Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. augusztus 3.
Rétegről rétegre: feltárul Udvarhely múltja – Római település maradványai a város központjában
Római házi oltár, majdnem ép kerámiaedény, 15. századi ház és kályhacsempék is előkerültek már abból a rendkívüli ásatásból, amely a Székelytámadt-vár közelében zajlik. A feltárás rendkívüli, ugyanis a történelmi városrészben ilyen nagyméretű, összefüggő területen még nem zajlott kutatás. A leletek fényében nagy volumenű várostörténeti kiállításra van kilátás.
Tompa László utcában áll még a Kapusi-háznak nevezett ingatlan homlokzata. Korábban írtunk már róla, hogy az 1800-as évek végén emelt épület lebontása felhördülést váltott ki a város arculatáért aggódó civilek körében. Épület már nincs, de lesz új, és mivel műemlékövezetben található a telek, a műemlékvédelem teljes feltárást ír elő. Azokon a részeken, ahová építkezni akarnak, a régészeknek át kell vizsgálniuk minden réteget, míg csak a steril altalajt el nem érik.
Földbe vájt nemesi otthon
A lebontott épület pincéjében kezdték a munkát, ez a boltozott épületrész a legkorábbi része az ingatlannak. Nyárádi Zsolt, a Haáz Rezső Múzeum munkatársa, az ásatást vezető régész mutatja a még álló homlokzat tövében azokat a helyeket, ahol nagy szemetesgödröket találtak, majd a kipucolás után – meglepő módon már elég mélyen – izgalmas objektumokra is bukkantak.
– Szinte teljes egészében sikerült feltárni egy 15. századi, földbe épített házat, amely leégett valamikor. Úgy kell ezt elképzelni, hogy kb. egy méter mélységben ástak egy nagy gödröt, a széleit kirakták apró kövekkel, és boronavázas szerkezetet emeltek rá. Ez a legkorábbi teljesen feltárt középkori lakóépület a város területéről – jegyezte meg a régész.
Jól restaurálható edényeket találtak benne, fémeszközöket (sarlót, kapát), apró fémtárgyakat, és a délnyugati sarokban egy kandallószerű tűzhelynek a maradványait. Ezt is belemélyítették az agyagos talajba, majd faragott kövekből, kályhaszemekkel, alakos kályhacsempékből építették meg a felső részét.
– A kályhacsempék nagyon izgalmasak, hiszen a csempekályha mint fűtőrendszer megjelenését mutatja, Székelykeresztúr környékéről ismerünk ebből a korszakból ehhez hasonló tárgyakat – mondta Nyárádi Zsolt. – A lakóház méreteiből, illetve a kályhacsempék színvonalából kiindulva egy nemesi, gazdagabb család lakóhelyét találhattuk meg – fűzte hozzá.
Régi utca, régi kút
Arra is fény derült a feltárás során, hogy az épület előtti utca, a mai Tompa László utca már nagyon régi, itt az Árpád-kortól kezdve, végig a középkoron át mindig utca húzódott, amely a vár irányába vitt. Ugyanis a 15. századi ház, majd a boltozatos pince építésekor két Árpád-kori házat is átvágtak (az egyikből egy pénzérme is előkerült, amit még nem sikerült meghatározni). Előkerült egy régi kút is, amelyet 50-60 centiméter szélességben körbe kiraktak kővel. Bár a vízhozama még ma is bő, egy idő után dögkútnak használták, hiszen rengeteg állatcsont került elő belőle. Az alján farönköket helyeztek el, amelyek annyira jó állapotban maradtak meg, hogy dendrológiai elemzés után pontos keltezést adhatnak, és kiderül, hogy kapcsolatban állott-e a feltárt 15-dik századi házzal.
Vissza a rómaiakig
A homlokzattól távolodva került elő a legtöbb lelet, ezeket már a római kor hagyta ránk. Lakóházak nyomait, több mint másfél méter vastag, átvizsgálásra váró rétegsorokat tártak fel. Kerámiatöredékek, állatcsontok kerültek elő, de olyan ritkaságok is, mint ezüst és bronz pénzérmék, csont és bronz hajtűk, bronz karperecek, és ami nagyon kiemelkedőnek számít: megtalálták egy Silvanus isten tiszteletére emelt házi oltár maradványait. Feliratos lámpákat, terra sigillatákat, azaz nagyon díszes, kisebb méretű, finoman kidolgozott edények töredékeit is kiásták, és amelyek valószínűleg „importként” kerültek ide. Ezeknek pontosan meghatározható a kora, még származási helye is – tudtuk meg az ásatásvezető régésztől.
– Állandó, letelepedett római lakosság jelenlétét bizonyítják ezek a leletek. Bár továbbra sem tudjuk, hogy pontosan hol helyezkedett el a római castrum, a most feltárt római településnyomok is azt mutathatják, hogy valahol a közelben lehetett, azaz talán tényleg a vár területén. Az anyag feldolgozása után hátha sikerül még közelebb jutnunk a római erőd behatárolásához – vélekedett Nyárádi Zsolt.
A kiásott, már megtisztított pénzérmék a Kr. u. 150 körüli időszakra keltezhetők. Feltártak egy római korból való kutat is, abból került elő egy majdnem teljesen ép, jó minőségű, vöröses, kétfülű kerámiaedény, amelyet valószínűleg egykor beleejthettek a vízbe.
Kincsek a föld alatt
Az ásatást májusban kezdték el, mintegy 600-700 négyzetméternyi területen kell megbolygatni a talajt. Tegnap épp egy épület nyomait kutatták, ami már a római réteg fölött került elő, talán a 15-dik századnál valamivel korábbi időkből. Nemrég előkerült egy nagyon szép övcsat és nyílhegy is. A régészek nagyon nagy mélységekben dolgoznak, erre ők maguk sem számítottak. Ahogy a telken haladtak észak felé, egyre mélyebb és mélyebb rétegsorok kerültek elő. Valószínűleg geológiai magyarázata lehet a jelenségnek Nyárádi szerint, talán valami meder lehetett itt egykor, ami miatt nagyon lejtett a terület, csak az eltelt évszázadok alatt feltelt. Jelenleg a felszíntől 3 és fél méterre is dolgoznak. Egy, a telken átvezető, régi, de még aktív szennyvízcsatorna nehezíti a feltáró munkát, mert folyamatosan szivárog belőle (és szivárgott eddig is) a bűzös folyadék.
A vizigótok is jártak itt?
Ekkora volumenű ásatás a középkori város belterületén, az egykori római település helyén még nem volt, és nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy lesz még ilyen. A római rétegeket tekintve ez a legelső szakszerű feltárás – közölte Nyárádi. A régész szerint a kutatás jelentőségét emeli az előkerült leletanyag is.
– Nagyon jó várostörténeti kiállítást lehet majd készíteni az objektumok (ház, kályha stb.) rekonstrukciójával, a tárgyak restaurálása után – hangsúlyozta.
Ugyanakkor rendkívül érdekes fénybe helyezi az udvarhelyi ásatásokat az a tény is, hogy ezzel a munkával párhuzamosan zajlik a város határában az Erdély területéről eddig előkerült legnagyobb vizigót település kutatása (a témáról már többször írtunk). Ott előkerültek olyan tárgyak, faragott kövek, téglák, amiket éppen innen, a most feltárt római településről hurcolhattak el azok a vizigótok, akik egyben a római kor végét is jelentették ebben a térségben. Hargita Népe (Csíkszereda)
Római házi oltár, majdnem ép kerámiaedény, 15. századi ház és kályhacsempék is előkerültek már abból a rendkívüli ásatásból, amely a Székelytámadt-vár közelében zajlik. A feltárás rendkívüli, ugyanis a történelmi városrészben ilyen nagyméretű, összefüggő területen még nem zajlott kutatás. A leletek fényében nagy volumenű várostörténeti kiállításra van kilátás.
Tompa László utcában áll még a Kapusi-háznak nevezett ingatlan homlokzata. Korábban írtunk már róla, hogy az 1800-as évek végén emelt épület lebontása felhördülést váltott ki a város arculatáért aggódó civilek körében. Épület már nincs, de lesz új, és mivel műemlékövezetben található a telek, a műemlékvédelem teljes feltárást ír elő. Azokon a részeken, ahová építkezni akarnak, a régészeknek át kell vizsgálniuk minden réteget, míg csak a steril altalajt el nem érik.
Földbe vájt nemesi otthon
A lebontott épület pincéjében kezdték a munkát, ez a boltozott épületrész a legkorábbi része az ingatlannak. Nyárádi Zsolt, a Haáz Rezső Múzeum munkatársa, az ásatást vezető régész mutatja a még álló homlokzat tövében azokat a helyeket, ahol nagy szemetesgödröket találtak, majd a kipucolás után – meglepő módon már elég mélyen – izgalmas objektumokra is bukkantak.
– Szinte teljes egészében sikerült feltárni egy 15. századi, földbe épített házat, amely leégett valamikor. Úgy kell ezt elképzelni, hogy kb. egy méter mélységben ástak egy nagy gödröt, a széleit kirakták apró kövekkel, és boronavázas szerkezetet emeltek rá. Ez a legkorábbi teljesen feltárt középkori lakóépület a város területéről – jegyezte meg a régész.
Jól restaurálható edényeket találtak benne, fémeszközöket (sarlót, kapát), apró fémtárgyakat, és a délnyugati sarokban egy kandallószerű tűzhelynek a maradványait. Ezt is belemélyítették az agyagos talajba, majd faragott kövekből, kályhaszemekkel, alakos kályhacsempékből építették meg a felső részét.
– A kályhacsempék nagyon izgalmasak, hiszen a csempekályha mint fűtőrendszer megjelenését mutatja, Székelykeresztúr környékéről ismerünk ebből a korszakból ehhez hasonló tárgyakat – mondta Nyárádi Zsolt. – A lakóház méreteiből, illetve a kályhacsempék színvonalából kiindulva egy nemesi, gazdagabb család lakóhelyét találhattuk meg – fűzte hozzá.
Régi utca, régi kút
Arra is fény derült a feltárás során, hogy az épület előtti utca, a mai Tompa László utca már nagyon régi, itt az Árpád-kortól kezdve, végig a középkoron át mindig utca húzódott, amely a vár irányába vitt. Ugyanis a 15. századi ház, majd a boltozatos pince építésekor két Árpád-kori házat is átvágtak (az egyikből egy pénzérme is előkerült, amit még nem sikerült meghatározni). Előkerült egy régi kút is, amelyet 50-60 centiméter szélességben körbe kiraktak kővel. Bár a vízhozama még ma is bő, egy idő után dögkútnak használták, hiszen rengeteg állatcsont került elő belőle. Az alján farönköket helyeztek el, amelyek annyira jó állapotban maradtak meg, hogy dendrológiai elemzés után pontos keltezést adhatnak, és kiderül, hogy kapcsolatban állott-e a feltárt 15-dik századi házzal.
Vissza a rómaiakig
A homlokzattól távolodva került elő a legtöbb lelet, ezeket már a római kor hagyta ránk. Lakóházak nyomait, több mint másfél méter vastag, átvizsgálásra váró rétegsorokat tártak fel. Kerámiatöredékek, állatcsontok kerültek elő, de olyan ritkaságok is, mint ezüst és bronz pénzérmék, csont és bronz hajtűk, bronz karperecek, és ami nagyon kiemelkedőnek számít: megtalálták egy Silvanus isten tiszteletére emelt házi oltár maradványait. Feliratos lámpákat, terra sigillatákat, azaz nagyon díszes, kisebb méretű, finoman kidolgozott edények töredékeit is kiásták, és amelyek valószínűleg „importként” kerültek ide. Ezeknek pontosan meghatározható a kora, még származási helye is – tudtuk meg az ásatásvezető régésztől.
– Állandó, letelepedett római lakosság jelenlétét bizonyítják ezek a leletek. Bár továbbra sem tudjuk, hogy pontosan hol helyezkedett el a római castrum, a most feltárt római településnyomok is azt mutathatják, hogy valahol a közelben lehetett, azaz talán tényleg a vár területén. Az anyag feldolgozása után hátha sikerül még közelebb jutnunk a római erőd behatárolásához – vélekedett Nyárádi Zsolt.
A kiásott, már megtisztított pénzérmék a Kr. u. 150 körüli időszakra keltezhetők. Feltártak egy római korból való kutat is, abból került elő egy majdnem teljesen ép, jó minőségű, vöröses, kétfülű kerámiaedény, amelyet valószínűleg egykor beleejthettek a vízbe.
Kincsek a föld alatt
Az ásatást májusban kezdték el, mintegy 600-700 négyzetméternyi területen kell megbolygatni a talajt. Tegnap épp egy épület nyomait kutatták, ami már a római réteg fölött került elő, talán a 15-dik századnál valamivel korábbi időkből. Nemrég előkerült egy nagyon szép övcsat és nyílhegy is. A régészek nagyon nagy mélységekben dolgoznak, erre ők maguk sem számítottak. Ahogy a telken haladtak észak felé, egyre mélyebb és mélyebb rétegsorok kerültek elő. Valószínűleg geológiai magyarázata lehet a jelenségnek Nyárádi szerint, talán valami meder lehetett itt egykor, ami miatt nagyon lejtett a terület, csak az eltelt évszázadok alatt feltelt. Jelenleg a felszíntől 3 és fél méterre is dolgoznak. Egy, a telken átvezető, régi, de még aktív szennyvízcsatorna nehezíti a feltáró munkát, mert folyamatosan szivárog belőle (és szivárgott eddig is) a bűzös folyadék.
A vizigótok is jártak itt?
Ekkora volumenű ásatás a középkori város belterületén, az egykori római település helyén még nem volt, és nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy lesz még ilyen. A római rétegeket tekintve ez a legelső szakszerű feltárás – közölte Nyárádi. A régész szerint a kutatás jelentőségét emeli az előkerült leletanyag is.
– Nagyon jó várostörténeti kiállítást lehet majd készíteni az objektumok (ház, kályha stb.) rekonstrukciójával, a tárgyak restaurálása után – hangsúlyozta.
Ugyanakkor rendkívül érdekes fénybe helyezi az udvarhelyi ásatásokat az a tény is, hogy ezzel a munkával párhuzamosan zajlik a város határában az Erdély területéről eddig előkerült legnagyobb vizigót település kutatása (a témáról már többször írtunk). Ott előkerültek olyan tárgyak, faragott kövek, téglák, amiket éppen innen, a most feltárt római településről hurcolhattak el azok a vizigótok, akik egyben a római kor végét is jelentették ebben a térségben. Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. augusztus 3.
Eszmék harca
A napokban jelent meg a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó gondozásában Márton Áron kéziratban fennmaradt beszédeit, feljegyzéseit tartalmazó kötet Eszmék harca címmel. Az alábbiakban a dr. Marton József és Kuszálik Péter által jegyzett előszóból közlünk részletet.
Jelen kötetünkben Márton Áronnak azokat a – kéziratban fennmaradt – beszédeit, vázlatait, feljegyzéseit tesszük közzé, amelyekben a különféle világnézeteket ismerteti, párhuzamba állítva azokat a keresztény világnézettel.
Előadásainak, cikkeinek stílusa nemegyszer didaktikus (de sosem kioktató), elvégre az oktatásról, ismeretközlésről – mi több: (nép)nevelésről – van szó. Beszédeinek hallgatósága jobbára diákokból állt, akik érdeklődve hallgatták a tehetséges prédikátort.
Márton Áron nem nézhette tétlenül, hogy a főiskolás ifjúság kiszolgáltatottan álljon az ellentétes erejű gondolatok ütközőjében. Figyelmeztette őket az ’izmusok’ csalóka mivoltára. Írásainak, beszédeinek témája részben átfedést mutat könyvsorozatunk 8. – Nevelés című – kötetének témájával. Egyetemi lelkészként és népszövetségi vezetőként egyaránt kötelességének tartotta népének művelését, tanítványainak nevelését.
Kár lenne tagadni szavainak aktualitását, amelyekből kicsendül az utókornak – a mai olvasónak – szánt üzenet: ne röstelljétek minél többet tenni önmagatok és maradékaitok nevelése, oktatása érdekében! Márton Áron ösztönző példákat állít elénk, a hasonló sorsból kiemelkedő népek népművelését ismerteti. Szerinte a kis nemzetek, mint amilyen a magyar is, az igazság keresésében és a teljes igazság követésében nem bódulhatnak sápadtan libegő lidércfények után. Míg a nagy nemzetek meggondolatlan lépéseik vesztességeit hamarabb kiheverik, addig a kis népek létüket teszik kockára. Szomorúan állapítja meg, hogy sohasem tanultunk a múlt hibáiból. Egyetlen járható út ködlik fel a szemhatáron: „Helyre kell állítanunk a bizalmat egymás iránt, s ennek két föltétele van: be kell bizonyítania mindenkinek, kétségbevonhatatlan tettekkel, hogy nem jár külön utakon sem előny, sem kötöttség nevében, és meg kell tanulnunk a nyílt, egyenes beszédet, a határozott igen-t és a határozott nem-et, főképp, amikor színvallásról, elvi állásfoglalásról, közérdekű elhatározásokról van szó.” Hargita Népe (Csíkszereda)
A napokban jelent meg a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó gondozásában Márton Áron kéziratban fennmaradt beszédeit, feljegyzéseit tartalmazó kötet Eszmék harca címmel. Az alábbiakban a dr. Marton József és Kuszálik Péter által jegyzett előszóból közlünk részletet.
Jelen kötetünkben Márton Áronnak azokat a – kéziratban fennmaradt – beszédeit, vázlatait, feljegyzéseit tesszük közzé, amelyekben a különféle világnézeteket ismerteti, párhuzamba állítva azokat a keresztény világnézettel.
Előadásainak, cikkeinek stílusa nemegyszer didaktikus (de sosem kioktató), elvégre az oktatásról, ismeretközlésről – mi több: (nép)nevelésről – van szó. Beszédeinek hallgatósága jobbára diákokból állt, akik érdeklődve hallgatták a tehetséges prédikátort.
Márton Áron nem nézhette tétlenül, hogy a főiskolás ifjúság kiszolgáltatottan álljon az ellentétes erejű gondolatok ütközőjében. Figyelmeztette őket az ’izmusok’ csalóka mivoltára. Írásainak, beszédeinek témája részben átfedést mutat könyvsorozatunk 8. – Nevelés című – kötetének témájával. Egyetemi lelkészként és népszövetségi vezetőként egyaránt kötelességének tartotta népének művelését, tanítványainak nevelését.
Kár lenne tagadni szavainak aktualitását, amelyekből kicsendül az utókornak – a mai olvasónak – szánt üzenet: ne röstelljétek minél többet tenni önmagatok és maradékaitok nevelése, oktatása érdekében! Márton Áron ösztönző példákat állít elénk, a hasonló sorsból kiemelkedő népek népművelését ismerteti. Szerinte a kis nemzetek, mint amilyen a magyar is, az igazság keresésében és a teljes igazság követésében nem bódulhatnak sápadtan libegő lidércfények után. Míg a nagy nemzetek meggondolatlan lépéseik vesztességeit hamarabb kiheverik, addig a kis népek létüket teszik kockára. Szomorúan állapítja meg, hogy sohasem tanultunk a múlt hibáiból. Egyetlen járható út ködlik fel a szemhatáron: „Helyre kell állítanunk a bizalmat egymás iránt, s ennek két föltétele van: be kell bizonyítania mindenkinek, kétségbevonhatatlan tettekkel, hogy nem jár külön utakon sem előny, sem kötöttség nevében, és meg kell tanulnunk a nyílt, egyenes beszédet, a határozott igen-t és a határozott nem-et, főképp, amikor színvallásról, elvi állásfoglalásról, közérdekű elhatározásokról van szó.” Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. augusztus 3.
Történelmi templomok és zsinagógák albuma
Szerda este a PBMET szervezésében egy albumot, Péter I. Zoltán Nagyvárad történelmi templomai és zsinagógái című kötetét mutatták be a váradi Lorántffy Központban. 28 templomról és zsinagógáról található fotó és rövid leírás az igényes kivitelezésű kiadványban.
A rekkenő hőség ellenére szép számban megjelent érdeklődőt Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke üdvözölte. Megjegyezte: egy rendhagyó kötetről van szó, hiszen általában helytörténeti, néprajzi vagy műemlékvédelmi témájú könyvet adnak ki, albumot ritkán. Ezúttal azonban kivételt tettek, mivel úgy érezték, szükség lenne egy olyan reprezentatív kiadványra, melyet ajándékba lehet adni rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, és egyúttal kitűnő protokoll adomány is azoknak, akik jobban meg akarják ismerni Nagyváradot. Azért esett a választásuk a templomokra, mivel túlzás nélkül állítható, hogy Várad tulajdonképpen a templomok városa, 60-70-re tehető ezek száma. A 18-19. századi, történelmi templomok mellett döntöttek, és szokásuktól eltérően a féloldalnyi, vagy akár egy egész lapot elfoglaló képekre helyezték a hangsúlyt, a szövegek tehát rövid terjedelműek. Úgy fogalmazott: tudják azt, hogy mindenki ismeri a templomokat, de az talán kevésbé van a köztudatban, hogy mikor épületek, kik az építészek, milyen művészeti kincseket rejtenek. Sajnos az 1600-as években minden templomot leromboltak a törökök, pedig korábban szinte minden városrészben volt istenháza, így azonban ennél korábbi most már nincs Váradon. Egy kivétel van, a biharpüspöki református templom, mely a 15. században épült, illetve a déli fala jóval régebbi lehet, valószínűleg a 12. században emelhették.
Kronológiai sorrendben következik a Szent Brigitta római katolikus templom, ma Szentháromság/ Sf. Treime ortodox templom. Benkovich Ágoston püspök rendelte el az építését 1693-ban, és rövid ideig, 1723-ig ideiglenes püspöki rezidenciaként funkcionált, mint a város második székesegyháza. Később birtokolták a ferencesek, a pálosok, az örmény katolikusok és a rutén görögkatolikusok is. 1948-ban, amikor betiltották a görögkatolikus egyházat, az ortodoxok tulajdonába került, az viszont kevés publicitást kapott, hogy 2017-ben a Római Katolikus Püspökség jogilag visszakapta a kis templomot.
Különböző stílusok
Az 1700-as években a kornak megfelelően barokk stílusban épültek a templomok: a harmadik székesegyház szerepét betöltő Szent László újvárosi római katolikus plébániatemplom, a szőllősi római katolikus plébániatemplom (provinciális barokk), az eredetileg pálos, napjainkban viszont premontrei széktemplom (klasszicizáló barokk), az 1751-1780 között épült, Basilica Minor egyházi rangú Nagyboldogasszony-székesegyház, (klasszicizáló barokk), az irgalmas rend kápolnája, a velencei ortodox templom (provinciális barokk), a római katolikus vártemplom (dísztelen barokk), az újvárosi ortodox katedrális, közismert nevén Holdas templom (klasszicizáló barokk), a gótikus Orsolya-rendi Szent Anna zárdatemplom, valamint az 1785-1786-ban épült olaszi református templom, melynek a tornya később készült el (barokk stílusú, majd az átalakítás után erősen klasszicizáló homlokzat).
19. századi a Szent Miklós görögkatolikus katedrális (klasszicizáló barokk), az újvárosi református templom és a Sarlós Boldogasszony tiszteletére felszentelt kapucinus templom (mindkettő klasszicista stílusú), a görögkatolikus szemináriumi templom (romantikus stílus), a velencei római katolikus plébániatemplom, a Cion-temploma neológ zsinagóga (a 19. századi historizmus jegyében épült, mór stíluselemek felhasználásával), a Zárda/Mihai Viteazul utcai ortodox zsinagóga (eklektikus stílus, mór elemekkel gazdagítva, és a biharpüspöki római katolikus plébániatemplom (neoromán stílus).
Már a 20. század produktuma az evangélikus-lutheránus templom (historizáló stílus neogótikus elemekkel), a Barátok temploma (eklektikus stílus, a barokk korból való ferencesrendi templom helyére épült), a belvárosi magyar baptista templom, az újvárosi ortodox templom (egykori temetőkápolna), az őssi Kis Szent Szent Teréz római katolikus plébániatemplom (neoromán stílus), a Katalin-telepi lazarista templom (történetieskedő formákat követő stílus, túlsúlyban neoromán elemekkel), a rogériuszi ortodox Kék templom, valamint a várad-réti református templom, melynek érdekessége, hogy stílusát tekintve a századfordulós szecessziós építészethez kell sorolni, s azon belül is a kalotaszegi népi építészeten alapuló Kós Károly nevével fémjelzett irányzathoz.
Az album a nagyváradi Litera Print nyomdában készült, a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság támogatásával. Szerkesztője Dukrét Géza, a fényképek Ovi D. Poptól, a Voiticsek-házaspártól, Lakatos Attilától, Mátyás Attilától és a várad-őssi plébánia archívumából származnak. A szövegkorrektúráért ZALDEr Éva felelt, illetve a rendezvényen Mihálka Magdolna neve is elhangzott, mint korrektoré.
Lelki leltár
Péter I. Zoltán azt mondta: nehéz volt a szövet megírni abból a szempontból, hogy a bőség zavarával küzdött, de a képek miatt nem haladhattak meg a rövid leíró szövegek bizonyos karakterszámot. Voiticsek Ilona nyomdász szerint a tartalom hozza a formát, a szerző úgymond kötelezi a nyomdát arra, hogy mindent megtegyen ami a képességeiből telik. Veres-Kovács Attila várad-olaszi református tiszteletes azért mondott köszönetet, hogy a kiadó és a szerző egy „lelki leltározás, szellemi múzeum létrehozásával” beszéltetik azokat a szakrális tereket, melyek napjainkban egyre inkább visszaszorulnak, és ezáltal visszahozták ezeket a köztudatba. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke Dukrét Géza és PBMET az elmúlt 27 évben kifejtett tevékenységét méltatta.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Szerda este a PBMET szervezésében egy albumot, Péter I. Zoltán Nagyvárad történelmi templomai és zsinagógái című kötetét mutatták be a váradi Lorántffy Központban. 28 templomról és zsinagógáról található fotó és rövid leírás az igényes kivitelezésű kiadványban.
A rekkenő hőség ellenére szép számban megjelent érdeklődőt Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke üdvözölte. Megjegyezte: egy rendhagyó kötetről van szó, hiszen általában helytörténeti, néprajzi vagy műemlékvédelmi témájú könyvet adnak ki, albumot ritkán. Ezúttal azonban kivételt tettek, mivel úgy érezték, szükség lenne egy olyan reprezentatív kiadványra, melyet ajándékba lehet adni rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, és egyúttal kitűnő protokoll adomány is azoknak, akik jobban meg akarják ismerni Nagyváradot. Azért esett a választásuk a templomokra, mivel túlzás nélkül állítható, hogy Várad tulajdonképpen a templomok városa, 60-70-re tehető ezek száma. A 18-19. századi, történelmi templomok mellett döntöttek, és szokásuktól eltérően a féloldalnyi, vagy akár egy egész lapot elfoglaló képekre helyezték a hangsúlyt, a szövegek tehát rövid terjedelműek. Úgy fogalmazott: tudják azt, hogy mindenki ismeri a templomokat, de az talán kevésbé van a köztudatban, hogy mikor épületek, kik az építészek, milyen művészeti kincseket rejtenek. Sajnos az 1600-as években minden templomot leromboltak a törökök, pedig korábban szinte minden városrészben volt istenháza, így azonban ennél korábbi most már nincs Váradon. Egy kivétel van, a biharpüspöki református templom, mely a 15. században épült, illetve a déli fala jóval régebbi lehet, valószínűleg a 12. században emelhették.
Kronológiai sorrendben következik a Szent Brigitta római katolikus templom, ma Szentháromság/ Sf. Treime ortodox templom. Benkovich Ágoston püspök rendelte el az építését 1693-ban, és rövid ideig, 1723-ig ideiglenes püspöki rezidenciaként funkcionált, mint a város második székesegyháza. Később birtokolták a ferencesek, a pálosok, az örmény katolikusok és a rutén görögkatolikusok is. 1948-ban, amikor betiltották a görögkatolikus egyházat, az ortodoxok tulajdonába került, az viszont kevés publicitást kapott, hogy 2017-ben a Római Katolikus Püspökség jogilag visszakapta a kis templomot.
Különböző stílusok
Az 1700-as években a kornak megfelelően barokk stílusban épültek a templomok: a harmadik székesegyház szerepét betöltő Szent László újvárosi római katolikus plébániatemplom, a szőllősi római katolikus plébániatemplom (provinciális barokk), az eredetileg pálos, napjainkban viszont premontrei széktemplom (klasszicizáló barokk), az 1751-1780 között épült, Basilica Minor egyházi rangú Nagyboldogasszony-székesegyház, (klasszicizáló barokk), az irgalmas rend kápolnája, a velencei ortodox templom (provinciális barokk), a római katolikus vártemplom (dísztelen barokk), az újvárosi ortodox katedrális, közismert nevén Holdas templom (klasszicizáló barokk), a gótikus Orsolya-rendi Szent Anna zárdatemplom, valamint az 1785-1786-ban épült olaszi református templom, melynek a tornya később készült el (barokk stílusú, majd az átalakítás után erősen klasszicizáló homlokzat).
19. századi a Szent Miklós görögkatolikus katedrális (klasszicizáló barokk), az újvárosi református templom és a Sarlós Boldogasszony tiszteletére felszentelt kapucinus templom (mindkettő klasszicista stílusú), a görögkatolikus szemináriumi templom (romantikus stílus), a velencei római katolikus plébániatemplom, a Cion-temploma neológ zsinagóga (a 19. századi historizmus jegyében épült, mór stíluselemek felhasználásával), a Zárda/Mihai Viteazul utcai ortodox zsinagóga (eklektikus stílus, mór elemekkel gazdagítva, és a biharpüspöki római katolikus plébániatemplom (neoromán stílus).
Már a 20. század produktuma az evangélikus-lutheránus templom (historizáló stílus neogótikus elemekkel), a Barátok temploma (eklektikus stílus, a barokk korból való ferencesrendi templom helyére épült), a belvárosi magyar baptista templom, az újvárosi ortodox templom (egykori temetőkápolna), az őssi Kis Szent Szent Teréz római katolikus plébániatemplom (neoromán stílus), a Katalin-telepi lazarista templom (történetieskedő formákat követő stílus, túlsúlyban neoromán elemekkel), a rogériuszi ortodox Kék templom, valamint a várad-réti református templom, melynek érdekessége, hogy stílusát tekintve a századfordulós szecessziós építészethez kell sorolni, s azon belül is a kalotaszegi népi építészeten alapuló Kós Károly nevével fémjelzett irányzathoz.
Az album a nagyváradi Litera Print nyomdában készült, a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság támogatásával. Szerkesztője Dukrét Géza, a fényképek Ovi D. Poptól, a Voiticsek-házaspártól, Lakatos Attilától, Mátyás Attilától és a várad-őssi plébánia archívumából származnak. A szövegkorrektúráért ZALDEr Éva felelt, illetve a rendezvényen Mihálka Magdolna neve is elhangzott, mint korrektoré.
Lelki leltár
Péter I. Zoltán azt mondta: nehéz volt a szövet megírni abból a szempontból, hogy a bőség zavarával küzdött, de a képek miatt nem haladhattak meg a rövid leíró szövegek bizonyos karakterszámot. Voiticsek Ilona nyomdász szerint a tartalom hozza a formát, a szerző úgymond kötelezi a nyomdát arra, hogy mindent megtegyen ami a képességeiből telik. Veres-Kovács Attila várad-olaszi református tiszteletes azért mondott köszönetet, hogy a kiadó és a szerző egy „lelki leltározás, szellemi múzeum létrehozásával” beszéltetik azokat a szakrális tereket, melyek napjainkban egyre inkább visszaszorulnak, és ezáltal visszahozták ezeket a köztudatba. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke Dukrét Géza és PBMET az elmúlt 27 évben kifejtett tevékenységét méltatta.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. augusztus 3.
Népzene és néptánc Zabolán
Megkezdődött a tábor
Augusztus 1–6. között Zabolán a Roy Chowdhurry-Mikes Alapítvány szervezésében tartják a hagyományos, immár 6. Zabolai Népzene és Néptánc tábort.
A rendezvényen a haladóknak szászcsávási cigány táncot oktat Tőkés Zsolt és Tőkés Edit, a kezdőknek a nyárádmogyorósi lépéseket tanítja Both László és Temerdek Friderika, míg a gyermekeknek szászcsávási magyar táncot tanít Fülöp Csaba és Dombi Rozi, valamint Kincses Olga. A népdaloktatásról Nyitrai Marianna gondoskodik. Újdonságnak számít idén a hangszeres oktatás (hegedű, brácsa, bőgő) az Üsztürü zenekar vezetésével. Szintén újdonság a tábor gyermek résztvevőinek szervezett rajzverseny és kiállításmegnyitó.
A több helyszínen (zabolai művelődési ház, Teleház, Csángó Néprajzi Múzeum, Mikes Kastély) megforduló esemény mindezek mellett hajnalig tartó táncmulatságokat, kirándulást, bográcsolást, gyermekfoglalkozásokat, népi játékokat, tudományos néprajzi előadásokat kínál. 6 év alatti gyerekek számára ingyenes a részvétel, háromgyerekes családok esetében a 3. gyerek után nem kell fizetni. A sátorozás sátorhelyeken ingyenes, napi három étkezés biztosítva. Érdeklődni, jelentkezni a 0724.026.303 telefonszámon és az info@zabolaitanctabor.ro címen lehet.
Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Megkezdődött a tábor
Augusztus 1–6. között Zabolán a Roy Chowdhurry-Mikes Alapítvány szervezésében tartják a hagyományos, immár 6. Zabolai Népzene és Néptánc tábort.
A rendezvényen a haladóknak szászcsávási cigány táncot oktat Tőkés Zsolt és Tőkés Edit, a kezdőknek a nyárádmogyorósi lépéseket tanítja Both László és Temerdek Friderika, míg a gyermekeknek szászcsávási magyar táncot tanít Fülöp Csaba és Dombi Rozi, valamint Kincses Olga. A népdaloktatásról Nyitrai Marianna gondoskodik. Újdonságnak számít idén a hangszeres oktatás (hegedű, brácsa, bőgő) az Üsztürü zenekar vezetésével. Szintén újdonság a tábor gyermek résztvevőinek szervezett rajzverseny és kiállításmegnyitó.
A több helyszínen (zabolai művelődési ház, Teleház, Csángó Néprajzi Múzeum, Mikes Kastély) megforduló esemény mindezek mellett hajnalig tartó táncmulatságokat, kirándulást, bográcsolást, gyermekfoglalkozásokat, népi játékokat, tudományos néprajzi előadásokat kínál. 6 év alatti gyerekek számára ingyenes a részvétel, háromgyerekes családok esetében a 3. gyerek után nem kell fizetni. A sátorozás sátorhelyeken ingyenes, napi három étkezés biztosítva. Érdeklődni, jelentkezni a 0724.026.303 telefonszámon és az info@zabolaitanctabor.ro címen lehet.
Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 4.
Kánikula Háromszéken is
Harmadfokú, vörös jelzésű hőségriadót bocsátott ki tegnap a meteorológiai intézet tizenöt nyugati megyére, az ország többi részére pedig – így Háromszékre – másodfokú (narancssárga jelzésű) figyelmeztetés érvényes. A riasztás mára és holnapra szól, de a hőség vasárnap is tart. Sepsiszentgyörgyön a lehetőségekhez mérten készülnek a szélsőséges melegre. Közúti forgalomkorlátozást vagy más hasonló intézkedést nem kellett még bevezetni, noha már több napja a megyében is magas hőmérsékleti értékek a jellemzőek.
A meteorológiai intézet jelzése szerint Maros, Kolozs, Bihar, Szatmár, Temes, Szilágy, Máramaros, Krassó-Szörény, Arad, Beszterce-Naszód, Fehér, Szeben, Hunyad, Dolj és Mehedinţi megyében várhatóan 39 és 42 Celsius fok közötti hőmérsékletekre lehet számítani, míg a többi megyében 36–39-re.
Sepsiszentgyörgyön a csúcs¬hőmérséklet várhatóan nem haladja meg a 39 fokot, a kevés zöldövezettel rendelkező, sűrűn beépített városrészeken, lakótelepeken viszont előfordulhat, hogy a hőmérő ennél többet mutat.
Tóth-Birtan Csaba alpolgármester érdeklődésünkre elmondta: igyekeznek segítséget nyújtani a kánikulában, egyelőre egy ivóvíz-automatát helyeztek el a városháza előtt, a főtéri szökőkutak állandó jelleggel üzemelnek, az Erzsébet parkban pedig két ivóvízkút is a lakosság rendelkezésére áll. A központban nem látták indokoltnak árnyékolók felszerelését, mivel be lehet húzódni a parkba a hőség elől. Értesülése szerint a városi közüzemek hamarosan egy párakaput is elhelyez a parkban a felfrissülni vágyók számára. Az eszközt két évvel ezelőtt már használták. A köztisztasági vállalat, a Tega Rt. útlocsoló járművei állandó jelleggel járják a várost, főképp a főútvonalakat és a poros, köves szakaszokat. Tekintettel az érkező még nagyobb hőségre, a locsolást kiterjesztik azokra a lakónegyedekre is, ahol kevés a zöldövezet. Felvetésünkre, hogy nem lenne-e hasznos sátrakat felállítani a város területén, ahol ivóvízhez juthatnak az emberek, Tóth-Birtan Csaba elmondta: légkondicionált sátrakkal nem rendelkeznek, a berendezés nélkül pedig a ponyva alatt tartózkodni talán rosszabb, mint a szabadban, arról nem beszélve, hogy az ivóvizet sem lehetne megfelelő körülmények között tárolni. Nicoleta-Marin Tolvaj rendőrségi szóvivő megkeresésünkre elmondta: noha már hétfőtől egyre emelkedik a hőmérséklet, a közúton nem kellett semmilyen korlátozást bevezetni, illetve más, a meleg miatt bekövetkezett incidensről sem tudnak.
A megyei sürgősségi kórházban tegnapig nem jegyeztek kánikula miatti eseteket. A sürgősségi osztály mindenesetre felkészült – tájékoztatott András-Nagy Róbert.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Harmadfokú, vörös jelzésű hőségriadót bocsátott ki tegnap a meteorológiai intézet tizenöt nyugati megyére, az ország többi részére pedig – így Háromszékre – másodfokú (narancssárga jelzésű) figyelmeztetés érvényes. A riasztás mára és holnapra szól, de a hőség vasárnap is tart. Sepsiszentgyörgyön a lehetőségekhez mérten készülnek a szélsőséges melegre. Közúti forgalomkorlátozást vagy más hasonló intézkedést nem kellett még bevezetni, noha már több napja a megyében is magas hőmérsékleti értékek a jellemzőek.
A meteorológiai intézet jelzése szerint Maros, Kolozs, Bihar, Szatmár, Temes, Szilágy, Máramaros, Krassó-Szörény, Arad, Beszterce-Naszód, Fehér, Szeben, Hunyad, Dolj és Mehedinţi megyében várhatóan 39 és 42 Celsius fok közötti hőmérsékletekre lehet számítani, míg a többi megyében 36–39-re.
Sepsiszentgyörgyön a csúcs¬hőmérséklet várhatóan nem haladja meg a 39 fokot, a kevés zöldövezettel rendelkező, sűrűn beépített városrészeken, lakótelepeken viszont előfordulhat, hogy a hőmérő ennél többet mutat.
Tóth-Birtan Csaba alpolgármester érdeklődésünkre elmondta: igyekeznek segítséget nyújtani a kánikulában, egyelőre egy ivóvíz-automatát helyeztek el a városháza előtt, a főtéri szökőkutak állandó jelleggel üzemelnek, az Erzsébet parkban pedig két ivóvízkút is a lakosság rendelkezésére áll. A központban nem látták indokoltnak árnyékolók felszerelését, mivel be lehet húzódni a parkba a hőség elől. Értesülése szerint a városi közüzemek hamarosan egy párakaput is elhelyez a parkban a felfrissülni vágyók számára. Az eszközt két évvel ezelőtt már használták. A köztisztasági vállalat, a Tega Rt. útlocsoló járművei állandó jelleggel járják a várost, főképp a főútvonalakat és a poros, köves szakaszokat. Tekintettel az érkező még nagyobb hőségre, a locsolást kiterjesztik azokra a lakónegyedekre is, ahol kevés a zöldövezet. Felvetésünkre, hogy nem lenne-e hasznos sátrakat felállítani a város területén, ahol ivóvízhez juthatnak az emberek, Tóth-Birtan Csaba elmondta: légkondicionált sátrakkal nem rendelkeznek, a berendezés nélkül pedig a ponyva alatt tartózkodni talán rosszabb, mint a szabadban, arról nem beszélve, hogy az ivóvizet sem lehetne megfelelő körülmények között tárolni. Nicoleta-Marin Tolvaj rendőrségi szóvivő megkeresésünkre elmondta: noha már hétfőtől egyre emelkedik a hőmérséklet, a közúton nem kellett semmilyen korlátozást bevezetni, illetve más, a meleg miatt bekövetkezett incidensről sem tudnak.
A megyei sürgősségi kórházban tegnapig nem jegyeztek kánikula miatti eseteket. A sürgősségi osztály mindenesetre felkészült – tájékoztatott András-Nagy Róbert.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 4.
Szakterülete: gyülekezeti lelkipásztor
Ötvös József vártemplomi lelkipásztor augusztus 6-án, vasárnap kibúcsúzik a gyülekezetből, s 41 év szolgálat után nyugdíjba megy. Négy gyülekezeti helyen szolgált, vezetői tisztségeket töltött be az Erdélyi Református Egyházkerületben, hangját jól ismerjük a rádiós istentiszteletekből is. Szolgálati helyeiről, az egyház és lelkipásztor helyéről és a terveiről beszélgettünk vele.
– Melyik volt az első szolgálati helye és mit tapasztalt ott?
– 1977. március 1-jével kezdődően helyeztek ki Görgényszentimrére, amikor Nagyszebenben voltam magiszteris diák, és erdélyi egyháztörténelemből szerettem volna doktorálni. Az a pár hónapos ottlét életem egyik nagyon szép időszaka volt, hiszen Nagyszebenben akkor még elég sok szász élt, és különös élmény volt ott élni, tanulni. Amikor kézhez kaptam a kinevezést, kinyitottam a bibliaolvasó kalauzt, s a következő vasárnapra ez volt az alapige: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten evangéliumát. Ezzel indultam 41 éve, 1977. március 4-én, a földrengés napján.
Görgényszentimre egy ún. missziós egyházközség volt, ahol aztán javítottunk két templomot, építettünk egy új imaházat, majd később családot alapítva már nem tudtam folytatni tanulmányaimat. A 90-es évek elején ugyan még visszatértem az egyháztörténeti tanulmányozáshoz, de a teljes gőzzel végzett lelkipásztori munka mellett erre igazán nem volt már idő. Addigra már „szakosodtam”: gyülekezeti lelkipásztor lettem.
Görgényszentimrei éveim alatt sok kedves, érdekes élményben volt részem. 1977-ben még egy sajátos polgári közösség élt ott, ahol legalább 40 értelmiségi lakott. Ott működött Erdély legjobb erdészeti középiskolája, a faluban lakott a gyógyszerész és az orvos családostól, s mindez érződött, meglátszott a helyi közösség életmódjában, gondolkodásában. Akkor odatartozott a tiszta magyar lakosságú és többségében római katolikus vallású Görgényüvegcsűr, s egy félév múlva hozzácsatolták Alsóidecset is. Akkor ott egy sajátos és példaértékű ökumenikus egyházi élet volt. Az ott élő szászokkal és románokkal sokkal közvetlenebb volt az ökumenikus kapcsolatunk, mint akár most itt, Marosvásárhelyen a magyar felekezetekkel. Minden hónap második és negyedik vasárnapján szolgáltam Alsóidecsen abban a templomban, ahol 10 órakor az ortodox pap prédikált román nyelven, 12-kor a szász evangélikus németül és 2 órakor magyar nyelvű istentisztelet volt a reformátusok részére. Két utóbbi alkalomkor ugyanaz volt a kántor, a református gondnok szász felesége, akik nyolc gyermeket neveltek.
– Az úgynevezett büntetőhely után jó nagy lépés lehetett a város tövében levő Jedd.
– Jedden előttem egy nagyon jól képzett lelkipásztor volt, Ady József, akire egykor majdhogynem irigyek voltak a kollégisták, mert 7-es kollégistaként minden versenyt megnyert a marosvásárhelyi református kollégiumban. Egyetemi végzése után nemsokára Jeddre került, és egész életét ott élte le. Amikor nyugdíjba készült, felmerült annak ötlete, hogy lelkipásztor fia jöjjön oda utána, de a gyülekezet emiatt kettészakadt, s így sem meghívás, sem pályázat útján nem sikerült lelkipásztort választani. Engem az egyházmegyei közgyűlés választott meg, és nevezett ki oda. Ez a fajta papválasztás nagyon ritka az egyháztörténelemben. Igazából Csiha Kálmán esperes felesége, Nagy Emese kolléganő javasolta nekem a jeddi szolgálatot, hivatkozva arra, hogy elég nyugodtnak lát engem az ottani helyzethez.
Tizenegy évig szolgáltunk Jedden, és – többé-kevésbé – végig érződött egyfajta rendezetlenség, lehetett tudni, ki hova tartozik. Egyébként mindkét félhez tartozók nagy része kedves volt hozzánk, de 11 évi ottlétünkre rányomta bélyegét a kezdeti meghasonlás.
A jeddiek akkor piacos emberek voltak, és így vasárnap délelőtt nem volt istentisztelet, de azért rendesen megszólalt délelőtt a három harangszó. Még a múlt század 80-as éveiben történt, hogy egy ilyen vasánap délelőtti két harangszó között láttuk a harangozóval, amint Kicsijeddről – ez a falu város felőli része – 10-12 ember ünneplőbe öltözve jön a templomba. Gyorsan átöltöztem, vettem a Bibliát és megtartottuk a vasárnap délelőtti istentiszteletet. A végén kíváncsian kérdeztem meg, mi történt ezen a vasárnapon, hogy eljöttek templomba? Kénesi János elég szabadszájú presbiter válaszolt: ha nekünk ma muszáj feljönni Kicsijeddről a faluba szavazni, akkor mi először az Istenhez jövünk, s csak utána a párthoz. Aztán négy évig újból nem volt vasárnap délelőtt istentisztelet, de a harang szólt.
Még egy érdekessége volt a jeddi szolgálatunknak. Akkor elég sok gyermek volt a faluban, és nagyon hűségesen jártak vallásórára. 1989 után minden vasárnap délelőtt tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol palást nélkül szolgáltam. Hollandiából kapott vallásos kifestőket osztottunk ki, s azokat a következő vasárnap visszahozták, kifüggesztettük stb. A kisebbekkel még a szülők is eljöttek, egy páran ott maradtak, s erre a közösségre alapozva utódomnak, Márton Csabának sikerült bevezetni a délelőtti istentiszteletet.
– Jedd után Marosvásárhely, a közeli cserealjai gyülekezet következett.
– A cserealjai gyülekezetet Csiha Kálmán esperes létesítette, s mivel a Tudor negyedhez Jedd volt legközelebb, ezért engem kért meg a beszolgálásra. Az istentiszteletek épp 30 évvel ezelőtt kezdődtek el, a Pécsi Vilma nénitől vásárolt ház első két szobájában. Amikor már nem fértünk el, kivertek egy másik közfalat, s Pécsi néni költözött hátrább a lakásában. Első lelkipásztorának Varga Lászlót választotta meg a gyülekezet, aki nagyon szép munkát végezve, egy mozgalmas gyülekezeti életet szervezett meg, s nyugdíjazása után – mivel engem már jól ismertek – meghívtak. Itt született meg harmadik fiunk, itt jártak óvodába, iskolába, és itt kezdődött el kapcsolatom a rádiózással és az újságírással. Aztán odakerült Berekméri Melinda és Papp Béni, s ez a hármas nagyon jó összhangban tudott együtt dolgozni.
Kedves emlékem, amikor 167-en konfirmáltak, a televízió magyar adásában láttam meg, hogy még az úton is álltak, hallgatták az igehirdetést, és 1038-an vettek úrvacsorát. Akkor Varga László elődöm – akivel egyébként együtt osztottuk az úrvacsorát – kedves irigységgel állapította meg: az lett volna nekem is a vágyam, hogy egyszer legalább ezer embernek osszak úrvacsorát, s ha nem is az én időmben, de sikerült. A cserealjai református gyülekezet az eléggé román többségű lakónegyedben egyfajta magyar központ lett, ahol mai napig nagyszerű ifjúsági munka folyik. Hét évig voltam ott lelkipásztor, s ennyi idő alatt ezer fiatal konfirmált.
Ennek egyik kedves és megható utóélete lett, hogy 15 év alatt a Vártemplomban több cserealjai menyasszonyt eskettem, mint vártemplomit.
– Az elmúlt 15 szolgálati évet vártemplomi lelkészként töltötte el.
– 2000-ben megválasztottak esperesnek, s akkor 60.000 lélek, 63 gyülekezet tartozott az egyházmegyéhez. Tudván azt, hogy a Cserealján két nagyszerű lelkipásztor van, én teljes erővel az esperességre koncentráltam, majd megválasztottak egyházkerületi missziói előadónak (generális direktornak), s inkább az utóbbi két tisztség meg szolgálat kötötte le időmet. 2002-ban hívtak meg a Vártemplomba, de akkor már igazán nem tudtam megélni a gyülekezeti lelkipásztori hivatás, szolgálat átélését úgy, mint az előbbieknél. Nagyon sajnálom, hogy a Vártemplomban nem tudtam igazán gyülekezeti lelkészként bekapcsolódni az egyházközség életébe. Utóbb úgy látom, azért történt mindez, mert esperesként és misszió előadóként nagyon foglalt voltam, sokat utaztam Erdély-szerte meg külföldön is, így legtöbbször csak a vasárnapi istentiszteleteken találkoztam a gyülekezeti tagokkal, ami azonban nem elég.
– Hosszú évekig az egyházkerület missziói előadója volt, meséljen erről is.
– Nekem megadatott, megláthattam és átélhettem, hogy egy pár évtized alatt milyen sokat változott az egyház szolgálata az erdélyi magyar közösségben, és nagyon megváltozott a lelkipásztor megítélése is. Sokszor hivatkozunk a két világháború közötti egyházi és társadalmi életre, úgy hiszem, mindez nem is véletlen, hiszen nagyszerű, értékes embereink voltak akkor, felekezetre való tekintet nélkül, például: Makkai Sándor, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Kós Károly, Bartalis János, akik lelkipásztorok vagy főgondnokok voltak, és egykor ők voltak az erdélyi magyarság szószólói, vezetői. Amikor Trianon után itt kisebbségbe került a magyarság, akkor olyan felelős emberek álltak a közösség élén, akik tudtak vezetni, így az egyház egy fél lépéssel a társadalom előtt járt, mutatta az utat. Ez az idők folyamán megváltozott, most mintha a társadalom után menne, s nagy kihívás ma, miképpen tud közösségformáló erőként megmaradni.
Örömmel éltem és tapasztaltam meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség, annak ellenére, hogy nincs ott minden vasárnap a templomban, nagy tisztelettel és felelősséggel tekint az egyházra. Sokszor éreztem, mennyire tisztelettel és elvárással beszélgetnek velem rádió vagy újságszerkesztőségben. Aztán szerencsés nemzedéknek tartom a miénket, hiszen előttünk nagyszerű lelkipásztori generáció élt: Csiha Kálmán, Bustya Dezső, Juhász András, Székely József, Fülöp G. Dénes stb, s nekünk jutott osztályrészül örökségük felvállalása, továbbvitele. Mi még szolgáltunk a kommunista időszakban, így van összehasonlítási alapunk, megláthattuk a különbséget. Akkor egy menedék volt az egyház, s nagy értéke volt a szolgálattevésnek, a szolgálattevőknek. Kilencven után más lett a helyzet, sőt egy ideig a ló túlsó oldalára kerülve, mintegy kirakatjellege lett az egyháznak, amikor még egy kopjafa vagy székely kapu állításkor is meghívtak áldást mondani. Úgy érzem, mára visszaállt az egyház tekintélye és küldetésének megélése, benne él nemzetmegtartó, közösségépítő szolgálata. A mai nemzedéknek is példaképekre van szüksége, s valahogy az egyház felől várják ezt, ezért családom szolgálatom mellett állt megértéssel. Itt jegyezném meg: hihetetlenül nehéz és fontos ma a lelkipásztor feleségek munkája, a papi család szép élete, főleg falusi gyülekezetekben. Ezért is kell a lelkipásztor családnak helyben lakni.
– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Szeretném folytatni az elkezdett reformáció sorozatot, amely a marosvásárhelyi protestáns gyülekezetek életet mutatja be. Azonkívül félbe van két könyvem, amelyeket szeretnék befejezni. Megírtam már a szekus múltról szóló könyv 35 fejezetét, hiányzik még hat fejezet. Hosszú távon pedig szeretném megírni, hogy mit éltem át én, aki egy érdekes falusi közösségből, egy tiszta erkölcsű erdélyi faluból bekerültem a sportiskolába, majd Kolozsvárra a teológiára. Lelkipásztori szolgálatom alatt nagyon szép karriert, ha szabad így mondani, futottam be, hiszen a magyar parlamentben Kövér Lászlónak is prédikáltam, vagy nagykövetekkel vacsoráztam az egyházkerület képviseletében. S ebben a szép karrierben sok szépet láttam, az egyház sok szép értékét, s azt is tapasztaltam, hogy a világ az egyházra pozitívan néz. Sokkal több kedves, örömteli élményem van, mint szomorú vagy bosszús.
Simon Virág / liget.ro
Ötvös József vártemplomi lelkipásztor augusztus 6-án, vasárnap kibúcsúzik a gyülekezetből, s 41 év szolgálat után nyugdíjba megy. Négy gyülekezeti helyen szolgált, vezetői tisztségeket töltött be az Erdélyi Református Egyházkerületben, hangját jól ismerjük a rádiós istentiszteletekből is. Szolgálati helyeiről, az egyház és lelkipásztor helyéről és a terveiről beszélgettünk vele.
– Melyik volt az első szolgálati helye és mit tapasztalt ott?
– 1977. március 1-jével kezdődően helyeztek ki Görgényszentimrére, amikor Nagyszebenben voltam magiszteris diák, és erdélyi egyháztörténelemből szerettem volna doktorálni. Az a pár hónapos ottlét életem egyik nagyon szép időszaka volt, hiszen Nagyszebenben akkor még elég sok szász élt, és különös élmény volt ott élni, tanulni. Amikor kézhez kaptam a kinevezést, kinyitottam a bibliaolvasó kalauzt, s a következő vasárnapra ez volt az alapige: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten evangéliumát. Ezzel indultam 41 éve, 1977. március 4-én, a földrengés napján.
Görgényszentimre egy ún. missziós egyházközség volt, ahol aztán javítottunk két templomot, építettünk egy új imaházat, majd később családot alapítva már nem tudtam folytatni tanulmányaimat. A 90-es évek elején ugyan még visszatértem az egyháztörténeti tanulmányozáshoz, de a teljes gőzzel végzett lelkipásztori munka mellett erre igazán nem volt már idő. Addigra már „szakosodtam”: gyülekezeti lelkipásztor lettem.
Görgényszentimrei éveim alatt sok kedves, érdekes élményben volt részem. 1977-ben még egy sajátos polgári közösség élt ott, ahol legalább 40 értelmiségi lakott. Ott működött Erdély legjobb erdészeti középiskolája, a faluban lakott a gyógyszerész és az orvos családostól, s mindez érződött, meglátszott a helyi közösség életmódjában, gondolkodásában. Akkor odatartozott a tiszta magyar lakosságú és többségében római katolikus vallású Görgényüvegcsűr, s egy félév múlva hozzácsatolták Alsóidecset is. Akkor ott egy sajátos és példaértékű ökumenikus egyházi élet volt. Az ott élő szászokkal és románokkal sokkal közvetlenebb volt az ökumenikus kapcsolatunk, mint akár most itt, Marosvásárhelyen a magyar felekezetekkel. Minden hónap második és negyedik vasárnapján szolgáltam Alsóidecsen abban a templomban, ahol 10 órakor az ortodox pap prédikált román nyelven, 12-kor a szász evangélikus németül és 2 órakor magyar nyelvű istentisztelet volt a reformátusok részére. Két utóbbi alkalomkor ugyanaz volt a kántor, a református gondnok szász felesége, akik nyolc gyermeket neveltek.
– Az úgynevezett büntetőhely után jó nagy lépés lehetett a város tövében levő Jedd.
– Jedden előttem egy nagyon jól képzett lelkipásztor volt, Ady József, akire egykor majdhogynem irigyek voltak a kollégisták, mert 7-es kollégistaként minden versenyt megnyert a marosvásárhelyi református kollégiumban. Egyetemi végzése után nemsokára Jeddre került, és egész életét ott élte le. Amikor nyugdíjba készült, felmerült annak ötlete, hogy lelkipásztor fia jöjjön oda utána, de a gyülekezet emiatt kettészakadt, s így sem meghívás, sem pályázat útján nem sikerült lelkipásztort választani. Engem az egyházmegyei közgyűlés választott meg, és nevezett ki oda. Ez a fajta papválasztás nagyon ritka az egyháztörténelemben. Igazából Csiha Kálmán esperes felesége, Nagy Emese kolléganő javasolta nekem a jeddi szolgálatot, hivatkozva arra, hogy elég nyugodtnak lát engem az ottani helyzethez.
Tizenegy évig szolgáltunk Jedden, és – többé-kevésbé – végig érződött egyfajta rendezetlenség, lehetett tudni, ki hova tartozik. Egyébként mindkét félhez tartozók nagy része kedves volt hozzánk, de 11 évi ottlétünkre rányomta bélyegét a kezdeti meghasonlás.
A jeddiek akkor piacos emberek voltak, és így vasárnap délelőtt nem volt istentisztelet, de azért rendesen megszólalt délelőtt a három harangszó. Még a múlt század 80-as éveiben történt, hogy egy ilyen vasánap délelőtti két harangszó között láttuk a harangozóval, amint Kicsijeddről – ez a falu város felőli része – 10-12 ember ünneplőbe öltözve jön a templomba. Gyorsan átöltöztem, vettem a Bibliát és megtartottuk a vasárnap délelőtti istentiszteletet. A végén kíváncsian kérdeztem meg, mi történt ezen a vasárnapon, hogy eljöttek templomba? Kénesi János elég szabadszájú presbiter válaszolt: ha nekünk ma muszáj feljönni Kicsijeddről a faluba szavazni, akkor mi először az Istenhez jövünk, s csak utána a párthoz. Aztán négy évig újból nem volt vasárnap délelőtt istentisztelet, de a harang szólt.
Még egy érdekessége volt a jeddi szolgálatunknak. Akkor elég sok gyermek volt a faluban, és nagyon hűségesen jártak vallásórára. 1989 után minden vasárnap délelőtt tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol palást nélkül szolgáltam. Hollandiából kapott vallásos kifestőket osztottunk ki, s azokat a következő vasárnap visszahozták, kifüggesztettük stb. A kisebbekkel még a szülők is eljöttek, egy páran ott maradtak, s erre a közösségre alapozva utódomnak, Márton Csabának sikerült bevezetni a délelőtti istentiszteletet.
– Jedd után Marosvásárhely, a közeli cserealjai gyülekezet következett.
– A cserealjai gyülekezetet Csiha Kálmán esperes létesítette, s mivel a Tudor negyedhez Jedd volt legközelebb, ezért engem kért meg a beszolgálásra. Az istentiszteletek épp 30 évvel ezelőtt kezdődtek el, a Pécsi Vilma nénitől vásárolt ház első két szobájában. Amikor már nem fértünk el, kivertek egy másik közfalat, s Pécsi néni költözött hátrább a lakásában. Első lelkipásztorának Varga Lászlót választotta meg a gyülekezet, aki nagyon szép munkát végezve, egy mozgalmas gyülekezeti életet szervezett meg, s nyugdíjazása után – mivel engem már jól ismertek – meghívtak. Itt született meg harmadik fiunk, itt jártak óvodába, iskolába, és itt kezdődött el kapcsolatom a rádiózással és az újságírással. Aztán odakerült Berekméri Melinda és Papp Béni, s ez a hármas nagyon jó összhangban tudott együtt dolgozni.
Kedves emlékem, amikor 167-en konfirmáltak, a televízió magyar adásában láttam meg, hogy még az úton is álltak, hallgatták az igehirdetést, és 1038-an vettek úrvacsorát. Akkor Varga László elődöm – akivel egyébként együtt osztottuk az úrvacsorát – kedves irigységgel állapította meg: az lett volna nekem is a vágyam, hogy egyszer legalább ezer embernek osszak úrvacsorát, s ha nem is az én időmben, de sikerült. A cserealjai református gyülekezet az eléggé román többségű lakónegyedben egyfajta magyar központ lett, ahol mai napig nagyszerű ifjúsági munka folyik. Hét évig voltam ott lelkipásztor, s ennyi idő alatt ezer fiatal konfirmált.
Ennek egyik kedves és megható utóélete lett, hogy 15 év alatt a Vártemplomban több cserealjai menyasszonyt eskettem, mint vártemplomit.
– Az elmúlt 15 szolgálati évet vártemplomi lelkészként töltötte el.
– 2000-ben megválasztottak esperesnek, s akkor 60.000 lélek, 63 gyülekezet tartozott az egyházmegyéhez. Tudván azt, hogy a Cserealján két nagyszerű lelkipásztor van, én teljes erővel az esperességre koncentráltam, majd megválasztottak egyházkerületi missziói előadónak (generális direktornak), s inkább az utóbbi két tisztség meg szolgálat kötötte le időmet. 2002-ban hívtak meg a Vártemplomba, de akkor már igazán nem tudtam megélni a gyülekezeti lelkipásztori hivatás, szolgálat átélését úgy, mint az előbbieknél. Nagyon sajnálom, hogy a Vártemplomban nem tudtam igazán gyülekezeti lelkészként bekapcsolódni az egyházközség életébe. Utóbb úgy látom, azért történt mindez, mert esperesként és misszió előadóként nagyon foglalt voltam, sokat utaztam Erdély-szerte meg külföldön is, így legtöbbször csak a vasárnapi istentiszteleteken találkoztam a gyülekezeti tagokkal, ami azonban nem elég.
– Hosszú évekig az egyházkerület missziói előadója volt, meséljen erről is.
– Nekem megadatott, megláthattam és átélhettem, hogy egy pár évtized alatt milyen sokat változott az egyház szolgálata az erdélyi magyar közösségben, és nagyon megváltozott a lelkipásztor megítélése is. Sokszor hivatkozunk a két világháború közötti egyházi és társadalmi életre, úgy hiszem, mindez nem is véletlen, hiszen nagyszerű, értékes embereink voltak akkor, felekezetre való tekintet nélkül, például: Makkai Sándor, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Kós Károly, Bartalis János, akik lelkipásztorok vagy főgondnokok voltak, és egykor ők voltak az erdélyi magyarság szószólói, vezetői. Amikor Trianon után itt kisebbségbe került a magyarság, akkor olyan felelős emberek álltak a közösség élén, akik tudtak vezetni, így az egyház egy fél lépéssel a társadalom előtt járt, mutatta az utat. Ez az idők folyamán megváltozott, most mintha a társadalom után menne, s nagy kihívás ma, miképpen tud közösségformáló erőként megmaradni.
Örömmel éltem és tapasztaltam meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség, annak ellenére, hogy nincs ott minden vasárnap a templomban, nagy tisztelettel és felelősséggel tekint az egyházra. Sokszor éreztem, mennyire tisztelettel és elvárással beszélgetnek velem rádió vagy újságszerkesztőségben. Aztán szerencsés nemzedéknek tartom a miénket, hiszen előttünk nagyszerű lelkipásztori generáció élt: Csiha Kálmán, Bustya Dezső, Juhász András, Székely József, Fülöp G. Dénes stb, s nekünk jutott osztályrészül örökségük felvállalása, továbbvitele. Mi még szolgáltunk a kommunista időszakban, így van összehasonlítási alapunk, megláthattuk a különbséget. Akkor egy menedék volt az egyház, s nagy értéke volt a szolgálattevésnek, a szolgálattevőknek. Kilencven után más lett a helyzet, sőt egy ideig a ló túlsó oldalára kerülve, mintegy kirakatjellege lett az egyháznak, amikor még egy kopjafa vagy székely kapu állításkor is meghívtak áldást mondani. Úgy érzem, mára visszaállt az egyház tekintélye és küldetésének megélése, benne él nemzetmegtartó, közösségépítő szolgálata. A mai nemzedéknek is példaképekre van szüksége, s valahogy az egyház felől várják ezt, ezért családom szolgálatom mellett állt megértéssel. Itt jegyezném meg: hihetetlenül nehéz és fontos ma a lelkipásztor feleségek munkája, a papi család szép élete, főleg falusi gyülekezetekben. Ezért is kell a lelkipásztor családnak helyben lakni.
– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Szeretném folytatni az elkezdett reformáció sorozatot, amely a marosvásárhelyi protestáns gyülekezetek életet mutatja be. Azonkívül félbe van két könyvem, amelyeket szeretnék befejezni. Megírtam már a szekus múltról szóló könyv 35 fejezetét, hiányzik még hat fejezet. Hosszú távon pedig szeretném megírni, hogy mit éltem át én, aki egy érdekes falusi közösségből, egy tiszta erkölcsű erdélyi faluból bekerültem a sportiskolába, majd Kolozsvárra a teológiára. Lelkipásztori szolgálatom alatt nagyon szép karriert, ha szabad így mondani, futottam be, hiszen a magyar parlamentben Kövér Lászlónak is prédikáltam, vagy nagykövetekkel vacsoráztam az egyházkerület képviseletében. S ebben a szép karrierben sok szépet láttam, az egyház sok szép értékét, s azt is tapasztaltam, hogy a világ az egyházra pozitívan néz. Sokkal több kedves, örömteli élményem van, mint szomorú vagy bosszús.
Simon Virág / liget.ro
2017. augusztus 4.
XXVI. Közgazdász Vándorgyűlés
Hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság az idén huszonhatodik alkalommal rendezi meg 2017. október 6. és 8. között Kolozsváron a Társaság évi legjelentősebb szakmai rendezvényét, a Közgazdász Vándorgyűlést. Az idei Vándorgyűlésre közel 30 előadót és több mint 200 résztvevőt várunk. A konferencián az eddig megszokott rendben plenáris és szekció-előadásokra is sor kerül, az idei év újítása az, hogy öt helyett hat szekcióban tárgyaljuk a közgazdaság aktuális és fontos kérdéseit.
Az immár huszonhat éves hagyománnyal bíró találkozót a magyarországi közgazdász vándorgyűlések tapasztalataira támaszkodva szerveztük meg először 1992-ben. A negyedszázad történetéből kiemelnénk a 2007-ben Debrecenben megrendezett XVI. Vándorgyűlést, amelyet a Magyar Közgazdasági Társasággal közösen szerveztünk, keretet teremtve a magyarországi és romániai jegybankelnökök találkozójának; valamint a 2016-os XXV. Vándorgyűlést, amelyet – szakítva az eddigi hagyományokkal – Erdély területén kívül, Bukarestben szerveztünk meg. Eddigi vándorgyűléseinken közel 500 hazai és külföldi szakember vett részt előadóként szerte a világból.
Idei vándorgyűlésünk mottója az „Ipari forradalom 4.0 – hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?”, fő témája az üzleti környezet változása a technológia fejlődésével. Plenáris előadásainkon kívül hat tematikus szekcióban, előadások és műhelymunkák során neves szakértők segítségével fogjuk áttekinteni országunk, társadalmunk fejlődésének lehetőségeit és kihívásait a globális piac követelményeihez való felzárkózásban.
Vándorgyűlésünk keretén belül egyrészt minél több tudást és információt kívánunk átadni, másrészt pedig lehetőséget szeretnénk nyújtani résztvevőinknek a közös gondolkodásra és a szakmai tapasztalatcserére. Szakmai találkozónkkal szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy a fejlődni kívánó vállalkozók jobban áttekinthessék azokat a lehetőségeket és kötelező érvényű kihívásokat, amelyek az elkövetkező években országunk gazdasági tervezésének irányát is befolyásolni fogják.
Szervezetünk nagy hangsúlyt fektet a felsőoktatási intézményekkel való együttműködés erősítésére, ezért minden évben több egyetemi előadót is felkérünk mind a BBTE, mind a Sapientia EMTE, vagy PKE kapcsolódó karairól. Az idei évben ezt a kapcsolatot igyekszünk még hangsúlyosabbá tenni azzal, hogy rendezvényünk szakmai programját a BBTE Közgazdasági karának épületében rendezzük meg, a Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézet partnerségében.
A vándorgyűlés az erdélyi magyar közgazdászok legnagyobb magyar nyelvű szakmai rendezvénye, amelyen évente nagyszámú szakember vesz részt a gazdaság minden területéről és más ágazatokból is. Meghívott előadóink hagyományosan hazai román és magyar, valamint külföldi gazdasági szakemberek, oktatási, kutatási, vállalati, kormányzati, jegybanki és más szakterületekről.
A rendezvényre az egész Kárpát-medencéből érkeznek résztvevők – magyarországi, szerbiai és szlovákiai magyar közgazdászok egyaránt eljönnek –, így remek lehetőség adódik a kapcsolatteremtésre, a tudományos és üzleti tapasztalatcserére.
Romániai Magyar Közgazdász Társaság; Nyugati Jelen (Arad)
Hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság az idén huszonhatodik alkalommal rendezi meg 2017. október 6. és 8. között Kolozsváron a Társaság évi legjelentősebb szakmai rendezvényét, a Közgazdász Vándorgyűlést. Az idei Vándorgyűlésre közel 30 előadót és több mint 200 résztvevőt várunk. A konferencián az eddig megszokott rendben plenáris és szekció-előadásokra is sor kerül, az idei év újítása az, hogy öt helyett hat szekcióban tárgyaljuk a közgazdaság aktuális és fontos kérdéseit.
Az immár huszonhat éves hagyománnyal bíró találkozót a magyarországi közgazdász vándorgyűlések tapasztalataira támaszkodva szerveztük meg először 1992-ben. A negyedszázad történetéből kiemelnénk a 2007-ben Debrecenben megrendezett XVI. Vándorgyűlést, amelyet a Magyar Közgazdasági Társasággal közösen szerveztünk, keretet teremtve a magyarországi és romániai jegybankelnökök találkozójának; valamint a 2016-os XXV. Vándorgyűlést, amelyet – szakítva az eddigi hagyományokkal – Erdély területén kívül, Bukarestben szerveztünk meg. Eddigi vándorgyűléseinken közel 500 hazai és külföldi szakember vett részt előadóként szerte a világból.
Idei vándorgyűlésünk mottója az „Ipari forradalom 4.0 – hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?”, fő témája az üzleti környezet változása a technológia fejlődésével. Plenáris előadásainkon kívül hat tematikus szekcióban, előadások és műhelymunkák során neves szakértők segítségével fogjuk áttekinteni országunk, társadalmunk fejlődésének lehetőségeit és kihívásait a globális piac követelményeihez való felzárkózásban.
Vándorgyűlésünk keretén belül egyrészt minél több tudást és információt kívánunk átadni, másrészt pedig lehetőséget szeretnénk nyújtani résztvevőinknek a közös gondolkodásra és a szakmai tapasztalatcserére. Szakmai találkozónkkal szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy a fejlődni kívánó vállalkozók jobban áttekinthessék azokat a lehetőségeket és kötelező érvényű kihívásokat, amelyek az elkövetkező években országunk gazdasági tervezésének irányát is befolyásolni fogják.
Szervezetünk nagy hangsúlyt fektet a felsőoktatási intézményekkel való együttműködés erősítésére, ezért minden évben több egyetemi előadót is felkérünk mind a BBTE, mind a Sapientia EMTE, vagy PKE kapcsolódó karairól. Az idei évben ezt a kapcsolatot igyekszünk még hangsúlyosabbá tenni azzal, hogy rendezvényünk szakmai programját a BBTE Közgazdasági karának épületében rendezzük meg, a Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézet partnerségében.
A vándorgyűlés az erdélyi magyar közgazdászok legnagyobb magyar nyelvű szakmai rendezvénye, amelyen évente nagyszámú szakember vesz részt a gazdaság minden területéről és más ágazatokból is. Meghívott előadóink hagyományosan hazai román és magyar, valamint külföldi gazdasági szakemberek, oktatási, kutatási, vállalati, kormányzati, jegybanki és más szakterületekről.
A rendezvényre az egész Kárpát-medencéből érkeznek résztvevők – magyarországi, szerbiai és szlovákiai magyar közgazdászok egyaránt eljönnek –, így remek lehetőség adódik a kapcsolatteremtésre, a tudományos és üzleti tapasztalatcserére.
Romániai Magyar Közgazdász Társaság; Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 4.
Új időszámítás kezdődött Ajtonban
Szubjektív élménybeszámoló egy kézművestáborról
Az Óperenciás-tengeren innen, a Tordai-hasadékon is innen, ott ahol a Tordatúr, még azon is egy kicsit innen, van egy varázslatos hely. Ajton. Nemcsak a fekvése, a táj szépsége, vagy egyéb látnivalói teszik azzá, hanem régi és új lakói, akik éppen ez idő tájt fogtak össze, hogy egy erős közösséget, egyszersmind jövőt építsenek. Teszik ezt hittel és alázattal egy olyan időszakban, amikor egyre gyakrabban hallani népességfogyásról, elvándorlásról, asszimilációról. Ezekről Ajtonban a jelek szerint nem kívánnak tudomást venni. Lelkes önkéntesek, helyiek, rokonok, barátok, a református egyház és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, az újjászülető egyház ötszázadik évfordulóját egy újjászülető közösségként ünneplik a 133. zsoltár szellemében.
„Ó, mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek”
A település központjában emelkedő kis halom tetején tekintélyt parancsoló mégis hívogatóanotthonos öreg templom áll. A szószék előtti szőnyegen körben gyermekek ülnek. Csillogó szemmel hallgatják, hogyan győzte le Dávid, egy bátor pásztorfiú a rettenetes filiszteus óriást, Góliátot. Aztán énekelnek: „szól a szem és szól a szív”. Nemsokára megelevenedik a templom előtti tér. A kis árnyas dombra és a templomot körülvevő kertre harmatként száll az áldás, mint Hermón harmatja a kietlen Sion hegyére.
Vigyázz, kész, rajt! Kezdetét veszi az ünnep, amelynek hivatalosan I. Ajtoni Kézműves Gyerektábor a neve, de a jelenlevők tudják: ez sokkal több annál, ez egy új kezdet, ez maga az Élet ígérete.
A környékről, főként Kolozsvárról érkezett gyerekek a helybéliekkel együtt elkezdik belakni a teret. Gyorsan megy az ismerkedés, semmi fölösleges bók, udvariaskodás, játsszunk, játsszunk!
Az öreg hársfa alatt szalmavár emelkedik. A bálák között lőrések, ablakok, bástyák, titkos folyosók, kazamaták keletkeznek a valóság és a fantázia jótékony elegyéből. A vár közelében félelmetes sárkány invitálja az ifjú vitézeket a hősies megmérettetésre. Amíg a vár elkészül a szorgos kis kezek gyöngyöt fűznek, nemezből bicskatokot, virágdíszt, labdát gyúrnak. Eközben a konyha felől ínycsiklandó gulyásillat árad a helybéli nénik jóvoltából. Ó, igen, a gulyás! A jó gulyás még az ellenségeket is képes egy asztalhoz ültetni, mennyivel inkább a barátokat! A szervezők jól tudják ezt. Ennek a nagyszerű tábornak az ötlete is egy jó kis gulyásozás közben született. És íme, felépült a vár!
Kezdődhet a csata. Nevetve, jókedvvel harcolnak ezek a kis lovagok. Kardjaik kerekdedek, legfeljebb cirógatásra alkalmasak. Vállvetve küzd a sok kipirult arcú vitéz a fásultság, az önfeladás, megalkuvás hitvány szénasárkánya ellen. Nagy műgonddal dekorált pajzsaikon megférnek egymás mellett a különböző egyházak címerei és a „pogány” viking harcos figurája.
Itt nincsenek „mások”, nincsenek idegenek
Egy nagy család van, egy önmagát létrehozó rend a látszólagos káoszban. Előre meghatározott tábori program sincs, csak támpontok vannak és lehetőségek a kellemes időtöltéshez. Mivel semmi sem kötelező, mindent szívesen kipróbálnak a szabályoktól amúgy is mindig idegenkedő gyerkőcök. Nagy népszerűségnek örvend az agyagozás, a raklapfestés kicsit, nagyot egyaránt leköt, de a vízipisztolyos lövöldözés a legjobb móka. Pihenésképpen románul lehet tanulni. A helyesen kiejtett szavakért cukorka jár.
