Tizenöt esztendőn keresztül elszántan szidta egymást a szocdemek és az úgynevezett ,,demokraták” tábora, s most mégis közös kormányzásra vállalkoztak. Nem lehet tudni, hogy ez meddig tart. Emil Boc kormányának szembesülniük kell a felelőtlen választási ígéretekkel és az általuk kikényszerített, át nem gondolt törvények kihatásaival /például a pedagógusok bérének ötvenszázalékos emelése, a nyugdíjak értékének szinten tartása/. Úgy tűnik, egyikre sincs pénz, az új kormány arra hivatkozik, hogy a Tariceanu-kabinet kifosztott államkincstárat hagyott rájuk, ami nem igaz. A Boc-kabinet eddigi ,,legragyogóbb” teljesítménye az a sürgősségi kormányrendelet, mely megtiltaná bizonyos nyugdíjas kategóriáknak, hogy egyszerre húzzanak nyugdíjat és a költségvetésből származó fizetéseket. Most éppen azzal vannak elfoglalva, ki melyik megyébe nevezze ki saját helytartóját, azaz prefektusát, bár a törvényes rendelkezések szerint a prefektusi tisztség nem pártfüggő. /Magyari Lajos: A hétfejű fejetlen kormány. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 12./

A romániai magyar közéletet újfent átjárja a kíméletlen marakodás szelleme. Az ellentétek a leglátványosabbak az RMDSZ-ben. Benedek Imre marosvásárhelyi képviselőjelölt bíróságon támadta meg Kötő Józsefet, illetve az RMDSZ-t, állítva, hogy Kötő parlamenti mandátuma neki jár. Benedeket időközben kizárták a szervezetből, Kötő letette a képviselői esküt, de a pereskedés folyik tovább, s hiába magyarázkodik Márton Árpád frakcióvezető és Kelemen Hunor ügyvezető elnök, valami nem stimmel egészen e parlamenti mandátum körül, s ezt még a román sajtó is felkapta. A másik ügy már súlyosabb: Kiss Sándor, a bihari RMDSZ-elnök az RMDSZ elnökét, Markó Bélát azonnali lemondásra szólította fel. Kiss Sándor azért követeli Markó fejét, mert ,,eltaktikázta” az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának lehetőségét, a szervezetet két szék között a pad alá juttatta. A vezérséghez való görcsös ragaszkodásokról csak el kell gondolkodni egyszer, írta Magyari Lajos. S nem csak az RMDSZ-ben, az MPP-ben is például, ahol Szász Jenőnek sem akaródzik felülvizsgálni saját lehetőségeit. Erdélyi magyar közéletünkben talán az a legnagyobb baj, hogy a hatalmi harcok már nem elvek és szándékok mentén folynak, hanem anyagi előnyökért, állapította meg a cikkíró. /Magyari Lajos: Üsd, vágd, nem apád! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 27./

Az egykori sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egykori munkatársai közül már odalett Znorovszky Attila, Csiki László, Sütő István, Tőke Csaba, a kiváló külső munkatársak közül Kónya Ádám, Kisgyörgy Benjámi, Incze László, a mindentudó Máthé János bácsi, Bartos Endre, s a lap arcélét, küllemét meghatározó Baász Imre és Plugor Sándor. Most Jecza Tibor hunyt el, a lap második főszerkesztője /1974-1983/, majd helyettes vezetője, ki ugyancsak nehéz időkben kapta kezébe az irányítást. /Magyari Lajos: In memoriam Jecza Tibor (1937–2009). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 28./

A kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében január 26-án Ignácz Rózsa Kovásznán született író és színművész születésének 100. évfordulója alkalmából a központi parkban tavalyelőtt felállított szobornál megemlékezést tartottak. Az írónő életét és munkásságát Magyari Lajos költő méltatta, kiemelve, hogy Ignácz Rózsa méltán bekerülhet Erdély nagyasszonyainak panteonjába. Az emlékező közönség a művelődési házban meghallgatta Földesdy Gabriella budapesti tanárnő előadását az írónő színészi pályájáról. Előadása anyagát, a fényképeket és két rövidfilmet, melyben a művésznő szerepelt, CD-n az Ignácz Rózsa-emlékszobának ajándékozta. /(Bodor): Ignácz Rózsára emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 29./

Ami megismétlődhet, az, úgy látszik, megismétlődik, ha magyar–román viszonyról van szó. Jelesen a mesterségesen táplált kisebbrendűségi érzés (,,Merjünk nagyon kicsik lenni!”), a túllihegett jószomszédi viszony egyoldalú (!) fenntartása, akár Románia és Magyarország, akár Szlovákia és Magyarország, akár Szerbia és Magyarország, akár Ukrajna és Magyarország viszonyáról van szó (,,Ne sértsük meg a szomszédok érzékenységét!”). Hát mi nem is sértjük, 1945 óta pedig különösképpen nem. Ez már a ,,dicsőséges” szocializmus és internacionalizmus kora volt a Kárpát-medencében is, a becstelen nemzetárulás után Kádár János Marosvásárhelyre ment, hogy kimondja: Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs Romániával szemben, hozzátette, hogy pártja és kormánya semmilyen módon nem kíván beavatkozni a szomszédos baráti ország belügyeibe, az erdélyi magyarsággal szembeni román bánásmódba. Következhettek az erdélyi magyarokkal szembeni megtorlások, a Bolyai Egyetem felszámolása, az iskolák ,,eltagozatosítása”, a mértéktelen román betelepítések erdélyi városokba (később már falvakba is!). Kádár elvtársnál csak utóda, Grósz Károly viselkedett ostobábban, aki besétált Ceausescu csapdájába. Kádár szellemi örökösei csak gumilövedékekkel lövetik nemzettársaikat, véresre veretik őket, s nincs következmény a nagy magyar demokráciában. Kifelé pedig folytatódik a gazsulálás, Medgyessy Péter Adrian Nastase társaságában az Erdély elszakítását ünneplő ,,nagy egyesülés” évfordulóját a budapesti Kempinski Szállodában ünnepelte /2002-ben/, s hallgatta megilletődve: ,,Ébredj, román... vége a barbárok (magyarok) uralmának. ” Ezt folytatja Gyurcsány Ferenc kormányfő, s hiába mondja a magáét egyedül és igazi döntési jogkörök nélkül Sólyom László köztársasági elnök, az ő szavára nevetgélnek a ,,baráti” szomszédok. Basescu államfő budapesti hivatalos látogatásán kimondta: Romániában soha semmiféle kollektív jog és autonómia nem biztosíttatik a magyarok számára. /Magyari Lajos: A Kempinski-szindróma (Kárpát-medence) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 5./

A vers és a versmondás iránti érdeklődés megőrzéséért állították össze az árkosi Szentkereszty-kastélyban bemutatott versműsorukat D. Vásárhelyi Katalin, B. Piroska Klára, Darvas László és Kalamár György színművészek. A 2000-ben a Charta Kiadónál megjelent Özönvíz című antológia hét költőjének – Bogdán László, Czegő Zoltán, Csíki László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöry Péter, Vári Attila – verseiből készült műsort. Mindannyian a hajdani sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilap egykori újságírói voltak. /(vop): A vers él és élni fog. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 17./

Szinte naponta lehet hallani elszomorító tényekről: a magyarság az egész Kárpát-medencében fogy, erodálódik, föladja korábbi szállásterületeit, hagyja szétzülleni százados kompakt közösségeit, mintha mindegy lenne minden. Az anyaországban a sok évtizedes kommunista és ,,internacionalista” agymosás tette meg romboló hatását, a határokon túl az önfeladás, a reményvesztettség, az elöregedés, az identitástudat fokozatos elvesztése. Megdöbbentő például, hogy a Nagyvárad környékén lévő, nemrég még színmagyar településekre tucatjával költöznek be az idegen családok, s most már szemet vetettek a környékre is, a nagyváros és a határ között sokáig színmagyarnak megmaradt településekre, Újszántóra, Borsra, Szentjobbra, Szentjánosra... A két világháború között az akkori román hatalom úgy ,,lazította” fel az Érmellék tömbmagyarságát, hogy úgynevezett telepes falvakat hozott létre a határ közelében, s a kisajátított birtokokra, tanyákra és majorságokba ezrével verbuválta az ingyért földhöz juttatott mócokat, oltyánokat, más vidékekről származókat. Azt a látszatot akarták kelteni ezzel, hogy az erőszakosan megvont politikai határ egybeesik az etnikai határral. Amit nem sikerült az erőltetett iparosítással megvalósítani, az most a közigazgatás álságos manipulációival, az erőszakszervek felduzzasztásával, az ortodoxia nyomakodó térhódításával valósul meg. A magyarság, a székelység önvédelmi reflexei pedig ellankadtak. A térhódításra számbeli és közösségi gyarapodással, a nemzeti tudat szívós erősítésével, az értékek, az örökség megőrzésével kell válaszolni. /Magyari Lajos: Pusztulunk, veszünk? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 18./

Sepsiszentgyörgyön az akkori lap, a Megyei Tükör főszerkesztője, Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. A szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet az újságírók maguk között Kelet-Európai Klubnak neveztek – szabadon beszéltek, vitatkoztak. Akkoriban úgy gondolták, ha már le nem írhatják, legalább szóban mondják el véleményünket. Utólag kiderült, jól gondolták: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Később – többszöri kérelmezés után -, máig sem szerelték azt le. 1989 decemberében készültek az ünnepekre. Beszerezték a névsor szerint osztott fejenként fél kilogramm sertéshúst, feketén kávét szereztek. Az újságírók lakásán is voltak lehallgatókészülékek. Amikor győzött a forradalom, Sepsiszentgyörgyön az akkori párttitkár, Rab István társaival a hátsó kapun elmenekült. Az újságírók rohantak a szerkesztőségbe, lapot kell csinálni. Jecza Tibor, leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes már megérkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő és Torma Sándor, akit az előző hónapokban főszerkesztő-helyettesnek készítettek elő Jecza Tibor helyett. Új lapot indítunk – döntötték el. Bejött a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Vasas megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd sértődötten elment. Megegyeztek, Háromszék lesz a lap címe. Megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, úgy határoztak, ideiglenesen irányítsa Magyari Lajos a lapot, majd sort kerítenek a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismerni, a nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe. Az első szám Győzött a nép akarata szalagcím alatt jelent meg. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikái sorakoztak. Gyorsan elfogyott az első szám, s hónapokig 25–30 000-es példányszámban jelent meg a napilap. /Simó Erzsébet: Volt egyszer egy nap, született egy lap (Húszéves a Háromszék). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 23./

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a kilencek versantológiája Budapesten, az Elérhetetlen föld. Éppen abban az időben jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Kapuállító irodalmi antológia, melyet fiatal szerkesztők, írók szerkesztettek /köztük Czegő Zoltán/. Egybeesés. Nem volt az véletlen, hogy a kilencek irodalmárcsoport tagjai járogattak Sepsiszentgyörgyre, Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István, Oláh János, Mezey Katalin, aztán a tőlük fiatalabb Nagy Gáspár, de ő nem volt a kilencek között, fiatalabb volt s fiatalon ment bele a mindenségbe. Egymás után nőtt föl az úgynevezett első, majd a második Forrás-nemzedék, közülük Farkas Árpád, Magyari Lajos, Váry Attila, Csiki László és Czegő Zoltán az 1968-ban indult sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél dolgoztak, alapító szerkesztők, kezdő írók, költők voltak. A kilencek a hetek után jelentkeztek Pesten, maguk is bolyban, mint az erdélyiek. 1968-ban a Korunk című kolozsvári folyóirattól jött le Szentgyörgyre Herédi Gusztáv szerkesztő. Azzal nyitott be, hogy látni akarja azt a csapatot, amelyik ilyen lapot szerkeszt. Herédi azután egy cikkben mondta: könnyű Dali Sándor főszerkesztőnek jó lapot csinálni öt költővel. A Szekuritáté számon tartotta őket. Ilia Mihály Szegedről, Czine Mihály Budapestről látogatott el hozzájuk. E két híres tanár küldte Sepsiszentgyörgyre a hallgatóit, menjenek magyar világot látni. Jöttek, hoztak könyveket, lapokat. A Kapuállító vakmerőség volt, ahogy a budapesti Elérhetetlen föld is, Nagy László előszavával. Czegő szerkesztette a kollégák s a közhangulat kérésére a második Kapuállítót, 1982-ben jelent meg. – Kaput állítottunk, elérhetetlen földekre, magyar kaput, összegezett Czegő Zoltán. /Czegő Zoltán: Kapuállítók az elérhetetlen földön. = Krónika (Kolozsvár), dec. 24./

Székelybő
Székelybőben - ahol mindössze 57 lakóház van, ebből is csak 41-et laknak állandó jelleggel - 2004-ben még úgy tűnt, hogy megállt az idő, stagnál az egykor pusztulásra ítélt falu, elfelejtkezett róluk az önkormányzat, a megye, az állami vezetés, önerőből pedig nem képesek talpra állni.
Ám a Gondviselés amiképpen megmentette a falut a Ceauşescu érában a falurombolástól - amikor a falu lakosságát Nyárádszereda tömblakásaiba tervezték beköltöztetni, a házakat pedig a földdel egyenlővé tenni - , ugyanúgy másodjára is közbelépett.
2005-ben megalakult a Székelybőért Egyesület és tagjai kitartó, áldozatos munkával szép eredményeket értek el a falu újjáélesztésében.
„Szülötte szülőm vagy
áldott szülőföld,
de megtartó vigyázód
én leszek neked.”
(Magyari Lajos)
Először 2006 februárjában a feledésbe merült Kosaras bált szervezték meg, 80 személy gyűlt össze, helybéliek 16-an. A sikeren felbuzdulva azóta évente megtartják.
Még ebben az évben falumonográfia kiadását határozták el és belefogtak az anyaggyűjtésbe: Papp Enikő, akinek nagymamája Székelybőben élt, valamint a falu szülöttei: Donkoné Simon Judit és Szente Kinga.
Testvérvárosi kapcsolat kialakítását kezdeményezték a magyarországi Bő községgel, egyelőre nem járt sikerrel.
2007-ben ünnepelte a falu a 675 éves jubileumát.
Falutalálkozót szerveztek: felújították a Kultúrházat, kiadták a SZÉKELYBŐ a százlelkes kicsi falu 1332 – 2007 c. monográfiát és Emlékművet állítottak a világháborús hősöknek.
„Távol mezőn és dombon és hegyen
Alusznak ők és sírjuk jeltelen.
És tenger mélyén és sivatagon
És nincs kereszt fölöttük, nincs halom!”
/Juhász Gyula/
A Kultúrotthon felújításához az Önkormányzat biztosított építkezési anyagot, a munkálatokat az egyesületi tagok és a falu lakossága végezte el. Az Emlékművet Lészai Enikő tervezte, a kivitelező a falu szülötte, Papp Zoltán, az emlékmű körül a díszkövet Kiss Lajos adományozta és rakta le, akinek a felsége, Molnár Erzsébet helybéli születésű.
Hálaadó ökumenikus Istentisztelet után az Emlékmű leleplezése, megáldása történt. A helyi születésű Gábor József ny. segédtiszt tartott megemlékezést, akinek nagyapja is a hősi halottak között van. Beszédet mondott Kerekes Károly országgyűlési képviselő, Borbély Mihály, Nyárádszereda alpolgármestere.
Megjelent az ünnepségen a román televízió magyar nyelvű szerkesztősége, Tófalvi Zoltán irányításával, a marosvásárhelyi Népújságtól Kilyén Attila újságíró, Magyarországról Váradi Péter Pál híres fotóművész, az Erdély – Székelyföld c. albumok szerzője.
A rendezvényt megtisztelte jelenlétével a nyárádszeredai önkormányzat 12 tanácsosa és Nagy Zsigmond jegyző, aki elmondta, hogy az egyesület jelentős anyagi támogatásban részesült a kultúrotthon felújításánál. Ebben nagy részt vállalt Molnár Sándor tanácsos, falufelelős, egyesületi tag.
Ezen a jubileumi ünnepségen Érd megyei jogú város ajándékát, egy hímzett nemzeti zászlót Dr. Aradszki András alpolgármester adta át. Forrás: szekelybo.ro/szekelybo/index/helyzetkep

