Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Költészet a templomban
In memoriam Kőrösi Csoma Sándor
Számos művész és együttes lépett fel színházakban és könyvtárakban a Magyar Költészet Napja alkalmából. Ebben a „társaságban” rendhagyónak számított Tánczos András és Buzogány-Csoma István „amatőr” műsora a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban.
Ők ketten Kőrösi Csoma Sándor csodálatában „találtak egymásra”. A mérnökit, majd matematika-informatika tanárit végzett Tánczos Andrást még néhai Berde Zoltán tanár úr szoktatta rá a szép versre. Ebből az alkalomból Áprily Lajos látomásos versével, A zarándokkal és Magyari Lajos Csoma Sándor naplója című nagy poémájával állt a közönség elé.
– A vers az egyetlen, ami megérinti a lelket – magyarázta a „pályatévesztést” a mérnök-informatikus.
– Én ügyelnék ezzel az „amatőr” jelzővel, mert ha nem is mondom azt, hogy A vén cigányt Tánczos András mondja a legjobban, de azt ki merem jelenteni, hogy kevesen vannak olyanok, akik szebben mondják, mint ő Vörösmarty e halhatatlan költeményét, és ma is gyönyörű produkciót nyújtottak – „igazított helyre” dr. Péter Sándor, nyugalmazott magyartanár.
Az előadás sikeréhez hozzájárultak Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész betétdalai is.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A múlt tükörcserepei – Húsz esztendeje történt
Miért állította 1996-ban Adrian Năstase, hogy az RMDSZ-ben „szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók”.
A rágalom és annak forrásvidéke
A román kormánypropaganda –s nem ritkán az ellenzéki–mindig is előszeretettel rágalmazta a magyarságot. A szomorú az, amikor ehhez a magyar oldalról kap az ellenfél muníciót. 1996 júniusában a Romániai Magyar Szó hasábjain megjelent egy interjú Adrian Năstase-val, melyben azt a kérdést is körbejárták a riporterrel, hogy lehetséges-e kormányzati együttműködés az RMDSZ-szel. Annál is inkább, hogy ezt az RMDSZ volt elnöke, Markó Béla nem zárta ki akkori nyilatkozataiban. Năstase egy nem teljesen határozott nemmel felelt, indoklásul pedig azt hozta fel, hogy az RMDSZ-ben "szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók. Nem én találtam ki Katona Ádámot és az Erdélyi Magyar Kezdeményezést." "RMDSZ megtűr soraiban egy románellenes platformot.”
Íme, hogy lehet pár sorban valótlanságot valótlanságra halmozni. Románellenes platform soha nem volt az RMDSZ-en belül s vélhető, hogy nem is lesz. Mi több, érdemleges társadalmi támogatottsággal bíró, valóban románellenes politikai erő sem működött az elmúlt évszázadban Erdélyben, a jövőről nem lehet teljes biztonsággal nyilatkozni, de vélhető, hogy egyhamar nem jön létre ilyen szervezet. Az erdélyi autonomisták mindig is valamiért és nem valami ellen szálltak síkra, a románok jogait pedig nem kívánták soha csorbítani még ott sem, ahol a magyarság mindmáig többen él.
De hogy juthatott eszébe ilyesmi Năstase-nak?
A válasz nagyon egyszerű. Midőn Katona Ádám polémiába keveredett a Szociáldemokrata Platform prominensével, Dáné Tiborral, le merte írni, hogy nem szeretne az RMDSZ vezetőségében olyan embereket látni, akiknek fogyatékos a magyar identitása, ami abban érhető tetten, hogy román házastársat választanak, román iskolába íratják a gyermekeiket és románul beszélnek velük, akkor magyar oldalról indítottak ellene szabályos sajtóvadászatot. Szavait úgy próbálták értelmezni, mintha a származásról beszélt volna, holott világos volt a megfogalmazás, Katona Ádám a magyarság vállalásáról beszélt és nem a származásról.
Tokay György odáig ment, hogy a III. birodalom eszmeiségével hozta kapcsolatba Katonát, Markó Béla Petőfivel példálózott, holott Petőfi pont a Katona által említett asszimilációs folyamat fordítottjára, a magyarrá válásra példa, Magyari Lajos pedig kiállt az ügyet tárgyaló SZKT mikrofonja elé és azt indítványozta, hogy döntse el a testület, hogy demokratikus vagy fasiszta szervezet legyen-e az RMDSZ.
Nem kétséges, hogy Katona Ádám érzékeny kérdést érintett meg, de amit írt, az vállalható, politikailag abszolút belefér a legszigorúbb szalonképességi szabályokba és semmi köze nincs semmiféle ordas eszméhez. Ő saját véleményét mondta el arról, hogy kit látna szívesen egy magyar szervezet vezetőségében. Ebben vélhetően nem kevés magyar egyetért vele. A Romániai Magyar Szó egyik olvasója például levélben kelt Katona Ádám védelmére, ilyenformán: „igaz ugyan, hogy a házastárs milyensége nem feltétlenül határoz meg egy embert, de azért fanyalogva bíznánk magunkat olyan orvosra, kinek a neje temetkezési vállalkozó.”
A mi kultúrkörünkben a legtermészetesebb dolog, hogy mindenkinek joga van a magánélethez, és ahhoz, hogy eldöntse, milyen jövőt szán gyermekeinek. Ebbe, bármennyire fáj is ez a magyar sors alakulását szívükön viselőknek, belefér az asszimiláció, a románná válás joga is. Viszont a másik oldalról a választónak is joga van tudni, hogy olyan embert küld-e Bukarestbe a magyar iskolákért harcolni, aki saját maga román nyelvű oktatási intézménybe íratja a gyermekét.
Katona Ádám voltaképpen a közélet transzparenciájáért szállt síkra, ezért kellett kipellengérezni, ezért kellett leszélsőségesezni, lerasszistázni és lefasisztázni. S miután ezt megtették RMDSZ politikusai, csoda-e, ha a rágalmat örömmel karolja fel egy vezető román politikus, és fordítja azt az egész szervezet ellen?
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Szedjétek össze a morzsákat!
Beleborzong az ember, amikor recsegő fonográffelvételen Kossuth Lajos hangját hallja. Majd Bartók Béla néz ránk egy régi képen; amikor inkább szürke mint fekete-fehér szakadozó–ugráló filmkockákon megjelenik Kosztolányi vagy Babits Mihály. Archívumok kincsei ezek a töredékek, olyan időkből, amikor a technika gyerekcipőben járt, és egy filmezőgép ritka volt, mint a fehér holló. Egészen más ma a helyzet, amikor a térkamerák belegázolnak az intimitásunkba, és a média ontja kéretlenül is a valóvilágos, becális–győzikés percemberek minden mozdulatát és, sajnos, szavát is. Miközben… szomorúan tapasztalom, hogy erdélyi kultúránk és szellemiségünk nagyjai lassan-lassan elmennek minden halandó útjára. Cs. Erdős Tibor, Kusztos Endre festőművészek, Lászlóffy Csaba, Magyari Lajos írók, Varga Vilmos előadóművész (hányan nőttünk fel az Ő Villonján, Maszek balladáján), mennyire igazságtalan, hogy csak néhány nevet említek. Sokszor csak halálukkor döbbenünk rá, hogy milyen nagyok voltak, öregkorukra mintha megfeledkeznénk róluk. Pedig – Hölderlin gyönyörű megfogalmazásában –, ami megmArad, költők hozzák létre. Kézzel, szóval, hanggal alkotó kortársaink, akik nem törődnek belé az elmúlás letaglózó törvényszerűségébe.
Milyen örömmel néznénk egyórás dokumentumfilmet, amelyen Benedek Elek vagy Szent-Györgyi Albert beszélnének magukról, munkájukról, a nagyvilágról. Ha Arany Jánost hallgathatnánk, amint emlékeit újraértékeli vagy, miért ne, az élet apró dolgairól cseveg. Vajmi kevés mAradt róluk. Annak idején Goethe mellett volt egy Eckermann, aki a titán legapróbb gondolatait is lejegyezte. Persze nem mindenki éppen Goethe, de mégis, mindenképpen hasznos lenne nagy kortársaink arcát, lelkivilágát megőrizni a majdani kutatók és a szellemi étket fogyasztó nagyközönség számára. Ma már egy mobiltelefonnal is lehet minőségi felvételt készíteni. Ne hagyjuk elveszni nagyjaink egyetlen mozdulatát, egyetlen szavát sem!
Talán egy szép napon a Duna TV, félretéve Charly majmot és a latinos–törökös dramoletteket, visszatér eredeti küldetéséhez, és fiaink is láthatják majd, Erdélyország kertjében teremnek ma is magyar virágok.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Búcsú Oláh Jánostól
Az idők hajnalán szilaj ifjak érkeztek Budapestről Sepsiszentgyörgyre, költőknek vallották magukat, és focizni szándékoztak. Utassy József jobbszélső, Kiss Benedek balszélső, Kovács István hátvéd, Oláh János csatár. Az európai fiatalság delejes hatvannyolcas esztendejében verbuválódott itt, a magyar végeken egy csapat, Kilencekből és Kapuállítókból, mely úgy döntött, hogy megmérkőzik az időkkel.
Esztendő múltán Elérhetetlen föld címmel versantológiát küldtek emlékeztetőül a Székelyföldi Kapuállítóknak, csaknem fél évtizedes világmegváltó játékkedvük gyümölcsét. A Sugás-asztaltól a Golgotáig rángott a kékszeműek ébersége, Bukarestig futott a jelentés: lám, magyarországi ifjak revizionista brosúrája hódítaná vissza Erdélyt, mert mi másról agitálhatott volna e sötét borítójú, ismeretlen tartalmú, de akkortájt is provokatívan sejtelmes, laikus számára titokzatosnak tetsző, az elveszített és immár elérhetetlen Székelyföldre utaló címével? Röpke nyomozás derített fényt a nyilvánvalóra: szerény, de lám, látatlanban is erős hatású fiatal költők antológiájáról volt szó, melynek megszületését ugyan késleltették, de a KISZ kiadásában jelent meg a Magyar Írószövetség égisze alatt. S az Elérhetetlen föld csupán távolba vesző vágyakat takart, vagy épp az ifjúság kék madarát. A címadó Oláh János volt, e kis csapat örökös csatára, s nem csak a hosszú fülűek és bandzsán látók lesjátékának és kapufájának köszönhető, hogy e fiúk a nemzeti csapatszellemnek életre elkötelezték magukat, s hulltukban is erősödnek. Nemrégiben Utassy József, majd az akkori Magyari Lajos távozott, most Oláh János ment el. A mAradók és őrizők hűségcsokra – legfiatalabbak és legöregebbeké – spontán állt össze lapunk oldalán. (F. Á.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron újjáépített szellemi hajléka
Épült 2016-ban a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával – régi szokás szerint a mestergerendába belevésik a ház építőjének nevét és az építés dátumát, ám ilyen tartalmú köszönőmondatot még egyetlen épület sem birtokol. A vasárnap délután Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Grezsa István miniszteri biztos jelenlétében felavatott berecki Gábor Áron Emlékház viszont büszkén viselheti e feliratot.
A berecki Gábor Áron Alapítvány 1991. március 6-án jött létre azzal a céllal, hogy végre szobrot állíthassanak szülőhelyén a székely nemzet hősének. Az alapítvány felhívására a földkerekség magyarjai lelkesen válaszoltak, olyannyira, hogy még nagyobb összeg is összegyűlt, mint amekkorára a szoborállításhoz szükségük volt. Ekkor határozták el, hogy megvásárolják a Gábor Áron egykori szülőházának közelében levő faházat, amelyben az emlékházat kialakították – elevenítette fel megnyitóbeszédében Bodó Csaba, az alapítvány titkára. A régi épület azonban már nem sokáig bírta, faszerkezete egyre több javítást igényelt, ehhez kérték a tavaly Bereckbe látogató Potápi Árpád János és Grezsa István segítségét – az államtitkár azonban azt javasolta, ne csak toldozzanak-foldozzanak, hanem végezzenek teljes felújítást. Így születhetett újjá az emlékház, ami „felmérhetetlen megvalósítás: nemcsak az épület újult meg, hogy még sok ideig betölthesse régi szerepét, hanem kisarjadt egy gyökér a jövő számára”, mondta Bodó Csaba, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatása mellett megköszönve a Toro Kft. és dr. Pál Andor segítségét, aki „mindvégig dédelgette a közös ügyet”.