Ebben az önműködő minitársadalomban a gyermekek felvigyázására vállalkozó néhány szülőnek csak néha-néha akadt csitítanivalója, így aztán ők is kedvet kapnak a kézműveskedésre. Kulcstartót, dísztárgyakat, hasznos holmikat fabrikálnak fából, gyöngyből, bőrből, ami a kezük ügyébe akad.
A nap végén a résztvevők a templomban gyűlnek össze, ahol zene és énekszóval zárnak minden napot. Egy szóban összefoglalják azt, ami a legjobb volt számukra és közben azt is megtudják, milyen meglepetést tartogat számukra a következő nap. Egyik ilyen várva várt esemény volt a traktoros kirándulás.
Felszállás előtt, után és közben többször is meg kellett számolni az izgő-mozgó csemetéket. Egy, kettő… huszonhárom, huszonnégy. Tele az utánfutó, felburrog a motor. Irány az erdő! Számháború is lesz! Meg szalonnasütés! – mondogatják egymásnak. Rögtön érkezés után újra fellángol a harci kedv, ádáz küzdelem kezdődik. Innen is onnan is felhangzik egy-egy rövid számsor, jelezve, hogy az ellenfél tábora egy fővel megfogyatkozott. Végül igazságos döntetlen születik, mivel egyik csapatnak sem sikerül megszerezni az ellenfél zászlaját. Sebaj, a tűz körül ülve, a parázson sercegő szalonna illatában helyreáll a béke, aztán pedig indulás vissza a táborba, hiszen hátra van még a rendhagyó történelemóra, az előadás, amelyből őseink szokásait, életvitelét, eszközeit, sőt fegyvereit is megismerhetjük. Talán még a visszacsapó íjjal is lőhetünk! És persze ott van még a falmászás, a kitartás és a bátorság próbája, amelyet bámulatra méltó könnyedséggel állnak ki. Ebből is, mint oly sok mindenből, sokat tanulhattak a csemetéikre méltán büszke anyukák, apukák. Az a vibráló, kimeríthetetlen energia, ami ezekből az apró emberpalántákból árad, megtaníthat minket bátorságra, kitartásra, nem megállni a falak előtt, hanem leküzdeni az akadályokat.
A tábort lezáró ünnepi istentiszteleten hasonlóképpen összegezte a tábor tanulságait Vitus Bulbuk István, ajtoni lelkipásztor, a kezdeményezés elindítója, lelke, motorja, aki az alábbi szavakkal kezdte ünnepi beszédét: „Ajtonban új időszámítás kezdődött”.
Ebben a mondatban benne van minden, hiszen tény, hogy az ajtoni öreg templom falai egy emberöltő óta nem láttak annyi gyermeket, mint ez alkalommal. Az újjászületés, a jövő feltételei immár adottak. A többi csak rajtunk múlik.
Vincze Gyula / Szabadság (Kolozsvár)
Szubjektív élménybeszámoló egy kézművestáborról
Az Óperenciás-tengeren innen, a Tordai-hasadékon is innen, ott ahol a Tordatúr, még azon is egy kicsit innen, van egy varázslatos hely. Ajton. Nemcsak a fekvése, a táj szépsége, vagy egyéb látnivalói teszik azzá, hanem régi és új lakói, akik éppen ez idő tájt fogtak össze, hogy egy erős közösséget, egyszersmind jövőt építsenek. Teszik ezt hittel és alázattal egy olyan időszakban, amikor egyre gyakrabban hallani népességfogyásról, elvándorlásról, asszimilációról. Ezekről Ajtonban a jelek szerint nem kívánnak tudomást venni. Lelkes önkéntesek, helyiek, rokonok, barátok, a református egyház és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, az újjászülető egyház ötszázadik évfordulóját egy újjászülető közösségként ünneplik a 133. zsoltár szellemében.
„Ó, mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek”
A település központjában emelkedő kis halom tetején tekintélyt parancsoló mégis hívogatóanotthonos öreg templom áll. A szószék előtti szőnyegen körben gyermekek ülnek. Csillogó szemmel hallgatják, hogyan győzte le Dávid, egy bátor pásztorfiú a rettenetes filiszteus óriást, Góliátot. Aztán énekelnek: „szól a szem és szól a szív”. Nemsokára megelevenedik a templom előtti tér. A kis árnyas dombra és a templomot körülvevő kertre harmatként száll az áldás, mint Hermón harmatja a kietlen Sion hegyére.
Vigyázz, kész, rajt! Kezdetét veszi az ünnep, amelynek hivatalosan I. Ajtoni Kézműves Gyerektábor a neve, de a jelenlevők tudják: ez sokkal több annál, ez egy új kezdet, ez maga az Élet ígérete.
A környékről, főként Kolozsvárról érkezett gyerekek a helybéliekkel együtt elkezdik belakni a teret. Gyorsan megy az ismerkedés, semmi fölösleges bók, udvariaskodás, játsszunk, játsszunk!
Az öreg hársfa alatt szalmavár emelkedik. A bálák között lőrések, ablakok, bástyák, titkos folyosók, kazamaták keletkeznek a valóság és a fantázia jótékony elegyéből. A vár közelében félelmetes sárkány invitálja az ifjú vitézeket a hősies megmérettetésre. Amíg a vár elkészül a szorgos kis kezek gyöngyöt fűznek, nemezből bicskatokot, virágdíszt, labdát gyúrnak. Eközben a konyha felől ínycsiklandó gulyásillat árad a helybéli nénik jóvoltából. Ó, igen, a gulyás! A jó gulyás még az ellenségeket is képes egy asztalhoz ültetni, mennyivel inkább a barátokat! A szervezők jól tudják ezt. Ennek a nagyszerű tábornak az ötlete is egy jó kis gulyásozás közben született. És íme, felépült a vár!
Kezdődhet a csata. Nevetve, jókedvvel harcolnak ezek a kis lovagok. Kardjaik kerekdedek, legfeljebb cirógatásra alkalmasak. Vállvetve küzd a sok kipirult arcú vitéz a fásultság, az önfeladás, megalkuvás hitvány szénasárkánya ellen. Nagy műgonddal dekorált pajzsaikon megférnek egymás mellett a különböző egyházak címerei és a „pogány” viking harcos figurája.
Itt nincsenek „mások”, nincsenek idegenek
Egy nagy család van, egy önmagát létrehozó rend a látszólagos káoszban. Előre meghatározott tábori program sincs, csak támpontok vannak és lehetőségek a kellemes időtöltéshez. Mivel semmi sem kötelező, mindent szívesen kipróbálnak a szabályoktól amúgy is mindig idegenkedő gyerkőcök. Nagy népszerűségnek örvend az agyagozás, a raklapfestés kicsit, nagyot egyaránt leköt, de a vízipisztolyos lövöldözés a legjobb móka. Pihenésképpen románul lehet tanulni. A helyesen kiejtett szavakért cukorka jár.
Ebben az önműködő minitársadalomban a gyermekek felvigyázására vállalkozó néhány szülőnek csak néha-néha akadt csitítanivalója, így aztán ők is kedvet kapnak a kézműveskedésre. Kulcstartót, dísztárgyakat, hasznos holmikat fabrikálnak fából, gyöngyből, bőrből, ami a kezük ügyébe akad.
A nap végén a résztvevők a templomban gyűlnek össze, ahol zene és énekszóval zárnak minden napot. Egy szóban összefoglalják azt, ami a legjobb volt számukra és közben azt is megtudják, milyen meglepetést tartogat számukra a következő nap. Egyik ilyen várva várt esemény volt a traktoros kirándulás.
Felszállás előtt, után és közben többször is meg kellett számolni az izgő-mozgó csemetéket. Egy, kettő… huszonhárom, huszonnégy. Tele az utánfutó, felburrog a motor. Irány az erdő! Számháború is lesz! Meg szalonnasütés! – mondogatják egymásnak. Rögtön érkezés után újra fellángol a harci kedv, ádáz küzdelem kezdődik. Innen is onnan is felhangzik egy-egy rövid számsor, jelezve, hogy az ellenfél tábora egy fővel megfogyatkozott. Végül igazságos döntetlen születik, mivel egyik csapatnak sem sikerül megszerezni az ellenfél zászlaját. Sebaj, a tűz körül ülve, a parázson sercegő szalonna illatában helyreáll a béke, aztán pedig indulás vissza a táborba, hiszen hátra van még a rendhagyó történelemóra, az előadás, amelyből őseink szokásait, életvitelét, eszközeit, sőt fegyvereit is megismerhetjük. Talán még a visszacsapó íjjal is lőhetünk! És persze ott van még a falmászás, a kitartás és a bátorság próbája, amelyet bámulatra méltó könnyedséggel állnak ki. Ebből is, mint oly sok mindenből, sokat tanulhattak a csemetéikre méltán büszke anyukák, apukák. Az a vibráló, kimeríthetetlen energia, ami ezekből az apró emberpalántákból árad, megtaníthat minket bátorságra, kitartásra, nem megállni a falak előtt, hanem leküzdeni az akadályokat.
A tábort lezáró ünnepi istentiszteleten hasonlóképpen összegezte a tábor tanulságait Vitus Bulbuk István, ajtoni lelkipásztor, a kezdeményezés elindítója, lelke, motorja, aki az alábbi szavakkal kezdte ünnepi beszédét: „Ajtonban új időszámítás kezdődött”.
Ebben a mondatban benne van minden, hiszen tény, hogy az ajtoni öreg templom falai egy emberöltő óta nem láttak annyi gyermeket, mint ez alkalommal. Az újjászületés, a jövő feltételei immár adottak. A többi csak rajtunk múlik.
Vincze Gyula / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 4.
Zenetáboroztatott az InstruMentor
Hetedik nyári táborát szervezte a hangszeres zenei oktatást kínáló kolozsvári InstruMentor Egyesület Aranyosrákoson. Az elemisták táborában 27-en, a tízévesnél nagyobbakéban 24-en vettek részt, és akadt az idén hat táborozó, aki az egyesület eddigi mind a hét táborában jelen volt. Furulyát, gitárt, ritmusjátékokat, éneket tanultak a két tábor egy-egy hete alatt a gyerekek, a kisebbekkel az idén először kézműves tevékenység is zajlott, és ügyességfejlesztő játékokat is beiktattak a hangszertanárok egy gyógypedagógus barátjuknak köszönhetően, a nagyobbakkal pedig már nemcsak kánont, hanem több szólamot is énekeltek. Természetesen jutott idő a kötetlen játékra, kirándulásra is. A nagyok annyira kedvelik a filmzene tematikát, hogy kedvükért az idén is része volt a repertoárnak, a filmzenék zenekari hangzásban csendültek fel, az élményt harsona és fuvola is színesítette. A táborok zárásaként hagyományosan kisebb műsort mutatnak be a gyerekek, a kicsiké a helybeli református, a nagyobbaké az unitárius templomban zajlott. Szabadság (Kolozsvár)
Hetedik nyári táborát szervezte a hangszeres zenei oktatást kínáló kolozsvári InstruMentor Egyesület Aranyosrákoson. Az elemisták táborában 27-en, a tízévesnél nagyobbakéban 24-en vettek részt, és akadt az idén hat táborozó, aki az egyesület eddigi mind a hét táborában jelen volt. Furulyát, gitárt, ritmusjátékokat, éneket tanultak a két tábor egy-egy hete alatt a gyerekek, a kisebbekkel az idén először kézműves tevékenység is zajlott, és ügyességfejlesztő játékokat is beiktattak a hangszertanárok egy gyógypedagógus barátjuknak köszönhetően, a nagyobbakkal pedig már nemcsak kánont, hanem több szólamot is énekeltek. Természetesen jutott idő a kötetlen játékra, kirándulásra is. A nagyok annyira kedvelik a filmzene tematikát, hogy kedvükért az idén is része volt a repertoárnak, a filmzenék zenekari hangzásban csendültek fel, az élményt harsona és fuvola is színesítette. A táborok zárásaként hagyományosan kisebb műsort mutatnak be a gyerekek, a kicsiké a helybeli református, a nagyobbaké az unitárius templomban zajlott. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 4.
Nyolcvannyolc esztendő a közjó szolgálatában
Nemrég ünnepelte 88. születésnapját Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke. Aki ismeri őt, tudja: egy olyan személyiség, akinek polihisztori sokoldalúsága már a diákéveiben megmutatkozott, hogy aztán később egyre inkább kibontakozzék
A nyolcvannyolc ugyan nem egy kerek szám, de azért tiszteletre méltó, különösen ha életévekben számítjuk, és egy olyan gazdag életút, pályafutás van mögötte, mint a Pásztai Ottóé. Olyannyira változatos és sokrétű tevékenység, hogy szinte bajban van e sorok szerzője, hogy akkor mit is emeljen ki ezek közül: beszéljek arról, hogy már a diákéveiben a Premontrei Gimnázium számos egyesületében jeleskedett, mint jegyző a Mária Kongregációban, őrsvezető-helyettes a cserkészeknél, vidéki Regös-táborok aktív résztvevője (felejthetetlen előadásokkal, tábortűzzel, énektanulási lehetőségekkel), többszőrös aranyjelvényes a Diákkaptárban, az iskolai énekkar lelkes tagja, számtalan ünnepély s több színházi szereplés fellépője? Vagy inkább azt domborítsam ki, hogy 1945-1948 között az Önképzőkör elnöke és a Sportkör (kosárlabda, foci, kardvívás, úszás, pingpong, céllövészet, röplabda, korcsolya, úszás, futás stb.- összesen 18 sportágat próbált ki, még ojna-bajnokságot is nyert) igen eredményes versenyzője volt? És a felsorolásban még csak a múlt század negyvenes éveiben tartunk…
– Az édesanyám jószerivel már az első pillanatól kezdve, vagyis amikor még csak elemi iskolás lettem, kijelentette, hogy te márpedig a premontreibe fogsz gimnáziumba járni. Ez történt valamikor 1936 tájékán. Mit ad Isten, Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és 1940 októberében elkezdtem tanulmányaimat az újraindult Premontrei Gimnáziumban, melynek aztán végig, vagyis 1948-ig a növendéke voltam. Mindig mi nyitottunk meg egy újabb évfolyamot, és voltunk az elsők, akik leérettségiztünk. Jóformán azonban meg se száradt a diplomán a tinta, amikor megszületett az a törvény, mellyel megszüntették az egyházi iskolákat is.
Az elemi osztályok tiszta tízessel való elvégzése némiképp előrevetítette a sikeres folytatást: ahogyan várható volt, a premontrei gimnáziumban töltött évei eredményei miatt sem kell szégyenkeznie. Megfogadva az igazgató tanácsát, még nagyobb energiát fektetett a tanulásba, de azért némiképp csalódásként vagy traumaként élte meg, hogy ezt az érintett kevésbé értékelte. Különösen ha arra gondolunk, hogy az évek folyamán amúgy körülbelül tíz tanítványa is volt, így fogalmat lehet alkotni arról, hogy mennyire ismerte a tananyagot.
Iskolai évek
– Az 1944/45-ös tanévben, tekintettel arra, hogy a gimnáziumot előbb német, majd orosz hadikórháznak foglalták le, az Orsolya-gimnázium befogadott bennünket. Először történt meg, hogy koedukált oktatásban vettünk részt. Boldog dr. Bogdánffy Szilárd volt az osztályfőnökünk. Ami szépet és jót fel lehet sorolni, ővele kapcsolatban elmondható. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, szégyenlős volt még a jónép. Azt mondja Bogdánffy: az úgy nincs rendben, hogy külön a fiúk és külön a lányok, úgy kell, hogy egy fiú- egy lány a padokban. Erre fel, volt egy osztálytársam, olyan volt mint egy filmsztár, jóképű, hullámos hajjal, tizenhárom lány rohant mellé. El lehet képzelni, végül sorsolni kellett…
Persze nem csak humoros dolgok történtek. A premontrei paptanárokkal nem is volt különösebb baj, inkább az apácáknak volt szokatlan az új helyzet. A fiúk természetükből eredően hangosabbak, így nem nagyon nyerték el a szerzetesnővérek tetszését. Az oroszok elvonulása után aztán visszaadták a premontrei gimnáziumot, leírhatatlanul rossz, leromlott állapotban. A körülbelül 37-38 ezer kötetes, több őspéldányt is tartalmazó komoly könyvtárnak nyomát se találták, a bőrkötéses kiadványok az ócskapiacon képezték adásvétel tárgyát.
– Már akkor kezdődött a térhódítása a kommunistáknak, akiknek nagyon csípte az orrát az egyházi iskola. Diáktanácsok kellett alakuljanak, én a második csoportban voltam, a sportkapcsolatok, az önkéntesmunkák koordinálása tartozott a feladataink közé. A plakátolás egy eléggé úgymond pikáns dolog volt, általában mindig balhé volt abból, hogy ha az utca egyik végében mi magyarok voltunk vagy öten-hatan, az utca másik végében pedig tíz-tizenkét román diák.
Ezzel együtt a sportban normális volt a viszonyuk. Akkor már működött a Gojdu, a Kolozsvári úton az Alexandria, a Gépipari, a Kereskedelmi és az Állami Gimnázium, a Premontreivel együtt tehát körülbelül hat középiskolának a diákjai vettek részt a sportmegmérettetéseken.
– Egy vasárnap délelőtt a színházban Mécs László tartott egy körülbelül másfél órás előadást, ő mondta a verseket. Másnap, hétfőn bemutatta nekünk őt az igazgató. Mécs megkérdezte: ki hallott rólam? Voltunk vagy tizenöt-tizenhatan. Ki olvasott tőlem legalább egy verset? Maradtunk nyolcan. Ki tud egy verset elmondani? Maradtam én. Végül nem egy, hanem három költeményt szavaltam el. Mivel elhozta magával azt a számozott példányt, melyből egy nappal korábban felolvasott, ezt az osztálynak adta ajándékba.
Van miről tehát mesélni, amire emlékezni. Egy érdekes történet a Kapucinus utcában egykor üzemelt vendéglőhöz, a Kék Macskához kötődik, ahol egy cigány prímás közreműködésével született meg a diákinduló. Vagy egy másik sztori: hetedikesek lehettek, huszonketten voltak egy osztályban, amikor valaki javasolta: mivel különböző vérmérsékletűek, sorsolás útján mindenki tartson úgymond egy rövid beszédet, hogy akik esetleg izgulnak, idővel számukra se okozzon ez gondot. Mondanunk se kell, másfél év múltával, mikor az érettségire került sor, még a legstresszesebbeknek se okozott problémát a nyilvános szereplés, illetve szövegelmondás.
– Az érettségi után édesapám kijelentette: tudom, hogy egyetemre akarsz menni, de előtte inkább menj el dolgozni egy évet, hogy biztosítsd magadnak az anyagi hátteret, tudjál felöltözni rendesen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagy hozsannázással, lelkesedéssel fogadtam ezt a hírt, de hát tökéletesen igazat kellett, hogy adjak neki, mert alacsony fizetések voltak akkor is. Bekerültem a szőrmegyárba lévén, hogy ott is kosaraztam, ahol előbb a gépi kasszánál voltam köszörűs.
Vegyipar
1949-ben aztán következhettek az egyetemi évek. 1954-ben szerzett diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetem kémia karán. Vegyészi diplomával a kezében a váradi Transilvania festékgyárban nyert állást, ahol 1954-1969 között részlegvezető, később a minőségi ellenőrző osztály vezetője, majd az üzem termelési felelőse. A váradi vegyipari gyárak összevonása után, 1969-1988 között a Sinteza vegyipari kombináltban dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Itt volt a tervosztály vezetője, főmérnök helyettes, valamint technikai szaktanácsadó. A számok ezekben az évtizedekben is önmagukért beszélnek: 1963-ban létrehozta az üzem kitűnően felszerelt szakkönyvtárát körülbelül 3600 kötettel, hatnyelvű folyóiratokkal. Hét szabadalma s közel 100 elfogadott újítási javaslata volt. 1971-ben a romániai vegyipar részéről mint szerződéskötő és piacfelmérő járt olyan közel-keleti országokban, mint Libanon, Szíria és Irak.
E szakmai tevékenység mellett, aktívan részt vett a város társadalmi életében. Többek közt 34 évig volt a Kémiai Sportkör elnöke. Nagy hozzáértéssel és szeretettel foglalkozott a fiatal sportolókkal. Atlétikában több városi bajnokot nevelt, köztük válogatott kerettagokat is. Asztaliteniszezőket, súlyemelőket, tekézőket és sakkozókat is felkészített, 23 évig volt a városi, illetve a megyei sakkbizottság elnöke. Legnagyobb dédelgetett sikerének tekinti, hogy 33 év alatt 306 kirándulást szervezett több mint 12 ezer résztvevővel az üzem dolgozóinak.
1988-ban vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba, hiszen a nyugdíjas évek az ő életében valójában a második fiatalságot jelentik. Nagy lendülettel vesz részt közösségi tevékenységekben, szolgálja a közjót, lelkes műemlékvédő és helytörténész, s egyben irodalmi munkásságát is kiteljesíti.
Premontrei Öregdiákok
– 1994. május 4-én, mintegy 50 egykori premontrei diák részvételével - Budai Márton akkori várad-hegyfoki prépost, Vesselényi Tibor és Fekete Attila öregdiákok kezdeményezésére - a premontrei templomban találkozót tartottunk, ahol felolvastuk a gödöllői Szent Norbert-napi ünnepségre szóló meghívást. A júniusi összejövetelen egy 30 fős küldöttség vett részt, s a látottakon és hallottakon felbuzdulva, tanulmányozva a Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének szabályzatát, Váradra hazatérve 1994. június 29-én 44 öregdiák részvételével megalapítottuk a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületét, melynek a hivatalos bejegyzése októberben történt meg. Szükség van itt az erőnkre, a gondolatainkra, a helytállásunkra! Ezen a földön mi itthon vagyunk! Nagyvárad civil közössége jól ismeri a tevékenységeinket, hiszen sok mindent letettünk magyar közösségünk asztalára. Úgy érzem, nem tűntek el nyomtalanul az évek. A különböző díjak, oklevelek, köszönetnyilvánítások, emléklapok azt bizonyítják, hogy városunk polgárai elismeréssel figyelnek ránk, mi pedig joggal elmondhatjuk, hogy igazi közösségé forrtunk, s nagyon sokat teszünk azért, hogy kallódó értékeinket minél nagyobb mértékben megmentsünk az utókor számára.
Hát igen, ez így igaz, elég ha arra gondolunk, hogy számos emlékünnepélyt, könyvbemutatókat szerveztek- a kiadott kötetek száma alulról súrolja a 25-öt-, versenyeket rendeztek középiskolásoknak, emléktáblákat avattak, félévente Hírlevelet adnak ki. Sokoldalú tevékenysége miatt számos elismerésben részesült, 2014-ben méltán érdemelt Életmű-díjat.
Mindeközben természetesen úgymond privát életét is élte. 1962-ban kötött házasságot szeretett feleségével, Katalinnal, egy lánynak, Gabriellának és egy fiúgyermeknek, Ottó Zsoltnak a boldog szülei. Kedves nejével az EKE ’91 keretében évekig tartott vetített képes előadásokat kirándulásaikról, utazásaikról. A család ugyanakkor több mint 50 éve bemutató bérletes a színházban, rendszeres látogatója a filharmónia hangversenyeinek. A família tagjainak összetartását jelzi, hogy kétévente meglátogatják a tengerentúl élő lányukat, illetve annak családját, de ez egy külön fejezetet érdemelne. Persze sok minden egyébről is lehetne mesélni, de helyszűke miatt ez nem lehetséges, ezért inkább azt kívánjuk, ezentúl is ugyanezzel a lelkesedéssel és lendülettel szolgálja továbbra is a közjót Pásztai Ottó, erőben, egészségben, hiszen magyar közösségünknek szüksége van a hozzá hasonló személyiségekre!
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Nemrég ünnepelte 88. születésnapját Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke. Aki ismeri őt, tudja: egy olyan személyiség, akinek polihisztori sokoldalúsága már a diákéveiben megmutatkozott, hogy aztán később egyre inkább kibontakozzék
A nyolcvannyolc ugyan nem egy kerek szám, de azért tiszteletre méltó, különösen ha életévekben számítjuk, és egy olyan gazdag életút, pályafutás van mögötte, mint a Pásztai Ottóé. Olyannyira változatos és sokrétű tevékenység, hogy szinte bajban van e sorok szerzője, hogy akkor mit is emeljen ki ezek közül: beszéljek arról, hogy már a diákéveiben a Premontrei Gimnázium számos egyesületében jeleskedett, mint jegyző a Mária Kongregációban, őrsvezető-helyettes a cserkészeknél, vidéki Regös-táborok aktív résztvevője (felejthetetlen előadásokkal, tábortűzzel, énektanulási lehetőségekkel), többszőrös aranyjelvényes a Diákkaptárban, az iskolai énekkar lelkes tagja, számtalan ünnepély s több színházi szereplés fellépője? Vagy inkább azt domborítsam ki, hogy 1945-1948 között az Önképzőkör elnöke és a Sportkör (kosárlabda, foci, kardvívás, úszás, pingpong, céllövészet, röplabda, korcsolya, úszás, futás stb.- összesen 18 sportágat próbált ki, még ojna-bajnokságot is nyert) igen eredményes versenyzője volt? És a felsorolásban még csak a múlt század negyvenes éveiben tartunk…
– Az édesanyám jószerivel már az első pillanatól kezdve, vagyis amikor még csak elemi iskolás lettem, kijelentette, hogy te márpedig a premontreibe fogsz gimnáziumba járni. Ez történt valamikor 1936 tájékán. Mit ad Isten, Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és 1940 októberében elkezdtem tanulmányaimat az újraindult Premontrei Gimnáziumban, melynek aztán végig, vagyis 1948-ig a növendéke voltam. Mindig mi nyitottunk meg egy újabb évfolyamot, és voltunk az elsők, akik leérettségiztünk. Jóformán azonban meg se száradt a diplomán a tinta, amikor megszületett az a törvény, mellyel megszüntették az egyházi iskolákat is.
Az elemi osztályok tiszta tízessel való elvégzése némiképp előrevetítette a sikeres folytatást: ahogyan várható volt, a premontrei gimnáziumban töltött évei eredményei miatt sem kell szégyenkeznie. Megfogadva az igazgató tanácsát, még nagyobb energiát fektetett a tanulásba, de azért némiképp csalódásként vagy traumaként élte meg, hogy ezt az érintett kevésbé értékelte. Különösen ha arra gondolunk, hogy az évek folyamán amúgy körülbelül tíz tanítványa is volt, így fogalmat lehet alkotni arról, hogy mennyire ismerte a tananyagot.
Iskolai évek
– Az 1944/45-ös tanévben, tekintettel arra, hogy a gimnáziumot előbb német, majd orosz hadikórháznak foglalták le, az Orsolya-gimnázium befogadott bennünket. Először történt meg, hogy koedukált oktatásban vettünk részt. Boldog dr. Bogdánffy Szilárd volt az osztályfőnökünk. Ami szépet és jót fel lehet sorolni, ővele kapcsolatban elmondható. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, szégyenlős volt még a jónép. Azt mondja Bogdánffy: az úgy nincs rendben, hogy külön a fiúk és külön a lányok, úgy kell, hogy egy fiú- egy lány a padokban. Erre fel, volt egy osztálytársam, olyan volt mint egy filmsztár, jóképű, hullámos hajjal, tizenhárom lány rohant mellé. El lehet képzelni, végül sorsolni kellett…
Persze nem csak humoros dolgok történtek. A premontrei paptanárokkal nem is volt különösebb baj, inkább az apácáknak volt szokatlan az új helyzet. A fiúk természetükből eredően hangosabbak, így nem nagyon nyerték el a szerzetesnővérek tetszését. Az oroszok elvonulása után aztán visszaadták a premontrei gimnáziumot, leírhatatlanul rossz, leromlott állapotban. A körülbelül 37-38 ezer kötetes, több őspéldányt is tartalmazó komoly könyvtárnak nyomát se találták, a bőrkötéses kiadványok az ócskapiacon képezték adásvétel tárgyát.
– Már akkor kezdődött a térhódítása a kommunistáknak, akiknek nagyon csípte az orrát az egyházi iskola. Diáktanácsok kellett alakuljanak, én a második csoportban voltam, a sportkapcsolatok, az önkéntesmunkák koordinálása tartozott a feladataink közé. A plakátolás egy eléggé úgymond pikáns dolog volt, általában mindig balhé volt abból, hogy ha az utca egyik végében mi magyarok voltunk vagy öten-hatan, az utca másik végében pedig tíz-tizenkét román diák.
Ezzel együtt a sportban normális volt a viszonyuk. Akkor már működött a Gojdu, a Kolozsvári úton az Alexandria, a Gépipari, a Kereskedelmi és az Állami Gimnázium, a Premontreivel együtt tehát körülbelül hat középiskolának a diákjai vettek részt a sportmegmérettetéseken.
– Egy vasárnap délelőtt a színházban Mécs László tartott egy körülbelül másfél órás előadást, ő mondta a verseket. Másnap, hétfőn bemutatta nekünk őt az igazgató. Mécs megkérdezte: ki hallott rólam? Voltunk vagy tizenöt-tizenhatan. Ki olvasott tőlem legalább egy verset? Maradtunk nyolcan. Ki tud egy verset elmondani? Maradtam én. Végül nem egy, hanem három költeményt szavaltam el. Mivel elhozta magával azt a számozott példányt, melyből egy nappal korábban felolvasott, ezt az osztálynak adta ajándékba.
Van miről tehát mesélni, amire emlékezni. Egy érdekes történet a Kapucinus utcában egykor üzemelt vendéglőhöz, a Kék Macskához kötődik, ahol egy cigány prímás közreműködésével született meg a diákinduló. Vagy egy másik sztori: hetedikesek lehettek, huszonketten voltak egy osztályban, amikor valaki javasolta: mivel különböző vérmérsékletűek, sorsolás útján mindenki tartson úgymond egy rövid beszédet, hogy akik esetleg izgulnak, idővel számukra se okozzon ez gondot. Mondanunk se kell, másfél év múltával, mikor az érettségire került sor, még a legstresszesebbeknek se okozott problémát a nyilvános szereplés, illetve szövegelmondás.
– Az érettségi után édesapám kijelentette: tudom, hogy egyetemre akarsz menni, de előtte inkább menj el dolgozni egy évet, hogy biztosítsd magadnak az anyagi hátteret, tudjál felöltözni rendesen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagy hozsannázással, lelkesedéssel fogadtam ezt a hírt, de hát tökéletesen igazat kellett, hogy adjak neki, mert alacsony fizetések voltak akkor is. Bekerültem a szőrmegyárba lévén, hogy ott is kosaraztam, ahol előbb a gépi kasszánál voltam köszörűs.
Vegyipar
1949-ben aztán következhettek az egyetemi évek. 1954-ben szerzett diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetem kémia karán. Vegyészi diplomával a kezében a váradi Transilvania festékgyárban nyert állást, ahol 1954-1969 között részlegvezető, később a minőségi ellenőrző osztály vezetője, majd az üzem termelési felelőse. A váradi vegyipari gyárak összevonása után, 1969-1988 között a Sinteza vegyipari kombináltban dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Itt volt a tervosztály vezetője, főmérnök helyettes, valamint technikai szaktanácsadó. A számok ezekben az évtizedekben is önmagukért beszélnek: 1963-ban létrehozta az üzem kitűnően felszerelt szakkönyvtárát körülbelül 3600 kötettel, hatnyelvű folyóiratokkal. Hét szabadalma s közel 100 elfogadott újítási javaslata volt. 1971-ben a romániai vegyipar részéről mint szerződéskötő és piacfelmérő járt olyan közel-keleti országokban, mint Libanon, Szíria és Irak.
E szakmai tevékenység mellett, aktívan részt vett a város társadalmi életében. Többek közt 34 évig volt a Kémiai Sportkör elnöke. Nagy hozzáértéssel és szeretettel foglalkozott a fiatal sportolókkal. Atlétikában több városi bajnokot nevelt, köztük válogatott kerettagokat is. Asztaliteniszezőket, súlyemelőket, tekézőket és sakkozókat is felkészített, 23 évig volt a városi, illetve a megyei sakkbizottság elnöke. Legnagyobb dédelgetett sikerének tekinti, hogy 33 év alatt 306 kirándulást szervezett több mint 12 ezer résztvevővel az üzem dolgozóinak.
1988-ban vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba, hiszen a nyugdíjas évek az ő életében valójában a második fiatalságot jelentik. Nagy lendülettel vesz részt közösségi tevékenységekben, szolgálja a közjót, lelkes műemlékvédő és helytörténész, s egyben irodalmi munkásságát is kiteljesíti.
Premontrei Öregdiákok
– 1994. május 4-én, mintegy 50 egykori premontrei diák részvételével - Budai Márton akkori várad-hegyfoki prépost, Vesselényi Tibor és Fekete Attila öregdiákok kezdeményezésére - a premontrei templomban találkozót tartottunk, ahol felolvastuk a gödöllői Szent Norbert-napi ünnepségre szóló meghívást. A júniusi összejövetelen egy 30 fős küldöttség vett részt, s a látottakon és hallottakon felbuzdulva, tanulmányozva a Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének szabályzatát, Váradra hazatérve 1994. június 29-én 44 öregdiák részvételével megalapítottuk a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületét, melynek a hivatalos bejegyzése októberben történt meg. Szükség van itt az erőnkre, a gondolatainkra, a helytállásunkra! Ezen a földön mi itthon vagyunk! Nagyvárad civil közössége jól ismeri a tevékenységeinket, hiszen sok mindent letettünk magyar közösségünk asztalára. Úgy érzem, nem tűntek el nyomtalanul az évek. A különböző díjak, oklevelek, köszönetnyilvánítások, emléklapok azt bizonyítják, hogy városunk polgárai elismeréssel figyelnek ránk, mi pedig joggal elmondhatjuk, hogy igazi közösségé forrtunk, s nagyon sokat teszünk azért, hogy kallódó értékeinket minél nagyobb mértékben megmentsünk az utókor számára.
Hát igen, ez így igaz, elég ha arra gondolunk, hogy számos emlékünnepélyt, könyvbemutatókat szerveztek- a kiadott kötetek száma alulról súrolja a 25-öt-, versenyeket rendeztek középiskolásoknak, emléktáblákat avattak, félévente Hírlevelet adnak ki. Sokoldalú tevékenysége miatt számos elismerésben részesült, 2014-ben méltán érdemelt Életmű-díjat.
Mindeközben természetesen úgymond privát életét is élte. 1962-ban kötött házasságot szeretett feleségével, Katalinnal, egy lánynak, Gabriellának és egy fiúgyermeknek, Ottó Zsoltnak a boldog szülei. Kedves nejével az EKE ’91 keretében évekig tartott vetített képes előadásokat kirándulásaikról, utazásaikról. A család ugyanakkor több mint 50 éve bemutató bérletes a színházban, rendszeres látogatója a filharmónia hangversenyeinek. A família tagjainak összetartását jelzi, hogy kétévente meglátogatják a tengerentúl élő lányukat, illetve annak családját, de ez egy külön fejezetet érdemelne. Persze sok minden egyébről is lehetne mesélni, de helyszűke miatt ez nem lehetséges, ezért inkább azt kívánjuk, ezentúl is ugyanezzel a lelkesedéssel és lendülettel szolgálja továbbra is a közjót Pásztai Ottó, erőben, egészségben, hiszen magyar közösségünknek szüksége van a hozzá hasonló személyiségekre!
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. augusztus 4.
Székely haza
A régészet jövője
Nagy jövőt kell jósolnunk a székelyföldi régészetnek, abból ítélve amit Benkő Elek összefoglal a háromkötetes székely históriában. Érthető és tudományon kívüli okokból a népi építészetre alapozott nemesi udvarházak kétosztatú és háromosztatú, illetve későbbi változatainak feltárása még az elején tart, a belőlük kialakuló castellumoké még inkább, a kővárak feltárásáról nem is beszélve, bár utóbbi vonatkozásában már a Székely Nemzeti Múzeum régészei is komoly eredményeket mutattak fel, lásd munkatársai napi sajtóba is eljutó közleményeit.
Az adósságok és a lemaradás mindazonáltal számottevő, az újabban megnyíló lehetőségeket ki kell aknázni. Az ennek szentelt fejezetben szóba kerülnek a sepsiszentgyörgyi Köntés-kerti ásatások, a csíkszeredai Kőrösi Csoma Sándor utcai feltárások, a Székely Zoltán kutatta oltszemi Mikó-udvarház, a gyergyószárhegyi Lázár-kastély, részletesen a székelyudvarhelyi vár, több kolostorépület, a csíki Mikó-vár, melynek kezdeteiről ez áll: „Egy kora újkori székely szék irányításához és a vele kapcsolatos hatalmi reprezentációs igényhez kapcsolódik (…) építése. Létesítője nevével összhangban hídvégi Mikó Ferenc, akit – emlékirata szerint – Báthori Gábor fejedelem már 1611-ben csíki vicekapitánnyá nevezett ki, a csíkiak azonban, mivel ottani birtoka és rezidenciája nem volt, ellenségesen fogadtak. E helyzeten csak 1613-ban, második házassága után sikerült változtatnia, amikor felesége, Pókai Anna zsögödi/martonfalvi udvarházának várrá történő kiépítésébe fogott, miután Bethlen Gábor kinevezte Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitányává. A fejedelemhez fűződő bizalmi viszony hamarosan a környék kiemelkedő birtokosává tette Mikó Ferencet.”
Az 1616-os lustrában Zsögödön, továbbá Al- és Felcsík számos falujában már Mikó Ferenc az úr székely örökségek és jobbágyok hosszú sorának a megkaparintása után. Később utóda I. Rákóczi György fejedelmet itt láthatta vendégül (1635).
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A régészet jövője
Nagy jövőt kell jósolnunk a székelyföldi régészetnek, abból ítélve amit Benkő Elek összefoglal a háromkötetes székely históriában. Érthető és tudományon kívüli okokból a népi építészetre alapozott nemesi udvarházak kétosztatú és háromosztatú, illetve későbbi változatainak feltárása még az elején tart, a belőlük kialakuló castellumoké még inkább, a kővárak feltárásáról nem is beszélve, bár utóbbi vonatkozásában már a Székely Nemzeti Múzeum régészei is komoly eredményeket mutattak fel, lásd munkatársai napi sajtóba is eljutó közleményeit.
Az adósságok és a lemaradás mindazonáltal számottevő, az újabban megnyíló lehetőségeket ki kell aknázni. Az ennek szentelt fejezetben szóba kerülnek a sepsiszentgyörgyi Köntés-kerti ásatások, a csíkszeredai Kőrösi Csoma Sándor utcai feltárások, a Székely Zoltán kutatta oltszemi Mikó-udvarház, a gyergyószárhegyi Lázár-kastély, részletesen a székelyudvarhelyi vár, több kolostorépület, a csíki Mikó-vár, melynek kezdeteiről ez áll: „Egy kora újkori székely szék irányításához és a vele kapcsolatos hatalmi reprezentációs igényhez kapcsolódik (…) építése. Létesítője nevével összhangban hídvégi Mikó Ferenc, akit – emlékirata szerint – Báthori Gábor fejedelem már 1611-ben csíki vicekapitánnyá nevezett ki, a csíkiak azonban, mivel ottani birtoka és rezidenciája nem volt, ellenségesen fogadtak. E helyzeten csak 1613-ban, második házassága után sikerült változtatnia, amikor felesége, Pókai Anna zsögödi/martonfalvi udvarházának várrá történő kiépítésébe fogott, miután Bethlen Gábor kinevezte Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitányává. A fejedelemhez fűződő bizalmi viszony hamarosan a környék kiemelkedő birtokosává tette Mikó Ferencet.”
Az 1616-os lustrában Zsögödön, továbbá Al- és Felcsík számos falujában már Mikó Ferenc az úr székely örökségek és jobbágyok hosszú sorának a megkaparintása után. Később utóda I. Rákóczi György fejedelmet itt láthatta vendégül (1635).
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 5.
Egy feriforma írástudó továbbadható felelősségéről
Elekes Ferenc Bekameron című könyvét elsősorban azoknak ajánlom, akik alig ismerik őt, vagy még egyáltalán nem is olvastak tőle egyetlen mondatot sem. Mert valószínű, hogy vannak ilyen emberek, még akkor is, ha nem kellene ennek így lennie. Akik kedvelik a Siménfalván született, Marosvásárhelyen élő írót, költőt, publicistát, ők úgyis hozzájutnak, megvásárolják vagy kölcsönkérik, de mindenképpen elolvassák. Hiszen ezt a könyvet egy olyan ember írta, aki érdeklődik a világ sorsa iránt és aggódik érte, de nem úgy, mint a politikusok, hanem valóságosan. Aki ezt a könyvet elolvasgatja, talán másként fog nézni az udvarán átsétáló idegen macskára is, nem csupán a környezetében élő emberekre. Pedig a szerző nem hagy ki nekünk, olvasóknak kötelező házi feladatokat, melyeket valaki majd számonkér. Csupán eszünkbe juttat, a maga módján, ezt meg amazt, néha csupán félsorokkal. Mert Elekes Ferenc kitűnően ért ahhoz, hogy eszünkbe juttasson olyan dolgokat, amelyek amúgy rég nem jutottak eszünkbe. Nem is mondja, hogy fontosak, de aki az ő gondolatait olvasgatja, az óhatatlanul rájön, hogy így van ez. Különben miért is írná le és adná könyvként a kezünkbe? Az írónak az a feladata, hogy mondataival, leírt vagy elhangzó szavaival hasson ránk. A szerző ehhez kitűnően ért, még akkor is, ha úgy véljük, hogy könnyed mondatai nem is hozzánk szólnak, vagy súlyos gondolatai mindenkire vonatkoznak, nem csupán ránk, és emiatt talán ránk kevésbé érvényesek. Akár egy fél mondattal is olyan kitűnően megcélozza (és el is találja) agyunk, gondolataink, érzéseink kis pontjait, területeit, hogy akik reggeltől estig szociális érzékenységről, felelősségről, empá- tiáról meg más hasonló idegen szavakról értekeznek, azok se jobban. Sőt, azok aztán egyáltalán nem. Legalábbis nem így. Mert a szerző mindezt nem békeharcosként, nem apostolként, nem szigorú tanító- ként teszi. Neki más a módszere, hiszen ő író. Ennélfogva íróként veszi gondjába a világot. És aki írásait olvasgatja, ha eddig nem tudta volna egészen pontosan, talán ezután rájön, mi is az a rend, igazság, aminek mindig lennie kell ahhoz, hogy a világunk ne álljon a feje tetejére. Ha már ennyit meg lehet tanulni Elekes Ferenctől, akkor bizony érdemes belépni a mondatai mögötti világába. Van neki saját világa, mint mindenkinek, vagy legalábbis a legtöbb embernek, ám ezt nem kívánja senkire ráerőszakolni, nem mondja fél szóval sem, hogy a mienket olyanná kellene alakí- tanunk. Mert akár azt is lehetne, főleg, ha Siménfalvából, a Nyikó mentéből és Marosvásárhelyből egy-egy jó csipetnyit hozzákeverhetnénk. Olyan ő, mint egy szem, mint egy kamera, amely a képekhez: esemé- nyekhez, történésekhez hozzászabja a gondolatokat. Ezzel teszi kíváncsivá olvasóit. Könnyed gondolatai, nehéz fél mondatai, egy-egy epés vagy éppen világot békítő megjegyzése, korholó dohogásai, örökké reménykedő magatartása a szerzőt hamar kedvencünkké teszik. Nem csupán azzal, ahogyan a már elmúlófélben lévő világot megidézi, maga és mások részére számba veszi. Rózsaszínű pirulák, egy régi Parker toll, régi utcájuk hossza, az egyedül maradt, utolsó tyúk, elhagyott táskák, rég megmohá- sodott kövek, egy zsebben felejtett levél okán. Meg hogy mikor kellett, gyanús alakokat észrevéve, inkább a halakról beszélni. De a mát és a sejthető jövőt is felvázolja a szerző. Nem csupán azzal, hogy például virágszagoló gépet találna fel, vagy azzal, hogy miközben nézelődik, ír, doktorálni tudna idegességből. (Mégis azt írja: Egyébként végül is minek a mentén szólok bele én abba, hogy ti miként beszéltek?) Azzal is törődik, mi lesz egy molekulával a lerben. Foglalkozik a fejünkben lévő féltekékkel. A kórházi lapos párnákkal. Vagy hogy mennyit ér ma egy ló. Aki semmit sem tett még azért, hogy ebben a világban rend és igazság legyen, egyetlen mentséggel előhozakodhat: Vásárhelyen Elekes Ferenc tán helyette is mozdít valamit. Egy tárcával, egy könyvvel, és persze azzal is, hogy kezünkbe adta új könyvét. Már a legelső, a címadó írásból kiderül, mitől kezd elferdülni az életünk. A nem mai divat szerint vékonyka könyv feriforma (e néven létrehozott blogon voltak korábban olvashatók a kötetbe gyűjtött írások) gondolatai, aggodalmai, kis zsörtölődései olyanok voltak nekem, mint az emlegetett rózsaszínű pirulák: naponta kellettek. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
P. Buzogány Árpád / Népújság (Marosvásárhely)
Elekes Ferenc Bekameron című könyvét elsősorban azoknak ajánlom, akik alig ismerik őt, vagy még egyáltalán nem is olvastak tőle egyetlen mondatot sem. Mert valószínű, hogy vannak ilyen emberek, még akkor is, ha nem kellene ennek így lennie. Akik kedvelik a Siménfalván született, Marosvásárhelyen élő írót, költőt, publicistát, ők úgyis hozzájutnak, megvásárolják vagy kölcsönkérik, de mindenképpen elolvassák. Hiszen ezt a könyvet egy olyan ember írta, aki érdeklődik a világ sorsa iránt és aggódik érte, de nem úgy, mint a politikusok, hanem valóságosan. Aki ezt a könyvet elolvasgatja, talán másként fog nézni az udvarán átsétáló idegen macskára is, nem csupán a környezetében élő emberekre. Pedig a szerző nem hagy ki nekünk, olvasóknak kötelező házi feladatokat, melyeket valaki majd számonkér. Csupán eszünkbe juttat, a maga módján, ezt meg amazt, néha csupán félsorokkal. Mert Elekes Ferenc kitűnően ért ahhoz, hogy eszünkbe juttasson olyan dolgokat, amelyek amúgy rég nem jutottak eszünkbe. Nem is mondja, hogy fontosak, de aki az ő gondolatait olvasgatja, az óhatatlanul rájön, hogy így van ez. Különben miért is írná le és adná könyvként a kezünkbe? Az írónak az a feladata, hogy mondataival, leírt vagy elhangzó szavaival hasson ránk. A szerző ehhez kitűnően ért, még akkor is, ha úgy véljük, hogy könnyed mondatai nem is hozzánk szólnak, vagy súlyos gondolatai mindenkire vonatkoznak, nem csupán ránk, és emiatt talán ránk kevésbé érvényesek. Akár egy fél mondattal is olyan kitűnően megcélozza (és el is találja) agyunk, gondolataink, érzéseink kis pontjait, területeit, hogy akik reggeltől estig szociális érzékenységről, felelősségről, empá- tiáról meg más hasonló idegen szavakról értekeznek, azok se jobban. Sőt, azok aztán egyáltalán nem. Legalábbis nem így. Mert a szerző mindezt nem békeharcosként, nem apostolként, nem szigorú tanító- ként teszi. Neki más a módszere, hiszen ő író. Ennélfogva íróként veszi gondjába a világot. És aki írásait olvasgatja, ha eddig nem tudta volna egészen pontosan, talán ezután rájön, mi is az a rend, igazság, aminek mindig lennie kell ahhoz, hogy a világunk ne álljon a feje tetejére. Ha már ennyit meg lehet tanulni Elekes Ferenctől, akkor bizony érdemes belépni a mondatai mögötti világába. Van neki saját világa, mint mindenkinek, vagy legalábbis a legtöbb embernek, ám ezt nem kívánja senkire ráerőszakolni, nem mondja fél szóval sem, hogy a mienket olyanná kellene alakí- tanunk. Mert akár azt is lehetne, főleg, ha Siménfalvából, a Nyikó mentéből és Marosvásárhelyből egy-egy jó csipetnyit hozzákeverhetnénk. Olyan ő, mint egy szem, mint egy kamera, amely a képekhez: esemé- nyekhez, történésekhez hozzászabja a gondolatokat. Ezzel teszi kíváncsivá olvasóit. Könnyed gondolatai, nehéz fél mondatai, egy-egy epés vagy éppen világot békítő megjegyzése, korholó dohogásai, örökké reménykedő magatartása a szerzőt hamar kedvencünkké teszik. Nem csupán azzal, ahogyan a már elmúlófélben lévő világot megidézi, maga és mások részére számba veszi. Rózsaszínű pirulák, egy régi Parker toll, régi utcájuk hossza, az egyedül maradt, utolsó tyúk, elhagyott táskák, rég megmohá- sodott kövek, egy zsebben felejtett levél okán. Meg hogy mikor kellett, gyanús alakokat észrevéve, inkább a halakról beszélni. De a mát és a sejthető jövőt is felvázolja a szerző. Nem csupán azzal, hogy például virágszagoló gépet találna fel, vagy azzal, hogy miközben nézelődik, ír, doktorálni tudna idegességből. (Mégis azt írja: Egyébként végül is minek a mentén szólok bele én abba, hogy ti miként beszéltek?) Azzal is törődik, mi lesz egy molekulával a lerben. Foglalkozik a fejünkben lévő féltekékkel. A kórházi lapos párnákkal. Vagy hogy mennyit ér ma egy ló. Aki semmit sem tett még azért, hogy ebben a világban rend és igazság legyen, egyetlen mentséggel előhozakodhat: Vásárhelyen Elekes Ferenc tán helyette is mozdít valamit. Egy tárcával, egy könyvvel, és persze azzal is, hogy kezünkbe adta új könyvét. Már a legelső, a címadó írásból kiderül, mitől kezd elferdülni az életünk. A nem mai divat szerint vékonyka könyv feriforma (e néven létrehozott blogon voltak korábban olvashatók a kötetbe gyűjtött írások) gondolatai, aggodalmai, kis zsörtölődései olyanok voltak nekem, mint az emlegetett rózsaszínű pirulák: naponta kellettek. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
P. Buzogány Árpád / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 5.
Ismeretlen értékekre bukkantak az unitárius püspöki ház felújítása során
500 éves ház története íródik tovább a volt Magyar utcában
Módos kolozsvári polgárok, főurak, püspökök szemlélték egykoron a volt Belső-Magyar utca nyüzsgését a 14. szám alatt álló ház tágas termeinek ablakaiból; bár a köztudatban unitárius püspöki házként ismert épület fölött több mint fél évezred pörgött le, a Magyar Unitárius Egyház értékmegőrző hozzáállásának köszönhetően várhatóan további évszázadokig lehet még részese a közösség életének, a város történetének. 2009-ben döntöttek úgy, hogy elkezdik az akkor még püspöki rezidenciaként szolgáló épület helyreállítását, nagyobb léptékű munkálatok elvégzése tavalytól válhatott valóra. A felújítás páratlan lehetőséget kínált a régészeti, művészettörténeti kutatások elvégzésére is: a középkori eredetű lakóháznak számos olyan építészeti részlete bukkant felszínre, amelyek a különböző építéstörténeti periódusokhoz kötődnek. Jövő nyártól már közösségi terek, valláskutató központ és egyházi múzeum is működhet a Vallásszabadság Házában.
Az unitárius püspöki ház átfogó, értékmegőrző jellegű felújításának lépéseiről, az épület további hasznosításának terveiről Dácz Tibort, a Magyar Unitárius Egyház gazdasági előadótanácsosát kérdeztük, aki körbe is vezetett bennünket a lépésről lépésre megújuló épületben. Bár helyenként még állványzaton és deszkákon kellett átlépkedni, mindenütt látszott már az elvégzett hatalmas munka eredménye, hiszen valósággal megnyíltak, kitágultak a régi ház egykori reprezentatív emeleti helyiségei, kijavított falakkal, mennyezettel és boltozatokkal, a gyönyörűen felújított tetőtér. Különös érzés volt a megtisztított, helyreállított pincében lépkedni, látva az újra megnyitott fülkéket és szellőző nyílásokat, közben arra gondolva, hogy ezeket a köveket immár fél évezrede helyezték egymásra, hogy egy büszke kolozsvári polgárcsalád tárolhassa itt borait. A ház legrégibb korának emlékei valóságos kincsekként bukkantak elő az évszázadok során rájuk rakódott falazatok alól, például az egykor az emeletről a pincébe vezető keskeny középkori lépcsőház kőkorlátja, vagy a kapualjban feltárt hatalmas árkádívek, amelyek átjárást biztosítanak egy tágas földszinti helyiségbe a nyugati szárny alatt, és feltehetőleg egykor a földszint keleti oldala fele is nyitottak voltak. Az épületnek a keleti szárnyában, a kapualjtól balra eső helyiségben már működő bisztróban az elegánsan kihangsúlyozott középkori falak, boltozatok, építészeti részletek szemléletes példaként vetítik előre, hogy milyen lesz majd egy szakszerűen felújított középkori épület.
A Magyar Unitárius Egyház 2009-ben döntött úgy, hogy elkezdi az akkor még püspöki rezidenciaként működő ingatlan helyreállítását. – A kezdeményezés Bálint Benczédi Ferenc püspök úr részéről jött, aki látván a ház állapotát, lemondott arról, hogy beköltözzön, inkább a teljes felújítást választotta – mondta el Dácz Tibor. Az egyház vezetősége tudatában volt annak, hogy mindez nem lesz egy rövid távú történet. 2009 végén Guttman Szabolcs építésszel szerződtek a tervek elkészítésére. – Az első években szűkebb anyagi forrásaink voltak, kisebb beavatkozásokat végeztünk, majd a román állam támogatásával és más kisebb pályázatokból fogtunk neki nagyobb horderejű szerkezeti munkálatoknak – tájékoztatott az előadótanácsos.
Odafigyelés, speciális megoldások
Az épület nagyon rossz állapotban volt. A földszinten, a kapu bal oldalán levő helyiségben fennállt annak a veszélye, hogy a boltívek beszakadnak. Ennek folytán, az első felújítási szakaszban ezeket a szerkezeti beavatkozásokat kellett megejteni, az utcafronttól kezdve az épület hátranyúló udvari szárnyáig. Bár az utóbbi újabb korban épült, komoly aláalapozási munkákat kellett végezni, és meg kellett oldani a szétázott falak károsult tégláinak cseréjét is. Tekintettel arra, hogy az épület egyes részei 500 évesek, minden beavatkozás nagy odafigyelést és speciális műszaki megoldásokat igényelt – magyarázta az előadótanácsos.
2015 januárjában a Vallásszabadság napján született meg az ötlet, hogy a háznak a Vallásszabadság örökségét szolgáló rendeltetést adjon az Egyház. E cél megvalósításához sikerült megnyerni a Magyar kormány támogatását is, amely a Bethlen Gábor Alap útján jelentősen finanszírozta a beruházást – részletezte Dácz Tibor. Az új elképzelés az eredeti tervekhez képest funkcióváltást és a belső terek átrendezését is jelentette, amihez gyakorlatilag új terveket kellett készíteni. Ezzel a munkával Furu Xénia építészt és Dáné Rozália statikust bízták meg.
– 2016. májusától nagyobb lélegzetvétellel tudtuk folytatni a munkálatokat több fronton egyszerre, az elmúlt évben teljesen felújítottuk a tetőszerkezetet, a tető új héjazatot kapott, befejeztük a megerősítő jellegű, szerkezeti munkálatoknak a túlnyomó részét, a földszint keleti oldalának felújítását, ahol már működik is egy bisztró, építettünk egy új lépcsőházat az udvaron, cseréltük, illetve restauráltuk a nyílászárókat, részlegesen felújítottuk a belső homlokzatokat és a főhomlokzatot is – részletezte Dácz Tibor, hozzátéve, hogy a fővállalkozó mellett számos szakosodott alvállalkozó, szakértő, restaurátor munkájáért tartoznak köszönettel.
Mivel az épület ismeretlen volt számunkra, nem tudtuk, mi rejtőzik a vakolatok alatt, számtalanszor újra kellett tervezni és gondolni a műszaki megoldásokat, megnehezítve a tervezést és a kivitelezést is – tette hozzá Dácz Tibor. Mindamellett, az egyház és a felújításokat ellenőrző szakemberek számára mindvégig az volt a legfontosabb szempont, hogy a feltárt értékeket megmentsék és lehetőleg olyan építészeti megoldások szülessenek, hogy mindezeket a végén meg is tudják mutatni a közösségnek. Ezt a munkát az egyház részéről Furu Árpád műemlékes szakember koordinálta. Ilyen feltárt érték például a földszinten talált két középkori sütőkemence, amelyeket a vendéglőben most bárki láthat egy megvilágított üvegpadlón keresztül – magyarázta az előadótanácsos.
A tervek szerint az épületben helyet kap majd egy állandó jelleggel működő egyházi múzeum, egy valláskutató központ irodái, az egykori szalonok különböző rendezvények, koncertek, időszakos kiállítások szervezésére alkalmas közösségi terekké alakulnak 80 férőhellyel, a tetőtérben pedig vendégszobákat alakítanak ki. A földszinti terek továbbra is üzlethelyiségekként működnek majd, hozzájárulva a ház fenntartásához. A felújítási munkálatokat 2018. első felében szeretnék befejezni, és 2018 júliusában, a Magyar Unitárius Egyház 450. éves évfordulója alkalmával avatnák fel az új rendeltetést nyert épületet.
Az egykori Belső-Magyar (ma 21. Decembrie 1989) utca 14. szám alatt álló kétszintes épület utcai főhomlokzata négy nyílástengelyes, középen nyílik a címerrel zárt, csúcsíves kapu. A homlokzatot vízszintesen tagolja a kő épületlábazat, az övpárkány, az emeleten nyíló négy ablak könyöklője alatt végigfutó keskenyebb párkányzat, valamint a koronázópárkány; a felület függőleges tagolását a földszintet átfogó, az épületlábazatra támaszkodó kváderes falsávok adják, az emeletet pedig ezek folytatásában elhelyezett pilaszterek. Utóbbiak a portálé két oldalán húzódnak, valamint a főhomlokzat széleit zárják. A földszinten a kapu két oldalán egy-egy nagyméretű, kőkeretes, egyenes záródású ablak, ezek mellett pedig egy-egy hasonló keretű ajtó nyílik az utcára, előttük egy-egy alacsony lépcsőfokkal. Az udvarra vezető dongaboltozatos kapualjban hatalmas árkádívek láthatók mindkét oldalon, a nyugati szárny irányában már kibontották őket, így újra átjárás nyílt a földszinti helyiségbe. Az épület keleti része a 19. századi építésű szárnyban folytatódik az udvar irányába.
Az unitárius püspöki ház kapuja, nyugati része, és a keleti szárny alatti pincéje a 14. század második felében épülhetett – írja Kelemen Lajos.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)
500 éves ház története íródik tovább a volt Magyar utcában
Módos kolozsvári polgárok, főurak, püspökök szemlélték egykoron a volt Belső-Magyar utca nyüzsgését a 14. szám alatt álló ház tágas termeinek ablakaiból; bár a köztudatban unitárius püspöki házként ismert épület fölött több mint fél évezred pörgött le, a Magyar Unitárius Egyház értékmegőrző hozzáállásának köszönhetően várhatóan további évszázadokig lehet még részese a közösség életének, a város történetének. 2009-ben döntöttek úgy, hogy elkezdik az akkor még püspöki rezidenciaként szolgáló épület helyreállítását, nagyobb léptékű munkálatok elvégzése tavalytól válhatott valóra. A felújítás páratlan lehetőséget kínált a régészeti, művészettörténeti kutatások elvégzésére is: a középkori eredetű lakóháznak számos olyan építészeti részlete bukkant felszínre, amelyek a különböző építéstörténeti periódusokhoz kötődnek. Jövő nyártól már közösségi terek, valláskutató központ és egyházi múzeum is működhet a Vallásszabadság Házában.
Az unitárius püspöki ház átfogó, értékmegőrző jellegű felújításának lépéseiről, az épület további hasznosításának terveiről Dácz Tibort, a Magyar Unitárius Egyház gazdasági előadótanácsosát kérdeztük, aki körbe is vezetett bennünket a lépésről lépésre megújuló épületben. Bár helyenként még állványzaton és deszkákon kellett átlépkedni, mindenütt látszott már az elvégzett hatalmas munka eredménye, hiszen valósággal megnyíltak, kitágultak a régi ház egykori reprezentatív emeleti helyiségei, kijavított falakkal, mennyezettel és boltozatokkal, a gyönyörűen felújított tetőtér. Különös érzés volt a megtisztított, helyreállított pincében lépkedni, látva az újra megnyitott fülkéket és szellőző nyílásokat, közben arra gondolva, hogy ezeket a köveket immár fél évezrede helyezték egymásra, hogy egy büszke kolozsvári polgárcsalád tárolhassa itt borait. A ház legrégibb korának emlékei valóságos kincsekként bukkantak elő az évszázadok során rájuk rakódott falazatok alól, például az egykor az emeletről a pincébe vezető keskeny középkori lépcsőház kőkorlátja, vagy a kapualjban feltárt hatalmas árkádívek, amelyek átjárást biztosítanak egy tágas földszinti helyiségbe a nyugati szárny alatt, és feltehetőleg egykor a földszint keleti oldala fele is nyitottak voltak. Az épületnek a keleti szárnyában, a kapualjtól balra eső helyiségben már működő bisztróban az elegánsan kihangsúlyozott középkori falak, boltozatok, építészeti részletek szemléletes példaként vetítik előre, hogy milyen lesz majd egy szakszerűen felújított középkori épület.
A Magyar Unitárius Egyház 2009-ben döntött úgy, hogy elkezdi az akkor még püspöki rezidenciaként működő ingatlan helyreállítását. – A kezdeményezés Bálint Benczédi Ferenc püspök úr részéről jött, aki látván a ház állapotát, lemondott arról, hogy beköltözzön, inkább a teljes felújítást választotta – mondta el Dácz Tibor. Az egyház vezetősége tudatában volt annak, hogy mindez nem lesz egy rövid távú történet. 2009 végén Guttman Szabolcs építésszel szerződtek a tervek elkészítésére. – Az első években szűkebb anyagi forrásaink voltak, kisebb beavatkozásokat végeztünk, majd a román állam támogatásával és más kisebb pályázatokból fogtunk neki nagyobb horderejű szerkezeti munkálatoknak – tájékoztatott az előadótanácsos.
Odafigyelés, speciális megoldások
Az épület nagyon rossz állapotban volt. A földszinten, a kapu bal oldalán levő helyiségben fennállt annak a veszélye, hogy a boltívek beszakadnak. Ennek folytán, az első felújítási szakaszban ezeket a szerkezeti beavatkozásokat kellett megejteni, az utcafronttól kezdve az épület hátranyúló udvari szárnyáig. Bár az utóbbi újabb korban épült, komoly aláalapozási munkákat kellett végezni, és meg kellett oldani a szétázott falak károsult tégláinak cseréjét is. Tekintettel arra, hogy az épület egyes részei 500 évesek, minden beavatkozás nagy odafigyelést és speciális műszaki megoldásokat igényelt – magyarázta az előadótanácsos.
2015 januárjában a Vallásszabadság napján született meg az ötlet, hogy a háznak a Vallásszabadság örökségét szolgáló rendeltetést adjon az Egyház. E cél megvalósításához sikerült megnyerni a Magyar kormány támogatását is, amely a Bethlen Gábor Alap útján jelentősen finanszírozta a beruházást – részletezte Dácz Tibor. Az új elképzelés az eredeti tervekhez képest funkcióváltást és a belső terek átrendezését is jelentette, amihez gyakorlatilag új terveket kellett készíteni. Ezzel a munkával Furu Xénia építészt és Dáné Rozália statikust bízták meg.
– 2016. májusától nagyobb lélegzetvétellel tudtuk folytatni a munkálatokat több fronton egyszerre, az elmúlt évben teljesen felújítottuk a tetőszerkezetet, a tető új héjazatot kapott, befejeztük a megerősítő jellegű, szerkezeti munkálatoknak a túlnyomó részét, a földszint keleti oldalának felújítását, ahol már működik is egy bisztró, építettünk egy új lépcsőházat az udvaron, cseréltük, illetve restauráltuk a nyílászárókat, részlegesen felújítottuk a belső homlokzatokat és a főhomlokzatot is – részletezte Dácz Tibor, hozzátéve, hogy a fővállalkozó mellett számos szakosodott alvállalkozó, szakértő, restaurátor munkájáért tartoznak köszönettel.
Mivel az épület ismeretlen volt számunkra, nem tudtuk, mi rejtőzik a vakolatok alatt, számtalanszor újra kellett tervezni és gondolni a műszaki megoldásokat, megnehezítve a tervezést és a kivitelezést is – tette hozzá Dácz Tibor. Mindamellett, az egyház és a felújításokat ellenőrző szakemberek számára mindvégig az volt a legfontosabb szempont, hogy a feltárt értékeket megmentsék és lehetőleg olyan építészeti megoldások szülessenek, hogy mindezeket a végén meg is tudják mutatni a közösségnek. Ezt a munkát az egyház részéről Furu Árpád műemlékes szakember koordinálta. Ilyen feltárt érték például a földszinten talált két középkori sütőkemence, amelyeket a vendéglőben most bárki láthat egy megvilágított üvegpadlón keresztül – magyarázta az előadótanácsos.
A tervek szerint az épületben helyet kap majd egy állandó jelleggel működő egyházi múzeum, egy valláskutató központ irodái, az egykori szalonok különböző rendezvények, koncertek, időszakos kiállítások szervezésére alkalmas közösségi terekké alakulnak 80 férőhellyel, a tetőtérben pedig vendégszobákat alakítanak ki. A földszinti terek továbbra is üzlethelyiségekként működnek majd, hozzájárulva a ház fenntartásához. A felújítási munkálatokat 2018. első felében szeretnék befejezni, és 2018 júliusában, a Magyar Unitárius Egyház 450. éves évfordulója alkalmával avatnák fel az új rendeltetést nyert épületet.
Az egykori Belső-Magyar (ma 21. Decembrie 1989) utca 14. szám alatt álló kétszintes épület utcai főhomlokzata négy nyílástengelyes, középen nyílik a címerrel zárt, csúcsíves kapu. A homlokzatot vízszintesen tagolja a kő épületlábazat, az övpárkány, az emeleten nyíló négy ablak könyöklője alatt végigfutó keskenyebb párkányzat, valamint a koronázópárkány; a felület függőleges tagolását a földszintet átfogó, az épületlábazatra támaszkodó kváderes falsávok adják, az emeletet pedig ezek folytatásában elhelyezett pilaszterek. Utóbbiak a portálé két oldalán húzódnak, valamint a főhomlokzat széleit zárják. A földszinten a kapu két oldalán egy-egy nagyméretű, kőkeretes, egyenes záródású ablak, ezek mellett pedig egy-egy hasonló keretű ajtó nyílik az utcára, előttük egy-egy alacsony lépcsőfokkal. Az udvarra vezető dongaboltozatos kapualjban hatalmas árkádívek láthatók mindkét oldalon, a nyugati szárny irányában már kibontották őket, így újra átjárás nyílt a földszinti helyiségbe. Az épület keleti része a 19. századi építésű szárnyban folytatódik az udvar irányába.
Az unitárius püspöki ház kapuja, nyugati része, és a keleti szárny alatti pincéje a 14. század második felében épülhetett – írja Kelemen Lajos.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 5.
Nyilas Misi: tehetséggondozó tábor Torockón
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület 2017. augusztus 7-13. között első alkalommal szervez Anyanyelvápoló és tehetséggondozó tábort Torockón. A résztvevők 19 szociálisan hátrányos helyzetű és tehetséges középiskolai tanuló, Nyilas Misi ösztöndíjas.
A nyári tábor elsődleges célja, hogy az egyesület alappogramjában ösztöndíjban részesülő, a 2017/2018-as tanévtől 9–12. osztályos tanulók anyanyelvi kultúrája lényegesen javuljon; bővüljenek az iskolai oktatáshoz is kapcsolódó ismereteik a magyar nyelvről, magyar kultúráról. Ugyanakkor szempont az önértékelésük fejlesztése (ami segíti pályaválasztási orientációjukat), valamint a diákok és a velük foglalkozó szakemberek közötti folyamatos, közvetlen kapcsolat kialakulásának elősegítése. A tevékenységeket csíkszerdai, temesvári és kolozsvári szakemberek irányítják.
Az Anyanyelvápoló és tehetséggondozó tábor az Emberi Erőforrások Minisztériuma megbízásából a Nemzeti Tehetség Program keretében az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő által jóváhagyott NTP-HTTSZ-17-0016 kódszámú pályázati támogatásból valósul meg. Szabadság (Kolozsvár)
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület 2017. augusztus 7-13. között első alkalommal szervez Anyanyelvápoló és tehetséggondozó tábort Torockón. A résztvevők 19 szociálisan hátrányos helyzetű és tehetséges középiskolai tanuló, Nyilas Misi ösztöndíjas.
A nyári tábor elsődleges célja, hogy az egyesület alappogramjában ösztöndíjban részesülő, a 2017/2018-as tanévtől 9–12. osztályos tanulók anyanyelvi kultúrája lényegesen javuljon; bővüljenek az iskolai oktatáshoz is kapcsolódó ismereteik a magyar nyelvről, magyar kultúráról. Ugyanakkor szempont az önértékelésük fejlesztése (ami segíti pályaválasztási orientációjukat), valamint a diákok és a velük foglalkozó szakemberek közötti folyamatos, közvetlen kapcsolat kialakulásának elősegítése. A tevékenységeket csíkszerdai, temesvári és kolozsvári szakemberek irányítják.
Az Anyanyelvápoló és tehetséggondozó tábor az Emberi Erőforrások Minisztériuma megbízásából a Nemzeti Tehetség Program keretében az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő által jóváhagyott NTP-HTTSZ-17-0016 kódszámú pályázati támogatásból valósul meg. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 7.
Sikert a kemény munka terem
A türelemben, a fegyelemben és az engedelmességben való megerősödés végett gyűltek össze a Hun tábor résztvevői július 27. és augusztus 2-a között a sepsibesenyői Művelődési Otthon udvarán. A tábor nyolcadik kiadásának a mottója: Tegyél meg mindent a siker érdekében volt. A Hun tábor nem egy kényeztető tábor, a mai gyermekeknek a bizony nem könnyű a cserkésztáborok mintájára élni, lakni, őrséget állni. Ahhoz, hogy a tábori feladatokat sikeresen és eredményesen megoldják jól összehangolt erőbeosztásra és kitartásra volt szűkségük a mai hunoknak a MIT által is szervezett Adj, király, katonát vetélkedő jutalomtáborában.
Az első napon a kagánok megválasztása után a törzsek felosztása következett. Idén Csongor, István és Zoltán népe verték fel táborukat az udvar három különböző szegletében, ezt követően minden hun elkészítette a saját jelképes lovát, amit a tábor egész ideje alatt éjjel-nappal, esőben és kánikulában is törzsenként felvigyázniuk kellett.
A csapatokat összerázandó, az koncentrációt és az önbizalmat fejlesztendő a törzsek íjászaton, illetve a hun tábori focin vettek részt. Ez a labdajáték abban különbözik a klasszikus futballtól, hogy itt egyszerre két labdával folyik a játék, így sokkal jobban kell figyelni mindenre.
Szombaton a Recsenyédi testvérek voltak a vendégeink Kálnokról, akik fergeteges lovas íjász bemutatót tartottak. Öröm látni azt, hogy Hanna, Attila és Hunor személyében ilyen magas szinten képzett úgynevezett sólyom íjászai vannak, akik álló helyzetből, mozgásból állócélpontra, és mozgásból mozgó célpontra egyaránt szétforgácsolják a céltáblákat.
Vasárnap a zabolai Both házaspár, László és Katalin, valamint két táncos lábú fiatal lány volt a tábor vendége, akik különféle táncokra tanították a tábor résztvevőit. Örömünkre szolgált az az megállapítás, hogy évről évre javul, fejlődik a táborozók ritmusérzéke, és a tánchoz való hozzáállása. A táborozók rengeteg feladat elvégzése közepette a gyakorlatban is megtapasztalhatták, hogy ahhoz, hogy eredményes, jól végzett munkát végezzenek, ahhoz odaadó munka szükséges. Ezzel a hozzáállással foghattak neki az agyagedény, törzsi nyaklánc készítésének, a nemezelésnek, de a számháború, métázás, zsákba futás vagy egyéb kihívásoknak is. Az oda adó munkának és a laza hozzáállásnak is megvolt az eredménye és mindenki megtapasztalhatta saját maga, hogy melyik megközelítési mód vezeti el őt az óhajtott célba.
A tábor utolsó előtti napján, kedden a Zöld Nap Egyesület volt a vendégünk. Ráduly Attila, Derzsi Katalin, valamint Isa, Haykuhi és Ayse önkéntesek voltak a tábor vendégei, akik egy rövid spanyol, örmény és török kultúr bemutatkozó után szórakoztató és fejlesztő játékokkal örvendeztették meg a tábor lakóit.
A tábor utolsó napján nehezére esett a búcsúzkodás, több szülő megjegyezte, hogy nem tudják mi történt, de a gyerekek nem akarnak haza indulni. Ez úttal is egyértelművé vált, hogy a nehezebb körülmények sokkal jobban megedzik és összekovácsolják a táborozókat és az a kapcsolat, ami kialakult, az az élmény, amit együtt éltek át az közelebb viszi egymáshoz egy életre a hun táborban részt vevő lelkeket.
A Csillagösvény Egyesület, az Ikafalvi Egyházközség, és a Magyar Ifjúsági Tanács által közösen szervezett tábort Kovászna Megye Tanácsa, a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Bardócz Csaba lelkipásztor / Erdély.ma
A türelemben, a fegyelemben és az engedelmességben való megerősödés végett gyűltek össze a Hun tábor résztvevői július 27. és augusztus 2-a között a sepsibesenyői Művelődési Otthon udvarán. A tábor nyolcadik kiadásának a mottója: Tegyél meg mindent a siker érdekében volt. A Hun tábor nem egy kényeztető tábor, a mai gyermekeknek a bizony nem könnyű a cserkésztáborok mintájára élni, lakni, őrséget állni. Ahhoz, hogy a tábori feladatokat sikeresen és eredményesen megoldják jól összehangolt erőbeosztásra és kitartásra volt szűkségük a mai hunoknak a MIT által is szervezett Adj, király, katonát vetélkedő jutalomtáborában.
Az első napon a kagánok megválasztása után a törzsek felosztása következett. Idén Csongor, István és Zoltán népe verték fel táborukat az udvar három különböző szegletében, ezt követően minden hun elkészítette a saját jelképes lovát, amit a tábor egész ideje alatt éjjel-nappal, esőben és kánikulában is törzsenként felvigyázniuk kellett.
A csapatokat összerázandó, az koncentrációt és az önbizalmat fejlesztendő a törzsek íjászaton, illetve a hun tábori focin vettek részt. Ez a labdajáték abban különbözik a klasszikus futballtól, hogy itt egyszerre két labdával folyik a játék, így sokkal jobban kell figyelni mindenre.
Szombaton a Recsenyédi testvérek voltak a vendégeink Kálnokról, akik fergeteges lovas íjász bemutatót tartottak. Öröm látni azt, hogy Hanna, Attila és Hunor személyében ilyen magas szinten képzett úgynevezett sólyom íjászai vannak, akik álló helyzetből, mozgásból állócélpontra, és mozgásból mozgó célpontra egyaránt szétforgácsolják a céltáblákat.
Vasárnap a zabolai Both házaspár, László és Katalin, valamint két táncos lábú fiatal lány volt a tábor vendége, akik különféle táncokra tanították a tábor résztvevőit. Örömünkre szolgált az az megállapítás, hogy évről évre javul, fejlődik a táborozók ritmusérzéke, és a tánchoz való hozzáállása. A táborozók rengeteg feladat elvégzése közepette a gyakorlatban is megtapasztalhatták, hogy ahhoz, hogy eredményes, jól végzett munkát végezzenek, ahhoz odaadó munka szükséges. Ezzel a hozzáállással foghattak neki az agyagedény, törzsi nyaklánc készítésének, a nemezelésnek, de a számháború, métázás, zsákba futás vagy egyéb kihívásoknak is. Az oda adó munkának és a laza hozzáállásnak is megvolt az eredménye és mindenki megtapasztalhatta saját maga, hogy melyik megközelítési mód vezeti el őt az óhajtott célba.
A tábor utolsó előtti napján, kedden a Zöld Nap Egyesület volt a vendégünk. Ráduly Attila, Derzsi Katalin, valamint Isa, Haykuhi és Ayse önkéntesek voltak a tábor vendégei, akik egy rövid spanyol, örmény és török kultúr bemutatkozó után szórakoztató és fejlesztő játékokkal örvendeztették meg a tábor lakóit.
A tábor utolsó napján nehezére esett a búcsúzkodás, több szülő megjegyezte, hogy nem tudják mi történt, de a gyerekek nem akarnak haza indulni. Ez úttal is egyértelművé vált, hogy a nehezebb körülmények sokkal jobban megedzik és összekovácsolják a táborozókat és az a kapcsolat, ami kialakult, az az élmény, amit együtt éltek át az közelebb viszi egymáshoz egy életre a hun táborban részt vevő lelkeket.
A Csillagösvény Egyesület, az Ikafalvi Egyházközség, és a Magyar Ifjúsági Tanács által közösen szervezett tábort Kovászna Megye Tanácsa, a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Bardócz Csaba lelkipásztor / Erdély.ma
2017. augusztus 7.
A gyökereket ápolni kell – Beszélgetés a Szent László-emlékév ötletgazdájával
Okos Mártonnal, a Báthory–Bem Egyesület elnökével, aki egyben a Szent László-emlékév ötletgazdája is, a nagy király névnapján Gelencén szervezett ünnepséget megelőzően beszélgettünk.
– Miért tartotta fontosnak Szent László alakjának és tetteinek a felidézését?
– Napjaink értékét vesztett és összezavart társadalmában igazodási pontok kellenek. Ezt a célt szolgálta a Szent Márton- és Márton Áron-emlékév is, melyek méltó folytatását Szent László személyének és tetteinek a felidézésében véltem megtalálni. Ő ugyanis meggyőződésem szerint Közép-Európában valamennyiünk példaképe lehet, és ugyanakkor igazodási pontot is jelent, mert összekapcsolta az itt élő nemzeteket. Ennek alátámasztásaként pedig elég, ha csak lengyelországi születésére, vagy az általa alapított zágrábi (Horvátország) püspökségre utalunk.
– Mi az oka, hogy éppen a 2017-es esztendőt választotta a lovagkirály emlékévének?
– Az idén van trónra lépésének 940. és szentté avatásának 825. esztendeje, emlékezni pedig kerek évfordulók alkalmából szoktak.
– Hogyan sikerült az ötletét megvalósítani?
– Ezért elsősorban Lomnici Zoltánnak, az Emberi Méltóság Tanácsa elnökének mondok köszönetet, hiszen amint megkerestem, azonnal csatlakozott a kezdeményezéshez, de a magyar kormánynál, valamint a püspöki karnál is közbenjárt ennek támogatása érdekében. Ugyanakkor több tucat civil szervezet bekapcsolódása is neki köszönhető.
– Kik vettek részt a szervezésben?
– A kormány részéről Potápi Árpád János, nemzetpolitikáért felelős államtitkár Gaál Gergely, volt KDNP-képviselő vezetésével létrehozott egy tanácsadó testületet. Ennek még tagja Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, Papp Gergely Adrianna, Debrőd polgármestere, Gondi Mátyás, a Pro Pátria Egyesület elnöke, Illéssy Mátyás százhalombattai plébános, Czibolya Gábor és Tóth László, a Nemzetpolitikai Államtitkárság munkatársa, valamint jómagam.
– A sok lehetséges helyszín közül, miért éppen Gelencét választotta a László-nap megünneplésének helyszínéül?
– Egyik oka, hogy a térbeli távolság ellenére kalotaszegiként Székelyföld nagyon közel áll hozzám. Ugyanakkor nagy királyunk a határőrök védőszentje, a székelyek pedig mindig elől jártak a hon védelmezésében, sőt mai napig példát mutatnak másoknak is. Végül, de nem utolsósorban, mert a gelencei műemlék templomban találhatók a Szent László-legendát megörökítő, messze földön híres freskók.
– Miben látja az ilyen megemlékezések jelentőségét?
– Ahhoz, hogy a fa virágozzon, és új hajtást hajtson, szükség van a gyökerek ápolására, aminek az egyik lényeges eleme múltunk megismerése, amire egy ilyen ünnepség jó alkalmat kínál. Hiszen az itt szerzett élmények egy életre bevésődnek a jelen lévő gyerekek és fiatalok tudatába, illetve lelkébe, de a felnőttek szívét is megdobogtatják. És azok a gyerekek, akik a magyar népmeséken és legendákon nőnek fel, tudni fogják, hogy hol van a helyük, valamint azt is, hogy kritikus helyzetben miként cselekedjenek.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma
Okos Mártonnal, a Báthory–Bem Egyesület elnökével, aki egyben a Szent László-emlékév ötletgazdája is, a nagy király névnapján Gelencén szervezett ünnepséget megelőzően beszélgettünk.
– Miért tartotta fontosnak Szent László alakjának és tetteinek a felidézését?
– Napjaink értékét vesztett és összezavart társadalmában igazodási pontok kellenek. Ezt a célt szolgálta a Szent Márton- és Márton Áron-emlékév is, melyek méltó folytatását Szent László személyének és tetteinek a felidézésében véltem megtalálni. Ő ugyanis meggyőződésem szerint Közép-Európában valamennyiünk példaképe lehet, és ugyanakkor igazodási pontot is jelent, mert összekapcsolta az itt élő nemzeteket. Ennek alátámasztásaként pedig elég, ha csak lengyelországi születésére, vagy az általa alapított zágrábi (Horvátország) püspökségre utalunk.
– Mi az oka, hogy éppen a 2017-es esztendőt választotta a lovagkirály emlékévének?
– Az idén van trónra lépésének 940. és szentté avatásának 825. esztendeje, emlékezni pedig kerek évfordulók alkalmából szoktak.
– Hogyan sikerült az ötletét megvalósítani?
– Ezért elsősorban Lomnici Zoltánnak, az Emberi Méltóság Tanácsa elnökének mondok köszönetet, hiszen amint megkerestem, azonnal csatlakozott a kezdeményezéshez, de a magyar kormánynál, valamint a püspöki karnál is közbenjárt ennek támogatása érdekében. Ugyanakkor több tucat civil szervezet bekapcsolódása is neki köszönhető.
– Kik vettek részt a szervezésben?
– A kormány részéről Potápi Árpád János, nemzetpolitikáért felelős államtitkár Gaál Gergely, volt KDNP-képviselő vezetésével létrehozott egy tanácsadó testületet. Ennek még tagja Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, Papp Gergely Adrianna, Debrőd polgármestere, Gondi Mátyás, a Pro Pátria Egyesület elnöke, Illéssy Mátyás százhalombattai plébános, Czibolya Gábor és Tóth László, a Nemzetpolitikai Államtitkárság munkatársa, valamint jómagam.
– A sok lehetséges helyszín közül, miért éppen Gelencét választotta a László-nap megünneplésének helyszínéül?
– Egyik oka, hogy a térbeli távolság ellenére kalotaszegiként Székelyföld nagyon közel áll hozzám. Ugyanakkor nagy királyunk a határőrök védőszentje, a székelyek pedig mindig elől jártak a hon védelmezésében, sőt mai napig példát mutatnak másoknak is. Végül, de nem utolsósorban, mert a gelencei műemlék templomban találhatók a Szent László-legendát megörökítő, messze földön híres freskók.
– Miben látja az ilyen megemlékezések jelentőségét?
– Ahhoz, hogy a fa virágozzon, és új hajtást hajtson, szükség van a gyökerek ápolására, aminek az egyik lényeges eleme múltunk megismerése, amire egy ilyen ünnepség jó alkalmat kínál. Hiszen az itt szerzett élmények egy életre bevésődnek a jelen lévő gyerekek és fiatalok tudatába, illetve lelkébe, de a felnőttek szívét is megdobogtatják. És azok a gyerekek, akik a magyar népmeséken és legendákon nőnek fel, tudni fogják, hogy hol van a helyük, valamint azt is, hogy kritikus helyzetben miként cselekedjenek.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma
2017. augusztus 7.
Műemlékvédelemről tanultak a fiatalok
Nyári egyetem a kastélyban
Idén második alkalommal rendezték meg a gernyeszegi Teleki-kastélyban a Nyári egyetem a kastélyban elnevezésű diáktábort, amely az oktató tevékenység mellett azt a célt is szolgálta, hogy előkészítse a műemlék épület és a Teleki-birtok felújításához és integrált menedzsmentjéhez szükséges dokumentumokat.
A Nyári egyetem a kastélyban a Teleki Kastély Egyesület és az Arché Egyesület közös projektje, amely a 2015-ben megszervezett gernyeszegi nyári egyetem folytatása volt. A tábor keretében a kutatómunka mellett nagy hangsúlyt fektettek a diákok oktatására, hiszen az volt a cél, hogy a részt vevő fiatalok megértsék, megismerjék a műemlék épületek helyreállításának komplex, multidiszciplináris folyamatát. A július 20. és 29. között zajló nyári egyetem résztvevői szakértők irányítása mellett dolgoztak, és a 10 napos műhelymunka során megismerhették a hazai és a külföldi gyakorlatot is a műemlékvédelem és helyreállítás területén.
Az idei táborban 25 egyetemista és fiatal szakember vett részt, akik építész, mérnök, művészettörténész, régész és tájépítész képzettséggel rendelkeznek, és Kolozsvárról, Nagyváradról, Iaşi-ból és Bukarestből érkeztek. A csapat tagjai között volt egy fényképész és egy filmes szakember is, akik megörökítették a kutatómunkát és a tábor eseményeit.
A nyári egyetem szakmai előadások sorozatával kezdődött, amelyek előkészítették a workshop második felében végzett kutatómunkát. Az első bemutatót gróf Teleki Kálmán tartotta, aki bemutatta a tábor résztvevőinek a gernyeszegi kastélyt és a birtok történetét. A kastély építéstörténetéről és építészeti megoldásairól Anca-Raluca Majaru építész beszélt a diákoknak, Makkay Dorottya építészmérnök pedig az erdélyi barokk tetőszerkezetek titkaiba avatta be a résztvevőket. Diana Culescu kertészeti szakértő az ember és a természet viszonyáról tartott előadást, Soós Zoltán történész pedig a térségben végzett régészeti ásatásokról mesélt a résztvevőknek.
A szakmai felkészítőket követően a diákok bekapcsolódtak a Gernyeszegi Kastélynap programjaiba, majd egy tanulmányút során meglátogatták a sáromberki, a sárpataki, az abafájai és a görgényszentimrei kastélyokat is.
A tábor második felében a kutatómunka és a felmérések zajlottak, építészeti és mérnöki tájépítész és kertészmérnök-, építészet és művészettörténeti, valamint régészeti és művészettörténeti műhelyek keretében.
A 2017-es nyári egyetem eredményeként sikerült befejezni a Teleki-kastély építészeti felmérését. A korábbi években készült dokumentumokat idén a tetőszerkezet felmérésével egészítették ki a diákok és az őket irányító szakemberek. A felmérést egy 3D lézeres szkenner segítségével végezték, így a diákok azt is megtanulhatták, hogyan működik ez a berendezés. A tájépítészek és kertészmérnökök a kastély körüli park helyzetét mérték fel, és javaslatokat tettek a legsürgetőbb beavatkozásokra, a történészek, művészettörténészek a műemléki értékeket dokumentálták, illetve javaslatokat fogalmaztak meg arra, hogy hol kellene régészeti ásatásokat végezni.
A Nyári egyetem a kastélyban projekt a Román Kulturális Alap (AFCN) és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) finanszírozásával valósult meg, illetve partnerei voltak a Maros Megyei Múzeum, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Kolozsvári Műszaki Egyetem, a Romániai Építészek Rendjének Erdélyi Fiókja, a Romániai Tájépítészek Egyesületének Bukaresti Fiókja, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, a PONT Csoport és az IROD-M Kft. támogatásával.
(közlemény) Népújság (Marosvásárhely)
Nyári egyetem a kastélyban
Idén második alkalommal rendezték meg a gernyeszegi Teleki-kastélyban a Nyári egyetem a kastélyban elnevezésű diáktábort, amely az oktató tevékenység mellett azt a célt is szolgálta, hogy előkészítse a műemlék épület és a Teleki-birtok felújításához és integrált menedzsmentjéhez szükséges dokumentumokat.
A Nyári egyetem a kastélyban a Teleki Kastély Egyesület és az Arché Egyesület közös projektje, amely a 2015-ben megszervezett gernyeszegi nyári egyetem folytatása volt. A tábor keretében a kutatómunka mellett nagy hangsúlyt fektettek a diákok oktatására, hiszen az volt a cél, hogy a részt vevő fiatalok megértsék, megismerjék a műemlék épületek helyreállításának komplex, multidiszciplináris folyamatát. A július 20. és 29. között zajló nyári egyetem résztvevői szakértők irányítása mellett dolgoztak, és a 10 napos műhelymunka során megismerhették a hazai és a külföldi gyakorlatot is a műemlékvédelem és helyreállítás területén.
Az idei táborban 25 egyetemista és fiatal szakember vett részt, akik építész, mérnök, művészettörténész, régész és tájépítész képzettséggel rendelkeznek, és Kolozsvárról, Nagyváradról, Iaşi-ból és Bukarestből érkeztek. A csapat tagjai között volt egy fényképész és egy filmes szakember is, akik megörökítették a kutatómunkát és a tábor eseményeit.
A nyári egyetem szakmai előadások sorozatával kezdődött, amelyek előkészítették a workshop második felében végzett kutatómunkát. Az első bemutatót gróf Teleki Kálmán tartotta, aki bemutatta a tábor résztvevőinek a gernyeszegi kastélyt és a birtok történetét. A kastély építéstörténetéről és építészeti megoldásairól Anca-Raluca Majaru építész beszélt a diákoknak, Makkay Dorottya építészmérnök pedig az erdélyi barokk tetőszerkezetek titkaiba avatta be a résztvevőket. Diana Culescu kertészeti szakértő az ember és a természet viszonyáról tartott előadást, Soós Zoltán történész pedig a térségben végzett régészeti ásatásokról mesélt a résztvevőknek.
A szakmai felkészítőket követően a diákok bekapcsolódtak a Gernyeszegi Kastélynap programjaiba, majd egy tanulmányút során meglátogatták a sáromberki, a sárpataki, az abafájai és a görgényszentimrei kastélyokat is.
A tábor második felében a kutatómunka és a felmérések zajlottak, építészeti és mérnöki tájépítész és kertészmérnök-, építészet és művészettörténeti, valamint régészeti és művészettörténeti műhelyek keretében.
A 2017-es nyári egyetem eredményeként sikerült befejezni a Teleki-kastély építészeti felmérését. A korábbi években készült dokumentumokat idén a tetőszerkezet felmérésével egészítették ki a diákok és az őket irányító szakemberek. A felmérést egy 3D lézeres szkenner segítségével végezték, így a diákok azt is megtanulhatták, hogyan működik ez a berendezés. A tájépítészek és kertészmérnökök a kastély körüli park helyzetét mérték fel, és javaslatokat tettek a legsürgetőbb beavatkozásokra, a történészek, művészettörténészek a műemléki értékeket dokumentálták, illetve javaslatokat fogalmaztak meg arra, hogy hol kellene régészeti ásatásokat végezni.
A Nyári egyetem a kastélyban projekt a Román Kulturális Alap (AFCN) és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) finanszírozásával valósult meg, illetve partnerei voltak a Maros Megyei Múzeum, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Kolozsvári Műszaki Egyetem, a Romániai Építészek Rendjének Erdélyi Fiókja, a Romániai Tájépítészek Egyesületének Bukaresti Fiókja, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, a PONT Csoport és az IROD-M Kft. támogatásával.
(közlemény) Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 7.
20 ezres roham a „nagy nyugdíjakért”
A belügyi tárca, a honvédelmi minisztérium, a titkosszolgálatok több mint 20 ezer tisztje kérte nyugdíjaztatását, a Victor Ponta kormánya által életbe léptetett, igencsak előnyös nyugdíjtörvény alapján, amely több tízezer lejes nyugdíjat biztosítana számukra.
A „nagy rohamra” azt követően került sor, hogy Mihai Tudose kormánya bejelentette, gyökeresen változtat a speciális nyugdíjakat szabályozó törvényen.
Az eredeti cél: megszabadulni Băsescu embereitől?
A militarizált intézmények alkalmazottai számára „speciális nyugdíjat” biztosító jogszabályt 2001-ben fogadta el, az akkor még a Társadalmi Demokrácia Pártja – a jelenlegi Szociáldemokrata Párt – tagjaiból alakult kormány, amelynek élén Adrian Nastase állt. A gazdasági válság hatására Emil Boc kormánya 2010-ben törölte ezeket a nyugdíjakat, amelyek jelentős nyomást gyakoroltak volna az amúgy is szűkös költségvetésre.
2015-ben, a szociáldemokraták által uralt parlament újabb törvényt szavazott meg a speciális nyugdíjakról. Ennek a törvénynek a legfőbb szószólója Gabriel Oprea volt, aki katonai és politikai pályafutását a katonai rendszerrel fenntartott kapcsolataira alapozta.
Ez a jogszabály olyan hatalmas nyugdíjakat biztosított volna az érintettek számára, amelyek költségvetésileg semmiképpen sem voltak fenntartatóak, így aztán a Ponta-kormány 2015-ban sürgősségi kormányrendelettel a törvény életbe lépését 2016-ra halasztotta.
A védelmi bizottság jelentését a törvényről egyébként a szociáldemokrata Ioan Mocioalcă ismertette a képviselőházzal. A jogszabály vitáján részt vett többek között a miniszterelnök-helyettesi tisztséget betöltő Gabriel Oprea, a honvédelmi miniszter, Mircea Dușă, a parlament és a honvédelmi tárca kapcsolataival foglalkozó államtitkár, Otilia Sava, a belügyi tárca főtitkár-helyettese, Irina Alexe.
Belügyminisztériumi körökből származó információ szerint egyébként a jogszabály eredetileg csak arra lett volna jó, hogy a kedvező nyugdíjakkal megszabaduljanak Traian Băsescu embereitől. A törvényt az elképzeléseknek megfelelően mindössze hat hónapig alkalmazták volna, majd az utólagos módosításokkal jelentősen csökkentették volna a nyugdíjak összegét.
Megszimatolták…
Az új jogszabály alapján nyugdíjba menők akár rendes fizetésük 120 százalékát és megkaphatják nyugdíj formájában. A számításnak megfelelően a nyugdíj összegét a fizetés 85 százaléka alapján állapítják meg, amelyhez viszont hozzájönnek a különféle járulékok is. A nyugdíjba készülő utolsó öt évet figyelembe véve ráadásul tetszése szerint választhatta meg a legjobban fizetett hat hónapot. Emellett a katonai nyugdíjakat megpótolják az éves inflációval valamint a bruttó átlagbér reálnövekedésének 50 százalékával.
A 2016. évi parlamenti választásokon győztes szociáldemokraták kormányprogramja valóságos bőségszarúnak bizonyult, a fizetés- és nyugdíjemelések, az adók, illetékek eltörlése, a hozzáadott értékadó csökkentése úgyszintén jelentősen megterhelte a költségvetést, a kabinet pedig most már szembesült azzal, amire gazdasági szakértők amúgy is figyelmeztették: a krónikus pénzhiánnyal.
Csakhogy a speciális nyugdíjakban érdekeltek előre megszimatolták, hogy a szociáldemokrata kormány jelentősen korlátozni akarja ezeket a nyugdíjakat, így tömegesen kérték nyugdíjaztatásukat.
Húsz év munkaviszony – 8000 lejes nyugdíj
A törvény tehát 2016. január elsején életbe lépett és ez idő alatt több mint 20 ezer magas rangú tiszt ment nyugdíjba, a fizetésénél is magasabb összegekkel. A statisztikák szerint a legmagasabb „speciális nyugdíjat” egy katonai bíró kapja, aki havonta 31 727 lejt vesz fel.
A honvédelmi tárca nyugdíjpénztárának kimutatása az idei év áprilisáig 3879 katonatiszt ment nyugdíjba. Legtöbbjük a tárca központi apparátusában és alárendelt egységeiben dolgozott. A minisztérium sajtóosztályának adatai szerint a központi apparátusból 1413 tiszt távozott, 1230-an mentek nyugdíjba a szárazföldi erők vezérkarából, 543-an a légierőktől, 307-en a tengeri flottából, 300-an a logisztikai parancsokságtól és 86-an a távközlési és informatikai osztálytól. Csupán az utóbbi négy hónapban ismét több százan nyújtották be nyugdíjaztatási kérésüket.
A belügyminisztérium hatalmas munkaerőgondokkal küzd, miután 2016 januárjától mostanáig 11 467 személy vonult nyugdíjba. Csupán a fővárosi rendőrség több mint 600 embert veszített
A „negyedhármas” katonai egységtől (a belügyi tárca hírszerző struktúrájától) szintén 600, 40-45 év közötti tiszt nyugdíjaztatta magát. Így például a „negyedhármasnál” dolgozó személy alig húsz év munkaviszony után 7-800 lejes nyugdíjat kap. A belügyi tárca rendőrkvesztora, Petre Toba 18 000 lejes nyugdíjat kap.
Igen sokan kérték nyugdíjaztatásukat a Román Hírszerző Szolgálat alkalmazottai közül is, így nyugdíjba vonult tíz dandárparancsnok, közöttük az Anaconda néven elhíresült Elena Istode, aki a sajtóba kihelyezett titkos ügynökökkel foglalkozott. A román hírszerzéstől egyébként csaknem 1400 személy ment nyugdíjba másfél év alatt, a Külső Hírszerző Szolgálat pedig embereinek tíz százalékát veszítette el.
Nyugdíj mellett – újraalkalmazva
A „luxusnyugdíjasok” között van Florian Coldea tábornok is, akinek a Sebastian Ghita által kirobbantott botrány miatt kellett megválnia tisztségétől. Hírek szerint azonban 30 ezer lejes nyugdíja mellett továbbra is aktívan dolgozik a hírszerzésnél, nyilvánvalóan további összegek fejében.
A nyugdíjba vonulást követő „újrafoglalkoztatás” egyébként igen divatossá vált a militarizált struktúráknál. A belügyi tárca államtitkárát, Cornel Ciocoiut még a Grindeanu-kormány menesztette tisztségéből, az államtitkár így a nyugdíjaztatást választotta. Egy nappal későbben azonban ismét kinevezték korábbi tisztségébe, így a 13 736 lejes nyugdíja mellett most már 8187 lejes fizetést is kap.
G. E. / maszol.ro
A belügyi tárca, a honvédelmi minisztérium, a titkosszolgálatok több mint 20 ezer tisztje kérte nyugdíjaztatását, a Victor Ponta kormánya által életbe léptetett, igencsak előnyös nyugdíjtörvény alapján, amely több tízezer lejes nyugdíjat biztosítana számukra.
A „nagy rohamra” azt követően került sor, hogy Mihai Tudose kormánya bejelentette, gyökeresen változtat a speciális nyugdíjakat szabályozó törvényen.
Az eredeti cél: megszabadulni Băsescu embereitől?
A militarizált intézmények alkalmazottai számára „speciális nyugdíjat” biztosító jogszabályt 2001-ben fogadta el, az akkor még a Társadalmi Demokrácia Pártja – a jelenlegi Szociáldemokrata Párt – tagjaiból alakult kormány, amelynek élén Adrian Nastase állt. A gazdasági válság hatására Emil Boc kormánya 2010-ben törölte ezeket a nyugdíjakat, amelyek jelentős nyomást gyakoroltak volna az amúgy is szűkös költségvetésre.
2015-ben, a szociáldemokraták által uralt parlament újabb törvényt szavazott meg a speciális nyugdíjakról. Ennek a törvénynek a legfőbb szószólója Gabriel Oprea volt, aki katonai és politikai pályafutását a katonai rendszerrel fenntartott kapcsolataira alapozta.
Ez a jogszabály olyan hatalmas nyugdíjakat biztosított volna az érintettek számára, amelyek költségvetésileg semmiképpen sem voltak fenntartatóak, így aztán a Ponta-kormány 2015-ban sürgősségi kormányrendelettel a törvény életbe lépését 2016-ra halasztotta.
A védelmi bizottság jelentését a törvényről egyébként a szociáldemokrata Ioan Mocioalcă ismertette a képviselőházzal. A jogszabály vitáján részt vett többek között a miniszterelnök-helyettesi tisztséget betöltő Gabriel Oprea, a honvédelmi miniszter, Mircea Dușă, a parlament és a honvédelmi tárca kapcsolataival foglalkozó államtitkár, Otilia Sava, a belügyi tárca főtitkár-helyettese, Irina Alexe.
Belügyminisztériumi körökből származó információ szerint egyébként a jogszabály eredetileg csak arra lett volna jó, hogy a kedvező nyugdíjakkal megszabaduljanak Traian Băsescu embereitől. A törvényt az elképzeléseknek megfelelően mindössze hat hónapig alkalmazták volna, majd az utólagos módosításokkal jelentősen csökkentették volna a nyugdíjak összegét.
Megszimatolták…
Az új jogszabály alapján nyugdíjba menők akár rendes fizetésük 120 százalékát és megkaphatják nyugdíj formájában. A számításnak megfelelően a nyugdíj összegét a fizetés 85 százaléka alapján állapítják meg, amelyhez viszont hozzájönnek a különféle járulékok is. A nyugdíjba készülő utolsó öt évet figyelembe véve ráadásul tetszése szerint választhatta meg a legjobban fizetett hat hónapot. Emellett a katonai nyugdíjakat megpótolják az éves inflációval valamint a bruttó átlagbér reálnövekedésének 50 százalékával.
A 2016. évi parlamenti választásokon győztes szociáldemokraták kormányprogramja valóságos bőségszarúnak bizonyult, a fizetés- és nyugdíjemelések, az adók, illetékek eltörlése, a hozzáadott értékadó csökkentése úgyszintén jelentősen megterhelte a költségvetést, a kabinet pedig most már szembesült azzal, amire gazdasági szakértők amúgy is figyelmeztették: a krónikus pénzhiánnyal.
Csakhogy a speciális nyugdíjakban érdekeltek előre megszimatolták, hogy a szociáldemokrata kormány jelentősen korlátozni akarja ezeket a nyugdíjakat, így tömegesen kérték nyugdíjaztatásukat.
Húsz év munkaviszony – 8000 lejes nyugdíj
A törvény tehát 2016. január elsején életbe lépett és ez idő alatt több mint 20 ezer magas rangú tiszt ment nyugdíjba, a fizetésénél is magasabb összegekkel. A statisztikák szerint a legmagasabb „speciális nyugdíjat” egy katonai bíró kapja, aki havonta 31 727 lejt vesz fel.
A honvédelmi tárca nyugdíjpénztárának kimutatása az idei év áprilisáig 3879 katonatiszt ment nyugdíjba. Legtöbbjük a tárca központi apparátusában és alárendelt egységeiben dolgozott. A minisztérium sajtóosztályának adatai szerint a központi apparátusból 1413 tiszt távozott, 1230-an mentek nyugdíjba a szárazföldi erők vezérkarából, 543-an a légierőktől, 307-en a tengeri flottából, 300-an a logisztikai parancsokságtól és 86-an a távközlési és informatikai osztálytól. Csupán az utóbbi négy hónapban ismét több százan nyújtották be nyugdíjaztatási kérésüket.
A belügyminisztérium hatalmas munkaerőgondokkal küzd, miután 2016 januárjától mostanáig 11 467 személy vonult nyugdíjba. Csupán a fővárosi rendőrség több mint 600 embert veszített
A „negyedhármas” katonai egységtől (a belügyi tárca hírszerző struktúrájától) szintén 600, 40-45 év közötti tiszt nyugdíjaztatta magát. Így például a „negyedhármasnál” dolgozó személy alig húsz év munkaviszony után 7-800 lejes nyugdíjat kap. A belügyi tárca rendőrkvesztora, Petre Toba 18 000 lejes nyugdíjat kap.
Igen sokan kérték nyugdíjaztatásukat a Román Hírszerző Szolgálat alkalmazottai közül is, így nyugdíjba vonult tíz dandárparancsnok, közöttük az Anaconda néven elhíresült Elena Istode, aki a sajtóba kihelyezett titkos ügynökökkel foglalkozott. A román hírszerzéstől egyébként csaknem 1400 személy ment nyugdíjba másfél év alatt, a Külső Hírszerző Szolgálat pedig embereinek tíz százalékát veszítette el.
Nyugdíj mellett – újraalkalmazva
A „luxusnyugdíjasok” között van Florian Coldea tábornok is, akinek a Sebastian Ghita által kirobbantott botrány miatt kellett megválnia tisztségétől. Hírek szerint azonban 30 ezer lejes nyugdíja mellett továbbra is aktívan dolgozik a hírszerzésnél, nyilvánvalóan további összegek fejében.
A nyugdíjba vonulást követő „újrafoglalkoztatás” egyébként igen divatossá vált a militarizált struktúráknál. A belügyi tárca államtitkárát, Cornel Ciocoiut még a Grindeanu-kormány menesztette tisztségéből, az államtitkár így a nyugdíjaztatást választotta. Egy nappal későbben azonban ismét kinevezték korábbi tisztségébe, így a 13 736 lejes nyugdíja mellett most már 8187 lejes fizetést is kap.
G. E. / maszol.ro
2017. augusztus 7.
Csaknem 300 tanító érkezett a Szabadkai Nyári Akadémiára
Huszonegyedik alkalommal is megkezdődött a Szabadkai Nyári Akadémia, a térség legnagyobb magyar nyelvű, nemzetközi pedagógusképzése. Az augusztus 11-ig tartó rendezvényen csaknem 300 tanító és 45 előadó vesz részt.
Ünnepi műsorral kezdődött a XXI. Szabadkai Nyári Akadémia. Az óvodapedagógusok, általános iskolai és középiskolai tanárok a Kárpát-medence több pontjáról érkeztek. Hajbel Katalin, tanítónő, Október 10. Á. I., Szabadka: „Szerintem nagyon sok szakmai tapasztalatot is szerzünk. Ezen kívül olyan kollégákkal is találkozunk, akik más iskolákban dolgoznak. Jó lehetőség van arra is, hogy kicseréljük egymást véleményét. Találkozzunk, barátkozzunk, és mindenképpen kicsit felélénkítsük a pedagógus társadalmat.”
Az előadók nagy része Magyarországról érkezett Szabadkára – monda De Negri Ibolya, az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének elnöke:„Az óvodapedagógusoknak játékos módszereket mutatunk be, valamint van az osztályfőnökök számára képzés, van a magyar nyelvű tanároknak, történelem szakosoknak, a természettudományok is jelen vannak, és ami új az idén, az a karvezetés.”
A munka 7 szakcsoportban folyik, a tanítók a hét során 24 előadáson vesznek részt, ami 24 akkreditált pontot ér. Bartha Jánosné Ila Debrecenből érkezett a Szabadkai Nyári Akadémiára, és A tanulás tanulása címmel tart előadást az érdeklődőknek. „Karinthy humorosan azt mondta, hogy nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak. Azt hiszem, hogy ez most is igaz. A tudást meg kell konstruálni. Akkor jó, ha a gyerek interaktív módon részt vesz a saját tudásának kialakításában. Én ezeket a technikákat tanítom.”
A rendezvény az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének és Magyarország Szabadkai Főkonzulátusának szervezésében jött létre. pannonrtv.com
Huszonegyedik alkalommal is megkezdődött a Szabadkai Nyári Akadémia, a térség legnagyobb magyar nyelvű, nemzetközi pedagógusképzése. Az augusztus 11-ig tartó rendezvényen csaknem 300 tanító és 45 előadó vesz részt.
Ünnepi műsorral kezdődött a XXI. Szabadkai Nyári Akadémia. Az óvodapedagógusok, általános iskolai és középiskolai tanárok a Kárpát-medence több pontjáról érkeztek. Hajbel Katalin, tanítónő, Október 10. Á. I., Szabadka: „Szerintem nagyon sok szakmai tapasztalatot is szerzünk. Ezen kívül olyan kollégákkal is találkozunk, akik más iskolákban dolgoznak. Jó lehetőség van arra is, hogy kicseréljük egymást véleményét. Találkozzunk, barátkozzunk, és mindenképpen kicsit felélénkítsük a pedagógus társadalmat.”
Az előadók nagy része Magyarországról érkezett Szabadkára – monda De Negri Ibolya, az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének elnöke:„Az óvodapedagógusoknak játékos módszereket mutatunk be, valamint van az osztályfőnökök számára képzés, van a magyar nyelvű tanároknak, történelem szakosoknak, a természettudományok is jelen vannak, és ami új az idén, az a karvezetés.”
A munka 7 szakcsoportban folyik, a tanítók a hét során 24 előadáson vesznek részt, ami 24 akkreditált pontot ér. Bartha Jánosné Ila Debrecenből érkezett a Szabadkai Nyári Akadémiára, és A tanulás tanulása címmel tart előadást az érdeklődőknek. „Karinthy humorosan azt mondta, hogy nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak. Azt hiszem, hogy ez most is igaz. A tudást meg kell konstruálni. Akkor jó, ha a gyerek interaktív módon részt vesz a saját tudásának kialakításában. Én ezeket a technikákat tanítom.”
A rendezvény az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének és Magyarország Szabadkai Főkonzulátusának szervezésében jött létre. pannonrtv.com
2017. augusztus 8.
Unitáriusok találkoznak Szejkefürdőn
Tizenkilencedik alkalommal gyűlnek össze az unitáriusok augusztus második szombatján a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn. A hagyományos találkozót idén a vallásszabadság kihirdetésének 449., a reformáció 500. évfordulója jegyében tartják. Az úrvacsoraosztásos istentisztelet tizenegy órakor kezdődik.
Az idei találkozó szervezői a Magyar Unitárius Egyház (MUE) képviselőtanácsa, a székelyudvarhelyi 1-es számú, belvárosi unitárius egyházközség, valamint a Magyarországi Egyházkerület és a Küküllői Unitárius Egyházkör – tudtuk meg Székely Kinga Rékától, a MUE hitéleti és missziói előadó-tanácsosától, homoródszentpéteri lelkésztől.
Találkozótörténet
A Szejkefürdői Unitárius Találkozó egy, a 19. században már feljegyzett unitárius vallásos találkozóban gyökerezik.
Az aratás és a csépelés utáni időszakban, augusztus utolsó vasárnapján a Kis- és a Nagy-Homoród mente unitárius egyházközségeiből felmentek az emberek Homoródfürdőre, ahol a források mellett istentiszteletet tartottak, majd mulattak. Az Erdély másodszori elcsatolását követő években még élt ez a hagyomány, ám a kommunista diktatúra idején szünetelt. Újjáélesztése és egyetemes szintre való emelése 1999-ben történt. Szejkefürdő 2017
Augusztus 12-én délelőtt tizenegy órától, a huszárok felvonulását és a zászlóátadást követően Kelemen Szabolcs, a házigazda egyházközség beszolgáló lelkésze, Bálint Benczédi Ferenc, a MUE püspöke, Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, valamint Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere mond üdvözlőbeszédet. Az úrvacsoraosztásos istentiszteleten Kászoni Kövendi József, a MUE püspöki helynöke és Orbán Gyöngyvér, a házigazda egyházközség énekvezére szolgál, az úrvacsorai beszédet Szentgyörgyi Sándor, a Küküllői Unitárius Egyházkör esperese mondja. Közreműködik Jenei Ildikó dicsőszentmártoni énekvezér. Az úrvacsora a Küküllői Unitárius Egyházkör és a Magyarországi Egyházkerület adománya. A koszorúzási ünnepségen, Orbán Balázs sírjánál Szalóczy Pál budapesti színművészt hallgathatják meg. A kulturális műsor keretében a dicsőszentmártoni Kökényes Néptáncegyüttes Kis-Küküllő menti népdalok és néptáncokat ad elő. Utána előadások hangzanak el: Fülöp Dezső Alpár ádámosi lelkész a küküllői egyházkör egyházközségeit, míg Kriza János miskolci lelkész a magyarországi egyházkerület egyházközségeit mutatja be. Tudnivalók
A találkozó ideje alatt gyermek- és ifjúsági sátor működik. A gyülekezeteket kérik, egyházközségi zászlójukat és névtáblájukat, a részvevők pedig énekeskönyvet, pokrócot és esőernyőt vigyenek magukkal. Amennyiben koszorút szeretnének elhelyezni Orbán Balázs sírján, tudassák szándékukat a szervezőkkel. A találkozó helyszínén egyházi kiadványok vásárolhatók. A társszervező egyházközségek nőegyletei eladásra kínálják az általuk készített népművészeti cikkeket. A találkozó helyszínén kapható lesz étel és ital. A parkolásnál kérjék a helyi rendőrök és a szervezők segítségét. Autóbuszjáratok A találkozó napján Székelyudvarhelyről fél tízkor, tízkor és fél tizenegykor indul autóbusz Szejkefürdőre. Mindhárom alkalommal a Patkóban és a Septimia előtti megállóban van lehetőség a fölszállásra. Visszaindulás: fél ötkor, ötkor és fél hatkor.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro
Tizenkilencedik alkalommal gyűlnek össze az unitáriusok augusztus második szombatján a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn. A hagyományos találkozót idén a vallásszabadság kihirdetésének 449., a reformáció 500. évfordulója jegyében tartják. Az úrvacsoraosztásos istentisztelet tizenegy órakor kezdődik.
Az idei találkozó szervezői a Magyar Unitárius Egyház (MUE) képviselőtanácsa, a székelyudvarhelyi 1-es számú, belvárosi unitárius egyházközség, valamint a Magyarországi Egyházkerület és a Küküllői Unitárius Egyházkör – tudtuk meg Székely Kinga Rékától, a MUE hitéleti és missziói előadó-tanácsosától, homoródszentpéteri lelkésztől.
Találkozótörténet
A Szejkefürdői Unitárius Találkozó egy, a 19. században már feljegyzett unitárius vallásos találkozóban gyökerezik.
Az aratás és a csépelés utáni időszakban, augusztus utolsó vasárnapján a Kis- és a Nagy-Homoród mente unitárius egyházközségeiből felmentek az emberek Homoródfürdőre, ahol a források mellett istentiszteletet tartottak, majd mulattak. Az Erdély másodszori elcsatolását követő években még élt ez a hagyomány, ám a kommunista diktatúra idején szünetelt. Újjáélesztése és egyetemes szintre való emelése 1999-ben történt. Szejkefürdő 2017
Augusztus 12-én délelőtt tizenegy órától, a huszárok felvonulását és a zászlóátadást követően Kelemen Szabolcs, a házigazda egyházközség beszolgáló lelkésze, Bálint Benczédi Ferenc, a MUE püspöke, Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, valamint Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere mond üdvözlőbeszédet. Az úrvacsoraosztásos istentiszteleten Kászoni Kövendi József, a MUE püspöki helynöke és Orbán Gyöngyvér, a házigazda egyházközség énekvezére szolgál, az úrvacsorai beszédet Szentgyörgyi Sándor, a Küküllői Unitárius Egyházkör esperese mondja. Közreműködik Jenei Ildikó dicsőszentmártoni énekvezér. Az úrvacsora a Küküllői Unitárius Egyházkör és a Magyarországi Egyházkerület adománya. A koszorúzási ünnepségen, Orbán Balázs sírjánál Szalóczy Pál budapesti színművészt hallgathatják meg. A kulturális műsor keretében a dicsőszentmártoni Kökényes Néptáncegyüttes Kis-Küküllő menti népdalok és néptáncokat ad elő. Utána előadások hangzanak el: Fülöp Dezső Alpár ádámosi lelkész a küküllői egyházkör egyházközségeit, míg Kriza János miskolci lelkész a magyarországi egyházkerület egyházközségeit mutatja be. Tudnivalók
A találkozó ideje alatt gyermek- és ifjúsági sátor működik. A gyülekezeteket kérik, egyházközségi zászlójukat és névtáblájukat, a részvevők pedig énekeskönyvet, pokrócot és esőernyőt vigyenek magukkal. Amennyiben koszorút szeretnének elhelyezni Orbán Balázs sírján, tudassák szándékukat a szervezőkkel. A találkozó helyszínén egyházi kiadványok vásárolhatók. A társszervező egyházközségek nőegyletei eladásra kínálják az általuk készített népművészeti cikkeket. A találkozó helyszínén kapható lesz étel és ital. A parkolásnál kérjék a helyi rendőrök és a szervezők segítségét. Autóbuszjáratok A találkozó napján Székelyudvarhelyről fél tízkor, tízkor és fél tizenegykor indul autóbusz Szejkefürdőre. Mindhárom alkalommal a Patkóban és a Septimia előtti megállóban van lehetőség a fölszállásra. Visszaindulás: fél ötkor, ötkor és fél hatkor.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro
2017. augusztus 8.
Dicsérjétek az Urat!
A IV. Küküllőköri Unitáriusok Találkozóját szervezte meg a magyarsárosi egyházközség, azt a találkozót, melynek megálmodója és első kivitelezője Kiss Sándor Loránd és neje, Zsuzsánna voltak ezelőtt négy évvel a szőkefalvi Tekenyősben.
Most a helyszín a Ravaszlyuk, mely szépségével és nevének titokzatosságával kelti fel a látogató figyelmét.
A találkozóra unitárius és más felekezetűek neveztek be lelkészeik és gondnokaik társaságában, Ádámos, Dicsőszentmárton, Szőkefalva, Désfalva, Medgyes egyházközségeiből, a vendéglátók nagy örömére.
Az ünnepi megnyitó 10 órakor kezdődött, mikor Jenei László Csaba helyi lelkész köszöntötte az egybegyűlteket és a meghívott vendégeket: Szentgyörgyi Sándor esperest, Kőrösi Viktor Dávid konzult és feleségét Csíkszeredából, Nagy Ferenc György köri felügyelő gondnokot. Köszöntőbeszédében a lelkész azt kívánta, hogy a találkozó lelki örömöt, felejthetetlen élményt, boldog perceket nyújtson kicsinyeknek és nagyoknak, vendégeknek és háziaknak egyaránt. Szívhez szóló szavakkal üdvözölte az egybegyűlteket a konzul és Czerán József helyi felügyelő gondnok is.
Szabadtéri istentisztelettel folytatódott az esemény. Szolgálatvégző Veress Ferenc László bethlenszentmiklósi lelkész volt. Dezső Margit Hajnalka énekvezér irányításával emelkedett közel 350 jelenlevő hangján a hála és a köszönet a magasba.
Az istentisztelet végén a dicsőszentmártoni Barta Sándor, valamint a magyarsárosi id. Székely Pál József Attila és Was Albert verseivel örvendeztette meg a hallgatóságot.
Ezután vette kezdetét a gulyásfőző verseny. Itt már a jó szakácsok vették kezükbe a fakanalat és keverőt. Nagyon ízletes gulyásokat főztek sajátos receptek alapján. Közben a hűsölni és pihenni vágyók a medgyesi, szőkefalvi és magyarsárosi sátrakban látható kézimunkákban gyönyörködtek. Akik pedig a széleken, az árnyas fák alatt érezték jól magukat, kürtőskalácsot, egyéb süteményeket kóstolhattak, viccelődéssel és meséléssel múlatták az időt.
Nem unatkoztak a gyerekek sem. Nekik foglalkozásokat szerveztek, gyermekjátékokkal és kézműves-foglalkozásokkal kedveskedett három lány: Szikszai Krisztina, az ODFIE köri elnöke, Pataki-Bandi Izabella és Jenei Kinga.
Az ilyen jellegű rendezvények meghozzák a gyümölcseiket – mondja Jenei Ildikó tiszteletes asszony –, lelki feltöltődést, aktív nőszövetségi életet, nyugodt lelkiismeretet, összetartozó közösséget és lendületet eredményeznek a további munkához.
Egyházközségünkben folyamatos építkezés és javítás zajlik – teszi hozzá Balázs József gondnok, amit a keblitanács és az egyháztagok teljes mozgósításával, bevonásával és odaadó munkával lehet végezni. Nem feledkezhetünk meg a lélek ápolásáról sem. A mai nap ezt a célt szolgálja. Van akit a hagyományok tisztelete, a baráti kapcsolatok ápolása, a kikapcsolódás vagy a tudatos egyházépítés vezérel, másokat a bizonyítási vágy vagy a hitbéli testvérekkel való találkozás hozott ide.
És vajon mi vonzotta a 150 kilométerről érkező vendéget? Bizonyára a legnemesebb emberi érzés: a tiszta szeretet és tisztelet e közösség iránt!
Mint minden verseny, ez is kiértékeléssel és eredményhirdetéssel végződött. Minden részt vevő csapat elismeréssel, emléklappal és jutalommal távozhatott a helyszínről.
A végén Szentgyörgyi Sándor esperes megköszönte a magyarsárosi közösségnek, hogy második alkalommal is megszervezte a találkozót, külön kiemelve a gondnok és családja támogatását.
Mi is köszönjük a megjelenteknek, hogy együtt lehettünk, amikor a lélek ápolása is központi téma volt, és ünnepi pillanatokat élhettünk át. Reméljük, hogy a rendezvény mindnyájunkat jobbá és szebbé tett, megnyíltak a kapuk lélektől lélekig, és kellemes emlékként őrizzük ezt a találkozást.
Estére már a tisztaság, a csend és nyugalom foglalta el a teret, és újból birtokba vehették a természet lakói.
Tóth Katalin, Magyarsáros / Népújság (Marosvásárhely)
A IV. Küküllőköri Unitáriusok Találkozóját szervezte meg a magyarsárosi egyházközség, azt a találkozót, melynek megálmodója és első kivitelezője Kiss Sándor Loránd és neje, Zsuzsánna voltak ezelőtt négy évvel a szőkefalvi Tekenyősben.
Most a helyszín a Ravaszlyuk, mely szépségével és nevének titokzatosságával kelti fel a látogató figyelmét.
A találkozóra unitárius és más felekezetűek neveztek be lelkészeik és gondnokaik társaságában, Ádámos, Dicsőszentmárton, Szőkefalva, Désfalva, Medgyes egyházközségeiből, a vendéglátók nagy örömére.
Az ünnepi megnyitó 10 órakor kezdődött, mikor Jenei László Csaba helyi lelkész köszöntötte az egybegyűlteket és a meghívott vendégeket: Szentgyörgyi Sándor esperest, Kőrösi Viktor Dávid konzult és feleségét Csíkszeredából, Nagy Ferenc György köri felügyelő gondnokot. Köszöntőbeszédében a lelkész azt kívánta, hogy a találkozó lelki örömöt, felejthetetlen élményt, boldog perceket nyújtson kicsinyeknek és nagyoknak, vendégeknek és háziaknak egyaránt. Szívhez szóló szavakkal üdvözölte az egybegyűlteket a konzul és Czerán József helyi felügyelő gondnok is.
Szabadtéri istentisztelettel folytatódott az esemény. Szolgálatvégző Veress Ferenc László bethlenszentmiklósi lelkész volt. Dezső Margit Hajnalka énekvezér irányításával emelkedett közel 350 jelenlevő hangján a hála és a köszönet a magasba.
Az istentisztelet végén a dicsőszentmártoni Barta Sándor, valamint a magyarsárosi id. Székely Pál József Attila és Was Albert verseivel örvendeztette meg a hallgatóságot.
Ezután vette kezdetét a gulyásfőző verseny. Itt már a jó szakácsok vették kezükbe a fakanalat és keverőt. Nagyon ízletes gulyásokat főztek sajátos receptek alapján. Közben a hűsölni és pihenni vágyók a medgyesi, szőkefalvi és magyarsárosi sátrakban látható kézimunkákban gyönyörködtek. Akik pedig a széleken, az árnyas fák alatt érezték jól magukat, kürtőskalácsot, egyéb süteményeket kóstolhattak, viccelődéssel és meséléssel múlatták az időt.
Nem unatkoztak a gyerekek sem. Nekik foglalkozásokat szerveztek, gyermekjátékokkal és kézműves-foglalkozásokkal kedveskedett három lány: Szikszai Krisztina, az ODFIE köri elnöke, Pataki-Bandi Izabella és Jenei Kinga.
Az ilyen jellegű rendezvények meghozzák a gyümölcseiket – mondja Jenei Ildikó tiszteletes asszony –, lelki feltöltődést, aktív nőszövetségi életet, nyugodt lelkiismeretet, összetartozó közösséget és lendületet eredményeznek a további munkához.
Egyházközségünkben folyamatos építkezés és javítás zajlik – teszi hozzá Balázs József gondnok, amit a keblitanács és az egyháztagok teljes mozgósításával, bevonásával és odaadó munkával lehet végezni. Nem feledkezhetünk meg a lélek ápolásáról sem. A mai nap ezt a célt szolgálja. Van akit a hagyományok tisztelete, a baráti kapcsolatok ápolása, a kikapcsolódás vagy a tudatos egyházépítés vezérel, másokat a bizonyítási vágy vagy a hitbéli testvérekkel való találkozás hozott ide.
És vajon mi vonzotta a 150 kilométerről érkező vendéget? Bizonyára a legnemesebb emberi érzés: a tiszta szeretet és tisztelet e közösség iránt!
Mint minden verseny, ez is kiértékeléssel és eredményhirdetéssel végződött. Minden részt vevő csapat elismeréssel, emléklappal és jutalommal távozhatott a helyszínről.
A végén Szentgyörgyi Sándor esperes megköszönte a magyarsárosi közösségnek, hogy második alkalommal is megszervezte a találkozót, külön kiemelve a gondnok és családja támogatását.
Mi is köszönjük a megjelenteknek, hogy együtt lehettünk, amikor a lélek ápolása is központi téma volt, és ünnepi pillanatokat élhettünk át. Reméljük, hogy a rendezvény mindnyájunkat jobbá és szebbé tett, megnyíltak a kapuk lélektől lélekig, és kellemes emlékként őrizzük ezt a találkozást.
Estére már a tisztaság, a csend és nyugalom foglalta el a teret, és újból birtokba vehették a természet lakói.
Tóth Katalin, Magyarsáros / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 8.
II. Nemzedékek találkozója Petrozsényban
Ez út hazámba visszavisz
Tizenkét évvel az első Nemzedéktalálkozó után, e hétvégén újra megszólalt az iskolacsengő a petrozsényi „Apostolok Házában” (I. D. Sârbu Színházban), hazaszólítva az utóbbi évtizedekben végzett petrozsényi véndiákokat.
A II. Nemzedékek találkozójára több százan jöttek el a Zsil völgyéből, Erdélyből és a határon túlról is. Többségüket csupán a diákévek kötik Petrozsényhoz, hiszen a különböző vidékekről idetelepedett (telepített) családok számára a Zsil völgye gyakran csak átmeneti lakóhely volt, egy állomás az életútjukon. Mégis a véndiákok, a hajdani tanerők úgy fogalmaztak, hogy hazajöttek Petrozsényba. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – idézte Tamási Áront felvezetőjében Bende László véndiák, utalva arra, hogy bár pedagógus szüleit távolról vetette ide a sors és ő maga is máshol él már, az otthont Petrozsény jelenti. Itt a Zsil völgyében mindenkit befogadtak, mert valójában mindannyian jövevények voltunk. Kit a kenyérkeresés, kit a túlélés hajtott e vidékre, mely nem csak megélhetést, de menedékhelyet és tanulási lehetőséget is biztosított sok olyan ifjú és család számára, akik a háború után, a kommunizmus éveiben egyik napról a másikra ébredtek fel a nagy semmiben, megalázva, sok esetben apa nélkül. Hiszen a kisemmizett családfők közül sokan kerültek kényszermunkára a Duna-kanálishoz, a családot pedig a proletár-hangulatúnak titulált Zsil völgyébe űzték. Arra viszont a rendszer vezetői nem számítottak, hogy itt, a Zsil völgyében épp a dolgos mindennapokban, sötét, veszélyes bányajáratokban olyan erős összetartó és értéktisztelő közösség alakul ki, melyben az ideűzött értelmiségiek, hajdani tehetős családok is otthonra lelnek– fogalmazott köszöntőjében Barra Árpádné Makkai Cinke, a rendezvény fő szervezője, aki töretlen hittel tekint ma is a Zsil völgyére és immár második alkalommal hívta össze a mindenkori petrozsényi magyar iskola növendékeit.
Ha az itt megjelent véndiákok mindannyian Petrozsényban maradtak volna, akkor bátrabban beszélhetnénk a jövőről is – hangzott el a sóhajszerű megállapítás Szász János petrozsényi plébános ajkán, s gondolatát a továbbiakban több felszólaló is idézte. Winkler Gyula EP képviselő, párhuzamot vonva szülővárosa, a szintén iparjellegű Vajdahunyad, illetve Petrozsény között, meggyőződéssel állította: bár sokan elhagyják a várost, a hazatérők és az itt élők közössége, összetartása és erős hite reményt ad a folytatásra.
Tiberiu Iacob Ridzi polgármester is bizakodóan szólt a közösséghez, ezúttal is hangsúlyozva, hogy Petrozsény számára rendkívül sokat adott és ad az itt élő magyar közösség.
Szász-Barra Zsófia kisebbségi tanfelügyelő asszony a személyes találkozások fontosságáról beszélt. Azokról az ölelésekről, rég ismert hangokról, meghitt beszélgetésekről, melyeket semmiféle modern kommunikációs eszköz nem képes pótolni. Szentgyörgyi Albert gondolatát idézve – Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája –, hangsúlyozta: a hajdani tanerők, diákok számára e nemzedéktalálkozó tükörbenézés is. Hiszen a jelenlegi petrozsényi magyar oktatás milyenségén mérhető le a korábbi nemzedékek munkájának eredménye.
A rendezvényt hajdani tanárok és véndiákok felszólalása gazdagította. Csutak Klára tanító néni, a találkozó rangidős résztvevője nagy szeretettel emlékezett hajdani kollégáira, diákjaira, megemlítve, mennyire jóleső érzés, mikor egy hajdani kisdiákjából lett hajós tiszt első tengeri útjáról üdvözletet küld volt tanító nénijének. Ilyen apró gesztusok tették széppé a petrozsényi iskolai éveket és azt követő időszakot, hiszen Klári nénit mai napig felkeresik hajdani tanítványai. Búcsúzóul arra intette őket: maradjatok összetartó, hűséges petrozsényi véndiákok! Érdekes színfoltot hozott a találkozó hangulatába fia, Csutak István is, aki szintén Petrozsényban nőtt fel, innen indult színes életútja, melynek kiemelkedő állomása volt a Garabonciás együttes megalapítása. Csutak István zenés előadás során elevenítette fel diákéveit, s néhányat azon pillanatokból, amikor a nagyenyedi szellemiséget megélő pedagógus szülei, illetve tanárai körében megtapasztalt értékrend látványosan ütközött a rendszerrel. Lázadó ifjúként a zene jelentette számára a kitörést. Így a nemzedéktalálkozó alkalmával is gondosan összeválogatott dalokkal érzékeltette a hajdani évek hangulatát, s tolmácsolta mának szóló üzenetét. Polgár Paál Gyöngyvér szintén Petrozsényban tanító édesapjának emlékét elevenítette fel, részletet olvasva fel későbbi jegyzeteiből. Majd März Ferenc, ma Németországban élő nyugdíjas fizikatanár foglalta össze a petrozsényi magyar oktatás múltját, kiemelve a hajdani gazdag kultúréletet, az iskola nevelő jellegét, valamint a nemzetiségi szempontból sokszínű vidék lakóinak egymás iránti nyitottságát.
Szép Sándor petrozsényi véndiák, a Sapientia Tudományegyetem professzora humorosan közölte: 1960-ban érkezett Petrozsényba, „migránsként”. Az itt töltött 7 esztendő meghatározó volt további életére nézve. –Meggyőződésem, hogy az, hogy az itteni bányászgyermekek közül sokan többre vitték szüleiknél, elsősorban tanáraiknak köszönhető, akik megtanították, hogy a helytállás pontos, becsületes munkát feltételez.
A felszólalások között a szervezők külön köszöntötték Csutak Klára rangidős, Kloss Roland legifjabb és Schillinger Mária születésnapos résztvevőt. Az ünnepi műsort Szász János petrozsényi plébános és Liszka Noémi debreceni iskolalelkész fohásza, illetve áldása foglalta keretbe, a jó Isten mindenkori jelenlétére irányítva a résztvevők figyelmét. Az ünnepség Nemzeti imánk, a Székely- és a Bányászhimnusz, valamint diákdalok eléneklésével zárult, melyeket Nemes Simon Ildikó véndiák kísért orgonán.
Az ünnepi alkalmon valamennyi résztvevő ajándékcsomagban részesült. – Nagy örömünkre szolgált, hogy a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság és a Bethlen Gábor Alap támogatásának köszönhetően beletehettük e csomagba a petrozsényi magyar oktatásról szóló emlékkönyv második kötetét, melyben hajdani diákok, tanárok emlékezései kaptak helyet, valamint a petrozsényi magyar oktatás történetét felelevenítő fényképek, diák- és tanárnévsorok. A zacskóba került továbbá egy-egy apró széndarab is. Más vidékeken egy-egy marék földet tesznek az elmenők tarisznyájába. Itt, a Zsil völgyében azonban a szén jelentette az életet. Legyen hát számunkra ez a széndarab az útitárs, mely mindannyiunkban más-más emléket ébreszt, de mindenképp egy kis része ennek a vidéknek, ahol az életünk kibontakozott, ahol Emberré nőttünk valamennyien – fogalmazott Barra Árpádné, fő szervező.
Az I. D Sârbu Színházban zajló ünnepség után a nemzedéktalálkozó résztvevői testületileg átvonultak a zárdaiskola épületébe, ahol Balázs Amália, a jelenlegi magyar tagozatos iskola aligazgatója köszöntötte a jelenlévőket, kiemelve a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett Jézus Szíve kollégium szerepét a mai magyar oktatásban. Kutasi Zsolt kisdiák Reményik Sándor Templom és iskola című versét szavalta, majd a petrozsényi véndiákok megtekinthették a több száz fotót felölelő iskolatörténeti kiállítást.
A rendezvény rendkívül jó hangulatban elköltött, késő estébe nyúló közös ebéddel zárult.
SK / Nyugati Jelen (Arad)
Ez út hazámba visszavisz
Tizenkét évvel az első Nemzedéktalálkozó után, e hétvégén újra megszólalt az iskolacsengő a petrozsényi „Apostolok Házában” (I. D. Sârbu Színházban), hazaszólítva az utóbbi évtizedekben végzett petrozsényi véndiákokat.
A II. Nemzedékek találkozójára több százan jöttek el a Zsil völgyéből, Erdélyből és a határon túlról is. Többségüket csupán a diákévek kötik Petrozsényhoz, hiszen a különböző vidékekről idetelepedett (telepített) családok számára a Zsil völgye gyakran csak átmeneti lakóhely volt, egy állomás az életútjukon. Mégis a véndiákok, a hajdani tanerők úgy fogalmaztak, hogy hazajöttek Petrozsényba. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – idézte Tamási Áront felvezetőjében Bende László véndiák, utalva arra, hogy bár pedagógus szüleit távolról vetette ide a sors és ő maga is máshol él már, az otthont Petrozsény jelenti. Itt a Zsil völgyében mindenkit befogadtak, mert valójában mindannyian jövevények voltunk. Kit a kenyérkeresés, kit a túlélés hajtott e vidékre, mely nem csak megélhetést, de menedékhelyet és tanulási lehetőséget is biztosított sok olyan ifjú és család számára, akik a háború után, a kommunizmus éveiben egyik napról a másikra ébredtek fel a nagy semmiben, megalázva, sok esetben apa nélkül. Hiszen a kisemmizett családfők közül sokan kerültek kényszermunkára a Duna-kanálishoz, a családot pedig a proletár-hangulatúnak titulált Zsil völgyébe űzték. Arra viszont a rendszer vezetői nem számítottak, hogy itt, a Zsil völgyében épp a dolgos mindennapokban, sötét, veszélyes bányajáratokban olyan erős összetartó és értéktisztelő közösség alakul ki, melyben az ideűzött értelmiségiek, hajdani tehetős családok is otthonra lelnek– fogalmazott köszöntőjében Barra Árpádné Makkai Cinke, a rendezvény fő szervezője, aki töretlen hittel tekint ma is a Zsil völgyére és immár második alkalommal hívta össze a mindenkori petrozsényi magyar iskola növendékeit.
Ha az itt megjelent véndiákok mindannyian Petrozsényban maradtak volna, akkor bátrabban beszélhetnénk a jövőről is – hangzott el a sóhajszerű megállapítás Szász János petrozsényi plébános ajkán, s gondolatát a továbbiakban több felszólaló is idézte. Winkler Gyula EP képviselő, párhuzamot vonva szülővárosa, a szintén iparjellegű Vajdahunyad, illetve Petrozsény között, meggyőződéssel állította: bár sokan elhagyják a várost, a hazatérők és az itt élők közössége, összetartása és erős hite reményt ad a folytatásra.
Tiberiu Iacob Ridzi polgármester is bizakodóan szólt a közösséghez, ezúttal is hangsúlyozva, hogy Petrozsény számára rendkívül sokat adott és ad az itt élő magyar közösség.
Szász-Barra Zsófia kisebbségi tanfelügyelő asszony a személyes találkozások fontosságáról beszélt. Azokról az ölelésekről, rég ismert hangokról, meghitt beszélgetésekről, melyeket semmiféle modern kommunikációs eszköz nem képes pótolni. Szentgyörgyi Albert gondolatát idézve – Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája –, hangsúlyozta: a hajdani tanerők, diákok számára e nemzedéktalálkozó tükörbenézés is. Hiszen a jelenlegi petrozsényi magyar oktatás milyenségén mérhető le a korábbi nemzedékek munkájának eredménye.
A rendezvényt hajdani tanárok és véndiákok felszólalása gazdagította. Csutak Klára tanító néni, a találkozó rangidős résztvevője nagy szeretettel emlékezett hajdani kollégáira, diákjaira, megemlítve, mennyire jóleső érzés, mikor egy hajdani kisdiákjából lett hajós tiszt első tengeri útjáról üdvözletet küld volt tanító nénijének. Ilyen apró gesztusok tették széppé a petrozsényi iskolai éveket és azt követő időszakot, hiszen Klári nénit mai napig felkeresik hajdani tanítványai. Búcsúzóul arra intette őket: maradjatok összetartó, hűséges petrozsényi véndiákok! Érdekes színfoltot hozott a találkozó hangulatába fia, Csutak István is, aki szintén Petrozsényban nőtt fel, innen indult színes életútja, melynek kiemelkedő állomása volt a Garabonciás együttes megalapítása. Csutak István zenés előadás során elevenítette fel diákéveit, s néhányat azon pillanatokból, amikor a nagyenyedi szellemiséget megélő pedagógus szülei, illetve tanárai körében megtapasztalt értékrend látványosan ütközött a rendszerrel. Lázadó ifjúként a zene jelentette számára a kitörést. Így a nemzedéktalálkozó alkalmával is gondosan összeválogatott dalokkal érzékeltette a hajdani évek hangulatát, s tolmácsolta mának szóló üzenetét. Polgár Paál Gyöngyvér szintén Petrozsényban tanító édesapjának emlékét elevenítette fel, részletet olvasva fel későbbi jegyzeteiből. Majd März Ferenc, ma Németországban élő nyugdíjas fizikatanár foglalta össze a petrozsényi magyar oktatás múltját, kiemelve a hajdani gazdag kultúréletet, az iskola nevelő jellegét, valamint a nemzetiségi szempontból sokszínű vidék lakóinak egymás iránti nyitottságát.
Szép Sándor petrozsényi véndiák, a Sapientia Tudományegyetem professzora humorosan közölte: 1960-ban érkezett Petrozsényba, „migránsként”. Az itt töltött 7 esztendő meghatározó volt további életére nézve. –Meggyőződésem, hogy az, hogy az itteni bányászgyermekek közül sokan többre vitték szüleiknél, elsősorban tanáraiknak köszönhető, akik megtanították, hogy a helytállás pontos, becsületes munkát feltételez.
A felszólalások között a szervezők külön köszöntötték Csutak Klára rangidős, Kloss Roland legifjabb és Schillinger Mária születésnapos résztvevőt. Az ünnepi műsort Szász János petrozsényi plébános és Liszka Noémi debreceni iskolalelkész fohásza, illetve áldása foglalta keretbe, a jó Isten mindenkori jelenlétére irányítva a résztvevők figyelmét. Az ünnepség Nemzeti imánk, a Székely- és a Bányászhimnusz, valamint diákdalok eléneklésével zárult, melyeket Nemes Simon Ildikó véndiák kísért orgonán.
Az ünnepi alkalmon valamennyi résztvevő ajándékcsomagban részesült. – Nagy örömünkre szolgált, hogy a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság és a Bethlen Gábor Alap támogatásának köszönhetően beletehettük e csomagba a petrozsényi magyar oktatásról szóló emlékkönyv második kötetét, melyben hajdani diákok, tanárok emlékezései kaptak helyet, valamint a petrozsényi magyar oktatás történetét felelevenítő fényképek, diák- és tanárnévsorok. A zacskóba került továbbá egy-egy apró széndarab is. Más vidékeken egy-egy marék földet tesznek az elmenők tarisznyájába. Itt, a Zsil völgyében azonban a szén jelentette az életet. Legyen hát számunkra ez a széndarab az útitárs, mely mindannyiunkban más-más emléket ébreszt, de mindenképp egy kis része ennek a vidéknek, ahol az életünk kibontakozott, ahol Emberré nőttünk valamennyien – fogalmazott Barra Árpádné, fő szervező.
Az I. D Sârbu Színházban zajló ünnepség után a nemzedéktalálkozó résztvevői testületileg átvonultak a zárdaiskola épületébe, ahol Balázs Amália, a jelenlegi magyar tagozatos iskola aligazgatója köszöntötte a jelenlévőket, kiemelve a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett Jézus Szíve kollégium szerepét a mai magyar oktatásban. Kutasi Zsolt kisdiák Reményik Sándor Templom és iskola című versét szavalta, majd a petrozsényi véndiákok megtekinthették a több száz fotót felölelő iskolatörténeti kiállítást.
A rendezvény rendkívül jó hangulatban elköltött, késő estébe nyúló közös ebéddel zárult.
SK / Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 8.
Egekbe szöknek az ingatlanárak: Kolozsvár vezet, de Sepsiszentgyörgy is drágul
Egyre mélyebben a zsebükbe kell nyúlniuk azoknak, akik Sepsiszentgyörgyön vagy Kolozsváron szeretnének lakást vásárolni. A közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac. Elszaladtak az ingatlanárak és a lakbérek Sepsiszentgyörgyön – a közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac, mert a bankok egyre kevesebb hitelt adnak, miután kimerült az Első otthon program kerete. Kész János, a SIC-Imobprest ingatlanközvetítő ügyvezetője a Krónika megkeresésére elmondta, a tavalyhoz viszonyítva 20–25 százalékkal növekedtek az árak, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy sokkal nagyobb a kereslet, mint a kínálat.
Egy jó fekvésű, felújított kétszobás tömbházlakás ára eléri a 30–35 ezer eurót. Az ingatlanok 80–85 százalékát bankhitelből vásárolják a sepsiszentgyörgyiek – osztotta meg velünk tapasztalatát a közvetítő. Úgy véli, a jelenlegi árak túl magasak a helyi fizetésekhez képest.
Az árakat elsősorban a kínálat-kereslet arány szabályozza, és mivel a városban már évek óta csak az országos lakásügynökség építtetett bérbe adott ingatlanokat, így egyre kevesebb az eladó lakás.
Kinek mire futja
Hasonló a helyzet az albérletek piacán, havi 250-300 eurót is elkérnek egy felújított, bebútorozott lakásért, de egy házért 400 eurót is fizetnek. Kész János elmondta, két jól elkülöníthető réteg keres albérletet Sepsiszentgyörgyön. Egyrészt a fiatal házasok és azok, akiknek a lakását a bank végrehajtotta.
Ők nem tudnak nagy albérletet kifizetni, hiszen ha a havi 200 eurós bankrészletet nem tudták törleszteni, akkor a drága lakbért sem tudják kigazdálkodni a családi költségvetésből, így legtöbb 100–150 eurós albérletet keresnek. A másik oldalon vannak viszont a rendőrök, a multinacionális cégek középvezetői, és az élvonalbeli futballcsapat idegenből igazolt játékosai, ők a jól felszerelt, kedvező fekvésű, korszerűen felújított lakásokért nagyobb bért is hajlandók kifizetni – részletezte az ingatlanközvetítő.
Kolozsvár a legdrágább
Nem állt le ugyanakkor az ingatlanárak növekedése Kolozsváron sem: az Imobiliare.ro szakportál által közzétett legújabb felmérésből kiderül, a kincses város belvárosában immár drágábbak az ingatlanok, mint Bukarestben a leginkább keresett központi és északi városrészben.
A város szívében négyzetméterenként 1530 eurót kérnek el a lakásukat eladásra kínálók, ez pedig több, mint a fővárosban elkért 1500 euró. Kolozsváron a belváros után a Nyárfa (Plopilor) utca környéki ingatlanok kerülnek a legtöbbe, itt négyzetméterenként 70 euróval olcsóbban, azaz 1460 euró/négyzetméter áron lehet lakást vásárolni. A legnagyobb mértékű drágulás is értelemszerűen a belvárosban következett be. Tavalyhoz képest 3,8 százalékkal nőttek az ára, 2017 első év harmadában, és 6 százalékkal az év második harmadában.
A fenti árakhoz képest lényegesen olcsóbban lehet Szászfenesen lakást vásárolni, négyzetméterenként 750 euróért, de Kisbácsban is kevesebbet, 950 eurót kérnek egy ingatlan négyzetméteréért.
A jelentős drágulás a kincses városban ugyanakkor nem csupán a belvárosra jellemző. A Békás (Bună Ziua) lakónegyedben és a Tordai út környékén 5,1 százalékkal nőtt a lakások ára. A Nyárfa (Plopilor) utca környékén viszonylag mérsékelt, 2,1 százalékos az ingatlanok drágulása. A város perifériáján viszont még mindig kevésbé keresettek a lakások, így Szamosfalván stagnál az ingatlanpiac.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
Egyre mélyebben a zsebükbe kell nyúlniuk azoknak, akik Sepsiszentgyörgyön vagy Kolozsváron szeretnének lakást vásárolni. A közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac. Elszaladtak az ingatlanárak és a lakbérek Sepsiszentgyörgyön – a közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac, mert a bankok egyre kevesebb hitelt adnak, miután kimerült az Első otthon program kerete. Kész János, a SIC-Imobprest ingatlanközvetítő ügyvezetője a Krónika megkeresésére elmondta, a tavalyhoz viszonyítva 20–25 százalékkal növekedtek az árak, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy sokkal nagyobb a kereslet, mint a kínálat.
Egy jó fekvésű, felújított kétszobás tömbházlakás ára eléri a 30–35 ezer eurót. Az ingatlanok 80–85 százalékát bankhitelből vásárolják a sepsiszentgyörgyiek – osztotta meg velünk tapasztalatát a közvetítő. Úgy véli, a jelenlegi árak túl magasak a helyi fizetésekhez képest.
Az árakat elsősorban a kínálat-kereslet arány szabályozza, és mivel a városban már évek óta csak az országos lakásügynökség építtetett bérbe adott ingatlanokat, így egyre kevesebb az eladó lakás.
Kinek mire futja
Hasonló a helyzet az albérletek piacán, havi 250-300 eurót is elkérnek egy felújított, bebútorozott lakásért, de egy házért 400 eurót is fizetnek. Kész János elmondta, két jól elkülöníthető réteg keres albérletet Sepsiszentgyörgyön. Egyrészt a fiatal házasok és azok, akiknek a lakását a bank végrehajtotta.
Ők nem tudnak nagy albérletet kifizetni, hiszen ha a havi 200 eurós bankrészletet nem tudták törleszteni, akkor a drága lakbért sem tudják kigazdálkodni a családi költségvetésből, így legtöbb 100–150 eurós albérletet keresnek. A másik oldalon vannak viszont a rendőrök, a multinacionális cégek középvezetői, és az élvonalbeli futballcsapat idegenből igazolt játékosai, ők a jól felszerelt, kedvező fekvésű, korszerűen felújított lakásokért nagyobb bért is hajlandók kifizetni – részletezte az ingatlanközvetítő.
Kolozsvár a legdrágább
Nem állt le ugyanakkor az ingatlanárak növekedése Kolozsváron sem: az Imobiliare.ro szakportál által közzétett legújabb felmérésből kiderül, a kincses város belvárosában immár drágábbak az ingatlanok, mint Bukarestben a leginkább keresett központi és északi városrészben.
A város szívében négyzetméterenként 1530 eurót kérnek el a lakásukat eladásra kínálók, ez pedig több, mint a fővárosban elkért 1500 euró. Kolozsváron a belváros után a Nyárfa (Plopilor) utca környéki ingatlanok kerülnek a legtöbbe, itt négyzetméterenként 70 euróval olcsóbban, azaz 1460 euró/négyzetméter áron lehet lakást vásárolni. A legnagyobb mértékű drágulás is értelemszerűen a belvárosban következett be. Tavalyhoz képest 3,8 százalékkal nőttek az ára, 2017 első év harmadában, és 6 százalékkal az év második harmadában.
A fenti árakhoz képest lényegesen olcsóbban lehet Szászfenesen lakást vásárolni, négyzetméterenként 750 euróért, de Kisbácsban is kevesebbet, 950 eurót kérnek egy ingatlan négyzetméteréért.
A jelentős drágulás a kincses városban ugyanakkor nem csupán a belvárosra jellemző. A Békás (Bună Ziua) lakónegyedben és a Tordai út környékén 5,1 százalékkal nőtt a lakások ára. A Nyárfa (Plopilor) utca környékén viszonylag mérsékelt, 2,1 százalékos az ingatlanok drágulása. A város perifériáján viszont még mindig kevésbé keresettek a lakások, így Szamosfalván stagnál az ingatlanpiac.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 8.
Operettkisebbség
Egyszerre volt morbid és szomorú az erdélyi szászok szombati nagyszebeni ünnepe, amely pontos látleletet ad arról, hogyan is viszonyul, illetve viszonyult 19. század végi létrejötte óta Románia a területén élő nem román közösségekhez. A rendezvény a kívülálló számára minden bizonnyal felemelő volt, hiszen a szászok egyik hagyományos központjukban mutathatták meg kultúrájukat, élhették meg identitásukat, ráadásul mindezt közösségük egyik legsikeresebb tagja, az államfővé avanzsált Klaus Johannis jelenlétében tehették.
Csakhogy a csillogó felszín mögött ott a szomorú valóság: a rendezvény résztvevőinek többsége Németországból érkezett, hiszen vagy őket, vagy szüleiket a nacionálkommunista román állam a szó szoros értelmében fejpénzért eladta Németországnak, két legyet ütve egy csapásra: feltöltötte a keményvaluta-tartalékokat, egyben pedig hatalmasat lépett előre a valós erdélyi multikulturalizmus felszámolása, a homogén román nemzetállam hagymázas ideáljának megteremtése felé. Így aztán a rendezvénynek otthont adó ősi szász városban mára már mutatóban is alig találni szászt, a város gyakorlatilag teljesen elrománosodott, Románia pedig saját kulturális örökségeként ajánlja a külföldi turistáknak a város épített örökségét, amely még a román állam létrejötte előtt keletkezett. A rendezvény egyik legfurcsább momentuma Klaus Johannis felszólalása volt.
A beszéd kapcsán az még korrektnek nevezhető, hogy ha már a román állam feje, a szász államfő románul és németül is elmondta beszédét, sőt akár példaként is állíthatnánk, hogy Erdélyben, az őshonos kisebbségek által még ma is jelentős számban lakott településeken hasonló módon kell biztosítani a kétnyelvűséget a hatóságokkal való érintkezésben.
Ugyanakkor nem kicsit volt visszás, hogy a szász ünnepbe belekeverte az Erdély Romániához való csatlakozására vonatkozó óhajt egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulóját is, megemlítve, hogy a 900 éve Erdélybe került szászok egy része is a Romániához való csatlakozásban látta az elődeiknek ígért szabadság megvalósulásának terét. Egyben a „centenárium Romániáját” a lehetőségek és jólét helyszínének nevezte, „a szabadság és a tolerancia projektjéhez” való csatlakozásra biztatva a hallgatóságot.
Morbid kijelentések ezek a javából, hiszen a szászok autonómia helyett ugyanúgy csak elnyomást kaptak az új román államtól, mint a magyarok, sőt a Johannis által a szabadság megvalósulása terének nevezett román állam tett meg mindent azért, hogy eltűnjenek az országból.
Így aztán a szombati ünnepségre a valaha több százezres erdélyi szász közösség néhány tízezressé zsugorodott. A résztvevők nagy része az ünnepség lezárultával hazautazott Németországba, az ittmaradottak előtt pedig a lassú eltűnés – elöregedés, elvándorlás, asszimiláció – látszik az egyetlen lehetséges útnak a szabadság és tolerancia Romániájában. Ahol Johannis is úgy lehetett államfő, hogy román nemzetiségűnek vallja magát, és a mindenkori román állam álláspontját magáénak vallva mereven elutasítja a jogos kisebbségi követeléseket.
Mindezek fényében – természetesen a szászok iránti legnagyobb tisztelet mellett – nehéz nem egyszerű operettrendezvénynek titulálni a nagyszebeni ünnepséget. Hiszen az egy zömében kivándorolt, gyorsan fogyatkozó közösségről szólt, Johannis bombasztikus beszéde és a zárórendezvények után a résztvevők zöme nem maradt Erdélyben, Nagyszeben pedig éli tovább az immár román erdélyi szász városok mindennapjait a külvilágot megcélzó, a kisebbségekkel szembeni toleranciáról szóló lózungok elpufogtatása után.
Egyértelmű, hogy Bukarest azért „szereti” most annyira a szászokat, mert egy gazdasági nagyhatalom, az EU legerősebb állama, Németország az anyaországuk. Meg persze azért, mert ők már nem jelentenek veszélyt – egy néhány tízezres közösségnek már kijár a leereszkedő hátba veregetés, hiszen alig maradt már olyan település az egykori Szászföldön, ahol többségben lennének.
Ők már nem kérnek autonómiát, nincsenek annyian, hogy tömeget képezve lépjenek fel a beolvasztó román állampolitikával szemben. Viszont kiválóan lehető őket biodíszletnek használni a toleranciáról és multikulturalizmusról szóló bukaresti hazugságpropagandához.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
Egyszerre volt morbid és szomorú az erdélyi szászok szombati nagyszebeni ünnepe, amely pontos látleletet ad arról, hogyan is viszonyul, illetve viszonyult 19. század végi létrejötte óta Románia a területén élő nem román közösségekhez. A rendezvény a kívülálló számára minden bizonnyal felemelő volt, hiszen a szászok egyik hagyományos központjukban mutathatták meg kultúrájukat, élhették meg identitásukat, ráadásul mindezt közösségük egyik legsikeresebb tagja, az államfővé avanzsált Klaus Johannis jelenlétében tehették.
Csakhogy a csillogó felszín mögött ott a szomorú valóság: a rendezvény résztvevőinek többsége Németországból érkezett, hiszen vagy őket, vagy szüleiket a nacionálkommunista román állam a szó szoros értelmében fejpénzért eladta Németországnak, két legyet ütve egy csapásra: feltöltötte a keményvaluta-tartalékokat, egyben pedig hatalmasat lépett előre a valós erdélyi multikulturalizmus felszámolása, a homogén román nemzetállam hagymázas ideáljának megteremtése felé. Így aztán a rendezvénynek otthont adó ősi szász városban mára már mutatóban is alig találni szászt, a város gyakorlatilag teljesen elrománosodott, Románia pedig saját kulturális örökségeként ajánlja a külföldi turistáknak a város épített örökségét, amely még a román állam létrejötte előtt keletkezett. A rendezvény egyik legfurcsább momentuma Klaus Johannis felszólalása volt.
A beszéd kapcsán az még korrektnek nevezhető, hogy ha már a román állam feje, a szász államfő románul és németül is elmondta beszédét, sőt akár példaként is állíthatnánk, hogy Erdélyben, az őshonos kisebbségek által még ma is jelentős számban lakott településeken hasonló módon kell biztosítani a kétnyelvűséget a hatóságokkal való érintkezésben.
Ugyanakkor nem kicsit volt visszás, hogy a szász ünnepbe belekeverte az Erdély Romániához való csatlakozására vonatkozó óhajt egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulóját is, megemlítve, hogy a 900 éve Erdélybe került szászok egy része is a Romániához való csatlakozásban látta az elődeiknek ígért szabadság megvalósulásának terét. Egyben a „centenárium Romániáját” a lehetőségek és jólét helyszínének nevezte, „a szabadság és a tolerancia projektjéhez” való csatlakozásra biztatva a hallgatóságot.
Morbid kijelentések ezek a javából, hiszen a szászok autonómia helyett ugyanúgy csak elnyomást kaptak az új román államtól, mint a magyarok, sőt a Johannis által a szabadság megvalósulása terének nevezett román állam tett meg mindent azért, hogy eltűnjenek az országból.
Így aztán a szombati ünnepségre a valaha több százezres erdélyi szász közösség néhány tízezressé zsugorodott. A résztvevők nagy része az ünnepség lezárultával hazautazott Németországba, az ittmaradottak előtt pedig a lassú eltűnés – elöregedés, elvándorlás, asszimiláció – látszik az egyetlen lehetséges útnak a szabadság és tolerancia Romániájában. Ahol Johannis is úgy lehetett államfő, hogy román nemzetiségűnek vallja magát, és a mindenkori román állam álláspontját magáénak vallva mereven elutasítja a jogos kisebbségi követeléseket.
Mindezek fényében – természetesen a szászok iránti legnagyobb tisztelet mellett – nehéz nem egyszerű operettrendezvénynek titulálni a nagyszebeni ünnepséget. Hiszen az egy zömében kivándorolt, gyorsan fogyatkozó közösségről szólt, Johannis bombasztikus beszéde és a zárórendezvények után a résztvevők zöme nem maradt Erdélyben, Nagyszeben pedig éli tovább az immár román erdélyi szász városok mindennapjait a külvilágot megcélzó, a kisebbségekkel szembeni toleranciáról szóló lózungok elpufogtatása után.
Egyértelmű, hogy Bukarest azért „szereti” most annyira a szászokat, mert egy gazdasági nagyhatalom, az EU legerősebb állama, Németország az anyaországuk. Meg persze azért, mert ők már nem jelentenek veszélyt – egy néhány tízezres közösségnek már kijár a leereszkedő hátba veregetés, hiszen alig maradt már olyan település az egykori Szászföldön, ahol többségben lennének.
Ők már nem kérnek autonómiát, nincsenek annyian, hogy tömeget képezve lépjenek fel a beolvasztó román állampolitikával szemben. Viszont kiválóan lehető őket biodíszletnek használni a toleranciáról és multikulturalizmusról szóló bukaresti hazugságpropagandához.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 8.
Megnyitották a nagyközönség előtt a kolozsvári Mátyás-házat
Bár egyelőre csak a nyári időszakra, megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt Kolozsvár egyik legjelentősebb műemléke, Mátyás király szülőháza.
A kincses város legrégebbi emeletes házában kortárs hazai művészek munkáit láthatja a nagyközönség, a tárlatot az ingatlan tulajdonosa és használója, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem (UAD) szervezte. Nagyon sok turista volt az idők folyamán, akik szerették volna megtekinteni a Mátyás-házat, így arra gondoltunk, hogy megnyitjuk a nagyközönség előtt.
Úgy vélem, ezt a galériát Kolozsvár legfontosabbjai közé sorolhatjuk” – jelentette ki Ioan Sbârciu, az egyetem szenátusának elnöke az épületben helyet kapó kiállítás pénteki megnyitóján.
A Transilvania Reporter beszámolója szerint Radu Marcel Moraru, az intézmény rektora elmondta: az a céljuk, hogy jóval több látogatót vonzzanak az épületbe, ugyanakkor a kulturális turizmus jegyében kortárs művészetet is kínálnak a turistáknak. Az épület Az alvó múzsa álmából... című, az egyetem oktatóinak munkáiból összeállított tárlattal nyitotta meg kapuit, mely szeptember 9-éig látogatható, írta a lap, a festményeket, szobrokat tartalmazó kiállítás jelentős román művészek mellett Kudor-Duka István, Kömives Andor festményeit és Kolozsi Tibor szobrászművész alkotásait is bemutatja.
Emellett az emeleten a neves román szobrászművész, Constantin Brâncuși fényképeiből összeállított tárlatot is láthatják az érdeklődők, melyek szintén az egyetem jelentős gyűjteményét gazdagítják. Az UAD ugyan nem biztosít tárlatvezetést az épületben, azonban számos tájékoztató kiadványban hívja fel a figyelmet a látnivalókra, történetükre.
Az érdeklődők naponta 12 és 18 óra között tekinthetik meg a gótikus és reneszánsz jegyeket egyaránt magán viselő műemléket, a felnőttek 10, a 12 év feletti gyerekek, nyugdíjasok és egyetemisták 5 lejért. A bevételt az egyetem vezetősége a Mátyás-ház konzerválására és restaurálására kívánja fordítani. Szándékuk szerint azt a nyári turistaszezon lejártával is nyitva tartanák a nagyközönség előtt, a látogatási időt azonban össze kell hangolni az épületben órákat hallgató diákok órarendjével.
Az Óvárban, a Főtér közelében található Mátyás-ház Kolozsvár egyik jelképe, és egyben legrégebbi emeletes háza. Az 1440-es években Méhffi Jakab jómódú szőlősgazda tulajdona volt, rendszerint nála szállt meg Szilágyi Erzsébet, így 1443. február 23-án itt született fia, Hunyadi Mátyás. 1740 körül tulajdonosai eladták a városnak, mely 1891-ben az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek adományozta, és néprajzi múzeum nyílt benne. 1940-ben Kós Károly tervei szerint restaurálták, 1950 óta pedig művészeti képzés folyik benne.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
Bár egyelőre csak a nyári időszakra, megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt Kolozsvár egyik legjelentősebb műemléke, Mátyás király szülőháza.
A kincses város legrégebbi emeletes házában kortárs hazai művészek munkáit láthatja a nagyközönség, a tárlatot az ingatlan tulajdonosa és használója, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem (UAD) szervezte. Nagyon sok turista volt az idők folyamán, akik szerették volna megtekinteni a Mátyás-házat, így arra gondoltunk, hogy megnyitjuk a nagyközönség előtt.
Úgy vélem, ezt a galériát Kolozsvár legfontosabbjai közé sorolhatjuk” – jelentette ki Ioan Sbârciu, az egyetem szenátusának elnöke az épületben helyet kapó kiállítás pénteki megnyitóján.
A Transilvania Reporter beszámolója szerint Radu Marcel Moraru, az intézmény rektora elmondta: az a céljuk, hogy jóval több látogatót vonzzanak az épületbe, ugyanakkor a kulturális turizmus jegyében kortárs művészetet is kínálnak a turistáknak. Az épület Az alvó múzsa álmából... című, az egyetem oktatóinak munkáiból összeállított tárlattal nyitotta meg kapuit, mely szeptember 9-éig látogatható, írta a lap, a festményeket, szobrokat tartalmazó kiállítás jelentős román művészek mellett Kudor-Duka István, Kömives Andor festményeit és Kolozsi Tibor szobrászművész alkotásait is bemutatja.
Emellett az emeleten a neves román szobrászművész, Constantin Brâncuși fényképeiből összeállított tárlatot is láthatják az érdeklődők, melyek szintén az egyetem jelentős gyűjteményét gazdagítják. Az UAD ugyan nem biztosít tárlatvezetést az épületben, azonban számos tájékoztató kiadványban hívja fel a figyelmet a látnivalókra, történetükre.
Az érdeklődők naponta 12 és 18 óra között tekinthetik meg a gótikus és reneszánsz jegyeket egyaránt magán viselő műemléket, a felnőttek 10, a 12 év feletti gyerekek, nyugdíjasok és egyetemisták 5 lejért. A bevételt az egyetem vezetősége a Mátyás-ház konzerválására és restaurálására kívánja fordítani. Szándékuk szerint azt a nyári turistaszezon lejártával is nyitva tartanák a nagyközönség előtt, a látogatási időt azonban össze kell hangolni az épületben órákat hallgató diákok órarendjével.
Az Óvárban, a Főtér közelében található Mátyás-ház Kolozsvár egyik jelképe, és egyben legrégebbi emeletes háza. Az 1440-es években Méhffi Jakab jómódú szőlősgazda tulajdona volt, rendszerint nála szállt meg Szilágyi Erzsébet, így 1443. február 23-án itt született fia, Hunyadi Mátyás. 1740 körül tulajdonosai eladták a városnak, mely 1891-ben az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek adományozta, és néprajzi múzeum nyílt benne. 1940-ben Kós Károly tervei szerint restaurálták, 1950 óta pedig művészeti képzés folyik benne.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 8.
Aggasztó méreteket öltött a kivándorlás
Nagyon sokan akarnak külföldön dolgozni a városból. De most is ötezren dolgoznak más országban.
Legalábbis ezt mutatja a Székelyudvarhelyi Mikrovállalkozók Szövetsége által elvégzett felmérés, amiben július 9. és 21. között (reprezentatív) 104 székelyudvarhelyi felnőttet kérdeztek meg. Jakab Áron Csaba, az SzMVSz elnöke riasztónak és aggasztónak tartja a felmérés által mutatott számokat, hiszen nem kevesebb mint 2400 városlakónak feltett szándéka az, hogy a közeljövőben külföldön vállaljon munkát.
A grafikonokkal kiegészített, több mint ötoldalas dokumentum megállapítása közül az okok a legelgondolkoztatóbbak: az első helyen a leginkább az alacsony fizetéseket (75%), az állástalanságot (38%) és a helyi/hazai közélet viszonyait (25%) említik okként a válaszadók, akiknek 13%-a jelenleg is külföldön dolgozik.
Az eredményeket értékelve Jakab Áron Csaba azt is érdekesnek találta, hogy a munkaerőhiány elsődleges következményei közül az a válasz állt az első helyen, hogy „nehéz szakembert találni" (51%), a másodikon pedig az, hogy „hiányzik a fizikai munkás" (40%). Az is egy érdekes adat, hogy a munkaerőhiány kiemelten az építőiparban tapasztalható (39% válaszolta ezt). Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Nagyon sokan akarnak külföldön dolgozni a városból. De most is ötezren dolgoznak más országban.
Legalábbis ezt mutatja a Székelyudvarhelyi Mikrovállalkozók Szövetsége által elvégzett felmérés, amiben július 9. és 21. között (reprezentatív) 104 székelyudvarhelyi felnőttet kérdeztek meg. Jakab Áron Csaba, az SzMVSz elnöke riasztónak és aggasztónak tartja a felmérés által mutatott számokat, hiszen nem kevesebb mint 2400 városlakónak feltett szándéka az, hogy a közeljövőben külföldön vállaljon munkát.
A grafikonokkal kiegészített, több mint ötoldalas dokumentum megállapítása közül az okok a legelgondolkoztatóbbak: az első helyen a leginkább az alacsony fizetéseket (75%), az állástalanságot (38%) és a helyi/hazai közélet viszonyait (25%) említik okként a válaszadók, akiknek 13%-a jelenleg is külföldön dolgozik.
Az eredményeket értékelve Jakab Áron Csaba azt is érdekesnek találta, hogy a munkaerőhiány elsődleges következményei közül az a válasz állt az első helyen, hogy „nehéz szakembert találni" (51%), a másodikon pedig az, hogy „hiányzik a fizikai munkás" (40%). Az is egy érdekes adat, hogy a munkaerőhiány kiemelten az építőiparban tapasztalható (39% válaszolta ezt). Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2017. augusztus 9.
Egy hét néptáncról, népzenéről
Jubilált idén a Virág Endre és felesége, Virág Imola által életre hívott Százlábú néptáncmozgalomhoz kötődő tábor, az előző héten a Gyimes-völgyben immár tizedik alkalommal tartották meg népszerű találkozójukat. Közösségépítésre, oktatásra és kikapcsolódásra egyaránt alkalom adódott Borospatakon, ahol kolozsvári és székelykeresztúri néptáncosoktól tanulhattak a gyermekek.
A sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttes és a Százlábúak Ifjúsági Néptáncegyüttes táborában 153-an vettek részt, Virág Endre úgy értékelte: minden tekintetben jól sikerült találkozó az idei, résztvevők és szülők visszajelzései egyaránt ezt igazolják. Úgy fogalmazott: kulturális nyelvezetet tanítanak, azt az irányt próbálják tartani, amelyet elődeink alakítottak ki zenében és táncban. A Háromszék Táncegyüttes egykori tagjaitól, Mátéfi Csabától és Mátéfi Zitától vajdaszentiványi táncokat tanultak a nagyobbak, és több mint kilencven gyerekkel foglalkozott a kolozsvári páros, Both József és Both Zsuzsa, a Népművészet Ifjú Mesterei. Erdélyben turnézó felvidéki tánccsoport tagjai is csatlakoztak hozzájuk, így az általuk irányított próbákon 120 gyermek is részt vett. A napi kétszeri tánc-oktatást Demeter Miklós, Benkő Éva, valamint Péter Orsolya közreműködésével kézművestevékenységek és -foglalkozások, népi és közösségépítő játékok, mesemondás egészítette ki, az esti táncházak pedig a közös „bulizás” élményével fokozták a hangulatot. A talpalávalót a Heveder zenekar mellett a találkozó idején Petres Attila, Bilibók Alpár és Bokor Imre Huba húzta.
A tábor lényege, hogy összenőjön a közösség – hangsúlyozta Virág Endre, aki fontosnak tartja, hogy a gyermekek előbb saját anyanyelvi kultúrájukkal kerüljenek kapcsolatba, és megtapasztalják: a gépek és az internet világában nem csak dübörgő zenére lehet bulizni, hogy másfajta minősége van a brácsának, a bőgőnek, a hegedűnek, a cimbalomnak, a népzenének. Úgy véli, függetlenül attól, hogy a gyermekek szüleik vagy barátaik révén találkoznak a népi kultúrával, az oktatók felelőssége, hogy az ő nyelvükön vigyék közelebb hozzájuk a néptáncot, népzenét. Egy a cél: aki eljött táncolni, jól érezze magát, s ehhez megteremtsük a légkört tánccal, zenével – összegzett a szervező.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jubilált idén a Virág Endre és felesége, Virág Imola által életre hívott Százlábú néptáncmozgalomhoz kötődő tábor, az előző héten a Gyimes-völgyben immár tizedik alkalommal tartották meg népszerű találkozójukat. Közösségépítésre, oktatásra és kikapcsolódásra egyaránt alkalom adódott Borospatakon, ahol kolozsvári és székelykeresztúri néptáncosoktól tanulhattak a gyermekek.
A sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttes és a Százlábúak Ifjúsági Néptáncegyüttes táborában 153-an vettek részt, Virág Endre úgy értékelte: minden tekintetben jól sikerült találkozó az idei, résztvevők és szülők visszajelzései egyaránt ezt igazolják. Úgy fogalmazott: kulturális nyelvezetet tanítanak, azt az irányt próbálják tartani, amelyet elődeink alakítottak ki zenében és táncban. A Háromszék Táncegyüttes egykori tagjaitól, Mátéfi Csabától és Mátéfi Zitától vajdaszentiványi táncokat tanultak a nagyobbak, és több mint kilencven gyerekkel foglalkozott a kolozsvári páros, Both József és Both Zsuzsa, a Népművészet Ifjú Mesterei. Erdélyben turnézó felvidéki tánccsoport tagjai is csatlakoztak hozzájuk, így az általuk irányított próbákon 120 gyermek is részt vett. A napi kétszeri tánc-oktatást Demeter Miklós, Benkő Éva, valamint Péter Orsolya közreműködésével kézművestevékenységek és -foglalkozások, népi és közösségépítő játékok, mesemondás egészítette ki, az esti táncházak pedig a közös „bulizás” élményével fokozták a hangulatot. A talpalávalót a Heveder zenekar mellett a találkozó idején Petres Attila, Bilibók Alpár és Bokor Imre Huba húzta.
A tábor lényege, hogy összenőjön a közösség – hangsúlyozta Virág Endre, aki fontosnak tartja, hogy a gyermekek előbb saját anyanyelvi kultúrájukkal kerüljenek kapcsolatba, és megtapasztalják: a gépek és az internet világában nem csak dübörgő zenére lehet bulizni, hogy másfajta minősége van a brácsának, a bőgőnek, a hegedűnek, a cimbalomnak, a népzenének. Úgy véli, függetlenül attól, hogy a gyermekek szüleik vagy barátaik révén találkoznak a népi kultúrával, az oktatók felelőssége, hogy az ő nyelvükön vigyék közelebb hozzájuk a néptáncot, népzenét. Egy a cél: aki eljött táncolni, jól érezze magát, s ehhez megteremtsük a légkört tánccal, zenével – összegzett a szervező.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 9.
A becsületesség szigete
Szép emlékű tanítóim közül Karsai József mondotta figyelmeztetőleg: könyvet csak a jobbakból! Értettünk a szóból, máig is. 1992-ben vásároltam meg Budapesten Dalibor M. Krno könyvét; mondhatom, a szlovák elvadult nacionalizmus adattára, s a javából ám. Bemutatja, hogyan minősítettek és láttattak szlovák ellenfeleink bennünket, magyarokat Trianon idején és után. Ezzel a könyvvel akarok emlékeztetni az 1947-es „békeszerződésre”, mely súlyosabb volt láncaival, köteleivel a trianoninál.
Krno mindenben részt vett, így, ahogy mondom, legfőképpen gazdasági dolgokban, és főbbképpen a kommunista párt árnyas-véres időszakában. Most éppen 70 éve, hogy a győztesek oldalán a szlovákok is mindent követeltek. Csak éppen az hiányzik a könyvből és a szlovák emlékezetből, el a mostani vezér Ficoig, hogy a hitleri fasizmus egyik első híve volt a szlovák, akár Románia. És egy irányba fordították a köpönyegüket is, a győztesek felé. Igen közelről emlékezhetünk Fico elnök intézkedéseire, arra is, hogy az a felvidéki magyar (tömeg), aki fölveszi a magyar állampolgárságot, az elveszti azonnal a szlovákot! Hogy mivel jár ez a születéstől a nyugdíjmegvonásig és a koporsóig, azt el tudják Önök képzelni.
Súlyos ferdítések, pontosabban hazugságok között az is, hogy Magyarországon mintegy félmillió szlovák maradt 1920-ban. Az már nevetséges is lehet egy-egy derűsebb elemzéskor, hogy Szlovákiában, a dús magyar Felvidéken elmagyarosított szlovákok éltek, abban az arányban, mint amennyi szlovák élt 1920 után a maradék Magyarországon! És – köztudott közfájdalom, hogy 1937-ben megszabott súlyú batyuval vetették, kergették át a felvidéki magyarokat, maradt a házuk, birtokuk, állományuk; nyomás, csónakokon át a Dunán az ősi magyar földről. A képlet ismerős, Székelyföldre és egyáltalán Erdélybe is felpénzzel, házakkal fogadták a bevándorló románokat… Ma is.
Az ünnepelt évfordulóhoz illik megemlítenem, hogy a béketárgyaláson az öt tagú bizottságban ott volt Ausztrália és Új-Zéland küldöttsége is. Miről volt fogalmuk? Elképzelhető. Krno könyvéből idézek búcsúzóul. „… Az egész világ közvéleményének színe előtt kötelezzük magunkat, hogy az áttelepítés (kikergetés – C. Z.) során oly módon járunk majd el, ami összhangban lesz azokkal az emberbaráti alapelvekkel, amelyek a becsületesség szigetévé tették Csehszlovákiát Közép-Európában.” – Eme szigeten ma sem írhatják le pl. a magyar személyneveket. Boldog ünnepeket!
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Szép emlékű tanítóim közül Karsai József mondotta figyelmeztetőleg: könyvet csak a jobbakból! Értettünk a szóból, máig is. 1992-ben vásároltam meg Budapesten Dalibor M. Krno könyvét; mondhatom, a szlovák elvadult nacionalizmus adattára, s a javából ám. Bemutatja, hogyan minősítettek és láttattak szlovák ellenfeleink bennünket, magyarokat Trianon idején és után. Ezzel a könyvvel akarok emlékeztetni az 1947-es „békeszerződésre”, mely súlyosabb volt láncaival, köteleivel a trianoninál.
Krno mindenben részt vett, így, ahogy mondom, legfőképpen gazdasági dolgokban, és főbbképpen a kommunista párt árnyas-véres időszakában. Most éppen 70 éve, hogy a győztesek oldalán a szlovákok is mindent követeltek. Csak éppen az hiányzik a könyvből és a szlovák emlékezetből, el a mostani vezér Ficoig, hogy a hitleri fasizmus egyik első híve volt a szlovák, akár Románia. És egy irányba fordították a köpönyegüket is, a győztesek felé. Igen közelről emlékezhetünk Fico elnök intézkedéseire, arra is, hogy az a felvidéki magyar (tömeg), aki fölveszi a magyar állampolgárságot, az elveszti azonnal a szlovákot! Hogy mivel jár ez a születéstől a nyugdíjmegvonásig és a koporsóig, azt el tudják Önök képzelni.
Súlyos ferdítések, pontosabban hazugságok között az is, hogy Magyarországon mintegy félmillió szlovák maradt 1920-ban. Az már nevetséges is lehet egy-egy derűsebb elemzéskor, hogy Szlovákiában, a dús magyar Felvidéken elmagyarosított szlovákok éltek, abban az arányban, mint amennyi szlovák élt 1920 után a maradék Magyarországon! És – köztudott közfájdalom, hogy 1937-ben megszabott súlyú batyuval vetették, kergették át a felvidéki magyarokat, maradt a házuk, birtokuk, állományuk; nyomás, csónakokon át a Dunán az ősi magyar földről. A képlet ismerős, Székelyföldre és egyáltalán Erdélybe is felpénzzel, házakkal fogadták a bevándorló románokat… Ma is.
Az ünnepelt évfordulóhoz illik megemlítenem, hogy a béketárgyaláson az öt tagú bizottságban ott volt Ausztrália és Új-Zéland küldöttsége is. Miről volt fogalmuk? Elképzelhető. Krno könyvéből idézek búcsúzóul. „… Az egész világ közvéleményének színe előtt kötelezzük magunkat, hogy az áttelepítés (kikergetés – C. Z.) során oly módon járunk majd el, ami összhangban lesz azokkal az emberbaráti alapelvekkel, amelyek a becsületesség szigetévé tették Csehszlovákiát Közép-Európában.” – Eme szigeten ma sem írhatják le pl. a magyar személyneveket. Boldog ünnepeket!
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 9.
Mely magyar iskolákban nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni?
Nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni több magyar iskolában Románia-szerte. A minisztérium a tavalyi gyakorlattal ellentétben úgy döntött, nem csak egyszerűen kinevezi az üresen maradt tisztségekre jelentkező pedagógusokat, hanem egy interjú során döntik el, megfelelő-e a megbízatásra. Utánanéztünk, mely magyar iskolákban üres egyelőre az igazgatói, aligazgatói szék.
Hargita megyében a versenyvizsgák után 29 igazgatói és 37 aligazgatói, vagyis összesen 66 poszt maradt üresen. Vannak olyan iskolák is, amelyekben sem igazgató, sem aligazgató nem vizsgázott sikeresen. Ilyen például a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a zetelaki Boros Fortunát Elméleti Középiskola, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola, a gyergyóremetei Fráter György Általános Iskola vagy a gyergyószentmiklósi Kós Károly Általános Iskola.
Bartolf Hedwig Hargita megyei tanfelügyelő a Maszolnak elmondta, nem az probléma, hogy az igazgatói és aligazgatói állásokra nincs kereslet Hargita megyében. „A gondot inkább az jelenti, hogy nagyon sok feltételt kell teljesíteniük a jelentkezőknek. A menedzsment-versenyvizsga például az egyik legnehezebb, ugyanakkor nagyon tartalmas tapasztalati háttérrel kell is rendelkezniük azoknak, akik intézményvezetők lennének” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője.
A minisztérium hétfői tájékoztatása szerint a megfelelő végzettséggel rendelkező pedagógusok egy interjút követően foglalhatják el a szabadon maradt iskolaigazgatói és igazgatóhelyettesi tisztségeket, ha ezt augusztus 17-ig írásban kérik a tanfelügyelőségeken. Az interjúra augusztus 21-én és 22-én kerül sor. Az interjú legtöbb 20 perces és a lehetséges 30-ból legalább 21 pontot kell elérni.
A tanfelügyelőségek augusztus 18-án teszik közzé a jelentkezők listáját.
Bartolf Hedwig elmondta, a hétfőn közzétett minisztériumi átiratban szerepel az a kitétel, miszerint azon pedagógusok élveznek elsőbbséget az augusztus 21-én és 22-én esedékes interjúk alkalmával, akik tagjai az országos menedzsmenttestületnek – tehát az ő jelentkezésüket várják augusztus 17-ig.
A vizsgáztató bizottság három tagból áll majd, akik a tanfelügyelőség munkatársai közül kerülnek ki. Mindegyik vizsgáztató maximálisan 10 pontot adhat a jelentkezőnek: 7 pontot ér a 2017–2018-as tanévre szóló operatív terv bemutatása, 3-3 pontot pedig a vizsgáztatók által feltett egy-egy kérdésre adott helyes válasz.
Bartolf Hedwig hozzátette, hogy akik nem tagjai az országos menedzsmenttestületnek, azok a második körben jelentkezhetnek azokra a posztokra, amelyeket nem sikerült addig elfoglalni. Az interjúk során megszerzett állást csak a következő tanévben tölthetik be az igazgatók, tehát nem a szokásos négy évre szóló kinevezést kapják meg – pontosított a tanfelügyelő.
Háromszéken már jobb a helyzet
Háromszéken 8 iskola igazgatói és 7 aligazgatói tisztséget kell még betölteni a tanévkezdésig. Első körben, a júliusban megszervezett versenyvizsgák során a 33 igazgatói tisztségből 25-öt sikerült betölteni és a 20 aligazgatói állásból 13-ra találtak megfelelő jelöltet.
Az iskolamenedzsment-tervet a tanfelügyelőséghez kell benyújtani, majd azt egy legtöbb 20 percig tartó interjú keretében kell megvédeni. A Kovászna megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsi tagjaiból alakított három tagú bizottság fogja elbírálni az iskolaigazgatói és aligazgatói tisztségre jelentkezőket.
Háromszéken még betöltetlen a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola-, a kézdivásárhelyi Bod Péter tanítóképző-, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium- illetve a kökösi, dobollói, illyefalvi, maksai, csernátoni, polyáni, szentléleki iskolák igazgatói tisztsége, míg aligazgatót keresnek a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolába- és az ugyancsak baróti Gaál Mózes iskolába, a sepsiszentgyörgyi Ady Endre általános iskolába és a hídvégi, csernátoni, szentléleki, zabolai és nagybaconi tanintézetekbe.
Amennyiben a második körbe se sikerül betölteni ezen tanintézmények vezetői tisztségeit, a tanfelügyelőség újabb vizsgafordulót szervez, itt is feltétel marad az országos oktatásmenedzseri testületi tagság, de kinevezhetnek olyan pedagógusokat is, akik a tavalyi vagy idei vizsgákon megszerezték a minimális pontszámot. Ha ezen a vizsgafordulón sem sikerül vezetőt találni minden iskola élére, akkor végső esetben olyan pedagógusokat is kinevezhetnek, akik nem tagjai az oktatásmenedzseri testületnek.
Biharban 39 iskolába keresnek igazgatót vagy aligazgatót
Bihar megyében 39 iskola maradt igazgató vagy aligazgató nélkül - tudtuk meg Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettestől. Kimutatásuk szerint a nagyváradi Lucreţia Suciu Általános iskolában egyik tisztséget sem foglalták el, de magyar és vegyes tannyelvű iskolákban, és szlovák, illetve német nyelvű tanintézetekben is maradtak üresen vezetői állások. Többek között a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskolában és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban nincs még aligazgató, a szalacsi Balaskó Nándor- és a bihari Gáspár András iskolákban igazgató. A betöltetlen állások listája egyébként a Bihar megyei tanfelügyelőség honlapján elérhető.
Az állások több ok miatt maradtak betöltetlenül. Volt iskola, ahonnan nem volt jelentkező, és olyan iskola is, ahonnan senki nem ment át a versenyvizsgán. Akadt olyan intézmény, ahonnan azért nem jelentkezhettek pedagógusok a versenyvizsgára, mert nem tagjai az az oktatásmenedzseri testület, aki ellenben tagja, az nem akarta elfoglalni az igazgatói tisztséget. Sokan el voltak utazva, előre lefoglalt nyaralást már nem mondtak vissza a vizsgamódszertan júliusi megjelenése után - tudtuk meg a főtanfelügyelő-helyettestől.
Kéry Hajnal elmondta, egyetlen iskola sem maradhat igazgató nélkül ősztől. Elismételte, ha az interjú után is maradnak üresen állások, akkor azoknak lesz elsőbbségük, akik idén – bár egy másik iskola másik tisztségre jelentkeztek – részt vettek a versenyvizsgán, megírták a hetes fölötti jegyet, de nem foglalták el az állást, amelyre pályáztak, mert volt más jelentkező jobb eredménnyel. Őket azok követik, akik tavaly szeptemberben voltak versenyvizsgán, azt sikerrel vették, mégsem tudtak állást elfoglalni. Ha ezek után is maradnak még betöltetlen tisztségek, azok foglalhatják el azokat, akik augusztusban voltak a versenyvizsgán, és a három próba közül kettőt sikerrel teljesítettek, majd azok, akik legalább az egyik próbán átmentek.
Ha ezek után mindig marad üres vezetői állás, akkor a tanfelügyelőség kötelessége kinevezni valakit, a tanfelügyelőség vezetőtanácsának jóváhagyásával augusztus folyamán - mondta a Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes.
Arad: 52-en érintettek
Arad megyében 52 ilyen eset van, egész pontosan 44 igazgató és 12 aligazgató érintett a kérdésben – tájékoztatott Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. A magyar oktatási intézmények közül a simonyifalvi, az ágyai, az erdőhegyi, a zimándújfalui, a majláthfalvi, a kisperegi és a kisiratosi általános iskolákban, valamint az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban neveztek ki tavaly megbízott igazgatókat, miután a meghirdetett versenyvizsgákon nem volt jelentkező. A főtenfelügyelő-helyettes szerint a Csiky-ből és Kisperegről már megkapták a szándéknyilatkozatokat, hogy a hivatalban lévő igazgatók továbbra is vállalnák a megbízatást, de a határidő viszonylag még messze van, úgyhogy várhatóan a többi iskolából is megérkeznek a nyilatkozatok.
Elmondta, az interjú azért jó, mert látni fogják a jelentkező felkészültségét. "Tavaly egyszerűen csak kinevezték azokat, akik megfeleltek a főbb előírásoknak. Ha ugyanarra a tisztségre két vagy több jelentkező lesz, akkor ez a meghallgatásnak már versenyjelleget ad, de a tavalyi tapasztalatok alapján nem kell ettől tartanunk, még ha elméletileg elő is fordulhat” – jegyezte meg Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes nem tud arról, hogy a minisztérium idén is versenyvizsgákat hirdetne az iskolaigazgatói és -aligazgatói állásokra.
Szatmár megyében hamarabb léptek
Más romániai megyéhez viszonyítva Szatmár megyében nagyobb előnyben részesültek a megüresedett igazgatói és aligazgatói állásokra jelentkező pedagógusok, hiszen a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség már tavaly kidolgozta a jelentkezési procedúrát, így a megüresedett pozíciókra már korábban be lehetett nyújtani az iratcsomót. Eddig 12-en jelentkeztek valamelyik oktatási intézmény vezetői állására –tudtuk meg Kallós Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől.
„A nyári versenyvizsga után összesen 32 vezetői állás maradt betöltetlenül, ebből 22 igazgatói és 10 aligazgatói pozíció, amelyből 14 olyan állás, amely betöltéséhez a magyar nyelv ismerete is szűkséges. Ezek a helyek gyakorlatilag a magyar kisebbségnek vannak fenntartva. Egy olyan eset is van, ahol az egyház jóváhagyása is szükséges, ez a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatói állásának betöltésére vonatkozik” – mondta Kallós.
A főtanfelügyelő-helyettes elmondta, Szatmár megyében is több olyan intézmény van, ahová nehezebben jelentkeznek a pedagógusok, viszont a szakember biztosít mindenki arról, hogy szeptember elsejéig mindenhol megoldódnak a gondok.
„Vannak olyan igazgatói állások, ahol nincs megszabva, hogy szükséges a magyar nyelv ismerete, ugyanis az idei metodológia azt írja elő, hogy abban az esetben, ha van igazgatói és aligazgatói állás is meghirdetve, és van egy román valamint egy kisebbségi tagozat, akkor az egyik igazgatónak kötelező ismernie az adott kisebbség nyelvét. Abban az esetben, ha csak egy igazgatói állás van egy olyan iskolában, ahol létezik kisebbségi tagozat is, akkor nem kritérium az adott kisebbség nyelvének az ismerete” – mondta Kallós Zoltán. maszol.ro
Nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni több magyar iskolában Románia-szerte. A minisztérium a tavalyi gyakorlattal ellentétben úgy döntött, nem csak egyszerűen kinevezi az üresen maradt tisztségekre jelentkező pedagógusokat, hanem egy interjú során döntik el, megfelelő-e a megbízatásra. Utánanéztünk, mely magyar iskolákban üres egyelőre az igazgatói, aligazgatói szék.
Hargita megyében a versenyvizsgák után 29 igazgatói és 37 aligazgatói, vagyis összesen 66 poszt maradt üresen. Vannak olyan iskolák is, amelyekben sem igazgató, sem aligazgató nem vizsgázott sikeresen. Ilyen például a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a zetelaki Boros Fortunát Elméleti Középiskola, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola, a gyergyóremetei Fráter György Általános Iskola vagy a gyergyószentmiklósi Kós Károly Általános Iskola.
Bartolf Hedwig Hargita megyei tanfelügyelő a Maszolnak elmondta, nem az probléma, hogy az igazgatói és aligazgatói állásokra nincs kereslet Hargita megyében. „A gondot inkább az jelenti, hogy nagyon sok feltételt kell teljesíteniük a jelentkezőknek. A menedzsment-versenyvizsga például az egyik legnehezebb, ugyanakkor nagyon tartalmas tapasztalati háttérrel kell is rendelkezniük azoknak, akik intézményvezetők lennének” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője.
A minisztérium hétfői tájékoztatása szerint a megfelelő végzettséggel rendelkező pedagógusok egy interjút követően foglalhatják el a szabadon maradt iskolaigazgatói és igazgatóhelyettesi tisztségeket, ha ezt augusztus 17-ig írásban kérik a tanfelügyelőségeken. Az interjúra augusztus 21-én és 22-én kerül sor. Az interjú legtöbb 20 perces és a lehetséges 30-ból legalább 21 pontot kell elérni.
A tanfelügyelőségek augusztus 18-án teszik közzé a jelentkezők listáját.
Bartolf Hedwig elmondta, a hétfőn közzétett minisztériumi átiratban szerepel az a kitétel, miszerint azon pedagógusok élveznek elsőbbséget az augusztus 21-én és 22-én esedékes interjúk alkalmával, akik tagjai az országos menedzsmenttestületnek – tehát az ő jelentkezésüket várják augusztus 17-ig.
A vizsgáztató bizottság három tagból áll majd, akik a tanfelügyelőség munkatársai közül kerülnek ki. Mindegyik vizsgáztató maximálisan 10 pontot adhat a jelentkezőnek: 7 pontot ér a 2017–2018-as tanévre szóló operatív terv bemutatása, 3-3 pontot pedig a vizsgáztatók által feltett egy-egy kérdésre adott helyes válasz.
Bartolf Hedwig hozzátette, hogy akik nem tagjai az országos menedzsmenttestületnek, azok a második körben jelentkezhetnek azokra a posztokra, amelyeket nem sikerült addig elfoglalni. Az interjúk során megszerzett állást csak a következő tanévben tölthetik be az igazgatók, tehát nem a szokásos négy évre szóló kinevezést kapják meg – pontosított a tanfelügyelő.
Háromszéken már jobb a helyzet
Háromszéken 8 iskola igazgatói és 7 aligazgatói tisztséget kell még betölteni a tanévkezdésig. Első körben, a júliusban megszervezett versenyvizsgák során a 33 igazgatói tisztségből 25-öt sikerült betölteni és a 20 aligazgatói állásból 13-ra találtak megfelelő jelöltet.
Az iskolamenedzsment-tervet a tanfelügyelőséghez kell benyújtani, majd azt egy legtöbb 20 percig tartó interjú keretében kell megvédeni. A Kovászna megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsi tagjaiból alakított három tagú bizottság fogja elbírálni az iskolaigazgatói és aligazgatói tisztségre jelentkezőket.
Háromszéken még betöltetlen a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola-, a kézdivásárhelyi Bod Péter tanítóképző-, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium- illetve a kökösi, dobollói, illyefalvi, maksai, csernátoni, polyáni, szentléleki iskolák igazgatói tisztsége, míg aligazgatót keresnek a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolába- és az ugyancsak baróti Gaál Mózes iskolába, a sepsiszentgyörgyi Ady Endre általános iskolába és a hídvégi, csernátoni, szentléleki, zabolai és nagybaconi tanintézetekbe.
Amennyiben a második körbe se sikerül betölteni ezen tanintézmények vezetői tisztségeit, a tanfelügyelőség újabb vizsgafordulót szervez, itt is feltétel marad az országos oktatásmenedzseri testületi tagság, de kinevezhetnek olyan pedagógusokat is, akik a tavalyi vagy idei vizsgákon megszerezték a minimális pontszámot. Ha ezen a vizsgafordulón sem sikerül vezetőt találni minden iskola élére, akkor végső esetben olyan pedagógusokat is kinevezhetnek, akik nem tagjai az oktatásmenedzseri testületnek.
Biharban 39 iskolába keresnek igazgatót vagy aligazgatót
Bihar megyében 39 iskola maradt igazgató vagy aligazgató nélkül - tudtuk meg Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettestől. Kimutatásuk szerint a nagyváradi Lucreţia Suciu Általános iskolában egyik tisztséget sem foglalták el, de magyar és vegyes tannyelvű iskolákban, és szlovák, illetve német nyelvű tanintézetekben is maradtak üresen vezetői állások. Többek között a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskolában és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban nincs még aligazgató, a szalacsi Balaskó Nándor- és a bihari Gáspár András iskolákban igazgató. A betöltetlen állások listája egyébként a Bihar megyei tanfelügyelőség honlapján elérhető.
Az állások több ok miatt maradtak betöltetlenül. Volt iskola, ahonnan nem volt jelentkező, és olyan iskola is, ahonnan senki nem ment át a versenyvizsgán. Akadt olyan intézmény, ahonnan azért nem jelentkezhettek pedagógusok a versenyvizsgára, mert nem tagjai az az oktatásmenedzseri testület, aki ellenben tagja, az nem akarta elfoglalni az igazgatói tisztséget. Sokan el voltak utazva, előre lefoglalt nyaralást már nem mondtak vissza a vizsgamódszertan júliusi megjelenése után - tudtuk meg a főtanfelügyelő-helyettestől.
Kéry Hajnal elmondta, egyetlen iskola sem maradhat igazgató nélkül ősztől. Elismételte, ha az interjú után is maradnak üresen állások, akkor azoknak lesz elsőbbségük, akik idén – bár egy másik iskola másik tisztségre jelentkeztek – részt vettek a versenyvizsgán, megírták a hetes fölötti jegyet, de nem foglalták el az állást, amelyre pályáztak, mert volt más jelentkező jobb eredménnyel. Őket azok követik, akik tavaly szeptemberben voltak versenyvizsgán, azt sikerrel vették, mégsem tudtak állást elfoglalni. Ha ezek után is maradnak még betöltetlen tisztségek, azok foglalhatják el azokat, akik augusztusban voltak a versenyvizsgán, és a három próba közül kettőt sikerrel teljesítettek, majd azok, akik legalább az egyik próbán átmentek.
Ha ezek után mindig marad üres vezetői állás, akkor a tanfelügyelőség kötelessége kinevezni valakit, a tanfelügyelőség vezetőtanácsának jóváhagyásával augusztus folyamán - mondta a Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes.
Arad: 52-en érintettek
Arad megyében 52 ilyen eset van, egész pontosan 44 igazgató és 12 aligazgató érintett a kérdésben – tájékoztatott Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. A magyar oktatási intézmények közül a simonyifalvi, az ágyai, az erdőhegyi, a zimándújfalui, a majláthfalvi, a kisperegi és a kisiratosi általános iskolákban, valamint az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban neveztek ki tavaly megbízott igazgatókat, miután a meghirdetett versenyvizsgákon nem volt jelentkező. A főtenfelügyelő-helyettes szerint a Csiky-ből és Kisperegről már megkapták a szándéknyilatkozatokat, hogy a hivatalban lévő igazgatók továbbra is vállalnák a megbízatást, de a határidő viszonylag még messze van, úgyhogy várhatóan a többi iskolából is megérkeznek a nyilatkozatok.
Elmondta, az interjú azért jó, mert látni fogják a jelentkező felkészültségét. "Tavaly egyszerűen csak kinevezték azokat, akik megfeleltek a főbb előírásoknak. Ha ugyanarra a tisztségre két vagy több jelentkező lesz, akkor ez a meghallgatásnak már versenyjelleget ad, de a tavalyi tapasztalatok alapján nem kell ettől tartanunk, még ha elméletileg elő is fordulhat” – jegyezte meg Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes nem tud arról, hogy a minisztérium idén is versenyvizsgákat hirdetne az iskolaigazgatói és -aligazgatói állásokra.
Szatmár megyében hamarabb léptek
Más romániai megyéhez viszonyítva Szatmár megyében nagyobb előnyben részesültek a megüresedett igazgatói és aligazgatói állásokra jelentkező pedagógusok, hiszen a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség már tavaly kidolgozta a jelentkezési procedúrát, így a megüresedett pozíciókra már korábban be lehetett nyújtani az iratcsomót. Eddig 12-en jelentkeztek valamelyik oktatási intézmény vezetői állására –tudtuk meg Kallós Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől.
„A nyári versenyvizsga után összesen 32 vezetői állás maradt betöltetlenül, ebből 22 igazgatói és 10 aligazgatói pozíció, amelyből 14 olyan állás, amely betöltéséhez a magyar nyelv ismerete is szűkséges. Ezek a helyek gyakorlatilag a magyar kisebbségnek vannak fenntartva. Egy olyan eset is van, ahol az egyház jóváhagyása is szükséges, ez a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatói állásának betöltésére vonatkozik” – mondta Kallós.
A főtanfelügyelő-helyettes elmondta, Szatmár megyében is több olyan intézmény van, ahová nehezebben jelentkeznek a pedagógusok, viszont a szakember biztosít mindenki arról, hogy szeptember elsejéig mindenhol megoldódnak a gondok.
„Vannak olyan igazgatói állások, ahol nincs megszabva, hogy szükséges a magyar nyelv ismerete, ugyanis az idei metodológia azt írja elő, hogy abban az esetben, ha van igazgatói és aligazgatói állás is meghirdetve, és van egy román valamint egy kisebbségi tagozat, akkor az egyik igazgatónak kötelező ismernie az adott kisebbség nyelvét. Abban az esetben, ha csak egy igazgatói állás van egy olyan iskolában, ahol létezik kisebbségi tagozat is, akkor nem kritérium az adott kisebbség nyelvének az ismerete” – mondta Kallós Zoltán. maszol.ro
2017. augusztus 10.
Miért éppen Weress Margit?
Egy magyartanárnő emlékei
„Eddig csak egyéni élményeim voltak, most azt éreztem, hogy tagja vagyok egy nagy és sorsdöntő helyzetbe került közösségnek, amit úgy hívnak, hogy erdélyi magyarság. Igen, most találtam meg a kapcsolatot vele, és boldognak, nagyon boldognak éreztem magam azért, hogy dolgozhatok érte.”
Ezek a sorok a nagyenyedi Református Tanítóképző frissen alkalmazott magyar-német szakos tanárnőjének az 1919-es tanévnyitó ünnepség felemelő hangulatában született érzéseit és gondolatait tükrözik, és Liktor Katalin fiatal budapesti magyartanár, kutató dolgozatában hangzottak el július 28-án Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte idei találkozón a Kemény János életét és munkásságát idéző kiállítás mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajosra emlékeztek a helikoni írók leszármazottai és a rendezvény törzsközönsége. Az emlékkonferencia két előadója a nagyenyedi tanár-költővel és családjával szoros barátságot ápoló Adorjánné Weress Margit szemén át idézte fel az évekig szemérmesen rejtőzködő és Áprily Lajos néven verseket közlő Jékely Lajos kollégiumi tanár alakját, aki 1910-től magyar irodalmat, német nyelvet, később görög irodalmat és 1920-tól francia nyelvet oktatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban. Volt osztályfőnök, önképzőköri elnök, majd 1922-től a gazdag kollégiumi gyűjtemény könyvtárosa. Diákjait a természet szeretetére nevelve emlékezetes kirándulásokat szervezett – hangzott el a tanulmányban („Hát ide figyeljen, Margit kedves!” – Áprily Lajos és Weress Margit barátságáról), amelyet Kovács Emese magyartanár olvasott fel. A szerző, Liktor Katalin Rokon álmok álmodója című kötetében adta közre Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezését.
Hódmezővásárhelytől Erdélyig
A rajongó, lelkes magyartanárnő mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az egymással jó barátságban levő két költővel, akik verset dedikáltak neki, s költeményeiket a korszak irodalmi rendezvényein szavalta. Idősebb korában Áprily Lajos biztatására írta meg 900 gépelt oldalon életútjáról szóló visszaemlékezéseit Magyar szó Erdélyben címen. Erről részletesen dr. Berényi Károly Magyarázat: miért éppen Weress Margit – Egy memoár előkerülésének története című előadásában hallottunk. A népszerű és kedvelt hódmezővásárhelyi gyermekháziorvos erdélyi származású felesége révén (aki Weress Margit Ilona nevű lánytestvérének az unokája) került be az ótordai nemes Weress családba, és lett a „család féltett szellemi kincsének”, a kilenckötetes memoárnak a gondozója. Az emlékirat hiteles kordokumentum, amelyben a XX. század „első felének történelemformáló eseményeiről” számol be a szerző, aki „részese és egyben alakítója is volt az erdélyi magyar felekezeti oktatás nemzetmentő küldetésének” – írja dr. Berényi Károly. A memoár a ma embere számára is fontos üzenetet hordoz, különösen itt, Marosvásárhelyen, ahol a katolikus oktatás megfojtásán munkálkodnak – tehetjük hozzá az elhangzottakhoz. Visszaemlékezéseiben Weress Margit hosszan ír arról az életre szóló barátságról, amely az általa legjobban kedvelt két költőt összekötötte. Emlékiratát, amelyet az 1929- es évvel bezárólag abbahagyott, Áprily Lajos halálának évében (1967-ben) unokahúgának, az akkor 13 éves Benczédi Gabriellának ajánlotta. Az ótordai Weress család Weress Margit Tordán született 1894-ben, a Főtér 41. szám alatti díszes épület emeleti hétszobás, polgári lakásában, ahol a város egyik legnevezetesebb családja, a II. Rákóczi György fejedelemtől nemességet kapott Weressek éltek. A ház, amelyben közel egy évszázadon keresztül több nemzedék követte egymást, 1944 szeptemberében a tordai csatában semmisült meg, és ma jellegtelen tömbház áll a helyén. A család több elöljárót adott a városnak és a vármegyének. Weress József és fia, ifj. Weress József, a város főjegyzői voltak, Weress Dénes Torda-Aranyos vármegye alispánja. 1870-ben ő látta vendégül a híres írót, Jókai Mórt, aki Torockón helyszínelt az Egy az isten című regényének megírása előtt. A barokk kanapé, amelyen az ünnepelt író ült és pipázott, és amelyről Szentimrei Jenő is megemlékezett a kolozsvári Ellenzék mellékletében, a kitelepedő családtagokkal Magyarországra került, ahol a fiatal Berényi házaspár kezdő ülőbútora volt, és hódmezővásárhelyi otthonuk patinás darabja ma is – mutatta meg képen is a tanulmány szerzője a nagy becsben tartott tárgyi örökséget. Weress Dénes alispán testvérének, Weress Ferencnek, Torda köztiszteletben álló állatorvosának szegedi származású feleségétől három gyermeke született: Margit, Ákos és Jolán. Mindhárman tehetségesek voltak, Ákos műegyetemet végzett és a monarchia honvédjei mellett harcolta végig az első világháborút. A zenei műveltségű mérnöktől maradt a hódmezővásárhelyi rokonokra a Kívánságos könyv, amelybe 1920-tól 25 éven keresztül a kor elismert írói, zeneművészei, államférfiúi írták be három kívánságukat, köztük Reményik és Áprily is vers formájában. Weress Jolánt, aki bátyjához hasonlóan családjával 1930-ban Magyarországra költözött, a magyar leánynépfőiskolák úttörőjeként tartják számon. Ezenkívül rendszeresen tudósította az erdélyi folyóiratokat, és könyveket írt. Legidősebb lányának, Gabriellának a lánya, dr. Berényi Károlyné az előadó felesége (képünkön), akinek a visszaemlékezéseit dedikálta a nagynéni. Kiállt a felekezeti oktatásért Weress Margit Tordán és Kolozsváron végezte iskoláit, kitűnő eredménnyel. A tordai unitárius algimnáziumban Gyallay Domokos író, szerkesztő tanította történelemre és latinra. Egyetemi tanulmányainak színhelye a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, egy szemeszter idejére pedig Graz volt. Magyar-német szakos tanárnőként 1918-ban szakvizsgázott, majd közel három évtizeden át oktatta a felekezeti magyar tanítókat. 1923-ban a kolozsvári egyetemen román bizottság előtt tette le pedagógiai vizsgáit, és szembeszállt Onisifor Ghibu professzorral, aki szerint „a tanítóképzésnek minden államban egyöntetűnek kell lennie, akárcsak a katonaságnak (…), mert a tanítók a szellem katonái”. Véleményével ellentétben a vizsgázó magyartanárnő „a felekezeti intézmények létjogosultsága mellett” állt ki – idézte Liktor Katalin az emlékiratokból. Weress Margit 1919-ben jelentkezett a Nagyenyeden működő Református Tanítóképzőben meghirdetett állásra. Fiatal tanárnőként ismerkedett meg az akkor még Jékely Lajosként ismert tanártársával, aki „tiszteletet sugárzó tudásával és igaz emberségével hatott rá”. Felesége, Schéfer Ida szeretetre méltó egyéniségével járult hozzá az életre szóló barátság kialakulásához. A Jékely családdal való barátsága tette lehetővé, hogy személyesen is megismerje az erdélyi irodalom képviselőit, s közelebbi kapcsolatba kerüljön Reményik Sándorral, akinek Csak így című kötetét Iduskától kapta ajándékba. A versek olyan mély hatással voltak Weress Margitra, hogy a továbbiakban a családi szájhagyomány szerint már-már szerelmes rajongással követte a költő pályáját, és személyes találkozásuk után „intenzív levelezést” folytattak. Ismerte a titkot „1920 őszén Weress Margit már tudta, hogy Jékely Lajos írja az Áprily-verseket”, és emlékirataiban olvasható az „Áprily-titok” létrejötte, valamint az izgalmas történet arról is, amikor kiderült, hogy az Erdélyi Szemlében Áprily Lajos álnéven közölt „magas művészi értékű” versek szerzője Jékely Lajos, a nagyenyedi tanár. Az eseményt megünneplő ebéden került közel egymáshoz Reményik Sándor és Jékely-Áprily Lajos, attól kezdve szövődött köztük a magyar irodalom egyik legszebb költőbarátsága, amelyet „az egymásnak ajánlott verseken kívül az egymásnak írott levelek is” tanúsítanak – hangzott el Liktor Katalin tanulmányában, aki Reményik leveléből idézett: „Mert úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt. Én a Falusi elégia olvasása után tisztában voltam vele, hogy íme, ez az a poéta társ, akit én Erdélyben eddig hiába kerestem, aki játszva veri a többieket mind éppen azért, mert számára a költészet nem játék, hanem súlyos bajvívás (elsősorban önmagával), aki annyira leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába, és aki… sok tekintetben annyira fölöttem áll, hogy jól esnék egyet s mást tanulni tőle…”. Költő barátainak verseit szavalta A Reményikkel kötött barátság népszerűvé tette Áprilyt az irodalmi és művelődési élet képviselői körében, verseit szívesen közölték, ünnepségeken, irodalmi esteken is elő- adták. Így vált ismertté Weress Margit neve is, aki „európai műveltségű, de nemzeti elkötelezettségű erdélyi magyar pedagógusként” tanítványai, diákjai mellett rajongott a kortárs magyar irodalomért is. Fehér Magda álnéven két versét közölte Reményik Sándor, de legszívesebben kedvelt költő barátai alkotásait szavalta rendezvényeken, irodalmi esteken. 1920-ban, az Erdélyi Szemle Tordán tartott irodalmi estjét követően, amelyen Áprily Halálmadár című versét adta elő, Weress Margit szerepelt a kolozsvári rendezvényen is. Fellépése annyira elnyerte Reményik Sándor tetszését, hogy a költő felkérte A menekülő című versének elmondására a soron következő decemberi nagyenyedi irodalmi estélyen. A kérésnek örömmel tett eleget egy Áprily Lajos- és egy Sík Sándor-költemény előadása mellett. Az 1921-ben megélénkülő irodalmi életben a Reményik szerkesztette Pásztortűz, a Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idő, valamint az egyházi szervezetek vállalták az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését, ezeken az elismert szavalóművész Tessitori Nóra mellett Weress Margit is fellépett – írja Liktor Katalin. Rövid házasélet 1922-ben Nagyenyeden részt vett a Bethlen kollégium 300 éves fennállásának felemelő ünnepségén, amelyről hitelesen számol be emlékirataiban, s a református templomban Reményik Templom és iskola című versét szavalta. Mivel a hatóságok figyelme a magyarság kulturális rendezvényeire is kiterjedt, 1923-ban a nagyenyedi Protestáns Nőszövetség estélyén egy Kozma Andor-verssel tomboló sikert aratott, s bár a tordai szigurancától engedélye volt a vers elmondására, állásából ideiglenesen felfüggesztették. 1924-ben kötött házasságot a tordai Adorján Jenő tanárral, s 1925-ben született kisfiukat Jókai főhőséről Manassénak nevezték el. 1924-25 között óraadóként tanított Tordán, majd 1927-től az Enyedről a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba áttelepített tanítóképzőben, amelynek 1936-38 között igazgatója volt, és ahonnan 1950-ben ment nyugdíjba. Házasélete mindössze három évig tartott, mivel mindketten ragaszkodtak a szakmai karrierhez, férje az állami román középiskolához, Weress Margit a felekezeti iskolához, így az otthon és a munkahely közötti távolságot nem tudták legyőzni – magyarázta különválásukat dr. Berényi Károly. Weress Margit visszaemlékezéseiben felfedi Áprily Lajos Magyarországra való kitelepedési szándékának igazi okát. Egyrészt műegyetemre készülő fiának akarta a továbbtanulást lehetővé tenni, amire nem volt mód Romániában, és titokban szervi szívbetegségben szenvedő feleségének, akit az életénél is drágábbnak tartott, akarta a jobb orvosi ellátást és gyógyszereket biztosítani. Szándékáról és annak okáról Reményik Sándor is tudott, aki a megértés mellett azt írta, úgy érzi, mintha lelkéből „egy nagy tartó és rögzítő szikladarab szakadna ki”. Az Áprily házaspár biztatta az emlékirat megírására Weress Margit 1954-ben kényszerűségből hagyta el Erdélyt, mivel nyugdíjazását követően az udvarhelyi szolgálati lakásból
Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik... A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát. Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett visszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt történtekről. Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyermeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”. Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: csütörtök ki kellett költöznie, tordai házuk megsemmisült, fia, testvérei pedig Magyarországon éltek, ezért idős édesanyjával követte őket. 1955 decemberében az Áprily házaspár rábeszélésére kezdte el írni életútját, születésétől a jómódú polgári családban felnőtt lány gyermekkorán, iskolás és egyetemi évein át a taní- tásig és az anyaságig, és közben bemutatta a lakhelyéül szolgáló kisebb és nagyobb erdélyi városok mindennapjait az 1929-es esztendővel bezárólag. A költő haláláig levelezett Áprily Lajossal, akiről édesapjához hasonlóan azt írta: „… én a saját környezetemben csak két olyan emberpéldányt ismerek, akinek jósága, embersége súrolja a krisztusi tökéletesség határát: az egyik Apám, a másik Maga…”. Bár rendszeres levelezésükből következtetni lehetne az 1929 után történtekre, de sok levél közül 1947-ből maradt fenn egyetlen, majd az 1957-67 között írt újabb 25 barátságuk utolsó évtizedéről szól. Visszaemlékezéseit rendszeresen elküldte Áprilynak, aki 1958-ban a következőképpen biztatta: „Ahogy hozzákezdtem, fogni kezdett, nem tudtam letenni… folytassa, folytassa az igen érdekes írást; nem bántam meg, hogy annakidején biztattam emlékei elmondására”. 1967-ben többek mellett Weress Margit búcsúztatta az erdélyi pályatársak nevében Áprily Lajost a visegrádi temetőben, és attól az évtől kezdve előrehaladott kora és egészségi állapota miatt abbahagyta az írást. A hagyaték gondozója, dr. Berényi Károly barátjának, Imre Lajos grafikusnak Áprily Lajosról írott könyvéhez válogatott egy fejezetet Weress Margit visszaemlékezéseiből, amivel elkésett, ezért az újraszerkesztett anyagot a kolozsvári Szabadság című lapban tette közzé. Abban a reményében, hogy segítő és baráti munkakapcsolatokra tehet szert, nem csalódott, hiszen sokan bátorították, köztük a Bethlen Kollégium irodalomszerető tanárai is, akik a diákok érdeklődését is fel tudták kelteni Weress Margit élete és munkássága iránt. A megjelent részletek a fiatal irodalomkutatók figyelmét sem kerülték el. Berényi doktor azóta is jó munkakapcsolatot ápol a budapesti Liktor Katalinnal és a kolozsvári Széman Emese Rózával, aki tudományos konferenciákon mutatta be Weress Margit életét. Évek óta tartó kutatásai során Erdély és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom megismerése bevallása szerint lélekben és tudásban is gazdagította a hagyaték gondozóját, aki számára egyértelművé vált, hogy a memoár „nagyon sok objektív kultúrtörténeti értéket hordoz, és közkinccsé téve hozzájárulhat kollektív, nemzeti emlékezetünk gazdagításához”. Dr. Berényi Károly és Liktor Katalin Marosvécsen elhangzott tanulmányai alapján összeállította
Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
Egy magyartanárnő emlékei
„Eddig csak egyéni élményeim voltak, most azt éreztem, hogy tagja vagyok egy nagy és sorsdöntő helyzetbe került közösségnek, amit úgy hívnak, hogy erdélyi magyarság. Igen, most találtam meg a kapcsolatot vele, és boldognak, nagyon boldognak éreztem magam azért, hogy dolgozhatok érte.”
Ezek a sorok a nagyenyedi Református Tanítóképző frissen alkalmazott magyar-német szakos tanárnőjének az 1919-es tanévnyitó ünnepség felemelő hangulatában született érzéseit és gondolatait tükrözik, és Liktor Katalin fiatal budapesti magyartanár, kutató dolgozatában hangzottak el július 28-án Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte idei találkozón a Kemény János életét és munkásságát idéző kiállítás mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajosra emlékeztek a helikoni írók leszármazottai és a rendezvény törzsközönsége. Az emlékkonferencia két előadója a nagyenyedi tanár-költővel és családjával szoros barátságot ápoló Adorjánné Weress Margit szemén át idézte fel az évekig szemérmesen rejtőzködő és Áprily Lajos néven verseket közlő Jékely Lajos kollégiumi tanár alakját, aki 1910-től magyar irodalmat, német nyelvet, később görög irodalmat és 1920-tól francia nyelvet oktatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban. Volt osztályfőnök, önképzőköri elnök, majd 1922-től a gazdag kollégiumi gyűjtemény könyvtárosa. Diákjait a természet szeretetére nevelve emlékezetes kirándulásokat szervezett – hangzott el a tanulmányban („Hát ide figyeljen, Margit kedves!” – Áprily Lajos és Weress Margit barátságáról), amelyet Kovács Emese magyartanár olvasott fel. A szerző, Liktor Katalin Rokon álmok álmodója című kötetében adta közre Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezését.
Hódmezővásárhelytől Erdélyig
A rajongó, lelkes magyartanárnő mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az egymással jó barátságban levő két költővel, akik verset dedikáltak neki, s költeményeiket a korszak irodalmi rendezvényein szavalta. Idősebb korában Áprily Lajos biztatására írta meg 900 gépelt oldalon életútjáról szóló visszaemlékezéseit Magyar szó Erdélyben címen. Erről részletesen dr. Berényi Károly Magyarázat: miért éppen Weress Margit – Egy memoár előkerülésének története című előadásában hallottunk. A népszerű és kedvelt hódmezővásárhelyi gyermekháziorvos erdélyi származású felesége révén (aki Weress Margit Ilona nevű lánytestvérének az unokája) került be az ótordai nemes Weress családba, és lett a „család féltett szellemi kincsének”, a kilenckötetes memoárnak a gondozója. Az emlékirat hiteles kordokumentum, amelyben a XX. század „első felének történelemformáló eseményeiről” számol be a szerző, aki „részese és egyben alakítója is volt az erdélyi magyar felekezeti oktatás nemzetmentő küldetésének” – írja dr. Berényi Károly. A memoár a ma embere számára is fontos üzenetet hordoz, különösen itt, Marosvásárhelyen, ahol a katolikus oktatás megfojtásán munkálkodnak – tehetjük hozzá az elhangzottakhoz. Visszaemlékezéseiben Weress Margit hosszan ír arról az életre szóló barátságról, amely az általa legjobban kedvelt két költőt összekötötte. Emlékiratát, amelyet az 1929- es évvel bezárólag abbahagyott, Áprily Lajos halálának évében (1967-ben) unokahúgának, az akkor 13 éves Benczédi Gabriellának ajánlotta. Az ótordai Weress család Weress Margit Tordán született 1894-ben, a Főtér 41. szám alatti díszes épület emeleti hétszobás, polgári lakásában, ahol a város egyik legnevezetesebb családja, a II. Rákóczi György fejedelemtől nemességet kapott Weressek éltek. A ház, amelyben közel egy évszázadon keresztül több nemzedék követte egymást, 1944 szeptemberében a tordai csatában semmisült meg, és ma jellegtelen tömbház áll a helyén. A család több elöljárót adott a városnak és a vármegyének. Weress József és fia, ifj. Weress József, a város főjegyzői voltak, Weress Dénes Torda-Aranyos vármegye alispánja. 1870-ben ő látta vendégül a híres írót, Jókai Mórt, aki Torockón helyszínelt az Egy az isten című regényének megírása előtt. A barokk kanapé, amelyen az ünnepelt író ült és pipázott, és amelyről Szentimrei Jenő is megemlékezett a kolozsvári Ellenzék mellékletében, a kitelepedő családtagokkal Magyarországra került, ahol a fiatal Berényi házaspár kezdő ülőbútora volt, és hódmezővásárhelyi otthonuk patinás darabja ma is – mutatta meg képen is a tanulmány szerzője a nagy becsben tartott tárgyi örökséget. Weress Dénes alispán testvérének, Weress Ferencnek, Torda köztiszteletben álló állatorvosának szegedi származású feleségétől három gyermeke született: Margit, Ákos és Jolán. Mindhárman tehetségesek voltak, Ákos műegyetemet végzett és a monarchia honvédjei mellett harcolta végig az első világháborút. A zenei műveltségű mérnöktől maradt a hódmezővásárhelyi rokonokra a Kívánságos könyv, amelybe 1920-tól 25 éven keresztül a kor elismert írói, zeneművészei, államférfiúi írták be három kívánságukat, köztük Reményik és Áprily is vers formájában. Weress Jolánt, aki bátyjához hasonlóan családjával 1930-ban Magyarországra költözött, a magyar leánynépfőiskolák úttörőjeként tartják számon. Ezenkívül rendszeresen tudósította az erdélyi folyóiratokat, és könyveket írt. Legidősebb lányának, Gabriellának a lánya, dr. Berényi Károlyné az előadó felesége (képünkön), akinek a visszaemlékezéseit dedikálta a nagynéni. Kiállt a felekezeti oktatásért Weress Margit Tordán és Kolozsváron végezte iskoláit, kitűnő eredménnyel. A tordai unitárius algimnáziumban Gyallay Domokos író, szerkesztő tanította történelemre és latinra. Egyetemi tanulmányainak színhelye a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, egy szemeszter idejére pedig Graz volt. Magyar-német szakos tanárnőként 1918-ban szakvizsgázott, majd közel három évtizeden át oktatta a felekezeti magyar tanítókat. 1923-ban a kolozsvári egyetemen román bizottság előtt tette le pedagógiai vizsgáit, és szembeszállt Onisifor Ghibu professzorral, aki szerint „a tanítóképzésnek minden államban egyöntetűnek kell lennie, akárcsak a katonaságnak (…), mert a tanítók a szellem katonái”. Véleményével ellentétben a vizsgázó magyartanárnő „a felekezeti intézmények létjogosultsága mellett” állt ki – idézte Liktor Katalin az emlékiratokból. Weress Margit 1919-ben jelentkezett a Nagyenyeden működő Református Tanítóképzőben meghirdetett állásra. Fiatal tanárnőként ismerkedett meg az akkor még Jékely Lajosként ismert tanártársával, aki „tiszteletet sugárzó tudásával és igaz emberségével hatott rá”. Felesége, Schéfer Ida szeretetre méltó egyéniségével járult hozzá az életre szóló barátság kialakulásához. A Jékely családdal való barátsága tette lehetővé, hogy személyesen is megismerje az erdélyi irodalom képviselőit, s közelebbi kapcsolatba kerüljön Reményik Sándorral, akinek Csak így című kötetét Iduskától kapta ajándékba. A versek olyan mély hatással voltak Weress Margitra, hogy a továbbiakban a családi szájhagyomány szerint már-már szerelmes rajongással követte a költő pályáját, és személyes találkozásuk után „intenzív levelezést” folytattak. Ismerte a titkot „1920 őszén Weress Margit már tudta, hogy Jékely Lajos írja az Áprily-verseket”, és emlékirataiban olvasható az „Áprily-titok” létrejötte, valamint az izgalmas történet arról is, amikor kiderült, hogy az Erdélyi Szemlében Áprily Lajos álnéven közölt „magas művészi értékű” versek szerzője Jékely Lajos, a nagyenyedi tanár. Az eseményt megünneplő ebéden került közel egymáshoz Reményik Sándor és Jékely-Áprily Lajos, attól kezdve szövődött köztük a magyar irodalom egyik legszebb költőbarátsága, amelyet „az egymásnak ajánlott verseken kívül az egymásnak írott levelek is” tanúsítanak – hangzott el Liktor Katalin tanulmányában, aki Reményik leveléből idézett: „Mert úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt. Én a Falusi elégia olvasása után tisztában voltam vele, hogy íme, ez az a poéta társ, akit én Erdélyben eddig hiába kerestem, aki játszva veri a többieket mind éppen azért, mert számára a költészet nem játék, hanem súlyos bajvívás (elsősorban önmagával), aki annyira leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába, és aki… sok tekintetben annyira fölöttem áll, hogy jól esnék egyet s mást tanulni tőle…”. Költő barátainak verseit szavalta A Reményikkel kötött barátság népszerűvé tette Áprilyt az irodalmi és művelődési élet képviselői körében, verseit szívesen közölték, ünnepségeken, irodalmi esteken is elő- adták. Így vált ismertté Weress Margit neve is, aki „európai műveltségű, de nemzeti elkötelezettségű erdélyi magyar pedagógusként” tanítványai, diákjai mellett rajongott a kortárs magyar irodalomért is. Fehér Magda álnéven két versét közölte Reményik Sándor, de legszívesebben kedvelt költő barátai alkotásait szavalta rendezvényeken, irodalmi esteken. 1920-ban, az Erdélyi Szemle Tordán tartott irodalmi estjét követően, amelyen Áprily Halálmadár című versét adta elő, Weress Margit szerepelt a kolozsvári rendezvényen is. Fellépése annyira elnyerte Reményik Sándor tetszését, hogy a költő felkérte A menekülő című versének elmondására a soron következő decemberi nagyenyedi irodalmi estélyen. A kérésnek örömmel tett eleget egy Áprily Lajos- és egy Sík Sándor-költemény előadása mellett. Az 1921-ben megélénkülő irodalmi életben a Reményik szerkesztette Pásztortűz, a Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idő, valamint az egyházi szervezetek vállalták az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését, ezeken az elismert szavalóművész Tessitori Nóra mellett Weress Margit is fellépett – írja Liktor Katalin. Rövid házasélet 1922-ben Nagyenyeden részt vett a Bethlen kollégium 300 éves fennállásának felemelő ünnepségén, amelyről hitelesen számol be emlékirataiban, s a református templomban Reményik Templom és iskola című versét szavalta. Mivel a hatóságok figyelme a magyarság kulturális rendezvényeire is kiterjedt, 1923-ban a nagyenyedi Protestáns Nőszövetség estélyén egy Kozma Andor-verssel tomboló sikert aratott, s bár a tordai szigurancától engedélye volt a vers elmondására, állásából ideiglenesen felfüggesztették. 1924-ben kötött házasságot a tordai Adorján Jenő tanárral, s 1925-ben született kisfiukat Jókai főhőséről Manassénak nevezték el. 1924-25 között óraadóként tanított Tordán, majd 1927-től az Enyedről a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba áttelepített tanítóképzőben, amelynek 1936-38 között igazgatója volt, és ahonnan 1950-ben ment nyugdíjba. Házasélete mindössze három évig tartott, mivel mindketten ragaszkodtak a szakmai karrierhez, férje az állami román középiskolához, Weress Margit a felekezeti iskolához, így az otthon és a munkahely közötti távolságot nem tudták legyőzni – magyarázta különválásukat dr. Berényi Károly. Weress Margit visszaemlékezéseiben felfedi Áprily Lajos Magyarországra való kitelepedési szándékának igazi okát. Egyrészt műegyetemre készülő fiának akarta a továbbtanulást lehetővé tenni, amire nem volt mód Romániában, és titokban szervi szívbetegségben szenvedő feleségének, akit az életénél is drágábbnak tartott, akarta a jobb orvosi ellátást és gyógyszereket biztosítani. Szándékáról és annak okáról Reményik Sándor is tudott, aki a megértés mellett azt írta, úgy érzi, mintha lelkéből „egy nagy tartó és rögzítő szikladarab szakadna ki”. Az Áprily házaspár biztatta az emlékirat megírására Weress Margit 1954-ben kényszerűségből hagyta el Erdélyt, mivel nyugdíjazását követően az udvarhelyi szolgálati lakásból
Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik... A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát. Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett visszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt történtekről. Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyermeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”. Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: csütörtök ki kellett költöznie, tordai házuk megsemmisült, fia, testvérei pedig Magyarországon éltek, ezért idős édesanyjával követte őket. 1955 decemberében az Áprily házaspár rábeszélésére kezdte el írni életútját, születésétől a jómódú polgári családban felnőtt lány gyermekkorán, iskolás és egyetemi évein át a taní- tásig és az anyaságig, és közben bemutatta a lakhelyéül szolgáló kisebb és nagyobb erdélyi városok mindennapjait az 1929-es esztendővel bezárólag. A költő haláláig levelezett Áprily Lajossal, akiről édesapjához hasonlóan azt írta: „… én a saját környezetemben csak két olyan emberpéldányt ismerek, akinek jósága, embersége súrolja a krisztusi tökéletesség határát: az egyik Apám, a másik Maga…”. Bár rendszeres levelezésükből következtetni lehetne az 1929 után történtekre, de sok levél közül 1947-ből maradt fenn egyetlen, majd az 1957-67 között írt újabb 25 barátságuk utolsó évtizedéről szól. Visszaemlékezéseit rendszeresen elküldte Áprilynak, aki 1958-ban a következőképpen biztatta: „Ahogy hozzákezdtem, fogni kezdett, nem tudtam letenni… folytassa, folytassa az igen érdekes írást; nem bántam meg, hogy annakidején biztattam emlékei elmondására”. 1967-ben többek mellett Weress Margit búcsúztatta az erdélyi pályatársak nevében Áprily Lajost a visegrádi temetőben, és attól az évtől kezdve előrehaladott kora és egészségi állapota miatt abbahagyta az írást. A hagyaték gondozója, dr. Berényi Károly barátjának, Imre Lajos grafikusnak Áprily Lajosról írott könyvéhez válogatott egy fejezetet Weress Margit visszaemlékezéseiből, amivel elkésett, ezért az újraszerkesztett anyagot a kolozsvári Szabadság című lapban tette közzé. Abban a reményében, hogy segítő és baráti munkakapcsolatokra tehet szert, nem csalódott, hiszen sokan bátorították, köztük a Bethlen Kollégium irodalomszerető tanárai is, akik a diákok érdeklődését is fel tudták kelteni Weress Margit élete és munkássága iránt. A megjelent részletek a fiatal irodalomkutatók figyelmét sem kerülték el. Berényi doktor azóta is jó munkakapcsolatot ápol a budapesti Liktor Katalinnal és a kolozsvári Széman Emese Rózával, aki tudományos konferenciákon mutatta be Weress Margit életét. Évek óta tartó kutatásai során Erdély és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom megismerése bevallása szerint lélekben és tudásban is gazdagította a hagyaték gondozóját, aki számára egyértelművé vált, hogy a memoár „nagyon sok objektív kultúrtörténeti értéket hordoz, és közkinccsé téve hozzájárulhat kollektív, nemzeti emlékezetünk gazdagításához”. Dr. Berényi Károly és Liktor Katalin Marosvécsen elhangzott tanulmányai alapján összeállította
Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)