Mi, székelyföldi magyarok
Vannak dolgok, mikben nem lehet eléggé korán fölemelni a szavunkat, hogy elkerülhessük végzetes közösségi tévedéseinket. Itt van a székelyföldi területi autonómia kérdése. Minden jóérzésű székelyföldi magyar ember egyetért abban, hogy ennek a történelmileg, földrajzilag, gazdasági érdekekben, hagyományokban, etnikai összetételben egységes területnek szinte alanyi jogán jár az önrendelkezés, hiszen csak így maradhat meg, így kerülheti el a további erodálódás, lemorzsolódás veszélyét, mely Trianon óta egyfolytában – négy évet leszámítva – fenyegette és fenyegeti.
S ha fenyegetettség van, akkor a közösségi érzületet és öntudatot is kell mozgósítani, s ennek egyik eszköze a közösség jelképeinek tudatos és következetes használata. A székelyföldi hagyományos zászlók, címerek használata, székelykapuk-állítása, a hagyományos építészet megőrzése, további éltetése. De legfőképpen a nyelvet, magyar anyanyelvünket kell védenünk, ápolnunk és óvnunk, mert nyelv nélkül bajosan lehet nemzeti közösségről beszélni.
A székelyföldi magyar nyelvjárás, a tájnyelvi szóejtés és megannyi ízes fordulat az egységes magyar nyelv és kultúra óriási értéke, megőrzése pedig a legnagyobb felelősség. Láthatjuk, mi történik a nyelvüket vesztett moldvai csángómagyarokkal, hogyan olvadtak – olvadnak – be a környező tengerbe, mert a vallás nagy dolog, de nyelvhasználat nélkül vajmi keveset ér, főleg akkor, ha az egyházat a közösség, annak gyökerei ellen fordítják. Pedig komolyabb történészek – Dimitrie Cantemirtől máig – elismerik, hogy a moldvai katolikusság egységesen magyar eredetű és etnikumú.
Nicolae Iorga és köre (meg egy két nemzetáruló magyar) próbálta elhitetni a székelyekkel, hogy voltaképpen elmagyarosított románok lennének. Erre legyintettek a székelyek, ahogyan arra is legyinteni kell, hogy külön nemzetként kellene meghatározniuk magukat. Tehát nem magyarnak, hanem székelynek, s így nyilatkozni majd a soronkövetkező népszámláláskor is. A szirénhangok szerint, így könnyebben lehetne elérni a székelyföldi területi autonómiát. A szirénkedők egy része ostoba és tájékozatlan, de könnyen lehet köztük néhány áruló szándékú is, aki így gyengítené Erdély magyarságát, mely sokszínű ugyan, de egy dologban egységes és oszthatatlan: magyar anyanyelvű magyar, hívják akár biharinak, kalotaszeginek, mezőséginek, vagy éppenséggel székelynek.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élesedő román–magyar viszony
Volt, aki azt hitte, hogy a közös EU-tagság, a NATO rendszerében való részvétel elsimítja Magyarország és az utódállamok éles szembenállását, mintha a diplomáciai vigyorgások feloldhatnák súlyos történelmi igazságtalanságok fájdalmait. Lehetett volna, lehetne így is, ha az érintett államok szavatolták-szavatolnák az anyanyelv korlátlanul szabad használatát, sőt állami társnyelvvé fogadását, az arányos képviseletet, s az autonómiák elfogadását. Legyen az személyi, kulturális, területi. Dél-Szlovákiában, Észak-Bácskában, Kárpátalja határvidéki részén, az erdélyi Partiumban ez járna. És százszorosan ez járna Székelyföldön, ahol az őshonos magyarság soha nem adta be teljesen a derekát, s a teljes nemzeti önkormányzás joga illetné meg.
Amíg ide helytartókat, idegen rendőri állományt, katonai egységeket, gyarmatosító hivatalnokokat telepítenek, addig nem lesz őszinte megbékélés. Főleg akkor nem, ha még jogfosztó és megalázó nyelvtörvényekkel is megfejelik mindezt. Egyszer már be kellene látni és el kellene fogadni, hogy a világon minden nyelv és kultúra egyenrangú, nem lehet sorrendet felállítani közöttük. Főleg Európában nem, amely oly büszke demokratikus hagyományaira. Hát eléggé szemforgatóan büszkélkedik, mert az öreg kontinensen mai kisebb-nagyobb etnikai közösségek, nyelvek és kultúrák tűnnek el, amíg fölpártolják a földrész hagyományaitól idegen beözönlőket, a mértéktelen szaporodókat, siránkoznak „keserű” sorsukon. Miért nem szolgáltatnak megnyugtató igazságot a baszkoknak, a bretonoknak, a provanszáloknak, a korzikaiaknak, az észak-íreknek, a szorboknak… Nehéz a listát végigsorolni, de minékünk ki kell mondanunk, hogy a magyar nemzetrészeknek is igazságot illene szolgáltatni, legfőképpen a szerencsétlen moldvai csángóknak, kik még hitük kenyerén tengődnek, úgy, ahogyan. Nem egyházuk gondoskodásán, mert az legnagyobb ellenségévé vált identitásuk, nyelvük, népi kultúrájuk megtartásának.
A híres Európai Unió nem foglalkozik ilyen kérdésekkel, s akár egy könyvelői klub, csak a pénzügyi fegyelem megőrzésén, szigorításán tüsténkedik, a hiánycélok betartásán, az euró megmentésén. Így nincs túl sok értelme a nagy uniózásnak, mert e földrészt elsősorban nem egy nagy közös piacnak, hanem népek és kultúrák közösségének kellene tekinteni.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Mégis volna Európa?
Románia attól fél a legjobban, hogy az európai testületek újfent megfigyelés alá helyezik, mert akkor nem csupán az derülhet ki, hogy micsoda alkotmányellenes visszaéléseket követtek el a közelmúlt kormányzói – itt elsősorban Victor Pontára gondolhatunk –, hanem az is, mennyi mindent összefüllentgettek az elődök, elnök, miniszterelnök, állami főhivatalnok, miniszterek és egyéb válogatott cigánylegények. A tét nagy, mert nemcsak Schengen úszik, de kipattanhat a csóré valóság, hogy az európai pénzek javát elcsaklizták. Akkor pedig fizetni kell, pontosabban visszafizetni, mert ha pénzről vagyon szó, Brüsszelben nem ismernek tréfát. Ha meg nem fizetnénk? Akkor le is út, fel is út, s már nem csak a schengeni övezetbe nem tesszük a lábunkat, de Brüsszelbe sem. Persze, ez a lehető legdrámaibb forgatókönyv, de nem mi találtuk ki, hanem éppen Brüsszelben mondta valami német…
A helyzet az, hogy „vigyázó szemét” mireánk vetette Európa, s talán ideje is volt, mert a szabályszegéseket sárga vagy piros lapokkal szokás büntetni, tehát akár kiállítással is. Politikusaink pedig annyit faultoltak az utóbbi hetekben, hogy az még a Románia iránt eddig igen elnéző brüsszeli bíróknak is soknak bizonyult. Bezzeg soha nem voltak ilyen elnézőek Magyarországgal!
Most viszont hirtelen ráébredtek, hogy az eddig kegyelt román politikai elit olyasmiket enged meg magának, ami a grundfoci laza törvényei alá is lealjasul: menet közben ír át törvényeket, szabályokat, érvényben lévő megegyezéseket. Pontáék most viszont öngólt lőttek, s nem csupán Angela Merkel német kancellár vonta össze szemöldökét, hanem Amerika is, az olaszok is, a velencei mindentudók is, sőt a brüsszeli nagyokosok is.
Szaladt is Victorka Brüsszelbe bizonyítványt magyarázgatni, de nem lelt túl nagy megértésre és lelkesedésre, s eléggé leforrázottan tért haza, sőt itthon sem tud nagy diadalmakról beszámolni a nyári szenzációkra éhező újságíróknak. Az a helyzet, hogy még a saját európai szocialista cimborái sem ölelték a keblükre, mert a tábora által elkövetett szélhámosságokra még ők sem vevők.
Vissza kell hát táncolni a további hatalomharácsolás meneteléséből, s lehet, hogy a visszaélések árát is súlyosan meg kell fizetni. Nekünk, adófizetőknek.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Intő jelek
A romániai politikai belháború már nemzetközi dimenziókat szerzett magának, s ha nem volt elég az Európa Tanács és a szomszédos államok intelme, valamint a velencei jogi gittegylet neheztelése, most már az Amerikai Egyesült Államok is diplomáciai lépésre szánta el magát. Az amerikai külügyminisztérium képviseletében külön emisszáriust küldött kies hazánkba, ahol a belpolitikai marakodás és országrontás olyan méreteket öltött, hogy az már Washingtont is elgondolkodtatja. Gittenstein úr, a bukaresti amerikai nagykövet már jó néhányszor elmondta: „jó lenne, ha kissé lehiggadnának, uraim, mert Románia a szakadék irányába tart ezzel a szemkitolásosdival”.
Eddig ennek a figyelmeztető akciónak semmi foganatja nem volt, s ahogy telnek a napok, egyre több visszaélésre, önkényeskedésre derül fény. Hogy az amerikai emisszárius jövetele mennyi haszonnal járhat, azt nem tudhatom, de az biztos, hogy egy ilyen látogatás nem éppen mindennapi.
Nálunk bevett általános szokás szerint, a harcban álló felek bizonyosan a csillagokat is letagadják az égről, megígérnek fűt és fát, pálmaültetvényeket a Bucsecs tetején, cáfolnak múltat, jelent (akár jövendőt is), de már nem nagyon hisz nekünk a világ. Miért hinne? Kinek hinne? Pontának, Antonescunak, Corlăţeannak, Şovának? A román sajtónak, mely előnyök megszerezhetősége reményében hol ide, hol meg amoda loccsan? Gerinctelen társaság az is, semmiképpen nem alkalmas a „demokrácia házőrzőjének” szerepére. Ahhoz nincs erkölcsi-szakmai tartása, objektivitása.
Nem tudom, hogyan is dől el ez a hónapok óta tartó, dicstelen mérkőzés, amely mérhetetlen károkat okozott ennek a nyomorúságos országnak. Mintha nem lenne itt elég baj és gond a dilettáns politikusok, a korrupt tisztségviselők, a tolvajkodó kicsik és nagyok ténykedése nélkül is...
Lehet, hogy ezt a meccset a külföldre települt román állampolgárok döntik el, egyesületük egyik vezetője mintegy négyszázezer ilyen polgárról beszél, s ők nem feltétlenül Victor Pontáék hívei. Ellenkezőleg. Ultimátumuk, miszerint követelésük elutasítása esetén beperelik a miniszterelnököt és az ideiglenes államfőt, akár súlyosan nyomhat is a latban. Súlyosabban, mint az amerikai emisszárius
látogatása... Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Új élet és mítosz mezsgyéjén (Nemzeti zarándoklat az Úz völgyében)
