“A csángú nép szívibe betemetve…” – magyar nyelvőrző gyermektábor Moldvában
A moldvai csángó falvakban a magyar, mint anyanyelv gyakorlatilag megszűnt. Néhány értelmiségi szülőt leszámítva a moldvai magyarok gyermekeikkel románul beszélnek, akik jobb esetben második nyelvként megtanulják még szüleik nyelvét, olykor anyanyelvi szinten , de egymás közt a románt használják. Egy kedvezőbb történelmi fordulatra várva a legtöbb, amit tenni lehet, a nyelvvesztés késleltetése.
A Petőfi és Kőrösi Programokban kipróbált, volt és újbóli ösztöndíjasok nyári gyermektábort tartottak Moldvában, a Tázló menti Pusztinában, ahol az elmúlt tanévben, korábban a PSP-ben is szolgált Bódi Viktória volt a magyar tanár. Ő tartotta a Magyar Házban délutáni magyar órákat és foglalkozott a gyermekekkel egész éven át, melynek az augusztusi népművészeti tábor volt a kiteljesedése.
A tábor előzménye, hogy a legkeletebbi magyar faluban, Magyarfaluban augusztus 13-án vasárnap, Márton Áron püspök emlékművét leplezték le a falunapok keretében, melyet szintén a PSP/KCSP-t megjárt Bogdán Tibor szervezett. Itt volt a találkozó a táboroztató tanároknak, egy időben a kajtár gólyákkal gyülekeztünk és a hétfő hajnallal mi is indultunk, de nem Afrikába, csak a Tázló mellé, Pusztinába. „De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember, hogy a szem bé nem telhetik. Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak, mert két nap alatt egyszer, ha találtunk valamely lakóhelyre.” – Írja mindezt Mikes Kelemen 1739-ben kelt levelében, midőn a Szeret völgyében utazott. Hogy tudott vagy nem a csángókról kérdés, de Pusztináról nem tudhatott, mert ekkor még a falu későbbi alapítói Csíkban ültek szülőfalvaikban, s csak az 1764-es Madéfalvi Veszedelem után kerekedtek fel, majd tették le a vándorbotot a Tázló martján…
Több mint 200 esztendő elteltével a népesség 1500 fő, római katolikus, templomuk védőszentje, Moldvában már csak egyedülállóan, Szent István. Az általános iskolás korosztálytól idősebbek a magyar nyelvet beszélik, a fiatalabbak már csak értik. Az új évezred elején magyar oktatás indult a faluban, melynek működését az állami és egyházi elöljárók nehezítik. Magyarországi támogatással 2006-ban épült fel a Közösségi Magyar Ház, mely méltó helyet biztosít a magyar oktatás és a hagyományőrző tevékenységekhez, közösségi eseményekhez.
Nyisztor Ilona, a Magyar Ház vezetője szerint nagyon fontos, hogy a gyerekek a nyári szünidőben is kötődjenek ahhoz a szellemiséghez, melyet Pusztinán a magyar oktatás képvisel, így a júliusi zenésztábor után nagy örömmel fogadták a kezdeményezést, melyben Viktória hét egykori PSP/KCSP ösztöndíjast hívott meg a táborban történő népművészeti tevékenységek vezetésére.
Varga Emese, Tóth Tamara kézműves alkotótevékenységekkel, népi játékokkal, Bódi Viktória, Brum Alejandra, Varga Kincső, néptánctanítással, Nagy Bence, Molnár Balázs és Hunyadi Péter elsősorban a népzeneoktatással vállalt részt a tábori tevékenységekben, de a munka összehangoltan folyt, minden gyermek kipróbálhatta ügyességét, tanulhatott új népdalokat, táncokat, ismerkedhetett a furulya, a hegedű és a kobozjáték örömével vagy éppen továbbfejleszthette tudását. És ami igazán széppé teszi a nyári napokat: fürdés a Tázlóban, erdőszéli számháborúzás, íjászkodás, közös ebédek, zenélések, éneklések, labdajátékok, a Magyar Házat felügyelő Magdó néni odaadó gondoskodása adta meg a családias hangulatát ennek az ünnepi hétnek, melyben a pusztinaiak falujuk védőszentje, Szent István napjára készültek.
A keddi nap, Nagyboldogaszony napján (aug.15.) a faluból többen a Kácsikai Búcsúra indultak, mely az egyetlen római katolikus búcsú Moldvában (pontosabban Bukovinában), ahol magyar misét is hallgathatnak a hívek. Ennek okán hétfőn magyarul hangzott az útnak indító szertartás a pusztinai templomban, amely kivételes eseménynek számít, de összecsengett kezdődő táborunk távlati céljaival: magyar nyelv és kultúra térjen vissza a mindennapokba Pusztinán.
A falu népi kultúrájának a gyermeki közösségekbe való visszaültetése lehet az egyik eszköze annak, hogy a román nyelven nevelt gyermekek nyelvhasználata a magyar nyelv felé súlyozódjon. A népdalokat, mondókákat, kiszámolókat nem lehet lefordítani, a népi kultúra csak azon a nyelven működik, melyben gyökerezik. És a gyermekekben ha mélyen is, de még él a hagyomány. Minél több időt töltenek el ebben, annál jobban kötődnek, kivált, ha közösségeik ezen értékek mentén épülnek.
A tábor zárónapján a szülők, nagyszülők is eljöhettek, hogy az egész heti tevékenységekről gyermekeik kis műsorát végignézzék, melyet egy rendhagyó szülői értekezlet követett. Ezen a fő téma, a legkényesebb kérdéskör volt terítéken, vagyis az, hogy milyen következményei lesznek annak, ha a fiatal szülők, de a nagyszülők is a gyermekekkel, unokákkal románul beszélnek. Szó esett a nyelvcsere rideg valóságáról, a magyar nyelvre épülő, és annak elvesztével összeomló népi kultúra értékeiről, a magyar nyelvű oktatás jogi lehetőségeiről. A szülők a vártnál aktívabban, jól megfontolt érvekkel kapcsolódtak a témákhoz, és ha áttörés nem is született, talán beszédtéma lett egy időre mindez a faluban. A legfontosabb tanulság újra az, melyet a Petőfi Sándor Program két évében is tapasztaltam:
A kívülről jövő ember szava csak akkor lehet hiteles vagy legalább elgondolkoztató, ha a beszédet megelőzően értéket hoz egy közösségbe, és a munkát minél kitartóbban, rendszeresebben végzi akár gyermek, akár felnőtt közösség javára.
A csángó költő, a néhai Lakatos Demeter szavait szülőfalujában, Szabófalván csak néhányan értenék, ha olvashatnák, de hírére, nevére még sokan emlékeznek. Szavai ott őrködnek a maradék csángó-magyarok fölött az idő sodrával szemben védtelenül állva.
Csángú országba Csángú országba be vannak temetve A legszebb mogyar kyncsek a világon, De nincsenek senkitül megkeresve, Ritka ékszerek, öröksig ágon.
Itt az ős apáink primitív hangja Elmaradt az évszázadok folyamán, Ippend mind a napnak örök szent lángja, Dét szüt szentületre templom tornyán.
Üdű járásval el fognak pusztulny, Örök nem szemmy ezend a világand, A kyncseket nem míg lehet megkapny, Ha megfizetnéd, minden drága árand.
A csángú nép szívibe betemetve Mogyar kyncsek noprul nopra pusztulnak, Ha nem lesznek sokáig felkeresve, S’ azután mogyarok hiába búszulnak.
A csángú országba mig lehet kapny, Amit magyar iradalam nem üszmér, Azt is a magyar stafírunghaz rakny, Mert jövű századoknak ez sokot ér.
Nem kerestik, mikor az üdűe vult, És mikar már késű vult, migpróbálták. Nogy kár! Ha lelkiismeret míg nem szúlt, Rígi mogyar kyncseket megutálták. (Lakatos Demeter – Szabófalva)
Hunyadi Péter / Erdély.ma

GYANÚS A VASÚTI INGYENJEGY. Nem tetszik a közúti fuvarozóknak az egyetemistáknak biztosított ingyenes vonatjegy: szerintük ez hátrányos megkülönböztetést jelent velük szemben. A hivatásos fuvarozókat tömörítő COATR szervezet beadványban fordult a pénzügyminisztériumhoz, amelyben azt kérik, hogy a szaktárca tisztázza, hogyan biztosítják az egyetemisták ingyenes vasúti közlekedéséhez a szubvenciót, és hogyan számolják el a vonatjegyeket. „Úgy gondoljuk, hogy ez az ingyenesség törvénytelen és diszkriminatív, mivel csak a vasúti közlekedésre vonatkozik, a román vasúttársaságra (CFR) és a magáncégekre egyaránt, ám kizárja a közúti vagy vízi közlekedést, pedig vannak olyan országrészek, ahová a diákok nem tudnak eljutni vonattal. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy az év elején elindított stratégia politikai jellegű, célja bizonyos fuvarozói kategóriák támogatása” – írják a közúti fuvarozók. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mozgásra nevelt, élményt adott (Dimény Olga évtizedei)
Dimény Olga, vagy ahogy a baróti Tanulók Klubjának legendás vezetőjét Erdővidék-szerte ismerik, Olgi néni szeptembertől nyugdíjba megy. Nehéz elhinni, hogy az örökké energikus, folytonosan szervező és gyermekeiként szeretett tanítványaival elfoglalt tanárnő visszavonul, s otthonról szemléli majd a világot – nem az a fajta. Valószínűleg nem is lesz úgy: arra készül, amíg még hívják, óraadó tanárként visszajár a bő húsz éven át szolgált intézménybe, hogy jelenlegi csoportjait oktassa. Nem hagyja el az általa alapított és szakmai berkekben az idő folyamán országos népszerűségre szert tevő Barót Kupa elnevezésű nemzetközi tánc- és tornafesztivált sem. Egy szó mint száz: Olgi néni nagyon aktív nyugdíjas lesz.
Korán választott hivatást
– Egy nagybaconi leánykában a hatvanas évek végén miként érlelődik meg a gondolat, hogy testnevelő tanár legyen?
– Én már ötödikesen tudtam, hogy az akarok lenni. Egyed Csaba osztályfőnököm testnevelés szakos volt, s némileg meglepődött, amikor az osztályt végigkérdezve, hogy ki mivé szeretne válni felnőttként, én azt mondtam neki, hogy tornatanár. Osztályfőnököm kiváló pedagógus volt, röplabdát és atlétikát oktatott, és amikor felfedezte a torna iránti hajlamomat, külön is foglalkozott velem. Ma is megvan egy fénykép, amelyen a volt labdarúgópályán a tűzoltógerendán fejállást csinálok. Négy év múlva, amikor a Jóbarát egyik újságírója felkereste a nagybaconi iskolát, és beletekintett Egyed Csaba feljegyzéseibe, kiderült, azon a bizonyos napon füzetébe azt jegyezte fel, hogy Baló Olga (Dimény Olga lánykori neve – szerk. megj.) fizikailag gyengén fejlett, tornatanár szeretne lenni. Az újságíró az érdekesség kedvéért lejött Barótra, ahol én már kilencedikes diák voltam, hogy rákérdezzen, még mindig testnevelőtanár szeretnék-e lenni. Mindannak ellenére, hogy az azelőtti évben ízületi és szívreumám miatt fel voltam mentve a tornaórák alól, azt mondtam, igen, még mindig az akarok lenni. Az igazság az, hogy betegségem már akkor sem akadályozott, hogy a tornafeladatokat elvégezzem: tanárom, Kermeczky Réka hiába kergetett el a pálya egyik részéről, mert a másikon úgy is elvégeztem a gyakorlatokat. Az elkövetkező években komolyan atletizáltam, 800 és 1500 méteren megyei és országos versenyeket nyertem.
– Ilyen előzmények és elhatározás után, gondolom, egyszerű volt az egyetemre bejutni.
– Rosszul gondolja! Az egyik legnagyobb, szinte áthághatatlan akadályt éppen egészségügyi múltam jelentette. Hiába értem el versenyeken kiváló eredményeket, kórlapom sokáig elkísért. Az egyetemi felvételire való jelentkezés feltétele volt a pályára való alkalmassági orvosi igazolás megléte. Ilyent sem Baróton, sem Sepsiszentgyörgyön nem akartak adni. Végül könyörgésem meghallgatásra talált kardiológusomnál, Zsigmond doktor úrnál, aki azt mondta, rajta ne múljon, megadja. 1973-ban nem sikerült a felvételim, de láttam, van mit keresnem ott. Mégis szinte fel kellett adnom terveimet: egy Sugásfürdőn szervezett síversenyt megnyertem, az azt követő gálafelvonuláson pedig olyan szerencsétlenül lépett elém egy néző, hogy lábam törtem. Ekkor hajlottam volna arra, hogy gyógytornásznak tanuljak, de néhány hét múlva levágtam a gipszemet, és ismét edzeni kezdtem. A barátom, későbbi férjem, Dimény János, aki akkoriban elsőéves egyetemista volt a testnevelő szakon Bukarestben, felvitt a fővárosba és évfolyamtársaival együtt edzve készültem a felvételire. Úgy okoskodtam, látogatás nélkülire iratkozom, mert egyszerűbb lesz. Hozzám hasonló „okosak” akadtak még néhányan, éppen ötvenen voltunk egy helyre, de végül 9,50-nel elsőként jutottam be. Olyan jól sikerült a felvételi, hogy a futáseredményeim miatt az egyetem atlétikaedzője azt szerette volna, hogy iratkozzam át nappali tagozatra, de én elutasítottam a lehetőséget. Attól féltünk, ha mindketten nappalin leszünk, úgy helyeznek ki, hogy Jánossal nem fogunk egymáshoz közel eső katedrát kapni, mi pedig nem akartunk elszakadni egymástól.
Bajnokokat neveltek
– Tanári pályája miként alakult?
– Lévén, hogy nem a nappali szakon tanultam, már az egyetemi évek alatt is tanítottam. Megfordultam Kisbaconban, Székelyszáldoboson és Magyarhermányban. 1979-től 1990-ig Nagybaconban tanítottam, majd a baróti Gaál Mózes Általános Iskola következett 1996-ig, végül a Tanulók Klubjában voltam előbb igazgató, majd a központosítást követően intézményvezető. Nagybaconban férjemmel közösen sikeres női és férfi tornacsapatot alapítottunk, amellyel nyolc évig folyamatosan megyei bajnokok voltunk. A Károlyi-módszert alkalmazva már óvodás korban válogatni kezdtünk a nagyszámú gyermekseregből, akik közül a legtehetségesebb tíz-tizenkettővel foglalkoztunk heti három alkalommal. Ezt a munkát folytattuk Baróton is, ahol csapatunk 1991-ben megnyerte az általános iskolák számára utolsó alkalommal kiírt megyei versenyt, az országoson harmadikként végeztünk, Náfrádi (Szabó) Irénke pedig első helyezést ért el. Ő annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy még az onyesti tornászközpontba is elvitték.
Intézményvezetői kihívás
– A Tanulók Klubja milyen kihívások elé állította?
– A Tanulók Klubja tánc- és tornakatedrájára áthelyezéssel kerültem, de örvendtem, hogy oda mehetek, ahol olyan jó közösség van. Akkoriban fafaragás-, rajz-, karting-, elektronika-, báb-, moderntánc- és néptánccsoport működött, az oktatók mellett két éjjeliőr, karbantartó, titkárnő és korrepetitor volt alkalmazásban, azaz tizenkét főnyi intézményt kellett igazgatnom. Köreink rendkívüli népszerűségnek örvendtek, Erdővidék jóformán minden szögletéből özönlöttek a gyermekek, általában ötszáz fölött, hatszázhoz közelítő gyermeklétszámunk volt. A munkát hátráltatta, hogy 1997-ben elkezdtük székhelyünk felújítását, ami közel tíz évig, 2006-ig tartott. A tíz év hányódás közben – köreinket az iskolák osztálytermeiben és tornatermeiben tartottuk – szakok alakultak át vagy szűntek meg, oktatók mentek el, az intézményt központosították, Sepsiszentgyörgyhöz csatoltak, azaz jogi személyiségünk megszűnt; nehéz volt az újrakezdés. Volt felújított épületünk, minden igényt kielégítő próbatermeink, kilenc vendégfogadásra alkalmas szobánk – ez nagyon fontos, hiszen a meghívott csapatokat el tudtuk szállásolni, de bevételhez is juttatott –, ám a gyermeklétszám visszaesett. Miután mozgósítottuk régi, a községekben élő barátainkat, akik segítettek tevékenységeink népszerűsítésében, s megjelentek az első eredmények, helyreállt a rend, ismét teljes kapacitással tudtunk működni. Újra mindenik köz-ségből jöttek a fiatalok, hogy néptánc, báb, informatika és modern tánc-torna oktatásunkban részesüljenek. Legtöbben Nagybaconból érkeztek. Mint mondották, nem azért hozzák gyermekeiket hozzánk, mert odavaló vagyok és ismernek, hanem főleg azért, mert valaha őket is tanítottam, s tudják, milyen fontos, hogy a gyermekek mozgásigénye megteremtődjön. Nagyon örvendtem, amiért így gondolkodtak: visszaigazolást nyert, a Jánossal közös elképzeléseink helyesek voltak, nemcsak tanítottunk, de élményt is adtunk a gyermekeknek.
Nemzetközi esemény Baróton
– Gondolta volna 1997-ben, amikor a tánc- és tornafesztivál elindult, hogy szakmai körökben és a barótiak között is olyan népszerű lesz?
– Az igazság az, hogy bíztam benne, de várakozásomat jóval felülmúlta a siker. Az egész onnan indult, hogy 1996-ban meghívást kaptunk Vaslauiba egy hasonló rendezvényre, ahol nagyon jó hangulatban versenyeztünk, és Szabó Vass Melinda, Téglás István – ő most Bukarest egyik legismertebb táncművésze – és Kiss Abigél révén kiemelkedő sikereket értünk el. Amikor hazajöttünk, úgy gondoltam, jó lenne, ha a hazai közönség is láthatná, milyen tehetséges gyermekeink vannak, ezért nyomban nekifogtam szervezni. Szerencsénk volt azzal is, hogy részt vettem egy Bukarestben szervezett képzésen, amelyen megismerkedtem a stilizált néptáncokat oktató Florin Gavrilescuval, aki nemcsak a zsűrielnök tisztségét vállalta el, de tanácsaival segített is. Az első Barót Kupára 1997. március 23-án került sor tíz csapat, azaz közel százötven tanuló részvételével. Akkoriban a gyermekek elfértek még a tornateremben letett matracokon, a főzést pedig az óvoda konyhája oldotta meg. Ahogy nőtt a rendezvény, nőttek az igények is, s már nemcsak a baróti szálláshelyek, de még a tág környék panziói sem voltak elegendőek. Arra is volt példa, hogy egy csapatnak Tusnádfürdőn kellett megszállnia. Nem is csoda, mert a néhány környékbeli csapaton kívül – Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Kovászna – a többiek messziről jönnek. Rendszeresen visszajárnak Barótra bukaresti csapatok, valamint Petrozsény, Kudzsir, Arad, Găeşti, Vaslui, Amara, Râmnicu Sărat, Bârlad, Slatina és Gyulafehérvár képviselői vagy a határon túlról Kapuvár, Kisinyó vagy éppen Párkány csapata. Legutóbb hétszázan táncoltak kis sportcsarnokunkban, amiben nagy szerepe volt annak, hogy az utóbbi öt évben együttműködünk a Magyar Látványtánc Szövetség elnökével, Boros Tündével, és a Barót Kupa az általuk szervezett Európa Kupa selejtezőjévé vált.
Aktív nyugdíjasként
– Még néhány nap van hátra nyugdíjazásáig. Visszavonul és távolról figyeli az eseményeket vagy továbbra is tevékenyen részt vállal a sportszervezésben?
– A Tanulók Klubjának ügyintézését minden bizonnyal jól fogja végezni utódom, Bálint Péter, katedrámon pedig a jól felkészült, tehetséges Pál Éva veszi át a helyem. Mivel nem szeretnék a nagyon hozzám nőtt diákjaimtól ilyen hirtelen elszakadni, kérvényeztem, aerobik- és mazsorettoktató óraadó tanárként maradhassak még. Ha esetleg nem bólintanak rá, úgy sem maradok ki teljesen a sportéletből, hiszen a Barót Kupa szervezését még, amíg erőm engedi, folytatom. Hasonlóképp kitartóan tovább szervezem a szívügyemnek tekintett nagybaconi Pásztortűz Egyesület által életre hívott Barátság Tánclépésben néptánctalálkozót is.
– Több szakmai díjban is részesült az idők folyamán. Mennyire fontosak ezek egy pedagógus életében?
– A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2011-ben adományozott Ezüst Gyopár-díj nagyon jólesett, mert mégiscsak a legismertebb szakmai szervezettől érkezett. Hasonlóan fontosnak éreztem a Tanulók Palotája igazgatójától, Kerekes Jenőtől idén kapott életműdíjat is, hiszen a közvetlen kollégák őszinte megbecsülését jelzi. Mégsem ezek, hanem a gyermekek ragaszkodása a legfontosabb visszajelzése annak, hogy munkám során valamit jól végeztem. Rengeteget jelent, hogy a húsz-harminc éve végzett diákjaim nem felejtettek el, az utcán előre köszönnek és mosolyogva, őszintén érdeklődnek, hogy vagyok és segíthetnek-e valamiben. Az ilyen pillanatokért mondom azt, megérte a tanári pályát választani és hivatásként művelni.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

VII. Bolyais Világtalálkozó
„Fészekbe visszavágyó szárnyalással”
A rendezvény a Vásárhelyi Forgatag keretében zajlott három napon át, s a marosvásárhelyiek V. Világtalálkozója is. A rendkívül, talán túlságosan is gazdag, változatos program valamennyi eseményét, amelyek sokszor párhuzamosan folytak, lehetetlen volt egy személynek követni, holott volt diákként és a nap krónikásaként mindegyiken szerettem volna jelen lenni. Hamar be kellett látnom azonban, hogy ez lehetetlen, így hát a nagyszabású ünnepség első napjának néhány eseményéről, hangulatáról próbálok beszámolni.
A címbeli verssort Áprily Lajos A fejedelemhez című ódájából idéztem, amelyet a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium fennállásának 300. évfordulójára írt, és az 1922-es ünnepségen maga a költő olvasott fel. A sorskérdéseinket ódai hangvételben megszólaltató költemény előadásával Kilyén Ilka színművésznő adta meg az alaphangot a marosvásárhelyi iskola fennállásának 460. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Az iskola olyan örökség, amely összetartó varázserő múlt és jelen között. A találkozások révén lehetőséget teremt valós értékeink számbavételére, miközben nemzeti összetartozásunk tudatával erősít minden résztvevőt – szólt a jelenlevőkhöz Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetője. A szerteágazó, gazdag program megszervezésében nyújtott hozzájárulásukért érdemoklevelet nyújtott át a baráti kör vezetőségi tagjainak. A találkozó végén képzeletben átadhattunk egy-egy oklevelet a két iskola diákjainak is, akik kedvesen, előzékenyen vettek részt az ünnepség lebonyolításában, és fellépésükkel, előadásaikkal az iskolában folyó munka minőségébe nyújtottak tartalmas betekintést.
A Schola Particulából kialakuló Református Kollégium utódintézménye 1957-ben vette fel tudós tanárának, Bolyai Farkasnak a nevét, majd viszontagságos története során 1960–2007 között vegyes tannyelvű intézményként működött. Ma Erdély legnépesebb magyar tannyelvű iskolája a legjobb tanulmányi eredményekkel – hangzott el Mátéfi István, a Bolyai líceum igazgatójának köszöntőbeszédében, aki a hagyományokon alapuló jövőépítés feltételeként az összefogás fontosságát említette. Az öröm mellett ürüm vegyült Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatójának szavaiba, aki hiányolta a nemrégiben végzett diákokat az ünnepségről. Találkozni jó, kell, fontos – zárta rövidre szavait Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum helyettes igazgatója.
A Bolyai iskolát nem impozáns falai teszik naggyá, hanem a benne tanító tanárok és az ott tanuló diákok – így együtt jelent meghatározó pontot az erdélyi magyarság térképén – tolmácsolta a csíkszeredai főkonzulátus üzenetét Farkas Balázs ügyvivő konzul, aki a Bolyai sportpályájának felújításában nyújtott segítséget említette, hiszen a fizikai értelemben vett iskolaépületek hiányában nem beszélhetünk folytonosságról, az értékek továbbításáról – tette hozzá.
A testvérváros Baja és a térség országgyűlési képviselőjének üdvözletét Bedele Norbert, a Duna-parti város alpolgármestere tolmácsolta, aki egy tanmesét hozott ajándékba a közösség összetartozásának éltető erejéről.
Borka Balázs Attila, a Bolyai Közhasznú Alapítvány elnöke az elődök munkájának folytatásaként arról a feladatról beszélt, hogy a 21. századhoz méltó körülményeket kell teremteni az iskolában, és ezt a célt szolgálják például a találkozó idején szervezett sportrendezvények is.
A nyitóünnepséget a Pethő testvérpár játéka, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Harangvirág tánccsoportjának fellépése zárta mezőségi táncokkal.
Ezt követően az udvaron felállított színpadot és környékét a Református Kollégium diákjai vették át, akik villámcsődülettel indítottak, a Márton Előd vezette Refi Karaván tagjai zenéltek, majd a Márton Csilla rendezte díjnyertes Arc az álarc mögött című improvizációs produkciót láthatta az iskolaudvaron maradt közönség. Köztük voltak azok az öregdiákok is, akik diákkori élményeikből osztottak meg részleteket a hallgatósággal.
Ugyanebben az időben Buksa Éva Mária tanárnő a gazdag anyagból összeállított iskolatörténeti kiállítást nyitotta meg, Kovács Levente rendező a Marosvásárhely néhány ismert személyiségéről készült portrékiállítást ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
A katolikus iskola bolyais múltjáról, azaz az első katolikus teológiai osztályok befogadásáról és működéséről készült kiállítást Székely Szilárd helyettes igazgató, vallástanár mutatta be, és az iskola volt diákjainak kiadványaival ismerkedhettek az érdeklődők Csáky Károly lelkipásztor szervezésében.
Ugyancsak ebben az időben a díszteremben bemutatták a Bolyai Farkas Elméleti Líceum címerét. Mivel a hajdani Református Kollégium angyalos jelképét a jogutód iskola használja, szükségessé vált, hogy a Bolyainak is önálló címere legyen – vezette fel a bemutatót Hajdú Zoltán aligazgató, a nézőközönség figyelmébe ajánlva dr. Szekeres Attila István történészt, elismert címertani szakértőt, aki az iskola diákja volt. Rövid előadást hallhattunk a címerek keletkezésének történetéről, jellegzetességeiről, majd következett az új címer ismertetése. Az alapot jelentő háromszögű pajzs kék színe az iskola alapításának idejére jellemző, és a vármegyékre utal. A Marosvásárhelyhez való kötődést a páncélos kard jelképezi, amely egy lúdtollat tart. A pajzsot aranyszínű, nyitott könyv fedi, ami a tudomány, bölcsesség jelképe, alatta az alapítás éve, a könyv lapjain az iskola nevét adó Bolyai Farkas nevének kezdőbetűi láthatók.
A címerbemutatót a bolyais diákok ünnepi műsora követte A sokoldalú Bolyai ma is él címmel. A népes közönség Bolyai Farkas személyisége mellett megismerhette a diákok irodalmi munkáin, magyar és idegen nyelvű szavalatain, a Kájoni János furulyakör, a Bolyai Zenekör felléptén át az iskolában folyó művészi és tudományos munka színvonalát. A hallgatóság jócskán megfogyatkozott, amire már eléggé jelentős késéssel az iskola tollforgató öregdiákjait szólította a mikrofon elé Buksa Éva Mária a Szívhangok műsor keretében. Közönség híján a verset, prózát, esszét író egykori diákok magukat szórakoztatták a felolvasással. A 12 tollforgató, Gálfalvi György, Kincses Elemér, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kovács Levente, Nagy József Levente, Nagy Székely Ildikó, Ötvös József, Ráduly János, Szász László és e sorok írója részleteket és verseket olvasott fel köteteiből, amelyekben a komoly gondolatok mellett az érzelmek és a humor is jelen volt. A felolvasás végén kiderült, hogy a közélet, az irodalom, a történelem, az erdélyi valóság bemutatása terén mennyire szerteágazó a tollforgató öregdiákok érdeklődése. Mármint azoké, akik a 19 meghívottból jelen voltak az ünnepségen.
Fél ötkor kezdődött az udvaron levő nagyszínpadon a Kozsik József vezette Kamaszok ifjúsági színtársulat fellépésével a kulturális-zenei program, melyen bemutatkozott a Rocksuli és a későbbiekben fellépett a Mary Grace, a Kővirág, a Polifon és a Boom együttes. Ez utóbbi nosztalgiaszámai mellett visszautazhatott az iskolában töltött évek zenevilágába a sátrak alatt kitartó, vagy akkor érkező hallgatóság, amelyet nem csábított el a Borudvar vagy a Liget hangulata. A korábbi találkozók népes közönségére gondolva, többen is elmondták, hogy jobb lenne önálló rendezvényként a Forgatag előtt megszervezni a következő világtalálkozót.
Az udvaron szóló zene miatt néha nehezen lehetett hallani az iskola amfiteátrumában szervezett három fórumbeszélgetés előadóinak szavát. Pedig érdekes, gondolat- ébresztő emlékezés volt a múltra, jelenre és kitekintés a jövőre is.
Mit tehetek egykori iskolámért? – ez volt a témája a Bolyai vezetőivel tartott találkozónak, amelyen Mátéfi István beszámolt a terveikről, az iskola épületének korszerűsítésére kidolgozott elképzelésekről, amelyek elől az akadályok elhárulni látszanak. Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában levő épület felújítására a tulajdonos pályázhat, a támogatók számára pedig a Bolyai Kollégium Alapítvány biztosítja a törvényes keretet. Ilyen módon sikerült a sportpálya épületeinek a korszerűsítése is. Ha minden szükséges okirattal rendelkezni fognak, az egyházkerület hozzáláthat a javításhoz. Ennek kapcsán egy jelen levő öregdiák szakember ötleteit ismertette. Kérdésre válaszolva Hajdú Zoltán aligazgató megnyugtatta a jelenlevőket, hogy a felújított régi épület falára rövidesen visszakerülnek az emléktáblák.
A Római Katolikus Líceum bolyais és korábbi viszontagságos múltjáról, amikor az évszázadok folyamán kétszer kellett a teljes megsemmisítésből újra talpra állni, Székely Szilárd ügyvezető igazgató számolt be. Meghívottjai azok a személyek voltak, akiknek valamilyen szerepük volt az újraindításban. Az ötlet a katolikus öregdiákokban merült fel az iskola fennállásának 300. évfordulóján – számolt be a rendszerváltás utáni újrakezdésről. Bár Fodor Imre alpolgármester határozottan és lelkesen támogatta, és Csató Béla főesperes nagyon sokat tett az akadályok elhárításáért, a katolikus teológiai osztályra kezdetben nem kaptak engedélyt, majd nehézségek árán sikerült a jóváhagyást elérni, és diákokat toborozni. Annak ellenére, hogy az egyház két iskolaépülettel is rendelkezett, sem az Unireába, sem a Művészeti Líceumba nem fogadták be az osztályt. Albertini Zoltán akkori főtanfelügyelő-helyettes kérésére végül a Bolyai adott helyet az évről évre gyarapodó katolikus osztályoknak, amelyek 2004–15 között működtek a Bolyaiban, mindig azzal a reménnyel, hogy sikerül önállósítani az iskolát. Amikor ez 2015-ben megtörtént, az öröm közös volt, ezért szó sincs arról, hogy a DNA felszólítására a Bolyai kártérítést követeljen azért, hogy a katolikus osztályok fokozatosan az önálló iskolában indultak. Hogy mi lesz szeptember 15-én, erre pontosan Székely Szilárd sem tudott válaszolni. Bár a tanfelügyelőség honlapján léteznek az üres állások, amikor egy áthelyezését kérő tanítónő iratait akarta beadni, kemény visszautasításban részesült.
A harmadik fórumbeszélgetés Márton Előd iskolalelkész vezetésével a Református Kollégium helyzetéről szólt, és a visszaemlékezések igazolták, hogy az alapítás nem volt mentes a gondoktól, nehézségektől, hiszen az indulás évében az első kilencedik osztályt, amelybe vidéken szervezték a felvételi vizsgát, tanfelügyelőségi utasításra az akkori igazgató kivezette az épületből. Az iskola történetének leghősiesebb osztálya a kistemplomban tanult, majd a második félévtől térhetett vissza az épületbe. Hányattatásukról Csáky Károly akkori iskolalelkész számolt be. Ötvös József az iskola hovatartozásáról szóló bizonytalanságokat említette, amit református esperesként tapasztalt.
Sorra kaptak szót az egykori igazgatók, Horváth Gabriella, akit katolikus létére, a vezetésben való jártasságára alapozva Csiha Kálmán kért fel az iskola vezetésére, Csiha Kálmán püspök, Tőkés Elek, a püspökség tanügyi tanácsosa és Mártha Ivor főgondnok Dónáth Árpád és Sárpataki János nevét említette, akiktől a legnagyobb támogatás érkezett. Székely Emese bevallása szerint már készen kapta az iskolát, s bár diákjaik nem tanultak luxustermekben, a Bolyai iskolával a békés egymás mellett élést választotta. Kezdetben nem voltak nagyon jó eredmények, a református osztályokban hagyták felnőni a diákokat, akik közül sokan szép karriert futottak be a humán tudományok terén. A közös imáknak nagy szerepük volt a diákjaik biztonságérzetének a kialakításában, s az esti tagozat elindítása nagyon sok személy számára tette lehetővé az érettségi diploma megszerzését. Szembe kellett nézni sok mindennel, meg kellett harcolni a harcot – emlékezett Enyedi Csaba iskolalelkész, aki a közösségformáló tevékenységekről számolt be. Hittel közösséget építeni – összegezte a jelenlegi irányvonalat Benedek Zsolt iskolaigazgató. Céljuk a teljes iskolaszerkezet kialakítása és az asszisztensképző megtartása. Ha egy iskolában van teljesítmény, akkor lesznek diákok is – tette hozzá, miképpen azt is, hogy az egyházkerület rendszeresen támogatja a Református Kollégiumot.
Szombaton a várba költözött át a rendezvény, 11 órától Balás Árpád vezetésével tekinthették meg az érdeklődők azokat a helyszíneket, amelyeket a Bolyaiak neve is fémjelez, az iskolát, hajdani lakásuk helyét, a Teleki Tékát, ahol a két Bolyainak emléket állító múzeum látható, és a Református Kollégium egykori könyvtárának értékes darabjait őrzik, majd a temetőben fejeződött be a séta a kopjafánál és a síremlékeknél tett látogatás után. Szombaton délelőtt a Kutúrpalotában verbunkversenyt, délután a világtalálkozó gálaműsorát láthatta a közönség. Vasárnap 10 órától az 500 éves reformációra és az iskolaalapítás 460. évfordulójára emlékeztek, és közös imát mondtak a Római Katolikus Teológiai Líceumért. Az istentiszteletet újabb temetői séta követte, amelyen a kollégium egykori tanárai, városunk és az iskola nagyjai emlékére gyújtottak gyertyát a református temetőben.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)

A legnagyobb fegyverünk a tudás és az információ
Az RMDSZ és a MIÉRT közös politikai edzőtábora
„A mi legnagyobb fegyverünk 2017-ben a tudás és az információ. Mi mind, akik most itt vagyunk, dolgozni és tenni akarunk. Ez a tábor rólunk szól, nektek szól” – hangsúlyozta Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök az RMDSZ és a MIÉRT politikai edzőtáborának megnyitóján csütörtökön Zeteváralján. Mint mondta, a tábor megálmodásakor nem akartak más rendezvénnyel versengeni, egy olyan alkalmat kerestek, ahol a szövetségben és a MIÉRT-ben dolgozó fiatalok tanulhatnak, gyakorlati tudást szerezhetnek, persze, ahol emellett a szórakozás is főszerepet kap.
Ügyvezető elnöksége hat hónapja eredményeit áttekintve elmondta: az elmúlt fél évben munka volt elég, sokat változtattak, léptek előre. A kommunikáció egységes, egy hangon mondják azokat a dolgokat, amelyek számukra fontosak, a területi szervezeteket megerősítették.
A következő fél év feladatait megnevezve Porcsalmi Bálint az Európai védelmet jogainknak! – Minority SafePack (MSPI) európai polgári kezdeményezés kampányát említette. Elmondása szerint az interneten aláírók sora folyamatosan bővül, bár az emberek nincsenek ehhez hozzászokva, és vannak olyanok is, akik nem érzik az ügyet magukénak. „Azon kell gondolkodnunk, hogy ezt a kisebbségi javaslatcsomagot úgy artikuláljuk, hogy a Facebookon élő fiatalok is megmozduljanak, aláírjanak” – fejtette ki. Szeptember második felében door to door indul, így kérik az emberek támogatását az MSPI-hez, év végéig pedig célul tűzték ki a 250 ezer aláírás összegyűjtését. Emellett a szövetség azt is vállalta, hogy segít a magyarországi választások regisztrációjában: „nekünk az az érdekünk, hogy az, aki részt akar venni a választásokon, meg tudja ezt tenni”.
Porcsalmi Bálint meghatározó momentumnak nevezte 2018-at: „meg akarjuk mutatni, a magyar közösség mivel járult hozzá száz év alatt Románia fejlődéséhez, meg kell tanulnunk elmondani, hogy mi, a magyar közösség mit akarunk”. Szerinte létezik egy erdélyi magyar generáció, amelynek ez a dátum nem mond semmit, nem érdekli őket. Őket is meg kell szólítani, magyarázó, ismertető kampányt kell nekik szervezni.
„Folyamatosan készenlétben kell lennünk, állandó kampányban vagyunk, összemosódtak a határok: nincs békeidő, amikor építkezni lehet, és külön kampányidőszak, amikor harcolni kell. Most mindennap kell egyidejűleg dolgoznunk, de harcolnunk és védekeznünk is” – fogalmazta meg a szövetség munkájára jellemzőket az ügyvezető elnök.
„A fiatalok lendülete és tenni akarása, az idősebbek tapasztalata és bölcsessége nagyon fontos a MIÉRT és az RMDSZ viszonyában is. Bízom benne, hogy ez a hétvége a stratégiáról fog szólni, és úgy megyünk haza, hogy eredményesebb szervezetet tudunk építeni” – hangzott el Oltean Csongor, a MIÉRT elnökének köszöntőjében.
Két hónapja tartó elnökségének eredményeiről így nyilatkozott: megalakították a MIÉRT ügyvezető elnökségét, abban bízva, hogy ezáltal operatívabban és eredményesebben tudnak foglalkozni a MIÉRT és a fiatalok aktuális ügyeivel. Emellett megalakult a jogi, belügyi, gazdasági, sport-, külügyi, oktatási és kutatási, valamint mezőgazdasági és vidékfejlesztési kabinet is.
„A külügyi kollégák két héttel ezelőtt részt vettek az Európai Nemzetek Ifjúságának rendezvényén Lengyelországban, mely során kiemelt szerepet kapott a Minority SafePack aláírásgyűjtési kampánya. A MIÉRT és tagszervezetei aktívan kiveszik a részüket a munkából, minden MIÉRT-es rendezvényen és tagszervezeteink rendezvényein is gyűjtjük és gyűjteni fogjuk az aláírásokat” – fogalmazott Oltean Csongor, majd eredményként emelte ki, hogy az elmúlt időszakban a párbeszédre építve sikerült erőteljesebb kapcsolatot kialakítani a diákszervezetekkel is.
A megnyitón Tamás Ernő, Székelyvarság polgármestere és Nagy Attila, Zetelaka polgármestere is köszöntette és jó tanácsokkal látta el a fiatal résztvevőket.
A nap folytatásában a táborlakók szervezeti protokoll és etikett, személyes és szervezeti time-management témájú workshopokon vettek részt, este pedig régiók közti gasztro-megmérettetésre, majd tehetségkutatóra került sor. Népújság (Marosvásárhely)

Az ima nem elég, mindenkinek cselekednie kell
Munka még van, de szépen kerekedik – összegezte a boldoggá avatási eljárás állását Mons. Kovács Gergely posztulátor a szombaton tartott csíkszentdomokosi Márton Áron-konferencián. A helybéli Márton Áron Múzeum és Egyesület által immár hatodik alkalommal szervezett megemlékezésen idén is számos érdeklődő hallgatta meg a rangos előadókat.
Isten szolgája Márton Áron az erdélyi püspökök sorában – ezt a címet viseli az a Csíkszentdomokoson bemutatott kötet, amelyet dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek állított össze, és amely adalékokat tartalmaz Áron püspök életrajzához. A könyv szerzője elmondta, hogy Áron püspök halála óta gyűjti a jeles elődre vonatkozó adatokat, például a róla született verseket, filmeket, számba vette a püspököt ábrázoló műalkotásokat, szobrokat, az általa keresztelt papokat, vagy a máramarosszigeti börtönben raboskodó főpásztorokat és papokat is, és gyűjtőmunkája eredményeként közöl ezúttal 34 különböző lajstromot.
Seres Attila történész varsói levéltári kutatásainak eredményeiről beszámolva villantotta fel Márton Áron kolozsvári éveit és Tadeusz Stapiński lengyel diplomatával való kapcsolatát. Benkő Levente újságíró-történész személyes okokból nem lehetett jelen: kutatásaiból – amelyek az Áron püspök ellen irányuló 1949-es sajtóhadjáratot mutatják be – Lövétei Lázár László nyújtott ízelítőt. A lejáratásnak az volt a fő célja, hogy a püspököt elszigeteljék a papságtól és a hívektől, és ebbe a lejáratásba bizony a korszak értelmisége is bekapcsolódott – derült ki a bemutatott anyagból. Ugyanezt támasztotta alá Oláh Sándor társadalomkutató előadása is, aki az állam 1949 és 1952 közötti egyházüldözési politikájáról beszélt, többek között az állambiztonságnál fennmaradt iratok segítségével szemléltetve, hogyan viszonyultak a hívek vallásuk üldözéséhez.
Lehetséges és életképes alternatívát talált
Nagy Mihály Zoltán történész a börtönből szabadult püspök dilemmáiról szólt, kiemelve, hogy 1955–57 között Áron püspök volt az egész romániai római katolikus egyház feje, az egyetlen szabadlábon lévő főpásztor, akit a pápa elismert.
– Nem működött püspöki kar, nem volt felekezetek közötti szolidaritás – mondta az előadó. – Egyedül volt. De sosem kellett önigazoló retorika mögé bújnia. Lehetséges és életképes alternatívát mutatott fel arra vonatkozóan, hogyan kell az állammal tárgyalni és az egyház működését biztosítani.
Virt László szociológus, hittanár Tamási Áron és Márton Áron „erdélyiséghez” és a „cselekvő fiatalsághoz” való igen hasonló viszonyulását mutatta be.
A magunk helyén, a magunk erejéből
Mons. Kovács Gergely posztulátor a boldoggá avatási folyamat helyzetéről számolt be, hangsúlyozva, hogy, annak ellenére, hogy a közelmúltban Ferenc pápa új szentté avatási kategória létrehozását jelentette be – amely olyan személyekre vonatkozhat, akik életüket áldozták mások életének megmentése érdekében – ez az újítás Márton Áron ügyét semmilyen formában nem érinti.
– Én elsősorban azon dolgozom, hogy a Szentszék által kért kiegészítéseket, pontosításokat összegyűjtsem, összeállítsam. Vannak olyan szakértői összegzések, amelyeket már két éve megkaptam, de további tanúk kihallgatására van szükség. Ez október-novemberig lezajlik. Ezután fordítások, további összegzések következnek. Munka még van bőven, de szépen kerekedik – tette hozzá, hangsúlyozva, az állítólagos csodák kivizsgálása csak azután következik, miután minden szükséges dokumentumot benyújtanak a Szentszékhez. – Magától nem megy az ügy, és nagyon fontos feltétel, hogy Áron püspök tisztelete töretlen legyen. Nem elég az ima, tenni, cselekedni kell érte, mindenkinek a maga helyén, a maga ereje szerint, legyen az imakönyv- vagy DVD-vásárlás, de akár Facebook-megosztás is. Volt olyan bejegyzés ugyanis, amit 800-an megnéztek, de csak ketten osztottak meg. Mindannyian feltehetjük magunknak a kérdést: ott vagyunk azok között, akik egy mustármagnyit is teszünk érte?
A konferencia előtt dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek mutatott be szentmisét a csíkszentdomokosi templomban, a tanácskozás zárásaként pedig A püspök reggelije. Márton Áron első ötven éve című film tesztvetítését kísérhették figyelemmel a jelenlévők. A Zágoni Balázs által rendezett film (vágója és operatőre Tóth Orsolya) emberközeli püspököt láttat családtagok, szemtanúk, közeli munkatársak, illetve történészek révén, és zárásként archív mozgóképet is felvillant Márton Áronról – ami mint kiderült, igen nagy ritkaság.
Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