Hogy miért javasolta Potápi Árpád János tavalyi látogatásakor, ne legyenek szerények a bereckiek, azt ünnepi beszédében fogalmazta meg: „Bereck olyan szimbolikus hely, amelyet minden magyarnak látnia kell, melyet még jobban be kell kapcsolni a magyar vérkeringésbe”. A felújított emlékházról elmondta, belépni olyan érzés, mintha a régibe jönne vissza a látogató, ami azt bizonyítja, a székely embernek jó szeme, jó keze van. A múlttal párhuzamot vonva, kiemelve Ojtoz történelmi szerepét – mint fogalmazott, nemcsak népek hadi útja vezetett át évszázadokon itt, hanem a szoros a népek közötti kapu szerepét is betöltötte – emlékeztetett, őseinknek oly sokszor kellett itt védeniük a hazát, és egyszer sem adták fel önként, harc nélkül e gyepűt, átengedve mindent a bejövőknek. „Úgy vélem, keresztény hitünknek nem mond ellent, ha elsősorban családunk, aztán településünk, majd nemzetünk védelmére gondolunk, és csak utána foglalkozunk a többiekkel”, utalt az államtitkár a kényszerbetelepítés ellen szervezett népszavazásra, hozzátéve, az erdélyi magyarság számára legalább annyira fontos a voksoláson részt venni, mint az anyaországban. Végezetül felhívással fordult a jelenlévőkhöz: „ha ezer évig kitartottak itt, még ezer évig tartsanak ki, csak fogalmazzák meg céljaikat, és mi ehhez minden segítséget megadunk, mert van még dolgunk ezen a tájon”. Az emlékház felújításához nyújtott támogatásért köszönetet mondott Dimény Zoltán polgármester is, kiemelve, nagy dolog ez Bereck számára, „egy alapköve a magyar nemzet együvé tartozásának”. Máté Róbert plébános áldását követően Sarány Kriszta szavalta el Magyari Lajos Nem a fenyők című versét, majd Kozma Bernadett énekelte el a Hazám, hazám, édes hazám kezdetű népdalt (mindketten a helybéli Comenius Általános Iskola diákjai), a Tibád Sándor nyugalmazott történelemtanár által konferált avatóünnepség a székely és a magyar himnusz közös eléneklésével zárult.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Áldás a béjövőre, béke a kimenőre”
Hol járt a nyáron? Mit látott, mit hallott, milyen élményekben volt része, mit hozott emlékként magával, amit szívesen megosztana velünk? Kinek ami a szívén, az a száján.
Aki e felkérést megfogalmazta, haza beszélt, vagyis a magyar nyugdíjasklub programjára gondolt, ahol sohasem lehet üresjárat. Az elnöki tisztség ugyanis arra sarkallja Béres Margitot, hogy gondoskodjon megfelelő heti témáról, legyen annak sava-borsa. Ezen aztán szépen megosztoznak a jelenlévők, mert az érdeklődés, a kíváncsiság nem kopik meg az évek múlásával. És mert a klubtagok között vannak olyanok, akik itt születtek, ezt a vidéket vallják otthonuknak, de vannak olyanok is, akik a Kárpátok öleléséből költöztek a síkságra, érthető hát, hogy sok újat tudnak nyújtani egymásnak.
Olasz Ilona ezen a nyáron a Hargita aljából hozott ajándékot magával: Kovács Piroska író két könyvét. Egyik az Orczád verítékével címet viseli, a másik székelykapuk Máréfalván címmel jelent meg, gazdag képanyag illusztrálja, közkincsnek minősíthető, hisz a magyarok millióihoz szól. S mert a mi vidékünkön nem forog közkézen e kötet, Olasz Ilona jóvoltából belelapozhatunk a nyugdíjas közösség épülésére.
„Máréfalva esetében már a település nevével is gondban vagyunk. Nem szokványos név. Találgatásokra ad lehetőséget. A népi rege meséje szerint „Már e falu!” elismerő felkiáltásból alakult. Más vélemény úgy tartja, hogy egy Máré nevű vitézről kapta a nevét, csakúgy, mint a falu határában lévő Márévára.” Földrajzi fekvéséről pedig ezt tudhatja meg a magunkfajta érdeklődő: „Máréfalva ma Hargita megye Fenyéd községéhez tartozó falu. A Keleti-Kárpátoktól nyugatra, a Hargita-hegység és az Erdélyi-medence találkozásánál, a vulkáni plátó szélén helyezkedik el, a Székelyudvarhely–Csíkszereda közti útszakaszon.
A fenti sorok azonban csupán eligazításul kívánnak szolgálni. Amiről szólni, amit közelebb hozni akartak Temesvárra települt székely nyugdíjas társaink, azok a székelykapuk, amelyek párjukat ritkítják.
„A faragott kapuk a közösség élni akarásáról beszélnek, nemzeti önazonosságunk üzenethordozói” – írja a könyv szerzője. És folytatja: „Az 1567-ben készült Portajegyzékben tizenkilenc kapuval szerepel a település.”
Az idő azonban nem állt meg. A kötetből megtudjuk, hogy Máréfalva római katolikus plébániája régi, 1645-ben már Szentegyháza volt. Egy püspöki irat szerint „Rákóczi György alatt alapították amint azt a régi szentegyház tornyának kövére vésett neve bizonyítja.” A mai temploma 1772-ben épült, védőszentje Szent Imre herceg. A falu néprajzi nevezetessége a galambdúcos székelykapu. Az eredeti helyén élő közel 100 sima kötött kapu és a 97 faragott kapu népi építészeti örökséget képvisel. A galambdúcos székelykapu a fafaragó népművészet igazi remeke, a székely ember fába vésett oklevele.
A Székelykapuk Napján tartott tanácskozáson Hargita megyei néprajzosok, muzeológusok, kapufaragók részvételével úgynevezett Kapufórum jött létre, amely szeretne segíteni abban, hogy a kapufaragó művészet megőrizze lényeges jegyeit, ne váljék cifrálkodóvá – adják hírül a könyv sorai.
Nem titok, hogy a székelykapu nem kis anyagi áldozatot követel. Komoly munka, hozzáértés, szív kell az elkészítéséhez, és sokféle szerszám: harcsafűrész, rámás fűrész, simító fejsze, kézi bárd, kézi gyalu, fakalapács, mintázó vésőkészlet, mérőeszközök, fúrók, kapcsok, és ezzel még nem soroltuk fel valamennyit. Bár manapság már sokat segítenek a gépek, a villanymotor, de így sem olcsó mulatság a székelykapu felállítása. (Egy faragott nagykapu ára a 90-es években a 4 millió lejt is meghaladta, idejében pedig 40-45 napot vett igénybe.)
A fa kiválasztásáról a kapufaragó mester döntött. „Előbb megnézem az anyagot. Ha olyan, akkor nem vállalom. Erőst bogos fából és különösen cserefából nagy dolog azt kidolgozni. Háromszor annyit dolgozik az ember, mégis kivitele nem az a finom tölgyfáé. Igaz, nem tart annyi ideig, mint a cserefa, de az is kitart kétszáz évet, ha gondozzák” – mondja Dávid Mózes, az adatközlő. A díszítésről pedig így nyilatkozik: „Ügyelek, hogy ne térjek el a hagyományostól. Bennem az a tudat van, hogy amit én megfaragok, azt nem szégyellem, az az én saját munkám. A nevemet is ki merem írni a kapura. ... Nem szép az, ha túlságosan elaprózzák a színözést, összevissza tarkabarkázzák.” Más szóval, a hagyományőrzésnek megvan a maga tízparancsolata, és ebből nem engednek. A faragott kapuk fajtájukat tekintve különbözők és Európa tájain is fellelhetők.
De térjünk vissza Máréfalvára, ahol minden székelykapuról ez olvasható: „Isten segedelmével építtette…” Az emberbaráti szeretetnek és tiszteletnek pedig ekként adnak hangot a kapufeliratok: „Isten hozott – ha mész – Isten veled”, „Szíves vendéglátó e kapu gazdája, de a gonosz embert furkósbottal várja”, „Térj be hozzánk, vándor, ha erre visz utad, ha jó a szándékod, itt szeretet fogad”, „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez – testvér – ne légy hűtlen soha”, „Ha e zajló nagy világban baj és bánat kerget, jószándékú szívvel mihozzánk betérhetsz”, „Házad lehet bárhol, de hazád csak itt”.
Lehetetlen megilletődés nélkül hallgatni a sok vihart megélt székely ember kőbe vésett, fába faragott üzenetét, és közben elismeréssel nyugtázhatják a mi vidékünkön élők, hogy bánsági falvainkban és tágas régiónkban is fellelhetők már a faragott székelykapuk. Mert nem csak az emlékét hozták magukkal az ide települtek, hanem a hagyománytiszteletet és a hozzáértést is. Gyökeret eresztettek a székelykapuk errefelé is, köréje gyülekeznek ünnepekkor és falunapokon mindazok, akik a megmAradást s a folytonosságot látják benne.
Kapuállító című versében Magyari Lajos így vall erről:
„…mert én marasztom az elmenőt,
vigyázom nagyon a megjövőt.
Nyárra ősz, tél hull az őszre…
„Áldás a béjövőre, béke a kimenőre.”
Sipos Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)

Csoóri és az ismeretlen erdélyi orvos
Mondják, hogy Csoóri Sándor az egybegyülekezés embere volt: költőként, gondolkodóként, világjáróként, a magyar szó szerelmeseként. Létezett olyan érdemleges tanácskozás, szervezkedés, beszélgetés a Kádár-kori Magyarországon, ahol ő nem volt jelen? Volt-e olyan emberpróbáló ügy, amelyhez ne tette volna oda vállát, még a pártteokrácia főkorifeusaival is vállalva a szembesülést – barátai, védencei, az ÜGY érdekében?
Nem ismertem személyesen, túl sokan forgolódtak körülötte. Amikor megtudtam, hogy nagybeteg – úgy két éve forma, nyár vége felé –, elmentem Zámolyba, meglátogatni a szülőházát, beszippantani gyermekkora táji-tárgyi világából egy tüsszentésre valót. A községet átszelő Kossuth Lajos főutcán, a központ közelében parkoltam le, ahol északnak tartva lefelé lejt az út, közel a református templomhoz. Egy virágárus asszony igazított útba: „Menjen egy keveset vissza, forduljon jobbra a Vörösmarty utcába. Haladjon előre, aztán az első utca jobbra a Petőfi utca. Annak a közepén áll üresen a háza.” Így könnyű költővé válni, évődtem magamban. Aztán a szerény kinézetű vaskapu előtt állingálva délnyugat felé tekintgettem: abba az irányba, amerre az Arany János utca, Móra Ferenc utca, a Zrínyi utca és Gárdonyi utca húzódott. Ringató gyermekkor? Nem is folytatom. Szeptember 21-én, szikrázó napsütésben, az Óbudai temető 16-os parcellájában az elhunyt költőt pályatársai és barátai nevében – többek közt – Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Tornai József költő, Illyés Mária művészettörténész és Kósa Ferenc filmrendező búcsúztatta. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke így idézte fel utolsó találkozásukat: „Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magányos befelé-tekintése és önkéntes csendfogsága után – megromlott fizikumában, nagybetegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és lám, kiderült, mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!” Odahaza és a könyvtárakban délutánonként újra olvasgatni próbáltam verseit, esszéit. Néha céltalanul pergettem ujjaim közt vaskos köteteit, mígnem – váratlanul – az újpesti városi könyvtárban egy még ismeretlen, karcsú kötetére bukkantam Esztergomi töredékek címmel. Ottani művészbarátai adták ki 1990-ben. Hogyisne: a városnak támaszkodó kilátó dombon állt már több mint egy évtizede a költő szerény faháza, itt érezte otthon magát, ide tudott elmenekülni a Kádár János-i, Aczél György-i Pestről. Kertje úgy lejtett, mint dédnagyapám tanórokja (sövénnyel kerített cseresznyés kertje) a Kis-Küküllő menti suvadozásban. A címadó verséből idézek: „Alvó kutyák feje a nehéz porban / s itt-ott szétszórva kövek, / kidöntött fák és bazilika-árnyak: / Esztergom augusztus-éji töredékei. / Hazaérni én már csak itt érek haza.” A kötet gazdag – barátokról, képtármegnyitókról, összejövetelekről tanúskodó – fotóanyagát nézegetve az 59. oldalon egy kép ébresztett fel metafizikai álmodozásomból, amely alatt ezt állt: Kiss Ferenc és Csoóri Sándor között egy erdélyi orvos. De hiszen ez Darkó Zsiga bátyám, hogyan lehet elfeledni a nevét! – méltatlankodtam egy sort. Talán úgy, hogy nem ültek mellette órák hosszat – hetente legalább egyszer –, éveken át! Mit tudják az esztergomi szerkesztők, hogy mit jelent a sepsiszentgyörgyi „Kripta” magas székében lábat lóbálni és várni a világvégét  1986-ban egy csésze kávépótló mellett! Nem hallották soha Zsiga bátyám ízes, vége nincs történeteit. A közeli kórház műtőjéből dolga végeztével hazafelé tartva mindig felment a Kriptába, és várta művész és újságíró barátait. Helyettük gyakran én érkeztem a Mikó Kollégiumból. Volt eset, hogy súlyos műtét után inkább hallgatni volt kedve, és az asztalfőn ülve Maurice Paléologue A cárok Oroszországa című könyvét olvasta. A csupa ablak első emeletről pompás kilátás nyílt a közeli erdőre. Azt bámultam, eközben remélve, hogy meglepő részletre bukkan Trianon előzményével kapcsolatban. Aztán észbe kapva töltött nekem is egy pohár murfatlart, hiszen a lányunokája tanára voltam.  A szerkesztő Nagyfalusi Tibor azt sem tudhatta, mit jelent együtt várni Darkó úrral a felmentő sereget: talán megérkezik Farkas Árpád jobbról vagy Magyari Lajos, Czegő Zoltán balról, a közeli szerkesztőségből. Az alanyi költők híján esetleg benéz jövet-menet a próza fáradhatatlan mestere: Bogdán László, a filozofálgató Bíró Béla vagy a szintén mindenütt jelen lévő, szoborállító, kultúrmindenes kolumnista: Sylvester Lajos.  Darkó Zsigmond sebész főorvos úr nemcsak Csoóri Sándorral, hanem a képen látható, kitűnő irodalomtörténész és nagy ellenzéki szervező Kiss Ferenccel is megjárta. Mielőtt a 85. születésnapjára kiadott Emlékkötetről elemzést írtam volna, elolvastam Kiss Ferenc naplóját. Az alábbi bekezdésre bukkantam: „Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri – S. K. B.), Király (ti. Károly – K.B.) meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával”. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepéről származik ez a névelírásos bejegyzés. Tisztelt ismeretlen erdélyi orvos! Veled és asztaltársaiddal jobb volt üldögélni lapos pénztárcával is a szentgyörgyi Sugás vagy Stadion vendéglőben, azaz a „Kriptában”, mint később Budán, a Rózsadomb étteremben vagy a soproni Borkóstolóban. Egy Csoóri-verssel búcsúzunk újból Tőled, annak a költőnek a soraival, aki nemrég hagyott itt minket, és akit a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak gúnyoltak az örök alkalmazkodók: „Múlnak a napok nélkülem, / életem nélkül múlnak a napok. / Hétfőre hétfő jön és keddre kedd / és már a pompás kínkeservek is / maguk elunva fuvoláznak”. S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Az eltűnt évek nyomában
Új parlament, új RMDSZ szenátorok és képviselők. Nemzedékváltás. Megújulás. Nagyon gyakran elhangzott kijelentések ezekben a napokban, hónapokban. És miközben mindenki a frissítésről, frissülésről beszélt, nekem eszembe jutottak a régiek. Szenátorok, képviselők, akik már nincsenek közöttünk, és akikkel szerte Erdélyben és az országban, gyűléseken, tanácskozásokon, ilyen-olyan média-megnyilvánulásokon gyakran találkoztam, és immár végérvényesen őrzöm az emléküket.