Igazi nemzeti zarándokhellyé nőtte ki magát az Úz-völgyi emlékünnepség: minden esztendő augusztus 26-án itt, az Aklos- és Magyarós-tető közrezárta völgyben gyűlnek össze egykori frontharcosok emlékezni arra a napra, amikor tizenéves leventekatonákként átestek a tűzkeresztségen. Emlékeznek az egyre fogyatkozó túlélők, de ott van családjuk, ott vannak a hagyományőrzők, ott nemzettársaink Felvidékről, Kárpátaljáról, a kicsi hazából – ott mindenki, kinek valamelyest is fontos a magyarság jövője. És a közel húsz esztendeje állított kőtömbös-kopjafás emlékmű előterében gyülekeznek az egyszerű, név nélküli, csupán nemzetiszín szalaggal átkötött fakeresztek, jobbján és balján szaporodnak az újabb emlékjelek. Idén a kopjafák sora újabbal gazdagodott: Sylvester Lajos, Úz völgye igaz krónikása, az úzi ünnepségek egyik kezdeményezője emlékére is áll most már fejfa. Hogy a háromszéki zarándok az Úz völgyébe eljuthasson, kétszer is át kell lépnie az ezeréves határt: Ojtoznál ki, Dormányfalva felett be. Nem az unió vívmánya, hogy ezt személyi igazolványa fel sem mutatásával megteheti. Ojtoztelep után simábban gördül a személygépkocsi, hogy aztán Magyardormány falurésztől elkezdődjék a bíráspróba. Kátyúk, itt-ott aszfaltnyomok, majd kavicshalmok az út felét elfoglalva – előrevetítik a majdani útjavítást, véli a naiv utas. Dehogy, csak az Úz völgyén áthaladtatott valamiféle vezeték lehelyezéséhez szükségesek. Az út? Vélhetőleg rosszabb lesz jövőben, mint idén. Ami, bár ellentmondásnak tűnhet, de: így jó. Egyedüli esélye, hogy megmenekülhessen Úz völgye, ideig-óráig visszarettentse az új honfoglalókat. Kik talán attól sem rettennének vissza, hogy a temetőből a kereszteket eltüzeljék, emlékjelekről a feliratokat lekaparják. Mint a sósmezői haditemetőben, hol a kőkereszteken egykor magyar és német katonák nevei, ma már... Úz völgye: egykor virágzó település fűrészüzemmel, nyolcvan esztendőkkel ezelőtt ezernél több lakossal. Mára se üzem, se lakóház. A néhai iskola is lelakatolva, még felirat sem utal egykori rendeltetésére. A településbe beérve lakókocsitábor, hét közben itt élnek a vezetéket elásó munkások. Fennebb, a domboldalban, az első világháborús hadikápolna, látszik az útról. Máskor zárt ajtaja most nyitva, s tömeg előtte: nem mindennapi ceremónia helyszíne. Esketésre készül ugyanis a sokat látott kápolna. Dr. Szabó József János budapesti hadtörténész hozzánőtt immár az Úz völgyéhez, Sylvester Lajos, lapunk főmunkatársa Úz-völgyi hegyomlás könyve és azonos című dokumentumfilmje nyomán kezdte el kutatni az Árpád-vonalat, az augusztus 26-i emlékünnepségek kitartó résztvevője. Nem csak egymagában, családját is hozza-viszi – így történt, hogy hét esztendeje itt ismerkedett meg egyik fia leendő menyével, s a világi esküvőt otthon már régebb megtartva, összetartozásuk egyházi megerősítésének helyszínéül most az Úz-völgyi hadikápolnát választották. Tulajdonképpen semmi különös ebben, csak egy szép gesztus. Amit sokszorosan megszépít, hogy a ceremóniára készülvén, előző este itt moccant meg először anyja hasában dr. Szabó József János majdani unokája. Íme, nem csak az elmúlás, a múltba révedés, az emlékezés helyszíne immár Úz völgye: de az új életé. Kettős törzsű, évszázados fenyőfa uralja az Úz-völgyi temetőt, méterekre kinyúló ágai kínálva kínálják a központi szerepet: meleg lévén, a tűleveles matÚzsálem árnyában állítják fel az ünnepség „pódiumát”: egy asztalt csupán. S mert a napállás olyan, az összegyűlt több száz fős közönség nem elé, oldalt s mögé áll árnyékot keresve. Onnan nézik, amint a huszárok s székely ruhás legények Csíkszentmárton felől a csak lovakon s terepjárókon megközelíthető úton énekelve megérkeznek – jöttük s a tábori kürt recsegő hangja a jel az ünnepség megkezdésére. Dr. Szőts Dániel, Úz völgye térparancsnoka üdvözli a Kárpát-medence majd minden részéből összesereglett zarándokokat, pár szót szól az Úz-völgyi első és második világháborús harcokról. Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere tart ünnepi beszédet, elmélkedésre szólítva a résztvevőket: volt-e értelme a véráldozatnak? Ott, az Úz völgyében, de szerte a magyar haza határain belül és kívül is, hová apáinkat, nagyapáinkat a sors vezényelte. Családokra lebontva, nyilván, nem, csak a fájó űr s az árvák és özvegyek, de a haza tekintetében igen: ráébreszt az összefogás szükségességére. Kölcseyt – a haza minden előtt, áll a központi emlékművön is – és Wass Albertet hívja segítségül: őseinktől örökölt hagyományokat, cselekedeteket elfelednünk nem szabad. Mintha csak itthon lennénk, Sepsiszentgyörgyön, valamelyik hétköznapi délutánon a Székely Mikó Kollégium előtt. Összefognunk kell, és nem csak, míg a szó elszáll. Minden időkben, nem csak egyre nagyobb szorongattatásunkban, Sylvester Lajos is az összefogás szükségességét hangoztatta – és nem csak szóban, de tetteiben is. Kezdeményezője volt az Úz-völgyi emlékünnepségek szervezésének, az emlékmű felállításánál maga is szorgoskodott. Úz-völgyi hegyomlás című könyvével és dokumentumfilmjével a történelem fél évszázados fehér foltjának feltárását indította el, a hadtörténeti kutatások az Árpád-vonal szerepéről és jelentőségéről a második világháborúban ezek nyomán kezdődtek el. Természetes hát, hogy dr. Szőts Dániel felkérte a Sylvester Lajos által oly jellemzően kopjafadoktornak titulált Balázs Antalt, faragjon kopjafát, melyet emlékére az Úz völgyében állítanak fel. Az ünnepség e kopjafa körül folytatódott, Veress László színművész Magyari Lajos versét, az Úzoni Szivárvány női kórus a Székely balladát adta elő – valamilyen formában mindkét alkotásban „benne van” Sylvester Lajos keze. Dr. Szabó József János hadtörténészt lencsevégre kapja a Duna tévé operatőre, ki segéd híján mikrofonállvány szerepére engem kér fel. Derül-e fény manapság is újdonságra az Úz völgyével kapcsolatban, hangzik az indító kérdés, s botcsinálta riporterként folytatom magam: miért kellett ötven esztendőnek eltelnie, hogy a hadtörténeti kutatások elkezdődhessenek? Igen, mostanság is kerülnek elő dokumentumok, főként az orosz források szolgálnak újdonsággal, egy korabeli szovjet hadi mérnöki „zsurnál” még 1944-ben leírja: az Árpád-vonal minden idők legjobban kiépített hadászati védvonala. Hogy ezt csak árulással, csellel tudták áttörni itt, az Úz völgyében és tova, mindkét irányban, a Kárpátok hágóin? Mítoszok, melyek talán a történelmi valóságnál is fontosabbak. Itt, az Úz völgyében is született mítosz német tisztek egyenruhájába öltözött orosz kémekről, kik az augusztus 26-i támadás előestéjén kiszedték a védvonal titkait az erőd gyanút nem fogó, s ezért mindent eláruló tisztjeiből. Ahhoz képest elég nehezen haladtak másnap előre, s a kiürített erőd még egy napig élettelen is tartotta magát, sorolja cáfolatait dr. Szabó József János. Meg a legfontosabbat: aki személyesen beszélt a német tisztekkel, néhai Novák Mária Úz-völgyi tanítónő, azt mondta: ezek olyan németek, mint én. Novák Mária pedig sváb volt... A mítoszok megszületnek, mert meg kell születniük. Hiszen székely ember mai napig nem fogadhatja el, hogy bennünket legyőzhet bárki is. Elárulhatnak minket, esetenként akár saját vérünk is – és újból itthon vagyunk, lásd a Mikó-ügyet. Az Úz-völgyi emlékünnepség a maga rendjén folytatódott, dalárdával, koszorúzással, a huszárok és székely ruhás lovasok főhajtása mintegy keretbe foglalt mindent. S ha nemzeti imánk eléneklésével kezdődött, hát a székely himnusszal kellett zárulnia. Folytatódva mégis az Úz pataka mentén a népünnepéllyel, a tömegre, az évente egy alkalommal összeverődött magyarok sokaságára igencsak rácsodálkozó Bákó megyei kirándulók tekintete közepette. Hazafelé, ismét határon át- és visszakelve, még egy Sylvester Lajos-i hagyománynak hódoltunk volna. De az Anselmo csárdában épp nem volt csórékolbász.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A romániai népszámlálások hitelességéről
A tavaly megejtett hazai népszámlálás adatait kezdték – nagy késéssel! – közzétenni. Ezeknek a hitelességét is annyira lehet komolyan venni, akár a korábbi román népösszeírásokét. A nagy garral megrendezett lajstromozás ugyanis valószínűleg egyetlen kétségbevonhatatlan adatot tartalmaz, jelesen azt, hogy alaposan megcsappant Románia lakosságának száma. Ez, sajnos, európai trend: az öreg kontinens kezdett megvénülni és néptelenedni. A fogyó őshonosok helyé-re benyomakodnak a négerek, az ázsiaiak, a muszlim országokból érkezők. A koromfekete büszke „britek”, az arctakaró kendőt viselő „őshonos gall” leányzók, s újabban már megjelentek a germánok örökösei, az afrikai, ázsiai „európai őshonosok” is. Ez nem rasszista vélekedés, csupán ténymegállapítás.
Kelet-Európában a cigányság példátlan számbéli térnyerése a megállapítás lényege, s keserűen kell mosolyognom, amikor a román népszámlálás még két százaléknál is kevesebb romáról szól, holott biztosan tudjuk, hogy számarányuk a harminc százalékot is meghaladhatja.
Tudom én azt, hogy mindenki annak vallja magát, aminek akarja (vagy amire ráveszik, kényszerítik), de azért a jövő tervezése és a dicsőséges „integrációs program” sikere érdekében jó lenne tudni az igazságot, nem pedig kozmetikázni a reális helyzetet. Ugyanez vonatkozik a követett egyházi hovatartozást illetően is: az ortodoxia nyomasztó fölénye ma már legenda csupán, a kisegyházak és a szekták számottevő részarányt értek el a demográfiai palettán.
