonló rendezvényeket szervezni a Főtéren. Anno ezt a határozatot azért hozták az akkor ellenzéki szabadelvű, szociáldemokrata és RMDSZ-es városatyák, hogy megfékezzék a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar ámokfutását. Lám-lám, Sorin Apostu esetében ezt ma is lehetne alkalmazni. Másrészt a műemléképületek, templomok mellett jogszabályba ütköző ilyesmit szervezni. De úgy látszik, a törvényes rendelkezések nem számítanak.
A tehetetlenségi érzés jelzései másképp nyilvánulnak meg: míg egyesek műanyagtáblát ragasztanak, mások az öntapadós mellett döntenek, az EMNT és a diplomata inkább virágokat helyez el az ominózus táblára. Előbbiek a polgári engedetlenség jeleit hordozzák magukon, a másik kettő pedig a finom jelzések eszköztárát használja. Pedig, ugye, az EMNT részéről erélyesebb, határozottabb fellépést várna az ember, ugyanis ebben is más akar lenni, mint az RMDSZ. Egyébként a polgári engedetlenség gondolatát éppen a sokak által puhánynak titulált érdekvédelmi szövetség képviselője, Csoma Botond, a városi tanácsosok frakcióvezetője vetette fel először. Nem is akárhol, azaz nem magánbeszélgetésen, hanem a szervezet Megyei Állandó Tanácsában és a sajtóban.
Visszatérve azokra a magyar állampolgárokra, akik a polgári engedetlenség opciót választották: szerintem kissé fura és gyermeteg módszert alkalmaztak.
Hogyhogy éjjel jövünk Székelyföldről, s Tordán, illetve Kolozsváron magyar nyelvű helységnévtáblával akarjuk lefényképeztetni magunkat!? Világos, s ezt több forrás is megerősítette, hogy esetükben a kolozsvári rendőrség, a titkosszolgálat közbenjárásával és talán segítségével is, példát akart statuálni. Míg a valamelyik évben december elsején hőzöngő magyar gárdást hamar kiengedték, addig a miskolciakat több mint 12 órán keresztül bent tartották a 6-os számú rendőrőrsön. Az ellenük felhozott vádak egyszerűen nevetségesek: közerkölcs elleni vétség és közrendháborítás. Miért? Valaki megmutatta az intim testrészeit, vagy üvöltöztek, mint Tarzan? Egyértelmű, hogy képtelenek voltak más jogi besorolást találni. Kérdés viszont, hogy az ügyészség megőrzi vagy megváltoztatja a rendőrség besorolását. Amúgy Miklós Árpád, az egyik bekísért a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője. Ismét egy olyan közszereplő, aki egy könnyen szélsőségesnek is nevezhető szervezet képviselője, s aki Erdélybe jön, feszültséget kelt, majd hazamegy Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, s nyugodtan éli tovább az életét. Mi több, odahaza már-már hősként tekintenek majd rá, aki védeni próbálta a nyelvi jogokat Erdélyben, s szembeszállt a „túlkapásairól híres román rendőrséggel.”
Nincs szükségünk Kolozsváron ilyen hőzöngésekre, fotózásokra, HVIM-es és magyar gárdás, jobbikos feszültségkeltésre!
Érdekes viszont, hogy a „jobbikos kocsiban” a rendőrök nem találtak semmilyen szerszámot, amellyel kifüggeszthették volna a Kolozsvár feliratot. A bekísértek elmondása szerint kábelkötegelő segítségével rögzítették volna a táblát azért, hogy fényképeket készítsenek. Érdekes, hogy amikor László Attila alpolgármester és az RMDSZ-es városi tanácsosok többnyelvű üdvözlő táblát helyeztek el a város bejáratainál, akkor bezzeg egyetlen kékruhás sem mozdult. Íme, az újabb kettős mérce.
A műsorban elmondtam azt is, hogy egyetértek Máté Andrással, aki azt nyilatkozta: Sorin Apostu megelőzhette volna az ehhez hasonló incidenseket, ha betartja a törvényt, s kihelyezi a többnyelvű helységnévtáblát a város be- és kijáratainál. Magyarán: kihúzta volna a probléma méregfogát. De nem tette.
Hátha a kolozsvári és az erdélyi románság egy része átlátja, hogy az épített örökségnek azt a részét akkor hozták létre, amikor a mostani többség kisebbség volt a városban, azaz
szinte teljesen fordítottak voltak a mai etnikai arányok.
A jelenlegi többségnek nem sok köze van ehhez az épített örökséghez, ezért úgy tűnik, nem is értékelik azt. Hátha átérzik viszont, hogy számunkra fontos és jelentőséggel bír, s ha ott piacot létesítenek, táblát helyeznek el, akkor az bennünket zavar és bánt.
Kolozsvár polgármestere Focşani városában született, meg sem fordul a fejében, hogy a kolozsvári magyarságot zavarja, ha a templom közelében, a Főtéren zöldség- és gyümölcspiac létesül. Nincs többnemzetiségi, interetnikus tapasztalata, nem érez rá. Lehet viszont, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, s talán még egy kis rosszindulat is van a dologban…
Egyelőre sem az észérvek felsorolása, sem a politikai egyeztetés, sem a polgári engedetlenség nem járt eredménnyel. Ha sikerül azonban elérni a zöldség- és gyümölcspiac elköltöztetését, akkor lépéselőnyben van a kerekasztal-megbeszélés, az érzelmi és észérvek felsorolása és a politikai egyeztetés, közigazgatási intézkedés.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula