Brassóba hívott a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége
A harmadik közös tanévnyitó
Bár tegnap volt az iskolák tanévnyitásának hivatalos napja, ezt megelőzően Brassóban, a belvárosi magyar evangélikus templomban negyedik (és nem harmadik, ahogyan azt tévesen írtam a minap) alkalommal a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének szervezésében már szombaton, szeptember 9-én elhangzottak az ilyenkor szokásos jókívánságok, üdvözlések, főleg reményteljes kijelentések.
Mind a magyar kormány, mind a román tanügyi és politikai hivatalosságok aránylag magas szinten képviseltették magukat. Magyarországról eljött az emberi erőforrások minisztere, a nemzetpolitikáért felelős államtitkár, innen az oktatásügyi minisztériumtól a magyar nemzetiségű államtitkár és más főhivatalnokok voltak jelen; rövid, de igen udvarias beszéddel köszöntötte az egybegyűlteket Brassó polgármestere, különösen tetszettek az egybegyűlteknek a Brassó megyei főtanfelügyelő üdvözlő szavai.
Azt talán mondanom sem kellene, hogy az elhangzó magyar felszólalások mindegyikében kiemelkedő helyet kapott a marosvásárhelyi iskolacirkusz, amely a legfelsőbb szintű egyeztetések, ígérgetések, nyugtató szövegelések ellenére sem látszik megoldottnak. Némileg oldódtak a feszültségek, de az egésznek a végét még megjósolni sem lehet. Ezt egyébként megerősítette az iskola képviseletében jelenlévő egyik fiatal tanár, akit név szerint is külön köszöntöttek.
Egyelőre a katolikus iskola maradt a tavalyi helyén – persze, nem az egyház tulajdonába visszakerült pompás épületben, amelynek visszaszolgáltatását mindmáig törvénytelennek tartják hőzöngő tévések és politikusok, hanem egy valamikori melléképületben. Ám ezt is vállalják, csak egyben és jogi értelemben külön maradjanak, még akkor is, ha a magyar középiskolához sorolják be őket, s nem a riogatással is felérő ötlettel, miszerint kerüljenek vissza a román tannyelvű tanintézethez.
Jelen volt az ukrajnai társszervezet képviselője, aki bőven ecsetelte azt a veszélyt, amelyet az ottani parlament legutóbbi, a nemzetiségi oktatást egyenesen lefejező döntése jelent. Ott aztán ténylegesen érvényesül a mondás, miszerint a nyulat bokrostól lövik. Az orosz nyelv letörésének szándéka egyben a többi nemzetiségek – köztük a magyar és a román – anyanyelvi oktatását is ellehetetleníti.
Mindezeket hallva szinte felüdülésnek számított a Brassó megyei magyar oktatási hálózat bemutatása, amely ugyan halványra zsugorodott ahhoz képest, ahogyan pár évtizeddel ezelőtt kinézett, de a helybeliek óriási erőfeszítései nem maradnak eredménytelenek. Érdekes volt viszont a főtanfelügyelő néhány mondatos kitérése a fogarasi magyar iskolára, s őszintének tűnt kifakadása, hogy a felszámolt tanintézet igazgatójaként még az opcionális anyanyelvi órákat sem tudta megmenteni. Így a valamikori büszke fogarasi magyar iskola teljesen elszikkadt. A templomi esemény során felcsendülő énekek, elhangzó versek is viszont arra intettek, hogy feladnunk semmilyen körülmények között nem szabad, erre kötelez anyanyelvünk, kultúránk, múltunk, jelenünk és jövőnk.
(Egy szó sem esett arról, hogy Sepsiszentgyörgyön éppen most számoltak fel és költöztettek ki egy magyar tannyelvű szakközépiskolát!)
Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tizenegy erdélyinek adományozott állami kitüntetést Áder János, Magyarország elnöke
Az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából tizenegy erdélyinek adományozott állami kitüntetést Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, elismerve a közösségért, nemzetért tett fáradozásaikat és tevékenységüket. A díjakat a kitüntetettek kedden vehették át Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán, a Lázár-ház eskütermében.
Erdély több pontjáról érkeztek ünnepeltek a keddi díjátadóra, amelyen ezúttal – is – több személy munkáját ismerte el Magyarország államfője, Áder János.
„Fekete Kéz”
Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Hargita Megyei Szervezetének elnöke részére az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméje melletti következetes kiállása, valamint a forradalom emlékének ápolását szolgáló tevékenysége elismeréseként adományozta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést Áder János. A kitüntetett 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. Tetteiért többször börtönre ítélték, fogvatartásának ideje alatt részleges látás és halláskárosodást szenvedett. A Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szervezetének elnökeként rendszeresen szervez megemlékezéseket az 1956-os forradalomról, tart rendhagyó történelemórákat általános és középiskolások számára.
Felkarolja a fiatalokat Bodó György plébános az erdélyi magyarság hitének megerősítése mellett a gyimesi fiatalság életkörülményeinek javítását is elhivatottan szolgáló egyházi és közösségépítő tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. A plébános 1972. december 4-én született Kovászna városában, majd több papi állomáshely után 2010-ben került Gyimesközéplokra, jelenleg az ottani Mária Magdolna Egyházközség plébánosa. Odahelyezése után rögtön visszaigényelte az egyházközség régi iskoláját, amelynek felújítását is megszervezte. Idén a magyar kormánnyal együttműködve tornaterem építésbe kezdett a gyimesi fiatalság részére. A kitüntetett laudációjában úgy fogalmaztak: az erdélyi magyarságért való tenni akarása, a fiatalok felkarolása, az egyházhoz való hűsége mindannyiunk előtt ismeretes. Az erdélyi magyarság és a gyimesi csángó gyermekek fáradhatatlan harcosa.
Néptáncoktatói tevékenység
Sándor Csaba Lajos néptáncoktató és koreográfus az erdélyi szórványban élő magyarság körében végzett elkötelezett néptáncoktatói és közösségépítő tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. A díjazott Csíkszentdomokoson született, és már középiskolai évei alatt kapcsolatba került a táncházmozgalommal. Balánbányán, Felcsíkon, valamint a Gyergyói-medencében az elmúlt 27 év alatt több mint hét ezer gyermeket tanított néptáncolni. Több rendezvénynek a létrehozója és szervezője.
Nevéhez fűződik a Botorka fesztivál, a hagyományos gyermeklakodalmak, farsangi bálok és sok más helyi esemény megszervezése, továbbá ő az Ördögborda, a Prücskök, az Elevenek és Zsengicék tánccsoportok alapítója és vezetője.
A fiatalok szülőföldön maradásáért
Székely Ernő csíkszentkirályi polgármester részére a helyi magyar közösség fejlődése, kultúrájának megőrzése és a fiatalok szülőföldön maradása mellett az anyaországgal való kapcsolatok ápolását is elkötelezetten szolgáló munkája elismeréseként adományozott Magyar Arany Érdemkeresztet Áder János. A polgármester 1958. október 5-én született Csíkszentkirályon. 2004-től szülőfaluja polgármestereként – a nagy infrastrukturális beruházások és az egyházközség folyamatos támogatása mellett – kiemelten támogat minden olyan kezdeményezést, amely a helyi közösség szellemi és anyagi gyarapodását szolgálja. Számos olyan létesítmény létrejöttét kezdeményezte, amely a lakosság életminőségének javítását szolgálja: sportcsarnok, elsőként Alcsíkon napközi otthon, jégkorongpálya, focipálya építése, valamint fedett borvizes fürdő a gyógyulni vágyóknak.
További díjazottak Az említett személyek mellett Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetésben részesült Tánczos Vilmos néprajzkutató, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének egyetemi tanára. Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült Kiss Jenő, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár volt igazgatója, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapítója és tiszteletbeli elnöke. Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült Ambrus József, a Hargita Megyei Mentőszolgálat székelyudvarhelyi mentőállomásának főorvosa, Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke, Gráma János, a Volt Politikai Foglyok Maros Megyei Szövetségének titkára, illetve Tóth Sándor pedagógus, a Hajdina Néptáncegyüttes alapítója és vezetője (Marosludas). Végül Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült Demeter Irén református vallástanár.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Jutalomalap kiváló diákoknak
A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban egy új különdíjra pályázhatnak az évfolyamonként legjobb tanulmányi eredményt elért diákok – jelentette be az évnyitón Mátéfi István iskolaigazgató.
Amint a szándéklevelében olvasható, a díjat prof. dr. Theodora Benedek egyetemi tanár ajánlotta fel, aki marosvásárhelyi tanácsosként egyik fontos feladatának tekinti a fiatalok támogatását. Mandátumának első hónapjaiban nyilvánosan is kifejezte azt a szándékát, hogy képviselői illetményét egy olyan alap létrehozására szánja, amiből a város legjobb teljesítményt elért diákjait jutalmazzák.
Az eltelt 14 hónap alatt a professzor asszonynak járó illeték 7.592 lej volt, amit fele-fele arányban a város két reprezentatív iskolájának, a Papiu Ilarian Főgimnáziumnak (ahol tanulmányait végezte) és a Bolyai Farkas Elméleti Líceumnak adományozott, hogy az összegből a kiválóan teljesítő román és magyar diákok részesüljenek. Ezek személyének eldöntését a tanintézményekre bízta, kérése az, hogy a díjat az évnyitó ünnepségen adják át. Népújság (Marosvásárhely)

Gheorghe Falcă csattanós választ adott a magyargyűlölőknek
A Nemzeti Liberális Párt Arad megyei szervezetének elnöke, Gheorghe Falcă aradi polgármester közleményben ítélte azokat a szociáldemokrata párti kijelentéseket, miszerint „nem jó hazafi az, aki nem gyűlőli a magyarokat”.
A hétvégén a Hunyad megyei Cebén több ezren gyűltek össze Avram Iancu sírja körül, az 1848-as román szabadcsapatok vezérének, a románok nemzeti hősének halála 145. évfordulója lakalmából. Sajtóbeszámolók szerint a szociáldemokrata pártvezér Liviu Dragnea és a liberális vezető Ludovic Orban, de más szónokok is egymást licitálták túl magyarellenes kijelentéseikkel.
A rendezvényen részt vett Gheorghe Falcă is, és szerinte több kritikát is kapott a kormánypárt részéről, amiért jó kapcsolatot ápol a magyarokkal s az RMDSZ helyi szervezetével. Az aradi elöljáró közleményében kifejtette: büszke arra, hogy egy multikulturális, soknemzetiségű és -felekezetű város elöljárója. „Arad megtanított arra, hogy tiszteletben tartsd mások kultúráját, megismert a történelmüket, és hogy békében éljünk egymás mellett – fogalmazott Falcă. – Erre tanított Avram Iancu is, aki nem gyűlölte a magyarokat, hanem a román érdekét szem előtt tartva harcolt”. (Ez utóbbi a történelmi tények ismeretében nem egészen helytálló – a szerző.)
A polgármester úgy vélte, ezt a szellemiséget „soha nem értik meg a szociáldemokraták”, akik szerinte politikai haszonszerzés céljából uszítanak a magyarok ellen, de ennek az aradiak „nem dőltek be soha az elmúlt több mint 13 évben”, amióta ő a város elöljárója. Falcă leszögezte azt is, hogy az RMDSZ megyei szervezetével tisztességes, mindkét fél számára előnyös együttműködési megállapodást kötöttek, és az évek alatt egyszer sem csalódtak helyi koalíciós partnerükben.
Gheorghe Falcáról köztudott, hogy az első román politikus volt, aki koszorúzott a 13 aradi vértanú emlékművénél, s azóta is minden március 15-i és október 6-i ünnepségen jelen van. 2015 februrájában élesen bírálta az aradi prefektúrát és a rendőrséget, amiért a városháza folyósóján elhelyezett magyar nyelvű fotókópia (Atzél Péter egykori polgármester díszpolgári címének reprodukciója) s a Csiky Gergely Főgimnázium homlokzatára kitűzött magyar zászló miatt kezdtek vizsgálatot. Tavaly a Surján László, az Európai Parlament volt fideszes alelnöke által a Duna-menti és Kárpát-medencei népek megbékéléséért alapított Charta XXI civil mozgalom emlékéremmel tüntette ki az aradi polgármestert a több nemzetiség békés egymás mellett élése feltételének megteremtéséért.
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

MAGYAROK A TÉREN: CIVILEK ÉS NEMZETPOLITIKA
Magyar Napok, fesztiválok a Kárpát-medencében – és folytatva a sort: ünnepségek, megemlékezések, falunapok, azaz egy közösség összetartozásának megnyilvánulásai. Ezek változatairól, a nemzetrészenkénti sajátosságokról szóltak annak a kerekasztalnak a résztvevői, amelyet a Nemzetpolitikai Államtitkárság Stratégiai és Tájékoztatási Főosztálya hívott össze a Magyarság Házának új otthonába, a Duna Palotába.
A beszélgetést vezető Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója bevezetőjében rámutatott arra, hogy amikor egy kisebb-nagyobb közösség birtokba veszi egy-egy ünnepi alkalomra településük közterét, akkor a hétköznapokból való kiszakadás, a hagyományok ápolása, az együttlét öröme mellett kisebbségi létben az a szándék is megjelenik, hogy megmutassák létezésüket, értékeiket a többségi társadalomnak. Tapasztalataikról, az egyedi és az általános tanulságokról kérdezte az egyes régiók képviselőit, akik közül sajnos nem jött el a Felvidéké.
A leglátványosabb megmozdulásról Szabó Lilla, a Kolozsvári Magyar Napok programigazgatója számolhatott be. A 2010-es induláskor 5 nap alatt 100 program zajlott le, ma már nyolc napig tart 500 programmal, a Főtér, mint helyszín mára kiegészült a Farkas utcával, a Romkerttel és a Sétatérrel, a résztvevők száma pedig megtízszereződött. Természetesen Erdély, a Partium, a Bánság szinte minden kisebb-nagyobb helységében tartanak fesztiválokat, falunapokat, emléknapokat, még a szórványvidékeken is. A számtalan jelző csak azért nem használható, mert az a könyv, amelynek címe: Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015, igenis megszámolta, és pontos jegyzéket mellékel a kiadvány végén. Eszerint 200 városnap és 300 falunap, tehát helyi közösségek által kezdeményezett és szervezett kisebb-nagyobb rendezvény tudatta a román többségi társadalommal a magyar kisebbség jelenlétét.
Az Évkönyv szerkesztője Bodó Barna politológus egyetemi tanár, a Szórvány Alapítvány elnöke a „miénk a tér” érzés kialakulásáról, a tér birtokbavételének fokozatairól írta a kötet bevezető tanulmányát, de a kerekasztal résztvevőjeként is rámutatott néhány fontos szempontra. Például arra, hogy a kiindulópont mindig az az igény, hogy a kisebbség megpróbál saját emlékjeleket kitenni. Ennek megnyilvánulásai 1990-től erősödtek fel, de a gátszakadást a 2000-es évek jelentették. A két véglet a kétszázezer látogatót vonzó Kolozsvári Magyar Napok, illetve a szórványvidéki Resicabánya 800 fős magyar közössége által tartott városnap. Baj, hogy a sajtó eklektikusan foglalkozik ezekkel az eseményekkel, sokszor csak a gazdasági részét látja és nem a kérdést a maga dimenziójában. Gondot jelenthet, ha a politika ki akarja sajátítani a közösségi rendezvényt, vagy ha a helyi elitek versengésének terepévé válik.
Kudlotyák Krisztina, a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet igazgatója beszámolt arról, hogy Kárpátalján a helyi nevezetességekhez kapcsolódó falunapot, fesztiváltípust az ukránok nem ismerik. Ezek a közösségek által szervezett események 2010-től inkább valamilyen történelmi eseményre vagy személyiségre építenek, ilyen Ugocsában a Kurucfeszt, Ungváron Bercsényi, a beregi Zászlóbontás Rákóczit idézi, de a legbüszkébb a huszti Bethlen-napra, amelyet a 8%-os magyar kisebbség kezdeményezett azon a településen, ahonnan az ukrán nacionalista mozgalmak szoktak indulni. Az első évben a jóindulatú ukrán polgármester „jobb a békesség” jelszóval Huszt legeldugottabb részére engedélyezte rendezvényüket, és elutazott arra az időre. A negyedik évben – látva a sikert, a magyarországi támogatókat – már odaadta a Főteret, maga is részt vett az ünnepségen, s most októberben az ötödik Bethlen-napokat már a többségi lakosság is várja.
Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Intézet igazgatója, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke a zentai ünnepség friss élményével érkezett, elmondta, hogy Zentán, ahol mindig magyar önkormányzat volt, olyan jeles eseményt kerestek, amely mindenki számára elfogadható. Így lett 1997-ben a zentai csata, a török hódoltság alóli felszabadító harc 300. évfordulója az ünnep, s onnan indulhatott el egy pozitív folyamat a közösségi lét megnyilvánulásaiban, amelynek többségét elsősorban a tömbmagyarság által lakott területen, tehát a bácskai településeken rendezik. Ezekben összekapcsolódik a szakrális és a népi kultúra és az irodalomtól a gasztronómiáig minden, ami erősíti a magyarságtudatot, de amelybe igyekeznek bevonni az itt kisebbségben élő szerb lakosságot is.
Miközben zajlottak a hozzászólások, a vetítőn peregtek az idei fesztiválok képei, s így legalább villanásokban megjelent a Felvidék is: Fülek, az Eszterlánc Országos Gyermeknéptánc Fesztivállal, a Felvidéki Juniális, a Peredi Falunap, a Bátorkeszi Borfesztivál, a Gimesi Művelődési Tábor, Martos, Gombaszög, Komáromi Napok.
Ám a kerekasztal beszélgetés vége felé szót kért a hallgatóság soraiban ülő Komlóssy József erdőmérnök, a FUEV korábbi alelnöke, hogy elmondja, amit már sokszor megtapasztalt, hogy az embereket nemcsak az azonos nyelv vagy a szülőföld köti össze, hanem összetartja az azonos értékrend is. Ő most jött Selmecbányáról, ahol az 1735-ben alapított Bányászati Tanintézet, később Bányászati és Erdészeti Akadémia (Trianon után Sopronba költözött) emlékére az egykori diákhagyományokat felelevenítve, évente tartanak ünnepséget. Bánya- és erdőmérnökök, kohómérnökök: csehek, morvák, lengyelek, németek, szlovákok és persze magyarok hajdani egyenruháikban vonulnak fel a régi diákdalokat énekelve. Négy évvel ezelőtt még a magyarokat sörösüvegekkel dobálta meg a helyi lakosság, most ők aratták a legnagyobb tapsot. S amikor a Szent Katalin templom ökumenikus szertartásán felhangzottak magyarul a zsoltárok és egyházi énekek, és mindenki együtt énekelt, akkor úgy érezte, hogy Selmecbánya egy napra ismét magyar lett – fejezte be rövid, de érzelemgazdag beszámolóját Komlóssy József.
Az eszmecsere zárszavában Kántor Zoltán mint moderátor és Bodó Barna a kérdés kutatója a fesztiválok hozadékait sorolták: egy-egy ilyen jeles nap már az elszármazottak naptárában is úgy szerepel, mint amihez igazítaniuk kell a jövő évi szabadságukat; év közben is egyre több a rendezvény, mert a közönség, a közösség igényli; az elszármazottakban feltámad az érzés, hogy tegyenek valamit közösségük javára. De a legfontosabb az előkerült értékek tovább örökítése, és az, hogy kialakul a közösséghez tartozás új dimenziója az emberekben.
Cservenka Judit / Felvidék.ma; Erdély.ma

TANKOKKAL ROMÁNIÁBA
Az emberben van annyi naivság, hogy azt higgye: a világ – és benne a politikusok – folyamatosan fejlődik, tanulunk a hibáinkból, a tévedéseinkből, nem követjük el újra ugyanazt a hülyeséget. Hát nem így van, és a cáfolat most éppen Romániából érkezik.
A kilencvenes évek közepén, 1997-ben Kolozsvár félbolond polgármestere, Gheorghe Funar azzal a rendkívül frappáns érvvel torpedózta meg a Mol benzinkútnyitását a városban, hogy a magyar olajvállalat erdélyi terjeszkedése katonai célokat szolgál. Amikor majd a magyar tankok elözönlik az országot – így a politikus víziója –, nem lelhetnek „baráti állomásokra”, ahol üzemanyagot tudnak vételezni. Gondoljuk csak el a helyzetet: állnak a magyar tankok egy OMV-kút előtt, és vezetőik kétségbeesetten telefonálnak a vezérkarnak, hogy hiába hivatkoztak a régi jó monarchiára, nem akarják őket kiszolgálni. Bezzeg ha lenne Mol, flottul menne a lerohanás.
Azóta Funar eltűnt a süllyesztőben, és jó okunk volt azt gondolni, hogy ezzel sötétségből is kevesebb lett a román politikában. Csalódnunk kellett. Egy parlamenti képviselő, Traian Basescu egykori államelnök pártjának ügyvezető elnöke nemrég betért tankolni a Mol kétszáznyolc romániai töltőállomásának egyikébe (gyaníthatóan a csíkszeredaiba), és felháborodott posztot tett közzé a közösségi médiában. „Az utóbbi napokban nehezen érhető politikai agressziót érzékelek Budapestről Románia irányába, köztük a magyar állami Mol akcióit országunkban. Ha én jóhiszeműen üzemanyagot vásárolok tőlük, közvetett módon olyan kampányt támogatok, amely Románia megosztására törekszik. Nem szólva a magyar állami színekről, a benzinkutakban kitett plakátok egyértelműen azon térség autonómiáját szorgalmazzák, ahol jelentős számú magyar él” – írta a lánglelkű hazafi.
A Népi Mozgalom Párt (PMP) éles szemű elnökét tehát zavarja a Mol cég zöldje – minden bizonnyal Coca-Colát sem iszik, mert annak vöröse a kommunizmusra emlékezteti. Ami az autonómiára biztató plakátot illeti, az a négynyelvű (magyar, román, német és angol) turisztikai térkép reklámja. A Székelyföldi legendárium tagjai rajzolták, hogy felhívják a figyelmet a régió látványosságaira. Évek óta kapható sok helyen, és nem csak a magyar kötődésű látnivalókra fókuszál: rajta van például a Bucsecs hegység legmagasabb csúcsa, az Omul, és szerepelnek a románok lakta Buzau megye iszapvulkánjai is.
A valóság persze nem akadály Bukarestben. Az ügyvezető keltette hullámra azonnal ráhasalt Traian Basescu exelnök, aki a párt nyári egyetemén arról értekezett, hogy milyen hálátlan a cég, amelyet Románia vendégszeretően befogadott. „Annyi más benzinkút van! Ne vásároljatok többé benzint a Moltól, mivel egyetlen cég sem engedheti meg magának, hogy az alkotmány ellen folytasson kampányt az őt befogadó állam területén”– fejtegette.
Basescu elnökségének jó néhány évét egyébként a székelyföldi magyaroknak is köszönheti, mert a leváltásáról rendezett népszavazáson tömegesen távol maradtak az urnáktól, így az éppen nem érte el az érvényességi küszöböt. Arról is elfelejtkezik, hogy a térkép elkészítését a román kormány is támogatta, amikor az elnök egykori pártja, vagyis a PDL volt hatalmon. Sőt: a turisztikai miniszter éppen Elena Udrea volt, Basescu kedvence. A hölgyet a román sajtó egyszerűen az elnök szeretőjeként emlegeti, és most az ottani orgánumokban megjelent jelzők közül csak a nyomdaképes verziót használtuk. A térkép készítői be is mutatták a fotót, amelyen a miniszter asszony az általa támogatott térképet nézegeti látható örömmel. Megszólalt aztán a Mol is, kifejtve, hogy kútjaiknál több turisztikai térség térképei is kaphatók, és a vállalat politikájának része az ország különböző régióiban élő közösségek, kisebbségek tiszteletben tartása.
Magyar tankokról, amelyek a turisztikai térkép alapján nyomulnának be Erdély testébe, egyelőre nem esett szó.
Lukács Csaba / Magyar Nemzet; Erdély.ma

Az igazságügyi rendszert reformálni kell
„Nem vagyunk megelégedve az igazságszolgáltatás jelenlegi állapotával, hiszen egy ügyészállamban élünk, ahol – a nemzetbiztonságra hivatkozva – bármikor, bárkit lehallgathatnak, hogy azután, a rendszer számára kényelmetlen emberek ellen bűnvádi eljárást indíthassanak. Az eljárás során kontextusból kiragadott mondatokat használnak fel, de a teljes szöveget nem engedik meghallgatni nemzetbiztonsági okokra hivatkozva. Az indítványozók azon szándékával, hogy a jelenlegi állapotokat megőrizzük, az RMDSZ nem érthet egyet, hiszen az nem az igazságszolgáltatás függetlenítésének ügyét szolgálja, hanem a hatalommal való visszaélés lehetőségét teremti meg” – fejtette ki Márton Árpád parlamenti képviselő, az alsóház jogi bizottságának tagja az ellenzéki pártok által benyújtott egyszerű indítvány vitája alatt. A képviselőház plénuma szeptember 12-én tárgyalta az ellenzék kifogásait a kormánykoalíciót alkotó pártok által az igazságügyi rendszerben végrehajtott módosítások kapcsán.
Az RMDSZ háromszéki politikusa elmondta: „A kormánykoalíciót alkotó pártok által kidolgozott és felvállalt négyéves kormányprogramban az áll, hogy 2017-től a jogrendszer korszerűsítését fogják megvalósítani úgy, hogy az olyan legyen, mint az EU nyugati tagállamainak jogrendje, megakadályozva ez által az igazságszolgáltatás túlkapásait és a hatalommal való visszaélését.”
Márton Árpád továbbá emlékeztetett arra is, hogy az RMDSZ már számos törvénymódosítást kezdeményezett az EU-s irányelvek átültetésére, többek között az ártatlanság vélelmének biztosítását szorgalmazza azért, hogy egyetlen hivatalos állami szerv se beszéljen úgy a vádlottakról vagy gyanúsítottakról, mintha már elítélt személyek lennének. Továbbá az RMDSZ azt is kérte, hogy egyetlen vádlottnak vagy gyanúsítottnak se kelljen ártatlanságát bizonyítania, és ne lehessen arra kötelezni a per bármelyik fázisában, hogy önmaga ellen valljon. (RMDSZ) Nyugati Jelen (Arad)

Már öt éve burrogtatnak Csernátonban
Idén több traktor vonul
Tegnap megérkeztek a magyarországi gépészszakemberek a csernátoni Haszmann Pál Múzeumba, ahol hétvégén rendezik meg az Erdély-szerte egyedülálló mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményhez kapcsolódó gépésztalálkozót, a Csernátoni burrogtatót, amely elérkezett ötödik kiadásához.
A Kovászna Megye Turizmusáért Egyesülettel partnerségben szervezett idei rendezvény nemcsak a gépek és motorok szerelmeseinek szól, a házigazdák egész napos programot kínálnak minden korosztálynak. A gyerekeket kézműves-foglalkozásokra, népi gyermekjátékokra várják, ezen kívül táncházat vezet István Ildikó és a Pántlika néptánccsoport.
Szombaton a program 10 órakor motorindítással, szakmai tanácskozással kezdődik. Az igazán látványos rész 15 órakor kezdődik a veterán traktorok felvonulásával, valamint cséplésbemutatót is tartanak a múzeumkertben. A szervezők elmondása szerint idén megkétszereződik a felvonuló traktorok száma, nemcsak Magyarországról, a szomszédos megyékből is többen jelentkeztek, hogy elhozzák régi gépeiket. És hogy a munka jobban menjen, illetve a gépek zenéje mellett Mihály Pál és barátai húzzák majd a talpalávalót, a csernátoni Pántlika néptánccsoport pedig ropja. Ezt követően az Evilági-trió koncertjére várnak minden érdeklődőt. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A színház közösségkovácsoló ereje
Interetnikaitábor-záró
Újabb interetnikai projektet bonyolított le az Osonó Színházműhely: 23 magyar, román és roma származású fiatal részvételével interetnikai tábort szervezett Gyimesfelsőlokon.
A projektet az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala támogatta, és célja annak a lehetőségnek a megteremtése, amelyben a dráma- és csapatjátékok, személyiségfejlesztő és önismereti gyakorlatok segítségével a különböző etnikumú fiatalok közelebb kerülhetnek egymáshoz.
A projektnek 23 résztvevője volt, a román, magyar és roma fiatalok mellett hat ifjúsági munkás és nevelő is jelen volt a táborban. Számukra Mucha Oszkár, az Osonó színésze, valamint Fazakas Misi drámatanár, a társulat rendezője tartott személyiségfejlesztő, önismereti, csapatépítő és drámapedagógiai foglalkozásokat.
– A színházi gyakorlatokba való elmélyülés, a keresés és a kísérletezés igazi közösséggé kovácsolhatja a résztvevőket. Mindezek mellett sok beszélgetésre került sor, így a résztvevők tudomást szerezhettek egymás kultúrájáról, gondolkodásmódjáról, és megoszthatták az életükben jelen lévő problémákat – nyilatkozta megkeresésünkre Fazakas Misi.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bábos, karikaturista és állatvédő: Orendi Éva sikerei és elégtételei
Műszaki rajzolóként dolgozott, és közben hódolt egyik hobbijának, a karikatúra-készítésnek is. Bábelőadásban és a cserkészmozgalomban vett reszt, majd állatotthont hozott létre a gazdátlan kutyák befogadására és megmentésére. Orendi Éva aktív közösségi emberként mindent lelkesedéssel, kitartással végzett, és úgy érzi, munkájának volt eredménye.
Orendi Éva székelyudvarhelyi származású, ott végezte tanulmányait, és 1970-ben került Csíkszeredába. „Vonzott mindig a rajzolás, már iskolás koromban kezdtem rajzolni, szerettem, és akkor kezdett kialakulni bennem a karikaturista. Átjöttem ide, Csíkszeredába, a tervező hivatalban dolgoztam műszaki rajzolóként, és lehetőségem adódott, hogy karikaturistaként is tevékenykedjek.
Kezdtem humoros rajzokat készíteni, akkor már több lapban is helyet kaptak ezek, 1982-től rendszeresen rajzoltam a Hargita napilap számára is – Bálint András és Koszta Nagy István kértek fel, és indítottak el ezen az úton. Egészen 1989-ig rajzoltam a lapnak” – elevenítette fel. Mint elmondta, azután is rajzolt más lapoknak, folyóiratoknak, illetve könyveket is illusztrált, így Fekete István Tüskevár című regényét, Ferencz Imre egy kötetét is. „Ez nem volt az életem meghatározó tevékenysége, inkább hobbi maradt. Most is megvan bennem a rajzolás szeretete, ez szerintem életem végéig fogom művelni, rajzolok magamnak, vagy a barátoknak, vagy különböző felkérésekre” – említette. Csipike mint bábelőadás Annál fontosabbnak, és meghatározóbbnak tartja viszont a bábszínházi munkát, amely szintén az 1980-as években zajlott. „A nyolcbanas években, amikor a tervezőhivatalnál dolgoztam, úgy éreztük páran, kollégákul, hogy kellene egy bábszínházat csinálni. Talán ez az, ami nagy sikerélmény volt számomra, mert amikor elkezdtünk a lelkes kollégákkal dolgozni, egy fantasztikus bábszínházat hoztunk létre, és előadtuk a Csipikét 1982-ben. Talán ez volt életem egyik legsikeresebb akciója, amikor annyi gyermeket megmozgattunk, és tényleg hasznos volt, úgy láttuk akkor, hogy erre szükség volt. Jöttek a kolozsvári, nagyváradi, temesvári színtársulatok, bábszínészek is ide, de valahol volt egy űr a gyerekek számára, és ezt megpróbáltuk kitölteni, Remélem, most is, hogy ez sikerült” – mesélte. Az előadást nem csak Csíkszeredában mutatták be sok alkalommal, a környékbeli településekre is elvitték, sok meghívást kaptak. Az Orendi Éva által rendezett előadás zenéjét a Barozda együttes szolgáltatta, a bábcsoportban pedig Leitmann Péter, Fodor Margit, Csatlós Teréz, Székely Éva, Vántsa Emese, Leitmann Irén, Gergely Emese, Albert H. Márton, Egyed Anikó és Blénesi Piroska szerepeltek. „Megadtuk a módját, plakátokat nyomtattunk, a nápolyi szeleteket, kis csokikat átvarázsoltuk, nyuszi csokinak, Kukucsi nápolyi szeletnek neveztük el, és tényleg hangulatot tudtunk teremteni. Nagyon nagy dolog volt az, hogy a Barozda együttes végig zenélt nekünk a Csipike előadásokon. A hangfelvétel megvan, szeretném újra kiadni, népszerűsíteni” – vallott erről Orendi Éva. A kilencvenes években a cserkészmozgalom aktív tagja lett, megalakította a Bocskai cserkészcsapatot. „Hegyi István tiszteletes megengedte, hogy a református lelkészi hivatalnál tartsuk a találkozókat, gyerekeket vittem külföldi rendezvényekre. Ez is nagyszerű élmény volt számomra, sokat jelentett” – mesélte. Állatvédőként folytatta Orendi Éva állatvédő tevékenysége 1996-ban kezdődött, amikor nagyobb számban jelentek meg gazdátlan kutyák Csíkszeredában. „A tavasz és nyár folyamán tömegesen jelentek meg a kutyák a városban. Én is utánanéztem, hogy mi történt, mi az oka ennek, és akkor jöttünk rá, hogy a kórház közelében, ahol sokan disznót tartottak, volt vagy háromszáz pajta, és legalább ennyi kutya is. Persze ez elviselhetetlen káoszt okozott, akkor döntött úgy a városi önkormányzat, hogy ezt el kell takarítani onnan. Felszámolták, de a kutyákat otthagyták, azok bejöttek a városba.
Én kezdtem etetni a városban a kutyákat, vettem az ételt, minden sarkon, ahol láttam őket, de rövid időn belül rájöttem, hogy ez így nem működik. Erdei István volt az alpolgármester, és elmentem hozzá, jól ismertem, megkérdeztem, nem lehet-e valamit létrehozni. Azt mondta, minden segítséget megad, kell egy alapítvány és ennek keretében kell kezdeni a tevékenységet. Nehézkesen indult el, nem volt olyan könnyű, elmentem még Budapestre is körülnézni, hogy néz ki egy állatotthon, addig még nem voltam ilyen helyen, nem is hallottam erről, dokumentációkat szedtem össze, hogy tudjam, milyen kell legyen a törvény szerint. 1996 májusában már összeszedtem tizenvalahány kutyát, amelyeket el akartak altatni, bevittem egy ismerősöm udvarára, aztán többen lettek” – elevenítette fel. Otthon a gazdátlan kutyáknak A kutyák számára egy istállót bérelt a polgármesteri hivatal Zsögödben, ahol rövid időn belül már 120 kutyát tartottak. „De nem volt rendezve az élelem kérdése, nem volt munkás, ezért egy kicsit nehéz volt, sokszor én álltam az ételt, kivittem, dolgoztam ott, etettem a kutyákat. Volt, hogy a vendéglőktől kértem élelmet, a Harmopantól a száraz kenyeret. De elindult valahogy, 2001-ig voltunk ott, akkor a tulajdonos, akitől az önkormányzat bérelte az istállót, csődbe ment, ránk szállt a bank, hogy el kell költözni onnan. Akkor költöztetett ki a szeméttelep mellé az önkormányzat, egy 50x25 méteres külső udvart kaptunk, ahol kezdetleges kenneleket készítettek. Szerencsémre Szépvízen volt egy Dolores nevű apáca, aki felfedezett minket, és értesítette Renate Mittelstaedt jómódú német hölgyet, aki nagy állatvédő. Ő küldött pénzt, hogy bevezessük a vizet, megnagyítsuk a kenneleket, javítsunk a körülményeken, neki köszönhetjük a terület megvásárlását is, ahol megépítettük az orvosi rendelőt. Aztán az évek folyamán megjelent a Bruno Pet német állatvédelmi szervezet, akiknek köszönhetően most is létezünk, és együttműködnek velünk” – ismertette. Jó irányba tartunk Orendi Éva úgy látja, az azóta eltelt időszakban jó irányba változott nálunk is a mentalitás, jobban figyelnek az emberek a kisállatokra. „Annak idején nem volt divat Csíkszeredában az ilyen állattartás, ha valaki egy kutyát tartott a lakásában, ki voltak tőle ájulva. Most szinte minden házban van, megváltozott a mentalitás a kisállattartással kapcsolatban, és elindultunk egy pozitív irányba, a fejlődés felé. Ha valahol probléma van, mindig jelentik, nem hagyják szó nélkül, ha egy állatot bántalmaznak, vagy ha valaki az állatát nem úgy rendezi, ahogy kellene. Kialakult egy kisállattartási kultúra, falun is sokkal civilizáltabb körülmények között tartják az állatokat. Még sok tennivaló van, de jó irányba tartunk. A állategészségügy is tehetne azért, hogy ellenőrizzék, ki, hány állatot tart és milyen körülmények között. Én mindig, mindenkinek azt mondom, ne tartson állatot, csak ha nagyon jól meggondolja, és többször alszik rá, ha dönteni kell, tudva, hogy mit vállal ezzel. Leköti magát, felelősséggel jár, ivartalanítani kell, rendezni, fürdetni, orvoshoz vinni, ez költséges és időigényes, mert szabadságra se mehetsz el úgy, hogy ha kutyád, macskád van, mint azelőtt” – emlékeztetett. Mint elmondta, sok idős embernek nincs pénze, hogy etesse az állatát, ebben igyekeznek segíteni, ivartalanítást is végeznek. Sok állatot mentettek meg Az évek során az állatotthont működtető Pro Animalia alapítvány közel ezer kutyát adott külföldre új gazdákhoz, és több ezer kutya fordult meg az évek során az állatotthonban. „Minden kutyát tudunk ivartalanítani, azt az összeget, amit erre és az oltásokra biztosítanak támogatóink, mi soha nem tudnánk kifizetni. Nagyon nagy az igény a kutyáinkra, hála Istennek, valamilyen okból kifolyólag nagyon okosak, kezelhetők, szófogadók. Sokukból lesz munkakutya, gyermek -és idősotthonokban, kórházakban dolgoznak, segítenek. Tartjuk a kapcsolatot az új gazdáikkal, sokszor meghatódik az ember, hogy az itthon rugdosott kiskutya az Atlanti-óceán partján fürdik, vagy a kandalló előtt heverészik egy bőrfotelben” – mesélte.
Orendi Éva azt mondja, van elégtétele ennek a munkának is, mert sok állatot megmentettek, a városlakókon is segítettek az áldatlan állapot kezelésében. „Megértem azokat, akik félnek, a kutyáknak nem az utcákon a helyük. Azt szeretném, ha egyetlen kutyát se látnék az úton kószálni, csak az állatotthonban, és azt is csak úgy, hogy ha faluról hozzák be, mert meghalt a gazdája, vagy más baj történt. Rá kell vezetni az embereket arra, hogy ha állatuk van, vállalják, és ivartalanítsák. Úgy látom, előbb-utóbb ez meg fog oldódni” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila / liget.ro

Miért nincs magyar könyvesbolt Kolozsváron?
Beugratós kérdésre rögtön jöhet a válasz, hogy miről beszélek, kettő-három is akad. Egy, amelyik csak erdélyi könyveket forgalmaz, másik, amelyiket mindenki szid, mert iszonyatos az árrés, és évről-évre silányabb a kínálat; és harmadik, amelyik inkább kávézó, mint könyvesbolt, bár az legalább méretéhez képest jól felszerelt. Az egyetemeken meg a különböző kocsmai félnyilvánosságokban régóta téma, hogy nem, vagy csak drágán lehet Kolozsváron könyvet kapni. Ez leginkább ünnepek táján lesz akut, mert jól jönne az ajándék; azonkívül meg mindenki megrendeli bookline-ról, ami kell, csíny letudva, ha többen összeállnak, igen előnyösek a szállítási feltételek. Akár azt is mondhatnánk erre, hogy kis bökkenővel jól működik a rendszer – aki szeretne, az ígyis-úgyis hozzájut a magyar könyvhöz és a magyar műveltséghez.
A kis bökkenő ugyanakkor meglátásom szerint sokkal nagyobb és tünetszerű is. Egy kolozsvári magyar könyvesboltnak többnek kell lennie szimpla kereskedelmi egységnél (az ugyanis kiválóan működne online is), mert van egy fontos közösségi feladata: megteremteni a lehetőséget arra, hogy bárki, aki csak belép az utcáról, elérhető árú magyar nyelvű könyvet olvashasson és vásárolhasson.
Tegyük föl egy pillanatra, hogy az erdélyi közéleti szereplők között konszenzus van arra nézve, hogy az inkluzív és magabiztos kisebbségi társadalom kialakításához hasonlóan inkluzív, befogadó, hozzáadó kultúrára van szükség. Képzeljünk el ennek a konszenzusnak eredményeképp egy olyan könyvesboltot, amely mondjuk Kolozsvár egyik visszakapott egyházi ingatlanában működik, szövetkezeti alapon és erdélyi magyar vállalkozók (de tulajdonképpen bárki) hathatós támogatásával (itt lehet a Paprika rádió megalakulására gondolni, mint precedensre). A bolt kínálatát a potenciális vásárlók bevonásával határoznák meg, és a kis jövedelműek meg az oktatásban résztvevők számottevő kedvezménnyel vásárolhatnának ott könyvet. Az így létrejövő könyvesbolt-szövetkezet fő célja nem a profit maximalizálása lenne, hiszen szellemi „tulajdonosa” az egész kolozsvári magyar közösség és egyetemi polgárság, amely saját jól felfogott érdekében támogatná ezt a kezdeményezést.
Ugyan ez utópia, de a mögötte megbújó gondolat (hogy affirmatív és additív eszközökkel sokkal hatékonyabb lehetne magyar nyelvű kultúrát terjeszteni), illetve az igény nagyon is valós. Miért is kellene Kolozsvárra átfogó magyar nyelvű könyvebolt, ha az, akinek égető szüksége van magyar könyvre, ígyis-úgyis beszerzi?
1. Mert nem gondoljuk azt, hogy magyar könyv csak a magyar elit kezébe való:a rendszerváltás utáni kisebbségpolitika egyik legelhibázottabb lépése volt az, amely a nagyvárosi magyar kultúrát a belvárosokba koncentrálta. A kolozsvári magyar identitás térbeli önpozicionálása teljesen figyelmen kívül hagyta a külvárosi dolgozó réteget, lakótelepi iskoláik leépítése, kulturális szereplőik centralizációja oda vezetett, hogy ezek az emberek kikerültek a magyar nyelvű kulturális térből. Így a kolozsvári magyar kultúra is óhatatlanul elitizálódott, pusztán az értelmiség és a középosztály kizárólagos ügyletévé vált. Aki nem olyan családba születik, vagy csak szimplán nincs pénze minden reggel bekocsikázni a gyerekkel valamelyik „patinás” belvárosi suliba, annak ma itt senki sem kínál érvényes „magyarságot”, magyar műveltséget (illetve most már a magyarországi kormány, de abban nincs sok köszönet). (Tanulságos a Libri kudarcba fulladt kolozsvári boltnyitásának története is – az akkori Polus Centerben helyet kapó üzletben egyszerűen nem fogytak a magyar könyvek – a kolozsvári magyar vásárlóközönség talán még ma sincs ahhoz hozzászokva, hogy plázában vásároljon, hiszen a magyar kultúrát automatikusan a belvárossal asszociálja.) Így a nem-értelmiségi, nem-középosztálybeli olvasók magyar nyelven szinte semmihez nem jutnak hozzá. Hiányoznak a (Magyarországon kiadott) tudománynépszerűsítő- és szakkönyvek (kertészettől a házépítésig), a ponyva (és annak összes árnyalata), az életmódtanácsadás, a lektűr stb.
2. Mert az egyetemi polgárság szakkönyvekkel való ellátottsága semennyire sincs megoldva: az már jobban szembetűnik, hogy se a kolozsvári egyetemistáknak, se az őket tanítóknak sincs semmilyen hozzáférése a magyar nyelvű szakirodalmakhoz. Nincs meg az az élmény, hogy meglátok valamit a tantárgyleírásban, megtetszik és a szemben levő egyetemi jegyzetboltban megvásárolom. Marad a bookline. Kolozsvár egyetemi város több ezernyi magyar nyelven olvasó egyetemistával, de az ő igényeikre is figyelő magyar nyelvű könyvesbolt nélkül. (Az egyetemi jegyzetbolt hiánya egy másik, szintén fájó lemaradást leplez: a Egyetemi Könyvtár cseppet sem arról híres, hogy csak úgy, magától beszerezné a kurrens magyar nyelvű szakirodalmat. A kvázi városi közkönyvtárként fungáló Octavian Goga Megyei Könyvtár magyar nyelvű állománya pedig elavult és elenyésző. Ezeken a helyzeteken két irányból, a város és az egyetem magyar elöljáróinak fellépésével és közösségi nyomásgyakorlással lehet csak segíteni. Az ugyanis még a könyvesbolt hiányánál is súlyosabb gond, hogy félszázezer magyarra ne jusson egy becsületes közkönyvtár, ötezer egyetemistára meg egy elfogadható egyetemi könyvtár.)
3. Mert szükség van egy olyan helyre, ahol a magyar kultúra reprezentálja magát a város többségét kitevő románok, és az egyre növekvő nemzetközi közösség, valamint az idelátogató turisták felé: Úgy nehezen várható el, hogy „értsék, mi bajunk”, ha azt mi nem magyarázzuk el (az meg nagyon messze vezető kérdés, hogy miért nincs becsületesen megoldva a magyar mint idegen nyelv tanítása Kolozsváron iskolai meg egyetemi szinten, ha igény abszolút lenne rá). Ha egy kolozsvári román magyar irodalmat, vagy magyar kultúrát bemutató, román nyelven megjelent könyvet szeretne venni, akkor a pár magyar könyvet is eladó boltban kell utánakérdezzen azoknak. Ha valaki ezeket összegyűjtené, biztos akadna jócskán de így, szétszórtan nagyon kevésnek hat, és sok türelem kell a feltérképezésükhöz. Ezért lenne hasznos román és angol fordításban magyar irodalmat, és „magyarokról” szóló könyveket tömbben forgalmazni; más szempont, hogy így olyan olvasóközönséget is megszólíthatna a bolt, amely eddig teljesen ki volt zárva.
4. Mert minden szentnek maga fele hajlik a keze, több kortárs magyar irodalmat: Kolozsvárra jelenleg a kortárs magyar(országon kiadott) szépirodalom nemigen jut el. A frissen megjelent kötetekből csak a nagyon népszerűeket lehet megszerezni, elsőkönyves szerzőket meg egyáltalán nem (hacsak nem erdélyi kiadó adja ki). Erdélyi szerző magyarországi kiadónál kiadott könyve kevés kivételtől eltekintve szintén nem olvasható Kolozsváron, az erdélyi kiadók (szintén pár kivétellel) mintha letettek volna arról, hogy az országhatáron túlra merészkedjenek szerzőválasztásban és tematikában. Ugyan a magyar nyelvű könyvesbolt ügye a fenti szempontok miatt nagyon fontos ma Kolozsváron, és szeretném is, ha beindulna ennek kapcsán egy fajta ötletelés a nyilvánosságban; a cikk írása közben rájöttem, hogy a könyvesbolt, a könyvtár, a magyar mint idegen nyelv stb. dilemmái rendszerszintű problémát takarnak el: azt, hogy a kolozsvári magyar intézményes kultúra kevés kivételtől eltekintve nem elé pozitív szemléletű, kezdeményező és befogadó. Értékek megőrzésére rendezkedik be értékek teremtése helyett; csak etnikai kizárólagosságokban tud gondolkodni, nincs válasza a más vagy a többes identitásúaknak; értelmiségi, polgári ügyként luxus vagy fölösleg a városlakók többsége számára; csak befele kommunikál ahelyett, hogy saját terjedésének, és ne fenyegetettségének lehetőségét ismerje fel egy más nyelvű és más kultúrájú közegben. Ezek a minták pedig csak az állandó sérelmet, sértettséget, kisebbrendűségi érzést, nemzeti frusztrációt termelik újra, ahelyett, hogy azt érnénk el, hogy minél többeket minél többféleképpen megszólítva, cseppet sem félve az idegen hatásoktól lehessen jelen a magyar kultúra Kolozsváron.
A szerző a szem portál szerkesztője.
Székely Örs / Transindex.ro

Ludovic Orban: A Szociáldemokrata Párt kezdi felvenni egy totalitárius párt jellemvonásait
Mirel Palada szociológus, volt kormányszóvivő megbüntetését követeli Ludovic Orban, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, miután Palada egy televíziós vitaműsor szünetében fizikailag bántalmazta Mihai Goţiu USR-s szenátort. A PNL elnöke csütörtöki sajtótájékoztatóján fejtette ki véleményét, miszerint a Ponta-kormány volt szóvivője “félig független státusból védi a kormánypárt aberrált ötleteit”. “Követelem ennek a politikai útonállónak a megbüntetését az általa elkövetett bűncselekményért” - jelentette ki Orban. A PNL elnöke feltette a retorikai kérdést, hogy miért nem foglal nyilvánosan állást az ügyben Liviu Dragnea, a PSD elnöke, majd kifejtette, hogy a Szociáldemokrata Párt “kezdi felvenni egy totalitárius párt jellemvonásait”, és hogy a kormánypárt politikájának részévé vált a megfélemlítés, az agresszivitás, a nyelvi durvaság, az ellenségeskedő magatartás és mindazok állandó megfélemlítése, akik az ellenzékhez tartoznak. Ludovic Orban azt állította, hogy Liviu Dragnea őt magát is megfenyegette, “a párt egyik alelnökét pedig Dragnea parancsára vizsgálja ki egy olyan állami intézmény, amelynek normális körülmények között nem lenne szabad engedelmeskednie a PSD-nek.” Ezen kívül a Nemzeti Liberális Párt elnöke szerint a kormánypárt az üzleti szférával, a multinacionális cégekkel és a bankokkal szemben is ellenséges magatartást tanúsít. Mihai Goţiu, a Mentsétek meg Romániát Szövetség szenátora szerda este jelentette be, hogy rendőrségi panaszt tesz Mirel Palada ellen, miután a volt kormányszóvivő a B1Tv vitaműsorának szünetében ököllel megütötte őt. Goţiu csütörtökön közölte, hogy törvényszéki orvostani vizsgálatot végezetett, amely során megállapítást nyert a fizikai bántalmazás ténye. agerpres; Transindex.ro

Thália szekerén a Bánság döcögős útjain
Vándorszínész őseik hagyományát folytatják a Temesváron alapított Bánsági Vándorszínház tagjai, akik felvállalták, hogy segítenek életben tartani a Bánságban élő maroknyi magyarságot és annak kultúráját.
Ki ne tudná, hogy Petőfi és Arany János életük egy bizonyos szakaszában vándorkomédiásként járták a hazát, hogy a szép magyar beszédet, a kultúrát terjesszék a legelhagyatottabb vidékeken is. Nem véletlenül mondják, a színész „felül Thália szekerére”, hiszen a színházat jó ideig azok a társulatok jelentették, akik faluról falura, városról városra járva szórakoztatták a nagyérdeműt.
Hivatástudat, szakma, közönség és közösség iránti alázat – ezek jellemzik a Bánsági Vándorszínház tagjait is, akik saját szabadidejüket áldozzák fel annak érdekében, hogy a kultúrát eljuttassák a vidék legeldugottabb, magyarok által lakott településeire is.
A vándorszínház megalapításának alapgondolata már évekkel ezelőtt megfogalmazódott a fennállásának idén negyvenedik évfordulóját ünneplő Vajdasági Tanyaszínház mintájára – meséli Aszalos Géza, a vándortársulat rendezője és egyik alapítója (portrénkon). Aszalos Géza színművész, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagja két alkalommal (2007 és 2012 nyarán) is részt vett a Vajdasági Tanyaszínház próbafolyamatában és turnésorozatán, ahonnan azzal a határozott elképzeléssel tért vissza, hogy vajdasági mintára a bánsági igényekre és specifikumokra koncentrálva létrehozza a vándorszínházat. A temesvári színművész felismerte, hogy a bánsági és vajdasági szórványközösségek helyzete sok szempontból hasonlónak mondható. A magyar nyelv, kultúra és identitástudat rohamos háttérbe szorítása hasonlóképpen jelen van mindkét területen. „E folyamatnak a lassítására, valamilyen szintű visszafordítására vállalkozik a vándorszínház-program azáltal, hogy olyan közösségeket, településeket látogat meg, ahol lassan már nincs másfajta lehetőség a magyar nyelv és kulturális örökség használatára” – mondja Orbán Enikő, a vándorszínház dramaturgja. „A Bánsági Vándorszínház működése egyszerre állandó és ideiglenes. Állandó, hiszen 2014 óta minden évben útra kel, és aktuális előadásával körbeutazza a Bánságot. Ideiglenes, hiszen a tagok »civil munkája« (minden résztvevő valamelyik hazai vagy külhoni magyar színház munkatársa vagy főiskolai hallgató) az év tíz hónapjában, szeptembertől júniusig máshová köti őket” – teszi hozzá.
Kezdeti kudarcból maradandó siker
Az első próbálkozások sorra kudarcot vallottak anyagi és logisztikai támogatottság hiányában, de Aszalosék nem adták fel terveiket.
Végül 2014 tavaszán a Bánsági Közösségért Egyesület segítségével elindult a Bánsági Vándorszínház első évada. A színház alappillérei: Aszalos Géza színművész, aki az utóbbi három évben magára vállalta a rendezői feladatokat, Orbán Enikő dramaturg, aki a szöveg mellett a turné megszervezéséért és a pályázatok megírásáért felel, valamint Albert Alpár díszlet- és jelmeztervező. Mindhárman a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház munkatársai. Az egyes évadok színészei között egyesek visszatérő tagok, akik első perctől az elképzelés mellett álltak, mások csupán egy-egy évadra csatlakoznak a társulathoz. Vegyes társaság, hiszen vannak közöttük már végzett színészek, bábszínészek, főiskolás hallgatók és amatőr diákszínjátszók is. Orbán Enikő elmondta, a vándorszínház híre szájhagyomány útján terjed a főiskolások és a fiatal színészek között, így aztán ritka az, amikor a szervezőknek kell jelentkezőket toborozniuk.
Manapság kissé hihetetlennek tűnik, de egyes vidékeken az emberek még életükben nem láttak színházi előadást. Ez azzal magyarázható, hogy a rendszerváltás előtt a színházak még kijártak úgymond tájolni, aztán ez a tevékenységük – különféle okokból – megszűnt. És van ennek még egy oka, amire Orbán Enikő dramaturg hívja fel a figyelmet: a Bánságban a legtöbb település elveszítette magyar nyelvű iskoláit, óvodáit és így azokat a tanárokat és pedagógusokat is, akik lehetőség szerint alkalmat tudtak volna biztosítani a fiatalabb generációknak a színház megismerésére. A Bánsági Vándorszínház felvállalta azt, amit csak kevesen: szabadtéri előadások ingyenes megtekintését teszi lehetővé olyanok számára, akik évtizedek óta nem láttak színházi előadást. E mellett lehetőséget teremt a helyi közösség számára az egymással való találkozásra, teret és időt nyit a beszélgetésre, emlékezésre, tervezésre. Végvár, az előretolt helyőrség
Minden vándortársulatnak kell egy ideiglenes otthon, ahol megpihen, felkészül, erőt gyűjt a következő próbatételre. A Bánsági Vándorszínház ezt az 1500 lelket számláló, többségében magyarok lakta, Temesvártól mintegy 40 kilométerre levő Végvár községben találta meg. Az alapító tagok eredeti elképzelése szerint a társulat bázisa minden évben más szórványtelepülésen lett volna, ezzel is hangsúlyozva vándorszínház jellegét. „Sajnos bebizonyosodott, hogy bármennyire szeretné egy-egy település felvállalni a házigazda szerepét az egyre fogyatkozó szórványban, kevés az olyan, amely megfelelő körülményt és lehetőséget tud nyújtani a csapatnak” – vélekedik Aszalos Géza. Végvár viszont ideális környezetnek bizonyult: az elmúlt három évben a község lakói, elöljárói egyaránt befogadták és példaértékűen támogatták a csapatot. A szervezők hosszú távú tervei között szerepel egy saját bázis kialakítása és létrehozása, de anyagi támogatás hiányában ezt még nem sikerült megvalósítani.
Végvárról indul tehát a társulat a turnéra, Temes és Arad megye településeit járja, de idén először Krassó-Szörény megye is bekerült az útvonalba, miután a csapat meghívást kapott Resicabányára. Mindenhol szeretettel fogadják őket, a társulat pedig az előadásokért cserébe mindössze szállást és vacsorát kér. De aludtak már kultúrházakban a földön, családoknál elszállásolva, óvodában, egyházi bentlakásban, panzióban, tornateremben is. Mindez annyira nagyszerű élmény volt számukra, hogy senkinek sem jutott eszébe panaszkodni a kényelmetlenségekért.
A Bánsági Vándorszínházat működtető Tarisznyás Egyesület alapító tagjai, illetve a társulat főszervezői a temesvári színház alkalmazottai, így az egyesület és a színház vezetősége közötti viszony igencsak jónak mondható. Ezáltal pedig sikerült megoldani a szállítást is: a vándorszínház kibéreli annak kisbuszát, utánfutóját és ezzel szállítja a szereplőket, valamint a díszletet.
Egyre nagyobb az érdeklődés
A tagok minden évben olyan előadásokkal készülnek, amelyek könnyed szórakozást nyújtanak, de művészi értéket is képviselnek. Így mutatták be többek között Petőfi Sándornak A helység kalapácsa, Rejtő Jenő Rózsa, a lovag vagy Nóti Károly Majd a Jegenye című vígjátékát. A színészek minden esetben élőben, mikroporttal énekelnek, csak a zenei alap megy felvételről. A zene sok tekintetben kulcsfontosságú, hiszen hidat teremt a színpad világa és a néző között, befogadhatóvá, ismerőssé téve az amúgy is vígjátéknak megírt előadást.
A nézettséggel kapcsolatban a szervezők elmondták: a nézőszám évről évre növekszik, ami a projekt létjogosultságát, népszerűségét és talán körvonalazódó eredményességét is tükrözi.
A kezdeti időkhöz viszonyítva 2017-ben a legtöbb településen megháromszorozódott a nézők száma, ami bizonyos települések esetében 70–80 főt jelent, máshol százas nagyságrendekről beszélhetünk” – tájékoztat a társulat dramaturgja. A miniévad öt hétig tart, és a tervek szerint jövőre a turné újabb településekkel bővül majd.
Alig akad támogató
Bár működésükkel nyilvánvalóan nemes célt szolgálnak, a színház támogatását kevesen vállalják fel. A csapatnak és a résztvevőknek az egyik legnagyobb szívfájdalma az, hogy bár négy év alatt sikerült hagyományt teremteniük, a kevés támogatás nem tud biztonságos fejlődést, előrelépést biztosítani. Működésük első két évében az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala biztosította a túléléshez szükséges költségvetést, tavalyelőtt a Bethlen Gábor Alap, idén pedig a Temes Megyei Tanács támogatta a projektet. Egyedül a temesvári színház vállalta fel a mindenkori partnerséget, és technikailag példaértékűen támogatja az egyesület munkáját. Dicséretes, hogy temesvári magyar magánszemélyek hozzájárulásukkal segítik a csapatot, de egy minimális állandó támogatás hiánya sajnos ellehetetleníti a továbblépést. Márpedig a 23 település meglátogatása bebizonyította: a társulat mindent megtesz, hogy kiérdemelje létjogosultságát. A felkeresett települések magyar elöljárói és lakosai csakis élvezői lehetnek e projektnek, nem pedig fenntartói.
„Az évek során kialakított személyes kapcsolatok biztatóak, számos településen sokszor magánemberként vállalják közösségi vezetők, hogy önköltségből vendégül látják a csapatot. Egy közösségi program viszont nem szólhat személyes kapcsolatokról” – véli Aszalos Géza ötletgazda. Hozzáteszi, meg kell találni e településeken azokat az embereket, akik a kultúráért, a helyi közösségért, egy cél érdekében hajlandóak áldozni szabadidejükből, és összefogva a még megmaradt magyar közösséget politikai, vallási hovatartozástól függetlenül segítenek megtartani a bánságban élő magyarság kultúráját. Bármi történjék is, a vándorszínház alapítói által létrehozott Tarisznyás Egyesület munkája a projekt végeztével is folytatódik. Igyekeznek olyan programokat létrehozni, amelyek főként a fiatal generáció színházi neveléséhez járulnak hozzá.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

VÁLTOZTATNI CSAK AZ EGYETEMISTÁK TUDNÁNAK – GYŰLÖLETSZÍTÁS A HATALOMÉRT
Kihasználva a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban való jelenlétét, az egyre erősödő magyarellenes hisztériáról, annak hátteréről és céljairól, semlegesítésének lehetőségeiről, valamint a magyar–román kapcsolatok jövőjéről faggattuk dr. Valentin Stant, a Bukaresti Egyetem Történelem Karának professzorát.
– Tanár úr, mi a véleménye a Romániában dühöngő magyarellenes hisztériáról?
– Ha a kérdés március 15-nek a romániai magyarság hivatalos ünnepévé történő nyilvánításával kapcsolatos tárgyalások miatt kialakult helyzetre vonatkozik, akkor véleményem szerint ez a téma túl volt lihegve bizonyos román körök által.
– Kik tartoznak ezekhez a körökhöz?
– Amikor köröket említettem, nem szervezett csoportokra gondoltam, hanem az ország lakosságának különböző rétegekhez tartozó tagjaira, akik olvasmányaik vagy az iskolában hallottak hatására a magyar veszély hangoztatói lettek. Az emberek ugyanis a mindenkori társadalom termékei, úgy viselkednek, miképp alakították őket. Ha pedig különböző eszközökkel folyamatosan azt sulykolják beléjük, hogy a magyarok csúfot űznek a székelyföldi románokból, és el akarják szakítani Erdélyt, akkor előbb-utóbb magyargyűlölővé válnak. Nem az egyének hibásak tehát ezért, hanem az a rendszer, mely ilyenné tette őket.
– Meg vagyok győződve, hogy napjainkban a Securitate utódjai, vagyis a román titkosszolgálatok gerjesztik a gyűlöletet, az viszont számomra is talány, hogy ezt miért teszik, hiszen mindkét nemzetnek kára származik belőle. Ön erről miként vélekedik?
– Tudni kell, hogy Ceauşescu titkosrendőrsége az elveivel együtt beépült a jelenlegi román politikai elitbe, és meghatározza annak gondolkozásmódját. Számunkra azonban nem ők jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az általuk félrevezetett és állandó félelemben tartott polgárok. Vélt vagy valós vészhelyzetben ugyanis az emberek összezárnak a vezetőjük körül, és vakon végrehajtják annak utasításait. A hatalmat megszerezni és megtartani vágyó politikusok pedig teljes mértékben kihasználják ezt a nyájszellemet, nem gondolván arra, hogy a hazugság szörnyeket szül, melyek bármikor kiszabadulhatnak az ellenőrzés alól.
– Miben látja a legnagyobb bűnüket?
– Megakadályozzák a Romániában élő magyarság és ezen belül a székelység valós gondjainak még a felvetését is, holott egy demokratikus országban ennek jelzése és a parlamentben való megvitatása természetes kellene, hogy legyen. Ezzel szemben románellenesnek bélyegzik azt, aki szólni merészel a magyar közösség vélt vagy valós sérelmeiről. Ráadásul nem csak a párbeszédet utasítják el, hanem a magyar kultúra ápolását, a székely jelképek használatát és székely himnusz eléneklését is ellenséges gesztusként kezelik, annak ellenére, hogy ezek az ország kulturális kincsét gazdagítják. Amíg viszont ez történik, nem várhatjuk el, hogy Romániában a magyarok otthon érezzék magukat.
– Milyennek ítéli a magyar–román kapcsolatok jövőjét, beleértve az erdélyi magyarsághoz való viszonyulás alakulását is?
– Sajnos, ebben a tekintetben nagyon borúlátó vagyok, mert jó irányba mutató drámai fordulat szerintem a közeljövőben nem fog bekövetkezni.
– Borúlátását mi indokolja?
– A már említett okokból a mindenkori román elit átörökíti, szítja és élteti a magyarellenességet. Ennek érdekében pedig a hazugságoktól sem riadnak vissza. Így például letagadják még az Erdély Romániához történő csatolását kinyilvánító gyulafehérvári kiáltvány 3. pontját is, mely többek között kimondja az erdélyi magyarok teljes nemzeti szabadságát. Ugyanakkor titokban tartják a Románia által 1919-ben aláírt kisebbségi szerződést, melynek egyik cikkelye a szászok és székelyek autonómiájának a kötelező biztosításáról rendelkezik. Pedig erre azért volt szükség, hogy a nagyhatalmak jóváhagyják Erdély Romániához történő tartozását. Szomorú, sőt tragikus tények ezek, mert ameddig az iskolai programot hazugságok jegyében állítják össze, és a tankönyveket az uszítás szellemében szerkesztik, nincs esély a változásra. Ehhez ugyanis a történelmi ferdítések kiigazítása, az előítéletek megszüntetése, valamint őszinte párbeszéd szükségeltetik.
– Mi, magyarok mit tehetnénk annak érdekében, hogy megváltoztassuk ezt a helyzetet?
– A fiatalokra, konkrétan az egyetemistákra kell alapozni, mert őket még nem fertőzték meg olyan mértékben a hazugságok és az előítéletek, hogy ne tudnának ezeken felülkerekedni. Ezért rájuk kell bízni a párbeszédet, melyet azonban a magyar diákoknak kell kezdeményezniük, mert román társaik nem érzékelik az őket emésztő gondokat.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Súlyos vádak a DNA ellen
Laura Codruţa Kövesi, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) főügyésze kérte az Igazságszolgáltatási Felügyelettől, hogy kezdjen kivizsgálásba azon állításokkal kapcsolatban, amelyeket a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) egy volt tisztje, Daniel Dragomir tett szeptember 11-én egy televíziócsatorna műsorában. A DNA szerdai közleményében azt írja: Daniel Dragomir a televíziónak adott nyilatkozatában azt állította, hogy a DNA nem az ügyészek szabályosan megszerzett bizonyítékai alapján állítja össze vádiratait, hanem azokat egy másik intézmény, konkrétan a SRI alkalmazottai állítják össze, és a DNA ügyészeinek feladata csak arra szorítkozik, hogy aláírják ezeket a vádiratokat és elküldjék a bírósághoz. A DNA leszögezi, hogy Daniel Dragomir állításai „rágalmazóak és sértőek, és olyan személytől származnak, aki jelenleg vádlott a Bukaresti Táblabíróság által tárgyalt perben”. A vádhatóság szerint a volt SRI-tiszt kijelentései alááshatják a bírói tekintélyt, nehezen kivédhető kételyeket támasztanak a bírák és ügyészek függetlenségével kapcsolatban, és megkérdőjelezik a bírák szakmai etikusságát.
Bizonyítékokat kér a SRI-t felügyelő parlamenti bizottság
Bizonyító dokumentumok bemutatására fogják felszólítani Daniel Dragomirt, hogy támassza alá azokat az állításokat, amelyeket egy televíziócsatorna műsorában tett – közölte a SRI tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottság új elnöke, Claudiu Manda.
A testület élére szerdán kinevezett Manda azt mondta eskütétele után az újságíróknak: a kérdést meg kell vitatnia kollégáival is, de véleménye szerint a Daniel Dragomir által megfogalmazott vádak „meglehetősen súlyosak”, és fontos megvizsgálni, hogy milyen dokumentumokkal tudja alátámasztani állításait.
Claudiu Iulian Manda, a Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátora a törvényhozó testület szerdai döntése értelmében lett a Román Hírszerző Szolgálat tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottság elnöke. Manda a volt védelmi minisztert, Adrian Ţuţuianu PSD-s szenátort váltja ebben a tisztségben.
Liviu Dragnea, a képviselőház elnöke úgy nyilatkozott kedden, hogy a Daniel Dragomir által tett állításokat a SRI tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottságnak kell górcső alá vennie egy kihallgatás keretében. Dragnea úgy fogalmazott, hogy amennyiben valósaknak bizonyulnak Dragomir vádjai, úgy azok „nagyon súlyosak”.
AGERPRES; Népújság (Marosvásárhely)

Vidéki iskolakörkép
Nincs gond a létszámmal
Az új tanév kezdete kapcsán annak néztünk utána, hogy három vidéki magyar középiskolában mennyire sikerült betölteni az indított osztályokat, van-e gond a diáklétszámmal. Kiderült: más tényezők is közrejátszhatnak abban, hogy egy-egy iskolában milyen profilú és létszámú osztályokba iratkozhattak a gyerekek. A szovátai Domokos Kázmér szakközépiskolában minden új induló osztály betelt, a gyereklétszámmal nincs gond – tudtuk meg az iskola titkárságától. Három líceumi osztály indult idén is: matematika-informatika-természettudományok, turisztika, illetve kereskedelem, mindhárom 28-28 tanulóval. Kétprofilú szakiskolai osztályok is indultak: a cukrász- és szakácsképzőbe összesen 30, az asztalos-kárpitos szakra 27 diák iratkozott. Esti tagozat is van, de egyelőre az idei tizenegyedik osztályra nem kapták meg a jóváhagyást. A szakközépiskolai oktatás keretében 611 diák tanul az intézményben, amelyhez egyébként óvodák, elemi és általános iskolák is tartoznak. A nyári tisztasági meszelések mellett az iskolában két termet alakítottak át orvosi rendelőnek, erre az önkormányzattól 50 ezer lejet kaptak.
Megoldódott minden kérdés Nincsenek létszámgondok a nyárádszeredai Bocskai István elméleti középiskolában sem, ahol a most kezdődő tanévben 394 diákkal számolnak. Négy cikluskezdő kilencedik osztály indult, elméleti és szakoktatási vonalon egyaránt kettő-kettő, és azok teljesen beteltek – mondta el Fülöp László igazgató. A természettudományok – intenzív angol és a filológia – intenzív német osztályokba 28-28 tanuló jutott be, míg a kereskedelmi szakosztályban 30, az autószerelő- mechanika osztályban 31 tanulója van az iskolának. A többi évfolyamokon akad olyan osztály, ahol kevesebb a diák, de átlagban véve a tavalyi tanévhez képest nőtt az osztályok átlagos diáklétszáma. Posztliceális szakon egy osztály indult, a növényvédelmi technikusi kétéves képzésre az idén 32 személy jelentkezett. A tanári kar teljes, a tanévnyitó napján a matematika katedrán a helyet betöltötték, így két kollégát leszámítva szakképzett tanárok oktatnak az intézményben. A magyar állami és helyi önkormányzati hozzájárulással idén épült autószerelő tanműhelynél is az utolsó simításokat végzik az épületen, szigetelik a tetőzetet, hamarosan befejezik a kerítés építését – mutatott rá az igazgató. A tanműhelybe bekerültek a szükséges felszerelések, mint fékpad, emelő, futószögállító berendezés, kerékcseréhez szükséges eszközök, ezeket a hét folyamán fel is szerelik. Az elmúlt napokban az önkormányzat jóvoltából befejezték az épület körüli térkövezést, aszfaltszőnyeget terítettek le, de a kerítés is a város hozzájárulásával készül. Külön engedéllyel is Az erdőszentgyörgyi Szent György szakközépiskolában az elméleti oktatásban egy filológia osztály indult, az is a román tagozaton. Mivel csupán 9 tanuló jelentkezett, szükséges volt a tanfelügyelőség külön engedélye az osztály beindítására. A szakoktatás terén 22 diákkal indult magyar tannyelvű élelmezés-turizmus szakosztály, de a szak további évfolyamain s ugyanúgy a faipari szakon sincsenek gondok a diáklétszámmal – mondta el Léta Áron igazgató, hozzátéve, hogy idén mintegy húsz diákkal szaporodott a létszám a tizenegyedik és tizenkettedik osztályokban, meglepő módon nagy számban döntöttek úgy a tanulók, hogy a szentgyörgyi tanintézetbe iratkoznak vagy éppen visszairatkoznak az eddig máshol tanuló diákok. Egy kétprofilú osztály is indul, ahol a faipari szakon 9, az esztétika-szépségápolás terén 8 diák kíván tanulni ebben a tanévben. Erre az osztályra is külön engedélyt kértek, s mivel hasonló nincs a környéken, remélik, hogy meg is kapják a jóváhagyást. Az alsóbb tagozaton sincsenek különösebb gondok a létszámmal, idén három előkészítő és két ötödik cikluskezdő osztály indult – mutatott rá az intézményvezető. Nincsenek magyar elméleti osztályok Míg Szovátán és Nyárádszeredában jó az együttműködés az önkormányzat és az oktatási intézmények között, egyelőre sajnos ez nem mondható el Erdőszentgyörgyről, ahol különböző okok miatt akadozik a kommunikáció is az utóbbi években. Olyannyira, hogy az önkormányzat nem is képviseltette magát a hétfői tanévnyitón, mert szerinte „hosszú idő óta szervezetlen, és ki kell mondani, néha igénytelen tanévnyitók és tanévzáró rendezvények jellemzik az iskolánkat”. A tanítás kezdete kapcsán kiadott nyilatkozatban Csibi Attila Zoltán polgármester érintette az egyik különösen fájó erdőszentgyörgyi kérdést is, hogy két éve nem indult magyar tannyelvű elméleti kilencedik osztály, mivel „a közösség háta mögött és igénye ellenére, az akkori igazgató a megyei tanfelügyelőséggel karöltve egy tollvonással megszüntették a magyar elméleti oktatást”. Tóth Domokos volt igazgató szerint többnyire a politikum beavatkozása miatt jött létre az a balszerencsés helyzet, amely nyomán az iskolától elvették a magyar tannyelvű kilencedik osztályt – tudtuk meg az érintettől. Ugyanis abban a tanévben külső támogatással magyar osztályokat szerettek volna Segesváron létrehozni, és szükség volt egy többletosztályra. Ezért azt kérték, hogy Erdőszentgyörgy mondjon le a filológia osztályról, ahová – az év eleji felmérés tükrében – csupán három tanuló iratkozott volna. Tóth úgy érzi, ezt a kérdést felsőbb szintű egyezkedések nyomán már előre eldöntötték, mert „tőlem hivatalosan nem kérték, hogy lemondjak az osztályról, én sem mondtam le róla”. Az iskola három kilencedik osztályt igényelt, s bár Tóth tudott megoldást a kellő gyereklétszám biztosítására, mégis elvették a magyar elméleti osztályt. Nem ez volt az első alkalom, amikor a kisvárosban csak két kilencedik osztály indult, de hogy a megye ne veszítsen egyszerre két magyar osztályt, egyesek belementek az általa politikainak vélt játszmába. Úgy érzi, ő mindig a helyi közösség érdekeit nézte, de ebben az egy kérdésben jóhiszemű volt és nem volt kellően határozott, s ezt egyesek kihasználták, majd kihátráltak mellőle, mindent az ő nyakába „varrtak”. Egyáltalán nincs szó a tanfelügyelőséggel való karöltésről – nyomatékosított Tóth Domokos, hozzátéve, hogy már a legelején értesítette a polgármestert és az RMDSZ helyi választmányát a felsőbb szándékról. Nem érzi magát vétkesnek a kérdésben, de mivel utólag mindenki őt vádolta az osztály feladásával, megtette a kellő lépést és lemondott az igazgatói állásról. Ugyancsak a gyereklétszám az oka annak, hogy azóta sem indult kilencedik osztály magyarul – mutatott rá Léta Áron jelenlegi igazgató. A tavalyi felmérések azt mutatták, hogy csak hat jelentkező lesz ebbe az osztályba, ezért a tanfelügyelőség az ő és a vezetőtanács döntése ellenére tavaly sem engedélyezte az indítandó osztályt. Idén sem volt más a helyzet, csupán 15 gyerek végzett a nyolcadik osztályban, a jobb tanulókat eleve már más városok iskoláiba íratták, így a többiek Szentgyörgyön csak a kétprofilú osztályba iratkozhattak be.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Gyalui Farkas, a tudós könyvtárigazgató (1866–1952)
Kultúrtörténeti kutatásaim közben bukkantam rá a Kolozs megyében, Gyalun született Gyalui Farkas sokirányú szellemi tevékenységére. 1891-ben könyvtártisztnek nevezték ki a kolozsvári egyetemi könyvtárhoz. 1892-ben bölcseletdoktori oklevelet nyert, 1896-ban az említett könyvtár őre lett. Magas szintű, megbízható munkájával kivívta, hogy 1911-ben kinevezték könyvtárigazgatónak az egyetemi könyvtár élére. De már előtte Erdély egyik kiemelkedő szakértője lett a könyvtári tudományoknak, erre alapozva 1901 óta a kolozsvári egyetemen a könyvtári tudományok magántanára lett. Nemzedékek sorát ismertette meg az ókori könyvtárak létrejöttével, helyével, működési módjával. Megvilágította hallgatóinak, hogy könyvtári jellegük volt az asszír–babiloni ék- írásos cserépgyűjteményeknek. Egyiptomban és Ázsiában már Krisztus előtt a XIX. században voltak könyvtárak, csakhogy ezekben papirusztekercseken tárolták az ismereteket. A legrégebbiek közé tartozott a Memphiszben, Szuzában, Jeruzsálemben létrehozott könyvgyűjtemény, más néven könyvtár. Általa ismerték meg a kolozsvári egyetemi hallgatók az alexandriai könyvtár értékeit, sajátosságait. Megtudták, hogy Alexandriában éltek a tudományos irányzatok elindítói és művelői, akik a Ptolemaioszok bőkezűsége által oly helyzetbe jutottak, hogy irodalmi és tudományos munkásságuk kevés megszakítással mintegy 800 évig tartott (Kr. e. 300-tól Kr. u. 500-ig). Ebben könyvtárban írta meg Eukleidész a Kr. e. III. században geometriáját. Itt fejlesztette Eratoszthenész a csillagászati földrajzot, Hipparchosz az észlelő csillagászatot. Itt gyűltek össze az asztronómiai észlelések, melyek a spekuláció helyébe léptek. Az Alexandriában állami költségen élő tudósok a tudományok mindenik ágát művelték, az addig ismert anyagot kutatták és rendezték. Tudományos munkásságuk inkább a meglévő tanítása volt, mint újabb igazságok felfedezése. Közös lakhelyük a múzeum volt, melyben tisztán a tudománynak éltek: folyvást gyarapodó alapítványok gondoskodtak függetlenségükről. A múzeumhoz tartozott a nagy könyvtár, melyben Kr. e. 250 körül mintegy 490.000 tekercset őriztek. Egy másik nagy könyvtár a Szerápis templomában állott (42 ezer tekercs). E könyvtárak használata végett, valamint a tudós könyvtárőrök tanításainak meghallgatására az egész világból idejártak. A nyugati és keleti tartományokban élt s hírre vergődött orvosok és tanárok, bölcselők és papok, számfejtők és
csillagászok mind Alexandriába jártak és ott tanultak, az ott-tartózkodást tudományos ké- pesítésnek tekintették. Sajnos, a világtörténeti események, a belső erkölcsi és szellemi fejlemények ezt a központot sem hagyták érintetlenül. A terjedő kereszténység erősen támadta a pogány görög hagyományok veszélyes székhelyét, s Caracalla pénzügyi zavarain a múzeumi alapítványok elkobzásával segített. A nagy görög filozófusok tanításai fennmaradtak. A görög szellem fenntartotta magát, amíg az arabok hódító serege föl nem dúlta a várost (Kr. u. 642). A görög szellemet az arab váltotta fel. A könyvtár először Alexandria ostrománál, Julius Caesar idején égett le, később Antonius Cleopátrának ajándékozta a pergamumi királyok könyvtárát. II. Teodosius császár Konstantinápolyba vitette a megmaradt könyveket. A dolgozatom első részében szóba került a kolozsvári egyetemi könyvtár mint nagy jelentőségű tudományos-művelődési intézmény. Az eltelt 108 évben a tanulóifjúság sok ezer tagja gyakran ide járt ismereteit gyarapítani, egyetemi dolgozatai megírására, vizsgára jegyzetelni, anyagot gyűjteni. A doktori dolgozatok, könyvek megírásához is itt találta meg a legtöbb forrást. A fenti okok miatt indokoltnak találom, hogy felidézzem az egyetemi könyvtár létrejöttének előzményeit, a legfontosabb humán tényezők számbavételét és az impozáns szecessziós épület felhúzásának, alakításának évét, valamint az avatás ünnepélyes mozzanatait. Tervezője Giergl Kálmán és Korb Floris volt. Az építést Reményik Károly kolozsvári vállalkozó irányította 1906-ban és 1907-ben, az év végén már állt az építmény. Az ünnepélyes felavatásra 1909. május 18-án került sor. Az előzményekről tudjuk, hogy az Erdélyi Múzeumot 1859-ben alapították, és ez 34.156 kötetét használatra átadta a kolozsvári egyetemnek. Ehhez az újonnan létrehozott egyetem hely híján különböző gyűjteményekben őrzött 11.134 kötettel járult. Így az egyetemi könyvtár működését 45.000 kötettel kezdte 1874-ben, az épülő egyetem egyik földszinti részében, Szabó Károly, az EME múzeumőrének igazgatása alatt. Szabó Károly három évtizedes (1859–1890) múzeumőri és húszesztendős egyetemi könyvtárigazgatói működése alapozta meg az egyesített könyvtár későbbi fejlődését. Az ő nevéhez fűződik az önálló könyvtárépület felépítésének gondolata is. Szabó Károly halála után, 1891-ben Ferenczi Zoltánt nevezték ki igazgatónak. Kilencévi igazgatása idején újjáalakult a könyvtár. 1899-ben Pestre hívták, ő lett a Budapesti Tudományegyetem Könyvtárának az igazgatója. 1900. augusztus 3-tól Erdélyi Pál vette át a könyvtár igazgatását. Szervezőkészségével és szaktudásával az egyetemi és múzeumi könyvtárat az ország legkorszerűbb intézményévé fejlesztette. Nevéhez fűződik a mai gyönyörű épület felépítése, berendezése, és a benne folyó tudományos munka megszervezése. Az ő kívánsága volt, hogy a különböző termek rendeltetésük szempontjából kövessék a bázeli egyetemi könyvtár beosztását. A katalógusterem: új találmányú fiókokban, rögzítve „téglány alakú kartonlapokra” vannak feljegyezve a könyvtárban lévő könyvek. Engedtessék meg nekem néhány személyes emlék felidézése. Legalább 50 alkalommal kerestem címeket, műveket a katalógusteremben, és jegyzeteltem az olvasóteremben. Akkor tapasztaltam az állomány rendezettségét, hiszen a részleg felelősének kezébe adott kérőlap után 5-6 perc múlva megkaptam a kért műveket. A rendszer kidolgozásához annak idején Gyalui Farkas szakíró is hozzájárult.
Forrásmunkák: Révai nagy lexikona, IX. kötet; Lászlóffy Aladár – Házsongárd; internet
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)

A miniszter esete a dákokkal
A román sajtóban csak most került közvitára a jelenlegi kulturális miniszter első nyilvános szereplése, amelyet július 5–9. között ejtett meg a Nemzetközi Dákó-Román Konferencián, Buzăuban. Az eset több oknál fogva rendkívül kellemetlen, mi több elfogadhatatlan: egyrészt Lucian Romaşcanu miniszteri tevékenységét egy áltudományos, szélsőjobboldali politikusok által szervezett eseményen kezdte, másrészt mint az egykori Kulturális Minisztérium (ma Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériuma) hivatalos reprezentánsa kiállt egy, a tudományos tézisek ellen felszólaló, dilettáns mozgalom mellett.
A Nemzetközi Dákó-Román Konferenciák már régi hagyományra tekintenek vissza. A Duna-kanyarban figyelő Decebalus szobor megrendelője, Constantin Drăgan és a kortárs dákómán mozgalom atyja, Napoleon Săvescu által elindított konferenciák – a kortárs amerikai, angliai és közép-kelet-európai dilettáns mozgalmak többségéhez hasonlóan – olyan történelemképet honosítanak meg, amelyek modern mítoszokat alkotnak. Ez a mozgalom nemcsak a jól ismert dákó-román kontinuitást hirdeti, de a dák civilizációt, mint Európa kulturális bölcsőjét, több ezer éves ősi kultúraként ábrázolja. Az összeesküvés-elméletek és modern mítoszalkotások legvadabb mechanizmusait produkáló „kutatók” egy olyan dák világot alkottak a történelmi és régészeti források eltorzításával, amely több ezer évvel a történelmi valóság előttre keltezi a dákok eredetét, azokat minden európai nép – különösen a latinok – ősének tekinti. A legelképesztőbb mítoszváltozatok szerint, maga Jézus is dák volt. Ezt nem más, mint amit Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar állított, aki legújabb, román trikolórral díszített kötetében merészkedett Jézus dák genealógiáját közreadni.
A 2015-ben létrehozott Kárpáti Eredet Egyesület (Origini Carpatice) által szervezett idei konferencián számos „érdekes” előadásra került sor: a résztvevők megtudhatták többek között azt is, hogy az Iliász eseményei valójában Románia területén játszódnak, de az is „kiderült”, hogy a dák nyelv minden európai kultúra alapját képezi, Nicola(e) Tesla dákó-román virtussal rendelkezett és a dákó-géták írása a legrégebbi írásforma a világon. Ezek az áltudományos, minden józan kutató által kinevetett előadások a modern konspiracionista elméletek mintapéldái, amelyeknek kortárs divata jól tükrözi, hogy a Nicolae Densuşeanu és Bogdan P. Haşdeu által elindított dákómán elmélet a legionárius és nacionál-kommunista diskurzusban is talajra lelt és sajnálatos módon túlélte az elmúlt 27 évet is. Mi több, nemcsak túlélte, de sajnos egyre népszerűbb lett. A Napoleon Săvescu utódjaként fellépő Daniel Roxin és társai, illetve a dákológiai konferenciát szervező új egyesület fiatal tagjai már azt az új generációt képviselik, akik modern eszközökkel (Youtube-csatorna, Facebook, kötetek, konferenciák) igyekeznek áltudományos tanaikat hirdetni. A vallásos szektaként, zalmolxiánusokként működő csoportosulások népszerűsége nemcsak azért aggasztó, mert figyelmen kívül hagyja a régészettudomány és történészkutatások legújabb eredményeit, tévhiteket, új, modern mítoszokat alkot és terjeszt a nagyközönség körében, de ezekhez a mítoszokhoz ugyanakkor nagyfokú xenofóbia, antiszemitizmus is társul, amely újfajta fasizmusra emlékeztet.
A felsőbbrendű, mindenki felett álló (exceptionális) dákok posztmodern mítosza az egyik legveszélyesebb kortárs narratíva, amely ma a román köztudatban nagy iramban terjed. Az a tény, hogy az aktuális kulturális miniszter eleget tett a dákómánok meghívásának és részt vett ezen az eseményen, nagyon aggasztó és az 1939–1945 közötti éveket idézi, amikor Románia kulturális miniszterei között olyanokat találunk, akik nyíltan kiálltak a legionáriusok mellett, mi több annak tagjaiból kerültek ki. Lucian Romaşcanu beszédében hangsúlyozni akarta ugyan, hogy jó lenne, ha a dákomán „kutatók” átvennék a kortárs tudományos eredményeket is és azokat felhasználva terjesztenék tanaikat, de aláhúzta ennek a mozgalomnak a szenvedélyes jellegét és fontosságát. Hangsúlyozta: szerinte nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a hivatalos oktatásban a dák kultúrára, és mindent megtesz, hogy erre sor kerüljön majd.
A kulturális minisztérium vezetője tehát nyíltan kiállt egy dilettáns, minden tudományos eredményt megalázó és figyelmen kívül hagyó mozgalom mellett – amely mellesleg nyíltan xenofób és antiszemita is. Teszi ezt annak a minisztériumnak a vezetőjeként, amely – egy ideális országban – a tudományos kutatást és egy adott ország összes nemzetiségének kulturális örökségét védi és képviseli. Ez a minisztérium ma, Romániában veszélyes metamorfózison megy át: nevet változtatott, csak a román nemzeti identitás és kultúra védelmét tűzte ki zászlajára és immár nyíltan kiáll a dilettáns kutatók és összeesküvés-elméletek mellett is. Egy ilyen tettért, egy normális országban azonnal menesztették volna a kulturális minisztert. Sajnos nálunk erre nem került sor, és elnézve a domináns romániai politikai és tudományos narratívát, egyre több ilyen jellegű eseményre fog sor kerülni idén és jövőre még inkább.
A dákopátia aranykorát éli, immár miniszteri jóváhagyással. A mi dolgunk az, hogy mentsük még a menthetőt, és kiálljunk a tudomány szentsége mellett, ha már a miniszter elhagyta ezt a bástyát.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa / Szabadság (Kolozsvár)

Fasisztoid ukránok és haladó magyar elvtársaik
A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az ukrán parlament által múlt héten elfogadott oktatási törvényt nehéz másként meghatározni, mint hogy az fasisztoid, az országban élő nemzeti kisebbségeket alapvetői jogaiktól megfosztó jogszabály. Hiszen a törvény tételesen kimondja, hogy anyanyelvű oktatási intézményként kizárólag az óvodák és az elemi iskolák működhetnek, ötödiktől pedig fokozatosan az ukrán nyelv veszi át az anyanyelv helyét, vagyis egyre több tantárgyat oktatnak az állam nyelvén a kisebbségi diákoknak. A jogszabály mindemellett elvileg egy „nagylelkű” kiskaput is tartalmaz: bizonyos tárgyakat – de nem mindet – valamely EU-tagállam nyelvén is lehet oktatni. A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Egyértelmű, hogy a jogszabály első számú célpontja az Ukrajnában élő, több milliós orosz közösség. A kijevi „demokraták” így akarnak bosszút állni azért, mert az ország keleti, többségében orosz ajkú régiói Moszkva hathatós támogatásával fellázadtak a kijevi hatalom ellen. Márpedig mindamellett, hogy kijelentjük: elfogadhatatlan, hogy Moszkva nem csupán beavatkozik az ukrajnai konfliktusba, de minden bizonnyal szítja is azt, azt is le kell szögezni, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy az ukrán kormány és parlament mindezt a kisebbségi jogok sárba tiprásával akarja ellensúlyozni. (Ráadásul ne felejtsük el, hogy az orosz beavatkozás ürügye egy hasonlóan oroszellenes éllel megfogalmazott, ugyancsak az összes kisebbséget hátrányosan érintő, szintúgy fasisztoid szellemiségű nyelvtörvény elfogadása volt). Fölmerülhet persze, hogy a magyar, a román vagy a lengyel közösséggel ellentétben az oroszok jelentős része nem őshonos, hanem a szovjet időkben telepítették be, de ez akkor sem jelenthet megoldást a problémára. Főleg azért, mert a többi kisebbség viszont nagyon is őshonos. Vagyis sem ők, sem pedig a szüleik vagy nagyszüleik nem bevándorlóként érkeztek az általuk lakott területekre, tehát – szemben egyes ukrán kormánytagok kijelentéseivel – nem várható el, hogy a „befogadó” ukrán állam iránti hála és tisztelet jeléül azon igyekezzenek, hogy a lehető leggyorsabban beolvadjanak a többségi társadalomba. Ellenben biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy megőrizzék nemzeti és kulturális identitásukat – márpedig ennek legfőbb záloga az óvodától az egyetemig terjedő anyanyelvű oktatás. Legalábbis ez a jelenlegi elvárás abban a nyugati kultúrközegben, amelyhez Ukrajna csatlakozni akar, és amely többek között nemzetközi szerződések révén is kiköveteli ezen jogok tiszteletben tartását. Nem véletlen, hogy mind Magyarország, mind Románia külügyminisztériuma hivatalosan tiltakozott az oktatási törvény ellen, sőt Budapest odáig ment, hogy egyetlen ukrán kezdeményezést sem támogat a nemzetközi színtéren. Ezért külön bosszantó, de egyben tünetértékű is, hogy még egyes magyar körök sem képesek felfogni, mennyire káros és veszélyes a Kárpátalján élő magyar közösségre a jogszabály. Az egyik „haladó” portál még haladóbb publicistája – aki egy feltörekvő, überhaladó párt, a törvény elleni demonstráción egyébként részt vett Momentum tagja - például értetlenkedik egy sort a szerinte eltúlzott magyar reakció miatt, majd flegmán megjegyzi: nincs miért aggódni, hiszen a továbbiakban két tannyelvű rendszer működik majd, azaz a magyar diákok továbbra is több tárgyat tanulhatnak az anyanyelvükön. Majd azt is képes odavetni: az egynyelvű magyar középiskola konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerő-piaci hátrányát. A kisebbségi létről a jelek szerint kevés fogalommal bíró publicista és hasonszőrű elvtársai – na meg az ukrán illetékesek – kedvéért ezért ismét csak leszögeznénk: nem véletlen, hogy Erdélyben és a Partiumban foggal-körömmel ragaszkodunk a magyar oktatási intézményekhez, valamint ahhoz, hogy végre minden szinten oktassák idegen nyelvként a románt. Előbbiek biztosítják, hogy a magyar diákok saját kultúrájukban szocializálódjanak, utóbbi pedig azt, hogy valóban hatékonyan, és a mindennapokban használható módon – nem pedig már a kezdetektől a még az anyanyelvű diákok által sem értett irodalmi kifejezések és tájnyelvi elemek útján – sajátítsák el az állam hivatalos nyelvét. Ami természetesen jól felfogott érdekük. Egy vegyes tannyelvű – ahogy Erdélyben mondják, fele apă, fele víz – oktatási rendszerben azonban egyik sem valósulhat meg maradéktalanul, főleg pedig az ukrán nyelv elsajátításához nem járul hozzá. Így a munkaerő-piaci integrációt sem segíti. Igaz, az asszimiláció felé elindíthatja a magyar diákot, akinek egyrészt saját kulturális örökségét sem sikerül maradéktalanul elsajátítania, másrészt – főleg, ha ukrán tanár oktatja őket – bizonyos tantárgyak kapcsán fogalma sincs a magyar kifejezésekről, viszont nem biztos, hogy képes lesz egy merőkanalat vagy tölcsért kérni a boltban, mivel csak irodalmi elemzéseket, esetleg történelmi eseményeket magolt ukránul, a mindennapi tárgyak megnevezését viszont senki sem tanította meg neki. Egyértelmű tehát, hogy a mostani ukrán oktatási törvény nem jó. És nem csupán az ukrajnai magyarok, románok, lengyelek vagy oroszok érdekeivel ellentétes, de az ukránokéval is. Hiszen egy olyan ország, amely ilyen, fasisztoid jogszabályokat fogad el, ne adj’Isten, még alkalmaz is, folyamatosan a lappangó – vagy éppen hogy magas lángon égő – nemzetiségi konfliktusok melegágya marad. És erre a magyar – valamint román és lengyel – diplomáciának nem csupán Kijevet, de Brüsszelt, az összes európai fővárost és természetesen Washingtont is folyamatosan emlékeztetnie kell. Már ha maguktól nem jut eszükbe.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Huszonkét előadás lesz a harmadik FuxFeszten
Október 2–7. között harmadik alkalommal szervezik meg Nagyváradon a FuxFeszt Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját tizenhét társulat részvételével.
Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható Nagyváradon az október 2–7. között zajló FuxFeszten, jelentette be a fesztivál csütörtöki beharangozó sajtótájékoztatóján Botházy-Daróczi Réka, a házigazda és főszervező Lilliput Bábtársulat vezetője. A fesztiválon a tíz órai előadások az ovisoknak szólnak, a tizenkét órától kezdődő darabok a kisiskolásokat, a tizenhét órától kezdődő produkciók pedig a kamaszokat szólítják meg, és lesznek napok, amikor este nyolc órától is lesznek előadások, amelyekre inkább a felnőtteket várják a szervezők. Az előadások mellett szakmai megbeszélések és a Szabó Attila író, dramaturg, rendező által vezetett műhelymunkák is lesznek a fesztiválon. Mint azt Czvikker Katalin, a Lilliput Bábtársulatot magában foglaló Szigligeti Színház főigazgatója elmondta, a FuxFeszt egy versenyfesztivál, amelyből azonban nem akarják kizárni azokat a társulatokat, amelyek be szeretnének mutatkozni Nagyváradon, de versenyezni nem szeretnének, így a fesztiválnak lesz egy verseny-, és egy versenyen kívüli szekciója is. A versenyprogramban szereplő darabokat a Vadas László, Kozsik Ildikó, Maria Mierlut alkotta szakmai zsűri fogja elbírálni. A menedzser hangsúlyozta: az idei fesztivál nagyra és nemzetközire sikeredett, amelynek legnagyobb, morális hozadéka a már meglévő szakmai kapcsolatok megerősödése és az új kapcsolatok kialakulása lesz.
Nemzetközi felsereglés
Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az az idén olyan határon túli bábszínházaknak is bemutatkozási lehetőséget akartak kínálni, amelyeknek sokkal kevesebb lehetőségük van közönség előtt megmutatkozni, ezért is hívták meg a rozsnyói (Szlovákia) Meseszínházat és a szerbiai Vajdasági Magyar Bábszínházat. Ezek mellett természetesen több magyarországi társulat, illetve nyolc erdélyi bábtársulat is fellép a FuxFeszten. Szabó Attila az általa vezetett műhelymunkákról beszélt a sajtótájékoztatón, kifejtve, hogy erre az alapvetően improvizációs játékokon alapüló workshopra a fesztiválon résztvevő társulatok tagjait, munkatársait várja, akikkel esténként egy-két órán át közösen dolgoznak, és az ezekből a műhelymunkákból összeálló végeredményt akár meg is mutathatják majd azoknak, akik a workshopot nézőként szeretnék megtekinteni.
Hagyományok
Hanyecz Debelka Róbert, a Lilliput Társulat leendő társulatvezetője kiemelte azt az immár hagyománynak számító szokást, hogy a társulat a FuxFeszten egy új bemutatóval jelentkezik a versenyprogramon kívül, ami ezúttal a Kispipi és kisréce története lesz, amelynek rendezője és dramaturgja Szabó Attila. Emellett természetesen a versenyben is szerepel a társulat, az idén a Toldi című produkcióval. „Az elmúlt évek tendenciája nálunk az erőteljes nyitás a felnőtt korosztály felé. Anélkül, hogy csorbulna a kínálat, amivel a gyerekekhez szólunk, azt szeretnénk, hogy a felnőtteket és a családokat is meg tudjuk szólítani. A Toldi nagyon jó mérföldköve ennek az útnak” – fogalmazott Hanyecz Debelka Róbert. Lélek Sándor Tibor, aki a társulat művészeti vezetői teendőit veszi át mindaddig, amíg Botházy-Daróczi Réka gyermeknevelési szabadságon lesz, a fesztivál utolsó napjának programjáról beszélt: a nagyszínház nézőterén a díjátadó után a debreceni Vojtina bábszínház mutatja be a A só című, táncos, zenés játékát, majd pedig a pécsi MárkusZinház A repülés története című előadásával zárul a fesztivál. Ugyancsak a zárónapon, de nem a nagyszínházban, hanem a bábszínházban láthatja majd a közönség a váradi román bábtársulatnak Magyar Népmesék című előadását.
Verseny
Kérdésünkre válaszolva Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az erdélyi magyar bábtársulatok egy-egy előadással jelentkeztek a versenyprogramba, tehát a szakmai zsűri fogja elbírálni a marosvásárhelyi Ariel, a kolozsvári Puck, a szatmárnémeti Brighella, a nagyváradi Lilliput Bábtársulatok, a temesvári Csíky Gergely Színház és a sepsiszentgyörgyi Cimorák bábtársulatának az előadásait. Az utóbbi társulat A rest legényről című művel szerepel a versenyben. A művészeti vezető hangsúlyozta, hogy az idei fesztiválon tisztelegnek a két évvel ezelőtt elhunyt Nagy Kopeczky Kálmánra, a Cimborák Bábszínház néhai vezetőjére, aki az erdélyi magyar bábjátszás meghatározó személyisége volt. Ezért a fesztivál nyitónapján, október 2-án lesz látható versenyen kívül a Nagy Kopeczy Kálmán által, a saját társulatával megrendezett Benedek Elek, A só című meséje. Továbbá mivel a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nem hivatásos bábtársulatként működik, ezért ők versenyen kívül mutatkoznak be a FuxFeszten.
Jegy- és bérletárak
A fesztivál előadásaira már a jövő héttől lehet jegyeket vásárolni. Botházy-Daróczy Réka azt ajánlotta, hogy az érdeklődők minél hamarabb vegyék meg jegyeiket, mert sok iskola van, amelyek csoportosan jelentkeznek egy-egy előadásra. Gyerekeknek hét lejbe, felnőtteknek tíz lejbe kerül egy jegy, ez alól kivétel a nagyszínházi program, amelyre felnőttek tizenöt lejért vásárolhatnak jegyet. Ugyanakkor a fesztivál három tetszőlegesen kiválasztott előadására szóló bérletet is lehet váltani húsz lejes áron, és természetesen több bérletet is lehet venni. Czvikker Katalin hangsúlyozta, továbbra is fennáll az a kedvezmény, miszerint, ha bármilyen okból kifolyólag a néző valamelyik előadásra nem tudja érvényesíteni a bérletét, akkor a későbbiekben valamelyik másik nagyváradi fesztivál során felhasználhatja azt. Czvikker Katalin emlékeztetett arra, hogy ebben az évadban lesz Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója, illetve a jövő évi Festum Varadinum keretében is lesznek vendégelőadások, amelyekre szintén fel lehet használni a most kiváltott bérleteket. Jegyek és bérletek vásárolhatók a színház jegypénztárában hétfőtől péntekig 14-19 órák között, valamint az előadások előtt egy órával, illetve a www.biletmaster.ro honlapról.
Pap István / erdon.ro

„Nem a vérünk, hanem a kultúránk köt össze”
A magyar kormány által finanszírozott, a Magyar Állami Operaház által szervezett Kárpát-Haza OperaTúra keretében csütörtök és péntek este két nagyszerű előadás helyszínéül szolgál(t) a nagyváradi sportcsarnok. A rendezvény romániai partnerszervezete az RMDSZ.
Két kiemelkedő kulturális élményt nyújtó előadással: Erkel Ferenc Hunyadi László operájával, valamint Ronald Hynd- Lehár Ferenc A víg özvegy című balettjével érkeztek a vendégek, két különböző fajsúlyú, de meghatározó élményt nyújtó produkcióval. Már maga az a tény, hogy 420 művésze és munkatársa a Magyar Állami Operaháznak 11 busszal és 12 kamionnyi díszlettel jött, jelezte az események nagyságát és látványosságát, a művészeti színvonalat pedig az operaház brandje biztosította. Nem mellesleg pedig szívmelengető érzést nyújtott az operaelőadás során a színpad fölé kihelyezett nagy méretű magyar címer…
A rendezvényt megelőző sajtótájékoztatón Biró Rozália RMDSZ-es parlamenti képviselő, SZKT-elnök nagyszabásúnak és példaértékűnek nevezte ezt, a Kárpát-medencei magyar közösség számára szervezett turnét, hiszen „olyan két gyöngyszemét a kultúránknak” lehet megízlelni, mely valamennyiünk számára maradandó emléket jelent. Hangsúlyozta: a magyar kormány azon döntése, hogy ezt megfinanszírozza, szimbolizálja azt a ráfigyelést és fontosságot, melyet a határon túl élő magyaroknak tulajdonít. Ugyanakkor a Magyar Állami Operaház teljes nyitottsággal fordul azon térség teljes publikuma felé, amelyet megajándékoz ezen két előadással, hiszen a szórólapok két nyelvűek, illetve az operaelőadást románul és magyarul is feliratozták. „Remélem, hogy a román közösség vezetői, képviselői is érzékelik azt a jelzést, hogy egymásra figyelve és egymást elfogadva kellene szervezzük a kulturális eseményeinket is, és nem csak.”- fogalmazott. Hozzátette: meggyőződése, hogy Erdély-szerte, a Partiumban és a Bánságban is ez a lehetőség, mely a két előadás révén garantált számunkra az együttlétre és együtt szórakozásra, egy olyan keretet nyújt, melynek köszönhetően megerősödve, és ha úgy tetszik, a szürkébb és nehezebb hétköznapokra egy kicsit rákészülve tudják folytatni az érdekképviseli munkát, melyet folytatnak. „Hiszem azt, hogy az az együtt gondolkodás, ami a magyar kormány és az RMDSZ között ebben a körútban is megmutatkozik, illetve kivetül arra is, ami egyébként az egyik mozzanata ezeknek az előadásoknak, és ami az őshonos kisebbségek európai jogait célozza meg, vagyis a Minority SafePack néven ismert aláírásgyűjtés, egy újabb lehetőség, hogy ráébresszen bennünket arra, hogy fel kell emelnünk közösen és sokan a hangunkat, mert így hallhatóbb”- közölte.
Küldetésük
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója azt emelte ki: az intézmény alapító okiratának számos pontjai közt szerepel, hogy az egész nemzetre kötelesek „szórni” az opera és a balett szépségeit. Erre azonban eddig nem volt mód, viszont az operaház mostani korszerűsítése, mely minimum másfél évig biztosan el fog tartani, esélyt kínál erre a felszabadult potenciálnak köszönhetően. Azon meggyőződésének adott hangot: minden ilyen típusú elképzelés sikerének egyik titka a huzamosságban rejlik, hiszen egy-egy fénykép vagy előadás önmagában nem old meg semmit, viszont a rendszeresség elképesztő erejű, mindig kell tehát tenni valamit a kapocs szorosabbá tételéért. Arról is beszélt: a mostani, 8 állomásos, 16 előadásos túrával az volt az egyik céljuk, hogy legalább 1000-1000 embert el tudjanak érni, ami számításaik szerint egyenértékű azzal, mintha odahaza náluk, az operaházban a látó helyeken telt ház volna, és ezt a határt túllépték úgy, hogy Kolozsváron és Temesváron még vannak gazdára váró jegyek. Nagyvárad különben jól teljesített, hiszen a balettelőadásra már egy héttel előtte elfogytak a belépők. Számszakilag is igazolható tehát, hogy ennek a turnénak volt értelme, noha az ára nem térül meg.
Az előadásokon ajándékzsákokat osztottak ki, benne műsorfüzettel, egy CD-vel, ami egy 2012. január 1-jei, az Alaptörvény megünneplésére szervezett operaházi előadásnak a felvételét tartalmazza, melyből kiderül, hogy „nem a vérünk az, hanem a kultúránk ami köt össze bennünket”, egy, 2 magyar animációs filmet rögzítő DVD-vel, és egy gazdagon illusztrált könyvvel, mely az operajátszás és a Magyar Operaház történetéről szól, és egy kitűzővel.
Lelkesítő
Az Erdon.ro arra vonatkozó kérdésére, hogy miért pont ez a két előadás lett kiválasztva, Ókovács Szilveszter azt válaszolta: a Kolozsvári Magyar Állami Opera, mint a világ egyetlen határon túl játszó magyar operatársulata, elég sok művet a repertoárján tart, tehát ha arra mennek rá, hogy mit nem, akkor nem biztos, hogy olyan operát tudtak volna elhozni, amit olyan tömeges érdeklődés övez, mint a Hunyadi Lászlót. Ezért, és abból kiindulva, hogy azért ez a turné „a magyar kultúra talaján álló látogatás”, úgy gondolták: két olyan népszerű, de egymással úgymond ellentétes művet hoznak el, amiből az egyik komolyabb, a másik pedig könnyebb műfajú. Az egyik az első nagy nemzeti romantikus operánk legyen, mely a történelmünkből ihletődött, a másik pedig egy kicsit nemzetközibb ennél, de azért fantasztikus magyar szöveggel, mely egy elképzelt világban játszódik. Az egyik a reformkorból nőjön ki, a másik meg egy másik magyar felívelő korszaknak, a dualizmusnak legyen a terméke, melyek egyaránt a Kárpát-medencében élő összes magyarra lelkesítő hatással vannak.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Bemutatkoztak a Hárit képviselői
Sajtótájékoztatón mutatkoztak be szerdán a Háromszéki Ifjúsági Tanács területi és szakmai képviselői. Első alkalommal volt jelen Kelemen Szilárd Péter nemrég megválasztott HÁRIT-elnök, Gábor Balázs gazdasági programokért és fiatal vállalkozókért felelős szakmai képviselő, Jakab-Benke Hajnalka sportért felelős szakmai képviselő és Antal Balázs, a KOVAKÖ leköszönő elnöke és a HÁRIT ügyvezető alelnöke.
Kelemen Szilárd Péter elmondta: a szervezet két struktúra alapján fog működni: területiségre és szakmaiságra lebontva. Az elkövetkezendő időben folyamatosan bemutatkoznak a területi elnökök és a szakmai képviselők. „Nem a mennyiségben, hanem a minőségben bízok, így a mandátumom során tisztújításokra, csapatok frissítésére kerül sor. Továbbá az anyaországban működő ifjúsági kapcsolatok mélyítésére, népszerűsítő kampányokra, képzésekre, konferenciákra, ifjúsági programokra fektetjük a hangsúlyt.”
A sajtótájékoztatón Jakab-Benke Hajnalka, sportért felelős szakmai képviselő arról beszélt, a sportrendezvényeket ki kell terjeszteni, így különböző helységekben más-más programokra kerül sor. Gyalogtúrák, fociturnék, kerékpárverseny, akadálypálya-futás, a besenyői tó átúszása és amatőr teniszverseny megszervezésén és lebonyolításán is dolgoznak – részletezte.
Gábor Balázs, a gazdasági programokért és fiatal vállalkozókért felelős szakmai képviselő elmondása szerint a vállalkozások elősegítésén, a pályázati lehetőségek népszerűsítésén kell dolgozni. Célja egy vállalkozói iskola elindítása, ahol a fiatalok számára olyan ismereteket adhatnának át, amelyeket sem az iskolában, sem az egyetemen nem tudnak elsajátítani.
Antal Balázs röviden ismertette az elmúlt évek eredményeit: a diáktanácsok száma jelentősen megnőtt, több mint 350 diák tevékenykedik aktívan 14 diáktanácsban a megyében.
(közlemény) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége (2.)
3. Rögtönzés – törvénynek álcázva
Térjünk vissza a törvényes keret alakulásához. 1995-ben megjelent a 84-es számú, új tanügyi törvény. Ebben a XII. Fejezet a kisebbségi oktatás romániai lehetőségeit és tiltásait foglalja össze nyolc cikkelyben. Érdekes, hogy csak egy kisebbségi oktatással foglalkozó cikkellyel tartalmaz többet, mint az 1924-es tanügyi törvény. A tiltó intézkedések nagyjából megegyeznek a „nagyobb testvér” elképzeléseivel. Volt egy olyan kitétele is (a 122-es cikkely), amely nem engedélyezte, hogy a magyar nyelvű szakoktatásban a megfelelő szaktantárgyakat magyarul tanítsák. A tiltás látszólag egy akármilyen adminisztratív intézkedésnek is tűnhet. Azonban többről van szó, mert a szakközépiskolákban, a törvénykezés értelmében, a tantárgyak 60-70%-át, a szakiskolákban pedig a 75-80%-át tanították egy ideig románul. Ez a magyar közösségben azért is rossz vért szült, mert az utolsó rendszerváltozás előtti törvényben ez a tiltás nem szerepelt. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az 1978-as tanügyi törvénytervezetben benne volt a tiltás, csak emiatt Csíkszeredában és az Székelyudvarhelyen zavargások támadtak, mire a pártvezér azonnal „népgyűléseket” szervezett a két székely városban és elmondta, hogy mindez puszta rágalom. A kisebbségi jogokat nemhogy megnyirbálnák, sőt, ellenkezőleg, kiteljesítik azokat. Így aztán a törvénytervezet, akarva-akaratlan, változott és az immár új törvény előírásai értelmében, a szakoktatásban a szaktárgyakat 1990-ig magyarul tanították.
A törvény javunkra történő módosítására 1997-ben nyílt alkalom, amikor az RMDSZ kormányon volt és ennél fogva a saját és általában a magyarság tekintélye is megnőtt. A 36-os Sürgősségi Kormányrendelet (a továbbiakban SK) kikényszerítette ennek a cikkelynek a megváltoztatását. Hozzátesszük mindjárt, hogy az SK egész törvénykezési csomagot bocsátott a romániai tanügy rendelkezésére. Megtámogatta az iskolák önálló törekvéseit. A tanítóképzés átkerült a felsőoktatásba, de a középfokú képzésben is megmaradt. Ebből problémák/feszültségek is adódtak. Mint pl. tanárok lesznek-e azok, akik a felsőfokú tanító képzőt végzik, annak ellenére, hogy elemiben tanítanak? Több fizetést kapnak-e? Az SK átfogó curriculáris reformot szorgalmazott. A szakemberek ki is dolgozták azt. Az 1998-ban napvilágot látott új Országos Curriculum olyan fogalmakat vezetett be az oktatásba, amelyekről addig csak Románia határain kívül hallottunk. Példának okáért a tanmenetet törzsanyagra, fakultatív és opcionális órákra bontotta, műveltségi területek szerint rendszerezett. A pedagógust önálló munkára ösztönözte.
A romániai törvénykezés értelmében a sürgősségi kormányrendeletek kibocsátásukkal egyidőben hatályba is lépnek, de utólag a Parlament vagy elfogadja az azokban foglaltakat, és ily módon törvény válik belőlük, vagy visszautasítja, és ezáltal azok hatályukat vesztik. Esetünkben a Parlament rábólintott az SK-ra és ezáltal megszületett az alaptörvény módosítására hivatott 151/1999-es Törvény. (Megjelent a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 370/1999.08.03.).
A kétezres évek első évtizedének oktatási törvénykezéséből a268/2003-as Törvényt emelem ki, mert az több oktatás szervezési gyakorlatot változtatott meg. (Megjelent a Monitorul Oficial (HIvatalos Közlöny) 430/2003 június 19-i számában.). Az óvodák nagycsoportja számára az intézmény látogatását kötelezővé tette. Bevezette az általános és kötelező tíz osztályos oktatást. A szak- és inasiskolák helyett egységes, ú.n. ipariskolák szervezését írta elő és azokat behelyezte a középiskolai rendszerbe. Eszerint az az ipariskolás, aki elvégezte a IX—X. osztályt, első kategóriás szakismeretekkel és oklevéllel rendelkezik majd. Ha úgy dönt, hogy folytatja tanulmányait, egy kiegészítő év elvégzése után, amely a második kategória megszerzését jelenti, választhat: - vagy elméleti vagy pedig szakközépiskolában látogathatja a XI—XII. osztályt és érettségizhet. Abban az esetben, ha szakmájából képességpróbát tesz, megkapja a harmadik kategóriát.
Ez a szerkezeti változás egyben azt is jelentette, hogy az oktatásban 2003-tól csak IX-es beiskolázási számok lehettek. Tetszetős elképzelés volt, de a gyakorlati alkalmazása végül is a szakmai oktatás kárára, nem javára szolgált. Elsorvasztotta a szakiskolákat és fölhígította a középiskolai oktatást.
A törvény a líceumokat három ágazatra bontotta: elméleti,technológiai és vokacionális ágazatra. Magyarul ez utóbbi ágazatot képességfejlesztőnek nevezzük, de Erdélyben, amint tudjuk, a műszó az általános nyelvhasználatban nem terjedt el.
A 2003—2004-es tanévtől a VIII-os végzősöknek, mivel a tíz osztály kötelező lett, 100%-os beiskolázási tervet kellett biztosítani. Ez az intézkedés a magyar oktatás szempontjából is hasznos volt, mert addig a IX-es beiskolázási tervet mindig a helyi magyarság arányszámaihoz mérték. Ennek az intézkedésnek is köszönhető az, hogy 2004-ben a magyarul tanuló középiskolások száma 29 946-ra nőtt. Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot kissé részletesebben. 1993-tól a középiskolásaink száma enyhén csökkenő tendenciát mutatott. 1998-ban pl. 29 196 magyarul tanuló középiskolást tartottunk számon. A líceumi diákok száma azért is csökkent, mert a magyar nyelvű felsőoktatást Romániában 1985 és 1989 között annyira ellehetetlenítették, hogy az majdnem megszűnt. A szaktárca belső adatai szerint a 7009 magyar nemzetiségű egyetemistából kb. 500-an tanultak anyanyelven. Emiatt a kilencvenes évek elején Romániában gyakorlatilag csak középfokú oktatásról beszélhettünk. A magyar nyelvű felsőoktatás ebben az időszakban kezdett fejlődni. Érdekes adalék ehhez az, hogy az erdélyi magyarság egyik fő törekvése a kilencvenes évek elején-közepén a kolozsvári magyar egyetem visszaszerzése volt. A román állam erről hallani sem szeretett és cserében minden más - felsőoktatással kapcsolatos - követelésről hajlandó volt tárgyalni. (Lásd erről még: Murvai László: Körkép a romániai magyar oktatásról 1990-2007. Editura Didactică şi Pedagogică, Bukarest.189-201.).
A magyarság vezető politikusai és a szakemberek ezt kihasználva új, kibővített beiskolázási számokat kértek és kaptak. Így, a kétezres évek elejéig, folyamatosan növekedett a magyarul tanuló egyetemisták száma. 1996 után, amikor az RMDSZ kormánykoalícióra lépett, a beiskolázási számok méginkább nagyobbak lettek. Nőtt a magyar nemzetiségű egyetemisták száma is. (Lásd az 1-es táblázat adatait).
Akadémiai év.........A magyar nemzetiségű diákok a felsőoktatásban.......Növekedés százalékban
1998-1999......... 16 118 -
1999-2000......... 19 654 21,9
2000-2001......... 23 281 18,4
2001-2002......... 24 598 5,6

1-es számú táblázat.
A 2007—2011-es időszakban szükségessé vált az új tanügyi törvény kidolgozása. Az akkor hatályban levő 84/1995-ös Törvényt az idő meghaladta. Koncepciójának a modernizálása egyre erélyesebben kopogtatott az oktatás ajtaján. Különben is annyit módosították, hogy azt számítógépen is nehezen lehetett követni. A munkálatok intenzitását az is jelzi, hogy a szaktárca honlapján (www.edu.ro) 2007-ben három törvénytervezetet is lehetett olvasni. Az első változatok azonban jobbára csak a régi cikkelyek átfogalmazását eredményezték. Vagyis olyan visszás helyzet adódott, amely szerint az oktatás szakemberei egyfelőlszorgalmazzák, várják a változtatásokat, valós decentralizálást akarnak, másfelől pedig félnek a szükségesnek ítélt változtatások hatásától, amelyek tisztségek, pozíciók, sőt állások vesztését eredményezhetik. Sajnos, ez napjainkban sem alakul másként. Elég azokra a visszarendező intézkedésekre utalnunk, amelyek az 1/2011-es tanügyi törvény mintegy 150 cikkelyének a megváltoztatását, kiiktatását célozták.
Ebben az idősíkban a magyar nyelvű oktatás új szabályzásában legalább két igen fontos javaslatunk volt. Ezek a törvénykezés diszkriminatív cikkelyeinek a kiiktatását szolgálták (volna).
(1.) Az első arra vonatkozott, hogy a magyar osztályokban a román nyelven kívül minden más tantárgyat anyanyelven adjanak elő.
(2.) A másik, hogy a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos módszer alapján tanítsák. Erre egy másik alfejezetben még visszatérek.
Tény, hogy egyik törvénytervezetből sem lett új tanügyi törvény, mert sem a politikum, sem a szakma nem tartotta azokat megfelelőeknek. A következő érdemleges törvénytervezet 2010-ben került a nyilvánosság elé. Ez már sok pozitívumot tartalmazott. Érződött benne az a szándék, hogy a román oktatás közeledjék az európai „testvéreihez”. Viszont sok olyan törvénycikk maradt benne, főként a humán erőforrást illetően, amely a fölzárkózást sehogyan sem segítette.
Az új tervezet az oktatás szerkezetét 9+1-ben határozta meg. Ez magyarul azt jelenti, hogy az általános és kötelező oktatás kilenc éves lesz és hozzá jön ehhez egy ú.n. előkészítő osztály, amely az óvoda utolsó csoportját emelné át az elemi oktatásba. Az általános oktatás szerkezetét az alábbi életkori beosztás szemlélteti: 0-3, 3-6, 6-7 (előkészítő osztály), 8-12, 13-16. Vagyis a tanulókat legalább 16 éves korig az általános oktatásban tartják. Megjegyzem, hogy 1989 előtt sok külső támadás érte a román tanügyi rendszert amiatt, hogy az általános és kötelező oktatás a gyerekeket 14 éves korukban magukra hagyta.
Ebben az új szerkezetben megvalósulhatott volna az a változás, amely az oktatás tartalmi megújulását is elősegítette volna. Arról van szó, hogy az 1989 előtti 4 (elemi) + 4 (gimnázium) + 4 (líceum) oktatási szerkezet megtartása volens-nolens a régi oktatás tartalmi átmentéséhez is vezetett. Többek között az történt, hogy a tankönyveket 90%-ban ugyanazok a szerzők írták mint 1989 előtt. Ők a régi tankönyveket kevés változtatással, újként tovább görgették. Az a tény is „segítette” a szerzőket, hogy a tankönyvlicitek nem biztosítottak elég időt a kéziratok kidolgozására. Sejtjük, hogy ez a „szervezés” nem teljesen véletlenül történt. Ez lehetett a 2006-ban hivatalban levő miniszter véleménye is, mert leváltotta azokat, akik a tankönyvek kiadásáért feleltek. Ám az eltávolítottak helyét újak foglalták el és, láss csodát, a régi „gyakorlatok” mind a mai napig nem sokat változtak.
Sőt. Hihetetlen, hogy ma már ott tartunk, hogy a romániai, vagyis egy ország V–esei tankönyvek helyett „tankönyvpótlót” fognak kapni. Miután négy évig szintén tankönyvek nélkül tanultak. Micsoda „előrelépés”. Tapasztalataim szerint pedagógusaink között kb. 10—15% képes tankönyvek nélkül dolgozni. De mi lesz a többiekkel? Eddig a tankönyv biztosíték volt arra, hogy a tanulók legalább nagyrészt hallani fognak a curriculumba foglaltakról. És mi lesz a gyerekekkel? Azt, hogy ki állítja a tankönyvpótlókat össze és honnan „másolja” az anyagot, egyáltalán követi-e valaki, tudja-e valaki? Mert ebben a „pótmunkában” az intellektuális szabályokról nemigen lehet szó. Az egész „mentőövnek” messzirőlplágium szaga van. Ki ellenőrzi az anyagot? Ki és miből és milyen szempontok szerint fizeti a munkát? Ezekre a vonatkozásokra a Parlamentben már az érdekesség kedvéért is rá lehetne kérdezni. De maradjunk a saját házunk táján. A magyar iskolákba is román nyelven érkezik ez az „anyag”? Tanárokat is csatolnak hozzájuk? Vagy a magyar iskolások nem kapnak ilyen tankönyvpótlót? A TV-ben hallottuk, hogy a minisztérium illetékesei most gondolkoznak azon, hogy ezeket hogyan magyarítsák. Ki készítse a fordításokat, milyen pénzből? Csak halkan kérdezem: illetékeseink eddig mivel foglalkoztak? Miért nem léptek? Nem tudták, hogy a román gyerekek számára mit készítenek? És akkor mi lesz az esélyegyenlőség elvével? Mi lesz a minőségi oktatással? És végül ki fogja a felelősöket ezért elszámoltatni?
Murvai László
(Folytatjuk) maszol.ro

„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”
Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.
Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.
„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.
Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek
Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.
„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.
Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.
Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig
Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth.
Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.
Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.
Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul
A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.
Tasi Annabella / maszol.ro

Mihályi Molnár László: Az önfeladás csábítása ellen való orvosság (Felvidéki levelek)
Nagyon messzire pillanthatnánk vissza a történelemben annak igazolására, hogy az államhatalmi szintre emelt szemfényvesztések hogyan kezdődnek, és hogy a szép eszmények jelszavaival visszaélve miként lehet embertömegeket jámbor birkaként félrevezetni. Elegendő már csak azt felidézni, amikor a jeruzsálemi főpapok sok pénzt adtak a római katonáknak, hogy hazudjanak a népnek, miszerint Jézus nem támadt fel, mert a testét a tanítványok lopták ki a sírból… és ez a hazugság még napjainkban is gyakran felbukkan a különböző bomlasztó bulvársajtóban…. úgymond a szólásszabadság és véleményszabadság jegyében. Ám egy közelebbi történet a 18. század végén Beethoven korát idézi meg, amikor a jól hangzó szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavaitól a nagy zeneszerző is ámulatba esett, és még szimfóniát is ajánlott a szabadkőművesek császárának nevezett Napóleonnak. Szerencsére idejében világossá vált előtte, hogy a zengzetes szólamok csupán a világhatalmi törekvések elkendőzését szolgálják. Érdekes egyébként, hogy az államcsőd szélére juttatott Franciaország miként és miből tudott néhány éven belül fél milliós hadsereggel hódító háborúkat indítani. Avagy talán az államcsőd látszatát is azok a körök gerjesztették, amelyek végül a ledöntött trón és legyilkolt nemesség helyébe a maguk vérszomjas „forradalmárait” és egy nekik szolgáló császárt ültettek?! A ledöntött oltárok, feldúlt templomok és a nyaktiló alá hurcolt papság útmutatása helyett pedig a pénz, az üzlet és a kamatok imádatát rendelték. És ezt a csalást és tömeggyilkosságot ünneplik minden évben a franciák, akiktől – mint a „művelt nyugat” példaképétől – nekünk tanulnunk kellene. Vajon milyen képet vágna a világ arra a javaslatra, hogy a japánok tegyék ünnepnappá a hirosimai atomtámadást, a németek Drezda porig bombázását, a lengyelek a katyni vérengzést, a zsidók az auschwitzi tábor megnyitását, és hogy ne menjünk messze az időben, az USA-ban milyen ünnep lenne szeptember 11.?! Van persze ott is morbid emlékezés, mert a hálaadás napján azt éljenzik, hogy leigázták, legyilkolták a földrész őslakosságát, és a terület bitorlóivá tehették magukat. Velünk pedig így ünnepeltették négy évtizeden át felszabadulás néven a kommunista szovjet megszállás kezdetét. (Máris hallom, hogy e szavak hallatán a bolsevizmus haszonélvezőinek csemetéi, szellemi és vagyoni örökösei hogyan osztják a „gyűlölködő”, „szélsőséges”, „náci” és egyéb bemagoltatott címkéket, amivel a kimondott igazság miatti szégyenüket, bugris jellemtelenségüket vagy silány értékrendjüket akarják leplezni. Más esetben talán a megbízóik elvárásainak akarnak megfelelni.) Nem kell ezen csodálkozni, mert a XX. század három legveszedelmesebb ideológiáját (bolsevizmust, fasizmust és liberalizmust) egyazon talajból „nemesítették ki” a pénzvilág „bölcsei”, akik pontosan tudják, hogy az istenhittől elszakított, a megélhetési és anyagi hajszának kiszolgáltatott, tudatlanságban tartott és tévhitekre szoktatott, arcukat vesztett emberek tömegei már bármire manipulálhatók. Ráadásul, ha ezeket a csoportokat egymás gyűlöletére is kondicionálják, akkor látszólag még „értelmet” is kaphat az életük az egymás elleni küzdelem és háborúk által. Milyen tragikomikus az a hollywoodi jelenet, amikor az amerikai kiskatona büszkén áldozza fel az életét a „hazáért” vagy a „demokráciáért” a koreai, vietnami, iraki, afganisztáni, líbiai vagy kupricisztáni harcmezőkön. Persze az USA első és második világháborús európai beavatkozása sem fennköltebb ennél, és a szovjet hadseregnek sem volt kevésbé sötét szerepe 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában vagy 1980-ban Afganisztánban. Közben a „demokrácia” feliratú maszlaggal még az is elérhető, hogy a különböző érdekcsoportokat egymás ellen kijátszva jól sakkban tarthatókká válnak, és a jól manipulált tömegtájékoztatással biztosítható, hogy a valódi célokra, okokra és indítékokra soha ne derülhessen fény. Ám akik mégis kíváncsiskodnak, azokat különböző negatív jelzőkkel megbélyegezve, hiteltelenné téve elhallgattatják. Például Wass Albert, az egyik legkiválóbb magyar író is így lett a hazudozók célpontja, a mai napig is aljas támadásoknak kitéve, mert nem volt hajlandó kiszolgálni azt a silány értékrendet, amelynek kényelmetlen az igazság elmondása és a nemzeti-keresztény hagyományok megerősítése, ezért utasították el regényeit a megzsarolt nyomdák Amerikában, de ez már egyre nyilvánvalóbban csak a gyalázkodókat minősíti, mert az életművet nem lehet megkérdőjelezni. Nem új keletű ez a módszer. A három évezredes görög eposzok és drámák, valamint a Szentírás tanításai is figyelmeztetnek arra, hogy a hatalom érvei időlegesen győzedelmeskedhetnek az érvek hatalma fölött, megalázhatják vagy megölhetik az isteni rendhez és a testvéri szeretethez ragaszkodókat, de a gőgös hatalom, a zsarnok király önmaga vesztét készíti elő önkényes cselekedeteivel, és a báránybőrben settenkedő farkasok lelepleződése sem várat magára sokáig. Bár még mindig megetethetőek a jámbor és jóhiszemű emberek azzal az ősi csellel, hamis biztatással, hogy mindenki és bárki előtt tárjuk szélesre az ajtót és kaput, mert hát ugye irgalmasságot kell gyakorolnunk. Azt persze már nem teszik hozzá, hogy a befogadásnak és elfogadásnak is vannak eredendően természetes feltételei, mivel nem a másságot, hanem a másfajta értékeket illik tisztelni. De amikor csak bármiféle másságról szónokolnak, abba már a bűn és a természetellenes, valamint a beteges hajlam is belefér! Éppen ez a céljuk: hogy az emberi értékrend mértékadó szerepét eltorzítsák. Erre a csúsztatásra építette fel a Soros pénztára által támogatott nemzetközi bűnszövetkezet a NYITOTT TÁRSADALOM címkével ellátott programját, amely az „emberi szabadságjogok”, a „demokrácia védelme”, a „kisebbségek támogatása”, a „hátrányos helyzetűek felemelése”, az „információk szabad áramlása”, az „esélyenelőség”, az „önrendelkezés”, a „népakarat” és a „nyilvánossággal az erőszak ellenében” feliratú báránybőrökben a megcélzott országok és népek leigázásának céljával az önfeladásra szeretnék rászedni az embereket. Mindezt az erkölcsi rend felbomlasztásával és népek ellenálló képességének kiiktatásával (a nemzeti, közösségi, családi és hitbéli értékek megkérdőjelezésével), a gazdaság szétzüllesztésével és csődbe juttatásával, eladósítással, magas kamatú hitelek felvételével, a stratégiai szféra felvásárlásával szeretnék elérni. S ahol ez nem sikerül, ott akár fegyveres konfliktusok kiprovokálásával szereznek ürügyet a „jogos beavatkozásra”, a „demokrácia megvédésére”, a „szabadságjogok helyreállítására”. Ezért foglalkoznak annyit ezekkel a kérdésekkel. Nem sokra megyünk az ellenérvekkel, hogy ez a program segítette azt is, hogy megszabaduljunk a kommunista diktatúrától, mert valójában nem a mi szabadulásunk miatt aggódtak. Gazdaságilag roppantották össze a szocializmus eleve bukásra ítélt rendszerét, hogy aztán még olcsóbban vásárolhassák fel, és a „szabad piac” jelszavával máris kiterjeszthették befektetési területeiket, hogy elhelyezzék felesleges és értéktelen (kamatból származó) pénzeiket. Mi pedig az adósrabszolgaság csapdájába estünk, ahol van ugyan szabad piac, de csak annak, akinek pénze van, van szólásszabadság, de nyilvánosságot megint csak az kaphat, akinek tőkéje van sajtóra, nyomdára, könyvkiadásra vagy propagandára. Vagyont pedig csak az szerezhet, aki velük üzletel, annak viszont sajátosan liberális feltételei vannak. Arról pedig, hogy jótékonykodnak, támogatják a civil szférát, csak annyit lehet megállapítani, hogy ennyit áldoznak a farkasok a báránybőr karbantartására, vagyis a lenyúlt milliárdokból ilyenre is juttatnak néhány milliót a látszat fenntartása érdekében, de egyébként különböző fondorlatos programmal végzik aknamunkájukat a választási kampányok befolyásolásától, a jelöltjeik felkészítésén át a liberális maffiát leleplező újságírók elleni propagandáig vagy jogi eljárásokig. Néhány éve már Sorosnak, mint a szellemi kútmérgezés vezéralakjának a megnevezése is felháborodást keltett az általuk felügyelt sajtóban, ami aztán kellő adagolás mellett a közvéleményt is megfertőzte. Aki bírálni merészelte, azt letiltották a sajtójukban vagy a megjelentető újságok nem kaptak pályázati támogatásokat, a bírálót pedig még az antiszemita jelzővel is illették, ami az ő értékrendjükben a hirosimai tömeggyilkosságnál és a Beneš-dekrétumoknál is nagyobb bűn, pedig a szerző még csak nem is tett célzást ennek a bűnöző spekulánsnak a származására, mintha minden közülük való egyén sikkasztó lenne… De ezzel valójában ők kezdtek el zsidózni, aztán kezdték észrevenni, hogy saját pöcegödrükben dagonyáznak, és maradtak a sivalkodó nácizásnál, ami ráadásul ismét egy pontosan meg nem határozott fogalom (mert jelenthet nacionalistát vagyis nemzetit, nemzeti és családi értékeket tisztelőt is, ami viszont az egyik legpozitívabb emberi alapérték és a liberális terjeszkedés egyik leghatékonyabb ellenszere). Lelkük rajta, csak azt igazolták, hogy nincs semmi érvük állításaik védelmére. Csakhogy amíg lesz pénz mögöttük, addig nem hagyják abba, mert mint megélhetési hazudozókat ezért fizetik őket! Persze ostobaság lenne azt gondolnunk, hogy Sorostól megszabadulva majd minden rendbe jön. Hiszen ő is csak egy megbízott stróman, akinek a Nagykutyák adtak néhány milliót, megsúgták, hogy melyik piacot fogják majd romba dönteni, és a tőzsdén ilyen információval milliárdokat lehet kaszálni, a nyereséget viszont a békés adófizetők rovására kellett kiegyenlíteni. Soros pedig a jótevői és megbízói iránti hálából azok utasításai szerint osztogatja millióit. Nem kell sajnálni, hogy elfogy a pénze, a maradékból is busásan dőzsölhet magának, de közben el kell viselnie, hogy őrá köpködnek, mert a mögötte állók azt hirdettetik magukról a sajtójukban, hogy nincsenek, és az egész csupán valamiféle összeesküvés-elmélet. Ezért soha nem is indult ellenük vizsgálat vagy nyomozás, bár ilyen kísérlet miatt eddig már sokan haltak meg (Kenedy elnök is !), kormányok buktak meg, választott országvezetőket likvidáltak, újságok, könyvkiadók, televíziós társaságok és konkurens vállalatok jutottak csődbe. A XX. század két világháborúja és több tucat helyi háborúja, országok feldarabolása terheli számlájukat, de ott csupán a hadikölcsönök kamataiból és fegyverkereskedelemből származó több ezer milliárdos haszon szerepel, mert minden ilyen „üzletet” sokszoros haszonnal zárnak. Az már csak sátáni rangjuk fokmérője, hogy ezért a jövedelemért csak a XX. században legalább százhúsz millió ártatlan embernek kellett meghalnia. Nos ennek a haszonleső „csínytevésnek” bizony nincs emléknapja! És belátható időn belül nem is lesz. Ez viszont ne keserítsen el bennünket, hiszen jó harminc éve még mi is azt hittük, hogy belátható időn belül nem mennek haza a szovjet katonák, s azóta már a Szovjetunió és a kommunista rendszer is összeomlott, mint eddig minden hazugságra és gyarlóságra épített diktátum, megszállás, rendszer és intézmény a világtörténelemben. Széthullott a versailles-i békeszerződések néhány kierőszakolt kreációja, mint Jugoszlávia és Csehszlovákia is… Az isteni gondviselésben bízók viszont megőrizték emberi arcukat, és immár kétezer éve van okunk a reménységre még ebben a siralomvölgyben is, amit egy kis szeretettel és jóindulattal legalább legközelebbi közösségünk, családunk és nemzetünk részére földi paradicsommá tehetünk, amelyben jó lesz, ha nem keverjük össze a jólétet a jóllakottsággal, az életminőséget az életszínvonallal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezüsttányértól fagyöngyig - Beszélgetés Barcsay Tamás történészprofesszorral, a gyalui várkastély örökösével (Örökségünk)
Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.
– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.
– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bánffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.
– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.
– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét...
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.
– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.
– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a visszaigénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.
– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.
– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.
– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.
BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi Domokos versei vásznon, hangokban (Rendhagyó irodalomórák)
Rendhagyó kiállítás színhelyévé változik vasárnap délutántól a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház. Az In memoriam Szilágyi Domokos című tárlat összművészeti megnyilvánulás során elsősorban a diákokat igyekszik megszólítani, a költészet világába kalauzolni a fiatalokat, az általuk is kedvelt módon, így a zene és a képvilág segítségével. A Kézdivásárhelyi Városi Színház, valamint Sepsiszentgyörgy önkormányzatának társulásával létrejövő rendhagyó eseménysorozattal – kiállítás, zenés színpadi produkció, valamint rendhagyó irodalomórák – elsősorban az volt a célunk, hogy minél több középiskolás számára megteremtsük a lehetőséget, hogy egy összművészeti produkció révén másabb képet kapjanak a költészetről, mint művészeti ágazatról, és ne csak tantárgyként ismerkedjenek meg vele. Az általunk felkínált formában talán változik megítélésük, és többen kedvet is kapnak a költészet műveléséhez vagy a versek olvasásához – fejtette ki Ferencz Csaba ötletgazda-kezdeményező, az előadás zeneszerzője. A diákok megszólításának egyik eszköze a zene: a Mácsafej zenekar és Kolcsár József színművész által bemutatandó, A dolgokról egy földi szellemnek című, korábban már több rendben előadott verskoncert ebből a megfontolásból vált az esemény részévé a kiállítás mellett. Szilágyi Domokos, illetve Fekete Vince kortárs költő versei vélhetően sokkal közelebb állnak a korosztályhoz, a fiatalok könnyebben magukévá tehetik az alkotások üzenetét, gondolatiságát, érzelmi töltetét – magyarázta a kezdeményező. A „versfaragás” világába való utazás itt nem ér véget: rendhagyó irodalomóra követi a vasárnapi verskoncertet, amely során mind a kiállításról, mind az előadásról szó esik majd kötetlen formában. A vasárnapi megnyitót követően a Lábas Ház még kilenc alkalommal ad teret eseménynek október 6-ig, ez az utolsó nap, amikor még Plugor Sándor, Csillag István, Kolumbán Hanna, Ferencz Zoltán, Péter Eszter, Sipos Gaudi Tünde képzőművészek alkotásai megtekinthetők. Ferencz Csaba szerint a teljes produkció úgy is értelmezhető, mint Sepsiszentgyörgy önkormányzatának ajándéka a diákoknak iskolakezdésre, az anyagi fedezetet ugyanis a város biztosítja – a helyi képviselő-testület tegnap hagyta jóvá az erre a célra szánt több mint 36 ezer lejes támogatást.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cáfolja a román hírszerzés, hogy vádiratokat állítana össze
A Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI) nem állt és nem áll módjában befolyásolni egy bűnvádi eljárás vagy büntetőper végkimenetelét – mutat rá a titkosszolgálat a honlapján pénteken közzétett közleményében.
A hírszerző szolgálat hangsúlyozza, a SRI-nek a bűnügyi eljárások kezdeti szakaszában kötelessége, hogy a nyomozó hatóságok igénylésére ezek rendelkezésére bocsássa az általa birtokolt adatokat és információkat, a bűnvádi eljárás vagy büntetőper végkimenetelét azonban nem tudja befolyásolni.
„Biztosítunk mindenkit afelől, hogy nem létezik egyetlen olyan vádirat sem, amelyet a Román Hírszerző Szolgálat állított volna össze" – mutat rá az Agerpres hírügynökség által idézett közlemény, amely ugyanakkor felkéri mindazokat, akiknek bizonyítékaik vannak büntetőeljárásokkal kapcsolatos bármiféle visszaélésről, jelentkezzenek ezekkel az illetékes hatóságoknál.
A SRI és az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közötti együttműködéssel kapcsolatban a közlemény megjegyzi, a bűnügyi dossziék monitorozása nem tartozik a hírszerzés hatáskörébe, azonban törvényes kötelessége jelenteni a nyomozó hatóságoknak az észlelt bűncselekményeket.
A titkosszolgálat rámutat: SRI-tisztek kizárólag a törvény által konkrétan megjelölt esetekben – azaz terrorista vagy a nemzetbiztonságot érintő bűncselekmények kapcsán – folytathatnak bűnügyi eljárást, és csak ügyész felügyelete alatt. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy egy külön erre a célra létrehozott parlamenti bizottság ellenőrzi a SRI tevékenységét, a hírszerzés pedig mindig készségesen válaszolt a testület igényléseire.
„A belső, illetve a parlamenti ellenőrzésen kívül a SRI jelenlegi vezetősége kidolgozott és jóváhagyott egy etikai kódexet, amely pontos előírásokat tartalmaz a hírszerző tiszti deontológia tekintetében, és amelyet a hírszerzés minden szintjén felvállaltak és betartanak" – áll még a közleményben.
Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyész szerdán felkérte az igazságszolgáltatási felügyeletet, indítson vizsgálatot azon állításokkal kapcsolatban, amelyeket a SRI egykori tisztje, Daniel Dragomir tett egy televíziós műsorban. A DNA szerdai közleménye értelmében Daniel Dragomir nyilatkozatában azt állította, hogy a vádhatóság nem az ügyészek által gyűjtött bizonyítékok alapján állítja össze vádiratait, hanem a SRI alkalmazottai készítik elő azokat, a DNA ügyészei pedig csak aláírják és elküldik a vádiratokat a bírósághoz. Krónika (Kolozsvár)

Vízaknai magyarok között
A zentai Bajusz Erika a romániai településen töltött kilenc hónapot a Petőfi Sándor Program keretében
A Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indított a Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán. A Petőfi Sándor Program az egykori Monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot.
A program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, segítse a már meglévő kinti közösségeket. A zentai Bajusz Erika ennek a programnak a részeseként töltött tavaly szeptembertől kilenc hónap szolgálatot Vízaknán, Erdély legdélebbi részén, a Nagyszebenhez közeli kis településen.
Fogadószervezete a Református Egyház és az egyház keretében működő Árvácska Gyermekotthon volt. Bajusz Erika elmondása szerint nagyon hálás a sorsnak, amiért éppen oda küldték, hiszen egy olyan közösségbe került, mely nagyon gyorsan befogadta, megszerette, és ennek köszönhetően gyümölcsöző együttműködés alakult ki az ottani magyarok és közte:
– Picike közösségről van szó, háromezren laknak ott és ennek mindössze tíz százaléka magyar. Körülbelül 270 fő református és 30–40 személy katolikus. A vidék egyébként nagyon szép, Vízakna fürdőváros, mely gyógyító, sós tavairól ismert. Tényleg egy végtelenül kedves kis magyar közösségről beszélhetünk az esetükben, akik engem nagyon hamar el is fogadtak, persze ehhez megfelelő alázat és kellő nyitottság is kellett, de én csak jó dolgokat tapasztaltam közöttük. A befogadó szervezetem a Református Egyház volt, a mentorom pedig Csíki-Mákszem Lóránd helyi tiszteletes. A tiszteletes úrral már rögtön a legelején megegyeztünk abban, hogy korosztályokra bontva szervezünk programokat, tehát nemcsak a gyerekekkel foglalkozom, hanem az ifjúsággal és az idősekkel egyaránt. A gyermekekkel töltöttem a legtöbb időt, hétvégenként sokszor magyar népmesékkel foglalkoztunk, kézműveskedtünk, bővítettük magyar nyelvi ismeretüket. Mivel ott csak elsőtől negyedik osztályig tanulhatnak anyanyelvükön, érezhető, hogy nehezen megy nekik az írás, olvasás magyarul. Ötödiktől már mindent románul tanulnak, és ez sajnos nagyon hamar meglátszik a nyelvhasználatukon is, meg az írásukon, olvasásukon is. Ezt a hiányt igyekeztünk a hétvégi foglalkozásokon pótolni. Ezenkívül szezonális foglalkozásokat is kitaláltunk, volt pl. szüreti program, karácsonyi program, novembertől pedig általam elindult a városban a magyar néptáncoktatás gyerekeknek, és lett is négy állandó párunk. Az ifjúságnak játék- és kvízesteket tartottam, olyanokat, amelyek történelmünkhöz, kultúránkhoz kapcsolódtak, az időseknek pedig irodalmi délutánokat szerveztem. Nagyon szerettem volna a három generációt valahogy összekapcsolni, ezért egy olyan foglalkozást is bevezettünk, amelyen egy-egy helyi időstől tanultunk. Mindig valaki mást kértünk meg arra, hogy az általa ápolt hagyományt, vagy az általa művelt foglalkozást bemutassa, megtanítsa a fiatalabbakkal. Így volt hímzés, farsangi fánk, vagy ahogyan ők mondják, pánkókészítés. Olyanra is volt példa, hogy felelevenítettük azokat a hagyományokat, amelyekről kezdtek megfeledkezni, így volt pl. szemeskukorica-főzés. Tavaly ősszel a fiatalok egy csoportjával Brüsszelbe utaztunk Gál Kinga Európai Parlamenti képviselő meghívására. Hat vízaknai fiatal utazhatott így el Brüsszelbe, és ott meglátogattuk a parlamentet, szétnéztünk a városban és a képviselő asszonnyal is találkoztunk, és vele az erdélyi kisebbség létéről beszélgettünk. Minden hónapban előadást tartottunk a gyermekekkel, ez kötődhetett nemzeti ünnephez, továbbá megünnepeltük a magyar kultúra napját, a karácsonyt, a húsvétot. Nagyon sok magyar népdalt és verset tanultunk, ezzel fejlesztve a szókincsüket – magyarázta a zentai ösztöndíjas.
Erika elmesélte, hogy a szolgálata hivatalosan májusig tartott, de ő még június közepén is Vízaknán volt és szervezkedett. A nyarat itthon töltötte, viszont szeptembertől ismét visszament az erdélyi közösségbe, hiszen ez a mentora és az ottani magyarok külön kérése volt. Erika tehát újabb kilenc hónapot tölt Vízaknán, és már most is azon fáradozik, hogy minél kiválóbbra sikerüljön az általa megálmodott 1. Vízaknai magyar nap, melynek megünneplését október 7-ére tűzték ki.
Kérdésemre elmondta, azok után, hogy Zentán olyan közegben nőtt fel, ahol a magyarság tömbben van, és szabadon gyakorolhatja anyanyelvét, nagyon érdekes volt belelátni egy olyan közösség életébe, mely nem tudja korlátlanul használni anyanyelvét a mindennapokban. Szerinte ezért van ott nagyon fontos szerepe az egyháznak, mert az egy olyan közösséget teremt, ahol még magyarul tudnak beszélni, tanulni. Akinek Vízaknán fontos a magyarsága, az ott élhet ezzel a lehetőséggel.
Erika egyébként Szegeden harmadéves orvostanhallgató, és a vízaknai szolgálat érdekében két évre felfüggesztette tanulmányait.
A program végeztével meg kellett fogalmaznia egy mondatot, hogy mit is kapott a 9 hónap alatt, milyen érzésekkel tért haza, az ő mottója így szólt: „Ahol egyetlen magyar szív is dobog, ott van feladatunk. Ez a feladat és szolgálat persze nem mindig könnyű, de hiszem azt, hogy szeretettel és áldással teli. Ilyen volt az én 9 hónapom is Vízaknán, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok a helyi közösségnek, a mentoromnak és a Jóistennek.”
Homolya Horváth Ágnes / magyarszo.rs/hu

A BÖGÖZI TEMPLOM ÉS AZ AHHOZ HASONLÓ MŰEMLÉK ÉPÜLETEK IS BIZONYÍTJÁK, HOGY MI NEM CSAK 100, HANEM 1000 ÉVE ITT VAGYUNK!
– Műemlék épületeinkkel, templomainkkal is tudjuk igazolni, hogy több mint ezer éve itt vagyunk, ezért is fontos vigyázni rájuk úgy, hogy közben használni tudjuk – fogalmazott Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke azon az örökségvédelmi konferencián, amelyet a Magyar Művészeti Akadémia szervezett a Szent László Emlékév keretében szeptember 16-án Bögözben a műemléktemplomban. Bejelentette, jövőre, ha minden jól megy, a helyiek számíthatnak a megyei tanács támogatására az orgona feljavításában az egyházakat támogató programon keresztül.
A kiállítással és könyvbemutatóval egybekötött konferencián rövid előadások keretében áttekintették a kárpát-medencei magyar műemlékekhez kapcsolódó műemlékvédelmi tevékenységeket, tendenciákat. Borboly Csaba a kárpát-medencei magyar vonatkozású épített örökség védelmét érintő találkozón Hargita Megye Tanácsa műemlékvédelmi programjait mutatta be.
Köztük a több éves régészeti programot, amely a megyei tanács kezdeményezésére indult el Hargita megyei régészeti lelőhelyek feltérképezése, bemutatása, megismertetése a fiatal generációval illetve régészeti ásatások támogatása céljából szakemberek bevonásával. Beszélt a faluképvédelmi programról, amelynek célja azonosítani és megmenteni a megye településeinek népi építészeti értékeit. 2009 és 2017 között 85 település tanulmányának elkészítése történt meg, 20 helyi építész bevonásával. Továbbá ismertette a 2004-től folyamatosan működő műemlékvédelmi programot, amely révén az egyházi tulajdonban levő műemlékek mellett a magántulajdonban levő műemlékeket is támogatják.
A kezdetben 100.000 lejes évi keretet fokozatosan emelték, a tavalytól már 600.000 lejt különít el a megyei tanács Hargita megyei műemlékek felújítására. Ezen program keretében a bögözi református templom felújítására is fordítottak összegeket, hogy megvalósulhasson kezdetben az állapotfelmérés, megvalósíthatósági tanulmány, falképek, kőelemek és bútorzat restaurálása.
Ezenkívül a megyei tanács elnöke megemlítette a Székelykapu programot, amelyet a Hargita Megyéért Egyesülettel közösen folytatnak eddig összesen 73 kapu állagmegőrzését vagy teljes felújítását sikerült elvégezni. Az elhangzottakról a következő oldalakon tájékozódhatnak: http://epitettorokseg.ro/, http://virtualisszekelyfold.ro/, http://szekelyfold-360.ro/. Ugyanakkor vallás turizmus témában a Mária útról beszélt, amelynek kiépítése folyamatban van Hargita megyében első lépésként egy száz kilométeres szakasz kijelölésével kezdik, amelyen végighaladva a zarándokok gyalog tehetik meg az utolsó kilométereket a csíksomlyói búcsúra. A zarándokút kiépítésének folytatása Erdélyben az egyházak megerősítését is eredményezné.
Továbbá a megyei tanács elnöke kitért arra, milyen területeken szeretne együttműködést a Magyar Művészeti Akadémiával. Az akadémia főtitkára, Kucsera Tamás Gergely szintén előadást tartott bemutatva intézményük örökségvédelemhez, műemlékvédelemhez kapcsolódó tevékenységét. Beszélt arról, mi történik, ha nem megóvjuk a régit, hanem nagyobbat építünk, elveszíti az értékét, ha az én kerül a középpontba, a lélek finomságának a hiánya lesz jellemző. A főtitkár jelezte, szívesen várja a megyei tanács kérdéseit, terveit, hogy közös programokat valósíthassanak meg.
Hargita Megyei Tanács sajtóközleménye; Erdély.ma