Azt is tudom, hogy a magyarság lélekszáma csökkent, de erősen kétségbe vonom, hogy éppen ily drasztikus módon. Lehet, hogy a számlálóbiztosok korrekt módon töltötték ki az űrlapokat, de arra való a statisztikai főhivatal, hogy ízlése szerint „megfésülje” az összesített eredményeket. Ezt tette mindig, ezt fogja tenni ezután is, s ahogyan a Trianont követő első romániai népszámláláson hirtelen százezrekkel csökkent az erdélyi magyar lakosság száma, úgy a további összeírások is önkényesen állapították meg, hányan is lehetünk (!!!) mi. A csángókról nem is beszélve.
Elnézem a Kovászna megyei adatokat, s itt sem találok mindent rendben. Az a kinyilvánított egynegyednyi román lakosság – enyhén szólva! – lódítás, hiszen a Bardoc községben számolt csaknem ezer román egy szálig cigány, ahogyan az a bölöni „többség” többsége is, hasonlóan a zágoni, hidvégi, előpataki helyzethez. S folytathatnánk…
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Az erdélyi magyarság erőpróbája
A közelgő törvényhozási választások számtalan kérdőjelt állítottak az erdélyi magyarság politizáló rétege elé. A legnagyobb kérdés, nyilván, a magyarság politikai egységének megteremtése lett volna, de legalább szándékainak összefogása. Úgy tűnik, ez nem sikerült, mert bizonyos személyek egyáltalán nem hajlandóak a tényekből adódó következtetések tanulságait levonni, mások pedig az erő pozíciójából döntenek.
Itt lett volna az ideje és alkalma a három magyar párt összefogásának, úgy látszik, ezt megint elszalasztottuk, ésszerű és irracionális okokból. Egy dolog nyilvánvaló: teljesen felesleges és öngyilkoló gesztus lenne, hogy három magyar párt induljon a parlamenti választásokon, mert ezekből kettő biztosan veszít, de a harmadik lehetséges parlamenti jelenlétét is kétségessé teheti. Ugyanígy abszurd, hogy pártszövetségben induljanak, mert annyira megugrana a bejutási arány, hogy a képviselet így is illúzióvá válna. Évek óta mondom-írom, hogy itt nincs más út, csak az egység útja, s ha kemény ellentétek és ellenérzések is vannak személyek és csoportok között, azokat nem kell az erdélyi magyarság kárára „gyümölcsöztetni”. A magyarság képviseletében egyetlen párt indulhat, egyetlen pártszignóval, hogy biztosan átlépjünk a bűvös bejutási küszöbön, mert nem mindegy, ott vagyunk-e a parlamentben, avagy itthon nyalogatjuk a sebeinket…
Aki ezt nem érti, az vagy végtelenül ostoba, vagy kibékíthetetlenül gyűlölködő, s személyes ambícióiba belerángatja a gyanútlan, de a közállapotokkal egyébként jogosan elégedetlen embertársai egy részét. Az erdélyi magyar egyeztetési fórum nem vált be igazán, s ha most az RMDSZ elzárkózik a további cimboráskodástól, én azt megértem, mert mást nem tehetek.
A háromszéki RMDSZ is megnevezte a parlamenti mandátumokért indulók névsorát, itt két megjegyzésem lenne: egyrészt Markó Attilát feltétel nélkül kell támogatnia minden magyar embernek, a másik az orbaiszéki jelölésre vonatkozna: minden kovásznai, zágoni, barátosi, kőrösi, papolci magyar menjen szavazni, hogy megszerezhessük azt a körzetet! Nem személyes rokonszenvből írom ezt, hanem egy őshonos nép védelmében, a beszivárgók ellenében. Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Aki a magyar jövőt „tervezi”
Nem különösebben ildomos egy bukott politikusba belerúgni, még akkor sem, ha nagy bukása közben a határon is „átbukott”, s ezentúl a helyi és az erdélyi politizálás helyett össznemzeti nemzetpolitikával foglalkozhat, ugyanis a magyar miniszterelnök felkérte egy jövőtervező nemzetstratégiai intézet felállításával, majd vezetésével. Nehezen tudom elképzelni ezen hivatal leendő feladatkörét, s azt még nehezebben, hogy Szász Jenő – majdani munkatársaival – hogyan fogja „tervezni” a nemzeti jövőt. Hasonló feladatkörű intézmények már vannak Budapesten, s hogy most eggyel több lesz, az nem sokat oszt vagy szoroz jövőnk alakulását illetően.
Honnan van Szász Jenőnek megfelelő felkészültsége, elméleti fegyvertára egy ilyen vállalkozáshoz? Nem zárhatjuk ki, hogy van, hiszen autodidakta módon is fel lehet készülni nagy feladatokra. De nem könnyű, hiszen ebben a tevékenységben olyan elődökkel kellene versenyre kelni, mint az egykori ragyogó földrajztudós, statisztikus, diplomata, majd később tragikus sorsú miniszterelnök, Teleki Pál. Igen, ő is erdélyi volt, akár a Trianon utáni legalkalmatosabb miniszterelnök, Bethlen István, akit a hálás utókor (de már a kortársak is!) István gazdaként emlegettek, hiszen talpra állította az igazságtalanul szétlopott, megcsúfolt, kifosztott csonka országot, s nem rajta múlott, hogy az általa megvalósított stabilizálás végül újabb tragédiába torkollott.
Lehet, hogy méltatlan és cinikus velük egy napon emlegetni a lebukott székelyudvarhelyi polgármestert, a levitézlett pártvezért, mert ez kegyeletsértés is egyben a korábban emlegetett nagyformátumú politikusok kárára. A kevésbé tájékozottak számára mondjuk el, hogy Szász Jenő úgy került Székelyudvarhely élére, hogy megígérte, néhány hét alatt visszaszerzi a Csereháton található önkormányzati tulajdonú hatalmas telket és az arra épített épületegyüttest, mely szomorú sorsú székely gyermekek árvaházának épült, de galád szándékú „támogató” svájci pernahajderek átjátszották valami görög katolikus női szerzetrendnek. Szász Jenő két mandátuma alatt sem váltotta be ünnepélyes ígéretét, s a Cserehátat bekebelezték az ismeretlen szándékú beszivárgottak.
Most Budapestre távozik, pártja valószínűleg az emlékezés ködébe, s ebből egyetlen tanulságot lehet levonni: híres szlogenje, a „választás szabadsága” néha kényelmetlen kényszerűségbe csaphat át.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Magyari Lajos 70 éves
Vannak olyan pontok az életünkben, amelyek előtt megállva kénytelenek vagyunk elgondolkodni azon, hogyan is tudtunk élni ilyen iszonyúan sokat. Ilyen pont egy-egy ifjúkori munkatárs, barát születésnapja. Most épp a Magyari Lajosé.
Szédületes messzeségben tűnik föl előttem mind az 55 kilójával és kifogyhatatlan golyóstollával, valahol Sepsiszentgyörgyön, egy Ifjúmunkás matinén, melyen szerepeltünk ifjú költőkként, mellettünk mások is, költők, újság-írók, szerkesztők annál a lapnál, melynek oldalain közöltünk (közölték) verseinket, jegyzeteinket. Egykori osztálytársa mesélte minap, hogyan jelentkezett már kamaszkorában a szülőföld, a szűkebb haza s maréknyi nemzetrész imádata a 13 éves Lajosban. 1955-ben „le akarták szakítani Székelyudvarhely rajon testéről” Székelykeresztúrt, és abból külön rajont alkotni. Az udvarhelyi iskola faliújságján megjelent Magyari verse, imígyen szólott vala a felháborodott mű utolsó két sora: „Hever a föld parlagon./ Nem lesz abból jó rajon!” Állítólag az udvarhelyi temetőben egy sírkövön ez áll: „Itt es jobb, mint Csíkban.” Ezt csupán azért idézem, mert mindmáig vissza-visszatér nála a szülőföld, majd később az anyanyelv imádata. Egy bolyban indult akkoriban, a 60-as évek derekán Molnos, Király, Farkas, Kenéz, befutottak, és ahogy az lenni szokott, a boly bomlott egy idő után. 1968-ban újabb alakult Sepsiszentgyörgyön az új területi felosztással, a Megyei Tükör lappal. Dali Sándor főszerkesztő az alakuláskor Magyarit vette maga mellé szerkesztőségi főtitkárnak. Akkoriban írta a Korunk folyóirat, hogy könnyű Dalinak öt költővel jó lapot csinálni.
Magyari Lajos ihletett költő volt, jó volt riporternek, szerkesztőnek. Emlékezetes verseit a szerelem, a szülőföld ihlette. És megírta a Csoma Sándor naplója című hosszabb elégiáját, melyet a Kriterion külön kötetben adott ki. Nyolc nyelvre fordították le a verset, szavalóművésznek ma is szép próba előadni azt.
1989 után a Háromszék főszerkesztője, majd Kovászna megyei szenátor Bukarestben. Visszatérve szülőföldjére, ismét a lap munkatársa, majd a Székely Hírmondó cikkírója. Költészete elapadónak tűnt, újabban csak alkalmanként jelentkezik lapjában lírai sorokkal. Ifjúkorában fordított is a román költészetből. Állta a próbát, hiszen ő ismerte legjobban a román nyelvet annál a hajdani lapnál, mely emlékeink kútjában várakozik egy következő élet újabb kiadására. Ha lesz reinkarnáció. Ha abból is ki nem maradunk. Isten éltesse az ünnepeltet családja és munkatársai körében, békességben!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fehér akác Sylvester Lajos emlékére (Kisborosnyói emlékpark)
Mert Ember volt, s ebben a székelymagyar emlékparkban ennek a fának itt a helye – indokolta Damó Gyula az ő kezdeményezésére kopjafákkal, kiemelkedő közéleti személyiségek emlékére ültetett facsemetékkel benépesített kisborosnyói parkban tegnap délben, amikor Szőts Dániel egy fehér akácot ültetett el lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos emlékére.
A bensőséges kis ünnepségen az emlékfa ültetője elmondta, megtiszteltetés számára 88 évesen fát ültetni, hiszen Sylvester Lajos többszörösen is megérdemli az emlékállítást, életműve példaértékű, mindig, minden körülmények között népéért cselekedett. Az emlékére ültetett fehér akácot – a fafajta és színe egyaránt beszédes, Sylvester Lajos jelleméhez illő – az Oltból hozott vízzel locsolták meg, s majd a Csernáton patakából származó vizet is öntenek tövére, illetve a néhány méterre csörgedező Kisborosnyó patakából táplálják. Az emlékünnepségen Veres László színművész Magyari Lajos Úz-völgyi rekviem című versét adta elő, s egy régebbi történet elmesélése után (színházigazgató korában egyik előadást azért akarták betiltani, mert nemzeti imánk is elhangzott volna benne, ezt a Kossuth-nótával helyettesítve már „szalonképessé” vált a darab) Szőts Dániel vezényletével elénekelték „Sylvester Lajos magyar himnuszát”: Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje – az érces hangok a ködös, nyirkos légben talán az égig is elhatoltak...
Váry O. Péter Sylvester Lajos