Ezek az RMDSZ törvényhozási prioritásai a pénteken kezdődő parlamenti ülésszakban
A közigazgatási törvény nyelvi jogokat maximalizáló módosítása, illetve az emberek mindennapi problémára megoldást nyújtó tervezetek jelentik az RMDSZ törvényhozási prioritásait a pénteken kezdődő parlamenti ülésszakban – tudtuk meg Korodi Attila képviselőházi frakcióvezetőtől.
A politikust az RMDSZ két frakciójának hétvégi kihelyezett ülése után kerestük meg. Beszámolója szerint a kétnapos zeteváraljai találkozó eredményes volt. „Volt egy jó tavaszi ülésszakunk, számos szakmai, illetve kisebbségvédelmi témában voltak jó törvénykezdeményezéseink vagy vitáink. A frakcióülést azért tartottuk, mert ezt a lendületet meg akartuk őrizn. Most a kollégák úgy jönnek Bukarestbe, hogy mindenki tudja a dolgát, és melyek az elvárások” – mondta Korodi Attila.
A frakcióvezető elmondta, a pénteken kezdődő ülésszakban a közigazgatási törvény nyelvi jogokat maximalizáló módosítása, illetve a magyar diákok differenciált román vizsgáját lehetővé tévő törvény újbóli elfogadtatása jelenti az egyik prioritást. Ez utóbbi jogszabályt ugyanis az államfő a nyáron visszautalta a parlamentnek megfontolásra. A frakcióvezető úgy tudja, hogy Klaus Johannis nem a magyar diákok jogainak bővülése ellen emelt kifogást.
Az igazságszolgáltatás működését szabályozó törvényeket módosító tervezetről Korodi elmondta: az RMDSZ-frakciók egyetértenek a Tudorel Toader miniszter által megfogalmazottelvi javaslatokkal. „Úgy gondoljuk, hogy a bírák függetlenségét biztosítani kell, a politikumot visszább kell szorítani az igazságügyben” – mondta a frakcióvezető. Hangsúlyozta azonban: nem tudni még, hogy ez a megelőlegezett nyitottsága az RMDSZ-nek a javaslatok iránt megmarad-e akkor is, amikor a miniszter által ismertetett tervezet a parlamentbe kerül. „A törvénytervezetet ugyanis még nem láttuk” – jegyezte meg.
Korodi Attila elmondta, a kisebbségi jogokat bővítő törvények mellett olyan szakmai területeken kíván az RMDSZ az őszi ülésszakban törvénytervezeteket kezdeményezni, ahol meglátásuk szerint hiányosságok vannak, vagy elavultak a jogszabályok. Tájékoztatása szerint olyan törvénycsomag előkészítésén dolgoznak, amely kiemelten támogatná a nagycsaládokat, és felülvizsgálná az adózási politikát.
A vadkároktól közmunkát szabályozó törvényig
Az RMDSZ hétfői hírlevele részletezte is ezeket a törvénycsomagokat. A közlemény szerint az őszi parlamenti ülésszak prioritásai között az oktatás, mezőgazdaság, gazdaság, munkaügy, egészségügy és közigazgatás területein fontos törvénykezdeményezések kidolgozásában állapodtak meg a képviselők és szenátorok.
Az oktatás területén a szövetség szakpolitikusai olyan kezdeményezéseken dolgoznak, amelyek fejkvótát határoznának meg az állami és magán bölcsődéknek egyaránt, valamint támogatásokat írnának elő a bölcsődékkel is rendelkező oktatási intézményeknek, valamint az iskolákban történő egészséges étkeztetésre való tekintettel, konkrét javaslattal készülnek, hiszen a többség által kezdeményezett kísérleti program nem járt nagy sikerrel.
A frakcióvezetők úgy értékelték, hogy a mezőgazdaság szakterületén első körben a birtokviszonyok rendezésére fordítnának kiemelt figyelmet, hiszen elindult a telekkönyvezés, de számos problémába ütköznek az érintettek, valamint ezen folyamat eredményeként újra kell gondolni az adásvételre vonatkozó hatályos törvényeket: az RMDSZ azt javasolná, hogy csak magánszemély vásárolhasson mezőgazdasági földterületeket.
A vadkárok által eredményezett vitákból kiindulva felgyorsítanák a kártérítés kifizetését, ezt a megyei környezetvédelmi intézmények hatáskörébe utalva. A helyi mezőgazdaság fellendítésének céljából, a helyi termékek forgalmazására is nagyobb figyelmet fordítanának, szorgalmaznák a nagy bevásároló központokban ezen termékek nagyobb mértékben történő árusítását, valamint a családi gazdaságok támogatását.
Az RMDSZ parlamenti csoportja továbbá letisztázná a köz- és magánpraxis közötti átjárhatóságot az egészségügyben, és törvény által biztosítaná a különböző szolgáltatások elszámolását a járóbeteg rendelőkben függetlenül ennek szervezési formájától, valamint törvényi szintre emelne egy olyan jogszabályjavaslatot, amely lehetővé tenné minden végzős orvos részére, hogy ingyen receptet, orvosi küldő papírt és betegszabadságot írhasson elő.
Az RMDSZ frakciói továbbá a munkaügy területén felülvizsgálnák a közmunkát szabályzó törvényt, hiszen jelen pillanatban nem hatékony ennek gyakorlatba ültetése és a magyarországi példák mentén szándékozzák módosítani az érvényben levő jogszabályt. Ugyanakkor a munkabiztonságra vonatkozó törvénybe foglalnák azt, hogy az szakképzést anyanyelven sajátíthassák el, és a nyugdíjtörvénybe belefoglalnának egy olyan előírást, amely lehetővé tenné, hogy a katonaságban eltöltött időszakot minden esetben számolják bele a nyugdíjkorhatár kiszámításakor.
Cs. P. T. / maszol.ro

Az oktatási jogszabályokra összpontosítanak
A kisebbségi jogok bővítését és az emberek mindennapos gondjaira megoldást nyújtó törvénytervezetek elfogadását tűzte ki célul az RMDSZ a parlament őszi ülésszaka előtt. Az szövetség törvényhozói az oktatás, a mezőgazdaság, a gazdaság, a munkaügy, az egészségügy és a közigazgatás területén fognak módosító indítványokat benyújtani – közölték tegnap.
Korodi Attila képviselőházi frakcióvezető kiemelte, olyan törvénytervezetek kidolgozására van szükség a pénteken kezdődő ülésszakon, amelyek a kisebbségi jogok bővítése mellett a mindennapi problémákra nyújtanak megoldásokat, és megerősítik az erdélyi magyarokat abban, hogy szülőföldjükön maradjanak. Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője elmondta, hogy a szövetség kiemelten fogja kezelni azt az oktatási törvényt módosító javaslatcsomagot, amelyet Klaus Iohannis államelnök visszaküldött a nyár folyamán a parlamentnek, és amely tartalmazza a megkülönböztetett képességi vizsgára és érettségire vonatkozó jogszabály-módosítást is. A parlament június végén szavazta meg, hogy a román nyelv és irodalom tantárgyat a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok nemcsak speciális tanterv alapján tanulják, hanem a nyolcadik osztály végi képességvizsgán és az érettségin az eltérő tantervnek megfelelő, megkülönböztetett vizsgatételsort is kapnak. Iohannis nem a differenciált vizsgatételek, hanem egyéb okok miatt küldte vissza a tervezetet a parlamentnek. Cseke Attila hangsúlyozta, hogy ebben a kérdésben a szenátus a döntéshozó ház. Emellett az RMDSZ törvényhozói a birtokviszonyok rendezését, a vadkárok utáni kártérítések kifizetésének felgyorsítását tekintik prioritásnak, illetve tisztáznák az egészségügyben az állami és a magánpraxis közötti átjárhatóságot. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magunk keresése: Bodza-vidék egy elveszített darabkája (Honismereti ösvényeken)
Kerestük már magunkat messzebbi tájakon: benn a Pannon Alföldön, Tolnában, szerteszét a Trianon széttépdeste, magyarok lakta vidékeken, s utóbb most itthon. Ekés túrázók ismerkedtek a Bodza-vidékkel. A történelmi magyar megyésítés után (1876) egészében a történelmi Háromszék vármegye része volt, most tetemes darabkája, Bodzavám és tágas környéke egy hirtelen, s mint mondják, megyeközti csere útján déli szomszédunkhoz került. Ez itt Brassó megye – magyarázzák Bodzavámon a helyiek. Közel van számukra a megyeszékhely Brassó, s mintha elfelejtették volna, hogy – akárcsak Bodza többi része – jelenleg is Kovászna megye szerves része.
A cserével egyébként növekedett Háromszék északi határa, majdnem az Úz vizéig nyúlik be. Bodzavám előterében szűk fél évszázad alatt két, gombaként kinőtt település született: Egrestő és az egykori Nyéni házak csoportjának környékén Fenyős. Bodzavámnak már a neve is árulkodó, s az itt található bölényrezerváció őre szerint, akinél az egykori vám emléke felől érdeklődtünk, „itt lehetett Austro–Ungaria határa”, de hogy miért itt, azt ő nem tudja, „az öregek szerint messze fenn, a hegytetőn volt a régi határ”. Nos, az öregeknek igazuk van, mert az egykori országhatár fenn a Király-hágó, de nevezik azt Tatár-hágónak is. Ezen a történelmi hadi és kereskedelmi úton vonult be Erdélybe a kun, a török, élén Amurtát szultánnal és több román vajda, köztük Mihai Viteazul is 1599-ben. A helynevek errefelé igen gyorsan változtak-változnak. A Király-hágó alatt a Teleázsenek vidékére áthajló történelmi kereskedelmi utat a Királykőnek nevezett középkori erőd is védte, innen a hágó régi neve. Fenn a vízválasztó gerincen, a tetőn, nem messze a Királykő romjaitól késő reneszánsz kori bástyás épület, a XVII. században Bodzavára volt a neve, székely várőrség vigyázta. A romossá vált épületet 1630-ban Bethlen Gábor fejedelem a háromszékiekkel újjáépítteti. A nagy, sarokbástyás várnak ma csak megerősített és kőből rakott, speciális malterrel kijelölt alapjai látszanak. A magashegyi átkelő román neve – Tabla Buții – azonban többet mondó. Értsd: Hordós-tető, itt hordták át a székelyek a boroshordókat (a butoi románul hordó – szerk. megj.) a Teleázsenek vidékére, s maguknak onnan jó dombvidéki román bort hoztak bajaik-örömeik öblögetésére. A cserekereskedelem az évszázadok alatt csempészetté fajult, ki jobbra, ki balra szállította portékáját az erdők rengetegének szekérútjain, a tetőn várakozó vámosokat kikerülték. Ment is a hír a két szomszéd országlók felé: a vámot le kell költöztetni a völgybe, a hegyek közötti szorosba. Így került le az osztrák és a román határőrség, a vámhivatal és a veszteglőintézet Kisbodzára, s utána arra a helyre, a szorosba, amely a Bodzavám nevet kapta. A történelem lapjai Hirtelen benépesedett a hely, megtelepedtek a hivatalosságok és az őket kiszolgáló pórnép. Katolikus plébánia létesült, kápolna is épült a keskeny hegyszorost mintegy elzáró hegynyúlvány, a Szászbérc tetejére. Történelmi hely ez. Itt jött be a kun, a török és a tatár, Amurát és a szilisztrai pasa, Péter román vajda is. Itt hagyta el szeretett hazáját Thököly Imre 1690-ben. Az 1788-as háború idején – írja Orbán Balázs – „a székelység tartá megszállva e szorost a törökök ellen, midőn parancsnokuk, Schulz ezredes – hagyomány szerint – a két török tolmács által hozott arannyal töltött dinnye által megvesztegettetni engedvén magát, elárulá hű seregét. Rendeletet adott ki, hogy – mivel a török elvonult – kantározzanak le s menjenek nyugodni; s midőn a védsereg mit sem sejtve szétoszlott, akkor egész ellentétes irányból, a Döblön pataka felől vad »Alláh« kiáltással rohant elő a becsempészett török had; a készületlen székelyeket Bartha kapitány s két közlegényen kívül mind levágták. Álnokul nyert győzelmüket azonban sem ők, sem az áruló vezér nem élvezhették soká, mert a vész hírére csakhamar megérkeztek mint bosszuló szellemek a verescsákós székely huszárok, s a meglepett törökök közt oly iszonyú mészárlást vittek végbe, hogy a hírmondók is alig menekülhettek el. A történelem ezen hős huszárok néhányának fenntartotta nevét: ilyen volt Nemes György székely huszár alezredes, ki 24 törököt vágott le, szemerjei Bora őrnagy, ki 11-et és Damó százados, ki 7 törököt ejtett el a győzelmes csata folyama alatt, mi közben, mint a monda tartja, nem csak a török hullott, hanem az áruló Schulz is eltiportatott a rémülten menekülők által. (...) Ott domborulnak most is a bodzai vám kápolnája melletti temetőben az e csatákban áldozatul esett székely hősöknek feledett sírhantjai. (…) A régibb sírok között újakat is találhatunk, melyek az 1848-ki szabadsághősök emlékét juttatják eszünkbe, mert akkor, a midőn Háromszék nagyszerű önvédelmi harczát a classicus kor hősies elszántságával kimondotta, az első támadás és csata a Bodza vidékén vívatott. Ugyanis a székely határőrök egy kis csapatja volt fenn a Bodzánál a határszélen szétszórva. A brassai és barczasági szászok, osztrák katonasággal Stráva nevű számtiszt (egykor a székelyeknél katonatiszt) vezetése alatt fellopództak éj idején a Bodzára, s a hármasával, négyesével egymástól távol szétszórt székely határőröket váratlanul meglepve, azokból vagy 13 családapát gyáván legyilkoltak, tisztjök Benkő Sándor s mások sebesülve csak nagy bajjal menekülhettek el; míg a látogatóba felment Gyárfás Jánost és Bernát Eleket s másokat kegyetlenül megverve hurczolták el Brassóba.” A bodzai harcoknak még akkor sem volt vége, mert elviharzott ezen a helyen a két világháború is. Az akkor elesett román katonáknak mutatós emlékművet állítottak a régi határon túl, a Teleázsen forrásvidékén, itt, a Bodzán pedig faragott troicákat az azóta felépült új görögkeleti templomok előterében, de a régebbi hősöknek, a mieinknek és másoknak is, akik ott porladnak, sajnos még egy fakereszt sem jutott... Mi menthető alvó históriánkból? „Maradt meg itt még néhány régi ház – magyarázta egrestői ismerősünk –, de a legtöbb elpusztult vagy átépítették. Ki emlékszik már azokra az időkre?!” A most érkezőt nem sok régi látnivaló fogadja, hacsak nem a festői vidékért érkezik a Bodzára. A helyiek szerint láthatóak még ott az egykori háborús erődök, a „festungok” és a „határőrök háza”. Egy réginek tűnő épület előtt felirat is olvasható: Casa grănicerilor. Ebben működik Felsőbodzavám I–IV. osztályos iskolája. A polgármesteri hivatalban majdnem senkit sem találtam. Azzal a hírrel azonban megörvendeztettek, hogy az iskola épületében szándékoznának berendezni egy bodzai vámmúzeumot. Na jó, de ehhez kérjék a brassói történészek segítségét, s azok a maguk során a miénket, mert ez a vidék Háromszék része volt. A Szászbérc előfokán még állnak az egykori katolikus kápolna romjai. Bejárati boltozata félő, hogy beomlik. Körös-körül fenyegeti a fékezhetetlen bozót, gyökerei¬vel veszélyezteti a falakat. A hegyet Kálvária néven emlegetik a leírások, utalva az ott lezajlott véres harcokra. Közeli idős embert kérdeztünk a romokról. „Valami templom volt, katolikus vagy református, nem tudom. Körülötte régi temető volt, most mi használjuk” – felelte. A Kálvária peremén vaslábakon álló, bádogfedelű harangláb éktelenkedik, rajta jókora harang. Mit árul el felirata? Semmit, felelték túrázótársaim: volt felirat, de lecsiszolták. A régi sírokat beroskadt mélyedések jelzik szerteszét. Egyetlen kettéhasadt sírkőt böngészünk. Magyar lehetett, és betűzik: I-M-R-E! – kiáltják. Kiderül, hogy nem IMRE, hanem INRI. Az még jobb, nyugszunk meg, római katolikus harcos síremléke lehet... Nagy úr a feledés, mondogatjuk egymásnak, de az idő is, mely így el tud pusztítani mindent. Ha Bodzavámot Kovászna megyében hagyták volna, talán akadna még valaki, egy fiatal csoport, turisták, EKE-sek, cserkészek, máltaiak, bárki a ma élők közül, akik állítanának ide egy emlékkeresztet, a Kálvária múltjára, harci-történelmi emlékhelyre emlékeztetőt. Majd a brassói EKE-sek – vigasztal a csoport –, hiszen az ő megyéjükben van ez a hely! Csak jusson el javaslatunk a brassói EKE-sekhez... A nyomtatott betű tovább él, mint a kő, a sírkő, s feléled bennünk ismét az emlékállító remény. Pénzes Loránd sepsiszentgyörgyi katolikus levéltári kutató és történész betűtengerrel állított emléket a bodzavári Kálváriának a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica tanulmánykötetében (2012–13). Közölte a valamikor itt működő plébánia-káplánság históriáját, azoknak a katolikus papoknak a névsorát-életrajzát, akik itt végeztek lelki szolgálatot, s aztán eltűntek a történelem végtelenségében. A tanulmány címe: A bodzavámi vesztegintézet káplánsága. Részletesen ismerteti a kápolna berendezését, kegytárgyait, a káplánság életét. A történetet így fejezi be: „A földrajzilag legközelebb fekvő Zágon egyházközségének lett leányegyháza a 20. század elejére elnéptelenedő Bodzavám. Igaz, filiaként sem adott túl sok munkát az anyaegyházközség plébánosának. A 19. század utolsó éveiben alig volt példa a szentségkiszolgáltatásra, míg a 20. században is csupán a II. világháború alatt használták bejegyzésre a kereszteltek anyakönyvét. Az első világháborút követő új államrend Bodzavám határátlépő jellegét megszüntette, hivatalnokrétege elköltözött. A magyar ajkú katolikus hívek egykori jelenlétéről napjainkban csupán a kápolnarom és körülötte a helyi ortodox egyházközség használatába került temető fejfáinak névanyaga tanúskodik. Ezek a bodzavámi katolikus egyházi élet és magyar oktatás egyre fakuló emlékei, amelyek az emlékezés során feloldódnak.”
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A múlt megmentői
Nyárádkarácson
Anyaországi támogatásból felújított épület
Augusztus második hetében, a falunapok keretében adták át Somosdon a felújított közösségi házat, az egykori tanítói szolgálati lakást.
Amint a polgármester hangsúlyozta, a Somosdi Falunapok egyik színfoltja az 1903-ban épült tanítói lakás használatba adása volt. Az eredeti elképzelés szerint tájház épült volna, majd a terv kibővült, és a közösségi együttléteknek otthont adó közösségi házat alakítottak ki.
Henter György lelkipásztor a kiállított fotók előtt a néhai Demeter András tanító atyai szigorral és pálcával körített oktatási módszerét említette, amivel életre szóló emberségre, tiszteletre nevelt. „Amikor hallottam, hogy le akarják bontani az egykori tanítói lakást, megdobbant a szívem, mert ilyen jellegű építési stílusú vályogház aligha van még a faluban, ezért a megőrzését és felújítását tűztem ki célul. Egy olyan tájház jellegű közösségi ház megvalósítását, amelyet programokkal, élettel lehet megtölteni” – hangsúlyozta a lelkipásztor. Nagy László és Sipos Sándor, a projekt két kezdeményezője kérdésünkre elmondta, hogy egy soron kívüli pályázás révén jutottak anyaországi támogatáshoz. Élő tájház jelleget szeretnének létrehozni, ahol közösségi programokat lehet szervezni.
A teljes alapot meg kellett erősíteni, mert nagyon rossz állapotban volt, a kerítés és a Székelytompáról megvásárolt több évtizedes, rozoga székely kapu restaurálása ugyancsak költséges munkával járt. Mint elmondták, az ingatlan felújítása nem valósulhatott volna meg Henter György református lelkipásztor közbenjárása nélkül.
Mivel az egykori tanítói lakás az egyház tulajdonában van, felújítására a helyi Cornus-Som Egyesület nem pályázhatott, a projekt lebonyolítójaként az egyház neve szerepelt, a kiadásokat úgy el tudták számolni. Amint hangsúlyozták, az öreg ház megmentésének eszmei értéke van, egyesek szerint 1903-ban épült, mások szerint jóval korábban építették, abban az évben csupán a zsindelytető helyett került cseréptető az épületre. A közösségi házzal alternatívát nyújtanának a fiatalságnak a szabadidő kellemes eltöltésére, hogy ne a kocsmák legyenek a fő szórakozóhelyek. A befejezéshez szükséges összeget helyi támogatásokból próbálják összegyűjteni. A tájházban emléktárgyakat szeretnének kiállítani, bemutatni az egykori emberek életét, a tárgyi emlékek mellett ugyanakkor a tájszavak egybegyűjtésének gondolata is foglalkoztatja a faluból elszármazott lelkipásztort. A közösségi házban Az én Somosdom címet viselő szerény fotókiállítást tekinthettek meg a jelenlévők, mely a település életéből megörökített pillanatképekből állt össze. Sipos Katalin tájékoztatott a gyerekeknek és fiataloknak szánt első közösségi nap eseményeiről. Délelőtt a kicsik számára népi gyermekjátékokat tanítottak és zeneóvodát szerveztek, délután kézműves-tevékenységekkel: nemezeléssel, népi festéssel, gyurmázással foglalatoskodtak. Délután a felnőttek bográcsoztak, este pedig tábortűz mellett szórakoztak.
SZER PÁLOSY PIROSKA / Népújság (Marosvásárhely)

Elégedetlenek a pedagógusok a jövő évtől esedékes béremeléssel
Hancescu: "Ilyen bérek mellett aligha fogják vonzónak tartani a pedagógusi pályát a fiatalok”
Lemondanának a fejkvótáról a pedagógus-szakszervezetek, azt kérik a kormánytól, hogy ne a helyi önkormányzatoktól, hanem a pénzügyminisztériumtól kapják a pénzt.
Az 50 százalékos bruttó béremelés, amelyben a tanügyi alkalmazottak részesülnek jövőre, nettóban mindössze 25 százalékos növekedést jelent, ezért a szakszervezetek azt kérik a kormány képviselőit, találjanak megoldást arra, hogy nagyobb arányban nőjenek az ágazati bérek.
A Tanügyi Szabad Szakszervezetek Szövetségének (FSLI) elnöke, Simion Hăncescu szerint a Victoria-palotában tartott hétfői egyeztetésen Ionuț Mișa pénzügyminiszter megerősítette, hogy az 50 százalékos bruttó fizetésemelés ellenére a tanügyben dolgozók nettó bére 2018. január 1-jétől mindössze 3 százalékkal, márciustól pedig 22 százalékkal nő. Ennek oka, hogy a járulékok befizetésének kötelezettsége áthárul a munkáltatóról az alkalmazottra.
"Ha a nettó bér 50 százalékkal nőne, akkor számíthatnánk arra, hogy a jól teljesítő és a szakma iránt elhivatottságot érző fiatalokat sikerül erre a pályára csábítani. De ha csak 50 lejt kapnak pluszba, nem hiszem, hogy megéri nekik a tanügyben elhelyezkedni, minden bizonnyal a magánszektorban próbálnak majd szerencsét" — mondta Simion Hăncescu, akit az Agerpres idéz.
A hétfői tanécskozáson a pénzügyminiszter mellett részt vett még a tárgyaláson Mihai Tudose kormányfő, Liviu Pop tanügyminiszter, Lia Olguța Vasilescu munkaügyi miniszter és Puiu Lucian Georgescu kutatási és innovációs miniszter is.
Az egyeztetésen tárgyaltak egy új, 2018. szeptember 1-jétől alkalmazandó tanügyi törvény szükségességéről, valamint a tantervek módosításának esedékességéről is.
A FSLI közleménye szerint körvonalazódni látszik egy fontos újítás, miszerint az oktatási intézmények közvetlenül a szaktárcától kapnák a finanszírozást, nem a helyi önkormányatok közvetítésével, ahogyan az jelenleg történik. A Mediafax által ismertetett FSLI-közleménye szerint vita tárgya volt a fejkvóta-rendszer is, a szakszervezet ennek eltörlésére tett javaslatot. Szabadság (Kolozsvár)

Etno-art stílus: népi hagyományból posztmodern
15 év után ismét Magyarlapádon a művészeti mozgalom
A Magyarlapádi Szórványkollégiumban került sor augusztus 21-27 között a helyi néphagyományokból ihletődő művésztáborra, az Ethnika Kulturális Alapítvány és a Magyarlapádi Református Egyházközség szervezésében. A Bantta Annamária képzőművész, rajztanár irányításával alkotó marosvásárhelyi művészetis diákok legszebb munkáikat a bentlakásnak adományozták.
Az ETNO-ART táborok ötlete Molnár Dénes marosvásárhelyi grafikusművész nevéhez kötődik, kezdeményezése mára már igazi mozgalommá nőtte ki magát. Először Makkfalván szerveztek ilyen táborokat a 2000-es évek elején, napjainkban – a művész emlékére rendszeresen szerveznek a Mezőségen (például Mezőpaniton, Mezőbergenyén, Mezőmadarason) és Erdély más vidékein, sőt Magyarországon is. Általában az egyházak segítenek a szervezésben, Fehér megyébe Borbándi Erika magyarlapádi lelkésznő által került a mozgalom.
Egyéni jelleg a népi formavilágból
Az ETNO-ART táborok célja a művészet segítségével megörökíteni a népi hagyományokat, és a helyi értékeket tanulmányozva, azokból ihletődve posztmodern, etno-art stílusú alkotásokat létrehozni. Mostanában minden táborfogadó faluból begyűjtik az alkotásokat és Marosvásárhelyen kiállítást szerveznek, így próbálják felhívni a közönség figyelmét a népművészeti értékekre, a művészeket pedig a „csak tiszta forrásból” való merítésre ösztönözni. Az etno-art mozgalom másik fontos célkitűzése a fiatal képzőművészek támogatása, lehetővé tenni számukra, hogy különböző tájegységek népi kultúrájával ismerkedjenek meg, az erdélyi népművészetben való elmélyülés pedig jelenjen meg saját alkotásaikban is, legyen ebből egyéni mitológia.
Magyarlapádon egyszer rendeztek ilyen tábort, 2002-ben, akkor a helyi művelődési otthon fogadta a kiállítást. Idén a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum 11. osztályos diákjai látogattak el a népzenéjéről, néptáncairól és szőlőtermeléséről híres faluba, ahol a helyi közösség tárt karokkal várta őket. A vendégek is boldogan soraik közé fogadták a helybeli gyerekeket, ami hiánypótló jellegű, Magyarlapádon teljesen hiányzik az iskolán kívüli képzőművészeti nevelés. Boldogan fedezték fel együtt a környéket, a helyi népviseletet, gasztronómiát, szövést-fonást, az építészeti stílusjegyeket.
Van benne valami „igazi lapádi”
Egy – Lapádon szokatlanul csendes – tábor mindennapjaiba nyerhettünk bepillantást az elmúlt héten. A népzenétől, néptánctól hangos falu ezúttal mély nyugodtságot sugárzott, míg a fiatalok alkotásai készültek, az idő maga is mintha kitágult volna.
„ Nagyon sok időt szánunk arra, hogy a diákok ráhangolódjanak a falura, megtalálják a számukra legkedvesebb témát, hiszen a művészet időigényes. Kilátogatunk olyan helyekre is, ahova az átlagos turista nem megy el”- mesélte lelkesen Bantta Annamária táborvezető. Többször is terepszemlét tartottak, elsétáltak a rózsaföldekre és a szőlőlugasokba, a kilátóhoz és meglátogatták a fugadi Bánffy-kastélyt. A helyi Pirospántlikás Zenekar táncházat szervezett számukra, ahol a lányok gyorsan meg is tanulták a lapádi körtáncot.
Mindezen benyomások lenyomatait a gyerekek munkáiban is felfedezhettük. Ottjártunkkor például a csoport egy része A lapádi hegytetőn...kezdetű népdalt rajzolgatta, egy textil-design szakos lány a helyi női népviseletet mai, a mindennapokban hordható ruhává alakította át rajzpapíron, a pontozó pedig egy domborműben jelent meg. Tájképek, csendéletek, grafikák, dekoratív- és figurális kompozíciók, szobrok, fafaragások ... mindenikben ott volt valami „igazi lapádi”.
A szép alkotásokat a szórványkollégium csűrjében állították ki, a vasárnapi istentisztelet után bemutatták őket az érdeklődőknek. A kedves fogadtatásért cserébe, minden diák egy alkotást a szórványkollégiumnak adományozott. Jóvoltukból az épületbelső otthonosabbá, esztétikusabbá vált és ez nagy lelki elégtételt jelentett számukra. A fiatal művészek kitűnően érezték magukat Lapádon, jövőre újból eljönnének, többedmagukkal.
Basa Emese / Szabadság (Kolozsvár)

Sokszínűségét ünnepli Nagyvárad: a városban élő nemzetiségek mutatkoznak be a várban
Nagyvárad kulturális sokszínűségét igyekszik hangsúlyozni az önkormányzat turisztikai egyesülete, mely szeptember folyamán egy-egy hétvégét szán a különböző nemzetiségek hagyományainak bemutatására.
A városban élő különböző nemzetiségek kultúrájával és hagyományaival szándékszik megismertetni a nagyváradiakat a város és a régió turizmusának népszerűsítéséért felelős egyesület. Ez szeptember folyamán több, a várban tartott rendezvény keretében mutatja be az érdeklődőknek a szlovák, magyar és zsidó kultúrát,
de az Ebihoreanul hírportál beszámolója szerint a moldvai régiónak is szánnak egy hétvégét.
Mihai Jurca, az egyesület igazgatója az egész hónapot felölelő rendezvénysorozat ötletét két okkal motiválta. Elmondta, elsősorban a város sokszínűségét szeretnék bemutatni, és elősegíteni, hogy a különböző nemzetiségű, régióbeli lakosok otthon érezzék magukat Nagyváradon. Emellett, tette hozzá, a városban és a várban zajló rendezvényfelhozatalt is „színesíteni” akarták, hiszen ezeken többnyire csak a bihari román hagyományok jelennek meg.
A kisebbségeket bemutató rendezvénysorozat a következő hétvégén, szeptember 2-án kezdődik, amikor a Bihar megyében szép számban megtalálható szlovák közössség mutatkozik be. A váradi várba érkezők végigkóstolhatják a szlovák konyha jellegzetes étkeit a túrós galuskától a krumplis palacsintáig, de a szlovák népzenei hagyományokkal és megismerkedhetnek a Romániai Szlovákok és Csehek Szövetségével közösen szervezett rendezvényen. Szeptember második hétvégéjét a zsidó közösségnek szánja a polgármesteri hivatal keretében működő egyesület, amely a múzeumként is működő Kossuth (Independenței) utcai neológ zsinagógában mutatkozik be.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

A társnemzet arroganciája
Úton-útfélen látjuk és érzékeljük, hogy egyre erősödik a nacionalista gőg, amely áthatja a többségi társadalom majd minden szegmensét. Az állam elnöke, a szász gyökerű Johannis is kijelentette, hogy az országban megmaradt német kisebbség is együtt ünnepli majd Nagy-Románia létrehozását a többséggel 2018-ban. Ezek szerint az államfő vigad, csak azt nem tudni, hogy a kisebbségből, amelyből szegről-végről vétetett, hányan állnak mögé, s kik azok, akik vele egyetértenek. Nem nagyon érzékeltem, hogy különösebben tiltakoztak volna ez ellen a hazai német ajkúak, pedig illene, hiszen – minekutána dekára kiárusították őket annak idején az NSZK-nak – alig maradtak az országban huszonvalahány-ezren. Van-e vajon hangadója, másképp gondolkodója a maradéknak? Azért írtam országot, mert a romániai németektől elvették azt a hazát, amelyben évszázadokig éltek. Nem hinném, hogy különösebben kellene dörgölőzniük, s elmerülniük az ünnepi frázispufogtatás hagymázas gőzében, hiszen – dacára annak, hogy 1918-ban elődeik méltóztattak odaállni a nagyromán térfélre – ezt a tettet különösebben senki meg nem köszönte nekik. Sőt. Hogy mi játszódott s mi játszódik le azok lelkében, akik talán kényszerből, esetleg trendi hatásra, botorul országot cseréltek, azt én nem tudom, csak sejtem, hiszen hosszú ideig éltem a saját anyaországomban, de ide mindig hazajöttem, s oda csak vissza. Ilyenformán élhetnek az egykori szász szomszédaink is, csak nem nagyon mondják, restellik, s néha csak irodalomban, moziban mesélik el. Egyébként eléggé tragikus részletek körvonalazódnak ezeken a lelki ablakokon át. Egyik barátom, aki a honi magyar sajtó útvesztőiben őszült meg, folyton felhívja a figyelmemet egyik-másik román nyelvű lapban vagy internetes portálon megjelenő förmedvényekre. Vannak köztük olyan fogalmazványok is, amelyek – bár még nem kezdődött el a nacionalista tobzódás tetőződésének időszaka a társnemzet kebelében – kimerítik a fasizmus, a xenofóbia és az etikátlanság fogalmát. Becstelen, ocsmány írások, hitvány dolgozatok, amelyekért jobb helyeken büntetés járna. És csak töredékét nézem meg az ajánlott szakirodalomnak! Pár napja mondta ez az úriember, hogy: „Nézd meg, ebből is kibújt a nackó!”, és figyelem, olvasom, s hát látom a nagy értelmiségit, aki gurunak számít azokon a szakterületeken, ahol működik, hogy valóban, pedig évtizedek óta eszi a magyarbarát kenyeret, a sok ösztöndíjat, talán még kitüntetése is van a román-magyar kapcsolatok ápolása végett, mint Kelemen Hunornak a magyar-román viszony gyümölcsöző építése terén. Így lesz iszony a nagy testvériségből. Pedig van testvériség. Lennie kell, hiszen másképp nem lehet normálisan élni. Minden egyéb út járhatatlan, csak maszlag és hazugság, olyan, mint az EU, tele megfizetett Pilátusokkal, akik nem lehetnek így másak, csak a korlátoltság és a dekadencia helytartói. A nép egyébként azt kiáltaná, hogy: „Jézust! Jézust!”, de valahogy a technika által mindig másvalami hangzik: „Barabást! Barabást!”, mert vannak ügyes nemzetféltők, papjai a csökött intelligenciának, akik vezénylik – évszázada immár – a kórust, hogy szorongjunk, s rettegjünk a következő pillanattól. Mi pedig, mit mondjunk mást: „Köszönjük, jól megvagyunk!” Semmi evoé, hisz korlátozták a levegővételt, kisajátították és beépítették az örökpanorámát. A mi arroganciánk a kitartás. Kicsit már unalmas, de a helyzet egyhamar nem változik. Ez van. Csakazértis.
Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda)

Bevonzani a gyerekeket a templomba
Először szerveztek evangelizációs hetet a sepsiszentgyörgyi Állomás negyedi Szent Benedek-plébánián múlt héten azzal a szándékkal, hogy újra bevonzzák a gyermekeket – s velük együtt a szülőket is – a templomba. A rendezvény szerdán, csütörtökön és pénteken szentmisével kezdődött, majd 10–15 óráig tartott a foglalkozás énektanulással, csapatjátékokkal és sok kézműves-foglalkozással. Szombaton a szépmezői kirándulás élménydúsra sikeredett. Vasárnap a déli szentmisén énekes-verses műsorral mutatkoztak be, vidám hangulatot teremtve. Hajdú János szentszéki tanácsos, főesperes hálát adott a jó-istennek a sikeres rendezvényért, megköszönte a szervezők, gyermekek, szülők hozzáállását. Az evangelizációs héten a két fő parancsra helyezték a hangsúlyt, ehhez kötődtek a játékok is – avatott be a műhelytitkokba Tusa Csilla pedagógus, aki Szőcs Sándor kántorral, Szabó Szidónia, Lukács Yvett és Nyáguly Csilla pedagógusokkal, Bogyor Barbara egyetemista segítségével azon fáradozott, hogy megtapasztalják, megéljék a gyermekek Isten szeretetét. „Amikor ide került a pap bácsi, mi voltunk az első generáció a ministránsoknál. Felnőttünk, nekünk is gyermekeink vannak, s azt vettük észre, hogy elfogyott a fiatalság a templomból. Ez ellen akartunk tenni, hogy visszavezessük őket a templomba. A 35–50 résztvevő kora óvodástól 6–7. osztályosig terjedt. Interaktívan, lelkesen vették ki részüket, azt láttuk, alig akartak hazamenni. Reméljük, hogy lesz folytatás, és minél több gyermeket be tudunk vonzani a templomba. S a gyermekek által hátha a szülők is jobban megszólíthatóak” – mondotta Tusa Csilla. Hajdú Irén, a plébánia mindenese finom ebéddel várta a megéhezett gyereksereget. Viki mondja: „Örvendek, hogy itt lehettem, mert sok új barátra találtam. Sokat színeztem, rejtvényt oldottam, és nagyon tetszettek a csoportos játékok is.” Szilveszter így összegez: „Nagyon jól éreztem magam az elmúlt pár napban. Úgy érzem, közelebb kerültem Istenhez, és sok új dolgot tanultam róla. Várom a jövő évi folytatást.”
Józsa Zsuzsanna / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összegyűlt a cikluskezdő osztályok elindításához szükséges diáklétszám
Szerdán hajnalban vitték el Bukarestbe a Nunciushoz a Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közösségének képviselői a cikluskezdő osztályokba jelentkező gyerekek neveit tartalmazó listát. A szülők remélik, hogy miután a miniszter is megkapja az igénykéréseket, engedélyezi a nulladik, az ötödik és a három kilencedik osztály elindítását.
A katolikus iskola szülői közösségének képviselői kedden éjjel indultak, és szerda reggel adták át Bukarestben a pápai nagykövetnek a cikluskezdő osztályok igénylését igazoló szülői kérésekkel együtt a tüntetéssorozatuk kiáltványát, illetve több mint 3500 támogató aláírást.
Csupán öt nap állt a szülői közösség rendelkezésére, hogy összegyűjtse a cikluskezdő osztályok elindításához szükséges diákokat, amelyet feltételként szabott meg a miniszter azok elindításával kapcsolatban. A pápai nagykövetet szóban értesítette Liviu Marian Pop tanügyminiszter az elmúlt héten arról, hogy amennyiben összegyűl a diáklétszám, elindulhatnak az osztályok.
A felekezeti iskola szülői közössége sokat dolgozott azon, hogy a jelentkezők listája szerdán a pápai nagykövet, illetve a miniszter asztalán lehessen.
Kedd estig az előkészítő osztályba 27, az ötödikbe 16, a kilencedik teológia osztályba 26, a társadalomtudományba 25, a természettudomány osztályba pedig 19 tanulót írattak be. Zsigmond Imola, a szülői közösség egyik képviselője, aki személyesen részt vett a listák leadásánál, lapunknak azt nyilatkozta, amint megkapják a hivatalos választ az iktatott igénykérésükre, minden szülőt felhívnak telefonon, és értesítik a döntésről.
Úgy érzem, hogy az egész szülői közösség nevében kijelenthetem: a nunciusnak nem csak szívügye, de tesz is a katolikus iskola diákjaiért – fogalmazott Zsigmond Imola.
„Úgy tudom, hogy a miniszter azt mondta, amint megkapja a jelentkezők listáját, azonnal dönt. Reméljük, hogy ehhez tartja magát” – mondta lapunknak Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium ideiglenesen kinevezett igazgatója. Hozzátette, kissé zavaros az egész iskolaügy, ugyanis ha a minisztérium döntése alapján el is indulhatnak a cikluskezdő osztályok, kérdés, hogy lesz-e ahol? A tanfelügyelőség úgy kezeli az ügyet, hogy a táblabíróság döntése alapján visszakerülhetnek az osztályok az Unirea Főgimnáziumba, illetve a Bolyaiba – tette hozzá Székely Szilárd.
Mint beszámoltunk róla, néhány unireás szülő beadványa alapján a bíróság visszamenőleg felfüggesztette a tanfelügyelőség 2015. évi 1385-ös határozatát, amely a Bolyaiba járó katolikus és az Unirea Főgimnáziumba járó osztályok diákjait a szülők kérésére átcsoportosította az újonnan alakuló katolikus iskolába. Ennek felfüggesztése azt jelenti, hogy a katolikus iskolás osztályok visszakerülhetnek a fent említett tanintézetekbe.
A helyzetet az is bonyolítja, hogy a legtöbb osztály már végzett azok közül, amelyek máshonnan jöttek át, a katolikus iskola legtöbb jelenlegi osztályainak diákjai már mind katolikus iskolásokként kezdtek, nem máshonnan jöttek át. A szülői közösség múlt héten azért kezdte el tüntetéssorozatát a prefektúra előtti parkban, hogy szeptember elsejéig választ kapjanak az illetékes intézményektől iskolájuk sorsával kapcsolatban. Csütörtökön van a tüntetés utolsó napja.
Kedden a nép ügyvédjéhez fordult a cikluskezdő osztályok betiltását előíró tanfelügyelőségi határozat és a diákokat ért jogsértések miatt a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium szülői közössége. A szülői közösség képviselőjeként Csíky Csengele nevében benyújtott, a nép ügyvédjének marosvásárhelyi irodájában iktatott beadvány többek között arra hívja fel az ombudsman figyelmét, hogy a tanfelügyelőség 70-es számú határozatával megfosztotta a szülőket azon joguktól, hogy meggyőződésük szerinti tanintézetbe írassák előkészítő, ötödik, illetve kilencedik osztályos gyerekeiket. Emlékeztetnek, hogy Románia alkotmánya 29. cikkelyének 6. bekezdése biztosítja a szülőknek azon jogát, hogy saját meggyőződéseiknek megfelelően iskoláztassák gyerekeiket.
Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Borboly: nem hiszek a feljelentésekben
Hargita Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba levélben válaszolt Szőke László Borboly Csaba, a kondu(k)átor című jegyzetére. Az alábbiakban változtatások nélkül közöljük.
Székelyhon.ro, 2017. aug. 29.
Borboly Csaba, a konduk(á)tor
A Hargita megyei önkormányzat elnöke igencsak jelen van mindennapjainkban. Ha ma (vagy bármikor!) belépsz a Facebookra, elolvasod a Hargita megyei napilapokat és azok sms-rovatát, bekapcsolod a megyében elérhető, magyar nyelvű hírekkel jelentkező rádióadókat, nos, Borboly Csaba valósággal folyik ki belőlük.
Olyan kondukátorra tett szert személyében Hargita megye, aki – akár a konduktor – rendkívüli vezetői tulajdonságokkal bír: kitűnően vezeti a hülyeséget.
A saját nagyságáról, megvalósításairól, fáradhatatlan munkájáról szóló (ál- vagy fél)híreket. Itt van nekünk rögtön ez a varsági, útszélre hányt farönk-ügy, melyről született egy gyönyörű fotó és Facebook-bejegyzés, ahol Borboly megcsóválja billentyűzetét, hogy jaj, a sáncba hordott rönkök miatt omlanak az utak, a feltöltött vízelvezető árok miatt mossa alá az alapzatot a víz.
Szép. Csakhogy, mint hivatalban lévő kondukátor, minden eszköze megvan arra, hogy például feljelentést tegyen a hatóságoknál. Hogy kiderítse, ki termelhette ki a fát, és miért pont ott, az árokban pihennek a rönkök. Kezdeményezhetné a megoldást, de ezzel szemben születik egy Facebook-bejegyzés, majd egy sajtóközlemény. Legfeljebb. Hőn szeretett kondukátorunk hóttra-vakra jelentkezik be élőben Facebookon, de minimum fotódokumentál valami olyat, amit fénykép és bejegyzés nélkül is megoldhatna, vagy legalább tehetne egy-két megoldáshoz vezető lépést. Ehelyett születik egy Facebook-bejegyzés néhány lájkkal, és azzal el is van intézve. A probléma is. Hiszen a kondukátor, aki szerfölött nyitott a kommunikáció új útjaira, egyszóval született(?) Facebook-kommunikátor, mindenki előtt kibeszélte(!) a problémát, minek annak megoldásával is törődni?! Úgyis felejt a bunkó egyszeri, úgyis csak arra fog emlékezni, hogy a problémával foglalkozott hőn szeretett kondukátorunk. Ami igaz is, pontosan egy Facebook-bejegyzés, netán sajtóközlemény erejéig…
Kedves Borboly Csaba! Igaza lehet, nincs az az őrült és időmilliomos írástudó, aki az Ön grafo- és Facebook-mániáját érdemben tudná helyretenni, javítani, pontosítani, vitatni, netán törölni. A nagy számok törvénye alapján még akár eredményes is lehet az Ön önképcunamija. De nekem elegem van a jól vezető konduktorokból a megye élén, én már megelégednék holmi félvezetővel is, aki alacsonyabb hülyeség-paraméter mellett érdemi, összetettebb, netán bonyolultabb (áram)körökben is képes ellátni feladatát. Ha képzavar is, de olyan vezetőre lenne már szüksége Hargita megyének, aki nem kizárólag csak a vezetés kedvéért vezet (meg)…
Szőke László
„Nem szeretnék Szőke László úrral vitába keveredni, viszont megjegyeznék néhány dolgot. Nem hiszek a feljelentésekben! Számtalanban van részem és tudom, hogy az a munkát nem segíti, illetve szinte azt is mondhatnám, hogy ha mi magunk saját erőből nem vagyunk képesek bajainkból minél többet megbeszélni és megoldani, akkor az autonómia szó üres lózung marad. Pont ezért is gondolom, hogy ha csak lehet, ne a karhatalmi szerveknél keressük a megoldást az élet problémáira (ha nem bűnügyről van szó). Próbáljunk meg a vitás kérdéseink szinte mindegyikére megoldást találni, becsülettel és odafigyeléssel.
Az Ön által felhozott példa is ezt igazolja, mert a bejegyzésnek köszönhetően megoldódott a probléma.
Gyorsabb és eredményesebb volt, mintha feljelentést tettem volna. A Facebook és a többi közösségi oldal használata elengedhetetlen, mivel a lakosság ezeken az oldalakon keresztül IS érhető el.
Természetesen továbbra is a személyes találkozásokat, helyszíni megbeszéléseket és a formális üléseket sem hagyom ki. Azok is fontosak, minden kommunikációs csatorna fontos. Napjainkban a gyors és direkt üzenetek célravezetőbbek és nagyobb az igény rájuk.
Másik oka, amiért a saját felületeket használjuk, hogy így pontosan és időben le tudjuk hozni az új híreket, valamint így személyesebb is a kommunikáció és bárkinek bármilyen kérdése, javaslata van, direktben felteheti, megoszthatja.
Ezért kérem Önöket, a Székelyhon olvasóit, hogy bátran forduljanak hozzám, a Megyei Tanácshoz, ha problémájuk, kérdésük van! Találjunk megoldást közösen!”
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke / Székelyhon.ro

Amikor a víz vérré változik
Havad települései jövőt álmodnak
Szombaton falustársi találkozó keretében szökőkutat és turulmadaras emlékművet avattak Havadon, mint az összetartozás és élni akarás jelképét.
Havadon tízévente szerveznek falustársi találkozót, amikor a helyben maradottak hazahívják és fogadják az elszármazottakat. Idén csak a hetedik évet számlálják a tízből, mégis úgy döntöttek, most szervezik meg az ünnepséget. Szombaton délelőtt a zsúfolásig telt református templomban adtak hálát Istennek az elvégzett közös munkákért és az együttlét lehetőségéért. Nagy Attila lelkipásztor arra figyelmeztette az ünneplőket: ha csak néhány évente is gyűlnek össze, térnek haza a havadiak, lelküket sose rágja „féreg”. Nem az a fontos, hogy kit hová sodort az élet, és hogyan használta ki az élet adta lehetőségeket, hanem az, hogy tudjanak mindig hazatérni, együtt lenni, eredményeket felmutatni, és hogy hozzák el gyermekeiket is, mutassák meg nekik azt a helyet, ahol születtek. Az istentisztelet keretében László János tanár mutatta be a helyi születésű ifj. Csalóka Ernő lelkész teológiai szakdolgozatát, a havadi egyházközség történetét feldolgozó, frissen megjelent kiadványt.
Az egyházközség most fejezte be gyülekezeti házának és a ravatalozónak a kialakítását, ezért Nagy Attila lelkész köszönetet mondott a helyiek és az önkormányzat adományaiért és Mihály Domokosné tárgyadományáért. Az új gyülekezeti ingatlant istentisztelet után hálaadás és zsoltáréneklés mellett adták át a közösségnek.
Összefogás és új kenyér
Ezután került sor a templom előtti felújított téren a turulmadaras emlékmű és egy, a község öt településének nevét jelző szökőkút leleplezésére és átadására. A szervezők úgy gondolták, az idei találkozásnak ne csak személyi, hanem társadalmi, nemzeti okai is legyenek, ezért állítottak emlékoszlopot, s tetejére a Vetró András kézdivásárhelyi mester alkotta turulmadarat, mint a magyarok ősi hitvilágának emléke, az égi hatalom és az uralkodói fensőbbség megtestesítője, az isteni gondviselés és iránymutatás, a magyar nemzeti identitás és összetartozás jelképe, de a szökőkút is a község településeinek összetartozását jelzi. A turulmadár szimbolikájáról László János beszélt, majd a Maros Megyei Tanács elnöke köszöntötte az ünneplőket. Péter Ferenc az összefogásra hívta fel a figyelmet, és úgy véli, ma, amikor az elvándorlás jelenségével kell szembenéznünk, fontos szerepe van minden elemnek, ami az összetartozást erősíti. Havadon ma is építkeznek, összefogást jelképező emlékművet adnak át: így lehet erős, fiataljait itthon tartó és élhető közösséget létrehozni, és az erős közösségnek erős elöljárói is vannak – emelte ki.
A havadiakkal együtt ünnepeltek az anyaországi testvértelepülések képviselői is. Bazán Tibor, Hévízgyörgy polgármestere elmondta: ez alkalomból az ünnepi asztalra ők hozták az új kenyeret, a magyarok kenyerét, amelyet nemzeti színű szalaggal kötöttek át, jelképezve a múltat, jelent, jövőt. A jövőben pedig csak azok a kapcsolatok tudnak élni, fejlődni, amelyekért együtt küzdenek meg a felek – fogalmazott. Kovács Béla önkormányzati képviselő Ózdszentsimon testvéri üzenetét tolmácsolta a községnek.
Az ünnepi műsor rendjén felléptek a havadi gyerekek és ifjak, a gegesi Ajándék zenekar, a havadi Vadburusnyán csoport és a gegesi kórus, majd közös énekkel és a templomkertben álló emlékmű megkoszorúzásával zárult a rendezvény.
A jövő üzenete
Az Üzenet a mélyből nevet viselő köztéri alkotás leleplezése kapcsán Veress Gergely Domokos, Havad polgármestere hangsúlyozta: ez az ünnepség az egész községé, hiszen az emlékmű az öt falu közös jelképe, az egyet akarás, az összetartozás, az együtt gondolkodás, a szép törekvések életet jelző szimbóluma. „Ebbe az emlékműbe nemcsak múltunkat álmodtuk bele, hanem a közös jövőnk felé vezető járható utat is” – fogalmazott az elöljáró. Az élni akarást, a szárnyalást képzelték bele az alkotásba, hisz Geges, Rigmány, Nyárádszentsimon és Vadasd küldi az ő erejét, becsületes munkáséletét, küzdelmét, hitét szivárványsugárba kötve Havadra, így válik egységgé a község élete, egy nagy, közös szívdobbanásba. A víz maga a megmaradás, az élet, hisz az egymást ölelő cseppek egymást erősítik, álmokká, erővé, életté duzzadnak, és így nem az öt falu lankadó erejét, hanem szívós, embert próbáló tartását, megmaradását, élhető jövőjét látják benne. Vér vízzé nem válik – tartja a szólás, de itt vérré változik a víz, és erő, alkotás, jövő bontakozik ki. „Az emlékmű akkor él, ha a forrás, a víz mi magunk vagyunk, ha mindenki hozzáteszi verejtékének gyöngyeit, lelkének lüktető áramlását, sodrását és bizakodó hitét is” – figyelmeztette a közösséget a polgármester.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció
Református levéltárak Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi Református Egyházközség „nagylevéltára” A Marosvásárhelyi Református Egyházközség számára fontosnak tartott levelek megőrzésének igénye már a reformációt követő évtizedekben megmutatkozott. Ebből az időből származik ugyanis a levéltár legrégibb irata: János Zsigmond fejedelemnek a papi illetmények megfizetésére vonatkozó, 1567. január 16-i rendelkezése. Az írott források és az egyház által megszerzett jogok bizonyítékainak megőrzése a 17-18. század folyamán nemcsak tovább élt, hanem el is mélyült, amelyet a gondosan őrzött iratok folyamatossága is alátámaszt. A rendelkezésre álló forrásokban az archívum mint őrzőhely csak a 18. század második felében jelent meg, térbeli elhelyezéséről pedig egy 1829-ből származó jelentés tájékoztat. A referátumot Hegedűs Lajos lelkész és Kibédi Péterfi József tanácsos akkor állította össze, amikor a presbitérium megbízásából az egyházközség tulajdonában lévő levéltár és klenódiumok számára biztonságos helyet keresett. Eszerint a levéltár az ún. Kis köz melletti papi szállás felső emeletén egy kis szobában volt elhelyezve, nem biztonságos körülmények között. A levéltárra vonatkozó korai feljegyzésekből nem tűnik ki, hogy az iratokat valamiféle rendszerben őrizték volna, és készítettek-e hozzájuk segédletet. A levéltárban elhelyezett levelek nyilvántartásba vételéről is csak 1811-ből találunk adatokat. Az egyház főgondnoka I. Székely Márton, Koltsár Mihály és Minzer György presbitereket kérte fel ekkor az eklézsia leveleinek lajstromozására. Munkájuk eredményét nem ismerjük. A „M(aros)vá- sárhellyi Reformata Sz(ent) Ekklésia leveleiről” 1823 novemberében összeállított első ismert segédlet már időrendbe szedte a levéltárban őrzött közel száz iratot, illetve az anyagban keletkezett hiá- nyokat is feltüntette. Az újabb levéltárrendezést 1825 és 1828 között Soós György végezte el, amelynek során az iratokat megszámozta és egy mutatókönyvbe bevezette. Fáradságos munkáját a presbitérium 40 véka tiszta és ugyanannyi elegy búzával honorálta. Az ilyenformán rendezett levéltárat Hegedűs Lajos papi szállására költöztették, de az elkövetkező években fokozatosan elhanyagolták. 1846-ban Albert János lelkész és Keresztes Zsigmond presbiter a teljes levéltári állományt átfésülte, és részletes jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A levéltár azonban ennél komolyabb beavatkozást igényelt. 1856 júniusában Péterfi Károly a presbitériumtól egy bizottság felállítását kérte, amely a levéltárban őrzött leveleket szétválogassa. A presbitérium 1857 januárjában Péterfi Károly és Antal Ferenc jegyző mellé Szathmári József városi levéltárnokot és Vadadi Fülep Lajos esküdtet nevezte ki, akiket ezzel egy időben a presbiterek sorába is felvettek. A megbízottak két hónap alatt végezték el feladatukat. Munkájuk során az iratok iktatását napirendre hozták, a feleslegesnek ítélt tételeket kiválogatták és – a presbitérium jóváhagyásával – megsemmisítették. Ugyanakkor felkérték a jegyzőt, hogy egy olyan indexet (névmutatót) állítson össze, amelyből kitűnjön, hogy „beadattak-e azok a levelek, amelyeket a tanács a levéltárnak keze alá a Repertoriumba iktatás végett, megtartani határozott”. Ezenkívül a tanácsülési jegyzőkönyveket mutatóval kellett ellássa, illetve arra is felhatalmazták, hogy a levéltárból kivett iratokat a kivevőktől visszaszerezze. A jegyzőkönyvek indexeinek elkészí- tését a jegyző hamar megunhatta, mert belőlük csak három készült el. A következő években a presbitérium az iratok kivételére vonatkozóan némi szigorítást vezetett be, de az anyagrendezésére továbbra sem fordított kellő figyelmet. A levéltár 1862-ben megint olyan állapotban volt, hogy Gáti Gábor levéltárnoki ellenőr, miután többször is rávilágított a rendszertelenségre, lemondott. A presbitérium 1863 májusában döntött a levéltár rendbetétele mellett. Erre a feladatra Ditső Lajos pénztárnokot és Farkas Elek jegyzőt kérte fel, akik igen lelkiismeretes és alapos munkát végeztek. Az iratokat 1863. február 1-jével bezárólag lajstromozták, a szekrények fiókjait megszámozták, hogy pontosan ki tűnjön, milyen sorszámú levelek találhatók bennük. A jegyzőkönyveket évszámok szerint rendezték, és egy teljesen új, sokkal praktikusabb indexet állítottak össze. Ezt Péterfi József esperes és Petri Ádám tanácsos vizsgálta felül. A presbitérium elé terjesztett jelentésükben az elvégzett munkáról igen elismerően szóltak: tisztának, igen jónak és célszerűnek mondták. Ugyanakkor – további rendszertelenség elkerülés végett – egy állandó levéltárnok alkalmazását is javasolták. 1874-ben, az épületben található füstelvezető cső megrepedése miatt a levéltár kis híján tönkrement, majd a Szent György utcában 1876- ban keletkezett tűzvészkor kellett a papi lakból sebtében kimenteni. A zsákokba, illetve ládákba beledobált iratokat az egyház által korábban megvásárolt Makariás-ház boltíves szobájába szállították át. Sajnálatos, de ez esetben érthető módon, az eddig fennállt rend megbomlott. Végleges tisztázását valószínű, hogy Ditső Lajos 1888-ban végezte el. Az iratok számára az egyházköség Mátyus István helyi asztalosmestertől 16 forintért egy levélszekrényt is vásárolt. A Makariás-házban 1896-ban tűzeset volt, és a presbitérium által elfogadott átépí- tési javaslat a levéltárról már nem rendelkezett. A Vártemplomba történő áthelyezését Vass Tamás lelkész és dr. Bernády György főgondok nem tartotta célszerűnek, így az iratokat az időközben bérbe adott boltíves helyiségből az épület bal szárnyának utolsó szobájába helyezték át. Vass Tamásnak a levéltár szakszerű rendezésére irányuló javaslatát (100 forintot kért, hogy azzal megfelelő segéderőt fogadhasson) a presbitérium elvetette, így a levéltár rendezését az 1900-as évek elején a Tóthfalusi József lelkész vezette presbiteri bizottság végezte el. Az akkori lehetőségekhez mérten modern szekrényekbe elhelyezett iratokat 1587-től 1902-ig tartalom szerint, 1914-ig pedig idő rendi sorrendbe rendezték. Utóbbiakat fascikulusba (vastag boríték) kötötték és külön fiókba helyezték el, azonban elmulasztották a felfektetett katalógusba bevezetni őket. Tóthfalusi lelkészsége alatt szívén viselte a levéltár sorsát, hiszen azt megfelelően őrizte és rendben tartotta. 1937-ben, amikor hivatalát Adorjáni Gábornak átadta, a történelmi értékű levéltár súlyos állapotára az átadási-átvételi bizottság figyelmét is felhívta. Tette ezt azért – mint azt az utódjához 1938. április 14-én írt leveléből olvashatjuk –, mert amikor előzetes tudta és hozzájárulása nélkül a levéltárat 1936- ban a Makariás-házból a Teleki-ház alagsorába, egy nedves, szűk, alig hozzáférhető helyiségbe költöztették, ez a történelmi értékéhez képest nem méltó helyre került. A négy szekrénybe elhelyezett, 5331-es sorszámot elért iratokon a költözés után alig négy-öt hónapra már meglátszott a nedves környezet okozta károsodás. Tóthfalusi még ekkor is hajlandó lett volna az anyagot tovább gondozni, de a presbitérium Farczádi Eleket kérte fel a levéltárosi feladatok elvégzésére. Ez a kezdeményezés azonban a történelmi események gyors váltakozása miatt abbamaradt. Az új hatalmi berendezkedés idején, 1941-ben megkezdett Vártemplom-felújítási munkálatok során újra felmerült a levéltár elhelyezésének kérdése. A tervezet értelmében a felújított kápolna első és második emeletén alakították volna ki a levéltárat, illetve az egyházi múzeumot. Emellett a presbitérium 1943-ban a levéltári anyag rendezését is napirendre tűzte. A főgondnok javaslatára, 120 pengő havi díj ellenében Sipos Béla nyugalmazott irodaigazgatót kérte fel a munka elvégzésére, aki pár hónap próbaszolgálat után teljesen megfelelő, képzett és szakértő munkaerőnek bizonyult. További tevékenységéről nem maradt fenn adat, de jó szándékkal feltételezzük, hogy megbízatásának eleget tett. A levéltár tervbe vett áthelyezése azonban nem valósult meg. A háborúnak és az azt követő politikai rendszernek az egyházközség életére gyakorolt kedvezőtlen hatásai miatt a sokat hányódott levéltár 1959-ben a Vargák bástyájának alagsorába került át, ahol szakszerű rendezésen is átesett. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi vidéki levéltára A szaklevéltárak működésének lehetőségét a 353/1957. évi román levéltári dekrétum teremtette meg, amely lehetővé tette, hogy a román állami levéltárak azonos szabályai szerint az egyházak történelmi értékű iratanyagaikat saját hatáskörükben őrizhessék. A törvény adta lehetőséggel élve az Erdélyi Református Egyházkerület 1959-ben egy saját levéltárszabályzatot dolgozott ki, amely már egy gyűjtőlevéltárhálózatot is magába foglalt. A tervbe vett kolozsvári, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi központok a környező egyházmegyék, illetve egyházközségek történelmi értékű iratanyagainak gyűjtőhelyéül szolgáltak volna. Kerethiány miatt később csak a kolozsvári központi és a marosvásárhelyi vidéki gyűjtő- levéltár kezdhette meg működését 1959-ben, illetve 1961-ben. Utóbbi a Marosvásárhelyi Ref. Egyházközség régi levéltárán kívül a Marosi, a Görgényi és a Bekecsaljai egyházmegyék iratait foglalta volna magába. A számottevő iratanyag megfelelő befogadóképességgel rendelkező és célszerű helyiségeket igényelt volna. A városi Néptanács építészeti és városrendezési ügyosztálya a levéltár részére – az alapvető levéltári előírásokat is figyelmen kívül hagyva – az 1958-1959-ben felújított Teleki-ház két alagsori termét utalta ki. Ez a döntés később számos irat pusztulását eredmé- nyezte. A kiutalt helyiségek rendbetételének, illetve az iratok rendszerezésének kimerítő és idő- igényes munkáját a Püspöki Hivatal által levéltárossá kinevezett Nagy Béla Ádám nyugalmazott lelkipásztor és Gáll Sándor egyházmegyei levéltáros végezte. Minden erőfeszítésük ellenére a levéltárat csak 1963-ban sikerült a Teleki-házba átköltöztetni. A hatvanas évek második felétől a levéltárosok munkájának nagyobb részét az Értekezleti Szakkönyvtár rendezése és szakszerű csoportosítása, a válóperek leltározása és lajstromozása, a Mátyus-alap, illetve az egyházmegyei közigazgatási iratok rendezése foglalta le. Az 1965. év folyamán a Bekecsaljai egyházmegye tíz egyházközségének 1927– 1950 között termelt iratanyagát szállították be a levéltárba, amely közül hetet még abban az évben fel is dolgoztak. A levéltárosok tevékenységét tudományos munkatársként dr. Farczády Elek is segítette. Az iratrendezés mellett némi anyaggyarapításra is sor került. 1971 októberében vették át megőrzésre a Marosi egyházmegye 1950-től 1964-ig terjedő iratanyagát, amelynek rendezését az újonnan alkalmazott Farkas Árpádra bízták. 1973 júniusában az új levéltáros felfektette a Kutatók jelenléti naplóját, amelyből kitűnik, hogy a Gyűjtőlevéltár a mostoha körülmények ellenére, évente több alkalommal négy-hat kutatót is fogadott. 1977- től Bartha Gyöngyvér látta el a levéltárosi feladatokat, aki Sipos Gábor főlevéltáros felügyelete alatt többek között a Marosi, a Görgényi, a Bekecsaljai, illetve a Ludasi egyházmegyék feldolgozatlan anyagának leltározását és lajstromozását végezte el. A levéltár 1987 szeptemberében a Teleki-ház keleti szárnyának emeleti helyiségeibe került. A nagy raktárhelyiség polcait 1989. június elején szerelték fel, amelyekre az egyházmegyék időközben palliumba kötött, kötegelt iratait helyezték el. Ezekre került fel ugyanakkor a Marosi egyházmegye 1962-1988 között, a Görgényi egyházmegye 1962-1968 között termelt és június 12-én átvett iratanyaga is. A rendszerváltozás utáni a levéltár egy új, de annál ellentmondásosabb időszakba lépett. Míg a kutatási és anyaggyarapítási lehetőségek terén jelentős előrelépés történt, addig az állagmegóvás a ’70-es évekbeli állapotokat idézett. A levéltár állapotának javulását a Teleki-házból a Makariás-házba történő átköltöztetése csak részben segítette elő. A történelmi értéket képviselő iratanyag megőrzése a fenntartó részéről ennél több odafigyelést és anyagi áldozatot igényel!
Ötvös József ny. lelkipásztor
Berekméri Árpád Róbert levéltáros / Népújság (Marosvásárhely)

Célkeresztben az ifjúság a IX. magyarlapádi falunapokon
Idén is főszerep jutott a népzenének, néptáncnak
Magyarlapád az elsők között volt Fehér megyében, ahol falunapot szerveztek, idén augusztus 26-27 között került sor az eseményre. A környék „legrusztikusabb” falunapján idén a huszárbemutató és Marosán Csaba előadása nyerte el leginkább a közönség tetszését.
A Magyarlapádi Ifjúsági Szervezet minden évben nagy izgalmak közepette lát hozzá a falunapi program összeállításához, hiszen kizárólag az anyagiaktól függ, mennyire lehet változatossá tenni a kínálatot, milyen előadókat tudnak kifizetni. Tulajdonképpen Fehér megyében Magyarlapád a legnépesebb magyarlakta település, mégis a legkevesebb pénzt utalják ide kulturális programjaikra. Az, hogy egyáltalán bevállalják az anyagilag kockázatos megvalósítást, a sikeres pályázásoktól függ, ez az egyetlen kapaszkodó, ehhez járul hozzá menet közben néhány helyi cég, elsősorban a Biomilk támogatása is.
Pedig a rendezvény általában nagy érdeklődésre számít, a falu apraja-nagyja mindig nagy számban megjelenik a réten, azaz a programok helyszínén, de a környékbeli településekről és Nagyenyedről is sok érdeklődő érkezik.
A cserkészek is bemutatták főzőtudományukat
A Magyarlapádi Ifjúsági Szervezet elnöke, Szabó Dániel tanár, ötletgazda kiemelte: idén nagy hangsúlyt fektettek az ifjúsági programokra, egész évben, így a falunapokon is. Idén szerveztek már megyei gyermekszínjátszó-találkozót, Föld-napot, megünnepelték március 15-ét, és ezen a hétvégén is igyekeztek minél több foglalkozást kitalálni számukra. Abszolút újdonságnak számított, hogy a 10 gulyásfőző versenyre benevezők között idén első alkalommal állítottak fel külön üstöt a fiatalok. A cserkészek mindenkinek be akarták mutatni „újdonsült” főzőtudományukat, amelyet a tíznapos kőközi cserkésztáborban sajátítottak el, főzőgetés közben is ízletesen mesélték a magas sziklák között szerzett élményeiket.
Elkápráztatott a lovasbemutató
Szintén az ifjúság körében keltett nagy érdeklődést a szombat esti lovasbemutató. A magyarországi meghívottak érdekeseket meséltek a huszárok szerepéről, bemutatták az egyenruhát, majd a bravúros bemutatón többek között a tökvágós, karika-elkapós számokkal, vágtázással kápráztatták el a nézőket. Ez volt egyik legkedveltebb, a falunapokon első ízben szereplő programpont.
Lapádon nagy hagyománya van a focinak, az itteni csapatok általában minden évben megnyerik a megyei magyar focibajnokságot, így természetes volt, hogy a falunapokról ez sem hiányozhatott. Két kategóriában volt megmérettetés, 14 év alatt és fölött, összesen 8 csapat nevezett be, a legjobbakat pedig a marosvásárhelyi Smart Soft cég jóvoltából díjazhatták. Más sporttevékenységek, így az egyperces játékok, a szekértoló és a kötélhúzó verseny valamint a beerpong is közkedveltnek bizonyult.
A lapádi gyerekek nagyon szeretnek kézimunkázni,ezért idén is volt kézműves sátor, ahol a kőfestést, papírhajtogatást, sógyurmázást gyakorolhatták.
Főszerep a népzenének és néptáncnak
A népzene és néptánc egyik erdélyi fellegvárában magától értetődő, hogy központi szerepet szánnak ezeknek a falunapokon. A színpadon a helyi táncegyüttes mellett a Vajasdi Margaréta Néptánccsoport és Zenekar, a Miriszló Gyöngye Néptánccsoport és a magyarpéterfalvi Hanga Néptánccsoport mutatkozott be, a szünetekben pedig népdalok csendültek fel. Jelen volt a környék leghíresebb népdalénekese, Boros Erzsébet Csombordról, aki mezőségi és kalotaszegi népdalokat adott elő, a fiatalságot Szilágyi-Székely Zsófia képviselte, aki válaszúti népdalokat tolmácsolt, az idősebb korosztály részéről pedig Simon Imre magyarlapádi nótacsokorral kedveskedett a közönségnek.
Prímástalálkozóból zenésztalálkozó
Három éve került a falunapok listájára a prímástalálkozó, melyből az idén zenésztalálkozó lett. Kevés falu van Erdélyben, ahol annyi muzsikust találhatunk egy településen, Magyarlapádon közel harmincra tehető a számuk, közös produkciójuk egészen különleges és lenyűgöző, legutóbb a szórványkollégium avatóján vonták magukra a magyar sajtó figyelmét.
A vasárnap ünnepi istentisztelettel kezdődött, amelynek keretében 3 aranylakodalmas és 7 ezüstlakodalmas párt köszöntötték, ezt követően közös ebédre hívták meg őket. A gyülekezet a templomból kijövet az ETNO-ART tábor marosvásárhelyi diákjai által rendezett kiállítását tekinthette meg, amely annyira látványos volt, hogy néhányan meg is könnyezték a falu értékeivel való másfajta, művészi szembesülést.
A kétnapos rendezvény jó hangulata Marosán Csaba előadásán érte el a tetőfokot: a kolozsvári színész a paraszti kultúra házassági és udvarlási szokásairól tartott rendhagyó humorestet, fellépése végén pedig – komolyra fordítva a szót - felsorolta a 2017-es év jubileumait is.
A falunapon természetesen koncertek is voltak: a szűkös anyagi keretek miatt nem sikerült meghívni egyetlen közismertebb előadót sem, így két helybéli zenés produkciót tűztek műsorra: szombaton Szabó Zoltán, vasárnap este pedig a HóHányók koncertjére került sor. A falu becsületére legyen mondva, hogy – még ezt is, mint annyi minden mást - sikerült önerőből összehozni, és nem is akárhogy!
Basa Emese / Szabadság (Kolozsvár)

Katolikus iskola: a nép ügyvédjétől kérnek jogorvoslatot a szülők
A nép ügyvédjétől kér jogorvoslatot a marosvásárhelyi katolikus iskola diákságát ért jogsértésekre a Civilek a katolikus iskoláért mozgalom, mely a cikluskezdő osztályokba jelentkezők listáját is eljuttatja a minisztériumba.
A nép ügyvédjéhez fordult a cikluskezdő osztályok betiltását előíró tanfelügyelőségi határozat és a diákokat ért jogsértések miatt a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium szülői közössége. A Civilek a katolikus iskoláért mozgalom Facebook-oldalán tette közzé, hogy kedden beadvánnyal fordult az ombusmanhoz, amelyben a Maros megyei tanfelügyelőség 70-es számú határozatát – mely betiltja a ciklusindító osztályok indítását az iskolában -, és a tanintézet diákságát ért jogsértéseket rója fel.
A szülői közösség képviselőjeként Csíky Csengele nevében benyújtott, a nép ügyvédjének marosvásárhelyi irodájában iktatott beadvány többek között arra hívja fel az ombusman figyelmét, hogy a tanfelügyelőség 70-es számú határozatával megfosztotta a szülőket azon joguktól, hogy meggyőződésük szerinti tanintézetbe írassák előkészítő, ötödik, illetve kilencedik osztályos gyerekeiket.
A szülői közösség panaszában arra is rámutat: azáltal, hogy a nyolcadikos diákok nem folytathatták abban az iskolában tanulmányaikat, amelyben addig tanultak, alkotmányos jogaik, valamint a diákok és szüleik érdekei is sérültek.
Emlékeztetnek, hogy Románia alkotmánya 29. cikkelyének 6. bekezdése biztosítja a szülőknek azon jogát, hogy saját meggyőződéseiknek megfelelően iskoláztassák csemetéiket.
A 32. cikkely 1., illetve 3. bekezdése ugyanakkor az oktatáshoz, illetve az anyanyelvi oktatáshoz jogot garantálja, mutat rá beadványában a katolikus iskola szülői közössége.
A szülők egyébként kedden is várták a jelentkezőket a cikluskezdő osztályokba, miután a hétvégén kiderült, hogy egy, a Vatikán romániai képviselőjének beadványára érkezett miniszteri átirat alapján a felekezeti iskolának mégiscsak lehetősége nyílik azok elindítására.
A szaktárca ebben csupán azt szabta meg feltételként, hogy elegendő jelentkező legyen az előkészítő (25 gyerek), ötödik (28) és a három kilencedik, társadalomtudományok, természettudomány és teológiai szakosztályba (28-28).
A szülői közösség a közösségi oldalon arról számolt be, hogy „hatalmas összefogással és szó szerint éjt nappallá téve” összeállították a jelentkezők listáját.
Mint írták, a jelentkezők kedden 18 óráig adhatják le kéréseiket a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban, az ott lévő szülőknél. Ezeknek a kérvényeknek az összesítése szerdán már az oktatási miniszter asztalán lesz, tették hozzá.
Mint arról beszámoltunk, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumban tanuló gyermekek szülei pénteken tüntetésbe kezdtek amiatt, hogy három héttel a tanévkezdés előtt továbbra is rendezetlen az iskola helyzete.
A szülők kedden immár ötödik napja gyűltek össze Marosvásárhely főterén, hogy a tanintézet bizonytalan helyzete miatt tiltakozzanak.
A tüntetéssorozat indításakor egy kiáltványt is megfogalmaztak, amelyhez támogató aláírásokat gyűjtenek. Ebben kijelentik: elegük lett a hatóságok hárításából, halogatásából, inkompetenciájából, és polgári engedetlenségi akciókat helyeznek kilátásba.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Történelmi felfedezőút Királyföldön
Lelkészi szolgálatom során két évig szolgálhattam az Oltszakadáti Evangélikus-Lutheránus Egyházközségben, és bőven volt lehetőségem bejárni és megismerni tüzetesebben Királyföldet és az ottani emberek habitusát, életvitelét, és azt tudom elmondani, hogy teljesen más világ, teljesen más kulturális és építészeti örökséget ápol, mint amit jelen szolgálati helyemen, a partiumi Szatmárnémetiben és Nagykárolyban tapasztalok és tapasztalnak az itteni emberek is. Ilyés Sándor beszámolója.
Mivel a fizikai távolság elég nagy a két régió között, ezért az itteni emberek nagy részének nem adatott meg a lehetőség, hogy arra a vidékre ellátogassanak, és nem is igazán tudják elképzelni azt a csodálatos vidéket. Úgy érzem, hogy aki elszánja magát és eldönti, hogy meglátogatja és bebarangolja Királyföldet, az azt fogja érezni, mintha egy óriási történelemkönyv lapjai közé pottyant volna, s csak kapkodja a fejét a sok nevezetesség láttán, melyek mind tanúi voltak a magyar történelem vérzivataros évszázadainak. Így született meg az az elhatározás, hogy a Szatmárnémeti Evangélikus-Lutheránus Egyházközség 26 gyülekezeti tagjával ellátogassunk Királyföldre. Augusztus 25-én egy olyan történelmi, kulturális felfedezőútra indultunk, mely kimondottan Királyföld Szebenhez közel eső részén levő főbb nevezetességek meglátogatását foglalta magában. A tervezett négy nap alatt a következő nevezetességeket látogattuk meg: első nap leutaztunk Nagyszebenbe, ahol a Huet téren található szász evangélikus templomot tekintettük meg, a Kispiacot a Hazugok hídjával, valamint a Nagypiacot, ahol kirakodóvásár révén középkori forgatagba csöppentünk. A második reggelen a kerci XIII. századi cisztercita apátság megtekintésével indult a napunk, melynek szentélyében a történelem során a szász evangélikus templom kapott helyet és mind a mai napig itt tartja a maroknyi szász közösség az istentiszteleti alkalmait. Utunkat ezután Oltszakadát irányába vettük, ahol a XIII. századi magyar evangélikus műemlék, még mindig használatban lévő templomot tekintettük meg, majd innen Nagydisznódra látogattunk, onnan pedig és Kisdisznódra indultunk, és mindkét településen a csodálatos szász vártemplomokat tekintettük meg. A harmadik napon elutaztunk Kiskapusra, ahol részt vettünk a vasárnapi konfirmációi istentiszteleten a magyar ajkú evangélikusok XIV. századi templomában. Azt követően a világörökség részét képező Nagybaromlaki erődtemplomot szerettük volna megtekinteni, de sajnos minden erőfeszítésünk ellenére zárt ajtókat találtunk. Innen vettük az irányt Berethalomba, ahol az úgyszintén UNESCO világörökség részét képező műemlék szász evangélikus templomot látogattuk meg, amely egykoron szinte 300 évig szolgált a szász evangélikus püspökök székhelyéül. A negyedik napon a segesvári várat jártuk be, ahol a bástyák mellett az egykori megyeházat, a római katolikus templomot, a Petőfi-szobrot, a két evangélikus szász templomot, valamint a szász temetőt tekintettük meg.
Egy gazdag történelmi múlttal megáldott országban élünk, ezért kötelességünk megismerni annak történelmi múltját, építészeti örökségét illetve természeti kincseit. Fő célunk mindvégig az volt, hogy a szász és magyar evangélikus templomokat látogassuk, reflektálva a reformáció 500 éves évfordulójára. A 26 résztvevő gyülekezeti tag teljesen átszellemülve és feltöltődve tért vissza Szatmárnémetibe augusztus 28-án késő éjszaka. A négy napos szászföldi kirándulás megvalósításért, az útiköltség és a kiadós ebédek biztosítása a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósulhatott meg. Hálás köszönt érte gyülekezetünk presbitériuma nevében is. szatmar.ro

Véget ért az Osonó nemzetközi drámatábora
A színház csak ürügy
Az Osonó színházműhely augusztus 24-e és 26-a között hetedik alkalommal megszervezett nemzetközi drámatáborban 23 erdélyi és magyarországi fiatal vett részt. A foglalkozásoknak a kökösi iskola adott otthont.
A tábor célja egy olyan helyzet megteremtése volt, amely a drámajáték és a színház eszközei által egy intenzív létezés, a kommunikáció valamint a közös gondolkodás és alkotás megtapasztalására sarkallja a résztvevőket.
Az idei alkotótábor Keleti István rendező-pedagógusnak, a magyarországi amatőr színjátszás mozgatórúgójának állított emléket, aki 90 évvel ezelőtt, 1927-ben született. A tábor mottóját is a színésznevelői munkásságáról híres Keleti egyik gondolata adta: „a színház csak ürügy”. Ez impulzusként szolgálhatott a résztvevőknek, akik a színház, a játék ürügyén kerülhettek közelebb önmaguk jobb és teljesebb megismeréséhez.
Az egy héten át zajló szakmai programok a színház-szakmai csoportját Mucha Oszkár, az Osonó színésze, míg a személyiségfejlesztő-önismereti csoportot Fazakas Misi rendező- drámatanár irányította. A tábor a Bethlen Gábor Alap támogatásával, valamint a kökösi Polgármesteri Hivatal és a Gábor Áron Általános Iskola partnerségével jött létre.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Múzeumot kaphat az egykori Zaránd vármegye
Az év végéig újjávarázsolhatják Brád 1896-ban épült vasúti állomását. A kastélynak is beillő, monarchiabeli ingatlan emeletén a Hunyad megyei település önkormányzata az egykori Zaránd vármegye múzeumát rendezné be
Teljesen lepukkant állapotából igyekszik újjáéleszteni a műemléknek számító brádi pályaudvart az állami vasúttársaság (CFR). Noha a munkálatokat elnyerő dévai Industrial Construct Gedi Kft.-nek nem sikerül tartania a júliusi határidőt, az évtizedekig elhanyagolt, impozáns épület renoválása jól halad. Az alapot körülvevő vízelvezető rendszertől a tornyocskák kupás cserepéig minden megújul.
A megrendelő, a tervező és az építő igyekezett minden apró kis részletre odafigyelni: például a vajdasági Kikindán készíttette el a stilizált kereszttel ékesített cserepek mását. Az anyagok kiválasztásánál sem szűkösködtek, ezt a nyílászárók elkészítésénél is meg lehet tapasztalni. A manapság oly divatos – és lényegesen olcsóbb – műanyag-keretek helyett rétegelt fából gyártatták le az összes ajtót és ablakot.
Szépséghibák, hiányosságok
A restaurálásnak viszont szépséghibája is van, hisz az állomás közvetlen szomszédságában lévő kis melléképület kimaradt a finanszírozási projektből. A négy cifra kis toronnyal ékesített egykori műhely szomorkásan várja, hogy ismét nyíljon meg a szállításügyi minisztérium kasszája. Úgyszintén csúfítja a pályaudvar képet a főépülettől alig száz méterre fekvő mozdonygarázs is. Raul Florin Matei, aki egyszerű brádi lakóként sokat küzdött a vasútállomás megmentéséért, nem érti, miért nem lehetett belefoglalni a raktár restaurálását is a tervbe, hisz egyértelmű, hogy ugyanannak az épületegyüttesnek a része.
A helyi férfi, aki civilként az elmúlt években több beadvánnyal fordult az illetékes szervekhez, ismételten megpróbálja rávenni a CFR vezetőit, hogy a társaság költségvetéséből szakítsanak még egy bizonyos tételt, és tegyék teljessé azt a munkát, amibe belevágtak. Még így is jó, hogy a minisztérium végül rászánta magát a főépület megmentésére. Ha elkészül, ismét városunk egyik büszkesége lesz. Remélem, hogy a CFR illetékesei is felkarolják az ötletünket, miszerint a régió helytörténeti múzeumát rendeznénk be. Elvégre egy ekkora állomás túl nagy az ilyen csekély utasforgalomhoz” – fejtegeti lapunknak Florin Cazacu polgármester.
Azon túl, hogy a restaurálási munkálatokkal sikerül megmenteni az Osztrák–Magyar birodalom egyik legszebb vasútállomását, a múzeum ötletének létrehozása is számos magyar turistát vonzhat a térségbe. Zaránd vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer kialakításakor. A dualizmus és a megyerendszer bevezetésekor, 1876-ban számolták fel. Nagy része a mai Hunyad megye északi oldalához, kisebb pedig Arad megyéhez tartozik.
Állomás vonatok nélkül
Miközben az állomás épülete megszépül, szinte semmi esély nem mutatkozik arra, hogy a vasúti forgalom is növekedjék. Mióta a dévai szárnyvonalat felszámolták, és a Zaránd vidékére is inkább autóval utaznak az emberek, Brádról jelenleg mindössze három személyvonat indul Arad irányába. Ehhez még hozzáadódik az a két, gőzmozdony által vontatott turistavonat, mely kizárólag a nyári idényben közlekedik a Brád és a közeli Kristyor között megmentett keskeny nyomtávú vasúton. A helyiek azt mondják, lenne igény a 90-es évek végén felszámolt dévai járat újraindítására. A két települést felújított, végig kanyargós országút köti össze, de nem mindenki számára jelent élvezetes utazást egy kisbuszon zsúfolódva hol jobbra, hol balra düledezni.
Miközben a két várost összekötő 35 kilométeres vasutat negyven évig építették, mindössze tizennyolc esztendeig használták. A munkálatok még a második világháború kitörése előtt, 1939-ben elkezdődtek. Egy évvel később a németek orosz hadifoglyokat és kényszermunkára fogott zsidókat vettek igénybe a kettős cél mielőbbi teljesítéséért. Egyrészt a Mócvidék lakóit szerették volna közelebb hozni Dévához, illetve az Arad–Déva–Piski–Gyulafehérvár-fővonalhoz, másrészt a Brád környékén kitermelt aranynak igyekeztek ipari vasutat kialakítani.
A sziklás talajon végzett, rendkívül nehéz munka számos emberáldozatot követelt; egyesek több száz, mások ezer fogoly és kényszermunkás haláláról számoltak be. A háború befejeztével a munkálatok teljesen leálltak, és csak bő három évtized után, 1979-ben kezdődtek újra. A feszített iramban dolgozó építőknek egyetlenegy esztendő alatt sikerült befejezniük a négy alagutat, ugyanannyi hidat és tíz völgyhidat sorakoztató pályát. Az első vonat 1980-ban haladt végig a festői környezetben kanyargó vasúton.
A többszöri földcsuszamlás és az utazások egyre gyakoribb bliccelése 1998-ban arra késztette Traian Băsescu akkori szállításügyi minisztert, hogy felszámolja a két Hunyad megyei város, Déva és Brád közötti járatokat. A pályát később bokrok, fák nőtték be, aztán el-eltünedeztek a sínek, majd a talpfák. Kár, nagy kár ezért a szárnyvonalért, hisz eléggé forgalmas volt, számos személy- és tehervonat közlekedett itt naponta” – sajnálkozik Csáki Lóránd vasúti alkalmazott, a piski RMDSZ elnöke.
Kérdésünkre, hogy indokoltnak tartja-e a szárnyvonal felszámolását, Székely István Hátszegen élő nyugalmazott mozdonyvezető úgy véli, az állandó földcsuszamlások megállítása egy idő után nemcsak hogy rendkívül bonyolultnak és költségesnek bizonyult, de akár az utasok testi épségét is veszélyeztethette. „Biztos, hogy nagy áldozatok árán meg lehetett volna menteni a vonalat, de akkor, abban az időben geológiai szempontból már fenntarthatatlannak bizonyult” – állítja az egykori mozdonyvezető. Szerencse, hogy Arad irányában még nem szedték fel a szintén mesés környezetben haladó sínpárokat, megadva Brádnak, hogy legalább a végállomási státusát megőrizze.
kronika.ro; itthon.ma/erdelyorszag

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 23-29.)
Gazdasági revizionizmus vagy esély a magyar megmaradásra és megtartatásra? – HVG-s körkép a magyar kormány határon túli vállalkozásfejlesztési támogatásairól
Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Szabó Yvett és a hetilap Gazdaság rovatában közreadott Hinternacionalizmus című cikkében azt járta körül, hogy miként alakult a magyar kormány sokmilliárdos vállalkozásösztönző támogatásainak sorsa a Kárpát-medencében. A program kedvezményezetteit és szakembereket megkérdezve annak igyekezett utánajárni, milyen esélyt jelent ez az előzménytelen és bőkezű budapesti segítség határon túli magyarság szülőföldön való boldogulása számára, és mi az oka annak, hogy míg egyes szomszéd országok megértéssel, sőt örömmel fogadják a támogatási programot, mások viszont berzenkednek ellene, fenntartásaiknak hangot adva pedig jogi érvekkel hozakodnak elő.
„Aki Magyarországon azzal érvel a határon túliak támogatása ellen, hogy a pénzből hány kórházat lehetne itthon felépíteni, az gyorsan menjen tüntetni amiatt, hogy a német, holland, osztrák, svéd adófizetők – EU támogatások formájában – Magyarországra küldik pénzük egy részét, egyebek között vállalkozások fejlesztésére.”
Ekképp indítja a HVG szerkesztője, Kocsis Györgyi a hetilap legfrissebb számának belső oldalán az aktuális lapszám ajánlóját. A szerkesztőségi „előszava” annak a joggal népszerű közvéleményformáló orgánumnak, mely minap, tőlünk elszármazott felelős szerkesztőjének, Nagy Iván Zsoltnak megújulási programját meghirdető című hitvallásával, a Legyen világosság! – Ha független sajtó nincs, demokrácia sincs-el tette le a garast az olvasóknak az objektív és színvonalas információkkal, valamint a hiteles és kendőzetlen véleményekkel való kiszolgálása mellett, nem véletlenül kapta a Hetedhét határon túl címet. A szóbahozott tartalomismertető elöljáró beszéd, amint arról fenti fotónk is tanúskodik, elsősorban a népszerű közéleti, gazdasági-politikai folyóirat idei 34. számában címlapsztoriként helyet kapó, Szabó Yvett által írt cikkre összpontosított, melynek bemutatásra ezúttal vállalkozunk.
A mögöttünk hagyott hét nap szerintünk feltétlenül megkülönböztetett odafigyelést érdemlő publikációjának ismertetése előtt viszont érdemes még a szerkesztői beköszöntőből néhány további gondolatot idézni. Annál is inkább kívánatos ezt megtenni, mert Kocsis Györgyi a folytatásban nemcsak arra hívta fel a figyelmét mindazoknak, akik kezükbe vették az eheti nyomtatott HVG-t, hogy mennyire hamis demagógia azzal érvelni, hogy a határon túli magyar közösségeknek nyújtott anyagi támogatások miatt nem jut pénz magyarhoni szükséges beruházásokra, hanem mást is hangsúlyosan szóbahozott. Azt is, ami azért annyira nem igazán jó befektetés a budapesti kormány számára és azt is, hogy meglátása szerint, milyen motivációk állhatnak az eddig soha nem tapasztalt nagyságrendű, a Kárpát-medencei magyar közösségek számára biztosított budapesti gazdaságélénkítő programok hátterében.
Jöjjön tehát a redaktori preambulum folytatása:
„(Beszúrás: ami biztosan pénzkidobás, az a minden fronton leszerepelt Szőcs Géza exállamtitkár, all-round lúzer hazai startup vállalkozások állítólagos menedzselésre indított startupjának a minap adott 400 millió – lásd cikkünket a Magyarország rovatban. Beszúrás vége.)
Minden országnak, térségnek elemi érdeke ugyanis, hogy szomszédságában prosperitás legyen, különben kezelhetetlenné válik a gazdasági bevándorlás, terjed a bűnözés és más török áfium. Amennyire korlátolt gondolkodásra utal azonban a gazdasági sovinizmus, annyira az a magyar kormány által érvényesíteni próbált etnicista gazdaságpolitika is. E heti címlapsztorink azt járja körül, miként ad(na) az Orbán-rezsim jelentős magyar kormányzati támogatásokat határon túli vállalkozásokra, úgy hogy azok csak az ott élő magyarok számára legyenek elérhetők, ezért – az uniós joggal ellentétben – magyar állampolgársághoz köti a juttatást”
A szerkesztői lapszám-beharangozó zárójelbe tett beszúrását illetően nem mennénk bővebben bele a részletekbe. Aki a Hamvay Péter által készített Szőcs Géza 400 milliót költhet nagy kísérletére című cikkre kíváncsi, melyből amúgy kiderül, hogy a kulturális államtitkárság és a milánói expóbiztosság után most a költő-politikus, azért kapott 400 millió adóforintot kapott új hobbijára, a „találmányok piacra jutásában érintett intézmények rendszerének, együttműködésének, szinergiájának vizsgálatára”, az ide kattintva megismerkedhet a miniszterelnöki főtanácsadó, – az egykori költő pályatárs, Körössi P. József nem túlságosan hízelgő olvasatában „A főnök” – merész terveivel. Meg azzal is, hogy Szőcs Géza leplezetlenül képes önmaga fontosságát hangsúlyozni páratlan szerénységről is tanúságot téve: úgy véli, óriási kár lenne állítólagos nemzetközi kapcsolatrendszerét nem a köz javára hasznosítani, mert mind mondja: „Nemzeti ügy, hogy ezt a páratlan networköt kamatoztassuk.”
Ami az eheti HVG lapszám szerkesztőjének, Kocsis Györgyinek „fülszövegében” szintén megfogalmazást nyert és fentebb olvasható volt, az vélhetően egyeseket reflexiókra vagy akár vitára is ösztönözhet. Számukra, de távolról sem csak nekik, úgy hisszük, mindenképen érdemes alaposabban megismerni Szabó Yvett Hinternacionalizmus című tényfeltáró riport-összeállítását, melynek néhány apró részletét a hetilap online változata isközreadta minap.
Felemás a gazdasági nemzetegyesítés 2017 augusztus végi mérlege a Kárpát-medencében – derül ki a HVG címlapsztorijának már a felvezetőjéből, az pedig, hogy ez így alakult, nem a kezdeményező Orbán-kormányon múlt. Magyarország szomszédjai közül például a nem EU-tag Szerbia és Ukrajna örül, vagy csak egyszerűen tudomásul veszi, ha az ott élő magyar nemzetiségű polgárai az anyaországuk jóvoltából pénzt, paripát, azaz páratlan esélyt kapnak a szülőföldjükön való boldogulásra vállalkozásfejlesztési támogatások révén. Viszont az EU-tag Románia és Szlovákia mindezt egészen másképp látja.
A cikk felvezetője, majd a beszédes példázata a május 19-én, Marosvásárhelyen beígért „főpróba”, azaz a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program beindításnak megtorpanásáról egyértelműen jelzi: Bukarest álláspontja az erdélyi magyarok vállalkozásfejlesztési támogatása tekintetében egyelőre éppoly merev, mint volt annakidején az ún. Státustörvény kapcsán, 2001-ben. Kormányok azóta jöttek-mentek a Dâmboviţa partján, de a jelek szerint a „hagyományos” bizalmatlanság a régi, a zsigeri ellenálláson túllépni, mert, ha azt nem akarják, nem lehet.
„Mégsem tudott beindulni a romániai magyar vállalkozások milliárdos támogatása, hiába ígérte az Orbán-kormány. Románia ugyanis jogsértőnek tartja a magyar szándékot. A szerbek ugyanakkor örülnek a pénznek, a gazdasági revizionizmus gondolata fel sem merül bennük.
A marosvásárhelyi székhelyű Pro Economica Alapítvány honlapján július 5-én jelent meg az utolsó hír, amelyben a projektet koordináló szervezet közli: elhalasztják a június közepére beharangozott pályázatokat, és egyeztetnek a román hatóságokkal, hogy a magyarországi támogatás a befogadó ország jogrendjébe illeszkedjen. A határon túli magyarok vállalkozásainak megsegítésére, valamint termőföld- és ingatlanvásárlásra az Orbán-kormány az elmúlt másfél évben összességében 150 milliárd forintot is meghaladó támogatási programot hirdetett meg.
Összehasonlításul: ez több mint amennyit a magyar állam egy évben a háziorvosi hálózat finanszírozására költ. A program már két országban is elindult. A Vajdaságban és Kárpátalján javában működtetik és használják azokat a gépeket és ingatlanokat, amelyeket a pályázat első nyertesei a zömében vissza nem térítendő pénzből megvásároltak. Romániában és részben Szlovákiában viszont diplomáciai csörtéken akadt el a projekt, amely évszázados lelki sérüléseket szaggathat fel Közép-Európában, miközben a Fidesz hátországát és szavazótáborát minden bizonnyal erősíteni tudja.”
A cikkszerző által felkeresett vajdasági magyar kisvállalkozók számára a Prosperitati alapítványon keresztül folyósított budapesti anyagi támogatás úgy kellett, mint egy falat kenyér. A sokat, bő évtizeden keresztül minden Kárpát-medencei magyar honfitársaink által sokkal jobban megpróbált vajdasági magyar közösség számára a túlélést, tehát a megmaradás esélyét megteremtő, forintmilliókban, sőt még ennél is nagyobb nagyságrendben nyújtott segítségnyújtás jelentősége vitathatatlan, valóban nemzetpolitikai fordulópontot jelentő kezdeményezésként értékelhető. Még akkor is az, ha a külső szemlélő számára mutatkoznak „gyermekbetegségek”, például olyanok, hogy a kedvezményezettek óvatosak, talán egy Budapestről érkező újságírónak túlon túl is azok.
A szabadkai Ötvös Attilát érteni, megérteni lehet, elmarasztalni viszont kevésbé kellene, mert ő Vajdaságban élt tegnap és tegnapelőtt is. Ő már bizonyára találkozott házfalakon, nem is rég, konkrétan alig öt esztendeje olyan feliratokkal, melyek ma már hál’ Istennek hihetetlennek tűnnek. Olyanokkal, mint például a „Srbija Srbima”, „Smrt mađarima” (”Szerbiát a szerbeknek”, „Halál a magyarokra”) vagy „Mađare pod led” („Jég alá a magyarokkal”).
Ezek a lélekölő emlékképek aligha felejtődnek el néhány év alatt, feldolgozásukhoz még hosszú időre van szükség. Mifelénk, a nagy egyesülés centenáriumi készülődésének közepette nagyobb megértéssel viszonyulunk a szabadkai fitneszszalon létrehozójának félszegségéhez is, mint a mai Pest-Budáról Vajdaságba látogató vendég. Mi azt is tudjuk, hogy 2013 decembere óta Belgrád miként tette névlegessé Vajdaság önálló tartomány autonómiáját, de ezt most hagyjuk is. Helyette inkább olvassuk Zserai Zsoltot, mert amit mond, az nemcsak megindító, hanem felettébb üzenetértékű is:
„A szabadkai Ötvös Attila például 775 ezer dinárt, mintegy 2 millió forintot nyert el egy fitneszközpont létrehozására. A klub megnyílt ugyan, de még a Facebook-oldalán sem olvasható magyar szó. Ahogy egy másik nyertes, Berkesei Ildikó magyarázza a HVG-nek, otthon ő is magyarul beszél, de amint kilép az utcára, átvált szerbre. Az utcákon egyre kevesebb a magyar felirat, hiába bír autonómiával a Vajdaság. Ildikó és ikertestvére, Gabriella divattervező, egyedi táskákat készítenek, de szeretnének cipőgyártással is foglalkozni. Ezért a támogatásból három varrógépet vettek, amelyek közül az egyik már lábbelik készítésére is alkalmas lesz. Elsősorban az interneten értékesítenek, s ott magyarul is kommunikálnak.
Az újabb pályázati kör már nagyobb cégeket is elérte a Vajdaságban. Több közepes agrárvállalkozás is egymilliárd forint fölötti összeghez jutott. A csantavéri Gebi takarmánygyár termelési igazgatója, Zserai Zsolt azt mondja, az elmúlt 20-25 év határzárai, embargói és háborúskodásai után szinte hihetetlen volt számukra, hogy az anyaország több mint 1,3 milliárd forintjának köszönhetően lehetőségük nyílik egy napraforgó-feldolgozó és egy – tároló építésére.”
Másutt, Kárpátalján, Dél-Baranyában és a Mura-vidékén a tapasztalatok szintén pozitívak, vagy reményekre feljogosítók. A romániai mellett a szlovákiai ellenállást viszont le kell majd küzdeni, ami komoly feladatot ró a magyar diplomáciára. Borítékolható: Orbán-Fico barátság ide, Orbán-Fico kölcsönös megértés oda, a Széchenyi programirodában munkálkodók tennivalója, – mert Szlovákiában, akárcsak a státustörvény esetében ezúttal is csak különutas, kvázi „öszvérmegoldással” kell próbálkozni – aligha lesz sétagalopp. Ráadásul a magyar állampolgársági törvény hétesztendős szlovákiai utóélete nem igazán ad okot túl sok optimizmusra.
„Ukrajna bünteti ugyan a kettős állampolgárságot, a pénznek azonban nem állta útját. Már Kárpátalján is 2,2 milliárd forintot osztottak ki olyan vállalkozóknak, akinek még az első Orbán-kormány idején bevezetett magyarigazolványuk van, vagy dokumentumokkal tudják igazolni magyar iskolai végzettségüket és legalább középfokú magyarnyelv-tudásukat. Bár Horvátországban és Szlovéniában csak néhány ezres magyar közösség él, ott is készülnek a pályáztatásra. Szlovákiában azonban nagyobb a tét, hiszen a félmilliót közelíti a magyarok száma, miközben ott is szankcionálják a kettős állampolgárságot, méghozzá a szlovák megvonásával. Így nem csoda, hogy a felvidéki program beindítása is húzódik. Jóllehet annak büdzséjét 2017-re 5 milliárd forintra emelték, csak júliusban jelölték ki, hogy a határ menti kétoldalú projekteket is irányító Széchenyi programiroda lesz a pályázatok kezelője. pedig a többi országban az ottani kisebbség által felállított szervezetek irányítják a tendereket.”
Pedig sem a nemzetközi jog, sem az európai bevett gyakorlat nem indokolja a román és szlovák ódzkodást. Ezt a Szabó Yvett által megkérdezett szakemberek mind-mind megerősítik. A fenntartások mögött újra csak felsejlik a bizalmatlanság, az előítéletesség, az ellenkezőkben saját históriájuk egynémely XX. század eleji mozzanata ötlik fel. Amikor a köztudatban ma is él annak a forgatókönyvnek az emléke, hogy egykor a románok, bankjaik segítségével, tudatosan felvásárolták Erdély földjét, hogy onnan kiszorítsák a magyarokat és növeljék a románok arányát, ott hiába érvelsz XXI. századdal, közös, uniós nagy hazával.
„Önmagában nem mond ellent a nemzetközi jognak ez a támogatáspolitika, és nem is számít unikálisnak. Lattmann Tamás nemzetközi jogász azt mondja, inkább csak az az egyedi, hogy – Trianon következményeként – egy nemzetnek minden irányban ennyi tagja szakadt ki az anyaországból. Éppen ez a mérték az az, ami veszélyezteti a status quot és érzékenyebbé teszi az utódállamokat. Elvégre hasonló törekvéseket már a magyarok is érezhettek a bőrükön, amikor az 1990-as évek elején a román királyság utasítására a román bankok finanszírozták a románok földvásárlásait Erdélyben. Amikor pedig Gömbös Gyula 1933 nyarán Hitlerrel tárgyalt Németországban, az egyetlen feszültséget az okozta a szövetségesek között, hogy a német állam pénzt adott a Közép-Európában élő német ajkúaknak, hogy részesedéseket szerezzenek bankokban, bányákban – sorolja a történelmi párhuzamokat Gulyás László történész. Magyar Gábor ügyvéd ugyancsak azon az állásponton van, hogy ha a magyar állam betartja azokat a brüsszeli szabályokat, amelyek például egy-egy gazdasági társaság támogatását három éven belül legfeljebb 200 ezer euróban maximálják, és nem diszkriminál állampolgárság alapján, akkor semmi akadálya nem lehet a dotációnak. Ha viszont a pályázati kiírás kizárja a románokat, illetve piactorzító, akkor azok a vállalkozások végső soron beperelhetik a magyar államot a bíróság előtt, vagy jogorvoslatért fordulhatnak a romániai versenyhatósághoz. Összességében azonban a nemzetpolitikai stratégia végső soron felülírja azt a gazdasági racionalitást, hogy a határon túli magyarok természetes munkaerő-utánpótlást jelenthetnének az anyaországban, és itt termelhetnék meg a GDP rájuk eső részét.”
A bevezetőnkben már szóvá tettük, hogy a Hetedhét határon túlcímet viselő lapajánló egy-két megfogalmazása minden bizonnyal vitára fog ingerelni egyeseket. Ez hangsúlyosan valószínűsíthető a cikkszerző egyes, az elkövetkezendőkben olvasható következtetései okán is. A szemleírónak nem tiszte a minősítés, de a „gazdasági revizionizmus” fogalomhasználat kapcsán nem tudja titkolni megütközését. Vajon valóban erről lenne szó a magyar kormány vállalkozásösztönző támogatásai kapcsán? Szerintünk aligha.
Mielőtt átadjuk a szót ismét Szabó Yvettnek, hadd jegyezzük meg: ha a szabadkai Berkesi Ildikó és testvére, Gabriella budapesti segítséggel három varrógépet vehetett, s ezek közül egyikkel már cipőt is fognak tudni majd készíteni és értékesíteni, ha a csantavéri honfitársaink napraforgó-feldolgozót meg napraforgó-tárolót tudnak majd építeni hasonló forrásból, vajon indokolt-e ez az előítéletekre csak ráerősítő és óhatatlanul keserű szájízt adó meg gyanakvást keltő szóhasználat? A magunk részéről inkább hiszünk a cikkszerző által megkérdezett újvidéki magyar írónak, Végel Lászlónak, aki jónak ítéli az Orbán-kormány kezdeményezését, miközben maga is tisztában van azzal is, hogy „az ördög a részletekben rejlik.” Vajon nem csak annyi történik, hogy Szabadkán, Csantavéren és Oromhegyesen meg másutt is, egyre többen a jövőjüket talán már nem Budapesten, Győrben vagy Stuttgartban képzelik el. Mindössze ennyi, de ez talán bőven elegendő is.
Ahogyan annak okán se kiáltanánk „gazdasági revizionizmust” 2017 augusztusában, mert a tavalyi és az idei évben tízmilliárd forintból fejlesztik Kárpátalja magyar vállalkozásait és gazdaságait, összesen 17 ezer családot érintően. Azért pedig végképp nem, mert például nyolc nappal ezelőtt Beregszászban, a Rákóczi-főiskolán 954 nyertes pályázóval, kárpátaljai magyar mezőgazdasági vállalkozóval írtak alá támogatási szerződést az Egán Ede program jóvoltából, aminek köszönhetően, ismételjük csak meg, mert nem árt, 17 ezerre nőtt az exisztenciateremtő kárpátaljai családi vállalkozók száma, amivel az ottani magyar túlélés és a megmaradás esélye megnőtt.
„Márpedig a Kárpátaljára, a Vajdaságra vagy Felvidékre szóló gazdaságfejlesztési stratégiák inkább gazdasági revizionizmussal próbálják begyógyítani a Trianon ütötte sebeket. A kárpátaljai magyarság programjaiban sarkalatos pontként nevezik meg, hogy hosszabb távon is a magyarok birtokában maradjanak a kül- és belterületi földek, annál is inkább, mert a parlagon heverő birtokok egyre jobban vonzzák a spekulánsokat.
Más piaci környezetben, de hasonlóan fogalmaz a vajdasági program is: „A cél a szántóföldek fölvásárlása, azaz a közösség tulajdonban való megtartása.” a gazdaságilag jóval fejlettebb Horvátországban már alig van eladó terület, miközben óriási a kereslet a termőföldre, így az árak egyre emelkednek. a fiatal magyar házasok lakóingatlan vásárlására is kapnak pénzt a határ túloldalán. A legfeljebb 3,1 millió forint odaítélésének egyebek mellett az a feltétele, hogy a család legalább 10 éven át ott éljen a támogatásból megvásárolt lakásban.
Az első birtokbavételek már meg is történtek, amiről a helyi, ámde az anyaországból bőkezűen támogatott magyar nyelvű sajtó meg is kezdte a tudósítást. Az idilli képek pedig igencsak jól jönnek az Orbán-kormánynak, amely a határon túliak voksaival bármilyen ellenzéki vagy külföldi diplomáciai morgás mellett tovább tudja növelni szavazótáborát. Végel László vajdasági magyar író például úgy látja, hogy elvben jó kezdeményezés ez a támogatáspolitika, mivel a (hivatalos) célja a vajdasági magyarság szülőföldön való maradása. A megvalósítása azonban bizonytalan. Az elvándorlás nem állt le, inkább felgyorsult, amit hosszú idő után először a Vajdasági magyar szövetség elnöke is elismert. Augusztus 20-ai beszédében Pásztor István az elmúlt évek legfontosabb és egyben ijesztő tapasztalataként említette a minden péntek délután hazafelé és a vasárnapi ebéd után elfelé igyekvő autók és kisbuszok sokaságát a határátkelőkön. Miközben pedig az esetlege kételyekről a határon túli sajtó szót sem ejt, a magyar kormány szponzorált közleményei között a kárpátaljai hírportálokon piaci reklám hirdeti, hogy Magyarországon százával várják a határon túliakat az egészségügyi állásokba.”
Végül, de korántsem utolsósorban szóljunk arról, hogy a felrajzolt Kárpát-medencei körképet egy keretes írás egészíti ki, melyből két budapesti nagykövet, a román Marius Gabriel Lazurca és a szerb Rade Drobac egymástól gyökeresen eltérő véleménye ismerhető meg a magyar kormány határon túli vállalkozásösztönző támogatáspolitikai gyakorlatát illetően. A Diplomáciai csörtecímet viselő, a tisztánlátást szolgáló felettébb hasznos, „háttéranyagot” alább szintén az olvasó rendelkezésére bocsátjuk:
„Románia egyértelműen úgy látja, sérti a nemzetközi normákat, ha valamely állam gazdaságpolitikájának az a célja, hogy kisebbségben élő rokonait segítse meg egy másik állam területén. Marius Gabriel Lazurca szerint ehhez el kell nyerni a másik állam belelegyezését. A román álláspont szerint azonban úgy látszik ennek az a feltétele, hogy a tervezett pályázatokon ne csak magyarok indulhassanak. A nagykövet – miközben sűrűn hangoztatja, hogy Románia nagy híve a közös projekteknek – a HVG kérdésére úgy fogalmazott: „Ezeket az intézkedéseket nem lehet diszkriminatív módon, etnikai kritériumok alapján foganatosítani, mivel ez ellentétes a nemzetközi és az európai normákkal.
Nem érhette meglepetésként a magyar kormányt a bukaresti berzenkedés, hiszen Erdélyben eleve úgy indult a gazdaságfejlesztési programnak, hogy az egymilliárd forint kerettel először csak kitapogatja, milyen a fogadtatása a kisebbség anyaországi támogatásának, és csak később bővíti a lehetőségeket. Első körben csak Maros megyéből jelentkezhettek volna pályázók, ahol a magyarok aránya még mindig egyharmad fölött van, de ez meghiúsult.
Míg Romániában egyelőre kudarcot vallott az etnikai alapú megkülönböztetés, Szerbiában semmi akadálya nincs. Már több mint hatezer pályázó jutott hozzá együttesen csaknem 10 milliárd forinthoz, miközben feltétel (a szerb mellett) a magyar állampolgárság is. Szerbia budapesti nagykövete, Rade Drobac lelkes támogatója a magyar kormány nemzetpolitikájának. A HVG érdeklődésére nem is kertel: szerb érdek is a vajdasági magyar kisebbség támogatása, ami az egész térség gazdasági fejlődését is elősegíti.”
Bálint-Pataki József / maszol.ro

Hatalmas pofont kapott a miniszterelnöktől a katolikus gimnázium szülői közössége
Időt és fáradtságot nem sajnálva gyűjtötték össze a szülők a cikluskezdő osztályok elindulásához szükséges igénykéréseket, ám minden hiába: maga a miniszterelnök, Mihai Tudose utasította el a listákat.
A miniszterelnök arra hivatkozott, hogy az 1385-ös tanfelügyelőségi határozat felfüggesztéséről végleges bírósági döntés született, és ennek alapján a katolikus iskola felfüggesztett jogi személyiséggel bír.
Átverve érzik magukat a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium diákjainak szülei, akik az elmúlt napokban azon dolgoztak, hogy összegyűjtsék a cikluskezdő osztályok elindulásához szükséges diákokat. Mindezt azért tették, mert ígéretet kaptak a tanügyminisztériumtól, hogy amennyiben szerda reggelig benyújtják az igénykéréseket az osztályok elindulásához szükséges létszámmal, elindulhat a nulladik, ötödik és a három kilencedik osztály.
Az oktatási miniszter a pápai nagykövet, Miguel Maury Buendía nuncius által üzent a szülőknek, akik 114 diákot írattak volna a cikluskezdő osztályokba. A listákat a szülők el is vitték Bukarestbe a nunciusnak, aki azonnal továbbította a tanügyminiszternek, illetve Mihai Tudose miniszterelnöknek.
A pápai nuncius visszautasító választ kapott a miniszterelnöktől, aki át sem vette a listákat, arra hivatkozva, hogy a tanügyminiszter előző nap – pontosan aznap, amikor a szülők elvitték a fővárosba az igénykéréseket – arról tájékoztatta őt, hogy az 1385/31.08.2015-ös tanfelügyelőségi határozat felfüggesztéséről véglegesen döntött a bíróság, és ennek alapján a tanfelügyelőség meg kell oldja a felfüggesztett jogi személyiségű iskola átszervezését – tájékoztatta a sajtót csütörtökön az ügyről a szülők egyik képviselője, Zsigmond Imola, aki többedmagával szintén részt vett ebben a bizonyos perben, amely egyébként néhány unireás szülő kezdeményezésére indult el.
„Mi, szülők értetlenül állunk, és átverve érezzük magunkat a jelen helyzetben. Mi, akik a perben részt vettünk, még nem kaptunk, és a tanfelügyelőség sem kapott értesítést a végleges döntésről, mégis erre hivatkozva a tanügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy a megyei tanfelügyelőségnek fel kell oszlatnia az iskolánkat. Viszont nem a szóban forgó határozat hozta létre az iskolát, mivel nem a tanfelügyelőség jogköre létrehozni iskolát, hanem a városi tanácsé. Ilyen értelemben nemcsak a cikluskezdő osztályok, hanem a teljes iskola közössége a megszűnés határán van” – nyilatkozta a szülők képviselője.
A bírósági döntés a szóban forgó határozat – amellyel pontosan két évvel ezelőtt átcsoportosították a katolikus iskolába azt a néhány osztályt az Unirea Főgimnáziumból a szülők kérésére – felfüggesztéséről már augusztus 2-án megszületett a döntés, amely végleges, tehát nem támadható meg a felek részéről.
Az ítélet indoklását azonban még egyik félnek sem közölték ki, a szülőket sem értesítette senki arról, hogy mi lesz gyerekeik iskolájának sorsa, hol kezdik el az új tanévet, teljes bizonytalanságban hagyva őket, akárcsak az ott dolgozó tanárokat. A szülők egyébként az adott helyzetben azt szeretnék, ha a felekezeti iskola teljes egészében a Bolyai Farkas Gimnázium fiókintézményeként működne ebben a tanévben, és az illetékes intézmények garantálnák nekik, hogy jövőtől létrehozzák az iskolát, és külön jogi személyiségként működhetne tovább.
Az iskola ideiglenesen kinevezett igazgatójának, Székely Szilárdnak egyébként augusztus 31-én lejárt a kinevezése. A tanfelügyelőség nem hosszabbította meg azt, ezzel is jelezve, hogy ők úgy kezelik a katolikus iskolát, mint egy olyan tanintézetet, amely szeptember elsejétől jogilag megszűnik.
Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Rendezvények péntektől vasárnapig
Falutalálkozó Olaszteleken
Falutalálkozóra készülnek Olasztelek lakói. A hétvégi rendezvény már péntek este megkezdődik, 20 órától Olasztelek múltjáról zajlik majd beszélgetés a templom előtti gesztenyefa alatt, rossz idő esetén a Gyülekezeti Házban. Bevezetőképp Bene László a II. világháború tárgyi emlékeiről ejt szót.
Szombaton 17 órától dr. Pásztori Kupán István lelkipásztor, egyetemi tanár tart előadást a Magyar Szent Korona üzenetéről (helyszín a Gyülekezeti Ház), 20 órától a művelődési házban a Dalban, táncban őrzött értékeink című előadást láthatják az érdeklődők, ugyanitt Tókos Csaba fotóiból nyílik kiállítás. A napot táncest zárja.
Vasárnap délelőtt az iskolánál az 50 évesek kortárstalálkozóját tartják, 11 órától ünnepi istentisztelet lesz, 13 órától a II. világháborúban elhunytak, illetve az azt követően fogságba hurcoltak emlékezetét idézik, kiállítással, emléktábla-avatással. 15 órától a futballpályán az ácsi (Magyarország) Bakancsos Klub jóvoltából szabadtéri játékok várják a szórakozni vágyókat, futballmérkőzés is lesz, a rendezvény tábortűzzel, nótázással zárul.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Forgatókönyv-szerű politikai hadjárat áldozata a Római Katolikus Teológiai Líceum az RMDSZ szerint
Az RMDSZ a szülői közösséggel vállvetve azon dolgozott, hogy a Római Katolikus Teológiai Líceum tanulóinak ne egy másik iskola diákjaiként kelljen folytatniuk és befejezniük tanulmányaikat, illetve hogy elindulhassanak a cikluskezdő osztályok - írja az RMDSZ közleménye, amelyet nem sokkal azután adtak ki, hogy kiderült, már augusztus elején végleges bírósági döntés született a Marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium jogi státuszának megszüntetésééről. "A szülők jóhiszeműen íratták gyermekeiket olyan osztályokba, amelyeket hivatalosan az oktatási minisztérium jóváhagyásával hirdettek meg. Az RMDSZ minden közigazgatási lehetőséget megragadott az elmúlt hónapok során, hogy megnyugtatóan rendezze az iskola helyzetét. Románia kormányának oktatási minisztere és megyei szintű képviselője, a prefektus egymásnak ellentmondó cselekedeteket és kijelentéseket tesz, félrevezetve diákokat, szülőket, tanárokat és az egyház képviselőit" - áll a szövegben. A közlemény kiér arra is, hogy néhány hónappal ezelőtt a pápai nuncius jelenlétében a prefektus azt az ígéretet tette, hogy a Római Katolikus Teológiai Líceum a Bolyai Farkas Elméleti Líceum fiókintézményeként működhet tovább. A Szövetség helyi tanácsosi frakciójának javaslatára, mind a négy politikai szervezet egyöntetű döntésével fiókintézménnyé sorolták be az iskolát. Az ígérettel ellentétben még ezt a kompromisszumos megoldást sem fogadta el az oktatási minisztérium, illetve a prefektusi hivatal is jogi kifogást emelt ellene. Az RMDSZ szerint nyilvánvaló, hogy ez az ügy kevésbé jogi, bürokratikus kérdés, hanem sokkal inkább politikai vonatkozású.
(közlemény) Transindex.ro

Miért emilyen Románia? - a román „másmilyenség” sajátosságai
Mostanában a román politika és akadémiai diskurzus lépten-nyomon Románia kivételes jellegéről beszél, folytatva ezáltal az 1930-as évek óta folyamatossá lett nacionalista mantrát. Ez alól sajnos még Lucian Boia, a mítoszromboló román történész sem kivétel.
Vintilă Mihăilescu az egyik legnépszerűbb román szociológus, politológus aki kiváló kutatóként egyben az amerikai „public intellectual” azaz közértelmiség (közíró) szerepét is nagy sikerrel gyakorolja. Az ő gondozásában és szerkesztésében jelent meg idén az a 18 írást (könyvrecenziót, esszét, tanulmányt) tartalmazó kötet, amely Lucian Boia, a román történetírás "ügyeletes mítoszrombolójának" „Miért más Románia? 2013-ban megjelent kötetére ad vaskos választ (Vintilă Mihăilescu (szerk.), De ce este România astfel? Avatarurile exceptionalismului românesc, Iași, 2017).
Tényleg kivételes Románia?
Az excepcionalizmus jelenségéről A „Miért emilyen Románia?” kérdés frappánsan forgatja meg Boia nagy botrányt és közvitát kavart felvetését. A dekonstruktivista történész magyar nyelvre is lefordított nagyesszéjében azzal érvel, hogy Románia történelme során végig más utakat járt, a környező országok és Európa többi részéhez képest lemaradva, elkésve taktikázott és rohant az elment vonat után. Boia olyan Románia képet fest le munkájában, amely egy komplexusos, önbizalomhiányban szenvedő népléleknek aligha kedvez, sőt, tovább növeli a kollektív mentalitás szindrómáit. Vintilă Mihăilescu szerint, ezzel a nagyesszéjével Boia nem eltávolodik a hagyományos, nacionalista román történetírástól (amely mottó már a védjegyévé vált), hanem beáll a sorba és Románia kivételességéről, másmilyenségéről beszélve nem lesz jobb, mint a dákopátiát, nemzeti felsőbbrendűséget és a mindennél dicsőbb román történelmet hirdető kollégái. Mihăilescu ezt a jelenséget – egy ország, egy nemzet, nép, etnikum – másmilyenségét, kivételes jellegét hirdető eszmerendszert (excepcionalizmus) egy rég létező, az Egyesült Államok történetírásában már a XIX. század elején létrejött folyamatra vezeti vissza (American exceptionalism), amely gyökeret vert Közép-Kelet Európa kis nemzetei körében is.
Ebbe, a másmilyenség, egyedülállóság és kivételesség jegyeit hirdető eszmerendszerbe illeszkedik be a román történetírás római-latin, majd dák eredetmítosza, de ide sorolhatjuk bátran a magyar turanizmus történetét is. Ezek, mint tudjuk, nemegyszer összeesküvés-elméletekké és pszeudo-történeti mítoszokká avanzsálódnak és a románokból Japánt hódító dákok, a magyarokból szíriuszi földönkívüliek lesznek. Boia „Miért más Románia?” kötetére nemcsak Vintilă Mihăilescu irt egyébként válaszkötetet: megtették ezt már 2015-ben Voicu Bogdan és szociológus szerzőtársai is (Este România altfel? Societatea și sociologia...încotro?, Szeben, 2015). –
A Mihăilescu szerkesztette kötet első része rövid recenziókat közöl Boia 2013-as botrányt keltett kötetéről. A recenziók döntő többsége bíráló, azzal érvelnek, hogy Boia kliséket használva általánosít és sarkít amely tudománytalan módszertan miatt válhat kötetében Románia oly kivételessé, másmilyenné. Daniel Dăianu például Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff közgazdászok 2009-es kötetét hozza fel példaként, akik bebizonyították, hogy a gazdasági válság valójában nem igazán „egyedülálló” jelenség, hanem sokkal komplexebb és ismétlődő folyamat, melynek legfeljebb bizonyos szereplői másmilyenek vagy egyedülállóak (C. Reinhart- K. Rogoff, This Time Is Different: Eight Centuries of Financial Folly, New York, 2009). Ezek a példák jó iránymutatók a nacionalizmusok és közép-kelet európai történelem-képek másmilyenségének lerombolására is. Vintilă Mihăilescu ugyan birálja tehát Boia álszent mítoszrombolását, ám maga is – igaz, Boiánál sokkal tudományosabb eszközökkel – mítoszt-rombol: leépíti a román másmilyenség mítoszát.
A kötetben több esettanulmányt is találunk, amely a Boia-féle román másmilyenség néhány példáját veszi részletes elemzés alá és bizonyítja be, hogy valójában Románia nem radikálisan más, mint szomszédai vagy bizonyos tekintetben, Európa többi társadalma. Valentin Naumescu például Románia uniós integrációját veszi górcső alá és hasonlítja össze a környező országok narratíváival és gazdasági helyzetével 1990 és 2007 között. Octavian Groza tanulmányában Románia földrajzi „másmilyenségét” és kartográfiai lemaradását elemzi és a román térképtörténeten keresztül érvel arról, miért alakult ki a románok körében ez a nagyfokú „másmilyenség” érzet Európa többi részéhez képest.
Kivételesen jó tanulmány a kötetben Vintilă Mihăilescu és Mirel Bănică irása a Román Ortodox Egyház és a romániai szekularizáció és deszekularizáció viszonyáról. A bukaresti falumúzeum volt igazgatója – aki meglepően ellentétes nézeteket vall a mostani aligazgató, Mihai Gheorghiuhoz képest – a román falusi világ lassú eltűnésével és felszámolódásával magyarázza az ortodox egyház fokozatos gyengülését, amely a Colectiv tragédia idején kirobbant botrány óta fénysebességgel veszíti el híveit. Míg tíz évvel ezelőtt a román lakosság több, mint 80%-a tartotta hiteles intézménynek a BOR-t (Román Ortodox Egyház), addig 2016-ban már csak 58%-a a lakosságnak bízik az egyházban, mint intézményben. Ennek ellenére, a románság döntő többsége mélyen vallásos és istenhívő, 41%-uk pedig babonás és magán viseli a tradicionális, népi vallásosság jegyeit is. Az ortodox egyház, mint a román másmilyenség és kivételesség egyik fő hirdetője és népszerűsítője történelmi múltja miatt karolta fel ezt a narratívát, amellyel kitűnni akart a katolicizmus és a többi ortdox-keleti vallás mögül és ugyanakkor, a románság önvédelmi mechanizmusait így monopolizálta a nehéz időkben, többek között a kommunizmus idején is, amikor szövetséget kötött a diktátorral. Az egyházat megtépázó botrányok egész sora – a Colectiv tragédia idején tett elfogadhatatlan kijelentéseik, a pedofíliával vádolt papok esete vagy a Népmegváltás Katedrálisának csillagászati költségei – kiábrándították az embereket az egyházból, mint intézményből és ezzel a román másmilyenség egyik legfőbb faktora is meggyengült. A szekularizáció, mint társadalmi jelenség tehát felgyorsult, ám ez sajnos nem jár egyelőre kéz a kézben a szekularizussal, azaz egyház és politika szétválasztásával. Mi több, a Koalició a Családért és több, ehhez hasonló konzervativ mozgalmak felerősitették a deszekuarizáció folyamatát is.
Mihăilescu egy másik írásában a román paraszt excepcionalizmusának mitoszáról is ír. Sajnálatosnak tartja, hogy úgy a román parasztságot lejárató és arról negatívan értekező munkák, mint a parasztságot felmagasztaló, a románság eszenciájaként és a román identitás hordozójaként leíró narratívák elferdítik a valóságot és csak azt eredményezik, hogy a tízmilliós román parasztságot a politika elhanyagolja és nem válhat valódi, részletes elemzés és politikai, gazdasági vagy szociológiai programterv főszereplőjévé.
Emanuel Copilaș tanulmányában Boia könyvének azt a fejezetét darabolja fel, amely a Ceaușescu érát elemzi. Boia szerint az 1968 utáni „Aranykor” nacionál-kommunista narrativája sajátos, egyedülálló jelenség volt Európában és ez tette Romániát olyanná, amilyen – mássá, másmilyenné. Copilaș szerint ez sarkítás és csak részelemeiben igaz, hisz a nacionalizmusnak és excepcionalizmusnak ugyanilyen formáját és egyházzal karöltve fejlődő jelenségét látjuk a Szovjetúnióban és annak tagállamaiban is. A szerző ugyanakkor rámutatott arra is, hogy a Ceaușescu korszak történetírásának jellemzői gyakorlatilag törés nélkül folytatódnak mai napig akadémiai körökben és a politikában is nagyon sokszor. Copilaș azt is kiemelte, hogy míg a kommunizmus korát joggal, sokan elítélik, addig a tranzíció korszakát (1990-2004) sokan felmagasztalják, ami szerinte indokolatlan.
Cătălin Augustin Stoica az 1990 utáni román kapitalizmus sajátosságait elemzi és hasonlóan kollégáihoz, ő is arra a következetesre jut, hogy bár néhány aspektusában sajátos utat jár Románia a Közép-Kelet európai régióban, alapstruktúráiban nem más, mint a többi ország ezen a vidéken.
Mihăilescu kötete kiválóan végigvezeti, hogyan alakult ki a románság másmilyenségének, egyedülállóságának mítosza az elmúlt 1,5 évszázadban és hogyan él ez tovább még a mítoszrombolónak ismert történészek munkáiban is. A neves szociológus persze nem akarja Románia helyzetét leegyszerűsíteni, „globalizálni”: a tanulmányok jól mutatják, hogy nagyon sok sajátossága van persze a régió történetének, gazdaságának, de ezek még nem teszik Romániát egyedülállóvá. Ugyanez elmondható persze a magyarok másmilyenség-mítoszáról is: attól, hogy nyelvileg ugyan kakukktojások vagyunk és a IX. század óta szakadatlanul keressük utunkat Kelet és Nyugat között, a Koppány-István féle kettészakad mentalitású nép szindrómája még nem teszi a magyarokat feltétlenül egyedülállóvá Európában.
A Mihăilescu-féle munkák fontosságát felesleges lenne agyondicsérni, hisz a kiváló írások magukért beszélnek, csak el kellene olvasni legalább ugyanannyi embernek, ahányan elolvasták Boia könyvét. Csakhogy míg Boia vagy Ioan Aurel Pop sztártörténészek nagyközönségnek szánt munkáit tízezrek olvassák, addig a Mihăilescu -féle munkák legfeljebb néhány száz, talán néhány ezer emberhez jutnak el, így hatásuk minden bizonnyal elenyészőbb sajnos ami miatt a Renan-féle másfél évszázados megállapítás a nemzeti mítoszok és pszeudo-történelmek fontosságáról sajnos, tovább él és virágzik Romániában 2017-ben is. És igy lesz ez, 2018-ban is.
T. Szabó Csaba
(a szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa) Transindex.ro