Az Albert Álmosét (1954 – 2015) például, akinek még szenátorsága előtt, Sepsiszentgyörgy polgármestereként is új útra kellett állítani a várost, és a rendszerváltás előtti székelyföldi erőltetett ipartelepítés egyik nagy gyárából kikerült mérnöknek bizony ezernyi olyan gonddal kellett megküzdenie, amelyeknek hullámai néha összecsaptak a feje fölött.
A napokban elhunyt Bárányi Ferenc képviselőét, egészségügyi miniszterét (1936 – 2016), aki nem tudom, miért, mindig a bátyjának nevezett, noha az öccse lehettem volna, de az első beszélgetés után rájöttem, hogy ez a mindenkihez intézett szófordulat inkább bevezetés a mindig szellemes-sziporkázó társalgáshoz, és az ugyanilyen, RMDSZ-tanácskozásokon vagy parlamentben tartott beszédekhez.
Birtalan Ákos (1954 – 2015) képviselő arca villan fel előttem egy sepsiszentgyörgyi könyvesboltban vagy Bukarestben, akivel mint a román kormány legfiatalabb miniszterével is beszélgettem, de még inkább azok a pillanatok élnek bennem, amikor egy hosszas tanácskozás után mikrobusszal befordultunk a szülőfalujába, Székelyvéckére, és ott a turisztikai tárcavezető sokat mesélt gyermekkoráról. Mindez még azelőtt, mielőtt rábízták volna a Sapientia-alapítás gondjait.
Borbély Ernő (1951 – 2011), aki Csíkszeredából utazgatott Bukarestbe és talán senki nem volt képes olyan tiszta politikai kategóriákban fogalmazni, mint ahogyan ő, a filozófusból eredeztetett, majd az egyre radikálisabb eszmék irányába elforduló liberális képviselő, aki képes volt dokumenfilm-készítőként és könyvíróként saját politikai fogolytársainak börtönkálváriáját is újra végigjárni.
A halkszavú Brendus Gyula (1940 – 2015) képviselő, akiről sokáig nem tudtam, hogy orvos, de amikor Nagyenyedre többször is eljutottam, majd minden családban emlegették a nevét mint olyan személyiségét, aki feltámasztotta úgymond haló poraiból a város magyar közösségi életét. Látom magam előtt a kezdetek Demény Lajos szenátorát (1926 – 2010), akinek székely vonatkozású történelmi munkáiról még fiatal újságíró koromban Albert Antal egykori főszerkesztőm iratott velem recenziókat, mondván, hogy ezek a munkák (nem a kényes témára egyensúlyhelyzetet kereső recenziók…) nélkülözhetetlenek lesznek majd az utókor számára. Akárcsak – teszem most hozzá – az a kemény elhatározás, ahogyan a rendszerváltás után, vezetésével, megteremtették a romániai magyar oktatási intézményrendszer új alapjait és kereteit.
Domokos Géza (1928 – 2007), aki nem csupán Kriterion-igazgatásával, az RMDSZ megalapításával, emlékirataival vált a romániai magyar történelem részévé, hanem azzal a képviselői tekintélyével is, amellyel a legforróbb pillanatokban is maga felé tudta fordítani a többség honatyáinak a figyelmét.
És hogy ne emlékeznék a kezdetek gyárigazgatóból előlépett székelyudvarhelyi képviselőjére, Incze Bélára (1941 – 2016), aki társai szerint nem volt túlságosan bőbeszédű a parlamentben, de annál inkább itthon, amikor a székely ügyek melletti helyzetteremtő fellépésekért tört lándzsát, olyannyira, hogy mondhatni törvényszerűen vált a Székely Nemzeti Tanács egyik szóvivőjévé.
A dicsőszentmártoni Kakassy Sándor képviselő (1941 – 2013) mindig méltóságteljes fekete ruhájában, még a mai nemzeti bajuszdivat előtti,. kétoldalt lelógó bajuszával is mindig itt van előttem, ahogyan soha nem a nagy eszményképekbe kapaszkodott, hanem hónapról-hónapra, évről-évre vállalta az aprómunkát, és ahogyan nem egyszer kikérte véleményem talán a Kis Küküllő nevű helyi újságjukról, még azokban az években, amikor mindenki a gombamód elszaporodó magyar lapoktól (ahogyan ma mondanánk, a print médiától) várta a megváltást.
És most a betűrend második felére kell ugornom és elgondolnom: hányszor találkoztam Magyari Lajos (1942 – 2015) újságíró kollégámmal. A szenátorral, akivel egy küldöttségbe sodort a sors, amikor Stolojan miniszterelnökkel tárgyalva, még a kilencvenes években, az utolsó székelyföldi magyar prefektusokat akartuk megmenteni, vagy amikor ő – immár az Országos Audiovizuális Tanács tagjaként – területi tévéstudiókat ellenőrzött, és hogy is fogalmazzak, a lehető legnagyobb engedékenységgel.
Szabó Károly (1943 – 2011) szatmári szenátorral, európai parlamenti képviselővel való gyakoribb találkozásaimra csíkszeredai származású felesége az egyik magyarázat, a másik viszont: mindig csodáltam azt a derűs életszemléletet, azt a sziporkázó humort, azt az ötletességet és frissességet, ahogyan a parlamentben tökéletes románsággal képes volt azonnal viszontválaszolni a magyarság ellen intézett bármiféle nyílt vagy alattomos támadásra.
Szónoki képességek tekintetében mintha egyhúron pendültek volna Tokay György (1939 – 2016) képviselővel, kisebbségügyi miniszterrel, a romániai külügy egyik ugyancsak ritkaságszámba menő magyar diplomatájával, akit a Harkov-jelentés parlamenti vitájában tartott forró hangulatú védbeszédeiért egész egyszerűen tiszteletbeli székelynek neveztek a Hargita és a Bucsin két oldalán.
Zonda Attila (1950 – 1997) képviselőként megpróbálta azt, ami azóta is hiánycikk: a nagyközönségnek szánt napi vagy heti tudósításokat a parlamenti munkáról. És mennyit tudna írni a mai blogkorszakban, ha nem roppantja szét egészségét és hihetetlen műveltségét az átmenetek oly nehezen olvadozó jégkorszaka.
Az RMDSZ parlamenti hőskorszakáról több visszaemlékezésben is olvasni. Valószínű, hogy eljön majd az idő, amikor néhány jelenkori történész ráveszi magát és a hivatalos közlönyökből kimásolja a korabeli beszédeket és visszafordítja magyarra, ha ugyan anyanyelvünkön valahol nem gyűjti az RMDSZ. Megjelenhetne belőlük egy olyan kötet, amelyhez hasonlót, kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt, hihetetlen mennyiségű aprólékos munka nyomán, Balázs Sándor kolozsvári egyetemi tanár állított össze és a Kriterion jelentetett meg, és amely arra is képes volt, hogy az elhangzott, jegyzőkönyvezett és később a sajtóban gyakran a képviselők által javított változatokat is összevesse. (Magyar képviselet királyi Románia parlamentjében, 2008).
Az RMDSZ- kampányban gyakran emlékeztettek: azért kell ott lenni a parlamentben, mert közeledik a gyulafehérvári országalakítás századik évfordulója. Erre készülve a most induló nemzedéknek, szenátoroknak, képviselőknek alighanem el kellene olvasniuk mindazt, ami a két világháború közötti romániai magyar küzdelmeket jellemezte, mint ahogyan ugyanilyen haszonnal tekinthetnének vissza a rendszerváltás utáni évek parlamenti szövegeire és más dokumentumaira is. Hogy ne lépjünk többször ugyanabba a folyóba, és ne találjuk ki azt, ami már feltaláltatott.
Székedi Ferenc maszol.ro

Válasz imában
Lehetne egy nagy álomlátás ez az élet maga. Fenntartásom legfennebb annyi, hogy nem egyetlen, egyéni álom, úgy, ahogy az van…
Álmainkat kiegészíti a szép emlékezés, azt is szívesen tesszük. Román költő, Ioan Alexandru késztet emlékezésre, nem először. Most is súlya lészen az emlékezésnek, hiszen jó emberre és jó költőre, népe szeretett fiára emlékezni még akkor is életes, ha fáj. Mert odalett ő is, noha igen-igen jó szolgája volt népének és az ő Istenének.
Úgy adódott a Román Kommunista Párt makacs parancsára, úgy 1984 táján, hogy a Könyvhónapban, februárban nem s nem mehettünk Erdélyben, Székelyföldön és sehol az ég s a történelem adta magyar világban író–olvasó találkozóra csak úgy, átabotában, magyar költők s írók módjára, csak ha fele-fele román s magyar volt a pódiumon! Ez volt a tiltás, ez a törvény. És eljött az a február, olvasók s könyvek, költők ünnepe, és eljött Ioan Alexandru román költő is. Híre s neve ismert volt, költészete is, Kányádi szép fordításában.
Ioan nem elégedett meg a szerepléssel. Arra kért bennünket, Magyari Lajost meg engem, mutatnánk meg a városból valamennyit, látványt, jellegzetest.
Vittük, mutattuk a Székely Nemzeti Múzeumot, igen a Lábas Házat, a Székely Mikó Kollégiumot. Ioan Alexandru ragyogott, ámult, azt is mondotta, emlékszem, hogy tudtak építkezni ám ükapáink! És eljutottunk természetesen a sepsiszentgyörgyi vártemplomba. Köztudott volt Alexandru vaskemény vallásossága. Jött a gondnok a kulcsokkal, nyitotta a templomot, de vendégünk csak utánunk akart belépni. Legyen úgy. Odabenn áhítattal és kerek szemekkel vette birtokba a műemlék templomot. Oltárt nem talált a református templomban, de összefogta a két kezét a szószék előtt, és imádkozott.
– Uram, kérlek én, porszem előtted, áldd meg ezt a népet, mely épített jóvoltodból és akaratod szerint templomot, házat neked, Uram, várat és városokat a maguk megmaradására. Segítsd ezt a népet minden jó szándékában, áldd meg, Uram…
Az Igét mondotta a nagy hitű román költő érettünk, magyarokért, a magunk építette templomban. Fordulok most az ő szavaival és istenfélő áhítatát idézve, a román nép jósága és a nép legjava felé, áldást kérőleg Ioan Alexandru szavaival, hogy mi ne legyünk lerohadt lelkű, román zsebes politikusok gyarmata. Ámen.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyvbemutató a DIO Házban
Február 21-én, az anyanyelv nemzetközi napján, a DIO Ház kiállítóterme  zsúfolásig megtelt kultúrát kedvelő közönséggel. A Kemény János Művelődési Társaság égisze alatt újabb könyvbemutatóra került itt sor. 
Őrhelyen gyújtott jeltüzek címmel Székely Ferenc interjúkötete 2016-ban az Üveghegy kiadónál látott napvilágot. Benne olyan jeles személyiségeket bír szóra, mint Bágyoni Szabó István, Bodor Ádám, Cseke Gábor, Gazda József, Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Péntek János. Utóbbiak ketten levélben köszöntötték az egybegyűlteket.
A rendezvényt a társaság elnöke és lelke, Böjte Lídia tanárnő nyitotta meg, és bemutatta a vendégeket: Székely Ferencet, a kötet szerzőjét és alanyát is egyben, valamint Balla Tamás népmesegyűjtőt, Fazakas Tibor képzőművészt, Kincses Elemér írót, rendezőt, Kilyén Ilka színművésznőt és nem utolsósorban  Demeter József  lelkipásztort, házigazdát, aki maga is szerepel a könyvben.
Székely Ferenc elmondása szerint, mikor a jelenlegi, azaz az ötödik interjúkötete megjelent, rákérdeztek, hogy mikor áll le? Válaszként Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét idézte: „Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak…,  akik  még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is volt olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása”. 
Elsőként Balla Tamás magyardécsei helytörténésznek, mesegyűjtőnek adta át a szót, aki elmondta, hogy a könyvek megírását egykori tanárának köszönheti. Ő bátorította, biztatta, hogy gyűjtse és írja le a népmeséket. 18 évesen fejezte be első könyvét, mely Fehér Virág és Fehér Virágszál  címen 1970-ben jelent meg. Azóta megjelent kötetei, a Borsszem Péter (2002) és A világéneklő madár (2013) külföldre is kikerültek, a szórványmagyarság kedvelt gyermekirodalmi alkotásaiként.
A képzőművészetet képviselő Fazakas Tibor magával hozta néhány alkotását is, melyeket egykori egyetemista társa, Baróthi Ádám méltatott. Képei, melyeket a közönség is megcsodálhatott, az op-art művészeti irányzatot követik. A világ körforgását adja vissza műveiben, térben kitárulkozó formái saját lelkivilágát tükrözik. Csendes, zárkózott ember,  elkötelezett népe iránt. Szülőfalujának, Barcaújfalunak 45 munkáját adományozta, Vajdahunyad pedig, ahová élete és munkássága köti, 35 munkáját kapja meg. Ez utóbbi helyen volt szerencsém a tanár úrnak diákja lenni egykor. Máig bennem él csendes, szerény lénye, az, ahogyan a szépre, az esztétikumra nyitogatta elménket.
A szerinte lényeges dolgokat így foglalta össze: hit, béke, szeretet és egészség. Szívből kívánom önnek valamennyit, kedves Tanár úr.
Kincses Elemér író, rendező nem szorul bemutatásra az erdélyi közönség előtt. 1972-ben végezte el a rendezői szakot, a marosvásárhelyi színház rendezője lett, majd hosszú ideig művészeti igazgatója. 170 darabot rendezett, munkája elvitte  Budapestre, Bécsbe, a Vajdaságba. 1972-ben jelent meg első novelláskötete, a Bekötött szemmel. Sikeres drámákat írt és vitt színre: Ég a nap Seneca fölött, Trójában hull a hó, Csatorna. Ez utóbbit román nyelvre is lefordították, akárcsak a Soha című önéletrajzi regényét. Ebből olvasott fel részleteket Kilyén Ilka színművésznő. Az író elmondása szerint mérhetetlen szeretetben nőtt fel, mely kihatott egész életére és munkásságára. Amit akart, az nem más, mint emberi módon, emberi történeteket mesélni, embereknek. Szerintem sikerült.
Demeter József  lelkipásztor nem nagyon akart magáról beszélni. Szerinte a hit, népünk és egyházaink sorskérdései nagyon mélyen benne vannak a kötetben. Magáról csak annyit árult el, hogy bár nyugdíjas,  szívesen szolgál, tevékenykedik most is. A könyvből tudtam meg, hogy teológai tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt számos jeles emberrel került kapcsolatba: Kós Károllyal, Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal, Fodor Sándorral. A teológián ismerkedett meg egy  holland házaspárral, akiknek a DIO Ház építését is köszönhetjük. 32 évet szolgált Szászrégenben. Elmondása szerint nehéz évek voltak, de „ha komolyan vesszük a pályát, a hivatást, a küldetést, akkor sok feladat vár ránk”. Böjte Lídia megköszönte Demeter Józsefnek a Kemény János Társaság  sokéves támogatását, Kilyén Ilka pedig elszavalt neki egy Radnóti Miklós-, egy Dsida Jenő- és egy József Attila-verset.
A rendezvény megható, meleg hangulatban, dedikálásokkal zárult. Az élményt nagyon köszönjük. Reméljük, lesz folytatása.
Fábián Gizella
Népújság (Marosvásárhely)

Óvom a szót, a hazulról hozottat”
Beszélgetés Bálint Márta Kossuth-díjas színművésszel
Legutóbb 2016 decemberében tapsolhattunk szülővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori népszerű művésznőjének. A Marina Vlady életrajzi regényéből készült monodrámát adta elő nagy sikerrel. 1988-tól él, dolgozik Budapesten. Az idei március 15-én „az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként” Kossuth-díjat vehetett át az Országházban. Kitüntetése után pár nappal tudtunk sort keríteni az interjúra.
– Ilyenkor akarva-akaratlanul közhelyek jutnak az ember eszébe. Én is gratulációval kezdem, és nem hagyom ki a szokásos kérdést: milyen érzés volt a meghatározó, amikor értesült a díjról?
– Nagy meglepetés volt, és a díj átvétele óta az öröm dominál. Egyúttal visszaigazolás is ez a díj, de egyelőre csak örömet érzek. Hogy miért visszaigazolás? Azért, mert a pályám két részre oszlik. Lehet, már hallotta valamikor tőlem, hogy egészen fiatal színésznő voltam, amikor az ifjabb Dumas gondolata, miszerint „a színház olyan, mint a szerelem, jó kedély, erő, egészség, fiatalság kell hozzá”, szinte az ars poeticámmá vált. Annyira szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, hogy nekem a színjátszás tényleg olyan, mint a szerelem. Szeszélyes is. Szárnyakat tud adni, felemel, forrón dédelget, de mélybe is taszíthat. Megsebez. Ez a kettősség jellemzi az én pályámat is. Odahaza két évtizeden át szolgáltam Tháliát. Pályakezdőként Szatmáron, az Északi Színháznál kezdtem húsz és fél évesen, ahol nagy szeretettel fogadtak, megbecsültek és foglalkoztattak. Nekem akkor ez természetesnek tűnt, azt hittem, ez a pálya ilyen. Vásárhelyre kerülve is ringatott a színház. Erdélyben tehát húsz éven keresztül megbecsült színésznő voltam, csodálatos feladatokkal halmozott el mindkét színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti is. Magyarországon viszont sokáig az útkeresés jutott nekem, ezért beszélek kettősségről.
– Erre még hosszasabban kitérhetünk a beszélgetés folyamán, de ha már szóba hozta a kettősséget, a díjazása kapcsán egy másfajta kettősség gondolata is felmerült bennem. Kérem, ne értsen félre, örülök a rendkívüli elismerésnek, és biztos még nagyon sokan így éreznek Erdély-szerte. De tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő, ott dolgozó színészt se tüntettek ki Kossuth-díjjal. El kell jönni otthonról ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érhesse a színészembert?
– Érdekes, amit mond, meg is fordult bennem hirtelen, hogy az első erdélyi színésznő vagyok, aki ezt a díjat megkapta, noha több erdélyi kollégám is részesült már rangos magyarországi elismerésben, és erdélyi költők, írók is kaptak Kossuth-díjat. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy bár a kitüntetés személy szerint nekem szól, egyben az erdélyi színjátszás elismerése is. Hiszen ott nőttem föl, a színjátszás ábécéjét ott sajátítottam el, Erdélyben ismert és szeretett meg a közönség. Hogy el kell-e jönni ahhoz, hogy ilyen díjjal is elismerjenek? Teljes bizonyossággal erre nem tudok felelni, viszont tény, hogy Magyarországon nagyon sok küzdelmen mentem keresztül. De mindig kész voltam vállalni a vívódást, az útkeresést. És most ezeket a küzdelmes magyarországi éveimet is megkoronázza a Kossuth-díj. Bennem egy percre se fordult meg a gondolat, hogy a munkámért, amit annyira szeretek, díjat kaphatnék. Csináltam, mert a mai napig szenvedélyem a hivatásom. Ez a rangos elismerés megerősít abban, hogy megéri küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában. És ha a szerelemhez hasonlítottam a színjátszást, akkor azt mondom, ez a díj számomra egy életen át tartó szerelem beteljesülése.
– A fiatalosságot, a belső energiák mozgósítását a feladatok is biztosíthatják. Gyakori manapság, hogy a színházak időnap előtt megválnak a korban előrehaladottabb művészeiktől, annak ellenére, hogy ők még sok örömet szerezhetnének a nézőknek. Ön elébe ment a feladatoknak, saját magának teremtett szereplési lehetőségeket.
– Két évig voltam Budapesten a Nemzeti Színház tagja, ami nem volt örömteli időszak. Magam vállaltam, hogy ezt abbahagyom. Nem főszerepekre vágytam, de arra se, hogy abban, amit csinálok, ne legyen semmi örömöm. Ha este bemész a színházadba, fellépsz a színpadra, és nincs egy mondatod, amivel valamit ténylegesen közölsz, ha csak ez adatik meg neked, azt nem érdemes csinálnod. Valamikor kissé nagyképűen én is hangoztattam, hogy nincs nagy szerep és kis szerep, csak rossz színész. Ez nem igaz! Igenis van kis szerep és nagy szerep, és van kis szerep is, amiben örömödet leled, de ha sorozatosan olyan feladatokat osztanak rád, hogy a tömegben álldogálsz, bármilyen képességed, tehetséged lehet, az abból nem fog kiderülni. Az öröm nélküli színjátszásnak pedig nincs értelme. Változtattam tehát, de nem tudtam, mit vállalok magamra.
– A sok főszerepet és szép sikert halmozó két otthoni évtized nem számított, amikor átjött Budapestre?
– Nem. De ez egyébként is olyan pálya, hogy az, amit tegnap csinált az ember, már nem számít. Tudtam, hogy mögöttem van egy csomó minden, mégis elölről kell kezdeni. Az új feladat új kihívás is, amit lehet, hogy nem oldasz meg olyan szinten, mint az azelőttit. Nem lehet abból élni, hogy mi van mögöttem.
– Új helyzet volt, hogy megválik a Nemzetitől, és önmagában bízva, egészen másba kezd, mint amihez azelőtt hozzászokott. Hosszabb idő után visszatekintve, hogy gondolja, nem hiányzott önnek a közös játék öröme?
– Dehogynem. Nem volt egyszerű önmagamra lelnem. Amikor megváltam a Nemzeti Színháztól, még nem sejtettem, hogy Budapesten nem tudok megkapaszkodni. Vidékre többfelé hívtak, de a gyerekem nyolcéves volt, a férjem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban orvosként dolgozott. Hogy mehettem volna vidékre?! A családot választottam, arra gondolva, hogy azért Budapesten is sikerülhetnek a dolgok. Eszembe jut a költő Székely János gondolata, magamra vonatkoztatva is érvényes: olyan természetű ember vagyok, hogy ha valahol nem kellettem, szótlanul odébbálltam. Néhány felkérésem azért volt, játszottam több színházban, a Katona Józsefben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Művész Színházban, és másfelé is hívtak. Igazi öröm a Dominó Színházban ért, ahol Strindberg Júlia kisasszonyának a címszerepére kértek fel. Nagyszerű előadás lett belőle, az alakításomnak is igen kedvező visszhangja volt. „Tehetséget jó felfedezni” – írta az egyik kritikus. De nem volt szerencsém, kilenc előadás után ez a magánszínház csődbe ment. Aztán mégis megsegített a Fennvaló, elindított azon az új úton, amely a sikerhez vezetett. Bécsből kértek fel egy egyéni estre. Nem akartam elvállalni, mert addig ilyet sohasem csináltam. Gergő fiam hallotta a telefonbeszélgetést, és kérte, hogy egy papírra írjam le az előadással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amikor átolvasta, mint egy felnőtt kijelentette, hogy az érvek erősebbek, meg kell csinálni. Igazat adtam neki, és akkor állítottam össze az első egyéni estemet Újkori fohász címen. Olyan sikere volt Bécsben, hogy egy ott élő 56-os magyar asszony valósággal a mecénásommá vált. Akkoriban nagyon sokat jártam a határon túli magyarlakta területekre, folyamatosan kaptam az előadandó anyagot, és 1999-ig páholyból néztem a magyarországi kulturális életet, mert elfoglaltságom volt, és jártam Európát. De a mecénás hölgy 99-ben elhunyt, az addigi csodálatos lehetőség megszűnt. A folytatás már sokkal nehezebb volt. Megint kezdődhetett a küzdelem.
– Kivel? Mivel? Önmagával?
– Magammal is, de leginkább a helyzettel. Akkorra ezt az utat már megszerettem. Verses estjeim voltak, Kosztolányi-, Áprily-, Lénárd Sándor-est. A Kosztolányi-műsorban egy német művésszel szerepeltem, én magyarul mondtam a verseket, ő németül. Nem én választottam a költeményeket, az estek anyagát készen kaptam. Úgy éreztem, hogy a sorozatot folytatnom kellene, de itt következett a neheze. Ki kellett találni, kit, mit válasszak. Nagyon bonyolult ez az egész, nem olyasmi, ami a színész dolga lenne. Egy produkcióhoz anyagi támogatás kell, pályázatot írsz, azt elutasítják, aztán próbálkozol másfele, helyet keresel, rendezőt keresel, mindez erőt, energiát fogyaszt, ideget rombol. Miközben az is bőven elég volna, hogy az anyagot kiválaszd, átgondold, összeállítsd, illő keretbe helyezd. Mégis nagyon megszerettem az egyéni esteket. Nem azt mondom, hogy nem hiányzott a csapatmunka, illetve az, amit az ember a színházban megkap, vagyis hogy semmi másra, csak a szerepedre kell koncentrálnod. Itt még a fellépőruhámat is magam vasalom, és utazom egyik helyről a másikra. Akár Dérynének is érezhettem volna magam. Csak nem ekhós szekéren, hanem kocsival jártam az országot, és járom a mai napig. A pályám pedig kiteljesedett és gazdagodott ezáltal. Mert hatalmas erőpróba egyedül kiállni a nézők elé. Összehasonlíthatatlan a csapatmunkával, ott a partnered kisegíthet, itt meg az se mindegy, hogy egy kötőszó miképpen hangzik el a szádból. Ha nem tudod a nézőt egymagad lekötni, ha nem vagy képes azzal a bizonyos láthatatlan fonallal egykettőre hozzá kapcsolódni, vesztettél. Ha egyedül állsz előtte, sokkal inkább megérzed, hogy magadra tudtad-e hangolni vagy sem. Ez a fajta megméretkezés végül is annyi örömet adott, hogy most már azt mondom, rátaláltam az igazi utamra. Nyilván egy különleges nagyszínpadi felkérésre bizonyára igent mondanék, persze csak miután megtudtam, hogy ki a rendező, kik lesznek a partnereim. Erre már sokkal jobban odafigyelnék, mint évtizedekkel ezelőtt.
– Feltételezem, hogy különleges elégtétellel olvashatta díjazása indoklásában azt a részt, amely szerint „mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pálya” az öné.
– Igen, mindig arra törekedtem, hogy mindenből, amit csinálok, kiérződjék az igényesség. Akár csapatban, akár egyénileg játszom, igyekszem értéket teremteni. És jólesett, hogy ezt a törekvésemet észrevették. Az is nagy elégtétel volt, amikor azt írta valaki, hogy az egyszemélyes színházammal műfajt teremtettem Magyarországon. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és a Magyar Örökség díjamat is ennek köszönhetem. Mindez visszaigazolja, hogy a munkám és az, amit kemény küzdelmek árán a magyar kultúra szolgálatában létrehoztam, minőséget jelent.
– Ebben az egyszemélyes színházban a megszólaltatott költők a játszótársak?
– Költők és más tollforgatók. A Szegény Sudár Anna, a Jókai Anna regényéből készült monodráma már színház. Vagy A megszakított repülés, a Marina Vlady életrajzi regényéből dramatizált színpadi változat szintén nem költői mű, de lesz még olyan estem, ahol a költők kerülnek előtérbe. Ahogy korábban Székely János és Kenéz Ferenc lírájával is történt.
– Most, beszélgetésünk idején, még az öröm napjait éli. Az ünneplés a későbbiekben csitulni fog. Fájdalmak maradtak?
– Nem. Azokon szeretek túllépni. Ha voltak is a múltban, ez a díj feledteti azokat. Az elején említettem, hogy az ember úgy van a színházzal, mint a szerelemmel, az pedig meg tud sebezni. Sok erdélyi kollégámmal ellentétben én azt is mindig felvállaltam, hogy lent vagyok. Hogy nem vagyok a helyemen. Ez nyilván nem volt lélekemelő állapot, de mindig azon gondolkodtam, hogy tudom ezt a hasznomra fordítani. És büszke vagyok, hogy mindenféle segítség nélkül önmagam teremtettem meg mindazt, amit elértem. Egyedül. A nagyon elkeseredett kollégáimat is folyton biztattam, hogy találjanak ki maguknak valamit, amivel önmagukra találhatnak.
– Az otthoniakkal felhőtlen a kapcsolata?
– Nehezet kérdezett. Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Magánügy, de most elmondom, hogy ebben benne van az is, hogy majdnem válni akartam a férjemtől, amikor kierőszakolta, hogy áttelepedjünk. Ez a díj neki is rendkívüli elégtétel, mert szenvedett attól, hogy engem úgymond átrángatott Magyarországra. Nem akartam otthagyni Vásárhelyt, és most is vallom, hogy a szülőföldön van feladatunk. Nincs erkölcsi alapom ilyesmit mondani, hiszen Budapesten élek, de tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról. Lélekben most is ott vagyok, elszakíthatatlan a kötődésem a szülőföldhöz. És lelkem mélyén néha vártam, hogy hátha hívnak, gyere haza, Márta, vagy gyere egy szerepre! Főleg, amikor a gyerekem már nagyobbacska volt, megtehettem volna. Amikor a Székely János-estemet Vásárhelyen adtam elő, Jászberényi Emese készített velem egy interjút, és megkérdezte, hogy nem hívtak-e az egykori színházamhoz. Ez akkor szíven ütött, és ez az érzés mindmáig megmaradt. Az otthon üzenete mindig felkavar. A napokban felhívott két néző Szatmárról. Valahogy megszerezték a telefonszámomat, és gratuláltak az elismeréshez. Negyvennyolc éve kerültem oda, az volt az első társulatom, három évig játszottam ott, és mégis emlékeznek rám és örülnek a sikeremnek. Pedig nagyon hosszú idő ez egy ember életében. Gondolhatja, mennyire megörvendtem a gesztusnak.
– A Kossuth-díj újabb lendületet adhat a továbbiakra, mert gondolom, a mostani kitüntetést nem tekinti pályalezárónak.
– Dehogy! Igaz, hogy nem ifjan ért ez a nagy megtiszteltetés, de még mindig időben. Mondtam már, tele vagyok lobogással, tervekkel. Ösztönző a díj. Nagyon sok mindent szeretnék még csinálni. Marosvásárhelyen a legsötétebb diktatúra idején voltam színész, és ott a pályatársaimmal együtt küldetést teljesítettünk a magyar nyelv, a magyar színház és kultúra ápolásáért, fennmaradásáért. Ma is azt szolgálják az ottani magyar színészek. Én ugyanebben a szellemben folytattam itt, az anyaországban a tevékenységem. Magyari Lajos mondja gyönyörűen, hogy „óvom a szót, a hazulról hozottat”. Én is ezt teszem változatlanul.
– Kívánom, hogy még sokáig tehesse!
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Bemutatták Matekovits Mihály kötetét Csöndes dicséretek a költészet napján
Kedden délután, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében telt ház előtt mutatták be Matekovits Mihály ny. matematikatanár Csöndes dicséretek c. könyvét. A kötetben a szerző által több mint négy évtizedes pedagógiai munkája során elmondott, leírt laudációkat találja meg az olvasó, olyan munkatársakhoz, kedves ismerősökhöz írt köszöntéseket, akik áldozatos munkájukkal egy életen keresztül szolgálták az aradi és az Arad megyei magyarságot.
Az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában megjelent kötet bemutatása egybeesett a költészet napjával. Az ünnepi hangulatú eseményt a Kölcsey Egyesület alelnöke, Fekete Károly nyitotta meg, mondván, a kötetbe foglalt köszöntések mindegyike főhajtás azok előtt, akik magunk és gyermekeink erkölcsi értékeit csiszolták, emberségre, tisztességre, becsületre tanítottak, és igyekeztek segíteni eligazodni korunk értékei és értéktelenségei között. A könyv szereplői egész munkásságuk során azon fáradoztak, hogy embertársaikra figyelő, érzékeny lelkületű embereket faragjanak tanítványaikból. A kötetből visszaköszönő szereplők egy része kedden a közönség soraiban foglalt helyet, mások már nincsenek közöttünk. Az ő tiszteletükre az eseményre meghívott Fall Ilona, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművésze az Ave Mariával emelte a rendezvény hangulatát.
Az egyesület alelnöke és a színművész Magyari Lajos Csoma Sándor naplója c. versével – aminek egy részlete a kötet bevezető mottója – adózott a költészet napjának. A zenei aláfestést a Miltaller–Miscovici duó, valamint, nem utolsó sorban Silvestru Gavriloaie hegedűművész (az aradi zenelíceum tanára) biztosította.
Több mint nyolcvan személyről esik szó a kötetben, köztük pedagógusok, egyházi szereplők, illetve más területen tevékenykedő emberek. A könyv továbbá tartalmazza azokat a laudációkat is, melyek táblaavatásokkor hangzottak el. A szerző egy matematikushoz illő pontossággal tűntette fel, hogy a köszöntéseket mikor, hol, milyen alkalmakkor mondták. S, hogy miért éppen a „Csöndes dicséretek” cím? Mert a szövegek rendszerint ünnepélyes, lényegében csöndes keretek között hangzottak el, nagy tisztelettel. A kötet bevezető mottójaként olvasható Magyari Lajos-verset a szerző nem véletlenül választotta, úgy véli, a maga területén minden általa vagy mások által laudált személy egy-egy Csoma Sándor, aki „itt, mellettünk, velünk, értünk teszi meg a százezer lépést”. Egyébként a könyv hátlapján szereplő Ady-idézet is a kötet szereplőihez kapcsolódik.
Matekovits Mihály zárásként elmondta, a könyvet azért tette közzé, hogy a szereplők gyermekei, unokái, tanítványai is elolvashassák, megismerhessék, kik egyengették annak idején útjukat.
A kötet borítója Siska-Szabó Hajnalka festőművész keze munkáját dicséri, az olvasószerkesztői feladatot Szabó J. László tanár, a technikai szerkesztést Veres Rudolf vállalta el. A könyvben szereplő fényképeket Kurunczi Ferenc, Matekovits Alpár, a Nyugati Jelen és a köszöntöttek hozzátartozói jóvoltából ékelték a szövegek közé.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Továbbvinni a város poézisét
Ecsetvonások címmel nyílt meg Tolnay Tibor (1932-2009) nagyváradi festőművész kiállítása tegnap délután Közép-Kelet-Európa egyetlen szecessziós múzeumában, a nagyváradi Darvas-La Roche-ház Vörös termében. A tárlatot Szilágyi Aladár helytörténész, publicista, szerkesztő mutatta be.
A XXVI. Festum Varadinum egyik kimagasló eseményének nevezte Tolnay Tibor Ecsetvonások című kiállításának megnyitóját Kecse Gabriella, a programfelelős Tanoda Egyesület elnöke, aki az ismert és szeretett festőművész családjának jelenlétében fejezte ki örömét és háláját azért, hogy az a 36 kép, amelyeket „egy váradi vitt vászonra Váradért,” a fesztivál végéig megtekinthető.