Az autonómia fokozatai és értelme
Idestova huszonhárom esztendeje beszélünk nyíltan az autonómiáról, hiszen azelőtt olyan tabutémának számított, melynek emlegetése a szekuritáté vallatószobáiba vezette a vakmerőt, s ha ezen a címen nem is ítélték börtönbüntetésre (nem voltak hivatalosan politikai perek!), a végén mégis Szamosújváron találta magát a kiszemelt áldozat, s ráfogták például, hogy pedofil, homoszexuális, ki gyermekeket ront meg, szocialista ifjúságunk erkölcseit rombolja.
Ma nyíltan lehet beszélni az autonómiáról, bár eddig semmiféle eredményt nem lehetett elérni. Egyik autonómiaforma vonatkozásában sem. A személyi elvű autonómia fogalma a tömegek számára megfoghatatlan, elvont, alig értelmezhető, ezért ezt talán kár is emlegetni. A kulturális autonómia már komolyabb és tartalmakkal telíthető dolog, ami azt jelenthetné, hogy az erdélyi (romániai) magyarság teljes mértékben és jogkörrel dönthet művelődési és oktatási kérdéseiben, maga igazgatja intézményrendszerét, maga határozza meg új intézmények fölállításának szükségességét, de nem magyarországi adományokból, hanem a romániai költségvetés terhére. Hiszen mi is adófizetők lennénk, s hozzájárulásunk feljogosítana arra, hogy magunk döntsünk a dolgainkról, részarányosan részesülvén ugyanakkor az állami büdzsé támogatásaiból.
A legkényesebb kérdés természetesen a területi autonómia dolga, mely egyedül Székelyföldön képzelhető el, mely mind a lakosság nemzetiségi összetételét, mind a történelmi és kulturális hagyományokat tekintve ország az országban – igaz, a közepén! –, s ezt még nem sikerült mesterséges betelepítésekkel annyira fellazítani, hogy a nagy nemzeti homogenizálás elparentált áldozatává váljon. De a székelyföldi területi autonómia a legveresebb posztó a román nacionalisták, általában az egész román politikai osztály szemében. Legfőbb érvük ellene a hazai tákolt alkotmány hazug kitétele, mely szerint Románia egységes és oszthatatlan „nemzetállam”. E kitétel szajkózói maguk is tudják, mennyire hamis az állításuk, ahogyan az a nyakatekert és alaptalan elutasító érv is, miszerint „szegény Székelyföldet” a román állam tartaná el. Próbáljuk ki, hogy ne kelljen „eltartania”! Ezért tényleg érdemes tüntetni. Kampányban és azon kívül is.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Ki kit provokál?
A székely zászlók ügyében igazi diplomáciai hidegháború alakult ki Románia és Magyarország között. A diplomaták még úgy-ahogy visszafognák magukat, de a bukaresti román írott és elektronikus sajtó egyszerűen nem hagyja, hogy hamvába temetkezzék a mesterségesen fölszított parázs, s a három napig tartó csodák panoptikumába vonuljon az egész zászló-ügy. A sajtó oldalán a zászlóellenességben az Antena 3 nevű, egyébként is sovén hangvételű tévéadó viszi a prímet, s egy verébfejű műsorvezető hölgyemény, valamint egy stréber riporter vezényletével – nyilván gazdájuk, a magyargyűlöletéről is elhíresült Dan Voiculescu megrendelésére! – erősen fújják a kását, szítják a hangulatot, s ha úgy érzik, ők maguk nem eléggé hitelesek, erősek és meggyőzőek, odarendelik Vadim Tudort s más díszpintyeit a román politikai mocsárnak. Azok csak hitelesek!
A dolog hullámverésének az adott újabb tápot, hogy rengeteg magyarországi önkormányzat – szolidaritásból! – kitűzte a székely zászlót, sőt a lobogó a magyar Parlament épületére is felkerült. Ezt a gesztust Romániában a vérmesebbek úgy értékelik, hogy Magyarország provokálja, sőt lekezeli Romániát. Ez újra okot szolgáltat a híres „magyar arrogancia” fölemlegetésére, mellyel a szomszédos stratégiai partner belekontárkodik Románia belügyeibe. A régi jó nacionál-kommunista szöveg, új tartalmakkal és új felhangokkal. Egy 95 esztendeje tartó megaláztatás újabb fejezete, melynek során az úgynevezett „utódállamok” nyíltan vagy burkoltabban a területükre szakadt magyarság felszámolására, beolvasztására, elnemzetlenítésére törekedtek. A magyarságot egyetlen utódállamban sem tartották és tartják a többséggel egyenrangú közösségnek, melynek elidegeníthetetlen joga van nyelvéhez, ezer esztendős kultúrájához, a közösségi önrendelkezés természetes megéléséhez, az autonómiához. Ez utóbbinak szerves része lenne a saját nemzeti szimbólumok szabad és háborítatlan használata is, s ezt végre már a nemzetközi jogban is kodifikálni kellene. Ha a sasmadár nem akar varjú lenni, a ló pedig kecske, akkor ezt a jogát senki nem vitathatja el. Még fenyegetőzéssel sem.
Ami a budapesti Országházra kitűzött székely lobogót illeti, jó helyen van az ott. Ha nem sérti a budapestiek szemét, hát ne sértse a bukarestiekét sem.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Harmincéves könyvtársziget
Egyre inkább bővülőben a közkönyvtárak szerepköre mostanság, s azon túl, hogy egy közösség kulturális szellemét, tájékozódási igényeit szolgálják, rugalmasnak kell lenniük, igazodniuk kell a látogató, felhasználó igényeihez, a közösség közelében kell lenniük – utóbbiak pedig fokozottan jellemzőek a Bod Péter Megyei Könyvtár 1983 februárjában avatott sepsiszentgyörgyi fiókkönyvtárára.
Szonda Szabolcs intézményvezető többek közt erre hívta fel olvasók, munkatársak, az intézményt fenntartó önkormányzatok képviselői, meghívottak figyelmét, akik tegnap családias hangulatú összejövetel keretében ünnepelték a Sport utca 21-es tömbházának A lépcsőháza 1-es lakrészében kialakított fiókkönyvtár három évtizedes fennállását. A 15 ezer kötetes „könyvtársziget” magyar és román nyelvű állományának több mint két évtizede Sándor Éva a gondozója, aki gyermek és felnőtt olvasóknak nem csupán könyvtárosa, ám mint kiderült, némelyek barátja is. Emellett a mozgókönyvtári szolgáltatás egyik résztvevőjeként a környék tanintézményei, iskolák, óvodák növendékei körében népszerűsíti az olvasás élményét. „Hogy az emberi társadalom jobb, humánusabb lett, az a könyveknek, ezeknek a szelíd kardoknak köszönhető, amelyek az emberi szívbe találva, azt megjobbíthatták” – mondta a fiókkönyvtár történetét felidéző Magyari Lajos költő, hangsúlyozva: szellem és ember közötti meghitt kapcsolat csak úgy alakulhat ki, ha a könyvet klasszikus – tapintható, lapozható – formájában megőrizzük, hiszen ez olyan, mint a legbensőségesebb szerelem – fűzte hozzá. Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgató a Sylvester Lajos kezdeményezésére 1973-ban beindult, majd az általános spórlás jegyében felszámolt bibliobusz feladataira, szerepére emlékeztette az ünneplőket, hiszen annak állománya képezte a későbbiekben létrehozott fiókkönyvtár alapját. Harminc háromszéki település közkönyvtárához hasonlóan, a jobb működési feltételek megteremtése jegyében a kis könyvtár csatlakozott a Biblionet-programhoz, a számítógépek, szkenner, nyomtató telepítése már megtörtént. A kötetek jelentős részének vonalkóddal történő megjelölése a jövő feladatai közé tartozik – vázolta a megyei könyvtár igazgatója –, ahogyan az is, hogy a fiókkönyvtárat bevonják különböző rendezvényekbe, de megvalósításra vár helyének látható megjelölése a lakónegyed szívében, hogy minél többen belépjenek ajtaján szép- és ismeretterjesztő irodalmi kötetekért, képes- és meséskönyvekért.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Erősödő magyarellenesség
Ahogy megtörtént a marosvásárhelyi szabadságtüntetés és az erdélyi magyarság méltósággal és fegyelmezetten megünnepelte az 1848-as márciusi forradalom 165. évfordulóját, szemmel láthatóan, füllel hallhatóan egyre erősödik a magyarellenesség Romániában, mintha valami revans lenne készülőben a jogait követelő magyarság ellenében. Politikusok és sajtóbéli hangadók viszik a prímet az akciókban, s céljuk nagyon könnyen tetten érhető: a magyarságot megfosztani még a nehezen kivívott jogaitól is, visszasüllyeszteni oda, ahol a diktatúra nacionálkommunista jogfosztottságában leledzett.
Érdemes megfigyelni a vadnacionalisták egyre gyakoribb szerepeltetését a román televíziós csatornákon: valóságos „föltámadását” éli meg Corneliu Vadim Tudor, s fel-feltünedezik Gheorghe Funar, a kolozsvári városrontó cigányfattyú is. Szóval ilyen dögevő keselyűk köröznek sorsunk felett, s csatlakozik hozzájuk néhány bértörténész is (gondolom, megválogatva!), kik fennen hirdetik a románság kőkorszaktól, sőt korábbról való erdélyi jelenlétét, s minden más népekkel szembeni előbbrevalóságát.
A magyarság ellen kibontakozó hazai kampány egyik figyelmeztető jele, ahogyan a román médiák elébe mennek az 1990-es marosvásárhelyi véres események évfordulója taglalásának, s váltig állítják, hogy Marosvásárhely főterén – egy nappal korábban pedig a Bolyai Líceum szomszédságában – a szegény fejszés, capinás görgényi „városlátogatókat” alattomos módon megtámadták a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok és cigányok. S ebben a nemtelen támadásban nagy szerepe volt a „külföldi agentú-ráknak” is, úgymint szovjet, magyar ésatöbbi… S kik mondják el ezt? Volt szekus- és rendőrtisztek, vélhetően az események aktív szervezői.
A napokban rátámadtak A székelység története című félhivatalos iskolai tankönyvre is, s állítják, hogy az súlyosan románellenes, durva ferdítéseket tartalmaz. Milyen ferdítés lenne az igazság kimondása, a tény, hogy az 1916-os román betörésnél (hadüzenet nélküli vala!) a szedett-vedett regáti hadsereg kirabolta a védtelenül maradt Székelyföldet és Barcaság szász falvait? A rablásnál aztán csak a futáshoz értettek jobban… De ez megint egy más téma.
Ha itt hazudik, ha provokál valaki, azok nem mi vagyunk. Talán egyszer eljön az igazság órája is.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

A gyimesbükki példa
Már jó néhány esztendeje, hogy a pünkösdi székelyföldi ünnepkör legnagyobb „felfedezettje” számomra Gyimesbükk gyönyörű emberi közössége, az a tartás, ahogyan az ezeréves határon fekvő csángó nagyközség megőrizte hitét és magyarságát. Pedig ez a község és közösség „kettős Trianont” élt át, az elsőt, amikor Erdéllyel együtt elszakadt Magyarországtól, a másodikat már a dicső kommunizmus alatt, hiszen őket Erdélytől és az egykori Csík vármegyétől is elszakították, s megkérdezésük nélkül Bákó megyéhez, Moldvához csapták.
A kiötlők bizonyosan arra számítottak, ha már nem tartozik Székelyföldhöz, a moldvai csángómagyar testvérek sorsára jut, feladja önazonosságát, nyelvet vált. Egy dologban nem tudtak dönteni a fejük felett, jelesen abban, hogy hová is tartozzék egyházjogilag e népes gyimesbükki római katolikus magyar közösség. Néhány csángó tanyával együtt (Magyarcsügés, Kostelek stb.) megmaradt Gyulafehérvár oltalma és irányítása alatt, s ezzel megőrizte anyanyelvű szertartásrendjét, megmenekedett a janicsárkodó jászvásári püspökség beolvasztó politikájától.
Gyimesbükk nem adta meg magát, magyar tannyelvű iskoláit is megtartotta, de ehhez olyan kemény és elkötelezett emberek kellettek, mint Deáky András nyugalmazott tanár és iskolaigazgató, a véle szövetkező elkötelezett pedagógusok és a nagyközség plébánosa, Salamon József, aki töretlen hittel hirdette és hirdeti Isten igéjét magyar nyelven.
A gyimesbükki pünkösdi gyülekezés mára már a nagy csíksomlyói búcsú szerves részévé, annak „függelékévé” vált, különösen azóta, hogy az anyaországból is zarándokvonatok indulnak a nagy eseményre. Utolsó állomásuk Gyimesbükk, túl Hargita megye határán, de innen még az ezerévesen, s e tündéri vidéken arra is rácsodálkozhatnak, micsoda hűséges magyarok laknak a legvégső végeken. Gyimesbükk egyébként pünkösdről pünkösdre építkezik. Először a Kontumác-dombi kápolnát építették újjá az egykori romjain, aztán az utolsó erdélyi MÁV-őrházat, majd a gyimesbükki havasokon elesett világháborús magyar honvédek emlékhelyét teremtették meg, legújabban a székely-magyar hit és hitvallás kopjafás-székelykapus „golgotáját”, de terveik között van a Rákóczi-vár romjainak újjáépítése is. Hogy együvé gyűljön a múlt, jelen és jövendő. Mert lesz Gyimesbükknek jövője is: magyar jövője.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó

Erdély.ma

Jogok és jogfosztások
Azt már megszoktuk, hogy az erdélyi magyar rendezvényeken tömegesen nyüzsögnek a fővárosi román média képviselői, de nehéz megszokni újságírói gyakorlataikat. Ezek a többnyire fiatal firkászok és tévémondászok hol szemenszedetten hazudoznak, hol ferdítenek. Például a rendezvények üzenetének minősítését, vagy éppen a résztvevők számát. Ha úgy jobb a szent nemzetállamnak, akkor egy tízezres tüntetésből néhány százas összekoppanást „gyártanak”, van, amit elhallgatnak, van, amit fölnagyítanak. Természetesen soha nem a mi javunkra.
Itt van a tusnádfürdői szabadegyetem, Orbán Viktor és Tőkés László szereplése. A magyar miniszterelnök részvétele kapcsán csak a botrányos incidensekről lihegtek a sajtóhiénák, de Tőkés László politikai jellegű megnyilvánulásait már habzó szájjal kommentálták. De mit is mondott Tőkés László? Azt, hogy ideje lenne Erdély autonómiájában gondolkodni, s ehhez védhatalmi garanciákat nyújthatna Magyarország. Hát ennél nagyobb provokációt nem is tud elképzelni Bukarest, látván ebben a kétezer esztendős román szuverenitás és területi integritás megsértését, lábbal való tipratását, közveszélyes propagálását.
A sajtóhiénákon kívül Tőkés kijelentésére a politikusok is hörögni méltóztattak, köztük Victor Ponta miniszterelnök is. Pontán nem csodálkozom, de annál inkább Stelian Tănase politológuson és filozófuson, aki ugyancsak felhördüle. Tőle nem vártam volna. Azt állítja Tőkés Lászlóról, hogy „egy barlangból kibeszélő dinoszaurusz, aki nem érti a mai európai valóságot”.
Hát azt én is nehezen értem, főleg azt a kacifántos uniósat, mely meredeken elzárkózik a kisebbségek bármilyen kollektív jogigényétől, ugyanakkor cinikusan és sunyítva eltűri, hogy a kollektív bűnösséget kimondó ocsmány jogszabályok legyenek érvényben máig szent Európában.
Az Európai Unió szabályokat fogadott és fogadtatott el, de ezek egy részét maga a testület nem hajlandó betartani, betartatni és érvényesíteni, ha az számára kényelmetlen. Hogy miért nem voltak hajlandóak bejegyezni például a Székely Nemzeti Tanács beadványát, arra bajosan találhatnak magyarázatot Brüsszel sunyi bürokratái. Hogy az abban foglaltak megítélése meghaladná az Unió hatáskörét? Akkor mi tartozik a „hatáskörébe”? Egyre inkább úgy tűnik: egy újfajta gyarmatosítás és az igazságtalan békék és békediktátumok cinikus pártolása.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Húszéves az Úz-völgyi emlékmű
Az Úz-völgyi emlékmű felavatása 1994. augusztus 26-án
Az 1944-es Úz-völgyi harcok helyén ötven év eltelte után, 1994. augusztus 26-án állítottuk fel azt az emlékművet, amely ma már zarándokhellyé vált. A gondolat az én fejemben született meg, melyet Sylvester Lajos azonnal felkarolt, sőt, könyvet, majd filmet is készített e szép völgy eseményeiről (Úz-völgyi hegyomlás).
Azon magyar honvédek emlékére született az emlékmű, akik 1944. augusztus 26. és szeptember 11. között szülőföldjüket védték, és azt vesztették el, ami az embernek a legdrágább: életüket. Mily szépen írja Magyari Lajos: „védték a hont, a megvédhetetlent”, majd folytatja: „kik nem kérdezték, miért és mi végből, áldott életükért nem kértek soha bért, a földért adták a drága, drága vért”. Háborúba vezényelt, két tűz közé szorított, végveszélybe sodort kicsi ország katonái voltak, nem ők akarták, de ha már belesodródtak, belekényszerültek, harcoltak. Tették, amit kellett, amit lehetett, amit a becsület megkívánt. Katonaesküvel vállalták, hogy hazájukat megvédik. Sajnos, az eskü jogosságát, örök érvényességét azután sokan és sokszor elvitatták: Nem kellett volna kitartani, át kellett volna állni, tudniuk kellett, hogy a háborút elvesztettük, harcuk értelmetlen volt – mondják némelyek. Ezekre ők, az elesettek nemet mondtak. Át kellett volna állni? De hiszen ez árulás. Az árulásnak súlyos következményei vannak. A házat s a hazát védeni kell, évszázadok óta ez a székely-magyar ember tiszte, ez már a génjeiben van. Már Gyóni Géza megírta: „Véres harcok verték fel a hírét, de csak a béke katonája volt.” Odahaza pedig a lányok, anyák azon bucsálódtak: melyiküké volt Horthy Miklós legszebb katonája!?
Az emlékműtalapzaton fekvő sziklapatakkő, amelyet az Úz-patak medréből vonszoltunk ki, egy sebesült vagy halott katonát asszociál, egyszerre szarkofág és kőkoporsó, 135 katonahalott nevét viselő réztáblákat tart, a strázsáló székely zászlós kopjafa mellett Kölcsey Ferenc-idézettel: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökül, ha kihunysz: a haza minden előtt.” Az emlékmű létrejöttében sokan segítettek, háromszékiek és csíkiak egyaránt. Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere, Fikó András erőgépész, Vinkler András sepsiszentgyörgyi betonadakozó, Péter János márványlap-ajándékozó, Váncsa Albert kopjafaadományozó, Both Károly fafaragó, Puskás Csaba, Kiss Lőrinc, Imreh Lajos, a Sepsiszentgyörgyi Autóvillamossági Gyár szerszámműhelye réztáblaadói és -vésői, Gombos János, Bartha Mihály és családja, Páldeák Béla és családja, Kovács Béla, Soós Ferenc, Vén András, ifj. Kajcsa András, Gocsman Sándor, Somogyi Csaba, Ferenc Gyula, Fejér Ákos, Nagy Dezső, Incze Pál, Páll Samu, Ugron Endre, Ferencz Csaba Háromszékről. Úz völgyében élők: Csedő Lajos, László Imre és Sándor, Csillag Gyula, Novák Istvánné. Szentmártoniak: Kovács Sándor, Vitos József, Dánel András, Kosza Vilmos, Nagy Zsolt, Bocskor Imre, Keresztes Andor.
Nem felejtjük el azok nevét sem, akik húsz évvel ezelőtt Kelemen József tanár vezénylete mellett, a sepsiszentgyörgyi katonazenekar – a textilgyári rezesbanda tagjaiként oly sok szép dallal kedveskedtek az avatóünnepélyen résztvevőknek: Mézes László, Ördög István, Timár Miklós, Karácsony János, Krafft Pál, Toncs György, Dakó István, a dohánygyárból: Dénes Gyula, Márton Tibor, Szász Péter, a dudagyárból: Bedő Gábor, Fazakas Zoltán, az IMASA-ból: Szabó József és Gáll Sándor.
Köszönet mindannyiuknak!
Tisztelettel és szeretettel várunk 2013. augusztus 26-án, immár huszadik alkalommal az Úz-völgyébe minden kedves, végtisztességet megadó embert!
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ocsú a búzában
Az ocsú helyett mondhatnék konkolyt, bármiféle betegséghordozó fertőzést, élősdi gyomnövényt, a végeredmény ugyanaz: be kell vallanunk, hogy mi sem vagyunk hibátlanok és bűntelenek, s érdekek érvényesítéséért sokan akár népünk elárulására, jól felfogott céljaink piszkos meglovaglására is képesek. Mindez azért jutott eszembe, mert a minap szólalt meg újra Hargita Megye Tanácselnöke, Borboly Csaba, és újfent elutasította az ellene összefabrikált vádakat, s azt is sejteni engedte, hogy feljelentői magyar emberek. De nem nevezte néven őket, bár megérdemelnék, hogy a közösségi jóérzés végre pellengérre állítsa e jelentgető senkiháziakat, kik a „nemzetmentés” álöltözetébe bújva, semmitől nem riadnak vissza, ha önös érdekeik érvényesítéséről van szó, s egy hőn óhajtott karrier megvalósításáért akár az anyjukat is denunciálnák. Borboly Csaba bűne állítólag az, hogy korszerűsített és aszfaltoztatott egy megyei utat, de a közbeszerzési pályázat győzelmét valami rokona, ismerőse kezére játszotta. Ha ez igaz lenne, főbenjáró bűnnek akkor sem tartanám, ha helyi céget támogatott és helybélieket juttatott munka- és kereseti lehetőséghez. Azért nem tartom véteknek, mert majdnem egész Székelyföldön számtalan példa van arra, hogy a közbeszerzési pályázatokat sorra idegen cégek nyerik el, ők zsírosodnak belőle, s a helyi vállalkozók hoppon maradnak, csődbe jutnak.
Persze, sokféle érdek van a világon, s nem mindig könnyű ezeket egyeztetni. A leginkább megvetésre méltó az, amikor önös érdekekből fordulnak egymás és a közösnek tartott célok ellen atyánkfiai, s nem riadnak vissza az alaptalan jelentgetésektől sem, aminek különösen örül a román hatalom. „Ti mondtátok, ti állítjátok” – szólnak kárörvendően, s valahol még igazuk is van. A Borboly-ügyben a Hargita megyei székelyeknek kell megnevezniük és lehetőleg kiközösíteniük a hitvány denunciálókat, de Háromszéken sem ismeretlen e szomorú és ocsmány jelenség. Gondoljunk csak a Mikó-ügyre, mely máig sem zárult le megnyugtatóan. A hamisan jelentgetők ülnek vélt ismeretlenségük védelmében. Pedig mindannyian tudjuk, kik is ők, milyen érdekek vezették aljas tettük elkövetésekor. Egyszer csak elő kell állniuk s legalább megkövetniük elárult közösségüket!
Amikor ezeket írom, az autonómiáért való nagy menetelésre, élőláncra készülünk Háromszéken. Dicséretes dolog, de ha abban a menetben nemzetárulók is lesznek, az egész nem sokat ér. Erkölcsileg semmiképpen. Magyari Lajos
hirmondo.ro
Erdély.ma

Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)