Tolnay Tibor kiállítását Thurzó Sándor József brácsaművész játéka nyitotta meg, és színesítette, aki az alkalomhoz illően, barátja emlékének adózva, annak kedvenc zenéiből adott elő: Macalik Alfréd nagyváradi festőművész, zeneszerző egy áriáját, egy menuettóját, valamint Charlotte von Hampe két barokk táncát. A megnyitó első momentumaiban Meleg Vilmos színművész szavalta el Magyari Lajos Nem a fenyők című versét.
Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnökének köszöntő szavai után értékelésében Szilágyi Aladár mindenekelőtt Tolnay Tiborral való több évtizedes ismeretségük történeteiből osztott meg néhányat a jelenlévőkkel, majd a festőművész kedvenc évszakának, a télnek a megjelenítéseire hívta fel a figyelmet, amelyek a fehér árnyalatainak finom kifejezésmódját adják vissza. Különösen nagy gyakorisággal a Körös-partot megjelenítő képekre vonatkozóan, Nagyváradot korban és térben egyaránt sok-sok élményt adó forrásként említette meg, amelynek poézisét a jövő generációk tovább kell vigyék.
Szilágyi Aladár végezetül arra kért minden jelenlévőt, hogy jöjjenek vissza a hét folyamán, és vegyék újra, egyenként szemügyre a csodás alkotásokat, és amennyiben szeretnék, vásárolhatnak is a képekből, melyek közül hét örökíti meg Nagyváradot.
Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mégis végrendelet
„A nép, amelyből vétettem, bizonnyal megél…” (Magyari Lajos)
Zágon felől, hol a bércek fejét gyakran díszíti hókorona, a Kőrösi-domb és a Tölgyes-havas szorításából kibuggyan egy szomjas patak. Ő a híres kovásznai szita- és kalapkötőkért a Köztetőről indulva a kárpáti homokkőbe mélyül, s hogy Kőrös-pataknak mondhassa a világ, alászekerezik; abban mossa lábát – ki tudja, mióta – a vidék dísze, a Hegyláb.
Hanem egy pompás völgynyakban, a Zágon felé vezető út mellett, ahol ha az ember nem ügyelt, egy szentre, szitát köttek a hátára, vagy forgácskalapot nyomtak a fejetetejére, ezerötszázkilencvenegytől nemcsak a pataknak, a szita- és a kalappiacáról ismert kis falunak is tisztán csak Kőrös volt a neve.
S bizony, ahogyan a mai napig békésen elnyeli Kovászna a Kőrös-patakot, a csinos, székely falu neve sem változik meg, ha nem ott mosolyog először Csoma Sándorra a Keleten ébredő nap.
– Nálunk, az Orbai járásban a fiára, aki már fiatalon elhatározta, hogy felkutatja népe őshazáját, az úton a Nagyenyedi Kollégium felé két magyar forintot költött az édesapa; soha egy petákot se azután – suttogják a felszegi, öreg Csoma-diófák. Suttoghatják. Igaz volt.
A szülőház Kőrösön, a Felszegen elenyészett. A nagy szülött, a világhírűvé lett keletkutató Kőrösi Csoma Sándor meg, aki húsz nyelven írt és olvasott, s akit állomáshelyein a művelt világ küldöttei csodálatuk és tiszteletük jeléül gyakran felkerestek, valahol hazájától nagyon messze, a kelet-indiai Dardzsilingben a lámák süket fülébe egy sose hallott, de veretes hangzásával a régmúltat idéző nyelven annakidején végrendelkezett: Én mindenemet otthon őrzöm… – magyarázta elszáradt lehelettel a furcsa idegen, és gyilkos lázálmában is a Nagyút végcélja teljesítésére készült.
Kár, hogy ezernyolcszáznegyvenkettőben a szomorú hírrel egész Háromszéken végig sepert a Nemere: – A halál nagy úr! – vihogta Kelet kóbor szelleme a felszegi, öreg Csoma-diófák fülébe is Kőrösön.
A nagyutas a Nagyhegyen át Lhaszába akart átjutni, de ő, aki bölcsőhelyét kereste a magyarnak, összeroskadt fáradalmai alatt. A locsogó Muhananda egészségtelen, lápos völgyében maláriát kapott, és örökálmát ott alussza a Himalája harmadik legmagasabb csúcsa, a hatalmas Kancsendzönga árnyékában.
De Zágon alól, amerre Mikes óta mutat egy halovány csillag, nem látszik, hogy a Nagyhegyek tövében mindenszentekre gyúlnak-e pislákoló, apró gyertyafények, s hogy ne lehessen még a halálnál nagyobb úr a feledés, bár távol, a vad idegenben emlékoszlop jelzi, hogy ott pihenhet a nagy európai, a kicsi székely-magyar falu felvette maga is a híres szülöttje nevét. Kegyeletből Csomakőrös lett a szülőfalu – mondják –, már több mint egy bő évszázada.
Úgy volt. Három kilométerre Kovásznától indult el Csoma András és Getse Krisztina nagyobbik fia, hogy fülében Orbán Sigmond oskolamester meleg szavaival a Nagyvilág összes veszélyei és akadályai ellenére Ő, a székely-magyar Erdélyből bámulatos nyelvtudósként a tibetológia megalapítója legyen.
– A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél… – vallják is egész Székelyföldön a Csoma-diófák ma is, és ott is, ahol meg se lebben soha Kelet szelleme, a Nemere.
A Sóvidéken, pont a Kebeled mellett, ahová likas, nagy követ ejtettek le az ördögök, hogy a lyukon át a csillagképből lássák, mikor fordul szigorúan téliesre az esztendő, egy halandó, aki jó szolga akart lenni, mert elhízott s a még rideg, újabb urakkal tele s teli a végtelenség, az egykori iskolája elé igaz őrnek magát Kőrösi Csoma Sándort állíttatta.
– Magyar vagyok, de európai, s lehetetlen, hogy kincseim sorsa ne gyötörjön! – vallhatta Magyari Lajos szerint az a halhatatlan nyelvőr már százhetvenöt esztendővel ezelőtt a Kis-Küküllő felé igyekvő Korond-patakától messze, Bokharában.
Ezért – akár szomjasan, de vigyázhat még századokon át a csomakőrösi nagy tudós műkőszobra egy jelképes, magyar íróparlamentre – szép reménnyel susogják ma a Sóvidéken is az alszegi, öreg diófák.
Ambrus Lajos / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vitorla-ének
Minálunk tavasztól télig csak úgy potyognak az ünnepek. Most nem magamba fordulok ezzel az irodalmi évfordulóval, hiszen én még nem írtam akkor, amikor a könyv összeállt nagy politikai vajúdások közepette. 1967-et írtunk akkor, ragyogott a VITORLA-ÉNEK nevű antológia. Egek. Huszonnyolc erdélyi, magyar s fiatal költő.
A könyv hatalmas sikert aratott, nagy feltűnést keltett. Még a sorra is emlékszem, amelyben türelmesen várt sorára Salamon Ferenc, Antal Miklós és megannyi tanár úr, fiatal civilek és nagydiákok, szövőnők és színészek. Jelenség volt, esemény. Mert úgy vagyunk az ágas-bogas történelmi korokkal, hogy elkövetkezik óhatatlanul, minden szekuritáté és pártdiktatúra idején is egy időpont, amikor már nem lehet a jogi, a szellemi s anyagi nyomort véka alá rejteni. Kibúvik a szög s a vers a zsákból.
Remek költői réteg állott össze. Bizalomkeltő versek és nevek. Hogy nem mindenkiből lett koszorús-koronás, egész életet az irodalomnak szentelő? Mindig is így volt e világi élet. Az akkor már jó hírű, maga is fiatal költő Lászlóffy Aladár, a szerkesztő mindenkit magához ölelt volna, aki mert szólni ama romániai világban a világról. Már ahogy lehetett.
1967-re már annyira rühellte az akkor még rajongva olvasó közönség az egész párthozsannát, hogy ama fiatalokat istenítve állta a sarat s a sorokat a könyvért. És abban a 190 oldalas kis gyűjteményben egyetlen párt-ima nincs; ama 28-ak azokat kirekesztették a szívükből, szellemükből. Ötven esztendővel ezelőtt ők huszonévesekként, a mennyekbe vivő létra alsó fokán. Apáthy Géza, Aradi József, Balázs András, Balla Zsófia, Bokor Katalin, Bordy Margit, Cseke Gábor, Cseke Péter, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László, Komán János, Komzsik István, Krizsán Zoltán, Magyari Lajos, Mandics György, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Mózes Huba, Paizs Tibor, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos, Tatár György, Vásárhelyi Géza.
Számomra és a megmaradottak számára ma már ünnepes ez a versgyűjtemény. Vitorla-ének. Bevitorláztak ötven éve a magyar irodalomtörténetbe. Éltesse őket a jelen s a jövő, illesse őket tisztelet.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lélekcserélő idő
Órákon át lapoztam meg olvastam a könyvét, szinte mindent tudtam a szerzőről. Mégis többször is föl-fölrebbent bennem a szánalom: szegény Lajos. Két évvel halála után megjelent könyve (Magyari Lajos: Lélekcserélő idők. 1989 –1990., felelős kiadó Szabó Zsolt) a fent jelzett egy esztendőben írt vezércikkei egy részét adja. ’89 legvégén zajlott az a bizonyos művi forradalom, melynek semmi köze nem volt a forradalmakhoz, azon kívül, hogy a hatalom magasából és a szekuritáté mélységéből eredő parancsokra lőttek a tömegre a nemes Temesváron, aztán Aradon, Bukarestben, Kolozsváron… Magyari Lajos sepsiszentgyörgyi költő, újságíró akkor is együtt volt megnyomorított székely népével, hitte is, mint ahogy százezrek hitték, hogy itt a Petőfi-féle szabadság. Hát nem. Népem, szegény népem és szegény Lajos, igen hamar, négy hónapon belül meggyőződhettek, hogy az a nép, melynek a történelem során soha nem volt egyetlen forradalma sem, ma is csak a véres, hatalmi bohóckodás szemtanúja volt, beleszólási jog nélkül.
Magyari mostani 410 oldalas könyve, merem állítani, igen értékes történelmi dokumentumfilm. A vértől a könnyekig, a csalódások zuhatagáig naponta mindent megélt, figyelmeztetett, javasolt, megírt, a sánc felé menetelő országnyi nép akkori sorsáról. Hallatlan nagy érték ebből a szögből nézve is ez a könyv. Hajmeresztő dokumentum az előző és a mai nemzedékek számára. Annyi semmitmondó egyetemi kar, fakultás van itt ma, lenne ahol a történelmi igazság egy idejét életesen tanítani belőle. Ezt a dokumentumkönyvet is, amely a fajgyűlölet és az egyetemesen működő hazudozás örök életét mutatja, újjászületését és megizmosodó túlnövekedését, el máig, 2017 októberéig. Szegény Lajosnak szegény népe, nemzete. A román politikánál is hatalmasabban hazudozó nagyhatalmak mindmáig tétlenül legyintve nézik a magyar nemzetrész senyvedve haldoklását, álforradalmakat hintve rájuk, megélhetési műanyagforradalmat. Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emléktáblája lesz Magyari Lajosnak Székelyudvarhelyen
A tavalyelőtt elhunyt költő és újságíró egykori szülőházára kerül az emléktábla, amit születése napján, október 26-án avatnak fel.
A székelyudvarhelyi születésű Magyari Lajos költő, műfordító, újságíró idén lenne 75 éves – ebből az alkalomból az az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, az Élő Székelyföld Egyesület, a Magyar Írószövetség és a Magyar Polgári Párt Székelyudvarhelyi Szervezete emléktáblát avat tiszteletére egykori szülőházánál, a Szentimre utca 29. szám alatt. Az emléktábla leleplezése október 26-án, csütörtökön 16 órakor lesz, amin részt vesz Magyari Lajos családja is.
Magyari Lajos Székelyudvarhelyen született 1942. október 26-án. Középiskolai tanulmányait az udvarhelyi gimnáziumban végezte, 1966-ban a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári oklevelet. 1968-tól a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilap belső munkatársa, majd 1990-től a Háromszék napilap főszerkesztőjeként dolgozott. 1992 és 1996 között politikai pályára lépett, az RMDSZ szenátora volt.
Költőként a második Forrás-nemzedék képviselőjének tekintik, 1969-ben Hétarcú ballada címmel jelent meg Forrás-kötete. A Csoma Sándor naplója című kötetnyi költeményét keleti nyelvekre is lefordították. 2015 június 3-án hunyt el, a sepsiszentgyörgyi Szemerja negyedi új temetőben nyugszik. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Új irodalmi emlékhely Székelyudvarhelyen
A Szent­imre utca 29-es szám alatti ház falára mostantól kissé megilletődöttebben nézhet fel az ember, ha arra jár. Itt élt Magyari Lajos költő családja 1942-ben, míg a közeli Rózsa utcában felépült új otthonuk. Fél éve Balázs Árpád újságíró kezdeményezésére láttak hozzá az adománygyűjtéshez, hogy az író születésének 75. évfordulója napjára elkészülhessen az emléktábla Zavaczky Walter Levente székelyudvarhelyi szobrászművész műhelyében. Tegnap délután délután 4 órakor, a meghirdetett program szerint gyűlt össze a helyszínen a költő jó néhány családtagja és tisztelője. Czegő Zoltán költő barátként és pályatársként idézte Magyari Lajos alakját, hiszen egyetemi hallgatóként és a második Forrás-nemzedék tagjaiként, már a múlt század hatvanas éveinek közepétől ismerték és becsülték egymást, aztán úgy adatott, hogy a Megyei Tükör című lapnál, illetve annak jogutódjánál, a Háromszéknél is együtt dolgozhattak. Simó Márton író a lírikust idézte, Szabó Zsolt közíró, szerkesztő a publicistáról szólt, hiszen munkái iskolapéldái az erdélyi újságírásnak, a felelős közösségi gondolkodásnak. Nehezményezte, hogy az elmúlt évek során soha nem jutott pénz arra, hogy publicisztikáit kötetben is kiadják. A maga részéről a jelenlevők figyelmébe ajánlott egy válogatást, amely egy sorozat első darabja. Bíró Zsolt parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke a költőre emlékezve, nem feledkezett meg arról, hogy elődje volt az országos politizálásban, hiszen egy mandátumon át – 1992–1996 között – az RMDSZ szenátora is volt. A továbbiakban a költő fia, Magyari Zoltán és Péter Eszter szavalatát hallgathatták meg a jelenlevők, majd sor került a plakett leleplezésére. Hargita Népe (Csíkszereda)

A romániai magyar politizálás mózesi kőtáblája (Beszélgetés Bodó Barna politológus-egyetemi tanárral)
A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal.
– Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit.
– Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni?
– Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk...
– Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez?
– Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt.
– A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők?
– Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött.
– Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét?
– Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája.
Bodó Barna
Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jakabos Ödön-emléktáblát avattak (Kézdivásárhely)
Vetró András szobrász által készített domborműves emléktáblával jelölték meg tegnap a kézdivásárhelyi Bem József utca 2. szám alatti ház homlokzatát, ahol Jakabos Ödön élt, illetve megírta Indiai útinaplóját. Az emlékjelállítást a CsomóPont Egyesület egyik alapembere, ifj. Hodor Levente kezdeményezte, a csomópontos fiatalok anyagi támogatókat kerestek, így készülhetett el az emléktábla. Terveik szerint a jövőben újabb helyi hírességeknek szándékoznak emléket állítani azért – miként Erőss Sándor megfogalmazta –, hogy „emlékük ne menjen feledésbe”.
A zord időjárás ellenére mintegy százan vettek részt az eseményen, jelen voltak a Jakabos család tagjai is. Elsőként Jakabos Ödön fia, a Tatabányán élő Zoltán szólt az egybegyűltekhez. Kezében édesapja – az alig harminckilenc évet élt Jakabos Ödön – 1983-ban a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Indiai útinaplóját tartotta. Elmondása szerint édesapja a nagy út végén is szerény és elégedett ember volt. Azt javasolta, tanév végén a több nyelvet beszélő, kiváló tanulókat egy-egy Kőrösi Csoma Sándor- vagy Jakabos Ödön-jelvénnyel, illetve más helyi híres emberről készített kitűzővel lehetne jutalmazni, hogy a mai fiatalok továbbvigyék a Jakabos Ödön által is képviselt szellemiséget, szerénységet és akaraterőt.
A nagy utazó emlékét a család kérésére egykori barátja, Czegő Zoltán költő méltatta, arra emlékeztetve, hogy mielőtt elment volna Indiába, kerékpárral bejárta Európa egy részét, amihez „valami megkapó és megható lelkierő kellett, és vállalta a koldulást a szó igazi értelmében egy-egy vízumért, hogy átmehessen a határon. Soha nem a kalandvágy serkentette arra, hogy megtegye a nagy utat. Autóstoppal, teveháton, gyalogosan, hajón egyenesen ment a cél felé. Sok Jakabos Ödönre és ilyen jellemre van szüksége ennek a népnek.”
Deák Ferenc magyartanár arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a márványtáblára Magyari Lajos egyik ismert versének a két sora – „Az utat én akartam, mert engem akart az út” – került fel, mert nagyon lényeges, hogy mindig legyenek olyan emberek, akik tudják vállalni a küzdelmet. A domborműves emléktáblát dr. Jakabos Sára, Jakabos Ödön húga és Jakabos Zoltán leplezte le. A rendezvény a Jakabos-porta udvarán kötetlen beszélgetéssel és szeretetvendégséggel zárult. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetiségi sorsunk kibeszélője – emléktábla került Magyari Lajos szülőházára
„Van olyan föld, mely vélt gyengeségünk
értőn-bocsátón majd mind fölissza.
Van olyan föld, mely jövőnket bízva
fogadni gyermekeinket is megtanítja.”
(Magyari Lajos)
Napra pontosan születésének 75. évfordulóján, október 26-án leplezték le néhai Magyari Lajos költő, közíró, politikus, lapunk korábbi főmunkatársa emléktábláját Székelyudvarhelyen álló szülőházának a homlokzatán.
Az ünnepi eseményt a családtagokon, pályatársakon és az erdélyi magyar újságírói társadalom képviselőin kívül Gálfi Árpád, a székely anyaváros polgármestere, valamint Biró Zsolt, az MPP országos elnöke, parlamenti képviselő is megtisztelte jelenlétével.
Csütörtökön délután bágyadt napsütésben, még színpompás, de már a lombjuktól búcsúzó erdőkön át kanyargó úton igyekeztünk Sepsiszentgyörgyről – Barót érintésével – Székelyudvarhelyre. A bükk- és tölgyrengetegben itt-ott üde szigetként feltünedező fenyőligetek haragos zöldje azonban a megmaradás és folytonosság cáfolhatatlan bizonyítékaként dacolt az idő múlásával és a karmait már élesítő téllel. Mint ahogy Magyari Lajos életműve is szembeszegül az elmúlással, hiszen hordozza és nemzedékről nemzedékre átörökíti megtartó gondolatait, valamint érzelmeit. Fittyet hányva a dölyfös és pöffeszkedő hatalom elvárásaira, Székelyföld és népe szeretetét, a hozzájuk való kötődést, ragaszkodást és hűséget hirdeti.
A helyszínen az emlékállítás kezdeményezője, mozgatórugója és megszervezője, Balázs Árpád újságíró, író, szerkesztő köszöntötte a Czegő Zoltán, Magyari Zoltán, Ferenczy L. Tiborné és jómagam alkotta sepsiszentgyörgyi küldöttséget. Magyari Lajos a Szentimre utca 29. szám alatti ház kifelé tekintő szobájában látta meg a napvilágot 1942. október 26-án. Az egykori otthon emléktáblával történő megjelölésének gondolata tavaly tavaszszal született meg Balázs Árpádnak a költő nővérével folytatott beszélgetése során. Megvalósulása pedig több magánszemély és cég anyagi hozzájárulásának, valamint az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, az Élő Székelyföld Egyesület, a Magyar Írószövetség és a Magyar Polgári Párt székelyudvarhelyi szervezete támogatásának köszönhető. Kérdésünkre válaszolva pedig azt is elárulta, hogy a költő és közíró személyének, valamint életművének a nagy tisztelete késztette az emléktábla-állításra.
„A hét testvér közül (már csak ketten vannak életben – szerz. megj.) négyen születtünk ebben a házban, ahol a családunk albérletben lakott, amíg a közeli Rózsa utcában fel nem épült az új otthonunk. Akkor egy távoli rokonunk, Jánosi Péter tulajdonában volt, aki nagybetűs emberként viszonyult hozzánk a családjával együtt, ezért nem csak a házhoz, hanem hozzájuk is szép emlékek fűznek. Örömmel nyugtáztam az emléktábla-állítást, mert mindig is büszke voltam az öcsémre és boldog vagyok, hogy a testvére lehettem” – egészítette ki Magyari Lajos nővére, Ágoston Ilonka az addig elhangzottakat.
„Magyari Lajos költészete és szókimondó stílusa számunkra mindig megtartó üzenete volt – nyilatkozta az esemény kapcsán lapunknak Lőrincz József nyugalmazott gimnáziumi magyar nyelv és irodalom szakos tanár. – Lehet, hogy akadtak, akik ezért elítélték, mi azonban hitet és erőt merítettünk belőle. Mások azért fanyalogtak tőle, mert szerintük nem volt elég modern, pedig az a modern és igazi költő, akinek a gondolatai, valamint érzelmei vibrálni kezdnek a befogadóban vagy olvasóban, és ő ilyen volt. Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy Székelyudvarhelyen végre emléktábla kerül a szülőházára, és remélem, ezentúl az eddiginél több alkalommal fogunk ebben a városban rá emlékezni.”
Az emléktábla-avató ünnepség a Palló Imre Zene és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjai fúvószenekarának játékával kezdődött, majd a rendezvényt levezető Balázs Árpád ismertette a szülőház megjelölésének történetét, egyúttal köszönetet mondván a kivitelezését szíves beleegyezésével lehetővé tevő jelenlegi tulajdonosnak, Kocsis Árpádnak. Elsőként a Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán író, költő, közíró emlékezett veretes szavakkal és tisztelettel telített szeretettel az egykori barátra, sors- és pályatársra, illetve életpályájára és költészetére. Beszéde Az önvigasz is a nemzeté cím alatt olvasható.
„Hogyha Magyari Lajos mindössze egy verset írt volna, történetesen a Nem a fenyők… címűt, akkor is megmaradna az emlékezetünkben, mert minden benne van: borvíz, fenyő, Európa és szabadság. Minden olyan fontos alkotóelem, amely a miénk volt, s az is, amiből hiányt szenvedtünk. Hogyha Magyari Lajos, a költő csak egyetlen poémát írt volna, a Csoma Sándor naplóját, akkor is megmaradna nekünk a székely és a magyar Parnasszuson” – vélekedett az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány képviseletében felszólaló Simó Márton székelyudvarhelyi író, szerkesztő. Ünnepi beszédét a következő gondolattal zárta: „A mai naptól kezdve a Szentimre utcában járva, ha felnézünk erre a házra, mindjárt felötlik bennünk a költő emlékezete, példája, s a vágy, hogy próbáljunk napról napra többek lenni, vagy legalább ennyik maradni.”
A költő fia, Magyari Zoltán saját, Vigyázz című versének a felolvasásával tisztelgett édesapja emléke előtt. Az utána felszólaló Szabó Zsolt közíró, szerkesztő, a Művelődés kulturális folyóirat nyugalmazott főszerkesztője Magyari Lajos publicisztikájának jelentőségére hívta fel a hallgatóság figyelmét. Szerinte ugyanis „nemcsak költőként, hanem újságíróként is különös expresszivitással és termékenységgel szólaltatta meg a nemzetiségi lét időszerű gondjait és egyetemes összefüggéseit. Patrióta volt, Illyés Gyula-i értelemben: jogot védett, egyetlen nép méltóságát sem sértette.” Éppen ezért a ’89-es romániai változások sajtódokumentumaiból a Kolozsvári Művelődési Egyesület által útjára bocsátott könyvsorozat indító köteteként Magyari Lajos vezércikkeinek válogatott gyűjteményét adták közre. Szabó Zsolt megfogalmazásában „pontos lenyomatai ezek annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások.”
Végezetül Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt országos elnöke, parlamenti képviselő osztotta meg a hallgatósággal az alkalomhoz illő gondolatait. „Székelyföld jelentette számára azt a hangulatot, amely nemcsak a Hargitán kerítette hatalmába, de például a Bekecs alatt, Nyárád mentén is, pedig oda különösebb személyes emlék sem kötötte… Célja és eszménye az volt, hogy az irodalomban kibeszélje nemzetiségi sorsunkat, a székelyföldi magyarok közérzetét, hogy ereje és hozzáértése szerint mozdítson valamit a világon” – fogalmazott a politikus.
Az egyszerűségében és visszafogottságában is lelki tüzeket gyújtó, mindvégig méltóságteljes rendezvényt Magyari Lajos Van olyan föld című költeményének kortársa, Péter Eszter általi tolmácsolása zárta. Utolsó mozzanatként pedig a költő lánya, Zselyke, illetve az emléktáblát megálmodó és alkotó Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrász leleplezték és koszorúzták meg a költő–közíró–politikus emlékét bronzban megörökítő domborművet. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Itt az írás, forgassátok...
„Itt az írás, forgassátok...” címmel indított sorozatot a ’89-es hazai változások sajtódokumentumaiból. Kölcsey halhatatlan sorát idézve a Vanitatum vanitas elejéről. Magában a versben azért az is benne van, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, akármilyen reménytelennek is látszik az előrelépés.
Keresve sem találhattunk volna alkalmasabbat sorozatindítónak Magyari Lajos vezércikkeinél, melyek kivétel nélkül a korabeli induló Háromszék napilap első évfolyamában jelentek meg. Pontos lenyomatai annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások ezek, nem véletlenül kapta meg értük elsők között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületében megfogalmazott javaslatunkra az EMKE Krenner Miklós-díját 1993-ban. A leendő újságírók képzésébe bekapcsolódva előbb a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, majd Kolozsvárt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakán a magyar írók publicisztikájáról beszélve évekig a műfaj legjobb, legjellemzőbb példájaként idéztük. Ezért is alig érthető, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás fő szponzora, a Communitas pályázatán nem sikerült támogatást kapni ezeknek a vezércikkeknek a kiadására. Pedig a szerző egy ciklusban, az érdekképviselet-szándékú szervezet parlamentbe lépésének elején szenátora is volt a Kovászna megyei RMDSZ-nek, nem kis mértékben éppen sajtóbeli szereplésének köszönhetően. Hogy aztán Bukarestben a balkáni politika útvesztőiben nehezebben tájékozódott, aktív politikusként bizonyára kevésbé volt eredményes, az elképzelhető. Másoknak sem sikerült alapvetően megváltoztatni a romániai magyarság helyzetét, közösségi jogaink elismertetésében, életkörülményeink javításában, egyenjogúsításunkban, az egymás mellett élés feltételeinek megteremtésében, elkobzott egyházi és közösségi javainknak visszaszolgáltatásában maradt bőven tennivaló. Magyari Lajos negyedszázados üzenetei ma is túlnyomó többségben érvényesek, időszerűek. Akár napi olvasmányuk, bibliájuk lehetne ez az eseményeket szinte naplószerűen követő vezércikkgyűjtemény politikusainknak, hiszen érdekképviseleti szervünk céljai ma is ugyanazok, lévén alig változtak a körülmények. Az sem lehet kifogás, hogy a szerző egy megyei napilapban írta meg cikkeit, egyáltalán nem vidéki, adott esetben két kézre vívott csatát, egyaránt figyelt a világ, az ország és Háromszék történéseire, a tudatos külső és belső bomlasztókra, a barikád mindkét oldalán ellenünk kíméletlen harcot folytató janicsárokra és a jóhiszemű, de bizalmatlan, a céltalannak látszó küzdelembe belefáradtakra is.
Emlékszünk még a tévében közvetített szemfényvesztő forradalmi szappanoperára, amikor eléggé el nem ítélhető módon a főszereplők – ki tudja, milyen főrendező utasítására (?) – Istennek képzelték magukat, emberéleteket vettek el számolatlanul Temesváron, Bukarestben, Kolozsvárt és még sok helyt az országban egy hatalmi harcban. Hogy aztán utólag az elejtett igazságmorzsákból tudjuk meg: nemzetközileg is jól-rosszul előkészített változássorozatnak voltunk részesei, különböző szintű egyeztetések után. Óhatatlanul is gyanakvóvá válik az ember, s nem is kell föltétlenül összeesküvés-elméletek hívévé szegődnie, ha némi hasonlóságot érez, feltételez, lát az arab tavasznak nevezett dominójáték, az ukrajnai zűrzavar és a tájainkon negyedszázada lezajlott események között. Talán a kelet-európai változások is egy korábbi migrációs hullám elindításáért történtek? Románia népességének, ha igaz, 16 százaléka fogott vándorbotot 1990 óta.
Emlékszünk a bukaresti tévé ostromára is, arra, hogy mit, hogyan, illetve mit nem közvetítettek. Megdöbbentünk és felismerni véltük a temesvári törő-zúzó hangadó csoportok viselkedési formáját. Sajátos hazai technológiának vélhetnők, ha a 2006-os budapesti tévés cirkusz és kapcsolt részei legapróbb részleteiben is nem ugyanazon rendezői utasítások nyomán zajlanak. Még az elmaszatolásuk is kísértetiesen egybecseng. A kijevi zavargásokról is nagyon hasonlóak voltak a képek. Gondolhatjuk, hogy nem a tévéoperatőröket képezték ugyanazok a tömeglélektanban járatos személyek.
Vagy a marosvásárhelyi események 1990 márciusában... Ma már tudjuk: a belügyes csoportok egymás közötti és a hadsereg hatalmi harcának voltak áldozatai a halottak, sebesültek rövid távon, viszont sikerült elmérgesíteni a román–magyar kapcsolatokat s legalább fél évszázadra gyanakvást, bizalmatlanságot kelteni. Azt is tudjuk, hogy a főpróba Szászrégenben cigányellenes volt, ezért sem volt kétséges, miért vették fel ők is a harcot szinte azonnal a félrevezetett, leitatott Görgény-völgyi románokkal szemben.
Arra is emlékszünk, hogy Kolozsvárt is próbálták összeugratni a magyarságot a románsággal. De itt már rég eldőlt a városban az etnikai arány, számarányunk nem érte el a 25 százalékot. Mégis győzködnünk kellett mind az iskolákban, mind a különböző fórumokon és személyes beszélgetésekben kedves román ismerősöket: tán nem néznek annyira ostobának minket, hogy a több mint négyszeres túlerővel szemben bármilyen összetűzésbe hagyjuk magunkat beleprovokálni. Viszont igaz volt, hogy a Monostor gyárbezárás miatt munkanélkülivé vált tömegei még másfél évtizedig mozgósíthatók voltak, tán még ma is sok közöttük vevő a „magyar veszély” fölemlegetésére.Olvassuk hát figyelmesen Magyari Lajos írásait. Nagyon határozottan és világosan fogalmazza meg nemzetiségi közössége elvárásait, figyelmeztet, biztat csüggedőket, jó példák követésére sarkall, és azonnal felszisszen, ha jogsértést tapasztal. Néhány példával is érzékeltetni próbáljuk, az éppen időszerű feladatok megoldására hogyan mozgósít. Az első választások előestéjén megfogalmazza, hogy az erdélyi magyarságra három veszély leselkedik: a közöny, a fásultság és a megfutamodás. És hogyan érvel ez utóbbi ellen?
„A harmadik sátán az előbbi kettő fiókája és szüleménye. A megfutamodás. Hiszem, hogy nem gyávaságból fut senki, merem remélni, hogy ez fajtánk természetével ellenkező. De fut inkább a rajta-rajtunk elhatalmasodó reménytelenség miatt, s ezt ugyancsak belülről növesztjük-tápláljuk magunk. Ezért nehéz küzdeni ellene. De fordítsuk szembe véle az ugyancsak bennünk élő és munkáló dacot és konokságot: senki egy tapodtat se innen, bölcsőhelyünkről, szülőhazánkból nem lehet kiparancsolni minket.”
A tartalomjegyzékben a címek után a megjelenés időpontja is rögzítve. Sokat mondanak ezek a dátumok azért is, mert mutatják, milyen élesen, tisztán fogalmaz meg már idejekorán közelebbi és távlati célokat, figyelmeztet napi eseményekről szólva az iskoláink védelmében, a helyi közigazgatásban a magyar nyelv használatának, arányos képviseletünk érdekében. Ugyanakkor általánosabb veszélyre is odafigyel, például 1990. június 2-án: „el kell mondanom, hogy létezésünk legutóbbi öt hónapjának fergeteges fordulataiból, sajnos, a legjellemzőbbnek és a legtragikusabbnak azt a sok álszent szemforgatást és köpönyegfordítást tartom, ami oda vezet lassan, hogy ez az ország a korábbinál is rosszabb helyzetbe süllyedhet. Az ok kézenfekvő: nem akarunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy új, más társadalmat csak új szemlélettel és új szemléletű kulcsemberekkel lehet teremteni.
Aki csak külszínként viseli éppen alkalmas meggyőződését, tegnap még elszánt kommunista, sőt Ceaușescu-lakáj volt, ma demokrata, holnap internacionalista, holnapután ultranacionalista, közben européer, majd »vátrapéer«, a privatizálás és a piacgazdálkodás híve, majd a »népvagyon szentségének« apostola, jobb agytekéjével az önkormányzat híve, a ballal a »szeparatizmus« elleni harc lovagja, egyik szemével Moszkva halványuló csillagán csügg, a másikkal Párizsra, Bonnra, Washingtonra, Tokióra, Stockholmra kacsint, egyik lába belegyökerezett a »kétezer éves rögvalóságba«, a másik a nyugat-európai autósztrádák aszfaltját koptatná – hát ne ígérjen az kibontakozást, gyors előrelépést ez országnak, e megpróbált népnek, mert úgysem ad mást, mint pótszert, ideológiai »nyekezolkávét«, szójával dúsított anyagi jólétet.”
Szeretnők remélni, hogy az olvasók nemcsak Háromszéken, hanem mindenütt, ahol az emberek még szívesen vesznek kezükbe veretes nyelven írott értekező prózát, ahol szűkebb vagy tágabb közösségünk sorsa iránt érdeklődnek, a felfedezés és az újrafelfedezés örömével fogadják az induló sorozat első darabját, Magyari Lajos vezércikkeit a fordulat évéből. „Itt az írás, forgassátok...”
Magyari Lajos: Lélekcserélő idők (Válogatott vezércikkek, 1989–1990), Kolozsvári Művelődés Egyesület, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Magyarnak lenni vallás
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör november 14-én, kedden délután tartotta Anyanyelvünk Ünnepét a megyei könyvtár Concordia Termében. Czernák Ferenc ny. katonatiszt negyven perces műsort készített a nagy alkalom tiszteletére Magyarnak lenni vallás címmel. Előzetesként a magyar nyelv történetéről beszélt néhány szót, majd párhuzamot vont a magyar és más nemzetek (román, német, angol, francia, orosz és spanyol) napjai között. Kiemelte az anyanyelv jelentőségét s nem utolsó sorban védelmét.
Petőfi Sándor, Pósa Lajos, Tóth Árpád, Radnóti Miklós, Reményik Sándor, Faludy György, Anavi Ádám és Böszörményi Zoltán versei a körtagok magyarságtudatát táplálták rendkívüli sikerrel. Az irodalom remekművein túl rá kell mutatnunk az előadó nem mindennapi tehetségére. Jeles szavalónk minden alkalommal sikeresen szerepel a különféle szavalóversenyeken. Jogosan érdemelte ki a Petőfi-díjat és a dicsérő okleveleket.
Regéczy Szabina Perle műfordító az irodalmi kör nevében Móra Ferenc versének parafrázisával és egy kedves ajándékkal köszöntötte a 80. születésnapját ünneplő lelkes, jól felkészült szavalót, Kleitz Zoltán költő saját költeményét tolmácsolta az ünnepeltnek.
Dr. Brauch Magda, a nemrég Ezüstgyopár-díjat kapott ny. tanár, prózaíró anyanyelvünk szépségeiről tartott leleményes, érdekfeszítő kiselőadást. Legelőször a magyar nyelv egységét taglalta más nemzetektől eltérően, hiszen kölcsönösen megértik egymást székely, csángó, mezőségi, szamosháti, Kőrös-vidéki és bánsági nemzettársaink.
Megemlítette gazdag, változatos szókincsünk, rokon értelmű szavaink, a zöngés és zöngétlen mássalhangzók által teremtett zeneiségünk. Felolvasta Füst Milán, Garai Gábor, Hegedűs Géza, Illyés Gyula, Jókai Mór, Kányádi Sándor, Király László, Kosztolányi Dezső, Magyari Lajos, Márai Sándor, Sajó Sándor, Szemlér Ferenc anyanyelvünkről szóló nyilatkozatát.
Bátkai Sándor vállalkozó, közönségszervező Szakály Éva Élet vagy halál című lírai alkotását ismertette, mely Istenhez való fohászt az élet meghosszabbításáért.
Az est második részében az irodalom barátai G. Pataki Andrásra, egykori körtagunkra emlékeznek egy versösszeállítással. A költő Hajnal, Mikes Kelement olvasva, Vers Domokos Pál Péterről, Virágszavaid, Anna-őrző című műveit Hevesi József egyházi közíró, Nagy Gizella ny. tanár, Kolumbán Zsolt festőművész és Kiss Anna pedagógus adták elő tisztelettel és őszinte szeretettel.
Gazdag szeretetvendégség és baráti beszélgetés tette teljessé a jó hangulatú ünnepet. Regéczy Szabina Perle / Nyugati Jelen (Arad)